Varga Csilla: A nemzeti kisebbségek identitásproblémái. A magyar nemzeti kisebbségek helyzete Szlovákiában

1. A kisebbségi identitás problematikája

„A szociális identitás elmélete szerint az egyének célja, hogy hovatartozásuk (társadalmi kategóriák és csoportok) pozitívan járuljon hozzá identitásukhoz. Szociális identitásunk tudatos és felvállalt hovatartozásunk, valamint ezzel a hovatartozással együtt járó érzelmi színezet és értékrendszer.” (Bigazzi, 2013, 18. p.)

Az identitás kérdése a kisebbségek vonatkozásában abban az értelemben merül fel, hogy identitásuk elkülönül a többségi identitástól, szoros összefüggésbe kerül a „másoktól” való különbözőséggel és elhatárolódással. Abban az esetben, ha ez a gyakorlatban valóban így van, kijelenthetjük, hogy a nemzeti identitás nem állandó és koherens, hanem inkább törékeny és különböző módokon értelmezett fogalom. Ebből az is kitűnik, hogy a kisebbségi vagy etnikai identitás nem egy adott konstrukció, hanem bizonyos helyzetekben fejeződik csak ki. Azt a módot is jelenti egyben, ahogyan az egyén, a kisebbségi közösség tagja a társadalom többi tagjához viszonyul. Ezáltal a kisebbség képviselőinek identitása többrétegűvé válik.

A nemzeti identitást úgy is megfogalmazhatjuk, hogy az egy bizonyos tér- és időbeli kereten belül lejátszódó történelmi, nyelvi és kulturális azonosság, ami nem velünk született, hanem velünk és bennünk élő, formálódó folyamat. Ez az identitás az ember élete során alakul, erősödhet és gyengülhet is. (Lampl 2009, 41–42. p.)
Az egyén, és jelen esetben a kisebbségek különböző identitásai között folyamatos „játszma” zajlik, a külső körülmények hatására a kisebbséghez tartozó személyek, lehetséges, hogy időről időre eltérően rangsorolják ezeket. (Lampl 2009, 31. p.) Érdekes megfigyelni, hogy hogyan változnak a történések vagy akár az egyén szubjektív észlelése alapján ezek az értékelések, illetve az effajta többszintű identitás esetén mi „dönt”, ha ezen identitásokat rangsorolni kell. Nyilván erre a kérdésre az a leegyszerűsített válasz adható, hogy adott esetben az egyén mérlegel, a számára legkedvezőbb vagy adott időszakban a legfontosabb jellemzők figyelembe vételével, és amellett teszi le a voksát, ami értelmileg és értékei alapján a legközelebb áll hozzá. Sok esetben azonban nem szükséges rangsort felállítani az egyes identitások között.

Általánosságban az is megfigyelhető, hogy az egyes országok eltérően viszonyulnak a kisebbségekhez, a kisebbségi identitás kérdéséhez. Míg a keleti országok a kisebbségi csoportokat az állam létét fenyegető veszélyként kezelik, a nyugati államok többnemzetiségű államok lettek. Elismerik azt, hogy határaikon belül többféle nemzet él, és ez a kisebbségi jogok biztosításában is megnyilvánul, ami a területi autonómiától a nyelvi jogok megteremtésén át húzódik. (Kymlicka 2002, 5. p.) Ezeknek az országoknak a történelme természetesen teljesen máshogy alakult, mint Közép-Kelet-Európáé (KKE), és ez rendkívül nagyban befolyásolja a kisebbségeikhez való viszonyulást. A KKE-i országok igyekeznek, valamilyen szinten, „uniformizálni” állampolgáraikat, ami a kisebbségek tekintetében gyakran hátránnyal jár.

Ahogyan Jerónimo is kifejti, az államok nem bújhatnának a semlegesség mögé, illetve nem kezelhetik az egyéneket egyenlő módon akkor, ha ezáltal a kulturális sokszínűséget háttérbe szorítják vagy ignorálják. A liberális államok sokszor hangoztatják semlegességüket, ez azonban csupán illúzió, ugyanis a semlegesség mögé bújva valójában a többségi kultúrát támogatják. (Jerónimo 2012, 6. p.) Ezt olyan módon is megfogalmazhatjuk, hogy általában a többség jobban érvényesül, jogait széleskörűen tudja alkalmazni abban az esetben, ha az adott ország kormánya nem garantálja a kisebbségi jogok érvényesülését. Ennek biztosítására, egyebek között, a többszintű jogrendszer kialakítása szolgálhatna megoldásként, kialakítása után azonban nem kizárt, hogy a többségi és a kisebbségi illetékesség összeütközésbe kerül egymással. Bonyolultabb, összetettebb esetekben akár kettőnél több jogi rendszer is szemben állhat egymással, és ekkor felmerül a kérdés, vajon melyik jogrendet alkalmazzuk, mely bíróságnak van illetékessége az esetleges jogviták eldöntésében, ami szintén rendkívül problematikus. (Juul 2013, 70., 72. p.)
Ez azonban nem jelenti a kisebbségi jogok háttérbe szorításának lehetőségét. Abban az esetben ugyanis, ha a kisebbségek számára biztosítják például anyanyelvük használatát vagy lehetővé teszik a kisebbségi nyelvű oktatást, ez még nem jelenti a többségi társadalom jogainak csökkenését, háttérbe szorítását vagy bármilyen megnyirbálását.
Nem egyszerű feladat azonban, hogy az adott állam segítse a területén élő kisebbségek bizonyos fokú integrációját, emellett viszont tiszteletben tartsa különbözőségüket is, és így egyensúlyba hozza e két gyakorlatot, és megteremtse a kisebbségi jogok tiszteletben tartásával párosuló integrációt. Akár az ország többségi nyelvének háttérbe szorulásától, autonómiatörekvésektől való félelem, akár a politikai akarta hiánya okozza a kisebbségi jogok biztosításának elhanyagolását, minden esetben azonos kimenetelű lesz az eredmény: az előremozdulás helyett egy helyben állás, ami idővel inkább visszafelé, negatív irányú elmozdulást jelent.

A következő, illetve ezzel összefüggő probléma, hogy „a nemzeti kisebbségeknek nemcsak a politikai és gazdasági újrarendeződéssel és működési zavarokkal kell megbirkózniuk, hanem két, egymással szembenálló nacionalizmussal is: azoknak az államoknak a »nemzetiesítő« nacionalizmusaival, amelyekben élnek, valamint azoknak az államoknak az »anyaország«-nacionalizmusaival, amelyekhez ha jogi állampolgárság által rendszerint nem is, de etnokulturális affinitás által tartoznak (illetve amelyekhez tartozóknak beállítják őket)”. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy identitásuk, identitásaik között rangsort állítanak fel, ahogy az előző részben már említettük, és ezen identitások közül, nagy eséllyel, a kisebbségi identitás kerül az első helyre, azonban emiatt sok esetben diszkriminatív intézkedésekkel kell szembenézniük.

