Mészáros András: „Magyar filozófia = Magyarországon muvelt filozófia” (Nyílt kérdések Hanák Tibor kapcsán)
Előadásomban Hanák Tibor értelmezéséből kiindulva, ugyanakkor egy látensen létező, de a jelenlegi magyar filozófiatörténet-írásban nem tematizált kérdéskört szeretnék körbejárni. Ez a kérdéskör pedig a „nemzeti filozófia”, „magyar filozófia” feltételezése.
Témaválasztásom nem véletlen. Három okot is fel tudok hozni mellette. Az első azzal kapcsolatos, hogy bár a XIX. század első harmadától jelen van a magyarországi filozófiai és publicisztikai vitákban a „magyar filozófia” fogalma (lásd Almási Balogh Pál, Szontagh Gusztáv, Szilasy János stb.), és ez a fogalom a XIX. és XX. század folyamán gyakori és egymásnak ellentétes értelmezéseket kapott, máig nincs definiálva a jelentése. Intuitíve használjuk ezt a kifejezést, gondolva, hogy tudjuk, mit jelent. De úgy vagyunk vele, mint Szent Ágoston az idővel: ha nem kérdezik, tudjuk, de ha rákérdeznek, nem ismerjük a választ. A második ok maga Hanák Tibor, aki mind német nyelvű szintézisében, mind pedig a XX. század első felének magyar filozófiai gondolkodását taglaló művében a „magyarországi filozófia” kifejezést használja. Tegyük hozzá: tudatosan. A harmadik (és nem végső) ok pedig személyes. Egyrészt A filozófia Magyarországon, valamint A felső-magyarországi iskolai filozófia lexikona c. könyveimben is bizonyos értelemben állást foglaltam ebben a kérdésben, másrészt odahaza néhány szlovák kollégával vitába keveredve, végig kellett gondolnom ezt a problémát. Már csak azért is, mert – furcsamód, de szimptomatikusan – a „magyar filozófia” elnevezést követő magyarországi felfogás érvei kísértetiesen azonosak a „szlovák filozófia” elnevezést védelmező szlovákiai állásponttal. Ami azokban az esetekben válik roppantul érdekessé, amikor egy-egy tárgyalt korszak vagy gondolkodó esetleg ide is, oda is besorolódik.
De azért, hogy ne csupán saját meggondolásaimat soroljam fel, engedtessék meg utalnom két nem magyar filozófusra is. Az elsőt mindenki ismeri: Hegelről van szó. Filozófiatörténeti művében ő azt mondja, hogy: „egy tárgy története szükségképp a legszorosabban összefügg azzal, milyen képzetet alkotunk magunknak arról a tárgyról” (Hegel 1977/I.:18). Ami persze azt is jelenti, hogy képzetünkbe hallgatólagos alapelvekként és előítéletekként beletáplálódnak a múlt felfogásai is. Ha ezeket nem vetjük alá kritikai elemzésnek, akkor hiába a forráskutatás és a kurrens történetírás teljes metodológiai eszköztárának a felhasználása, szemléletünkben visszaeshetünk romantikus elődeinkhez. Jó lenne tehát szemre vennünk magát a tárgyat, hogy az ne válhasson „a vágy titokzatos tárgyává”.
