Imprsszum 2004/3
Fórum Társadalomtudományi Szemle
negyedévenként megjelenő tudományos folyóirat
VI. évfolyam
Főszerkesztő
Csanda Gábor
A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László
Szerkesztőbizottság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)
Tartalom
Ötéves a Szemle (Öllős László) 3
Tanulmányok
Izsák Lajos: A felvidéki magyarság jogfosztása és szülőföldjéről való eltávolítása 1944–1949 5
Lelkes Gábor: A európai parlamenti választások Szlovákiában 2004-ben 21
Rácz Kálmán: Esztergomi érsekség kontra csehszlovák állam – egyházi birtokperek a hágai bíróság előtt (1. rész) 35
Simon Attila: „Helyzet van.” Vázlat a szlovákiai magyar iskolákban folyó történelemtanítás állapotáról egy kérdőíves felmérés alapján 53
Kiss József: Szlovákia helye és szerepe Milan Hodža geopolitikai koncepciójában (2. rész) 85
Davide Torsello: Bizalom, bizalmatlanság és társadalmi kapcsolatok egy dél-szlovákiai faluban 103
Veres Valér: Jövőtervek a kisebbségi magyar és a többségi fiatalok körében a társadalmi-származási háttér kontextusában 119
Konferencia
Kontra Miklós: A társadalomtudományi kutatások néhány etikai vonatkozása 145
Liszka József: Szlovákiai magyar néprajz és/vagy európai etnológia? II. 153
Mészáros András: „Magyar filozófia = Magyarországon művelt filozófia” (Nyílt kérdések Hanák Tibor kapcsán) 161
Közlemények
Konferencia a szlovák és a cseh levéltárügy időszerű kérdéseiről (Gaucsík István) 169
„Megidézett reneszánsz.” A magyar filozófia történetével foglalkozó kutatók negyedik nemzetközi konferenciája (Mészáros András) 173
Az MTA „Magyar Tudományosság Külföldön” Elnöki Bizottság kihelyezett ülése (Lelkes Gábor) 175
Dokumentumok
Munka Jenőné, szül. Dobossy Ilona öccséhez írt levelei 177
Könyvek
Szarka László: Kisebbségi léthelyzetek – közösségi alternatívák. Az etnikai csoportok helye a kelet-közép-európai nemzetállamokban (Simon Attila) 191
Vörös Ferenc: Családnévkutatások Szlovákiában (Bauko János) 193
Kontra Miklós (szerk.): Nyelv és társadalom a rendszerváltozás kori Magyarországon (Szabómihály Gizella) 197
Ötéves a Szemle (Öllős László)
Öt esztendőt nem szokás hosszú időnek tartani egy lap életében. Az hiszem, nekünk mégis van okunk az ünneplésre. Lapunk a Fórum Társadalomtudományi Szemle ugyanis a szlovákiai magyarság első társadalomtudományi folyóirata 1945 óta, s 2004-ben elmondhatjuk, hogy nemcsak megért hat évfolyamot, hanem ígéretes fejlődés jeleit mutatja.
Amikor 1999-ben megjelentettük az első számot, erős volt az elszántság bennünk, hogy végre útjára indítsunk egy szlovákiai magyar tudományos folyóiratot. De a félsz is mozgott bennünk, hiszen tudtuk, a lap sorsa csak részben van a szerkesztőbizottság kezében. Ez a lap ugyanis olyan lesz, amilyenné a publikáló szlovákiai magyar értelmiség teszi. Nos, óvatosságból, félve, hogy csak csekély számú színvonalas, tudományos igényességű írás kerül szerkesztőségünkbe, az első évben csak két számot jelentettünk meg. De már a következő évben háromszor jelent meg a folyóirat, most pedig már negyedévente kerül az olvasókhoz.
Mindenekelőtt a szlovákiai magyar társadalomkutatókat illeti ezért a köszönet. Az a nem várt alkotókedv, amelynek eredményeképpen színvonalasabbnál színvonalasabb tanulmányok, értekezések, konferenciákon elhangzott előadások tucatjai töltik meg a lap hasábjait, szerintem, jelez valamit. Nevezetesen egy olyan elmélyült kutatómunkára épülő szellemi pezsgést, amit olyannyira hiányoltunk nemzeti kisebbségünk kultúrtörténetéből. E folyamatot szemlélve külön öröm, hogy az ismert személyiségek mellett, egy fiatal és ambiciózus kutatógeneráció megjelenésének lehetünk tanúi. Nekik is köszönhető, hogy most már alig van olyan társadalmi problémája a szlovákiai magyarságnak, amelyről ne jelennének meg tanulmányok, elmélyült értekezések. Megtisztelő, hogy a Fórum Társadalomtudományi Szemle adhatja közzé e munkálkodás eredményének jelentős részét.
Szerzőinken kívül meg kell köszönnöm a szerkesztőbizottság minden eddigi tagjának áldozatos munkáját. Külön köszönet illeti a folyóirat két eddigi felelős szerkesztőjét, Fazekas Józsefet és Török Tamást. Nélkülük a Fórum Társadalomtudományi Szemle sem tartalmában, sem pedig formájában nem válhatott volna immár az egész magyar nyelvterületen ismert és elismert folyóirattá.
Továbbá megbecsülés illeti a Fórum Kisebbségkutató Intézet, valamint a Lilium Aurum Kiadó azon munkatársait, Tóth Károlyt és Hodossy Gyulát, akik a folyóirat körüli nem kevés egyéb munkát és intéznivalót vállalják.
Köszönöm minden támogatónknak azt a segítséget, amely nélkül egy anyagilag ráfizetéses tudományos folyóirat aligha tarthatná magát a felszínen. A legnagyobb köszönet olvasóinkat illeti. Bízunk benne, hogy lapunk szellemi élményt nyújt számukra.
Még az eddiginél is nagyobb elhatározással vágunk bele együtt a következő öt esztendőbe, hogy annak elteltével, a Fórum Társadalomtudományi Szemle tizedik évfolyamának megjelenését követően, még több okunk legyen az örömre.
Társadalomtudományosság nélkül egyetlen modern társadalom, s így nemzeti kisebbség sem létezhet, a társadalomtudományok pedig nem lehetnek meg fórumok nélkül. A mi Fórumunk ezen túl is teret ad minden kimunkált gondolatnak, vizsgálódásnak, a mélyből előásott fontos adatnak, hiszen versengő, alakuló világunkban ezek mutatják közösségünk folyamatos megújulásának lehetőségeit.
Öllős László
Izsák Lajos: A felvidéki magyarság jogfosztása és szülőföldjéről való eltávolítása 1944–1949
Történelmi tény, hogy a felvidéki magyarság már a XI. századtól kezdve lakta, birtokolta és művelte azt a földet, amelyet a második világháború után el kellett hagynia, illetve „hivatalosan” eltávolították onnan. Elődeinknek, a felvidéki magyarságnak az etnikai és nyelvhatára a XI. században már a Pozsony–Nagyszombat–Nyitra– Galgóc–Bars–Hont vonalra terjedt. Így pl. szülőfalumról Negyedről az első írásos emlék 1113-ból való, a zoborhegyi apátság oklevelében már e néven említik. Komárom az Árpád-házi királyok uralkodása idején már kisebb várispánság.
A magyarság a Felvidéken is a sík vidéki és dombsági területet részesítette előnyben, majd a földművelés terjedésével együtt észak felé haladtak, főként a folyóvölgyekben. Így alakult ki a sok évszázadon keresztül fennálló magyar–szlovák nyelvhatár: Léva–Losonc–Rimaszombat–Rozsnyó. Mária Terézia uralkodása idején az 1773-ban készített első országos összeírás a magyar településterület határát a Nyitra–Léva–Losonc–Rimaszombat–Rozsnyó–Jászó vonalban jelölte meg. 1880 végén a mai szlovák államterületen közel 600 ezer magyar élt, s ez a létszám az 1910-es népszámlálás idejére már közel 900 ezer főre emelkedett, ami a korabeli lakosság 30,62%-át tette ki. Az azóta eltelt évtizedek azonban óriási etnikai és nyelvi eltolódásokat eredményeztek.
Erőszakos szlovákosító kampányok egész sora zajlott a két világháború között is, de különösen 1944 után. Ez a folyamat már az 1918/19-es fordulat után kezdetét vette, amikor a berendezkedő új csehszlovák államhatalom rögtön több mint 100 ezer felvidéki magyart üldözött el otthonából. Az 1920-as trianoni szerződés következtében Magyarország új helyzetbe és környezetbe került. Az ország korábbi 325 400 km2-es területe 92 900 km2-re, lakossága 20,8 millióról 7,6 millióra csökkent. Trianon a magyarság történetének legnagyobb tragédiáját jelentette, hiszen több millió magyar – jórészt egy tömbben – került a szomszédos országokhoz. Romániához csatoltak 1 660 000 főt, Csehszlovákiához 896 000 főt, Jugoszláviához 577 000 főt, megkérdezésük, azaz népszavazás nélkül. Hazánkat új szomszédai vesztesként kezelték, s a hozzájuk került magyar közösségek a helyi nacionalizmusokkal szemben védtelenné váltak. „Az 1921, de méginkább az 1930. évi népszámlálások eredeményei arról tanúskodtak, hogy a szlovák és rutén többségű területek szórványmagyarsága, a vegyes lakosságú városok magyar polgársága és a nyelvhatáron élő magyarság elsorvadt” – állapítja meg a jeles felvidéki történész, a pozsonyi Popély Gyula (Popély 1991). „Különösen feltűnő a magyar elem térvesztése a Nyitra környéki, a Verebély és Léva közötti, a Kassa környéki, valamint a Tőketerebes alatti vegyes lakosságú és keverék népességű területeken. A vegyes lakosságú területek szlovákká válásával két helyen is megszakadt az addig összefüggő egészet alkotó magyar etnikai sáv: Nógrád megyében Nagykürtös alatt, valamint Abaújban Kassától délkeletre” (u.o.). Vagyis Szlovákiában már a két világháború közötti évtizedekben is tudatosan folyt a magyarság sorainak ritkítása. Ez a folyamat 1938-ban azonban rövid időre megszakadt.
Az első bécsi döntés értelmében 1938. november 2-án 11 927 km2 terület, Kormárom, Érsekújvár, Dunaszerdahely, Somorja, Beregszász, Losonc, Ipolyság, Léva, Rozsnyó, Kassa, Ungvár és Munkács városa került vissza Magyarországoz. A visszatért területek 1 050 000 lakosának 86,5%-a magyar volt. Pozsony azonban Csehszlovákiában maradt. Aligha férhet hozzá kétség, hogy ez a döntés fedte az etnikai határokat, és aligha eredményezett volna mást vagy többet egy nemzetközi ellenőrzés mellett tartott népszavazás. E döntést követően Chamberlain angol miniszterelnök úgy nyilatkozott a brit parlamentben, hogy Csehszlovákia és Magyarország közötti határokra vonatkozóan nem szükségesek további nemzetközi lépések. Sőt a londoni magyar követ érdeklődésére az angol külügyminisztérium azt is megerősítette, hogy mindez az első bécsi döntés „de jure”, vagyis jogi elismerését is jelenti.
A Felvidék magyarlakta területeinek visszatérése után néhány hónappal, 1939. március 15-től a müncheni egyezményt aláíró nagyhatalmak – Anglia, Franciaország, Németország, Olaszország – döntése következtében az első világháború után kreált Cseszlovákia megszűnt létezni. A német csapatok prágai bevonulásával egy időben létrejött a Tiso vezette szlovák bábállam, amely Hitler szövetségeseként vett részt a második világháborúban. Így Magyarország „Csehszlovákia ellen” háborúba sohasem lépett. Mégis a Csehszlovák Köztársaság 1938/39. évi szétverésében mondták ki a magyarságot – és a németeket – bűnösnek. „A szlovákiai magyar kisebbség túlnyomó többsége üdvözölte a demokratikus Csehszlovák Köztársaság széttörését, a demokratikusan igazgatott délszlovákiai területeknek a fasiszta Magyarország részéről történt megszállását, és érdemeket szereztek a Csehszlovák Köztársaság széttörésében” – mondotta Gustav Husák 1945. február 28-án Kassán. Majd így folytatta: „A magyar lakosság többségének örömet okozott az, hogy a demokratikus Csehszlovákiától a fasiszta és feudális Magyarországhoz került” (Polányi 1992:8). Ez utóbbit tekintve teljes egészében igaza volt, aligha akadt volna ugyanis olyan magyar kormányzat, amely kitért volna a történelmi alkalom megragadása elől. A második világháború után győztesnek nyilvánított Csehszlovákia viszont már a háború idején a magyarok és németek nélküli szláv állam kialakítását, megteremtését tűzte ki célul.
A csehszlovák nemzeti állam megteremtésének programját – az akkorra már nemzetközileg is elismert jogfolytonosság talaján állva – Edvard Beneš köztársasági elnök és a londoni csehszlovák emigráns kormány 1942 végén, 1943 elején a magyar nemzetiségű lakosság kitelepítésének követelésével egészítette ki. Beneš 1943 őszén Moszkvában találkozott a csehszlovák kommunista vezetőkkel is. Érdemes idézni a tárgyalások jegyzőkönyvéből: „Beneš hangsúlyozta, hogy megkapta a Szovjetunió hozzájárulását a németek kitelepítéséről a Köztársaság területéről, és már régebben sikerült megszereznie Angliának és Rooseveltnek írásbeli hozzájárulását. Ugyanezt a módszert, amit a németek ellen fogunk alkalmazni, a magyarokkal szemben is érvényesítjük, mikor is ezt az eljárást megkönnyíti a szlovákiai magyar lakosság kicserélése a magyarországi szlovákokért” (László 2003:13). A moszkvai csehszlovák kommunista emigráció 1944 tavaszán – a szovjet kormánynyal együtt –, a Szlovák Nemzeti Tanács pedig 1944 őszén szintén elfogadta ezt. Beneš elnök így érzékeltette országa magyarellenes hangulatát: „Sok emberünk azt mondja: meg kell őket semmisíteni. Magam nem vagyok ilyen radikális. Egy nagyhatalom beszélhet ilyen módon, de mi nem tudunk ilyesfélét megvalósítani” (Gergely–Izsák 2000:164).
A Szlovák Nemzeti Tanács ülésén Falton így fogalmazott: „A legnagyobb határozottsággal kell megkezdenünk a tisztogatási munkát. /…/ Meg kell fosztani őket vagyonuktól, gyűjtőtáborokba kell őket elhelyezni, és ki kell őket telepíteni Magyarországba, addig pedig Csehországba kell őket munkára vinni és birtokaikra szlovák földműves családokat kell telepíteni. Haladéktalanul hozzá kell fogni a magyar egyházi birtokok elkobzásához is” (László 2003:16). 1944 végén a fokozódó szlovák nacionalista indulatok következtében az egész országot elárasztotta a magyarok elleni gyűlöletkeltés hulláma. Jól példázza ezt a folyamatot annak a cikknek a hangvétele, amelyre Janics Kálmán bukkant a korabeli csehszlovák sajtóban: „Senkire nem szabad tekintettel lenni. Ma nem kell a Csehszlovák Köztársaságnak egyetlen magyar sem, akár szocialista, akár demokrata gondolkodású. Nekünk már ez is elég, hogy ezek az emberek a magyarok, szétverték az államunkat, és ma is bomlasztják a köztársaságot. Magunknak, nemzetünknek és köztársaságunknak ártunk, ha fedezzük és védjük őket. Szabadítsuk meg telkeinket az egerektől és poloskáktól. /…/ Menjenek önként és örökre Magyarországra, amely »úri embereket« csinál belőlük, a hamisság és az ázsiai cigányság igazi példányait /…/ kiseperni a magyarokat mindenütt, akkor is, ha kommunisták vagy demokraták” (Janics 1989:82). Az új csehszlovák állam, illetve demokrácia fundamentumába sajnos beépült a gyűlölet.
A Szlovák Kommunista Párt 1945. februári konferenciáján „új honfoglalásra” szólította fel a szlovákságot: „A szlovák parasztnak és munkásnak, akiket kiszorítottak a gazdag déli területekről és századokon keresztül a hegyek között elnyomtak, meg kell ismét kapnia ezeket a régi szlovák területeket és lehetőséget a rendes emberi élethez” (Gergely–Izsák 2000:264). Majd 1945. március elején azért emelt szót, hogy „a múltban vagy az elmúlt hat évben erőszakkal elmagyarosított déli határvidéket tervszerűen és fokozatosan visszaszlovákosítsuk. Dél-Szlovákia gazdag és termékeny földjét, amelyről a magyar grófok és feudális urak a hegyek közé szorították a szlovák parasztot, ismét vissza kell adni a szlovák parasztságnak. Követeljük, hogy a magyar többségű községekbe és városokba gyorsított ütemben küldjenek közigazgatási bizottságot” (Gergely–Izsák 2000:264).
