Az első bécsi döntés, néhány visszatérő zempléni település községi krónikájának tükrében

A csehszlovák kormány többször is rendelkezett községi emlékkönyvek, krónikák kötelező alkalmazásáról. Először az 1920. évi jan. 30-án kelt Törvények és Rendeletek gyűjteményében 80. szám alatt elrendelte, hogy minden politikai község köteles saját költségén községi emlékkönyvet létesíteni. Az 1932. nov. 17-én kelt 169. számú csehszlovák kormányrendelet alapján pedig 1933. júl. 1-ig minden község köteles volt emlékkönyv vezetését elkezdeni, amennyiben még nem rendelkezett ilyennel.[1]

Az emlékkönyvet a címoldalon és a 10. oldalon kellett pecséttel hitelesíteni. A rendelet második paragrafusa úgy fogalmazott, hogy „az emlékkönyv célja a helyi történelem megóvása a jövő számára”.[2]

Az emlékkönyvek vezetésére egy krónikást kellett felkérni, akinek először magáról kellett egy kicsit írnia, majd a községének történetét kellett megírnia, bemutatva annak akkori állapotát is. Majd évről évre lejegyezni az adott év helyi jelentős eseményeit. A rendelet harmadik paragrafusának harmadik pontja kiemeli, hogy „az emlékkönyvben legyen rögzítve a falu reakciója a nagy történelmi eseményekről”. Meg kell még említenünk, hogy a rendelet ezenfelül szabályozza a krónika tárolását, melyet a krónikaíró nem tarthatott az otthonában, hanem biztonságban kellett tárolnia, egy iskolában vagy az önkormányzatnál, levéltárban, múzeumban. A helyi polgármesterből és két polgárból bizottságot is fel kellett állítani a munka felügyeletére, ellenőrzésére és jóváhagyására, a rendelet 7. paragrafusa alapján. Fontos a mi szempontunkból, hogy amennyiben a 20%-ot meghaladta egy nemzetiség az adott településen a legutóbbi népszámlálás alapján, az adott nemzetiség egy további tagot delegálhatott a bizottságba, kivéve ha már az eredeti tagok közül is az adott nemzetiséghez tartozott valaki.

Mint láthatjuk majd a következőekből, már az emlékkönyvírás elkezdése vagy elkezdés utáni folytatása is igen vegyes módon került végrehajtásra. Mivel a szövegek a krónika szót használják magukra, ezért az emlékkönyv és krónika fogalmát felváltva használom.

Zemplén vármegyének nagyobb része az 1920-as trianoni békeszerződéssel Csehszlovákiához került. Az 1938-as első bécsi döntéssel visszatért Zemplén vármegyéhez 63 község 55 000, döntő többségében magyar anyanyelvű lakossal.[3] Ezen községek közül némelyek emlékkönyve 1940 folyamán bekerült a sátoraljaújhelyi levéltárba. Szerencsére az 1945 utáni két ország közötti iratcserék sem érintették ezeket a köteteket, így azok ma is kutathatóak. Bár a feljegyzések szerint Kisbári (Malá Bara) ma Bári (Bara) településrésze, Szomotor (Somotor), Kisújlak (Nová Vieska pri Bodrogu, korábban Malý Ujlak) ma Szomotor településrésze, Szinyér (Svinice) és Nagygéres (Veľký Horeš) emlékkönyve is bekerült, de ezek már nincsenek meg.

24 községi krónika maradt fenn, ezek közül 4 szlovák nyelven, 19 magyar nyelven, egy pedig 1938 őszéig szlovák, majd magyar nyelven íródott.[4] 21-et tanár írt, egyet egy görögkatolikus pap, egyet pedig egy római katolikus plébános kezdett írni, majd később egy nyugalmazott főjegyző vett át. A fentiekből látszódik, hogy nem minden krónikát csak egy személy írt, négy esetben beszélhetünk arról, hogy nem az elkezdő folytatta a krónika vezetését. Ebből az egyik eset, amikor a szlovák krónikás helyét átvette egy magyar (Nagytoronya/Veľká Tŕňa), egy esetben pedig az eredetileg kijelölt személy évekig bele se kezdett a munkába (Leleszpólyán/Poľany), ezért kellett leváltani. Két esetben volt női krónikás, mind a kétszer átvevő (Bacska/Bačka és Kisgéres/Malý Horeš).

Többnyire több mint 20 oldalon keresztül mutatták be a község történelmét és akkori állapotát. Véke (Vojka) esetében szinte monografikus szinten – több mint száz oldalon –, néhol viszont igen kurtán (pl.: Pálfölde, Kistornya/Malá Tŕňa).

A következő községek krónikái maradtak fenn. Bacska (Bačka), Battyán (Boťany), Biste (Byšta), Bodrogszentes (Svätuše, korábban Plešany), Bodrogszentmária (Svätá Mária), Bodrogszerdahely (Streda nad Bodrogom), Boly (Boľ), Borsi (Borša), Királyhelmec (Kráľovský Chlmec), Kisdobra (Dobrá), Kisgéres (Malý Horeš), Kiskázmért (Malý Kazimír) 1960-ban Nagykázmérral egyesítették. Kistoronya (Malá Tŕňa), Lelelszpólyán (Pólyán és Bodrogmező nevet is használták, szlovákul Poľany), Magyarjesztreb/Magyarsas (Zemplínske Jastrabie), Nagytoronya (Veľká Tŕňa), Pálfölde ma Bodrogszentmária településrésze (Svätá Mária), Rad (Rad), Szolnocska (Soľnička). Szürnyeg (Sirník), Vécs/Bodrogvécs (Véč) ma Szomotor (Somotor) településrésze. Véke (Vojka), Zemplén (Zemplín) és Zétény (Zatín).