A másik gondolkodó J. L. Abellán, spanyol filozófus. Rá azért utalok, mert gyakori az a feltételezés, hogy csupán az ún. kis nemzeteknek van szükségük – saját önérzetük emelése miatt – arra, hogy saját nemzeti filozófiát mutassanak fel. Nos, még a nagy kulturális múltra visszatekintő spanyolok is vitáznak arról, hogy létezik-e sajátságos spanyol filozófia vagy sem. Nagyon érdekes összefüggés, hogy azok, akik Spanyolországban tagadják a nemzeti filozófia meglétét, nem spanyolok, hanem katalánok vagy baszkok. ők – mint pl. Francesco Arroyo – azt állítják, hogy valamiféle spanyol gondolkodásmód szempontjából művelni a filozófiát degenerált cselekvést és a nacionalista érvelés elfedését jelenti (Šišmišová 1996:118). Abellán viszont úgy véli, hogy a filozófia a mindenkori és konkrét nemzeti kultúra része, és ezért benne kifejeződnek a kulturális sajátosságok. Elutasítja a monista filozófiatörténetet, és a filozófiát filozófiákkal cseréli fel. (Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy 1853-ban Hetényi János A magyar Parthenon előcsarnokaiban szintén úgy vélte, hogy ún. világfilozófia nem létezik, hanem hogy minden filozófia tisztán nemzeti.) Ezek alapján a „nemzeti” filozófiatörténet az egyedül legitim filozófiatörténet. Abellán ilyen alapon meg is határozza a spanyol filozófia sajátságos vonásait: a mítosz szerepét, a katolicizmus hatását és a spanyol filozófiának az irodalommal való összefonódását (vö. Abellán 1995:211–222). Hasonló tipológiával már Alexander Bernát is élt. Persze ő nem foglalkozott a spanyolokkal, csupán az angolokkal, franciákkal és németekkel, és a magyar filozófiát valahol a német és a francia szellem között képzelte el.
No de térjünk vissza a mi témánkhoz. A következőkben azt szeretném bemutatni, milyen problémák adódhatnak Hanák Tibor értelmezéséből, végezetül pedig bizonyos megoldást is javasolok. Esetleges sarkított megfogalmazásaim csupán azt a célt szolgálják, hogy erősebb fénybe állítsam a problémát.
Az elfelejtett reneszánszban Hanák ismételten felhozza a XIX. század elejétől közkézen forgó problémát az elhanyagolt és lekezelt magyar filozófiáról, és érvelést elhagyva fogalmazza meg, hogy a magyar filozófia egyenlő a Magyarországon művelt filozófiával (Hanák 1993:16). Talán éppen az alapelvek tisztázatlansága teszi, hogy ennek az állításnak a dacára a könyvben szerepel Szilasi Vilmos, Mannheim Károly és Arnold Hauser is. Mannheim esetében persze ismerteti azt az elfogadott tényt, hogy Mannheim gondolkodására meghatározó erővel hatott a századelő magyarországi szellemi élete, tehát, hogy külföldi ténykedése is csak ennek fényében érthető meg teljes egészében. Mégis megmarad a dilemma: ki is a magyar filozófus? Merthogy magyar filozófia magyar filozófust feltételez. Csak azt nem tudjuk, mit takar a „magyar” jelző. Etnikai meghatározottságot? Azaz: anyakönyvi adatokból származtatnánk a magyar filozófiát? Ahogyan ezt – ellenkező előjellel – megtette, teszem azt, néhány szlovák kollégám a nagyszombati egyetem jezsuita tanáraival kapcsolatban, a szlovák alapokat kimutatandó? És amely alapon például Szentiványi Márton szlovák filozófussá avanzsálódna? És amely alapon nekünk is számtalan gondolkodót kellene exkommunikálnunk a magyar filozófia történetéből. Esetleg kulturális beágyazódottságot jelentene? És akkor magyar filozófus lenne mindenki, és magyar filozófia lenne minden, aki és ami esetében kimutatható a magyar kultúra hatása? (Fel sem merem tenni a kérdést: mit nevezünk magyar kultúrának?) Akkor viszont hol marad a felvázolt egyenlet: magyar filozófia = magyarországi filozófia? (Csak a példa miatt, nem pedig szerénytelenségből: én, szlovákiai magyarként, valamint magyarul és szlovákul is publikálóként, mind a magyar, mind pedig a szlovák filozófiai társaság tagjaként hova tartozom?) A kérdések sorát lehetne folytatni.
