Aleksandar Pavlović–Adriana Zaharijević–Gazela Pudar Draško–Rigels Halili (urednici): Figura neprijatelja

Preosmišljavanje srpsko–albanskih odnosa. Beograd, Institut za filozofiju i društvenu teoriju, KPZ Beton, 2015, 467 p.

Az 1998–1999-es koszovói háború története, ill. annak számos máig ható következménye rendkívüli módon összetettek, komoly társadalmi, kulturális és politikai terhet jelentenek a jelenben is mind az érintett politikai elitekre, mind a helyi közösségekre – nem utolsósorban pedig mély történeti gyökerekkel bírnak a konfliktus előzményei. Mindenképp „forró” témáról van tehát szó, amelynek a puszta tudományos kutatása is sokrétű kihívásokkal szembesülhet – az ezekkel való megbirkózásra vállalkozott a közelmúltban egy fiatal, szerb és albán nemzetiségű kutatókból álló szerzőgárda. Az ismertetett kiadvány címe (Az ellenség alakja: a szerb–albán viszonyok újragondolása) világosan jelzi a tematikát, és tényleges fejesugrást jelent a jelzett társadalmi törésvonal mélyére. A projekt ötlete az egyik szerző, Milan Miljković részéről származik, akihez Aleksandar Pavlović és Rigels Halili csatlakozott, majd kapcsolathálójuk mentén kialakították a részt vevő 30 kutató körét. A kutatás analitikussága mellett kimondott céljuk volt az is a hét fejezetben megírt 24 tanulmányban, hogy a nemzeti és etnikai határokon átnyúlva, azokat tudományosan megalapozott kritikával is illetve beszéljenek a szerbiai, koszovói és albániai társadalmakról. A kiadásért a Belgrádi Egyetem keretében működő Filozófiai és Társadalomelméleti Intézet (Institut za filozofiju i društvenu teoriju), illetve a szintén fővárosi Beton egyesület közösen felelt.

Mindenképpen meg kell említeni (amolyan tudománypolitikai „érdekességként”), hogy a szerkesztői előszó (7–11. p.) szerint az albán és a szerb kulturális minisztériumtól sem kaptak támogatást a projekthez – míg előbbi esetben azt a visszajelzést kapták, hogy „nincs ennek még itt az ideje”, addig a szerb intézménytől a kért részletes és tartalmas pályázati anyag ellenére nem jutottak pénzhez. Lényegében külföldi forrásokból biztosították a finanszírozást a Svájci Fejlesztési és Kooperációs Ügynökség (SDC), valamint a Freiburgi Egyetem nyugat-balkáni kutatásokat támogató programja (RRPP) segítségével. A szerzők tucatnyi szerbiai, koszovói, albániai, közép- és nyugat-európai tudományos intézményből érkeztek, illetve van köztük, aki napilapnál, más pedig független kutatóként dolgozik.

Az első nagy tematikus blokk a Kié a föld? A szerb–albán ellentét kultúrájának kialakulása a 19. század végétől címet viseli (15–113. p.). A területi vonatkozású etnicista/nacionalista diskurzusok történeti beágyazottságára, hátterére és fejlődéstörténetére világít rá, tehát mindenképp egy alapozó jellegű fejezettel van dolgunk, amely ennek megfelelően tartalmilag igencsak „tömény”. Megjegyezendő, hogy a fejezet azonban csak a szerb képzetekkel foglalkozik, amit akár hiányosságként is minősíthetünk, noha nyilvánvaló, hogy még egy népesebb szerzőgárda sem okvetlenül képes minden fontos témaszálat feldolgozni. A szerb oldal történeti perspektívája viszont valóban széles és tartalmas. Kezdésként Aleksandar Pavlović a „törésvonal előtti” szerb–albán viszonyokat taglalja, pontosabban azt, ahogyan egyes 18. és 19. századi szerb gondolkodók (pl. Dositej Obradović vagy Vuk Karadžić) felfedezték az albán kulturális világot, mentesen még az azóta megszilárduló, főleg negatív előjelű sztereotípiáktól. Srđan Atanasovski ezután az ún. Ó-Szerbia képzetének 19. századi megkonstruálásával foglalkozik, útleírásokban és tudományos művekben nyomon követve a fejlődését. Itt jól kirajzolódik az a tudománytörténeti, illetve politikai (!) szerepkör, amelyet a szerb tudományosság játszott az egykor a középkori szerb államhoz tartozó területek szerbként való „definiálásában” is. Milan Miljković szövege behoz egy új szempontot, ugyanis külön-külön kitér azokra a domináns és roppant erőfeszítésekkel érvényesített stratégiákra, amelyekkel a balkáni háborúk idején a szerb sajtó próbálta bizonyítani a szerb oldal Koszovóra való „történeti” jogát. Ana Petrov szövegével aztán újabb – ezúttal még provokatívabb – mélységet kapnak a tudományosság és a politika összefonódásának történeti jellemzői, ugyanis nem kevesebbet állít, mint hogy a szerb szellemi élet olyan nagyságai, mint például Jovan Cvijić, Tihomir Đorđević és Ivo Andrić evolucionista, rasszista és kolonialista gondolatokkal felvértezve igyekeztek bizonyítani a szerb nép felsőbbrendűségét a Balkánon. Vladan Jovanović tanulmánya végül komplex látásmóddal mutatja be a koszovói albán etnikum súlyának csökkentésére irányuló számos 20. századi kísérletet a különféle jugoszláv és szerb államalakulatok részéről, amelyek szerinte kulcsszerepet játszottak a koszovói társadalom kohéziójának gyengeségében.

