A popkultúra kapcsolatrendszerei. Budapest, Prae.hu, 2016, 352 p.
A tények. A tények olykor maguktól is beszélnek, máskor némák, de akad olyan is, hogy hiába szólnak egyértelműen, néhányak tudatosan nem hallják meg a hangjukat. Néhányak valami olyat kérnek rajtuk számon, ami nem a sajátjuk, hogy ezáltal kitakarják azokat az érdemeket, amelyek igen. Adott tehát egy tárgyalóterem, a vádlottak padján a popkultúra ül – színes, meg nem zabolázható, állandóan változó öltönyben… vagy öltözetben inkább, a szabásminta sem egyértelmű –, az ügyész pedig pödör egyet a bajuszán – vastag, kemény, konzervatív szőrzet az –, s a czikornyás terminológiával kifejtett vád fölött érzett elégedettséggel foglal helyet. Csend van, az esküdtszék serényen bólogat, noha látni az arcokon, hogy az ismeretlen szakszavak súlya adja a vádat magát. Tétován bár, de az épp felálló ügyvédre figyelnek. Az élre vasalt helyett farmernadrág, s a haj is szokatlanul hosszú a terem általános divatjához képest. H. Nagy pedig, az ügyvéd, beszélni kezd. Hozzáfog megszólaltatni a tényeket, olyan nyelven, hogy annak felfejtéséhez sem esküdtszék, sem a hallgatóság nem igényel szótárt. Frappánsan fogalmaz és értelmez, közben pedig rendre összekacsint azzal, aki érti – mindenkivel tehát –, s bár mellékszálak sokaságát érinti, a fő csapásirány mégis végig markánsan körülhatárolható. A tényekről beszél. Az érdemekről. A popkultúra öltözékének színkavalkád-mintázata pedig mindig abba a rendbe szerveződik, amiről az ügyvéd szól – bizonyítékok sorozata ez. A védbeszédet aztán, fő- és alfejezetek struktúrájába igazítva a PRAE.HU jelenteti meg. Vegyük szemügyre e súlyos dokumentumot:
Az Alternatívák már a monográfia előszavát tekintve is sajátosan építkezik: tanulmányformát ölt. Ahogy a szerző fogalmaz:
[F]ormális előszó helyett egy szuverén elemzéssel azonnal hoznék egy példát arra, hogy a tömegmédiumok által forgalmazott termékek is produktív megoldásokkal élnek, valamilyen esztétikai ideológia alapján történő előzetes lebecsülésük ezért legalábbis kétséges. (7. p.)
Az elemzés a Star Wars-univerzum hetedik epizódja, Az ébredő Erő újrateatralizáló működése mellett érvel, és nem az egykori Egy új remény kvázi remake-jeként értelmezi azt. Darth Vader öröksége a szövegben vizuális anyagként, egyszersmind az identitással való játékként lepleződik le, amit a maszkok levételének mozzanata és az új szereplők eredettörténetének körvonalazódása hoz magával. A mesterséges végtelen és a technológiai fenség retorikája éppúgy tárgyalásra kerülnek, a képbe belépő hősünk, Rey révén azonban az előfeltevésekkel szemben befoghatóvá válnak. Nem úgy a karakter maga, aki a kiterjedt Star Wars-hagyomány ismerői számára sem lepleződik le, ilyenformán pedig a mozi végére sem válik rögzíthetővé.
Az iménti gondolatmenetből talán lehet arra következtetni, hogy mi várható ettől a könyvtől. Kapcsolatrendszerekről és kontextusokról lesz elsősorban szó, vissza-visszatérő főhősökkel, mint például Lady Gaga, illetve olyan lehetséges társításokról, amelyek növelhetik az adott jelenség vagy mű komplexitását. A szóba kerülő alkotások, jelenségek és médiakonfigurációk jól működnek szakmai-tudományos diskurzusban, ugyanakkor egyértelműen a nagyközönségnek szólnak. (12. p.)
Az Alternatívák hat nagyfejezetbe és azokon belül tizennyolc alfejezetbe rendeződik, tükrös szerkezetet adva ki, ahol például az első az utolsó blokkot villantja vissza, már alfejezeteinek számát tekintve. A szerkezet 2–3–4–4–3–2-es szerveződést mutat. Az alábbiakban ezekről lesz szó, önkényesen adva teret az egyes szakaszoknak, mely hangsúlyok nem annyira jelen sorok írójának érdeklődését jelzik – bár bizonyosan arról is elárulnak valamit –, hanem a terjedelmi keretek okán épülnek fel így.
