Erdélyi Margit (szerk.): Az irodalomoktatás új kihívásai. Budapest, Gondolat Kiadó, 2014, 282 p.
„Közös vitáink tárgya folyamatosan, hogy miként lehet megkedveltetni diákjainkkal az irodalomolvasást, ezen belül milyen megközelítési technikák vezetnek célra, mely szempontok lehetnek számunkra a legizgalmasabbak egy-egy mű elemzésekor, miközben nem sérül legfőbb vállalt elvünk, a tudományos alapú, elmélyült és minőségi irodalomoktatás.” (7. p.) – írja Az irodalomoktatás új kihívásai címre keresztelt tanulmánykötet bevezetőjében annak szerkesztője, Erdélyi Margit professzor, megragadva a munka központi problémáját, illetve előrevetítve a legalább három irányba haladó gondolatmenetek egy mégis közös, markáns csapásirányát, nevezetesen azt, hogy korunkban, az információtechnológiai forradalom folyamatos megújulásának és exponenciális léptékű előretörésének idején, amikor nemcsak az olvasáskultúra, de a kultúra maga is átalakulóban van, az elsősorban vizuális és virtuális kultúrán nevelkedett diákoknak voltaképpen tanítható-e, érdekessé tehető-e, eladható-e még egyáltalán az irodalom, s amennyiben a válasz az optimista igen, úgy mégis miként? Hogy a többi tantárggyal szemben vagy épp azokkal együtt képes-e reagálni a külvilág változásaira, s az ezekkel együtt megváltozott igényekre, hogy képes lehet-e megújulni a sokat kárhoztatott poroszos struktúrán talán leginkább alapuló literatúratanítás?
„A műveltségtartalmaknak az oktató-nevelő folyamatban időközönként szükségszerűen változniuk kell. Ha ez nem történik meg, az az oktatás megmerevedéséhez vezethet” – írja egy fontos dolgozatában Simon Szabolcs, a 2015-ös revideált, illetve a korábbi szlovákiai magyar Állami Művelődési Programok egyik felelős összeállítója. A szóban forgó, módosított tanterv a magyar irodalom oktatására vonatkozó ismert előírások közül – beleértve a magyarországi és más határon túlikat, illetve a 2015-ig érvényben lévő, 2010–11-es szlovákiai magyar ÁMP-t is – vitathatatlanul a legflexibilisebbnek bizonyul, a maga csökkentett és modernizált, a kortárs irodalomra és a diákok által nagy arányban kedvelt spekulatív fikcióra is érzékeny, előírt tananyagtartalma révén. A revideált program nem teszi kötelezővé a kronologikus oktatást, határozottan elhatárolódik a korábbi, életrajzközpontú rendszertől, a benne szereplő olvasmányok legjava – cca. 80% – csupán ajánlatként szerepel, amit a tanár – s szempontunkból talán ez a legfontosabb – módosíthat, új tananyagtartalmakat is bátran beemelhet. Innen nézve tehát lehetőség nyílik a diákok számára kedves, a mindennapi tevékenységüket is megszólító, válogatott populáris művekkel való foglakozásra is. Erre pedig szükség van, mert ahogy azt a szlovákiai és magyarországi diákok körében végzett legfrissebb olvasáskutatások eredményeire reflektálva Plonický Tamás jegyzi meg: „[N]em az olvasás válságáról, hanem a kvalitatív tartalmat jelentő szövegek olvasatának és a szépirodalmi textusok befogadásának radikális háttérbe szorulásáról, illetve mellőzéséről beszélünk[.]” Talán ez az egyetlen út, hogy a mára nehéz, „magolandó” tárggyá vált irodalom ténylegesen is elláthassa a rá vonatkozóan elsőrendűnek is feltüntethető funkciót: hogy a többi diszciplínához való eljutást megalapozó, képesség- és kompetenciafejlesztő, s nem utolsósorban élményközpontú tantárgy legyen.
Véleményünk szerint a Selye János Egyetem Tanárképző Karának Tudományos Közleményei sorozaton belül megjelent munkának, Az irodalomoktatás új kihívásainak az az egyik legnagyobb és leginkább újító szellemű hozadéka, hogy az imént bemutatott igényre is reagál, a tíz tanulmány közül ugyanis négy, melyek együttesen alkotják a Popkultúra az irodalomórán című, első kötetfejezetet, az irodalomtudomány felől is megerősíti az eddig peremre szorított spekulatív fikció egyes zsánereinek státuszát, az oktatásba való integrálhatóságukat is indokolttá téve. Ahogy azt Erdélyi is írja, a Popkultúra az irodalomórán tanulmányai az „MA Populáris Kultúra Kutatócsoport munkájának gyümölcsei – nagyrészt a popkultúra fogalom köré sorakoznak be, kinyilvánítva azt a szemléletet, miszerint a modern módszertani kutatásokat leginkább a kortárs irodalom, illetve az ún. »divatos« műfajok tanítása által lehet felfedezni és hatékonnyá tenni.” (7. p.). Ez a fontos, reformer eredmény számunkra egyértelművé tette, hogy jelen kötetbemutatóban a szóban forgó négy MA PKK-s tanulmány mindegyikével érdemes foglalkoznunk – az alábbiakban ezek következnek majd. Utánuk a kötet második és harmadik fejezetéből egy-egy dolgozatot ragadunk ki, a Poétikai interakciók az oktatásban címűből Horváth Kornélia, az Irodalomtörténet – komparatisztika – oktatásból pedig Szabó András tanulmányát. Ez a rövid beszámoló tehát nem törekszik teljességre, inkább csak étvágygerjesztő funkciót tölt be a Selye János Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom tanszékének egyik meghatározó eredménygyűjteménye elé.