A második fejezet – címe A jugoszláv kísérlet: albán–szerb viszonyok keresztperspektívában (115–173. p.) – némiképp „széttartó”, de mégis egybecsengő áttekintéseket és elemzéseket tartalmaz. A sort Agron Bajrami nyitja, akinek köszönhetően ismét a valóban megkerülhetetlen sajtótörténet és -elemzés kerül a figyelem központjába. Egy szerb és egy albán napilap cikkein keresztül mutatja be, hogy a 20. század különböző időpontjaiban a sajtó – nemzeti és politikai ideológiák mentén – miként tartott fent etnikai sztereotípiákat az albánokról ahelyett, hogy tárgyilagos képet adtak volna a társadalmi állapotokról. Másodikként Atde Hetemi valódi „metaperspektívából” vizsgálja a jugoszláviai albánokon belüli, ill. a róluk szóló külső diskurzusokat, mégpedig az orientalizmus és a balkanizmus elméleteinek hasznosításával – a területi vetülettel is bíró diszkurzív kategóriák fontosságára derül itt fény. A Marjan Ivković, Tamara Petrović Trifunović és Srđan Prodanović szerzőhármast az előző szöveghez hasonlóan bizonyos diskurzusok „mélye” érdekli, nevezetesen, hogy különösen a koszovói társadalmi megmozdulásokra milyen módon reagált a jugoszláv szocialista elit. A politikum szisztematikus önlegitimizációjának ugyanis szerves része volt a különféle elégedetlenségek nacionalista veszélyre való redukciója, amely nemcsak az elégedetlen közösségek, hanem a jugoszláv elit nacionalizációjához is vezetett a 80-as évek válságos időszakára.

A harmadik szakasz – Mivel oktatjuk az új nemzedékeket? Szerb–albán viszonyok a tankönyvekben (175–238. p.) – központjában az oktatás áll, amely köztudottan – a sajtóhoz hasonlóan – kulcsszerepet tölt be egy-egy állami ideológia és kultúra közvetítésében. Ez a fejezet talán a legszervesebben összefüggő a témaválasztások és -feldolgozások tekintetében. Aleksandra Ilić Rajković 1887 és 1987 között tekinti át a hivatalos tankönyvek történelemszemléletét, amelyek lényegében generációról generációra mélyítették és variálták a „nemtudást” az albán etnikumról – még a titoista Jugoszláviában is az állam önlegitimáló narratívái domináltak. Esilda Luku tanulmánya aztán az előző szöveggel összhangban – és ez az első, még ha nem tökéletesen párhuzamos témafeldolgozás a kötetben – az 1945 és 1948 közötti albán és jugoszláv viszony albániai tankönyvekben való megjelenését elemzi. A hodzsai Albánia esetében itt is az állami narratívák egyeduralmáról beszélhetünk, míg a rendszerváltás után Luku – talán kissé meglepő módon – az analitikus és kritikus gondolkodást serkentő tartalmak előtérbe kerüléséről számol be. Nailje Malja-Imami a koszovói és dél-szerbiai albán nyelvű oktatás 1945 és 2015 közötti jellemzőit dolgozta fel, amely tulajdonképpen egy fejlődési ív felrajzolását jelenti mindazon problémákkal, amelyekkel az adott nemzetiségi iskolaügynek meg kellett küzdenie. Shkëlzen Gashi a fejezet zárásaként az 1998–1999-es koszovói háború feldolgozását veszi szemügyre koszovói és szerbiai tankönyvekben. Mivel egy erőteljesen etnikai töltetű közelmúltbeli fegyveres konfliktusról van szó, ezért a szövegek szemszögei drasztikusan különböznek, noha azok a módok, ahogyan a saját oldal magasztalását/áldozatiságát, illetve a másik fél diszkreditálását megalkotják, sok tekintetben identikusak vagy analogikusak.

