Fontos tanulmánykötetet jelentetett meg a Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága megalakulásának huszadik évfordulóján. A kötet címe a Bizottság tudománypolitikájának legfontosabb célját fogalmazza meg: a magyar nemzet tudományos közösséggé forrasztását, még ha több országban élnek is egyes részei. A Magyar Tudományos Akadémia kohéziós szerepet kíván játszani ebben a folyamatban összekapcsolva az egyes magyar kisebbségek körében kialakult egyetemi, egyesületi, gyűjteményi kereteket egymással és a magyarországi tudományosság intézményeivel.
A közösség fogalma hagyományosan olyan embercsoportot jelöl, amelyiknek tagjai közt a szorosabb összetartozás tudata alakult ki. Úgy érzik és vélik, hogy közösségük tagjaihoz szorosabban kötődnek, mint másokhoz. Következésképpen kérdésünk egyik fele úgy hangozhat, hogy vajon érvényes-e az a tézis a nemzeti közösségek tudományos életére, vagy sem? A középkor tudományos életének a latin nyelv által megteremtett egyetemessége vajon nem teremett-e olyan feltételeket, sőt a tudományosságnak az egyetemes emberiben gyökerező módszertani lényege maga nem teszi-e olyan jelenséggé, ami értelmetlenné teszi a kötet címét?
Az első megjegyzés a latin egyetemességére vonatkozik. A latin ugyanis nem volt a tudományosság egyetemes emberi nyelve, csak a keresztény világ nyugati feléé. A keleti görögül beszélt, a többiek pedig arabul, kínaiul stb. Az európai (nyugat-európai) tudományosság ugyan idővel megelőzi a többit, ám mögötte a kulturális összetartozás egy sajátos hitbéli meggyőződése állt. Tehát már a modern nemzetek kialakulása előtt is létezett a tudományos közösségnek egy a kulturális sajátosságokhoz kötődő formája. Ám ezt a közösséget egy vékony tanult réteg alkotta, társadalmaik csak e tudás töredékeihez juthattak. A modern nemzetek kialakulása azonban egyben a nép számára is elérhetővé tette a magas kultúrát (Ernest Gellner). Ehhez persze érthető, illetve könnyen elsajátítható beszélt nyelvek kellettek, valamint a szabadság és egyenlőség új felfogása, és az egész népet egybefonó összetartozás erős érzése és meggyőződése.
Manapság azzal a véleménnyel találkozhatunk, hogy ennek az időszaknak is vége. A tudomány nemzetközi nyelve immár az angol, és nemcsak a természettudományok, hanem a társadalomtudományok is nemzetközivé váltak. A kutatókat és az eredményeik iránt érdeklődő közvéleményt immár nem a lokális sajátosságok, hanem a globalizáció folyamatai motiválják, így a nemzetközi összefüggések és az általános érvénnyel bíró eredmények állnak érdeklődésük középpontjában.
Ámde a nemzetté válás folyamatában még egy összefüggés vált világossá: a kultúra inspiratív hatása. A sajátos kulturális környezet sajátos gondolatok megszületését segíti, részben vagy egészben másféléket, mint a többi. És ez alighanem a természettudományok esetében is igaz, még ha másként is, mint a társadalmat kutató tudományterületeknél. A racionális döntések tradicionális és érzelmi gyökerei, a kultúra sok más elemének gondolatébresztő ereje szellemi igénnyé teszi a hasonló identitással bírókhoz való kapcsolódást. Aligha alaptalan feltételezés, hogy a kutatók ilyetén kapcsolatai tudományos teljesítményüket is növeli. Méghozzá nemcsak a szakmai véleménycsere által, hanem a kulturális élmény okán is. Ez az élmény terjed szét a tudományos eredmények popularizálásával, és megélheti mindenki, aki a kulturális közösség tagja. A nemzet ekkor lesz többé egy szakmai csoportnál, és válik tudományos közösséggé.