Ezen elképzelések, illetőleg tervek jegyében fogant az 1945. április 5-én Kassán meghirdetett kormányprogram, amely a magyar nemzetiséget egészében tette felelőssé Csehszlovákia felbomlásáért. E program VIII. fejezete a következőket helyezte kilátásba a magyar nemzetiséggel kapcsolatban: „1. a csehszlovák állampolgárságot csak azoknak a magyar nemzetiségű lakosoknak hagyják meg, akik antifasiszták voltak, részt vettek a Csehszlovákia felújításáért folytatott ellenállási mozgalomban, vagy pedig üldözték őket köztársasághoz való hűségükért. 2. a többi magyar nemzetiségű lakos csehszlovák állampolgársága megszűnik, de lehetővé teszik nekik az optálást /két állampolgárság közül az egyiket választja – I.L./; minden ilyen irányú kérelmet külön vizsgálnak meg. 3. azok a magyar nemzetiségű személyek, akik bűntényt követtek el a köztársasággal vagy más nemzetekkel szemben, főképp a Szovjetunió ellen, bíróság elé kerülnek, megfosztják őket csehszlovák állampolgárságuktól és örökre kitiltják őket a köztársaság területéről” (Polányi 1992:17–18). A kormányprogram konkrét javaslatait a kollektív felelősség szelleme hatotta át, mivel a magyar nemzetiségű lakosság túlnyomó többségét hontalanságra ítélte, s ezzel együtt a jog sáncain kívülre helyezte. Számos magyarellenes – s tegyük hozzá németellenes – intézkedés már a kormányprogram – vagyis 1945. április 5. – megszületése előtt napvilágot látott. Közülük említésre méltó a SZNT 1944. szeptember 6-án elfogadott rendelete, amellyel megszüntetett Szlovákiában minden magyar és német tanítási nyelvű iskolát. Egyidejűleg megtiltotta, hogy az államilag elismert egyházak német és magyar nyelven tartsák istentiszteleteiket mindazokon a helyeken, ahol azokat az első bécsi döntés /1938. nov. 2./ után vezették be.
Egy 1945. február 21-én kiadott rendelet szerint a földreform céljára azonnali hatállyal és térítés nélkül elkoboztak minden mezőgazdasági ingatlant, amely olyan magyar nemzetiségű személyek tulajdonát képezte, akik 1938. november 1-jén nem voltak csehszlovák állampolgárok. Hasonló sors várt a magyar nemzetiségű személyek 50 hektárt meghaladó mezőgazdasági ingatlanaira is. „Természetesen soha többé nem engedhető meg, hogy államunkat illojális politikával olyan idegen, nem szláv nemzetiségű kisebbségek gyengítsék, amelyek nagyrészt a náci Németország, valamint a reakciós Horthy-Magyarország engedelmes eszközévé váltak a köztársaságunkkal szembeni hódítási vágynak – szögezte le az 1945. április 5-i kormánynyilatkozat, s azt is rögtön hozzátette – államunknak /…/ meg kell szabadulnia a német és magyar nemzetiségi kisebbség minden elemétől” (Polányi 1992:26).
A kormányprogram meghirdetését követően 1945. április 7-én jelent meg a SZNT belügyi megbízottjának rendelete, amely szerint a magyarok által lakott településeken nem lehetett nemzeti bizottságokat alakítani, s ha netán ilyenek mégis létrejöttek, fel kellett oszlatni azokat. A magyarok nem lehettek sem politikai pártnak, sem tömegszervezeteknek tagjai. Április–május folyamán elbocsátották állásukból a magyar nemzetiségű közalkalmazottakat, majd nem sokkal később a magánalkalmazottak menesztése következett. A magyar nemzetiségűek tulajdonában lévő kis- és középüzemek, a kisiparosok műhelyeit is beleértve nemzeti gondnokság alá kerültek. A nagyobb városokban, különösen Pozsonyban, tömeges méreteket öltött a magyar nemzetiségű lakosság lakásainak igénybevétele, gyakran az érintettek internálásával egybekötve. Internáló táborok működtek – többek között – Pozsonyligetfalun, Kassán, Losoncon, Léván, Nagyidán, Nyitrán, Rozsnyón, Szereden s másutt, ahol több mint 20 000 magyart őriztek, s csak kevés szó esik arról, hogy egyedi kivégzések és tömeggyilkosságok is történtek. Ezek hatására már 1945 tavaszán megindult a menekültáradat Magyarországra, s néhány hónap alatt mintegy 40 ezren menekültek a határ túloldalára. A kormányprogram rendelkezése alapján közel 800 magyar tanítási nyelvű iskolát és egyéb oktatási intézményt zártak be – az oktatás nyelve csak a szlovák lehetett – így azon tanulók száma, akik nem tanulhattak anyanyelvükön meghaladta a 100 ezret. A vegyes lakosságú településeken és a városokban a magyar nemzetiségű lakosság – családi otthonain kívül – sehol sem beszélhetett az anyanyelvén, hacsak nem akarta magát kitenni különböző sértéseknek és atrocitásoknak.
A második világháborúban győztes nagyhatalmak potsdami értekezlete /1945. július 17–augusztus 2./ elutasította a magyar nemzetiség kitelepítésére vonatkozó csehszlovák kérést. Ez az állásfoglalás elégedetlenséggel töltötte el a csehszlovák hivatalos köröket és a közvéleményt. Ez mindenekelőtt a magyar nemzetiséggel szembeni türelmetlenség fokozódásában, illetőleg a magyar nemzetiségű lakosság jogfosztásában és szülőföldjéről való elűzésében, üldözésében fejeződött ki.
A felvidéki magyarság további sorsa szempontjából döntő jelentősége volt a 33/1945. sz. elnöki dekrétumnak, amely augusztus 2-án jelent meg.
„Azok a német vagy magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgárok, akik az idegen megszálló hatalom jogszabályai értelmében német vagy magyar állampolgárságot szereztek, az ilyen állampolgárság megszerzésének napján elveszítették csehszlovák állampolgárságukat – szólt a dekrétum 1.§-a. – A többi német vagy magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgár e dekrétum hatályba lépésének napján elveszti csehszlovák állampolgárságát” (Polányi 1992:33). Hatályba lépésével a magyar nemzetiség lényegében elesett az egészségügyi ellátástól, a nyugdíjtól, valamint azoktól a szociális juttatásoktól, amelyeket nem nélkülözhetett, ha élni akart. Az intézkedés csaknem háromnegyed millió magyart érintett. 1945. szeptember–december között a 88/1945. sz. elnöki dekrétum alapján – a férfiak 16–55 év között, a nők 18–45 éves korig bármikor beoszthatók voltak az ország legtávolabbi részén is munkaszolgálatra – közel 10 ezer felvidéki magyart vittek közmunkára Csehországba. A németek kitoloncolása következtében ugyanis a cseh országrészekben egyre nagyobb lett a munkaerőhiány, amit pótolni kellett.
Magyarország kormánya több ízben is a szövetséges nagyhatalmakhoz fordult, hogy védelmet kérjen a csehszlovákiai magyarok számára, de ott nem talált megértésre, kitérő vagy elutasító választ kapott. Nem maradt más hátra, mint az, hogy kétoldalú tárgyalásokon kísérelje meg a vitás kérdések tisztázását a csehszlovák kormánnyal.
1946. február 27-én Magyarország Budapesten lakosságcsere-egyezményt írt alá, illetve kötött Csehszlovákiával, amelynek az volt a lényege, hogy ahány magyarországi szlovák önkéntesen jelentkezik áttelepülésre, a csehszlovák hatóságok ugyanannyi magyart távolítanak el az állam területéről. Csehszlovákia nyilvánvalóan azért ragaszkodott annyira a „kiválogatás” jogához, mert csak így vélte elérhetőnek, hogy közvetlenül a két állam határa mentén elhelyezkedő lakosság – ahol lényegében csak magyarok éltek – etnikai arculatát megváltoztathassa. Ez az egyezmény egyébként egész tartalmából kitűnően nem két egyenjogú állam, hanem a győztesnek nyilvánított Csehszlovákia és a legyőzött Magyarország megállapodása volt. Hazánk hozzájárulását legfeljebb azzal lehet magyarázni, hogy a működésében nemzetközileg erősen korlátozott és teljesen magára hagyott Nagy Ferenc-kormány – más lehetőséget nem látván – így próbált az egyoldalú kiutasításoknak és a magyar etnikum szempontjából rendkívül súlyos és sérelmes rendszabály alkalmazásának gátat vetni. Még az egyezmény aláírásakor Vladimír Clementis kezdeményezésére találkoztak a csehszlovák kormányküldöttség tagjai a koalíciós pártok vezetőivel. A találkozón a csehszlovák külügyi államtitkár – ő volt a csehszlovák delegáció vezetője – megismételte azt a csehszlovák álláspontot, hogy Csehszlovákai nemzeti állammá akar válni és meg akar szabadulni a területén élő német és magyar lakosságtól. Ennek megoldását abban látta, hogy a két állam újabb egyezményt köt, amelynek értelmében Magyarország egyoldalúan mintegy 200 000 főnyi felvidéki magyart fogad be. Clementis a nagyobb nyomaték kedvéért egyúttal azt is leszögezte, hogy a Csehszlovákiában maradó magyarok semmiféle kisebbségi védelemre nem számíthatnak, s a Magyarország javára történő területi módosításról sem lehet szó. „Ez az egyezmény arculcsapása volt a magyar nemzet önérzetének – írta Sulyok Dezső a hazai ellenzék egyik vezére emlékiratában – teljesen alárendelte annak nemzeti érdekeit a kommunista–cseh–szláv imperializmusnak, törvényes formában másodrendű néppé a magyart tette a szlávokkal szemben: történelmük egyik legnagyobb vétke volt népünk megmaradása ellen” (Gergely–Izsák 2000:266).
Az egyezmény értelmében a magyar kormány hozzájárult ahhoz, hogy Csehszlovákia a szlovákok áttelepülésének előkészítésére, a jelentkezésre vonatkozó nyilatkozatok átvételére, agitációra és az egész akció lebonyolítására kormánybizottságot küldjön Magyarországra.
A Csehszlovák Áttelepítési Bizottság 1946. március 4-én kezdte meg tevékenységét Magyarországon. A bizottság tagjai és szakértői sorra járták mindazokat a magyarországi településeket, ahol szlovák nemzetiségű lakosság élt. Gyűléseket és előadásokat rendeztek, csoportos és egyéni beszélgetéseket folytattak, valamint írásos propagandaanyagot osztottak szét, terjesztettek a szlovákság körében. Emellett kiadták a hetente háromszor megjelenő Sloboda című lapot, továbbá több mint másfél hónapon keresztül – napi 30 perces adásban – a CSÁB rendelkezésére állt a budapesti rádió is. A CSÁB 157 községben fejtett ki propagandát.
De a CSÁB működésének már az első napjaiban, heteiben kiderült, hogy annak tagjai igen „rugalmasan” értelmezik és kezelik a lakosságcsere-egyezményt, a szlovák nemzetiségű lakosság hazatelepülésének előkészítését. Különösen az engedély nélkül érkező „szakértőkkel” volt sok probléma. Írók, színészek, újságírók, papok és a szlovák társadalmi élet különböző politikai beállítottságú képviselői úgyszólván minden ellenőrzés nélkül fejtették ki tevékenységüket. Azt is széles körben terjesztették, hogy azokat a szlovákokat, akik most önként nem mennek el, később erőszakkal telepítik át Csehszlovákiába, de akkor már nem kapnak földet. Sőt, az itt maradókat a magyar hatóságok a Dunántúlon telepítik szét, illetőleg Csehszlovákiából kitelepített magyarokat költöztetnek a szlovák családokhoz.
A CSÁB lakosságcsere-egyezményt sértő tevékenységével és propagandájának túlzásaival kapcsolatban a Nagy Ferenc-kormány március 21-én hivatalos nyilatkozatot adott ki, amely a következőket tartalmazta: „A magyar kormánynak mindig az volt az álláspontja, hogy szabadon távozhat az, aki az országot el akarja hagyni. Teljes és hiánytalan jogvédelemben részesül azonban az, aki Magyarországon akar megmaradni. A magyar kormány politikájának vezető gondolata az, hogy a kitelepülés sohasem kényszer, hanem mindig önkéntes elhatározás alapján történjen, és a kitelepülők vagyonukban sérelmet ne szenvedjenek. Áttelepülésről csakis ebben a keretben van szó. Magyar állampolgárt sem most, sem utóbb nem fognak erőszakkal az ország elhagyására kényszeríteni, vagy pedig a kitelepítés alkalmával vagyonától megfosztani. Magyarország területén minden magyar állampolgár törvényeink védelme alatt áll és állni fog a jövőben is” (Balogh 1988:122–123).
A csehszlovák kormány elkészítette a kitelepítésre kijelölt felvidéki magyarok listáját járásonkénti bontásban. Így pl. a Dunaszerdahelyi járásban a magyar lakosság 43,1%, az Érsekújváriban 22,6%, a Galántaiban 25,1%, a Kassaiban 34,8%, a Komáromiban 54,1%, az Ipolyságiban 38,4%, a Lévaiban 32,4%, az Ógyallaiban 44,5% , a Párkányiban 36,4%, a Somorjaiban 31,1%, a Vágsellyeiben 29,9%, a Zseliziben 40,5%-a szerepelt. A listán összesen 183 692 áttelepítésre kijelölt felvidéki neve szerepel. A lakosságcserére kijelöltek listájára felkerült felvidéki magyarok „Igazolvány”-t és „Fehérlap”-ot kaptak. Ezzel sorsuk megpecsételődött.
A magyar–csehszlovák viszony az egyezmény aláírása után sem javult, sőt inkább rosszabbodott. Ez azzal függött össze, hogy a csehszlovák kormány a lakosságcsere-egyezményt valójában csak az első lépésnek tekintette a magyarok eltávolítása szempontjából. Nem függesztették fel a korábbi jogfosztó intézkedéseket, sőt újabbakkal tetézték azokat. „Nyelvem, mely az emberi hang egyik legcsodásabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült. Újság a bűnös nyelvén nem jelenhet meg, rádiót tilos hallgatni. Lekonyult fejjel járok, és némán és ha lehet ki sem mozdulok emberek közé. Vak, süket és mozdulatlan gettóélet ez mindenképpen: a jogfosztott emberek szégyen- és félelemterhes élete – szólt Fábry Zoltán 1946 májusában a cseh és szlovák értelmiséghez, majd így folytatta – és az ok? Egyetlenegy tény, vádak vádja: magyarságom. Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok. A faji kizárólagosság barbarizmusának annyi millió emberéletbe került letörése után egy újabb keletű faji kíméletlenség büntet sommásan, tehát igazságtalanul. /…/ Győzők vannak és legyőzöttek! Örök törvény. Háborús törvény: embertelen törvény. Vae victis! A legyőzöttek csoportjába tartozom újra: magyar vagyok. A legmélyebb megalázottság fokáról, nyelv fosztottan, szóbénítottan kiáltok hozzátok, szabad emberek, írók és írástudók, kiknek némasága már feloldódott. /…/ A fasizmus perében csak az antifasizmus lehet perdöntő mérték. /…/ Amikor a vádlott most szót kér, a legszigorúbb és e perben egyedül illetékes mérték alkalmazását kéri. Semmi többet. Antifasizmust. Igazságot!” (Fábry 1968:372–373).
A „stószi remete” a pusztába kiáltott! A szlovák belügyi megbízott 1946. június 17-i rendelete alapján ugyanis megkezdték a magyar nemzetiségű lakosság körében az ún. reszlovakizációt vagy más kifejezéssel visszaszlovákosítási kampányt. A magyarokat választás elé állították: ha szlováknak vallják magukat, visszakapják állampolgárságukat, ha nem, el kell hagyniok szülőföldjüket, kiutasítják őket Csehszlovákiából. Ez az önkéntesnek hirdetett kampány a gyakorlatban az erőszak leplezett és nyílt eszközeivel igyekezett elérni, hogy a szlovákul nem is értő magyarok tömegesen vallják magukat szlovák nemzetiségűnek. A létfeltételeikben erősen megingott és már hosszú hónapok óta zaklatásnak kitett felvidéki magyarok egy része – különösen azok után, hogy segítséget sehonnan nem kaptak és nem is remélhettek – eleget tett a hatóságok kívánságának, s közel 400 ezren „nyilvánították magukat” szlováknak, de még így is több járásban /a Komáromiban, a Párkányiban, a Felediben, a Sellyeiben stb./ a magyarok többsége ellenállt a nyomásnak.
A magyar kormány természetesen nem nézhette tétlenül a csehszlovák hatóságoknak sem az egyoldalú kitelpítésre vonatkozó terveit, sem a reszlovakizációs kampányt. Gyöngyösi János külügyminiszter 1946. június 28-án a Külügyminiszterek Tanácsához intézett táviratában tárta fel a magyar nemzetiségű lakosságot ért újabb, súlyos sérelmet a szövetséges nagyhatalmak előtt, de ott nem talált „visszhangra”, válaszra sem méltatták. Ebben az időben /1946. június 8. és 28. között/ tett látogatást a Nagy Ferenc miniszterelnök vezette magyar kormányküldöttség – tagja volt Rákosi Mátyás is – az USA-ban és Angliában. Angliából hazatérőben felkeresték Párizst is. Az útról Rákosi természetesen beszámolt főnökének Sztálinnak, s levelében a következőket írta: „Politikailag az utazás a békecélok és a magyarság problémáinak ismertetésén kívül semmi néven nevezendő eredményt nem adott. Az amerikaiak lényegében kitérő választ adtak, s rendkívül óvatosan célozgattak arra, hogy ebben a kérdésben az oroszoké a döntő szó. /…/ Ezzel szemben Angliában a Munkáspárt politikusai azonkívül, hogy kifejezetten csehbarátok voltak, és pl. hallani sem akartak a szlovákiai magyar kisebbség védelmének a békeszerződésbe való iktatásáról – elegendőnek tartják a nemzetek szövetségének elvi deklarációját” (Izsák–Kun 1994:95).