Többségük ma is magyar többségű község. Ez alól a szlovák nyelven íródott emlékkönyvű települések képeznek kivételt, melyek egy része azonban az 1910-es népszámláláskor még magyar többségű – igaz, jelentős szlovák kisebbséggel rendelkező – település volt. Továbbá Szürnyeg (Sirník) is szlovák többségű, mely krónikája ugyan magyarul íródott, de már az 1910-es népszámlálás szerint is szlovák többségű település volt. A több magyar névvel is rendelkező településeknél írásomban azt használom, amit az adott község emlékkönyvírója is használt.

A 24 krónikából csupán 14, amelyet a „megkezdés” – történeti leírás – után is folytattak évente. Négy folytatás nélküli krónikát 1933-ban írtak, kettőt 1935-ben, kettőt 1936-ban és kettőt 1937-ben. A folytatólagosak közül öt indult 1933-ban, belőlük egyet 1934-ben, kettőt 1936-ban, egyet 1937-ben és egyet 1939-ben fejeztek be. Hatot kezdtek 1934-ben írni, belőlük egyet 1935-ben, egyet 1937-ben, hármat 1938-ban, egyet pedig 1940-ben hagytak abba. Egyet 1935-ben kezdtek el vezetni és 1938-ban hagyták abba, kettőt pedig 1936-ban kezdtek és belőlük 1-1 írását 1937-ben, illetve 1938-ban fejezték be.

Három esetben tesznek említést a krónikások tiszteletdíjáról. Bacskán (Bačka) 200 csehszlovák koronában határozzák meg az évenkénti fizetést, Bodrogszerdahelyen (Streda nad Bodrogom) 400 csehszlovák koronában, Vékén (Vojka) pedig azt írják, hogy „honoráriuma e téren végzett munka arányában lesz majd megállapítva”.[5] Hét emlékkönyvben tesznek említést az első bécsi döntésről, értelemszerűen ennyi évkönyvben vannak bejegyzések 1938-ra vonatkozóan.

Néhány érdekességet 1938 előttről is megemlítendőnek tartok. Bodrogszentesen (Svätuše, korábban Plešany) egy „eredettörténet” is belekerült a krónikába, mégpedig egy tündérkirályról, aki azon a vidéken élt a történelem előtti időkben. Boly (Boľ) emlékkönyve pedig tartalmaz egy kézzel rajzolt kihajtható színes térképet a településről, melyet a krónikás rajzolt, aki minden bizonnyal természettudományi tantárgyakat taníthatott, ugyanis a krónikában sokat foglalkozik az éghajlattal, növényzettel, élővilággal, ásványkincsekkel, az állatokról ráadásul külön rendszerezve írt. Boly (Boľ) kapcsán még meg kell említeni, hogy a borítóról – kívül-belül – el van tüntetve az egykori szlovák nyomtatott címzés.

Rad (Rad) emlékkönyvében van egy érdekes adalék a 72–73. oldalon, 1937-es datálással: „Bélyegeken való kimutatása annak, hogy merre levelezik Rad lakossága a legtöbbet.” Azaz egy oldal teleragasztva csehszlovák, magyar és amerikai (többnyire kanadai, kisebb részben USA), 2 db román és egy ismeretlen eredetű angol nyelvű bélyeggel. Ezután egy „az eddigiek tartalomjegyzéke” is megtalálható benne. Zétény (Zatín) emlékkönyvében pedig a fennmaradtak közül egyedülálló az, hogy az első év lezárása után nem csak aktuális dolgokat ír, hanem folyamatosan ad újabb és újabb kikutatott adalékokat a község múltjához.

Érdekes adalék a két világháború közti felvidéki magyar történelemhez az, hogy mikor a választási eredményekről írnak, láthatóvá válik, hogy volt egy időszak, amikor a kommunista párt igencsak erős volt ezekben a községekben. Ilyen volt Bodrogszentmária (Svätá Mária), ahol az 1928-as választásokon a kommunista pártra érkezett a legtöbb szavazat, de 1935-ben már a keresztényszocialistákra.[6] Battyánban (Boťany) is a kommunisták kapták a legtöbb mandátumot eleinte,[7] de 1935-re már nagyon meggyengültek itt is,[8] később pedig az Egyesült Magyar Párt lett toronymagasan a legerősebb párt, a voksok több mint 50%-át megkapták, a többi öt párt pedig a szavazatok kisebb felén osztozkodott, a kommunisták pedig közülük is legutolsók lettek.[9] De Véke (Vojka) községben is eleinte erősek voltak a – Magyarországgal ellentétben – legálisan szervezkedő kommunisták.

Angyal Béla foglalkozott a korszak magyar választói magatartásával, és ő is foglalkozik a felvetett témával. Kimutatja, hogy sok magyar vidéken átlag fölötti volt a kommunisták eredménye 1925-ben a nemzetgyűlési választásokon, 1928-ban a tartományi és járási választásokon, 1929-ben és 1935-ben a képviselőházi választásokon. Szlovákiában a kommunisták a legerősebb bázissal a túlnyomó részben magyarlakta vidékeken rendelkeztek.[10] A nagy visszaesés 1938-ban, a községi választásokon érkezett el.[11] Azonban mint láthattuk, az általunk vizsgált településeken már 1935-ben fordult a kocka, holott összesítésben Angyal eredményei alapján, 1935-ben még növekedett is a kommunisták által kapott szavazatok aránya.

