Az Országos Központi Hitelszövetkezet csehszlovákiai vagyona (1918–1928)

A magyar szövetkezeti központok az 1918-ban, a határokon túlra került érdekeltségeik megtartása, átmentése érdekében tárgyalásokra kényszerültek. A gyorsan és markánsan megjelenő, cseh támogatást élvező nacionalista szlovák szövetkezetpolitika is új kihívások elé állította a magyar szövetkezeti elitet.

A magyar szövetkezeti központok vagyonának önhatalmú zárolását, a politikai nyomásgyakorlást, a magyar tisztviselőkkel szembeni karhatalmi fellépéseket, egyáltalán a szlovák irányítású Központi Szövetkezet (KSZ) egyoldalú lépéseit – melyek a nemzetközi szövetkezeti alapelveket és jogokat sértették – Budapestről elítélték. A magyar szövetkezeti központok a vagyoni veszteségek csökkentése érdekében kompromisszumokra, a gazdasági pozíciók egy részének megtartása érdekében új utak keresésére kényszerültek.[1] A szövetkezeti érdekek érvényesítéséhez elengedhetetlenül szükséges volt a magyar kormány támogatása és a nemzetközi fórumokon való tiltakozás. A szövetkezetek jogi és anyagi problémáinak rendezése a Csehszlovákia és Magyarország közti megegyezéstől és a kialakított mechanizmusoktól (tőkék átvitele, átváltása, pénzügyi szervezetek bevonása) is függött.

Egy regionális példa nagyon jól szemlélteti a hatalomváltás utáni szlovákiai szövetkezeti helyzetet. A nem elhanyagolható pozíciókkal rendelkező Nyitra megyei magyar hitelszövetkezetek 1919. augusztus 6-án tartottak értekezletet a kialakult helyzetről és a KSZ-hez való csatlakozásról. A zavaros és áttekinthetetlen szlovákiai társadalmi viszonyok között csupán 43 szövetkezet képviselője jelent meg, de azok memorandumot juttattak el Szlovákia Teljhatalmú Minisztériumához.

A Nyitra Megyei Gazdasági Egyesület értesítőjét, a Nyitramegyei Gazdát szerkesztő Sándorházi Lajos által jegyzett emlékirat bár felsorolta a sérelmeket, azonban a realitásokból indult ki és nyitottnak tekinthető.

Több szövetkezeti vezető csupán ezen az értekezleten értesült az új szlovák szövetkezeti törvényről, mely előírta a budapesti szövetkezeti központokkal való kapcsolatok megszakítását és 1919. július 31-ig a KSZ-hez való csatlakozást. A magyar ügyviteli nyelvű szövetkezetek többségének vezetői a szlovák törvényt meg sem érthették, ugyanakkor sérelmezték az információhiányt és az anyanyelvű tájékoztatás elmaradását. Az Országos Központi Hitelszövetkezetet (OKH) és a Hangyát hozták fel követendő példának, melyek hetenkénti rendszerességgel tájékoztatták tagszövetkezeteiket az új törvényekről és rendeletekről. Tényként könyvelték el, hogy a pénzügyi viszonyaikkal kapcsolatos elszámolásokat lehetetlenség volt elkészíteni. A központjaikkal 1918 novemberében megszakadt a kapcsolatuk, ezenkívül komoly problémát jelentett, hogy folyó- és betétszámláikat, illetve értékpapír-állományaikat továbbra is Budapesten kezelték.

A szövetkezetek vezetői az elszámolásokat gondokkal teli és elhúzódó folyamatnak tekintették, melyben a KSZ diplomáciai úton segíthetett volna, respektálva az OKH-s és hangyás revizorok tevékenységét. A nyitraiak kérése csupán az volt, hogy először intézzék el „közvetlenül és szabályszerűenˮ a budapesti központokkal az elszámolásokat, illetve a KSZ 1919 végéig halassza el a csatlakozásokat.