További kérdéseket vet fel a kisebbségek politikai jelenléte egy adott államban, illetve ennek megvalósulása. Ez korlátozott formában a kisebbségi képviselet által jöhet létre, valamint kiterjedt formában mint önrendelkezés. A többségi társadalom általában a képviseletet helyezi előtérbe, mert ez nem jelent területi befolyást egy adott államban, és így a nagyrészt kisebbség által lakott területeken sem szenvednek diszkriminációt a többséghez tartozók. A kisebbségek szemszögéből az önrendelkezés nélküli képviselet politikai jogaik és az egyenlőség elvének korlátozását jelenti, főként azokkal a kérdéskörökkel kapcsolatosan, melyek rendkívül fontosak számukra – például a kultúra, a nyelvi jogok stb. (Vizi 2014, 28–29. p.)
A nemzeti kisebbség azonban sokszor csak akkor tudja fenntartani a követeléseit az adott állammal szemben, ahol él, ha egyúttal kijelöli és fenntartja azt a képet a fogadó államról, hogy az nemzetiesítő vagy nemzetileg elnyomó. Minél kevésbé tudja ezt a víziót fenntartani, annál kevésbé van hivatkozási alapja a nemzeti kisebbség mozgósítására. (Brubaker 1996, 14. p.) Ezzel ellentétben áll, ha az állam maga is kész arra, hogy a kisebbségek számára jogokat és lehetőségeket biztosítson annak érdekében, hogy magukat képviselni tudják az adott államon belül, illetve egyes, főként őket érintő kérdésekben maguk döntsenek. Gyakran lehet találkozni azzal a nézőponttal, hogy a többség, az állam és a kisebbség közötti kapcsolatok nem alakíthatóak demokratikus úton, megbeszélések által, hanem a kérdéssel nemzetbiztonsági kontextusban kell foglalkozni, ami további problémaként jelenik meg. Az, hogy az etnikai kérdéseket valójában biztonsági kérdésekként kezelik, lehetetlenné teszi a kisebbségi igények, követelések elfogadását, azt, hogy demokratikus úton lehessen megvitatni az effajta igényeket. (Kymlicka 2002, 20. p.) A kisebbségektől érkező kéréseket, felvetéseket gyakran már a kezdetekkor, alaposabb vizsgálat vagy mérlegelés nélkül elutasítják, hiszen a kisebbségi igények teljesítését azonossá teszik a biztonsági problémák felmerülésével. Tény, hogy Közép-Európa tekintetében a biztonsági kérdések megjelenésének van relevanciája, figyelembe véve a különböző területváltozásokat, területi követeléseket. Nem hagyható figyelmen kívül némely országoknak a területükön élő egyes kisebbségi csoportok elszakadásával kapcsolatos félelme. Ez a félelem azonban a legtöbb esetben alaptalan, hiszen sok estben nem az elszakadás vagy a kisebbségi autonómia a nemzeti kisebbségek célja, „csupán” saját jogaikat szeretnék érvényesíteni, illetve elérni ezek tiszteletben tartását. Megoldásként szolgálhat a kisebbségi közösség vagy közösségek és az adott állam közötti írásos megállapodás, szerződés megkötése az együttéléssel és a biztosított jogokkal kapcsolatosan, valamint ez elősegítheti a fent említett félelmek háttérbe szorulását.

Az egymás között lefektetett szabályok azért is bizonyulnának hasznosnak, mivel az egyes jogi kitételek széles körű értelmezési lehetőséget biztosítanak az államoknak, így azok az egyes nemzetközi jogi kereteket gyakran megszorító értelmezésben használják, alkalmazzák. Egy adott állam kormányának mérlegelésétől függ általában, hogy milyen cselekedeteket tekint az állam szuverenitására vagy területi épségére veszélyesnek. (Vizi 2002, 376. p.) Ez azt is jelenti, hogy a kisebbségek szempontjából releváns és esetleg jogi kötőerővel bíró kevés dokumentumra való hivatkozás is gyakran blokkolva van egyes államok részéről.

Megoldandó feladatként merül fel az is, hogy napjainkban a kisebbségvédelem területén változatlanul a politikai szempontok határozzák meg a jogi megközelítést, mivel a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek nemzetközileg is elismert jogainak tiszteletben tartását elsődlegesen politikai eszközökkel lehet kikényszeríteni az államoktól. Az egyes monitoringintézmények nagy szerepet játszanak ugyan a kisebbségvédelem előmozdításában, viszont nem jelentenek kényszerítő erőt a normasértő államokkal szemben. (Vizi 2002, 376–378. p.) Mindenképpen pozitívumnak számít, hogy az államok többsége ratifikálta a kisebbségvédelem szempontjából releváns szerződéseket, de a minimum követelmények teljesítése még nem jelent aktív és a kisebbségek számára is előnyös védelmet, jogokat. A legkisebb közös nevező a kisebbségek esetében sajnos rendkívül kevés kézzelfogható gyakorlat alkalmazása által valósul meg, valamint leginkább retorikai szinten van jelen.
Azt a következtetést is tehetjük, hogy míg az őslakosok, őshonos kisebbségek esetében a nemzetközi jog megpróbálja a legjobb gyakorlatokat (’best practices’) kodifikálni, addig a nemzeti kisebbségek esetében többnyire csupán a minimális normákat vagy a legkisebb közös nevezőt keresik meg. (Kymlicka 6. p.)

Azért is egyszerűbb a diszkrimináció tilalmára hivatkozni a kisebbségekkel kapcsolatosan is, mivel a diszkrimináció tilalma egy általános emberi jogi alapelv, tehát mindenkire vonatkozik, míg a kisebbségi jogok egy meghatározott csoportot érintenek. Továbbá, a diszkrimináció tilalmának célja az egyenlő jogok élvezetének biztosítása, illetve a kisebbséghez tartozó személyek társadalomba való integrálása. Ezzel szemben a speciális kisebbségvédelmi rendelkezések a célból jönnek létre, hogy a kisebbségi csoportok megőrizhessék identitásukat és elkerüljék az asszimilációt. Fontos különbség az is, hogy míg a diszkrimináció tilalmát individuális emberi jogként értelmezik, addig a kisebbségi jogokkal kapcsolatban ez vita tárgyát képezi. Így ahogy az előzőekben említésre került, egyszerűbb és biztonságosabb a jól megszokott diszkrimináció tilalmán belül mozogni, mintsem önálló kisebbségvédelmi szabályozást létrehozni.
Hiányzik tehát a hivatkozási alap a kisebbségek számára, azonban, ahogyan az a következő részben is láthatóvá válik, egy adott ország kisebbségi nyelvhasználati (vagy akár egyéb) szabályozása nem oldja meg teljes mértékben a vitás kérdéseket. Erre példaként közelebbről is megnézzük a szlovákiai kisebbségek, elsősorban a szlovákiai magyarok helyzetét, különös tekintettel a szlovák államnyelvtörvény és a kisebbségi nyelvhasználati törvény rendelkezéseire.