Meg kell említeni, hogy több emlékkönyvben előjön a környék szegénységéből fakadó nagy kivándorlás is: „Községünkből sokan mentek ki az Egyesül Államokba, újabban Kanadába, napjainkban pedig Argentínába.”[12]

Vécs (Véč) község krónikása pedig egyenesen a következőképp fogalmaz az írásának elején. „Községünk múltjából nagyon kevés adat áll rendelkezésünkre. Egyébként is ebben a községben egyhangú eseménytelen az élet. Hosszú idő óta kergeti a lakosokat a szegénység Amerikába. 1914-ig állandó a kivándorlás. Alig van olyan ember a községben, aki nem járta meg Amerikát. A 15–30 év közötti korban levők legnagyobb része Amerikában született. A kivándorlók 15–20 évig kint élnek, szorgalmas munkával szerzett dollárjaikat megtakarítják s hazatérve egészségesebb lakást építenek, pár hold földet szereznek”[13]

Zemplén község emlékkönyvében a bevezetésben van egy részlet, amelyik megszívlelendő és rávilágít mind a felhasználhatóság spektrumára, mind pedig annak nehézségeire is. „Csak a demokratikus rendszer lehet oly széles látókörű, hogy figyelme mindenre kiterjed és jogalkotási úton intézkedik arról, hogy a jövő kormányzata de egyszersmind a tudományos munkássága is biztos alappal bírjon a múltat illetőleg, amelynek ismerete nélkül a jelen tökéletes ismerete lehetetlen, mivel a jelen a múltnak az eredménye. A Kormányintézkedés nem intézkedik részletesen a krónika írásáról, csupán alapdolgokat szögez le. A községi krónika írás oly tág tér, hogy azt kötelező erővel az egész államra nem lehet egységes szabályok szerint követelni. Mindenütt mások a viszonyok, tág tere nyílik a krónikás saját felfogásának az adatok fontosságának és sorrendjének megállapításáról. Egyes nem hivatalos vezérkönyvek útmutatásait nem lehet teljesen általánosítani, csupán tanácsadás lehet.”[14]

A fentiek megmutatják azt, hogy mire is használhatja ma egy kutató a krónikákat. Egyrészről segítheti falumonográfiák születését is, mind a kezdetektől, mind pedig részletesebben és bizonyosabban a krónika íródásának idejére eső események tekintetében. De – mivel egyes krónikások fontosnak tartották megjelölni, mely kútfőkből dolgoztak a régi korok leírásában – abba is betekintést nyerhetünk, hogy a korabeli helyi értelmiség mely forrásokat tekintette relevánsnak és használhatónak saját községe múltjának leírásához.

Jelen tanulmányomban az első bécsi döntés utáni visszacsatolásra adott reflexiókat szeretném vizsgálni, az emlékkönyvírók szemén keresztül, hogy a honvédbevonulások és az azokra időzített ünnepségek lefolyásához információkat szerezhessünk, illetőleg hogyan élték meg a helyiek a határváltozást, természetesen a krónikás interpretációjában. Továbbá a visszacsatolás utáni időszak bemutatása is fontos, azon néhány forrásból, ami arra vonatkozó információkat is közöl. Ezenfelül kibontakozik néhány emlékkönyvből a cseh háborús készülődés ma alig ismert mértéke 1938-ban. Először a részleges, majd általános mozgósítás, erődépítés és felkészülés egy esetleges háborúra a két ország között.

A tanulmány főként forrásbemutató és forrásközlő, de egyes események és fogalmak magyarázatára, illetve tisztázására is kísérletet teszünk.

Battyán (Boťany)

Battyán krónikása írt a már 1938 tavasza, nyara folyamán zajló határmegerősítésekről, behívásokról, csapatösszevonásokról: „ezek nyugtalanítólag hatottak a lakosokra”.[15] „1938 szeptemberében ismét nyugtalanító hírek terjedtek el a háborúról. A politikai helyzet igen feszült volt. Egymás után kaptak katonai behívót sokan. […] Sok esetben a csendőrök már katona ruhát is hoztak és rögtön át kellett öltöznie a behívottnak és azonnal mennie. Jellemző ezen időkre a következő eset is. Egyik itteni fiatalember éppen lakodalmát tartotta nagy vígság közepette, amikor éjjel megjött a parancs sokaknak s a fiatal férjnek is. Képzelhető a hatás. A nagy vígság sírássá változott át. Félórán belül az új házasok máris szétszakadtak. Szomorú előjelei voltak ezek a közelgő még szomorúbb időnek.”[16]

Majd folytatja: „1938. szeptember 24. Gyönyörű szép, derült őszi nap. A nap fényözönnel árasztotta el községünket. Jókedvű, vidám volt mindenki, pedig már az ítélet alá volt írva. A vidámságot, jókedvet egyszerre csak rémület és kétségbeesés váltotta föl. A Csehszlovák Köztársaság elnöke elrendelte az általános mozgósítást 20–40 évig.[17] […] A parancs szerint mindenkinek 20–40. életévéig 6 órán belül be kellett vonulnia. […] Az iskolákban a tanítás azonnal megszűnt, mivel e sorok írójának is és a többi tanítónak is be kellett vonulnia. E szomorú nap délutánján kiürült, megárvult a község. […] Itthon csak a nők, gyermekek és öregek maradtak. Pár nappal ez után az öregebbeket is berendelték hadimunkára: lövészárkokat, futóárkot és hasonlókat kellett ásniok. […] Mozgósításkor a lovakat és szekereket is besorozták. […] a rádiókat lefoglalták és elvitték. A templom toronyban állandóan őrök voltak figyelni a netalán közelgő ellenséges repülőgépeket s a légitámadás veszélyére trombita szóval figyelmeztetni az itthonmaradottakat. Az őrök gázálarccal voltak felszerelve, hogy gáztámadás esetén is szolgálatukat elláthassák. Este 9 óra után senkinek sem volt szabad az utcán tartózkodni. A mozgósítás után 2 hét múlva az akkori csehszlovák kormány kihirdette az ostromállapotot.[18] Esténként a házakban lámpát gyújtani nem volt szabad. A csehszlovák kormány zsarnoksága teljes súlyával nehezedett a magyarlakta vidékekre, így községünkre is. Legnagyobb bűn volt magyarnak lenni. […] A becsületes magyar a csehek erőszakjától szenvedve várta a cseh bilincsek lehullását és a magyar feltámadást. Az emlékezetes komáromi magyar–szlovák tárgyalások idején[19] sok helyen kitűzték a nekünk oly drága piros-fehér-zöld eddig féltve őrzött magyar zászlót. A cseh zsarnokság ezt nem tűrhette és másnap katonasággal leszedette.[20] A csehek érezve a hazugsággal és rablással összetákolt országuk széthullását, tehetetlen dühükben kegyetlenségig durvák voltak. Félelmükben folyton lövöldöztek, raboltak, a lakosságot nyugtalanították.”[21]