A Geschichte der Philosophie in Ungarn bevezetőjében már megmagyarázza Hanák, miért használja a „filozófia Magyarországon” elnevezést a „magyar filozófia” helyett (Geschichte… 1990:9). Azért, mert nem akar valamiféle nemzeti filozófiát sugallni. Vagyis a magyarországi filozófia körébe tartoznak más nemzetiségű gondolkodók is, akik éppen nemzetiségi hovatartozásuk révén egyéb kultúrtörténetekbe is besorolód(hat)nak. Itt a filozófia magyar nyelven való művelését tartja Hanák a meghatározónak. Amely kitétel persze főként a XIX. század egy részére valamint a XX. század elejére vonatkozik. Hiszen a latin nyelv szupremációja idején a probléma is másként jelentkezett. Most ismét hagyjuk figyelmen kívül azt a filozófiatörténeti tényt, hogy pl. Hetényi János a német spekulatív filozófiát nevezte iskolai filozófiának, amivel ellentétben létezhet csak az ún. életfilozófia, vagyis a Szontagh által életrevalónak, nemzeti jellegűnek és józannak meghatározott egyezményes bölcselet. Ami felvetheti azt a dilemmát, hogy mennyire korszellem által meghatározott az is, hogy mit tartunk egyáltalán filozófiának egy megadott nemzeti kultúrán belül. És azt sem elemezzük, hogyan áll a helyzet egy vadul nyelvújító gondolkodóval, aki ugyanakkor más műveit latinul írja, mint pl. Imre János. Még akkor sem, ha az ő esetében a latin művek időben megelőzik a magyar nyelvűeket, tehát feltételezhetünk valamiféle szellemi átalakulást a magyar filozófia irányában.
Ugyanakkor el kell ismerni, hogy a Hanák-féle értelmezés bizonyos értelemben a XIX. századból örökölt és megoldatlan témát ad acta teszi, és megpróbálkozik egy látszólag semleges megoldással. Azzal, hogy történelmi-geográfiai fogalmat használ, az etnikai megközelítést háttérbe szorítja, és az ún. nemzeti filozófia kérdését a művelődéstörténethez kapcsolja. Abban az esetben pedig túl kell lépnünk az ún. tiszta filozófiatörténeten, és iskolatörténettel, egyháztörténettel, irodalomtörténettel egybefűzve kell megragadnunk a filozófia hazai megjelenési formáit. Mindenesetre azonban tisztáznunk kell azt is – még ha túlhajtottnak is tűnik ez a követelmény –, hogy mit értünk Magyarország fogalma alatt. Gondolok itt arra, hogy egy esetleges nemzetközi (magyar–német–osztrák–szlovák–horvát stb.) együttműködésben megvalósuló filozófiatörténeti szintéziskísérlet biztosan nem kerülné meg az 1918 előtti és az 1918 utáni Magyarország különbségeit. Mi magyarok evidenciaként használjuk a Magyarország elnevezést, más nemzetek azonban vagy valamilyen semlegesebb (az etnicitástól távolabb eső) jelölőt használnak (pl. Hungary, Ungarn), vagy pedig a történelmi eltéréseket legalább részben tükröző fogalommal operálnak (Uhorsko – Maïarsko). Szükség van erre a tisztázásra azért is, mert egy esetleges konfrontatív vizsgálat könnyen kimutatná a jelen politikai-földrajzi és nyelvi állapotainak gyakori visszavetítését a múltba. Magyar oldalon ez egy homogén nemzetképet sugall, amelyen belül a politikai túlsúly hasonló kulturális és művelődési egyöntetűséggel párosul. A másik oldalon, például a szlovákoknál, ez azzal jár, hogy a történelmi Magyarországnak (Uhorsko) a jelenlegi Szlovákiával azonos területét következetesen visszamenőleg is Szlovákiának (Slovensko) nevezik. Ezt a példát csupán azért említem, mert az 1987-es összefoglaló szándékkal írt szlovák filozófiatörténet, amely a filozófia esetében azt a szemantikai változtatást, hogy a „szlovák” jelzőt elhagyva „szlovákiai filozófiával” foglalkozik, hasonlóképpen indokolta meg, mint Hanák (Dejiny… 1987). Vagyis egy azonosnak tűnő módszertani megoldás jelentősen más eredményre vezethet. És itt most hadd ne foglalkozzam filológiai kérdésekkel, amelyek az ilyen jellegű feldolgozások korrektségét vagy inkorrektségét határozzák meg.