2. A szlovákiai nemzeti kisebbségek helyzetének kihívásai

Az előzőekben említésre került, hogy jelentős különbségek vannak abban, ahogyan a nyugati és keleti államok viszonyulnak kisebbségeikhez.
A keleti, posztkommunista országok kénytelenek voltak a nyugati standardokat átvenni a kisebbségvédelemmel kapcsolatosan, habár történelmileg, demográfiailag, gazdaságilag, demokratikus konszolidáció tekintetében teljesen különböznek a nyugatiaktól. Ezek miatt a különbségek miatt előfordulhat, hogy a nyugati megközelítés nem megfelelő ezen országok számára. Az eddig elfogadott, kisebbségekkel kapcsolatos dokumentumok (Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája, Kisebbségvédelmi Keretegyezmény, az EBESZ kisebbségi főbiztosának ajánlásai, stb.) nem biztosítanak kellő alapot a kisebbségvédelem terén, csupán széleskörűen értelmezhető elveket fogalmaznak meg. (Kymlicka 2002, 2–3. p.) Mivel hiányoznak a kisebbségvédelmi rendszer pontos megkötései, így lehetőség nyílik a meglévő, tág normák egyéni értelmezésére, mely a nyugati államokban diszkriminációmentességet és a kisebbségi jogok szélesebb körű biztosítását fedi le, míg a keleti országokban sokkal inkább névleges, mint tevőleges hozzáállást.

Szlovákia kisebbségeivel való viszonyáról szintén elmondható, hogy az ország több nemzetközi, a kisebbségvédelem kérdéskörével összefüggő szerződést ratifikált, ez inkább mégis a nemzetközi közösség, valamint az Európai Unió megnyugtatására szolgált, mintsem valódi elköteleződés kezdeteként, a kisebbségek jogainak biztosítását megcélzó rendszer alapjaként.
A Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmányát még Csehszlovákia írta alá 1968-ban, a ratifikálásra 1975-ben került sor, melyet később Szlovákia is megerősített. Az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságjogok Védelméről szóló Európa tanácsi egyezményt Szlovákia beemelte az alkotmányába. A Kisebbségvédelmi Keretegyezményt 1995-ben ratifikálta, a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját pedig 2001-ben. (Juul 2013, 80. p.)

Ám az említett nemzetközi dokumentumok mellett a Szlovákiában élő nemzeti közösségek, kisebbségek és etnikai csoportok jogait elsősorban a szlovák alkotmánynak, az ország legmagasabb jogi dokumentumának kéne biztosítania. A szlovák alkotmány azonban így kezdődik: „Mi, a szlovák nemzet…”, és ez sokat elárul az ottani szellemiségről, az ott élő többi, nem szlovák polgár jogegyenlőségéről. (Hrubík 2009, 19. p.) A ’90-es években a szlovák politikusok különösen hangoztatták a „Na Slovensku po slovensky” („Szlovákiában szlovákul”) jelmondatot, ami természetesen a későbbiekben sem változott jelentős mértékben. Az a célkitűzés, hogy az államnyelvet használják az élet minden területén, jelentősen megnehezítette és megnehezíti a szlovákiai kisebbségek helyzetét.

Más államokban is gyakran okoz konfliktusokat, hogy az adott kormány a többségi nemzet nyelvét, kultúráját, demográfiai helyzetét, gazdasági prosperitását vagy politikai hegemóniáját szeretné előmozdítani. Az ezekben az országokban élő nemzeti kisebbségek erre öntudatos fellépéssel válaszolnak, kulturális vagy területi autonómiát követelnek és ellenállnak az asszimilációs vagy diszkriminációs politikának. A kisebbségek anyaországai is feszülten figyelik etnikai rokonaik helyzetét, és tiltakoznak azok ellen, amit jogaik megsértésének tekintenek, valamint joguknak és kötelességüknek érzik megvédeni etnikai rokonaik érdekeit. Ez a „védelem” sokféle alakban jelenhet meg, például bevándorlási és állampolgársági privilégiumok biztosításában, az etnikai rokonok fogadó országaival folytatott politika befolyásolásában, és így tovább. (Brubaker 2006, 6–7. p.) Az anyaország, de éppen így a fogadó állam is gyakran válaszlépéseket tesz a másik fél politikai lépéseire, tehát elmondható, hogy kölcsönösen figyelmemmel kísérik egymás tevékenységét és hozzáállását. Szlovákia vonatkozásában példaként felhozhatjuk a Magyarország részéről 2010-ben elfogadott egyszerűsített honosítási eljárásra válaszlépésként tett, 2010-ben módosított szlovák állampolgárságról szóló törvényt. Magyarország a határon túli vagy a világ bármely részén élő, magyar felmenővel rendelkező etnikai rokonainak biztosítja az egyszerűsített honosítást, a magyar állampolgárság megszerzését, míg Szlovákia, erre válaszul, kimondta, hogy szlovák állampolgárságát elveszíti az a személy, aki felveszi egy másik állam állampolgárságát. A szlovák állam egyértelműen fenyegetésként észlelte a magyar állampolgársági törvényt, belügyeibe való beavatkozásnak tekintve azt, hogy magyar kisebbségei számára Magyarország effajta lehetőséget biztosít.

A szlovákiai magyaroknál maradva: többségük, akik a kedvezőtlen szlovák állampolgársági törvény ellenére is felvették a magyar állampolgárságot, állandó lakhelye továbbra is Szlovákiában maradt. Érdekes megfigyelni az egyének motivációját döntésükkel kapcsolatosan. A szlovákiai magyarok viszonylatában egyébként is megfigyelhető a már említett többrétegű identitás: nemzeti identitásuk magyar, így ez Magyarországhoz köti őket, viszont van egy másik is, mely a szlovákiai magyar: születési helyükhöz, lakóhelyükhöz való kötődés, ami nyilvánvalóan Szlovákiához kapcsolja őket. Az állampolgárság felvételével kapcsolatos döntés vizsgálata érdekes képet tár elénk, és feltehetjük a kérdést, hogy mennyire racionális részükről a magyar állampolgárság felvétele.
A racionális döntéselméletet alapján döntéshelyzetben, illetve ha döntéshozók bizonytalanok választásukat illetően egy adott kérdéssel kapcsolatosan, akkor megpróbálják maximalizálni várható hasznukat. Ez három elem figyelembevételével valósul meg általában: a kockázattal szemben tanúsított hozzáállásukkal (semlegesség, kockázat előnyben részesítése vagy kockázatkerülés), állandó, tartós és jól megfontolt preferenciáik a lehetséges végeredmények szempontjából, valamint a lehetséges eredmények valószínűségének felmérése. Ez az általános „felmérési modellje” a kockázatnak egy bizonyos döntés meghozatala előtt, azonban több kutatás is kimutatta, hogy ez sok esetben nem írja le megfelelően azt, ahogyan az emberek bizonytalan eredményekkel járó vagy hozó helyzetben valójában döntenek.

