Szentandrási Tibor: A magyarság megmaradásának esélyei Fölvidéken a jelenlegi erőviszonyok között 1.

Kérdésfölvetés és néhány fogalom tisztázásának kísérlete

Lesznek-e még magyarok, magyar közösség évtizedek múlva is Fölvidéken? Vagy csak mutatóba ha maradnak, s nagyrészük beolvad a szlovákságba? Miért kellene törekednünk a megmaradásra, miért maradjunk magyarok? Változik valami azzal, ha magyarkodunk? Nem az a fontos inkább, hogy mindenki irányában jóakaratú emberek legyünk, hogy békésen dolgozzunk és biztosítsuk mindenki jólétét, és a nemzeti nyelv, kultúra, hagyományok és történelem csupán mellékesek? Több sajtótermékünk is foglalkozott már hasonló kérdésekkel sorozatszerűen is, több szerzőt megszólaltatva (a jelen írásét is). Ebben az eszmefuttatásban nem valamiféleképpen összegezni kívánjuk a különböző nézeteket, hanem csak néhány szempontot szubjektívan továbbgondolni. Főként azt, hogy honnan meríthetünk eszmei, erkölcsi erőt, támogatást a döntésünk mellett – akármilyen legyen is az.
Miért kötődünk a magyarságunkhoz? És miért mondanak le könnyebben róla mások, talán leginkább a fiatalabbak? Miért szeretjük a nyelvünket, kultúránkat, hagyományainkat, történelmi emlékeinket jobban vagy meghittebben, mint másokét? Mert lélekben erősítenek, továbblépésre, alkotásra, kitartásra ösztönöznek? A nemzeti érzelmeknek, preferenciáknak is hasonló lélektani vonatkozásai vannak, mint más egyéni érzelmeknek, csak nagyobb összefüggésekben, közösségben, csoportban jelentkeznek, tehát nem az egyéni, hanem a kollektív lélektan törvényszerűségeivel magyarázhatók inkább; megtette ezt kimerítően több kiváló pszichológus és szociológus is, hogy csak G. W. Allport vagy Csepeli György nevét említsük. (Allport 1977, Csepeli 1987) De meg lehet-e kimerítően magyarázni, indokolni akár az egyéni, akár a csoportos vonzalmakat? Nem kellene-e mindenkihez egyformán, részrehajlás nélkül, azonos szabályok szerint viszonyulnunk? Nem visz-e tévútra, bűnbe a sajátjaink előnyben részesítése, ahogy azt Móra Ferenc is leírta egy kedves elbeszélésében, A jó Isten kenyérsütögetője címmel a Georgikonban? (Móra 1989) Hogyan vehetnénk elejét nem is főként a túlzott szeretetnek, hanem az azzal nemegyszer együtt járó mások lebecsülésének, lenézésének, elutasításának? Megszabhatunk legiszlatíve bizonyos szabályokat és büntetéseket, hogy a túlzásba vitt vonzalmak eltorzulását és mások irányában visszájára, ellenségességbe fordulását meggátoljuk, de az ilyen szabályok és büntetések sosem lesznek elégségesek és igazán hatékonyak sem, mert valószínűleg nem szüntethetik meg a kiváltó okokat, magát az előnyben részesítést, a szeretetet és ellenszenvet, mert azok a közösségi ember alaptulajdonságai, ún. antropológiai adottságok.
Nem az a baj, ha nagyon szeretünk valamit vagy valakit, valakiket, hanem az, ha rosszul, vagy hogyha nagyon agresszívan, támadóan nem szeretünk másokat. Viszont nem jár-e megint csak törvényszerűen együtt a szeretettel a választás és mások háttérbe szorítása, kizárása a szeretetünkből? Sőt sokszor nem éppen a szembenállás, a másokkal szembeni ellenségeskedés élteti, erősíti-e az adott csoportot, a kis- vagy nagyobb közösséget? Hogy ez ne így legyen, a viszonylag békés együttélést nemcsak aktuálisan próbálhatjuk törvényekkel és szankciókkal szabályozni, hanem a hosszabb idők során beigazolódott szabályok, hagyományok, intézmények, elsajátított erkölcsi normák – azok interiorizált, bensővé tett hangja az egyénben, a lelkiismeret – is regulálhatják az egyének és közösségek együttélését. Ám ugyanúgy továbbélnek, áthagyományozódhatnak a negatív előítéletek, az ellenséges viszonyulások mintái is, és sokszor egész formációk, ideológiai rendszerek képződhetnek köröttük, amilyen pl. a nemzeti hovatartozás, nemzeti érzés esetében a sovinizmusba átforduló nacionalizmus ideológiai eszmerendszere.
De miért kerülhet sokszor ellentétbe az egyetemes erkölcsi szabályokkal a vonzalom, a szeretet valaki(k) iránt? Nem épp a szeretet, az ellenség szeretetének parancsa is a legfőbb keresztényi érték már évszázadok óta? És mi változott azóta? Meggátolta-e ez a kívánalom mondjuk a vallásháborúkat, mérsékelte-e az eretnek- vagy boszorkány­üldözést és más hasonló visszásságokat akár a szeretet parancsát hirdető intézmények részéről? Azért van-e ez, mert nem szerethetünk mindenkit egyformán? De miért fordul az érzelmi homogenizációnak ez a képtelensége gyűlöletbe is sokszor? Szabá­lyozhatók-e és hogyan a vonzalmaink vagy ellenségeskedésünk?
Természetes módon a hozzánk közel állók iránt tápláljuk a legmélyebb érzelmeket – és sokszor nemcsak kedvezőket, pozitívakat, hanem ugyanúgy negatívakat, ellenségeseket is. Egy alig ismert tárgyhoz vagy személyhez nem ragaszkodunk olyan mélyen, és nem is utasítjuk el olyan intenzíven, mint azokat, akiket kevésbé vagy egyáltalán nem ismerünk. És az ismeretlent nagyon sokszor fenyegetőnek is érezzük. Hol húzhatunk, s egyáltalán kell-e korlátokat szabnunk, határ húznunk a közelség és az ismertség és az ezekhez a mások, vagy akár önmagunk irányában is kötődő emóciók vonatkozásában?
Saját helyzetünkre lefordítva ezeket az általánosabb kérdéseket, gondolatokat: Ha túl közel kerülünk a többségi néphez, jobban megismerjük azt, elsajátítjuk a hozzá tartozók nyelvét, a kultúrájukat, értékeiket, vonzalmaikat és ellenszenveiket, nem válunk-e mi is annak népnek a tagjaivá, lassabban vagy gyorsabban föladva a saját korábbi adottságainkat? Törvényszerű folyamat az egymáshoz hasonulás, a kölcsönös asszimiláció, de miért főként egyirányú és egyoldalú ez, miért követelheti meg s erőlteti ezt csupán az egyik, rendszerint az erősebb, előnyösebb helyzetben, hatalmi pozícióban lévő fél? És ha már így van, ellen tudunk-e, ellent kell-e ennek állnunk? Nem válhat-e veszélyessé, embert, jellemet torzítóvá maga az ellenállás is?