Mindezen eseményekkel egyidőben 1946. július 29.–október 15. között zajlott le Párizsban a második világháború 21 győztes államának békekonferenciája. Gyöngyösi János külügyminiszter augusztus 14-én ismertette a békeszerződés-tervezettel kapcsolatos magyar álláspontot. Csehszlovákiával kapcsolatban felhívta a figyelmet arra, hogy a lakosságcsere után még mindig kb. félmillió magyar marad Csehszlovákiában, ezek kitelepítése nem oldhatja meg a problémákat. „Bármilyen súlyos és bármilyen kétségbeejtő legyen is helyzetük, lehetetlen megtagadni a legyőzöttől azt a jogot, hogy ezt a követelést az erkölccsel és az emberiességgel ellentétesnek ne találja – mondta a magyar külügyminiszter. – De ha akadna is magyar kormány, amely külső kényszer folytán e döntést elfogadná, önmaga és a magyar demokrácia sírját ásná meg vele. A föld és a nép, amely azt évszázadokon keresztül művelte és az emberi civilizációba bekapcsolta elválaszthatatlanul összetartozik. Ezt a kapcsolatot erőszakkal megbontani csak az emberi élet alaptörvényeinek megsértésével lehet. Ha Csehszlovákia meg akarja tartani azt a területet, amelyen magyarok élnek, akkor tartsa meg az ott élő magyarokat is, megadván nekik emberi és állampolgári jogaik teljességét. Ha azonban ezt Csehszlovákia bármely okból nem vállalná és mindenképpen meg akarna szabadulni a magyar kisebbségtől, akkor a magyar kormánynak ragaszkodnia kell ahhoz az elvhez, hogy a népnek joga van a földhöz melyen él” (Balogh 1988:230). Majd – hasonlóan a Romániával kapcsolatos problémákhoz – ebben az ügyben is nemzetközi szakértői bizottság kiküldését kérte. Továbbá elutasította a pozsonyi hídfő kiszélesítésére vonatkozó csehszlovák követelést, amely öt magyar község /Bezenye, Rajka, Dunacsúny, Oroszvár és Horvátjárfalu/ átengedésére irányult, illetve vonatkozott.
A békekonferencia illetékes szervei és bizottságai – Románia képviselőjének meghallgatása után – szinte percek alatt eldöntötték Erdély sorsát, mivel a magyar javaslatnak egyetlen támogatója sem akadt. Így elutasították a Székelyföld területi önkormányzatára vonatkozó indítványt és visszaállították a második bécsi döntés előtti magyar–román határt. Részlegesen helyt adva a csehszlovák területi igényeknek is, elfogadták Dunacsúny, Horvátjárfalu és Oroszvár átcsatolását, így a Trianonban megcsonkított ország területe tovább csökkent. A békekonferencia a lakosságcsere-egyezménnyel nem foglalkozott, mivel a győztes nagyhatalmak azt már korábban tudomásul vették és lényegében a két érdekelt fél ügyének tekintették. A 200 000 magyar további sorsát illetően pedig – miután az újabb magyar–csehszlovák kétoldalú tárgyalások sem vezettek eredményre – a nagyhatalmak képviselői a következő szöveg felvételét javasolták a magyar békeszerződésbe: „Magyarország kétoldalú tárgyalásokat folytat Csehszlovákiával, hogy megoldja a Csehszlovákia területén élő azon magyar eredetű lakosok kérdését, akik nem kerülnek át Magyarországra az 1946. február 27-én kötött népcsereegyezmény értelmében. Abban az esetben, ha nem jönne létre megegyezés, jelen szerződés hatályba lépése után számított 6 hónapi határidőn belül, Csehszlovákiának joga lesz a kérdést a Külügyminiszterek Tanácsa elé terjeszteni és a Tanácsnál segítséget kérni egy végleges megoldás meghozatalához” (Balogh 1988:234–235).
A békekonferencia döntései után Mindszenty József bíboros is megszólalt: „Ez a második megcsonkítás sokkal súlyosabb az elsőnél. Újabb területet vettek el. Nyomasztó, megroskasztó fizetéseket raktak ránk /300 millió dollár jóvátétel fizetése: 200 millió a Szovjetuniónak, 70 millió Jugoszláviának, 30 millió Csehszlovákiának 6 év alatt természetbeniekben fizetni – I.L./. Most még papíron sincsenek kisebbségi jogok az elhasított magyarok számára. Törvényen kívül állnak, mintha magyarnak lenni már magában is bűn és nem emberi lét volna. A Duna, Garam mentén kegyetlenül bontják már nagy világrészvétlenség közepette az ősi magyar tömböt. Ki tudja, mit tartogat még számunkra az emberi elvadulás? Isten óvja több csapástól mi magyar hazánkat!” (Mindszenty 1989:192). A hazai politikai pártok kénytelenek voltak a párizsi döntéseket tudomásul venni. Véleményem szerint Sulyok Dezsőnek – a már korábban is idézett politikusnak – volt igaza, amikor a békeszerződés becikkelyezésének vitájában a győztes nagyhatalmakat tette felelőssé, hogy „igazságos béke helyett olyan békét adtak nekünk, amelytől részleteiben vagy egyáltalán nem, vagy csak nehezen lehet elvonatkoztatni a büntetés és megtorlás gondolatát. Egyetlen hatalom ügye sem a mi ügyünk, ezért Magyarország ezután soha sem orientálódhat egyoldalúan külpolitikailag és soha nem válhat bármely hatalom vagy hatalmi csoport »vazallusává«.”
1946 őszén – a korábban említett 1945-ös közmunkáról szóló rendeletre hivatkozva – a magyar lakosság tízezreit, kb. 50 ezer személyt deportáltak erőszakkal Csehországba, döntően a korábban németek által lakott vidékre. „A magyarok elszállítását olyan következtesen és pontosan kell végrehajtani, mint a hadseregben a napiparancsot. Tudatosítsák, történelmi feladatot teljesítenek” – olvasható a Szlovák Kitelepítési Hivatal korabeli utasításában (Vadkerty 1999:29). Az akciót hivatalosan munkaerő-toborzásnak nevezték, de ennek megvalósítása a fegyveres erők bevetésével történt: katonai teherautók segítségével többnyire fűtetlen marhavagonokban, teherautókon hurcolták el az embereket, családokat, miközben mint háborús bűnösöktől elkobozták minden ingó és ingatlan vagyonukat. Az akció 1947 február végéig tarottt, a kényszermunka közel 400 községet érintett. A deportálások főképpen a Galántai, Párkányi, Lévai, Érsekújvári és Zselizi járásból történtek.
A magyar nemzetiségű lakosság Csehországba történő deportálása miatt az anyaországi pártok és a kormány képviselői számos tiltakozó jegyzéket juttattak el a győztes nagyhatalmak vezetőihez. A Nemzetgyűlés 1946. november 28-i ülésén Bereczky Albert – a későbbi református püspök – emelte fel tiltakozó szavát. „Az a vád nem érhet bennünket – hangsúlyozta – hogy amikor ezeket az embertelenségeket komoly formában szóvá tesszük, újra mi vagyunk a békebontók. /…/ Nem revizionizmus az, ha mi a határainkon túl élő magyarság sorsáért, életéért, szabadságáért, emberi jogaiért felemeljük szavunkat. Nem lennénk méltóak arra, hogy a nemzet bizalmából az ő képviseltében itt legyünk, ha nem fejeznénk ki mély és teljes együttérzésünket a mi szenvedő, meghurcolt és sárba tiport véreinkkel” (Gergely–Izsák 2000:268). Tildy Zoltán köztársasági elnök 1947 januárjában személyesen kérte Clementistől, hogy kíméljék meg a közmunkáktól, illetve a deportálástól Felvidéken élő rokonait s húzzák ki a transzportlistákból a Tildy, Demény, Fekets, Bodor és Zongor családot. Mindszenty József bíboros 1947 február elején VI. György angol királyhoz és Truman amerikai elnökhöz fordult segítségért. „Mély hódolattal, bizakodó esengéssel terjesztem elő a Csehszlovákia által /…/ közel 625 ezer magyarnak kegyetlenül borzalmas üldöztetését – szólt a rádiógram. – Közmunka ürügyével fegyveres karhatalommal deportálják a csecsemőket, ágyban fekvő súlyos betegeket, szülő nőket /…/ az ezeréves szülőföldtől 500–600 km-es távolságra, marhaszállító vagonokban, béres szolgáknak. /…/ Az emberiség nevében kérem /…/ méltóztassék az Isten örök törvényeibe és az emberségbe ütköző deportálások ellen tiltakozó szavát felemelni, a százezrek égbekiáltó gyötrelmét megszüntetni” (Gergely–Izsák 2000:269). A polgári radikális Zsolt Béla, Beneš elnök személyes ismerőse keserűen állapította meg, hogy az elnök nemzetiségi politikája nemcsak hogy nem egyengeti a végleges megnyugváshoz vezető folyamatot, de olyan módszereket alkalmaz a magyarsággal szemben, melyek a fasizmus előtti Európában is ismeretlenek voltak. „Elűzik otthonukból a zárt magyar etnikai területen élő magyarokat, kényszermunkára fogják őket – írta Zsolt Béla – ez a csehszlovák nemzetiségi politika nemcsak eszközeiben fasisztikus, de végcéljában is az” (Gergely–Izsák 2000:269).
E tekintetben is igaza van és messzemenően egyetértünk a neves fekvidéki magyar író Dobos László Vádirat c. írásának minden sorával. „A szlovákiai magyarságot 1945 és 49 között szervezett, programozott népirtással pusztították. Szlovákiai magyar holocaustot értünk meg. Ez csak a zsidók tragédiájához hasonlítható. Próbálták ezt évtizedekig elhallgatni, átlépni, tompítani, összefüggésbe hozni a csinált magyar bűnökkel. Nem csonkíthatja a fenti képet sem az elérzékenyülő, sem a feloldó emlékezet. Közel nyolcvan esztendő kisebbségi sors. Ez alatt a többségi erőszak százféle formában sarcolta a szlovákiai magyarságot /…/, de a legnagyobb pusztítást mégis az 1945 és 49 közötti idő végezte. Erre nincs példa a Kárpát-medencében” (Magyar Nemzet 1997. június 28.).
A két állam közötti nézeteltérések s ezen belül a lakosságcsere végrehajtásával kapcsolatos viták elhúzódása miatt csak 1947 áprilisában kezdődhetett meg a magyarországi szlovákok önkéntes áttelepítése és a csehszlovákiai magyarok kitelepítése, pontosabban szólva a felvidékiek szülőföldjükről való hivatalos eltávolítása, elűzése.
A Magyarországra érkező kitelepített felvidékieket 16 kirendeltség – Miskolc, Nyíregyháza, Békéscsaba, Tótkomlós, Kecskemét, Gyöngyös, Balassagyarmat, Budapest, Baja, Szekszárd, Székesfehérvár, Kormárom, Győr, Sopron, Kaposvár és Pécs – fogadta. Egy-egy fogadóállomás hatásköre több megyére is kiterjedt, az elhelyezési kötelezettség így minden vármegyét és Budapestet is érintette. Másképpen szólva az ország egész területén „szórták szét” a felvidéki magyarságot. A lakosságcserében érintett felvidéki / több mint 200/ és magyarországi /több mint 400/ települések listája – honnan hová – még nem teljes, további kutatásokat igényel, de pl. Alsószeliből 21, Komáromból 43, Deákiból 33, Felsőszeliből 25, szülőfalumból Negyedről 28, Pozsonyból 44, Somorjáról 31, Vágfarkasdról 16, Zselizről 17 stb. magyarországi helységbe telepítettek, a családok száma 1 és 242 között mozgott. Ez utóbbi adat éppen Komáromot érintette, innen telepítettek Békéscsabára 242 családot. Ez a lista jól mutatja, hogy egy-egy felvidéki településről hány magyarországi helyre telepítettek. Azt viszont nem mutatja hogyan szedték szét a családokat, barátokat, felekezeteket, s milyen tragédiákat okoztak.
A kitelepítés a csehszlovák hatóságok döntése alapján a galántai és a lévai körzetből indult, de az első ütem a komáromi, érsekújvári és a rimaszombati körzetet is érintette. A diószegi állomásra 55, Lévára 50 vagon érkezett. A telepítés elindítása konfliktusokkal kezdődött, mert a csehszlovák katonaság félreértésből három nappal korábban kezdte el a nagyfödémesi, nagyváncsédi és a diószegi magyarok bevagonírozását. A magyarországi szlovákok első csoportjának elindítása sem volt mentes a konfliktustól, de egészen más okok miatt. Kiderült, hogy a kiküldött vagonokat ezért nem tudták útnak indítani, mert nem tudták megtölteni. A névsorban szereplő, kijelölt szlovákok közül ugyanis sokan csak egy bőrönddel érkeztek, s szálltak fel a szerelvényre.
A kitelepítés megkezdése után sem szűnt meg azonban a Felvidéken maradó magyarok zaklatása, deportálása. Hiába járt le a 88/1945-ös – korábban már említett – dekrétum hatálya, mely szerint csak egy, illetve maximum másfél évig lehetett volna munkaszolgálatra kitelepíteni a magyarokat, a csehszlovák kormány nem foglalkozott a kérdéssel. Nem is szólva arról, hogy a deportált vagyonuktól megfosztott magyaroknak már nem volt hova visszatérni. Magyar papok, tanítók, egyetemisták járták Csehország és Szlovákia tájait, hogy a munkaszolgálatra elhurcoltak körülményeiről tájékoztassák a közvéleményt. A völgyzárógátakat, utakat építők kétségbeejtő körülményeiről és az őrök brutalitásáról rengeteg beszámoló készült, több kötetnyi iratanyag gyűlt össze. Arra kérték a magyar kormányt, hogy ha nem tudja megakadályozni a csehszlovák kormány önkényeskedését, akkor a deportált magyarokat hozza haza Magyarországra.
A fenti eseményekkel egyidőben – 1947 nyarán – zajlottak a magyarországi rendszerváltást megelőző utolsó többpárti választások. A pártok külpolitikai célkitűzéseikben fogalmazták meg szomszédainkkal, így Csehszlovákiával kapcsolatos törekvéseiket, álláspontjukat. Közülük érdemes néhányat idézni. Az MKP és az SZDP, a két munkáspárt közös nyilatkozoatban követelte a tárgyalások megindítását Csehszlovákiával „a szlovákiai magyarság demokratikus jogainak biztosítására.” A NPP programjában leszögezte: „Mi a magunk részéről mindent megteszünk a megértés, a barátság, az együttműködés elmélyítésére. De ez csak a kölcsönösség jegyében, az egyenrangúság alapján lehetséges. Mi teljes népi szabadságot adunk a határainkon élő nemzetiségeknek, a demokrácia szellemében. Ugyanezt akarjuk a határainkon túl élő magyarság számára is” (Balogh–Izsák 1977:217). „A Független Kisgazda Párt a maga közéleti súlyával /ebben az időben a legnagyobb létszámú párt volt Magyarországon – I.L./ szolgálni kívánja a Duna-völgyi békét, és arra törekszik – szólt a program –, hogy a politikai határok itt valóban mielőbb légiessé váljanak, s az egymás szomszédságában, egymással keveredve letelepedett Duna-völgyi népek érintkezését sem államigazgatási, sem érzelmi akadályok ne korlátozzák felesleges mértékben. A megbékélés érdekében reményét fejezi ki a párt, hogy a határon kívül rekedt magyarok sorsát kétoldali megegyezések segítségével sikerül megnyugtatóan rendezni” (Balogh–Izsák 1977:297). A Demokrata Néppárt pedig azt hangsúlyozta: „Földrajzi helyzetünk követeli meg, hogy jó viszonyban éljünk szomszédainkkal. A mi részünkről nem lehet semmi akadálya annak, hogy a viszonosság elve alapján a jó szomszédi viszonyt kiépítsük és fenntartsuk. Sohasem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy magyarok a határon túl is élnek, akiknek emberi jogai felett – nemzetiség joga is ezek közé tartozik – őrködni nemcsak erkölcsi, hanem népi és nemzeti kötelességünk is, amelynek teljesítéséről soha le nem mondhatunk. /…/ Mi nem akarunk uralkodni senkin /…/ s nincs más igényünk, mint hogy rajtunk se uralkodjék senki” (Balogh–Izsák 1977:361).