H. Nagy Péter Mire jó a popkultúra, avagy hogyan oktatható a tudományos gondolkodás bölcsészeknek című írása a populáris kultúra révén kapcsolja össze a természettudományos és bölcsész látásmódot, hangsúlyozva az abban rejlő interdiszciplináris és intermediális lehetőségeket. Dolgozata mintapéldája annak, hogy miként alapozható meg irodalom és film felől a tudományos gondolkodás. Elsőként James Cameron Avatarja apropóján, neves természettudósok munkáira alapozva tér ki a Pandora bolygó aprólékosan kidolgozott biológiájára, fizikájára és kémiájára, olyan, a mi világunkat is nagyban érintő problémákra reflektálva, mint a globális katasztrófaveszély – környezetszennyezés –, vagy az energiaválság. Munkájában Wells Az időgép és Baxter Időhajók című művei, illetve az olyan filmes alkotások, mint a Forráskód, a Donnie Darko és a Mr. Nobody apropóján taglalja Hugh Everett III sokvilág-elméletét, és az időutazás kérdését is, ugyancsak természettudományi eredményekkel támogatva meg állításait. „A fentebb ismertetett projektnek tehát az lehet a kézzelfogható eredménye, hogy a diákok könnyebben sajátítják el a természettudományos gondolkodást, hiszen általuk is kedvelt alkotások segítségével történik mindez. […] A popkultúra kimeríthetetlen adatbázis. Csak észre kell vennünk a benne megbúvó lehetőségeket.” (52. p.)
A populáris literatúra irodalomoktatásunkba való bekerülésének szükségességét Hegedűs Norbert A populáris irodalom tanításának lehetőségei a közoktatásban című, kardinális jelentőségű tanulmánya hangsúlyozza a leginkább, mely súlyos és releváns érvelése révén az itt taglalt kötet egyik legfontosabb írásává válik. Hegedűs komoly kritikával illeti az összes tárgyhoz képest statikusnak tetsző irodalomoktatást, mely, úgy tűnik, nem hajlandó reagálni a körülötte zajló változásokra. „A rendszer egy szikrányi érdeklődést sem mutat a diákok valódi igényei és érdeklődése iránt. A tanárnak úgy kell becsempésznie a szövegeket az órára, hogy közben azt kockáztatja, hogy »lemarad« a tananyaggal. Az irodalmi szövegek nélkül viszont az óra unalmas, kreativitást és önállóságot nélkülöző, elpazarolt lehetőséggé válik” (56. p.) – írja a rendszer kritikájaként a szerző. Hegedűs a popkult alkotások előtérbe állítását öt kifejtett indokkal támasztja alá. Ezek a magas és tömegkultúra általuk történő összekapcsolása, a metafikció, az öntükrözés és önreflexivitás lehetséges bemutatása, az intertextualitás s intermediálitás teremtette kapcsolatháló, az ironikus és szatirikus látásmód, illetve a történet linearitásának megbontását elkövető megannyi példa. Szövegének zárásaként Hegedűs Norbert lehetséges alkalmazási módokat sorakoztat fel a klasszikus szépirodalom és a populáris literatúra produktív és könnyebben emészthető egymás mellett olvasására. A szakasz kulcsszavai a karakter- illetve hősépítés, s az újraírás horizont-, médium-, közeg- és végletváltás szerint. „Az iskolának nem harcolnia kell a tömegkultúra ellen, hanem integrálnia kell az oktatásba és felhasználni a minél jobb eredmények érdekében” (66. p.) – szögezi le az irodalmár.
Deisler Szilvia Meteorológia az irodalomórán, avagy a Felhőatlasz mint segédanyag című írása az irodalmi művek filmes adaptációi mellett teszi le a voksát, melyek révén közel minden diák bevonhatóvá válik a munkába; a fiatalok vizuális érzékenysége a szöveg iránti érdeklődés fokozója is lehet. A szerző szerint azért is szükséges a film médiumával foglalkozni, mert bár a legtöbb diák azt választja a szövegek helyett, ez még nem jelenti azt, hogy megfelelően is olvasnák az adott médium kódjait. A dolgozat közöl egy nagyon fontos táblázatot, melyben a filmes elemek és használatuk célja egymás mellett kerül közlésre azok irodalmi ekvivalensével; így analóg elemzési módok szerint válnak értelmezhetővé. Deisler a Felhőatlaszon – David Mitchell regénye, illetve Tom Tykwer és a Wachowski testvérek filmje – mutatja be irodalomoktatói elképzeléseit, eredményesen alkalmazható gyakorlatokkal szemléltetve az egyes jelenetek és szemelvények produktív egymás mellett alkalmazását úgy, hogy közben a mű mélyreható elemzését is elénk tárja.