Az emlékirat érintette a nemzetiségi kérdést is. A hatalomváltás előtti magyar szövetkezeti központok etnikumfeletti, sőt egyensúlyozó szerepét hangsúlyozta: „A tiszta igazság az, hogy a magyar központok, az OKH, a Hangya stb. soha politikai és nemzetiségi kérdésekkel nem foglalkoztak. Ezeknek a központi szövetkezeti szervezeteknek nincsenek is ezekhez az agitációkhoz embereik. A központi ellenőrök ilyen ügyekkel sohasem foglalkoztak.”

Szlovákia Teljhatalmú Minisztériuma azonban válaszában nyíltan jelezte, hogy a KSZ a szlovákiai szövetkezetek budapesti adminisztratív és hitelkapcsolatainak radikális megszüntetését kívánja elérni. Ezen rendeletileg semmiféleképpen sem lehet változtatni. A minisztérium a szövetkezeti törvénnyel kapcsolatban a nyelvi indokokat kereken elutasította. A szlovákiai magyar nyelvű lapok szabotázsát feltételezte, hogy nem tájékoztatták a közvéleményt kellő módon és időben a törvényről. A szövetkezeteknek először a csatlakozást kellett kimondaniuk, majd az elszámolásokat kellett keresztülvinniük. A nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos válasz tömör volt: „A magyar központoknak és azok szerveinek múltbani politikai működése vagy nem működése felől nem kívánok a szövetkezetekkel vitatkozni. Ezek nagyon is közismert dolgok.”[2]

A szlovákiai szövetkezeti rendszer konszolidálódását a háború utáni évek rendezetlen közgazdasági viszonyai, a budapesti központokkal megszakadt kapcsolatok és az ottmaradt tőkék (letétek, betétek, értékpapírok, üzletrészek) nagymértékben hátráltatták.

Az OKH a KSZ-szel már 1920-ban tárgyalt, de eredmény nélkül. A csehszlovákiai magyar és német bankok 1920-tól kibontakozó lépései saját pénzügyi problémáik megoldására és budapesti tőkéik visszahozatalára mégis (egy időre) kilendítette holtpontjáról a szövetkezeti kérdést is. Érdekvédelmi szervezetük, a Pénzintézetek Egyesülete Szlovenszkón és Podkarpatszká Ruszban vállalta fel a szlovákiai hitelszövetkezetek koronajáradékainak intézését, miután az OKH és a KSZ tárgyalásai eredményteleneknek bizonyultak. A magyarországi pénzintézetek érdekvédelmét felvállaló Takarékpénztárak és Bankok Egyesülete (TÉBE) és a Pénzintézetek Egyesülete között 1921. március 9-én aláírt egyezmény alapján a Pénzintézetek Egyesülete átvette és Szlovákiába szállította ezeket a számunkra ismeretlen nagyságú tőkéket. A KSZ oszthatta szét a pénzeket a szlovákiai szövetkezetek között.[3]

A TÉBE képviselte az OKH-t az 1921. júniusi prágai tárgyaláson, melyen a szlovák szövetkezeti vezetők nem vettek részt, csak a csehszlovák kormány küldöttje. A TÉBE képviselője, Nyulászi János[4] szigorúan bizalmas jelentésében vázolta a Hangya vezetőségének a cseh szövetkezeti központok képviselőjével, Dvořákkal folytatott puhatolózó megbeszélés eredményeit.

A csehek a megbízás nélkül jegyzett hadikölcsönöket valorizálták volna, tehát az osztrák–magyar korona árfolyamvesztesége miatt azokat felértékelték volna. A másik kitétel (mely inkább vádként fogalmazódott meg) a felvidéki hitelszövetkezetek iratait érintette. A szlovákiai szövetkezetek ugyanis képtelenek voltak elkészíteni mérlegeiket. Valós pénzügyi helyzetükről állítólag nem rendelkeztek információkkal, mert a „revizorok annak idején az adatok egy igen jelentékeny részét és a folyószámlák másolatait magukkal vittékˮ. A letétek rendezésénél szintén a hiányzó iratok kérdése merült fel.