Majd így zárja a november előtti időszak leírását. „Ezzel a krónikás ezen szomorú és gyászos időkről szóló bejegyzéseket lezárja. A 20 évi tűrés, szenvedés után a krónikás ezen sorok végére pontot tesz. A következő oldalakon azonban Isten iránti mély hálával és örömteli szívvel folytatja ismét beszámolóját az örvendetes eseményekről. Egy gyászos, végzetes korszak lezárult, hogy kezdetét vegye egy szebb, boldogabb jövő.”[22]

Ezután saját érzelmeit veti papírra, mielőtt a tárgyilagos leírásba belekezdene. „A krónikás eddig csak a száraz eseményeket sorolta fel minden egyéni vélemény-nyilvánítás nélkül. Engedtessék meg, hogy a krónikás egyszer szabadjára engedhesse tollát s az események felsorolása közben saját véleményének és örömének kifejezést adhasson. A boldog és örömteljes események leírása közben a krónikás tollat megfékezni nem lehet. Szeretném a tollam tűzbe mártani, hogy soraimat olvasva minden magyar szív lángra lobbanjon. Szeretnék ékesen szólani, szeretnék úgy írni, hogy soraim méltóan kifejezhetnék azokat az érzelmeket, amelyek most mindnyájunk szívében lakoznak. Feltámadtunk! Hosszú húsz éven át összeszorított fogakkal ökölbezárt kézzel a cseh iga alatt tűrve és szenvedve vártuk a magyar igazság hajnalhasadását. A cseh zsarnokság alatt hallgatva szívünkben izzó hazaszeretetet ápolva évről-évre vártuk feltámadásunkat. Hittünk az isteni örök igazságban, hittük, hogy jönnie kell egy pillanatnak, amikor a magyarok Istene megsegíti sokat szenvedett és megcsonkított édes hazánkat: Magyarországot. Tudtuk azt, hogy az igazság elsöprő fuvallatára a hazugságon és gazságon felépült Csehszlovák Köztársaság kártyavárként fog összeomlani,[23] mert rablással összetákolt országnak biztos erkölcsi alapja nem lehet.” És folytatja még a pátoszos beszédet a kitartásukról, a kedvező változásokba vetett immáron bebizonyosodott hitükről.[24]

„1938. november 6. Feledhetetlen, kimondhatatlan örömöt hozó nap.[25] Ugyan olyan nap, mint az esztendő többi napjai, mégis más, hiszen az a boldogság, amit meghozott, leírhatatlan. Késői olvasóm! El tudsz-e képzelni, át tudsz-e érezni olyan örömet és boldogságot, amilyet mi átéreztünk, amikor húsz évi kálváriás, kétségbeejtő szenvedések és megaláztatások után ismét magyarok lehettünk. Amikor felszabadító édes hazánk előtt hálás szívvel leborulhattunk. Az előtt a haza előtt, mely után húsz éven keresztül vérünk minden cseppje vágyódott, amelyet húsz éven át a cseh elnyomatás idején mindennapi imánkba foglaltunk.”[26]

Leírja, hogy minden házon ott lengett a magyar zászló, volt diadalkapu fenyőgallyakkal és nemzetiszín szalagokkal feldíszítve. Délután 4 körül megszólaltak harangok, és lassan megérkezett 40 biciklis honvéd. Gasparik János esperesplébános mondott beszédet, a vezénylő hadnagy megköszönte a köszöntést, egy iskolás kislány pedig szavalt, végül közösen elénekelték a magyar himnuszt. „Az ünnepélyes fogadtatás után cigányzene és a lakosok szűnni nem akaró éljenzése mellett vonult be a katonaság a községbe. Vacsorára minden katona egy-egy családhoz volt meghívva. Vacsora után az egyik iskola udvarán víg cigányzene mellett felszabadulási bált tartottak. Másnap aztán a felszabadító katonaság tovább vonult.”[27]

Ezután a krónikás tovább vezette az év végéig az emlékkönyvet, lejegyezte, hogy november 20-án ismét volt egy felszabadulási bál. És megemlíti, hogy november 21-én ismét katonák érkeztek, akik 26-án távoztak, aztán december 2-án újra két napig magyar katonák állomásoztak a községben.[28] Majd 1938 decemberével lezárta az emlékkönyvet. 

Bodrogszerdahely (Streda nad Bodrogom)

A krónikás ír arról, hogy 1938. május 21-én a helyi csendőrök és „fináncok” sok férfit éjjel felvertek álmukból és kivitték őket a határra „határőrnek”, továbbá a Bodrog partján erődöket kezdtek építtetni velük.[29]

Majd szeptember 10-én éjjel ismét mozgósítottak.[30] „Milyen óriási volt a különbség az 1914.iki mozgósítás között. Nem hallatszott nóta, nem lengett a kalap mellett a virág, néma ajakkal és ökölbeszorított kezekkel, de azzal a szent meggyőződéssel ment mindenki, hogy az első alkalmas pillanatban minden magyar ember átmegy a dicső és rég várt honvédekhez. Ezt a fogadalmát be is tartotta mindenki, mert amikor a honvédek diadalmasan felszabadítottak bennünket, már minden magyar itthon volt, megszökve a cseh hadseregből. Ebben az időben kezdődtek a barikádok és erődítések építése a község utcáján és a határban. A magyarok boldog reménységgel és magyaros daccal tűrték a csehek terrorját, mely szinte elviselhetetlen volt a községben. Éjjel a békésen alvó lakosságot lövöldözéssel és ablaktörésekkel nyugtalanították. Közben Sátoraljaújhely gyártelepére bevonultak a honvédek,[31] előkerültek a rejtegetett régi nemzetiszínű zászlók[32] és a házak tetején lengette az őszi szél, nemtörődve a csehek golyózáporával. Ilyen körülmények közben hozta a rádió a hírt: Kassa, Ungvár, Munkás ujból magyar lett. Az öröm leírhatatlan, könnyes szemmel, örömtől sugárzó arccal szorított kezet a magyar a magyarral, igazán és őszintén, keserves húsz esztendő után.”[33]