Hol kereshetünk az ilyen és ehhez hasonló kérdésekre választ? A társaink, ismerőseink elbeszélésein és a szépirodalmi műveken kívül, amelyek úgyszintén lehetnek pozitív és negatív irányban befolyásolók, elsősorban a talán „objektívabb”, szakmaibb, tudományosabb jellegükből kifolyólag kevésbé részrehajló lélektani, szociológiai, társadalomfilozófiai, jog- és államtudományi, erkölcstani művekben akadhatunk, sokszor inkább csak mellékesen ilyen vagy hasonló problémák elemzésére. De azokban is hol konkrétabban? Mert hiszen ezek a tudományágak mára már annyira sokrétűvé és specializálttá váltak, hogy az egyszerűbb ember nehezen ismeri ki magát bennünk. Leginkább talán az egyéni vagy a kollektív pszichológia területén, a város vagy a vidék szociológiájában, a kisebbségeket megillető jogok elméleti koncepcióiban vagy a pártok politológiájában kereshetünk-e válaszokat a kérdéseinkre? Vannak-e esetleg olyan ágazatai is a társadalomfilozófiának, politikatudománynak, etikának, amelyek főként az etnikumok és nemzetek és azok tagjainak egymáshoz való politikai, gazdasági, erkölcsi viszonyaival foglalkoznak?
Sajnos a már jelzett szerzőkön kívül valahogy nem nagyon foglalkoznak a szakemberek, szaktudósok e bennünket érdeklő kérdésekkel, problémákkal. És ha találunk is ilyen témákat, kérdésfölvetéseket az említett tudományágakban, azokban is inkább csak a vizsgált jelenségek leírását és azok összefüggéseinek az elemzését találjuk anélkül – ahogy azt Wittgenstein már a 20. század elején megfogalmazta a Logikai-filozófiai traktátusának a végén (Wittgenstein 2004) –, hogy az életünk lényegesebb kérdéseire, a „hogyan legyen?”, a „hogyan kellene, hogy legyen, hogy jobb legyen?” általánosabb és nem csak technikai jellegű életkérdéseire választ kaphatnánk.
Még ha találkozunk is az adott diszciplínákban ezekhez hasonló normatív kérdésfölvetésekkel és válaszalternatívákkal is, inkább csak mellékesen, inkább csak leírások, tárgyszerű elemzések formájában, anélkül, hogy útmutatást, válaszokat remélhetnénk a magunk számára a bennünket foglalkoztató legáltalánosabb életkérdésekre. Mert a „kell” kérdésével, föladataival nem igazán lehet szakszerűen, tudományosan, részrehajlás nélkül, sine ira et studio (harag és elfogultság nélkül) foglalkozni, mivelhogy ahhoz az emberek általában újra csak a nehezen befolyásolható egyéni vonzalmaikból és ellenszenveikből kifolyólag különbözőképpen viszonyulnak, és nem igazán szeretik, sőt inkább el is utasítják mások érzelmi befolyásolási törekvéseit. Így a hatáslehetőség a már jelzett önkorlátozó elemző és ésszerűen érvelő szakmai, szaktudományos műveken kívül inkább csak az ideológiák, a vallások és a politikai és egyéni döntések nehezebben elemezhető és legtöbbször eléggé kiszámíthatatlan szférájába tartozik.
Így pedig az életünk egyik lényeges mozzanatát meghatározó kérdésekkel és válaszlehetőségekkel legtöbbször magunkra maradunk, magunkra vagyunk hagyva, utalva, és saját magunknak kell nemcsak a válaszokat megtalálnunk, hanem magukat a kérdéseket is megfogalmaznunk. De mivel mégsem kezd senki se valamihez, az egészhez csupán a locke-i tiszta lappal (tabula rasa – Locke 2003), hogy maga próbáljon meg valamit kisütni a saját tapasztalataiból, hanem máshonnan is merítünk. S még ha nem is szívesen fogadjuk el, de befolyásolnak, meghatároznak minket mások nézetei is, azokban is próbálunk fogódzót keresni, az ő véleményeiket, ismereteiket, valamilyen formában már értelmezett tapasztalataikat is megpróbáljuk fölhasználni és összegyúrni a magunkéival, és megpróbálunk azokat fölhasználni az életünkben is, élni a segítségükkel, az útmutatásaik szerint, abban a reményben, hogy hátha nálunk is beválik, beigazolódik az, ami más esetekben, mások életében.
A következő oldalakon, esetleg folytatólagosan is megpróbálunk tehát néhány nemzeti kisebbségi erkölcsfilozófiai szempontot fölvázolni és néhány kérdést megválaszolni a fölvidéki magyarok, magyarság lehetőségeit illetően. Ahogy már jeleztük, ezt csupán szubjektívan tehetjük, s bár törekedni fogunk az elfogultságaink tudatosítására és ellenőrzésére, és esetleg a meghaladásukra is, tudatosítjuk azt is, hogy ezek nélkül az elfogultságok, az ún. előítéletek nélkül lehetetlen egyáltalán gondolkodni vagy élni. Viszont hogy ne okozzanak nagyobb bajokat ezek a „prekoncepciók”, mindenképp törekednünk kell a tudatosításukra, ellenőrzésükre, korlátozásukra és esetleg irányításukra is, anélkül, hogy megpróbálnánk azokat megszüntetni, kiiktatni (ami ha nem is lehetetlen, de mindenképpen visszaüt, ahogy arra nem csupán a hermeneutikai filozófia, főként H. G. Gadamer figyelmeztet [Gadamer 1984], hanem sok társadalmi katasztrófa is hasonló törekvések miatt az utóbbi évszázadokban).