- Nagy Péter Mire jó a popkultúra, avagy hogyan oktatható a tudományos gondolkodás bölcsészeknek című írása – kötete első blokkjának első alfejezete – a populáris kultúra révén kapcsolja össze a természettudományos és bölcsész látásmódot, hangsúlyozva az abban rejlő interdiszciplináris és transzmediális lehetőségeket. Dolgozata mintapéldája annak, hogy miként alapozható meg irodalom és film felől a tudományos gondolkodás. Elsőként James Cameron Avatarja apropóján, neves természettudósok munkáira alapozva tér ki a Pandora bolygó aprólékosan kidolgozott biológiájára, fizikájára és kémiájára, olyan, a mi világunkat is nagyban érintő problémákra reflektálva, mint a globális katasztrófaveszély – környezetszennyezés –, vagy az energiaválság. Munkájában Wells Az időgép és Baxter Időhajók című művei, illetve az olyan filmes alkotások, mint a Forráskód, a Donnie Darko és a Mr. Nobody apropóján taglalja Hugh Everett III sokvilág-elméletét, és az időutazás kérdését is, ugyancsak természettudományi eredményekkel támogatva meg állításait.
A fentebb ismertetett projektnek tehát az lehet a kézzelfogható eredménye, hogy a diákok könnyebben sajátítják el a természettudományos gondolkodást, hiszen általuk is kedvelt alkotások segítségével történik mindez. […] A popkultúra kimeríthetetlen adatbázis. Csak észre kell vennünk a benne megbúvó lehetőségeket. (63. p.)
A másik alfejezet, a Populáris hősök Darwin, Einstein, Hawking és a tőlük első ránézésre távol álló Lady Gaga működésének tükrében taglalja hírnév pozitív és árnyoldalait, hangsúlyozva a felsoroltak ténykedésének közös aspektusát, nevezetesen azt, hogy mindannyian saját hadműveleti terük – legyen az a kozmológia vagy épp a popkultúra – megbecsüléséhez járulnak hozzá, s hírnevüket mások javára fordítják.
A második nagyfejezet kulcsszavaiként az irodalmi kánonok interakcióját, a stíluspluralitást és a remedializációt nevezhetnénk meg; az ebbe a blokkba tartozó szövegek mindegyike társszerzővel íródott, nevezetesen Keserű Józseffel, Hegedűs Orsolyával és Deisler Szilviával. Minden alfejezet különböző spekulatív fikciós alkotásokat állít vizsgálódása fókuszába. David Gemmell Trója- és Dan Simmons Hyperioni énekek-ciklusainak elemzéséből kiviláglik, hogy azok regénypoétikai összetettsége egyszerre teszi őket elhelyezhetővé különböző kánonokban – esetleg azok közös határmezsgyéjén –, hiszen a klasszikus értelemben vett szépirodalom hagyományával éppúgy kommunikálnak, ahogy a spekulatív fikcióéval is, intertextuális és újraértelmező viszonyt létesítve a kvázi eredőkkel. Már ez a fejezet is érinti a mindenkori klasszisrendszerek egy sajátosságát, azt, hogy határaik nagyon ritkán, vagy talán semmikor sem vonhatók meg egyértelműen, ami a stíluspluralitással foglalkozó második alfejezet alapvetése is egyben, különös tekintettel a fantasyre, de általában a spekulatív fikció egészére nézvést. A vizsgálat a Kingre és Lovecraftra vonatkozó kitérőkön túl elsősorban L. Ron Hubbard Rettegés és Glen Cook Fekete Sereg-ciklusát vizsgálja, közben pedig újratudatosul,
hogy a peremműfajok műfaji tisztasága ideiglenes illúzió, hiszen ennek a populáris irodalomnak éppen a kötöttségektől való megszabadulásban, a különböző szövegtípusok szabad összjátékában, a kontamináció reflektált alkalmazásában áll az erőssége. (138. p.)
