Voigt Vilmos legutóbbi és nem csak a legutóbbi könyveiről
Voigt Vilmosnak, nyolcvanadik születésnapja alkalmából
tanítványi, baráti tisztelettel
Az alábbi írás hosszú ideig született. Szűk három esztendeje, egy nagyszabású könyvbemutatótól lelkesülten elkezdtem vele foglalkozni, de aztán az élet, más munkák vagy mit tudom én mi, elsodort tőle. Még az is lehet, hogy megfeledkezem a meglehetősen terjedelmes szövegtöredékről, ha történetesen nem a napokban tölti be Voigt Vilmos nyolcvanadik születésnapját. Köszönteni illik, kell, kötelesség (édes teher), s mi lenne ahhoz a legmegfelelőbb alap, mint művei tükrében mutatni be az Ünnepeltet. Legalábbis egyik arcát.
Valamelyik korábbi kerek születésnapi ünnepségén hangzott el az egyik méltatója szájából, hogy amit Voigt Vilmos nem tud, az nincs is. Nos, akik 2017. november 8-án részt vettek a Magyar Néprajzi Társaság Folklór Szakosztálya által, a budapesti Néprajzi Múzeum Kossuth téri épületében megrendezett mega-könyvbemutatón (abban az épületben alighanem az utolsó néprajzi rendezvényen), azok (ha korábban nem tudták volna) meggyőződhettek arról, hogy a fenti állítás nem is annyira földtől elrugaszkodott túlzás.
A program szerint konkrétan hét, az elmúlt néhány évben megjelent kötetről volt szó,[1] noha további, a szerzőnek a bemutatott könyvekhez szorosan kapcsolódó munkái is értelemszerűen minduntalan szóba kerültek. Mivel a rendezvényen elhangzott (és el nem hangzott) könyvbemutatók szövegeinek többsége az Ethnographia hasábjain azóta olvashatóak is, az alábbiakban inkább általános benyomásaimról számolok be, s nem egy reguláris könyvismertetőt, könyvek ismertetését tárom az olvasó elé.
Ahogy elkezdtem gondolataimat összeszedni a voigti életműről (mert ez a rendezvény óhatatlanul, a mostani kerek születésnap meg pláne felveti ezt a kérdést), eszembe jutott, hogy ha nem is újraolvasni, de legalább kézbe venni illene az összes, házi könyvtárunkban fellelhető Voigt Vilmos-könyvet. Nos, mivel nagyjából (rá kellett közben jönnöm, hogy tényleg csak nagyjából) tematikusan vannak ezek rendezve a polcainkon (hacsak valamilyen formátumbéli abnormitás másra nem kényszerít), praktikusan, a szó szoros értelmében véve is kézzel foghatóan megtapasztaltam, hogy szerzőnk mi mindennel foglalkozott élete során. A szemiotikai irodalom, az általános folklorisztika, a mesekutatás, a néprajzi tankönyvek, a kézikönyvek, a szöveggyűjtemények, továbbá a finnugrisztikai, az irodalomelméleti és vallástudományi művek polcairól is le kellett emelnem egy vagy több, különféle nyelveken megjelent kötetet. És hát töredelmesen be kell vallanom, hogy a keresgélés végére már annak is megörültem, ha egy összeállításról, amit valami kifürkészhetetlen ok folytán korábban szintén Voigt Vilmos munkájának gondoltam, a végén kiderült, hogy rosszul emlékeztem, mégsem az övé. S most ezek (tényleg fenyegetően) tornyosulnak itt előttem, mellettem, miközben bizton tudom, hogy ez távolról sem az összes. Teljes könyvészetet most itt sem adok, azt (többé-kevésbé) megtalálhatja az érdeklő a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke által kiadott kétkötetes szerzői bibliográfiában.[2] Csupán azokra a művekre utalok majd, amelyekkel kapcsolatban konkrét mondanivalóm is van.