A kérdés másik felének így a magyar kutatók közösségtudatának meglétét kell felvetnie. Ehhez elég egy pillantást vetnünk a Magyar Tudományos Akadémia köztestületére, pontosabban határon túli tagjainak folyamatosan növekvő számára, hogy lássuk a nemzeti kultúrának mind a társadalom-, mind pedig a természettudósokra gyakorolt vonzerejét. A nemzeti szempontú tudományos együttműködés vonzerejét éppen azok az intézményes keretek demonstrálják a legjobban, amelyeket az Magyar Tudományos Akadémia e célból alakított ki.
A kötet megjelenését a magyar kisebbségeket kutató intézményrendszer fejlődésének számbavétele, valamint a kisebbségek kutatói véleményének dokumentálása előzte meg. Különösen sokat mondó a kötet végén olvasható kronológia, amelyik mindennél beszédesebben láttatja a Magyar Tudományos Akadémia erőfeszítéseinek máig tartó folyamatát.
A Magyar Tudományos Akadémia kiadványa főként olyan szerzők tanulmányait teszi közzé, akik jelentős szerepet játszottak a magyar kisebbségek tudományos életének magyarországi támogatásában. A tanulmányok bemutatják a szándék megjelenését, az intézményrendszer kialakításának folyamatát, a folyamat fontos állomásait és a változó intézményrendszer jellegét, működésének elveit, valamint a határon átnyúló együttműködés formális és informális szabályait.
1989 után tudvalevőleg több problémával kellett megbirkózniuk a kisebbségben élő magyar kutatóknak. Az egyik a magyarországi tudományos intézményrendszerhez, s általa a magyar kutatókhoz való kapcsolatok kialakítása, illetve kibővítése, tulajdonképpen szabaddá tétele. A másik a magyarországi kutatási lehetőségek megteremtése. A harmadik a hazai kutatások támogatása. Továbbá a hazai kutatások háttérintézményeinek megalapítása, működtetése és fejlesztése. Valamint kutatási eredményeik közzététele és népszerűsítése. Tehát könyvek és folyóiratok kiadása és honlapok létrehozása. A kötet egyes tanulmányai továbbá ezt a folyamatot is részletezik.
Kocsis Károly, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke előszavában leszögezi: „2016-ban az összmagyar tudományosság akadémiai-egyetemi intézményi együttműködési hálózata jórészt túl van a kezdetek nehézségein, a programalkotás, célkijelölés szervezeti, koncepcionális problémáin.” A következő időszak fontos jövőbeni feladatának tekinti „az akadémiai intézményközi együttműködéseket a mostaninál nagyobb mértékben és tervezettebben beemelni a magyarországi támogatáspolitikába, és a nemzetközi finanszírozás eszközeit is érdemes lenne tudatosabban felhasználni a magyar-magyar hálózatok működtetésében”.
Kálóczy Katalin és Kulcsár-Szabó Enikő tanulmánya a határon túli magyar oktatás, kultúra és tudományosság támogatási rendszerének a kialakulásával és működésének első időszakával foglakozik. A múlt évszázad 90-es éveinek legfontosabb kihívása a határon túli magyar közösségek felsőoktatásának és tudományosságának integrálása volt. Ebben az időszakban születnek meg a támogatások különféle típusai, ekkor jelennek meg az első próbálkozások a magyar kisebbségek saját felsőoktatási intézményeinek megalapítására. A folyamatnak az oktatási tárca a motorja.
Ezt követi a határon túli magyar tudományosság bekapcsolása a Magyar Tudományos Akadémia intézményrendszerébe. Tarnóczy Mariann tanulmánya mutatja be ennek a legfontosabb állomásait: az MTA köztestületének megnyitását a határon táli magyar kutatók előtt, a speciális ösztöndíjprogramok megszületését, majd az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság létrehozását, az MTA határon túli szerveinek megalakítását. „A szomszéd országbeli magyar akadémiai bizottságok feladata, a hazaiakhoz hasonlóan, nem a kutatás, tevékenységük alapvetően tudománypolitikai jellegű: kutatásszervezés, szakmai kapcsolatok erősítése, ezáltal a régió fejlesztésének előmozdítása, a magyar tudományos közösségen belül a kohézió, az egymásról való tudás erősítése, az eredmények és feladatok számbavétele, a koordináció, a stratégiaalkotás.”
