Vörös Ferenc: Kárpát-medencei történeti családnévatlasz
Dunaszerdahely–Budapest–Pozsony, Kalligram Polgári Társulás–Pesti Kalligram Kft.–Kalligram Kft., 2017, 564 p.
A Kárpát-medencei történeti családnévatlasz a Kalligram Kiadónál 2014-ben megjelent, jelenkori családnévanyagot bemutató Kis magyar családnévatlasznak a folytatása. A magyar családnévföldrajzi kutatások az elmúlt években különösen Vörös Ferencnek és N. Fodor Jánosnak (l. http://www.csaladnevatlasz.hu) köszönhetően váltak intenzívebbé, a jelenkori és történeti családnévállomány térbeli ábrázolásában úttörő eredmények születtek. Vörös Ferenc szervezésében 2010 óta évről évre megvalósul a témával összefüggő „A nyelvföldrajztól a névföldrajzig” megnevezésű konferenciasorozat. A nyelvföldrajz a nyelvek közötti érintkezések következményeit és a nyelveken belüli táji változatok, a nyelvjárások sajátosságait is egyaránt vizsgálja. A nyelvföldrajzi módszer alkalmas a nyelvek és a nyelvváltozatok közötti kontaktushatások térbeli mozgásának ábrázolására, segítségével diakrón nyelvi folyamatok eredményesen tárhatóak fel. A tér dimenziója szerepet játszik a tulajdonnevek változásában és alakulásában is. A névföldrajz a nevek térbeli megjelenítésének sajátosságaival foglalkozik, hozzájárul a társadalom nyelv- és népiségtörténeti, kontaktológiai, migrációs stb. kutatásaihoz.
Az ismertetett könyv címe jelzi, hogy Kárpát-medencei történeti névanyagot tartalmaz, az 1720-as országos összeírás alapján dolgozza fel a korabeli Magyar Királyság adóköteles személyeinek 176 leggyakoribb családnevét a nyelvföldrajzi módszer segítségével. A családnévatlaszban 452 színes térképlap található, amely az egyes családnevek földrajzi elterjedését mutatja.
A könyv két nagyobb egységre bontható: az elméleti fejezetre és a térképtárra.
Az előszó után elméleti jellegű bevezető tanulmány (14–68. p.), a témához kapcsolódó szakirodalom-jegyzék (69–84. p.), a felhasznált adatbázisok és források felsorolása (85. p.) következik.
Az elméleti részben a magyar családnevek kialakulásáról olvashatunk. Az öröklődő családnevek használata az észak-itáliai városállamokban kezdődött a 9–10. században, s onnan terjedt el nyugat felé először a volt Frank Birodalom területére, majd kelet felé a keresztény világ egészére. Magyarországra a 14. században jutott el, s a 15. század végére általánosnak mondható a családnevek használata. A 14. és 17. század között fokozatosan stabilizálódott a kettős névrendszer. A kételemű névadás (családnév + keresztnév) kialakulása a világi és egyházi névadás sajátos egységbe olvadását jelentette, hiszen a családnevek többnyire a spontán névadásból létrejött ragadványnévből, a keresztnevek pedig egyházi eredetű személynevekből jöttek létre. A 18. században (1787-ben) II. József adott ki egy rendeletet, amelyben a családnevek használatát kötelezővé tette. A családnevek öröklődését az anyakönyvezés stabilizálta. Az öröklések és egyéb nyilvántartások miatt szükségessé vált, hogy egy-egy embernek egész életében azonos maradjon a neve. Az öröklődő családnév nagymértékben segítette a személyek azonosítását, nemzedékről nemzedékre biztosította az állandóságot a családok leszármazásának jelölésében. A magyar nyelvben a névsorrend szempontjából a családnév (vezetéknév) áll az első helyen és azt követi a keresztnév (utónév), ami azzal függ össze, hogy a magyarban a jelző megelőzi a jelzett szót: a családnév mint kijelölő jelző áll a keresztnév mint jelzett szó előtt (pl. Polák Pál – Melyik Pál? A Polák családhoz tartozó).
Vörös Ferenc a családnevek kialakulásának folyamatán kívül foglalkozik a családnév-változtatások kérdéskörével, a névjoggal, anyakönyvekkel is. Részletesen tárgyalja az 1720-as országos összeírással kapcsolatos névtani, társadalomtörténeti sajátosságokat. Rámutat a 18. század eleji országos összeírás különböző tudományterületeken való hasznosíthatóságára. Bemutatja a családnevek térbeli megjelenítésével foglalkozó hazai és nemzetközi névföldrajzi szakirodalmat. Betekintést nyújt a családnévatlasszal összefüggő munkálatokba.