A magyar kormány 1947. június 14-én a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz fordult, hogy vagy állítsák le a Csehszlovákiából érkező szerelvényeket, vagy engedélyezzék a német lakosság további kitelepítését Magyarországról. A SZEB döntése után 1947 szeptemberétől Németország szovjet megszállási övezete fogadta a kitelepülő magyarországi németek szerelvényeit. Ezzel egyidőben 1947 őszétől folytatódott a felvidéki magyarság kitelepítése. 1947 végéig 7608 felvidéki család, öszszesen 31 184 fő települt át Magyarországra. Az áttelepítés a téli hónapokba szünetelt, csak 1948. március 4-én indult újra, s erőltetett ütemben jöttek-mentek a szállítmányok, majd novemberben megkezdődtek a tárgyalások az áttelepítés befejezéséről. A magyar fél az azonnali leállítást kérte, de a Felvidékről még az év végéig jöttek a szerelvények. Amikor december 31-én az áttelepítést lezártnak mondták ki, a csehszlovák fél még mindig azt kérte, hogy 1949. január 31-ig a magyar kormány vegyen át további 5000 háborús bűnösnek minősített magyart. A magyar kormány azonban minden további tárgyalástól elzárkózott, csak azzal értett egyet, hogy a felmerülő, indokoltnak látszó családegyesítési kérelmeket 1949 első felében még lebonyolítsák.
Összefoglalás
1948. december végéig 73 273 /más adatok szerint 71 215/ szlovák hagyta el önkéntesen Magyarországot, illetve 89 600 /más adatok szerint 85 436/ magyart telepítettek ki Csehszlovákiából. Hozzájuk csatlakozott még 6000 személy, akik hivatalosan „önként” távoztak Csehszlovákiából Magyarországra. Ténylegesen ennél jóval nagyobb volt a hazánkba érkezők száma. Nem ebbe a kategóriába tartozott ugyan az a 20–30 ezer ember, akiket azért utasítottak ki – a fegyverszüneti szerződés megszegésével – Csehszlovákiából, mert 1938. november 2. után költöztek a Felvidékre, mégis új otthonuk megteremtése szempontjából az elhelyezendők számát növelték. Nem kevesen voltak azok sem – köztük középiskolai, egyetemi és főiskolai hallgatók –, akik elsősorban tanulmányaik folytatása érdekében vettek átmenetileg vándorbotot a kezükbe, s azután többségükben véglegesen Magyarországon telepedtek le. A kitelepítés 1949. június 5-én fejeződött be: ezen a napon lépte át Párkány és Szob között a csehszlovák–magyar határt az utolsó család.
Más képet mutat a lakosságcsere gazdasági oldala: a kitelepített magyarok a Felvidéken hátrahagytak 160 ezer kat. hold földet és 15 700 házat. A szlovákok Magyarországon hagytak 38 000 kat. hold földet és 4400 házat. Az egyenlőtlen feltételeket tükröző tények – úgy gondolom – önmagukért beszélnek. Kártérítést a felvidékiek nem kaptak! Részleges kárpótlást az 1992. évi XXXII. tc. alapján egyes leszármazottak igényelhettek, s kaptak.
A magyar állam 1949 áprilisában a magyar–csehszlovák barátsági szerződésben és legfőképpen Rákosi az 1949. július végén aláírt csorba-tói egyezményben nyilvánította magát érdektelennek a Csehszlovákia ellen irányuló „a magyar állampolgárságú személyek jogi követelései és igényei tekintetében.” Vagyis a jóvátétel fejében lemondtak a felvidéki magyarság kárpótlásáról.
Az 1945 után kiadott beneši dekrétumok és végrehajtásuk kimerítik az emberiség elleni bűntett tényét. Szellemük sajnos még ma is él és negatív irányba munkál. Visszavonásukat Csehszlovákia korábbi, s utódállamainak jelenlegi vezetői sem kezdeményezték. Elmaradt a bocsánatkérés, esetleg egy szolíd főhajtás a magyar nemzet, illetve a felvidéki magyarság előtt. Ennek az erkölcsi jóvátételnek pedig, már régen elérkezett volna az ideje.
Felhasznált irodalom
A magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság jegyzőkönyvei 1945–1947. Szerk.: Feitl István. Budapest, Napvilág Kiadó, 2003.
Balogh Sándor: Magyarország külpolitikája 1945–1950. Budapest, Kossuth Kiadó, 1988.
Balogh Sándor–Izsák Lajos: Pártok és pártprogramok Magyarországon 1944–1948. Budapest, Tankönyvkiadó, 1977.
Balogh Sándor–Földesi Margit: A magyar jóvátétel és ami mögötte van… 1945–1949. Budapest, Napvilág Kiadó, 1998.
Csáky Pál: Magyarok Szlovákiában. Pozsony, Magyar Koalíció Információs Központja, 1997.
Edvard Benes elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és a németek jogfosztása. Szerk.: Kövesdi János. Bratislava–Pressburg, Pannonia, 1996.
Esterházy János Emlékkönyv. Szerk.: Esterházy-Malfatti Alice és Török Bálint. Budapest, Századvég, 2001.
Fábry Zoltán: Stószi délelőttök. Bratislava, Madách Kiadó, 1968.
Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel. Fél évszázad kisebbségben. Bratislava, Madách Kiadó, 1971.
Gergely Jenő–Izsák Lajos: A huszadik század története. Magyar Századok sorozat. Budapest, Pannonica, 2000.
Gyönyör József: Államalkotó nemzetiségek. Tények és adtok a csehszlovákiai nemzetiségekről. Pozsony, Madách Kiadó, 1989.
Izsák Lajos–Kun Miklós: Moszkvának jelentjük… Titkos dokumentumok 1944–1948. Budapest, Századvég, 1994.
Janics Kálmán: A hontalanság évei. Budapest, Hunnia Kiadó 1989.
Kugler István: Lakosságcsere a Délkelet-Alföldön 1944–1948. Budapest, Osiris–MTA Kisebbségkutató Műhely, 2000.
László Péter: Fehérlaposok. Adalékok a magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezményhez. Bonyhád, 2003.
Magyar Nemzet, 1997. június 28.
Mindszenty József: Emlékirataim. Budapest, Szent István Társulat, 1989.
Molnár Imre–Tóth László: Mint fészkéről kizavart madár… Budapest, 1990.
Molnár Imre–Varga Kálmán: Hazahúzott a szülőföld… Budapest, Püski, 1992.
Ölvedi János: Napfogyatkozás. Magyarok Szlovákiában. New York, Püski, 1985.
Polányi Imre: A szlovákiai magyarok helyzete. Dokumentumok. 1944–1948. Specimina Nova Supplementum III., Pécs, Janus Pannonius Tudományegyetem.
Popély Gyula: Népfogyatkozás. A felvidéki magyarság a népszámlálások tükrében 1918–1945. Budapest, Régió könyvek, 1991.
Szabó Károly–E. Szőke István: Adalékok a magyar–csehszlovák lakosságcsere történetéhez. Valóság, 1982, 10. sz.
Tóth Ágnes: Telepítések Magyarországon 1945–1948 között. Kecskemét, Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára, 1993.
Vadkerty Katalin: A belső telepítések és a lakosságcsere. Pozsony, Kalligram, 1999.
Vígh Károly: A szlovákiai magyarság kálváriája 1945–1948. Budapest, Püski, 1998.
Lelkes Gábor: A európai parlamenti választások Szlovákiában 2004-ben
Történelmi pillanat
2004. június 10. és 13-a közt immár hatodik alkalommal született döntés az Európai Parlament (a továbbiakban EP) összetételéről, mely az Európai Unió egyetlen, az uniós állampolgárok által közvetlenül választott intézménye. Ez alkalommal, a májusban 25 tagra nőtt Európai Unióban, közel 338 millió választópolgár számára nyílt lehetőség arra, hogy szavazatával döntsön arról, hogy az elkövetkező 4 év során mely politikai pártok képviselői képviseljék az államát a brüsszeli székhelyű intézményben.
A tagállamok többségében 13-án, vasárnap tartották a voksolást, ez alól mindössze 7 ország volt kivétel: Hollandiában és Nagy-Britanniában június 10-re, Írországban 11-re, Csehországban 11–12-re, Lettországban és Máltán 12-re, Olaszországban 12–13-ra tűzték ki az EP-választások napját.
A 2004. évi EP-voksolás Szlovákiában és a további 9 új európai uniós tagállamban történelmi jelentőséggel bírt, hiszen ezen államokban először kerültek megrendezésre e választások. Szlovákiában az eddig megszokott voksolásoktól az EP-választások több új elemet tartalmaztak, melyek közt a legjelentősebbnek az alábbiak számítottak:
– az EP-választáson induló pártnak 50 ezer koronát kellett letétbe helyeznie „nevezési díj”-ként, amennyiben a párt megszerzi a szavazatoknak legalább a 2%-át, visszakapja a pénzt, ellenkező esetben az összeg az állami költségvetésbe vándorol,
– az EP-voksolás Szlovákiában a szlovákiai parlamenti választásoktól eltérően csak egynapos, reggel héttől este tízig járulhattak az urnákhoz a választópolgárok,
– a párt jelöltjei közül csak egyetlen személy volt külön támogatható (az ún. preferenciaszavazattal), vagyis csak egy jelöltet lehetett bekarikáznia a jelöltlistán (szemben az országos parlamenti választásokon lehetséges négy névvel), és ezen preferenciaszavazat akkor juttatta előbbre a listán a jelöltet, ha az adott személy a pártra leadott voksoknak legalább a 10%-át megszerezte,
– a korábbi szlovákiai parlamenti választásoktól eltérően a jelöltek és a pártok a kereskedelmi elektronikus médiában is kampányolhattak,
– a szlovákiai EP-választásokon nemcsak a szlovákiai állampolgárok, hanem az Európai Unió tagállamainak más polgárai is részt vehettek, ha állandó lakhelyük Szlovákiában van (viszont csak a szlovákiai pártokra és jelöltjeikre adhatták le szavazataikat),
– a szlovákiai EP-választások menetének megfigyelését sem külföldi, sem hazai szervezetek/intézmények nem jelezték, mivel Szlovákia az Európai Unió tagjaként már fejlett, demokratikus országnak számít (ha esetleg valaki mégis megfigyelő akart lenni, nyugodtan szemlélődhetett a szavazóhelyiségben, és a voksok összeszámlálásánál is jelen lehetett, nem kellett a Központi Választási Bizottság engedélyét kérni).
Szlovákia az Európai Unión belül 14 mandátumos választási körzetnek számít, tehát a 732 tagból álló Európai Parlamentben 14 képviselői hely illeti meg az országot.
Az első alkalommal megrendezett szlovákiai európai parlamenti voksoláson 17 szlovákiai politikai tömörülés méretette meg magát, melyek összesen 188 jelöltet indítottak: Magyar Koalíció Pártja1 (a párt választási száma az 1, listavezetője pedig Bauer Edit volt, a képviselőjelöltek száma 11 volt), Új Polgári Szövetség2 (2, Jozef Heriban, 14), Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió3 (3, Peter Šastný, 14), Magyar Föderalista Párt4 (4, B. Tajnay Nagy Mária, 12), Kisiparosok Pártja5 (5, Vladimír Sirotka, 14), Szlovákia Demokrata Uniója (6, Štefan Šlachta, 1), Szlovákia Kommunista Pártja6 (7, Karol Fajnor, 14), Szabad Fórum (8, Ivan Šimko, 14), Szlovák Nemzeti Párt–Valódi Szlovák Nemzeti Párt7 (9, Peter Súlovský, 14), Szlovák Néppárt8(10, Andrej Trnovec, 14), Aktív Nők9 (11, Eva Bartošová, 8), SMER (12, Monika Beòová, 14), Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom10 (13, Sergej Kozlík, 14), Kereszténydemokrata Mozgalom11 (14, Anna Záborská, 14), Demokráciáért Mozgalom–Népi Unió12 (15, Rudolf Žiak, 14), Polgári Konzervatív Párt13 (16, Peter Osuský, 1), Roma Kereszténydemokrata Mozgalom14 (17, Štefan Mi¾o, 1).
A választások előtti előrejelzések
A szlovákiai EP-választások előtti választói hangulatot az általános fásultság jellemezte, hasonlóan az egész EU-ban tapasztalható trendhez. A szlovákiai választópolgárok választási fáradtságát azonban még tetőzték az EP-választásokat közvetlenül megelőző többszöri államfői választások is. E kedvezőtlen szlovákiai választási légkörben tovább csökkentette a választási kedvet az, hogy tulajdonképpen hiányzott az Európai Parlamentet bemutató felvilágosító kampány annak érdekében, hogy a szlovákiai polgárok megtudják, hogy mire is szolgál az Európai Parlament, hogy miképp befolyásolhatja az ő életüket a több ezer kilométerre levő intézmény (az elkövetkező években ugyanis az EP hatásköreinek erősödése és bővülése várható). A szlovákiai EP-választásokon való részvételi kedvet az is jelentősen befolyásolta (negatív módon), hogy a választásokon induló pártok kampánya rendkívül gyenge volt, nélkülözte a felvilágosító elemeket, inkább az érzelmekre hatott, a politikusok túlságosan leegyszerűsített jelszavakat használtak, és javarészt belpolitikai témákat húztak elő.
1. táblázat. Az EP-választásoktól való távolmaradás indokai. (Egy, a választásokat megelőző hónap végén készült közvélemény-kutatás eredményei alapján.15)
Forrás: Sme, 2004. június 9.
A Focus Közvélemény-kutató Intézet felmérése szerint, melyet a választásokat megelőző héten készített, a szlovákiai szavazóknak csak mindössze 20%-a jelezte a biztos részvételét az EP-választásokon (további 19% pedig azt mondta, hogy talán elmegy). Egy másik felmérés, a Szlovák Rádió Médiakutató Intézete által végzet közvélemény-kutatás, az EP-választásokon való részvétel kapcsán kissé kedvezőbb választás előtti képet mutatott: a válaszadók 26,3%-a jelezte határozott részvételi szándékát a választáson (az Intézet egy korábbi, február végi felmérése még 31,6%-os részvételi szándékot mutatott). A felmérések szerint a biztosan távolmaradók részaránya mindkét esetben meghaladta az 50%-ot. Az EP-választásokat ignorálók többsége a szlovákiai politikai életből való kiábrándultságával magyarázta az urnáktól való távolmaradását.
Május második felében a Markant Közvélemény-kutató Intézet az EP-választásokon induló 17 politikai párt támogatottságát mérte fel. A felmérés nyolc pártnak Európai Parlamentbe való bejutását jelezte előre. A választások győztesének a SMER-t jelezték (a szavazatok 18,6%-ával, s 3 EP-mandátumhoz jutna), míg a második az SDKÚ lenne a voksok 13,6%-ával (2 EP-képviselővel). Az SDKÚ-hoz hasonlóan a HZDS (12,3%), a KDH (10,2%) és az ANO (9,4%) is két EP-képviselői mandátum várományosa volt. A Szabad Fórum a voksok 8,6%-át szerezte volna meg, míg az MKP-ra a megkérdezettek 7,9%-a adta volna le a szavazatát (ami 1-1 EP-képviselői helyet jelentett volna). A felmérés alapján 8. pártként, a szlovákiai parlamenten kívüli nacionalista SNS – PSNS is 1 EP-mandátumot szerzett volna (6,18%).
A választások
A szlovákiai EP-választásokon a részvétel rendkívül alacsony volt, a választópolgárok 16,96%-a járult az urnákhoz, szemben az uniós 45,7%-os átlaggal, ami szintén negatív rekordnak számít az EU történelmében (máskülönben az EP-választásokon való részvételi arány folyamatosan csökken, 1999-ben mindössze 49,8% volt). Szlovákia a fent említett részvételi aránnyal az unión belüli utolsó helyet mondhatta a magáénak (de egyébként a májusban uniós taggá vált tízeknél átlag 15%-kal volt alacsonyabb a szavazókedv, mint a régi tagállamokban).
Az urnákhoz összesen 714 508 választópolgár járult, akik közül 713 308-an adták le a szavazatukat. Az érvényes szavazatok száma 701 595 volt, ami a leadott szavazatok 98,35%-ának felelt meg. Az érvénytelen szavazatok részaránya a legmagasabb a párkányi körzetben volt, ott a leadott szavazatok mindössze 97,81%-a volt érvényes.
A kerületek szintjén a legmagasabb részvételi arány a Pozsonyi kerületben volt (20,23%), a legkisebb pedig a Nagyszombatiban és a Kassaiban (mindkettőben 16% alatt maradt a részvételi részarány).
2. táblázat. A részvételi arány alakulása az EP-választásokon az egyes kerületekben
Forrás: A Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala, 2004.
A választókörzetek közül a Párkányiban járultak a legtöbben az urnákhoz (23,70%), amit az Alsókubini és a Pozsonyi körzetek követtek (22,65%, illetve 21,87%).
A legnagyobb számban a legerősebb kormánypárt, az SDKÚ tábora ment el szavazni, 119 954 szavazatot kapott, ami az érvényes szavazatok 17,09%-át jelentette, s ezzel egyúttal a párt megnyerte a választásokat. A második helyen a HZDS végzett, 119 582 szavazattal, majd utána következett a SMER 118 535 vokssal. A negyedik legtöbb szavazatot a KDH kapta, rájuk az urnához járuló szavazópolgárok 16,19%-a adta a voksát (113 655 szavazat). A választásokon az ötödik legsikeresebben szereplő párt az MKP volt, amelyre 92 927 fő szavazott (a szavazók 13,24%-a). Az EP-be a fenti öt párt jelöltjei jutottak be, a választásokon induló többi 12 párt nem kapott elég szavazatot az 5%-os választási küszöb átlépéséhez.