Voigt Vilmos tanár és kutató egy személyben. Kedvenc mondása (afféle pedagógusi ars poeticája), hogy a tanárnak, ha eredményt akar elérni, úgy kell tanítványára tekintenie, mint a vadásznak a futó vadra: hogy tényleg eltalálja, egy kicsit mindig elé kell céloznia. Nos, ez a kettősség (a kutatói és tanári), ez a szemlélet a legtöbb munkájából visszaköszön. Még a műfajszerűen nem oktatási célzattal megírt opusaiban is benne van ez az irányt mutató, a további kutatási problémákra rávilágító, ösztönző szándék. Más-más szinten persze, soha nem középiskolás fokon, de Voigt Vilmos minden írásából tanulni lehet, ötleteket kapni lehet…
De kezdjük gondolatsorunkat az alapvetéseivel, bevezetéseivel. A legújabb ilyen, az egy, néprajz szakos egyetemi hallgatóknak szánt zseblexikon (Néprajzi és etnológiai alapfogalmak),[3] aminek bőven vannak előzményei, korábbi, saját maga által írott, illetve részben írott, részben összeállított, szerkesztett, európai mércével mérve is kimagaslóan jelentős leágazásai, testvérhajtásai.[4] Műfajilag egy, nem is oly rég megjelent, A folklorisztika alapfogalmai című kötetére emlékeztet.[5] Ez utóbbi a szerzőnek a Világirodalmi lexikonban megjelent folklorisztikai témájú szócikkeit gyűjti egybe. Egy róla írott recenziómban említem, hogy milyen jó lett volna, ha Voigt Vilmosnak az egyéb lexikonokban megjelent szócikkeit is kigyűjtené valaki, mondjuk a szerző, és megjelenne.[6] Most tehát ez történt, ugyanis az annak idején (1986) a Kenyeres Ágnes által szerkesztett Kulturális kisenciklopédiában megjelent néprajzi tárgyú szócikkeit tartalmazza ez a gyűjtemény az amatőr művészeti mozgalomtól, a kultúradinamikán át egészen a Völkerkundeval bezárólag. Az egyes szócikkekhez viszonylag bőséges (alapvetően idegen nyelvű) szakirodalmi tájékoztató is társul. Sajnos a szerző itt betartotta ígéretét, és az újabb szakirodalommal nem egészítette ki az 1980-es évek közepi helyzetet visszatükröző címszavakat (nota bene, ezt ígérte A folklorisztika alapfogalmai bevezetésében is, de ott hál’ Istennek nem tudta megállni, és sok esetben újabb, sokszor szinte naprakész szakirodalmat is ad). Mindamellett rendkívül fontos egyben látni ezeket a meghatározásokat, és a nagyjából 1985-tel végződő szakirodalmi kavalkád még így is szédítő!
Amolyan ráadásként a füzet végén találunk egy rövid áttekintést a „hazai kutatások történetéről”, valamint egy, az előzővel némi átfedéseket mutató áttekintést „a magyar néprajztudomány mai intézményeiről”. Számomra érthetetlen, hogy ez utóbbiak közül viszont (noha némi kitekintés fölsejlik benne a mai Magyarország határain kívüli magyar eredményekre is) miért maradt ki mondjuk a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság, a Csíkszeredában működő KAM (Regionális és Antropológiai Kutatások Központja) vagy a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológiai Intézete (a maga műfajában, magyar viszonylatban az egyik, ha nem a legjobb néprajzi oktatási intézmény), a vajdasági Kiss Lajos Néprajzi Társaság, vagy hogy haza is beszéljek, a komáromi Etnológiai Központ? Ezek (és talán még több más is) kétségtelenül szerves részét képezik a mai magyar néprajzi intézményrendszernek, mind kutatási irányultságaik, mind eredményeik, s olykor még financiális hátterük okán is.