A Kárpát-medencei történeti családnévatlasz legterjedelmesebb részét a térképtár alkotja (87–544. p.). Vörös Ferenc a vizsgált családneveket elsősorban lexikális típusok (89–514. p.) szerint tárgyalja, de szemantikai (515–519. p.) és morfoszemantikai (521–544. p.) típusokat is megkülönböztet.
Az egyes családnevek keletkezés-, hang-, morfológia-, helyesírás- és művelődéstörténetének hátterét megvilágító szöveges magyarázatok hozzájárulnak a kartogramok értelmezéséhez. A különböző névadási motivációk alapján, azon belül a családnevek gyakorisága szerint csökkenő sorrendben lettek csoportosítva a térképlapok. A különböző jelenségek földrajzi eloszlásának ismertetéséhez kétféle kartogram készült: az egyik az 1910-es megyebeosztásra rávetítve, a másik a 18. század eleji településhálózat alapján mutatja be az adott jelenség régiós gyakoriságát. A családnevek regionális gyakoriságát a térképlapokon túl jó lett volna feltüntetni megyék szerint táblázatban is – a Kis magyar családnévatlaszhoz hasonlóan – a könnyebb tájékozódás érdekében.
A szerző hét főbb lexikális típuson belül ismerteti az egyes családnevek keletkezéstörténetének hátterét, a névváltozatok előfordulását, s térképlapokon szemlélteti a név regionális gyakoriságát. A vizsgált 176 családnév között szerepelnek lakó- vagy származási helyre utalók (pl. Árgyelán, Erdélyi, Hornyák, Oravec, Somogyi, Szalai, Szilágyi); felmenő hozzátartozó nevéből létrejöttek (Balázs, Gál, László, Lukács, Orbán, Pál, Simon stb.); nemzedékviszonyítók (Kis, Nagy); nép- és népcsoportnevekből létrejöttek (Horvát, Magyar, Német, Polyák, Rác, Tót, Török stb.); foglalkozást és tisztséget jelölők (Juhász, Kovács, Molnár, Szabó, Szűcs, Takács, Varga, Wagner stb.); társadalmi helyzetre, státuszra, valaki(k)hez tartozásra vonatkozók (Barát, Gróf, Herceg, Király, Nemes, Szabados stb.); külső vagy belső tulajdonsággal összefüggők (Fejes, Fehér, Fekete, Fodor, Sánta, Szarka, Veres stb.). Az egyes családneveket számos alakváltozatban jegyezték le az összeírók az 1720-as összeírásban, pl. a korpuszban leggyakrabban előforduló családnévnek 14 változatát rögzítették: Kovács, Kovacs, Kováts, Kouács, Kovats, Kovach, Kóvács, Kovacz, Kowács, Kovácz, Kouacs, Kovac, Kóvacs, Kowacs. Az összeírók a családneveket abban a formájukban jegyezték fel, ahogy hallhatták azokat, s az írásképváltozatok hátterében hangtani alapú regionális megoszlások is állhatnak (pl. Szűcs ~ Szőcs, Veres ~ Vörös).
A családnévalkotás módja a morfoszemantikai típusok tárgyalásakor kerül előtérbe, a térképlapokon az -i helynévképzős, -fi névrészes magyar nevek (e képzők bővebb leírásával az elméleti részben is találkozhatunk, 49–58. p.); az -ics, -ová, -ský képzős szláv nevek; a -mann névrészes német nevek; az -ul, -uj, -uly morfémás román családnevek földrajzi előfordulását figyelhetjük meg. A névállományban a magyar eredetű családnevek mellett találunk német, román és szláv nyelvből származókat is, ami a magyar társadalom etnikai sokszínűségéről árulkodik. A családnevek az etnikai térszerkezet, a népesség- és társadalomföldrajz kutatóinak nyújthatnak fogódzókat a korabeli nyelvhatár meghúzásához. Azonban „a családnév nyelvi alkata és a névgazda nyelvi-etnikai hovatartozása nincs mindig szoros korrelációs viszonyban” (47. p.).
A családnevek térbeli megjelenítése által a 18. század eleji népességmozgásokról, a szlovákság országrészek közötti migrációjáról, a német ajkú lakosság betelepítéséről, a románság terjeszkedésének mértékéről is képet kaphatunk. A „nyelvi-etnikai csoportok tagjainak be- és/vagy áttelepítése, illetve áttelepülése is jelentős változásokat eredményez a nevek földrajzi eloszlásában” (21. p.).
A térképtár után következik az elemzett 176 családnév gyakorisági mutatója (545–547. p.), s a térképek jegyzéke (548–560. p.), amely segíti az atlaszban való keresést.
A könyv nem csupán nyelvészettel, névtannal foglalkozó szakembereknek szól, hanem egyéb szakterületek (történet- és földrajztudomány, néprajz, szociológia, genealógia stb.) képviselői és a családnevek világa iránt érdeklődő olvasók is haszonnal forgathatják.
Bauko János