Majd a novemberi eseményekkel folytatja a krónikás, és leírja, hogy a „karosi úton”[34] levő trianoni határhoz kivonult a község nagy része, hogy láthassa a határt átlépő honvédeket: „délelőtt 10 órakor tűnt fel a karosi dombok között a honvédek acélsisakja vitéz Littay Rezső[35] hadtestparancsnok vezetésével. Az öröm leírhatatlan, virágesővel árasztották el a honvédeket és az a pár nap, amit itt töltöttek, ünnepe volt mindenkinek.”[36]

A krónikaíró tovább folytatja a falu történetét, és megírja, hogy a Magyar a Magyarért mozgalom[37] egész télen gondoskodott a község szegény lakóiról, ingyen blokkok szétosztásával és munkaalkalmak létesítésével.[38]

Az emlékkönyv külön érdekessége, hogy ezután írnak az 1919-es cseh megszállásról, vélhetően azért, mert korábban az igazat nem merték leírni.

Boly (Boľ)

Miután befejezte a történeti felvezetést, a krónikás 1934 végén (vagy 1935 elején) a következőkkel zárja sorait „A krónikaíró zárószava. Mint háborút, államfordulatot, iskolaépítést és szervezést átküzdő, korunk éles társadalmi harcai közt őrlődő sokszor 2-3 ember vállaira való terhet viselő róm. kath. felekezeti kántortanító fáradtan, de a község iránti szeretetből szívesen gyűjtöttem össze és jegyeztem fel a múlt idők eseményeit és a lényegesebb bolyi emlékeket összefoglalólag 1934 dec. 31-ig.

Adja az Isten, hogy az ezután következő krónikavezetés csupa örvendetes események leírásával töltse meg Boly község krónikájának további lapjait.”[39] Láthatjuk majd, hogy részben igaza lett.

Az derül ki a leírásból, hogy 1938-an eredetileg talán a falut útba sem ejtették volna a katonák.[40] „Hogy a honvédek bevonulásának öröméből Bolynak is jusson, kérelmünkre Bolyba is bevonult egy csapat, akiket díszes diadalkapu mellett az előzőnap betanult magyar himnusszal fogadott öröm és lelkesedés mámorban a közönség. Rigó András bolyi magyar nemzeti pártelnök[41] üdvözlő szavai után Barkó Béla rk. ig. tanító a következő beszéddel adott kifejezést az örömérzésnek.”[42] Az egyébként krónikás szerepét is betöltő Barkó Béla gépírásos beszédét beragasztották az emlékkönyvbe.

Megtudjuk a krónikából, hogy az ifjúság nevében is elhangzott egy beszéd, majd gyerekek szavaltak, és még egy községi tanító zárta a sort. Aztán a katonák parancsnoka köszönte meg a meleg üdvözlést. Ez után elénekelték a Szózatot és megvendégelték a római katolikus iskolában a katonákat. A könyvbe még egy verskivágás is be van ragasztva.[43]

Majd 1939-ben folytatódik a vezetés, és 1940 az utolsó év, amikor van bejegyzés, ezzel a legtovább vezetett emlékkönyv az általunk vizsgáltak közül.

Királyhelmec (Kráľovský Chlmec)

 A krónikás írt arról, hogy a németek, magyarok és szlovákok egyaránt el kívántak szakadni a csehektől 1938 nyarán, ami miatt általános mozgósítást rendeltek el és a rádiókat begyűjtötték.[44] „A lakosság örömében készült titokban a felszabadulás örömünnepélyére, lobogókat, nemzetiszínű szalagokat és kokárdákat szerzett be.” A komáromi tárgyalások után[45] „nagyon feszült volt a helyzet a lakosság és a cseh katonaság között”. A katonaság azt a hírt terjesztette, hogy csak a „vasúton túli” területek térnek vissza. A bécsi döntés hírére „a nép ujjongva örömteljes mámorban úszott a nagy boldogságban, ellenben a cseh katonaság idegessége kibírhatatlan volt, állandóan ettek, ittak és részegen lövöldöztek”. November 4-én „a járási hivatal megengedte a magyar zászlók kitűzését, mindenki ki is tette, 3-4 óra elteltével le is vette, mert a cseh katonaság teljesen felbőszülve házról házra járt, és ahol lobogót találtak, addig lövöldöztek, míg szét nem lőtték a magyar zászló rúdját, a lobogó leesett, szétszaggatták azzal a megjegyzéssel, hogy hazaviszik és felhasználják pelenkának”.[46]

November 6-án érkeztek be a csapatok Királyhelmecre:[47] „Lénárd napján mégis elérkezett a Felszabadulás örömünnepe, mely pont vasárnapra esett. Utolsó éjszakán Királyhelmec lakossága jóformán alig aludt, mindenki nagy kíváncsisággal várta a reggelt. A Felszabadulás örömünnepén valahogy még a napocska is szebben, fényesebben és mosolyogva ragyogott le az új magyar földre, mindenki elővette a titokban elkészített magyar lobogót és sietett a háztetőre, hogy kitűzhesse elsőnek a magyar lobogót. Reggel 5 óra tájban nem volt olyan ház, amelyiken nem lett volna kitűzve a lobogó.”[48]