Gyakran előfordul, hogy az egyének, bár mérlegelik a lehetőségeket és előnyöket, de nem hoznak a szó szoros értelmében racionális döntéseket. Az állampolgárság felvételének kontextusában is szükséges, hogy a döntést egy bizonyos állampolgárság felvétele vagy elutasítása előtt mérlegelés előzze meg, az előnyök és hátrányok átgondolásával.
Szintén érdekes megfigyelni, hogy a racionális döntés, bár kézzelfogható és mérhető fogalomnak tűnik, mégsem ugyanazt jelenti, hiszen személyenként szubjektív, mi számít észszerűnek. A példánál maradva, a szlovákiai magyarok egy részének esetében racionális döntésnek tűnhet az egyszerűsített honosítás által lehetővé váló magyar állampolgárság felvétele, hiszen nemzettudatuk, felmenőik miatt maguk is a magyar nemzethez kapcsolódnak, és ezt ki is fejezik az állampolgárság felvételével, még akkor is, ha legtöbbjük Szlovákia területén marad, illetve azt tartja – helyileg – otthonának, szülőföldjének. Másik részük, bár nemzettudata, érzelmi, és felmenők szempontjából is magyarnak vallja magát Szlovákiában, de nem kívánja felvenni a magyar állampolgárságot, hiszen e nélkül, illetve ezzel sem változik meg az, hogy nemzetiségileg mely csoporthoz tartozik, hiszen magyar, akár „papírral, akár a nélkül”. Ennek az említett csoportnak fontos szempont, hogy mivel továbbra is Szlovákiában él, így nem szeretné elveszíteni szlovák állampolgárságát (így nem veheti fel a magyart), hiszen ezzel megszűnik néhány jogkör gyakorlásának lehetősége is, mellyel azonban lakhelyén élni szeretne. Láthatjuk tehát, hogy míg az első csoport racionális és, valószínűleg, átgondolt döntésének eredménye a magyar állampolgárság felvétele, elsődlegesen a nemzettudat szempontjából, ezzel szemben a második csoport észszerű döntése épp ellenkezőleg a magyar állampolgárság fel nem vétele (vagy pontosabban: a szlovák állampolgárság megtartása. A kettős állampolgárság szlovákiai engedélyezése esetén valószínűleg sokkal több szlovákiai magyar venné fel a magyar állampolgárságot is.). Így döntésüket nem, vagy csak kevéssé lehet racionális döntésként értelmezni.

Lampl Zsuzsanna szóhasználatával élve a szlovákiai magyarság körében megfigyelhető egyfajta „nemzeti haszonorientáltság”, ami azt jelenti, hogy a magyar kisebbséghez tartozók közül egyre többen és egyre szélesebb körben teszik fel maguknak a kérdést, hogy minek magyarnak lenni, mire jó az, ha ők magyarok. (Lampl 2009, 45. p.) Erre sok esetben nincs racionális válasz, hiszen sokszor úgy tűnhet, hogy nincs, vagy kevés haszna van a kisebbségi identitás megőrzésének, sokuk szerint felesleges.
Kutatás alapján szintén elmondható, hogy a szlovákiai magyarok egyharmada tartotta fontosnak és megőrizni való értéknek nemzetiségét, további harminc százalékuk elutasította vagy hátrányosnak tartotta, a fennmaradó egyharmada pedig egyik nézettel sem azonosult. (Lampl 2009, 47. p.) Ezt úgy is lefordíthatjuk, hogy csupán a megkérdezettek harmadánál találjuk meg azt az akaratot vagy igényt, hogy magyar identitását továbbadja, eszerint éljen és szorosan ehhez a közösséghez tartozzon, ami aggodalomra ad okot, még akkor is, ha ez sok esetben főként annak az eredménye, hogy úgy gondolják, kevés lehetőségük van élni jogaikkal.

Ha a kisebbségi kérdést a nemzetközi szabályozás és célkitűzések szempontjából vizsgáljuk, a Lisszaboni Szerződést sokan választóvonalnak tekintik, hiszen a szerződés jogi értelemben teremtetett kötelezettséget a csatlakozni kívánó országok számára azáltal, hogy az uniós értékek tiszteletben tartására hivatkozik, amelyek között megtalálható a kisebbségekhez tartozó személyekre való utalás is (Ódor 2011, 7. p.): Az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait tiszteletben tartásának értékein alapul. Ezek az értékek közösek a tagállamokban, a pluralizmus, a megkülönböztetés tilalma, a tolerancia, az igazságosság, a szolidaritás, valamint a nők és a férfiak közötti egyenlőség társadalmában.”

Ha jobban megvizsgáljuk az említett cikket, valóban pozitív változás, hogy a kisebbségekhez tartozó személyeket szó szerint említi, azonban konkrét intézkedéseket nem tartalmaz a szerződés, marad a „hagyományosnak” mondható diszkriminációellenességnél, így értelmezéstől függően dől el valamelyik irányba az adott kisebbségi probléma, helyzet.
A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának (ENSZ) 26. cikke szintén kimondja a megkülönböztetés tilalmát, legyen ez akár faji, nyelvi, vallási vagy egyéb alapú diszkrimináció. Azonban itt is ugyanabba az akadályba ütközünk, mint bármelyik más, a kisebbségvédelem szempontjából relevánsnak mondható szabályozással: hiányoznak a specifikus elemek. Az Egyezségokmány elnevezése azt sugallja, hogy egyetemes és minden embert megillető jogokat ismer el, valójában csak a saját nyelv használatához való jogot fogadja el, s nem is egyetemes, mindenkit megillető jogként, hanem csupán kisebbségi jogként, azaz a nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogaként. (Andrássy 2015, 22. p.)
A következőkben Szlovákia vonatkozásában, példaként, áttekintjük, hogyan áll a kisebbségi nyelvhasználat terén, illetve milyen kihívásokkal kell a kisebbségeknek szembenézniük, ha anyanyelvüket szeretnék használni.