Walko Lajos,[5] a magyar küldöttség vezetője szerint az OKH-nak lehetőséget kellett volna kapnia a jogi helyzet tisztázására. A legjobb esetben volt tagszövetkezeteivel tárgyalt volna – hiszen „a közvetlen személyes tárgyalás sokkal eredményesebb lenneˮ –, nem pedig „áttételesenˮ a cseh szövetkezeti központokkal. Dvořák azonban ezt hevesen ellenezte. A cseh küldöttség azt követelte, hogy az összes elszámolást a pozsonyi és az ungvári szövetkezeti központ végezze.[6]

A szlovákiai hitelszövetkezetek tartozásai az OKH-nak (osztrák–magyar korona)[7]

Az OKH tartozásai a szlovákiai hitelszövetkezeteknek (osztrák–magyar korona)[8]

A kezdetben komoly szervezeti és anyagi problémákkal küszködő KSZ is rákényszerült az egyébként elhúzódó tárgyalásokra, hiszen rövid időn belül nyilvánvalóvá vált, hogy a még 1920-ban meghirdetett és az azóta elmaradó állami támogatás miatt képtelen rendezni a szlovákiai hitelszövetkezetek helyzetét.[9]

A csehszlovák–magyar kormányzati szintű szövetkezetügyi egyeztetések 1921–1923-ban gyakorlatilag megfeneklettek. A szövetkezeti kérdések méltányos rendezésére még remény sem látszott. Csak a szlovák és magyar szövetkezeti központok közti közvetlen tárgyalások jelenthettek kiutat.

Az egyik bizalmas, névtelen, egyébként a jelenségeket jelentősen eltúlzó szlovákiai magyar pártpolitikai jelentés szerint az általános hitelhiány keresztülhúzta az expanzív cseh gazdasági terveket: „A csehek főként gazdasági térhódításra törekszenek, de ebben többet vállaltak, mint amennyit pénzügyileg megbírtak.ˮ A dokumentum a KSZ integrációs törekvéseit negatívnak festette le.[10]

A szövetkezetek elpusztításának vádja minden alapot nélkülözött, ugyanakkor reálisan látta, hogy a 210-es szlovákiai szövetkezeti törvény revideálására nincs sem kisebbségi magyar, sem magyarországi politikai erő.

A KSZ szlovákiai helyzete azonban anyagilag még ingatag volt. Vezetője, Fedor Houdek ugyanakkor védekezni volt kénytelen – mellesleg meg a KSZ korrupciós ügyei rossz fényt is vetettek az intézményére –, mert a magyar hitelszövetkezetek tagsága elégedetlen volt a kialakult helyzettel.

Várady Béla,[11] a Kosúti Hitelszövetkezet elnöke és Garay József, a Fűri Hitelszövetkezet elnöke – mindketten plébánosok és a kisebbségi magyar szövetkezeti érdekek védelmezői – a KSZ 1922. november 23-i közgyűlésén a magyar hitelszövetkezetek részére fokozottabb anyagi támogatást sürgettek.[12] A budapesti letétek és betétek Szlovákiába való szállítását és a KSZ agilisabb fellépését követelték. A tőkehiány ugyanis mindjobban veszélyeztette üzleti tevékenységüket, és lassan a létüket sodorta veszélybe.[13]

A KSZ csak 1923 elején kezdte felmérni – az OKH-val folytatandó tárgyalásokra készülve – a dél-szlovákiai hitelszövetkezetek pénzügyi helyzetét, betéteiket, adósságaikat és a hitelszövetkezetek körzeteit, melyeket az új államhatár megcsonkított.[14]

Az OKH és a KSZ 1924. december 5–6-án tárgyalt Pozsonyban a hadikölcsönökről, valamint a letétekről és a folyószámla-kivonatok szlovák félnek való kiadásáról. Kisebb léptékűnek, de fontosnak számított a megegyezés az értékpapírokról, melyek Magyarországon különböző közhivataloknál, körjegyzőknél és pénzintézeteknél voltak elhelyezve. Szabaddá tételüket és kivitelüket a szlovákiai hitelszövetkezetek az illetékes pénzügyigazgatóságnál kérvényezhették.[15]