A negyedik fejezettel – Kik a kisebbségek, és hol vannak? A többségi Mások közötti élet kihívásai (241–297. p.) – érünk el csak igazán a jelenkorig, valamint a valamilyen típusú terepmunkán alapuló esettanulmányokig. Mivel egyes konkrét lokalitásokról és jelenségekről van szó, ezért ez a rész nem törekedhet teljességre, noha különösen a néprajzi/antropológiai (de akár a szociológiai) kutatásokat jellemző „kis helyek – nagy témák” elv okán kijelenthető, hogy kulcsfontosságú általános jellemzőkről szerezhetünk tudomást, ami a szerb–albán viszonyokat illeti. Armanda Hisa egy a szerb sajtót is gyakran foglalkoztató jelenséget kutat, amely pedig a 2006 óta meglevő délnyugat-szerbiai szerb férfiak és albániai nők közti vegyes házasságok. Hisa olvasatában az átalakulásban levő patriarchális szempontok ezekben az esetekben felülírják a nacionalizmus/etnicitás (lényegében a társadalmi realitás) által diktált feltételeket, és mindez egyáltalán a kulturális jelentések figyelemreméltó (re)konfigurációjával jár együtt. Marija Mandić és Ana Sivački az etnopolitikai küzdelmek albán nyelvhasználatra gyakorolt hatását vizsgálták a szerbiai fővárosban, ahol a származás és vallás tekintetében heterogén, az albánellenességet legfeljebb csak közvetve tapasztaló, valamint fokozatosan asszimilálódó belgrádi albánság a nyelvet csak a magánszférában használja. Végül Inis Shkreli az észak-albániai Shkodra (szerbül Skadar) szerb és montenegrói közösségének/kisebbségének identitását kutatta, amely során szépen meglátszottak azok a kihívások, amelyekkel egy balkáni/délnyugat-európai nemzetiségnek meg kell küzdenie. A szövegből a saját identitás kialakításának nehézségein túl kiderül, hogy a kommunista Albániában megélt 80 évnyi elnyomást követően még a legutóbbi népszámlálás idején sem voltak biztosítottak a reális nemzetiségi kép kapásának feltételei – vagyis az albán állam kisebbségpolitikája mind a mai napig nem érte el a kívánatos európai standardokat.

A legelső részt mintegy kiegészítendő, az Értelmiségiek és háború: a (nem) nemzeti igazság közvetítői (299–355. p.) című fejezet tovább göngyölíti az etnikai határok/konfliktusok és a tudományosság/művészet képviselői viszonyának témakörét. Rigels Halili az értelmiségiek szerepét mint a nemzeti gondolatok és programok fő generálóit látja mindkét részről. Konkrétan két olyan programadó szöveget tárgyal, amelyet a szerb, ill. az albán akadémiák adtak ki Jugoszlávia felbomlása idején, és amelyek nagyon hasonló módon, etnikai/nemzeti ellentétekben gondolkodva vázolták fel pl. Koszovó kérdését. Predrag Krstić nagyon hasonló témát boncolgat, amely során a szerb kulturális és intellektuális elit Koszovóról való reflexióit elemzi az elmúlt harminc évben, amely mára két, gyakran egymással szembenálló („gnosztikus” és „kritikus”) ágra bomlott az átjárás lényegi lehetősége nélkül. Gazela Pudar Draško szövege szorosan kapcsolódik ehhez, hiszen azt elemzi, ahogyan a szerb értelmiség reagált az elmúlt 14 év fontos koszovói fordulópontjaira. Amellett, hogy Krstićhez hasonlóan két csoportot határoz meg, rámutat arra is, hogy legyen bármilyen álláspontú is a magyarázat, a „tehetetlenség” mozzanata motiválja, amely egyben jelzi az értelmiség társadalombeli súlyát, valamint Szerbia nemzetközi jelentőségének mértékét is.

