Csehy Zoltán–Polgár Anikó: Gyakorlati magyar verstan

Pozsony / Bratislava, Comenius Egyetem / Univerzita Komenského, 2018, 348 p.

„Nem minden hangból lesz a szó nemes értelmében vett zene, ahogy nem minden frappáns ritmus válik verssé, és nem minden kiérlelt vagy eredeti gondolat nemesül költői zenévé” – ezzel az egész könyvön rejtve végigvonuló gondolatfüzérrel adják meg a Gyakorlati magyar verstan szerzői verstankönyvük alaphangját az előszóban. Verset alkotni mesterien is lehet, de ahogy a mondás tartja, néha Homérosz is alszik. Egy elnyúló szótag, egy félrecsúszott metszet: s a vers csontváza máris szétesik. A könyv szerzői nem csak magasirodalomban gondolkodnak, verstani kézikönyvükben egyaránt hoznak példát klasszikus műalkotásokra és pusztán illusztratív szerepű formai szárnypróbálgatásokra.

A Gyakorlati magyar verstan hiánypótló a maga műfajában. Habár akadnak terjedelmes darabok, legyen szó Szepes Erika és Szerdahelyi István verstanáról vagy Horváth János munkáiról, s a metrikai szabályok is mondhatni többé-kevésbé földbe gyökereztek, a klasszikusok mellett új típuspéldákra is szükség van, hiszen az új generáció új megközelítésmódot igényel. Nem mellékes tény az sem, hogy a könyv nyelvezete és példatára a közérthetőséget célozza meg, s így beteljesíti vállalt feladatát, hogy oktatási támaszt biztosítson a diákoknak.

Didaktikai szempontból a könyv felépítése kimondottan szerencsés: a diák megismerkedhet az alapfogalmakkal, a terminológiával, a legalapvetőbb metrikai elvekkel, és minden verslábhoz, metrikai szerkezethez mintapéldát is kap. A példaként kiragadott sorok, részletek és versek spektruma csaknem behatárolhatatlan, visszanyúlik egészen Homérosz idejébe, s a legtöbb tankönyvhöz viszonyítva a szokásosnál tovább merészkedik, hiszen a magyar klasszikuson átívelve a kortárs költészetet is beleépíti repertoárjába. A könyv félreteszi az enciklopédiába illő közhelyesült irodalomtörténeti tényeket, mint például azt, hogy a magyar versnyelv egyik forradalma a klasszikus triász munkássága volt, amellyel meghonosították egyebek közt az ún. nyugat-európai verselést. Inkább arra törekszik, hogy vállalt feladatában konzisztens módon gyakorlatias maradjon. Nem szabad megfeledkezni a fejezetek, alfejezetek elejére beinjektált összefoglaló táblázatokról sem, amelyek már önmagunkban is megérnének egy verstani gyorstalpalót.

A könyv magyar nyelvben való megjelenési sorrendjében veszi górcső alá a verselési rendszereket, kitér a világ különböző tájairól meghonosított állandósult strófaszerkezetekre, mint például az olasz tercina, a magyar verselésben még vitatott szerkezetű rondó, vagy az angol limerick. Zárásként pedig megbirkózik a szabadvers verstani betájolásával. A pszeudoformáktól kezdve a tömbverseken át a metrikailag teljesen szétzilált versekig széles skálán mozgó alapanyaggal dolgozik. A repetitív elemek ritmikai funkciójának felfedezése sem maradhat el, de a példák között olyan különlegességekre is rábukkanhatunk, mint a képversek, khronosztichonok – azaz az olyan versek, amelyek római számokkal leírt évszámot rejtenek el magukban – vagy egy pornómagazinból kivágott női alak testére írt vizuális költemény.

A szerzők oktatói tevékenységére mutatnak mindazok a közvetlenebb nyelvi-stilisztikai fordulatok, amelyeket a könyvben használnak. A levegős szöveg, az összefoglalók és a klasszikusok mellé betársul a jókedv és a humor is, ami elengedhetetlen kelléke az oktatásnak. Nem is lehetne annál abszurdabb jelenetet elképzelni akadémiai szinten, mint amikor valaki az egyetem folyosóján sétál, és a tanteremből a következő Varró Dániel-sorokat hallja a diákok skandálásában: „Szép állat a || krokodil, // minden este || bekakil, // bekakil, || bepisil, // szép állat a || krokodil. (32. p.)”

Olykor egy-egy versrészlet meglepetésszerű reakciót vált ki. Váratlanul olyan dolgokra leszünk figyelmesek, hogy a jól ismert gyerekkori altatódal egyszer csak háromlábú daktilusi sorok („Bóbita, Bóbita táncol, // Körben az angyalok ülnek, // Béka-hadak fuvoláznak, // Sáska-hadak hegedülnek”, 111. p.) fonadéka lesz, hogy két köznapi szó hexameterré áll össze („Gépjárművezető-igazolványok kiadása”, 82. p.), vagy hogy egy matematikapéldában is ott lüktethet a hexameter ritmusa („77 520 x 3 = 6 x 10 + 232 500”, azaz „Hetvenhétezer-ötszázhússzor három egyenlő: // hatszor tíz plusz kétszázharminckétezer-ötszáz”, 72. p.).

A kötet esztétikai ítéletet nem hoz, legyen szó bár marginálisnak titulálható, ám a jelenséget ábrázoló sorokról vagy reprezentatív versgyűjteménybe illő darabokról. A szemrímet illusztráló „Volt amire // büszke volt // Voltaire?” (18. p.) rögtönzés, vagy a következő Parti Nagy-sorok: „Dunának, Oltnak egy vize, // mentőkötél a fuldokoltnak, // Middle Eat European Service. (18. p.), akárcsak a leggyakoribb magyar hexameter, az „Áfás számlaigényét kérjük, előre jelezze!” (73. p.) egyaránt alkalmas példa lehet egy-egy jelenségre.

A Gyakorlati magyar verstan kétségkívül diákbarát segédlet, amely mindamellett, hogy megmutatja a legcélratörőbb utat a verselési elméletek szerteágazó terepén, példatárával feladja a leckét az olvasónak irodalomtörténetből is, hiszen az is kiderül, hogy mely téren, mely költőnél van pótolnivalója. Remélhetőleg a könyv nem csak a jól elrendezett, ám passzív tananyag tárháza marad, hanem inspiratív erő lesz a ritmikai impulzusok gyakorlati megvalósításában is, ha nemcsak tanít, hanem megszerettet, ha nem csak elemző rutint ad, hanem akár személyes élménnyé váló ritmusjátékokra, akár magasabb költői kísérletekre ösztönöz.

Jablonský Benjámin