A tanulmány sorra veszi az elnöki bizottság legfontosabb döntéseit, az általa megindított kutatási programokat, amelyek közül nem egy immár több országban folyhatott. Megismerkedhetünk a diaszpórában élő magyar kutatók segítésének módozataival, de azzal is, ahogy megnő az MTA külső tagjainak és külső köztestületi tagjainak száma.
Tibori Tímea a Domus ösztöndíjprogramot mutatja be. Az ösztöndíjprogram Magyarországon felhasználható, a szülőföldön használható kereteket teremt, valamint 2005-től műhelytámogatásokkal is segíti a tudományos élet intézményesülését, ugyanis „addigra a Kárpát-medencei tudományos magyar tudományos műhelyek száma örvendetesen megnőtt…”
Papp Z. Attila tanulmánya a magyar tudományosság fogalmának változásait vizsgálja egy fókuszcsoportos vizsgálat alapján. A kutatás külön tárgyalja az egyes kisebbségeket, majd általános megállapításokat tesz. Ezek sorba veszik a kockázati tényezőket, és egy nyitott, széles értelmezését adja a Kárpát-medencei magyar tudományosságnak.
A kötet második felében olvasható tanulmányok egy érdekes összehasonítást választottak módszertani vezérelvükül: összevetik a Magyarországgal szomszédos országoknak saját határon túli kisebbségeik kutatásával foglakozó speciális intézményeit a magyarokéival. Az összehasonlítás jól mutatja, hogy a magyarok, határokon innen és túl kiterjedtebb intézményrendszerrel vizsgálják kisebbségbe került nemzeti csoportjaikat, mint nemzeti szomszédjaik. Megjelenik benne, ahogy esetenként a kisebbségek tudományos és kulturális életének támogatása politikai kérdéssé válhat, mint például a Vajdaság esetében. Tehát hatalmi szempontok jelennek meg a tudományos intézmények és kutatási programok támogatásában, illetve gáncsolásában. De arra is találunk példát, hogy az adott államot különösebben nem érdekli a tudományos élet, így e tekintetben sem hazai, sem pedig külföldi kisebbségeivel sem törődik.
Simon Attila a Csehszlovákiába került magyarok tudományos életének ellentmondásos mozzanatait mutatja be. A magyarországi támogatáspolitikát összeveti azzal, ahogy a Szlovák Tudományos Akadémia segíti az ország határain kívüli szlovák tudományosságot. A szerző szerint „…a mindenkori magyar állam (elsősorban a Magyar Tudományos Akadémia erre a célra létrehozott szervezeti egységeinek köszönhetően) nagyságrendekkel nagyobb figyelmet fordít a határon túl élő magyarok tudományosságára, mint teszi azt a szlovák állam a határon túl élő szlovákság esetében.”
Csernicskó István és Fedinec Csilla azt elemzi, miként tekint az ország kisebbségeire és a határain túl élő ukránokra Ukrajna tudományossága. A szerzők egy ukrán szerző álláspontját közvetítve úgy jellemzik a helyzetet, „hogy a független Ukrajnában a tudomány támogatását sem az állam, sem az üzleti szféra, sem pedig a társadalom semmikor sem tartotta fontosnak”.
Novák Csaba Zoltán a romániai helyzetet jellemezve leszögezi, hogy „…eddig még nem alakult olyan intézet vagy intézeti részleg, amely a határon túli románok kutatására szakosodott volna, mint ahogy hosszú távú tudományos stratégiát sem dolgoztak ki.”
Szerbhorváth György a szerbiai tudományosság és kisebbségkutatás viszonyát elemzi. A politika beavatkozása a tudományba a tanulmány visszatérő eleme. A szerző álláspontja szerint „ugyan a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia Balkanológiai Intézetében foglalkoznak a szerb, illetve a szerbiai kisebbségek kérdéseivel, ezek azonban sokkal esetlegesebbnek tűnnek, mint a hasonló vonatkozású magyarországi intézményrendszer, kutatások, és inkább történeti-néprajzi, illetve nyelvészeti jellegűek, nem pedig a kisebbségek mai társadalmi, kulturális, politikai stb. életére koncentrálnak”.