Mondhatnánk azt is, hogy az ajtón kitessékelt probléma az ablakon keresztül ismét megjelent előttünk. A „nemzeti filozófia” fogalma, kétségtelen romantikakori jellege ellenére – talán azért is, mert az egyezményesek általi létrehozatala és Erdélyi János általi elparentálása után Alexander Bernát és a szellemtörténészek újból felélesztették poraiból – állandóan itt kísért közöttünk. Ha pedig ennyire megidézhető, akkor alighanem életképes is, és akkor csak azt tehetjük, hogy lehántjuk róla a misztikus leplet, és megpróbáljuk konkretizálni a tartalmát. A következőkben ezzel próbálkozom meg.
A következő előfeltételekből indulok ki: 1. Van értelme mind a „magyar filozófia”, mind pedig a „magyarországi filozófia” meghatározásoknak, amelyek történelmileg változtak és formálódtak. 2. Mivel magyarországi megjelenésekor a filozófia nem magyar, hanem elsősorban latin nyelvű, és a magyar nyelvűség egy későbbi fejlemény eredménye, bizonyos korszakok tekintetében megengedhető – és talán ajánlatos is – a „magyar” jelző elhagyása. 3. A konkretizálás követelményének akkor teszünk eleget, ha a filozófiát leszállítjuk arra a szintre, ahol szociológiai (értsd: intézményekhez köthető) leírás is alkalmazható.
Kezdjük talán a filozófia funkcionális felosztásával. Kant óta megkülönböztetjük az „in sensu scholastico” és az „in sensu cosmopolitico” filozófiát. Az iskolai filozófia tárgya ebben a felfogásban az ismeretek egy adott mennyisége és azok összefüggésrendszere. Vagyis a filozófia „in sensu scholastico” arra szolgál, hogy a tudományok nyújtotta ismereteket rendszerbe foglalja, azaz „a fogalom iskolai tartalma szerint a filozófia pusztán az ügyesség organonja” (Kant 1974:131). Mivel ilyenformán az oktatás egészét szolgálja, és nem önmagára irányul, autonóm filozofálásról ebben az esetben nem beszélhetünk. Magyar filozófiáról tehát az iskolai filozófia vonzatában csupán abban az értelemben beszélhetünk, hogy anyanyelvi formában jelenik meg. Nemzeti jellege csupán formális meghatározottságú. Még akkor is, ha a magyarországi filozófia történetében az anyanyelvűsítés először főként a protestáns iskolákban jelent meg. Azt, hogy az iskolai filozófia esetében valóban nem beszélhetünk nemzeti filozófiáról, Szilasy János már 1847-ben megállapította. Az Akadémia filozófiai osztályának ülésén tartott előadásában (Magyar… 1847:152–154)1, arra a kérdésre keresve a választ, hogy létezhet-e magyar filozófia, a filozófia négy típusát különböztette meg: iskolai, individuális, nemzeti és világfilozófia. Szerinte Magyarországon az iskolai filozófia van túlsúlyban, akad néhány egyéni filozófus is, de nemzeti filozófiát csupán Szontagh, Széchenyi és ő maga művelnek.
Első megállapításunk tehát az lehet, hogy nemzeti filozófiáról csupán az iskolai filozófián túl beszélhetünk. Vagyis a „Magyarországon művelt filozófia” meghatározás minden esetben illik az iskolai filozófiára. „Magyar filozófia” az iskolák falain túl jön létre. Mert bármennyire is elválasztotta Szilasy a nemzeti filozófiát az „in sensu cosmopolitico” filozófiától, az iskolai filozófia csupán az alapokat, a módszert adja meg a bölcselkedéshez, de a nemzeti filozófia csak akkor válhat valósággá, ha kialakul saját filozofikuma, vagyis sajátságos tárgya. Azaz: a nemzeti filozófia jellegében nem különbözik az ún. világfilozófiától.