A harmadik alfejezet a Felhőatlaszt mint regényt – David Mitchell műve – és mint filmet is vizsgálja, egyik médium megoldásait a másik viszonylatában értelmezve. Amíg az előző hat történetet egyszersmind hat műfaji kódot – útleírás, művészéletrajz, politikai thriller, pikareszk, antiutópia és posztapokaliptikus sci-fi – bont ki egymásból a narratíva szintjén, közben a formahagyományt is váltakoztatva, s színre víve a remedializációt – azaz egy médium másikon belüli reprezentálódását –, addig az utóbbi a különböző cselekményszálakban egyaránt jelen lévő, de más szerepet kapó színészek karaktereinek egymás mellé vágásával érzékeltette a különböző szintek közötti átjárás lehetőségét, mozaikszerű építkezéssel oldva meg a könyv matrjoska-baba-szerű szerveződését.
A harmadik nagyfejezet R. L. Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete című alkotását kortárs popkulturális műveket olvasva és a természettudományok eredményeit bevonva értékeli föl a 19. század egyik legjelentősebb művévé, de éppúgy fontos ismeretekkel gyarapodhatunk általa Orwell 1984-ének hatásairól, ahogy Dan Brown és Umberto Eco regényeinek ütköztetésével is markánsan körvonalazza a faktoidok – másként fantomismeretek – jelentette veszélyt. A záró szakasz, A cheshire-lecke Paolo Bacogalupi A felhúzhatós lány című regényét elemezve olyan – idővel vagy akár már most is a mi jelenünket éppúgy érintő – veszélyekről értekezik, mint az energiaválság, a globális felmelegedés, a fajkihalás és a genetikai hadviselés, a műben megjelenő poszthumán emberkép és jövő taglalása pedig részben már a következő nagyfejezet felvezetőjeként is olvasható, mely Lady Gaga folyamatos metamorfózissal jellemezhető művészetére fókuszál. A blokk a művésznő testkoncepciójáról, személyiség-falfogásáról, médiakritikájáról és médiamanipulációs technikáiról éppúgy értekezik, ahogy szóba kerülnek a karrierépítési stratégiák – ezen a vonalon Madonna tér vissza többször előzményként és párhuzamként egyaránt –, a hírnév adta lehetőségek humánusan helyes kihasználása, a show-k szerveződése, a divat és a performance-művészet is. Ezt követően Gaga irodalomra gyakorolt hatásával foglalkozik a szerző, magyar vonalon éppúgy – Brandon Hackett: Az ember könyve –, mint angolszász fronton – James Lecesne: Trevor. Utóbbi főhőse egy fiatal meleg fiú, aki nap mint nap kénytelen szembesülni környezete homofób támadásaival, s a gagai nyitottság és tolerancia jelenti számára az elsőrendű támaszt.
Az ötödik nagyfejezet első szövege H. R. Giger humánanatómia, műszaki szerkezetek, deviáns szexualitás, erőszak és halál kontaminációjából felépülő művészetére koncentrál, s bár mindenekelőtt az evidens Alien-sorozatot tartja fókuszban, az alkotó hatását azonban Gagánál is kimutatja. Ezt követően alternatív evolúciós forgatókönyveket kapunk, egyrészt az imént említett széria idegenjeire, másrészt a Pitch Black – 22 évente sötétség rémeire nézvést, végig a mi állatvilágunk ismert és kevésbé ismert sajátosságait használva kiindulási alapként. A szakasz zárása minden idők legismertebb sci-fijét, a Star Wars-szériát járja körül, a sikere kulcsára éppúgy rákérdezve, ahogy az űroperák fizikai és biológiai tényekhez fűződő viszonyára is. Az utolsó nagyfejezet két monográfia, Sánta Szilárd Mesterséges horizontok és Németh Zoltán A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája felvetéseit kommentálja, árnyalja, s mindenekelőtt tágítja tovább, éppúgy kijelölve a spekulatív fikció és a populáris irodalom potenciális helyét a posztmodernben, ahogy a kérdéskör hazai recepciójának újabb irányait is.
A mainstream szemléletet felváltó slipstream látásmódnak köszönhetően ugyanis az élvonalbeli egyetemeken a kultúra oktatása az élő és népszerű irodalom feltérképezésével társul, s a klasszikus kánonok értékőrzésére berendezkedett tanszékek utóvédharca ezzel szemben eleve kudarcra van ítélve. (275. p.)
A tények. A tények tehát megszólaltattak, a bizonyítékok pedig egy változékonyságában is tökéletes mintázatot rajzoltak ki. Az ügyvéd, H. Nagy Péter befejezi az utolsó mondatot, az azonban még sokáig visszhangzik a tárgyalóban. És a szemek, a mosolygó vádlotté, az izzadó ügyészé éppúgy a döntéshozóra irányulnak. Hallgatjuk!
Baka L. Patrik