3. A szlovák államnyelvtörvény és kisebbségi nyelvhasználati törvény

A két említett törvény, a Szlovák Köztársaság államnyelvéről és a nemzeti kisebbségi nyelvek használatáról, alapul szolgál Szlovákiában a többségi és kisebbségi nyelvhasználatot illetően, és a kisebbségek, elsősorban a szlovákiai magyarság részéről meglehetősen nagy kritikákat váltott ki. Arra nincs lehetőség, hogy a két törvényt alapjaiban elemezzük, így csupán rövid összefoglalásukra kerül sor, valamint néhány szakértő nézőpontját ismertetjük a témával kapcsolatosan.

Az államnyelvtörvény bevezetőjében megfogalmazásra került, hogy „a szlovák nyelv a szlovák nemzet egyediségét kifejező legfontosabb ismertetőjegy, kulturális örökségének legbecsesebb értéke és a Szlovák Köztársaság szuverenitásának kifejezője, valamint állampolgárainak általános érintkezési eszköze”. A törvény azzal folytatódik, hogy a Szlovák Köztársaság területén az állam nyelve a szlovák nyelv, ami elsőbbséget élvez az ország területén használt többi nyelvvel szemben. Ez tehát azt jelenti, hogy Szlovákia számára egyértelműen a szlovák nyelv hordozza azt az értéket, amit elsődlegesen védeni kíván. Ez a célkitűzés valójában érthető, hiszen az egyes nemzetek számára fontos anyanyelvük megőrzése, azonban sok esetben, akár a szlovákiai példát alapul véve, ez a kisebbségi nyelvek kárára történik. Ennek alapja szintén az a félelem, ami a szlovák törvényhozók részéről is megfigyelhető: részben a szlovák nyelv használatának bizonyos fokú háttérbe szorulásától tartanak a kisebbségi nyelvhasználat széles körű használatának engedélyezése esetén. Nagyobb mértékű azonban az a törekvés, mely szerint mindenkinek beszélnie kell az államnyelvet, mivel boldogulása csak így biztosított, és ezzel megoldódna a szlovák nyelv teljes körű használata.

Tény, hogy a kisebbségek helyzete valóban egyszerűbb egy adott országban, ha beszélik az államnyelvet, valamint saját érdekük is, hogy ezt megtanulják. Ez azonban nem jelenti azt, hogy annak ellenére, hogy ismerik az államnyelvet, ne használhassák saját anyanyelvüket akár a személyes, akár hivatalos közegben, vagy éppen az oktatásban. Ezzel elkerülhető lenne a már így is nagy méreteket öltő magyar kisebbségi beolvadás is.

Kutatások bizonyítják, hogy a magyar szülőpárok gyermekeinek 98%-a magyar, ami annyit jelent, hogy a magyar szülőkhöz képest 2%-os a gyermekek nemzedékében bekövetkezett nemzetiségi lemorzsolódás. A vegyes házasságokban figyelhető meg elsősorban ez a fogyás, a magyar házasságokban is jelen van azonban, csak kisebb a valószínűsége. Az is megállapításra került, hogy körülbelül minden tizenegyedik magyar nemzetiségű, a megkérdezettek közül, szlovák alapiskolát látogatott. Emellett a családon belül használt nyelv és a deklarált nemzeti identitás nem mindig fedi egymást. (Lampl 2013, 78., 85. p.)

Ha a szlovák nyelvi szabályozást összehasonlítjuk például a finn nyelvjoggal, akkor jelentős különbségek mutatkoznak, holott ez nem fordulhatna elő, hiszen ez azt jelentené, hogy a fent említett Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 26. cikkében lefektetett diszkriminációs tilalomnak nincs határozott tartalma, és megengedi, hogy a hasonló eseteket azonos vagy éppen különböző módon szabályozza a törvényhozó. A finn szabályozás kevésbé megkülönböztető, mint a szlovák, hiszen hivatalossá tette az országban hagyományosan beszélt nyelvek közül a két legelterjedtebbet, a finnt és a svédet, és gyakorlatilag semmiféle megkülönböztetést nem tesz a két nyelv beszélői között. Ezzel ellentétben a szlovák szabályozás szerint az országnak egy hivatalos nyelve van, a szlovák, ezen kívül a második legelterjedtebb nyelv (ami a magyar nyelv) semmilyen szinten nem hivatalos. (Andrássy 2012, 96–98. p.)

A hivatalos nyelv intézménye azonban majdnem mindig együtt jár valamilyen nyelvi megkülönböztetéssel, ugyanis majdnem minden állam egy vagy több beszélt nyelvet tesz hivatalos nyelvvé. Így egy bizonyos csoportnak jogában áll anyanyelvét mint hivatalos nyelvet használni, másoknak azonban nem. (Andrássy 2012, 86–87. p.) Gyakori, hogy az adott állam kormányának szubjektív, nem megalapozott döntésével összhangban dől el, hogy az adott kisebbség számára milyen jogokat és lehetőséget biztosít. Ahogyan említettük, az országok között is nagy a különbség a kisebbségi szabályozások lefektetésével kapcsolatosan.

Öllös kifejti, hogy nem nevezhető jogegyenlőségnek például az az állapot, melyben az állam egyes polgárainak anyanyelvét az iskolák oktatási nyelvévé teszi minden szinten, más nyelveket azonban kizár az oktatás nyelvei közül. Így polgárai egyes csoportjának intézményesen lehetővé teszi a legkönnyebb tanulási módot, míg másokat akadályoz abban, hogy a leghatékonyabban tanuljanak. Ezáltal akár azt is kimondhatjuk, hogy az állam, közvetetten, akadályozhat egyes egyéneket, míg másokat előnyhöz juttathat. Nyilvánvaló, hogy ilyen esetben lesznek különbségek a nagyobb és a kisebb nyelvek használati szintje között, viszont nem az államhatalom korlátozása miatt, ugyanis nem az államhatalom dönt, hanem polgárai, hogy hányan kívánják használni az adott nyelvet, és milyen mértékben szeretnék fejleszteni azt. (Öllös 2013, 18., 20. p.)

A szlovák nyelvtörvény motivációival kapcsolatban meg kell még említenünk a nemzetiesítő állam fogalmát, amit Rogers Brubaker ír le egyik munkájában. Ez alatt etnikailag heterogén államokat értünk, melyek önmagukat mégis nemzetállamként definiálják, és olyan kormányzati lépéseket tesznek, melyek homogén társadalmat hoznak, hozhatnak létre. A többség, domináns népcsoport nyelvét, kultúráját, demográfiai helyzetét, politikai hegemóniáját vagy gazdasági prosperitását hangsúlyozzák a kisebbségeikkel szemben. (Felföldi 14. p.) Tagadhatatlan, hogy e leírás Szlovákia kisebbségekkel kapcsolatos célkitűzéseit, illetve hozzájuk való viszonyulását is kifejezi. Nem csupán a szlovák nyelvtörvény egyes rendelkezéseiről van szó, hanem magáról a politikai és egyéni attitűdről, mellyel az ország a magyar, de akár az egyéb kisebbségek felé fordul.