Ha már a lexikonszócikkeknél tartunk, s noha Voigt Vilmos munkásságának egészen biztos vannak egyéb ilyen jellegű leágazásai is, mindenképpen meg kell említeni a német nyelvű meseenciklopédiában[7] megjelent szócikkeit. Hogy pontosan mennyit és mit jelentetett itt meg, azt elsőre megbecsülni sem tudom, noha összeszámlálható lenne. Mindenesetre az Affinitättel kezdve a Vladimir Jakovlevic Proppról szólón át egészen a Volkserzählunggal bezárólag meglehetősen sokrétű és központi jelentőségű szócikkek kapcsolódnak a nevéhez.[8] És itt, ha csak jelzésszerűen is, noha ez is külön elemző tanulmányt érdemelne, utalni kell Voigt Vilmos mesekutatói tevékenységére.[9] Pontosabban a népi elbeszélés, tágabb értelemben a népköltészet elméleti megközelítéseit adó, ahogy minden esetben, itt is komparatív filológiai tevékenységére. Arra, ahogy például a Kárpát-medencei népek mondaanyagát, mind kutatástörténeti, mind tartalmi és formai szempontból egységben, a maga egyébként nem is annyira átláthatatlan kontextusában tudja láttatni. Ahogyan mindezt európai, eurázsiai, sőt világméretű összefüggésrendszerben is el tudja helyezni. Voigt Vilmos nem tipikus, klasszikus értelemben vett népköltészeti vagy mesekutató (= gyűjtő). A már meglévő anyag értelmezésében, szélesebb, az írásos kultúra felé is utat mutató kapcsolatrendszerébe való helyezésével segít egyrészt elméleti munkáival, másrészt összeállítóként, szerkesztőként.[10] Nevéhez fűződik néhány nem magyar meseválogatás magyar nyelvű kiadása, illetve magyar, tágabb értelemben véve: népköltészeti szövegek magyar, valamint idegen nyelvű megjelentetése.[11]
Munkásságának egy következő masszív blokkja a jeltudományhoz és annak tágabb köréhez kapcsolható. A szegedi Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó Alkalmazott Nyelvészeti Mesterfüzetek című sorozatában jelentek meg az utóbbi években Voigt Vilmos tollából a Jeltudomány, az Etnoszemiotika, valamint a Jelek és vallások című áttekintések.[12] Természetesen ezek az egyetemi mesterképzés számára íródott munkák sem előzmények nélkül valóak, hiszen szerzőnk úttörő módon, már 1977-ben közreadott egy általános szemiotikai bevezetőt,[13] aminek négy éven belül szlovák fordítása is napvilágot látott,[14] illetve jó három évtized múltán egy alaposan átdolgozott, átstrukturált és bővített, végső soron (az azonos cím ellenére!) egy teljesen új összegzésként és problémafölvetésként értelmezhető változata[15] jelent meg. Aztán, hab a tortán, a legutóbb egy, a szerző jeltudományi tematikájú tanulmányainak válogatott gyűjteménye is az olvasók kezébe kerülhetett, amely a szerzőnek a jeltudományhoz (is) kapcsolódó fél évszázados filológiai munkássága eszenciáját adja.[16] És akkor még a különféle társszerzős művekről, összeállításokról, szerkesztésekről nem is beszéltem (és most nem is fogok).[17] A fentebb felsorolt munkák viszont igazándiból együtt (is) olvashatóak és talán olvasandóak. Olykor fedik, olykor kiegészítik egymást, mindig mutatnak valamilyen irányt, kutatási feladatot, megoldandó problémát, kérdéseket vetnek fel, s ezekre olykor (egy másikban) válaszokat, válaszlehetőségeket is kapunk. Aztán persze ezek a témák is tovább-burjánzanak, vagy éppenséggel amonnan jönnek. Tanulságos a Jelek és vallások című összegzést Voigt Vilmos két másik, nem célzatosan jel-, hanem vallástudományi szemszögű, a vallási élmény történetét és a vallás megnyilvánulási formáit taglaló áttekintésével összevetni, együtt olvasni.[18]
Noha nem láttam, tehát nem is tudom, voltaképpen mi van benne, a bevezetőben emlegetett rendezvényen Biernaczky Szilárd mint kiadó és mint kolléga beszélt is róla, mégsem tudom nem megemlíteni A szerelem kertjében című e-könyvet. Azért vagyok ilyen bizonytalan, mert természetesen ismerem a szerzőnek az Ethnographiában annak idején három folytatásban megjelent, A szerelem kertjében című, grandiózus összehasonlító apparátussal fölvértezett tanulmányfolyamát,[19] de ahogy az azonos cím Voigt Vilmos esetében semmit nem garantál, itt sem lehetek biztos benne, hogy az egykori tanulmány[20] modernizálásáról, aktualizálásáról van-e szó, vagy egy voltaképpen új és önálló könyvről. Ahogy most tájékozódni próbálok, látom, hogy ennek az e-könyvnek ez már voltaképpen egy második (?) kiadása (mindenesetre a világhálón két különböző grafikájú könyvborítót is találtam), és az első, két kézen megszámolható példányszámban talán nyomtatva is megjelent, mégpedig Negyvenöt év a szerelem kertjében címen,[21] ami számomra azt jelenti, hogy ez utóbbi szöveg mégiscsak több és más, mint az Ethnographia-beli tanulmányok újraközlése. Persze ha „csak” az lenne, az is rendkívül fontos volna, ha lenne… és/vagy hozzáférhető volna… lenne…[22]
A szerző Az európai folklór a középkor végéig című kötet[23] nekünk szánt személyes dedikációjában a címet kiegészítette: …és tovább. Vajon mit értett alatta? Hát, egyrészt nyilván azt, hogy meg kell még írni (és neki kell megírni!) a kora újkori, újkori és modern európai folklór áttekintését, amire (akik ezt a könyvét ismerik) mindenki vár.