Nem vagyunk tehát mégsem teljesen csak magunkra utalva a saját tapasztalataink, élményeink értelmezésében, hanem az említett szépirodalmi példákon kívül több gondolkodó írásaiból meríthetünk, ha ésszerűbben is szeretnénk érvelni, alá szeretnénk támasztani a vélekedéseinket – azokon kívül, akikre eddig már utaltunk vagy a későbbiekben fogunk majd, csupán néhány szakértő művét említsünk, mint pl. Anderson és Smith nemzet- és nacionalizmuskoncepcióit, Bauman és Foucault posztmodern társadalomfilozófiáját, Kekes és Tamás Gáspár Miklós politikai gondolatait. (Anderson 2006, Smith 2003, Bretter–Deák 1995, Bauman 2006, Foucault 1996, Foucault 2006, Kekes 2001, Tamás 1999) Mert még ha nem tudunk is az általuk adott értelmezésekkel és az azokból általuk vagy mások által is leszűrt és leszűrhető javaslatokkal mindenben egyetérteni, az ő nézeteik nélkül valószínűleg nem tudtuk volna a sajátjainkat se megfogalmazni, vagy csak másként, de mindenképp továbbgondolkodásra, további tanulmányokra ösztönözhetnek ők is másokat.

A legfontosabb fölhasznált fogalmak tisztázásának kísérlete: nemzet, nacionalizmus és viszonyuk más politikai ideológiai irányzatokhoz

Elsősorban is azt a kérdést kellene tisztáznunk, hogy: „Ki a magyar?” A pofonegyszerű válasz, ami kínálkozik erre a kérdésre, az volna, hogy magyar az, aki magyarnak vallja magát, mondjuk a népszámlálások alkalmával. Továbbá pontosítva a jellemzést, azt is magyarnak tekintjük, aki magyarul beszél és/vagy támogatja a magyarságot. Ezek a mozzanatok azonban már nem mindig fedik egymást a mi esetünkben, mert esetleg azok is magyarnak vallhatják magukat, akik már nem igazán használják a magyar nyelvet a mindennapi kommunikációjukban és nincs is igazából módjuk, hogy támogassák a magyarságot, a magyar kultúrát, államot, és viszont, akik magyarul beszélnek, már nem mindig ezt a nemzetiséget jelölik be a népszámlálási íveken.
Ernest Renan francia történész és társadalombölcselő a 19. század utolsó harmadában, a porosz–francia háború és annak következményei, a korábban a franciák által megszállt Elzász-Lotaringia főként németek lakta területeinek német visszacsatolása szempontjából (ami ürügyet szolgáltatott a francia revansizmusra és az 1. világháború kitöréséhez is nem kis mértékben hozzájárult) szembesült hasonló problémával, amikor megpróbálta az említett területeken élők szerinte inkább a szabadabb Franciaországhoz való vonzalma alapján meghatározni a nemzet és főként persze a saját nemzetének mibenlétét. (Renan 1882) Renan tudatában volt annak a figyelmeztetésnek, amit Spinoza adott az általános definíciókról az egyik levelének végén, éspedig hogy minden meghatározás tagadás, kizárás (determinatio negatio est), mellőzte a kétségbe vonható objektív meghatározottságokat és szubjektívan határozta meg a nemzetet, nemzeti hovatartozást, miszerint a nemzethez tartozni „mindennapos népszavazás”, döntés, hogy az adott nemzethez tartozónak valljuk magunkat, azt erősítjük, annak érdekében munkálkodunk, annak jövőjét építjük.
Nézzük azonban tovább a tisztázatlan fogalmainkat: Kimondatlanul már érintettük azt a kérdést is, hogy mennyire tekinthető azonosnak a konkrét egyedek egy adott sokasága, pl. a fölvidéki magyarok összessége az egész közösséggel, nemzettel. A társadalomtudósok, szociológusok többsége nem az egyedek, alkotórészek egyszerű summájának, hanem azoktól különbözőnek, más rendbelinek tartja a nagyobb egészeket, az előbbiektől jórészt eltérő sajátosságokkal, más, rendszerszintű folyamatokkal és törvényszerűségekkel, mint amelyek az őket alkotó részekre jellemzőek. Másként működik, komplexebb tehát egy szerv, mint egy sejt, egy élőlény, mint egy szerv, egy falka, mint annak a tagja stb. Beszélhetünk-e tehát ilyen értelemben magyarságról, a fölvidéki vagy az összes magyar közösségéről? Mennyiben tagjai ennek a még otthon, konyhaszinten, sok idegen fordulatot használó magyarul beszélők, de a tágabb nemzeti közösségi életben már részt nem vevő, ahhoz különösképp hozzá nem járuló egyének? Sajátos közösséget képeznek-e fölvidéki magyarok? El lehet-e, el kell-e őket elméletileg vagy gyakorlatilag választani az anyaországiaktól, erdélyiektől, kárpátaljaiaktól… vagy a nyugati és más országokban élőktől, ha esetleg ráadásul ők még együvé tartozónak is érzik magukat? Hamis tudat, nacionalista előítélet-e ez a részükről, ahogy azt Benedict Anderson jellemzi Elképzelt közösségek című művében? Ha úgy adódik, részt vesznek, részt vehetnek-e a különböző érdeklődésű és szétszórt „nemzetalkotó elemek” egy-egy közös akcióban, valamilyen közös mű, egy nagyobb, őket összefogó közösség létrehozásában? És viszont: összefogja, segíti-e őket ez a közösség, ha szükségük volna rá?…
Nem folytatjuk ezeket a kérdéseket. Már a föntebbiek is jelzik a különböző hozzáállások lehetőségét, amiket összefoglalóan ideológiáknak nevezhetünk. Másként fogja ezeket a kérdéseket megítélni, megválaszolni egy nemzeti, konzervatív irányultságú egyén vagy csoport, mint egy baloldali vagy liberális. De mik ezek az ideológiai eszmerendszerek? Ezek az eszmei rendszerek a legtöbbször néhány központi érték, elv, norma körül kristályosodnak ki a politikai hatalomért folytatott küzdelemben.