A hadikölcsönkötvények Szlovákiába való szállítása végül 1925 májusában valósult meg. Ez a pénzügyi csomag ugyan stabilizálta a hitelszövetkezetek helyzetét, de egyéb pénzfeleslegeik (236 hitelszövetkezeté) még hosszú ideig Budapesten maradtak.[16]

Az újabb tárgyalássorozatra – hosszabb szünet után – 1927. április 22–23-án és 28-án került sor Budapesten. A magyar küldöttségben Balogh Elemér, a Hangya ügyvezető igazgatója, Horánszky miniszteri biztos és Gráf Ignác, az OKH jogi osztályának vezetője foglalt helyet. Az OKH-nak a szerepvállalását ekkor „egy technikai lehetőségˮ indokolta.

A csehszlovák és a magyar pénzintézetek közti „kölcsönös kapcsolatok kiegyenlítéseˮ, tehát a régi osztrák és magyar koronában keletkezett tartozások és követelések tárgyában éppen 1927-ben folytak csehszlovák–magyar tárgyalások (az egyezményt 1928. május 26-án kötötték meg). Az OKH ebben lehetőséget látott a csehszlovák szövetkezeti követelések részbeni rendezésére, hiszen az államközi pénzügyi tranzakciókat lebonyolító szervezetek, a prágai Csehszlovák Kiegyenlítő Hivatal és a budapesti Magyar Kir. Kiegyenlítő és Felülvizsgáló Hivatal hatáskörébe ezek a pénzügyi feladatok is beletartoztak.[17]

Az OKH a szlovák partner érzékeny pontjára rátapintva a szlovákiai hitelszövetkezetek tőkeszegénységével érvelt. A KSZ-nek 18 millió 4%-os lebélyegzetlen koronajáradékot nyújtott volna. Cserébe az OKH átadta volna a szlovákiai hitelszövetkezetekkel szemben fennálló követeléseit. A KSZ óvatos volt és ellenvetéseket tett. Szerinte a csere lényegesen nem segíthetett volna a hitelszövetkezeteken, mert ezek az értékpapírok kockázatosaknak tűntek, nem számítottak likvideknek. Inkább készpénzben kérték volna követeléseik rendezését. Az OKH keresztülvihetőnek vélte a tranzakciót, ha a csehszlovák állam garanciát vállalt volna és meghitelezi az átvételt. Az OKH még felajánlotta, hogy képviselőit kiküldheti Szlovákiába és felvilágosíthatja a hitelszövetkezeteket a pénzügyi művelet fontosságáról.[18]

A történet további fejleményeiről nem állnak rendelkezésemre források. A megegyezésre valószínűleg nem került sor.

Az OKH csehszlovákiai vagyonának rendezését az 1930-as években már (újra) a csehszlovák–magyar gazdasági elhidegülés és bizalmatlanság akadályozta.[19]

Irodalom

Gaucsík István 2004. A nosztrifikáció és a pénzügyi kérdések rendezése a csehszlovák– magyar gazdasági tárgyalások tükrében (1920–1930). In Jobbágy István (szerk.): Válogatott tanulmányok Szlovákia gazdaságtörténetéhez. Komárom, Pont Kutatóintézet, 47–70. p.

Kardos Béla 1932. A szövetkezeti ügy Cseh-Szlovákiában 1930-ban. Magyar Statisztikai Szemle, 10. évf. 10. sz. 848–852. p.

Kráhl Vilmos 1925. A trianoni szerződés alá eső külföldi tartozások belső elszámolása (az 1923: XXVIII. tc. magyarázata). Budapest, Eggenberger-féle Könyvkereskedés.

Nyulászi Mihály 1993. Abaúj-Torna elfeledett jeles fia: dr. Nyulászi János. Széphalom, 5. sz. 323–330. p.