Hornyák Árpád szerint Horvátországnak nincs olyan átfogó stratégiája, amely a határon túli horvát kisebbségek és diaszpórák tudományosságának anyagi támogatását célozná. „A hangsúly nem annyira a határon túli horvátsággal való tudományos együttműködésen és tudományosságának támogatásán, mint a hagyományok ápolásán, a kulturális és nemzeti azonosság megőrzésén és a horvát identitás erősítésén van.”
Kovács Attila Szlovénia határon túli szlovén tudományossággal kapcsolatos tudománypolitikáját pozitívabban értékeli. Noha az anyaországgal való kapcsolata még alakulóban van, a határon túli szlovén tudományos intézeteket a hazaiakkal egyenrangúként kezelik.
A mostanra felépült határon túli intézményrendszer révén a tudományos megismerés élményét olyanok is megélhetik, akikkel a maguk életében kultúrájuk másodrendűségét éreztette az államhatalom és nemritkán társadalmi környezetük is. Új kapcsolataik, új környezetük egyszerre előnyükké teheti hátrányukat. Ez persze nem pótolja a hazai egyenlőség hiányát, ám legalább részben ellensúlyozza. Azt nem helyettesíti, hogy az állam teljes jogában ismerje el a magyar kultúra sajátosságának értékét, egyenrangúvá téve minden lehetséges tekintetben és segítve fejlődését, ám olyan kapcsolatokat és ismereteket ad a kisebbségi magyar kutatóknak, amely a többségieknek a huszadik század nemzeti kapcsolatrombolásának következtében nem adatott meg. A cselekedet felvillanása történelmi hibaként egy-egy újszerű, nyilvánvalóan a magyar tudományosságból eredő szempont, gondolat, módszer esetenként érzékelhető az arcokon. A gondolat felvillanásának felismeréssé tétele lehet az elmúlt évtizedekben kiépített új magyar tudományos intézményrendszer egyik jövőbeni célja. Ha a magyar tudományosság mai intézményes keretei és szellemei kapacitásai révén áthatolhat a nemzeti elválasztás gátján, akkor egyszerre kínálhatja a térség összetartozásának hasznát és méltóságát. Egyszerre szolgáltathatják a gazdaság és társadalom fejlődésének tudományos forrásait, valamint az összetartozás és a kölcsönösség argumentumait s tudatának tudományos elemeit.
A kötet megmutatja, hogy a magyar tudományos intézményrendszer fejlődése eljutott arra a szintre, hogy kereteket kínáljon a Kárpát-medencei magyarok múltjának és jelenbeli életének kutatói igényességgel történő vizsgálatához. A legfontosabb társadalmi folyamatok ismertek, mint ahogy a múlt kulcsfontosságú fordulópontjai is. A kirajzolódó kép azonban nem rózsás.
Az egyik alapkérdés mindannak a megvizsgálása, ami még nem ismert az egyes magyar kisebbségek életében. A másik annak átgondolása, hogy a huszonegyedik század milyen lehetőségeket kínál közösségeik megtartására, sőt fejlesztésére.
A korszak egyik nagy, ha nem a legnagyobb kihívása a jövővel kapcsolatos szisztematikus gondolkodás. A magyar kisebbségek fogyása szavak nélkül is felteszi a kérdést a magyar és ezen belül is a kisebbségben élők tudományos életének, hogy milyen jövőt kínál? A tudományosság legnagyobb kihívása a jövő „kitalálása”. Annak magas szintű kigondolása, hogy a korszak adottságai és lehetőségei között mi újat tud kínálni. És amit kínál, az vajon elegendő-e az adott korprobléma megoldásához?
Ha a magyar tudományosság azt is nyújtani akarja, amit a közösség, mindenekelőtt a nemzeti szabadságukban korlátozott kisebbségben élők a leginkább elvárnak, akkor a „mi volt” és a „mi van” mellett, a „mi lehet”, és a „mi legyen” kérdésére is választ kell adniuk a kisebbségi magyarokkal foglakozó kutatóknak!
Öllös László