A nacionalizmus is jórészt ilyen ideológia, még ha általában nem sorolják is az ún. klasszikus ideológiák (ilyennek tekintik a liberalizmust, a konzervativizmust, a szocializmust és esetleg még az anarchizmust) vagy a mai ideológiai irányzatok közé (feminizmus, enviromentalizmus, fundamentalizmus, populizmus stb. – Heywood 1994). A nacionalizmus kiindulópontja, alapja és célja a nemzet, a nemzeti közösség önrendelkezése, annak kivívása, megerősítése, ahogy azt E. Gellner, a modern nemzet és nacionalizmuselmélet klasszikusa is meghatározta rögtön a Nemzetek és nacionalizmus című alapművének az elején. (Gellner 1984)
Térjünk azonban még egy kicsit vissza a nemzet további lehetséges meghatározásaira, hogy tisztábban lássuk a nacionalizmus kérdéskörét is. A már föntebb említett renani szubjektivista meghatározás mellett legtöbbször inkább objektív jellemzőkkel szokták körülírni azt a nagycsoportot, közösséget, amit nemzetnek nevezünk. Ilyenek pl. a közös kultúra elemei (nyelv, szokások, hagyományok, értékek), a politikai szervezet (pártok, szövetségek, állam és autonóm egységek) vagy más egyéb jellemzők (gazdaság, a nemzet tagjai által lakott terület, a közös történelem, a föltételezett rokoni vagy genetikai kapcsolatok stb.), amelyek nem mindegyike szükséges kelléke egy-egy nemzet meglétének. (Koller 2006)
A fölsorolt jellemzőket több kutató (az ún. esszencialista vagy primordialista elméletek hívei) eleve adott, természetesnek tartott, történelmi korokat átívelő tulajdonságoknak, az etnikai, nemzeti közösséghez való tartozást pedig antropológiai konstansnak véli (az antropológus Geertz vagy a már említett Smith etnoszimbolista nemzetkoncepciója is ilyen jórészt – Geertz 2000, Smith 2009). A nemzetek azonban fokozatosan kialakult történelmi közösségek, és még ha sok hasonlóság és közös jellemző található is mondjuk az ókori asszír vagy egyiptomi, görög vagy zsidó vallási és etnikai-nemzeti közösség, vagy a középkori cseh, lengyel stb. nemzet és a mai nemzetek között, a különbségek úgyszintén legalább annyira kirívóak (a népi nyelvjárások és az uralkodó rétegek nemegyszer különböző nyelve és kultúrája területén, a birodalmi vagy állami szerveződés stb. szintjén). Ezeket a különbségeket hangsúlyozzák – sokszor túlzottan is – az ún. modernista elméletek (Gellner 1984, Anderson 2006, Hobsbawm 1997, Giddens 1998 stb.) az utóbbi évszázadokban kialakult vagy megteremtett nemzeteket élesen megkülönböztetve a korábbi időszakok formációitól, amiknek a mai értelemben vett nemzeti létét is nemegyszer megkérdőjelezik. Még ha több mint valószínűleg nincs is teljesen igazuk az említett modernista szerzőknek, az tagadhatatlan, hogy a modern nemzetek, nemzetállamok főként az újkorban, az ipari, kapitalista gazdaság kialakulásával párhuzamosan születtek meg, még ha többször birodalmi alapokon is (Anglia, Franciaország, Oroszország…), ahogy azt a modernista szerzők állítják. A nacionalizmus ennek a folyamatnak az ideológiai vetülete, eredménye és kulturális, politikai ösztönzője is egyben.
A homogenizált kultúrára alapozó modern politikai államnacionalizmus demokratikusabbá vált abban az értelemben, hogy a legitimitását nem egy magasabb rendű (transzcendens) hatalomra (Istenre, fölkent királyra) vezeti vissza, hanem a nyelvében nagyrészt egységesített és a gazdasági és politikai életben egyformán (formálisan legalábbis) cselekvőképes elvont népre, ill. annak atomizált tagjaira (az ún. „nép/nemzeti” beleegyezésre, támogatásra), ami politikailag az államban, annak szerveiben intézményesül, belsőleg (a saját polgárai irányában) és külsőleg (nemzetközileg) is viszonylagos teljhatalommal – csak más hasonló államok által korlátozott szuverenitással, ami az állam meglétének forrása (Krejčí 2007). Elvben minden nemzetet megillet a saját politikai szervezet, egészen az államig bezárólag, és minden politikai államnak kulturálisan, nyelvileg egységesnek kellene lennie. A kulturális, nyelvi közösség határai elvben meg kellene, hogy egyezzenek a politikai, állam(nemzet)i határokkal, a nemzet fölött nem uralkodhatnak idegenek. (Gellner 1984)
Amennyiben olyan helyzet állna elő, hogy az államhatalmat nem a saját nemzetükből kikerülő, azt képviselő elit birtokolná és gyakorolná, és esetleg a kulturális, a nyelvhasználatot illető kérdésekben is mások szabnák meg a nemzet tagjainak lehetőségeit, ezen igazságtalan alávetett státus megszüntetése érdekében az élet- és fejlődőképes (a saját nacionalizmusát és politikai intézményeit megteremteni képes) nemzetek az értelmiségük s politikai elitjük ösztönzésére és vezetésével nemzeti fölszabadító küzdelmet folytatnak az említett célok elérése érdekében.
Mindezek mellett és ellenére azonban az államnemzetek számát (nem egész kétszáz van belőlük jelenleg) többszörösen meghaladó (még ma is több ezerre becsült) saját állammal, de még politikai szervezettel sem rendelkező, azaz a teljes modern nemzeti lét minden lehetőségét el nem ért etnikum, nemzet, idegen uralom alatt élő nemzetrész él a világban, amelyeknek a sorsa hosszabb távon az erősebb, uralkodó nemzetekbe való törvényszerű beolvadásuk, asszimilációjuk, hacsak még időben öntudatra nem ébrednek és nem sikerül kivívniuk a viszonylagos önállóságukat és függetlenségüket.
Ha valaki az adott nemzet keretében nem fogadná el, nem osztaná a (nemzeti ideológiai) nézeteket és kívánalmakat, nem ezek szerint élne és járna el, azt a nemzetükhez ragaszkodók sokszor nem tekintik a nemzet igazi tagjának, mert úgymond nincs nemzeti identitása, s ha még nem is az, de bármikor árulója lehet a nemzetének, a nemzet értékeinek, ezért gyanús, elítélendő és kiközösítendő a nemzet testéből, ugyanúgy, ahogy az idegenek is, akikkel kapcsolatban lenni, együttműködni úgyszintén veszélyeket jelenthet a nemzet létére nézve.
A nemzet igazi tagjai azok, akik elfogadják a nemzet, a nemzeti eszme felsőbbrendűségét, önmaguk fölé rendeltségét. Szinte az önállóságukat is elvesztik, csupán az őket bezáró, meghatározó nemzeti közösségnek az alkotóelemei, szervei, kinyújtott csápjai, lényegileg, értékeikben, céljaikban azonosulnak a nemzetükkel (ill. azokkal, akik azt vezetik), és ha a szükség úgy kívánja, készek annak mindenben szolgálatára lenni, sőt akár az életüket is föláldozni érte.