Hetényi, Szontagh és Szilasy szemléletét alapul véve a nemzeti filozófiának a következő meghatározását adhatjuk: a nemzeti filozófia a nemzet szellemét elemezi és fejezi ki, valamint a szerzett elvek és a világfilozófia állásának alapján megfogalmazza az adott nemzeti kultúra kultiválásának irányait és módozatait. Teljesen természetes, hogy az ily módon meghatározott nemzeti filozófia „társasági filozófia” (Szontagh), visszatérő probléma azonban a „nemzet szellemének” a beazonosítása.2 A XX. században ez a probléma a különböző nemzetkarakterológiákban csapódik le.
Beleütközünk azonban itt egy más problémába is. Amennyiben ez a filozófia a nemzet szellemét fejezi ki, akkor ez nemzeti jellegű filozófia. Ha viszont az adott nemzeti kultúra kultivációjára törekszik, akkor ez nemzeti küldetésű filozófia.3 A kettő közül az utóbbi a kevésbé problematikus, mert a társadalomtudományok módszertani alapjaként és önálló szociálfilozófiaként megállhat. Még akkor is, ha – amint az az Uj Magyar Muzeumban 1850/51-ben Szontagh, Toldy Ferenc és Nendtvich Károly között lefolyt vitában – megfogalmazódott egy megfontolandó vélemény: „Ameddig valamely tudomány gyökeret nem vert a népben, addig nem tekintheti azt a nemzet sajátjának, hanem csak idegen növénynek” (Nendtvich 1851/52:50). A nemzeti jellegű filozófiát pedig homályossá teszi saját alapfogalma, a nemzeti jelleg. Még akkor is, ha – mint ez a magyarországi filozófia történetéből ismeretes – ennek a jellegnek a megtalálása és megformálása az anyanyelvűsítéssel kezdődött. A nemzeti jellegű filozófia ugyanis megköveteli saját, a világfilozófia csúcsteljesítményeiből elvont (lefordított) fogalmait, terminológiai rendszerét.
Tudjuk, hogy ez a folyamat – amennyiben nem számolunk Apáczai Csere János túl korainak nyilvánult kezdeményezésével – a XVIII. század végén indul el, párhuzamosan a nemzeti irodalom modernizációjával és a nyelvújítással. Vagyis magyar nyelvű filozófiával ettől a kortól kezdve kell számolnunk. Ha megelégszünk a formális-nyelvi meghatározással, akkor azt is mondhatjuk, hogy a XVIII. század végétől létezik a magyarországi filozófián belül magyar filozófia is. Merthogy mennyiségét tekintve továbbra is az iskolai filozófiának van érezhető társadalmi súlya, és ennek a filozófiának a nyelve továbbra is (hivatalosan az 1840-es évekig) a latin. A nemzeti jellegnek a nyelven túlra terjedő tulajdonságait illetően csupán egyetlen kijelentést tennék. Ez pedig Erdélyi János programján alapul. ő úgy vélte, hogy értelmetlen a nemzet szelleméről meditálni. Abból viszont kiindulhatunk, hogy az iskolai filozófia mindenkor befogadó jellegű volt. Erdélyi megfordítja Szontagh követelményét, miszerint a filozófia kifejezi a nemzet szellemét, és azt állítja, hogy a nemzet gondolkodásmódját az jellemzi, ahogyan a nyugati egyetemekről beszüremlő eszméket és elméleteket befogadta. Szerinte ennek a befogadásmechanizmusnak belső gyökerei voltak. Erre a feltételezésre és ennek a bizonyítására alapította saját filozófiatörténeti kutatásait. Jó harminc évvel később aztán Alexander Bernát már felsorolhatta azokat a filozófiai irányzatokat, amelyek sosem honosodtak meg Magyarországon.
Továbblépve: magyar filozófiáról akkor beszélhetünk, ha a magyar nyelvű terminológia mellett ez a filozófia rendelkezik saját intézményi rendszerrel is. Szociológiailag ugyanis csak akkor nevezhető valami autonóm társadalmi ténynek, ha intézményesül. Ez az a szubsztancia, amelynek révén beazonosíthatóvá válik. Egyébként továbbra is csak a potenciák és a misztikába forduló meghatározások révén tehetjük diskurzus tárgyává.