No, de mi is a folklór?
Jaroslav Smítal, neves szlovák matematikus, a besztercebányai Bél Mátyás Egyetemen neki ítélt doctor honoris causa cím átvételekor, 2017 tavaszán beszédét a következő mondatokkal kezdte: „Matematikus vagyok. Hogy mi a matematika? Fogalmam sincs…”
Hasonlóan lehetünk a folklórral is. Voigt ad ugyan definíciót[24] (az osztálytársadalmak alávetett osztályainak teljes társadalmi tudata), no de mikortól is? És a középkor végéig? Nyilván másodkézből vett folklóradatok lehetnek ezek, hiszen a maguk természetesen közegében, a szóbeliségben ezeket a korai folklóralkotásokat nem ismerhetjük. „Csak” jobbára a folklóron kívüli (?) személyek lejegyzéseiből, feldolgozásaiból, fordításaiból… És itt azonnal eszünkbe is juthatnak egy másik, ugyancsak a bevezetőben említett rendezvényen bemutatott kötet (Etnoszemiotika) utolsó fejezetének gondolatai.[25] Hogy voltaképpen minden felfogható fordításnak. Ha a szóbeliségből lejegyzünk, rögzítünk egy szöveget, akkor azt az írásbeliség nyelvére fordítottuk. Ha az írásbeliségből átkerül egy szöveg a szóbeliségbe, lényegében akkor is fordítással van dolgunk. És a különböző nyelvekről még nem is beszéltünk… A közismert gyerekjáték, a súgólánc is ilyen fordítások (talán nem véletlen, hogy a magyarban hangzásilag is oly közel van ehhez a ferdítés) láncolata, amikor az útjára indított mondat célba érve egész más értelmet nyer.
Még mindig a folklór kacskaringóinál maradva szóba kell hozni Voigt Vilmosnak a bevezetőben említett monstre-könyvbemutatón is prezentált egyik példaértékű művét, mégpedig az Aquinói Szent Tamás és a mágia címűt.[26] Szerzőnk életművében persze ez sem előzmények nélkül való, hiszen mágiával, hiedelmekkel, a szóbeliség és írásbeliség kapcsolatrendszerével foglalkozik.[27]
És ha már összehasonlító folklorisztika, akkor európai etnológia is. Európai etnológia? Hallgatóimnak fel szoktam tenni a kérdést: lehet-e az európai etnológia szellemében úgy kutatásokat végezni, hogy az ember ki sem teszi a lábát Szlovákiából? A (szerintem) helyes válasz természetesen az igen. Hiszen Szlovákia multietnikus ország, ahol a szlovákok, magyarok, ukránok, ruszinok, németek, zsidók, romák, csehek, lengyelek, horvátok stb. kultúrái, folklórjai a maguk bonyolult, egymásra ható összetettségükben vizsgálhatóak. Nem új találmány ez. Gondoljunk csak a Johann Csaplovics (Ján Čaplovič, Csaplovics János) által híressé vált toposzra: Magyarország Európa kitsinyben. Aztán ebből jött, hogy Gömör Magyarország kicsiben, és jöhetne, hogy Rimaszombat Gömör kicsiben, a Vasút utca 1. meg Rimaszombat kicsiben… Egy másik vonal szimbolikus kezdete egy összehasonlító szlovák–magyar folklorisztikának lehetne az a tény, hogy a szlovák (és – nota bene! – magyar) néprajz egyik előfutára, meglapozója, Ján Čaplovič (1780–1847) és a palócok első, tudományos igényű leírója, Szeder Fábián (1784–1859) egymástól 5-6 kilométernyi távolságban, közel egy időben születtek. Az előbbi Felsőpribélen, az utóbbi Csábon. És itt megint visszakanyarodhatnánk Voigt Vilmosnak a reformkori mondáinkról szóló (és az ebben a témakörben mozgó egyéb) írásaira, amelyekből rendre az derül ki, a közép-európai népek folklórja, miközben regionális sajátosságokat is felmutat, mennyire egységes, mennyire rokon.