Hogyan képesek az ideológiai rendszerek ilyen nagy mértékben meghatározni az őket támogatók gondolkodását és másokhoz viszonyulását? Az ideológiák a társadalmi nagycsoportok közös elképzeléseinek, értékeinek, céljainak többé-kevésbé rendszerezett halmazai. Közös csoport- vagy társadalmi igények alapján formálódnak, érdekeket, célokat fogalmaznak meg. Hatást gyakorolhatnak rájuk a vallási és társadalombölcseleti, társadalomtudományi nézetrendszerek is. Ez utóbbiak elsőrendű célja azonban nem főként egy csoport igényeinek és céljainak az igazolása, hanem elsősorban a valóság lehetőleg hiteles, objektív megismerése. Pontos határt az ideológiák és a filozófiák, tudományos elképzelések között a kölcsönös egymásra hatásuk, befolyásoltságuk miatt lehetetlen húzni. A tudósok, filozófusok is föltételezésekből indulnak ki és bár ellentmondásmentes magyarázatokkal próbálják modellezni a valóságot, egyetlen tudós vagy bölcselő se függetlenítheti magát teljesen a tágabb társadalmi környezet és a szűkebb csoportja hatásaitól, ill. az egyéni életútjából is következő meghatározottságoktól.
Az ideológiák tehát az eszmék, nézetek, meggyőződések olyan többé-kevésbé rendezett halmazai, amelyek társadalmi elvárásokat és sokszor érzelmi igényeket is kielégítenek (legalábbis virtuálisan, pl. a hívek nagyobb biztonságra vagy szabadságra, kölcsönös segítségnyújtásra, szolidaritásra vonatkozó vágyát), bizonyos alapcélok és alapvető értékek alapján értelmezik és értékelik főként a társadalmi viszonyokat, ezek alapján orientálják a híveiket és bizonyos elvárt magatartást igazolnak és javasolnak a számukra, ill. követelnek meg tőlük a közös célok elérése érdekében (más lehetőségeket pedig elvetnek).
Nem volna esetleg lehetséges, hogy mindenki számára kedvezően vagy legalábbis elfogadhatóan bölcsen, tudományosan oldjuk meg a problémáinkat, hogy a különböző ideológiai hozzáállásokat az egész emberiség érdekében tudományosan egységesítsük? Voltak már erre példák a történelemben, egyebek közt a közelmúltban nálunk is, hogy csak az egyedül helyesnek és tudományosnak kikiáltott marxista világnézetet, ill. ideológiát hozzuk föl példaként. Az emberek, társadalmi csoportok azonban annyira különbözőek, hogy lehetetlen őket – erőszakos korlátozás vagy a megsemmisítésük nélkül – egységesíteni, gleich­schaltolni. És a tudományok is mindig csak közelítően tudják megmagyarázni a jelenségeket, anélkül, hogy valamikor is elérhetnők az egyedül helyes abszolút igazságot.
A nemzet létének kérdése valamilyen formában mindegyik ismert ideológiai alapállásban fölmerül és meg is válaszolódik – pozitívan, kedvezően, avagy kritikusan, sőt el is vetve azt. Vegyük szemügyre csupán vázlatosan néhány klasszikus ideológiai irányzat viszonyát a nemzethez és annak ideológiai igazolásához, a nacionalizmushoz. Azért is, mert nem csupán a technikai vívmányok és a gazdasági erők, ahogy a technokraták és a marxisták állítják, hanem az ideológiák is képesek megváltoztatni a világot, ill. a társadalmi valóságot és annak rendjét. Példa erre a gazdasági és politikai liberalizmus, amely mára globális világrenddé nőtte ki magát, de a nemzetállamokat, azok rivalizáló, anarchikus rendszerét létrehozó nacionalizmus, nacionalizmusok is. És ha még csupán erről, a kettőjük jelenbeli rivalizálásáról volna szó, és azt kellene csak eldöntenünk és indokolnunk, hogy hová, melyik pártjára álljunk és miért! De a helyzet még bonyolultabbá és áttekinthetetlenebbé vált azzal, hogy az említett két irányzat különböző mértékben össze is fonódott, egyik a másikát nemcsak gyöngítette, hanem föl, ill. ki is használta és használja továbbra is.
Ahogy már említettük, a nacionalizmust általában nem sorolják se a klasszikus, se az újabb ideológiák közé. Vannak viszont olyan szerzők is, mint pl. a magyar származású amerikai történész és társadalombölcselő John Lukacs, aki a modern kor legfontosabb politikai erejének tartja a nemzeti eszmét, nacionalizmust egészen a 20. század végéig. A nacionalizmusnak ez a helyzete és jelentősége a szocialista rendszert bukása után még inkább erősödött, bár látszatra, a hegeli indíttatású Fukuyamának legalábbis úgy tűnt a 90-es évek elején, hogy a liberalizmus, a liberális demokrácia válik globálisan egyeduralkodóvá, és már semmi váratlanra nem számíthatunk, csak a folytonos harmonikus ismétlődésre. (Fukuyama 1994) Csakhamar sor került azonban a keleti blokk totalitárius rendszerei által nagyrészt elfojtva tartott nemzeti konfliktusok újbóli és robbanásszerű kiéleződésére, s ezzel a nacionalizmus újraéledésére is, ami a vallási fundamentalizmus legfőbb veszélyforrássá válásával csak tovább bonyolódott, miközben a már nem is annyira a háttérben működő, a gazdasági liberalizmussal összefonódó és annak kihasználásával tért nyerő transznacionális korporációk, nemzetek fölötti gazdasági és pénzügyi erők profitáltak leginkább az egész zűrzavarból. (Korten 2001)
Mi a nacionalizmust nem csupán az eddig uralkodó egyik legfontosabb ideológiának tekintjük, hanem egyéni és kollektív pszichológiai hozzáállásnak, magatartásnak, gyakorlatnak, és az előbbiek eredményeként kialakuló és azokra visszaható, őket éltető gazdasági és politikai kereteket teremtő intézményi, szervezeti formának is. Jelez­tük már: a nacionalizmus alapja a nemzethez való (pozitív, konstitutív) viszony. Hason­lóan az univerzalista vallásokhoz vagy totalitárius ideológiákhoz, a nacionalizmus is minden problémára választ vél adni (dacára egy parciális közösséghez kötöttségének, amit erőszakos terjeszkedéssel próbálhatna csak esetleg meghaladni – majdnem biztosan kudarcra ítélve, illetve más nemzetekkel megosztva a lehetőségeket időleges kompromisszumokkal akarja biztosítani egy behatárolt területen az uralkodó helyzetét, hosszabb távon több mint valószínűleg nem kevésbé irreálisan, mint az előbbi agresszív expanzív, világhatalmi kísérletek esetében). Nem képes általánosan elfogadottá tenni a válaszait, magyarázatait, mert mindig csak egy konkrét nemzethez kötődik, annak ideológiája, eszmerendszere, amit más nemzetek és azok tagjai, más konkrét kiindulópontokból kiindulva nem szívesen fogadnak el, sőt általában kérdésessé is teszik és támadják is azt mint hamis nézeteket és mitológiát és számukra általában hátrányos idegen érdekek kifejeződését.