Az EP-választásokon sikertelenül próbálkozó 12 párt közül a legnagyobb vesztesnek az ANO tekinthető, mivel az Európai Parlamentbe történő bejutásához 0,35%, azaz mintegy 2100 voks hiányzott. A 2002. évi parlamenti választásokon sikeresen szereplő kommunisták ez alkalommal nem jutottak át az 5%-os küszöbön (bár csak mintegy 4000 vokssal maradtak alul). A választásokon induló további szlovákiai magyar párt, a Magyar Föderalista Párt, csak 1598 szavazatot szerzett, ami a szavazatok 0,22%-át jelentette.
A EP-be bejutott pártok regionális szereplése
A pártok támogatottsága regionális szinten jelentős szóródást mutat. Az EP-választások nyertesének, az SDKÚ-nak, a körzetek 1/5-ében sikerült a legtöbb szavazatot begyűjtenie: Malacka (itt érte el a legnagyobb arányú győzelmet, a szavazatok 25,80%-át kapta), Liptószentmiklós, Pozsony, Besztercebánya, Poprád, Igló, Bazin, Kassa, Ólubló és Pöstyén. A nyolc kerületből csak egyben, a Pozsonyiban győzött. A szavazatok részarányát tekintve körzeti szinten a Párkányi körzetben szerepelt a leggyengébben (1,84%).
A HZDS az SDKÚ-hoz hasonlóan 10 körzetben került ki győztesként, a legnagyobb arányú győzelmét a Csacai körzetben aratta, ahol a választók 31,71%-a e pártra voksolt (a további 9 körzet: Vágbeszterce, Nagytapolcsány, Trencsén, Garamszentkereszt, Bán, Vágújhely, Privigye, Zsolna, Nyitra). Kerületi elsőséget a HZDS a már hagyományos sikerterének számító Trencséni kerületben könyvelhetett el. A körzetek szintjén a legalacsonyabb támogatottsága a Dunaszerdahelyi körzetben volt (1,84%).
Az EP-választások feltételezett favoritja, de végül csak a harmadik legtöbb szavazatot kapott SMER, mindössze 4 körzetben tudott nyerni (Zólyom, Breznóbánya, Turócszentmárton, Nagymihály). A körzetek szintjén a legnagyobb arányú győzelmét a Zólyomi körzetben érte el (a szavazatok 29,58%-át szerezte meg), míg kerületi szinten a Besztercebányaiban lett az első. A körzetek szintjén a legalacsonyabb támogatottsága a HZDS-hez hasonlóan a Dunaszerdahelyi körzetben volt (2,43%).
A nyertes körzetek számát tekintve az MKP után a KDH szerepelt a legsikeresebben a választásokon, 11 körzetben lett első: Námesztó (44,56%), Alsókubin, Rózsahegy, Varannó, Késmárk, Eperjes, Bártfa, Szenice, Nagyszombat, Homonna, Sztropkó. A KDH a kerületek szintjén is jól szerepelt, az Eperjesi és a Zsolnai kerületben megnyerte a választásokat. A körzetek szintjén a legalacsonyabb támogatottsága az SDKÚ-hoz hasonlóan a Párkányi körzetben volt (0,94%).
Az EP-be ötödikként bekerülő MKP hagyományosan a magyar kisebbség által lakott dél-szlovákiai körzetekben nyerte meg a választásokat. A legnagyobb arányú győzelmét tradicionálisan a magyar kisebbség által legnagyobb arányban lakott körzetben szerezte meg, a Dunaszerdahelyi körzetben (a szavazatok 86,22%-val). Az EP-választásokon e párt szerezte meg a legtöbb körzeti elsőséget, számszerint 14-et (az említett Dunaszerdahelyi körzeten kívül még a Párkányiban, a Komáromiban, a Rozsnyóiban, a Galántaiban, a Vágsellyeiben, a Rimaszombatiban, a Nagykürtösiben, az Érsekújváriban, a Lévaiban, a Tőketerebesiben, a Szenciben, a Kassa-környékiben és a Losonciban végzett az első helyen). A kerületi elsőségek számát tekintve is az MKP szerepelt a legjobban e választások alkalmával, a Nyitrai, a Nagyszombati és a Kassai kerületekben egyaránt megnyerte a választásokat. A körzetek szintjén a legalacsonyabb támogatottsága a Csacai körzetben volt (0,39%).
KSS az EP-be való bekerüléshez szükséges 5-os választási küszöböt ugyan nem érte el, viszont egy körzetben, a Felsővízköziben, elsőséget könyvelhetett el, 0,3%-al megelőzte a SMER-t (a kommunistákra a szavazók 18,28%-a voksolt).
3. táblázat. A 2004. évi szlovákiai EP-választások végeredménye
Forrás: Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala, 2004.
Az EP-be bejutott képviselők
A pártokra leadott voksok száma alapján az SDKÚ, a HZDS, a SMER és a KDH 3-3 EP képviselői mandátumhoz jutottak, míg az MKP 2 képviselői helyet szerzett.
A képviselői helyek a listán előre felállított sorrendben lettek szétosztva, a preferenciaszavazatok egyedül az MKP esetében változtatták meg a sorrendet (a jelöltlistán 3. helyen szereplő Duka Zólyomi Árpád 12 700 preferenciaszavazattal megelőzte a jelöltlista 2. helyén szereplő Berényi Józsefet). Egyébként az MKP szavazótáborának 66,74%-a élt a preferenciaszavazás adta lehetőséggel, azaz 62 021-en karikáztak egy képviselőjelöltet. Az MKP képviselőjelöltjeinek listáján máskülönben a legtöbb preferenciaszavazatot a listavezető Bauer Edit kapta.
EP-mandátumhoz az alábbi politikusok jutottak: Sergej Kozlík (HZDS, 74 938 preferenciaszavazattal), Peter Šastný (SDKÚ, 74 447), Monika Beòová (SMER, 64 250), Bauer Edit (MKP, 35 892), Anna Záborská (KDH, 25 936), Miroslav Mikolášik (KDH, 21 052), Duka Zólyomi Árpád (MKP, 12 743), Ján Hudacký (KDH, 10 363), Irena Belohorská (HZDS, 9738), Vladimír Maòka (SMER, 8376), Peter Baco (HZDS, 7813), Milan Ga¾a (SDKÚ, 2466), Zita Pleštinská (SDKÚ, 1521), Miloš Koterec (SMER, 879).
A szlovákiai EP-választások a korábbi szlovákiai választások és referendumok tükrében
A szlovákiai EP-választásokon a választópolgárok több mint 80%-a nem vett részt, amire még a legpesszimistább előrejelzések sem utaltak. A megdöbbentően alacsony részvétel mindenekelőtt a politikusok iránti bizalomvesztés és a nagyon gyenge kampány eredménye. A 16,96%-os EP választási részvétel a korábbi szlovákiai parlamenti választások és az ország EU csatlakozásól szóló népszavazás részvételi mutatóival összehasonlítva történelmi mélypontnak tekinthető.
4. táblázat. Az MKP EP-választási jelölőlistájára leadott preferenciaszavazatok megoszlása
Forrás: A Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala, 2004.
A legutóbbi, 2002. évi parlamenti választások részvételi arányától az EP-választásokon 53,1% ponttal volt alacsonyabb a részvétel. A részvételi arányban beállt csökkenés az ország valamennyi régióját azonos mértékben érintette. A lakosság részarányában számottevő magyar kisebbséggel rendelkező 16 dél-szlovákiai járásban16 az említett parlamenti választások alkalmával 10 járásban volt a részvételi szint az országos átlag alatt, míg az EP-választásokon 7 járásban járultak az urnákhoz kevesebben mint az országos átlag.
A fent említett járások közt a 2002. évi parlamenti választások alkalmával a legnagyobb részvételi arány a Dunaszerdahelyi járásban (74,31%), a legalacsonyabb pedig Nagymihályiban (63,15%) volt. Ugyanezen járások közt az EP-választások alkalmával a legmagasabb részvételi arányt a Szenci járás (19,18%), a legalacsonyabbat a Nagyrőcei járás (13,03%) mutatta ki.
Az eredmények alapján nem vonhatók le messzemenő következtetések az egyes pártok tulajdonképpeni népszerűségét illetően, mivel az még az EP-választások győztesére, az SDKÚ-ra is csupán a szlovákiai választópolgárok nem egész 3%-a szavazott (119 954 szavazatot kapott, míg a nyilvántartott választópolgárok lélekszáma 4 210 463).
Az EP-választások további érdekes színfoltja, hogy a pártok közül egyik sem volt képes megszólítani annyi választót, mint 2002-ben (ez még a fegyelmezett választói táboráról híres MKP-nak sem sikerült). Tény azonban az, hogy a kormánypártok jobb eredményt értek el, mint az ellenzék (tehát Szlovákiában nem a kormány elleni tiltakozó voksolásról volt szó), ami a legtöbb EU-államban másképp történt (ezt részben az is magyarázza, hogy Mikuláš Dzurinda kormányának – a mostani és az előző kormány élén is ő állt – érdeme az ország EU tagságának kivívása).
5. táblázat. A részvételi arány alakulása az EP-választásokon és a 2002. évi parlamenti választásokon a magyar kisebbség által lakott dél-szlovákiai járásokban
Forrás: A Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala, 2004.
1. ábra. Az elmúlt 14 év parlamenti választásain, az ország EU csatlakozása kapcsán kiírt népszavazáson és az első szlovákiai EP-választáson való részvétel alakulása
Forrás: Sme, 2004. június 15.
6. táblázat. A 2002. évi szlovákiai parlamenti választásokon és a 2004. évi EP-választásokon kapott szavazatok alakulása a legerősebb pártokat illetően
Forrás: Sme, 2004. június 15.
2. ábra. A 2002. évi szlovákiai parlamenti választásokon és a 2004. évi szlovákiai EP-választásokon legsikeresebben szereplő pártok szavazatvesztése
Forrás: Sme, 2004. június 15.
A szlovákiai EP-választások visszhangja
Az EP-be bejutott szlovákiai pártok kivétel nélkül sikerként könyvelték el a választási eredményeiket, nem sok figyelmet szenteltek annak a ténynek, hogy a választók több mint 80%-a a távolmaradásával üzente számukra, hogy megcsömörlöttek a hazai politikai élet képviselőitől.
A politikai elemzők szerint mind az EP-választások vesztes, mind pedig a nyertes pártjainak nagyon gyorsan értelmeznie kéne a már-már apátia határán álló választópolgár figyelmeztetését, azt, hogy minden ötödik szlovákiai család a szegénységi küszöb körüli jövedelemből él, s ezen szociális problémára kellene inkább a pártoknak összpontosítani a belső és külső csatározásaik helyett.
Melléklet
1. térkép. Az EP-választásokon való részvételi arány megoszlása a körzetek szintjén
Forrás: Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala, 2004.
2. térkép. Az EP-választások nyertesei a körzetek szintjén
Forrás: Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala, 2004.
3. térkép. Az EP-választások alkalmával az MKP-ra leadott érvényes szavazatok részarányának megoszlása körzetenként
Forrás: Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala, 2004.
Felhasznált irodalom
Sme, 2004. június 12.
Sme, 2004. június 14.
Sme, 2004. június 15.
Új Szó, 2004. június 7.
Új Szó, 2004. június 11.
Új Szó, 2004. június 12.
Új Szó, 2004. június 14.
Új Szó, 2004. június 15.
www.statistics.sk
Rácz Kálmán: Esztergomi érsekség kontra csehszlovák állam – egyházi birtokperek a hágai bíróság elõtt (1. rész)
Bevezető
1923 végén az esztergomi érsek, a székesfőkáptalan, az esztergomi és budapesti szemináriumok, illetve velük együtt öt másik magyarországi katolikus egyházi intézmény keresetet nyújtott be a csehszlovák állam ellen a hágai székhelyű, ún. Magyar–Csehszlovák Vegyes Döntőbíróság előtt. A perlés oka, a most már külföldinek számító intézmények felvidéki birtokain 1919-ben foganatosított zárlat volt, melynek során a birtokokon állami kényszerkezelést vezettek be, és így megfosztották az eredeti tulajdonosokat a kezelés és haszonélvezet jogától.
A mai közvélemény előtt meglehetősen ismeretlennek számító magyar–csehszlovák jogvita, hágai per kezdődött meg ezzel, melynek jogtörténeti vonatkozásai mellett a politikatörténeti jellemzők – ezeken van e munka hangsúlya is – szintén figyelmet érdemelnek. A magyar külpolitikában játszott szerepe mellett például az, hogy a nemzetközi bíróság elé a katolikus egyházzal kapcsolatos ügy került, ami politikai pikantériát adott a kérdésnek, és Hága, Esztergom, illetve a prágai és budapesti diplomácia mellett a Vatikánt is főszereplővé tette. A két világháború között történtek továbbá azért is érdekesek lehetnek számunkra, mivel olyan ügynek, problémának jelentették az első felvonását, melynek bizonyos vonatkozásai a kérdés több évtizedre szóló kikapcsolása és a szlovákiai földkérdés rendezetlensége okán máig aktuálisak.
Az első világháború után az esztergomi érsekség javadalmasai és a többi egyházi birtokos az új szomszédokkal szembeni vagyonsérelmével nem volt egyedül. A magyar állampolgárok utódállamokhoz került ingatlanvagyonát illető hasonló eljárásra rengeteg példa akadt Csehszlovákia mellett Romániában és Jugoszláviában is, a károsultak számára reményt szinte csak az a perlési lehetőség jelentett, melyet a trianoni békeszerződés 250. paragrafusa nyújtott. Az utódállamok különböző, elsősorban a földreformokból fakadó rendelkezéseivel szemben a tulajdonukról természetesen lemondani nem akaró magyar állampolgárok ezrei éltek a felkínált lehetőséggel, és attól függően, hogy hol szenvedték el a kárt, a román, csehszlovák vagy jugoszláv viszonylatban létrehozott hágai döntőbírósághoz fordultak panaszukkal.
A döntőbíróságok elé került magyar érdekeltségű jogvitákat azok jellegzetes vonásai alapján több csoportba sorolhatjuk. Sajátos jellemzői voltak az ún. agrárpereknek, vagyis azoknak a panaszoknak, melyeknél a kereset tárgyaként magyar állampolgárok valamelyik utódállam területén fekvő birtokának agrárreform címén történt lefoglalása, illetve az ezért fizetendő kártérítés szerepelt. Az agrárperek károsultjainak többsége optáns volt, tehát olyanok, akik a magyar állampolgárságuk fenntartása érdekében a világháború után „optáltak”, s így nem lettek csehszlovák, román vagy jugoszláv állampolgárok. Az optánsok túlnyomó része a román viszonylatban felállított vegyes döntőbíróság elé nyújtotta be keresetét. Több mint ötszáz agrárper volt folyamatban a két világháború közti időszak során, melyeknél a lefoglalt földterület körülbelül 1,2 millió kat. holdat tett ki, hozzávetőleg egymilliárd aranykorona értékkel.
Az egyházi perek, melyek közé a témánkat jelentő jogviták is tartoztak, tulajdonképpen szintén agrárperek voltak, hiszen többnyire itt is a földreformok miatt történt a perlés, de a károsultak egyházi mivoltából fakadó egyéb jellemzők, bonyodalmak, többek között a Vatikán érdekeltsége e pereket jellegükben a többi agrárpertől eltérővé tették.
A hágai bíróságok előtt ezenkívül olyan perek is folytak, melyeket alapítványi javak, bányák, ipari vállalatok, vasutak, a Habsburg-család tulajdonát képező vagyonok, továbbá ingóságok elvétele vagy megrongálása miatti visszaadás, kártérítés címén indítottak. Az átcsatolt területekről elmenekült tisztviselőknek az elmaradt fizetés vagy nyugdíj folyósítása végett körülbelül háromezer pere volt tárgyalás alatt.
A magyar politika és közvélemény részéről nagy érdeklődést váltott ki a magyar–csehszlovák fórum elé tartozó Pázmány Péter Tudományegyetem ügye is. Ez a jogvita, talán éppen a perbéli magyar győzelem miatt viszonylag gazdag szakirodalommal rendelkezik, ami a többi perről már kevésbé mondható el (Kiss 1991; Váli 1934a, 1934b; Angyal 1934). Meglepő módon a közismertnek számító optáns perekről is inkább csak a két világháború között születtek jogi vagy történeti munkák (Markó 1927; Alkér 1927; Szladits 1920; Lukács 1928; Matheovits 1929; Geőcze 1927; Ruttkay 1930; Magyary 1927). Ezek szerzői azonban akkor még – érthetően – kísérletet sem tettek a háttéresemények megvilágítására. A közelmúlt és napjaink történetírásából a kérdésről inkább csak a korszakot összefoglaló szintézisek egy-egy bekezdéséből értesülünk.
