Csernicskó István: Nyelvpolitika a háborús Ukrajnában. Ungvár, Autdor-Shark, 2016, 139 p.

Csernicskó István már 2013-ban az Államok, nyelvek, államnyelvek: nyelvpolitika a mai Kárpátalja területén (1867–2010) című nyelvpolitika-történeti összefoglalójának megjelenésekor tervezte annak folytatását, azt akkor azonban még senki sem sejthette, hogy az elmúlt évek ukrajnai eseményei kapcsán ennyire aktuálissá válik a nyelvpolitikai összefüggések elemzése. A szerző az előszóban elmondja, a mű „célja nem a minden részletre és aspektusra kiterjedő mély elemzés, hanem az események leírása és bizonyos összefüggések felvillantása” (8. p.). Éppen ezért azok számára is érdekes olvasmány lehet, akik nem feltétlenül naprakészek az ukrán bel- és külpolitika terén, viszont a témában jártas olvasó is találhat benne érdekes összefüggéseket. A mű összefoglaló jellegénél fogva pedig különösen hasznos az elmúlt időszak ukrán nyelvpolitikai eseményeinek áttekintéséhez, és azok tágabb politikai és társadalmi kontextusba való helyezéséhez.

Az 1991-ben függetlenné vált ukrán állam eddigi legnagyobb válságát éli, ennek kirobbanásában pedig jelentős szerepe volt az ország nyelvi helyzetének. Ukrajna lakosságának egy jelentős része orosz anyanyelvűnek vallotta magát a 2001-es népszámláláson, és az orosz nyelvet rendszeresen használják az élet különféle területein, mindemellett pedig több más kisebbségi nyelv (magyar, krími tatár, bolgár, román stb.) is hozzájárul az ország nyelvi sokféleségéhez. A szerző rávilágít arra is, hogy a 2012-ben elfogadott nyelvtörvény és az ország nyelvpolitikája miként válhatott a háborús konfliktus ürügyévé, illetve bemutatja, hogy a krízis kirobbanása után miként alakult a nyelvpolitikai helyzet.

Az bevezető első fejezet után a szerző a másodikban az ukrajnai nyelvpolitika korszakait vázolja fel, majd a harmadik részben azt mutatja be, hogyan vált az ország nyelvpolitikája a háborús konfliktus egyik ürügyévé. A következő, negyedik fejezetben négy nyelvekről szóló törvény meghatározott szempontok alapján történő összehasonlítására kerül sor, ez után pedig a szerző arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen nyelvpolitika jelenthetne megoldást Ukrajna számára. A könyv végén egy rövid összefoglaló fejezet található, majd egy terjedelmes szakirodalmi jegyzék kínál kiindulópontokat a témában még inkább elmélyülni kívánók számára.

A bevezető részben (9–14. p.) Csernicskó vázolja az alapvető problémát Ukrajnában: a Szovjetunió széthullása után az orosz közösség hirtelen kisebbségi státuszba került, az ukrán államszervező etnikum pedig igényt tartott az összes társadalmi, politikai és kulturális pozícióra. Mindeközben az sem tisztázódott, hogy milyen szerepe van az új államban és a nemzetépítésben az ukrán nyelvnek, és ezzel szemben az orosz nyelv státusza sem lett egyértelmű, a többi kisebbségi nyelv funkciójának meghatározása pedig szinte fel sem vetődött. Az ukrán–orosz konfliktus így gyakran a két nyelv küzdelmeként jelenik meg. A probléma megoldását az is nehezíti, hogy Ukrajnában a nyelvi kérdés erősen átpolitizált, így az aktuálisan hatalmon lévők politikai érdekei nagyban meghatározzák a helyzet alakulását.

A második, A múlt árnyai: az ukrajnai nyelvpolitika korszakai című fejezetben (15–28. p.) a szerző összefoglalja az ukrán állam megalakulását követő időszak korszakait nyelvpolitikai szempontból. Három időszakot ismertet: az elsőt az egyensúlyozó nyelvpolitika (1989–2004), a másodikat a „narancsos” nyelvpolitika (2004–2010) korszakának nevezi, a harmadik pedig Janukovics-éra (2010–2014) néven jelenik meg. Az egyes korszakok politikai irányvonalának meghatározója az elnök személye. Mindegyik korszak jellemzője azonban, hogy a hatalmon lévők a megválasztásuk után nem ragaszkodnak a kampány időszaka alatt tett ígéreteikhez, megpróbálnak inkább egyensúlyozni a két nyelvi tábor között. Ez a szerző által jellemzett három korszak leírásából is egyértelművé válik.