A 19. században a szociáldarwinizmussal összefonódó liberális nacionalizmus az egyének szabadságának, egyenjogúságának követelménye mellett és ahhoz hasonlóan föltételezte és hirdette az életképes nemzetek szabadságát, egyenjogúságát is. Annak eldöntését, hogy ki, melyik nemzet életképes, jobbára a természetes kiválasztódásra, ill. a gazdasági versenyre kívánták hagyni. A liberalizmus és a nacionalizmus lényegében ellentétes irányultságú rendszereinek paradox egyesítéséből is fakadóan és a kapitalizmus szükségszerű térhódításából következően, annak gyarmatosító imperializmusba fordulásával átmenetileg egyre erősebbé váltak a nemzetállami hatalmi törekvések. Ezeknek a szuperhatalmi korlátozásával pedig külsőleg a főként, de nem kizárólag gazdasági neokolonializmusban, befelé pedig a formálódó liberális demokratikus intézményeket is a maguk céljaira és érdekében fölhasználó ipari, pénzügyi, politikai, bürokrata és technokrata elitek egyre inkább nemzetközi és nemzetek fölötti összefonódásában és hierarchizálódásában és rejtett, manipulatív vagy nem is leplezett totális uralomra törekvésében látszanak megnyilvánulni bizonyos parciális globalista érdekek. Ez a helyzet azonban mindig instabil, új hatalmak tűnhetnek föl és veszélyeztethetik a már kialakult és öröknek hitt status quót.
A gazdasági liberalizmusra alapozó globális, transznacionális, nemzetek fölötti gazdasági elitek kialakulásával a nemzetek, nacionalizmusok védekező pozícióba kényszerültek. Azok, amelyek az elitjeik vezetésével sikeresen megteremtették a saját államaikat, és sikeresen belefoglalták azokba a nemzetük tagjainak abszolút többségét, nagyobbrészt inkább már csak a globális gazdasági és politikai-katonai erők által különböző formákban korlátozott vagy alárendelt hatalmi helyzetük biztosítására és a külső határaik védelmére, a korábbi előnyeik fölélésére szorítkoznak. A „nemzetközi verseny” többé már nem a többé-kevésbé egyenrangú nemzetek között folyik elsősorban – ha egyáltalán arról is volt szó valamikor –, hanem az alárendelt, gyöngébb etnikai, nemzeti csoportok fölszámolása, ill. az uralkodó államnemzetbe való beolvasztása megy végbe, másrészt pedig a globális gazdasági, pénzügyi, katonai erőkkel való alkudozás zajlik a saját hatalom legalább részleges, megosztott megtartása érdekében a különböző nemzetközi közösségekben, szervezetekben (ENSZ, NATO, EU stb.) vagy azokon kívül.
Eddig egyrészt az inkább csak elméletileg szétválasztható nemzet, ill. az abba tömörült nemzettagok és az eszmei, hatalmi önigazolási törekvésük, a nacionalizmus, másrészt pedig a gazdasági lehetőségei kibontakoztatásával a közösségi kötöttségekből történelmileg viszonylag későn szabaddá vált egyén és az individualista liberalizmus paradox történelmi összefonódásának néhány mozzanatát vettük szemügyre. Ámde tudvalevőleg a nemzetet, nacionalizmust manapság általában inkább a konzervativizmushoz kötik, csakúgy, mint a kereszténységet és más vallásokat is. Hogyan állunk hát ezeknek a szellemi-politikai irányzatoknak a kapcsolatával?
A 19. század végén az erős nemzeti államok kialakulásával a liberális nacionalizmus csillaga lassan leáldozik és a nacionalizmus inkább a konzervatív, a kiváltságos csoportok hatalmi pozícióját megőrizni igyekvő ideológiákkal köt szövetséget. Így van ez Európa keletibb térfelén, a többnemzetiségű birodalmak (az Osztrák–Magyar Monarchia, az Oszmán Birodalom vagy Oroszország) uralkodó eszmerendszereinek esetében is, de sokszor az előbbiekre az elnyomott kisebbségek, nemzetrészek által adott válaszokban is, amelyekben szinte elválaszthatatlanul fonódtak össze a haladó és maradi tendenciák.
A többnemzetiségű monarchiák érezték a sebezhetőségüket és idejétmúltságukat a megerősödő nemzetállami ideológiákkal szemben, és saját kultúrájuk felsőbbrendűségének is önmaguk civilizációs küldetésének hirdetésével, erőszakos asszimilációs nyomással befelé, és a már létező erős nemzetállamokhoz hasonlóan a feszültségek külső expanzió, gyarmatosítás útján való levezetésével próbálták egységes politikai nemzetté ötvözni a népességüket. Nyugatabbra tőlünk és valamivel korábban többé-kevésbé sikeresen végbe is mehetett ez a folyamat, keletebbre viszont annál kevésbé, sőt talán leginkább a nemzetállami mintát követő asszimilációs törekvések és az ellenük a nemzetiségek részéről kibontakozó ellenállás volt az egyik fő oka is a birodalmak szétesésének is ezen a térfélen.
A kapitalizmus kibontakozása és térhódítása során elmélyülő szociális és gazdasági egyenlőtlenségek és a társadalmi-politikai fejlődés visszamaradottsága nemcsak a korábban nemzetállam-ellenes konzervativizmus és a nacionalizmus egymáshoz való közeledését és szövetségét tették lehetővé, hanem a sokszor azonos elnyomott rétegek és nemzetek képviselői számára vonzóvá vált a korábban a nacionalizmusban csupán a kizsákmányoló kapitalista érdekek igazolását látó utópisztikusan egyenlőségelvű szocializmus és a nemzeti fölszabadító harcot vívó és legalább belsőleg nemzeti egyenjogúságot hirdető és biztosítani látszó nacionalizmus összefonódása is. Vagyis a nemzeti eszme megjelenik a baloldalon is, hogy aztán főként a 2. világháború és az azt követő évek nemzetiszocialista és bolsevista népirtásaiban tetőződjön és váltson át a közelmúltra valamiféle populista ideológiai mischunggá a hatalmi érdekek szolgálatában.