A történetírás adósságára a magyarázatot elsősorban a források hiányos volta,1 és nem a kérdés jelentőségének alábecsülése jelenti. A hágai perek pénzbeli tétjét Bethlen miniszterelnök 1930-as képviselőházi beszédében elemezte érzékletesen, mely szerint a 4500 magyar érdekeltségű perben az összkövetelés értéke meghaladta a kétmilliárd aranykoronát, és ez a nemzeti vagyon egykilenced részét jelentette, melynek ha csak az elmaradt adóját veszik figyelembe, akkor is súlyos millióktól esett el az ország. Erről pedig Bethlen szerint óriási hiba lenne önként lemondani (Bethlen 1930). Képviselőtársai közül nem mindenki értett egyet a kormány perekhez való ragaszkodásával, és az ellenzék sorai közül arra hívták fel a figyelmet, hogy a miniszterelnök és más vezető pozíciót elfoglaló személyiségek – többek között Teleki Pál, vagy az 1921–22 során külügyminiszter Bánffy Miklós – személyesen érdekeltek az ügyben erdélyi birtokaik miatt, és számukra ez a személyes, illetve egy szűk társadalmi csoportra vonatkozó érintettség jelenti a fő motivációt, nem annyira az ország érdeke. A kormány ezért egy harmadrangú kérdés miatt hosszú éveken át feleslegesen hadakozik, sőt privát érdekeket védve kompromittálja a magyar diplomáciát (Bethlen 1930).
A vagyonkérdés és a magyar külpolitika összefüggésének e meglehetősen sarkított jellemzésével szemben megállapítható, hogy a kormány számára éppen a hágai ingatlanperek külpolitikai súlyában rejlett a kérdés igazi jelentősége. A külpolitikai prioritásokba illeszkedően a „magyar ügy” egy olyan nemzetközi fórumot kapott ugyanis, ahol az európai politika és közvélemény érdeklődése mellett a trianoni jogtalanságok demonstrálására nyílt folyamatos lehetőség. Különösen igaz volt ez az esztergomi érsekség vagyonperére, mellyel szorosan összefüggött a főegyházmegye kormányzati integritásának a trianoni határok ellenére történő fenntartásáért – természetesen nem a kompetenciával e téren nem rendelkező hágai bíróság előtt – vívott politikai harc is. A régi egyházszervezeti határoknak az új államhatárok ellenére történő megőrzésére irányuló törekvés így Trianon mindenre kiterjedő érvényének késleltetésére is alkalmasnak bizonyult.
Jelen dolgozat a nagyrészt Csehszlovákiához került esztergomi érsekség első világháború utáni kormányzási problémáinak a birtokperekkel való összefüggéseit is megkísérli ismertetni, a főegyházmegyei birtokok visszaszerzéséért folytatott küzdelem bemutatásának keretében.
Az esztergomi főegyházmegye javadalmasai és a trianoni államhatár
Az ország első világháború utáni területveszteségeivel együtt a magyar katolikus egyház birtokvagyona is jelentős mértékben megcsappant. A Trianon előtti Magyarország katolikus egyházi javadalmainak összterjedelme közel járt a kétmillió kat. holdhoz, ami 1920-ra egymillió hold alá csökkent. A magyar egyház elveszítette tehát birtokainak körülbelül a felét2.
Mivel jogi értelemben nem az általában vett magyar katolikus egyház számított a vagyon tulajdonosának, hanem annak egyes intézményei, így földrajzi elhelyezkedésükből és birtokaik területi struktúrájából adódóan a veszteség különböző mértékben sújtotta a javadalmas püspökségeket, érsekségeket, székeskáptalanokat, társaskáptalanokat, reális apátságokat, szemináriumokat, szerzetesrendeket, oktató-nevelő intézményeket és egyéb egyházi jogi személyeket.
1. táblázat. Az egyes javadalmas egyházi intézmények földbirtokainak határváltozás utáni elhelyezkedése
Forrás: Esztergomi Prímási Levéltár Cat. D/c. Felvidéki birtokügyek, 2. doboz
A trianoni határok csehszlovák viszonylatban az esztergomi érseki, valamint a kassai, rozsnyói, szatmári római katolikus és a munkácsi, eperjesi görög katolikus püspöki egyházmegyéket szelték. Közülük az esztergomi egyházmegye igen sajátos helyzetbe jutott, hiszen a felsoroltak közül egyetlenként neki maradt csak a székhelye Magyarországon, mégpedig úgy, hogy területének túlnyomó többsége Csehszlovákiában feküdt. Ebből következően a főegyházmegye magyarországi részén székelő ordináriust az államhatár vágta el felvidéki plébániáitól, a központban székelő javadalmas intézményeket pedig az egyik legfontosabb bevételi forrásukat jelentő birtokaik legnagyobb és legjobb minőségű részétől. A továbbiakban először a vagyoni helyzetben bekövetkezett változást mutatjuk be, vagyis hogyan érintette az új határ az érsekség, székesfőkáptalan, esztergomi szeminárium és a Központi Papnevelde birtokvagyonát.
Az esztergomi érsekség mint javadalmas intézmény támogatásáról az uralkodók Szent István óta bőkezűen gondoskodtak, elsősorban birtokadományozás formájában. Az érseki birtok egyrészt a korai alapítás okán – a későbbi alapítású egyházmegyéknek, főleg a XVIII. századiaknak már nem jutott ilyen bőséges javadalom –, másrészt a prímási méltósághoz kötődő megkülönböztetett uralkodói kegyből adódóan az ország legnagyobbjai közé emelkedett. Az évszázadok során nemcsak az uralkodók halmozták el birtokokkal és jövedelmező kiváltságokkal az érseki szék
1. ábra. Egyházmegyék és -tartományok a történeti Magyarországon
betöltőit, hanem az ingatlanvagyon forrásai a tehetős családok magánadományozásai és az érsekek vásárlásai, szerzeményei is voltak3. Az első világháború végén az érseki birtokvagyon összterjedelme így már 88 803 kat. holdat tett ki, melyek Bars, Esztergom, Hont, Komárom, Nógrád, Nyitra, Pozsony és Trencsén megyében helyezkedtek el, és az esztergomi, érsekújvári, gútai, nagysallói, drégelyi, verebélyi, valamint a pozsonyi uradalmi kerületeket szervezték meg rajtuk. A drégelyi uradalmat és az esztergomi néhány települését leszámítva valamennyi Csehszlovákiához került. A Trianon általi veszteség így az érsekség vagyonából 51 315 kat. holdra rúgott, amely vármegyénként a következő települések határába tartozó földeket jelentette:
1. Esztergom vármegye – Bart (ma: Bruty) 728 kh, Búcs (Búè) 1587 kh, Dunamocs (Moèa) 898 kh, Érsekkéty (Kvetná) 726 kh, Farnad (Farná) 1307 kh, Kéménd (Kamenín) 1086 kh, Kural (Kura¾any) 423 kh, Magyarszőgyén (Svodín) 1135 kh, Muzsla (Mužla) 3367 kh, Nagyölved (Ve¾ké Ludnice) 1979 kh, Németszőgyén (Svodín) 316 kh, Párkány (Štúrovo) 212 kh;
2. Komárom vármegye – Bajcs (Bajè) 6257 kh, Hetény (Chotín) 2523 kh, Imely (Ime¾) 449 kh, Kürt (Strekov) 1863 kh, Martos (Martovce) 903 kh, Naszvad (Nesvady) 3651 kh, Perbete (Pribeta) 1372 kh, Udvard (Dvory n. Žitavou) 998 kh, Gúta (Kolárovo) 3138 kh, Keszegfalva (Kamenièná) 3138 kh, Szímő (Zemné) 316 kh;
3. Hont vármegye – Ipolyhidvég (Ipe¾ské Predmostie) 631 kh, Hontfüzesgyarmat (Hontianska Vrbica) 466 kh, Szete (Kubáòovo) 772 kh, Bajta (Bajtava) 667 kh, Garamkövesd (Kamenica n. Hr.) 1146 kh, Leléd (Lelá) 593 kh, Ipolyszalka (Salka) 705 kh;
4. Bars vármegye – Barslédec (Ladice) 470 kh, Garamszentgyörgy (Jur n. Hronom) 661 kh, Hölvény (Hulvinky) 448 kh, Nagysalló (Tekovské Lužany) 714 kh, Aha (Horný Ohaj) 173 kh, Barscseke (Èaka) 397 kh, Verebély (Vráble) 250 kh;
5. Nyitra vármegye – Nagycétény (Ve¾ký Cetín) 381 kh, Nyitraegerszeg (Jelšovce) 54 kh, Nyitranagykér (Ve¾ký Kýr) 6 kh, Üzbég (Zbehy) 579 kh, Érsekújvár (Nové Zámky) 992 kh, Tardoskedd (Tvrdošovce) 1472 kh, Kinorány (Chynorany) 78 kh;
6. Pozsony vármegye – Alsószerdahely (Dolná Streda) 65 kh, Vága (Váhovce) 319 kh, Zsigárd (Žiharec) 604 kh, Nagyszombat (Trnava) 63 kh;
7. Trencsén vármegye – Ribény (Rybany) 46 kh.
Az elszakadt birtokok a jövedelmezőség szempontjából legértékesebb részeket is tartalmazták, melyek a Duna bal partján Esztergom és Komárom megyében, valamint kisebb részben Bars megyében húzódtak. Itt voltak azok a széles puszták is melyeket az érsekek jelentős anyagi ráfordítással a Trianon előtti évtizedekben mintagazdaságokká fejlesztettek. Az intenzív gazdálkodási formák alkalmazásában elsősorban Bajcs, Farkasd (ma Bajcs része), Anyala, Bálványszakállas (Keszegfalva része), Lándor (Komárom része) és Kavalhát (Keszegfalva része) jeleskedett (Dóka 1997:135). Az északibb területeken a más adottságokból fakadóan már nem a mezőgazdasági termelés hanem az erdőgazdálkodás dominált. A pozsonypüspöki és a nagysallói erdőgazdaság is Csehszlovákiához került, mindkettő egyaránt majd 3000 kh erdőterületet igazgatva.
Az esztergomi székesfőkáptalant Szent István a hagyomány szerint az érsekséggel egyidőben alapította. Kezdetben nem volt vagyonjogilag önálló, hanem az érsektől kapta az ellátásához szükséges javakat, s csak a XII. században jutott önálló birtokjoghoz. A káptalan az idők folyamán szintén tekintélyes vagyonra tett szert, melynek forrásai az érseki birtokokhoz hasonlóan királyi adományozás, magánadományozás és önálló vagyonszerzés egyaránt voltak. Az esztergomi érseki szék kiváltságos helyzete a káptalan részére történő királyi adományozásokban is megmutatkozott, mivel többször előfordult, hogy nemcsak a koronázó érsek, hanem annak tanácsadó és kisegítő testülete a káptalan is részesült koronázási ajándékban, vagyis új birtokadományban. A főkáptalan javadalmának még a két világháború között is a stallumok száma szerint külön vagyonságai voltak, tehát külön vagyona volt a nagyprépostnak és minden kanonoknak. Eszerint huszonkét kanonoki javadalom, praebenda létezett, ezenkívül a Lábathlani-féle és a Bakács-Kápolna alapítványi birtokaiból kialakított két praebenda, illetve az egész káptalannak mint testületnek külön praebendája, összesen tehát huszonöt. A birtokokat egységben kezelték, melyek jövedelmét az egyes kanonokoknak évente kiosztották meghatározott kulcs szerint. Nagyobb jövedelemrész az előkelőbb méltóságoknak, kisebb az alacsonyabb rangúaknak járt. Ezt a felosztási kulcsot Serédi prímás 1932 januárjától hatályon kívül helyezte, mivel a trianoni birtokveszteség miatt olyan csekély jövedelem állt rendelkezésre, hogy a kulcs betartása mellett a legalacsonyabb rangúak, a mesterkanonok már nem kaphattak annyit, ami a fenntartásukhoz szükséges volt, így ettől kezdve az összes kanonok egyenlően részesedett a jövedelemből. Ebben az időszakban egyébként, éppen a jövedelmek csökkenése miatt a huszonkét kanonoki stallumból már csak tizenkettő volt betöltve4.
Az első világháború végén a káptalan 53 169 kat. hold földbirokkal rendelkezett, melyből 30 987 hold került csehszlovák területre. A huszonkét igazgatási kerület birtokai hét megyében – Esztergom, Bars, Hont, Komárom, Nógrád, Nyitra, Somogy – feküdtek, melyek közül Somogy kivételével mindenhol érték veszteségek a káptalant. Esztergom megyében a Duna bal partján volt megszervezve a nánai és a kőhídgyarmati kerület, melyekhez Nána (Párkány része), Ebed (Obid), Kicsind (Malá), Kistata (Kőhídgyarmat/Kamenný Most része), Libád (¼ubá) és Bars megyéből Garamdamásd (Damáša) tartozott. Komárom megyében a Duna bal partján, sík területen Szentmiklóson (Udvard/Dvory nad Žitavou része), Izsán (Iža), Agyagoson (Martos/Martovce része) voltak a főkáptalan gazdasági központjai, s hozzájuk tartozott még Csúz (Dubník), Kopánkút (Csúz része) és őrs (mai őrsújfalu/Nová Stráž) is. Hont megyében a Csehszlovákiához került részen Kiskeszi (Malé Kosihy), Páld (Pavlice), Helemba (Ch¾aba), Szebelléb (Sebechleby), Németi (Hontianske Nemce) és Gyerk (Hrkovce) uradalmai voltak három kerületbe szervezve. Bars megyében Besenyő (Bešeòov), Taszár (Tasáre), Kovácsi (Kozarovce), Nemcsény (Nemèiòany), Kisapáti (Opatová) kerületközpontokhoz szervezték Mikófalva (Slepèany), Fakóvezekény (Plavé Vozokany), Zsemlér (Žemliare), Apáti, Szlance (Slance), Lukova (Volkovce), Garamszentbenedek (Hronský Beòadik), Peszér (Psiare), Korlát (Garamszentbenedek/Hronský Beòadik része), Szelc (Selce), Kisvalkóc (Lukova része), Ebedec (Obyce), Mártontag (Ebedec része), uradalmait. Nyitra megyében Csehi (Èechynce), Pográny (Pohranice), Gerencsér (Nitrianske Hrnèiarovce) központú birtoktestek voltak, melyeket viszont haszonbérbe adtak (Dóka 1997:79). A főkáptalani birtokokról megállapítható, hogy itt az erdők az érseki gazdaságokhoz képest jóval nagyobb területet foglaltak el, de értékes fekete öntéstalajú földekkel is rendelkeztek, melyek elsősorban Esztergom, Komárom és Hont megyében, Kiskeszi, Ebed, Izsa, Kistata határában voltak (Dóka 1997:76).
Az Oláh Miklós érsek által 1566-ban Nagyszombatban alapított Esztergomi Szeminárium birtokai a többi papneveldéhez hasonlóan kimondottan célvagyonok voltak, vagyis bevételeit az intézmény fenntartására fordították. A javak kezelését a főkáptalan irányította a kezdetektől fogva, és ebből következően a hágai bíróság előtt is a káptalan képviselte a szemináriumot. A papnevelő birtokterülete érintetlenül 6822 kat. hold volt, melyből 5112 kat. hold került Csehszlovákiához. E területen az erdők és mezőgazdasági birtokok körülbelül fele-fele arányban oszlottak meg. A felvidéki birtokok közül a széplakapáti (Krásna nad Hornádom) rendelkezőség községei Abaúj megyében voltak, ide tartozott Garbóc (Bohdanovce), Felsőolcsvár (Košické Olšany), Alsóhutka (Nižná Hutka), Beszter (Byster), Szilvásapáti (Vyšné Opatské) valamint Lebenye (Alsóhutka része) és Teleki (Szilvásapáti része) puszták. A csiffári (Èifáre) kerület Bars megyében feküdt ahová központon kívül Mellek (Me¾ek) és Alsórakonca (Rykynèice) tartozott. A kicsindi kerület is elszakadt, míg Magyarországon a tokodi és táti körzet maradt (Dóka 1997:80).
A budapesti Központi Papnevelde birtokait I. Ferenc 1802-es rendelete óta szintén a főkáptalan kezelte, így a hágai bíróság előtt ezt az intézményt is a káptalan képviselte. Birtokainak túlnyomó része a trianoni Magyarország területén maradt – 9455 kat. holdból 8889 kat. hold – így mindössze az 566 kat. hold nagyságú nyitrapereszlényi (Prese¾any) birtokra vonatkozott a csehszlovák állam elleni keresete.
Zárlat az egyházi birtokokon
A háború elvesztése után, 1918 novemberétől cseh fegyveres alakulatok nyomultak be Magyarország északi részére és fokozatosan megszállták azt. 1919. január 6-án jutottak az Esztergommal szemben fekvő Párkány birtokába, s ettől kezdve számíthatjuk a felvidéki egyházi javadalmak tényleges elfoglalását. Mivel a cseh csapatok a Duna vonalának átlépését akadályozva az érintkezést rendkívül megnehezítették, megszakadt a rendszeres kapcsolat az ottani birtokok igazgatási szervei és az esztergomi jószágkormányzóság, valamint ezzel együtt az ordinárius és a felvidéki plébániák között. A tudatos elzárás következtében a főegyházmegyei birtokok, illetve az összes magyarországi központú egyházi javadalom eddigi igazgatási módjának fenntartása lehetetlenné vált.