A művészet, pontosabban az irodalom is kapott egy külön részt: Megöl a túl erős szó: írók a nemzet frontvonalain (357–403. p.). Hogy a különféle szellemi munkások mennyire és milyen módon képesek részt venni egy konfliktus táplálásában, az az eddigiekből is világos volt – ezen a ponton azonban lényeges adalékokat kaphatunk az irodalom specifikus szerepéről. Saša Ćirić a 2000 után szerbre lefordított albániai és koszovói albán írók műveiben vette szemügyre a „másik” megkonstruálását, egyebek között megállapítva, hogy míg az előbbiek által írt művekben az albán önizolációtól való félelem a domináns, addig utóbbiaknál a 1998–1999-es háború emléke az elsőrangú téma. Ez és a többi tézise finom meglátásokkal gazdagítja nemcsak a szerb–albán, hanem az albán–albán viszonyokról való ismeretet is. Basri Capriqi általánosabb témafelvetéssel élt, amely során mind a szerb, mind az albán irodalomban meglevő kölcsönös ellenségképek uralkodása mellett meghatározta azokat a szerzőket az irodalomtörténetben, akik megpróbáltak túllépni ezeken a törésvonalakon, hatásuk azonban igencsak korlátozott maradt. Anton Berishaj végül az irodalmat „háborús diskurzusként” tette elemzés tárgyává, rámutatva egyebek között arra, hogy a „másik” ellenségképének felrajzolásához mennyire sokféle diskurzustípust (politikai, vallási, elméleti stb.) tud átfogóan mozgósítani az írás. Mi több, „kannibalisztikusnak” nevezi ezt az irodalmat a teljes körű, önmagát erősítő referenciakerete miatt.

Úgy is mondhatnánk, hogy nincs konfliktus (még a koszovói sem) az etnikai törésvonalak zónáján kívül eső együttműködés és a békés egymás mellett élés példái, valamint felemás kísérletei nélkül. Ezekről van szó a Van-e végül együttműködés: határon átnyúló kulturális és politikai gyakorlatok (407–465. p.) című utolsó fejezetben. Jelena Lončar két koszovói műemlékvédelmi, a szerb közösség építészeti örökségére is vonatozó törvény létrejöttét és hatását elemzi arra a következtetésre (is) jutva, amely gyakori anomáliája a kisebbségpolitikáknak: habár a törvényi keret elvileg védené a nemzetiségeket, a kidolgozási és elfogadási folyamat mélyen a szerbekkel szembeni etnicista és diszkriminatív alapokon állt. Ana Birešev a szerb–albán különféle kulturális együttműködésről szóló nyilvános, a művészetet fő témává emelő diskurzusokat (szám szerint négyet) vesz számba, megállapítva azok jellemzőit, illetve azokat a lehetséges szerepeket, amelyet a közös alkotófolyamat recepciója játszhat az interetnikus problémák kezelésében. Utolsó szerzőként Adrijana Zaharijević koszovói és szerbiai feminista mozgalmak szerepeit boncolgatja, rámutatva számos, főként a nem etnikai/nemzeti identitásra alapuló jellegzetességükre (nehéz kiemelni ezek közül bármit, sőt Zaharijević is inkább kérdésekkel zárja tanulmányát).

Jól látható, hogy a kötetet haszonnal forgathatja számos tudományos diszciplína művelője, valamint hogy ha másért nem, bizonyos analógiák keresése céljából a tágabb térség más társadalmi/kulturális törésvonalaival foglalkozó szakemberek is fontos adalékokra lelhetnek a szövegekben. Az információ- és gondolatgazdagság alapján nyugodtan nevezhetjük fontos tájékozódási alapnak a szerb–albán törésvonal labirintusában való „bolyongáshoz” még akkor is, ha az egyes témák specialistái hiányérzetüknek adnának esetleg hangot. A kötet már megjelent albán nyelven (Rigels Halili, Armanda Hysa, Adriana Zaharijević, Aleksandar Pavlović (ed.): Figura e armikut: ripërfytyrimi i marrëdhënieve shqiptaro-serbe. Qendra Multimedia, Prishtina 2016), 2019-ben pedig tervben van az angol változat megjelentetése is a Routledge gondozásában (amely viszont terjedelmileg csak a fele lesz az eddigi kiadásoknak). Aki azonban az e helyütt ismertetett eredeti szerb kötetet veszi kezébe, az az angol nyelvű rezümékből is tájékozódhat.