A sok probléma és szenvedés hatására, amelyeket okozott, a nemzeti eszme és a nacionalizmus a 2. világháborút követően látszólag visszaszorulni látszott, és inkább csak periférikus és regionális (noha nem kevésbé véres és a világpolitikára is kiható) konfliktusokban tört felszínre (Észak-Írország, Baszkföld, Palesztina…). A kis nemzetek, etnikumok veszélyeztetve érzik magukat, a létüket, identitásukat, és elismerést, önigazgatást, önállóságot követelnek. Ezeket a mozgalmakat nem lehet mindig egyértelműen magyarázni vagy pedig egyszerűen valamilyen címke (nemzeti fölszabadító, haladó, demokratikus, szabadelvű, hagyományőrző, idegenellenes, agresszív stb.) alá besorolni és kizárólagosan megítélni, mert nagyon sokrétűek és változatosak a különböző, olykor ellentétes ideológiai behatásoknak és az aktuális problémáknak és a politikai érdekeknek megfelelően. Hasonló okokból nehéz elemezni és megítélni a nemzeti eszmének, eszmerendszernek más mai ideológiai irányzatokhoz való kapcsolatát is. Azért is így van ez, mert ezek a viszonyok ma még annyira kiforratlanok, hogy nehéz a lényeges mozzanatokat megragadni, bár kétségtelenül sokban hasonlít is a helyzet a nacionalizmusnak a már jelzett klasszikus ideológiákkal való összefonódására és rivalizálására.
Hogyan igazodhat hát ki ezek között a sokrétű és bonyolult eszmei-ideológiai hatások között egy politikailag eléggé szűk határok közé szorított fölvidéki magyar, milyen lehetőségekkel számolhat, hol kereshet szövetségeseket, ha esetleg nem akar szlovákká válni? Vagy ellenkezőleg, milyen szlovák vagy nemzetek fölötti érdekekhez csatlakozva nyerhet viszonylag a legtöbbet a maga számára? Hol, miben lelhet támaszt, erőt így vagy úgy a túléléshez? Egy erős, átütő egyéniség – szabadelvűn – alkalmazkodni és nyelvtől, kultúrától függetlenül a lehetőségekhez képest viszonylag mindenütt boldogulni tud. Számára jóformán mindegy, hogy kivel működik együtt kölcsönösen előnyösen. És bizonyára vannak ilyen egyéniségek, akik lélekben és anyagilag is elég erősek ahhoz, hogy magyarok maradjanak, ha azt is értékesnek és kívánatosnak tartják. De hogyan, miben láthatják értékesnek a magyarság megőrzését, ha máshol, más értékek segítségével esetleg jobban boldogulnak?
És akik nem ennyire alkalmazkodóképesek? Azok ragaszkodjanak a hagyományos értékekhez, és próbálják óvni – konzerválni, amit még lehet és érdemes? Vagy pedig politikai, gazdasági-szociális stb. egyenjogúság kivívására törekedjenek, és így (elvben inkább talán baloldali irányultságú) nacionalistává legyenek? Vagy más, főként olyan a nemzeti erők együttműködésére támaszkodjanak, amelyekkel nincsenek érdekösszetűzéseik? Vagy mondjanak inkább le bizonyos követelésekről és kössenek kompromisszumokat más előnyök érdekében? Ha pedig a fönti célokból esetleg sikerült valamit elérni, akkor kapcsolódjanak be a gazdasági, politikai stb. versenybe másokkal az individualista liberalizmus vagy a liberális nacionalizmus szellemében? S a kör bezárulni látszik.
Lehetséges-e valamilyen másfajta, de hasonlóan hatékonyan orientáló és motiváló nagycsoport, közösség, szervezeti forma, mint amilyen a nemzet és annak ideológiája, ha ezeknek a szükségszerű hatalmi korlátait, behatároltságát, erőszakosságát megpróbálnánk kizárni, meghaladni és ugyanakkor megőriznénk a biztonságot nyújtó gazdasági, politikai, kulturális és egyéb motivációs előnyeiket? Kialakulhat, kialakítható-e más hasonlóan komplex alapállás a globalizáció és az azzal összefonódó vagy szembekerülő gazdasági és politikai erők mai, egyre kiélezettebbé válni látszó harcában? Számít­hatunk-e másra is, mint nem a békés vagy háborús anarchikus viszonyokat és az óriási és egyre mélyebb gazdasági és szociális különbségeket is a maguk javára kihasználni képes és kihasználó gazdasági, pénzügyi, technikai, politikai stb. elit(ek) világuralmára, hanem egy lehetőleg mindenki számára előnyös világállam, világpolgárság létrejöttére? Vagy csak egy vallási fundamentalizmus által létrehozott rendszer térfoglalása valószínűsíthető, ami szembekerül a másik oldal vagy a többiek más jellegű, de hasonlóan átfogó rendszereivel egy újabb két- vagy többpólusú globális rendszerben háborús összetűzések által vagy többé-kevésbé békésebben megosztva egymás közt a területi és egyéb befolyást és hatalmat? Vagy valami teljesen másról van szó, más van kialakulóban, és az előbbiek csak a mi esetlen és elhibázott kísérleteink a nehezen átlátható, zűrzavaros helyzet értelmezésére, mert még a hibás magyarázatot is jobbnak, megnyugtatóbbnak érezzük, mint a semmilyent?
Mielőtt még ennek az eszmefuttatásnak a következő részében a nemzet létének és a hozzá való viszonyulásnak az erkölcsi és politikai vetületeit vennénk számba, a következőket mintegy előkészítve nézzünk egy-két szokásos és eléggé régi és gyakori generalizáló vádat a magyarokat (és ugyanúgy a szlovákokat) illetően is, miszerint a magyarok/szlovákok nacionalisták, vagy éppen ellenkezőleg, nem eléggé nemzeti irányultságúak, a saját javukat, egyéni karrierjüket nézik csak és nem hajlandóak azokat föláldozni a közös ügyért, képtelenek összefogni a nemzet létét veszélyeztető idegenekkel szemben, de haszonleső módon még együtt is működnek azokkal. Van-e ezekben az elítélő nézetekben, vádakban valami igazság? Vagy inkább csak elavult klisék és jelzésértékűek csupán, a megszólalók vagy az általuk „megjelenített” csoport, réteg (ami lehet elég széles és számbelileg gyarapodó is a megoldatlan problémák vagy az elégtelen megoldásokról a figyelmet el- és másfelé terelni próbáló erők hatására) ideológiailag (korlátoltan, korlátozottan, deformáltan) motivált hozzáállásának kifejeződései?