A gazdálkodás folyamatosságának fenntartására a megszálló hatóságok tartottak igényt, és hozzá is láttak egy új, egyelőre ideiglenesnek szánt birtokigazgatási szervezet kiépítéséhez. Az új szervezet érintette a pillanatnyilag főpásztor nélküli felvidéki egyházmegyéket is, így azon püspökségek esetében, ahol a főpásztor a megszállás során eltávozott, eltávolíttatott vagy eleve nem a csehszlovák állam területén székelt, a birtokok irányítására gondnokokat bíztak meg. A Vavro Šrobár vezette szlovák teljhatalmú minisztérium a szepesi, besztercebányai, nyitrai püspökségek, a pannonhalmi bencés rend és az esztergomi érsekség vagyonára is ilyen gondnokot nevezett ki. Ezenkívül ellenőrző szervként egy központi gondnokságot, kuratóriumot állítottak fel Pozsony székhellyel, Karol Medvecky, a teljhatalmú miniszter katolikus egyházügyi referensének elnökletével.5 A kuratórium és a gondnokok a javadalmasokat figyelmen kívül hagyva teljesen önhatalmúlag intézkedtek, gazdatiszteket helyeztek át, állatállományt csereberéltek az uradalmak között, alkalmazottakat vettek fel vagy csaptak el.6 A prímási és káptalani jószágigazgatóságnak ettől kezdve semmiféle rendelkezési joga nem volt. Ez az irányítási rendszer azonban még nem jelentett zárlatot, és csupán néhány hónapig állt fenn, mivel a Tanácsköztársaság alatti magyar térfoglalás következtében megszűnt a kuratórium és a gondnokok tevékenysége, amit a csehszlovák fennhatóság felújítása után már nem is állítottak vissza. Hivatalosan a teljhatalmú miniszter 1919. augusztus 11-i rendelete szűntette meg ezen intézményeket, amely egyúttal az állami zárlatot is elrendelte az említett kategóriákba tartozó egyházi birtokokon, és létrehozta azok irányításának új szervezetét.
Šrobár augusztusi rendelete a csehszlovák földbirtokreform folyamatába illeszkedett, melynek alapvető törvényi intézkedései 1918 és 1920 között láttak napvilágot. A földreform alaptörvényének az 1919. április 16-án kelt 215/1919 sz. törvény számít, amely a nagybirtokok lefoglalásáról intézkedett. A törvény értelmében lefoglalásra kerültek a 150 hektárt meghaladó mezőgazdasági, illetve a 250 hektárt meghaladó vegyes jellegű (szántó, erdő, legelő) birtokok (Sbírka… 1919:289–290). Minthogy a nagybirtokok az egész ország területén számosak és nagy kiterjedésűek voltak, a földreform gyakorlati végrehajtásához évek hosszú sorára kiterjedő eljárásra volt szükség, ami miatt az eredeti tulajdonos az esetleg sok év múlva bekövetkező tényleges állami kisajátításig vagy az elrendelt állami kényszerkezelésig tovább gazdálkodhatott birtokán. A magyarországi székhelyű egyházi birtokok esetében azonban a hatósági akadályoztatás miatt a tulajdonosi kezelésre nem volt mód, ezért az állami kényszerkezelést – ezt rendeli el az augusztusi jogszabály – szinte azonnal alkalmazták. A zárlati kényszerkezelés jogi értelemben tulajdonosváltást nem jelentett, az eredeti birtokos tulajdonjoga az esetleges állami kisajátításig, illetve a földosztó akció céljaira való felhasználásig továbbra is fennállt. A zárlat a tulajdonosok rendelkezési lehetőségének megszűntét jelentette a birtokaik felett.
Mit tartalmazott pontosan a Šrobár-féle rendelet? A 6525/19. szám alatt kelt jogszabály a magyarországi székhelyű egyházi javadalmasok – esztergomi érsekség, esztergomi székesfőkáptalan, váci káptalan, vallás és tanulmányi alap, esztergomi és pesti papnevelde, pannonhalmi bencés rend, a lekéri, jászói és zirci apátság – valamint a nyitrai, besztercebányai és szepesi püspökségek Szlovákia területén fekvő minden ingó és ingatlan vagyonát zár alá helyezte, és gazdaságaik igazgatását a pozsonyi székhellyel felállított Római Katolikus Egyházi Javak Központi Bizottságára (Centrálna správa katolickych cirk. ve¾kostatkov) bízta (Pálesch é.n.). 1921-ig újabb rendelkezések következtében a Pázmány Péter Tudományegyetem, a csornai premontrei rend és a győri káptalan vagyona is zárlat alá, ezzel együtt a központi igazgatóság kezelésébe került (Pálesch é.n.).
A rendeletben szereplő szlovákiai püspökségek birtokai a főpásztoraikat érintő fejlemények miatt jutottak a magyarországi egyházi intézmények birtokaihoz hasonló sorsra. Batthyány Vilmos nyitrai és Radnai Farkas besztercebányai püspököt ugyanis 1919 elején kiutasították Szlovákia területéről, míg Párvy Sándor szepesi püspök ez év márciusában Budapesten elhunyt. Később a rozsnyói és kassai püspöki javakra is kiterjesztették a zárlatot, Balás Lajos 1920-as és Fischer-Colbrie Ágoston 1925-ös halála után. Mikor azonban 1920 végén a nyitrai, besztercebányai és szepesi püspökségeket a Szentszék szlovák főpásztorokkal töltötte be Karol Kmeko, Marián Blaha és Ján Vojtaššák személyében, az új javadalmasoknak az őket megillető lefoglalt birtokokat átadták. Rozsnyó és Kassa esetében viszont erre nem került sor, mivel főpásztoraik halála után a Szentszék és Csehszlovákia nem tudott az utódok személyében megegyezni, ezért Róma csupán apostoli adminisztrátorokat nevezett ki e helyekre. A kormány válaszképpen úgy mutatta ki neheztelését, hogy a püspökségi birtokokat a kinevezett adminisztrátoroknak nem adta át, fenntartotta rajtuk a zárlati kezelést, és Kassa valamint Rozsnyó a kezelő bizottságtól a javak jövedelméből csupán éves támogatást kapott. A bizottság szabályzata értelmében egyébként a Magyarországon székelő javadalmasok vagyonát „kezelte”, míg a Szlovákiában székelő apostoli adminisztrátorok egyházmegyei vagyonát „csak felügyelte”. E két fogalom között a gyakorlatban – a támogatást leszámítva – nem lehetett semmilyen különbséget észlelni.7
A zárlati intézkedés jogszerűségének bizonyítását szolgálva a rendelet indoklása három jogforrásra hivatkozott. Az első a csehszlovák állam 1918. évi december 10-én kiadott 64. sz. törvénye, a második az 1723: LXX. tc., a harmadik a magyar kultuszminiszternek 1867. szeptember 27-én 10 165 szám alatt kelt rendeletének 11. pontja. Az utóbbi két magyar jogszabályra a hivatkozás azért volt lehetséges, mivel az 1918. októberi 11. számú törvény értelmében a Csehszlovákia megalakulása előtti törvények az új ország területén érvényben maradtak.
A 64. sz. csehszlovák törvénynél – amely felhatalmazást ad a szlovák teljhatalmú miniszternek rendeletek kibocsátására – érdekesebb a másik két jogszabály. Az 1723: LXX. tc., amellyel a zárlati rendeletben a magyarországi székhelyű javadalmak zárolását indokolták, kimondta, hogy ha az egyházi javadalmas a templomok, javadalmi épületek és felszerelések karbantartását elhanyagolja, akkor a király mint legfőbb kegyúr a birtokokból származó jövedelmet zárlat alá helyezheti és a hiányok pótlására fordíthatja. Azt nem közölte a rendelet és később sem hozták nyilvánosságra, hogy melyek azok a hiányok, aminek pótlására szükséges volt az intézkedés.
A per folyamán Esztergom jogászai igyekeztek cáfolni e törvények alkalmazásának jogszerűségét. Egyrészt rámutattak, hogy a királyi főkegyúri jogok nem szálltak át a csehszlovák államra – ahogy a magyar államra sem – másrészt állították, hogy a gazdálkodással, karbantartással kapcsolatban nem a hanyagság, hanem ellenkezőleg a példás gondosság volt a birtokok általános jellemzője. Felhívták a hágai bíróság figyelmét, hogy a gazdálkodás ügyeit közismerten szívén viselő Csernoch prímás nemhogy mulasztást nem követett el, de minden erejével azon volt, hogy az elődje idejéből származó kisebb hiányosságokat jóvátegye, s e célból még kölcsönök árán is biztosította az épületek, felszerelések karbantartását. Sőt nagyszabású programot indított a prímási uradalmak gazdasági rekonstrukciójára, s e modernizáló munkában éppen ott érte el a legnagyobb eredményeket, melyek határon túlra kerültek. A leglátványosabb fejlesztést a bajcsi nagy komplexumon hajtotta végre. Az érsek gondos gazda mivoltát a harmincas évekből visszatekintve a Szlovák Néppárt egyik politikusának zárlatot bíráló parlamenti interpellációja is alátámasztotta, mely szerint Csernoch János a háború folyamán a prímási birtokokba 1 132 241 aranykoronát invesztált.8
Esztergom szerint a káptalan birtokain is a mintagazdaságok túlsúlya volt a jellemző, s ezenkívül arra is utalt, hogy a III. Károly-féle törvénycikk azt írja elő, hogy csak a jövedelmeket lehet zárolni, s azokat kizárólag a hiányok pótlására lehet felhasználni. A bevételek hovafordításának útjai azonban a kényszerkezelés során nagyon szerteágazóak és a legtöbb esetben nemhogy fejlesztési, de egyházi célokra sem fordították.9
Az 1867. szeptemberi rendelettel a szlovák püspökségek vagyonának zárolását indokolták, melynek 11. pontja a széküresedés esetén követendő eljárást szabályozta. Bár a szlovák püspökségek vagyonának kérdése nem volt a hágai perek tárgya, az esztergomi periratok ennek alkalmazásának jogtalanságára is rámutattak. Figyelmeztették a bíróságot, hogy a rendelet kibocsátásának idején csak egy felvidéki egyházmegye volt üresedésben, Párvy halála miatt a szepesi. A besztercebányai és nyitrai püspök elűzése az országból olyan erőszakos és kánonjogellenes aktus volt, ami nem tette jogilag betöltetlenné a javadalmakat. Zárolásuk tehát a magyarországi birtokosok vagyonához hasonlóan indokolatlan volt. E jogszabályban egyébként a széküresedéssel kapcsolatban nem is volt szó zárlatról, a törvényes eljárás ugyanis a rendelet értelmében az volt, hogy a kormány miniszteri biztost nevez ki, aki a káptalannal együtt kezeli a birtokokat a püspöki szék betöltéséig.
Államközi tárgyalások és az egyházi birtokügy
A csehszlovák kormány a zárlati rendelettel próbálta legalizálni a már 1919. január eleje óta fennálló állapotot, mikortól a gazdaságaikból a magyarországi egyházi intézmények sem jövedelmet, sem terményt nem kaptak. Az esztergomi érseknek és káptalannak csupán néhány bérlő fizetett még valamelyes részleteket a megszállás kezdeti szakaszában. A hercegprímást mindez anyagilag rendkívül érzékenyen érintette, hiszen legjelentősebb jövedelmi bázisának kiesésével a források előteremtése a különféle egyházi szervezetek, a budapesti és esztergomi nagy központi intézmények, a prímási méltóságból fakadó költségek fedezésére nagyon megnehezült. Az igaz, hogy területileg jóval kisebb rész maradt Magyarországon az érsekségből és a plébániák száma is sokkal kevesebb volt – a szlovákiai 404-el szemben 83 –, de Budapest miatt közel annyi hívő élt itt, mint a felvidéki részen, ami jelentős anyagi terhekkel járt. A jogtalannak tartott helyzet megváltoztatása, valamiféle méltányos vagyoni rendezés elérése így szinte létkérdésnek számított.
Csernoch prímás elszántan igyekezett is minden tőle telhetőt megtenni, és ez az igyekezet nemcsak az anyagiak mentésére, hanem a főegyházmegye új államhatárok ellenére történő kormányzati integritásának fenntartására, tehát a felvidéki érseki joghatóság valamilyen formában – például vikárius útján – való megőrzésére is irányult. E törekvésre azért nyílhatott mód, mivel a trianoni békeszerződés az egyházak igazgatási rendszerét nem érintette, nem érinthette, az egyházmegyék megosztása, feldarabolása kizárólag szentszéki kompetenciába tartozott. A régi Magyarország és benne az esztergomi érsekség egyházkormányzati rendszerének további sorsa egyelőre nyitott kérdés maradt, az államhatár által szelt főegyházmegye jogi egysége Róma esetleges diszmembrációs intézkedéséig továbbra is fennállt. Csehszlovákia azonban a magyar egyházi joghatóságot a vagyonkezeléshez hasonlóan nem volt hajlandó területén elismerni, és mindent megtett, hogy elérje Rómánál annak nem csupán gyakorlati, de egyházjogi megszűntetését is, vagyis az érsekség kettévágásával az egyházkormányzati határok politikai határokhoz való igazítását. Megjegyzendő, hogy volt példa a korszakban a határokon átnyúló egyházmegyékre, éppen magában Csehszlovákiában is. Nevezetesen a prágai és olmützi érsekek joghatósága kiterjedt a múltban és ekkor is Németország részeire, illetve a boroszlói érsek, egyházmegyéjének csehországi területein gyakorolhatta joghatóságát, sőt vagyonával is rendelkezhetett. Boroszlóhoz és Esztergomhoz, tehát Németországhoz és Magyarországhoz eltérő volt Prága viszonyulása, amit ez az összehasonlítás is alátámaszt. Egyébként a magyar kormány sem akadályozta a csehszlovák területen székelő püspökök joghatóságának gyakorlását magyar területen, a kassai és rozsnyói adminisztrátorok helynökei 1937–ig, a magyarországi egyházmegyerészek apostoli kormányzósággá alakításáig intézték e terület ügyeit.
Az államfordulat idején Esztergomban az érseki aula nemzetiségi összetétele miatt is tápláltak még bizonyos egyházkormányzati reményeket,10 a bekövetkezett események azonban nem feleltek meg a várakozásoknak. A szlovák többségű püspökségek magyar főpásztorainak kiutasítását megelőzve már 1918 novemberében a felvidéki érseki helytartót Báthy Lászlót letartóztatták. Ekkor még – talán Csernoch érsek nunciusnál való közbenjárásának köszönhetően – sikerült kiszabadulnia a theresienstadti fogházból, azonban hamarosan következett az újabb letartóztatás és a spielbergi börtönben, majd egy barakkban raboskodott 1919 márciusáig. Ekkor kiutasították a csehszlovák kézben lévő területről (Salacz 1975:19). Arra még módja volt a prímásnak, hogy Báthy utódjául 1919 tavaszán kinevezze Oswald Richárd nagyszombati kanonokot, abban a hiszemben, hogy szlovák mivolta és korábban is létező nemzeti elkötelezettsége miatt az ő személyét talán csehszlovák részről is elfogadják.11 Ebben hiába bízott, hiszen a csehszlovák kormány és egyház a független egyházszervezet kiépítésén fáradozott, és Rómától a diszmembráció felé vezető első lépésként egy érsektől független apostoli adminisztrátor kinevezését kérték a főegyházmegye felvidéki területére.12 Prága végleges álláspontja a szlovák egyházszervezet rendezésére vonatkozóan a húszas évek közepére alakult ki. Arra törekedtek, hogy a főegyházmegye diszmembrálásával együtt, annak szlovákiai területén alakuljon meg egy új szlovák egyházmegye, lehetőleg érseki ranggal és Pozsony központtal. Ez nem terjedne ki az egész érsekségi részre, annak nyugati határától csak a Vágig húzódna. A többi részt felosztanák a szomszédos püspökségek között, így a Vág és Garam közti területet a nyitrai, a Garamtól keletre esőt pedig a besztercebányai püspökség kapta volna meg. Tervük szerint a rozsnyói püspökség, amely többségében magyar lakosságú volt, teljes felosztásra kerülne a vele határos egyházmegyék között, tehát megszűnne.13 A térképre tekintve rögtön feltűnik, hogy a főegyházmegye ilyetén vertikális alapú felosztása és Rozsnyó megszűntetése a magyar hívők egyházmegyénkénti teljes szétszóratását eredményezte volna. Az önálló felvidéki magyar püspökség elérésére irányuló, 1920 óta tartó küzdelemre ez a veszély is ösztönzőleg hatott.