Várták a honvédeket a helyiek, de először egy autó jelent meg Perbenyikből (Pribeník), érkezvén 9 óra tájban két magyar és egy csehszlovák tiszttel, akik a római katolikus plébános és a református lelkész lakására mentek el, majd visszaindultak Perbenyikbe. A honvédek dél körül érkeztek meg. „A lakosság a magyar honvédek láttára tombolni kezdett, az érkező magyar honvédeket egytől egyig mind megölelték és megcsókolták, majd örömujjongva a felvirágzott honvédekkel együtt a rom. kath. templom előtti téren gyűltek össze.” Ott Mécs László plébános és költő tartott ünnepi beszédet, melyben köszöntötte a honvédeket és mesélt az elmúlt 20 évről, majd Virágh Béla ref. lelkész (későbbi országgyűlési képviselő) vette át a szót, aki a magyar párt küzdelmeiről beszélt. Felszólalt a MANSZ[49] nevében egy személy, Udvarhelyi Béla, a magyar ifjúság nevében, Daka Ilona a magyar leányok nevében, Toporcsák Baba a magyar iskolás lányok nevében és Erdős Gyula a magyar kisfiúk nevében. A magyar honvédek részéről pedig a nyíregyházi huszárezred parancsnoka, vitéz Béldy Alajos ezredes válaszolt a beszédekre. Az ünneplés után nagy közös ebéd volt, ahol magyar díszruhába öltözött leányok szolgáltak fel, majd zene és tánc, éjfélig tartó mulatság kezdődött.[50]

November 7-től katonai parancsnokság vette át a város irányítását, és megalakult a Magyar Nemzeti Tanács. Megvizsgálták az állami közalkalmazottak politikai magatartását a „csehszlovák uralom alatt”; aki ellen nem volt panasz, az letehette a hűségesküt és folytathatta munkáját;[51] az emlékkönyv szerint Királyhelmecen senki ellen sem volt panasz. December közepéig maradt a katonai közigazgatás a városban.[52]

Ezután az emlékkönyv folytatódik. Egyebek között beszámol a papok ténykedéséről a csehszlovák időkben, az iskolák működéséről és még 1939 fontosabb eseményeiről is.

Nagytoronya (Veľká Tŕňa)

 A szlovák nyelvű krónikában a 28. oldalon kezdődik 1938 leírása, a történeti események (historické udalosti) pedig a 31. oldalon kezdődik, majd a 32. oldalon megszakad. „Lezártam 1938. november 14én Balogh Mihály ig. tanító” – és folytatódik magyarul a történelmi események leírása. A szlovák krónikás ír arról, hogy május 21-én a csendőrség, a pénzügyi és határőrség bevonult a faluba és elvittek több tartalékos katonát,[53] akiket felöltöztettek egyenruhába és a trianoni határra szállítottak Legenye (most Luhyňa, a forrásban Legini) és Csörgő (ma Čerhov, a forrásban Čergove) falvakhoz. Továbbá a reggel munkába induló férfiakat is összegyűjtötték, hogy erődítéseken dolgozzanak. Ez a munka egészen az 1938. szeptember 24-én kihirdetett mozgósításig tartott.

A szeptemberi mozgósításról is ír a krónikás. Minden 20 és 40 év közötti férfi köteles volt 6 órán belül berukkolni az alakulatához, a lehető legrövidebb úton gyalogosan (!), ugyanis a Kisújhely–Alsómihályi (Nové Mesto–Michalany) szakaszon a vonatközlekedés szünetelt. Az otthon maradottak közül pedig a 14 év felettiek védelmi munkákat végeztek, árokásás, erődítések. A településen egy hatvanfős katonai alakulatot szállásoltak el az épülő objektumok felügyeletére. A krónikaíró megjegyzi, hogy vegyes nemzetiségű katonákról van szó, többnyire ruszinok voltak. A területek átadása előtti utolsó időre statáriumot hirdettek ki.[54] A krónikaíró a következőképp fogalmaz a döntésről „A Magyar Királysághoz eső területeket 1938-ban Bécsben a nagyhatalmak komisszárjainak[55] ítélték oda.”[56] Amiből egyből kitűnik a krónikás viszonyulása a történtekhez.

„Kimondhatatlan öröm volt az egész Nagytoronya községben, mikor hírül futott, hogy a 20 évi rabság alól fölszabadultunk és Isten segedelmével ismét az 1000 éves magyar hazához kerültünk, melyben 1000 évtől kezdve apáink éltek. Nagyobb öröm volt akkor, mikor megtudtuk, hogy nov. 10-én jönnek a mi vitéz honvédeink, hogy bennünket felszabadítsanak a rabság alól és szívükre szorítsanak szeretett magyar és szlovák testvéreit. A honfoglaló vitézek fogadtatására már napokkal azelőtt ujjongó szívvel készülődött az egész község.” Kiderül az emlékkönyvből, hogy a helyi tanítók és papok szervezték a visszatérési ünnepséget, és „titokban minden szülő gyermekeivel tanította a gyönyörű szt. magyar imádságra »Isten áldd meg a magyart«”.[57]

A nagy napon már kora hajnalban készülődött a falu, és voltak olyanok is, akik Csörgőre (Čerhov) és Kistoronyára (Malá Tŕňa) is átmentek, hogy mihamarább lássák a honvédeket. A déli órákban érkeztek be a katonák. „Ennek hírét egy biciglis [sic!] levente hozta! A nép örömében magasra emelve éljenezte a hírt hozó leventét.” A 42. gyalogezred 2. zászlóaljának 6. százada vonult be a településre a forrás alapján.[58] Fogadó beszédet mondott Újhelyi Mihály görögkatolikus esperes a község nevében, Bittó Pál református igazgatótanító a tantestület és az iskolások nevében, Tokai Nagy Gizella a magyar nők nevében, Dávidovits Márton a helybeli izraeliták nevében. Kerekes Klárika és egy társa pedig köszöntő verset szavalt és virágcsokrot adott át. A honvédek egy helyi személy kertjében ebédeltek meg, majd egy kis pihenés után tovább folytatták útjukat Velejte (Veľaty), Gercsely (Hrčeľ), Kiszte (Kysta) és Bodzásújlak (Novosad) irányába.[59]