Az intézményesülés egyik formája az utánpótlás-nevelés. Vagyis amikor a létező filozófiaoktatás nem a teológiára való felkészülést, hanem önmaga fejlesztését jelenti. Ez valamikor a XIX. század végén valósult meg Magyarországon és legfőbb szószólója Alexander Bernát volt a szakmaiság követelményével. Nem is véletlen, hogy éppen ő és Bánóczi József a kezdeményezői a Filozófiai Írók Tárának.
Van azonban egy kézzelfoghatóbb intézményesülés is, amelyik korábbi eredetű. Ez pedig az Akadémia megalakulása. A Magyar Tudós Társaságnak külön filozófiai osztálya volt, amely ugyan kevés professzionális taggal rendelkezett, és a XIX. század közepén jószerével csak egyetlen irányzatot, az egyezményesek kezdeményezését karolta fel, de ugyanakkor pályakérdéseivel, a Philosophiai Műszótár megjelentetésével és az osztály által szervezett vitákkal sokat tett azért, hogy a filozófia az iskolák falain túl is lábra kapjon. A kezdetekben jelentős számú filozófiai értekezés jelent meg az Akadémia két folyóiratában, a Tudománytárban és a Tudományos Gyűjteményben is. Ezek az értekezések, még ha gyakran csak ismertető jellegűek is, már a tudományosság felé viszik el az addig csupán iskolákban művelt filozófiát. Az akadémia szerepe a későbbiekben is nagy, hiszen anyagilag támogatja a filozófiai folyóiratok kiadását. Itt nincs hely és mód arra, hogy a filozófiai folyóiratok (Magyar Philosophiai Szemle, Bölcseleti Folyóirat, Athenaeum) történetéről beszéljünk, annyit azonban leszögezhetünk, hogy a magyar filozófia intézményesülésében óriási szerepet játszottak.
A magyar filozófia önállósulását – még ha néha paradox módon is – nagyban elősegítették a XVIII. század végén és a XIX. század elején beinduló filozófiai viták: a Kant-vita, a Hegel-vita stb. Ezek ugyanis egyrészt kivitték a filozófiát az iskolákból és nyilvánossá tették azt, másrészt a befogadás mikéntjeiről szóltak, vagyis ha komolyan vesszük Erdélyi megjegyzését, akkor arról is, hogy milyenek a magyar filozófia előfeltételei. Ha ezeket az ideológiailag és korszellem által meghatározott vitákat egybevetjük a protestáns iskolai filozófia lépésváltásával, akkor világossá válik a XIX. századi magyarországi filozófia fő irányvonala is. A saját trajektória ekkor alakult ki, és ettől az időszaktól kezdve beszélhetünk nem túl gazdag, de mégis sajátságos magyar filozófiai életről.
A XX. század ötvenes–hatvanas éveiben a marxista filozófusok is beleütköztek abba a problémába, hogy létezett-e magyar filozófia. A viták előterében ugyan az ún. haladó hagyományok kérdése állt, de mivel gyorsan kiderült – amit már korábban Alexander Bernát is állított –, hogy Magyarországon nem tudott meggyökerezni a materializmus, Mátrai László a hazai filozófia történetének kutatásában módszertani kulcsként és kompromisszumként a klasszikus filozófia meghatározásából való kiindulást ajánlotta. Mivel a klasszikus filozófia önálló rendszert feltételez, megállapíthatta, hogy ilyen a XIX. század végéig Magyarországon nem létezett, tehát sajátszerű nemzeti filozófiáról sem beszélhetünk (lásd Mátrai 1954:286). (Zárójelben jegyzem meg, hogy már Szontagh is úgy vélte, hogy a nemzeti filozófia egyik előfeltétele az önállóság, és ezért is törekedett az egyezményes rendszer kidolgozására.) Ezt az álláspontot Horkay László is elfogadta, és Böhm Károly rendszerét helyezte az önálló magyar filozófia élére (lásd A magyar… 1977). Itt csak utalok arra, hogy maga Böhm is tudatosan készült erre a szerepre, és valóban ő az, aki elindítja a magyar filozófiai rendszerek sorát a XX. század első felében.