Thurzo, Ivan 1928. Vývoj peňažníctva na Slovensku od politického prievratu do roku 1928. In Pimper, Antonín (szerk.): Almanach československého peňěžnictví v prvním desetiletí Československé republiky. Praha, 277–296.

[1] Az Országos Központi Hitelszövetkezet maga előtt görgette a likviditását veszélyeztető összes tartozását a szlovákiai hitelszövetkezetek irányába, ami 53,2 millió osztrák–magyar koronát tett ki. Ez a magyar államkincstár számára reális veszélyforrást jelentett. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár (MNL OL), Z 795, 27. cs. 95. t. Pro memoria a magyar szövetkezeti központok és a csehek által megszállott területeken lévő szövetkezetek közötti kapcsolat rendezése tárgyában.

[2] MNL OL, Z 795, 27. cs. 95. t. A Nyitra Megyei Központi Hitelszövetkezet szlovák–magyar nyelvű levele (1919. augusztus 30.); A minisztérium levelének másolata.

[3] Gaucsík 2004, 56. p.

[4] Nyulászi János (1869–1952) felvidéki születésű ügyvéd, jogi író, pénzügyi szakértő. Abaúj-Torna vármegyében szövetkezetek alapításánál segédkezett. 1916–1921 között a Pénzintézetek Országos Szövetségének igazgatója. A TÉBE előadója, jogtanácsosa, majd 1925-ben igazgatója. Életrajzára l. Nyulászi 1993, 323–330. p.

[5] Walko Lajos (1880–1954) pénzügyi szakember, politikus, miniszter.

[6] MNL OL, Z 795, 27. cs. 95. t. Értesítés a prágai tárgyalásokról az Orsz. Közp. Hitelszövetkezet részére (1921. június 28.). Az ungvári szövetkezeti központ léte kérdéses, mert a Rutén Szövetkezeti Központ (Krajevyj družestvenyj sojuz) Ungváron csak 1926-ban alakult meg. Kardos 1932, 852. p.

[7] MNL OL, Z 795, 27. cs. 95. t. Pro memoria a magyar szövetkezeti központok és a csehek által megszállott területeken lévő szövetkezetek közötti kapcsolat rendezése tárgyában.

[8] MNL OL, Z 795, 27. cs. 95. t. Pro memoria a magyar szövetkezeti központok és a csehek által megszállott területeken lévő szövetkezetek közötti kapcsolat rendezése tárgyában. Az egyik korabeli szlovák elemzés a budapesti letéteket helyesen 39 millió koronára becsülte. Ehhez járultak még a hadikölcsönök 13 millió korona értékben. Thurzo 1928, 292. p.

[9] Gazdasági Szemle, 1922. május 15. 79. p.

[10] MNL OL, Z 795, 27. cs. 95. t. Felvidéki szövetkezetek.

[11] Várady Béla (1884–?) Kissárón született. Kosúton, majd Nagycétényben volt plébános. A keresztényszocialista párt kosúti alapszervezetének volt az elnöke. A Galántai Járás Közművelődési Egyesületén belül, az 1925-ben alakult Kosúti Helyi Bizottság vezetője volt. A Nyugat-Szlovenszkói Gazdasági Egyesület elnöke, a Hanza Szövetkezeti Áruközpont egyik vezetőségi tagja.

[12] Gazdasági Szemle, 1922. december 1. 185. p.

[13] Gazdasági Szemle, 1922. szeptember 1. 134. p.

[14] Gazdasági Szemle, 1923. január 1. 6–7. p.

[15] Gazdasági Szemle, 1924. december 20. 187. p.

[16] Slovenský národný archív (SNA), Ústredné družstvo (ÚD), 1401. d. A KSZ levelei a Hangyának (1925. június 3., 1929. január 21.).

[17] Gaucsík 2004, 62. p. Csehszlovák–magyar viszonylatban ezek az intézmények már 1923-ban felálltak. Bővebben l. Kráhl 1925, 10, 16. p.

[18] SNA, ÚD, 1401. d. Jegyzőkönyv (1927. április 22–23., 28.).

[19] Gaucsík 2004, 62, 65. p.