Az emlékkönyv említést tesz a továbbiakban arról, hogy a Magyar a Magyarért mozgalom decemberben magyar karácsonyestet szervezett a településen.[60]

Rad (Rad)

Petrik Béla római katolikus plébános kezdte az emlékkönyvet, és 1937-től Bencsik Béla volt főjegyző vette át. Az igen részletesen írt 1937-ről 15 oldal született, 1938-ról pedig 13 oldal, mielőtt még eljutott volna őszig és a bécsi döntésig. Ezen a 13 oldalon többnyire „világpolitikai” gondolatok voltak a zajló európai események kapcsán.

November 7-én vonult be az első magyar csapat a településre, egy huszár szakasz. „Lelkes hangulatban, ünnepélyes fogadtatásban részesültek.” Egy meg nem nevezett személy tartotta az üdvözlőbeszédet, majd a himnusz eléneklése után egy magyar ruhás lány és egy iskolás fiú szavalt üdvözlőverseket. „A bevonuló lovasságot falubéli lovas bandéristák kísérték, akiket azután az ünnepség befejezése után ugyancsak a falubéli bandéristák kísérték a szomszéd a szomszéd Szinyér [Svinice] községbe, az ünneplő közönség pedig a két nemzeti színű zászló alatt lelkes hangulatban oszlott szét.”[61]

Ír a krónikás arról, hogy ezután bevezették a katonai közigazgatást, és „községünkre is mozgalmas napok következtek, rendszeres csapatátvonulásokkal, naponkénti csendőrjárásokkal, különböző szakmabeli közigazgatási tisztviselőkkel stb. melyek mind az új magyar élet bevezetését célozták, segélyakciók indultak,[62] munkaalkalmaknál történt gondoskodás és minden vonatkozásában megindult az új szellemű magyar közigazgatás”. Leírja, hogy december 22-ig volt katonai közigazgatás a településen.[63]

A krónikás a következőekkel zárja sorait: „Szívből üdvözöljük az új magyar élet az új magyar szellem hajnalhasadását és a jövőbe vetett rendületlen hittel és bizalommal kérjük Isten segedelmét megnagyobbodott szeretett magyar hazánkra.” És ezzel nem csupán 1938-at, hanem az emlékkönyvet is lezárta.[64]

Zemplén (Zemplín)

Zemplén településen már a községi választások idején kiéleződött a feszültség, a magyar párt kampánynagygyűlésén egy teherautónyi csendőr érkezett feltűzött szuronyokkal.[65]

Itt is leírják, hogy a településen minden 40 alatti katonaviselt férfinak be kellett vonulnia, a 17 és 60 év közötti többi férfinak pedig hadimunkára kellett jelentkezni, lövészárkokat ásni, „közben a feszültség okozta hangulat borzasztó volt. Mindennap a háború kitörését várta mindenki. A környező falvak tele voltak katonasággal, a járási hivatal elrendelte, hogy este hattól reggel hatig nem szabad az utcán járni, mert esetleg agyonlövethetik a kintjárókat a határok felől állandóan éjjel nappal ágyú, gépfegyver és puskalövések hallatszanak éjjel-nappal, minden nap katonai repülőgépek keringenek a határ és a falu felett, este reflektorokkal világítják át az égboltot kémlelve az ellenséges repülőgépeket. Mindenki hírek után futkos, mindenki politizál, találgat a helyzetet illetőleg, de senki nem tudja mit hoz a holnap. Végre megtörténik a müncheni döntés,[66] de a magyar kérdés még nincs megoldva és nem lehet tudni, hogy a község sorsa hogyan fog eldőlni”.[67]

Írnak arról, hogy a Bodrogközbe már 6-án bevonultak a magyar csapatok, azonban Zemplén községbe csak 10-én,[68] így megesett az, hogy mind a magyar, mind a cseh katonaság „bejárogatott” a községbe vásárolni, a település közeléből. Egészen az utolsó éjjelig béke honolt, pedig több környező településen is cseh katonák és Hlinka-gárdisták[69] voltak elhelyezve. „Nov. 9 és 10 közötti éjjel a cseh katonaság azonban borzasztó tüzelésbe kezdett. Egész éjjel szóltak a géppuskák, a puskák minden szünet nélkül. A lövöldözésnek azonban áldozatai nem voltak. Hajnalban a cseh katonaság elvonult.”[70]

Megtudjuk, hogy két diadalkapu is fel volt állítva a faluban, egyik az elején, másik a közepén. Először egy húszfős előőrs érkezett, amely végigvonult a falun, csak a végén álltak meg pihenni, ahol a lakosság borral és süteménnyel kínálta őket, de nem akarták elfogadni. A fő bevonuló csapatok pedig negyed 4-kor érkeztek meg, vitéz Benkő Sándor alezredes vezénylete alatt. A falu közepén felállított diadalkapunál volt az ünnepélyes fogadtatásuk, ahol felszólalt az Egyesült Magyar Párt nevében Andor Endre helyi görögkatolikus lelkész, az üdvözlőbeszédet pedig Horkay Andor református lelkész és egy helyi görögkatolikus tanító tartotta, majd Benkő alezredes válaszolt az üdvözlőbeszédekre. A himnusszal ért véget az esemény. A csapatok továbbmentek. Pár nappal később azonban huszárok érkeztek a faluba és két napig tartózkodtak ott.[71]

Ezenfelül, ami még érdekes lehet számunkra: megemlítik azt a tényt, hogy december 5-ig igazolvánnyal lehetett csak Sátoraljaújhelybe menni.[72] Itt is leírják, hogy dec. 22-ig katonai közigazgatás volt a településen.[73]

Konklúziók

 A források segítenek a bécsi döntés utáni katonai bevonulások helyi fogadtatásait megismerni, ezekből több, helytörténeti szempontból fontos információt tudunk nyerni.