Az államnyelvtörvény elfogadása előtt több nemzetközi szervezet (Európa Tanács, EBESZ Nemzeti Kisebbségek Főbiztosa, az EU), és állam (például az Egyesült Államok kormánya) egyértelmű aggodalmának adott hangot a demokrácia elveinek megsértése mellett a kisebbségek nyelvi jogainak korlátozása miatt Szlovákia részéről. Az Európai Unió Bizottságának Szlovákiáról szóló országjelentésében is rámutattak az államnyelvtörvénnyel összefüggésben a kisebbségi nyelvhasználatról szóló törvény hiányára. (Gyurcsik 1998, 43–44. p.)

Azokban az esetekben, amikor a szlovákiai nyelvi szabályozásról beszélünk, meg kell említeni s szlovák alkotmányt, amely a „Mi, a szlovák nemzet” kezdet után a „Szlovák Köztársaság területén élő nemzetiségi kisebbségek és etnikai csoportok tagjai” megfogalmazással folytatódik. Miután ez a két elem teszi ki Szlovákia állampolgárainak halmazát, nyilvánvaló, hogy a „szlovák nemzet” nem a politikai, hanem az etnikai nemzetre mint kollektívára utal, megtagadva ugyanezt a megközelítést a kisebbségektől. (Petőcz–Sándor–Tóth 2013, 42. p.) Mivel tehát a szlovák alkotmány egyedül a szlovák nyelvet határozza meg államnyelvként, az összes többi, az ország területén beszélt nyelv kisebbségi nyelvnek minősül, attól függetlenül, hányan használják az adott nyelvet. A magyar nyelv, amely az ország lakossága közel 10%-ának anyanyelve, így ugyanabba a kategóriába tartozik, mint a néhány ezer beszélővel bíró lengyel vagy bolgár nyelv. A szlovákiai szabályozás nem veszi figyelembe, hogy a magyar nyelv beszélői az ország jelentős területén többségben vannak, ami más feltéteket és szabályozást követelne meg, mint amit a jelenlegi tartalmaz. (Fiala-Butora 2013, 248. p.) A kisebbségi nyelvtörvény esetleg kedvezőbb irányba mozdíthatta volna el az államnyelvtörvény rendelkezéseit, és szélesebb mozgásteret biztosíthatott volna a kisebbségek számára, azonban több sarkalatos pont van az említett törvényben, ami kívánnivalót hagy maga után.

Rátérve a mádik fontos, kisebbségeket érintő szabályozásra, a kisebbségi nyelvtörvény bevezetőjében elismeri és értékeli „a Szlovák Köztársaság nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárai anyanyelvének jelentőségét, mint az állam kulturális gazdagságának egyik jelét”, azt is hozzátéve, hogy „a Szlovák Köztársaság államnyelve a szlovák nyelv”.
A törvény szerint: „Ha a Szlovák Köztársaság nemzeti kisebbséghez tartozó, adott településen állandó lakhellyel rendelkező állampolgárai két egymást követő népszámlálás szerint a település lakosságának legalább 15%-át alkotják, e községben a hivatali érintkezés során joguk van a kisebbségi nyelvet használni”, továbbá ezeken a településeken joguk van „a helyi államigazgatási szervvel, a területi önkormányzati szervvel és a területi önkormányzati szerv által alapított jogi személlyel folytatott szóbeli és írásbeli érintkezés során, ideszámítva az írásbeli háttéranyagokat és bizonyítékokat, a kisebbség nyelvén kommunikálni”.
Az említett rendelkezéssel kapcsolatban felmerül a 15%-os küszöb meglétén túl a küszöb szerepe. A küszöb bevezetése általában abból az objektív megfontolásból ered, hogy a nyelvhasználat biztosítása bizonyos számú kisebbségi nyelvű beszélőt kíván. A szlovák jogban azonban nem ezt a szerepet tölti be, ugyanis a kisebbségi nyelvhasználat a küszöb fölött sem biztosított, csupán egy lehetőség. Például a hivatalnokok nem kötelesek beszélni a kisebbségi nyelvet – az ügyfél szerencséjén múlik, ki elé kerül. Egy másik példa, hogy a községek feltüntethetik az utcaneveket kisebbségi nyelven, de nem kötelesek ezt megtenni. (Fiala-Butora 2012, 147. p.)

A kisebbség részéről nagy elégedetlenségre okot adó rendelkezések egyike szerint „a közigazgatási szerv és alkalmazottai a hivatali érintkezésben az államnyelvet kötelesek használni, e törvény és más törvények által meghatározott feltételek mellett a kisebbségi nyelvet is használják. A közigazgatási szerv és alkalmazottai nem kötelesek a kisebbségi nyelvet ismerni”. A kisebbségi nyelv ismerete ennél a kitételnél is csupán lehetőségként merül fel, azonban egyik rendelkezés sem mondja ki, hogy akár egy 80-90%-ban kisebbségek által lakott városi hivatalban az alkalmazottaknak ismerniük kell a kisebbség nyelvét, habár az észszerűség ezt diktálná. Ugyanis ha a nemzeti kisebbségek nyelvi jogainak mértékét vizsgáljuk, akkor aligha nevezhetjük nemzeti értelemben nyelvi jogoknak a jogot az adott, hivatalos nyelvnek nem minősített nyelv használatára a magánéletben, illetve nyilvánosan. Erre ugyanis a nemzetté válás előtti állapotban is joguk van az egyéneknek. Az anyanyelv nyilvános használatának joga azt nem tartja büntethetőnek csupán, hogy az egyén az általa választott nyelven beszélhessen más emberekkel személyes kapcsolatuk során. Ez viszont nem jelenti anyanyelvük olyan szintű használatának jogát, amilyenre a nemzetállamban emelik a hivatalosnak minősített nyelveket. (Öllös 2013, 17. p.)