Nem tévút-e csupán mindezek az ideológiai megnyilvánulások? De még ha csak torzítottan, hibásan utalnak is valamire ezek a vélemények, azt mindenképp jelzik, hogy problémák vannak a nemzeti közösséggel, hogy a nemzet, a nemzetiség léte kérdéses, veszélyeztetett, hogy azoknak az erőknek, amelyek megkérdőjelezik, elutasítják, nem érdekük a fönnmaradása, hanem esetleg még ki is használják az egymással szembenálló nemzeteket és nacionalizmusokat, szembefordítják őket egymással, hogy könnyebben célt érhessenek (a divide et impera régi bevált módszerét alkalmazva). Mi az igazság? Keressünk, föltételezzünk-e esetleg ilyen háttérerőket, ami az összeesküvés-elméletek kedvenc, mindenre magyarázatul szolgáló módszere? Vagy elegendő lesz-e erkölcsileg (a jó és a rossz, a helyes és a helytelen fogalmi keretében) értelmezni a fönt jelzett problémákat? Avagy (nemzet-, régió- és világ)politikailag és gazdaságilag is elemeznünk kell-e majd ezeket a folyamatokat a cui prodest? (kinek használ és mennyire hatékony) nézőpontjából? A következő alkalommal itt folytatjuk – számítva rá, hogy addig mások is utánanéznek és -gondolnak egynek-másnak ezzel kapcsolatban és esetleg a helyzet is tisztul valamennyire.

Összegzés

Érdemes-e magyarnak lenni és maradni Fölvidéken? Az adott politikai helyzetben, a nagyarányú lemorzsolódás, az asszimiláció ellenére vannak-e még lehetőségeink a jövőt illetően? Saját magukra vannak-e utalva a fölvidéki magyarok, vagy valamilyen közösséget alkotnak-e másokkal, amelynek vannak vezetői, és amely szükség esetén támogatja is őket? Vagy hol máshol találhatnak eszmei-erkölcsi támogatást a fenti kérdésekre választ keresésükben? Segítséget nyújthatnak-e számukra a szaktudományok? Vagy csak a hovatovább egyre áttekinthetetlenebb politikai ideológiai csatározások, a sokszor populista érvek és ellenérvek útvesztőjéből szűrhet le ki-ki magának valamiféle egyéni kapaszkodókat?
A nemzeti eszmerendszer, a nacionalizmus főként politikai ideológia, a liberalizmus, a konzervativizmus, a szocializmus és a többi más ideológia, eszmerendszer mellett, amelyek sokszor keverednek is egymással. Melyikük, illetve milyen elemeik nyújthatnak emberileg, erkölcsileg is elfogadható érveket a fölvidéki magyarok számára a kulturális, gazdasági, politikai stb. céljaik elérése érdekében? Ebben az inkább filozófiai jellegű esszéisztikus tanulmányban, és a további folytatásában ezeket a problémákat próbáljuk gondolatilag számba venni és elemezni a számunkra elérhető elméleti koncepciók alapján és azok segítségével.

Irodalom

Allport, Gordon W. 1980. A személyiség alakulása. Budapest, Gondolat.
Allport, Gordon W. 1977. Az előítélet. Budapest, Gondolat.
Anderson, Benedict 2006. Elképzelt közösségek. Budapest, L’Harmattan.
Anzenbacher, Arno 1993. Bevezetés a filozófiába. Budapest, Herder https://www.scribd.com/ doc/219009874/Arno-Anzenbacher-Bevezetes-a-filozofiaba
Barša, Pavel–Strmiska, Maximilián 1999 Národní stát a etnický konflikt. Brno, CDK.
Bauman, Zygmunt 2006. Komunita – hľadanie bezpečia vo svete bez istôt. Bratislava, Vyda­vateľstvo Spolku slovenských spisovateľov.
Bretter Zoltán–Deák Ágnes (szerk.) 1995. Eszmék a politikában: a nacionalizmus. Pécs, Tanulmány.
Csepeli György 1987. Csoporttudat – nemzettudat. Budapest, Magvető.
Foucault, Michael 1996. A szexualitás története I. A tudás akarása. Budapest, Atlantisz.
Foucault, Michael 2006. Rád diskurzu. Bratislava, Agora.
Fukuyama, Frances 1994. A történelem vége és az utolsó ember. Budapest, Európa.
Geertz, Clifford 2000. Interpretace kultur. Praha, Sociologické nakladatelství.
Gellner, Ernest 1984 Nations and nationalism. Oxford, Basil Blackwell.
Giddens, Anthony 1998. Důsledky modernity. Praha, Slon.
Heywood, Arnold 1994. Politické ideologie. Praha, Victoria.
Hobsbawm Eric 1997. A nacionalizmus kétszáz éve. Budapest, Maecenas.
Kekes, John 2001. A konzervativizmus ésszerűsége. Budapest, Európa.
Koller Boglárka 2006. Nemzet, identitás és politika Európában. Budapest, L’Harmattan.
Korten, David C. 2001. Keď korporácie vládnu svetu. Košice, M. Hučko.
Krejčí, Oskar 2007. Mezinárodní politika. Praha, Ekopress.
Locke, John 2003. Értekezés az emberi értelemről. Budapest, Gondolat.
Lukacs, John 1994. A XX. század és az újkor vége. Budapest, Európa.
Móra Ferenc 1989. Georgikon – Könnyes könyv. Pozsony, Madách.
Öllös László 2008. Az egyetértés konfliktusa. A Magyar Köztársaság alkotmánya és a határon túli magyarok. Somorja, Fórum
Renan, Ernest 1882. Qu’est-ce une nation? http://classiques.uqac.ca/classiques/renan_ ernest/qu_est_ce_une_nation/renan_quest_ce_une_nation.pdf
Ring Éva 2004. Államnemzés és kultúrnemzet válaszútján. Budapest, ELTE–Eötvös.
Rousseau, Jean-Jacques 1947. Társadalmi szerződés. Budapest, Phönix-Oravetz.
Scruton Roger 2005. A nemzetek szükségességéről. Budapest, Helikon.
Smith, Anthony D. 2003 Choosen people. The sacred sources of national identity. London, Oxford UP.
Smith, Anthony D. 2009. Ethno-symbolism and Nationalism. New York, Routledge https://smerdaleos.files.wordpress.com/2014/08/187370296-anthony-d-smith-ethno-symbolism-and.pdf
Spaemann, Robert 1977. Zur Kritik der politischen Utopie. Stuttgart, Klett-Cotta.
Szentandrási Tibor 2014. Vzťah nacionalizmu a mravnosti. Civitas, 20, 47. sz. 7–9. p.
Szentandrási Tibor 2010. Situace maďarských menšin ve státech sousedících s Maďarskem. In Menšiny a integrující se Evropa. Kolín, Nezávislé centrum pro studium politiky.
Szentandrási Tibor 2002. Národ, nacionalizmus a mravnosť. Disszertáció, UK Bratislava.
Tamás Gáspár Miklós 1999. Törzsi fogalmak. Budapest, Atlantisz.
Wittgenstein, Ludwig 2004. Logikai-filozófiai értekezés. Budapest, Atlantisz.