És most, témakör hozza magával szinte automatikusan a következő témakört, szinte oda sem kell figyelnem, csak írni, szóval most még elmerészkedhetnénk egy olyan területre is, amihez legfeljebb egy halvány (a főszereplő szerint nem is igaz, de a lényeget tekintve mégiscsak az – teszem hozzá) anekdota (legenda?) révén tudunk kapcsolódni. Aminek ismételt elmesélésre e cikk elejétől fogva, hiszen ez több alkalommal is időszerű lehetett volna, erős késztetést éreztem. Nos, belső ellenállásom eddig tartott. A történet pedig a következő: Voigt Vilmos legendás egyetemi kötelező irodalomjegyzékeiben a magyar mellett nemes egyszerűséggel szerepeltek elolvasandó angol, német, francia és orosz nyelvű publikációk is, amivel az egyetemi hallgatók még csak-csak boldogultak, hiszen mindig akadt egy-egy német, angol, orosz stb., szakos csoporttárs, aki kisegítette az adott nyelvben kevésbé vagy egyáltalán nem járatosakat. Illetve, hát, kölcsönösen kisegítgették egymást. No, de egy évben, egy listán (állítólag) valamilyen elolvasandó óizlandi szöveg is fölbukkant. A legenda szerint egy bátor emberekből összeverbuvált különítmény ment a tanár úrhoz, s nehezményezték, hogy ezzel baj lesz. Voigt Vilmos (szerintem: tettetett) csodálkozással rájuk nézett, mondván: hogyan, maguk nem olvasnak óizlandiul? Persze, anekdota ez, ebben a formájában nyilván nem történt meg, de Voigt Vilmos soknyelvű olvasottságát, a hallgatóival szembeni elvárásainak a szintjét lényegében nagyon is pontosan jellemzi. Igen, végezetül, ha ilyen kvaterkázva is, az Óizlandi irodalom és kultúra című könyvét hozom szóba, hogy legyen okom megemlíteni további, északi témájú, különösen a balti finn népek folklórjával foglalkozó tanulmánygyűjteményeit.[28] Ezek is már önmagukban külön világok, miközben diszciplinárisan bennük van a nyelvészet, esztétika, irodalom- és vallástudomány, folklorisztika, szemiotika és még ki tudja, mi minden! Igen, főleg az összehasonlító filológia.
Végignézve, (engedelemmel: ez itt eufemizmus) végigolvasva, végiggondolva Voigt Vilmos munkáit, úgy is fogalmazhatnánk, hogy ezek afféle közelítések a folklórhoz. Mondhatni, külön tudományág.[29] Mint valami titkos ösvények a folklór hatalmas hegyére: egyikük kényelmesebb, rövidebb, ám végpontjáról még nincs annyira tágas, kényelmes kilátás az egész folklórtájra, másikuk viszont kanyargósabb, megerőltetőbb, néha egy-egy gyors sodrású patakon is át kell, hogy gázoljon, egy-egy sziklás meredélyen föl kell, hogy kapaszkodjon az ember, de följutva a csúcsra, eláll a lélegzet: nagyon megérte az erőfeszítéseket! Onnan már nagyon messzire látni.