Keserű József tanulmánya, a Hogyan olvassunk rémtörténeteket? Közelítések Edgar Allan Poe Az áruló szív című elbeszéléséhez az úgynevezett elit és populáris irodalom ellentéteire is kitérve Poe rémtörténetén prezentálja, hogy „egy lenézett műfajú szöveg is rendelkezhet összetett poétikai és retorikai struktúrával”. (121. p.) Munkáját a rémtörténetek olvasásának esztétikai kérdéseivel nyitja, olyan kutatók eredményeit vonva be, mint Tzvetan Todorov, Terry Heller, Wolfgang Iser vagy Sigmund Freud. „A rémtörténetek gyakran egy olyan zónába engednek belépést, amely a társadalom által felállított normák határán túl helyezkedik el. […] [V]álaszt akarunk kapni a kérdésre: mi van a bezárt ajtó mögött?” (106. p.) A betegség allegóriái, illetve Az áruló szív pszichoanalitikus megközelítései is boncasztalra kerülnek, éppúgy, ahogy a szöveg poétikai kérdései. Az elemzés során az áldozat és a tettes közt fennálló kapcsolat többsíkúvá válik, sőt, az is kérdéses lesz, vajon a szöveg nyelvi megoldásai révén nem a tettes válik-e áldozattá.
Horváth Kornélia A poétikai szempontú novellaelemzés taníthatósága (Ottlik Géza: Minden megvan) című munkája inkább szól az irodalommal már hivatásszerűen foglalkozóknak, s egyaránt jó példa és kalauz lehet egy sikeres novellaelemzés megírásához. A szöveg elején taglalja azt a négy markáns megközelítési pontot, melyek szerint egy novella megközelíthető. Elsőként az eseménysor elemzését, a külső és belső történések relevanciáját és egymáshoz fűződő viszonyát jelöli meg. Másodikként a történet és a narráció poétikai kapcsolatának vizsgálatát ajánlja, ezen belül a narrátor típusára, az elbeszélésmód grammatikai-szintaktikai jellemzőire, a szöveg idő- és térkezelésére, illetve műfaji és/vagy műfajközi viszonyaira való kitéréssel. Harmadikként a szöveg nyelvi metaforikáját, ismétlődő szó-motívumait, a tulajdonnevek és a cím etimológiai elemzését, negyedikként pedig a „műalkotás metanyelvi, autopoétikus, azaz önnön nyelvi és textuális működésének feltárására […] irányuló értelmezői vizsgálat[ot]” (127. p.) nevezi meg. A munka ezt követően a címben is jelzett elbeszélés felvázolt irányelvek mentén megvalósuló elemzését végzi el. „Ottlik szövege eszerint tagadja a szótári szó létezését: a szó jelentését minden beszélőnek magának kell megalkotnia a nyelvközösségi használata, a beszéd és a megértés során.” (139. p.)
Szabó András Laskai János debreceni tanár és Aesopus életéről szóló munkája című dolgozata a régi magyar irodalom vizeire evez, melynek kutatási horizontja a szerzőt legalább olyan fontosnak tekinti még, mint a sokszor töredékekben fennmaradt művet magát; a tanulmány ezért inkább az adott irányzat fiatalabb kutatóinak szolgálhat mintapéldául. Szabó a Laskai János személye körül csoportosuló szakirodalmi ellentmondásokban vág új csapást, szinte oknyomozói módszert használva nyesi le a fölös elágazásokat, zavarba ejtően széles forrásanyagot használva fel bizonyításul. A tanulmányból a 16. századi névadás rejtelmeiről, a felekezeti viszonyokról és a korabeli fordítások hálózatáról éppúgy gazdag információanyagot nyerünk, ahogy Laskai életútjának legtöbb állomását is bejárjuk általa, sőt, a szöveg eddig még nem közölt részeket is közöl a címben említett munkából. Szabó András tanulmánya tehát egy régi kor tanáremberének történetét tekinti át, hisz mint megtudjuk, „Laskai kézirata iskolai jegyzetnek készült (tehát nem szórakoztató olvasmány), s a latin nyelv (s részben a görög) tanításához használták”. (245. p.)
Az irodalomoktatás új kihívásai a fentiek szerint (is) széles olvasói érdeklődés kiszolgálójaként aposztrofálható. Olyan kötetként, ami a régmúlt századok irodalmának szerveződésére éppúgy válaszokat kínál, ahogy a novellaelemzés fortélyait is megtanítja, s a legújabb kori literatúra, a populáris irodalom legitimálásának is megkerülhetetlen pillére, alfája lehet. Ennélfogva ott a helye minden, a szakmája iránt elhivatott pedagógus könyvespolcán… és nem is csak az övékén.
Baka L. Patrik