Az államnyelvtörvény és a kisebbségi nyelvhasználati törvény egymáshoz való viszonyát is érdekes megfigyelni. Az államnyelvtörvény szélesebb körben szabályozza a nyelvhasználat kérdését, szélesebb a területi és személyi hatálya is, mivel az ország egész területére és összes lakosára vonatkozik, így általános törvénynek tekinthető. A kisebbségi nyelvtörvény az államnyelvtörvénytől eltérő szabályokat fogalmaz meg, így ez speciális törvény. A két törvény közötti eltérés esetén a kisebbségi nyelvtörvény rendelkezéseinek előnyt kellene élvezniük az államnyelv rendelkezéseivel szemben, azonban az államnyelvtörvény alapján a speciális törvények csak akkor szabályozzák a kisebbségi nyelvek használatát, ha az államnyelvtörvény nem rendelkezik másként. Így nemcsak az államnyelv élvez elsőbbséget minden más nyelvvel szemben, hanem az államnyelvtörvény is felül van rendelve minden más nyelvtörvénynek, még ha ez jogilag teljesen értelmetlen helyzethez vezet is. Mivel a nyelvhasználati szabályozás áttekinthetetlen és egymásnak ellentmondó, ezért a polgárok nehezen tudnak igazodni hozzá. A szankciók léte arra ösztönzik őket, hogy minél nagyobb mértékben használják a szlovák nyelvet, mert a szabályozás ismeretének hiányában ez az egyedüli biztos dolog, amiért nem jár büntetés. (Fiala-Butora 2013, 249., 279. p.) Ez tehát azt jelenti, hogy nemcsak jogaikat nem próbálják érvényesíteni, hanem nyelvi szempontból teljesen beolvadnak az ország többsége közé. Így sok esetben ez az asszimilációs folyamat azáltal van támogatva, hogy a kisebbségek nem élnek jogaikkal, nincs tudomásuk ezekről, valamint a jogi szabályozás átláthatatlansága képtelenné teszi a rendszerben való eligazodást.

A törvényekkel kapcsolatban azt is fontos megemlíteni, hogy az államnyelvtörvény az ország egész területére vonatkozik, míg a kisebbségi nyelvtörvény területi hatálya csak azokra a községekre terjed ki, ahol a kisebbségek számaránya eléri a 20%-ot (a későbbiekben a 15%-ot). Ez a rendelkezés túl rugalmatlan, nem ad lehetőséget eltérésre olyan nagyvárosok esetében sem, amelyek sok kisebbségi beszélővel bírnak, azonban ezek aránya nem éri el a 20%-ot. Azoknál a községeknél sem lehetséges ez, melyek csak nemrég estek e küszöb alá. További fontos probléma, hogy a kisebbségek által lakott községek nagy része olyan körzet vagy megye területén fekszik, amelynek székhelyére nem terjed ki a kisebbségi nyelvtörvény hatálya, így itt nem használhatóak ezek a kisebbségi nyelvek. A törvény területi hatályával kapcsolatos kérdés Szlovákia területi beosztása is. Az ország 8 megyéje és 83 körzete úgy lett kialakítva, hogy a lakosság 15%-át kitevő kisebbségek egy megyében sem, és csak 3 kerületben alkotnak többséget, ami rendkívül megnehezíti a kisebbségi nyelvek használatát a gyakorlatban. (Fiala-Butora 2013, 250–251. p.)

Bár a törvényekkel kapcsolatosan csak néhány probléma került említésre, láthatjuk, hogy több sarkalatos pont van, melynél szükséges lenne újraértelmezni a kisebbségek jogait és kötelességeit. A többség és kisebbség békés és jól működő együttélését nagyban segíthetné egy, a kisebbségekkel szemben megengedőbb, jogaikra nagyobb hangsúlyt fektető rendszer megléte. Annál is inkább, mivel bizonyított, hogy aki csak magyarul tud, az nem igazán boldogul, aki viszont csak szlovákul tud, az boldogul. Így az ország vegyes lakosságú területein nem igazán fontos, hogy mindenki tudjon magyarul, annál fontosabb azonban, hogy mindenki tudjon szlovákul. Tehát ha a szlovákok képesek is magyarul beszélni, nincs arra szükségük, hogy ezen a nyelven kommunikáljanak. (Lampl 2013, 91. p.)
Nem is beszélve arról az eshetőségről, hogy a kisebbségek jogainak biztosításával még a szlovák nyelv megtanulása is vonzóbbá válna: nem kötelességként és szükséges „rosszként” fognák fel a szlovákiai kisebbségek a szlovák nyelvtanulást, hanem a pozitív kapcsolatok miatt egyfajta lehetőségként, ami nincs rájuk kényszerítve, viszont aminek elsajátítása rendkívül hasznos számunkra.

4. Konklúzió

Nehéz és összetett kérdéssel állunk szemben, amikor a nemzeti kisebbségek helyzetével, lehetőségeivel foglalkozunk. A kisebbségek identitásukat a többségi társadalomtól eltérő módon határozzák meg, és akár többfajta vagy többrétegű identitásuk is lehet, melyek között rangsort állítanak, állíthatnak fel egy adott helyzetben. Az adott állam, melyben kisebbségek élnek, el kéne, hogy ismerje e kisebbségi identitást, és különböző jogok biztosításával segíthetné mindennapi boldogulásukat. Sok nyugati állam jogrendjében meg is jelenik a kisebbségi jogok valós tiszteletben tartása, némely keleti vagy közép-európai országban azonban csak retorikai vagy a tervezés szintjén van jelen. A nemzetközi és EU-s dokumentumok sem tartalmaznak konkrét elveket a kisebbségvédelemmel kapcsolatosan, így sok esetben a nehézkes a jogérvényesítés.
A példaként áttekintett szlovák törvényekből láthatjuk, hogy sokszor a speciális, konkrét kisebbségi, nyelvi szabályozás is hagy kívánnivalót maga után és nem teljesíti a nemzeti kisebbségek elvárásait. Ez nemcsak Szlovákia összefüggésében, hanem más államok jogi szabályozásával kapcsolatban is negatívumként említhető.
Hogy mi szolgálhatna megoldásként a kisebbségek számára, valamint hogyan alakul helyzetük a jövőben, ezt nehéz megjósolni. Rendkívül fontos lenne egyes országok jogalkotóinak részéről a nemzeti kisebbségek felé irányuló nyitott, kooperatív szemlélet. Az, hogy ne ellenségként, hanem partnetként lássák őket, akiket nem szükséges mindenáron beolvasztani az ország többségi társadalmába, hanem sokkal inkább integrációs célkitűzésekkel és kisebbségi jogaik biztosításával előmozdítani a mindkét fél számára előnyös együttélést.

Irodalom

Jogi dokumentumok
ENSZ Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (1976), 26. cikk
Az Európai Unióról Szóló Szerződés és az Európai Unió Működéséről Szóló Szerződés egységes szerkezetbe foglalt változata és az Európai Unió Alapjogi Chartája (2010. május 28.), I. cím
A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának 270/1995. számú törvénye a Szlovák Köztársaság államnyelvéről (1995. november 15.).
A Tt. 204/2011 sz. törvénye a nemzeti kisebbségi nyelvek használatáról (2011. június 28.)