A mondottakat összefoglalva: A XVIII. század végéig Magyarországon jószerivel csak iskolai filozófia létezett, amelynek a befogadási mechanizmusai főként felekezeti meghatározottságúak voltak, és amelyben a nemzeti elem nem vagy alig jelent meg. A XVIII. század végén elindul a filozófia terminológiájának magyarítása és megjelennek az első filozófiai viták, amelyek már a befogadás mikéntjeiről szólnak. A XIX. század folyamán kialakulnak a magyar kultúra által meghatározott filozófiai intézmények, és a század végén megfogalmazódik az első önálló magyar filozófiai rendszer. De még a XIX. században is jelen van a latin nyelvű filozófia az iskolákban (a világi iskolákban az 1840-es évekig, a katolikus papneveldékben még a XIX. század végén is), valamint megjelenik a nem magyar, de magyarországi nyilvános filozófia is pl. a szlovákoknál (az ő esetükben persze intézmények nélkül, ezért ezt nem szlováknak, hanem csak szlovák nyelvűnek nevezném).
Megoldásjavaslatom tehát a következő: a magyarországi filozófia elnevezés olyan leíró fogalom, amelyet korszakoktól függetlenül alkalmazhatunk mindenfajta magyarországi filozófiára, a magyar filozófia elnevezés pedig korrekt módon a XIX. század végétől alkalmazható, amikor már ez a magyar nyelvű és a magyar kulturális életbe integrálódott bölcselet lezárta saját előtörténetét és teljesen önállóvá vált. És ha komolyan vesszük olyan elődeinket mint Erdélyi János, Böhm Károly, Alexander Bernát, Joó Tibor vagy maga Mátrai László is, akik kisebb-nagyobb hangsúlylyal mindig a teljes magyarországi filozófiatörténettel foglalkoztak, akkor a „magyar filozófia” fogalmát kizárólag leíró fogalomként, nem pedig preskriptív fogalomként használjuk
Felhasznált irodalom
Abellán, J. L.: O filozofickom hispanizme. In.: Filozofia, 4. sz., 1995, 211–222. p.
A magyar nyelvű filozófia története a XVII. század közepétől a XIX. század végéig. Theologiai Tanulmányok. Új folyam, 7. kötet, Budapest, 1977.
Dejiny filozofického myslenia na Slovensku. Bratislava, 1987.
Fries: Handbuch der praktischen Philosophie oder der philosophischen Zwecklehre. Heidelberg, 1818.
Geschichte der Philosophie in Ungarn. München, Trofenik Verlag, 1990.
Hanák Tibor: Az elfelejtett reneszánsz. II. kiadás, Budapest, Göncöl Kiadó, 1993.
Hegel: Előadások a filozófia történetéről I. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1977.
Kant, I.: Pölitz-féle metafizikai előadások (1788–1789). In.: uő: A vallás a puszta ész határain belül és más írások. Budapest, Gondolat, 1974, 130–131. p.
Magyar Akadémiai Értesitő, VII. évf., 1847, 152–154. p.
Mátrai László: A magyar filozófia haladó hagyományainak kérdései a felvilágosodás korába. Budapest, 1954.
Nendtvich Károly: Még egyszer: tudomány és magyar tudós. In.: Uj Magyar Muzeum, 1851/52, 1. füzet, 50. p.
Perecz László: A nemzeti filozófia születése (Egy 1847-es akadémiai vitáról). In.: Gond, 2. sz., 1992, 29–35. p.
Šišmišová, P.: Inšpirácie z polemiky o existencii èi neexistencii „národnej“ filozofie (na príklade španielskej a latinsko-americkej filozofie). In.: Súèasné podoby filozofie a filozofovania na Slovensku. Bratislava, 1996.
Vajda György Mihály: Az egyezményesek. Budapest, 1937, 65–67. p.