A harmadik fejezetben – melynek címe A nyelvpolitika a konfliktus (egyik) ürügyévé válik (29–56. p.) – a szerző részletesen bemutatja az ukrajnai események alakulását Janukovics 2010-es hatalomra kerülésétől, a majdani eseményeken át, a kelet-ukrajnai háborús konfliktus kialakulásáig. Miután Janukovics került az ország élére, 2012-ben sikerült lecserélni az 1989-ből származó nyelvtörvényt, ám a legfontosabb nyelvi kérdéseket ezzel sem sikerült rendezni, ezt bizonyítják 2013 őszének eseményei. A bonyolult belpolitikai helyzet kellős közepén, miután Viktor Janukovics elmenekült az országból, és a parlamentben gyors átrendeződéssel új parlamenti többség alakult ki, az új parlamenti hatalom a nyelvtörvény eltörléséről fogadott el jogszabályt. Erre reagálva Oroszország az ukrajnai orosz anyanyelvű közösség védelmére kelve bejelentette, hogy szembeszáll az ukrán nacionalizmussal, és a Krími Autonóm Köztársaság területén már aznap megjelentek az orosz hadsereg felségjelzés nélküli fegyveresei. A nyelvtörvény eltörlése ellen azonban az ENSZ, más ukrajnai kisebbségek képviselői és egyéb szervezetek is felszólaltak. A 2012-es nyelvtörvény érvényben maradt, és bár Turcsinov javaslatot tett egy új törvénytervezet elkészítésére, 2014 áprilisában a belpolitikai események háttérbe szorították ezt a kezdeményezést. Az újonnan megválasztott Porosenko pedig kénytelen lavírozni a különféle érdekek között nyelvpolitikai szempontból is, hogy valamelyest fenntartsa az egyensúlyt, az orosz nyelv felé nyitás miatt azonban sok kritika érte az ukrán nyelv szószólói részéről. A szerző sok példával alátámasztva mutat rá arra, mennyire nehéz ebben az érzékeny helyzetben megtalálni az egyensúlyt a nyelvvel kapcsolatos kijelentésekben, gesztusokban és nyelvpolitikai döntésekben.

Csernicskó, miután megismertette az olvasót az ukrán nyelvpolitika alapvető tendenciáival, a negyedik fejezetben – Nyelvtörvények Ukrajnában (1989–2014) címmel (57–92. p.) – négy nyelvpolitikai dokumentum elemzését és meghatározott szempontok alapján történő összehasonlítását olvashatjuk. A dokumentumok a következők: az 1989-es nyelvtörvény (hatályos: 1989–2012), Ukrajna törvénye „A Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartájának ratifikálásáról” (hatályos 2003 óta), a 2012-es nyelvtörvény (hatályos 2012 óta), a Kravcsuk-féle nyelvtörvénytervezet. A négy dokumentum rövid elemzése után következik az összehasonlításuk, mely a következő szempontok alapján történik: a dokumentum milyen nyelvekre terjed ki, és hogyan határozza meg az ukrán és az orosz nyelv státuszát, valamint hogyan viszonyul a többi kisebbségi nyelvhez; hogyan határozza meg a kisebbségi nyelvek hivatali használatának feltételeit; hogyan szabályozza a kisebbségi nyelven folyó oktatást; megengedi-e a kisebbségi nyelvek szimbolikus helyeken való megjelenését. A szerző az összehasonlító elemzést nagyon szemléletes módon végzi. Mivel minden szöveges összevetést táblázatos összefoglalás követ, könnyedén követhetők az egyes dokumentumok közötti különbségek és hasonlóságok, így az összefüggések megértése is egyszerűbb. Az elemzéseket alátámasztó demográfiai mutatók pedig szintén táblázatos formában teszik áttekinthetővé a szöveget.

A Milyen nyelvpolitika lehet a megoldás Ukrajnában? című ötödik fejezetben (93–115. p.) a szerző a meglehetősen bonyolult ukrajnai állapotok és tendenciák felvázolása után megpróbálkozik azzal, hogy megoldást kínáljon a helyzet javítására. Az első alfejezet azt boncolgatja, hogy Ukrajnában vajon mennyire lehetséges a kétnyelvűség kodifikálása. A szerző, több hivatalosan is két- vagy többnyelvű állam (Finnország, Kanada, Svájc stb.) helyzetével összevetve az ukrán állapotokat, arra a következtetésre jut, hogy bár Ukrajna lakosságának nagy része két- vagy többnyelvű, a társadalomban működő szélsőséges ukránosítás és oroszosítás közötti váltakozás és egyéb részletesen kifejtett faktorok fényében Ukrajnában ez az opció jelenleg nem működhetne. Megfogalmaz azonban egy – általa utópisztikusnak nevezett – lehetőséget, mely azon alapszik, hogy nem tesz különbséget a többségi és kisebbségi nyelvhasználók jogai között, hanem a nyelvi jogokat általános emberi jogokként kezeli, melyek nem csak a kisebbségi nyelvhasználat kapcsán fogalmazódnak meg. „A fentebb javasolt »utópisztikus« modell sikeres működtetéséhez csupán következetesen kellene alkalmazni az ukrán alkotmány 10. cikkelyét: meg kell találni az egyensúlyt az államnyelv támogatása, valamint a kisebbségi nyelvek (köztük természetesen az orosz) védelme között.” (113. p.).

A szerző az utolsó, összefoglaló fejezetben még inkább kidomborítja a nyelvpolitikai döntések és a kialakult ukrán helyzet összefüggéseit. Rámutat arra, hogy mennyire veszélyes, ha a politikai hatalom képviselői saját státuszuk megszerzése és megőrzése szolgálatában tesznek nyelvpolitikai lépéseket, nem pedig a nyelvi egyensúly megteremtése az elsődleges szempont.

Csernicskó István könyve az ukrajnai nyelvpolitika és a háborús konfliktus kialakulásának összefüggéseit vizsgálva nagyon szisztematikus elemzéssel mutat rá arra, hogy a nyelvi kérdések elhanyagolása hogyan szolgálhat akár egy katonai konfliktus kirobbantásának ürügyéül. A szerző azonban nem elégszik meg a helyzet és az események leírásával, bizonyos összefüggések felvillantásával, megoldást is kínál, még ha ezt ő maga is utópisztikusnak nevezi Ukrajna szempontjából. A mű nagyon fontos olvasmány a 2013-tól napjainkig tartó ukrajnai események megértéséhez, mely nemcsak leírja a történéseket, hanem nyelvpolitikai összefüggésbe helyezve értelmezi is azokat.