Könyvek, tanulmányok
Andrássy György 2012. Lehet-e a magyar hivatalos nyelv egyes szomszédos államokban? A nemzetközi jog lehetőségei. In Eplényi Kata–Kántor Zoltán (szerk.): Térvesztés és határtalanítás. A magyar nyelvpolitika 21. századi kihívásai. Budapest, Nemzetpolitikai Kutatóintézet, Lucidus Kiadó, 80–102. p.
Andrássy György 2015. Gondolatszabadság, szólásszabadság, nyelvszabadság. Iustum Aequum Salutare, XI/3, 5–25. p.
Bigazzi Sára 2013. Előítéletek. In Varga Aranka (szerk.): Esélyegyenlőség a mai Magyarországon. Pécs, PTE BTK NTI, 15–36. p.
Brubaker, Rogers 1996. National minorities, nationalizing states, and external national homelands in the New Europe. In Brubaker: Nationalism reframed. Nationhood and the national question in the New Europe. Cambridge, Cambridge University Press, 55–76. p. A tanulmány magyar nyelvű változata: Nemzeti kisebbségek, nemzetiesítő államok és anyaországok az új Európában. ELTE Atelier Európai Társadalomtudomány és Historiográfia Tanszék és L’Harmattan Kiadó, http://epa.oszk.hu/00000/00036/00063/pdf/003-030.pdf
Brubaker, Rogers 2006. Nemzeti kisebbségek, nemzetiesítő államok és anyaországok. Regio, 3. sz. 3–30. p.
Danero, Iglesias Julien–Sata Róbert–Vass Ágnes 2016. Citizenship and Identity: Being Hungarian in Slovakia and Romanian in Serbia and Ukraine. Minority Studies, 18/1, 15–32. p.
Felföldi Rita: A kisebbségi nyelvek helyzetének változása az Európai Unióban. https://btk.ppke.hu/uploads/articles/6414/file/felfoldirita.pdf (letöltve: 2017. március 23.)
Fiala-Butora János 2012. A magyar nyelv jogi helyzete Szlovákiában. Térvesztés és határtalanítás: a magyar nyelvpolitika 21. századi kihívásai. In Eplényi Kata–Kántor Zoltán (szerk.): Térvesztés és határtalanítás. A magyar nyelvpolitika 21. századi kihívásai. Budapest, Nemzetpolitikai Kutatóintézet, Lucidus Kiadó, 144–171. p.
Fiala-Butora János 2013. A szlovák nyelvhasználati szabályozás elemzése Szlovákia nemzetközi kötelezettségvállalásainak tükrében. In Tóth Károly (szerk.): Nyelvi Jogok 1. A kisebbségi és nyelvi jogok helyzete Szlovákiában. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 247–280. p.
Gyurcsik István 1998. Az államnyelvről szóló törvény a szlovák Alkotmánybíróság döntésének tükrében. Fundamentum, 1–2. sz. 40–56. p.
Hrubík Béla 2009. A kisebbségek helyzete az állam életében, érdekérvényesítő lehetőségek Szlovákiában és nemzetközi szinten. In Tóth Károly (szerk.): Hatékony érdekérvényesítést. A Szlovákiai Magyarok Kerekasztala előadásai és dokumentumai. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 17–24. p.
Jerónimo, Patrícia 2012. Cultural diversity and the rights of minorities in Europe. Presentation given at the International Colloquium Human Rights and Criminal Justice: A Perspective of Western and South East Asia. Burapha University, 1–15. p.
Juul, Nielse Morten Ebbe 2013. Multiculturalism and legal autonomy for cultural minorities. Nordic Journal of Applied Ethics, 7/2, 67–84. p.
Kymlicka, Will 2002. Multiculturalism and Minority Rights: West and East. JEMIE 4. sz. 183–212. p.
Lampl Zsuzsanna 2009. A nemzeti identitás, avagy a magyar márka megőrzése. In Tóth Károly (szerk.): Hatékony érdekérvényesítést. A Szlovákiai Magyarok Kerekasztala előadásai és dokumentumai. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 41–50. p.
Lampl Zsuzsanna 2013. A szlovákiai magyarok családi és nyilvános nyelvhasználata 2011-ben. In Tóth Károly (szerk.): Nyelvi Jogok I. A kisebbségi és nyelvi jogok helyzete Szlovákiában, Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 77–94. p.
Nagy Noémi 2011. Kettős mérce az Európai Unió kisebbségvédelmi politikájában. Tanulmány a Doktoranduszok I. Pécsi Találkozója, 2011. május 13, http://www.nytud.hu/oszt/tobbnyelvuseg/nagyn/publ/kettos_merce.pdf (letöltve 2017. március 23.)
Ódor Bálint 2011. A nemzetpolitikai érdekérvényesítés lehetőségei az EU-ban Lisszabon után. Pro Minoritate, 2011. ősz, 3–18. p.
Öllös László 2013. A nyelvi jogok és a nemzeti egyenlőség. In Tóth Károly (szerk.): Nyelvi Jogok 1. A kisebbségi és nyelvi jogok helyzete Szlovákiában. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 15–24. p.
Petőcz Kálmán–Sándor Eleonóra–Tóth Károly 2013. A Szlovákiában élő magyar kisebbség jogi helyzete. In Tóth Károly (szerk.): Nyelvi Jogok 1. A kisebbségi és nyelvi jogok helyzete Szlovákiában. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 41–76. p.
Szabómihály Gizella 2006. A szlovák nyelvpolitika és a kisebbségek anyanyelv-használati lehetőségei és törekvései. Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny IV/2, 43–49. p.
Ulen, Thomas S 1999. Rational Choice Theory in Law and Economics. University of Illinois, Institute of Government and Public Affairs. http://reference.findlaw.com/lawandeconomics/0710-rational-choice-theory-in-law-and-economics.pdf (letöltve: 2017. április 20.)
Vass Ágnes 2013. A kisebbségi nyelvhasználat helyzete Szlovákiában. LÉTÜNK, 2013/különszám, 72–91. p.
Vizi Balázs 2014. Does European Integration Support the Minority Quest for Autonomy? Minority claims for self-government and devolution processes in Europe. In Autonomies in Europe: Solutions and Challenges. Budapest, L’Harmattan-NPKI, 25–35. p.
Vizi Balázs 2002. A mai európai nemzetközi kisebbségvédelem egyes jellemző vonásai. In Szarka László–Kovács Nóra: Tér és Terep I. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből. Budapest, Akadémiai Kiadó, 367–390. p.