Megismerhetjük a lezajló ünnepségeken keresztül, hogy kik voltak a helyi értelmiség vezetői, bepillantást nyerhetünk az örömmámorban úszó települések által rendezett bálok, „mulatságok” sokaságába azokon a településeken, ahol a katonák nem indultak azonnal tovább, hanem el tudtak tölteni egy-egy éjszakát. Más visszaemlékezések, iratok és a szakirodalom alapján[74] azt láthatjuk, hogy a bevonulások lezajlása és a fogadtatás nem tért el más területektől. Egyedül Zemplén községnél történt kirívó esemény, mely az 1939 márciusában történő kárpátaljai bevonulás nehézségeit vetíti előre.

Fájó, hogy Kiskázmér (Malý Kazimír) emlékkönyvében nincs bejegyzés 1938-ra vonatkozóan, ugyanis a korabeli sajtó alapján a községi bíró szlovák és magyar nyelven is tartott beszédet, melyben örömét fejezte ki, a két „testvér” – magyar és szlovák – közös felszabadulása kapcsán.[75] Így értékes lehetett volna a beszéd valamiféle lenyomata, akár a helyi szlovákság helyzetértékelése.[76]

Az „irategyüttes” témánkra vonatkozó legérdekesebb darabja Nagytoronya (Veľká Tŕňa) krónikája, mely esetében 1938 leírása szlovák nyelven indult. Innen látszik, hogy kevésbé tekinti a szlovák anyanyelvű író nyűgnek a sorozásokat, a területátadásnak pedig nem örül. Bár szűkszavú, de a negatívan értékelő mondat – „nagyhatalmak kommisszárjai” – egyértelművé teszi érzéseit. Ez a forrás megmutatja, hogy eltúlzottak voltak azok a magyar írások, melyek arról írtak, hogy „egész Kelet-Szlovákia újra csatlakozni akar”, illetőleg a „szlovják”[77] különállásról szőtt álmok. Bizonyosan voltak Magyarország felé orientálódó szlovák csoportok, de ezek méretét nem szabad túlbecsülni.

Irodalom

Levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár Sátoraljaújhelyi Fióklevéltára

IV. 2419/a Zemplén vármegyei titkos letétek levéltári gyűjteménye

Községi emlékkönyvek az első bécsi döntéssel visszacsatolt zempléni falvakból; 10. kötet: Királyhelmec; 11. kötet: Bodrogszerdahely; 12. kötet: Zemplén; 13. kötet: Borsi; 14. kötet: Kistoronya; 15. kötet: Nagytoronya; 16. kötet: Szürnyeg; 17. kötet: Biste; 18. kötet: Kiskázmér; 19. kötet: Magyarjesztreb; 20. kötet: Vécs; 21. kötet: Szolnocska; 22. kötet: Kisgéres; 23. kötet: Boly; 24. kötet: Szentmária; 25. kötet: Bodrogszentes; 26. kötet: Leleszpólyán; 27. kötet: Zétény; 28. kötet: Rad; 29. kötet: Véke; 30. kötet: Battyán; 31. kötet: Kisdobra; 32. kötet: Pálfölde; 33. kötet: Bacska

Szakirodalom

Angyal Béla 2001. A csehszlovákiai magyarság választói magatartása a két világháború között. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 3. évf. 1. sz. (http://epa.oszk.hu/00000/00033/00006/angyal.htm)

Ábrahám Barna 2003. Szlovákok és szlovjákok: a nemzet határai. Limes, 16. évf. 3. sz. 55–66. p.

Csima János 1961 (szerk.) Adalékok a Horthy-hadsereg szervezetének és háborús tevékenységének tanulmányozásához 1938–1945. Honvédelmi Minisztérium Központi Irattár.

Godzsák Attila 2011. „S lettem kezdete Feltámadásnak” – Az első bécsi döntés hatása Sátoraljaújhelyre és Zemplén vármegyére. Sátoraljaújhely.

Godzsák Attila 2015. Az I. bécsi döntés és Zemplén vármegye. Történelem és Muzeológia, 2. évf. 2. sz. 57–60. p.

Godzsák Attila 2016. Nyírségi segítség visszatérő Felvidéknek – A „Magyar a Magyarért” mozgalom működése Szabolcs és Szatmár vármegyékben. Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 51. évf. 1. sz. 3–26. p.

Godzsák Attila 2018. A Magyar a Magyarért mozgalom Zemplénben [megjelenés alatt a Zempléni Múzsa c. periodikában]

Gulyás László 2016. A Horthy-korszak külpolitikája 4. Máriabesenyő, Attraktor.

Hámori Péter 2001. Kísérlet a visszacsatolt felvidéki területek társadalmi és szociális integrálására. A Magyar a Magyarért Mozgalom története. Századok, 135. évf. 3. sz. 569–624. p.

Nagy Vilmos 1939. A felvidék katonai felszabadítása. Hadtörténelmi Közlemények, 40. köt. 151–186. p.

Simon Attila 2010. A szlovákiai magyarok magatartása az első bécsi döntés idején. (Különös tekintettel Gömör, Nógrád és Hont térségére). 1938. Visszacsatolás vagy megszállás? Szempontok az első bécsi döntés értelmezéséhez – Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból, 58. Balassagyarmat.

Egyéb források

 A brünni Morva Regionális Archívum honlapja: http://home.tiscali.cz/sokazr/kroniky/narizeni.htm (utolsó letöltés 2018. 07. 15.)

MTI Napi hírek / Napi tudósítások (1920–1944): 1938. okt. 10. Hétfő / 17.

Zemplén, 1938 nov. 13.