A csehszlovák elképzelésekkel szemben természetesen nemcsak a magyar egyház, de a magyar kormány sőt a szlovákiai magyarok érdeke is azt diktálta, hogy a Nagy-Magyarországhoz igazodó egyházi szervezet minél tovább fennmaradjon, a főegyházmegye és a többi szelt püspökség diszmembrációját a lehető legtávolabbi időkre sikerüljön kitolni. A kormányt ebből következően végig a korszak során ott találjuk segítő szövetségesként a magyar egyház mellett e kérdésben is.
A magyar kormány és egyház közti összhang érvényesült azokon a húszas évek elején zajló magyar–csehszlovák államközi tárgyalásokon, gazdaságpolitikai megbeszéléseken melyeken – a perindítást megelőzve – az egyházi ügyek szintén szóba kerültek. E tárgyalások alapjait az 1921. márciusi brucki találkozón fektették le, mikor megegyezés született, hogy a két ország kapcsolatainak – elsősorban gazdasági – részleteit négy bizottság – jogi, pénzügyi, közlekedési, gazdasági – keretei között beszélik meg. Az első királypuccs miatt megszakadt tárgyalások újrafelvételére az 1921. júniusi marienbadi találkozón került sor, mikor az egyes bizottságokhoz tartozó témaköröket is meghatározták (Romportlová 1986). A katolikus egyházi ügyek a jogügyi bizottságba nyertek besorolást, ahol mindenekelőtt azt kellett tisztázni, hogy az egyházi kérdések képezhetik e egyáltalán államközi megállapodás tárgyát. E téren a magyar és csehszlovák felfogás különbözött egymástól. A magyar kormány a bizottság tagjaként delegálta Csernoch érsek megbízottját, Lepold Antal kanonokot, aki az 1922. október 16-i prágai bizottsági ülésen a hercegprímáséval megegyező kormányfelfogást képviselte. Eszerint a magyar kormány – a csehszlovákkal ellentétben – az egyházi kérdéseket nem óhajtotta az esetleges megegyezés pontjai közé felvenni, mert nézete szerint ezeket a trianoni békeszerződés nem érintette, s elrendezésük kizárólag a Szentszék illetékességébe tartozik. Lepold az irányadónak szánt kánonjogi előírásokra hivatkozott, amelyek szerint az egyházi szervezeten változtatni csak Róma jogosult (215. kánon), és diszmembráció esetén szintén ő osztja el a vagyont a régi és a belőle újonnan létesített egyházmegye között (1500. kánon). Ebből következően a szintén vita tárgyát képező világi birtokokkal kapcsolatban meg lehet egyezni az államoknak, de az egyháziakat illetően a Szentszék kihagyásával nem. „Magyarország egyházi beosztása – érvelt a prelátus – a békeszerződés után is az marad, ami azelőtt volt, amíg a Szentszék másként nem intézkedik. Ugyanazok maradnak a javadalmasok is, amíg javadalmuktól Róma részéről meg nem fosztatnak. A békeszerződés alapján nem lehet az egyházi beosztás megváltoztatását és a vagyon elosztását követelni, sőt a birtoklási jog nemcsak egyházi, de állampolgári magánjog is, amit véd a békeszerződés 250. cikkelye.”14 A határon túlra került birtokok egészéhez való ragaszkodás határozott álláspontja elvi alapállásként végig jellemző maradt, de az évek múlásával a gyakorlatot illetően szükségszerűen oldódni kezdett. A határok megszilárdulása és az ebből adódó kényszerítő körülmények fokozatosan a kompromisszumos megoldások keresése felé mozdították el a magyar magatartást.
Egyelőre azonban a hercegprímás is hasonló szellemben nyilatkozott. Hangsúlyozta, hogy a magyar kormány szóba állhat ugyan Csehszlovákival az ügyben, de ezt csak a Szentszék jogának fenntartásával teheti. Birtokaival kapcsolatban így fogalmazott: „Az esztergomi érsekség nevében kijelentem, hogy a birtokok utolsó darabjához teljes tulajdonjoggal, teljes rendelkezési joggal ragaszkodom, a bizottság idegen hivatalnokait nem ismerem el, minden személyi és üzemi változtatást, ami hozzájárulásom nélkül történt jogtalannak tartok, és követelem, hogy a birtokok kezelése újból visszaszálljon a javadalmasokra.”15 Csernoch gondjainak orvoslását elsősorban Rómától várta, és a kétoldalú magyar–csehszlovák tárgyalásoktól, legyenek azok egyháziak vagy államiak, túl sok eredményt nem remélt. Véleménye az volt, hogy amíg a csehek el nem érték az egyházmegye elválasztását, addig érdemleges vagyoni engedményeket nem fognak tenni.16
A tárgyaló magyar bizottság végül azzal a javaslattal állt elő, hogy először az érintett egyházi főméltóságok, vagyis a magyar és szlovák püspökök egymással tárgyaljanak, majd javaslataikat megbeszélnék saját kormányaikkal, melyek ezután a Szentszékkel folytatnának az ügyben párbeszédet. Az esetleges megegyezés után kerülhetne sor arra, hogy a kérdést államközi megállapodással is szabályozzák. A csehszlovák bizottság tudomásul vette a magyar kormány álláspontját, és Róma illetékességét nem vitatva közölte, hogy ezután a problémát illetően mindkét fél maga intézze ügyeit a Szentszékkel.17 Az 1923 novemberében Budapesten a Nemzeti Múzeumban folytatódó bizottsági tárgyalásokon így már csak az országos jellegű alapok, alapítványok kérdéséről esett szó, és a szóban forgó egyházi ügyek később sem képezték közvetlen kormányközi megbeszélések tárgyát.
Felhasznált irodalom
Alkér Kálmán: A Magyar–Román Vegyes Döntőbíróságnak a földbirtokperekben való hatáskör kérdésében hozott határozata és annak következményei. Magyar Jogi Szemle, 1927. április.
Angyal Pál: Az egyetemi per katolikus vonatkozásai. Budapest, 1934.
Bethlen István beszéde. Képviselőházi Napló, 393. szám 1930. május 16.
Dóka Klára: Egyházi birtokok Magyarországon a 18.–19. században. Budapest, Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, 1997.
Geőcze Bertalan: Nemzetközi magánjogi kérdések a vegyes döntőbíróságok judikatúrájában. Magyar Jogászegyleti Értekezések, 1927.
Karner Károly: A felekezetek Magyarországon a statisztika megvilágításában. Debrecen, 1931.
Kiss József Mihály: A Pázmány Péter Tudományegyetem felvidéki birtokai visszaszerzéséért indított perek. Levéltári Szemle, 1991/3 .
Lukács György: A magyar–román agrárperek kérdése. Budapest, 1928.
Magyary Zoltán: A nemezközi bíráskodás válsága. Magyar Szemle, 1927. október.
Markó Jenő: Az optánsok pere Románia ellen. Magyar Szemle, 1927. november.
Matheovits Ferenc: A magyar–román birtokper. Budapest, 1929.
Pálesch Ervin (szerk.): Csehszlovák törvények és rendeletek gyűjteménye. Prešov, é. n
Romportlová, M.: ÈSR a Maïarsko 1918–1938. Brno, 1986.
Ruttkay László: Az optánsügy mai képe. Magyar Szemle, 1930. július.
Salacz Gábor: A magyar katolikus egyház a szomszédos államok uralma alatt. München, 1975.
Salacz Gábor: Egyház és állam Magyarországon a dualizmus korában. München 1974.
Sbírka zákonu a nažízení státu Èeskoslovenského. Roèník 1919. Èástka XLIII. 289–290. p.
Szladits Károly: A vegyes döntőbíróságok ítélkezése. Békejog, I. évfolyam. 1920.
Váli Ferenc: A Magyar–Csehszlovák Vegyes Döntő Bíróság és az állandó Nemzetközi Bíróság ítélete a Pázmány Péter Egyetem perében. Budapest, 1934. a.
Váli Ferenc: Az Állandó Nemzetközi Bíróság ítélete a Pázmány Péter Tudományegyetem perében. Budapest, 1934. b.
(A tanulmány befejező részét következő számunkban közöljük.)
Simon Attila: „Helyzet van.” Vázlat a szlovákiai magyar iskolákban folyó történelemtanítás állapotáról egy kérdőíves felmérés alapján
Közismert tény, hogy az anyanyelvű oktatás helyzete és minősége meghatározó jelentőségű a szlovákiai magyar kisebbség jelene és jövője szempontjából. Olyan téma ez, amely a szlovákiai magyar közbeszédben is állandóan jelen van, bár sokszor csupán kampányszerűen: a beiratások, a pedagógusnap, a bizonyítványosztás kapcsán. Az utóbbi időkben oktatáspolitikánk szinte teljes potenciálja a magyar egyetem megteremtésére irányult. Teljes joggal, hiszen az egyetem létrehozása (s remélhetőleg eredményes működése) az egész szlovákiai magyar közoktatásra (tehát a közép- és alsó fokú oktatásra is) kiható jelentőséggel bír. Az oktatási felépítmény szükséges fejlesztése mellett azonban mintha megfeledkeznénk a közoktatás tartalmi és minőségi problémáiról. Márpedig iskoláink versenyképessé tétele jelentős mértékben az ott folyó szakmai munka minőségétől függ.
A problémák kezelésének elmaradása alapvetően a szlovákiai magyar oktatásügy hosszú távú fejlesztési koncepciójának a hiányára vezethető vissza, amelynek kidolgozása csak a szakmai szervezetek (lásd Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége – továbbiakban SZMPSZ, Katedra Társaság stb.) és a politika együttműködése által valósulhatna meg. Az utóbbi évek tapasztalatai azonban az ilyen irányú párbeszéd hiányára mutatnak. A szakmai szervezetek között sem a legoptimálisabbak a kapcsolatok (lásd például az SZMPSZ és a Katedra Társaság viszonyát), a politika viszont sokszor csak addig érzi felelőségét (legalábbis ez kívülről így tűnik), amíg a neki tetsző csinovnyikot az iskolai igazgatói székbe ülteti. Egy ilyen fejlesztési koncepció elkészítésének elodázása azonban hosszú távon tarthatatlan, miképp sokáig már azt a kérdést sem lehet megkerülni, vajon megoldhatók-e problémáink oktatási önigazgatásunk megteremtése nélkül. A hasonlóan fontos és máig megválaszolatlan kérdések közül csupán kettőt említsünk: a szlovákiai magyar iskolák és a roma gyerekek; iskoláink az integráció után, avagy amikor már nemcsak a szlovák iskola jelenti a konkurenciát, hanem a magyarországi iskolák is.
A hazai oktatásügyünket sújtó problémák természetesen csak részben oktatáspolitikai jellegűek, s legalább ilyen súlyúak azok a szakmai kérdések, amelyek megoldása nem a politika, hanem a szakemberek beavatkozását igénylik. Különösen sok a kezeletlen probléma az egyes tantárgyak esetében, így a történelem tanítása kapcsán is.
A szlovákiai magyar iskolákban folyó történelemoktatás, mint egy állatorvosi ló viseli magán hazai oktatásügyünk miden betegségét. A szlovákiai (szlovák és magyar nyelvű) történelemoktatás válsága már a rendszerváltás előtt megkezdődött. A szocializmus alatti években ezt a tantárgyat a rendszer egyik kiszolgálójává kívánták változtatni. A történelemtanárok felé sugalmazott cél nem a tudományág eredményeinek minél teljesebb prezentációja volt, hanem az, hogy a diákokat a párt által meghatározott értékekkel és tradíciókkal való azonosulásra neveljék. Noha a pedagógusok jelentős része ez alól kibújt, és megpróbált valós értékeket közvetíteni a diákok felé, akadtak (s nem is kevesen), akik beálltak a sorba. A történelem ideológiai tantárggyá vált, értéke devalválódott.
A (Cseh)szlovákiában 1989-től kezdődően lezajlott rendszerváltás, az addigi, a hatalmat hol készségesen, hol pedig csak a látszat kedvéért kiszolgáló történelemtanítást merőben új helyzet elé állította. A kérdés, mint más rendszerváltó országban itt is az volt, sikerül-e a Szlovákiában folyó történelemoktatást megszabadítani az ideológiai kötöttségektől és az állami paternalizmustól, s egyben modern módszertani alapokra is helyezni. Több mint egy évtizeddel a bársonyos forradalom után és Szlovákia Európai Unióba való belépésének időszakában elmondható, hogy a fentiekben felsorolt célokat csak félig sikerült megvalósítani. A szlovákiai történelemtanítás tartalmi megújulása viszonylag gyorsan és zökkenőmentesen lezajlott, s az 1989 előtti erősen átideologizált és a történelmi folyamatok súlypontjaként az osztályharcot beállító és sulykoló oktatás már a múlté. Továbbra is megmaradt azonban az állam érdeklődése a történelem oktatása iránt, hiszen az új politikai vezetés ismét csak saját legitimációjára akarta felhasználni azt. Igaz, az ideológiai töltetet közben felváltották a nemzeti célkitűzések. A lényeg azonban ugyanaz maradt: még mindig nem tettek le arról az idejétmúlt nézetről, amelyre E. B. Wesley is felhívja a figyelmet, s mely szerint „a társadalomnak azért van szüksége a történelemoktatásra, hogy annak segítségével engedelmességet, műveltséget, alázatot, hazafiasságot, polgári öntudatot és egyéb kívánatos eredményeket töltsön a fejekbe” (Kratochvíl 2000).
A „múlt ellenőrzéséről” szóló viták így elterelték és továbbra is elterelik a figyelmet a történelemtanítás igazi szakmai-módszertani megújításáról, ami a mai napig nem következett be. Ezért a szlovákiai történelemoktatás továbbra is a hagyományos közép-európai utat járja: a lexikális elemek sulykolására, minél több tény, adat, évszám megtanítására törekszik. Miközben a történelmi események értékelésére, a múlt és a jelen közötti összefüggések felfedezésére, önálló véleményalkotásra viszont nem készíti fel a diákokat. Knausz Imre, kiváló magyarországi szakember találó megállapítása szerint „a kronológiai adatok éppoly lényeges csontvázát alkotják a történelemnek, mint a képletek a fizikának, de amikor csak a csontvázat látjuk, akkor már nem az élettel, hanem a halállal van dolgunk” (Knausz 2001:9).
Noha a rendszerváltás kapcsán sokan azt várták, hogy a történelemtanítás újból visszakapja régi rangját és felértékelődik jelentősége, ez nem következett be, sőt ellentétes folyamatok indultak meg. Az ideológiai kényszer alól felszabadult történetírás és történelemtanítás a közvélemény és a média az eddiginél is kiszámíthatatlanabb hatása alá került. „Ezek a szándékok az előző történelmi korszakok negálásában, a régmúlt és közelmúlt történelmi csomópontjainak átértékelésében, a fejlődés új alternatíváinak felmutatásában, az ún. fehér foltokra való rámutatásban és a mindenki számára elfogadható végleges és abszolút igazságok kinyilvánításában jelentkeztek” – jegyezte meg ezzel kapcsolatban egyik dolgozatában Viliam Kratochvíl, a pozsonyi Coménius Egyetem Történelem Tanszékének módszertani szakembere (Kratochvíl 2000). Természetes, hogy mindez a történelmet oktató pedagógusok elbizonytalanodását, bizonyos mértékig kompetenciájuk megkérdőjelezését vonta magával. Tehát nemcsak a történetírás eddigi evidenciái kérdőjeleződtek meg, hanem általuk a történelemtanítás szavahihetősége, szakmaisága is, ami máig érezteti hatását. Mivel kiderült, hogy „minden másként volt” a történelem egyre inkább elveszítette tudományos rangját, „plebejus tudománnyá” vált, amit mindenki érteni és tudni vélt. A társadalomnak megnőtt az igénye a múlt ismeretei iránt, ezeket az ismereteket azonban elsősorban nem az iskola által akarta biztosítani. A történelemnek mint tantárgynak az értékvesztése pedig az iskolán belül is folytatódott. A rendszerváltást követő megváltozott társadalmi igények és értékrend más tantárgyakat értékeltek fel, s az iskolákon belül a tantárgyak között kialakult hamis, de az oktatás mindenapjait mégis meghatározó sorrendjében a történelem egyre hátrább került. Ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy a történelem azok közé a tantárgyak közé tartozik, amelyek esetében a tankönyvi ellátás a mai napig megoldatlan (különösen a gimnáziumok esetében), akkor nem kell csodálkoznunk a tantárgy általános megítélésén és állapotán.
A szlovákiai magyar iskolákban folyó történelemoktatásnak talán még a szlovákiai átlagnál is nagyobb problémákkal kell megküzdenie. Ezt elsősorban a megfelelően képzett pedagógusok hiánya, a már kritikussá váló tankönyvhiány, a tananyag tartalmi előírásai és a diákok valós igényei között feszülő ellentétek okozzák. A felsorolt problémák gyújtópontját a nemzeti történelem oktatása jelenti, amely mindig is megoldatlan kérdésként nehezedett a pedagógusok vállára. Ebben a tekintetben a rendszerváltás sem hozott nagyobb változást. Előtte ugyanis a korabeli szlovák történelemszemlélet jegyében valamiféle kvázi csehszlovák történelem megkonstruálása jelentette a szlovákiai történelemoktatás valóságát.1 A rendszerváltást követően ezt a szlovák nemzeti múltnak a tananyagba való erőteljes beemelése váltotta fel, amelynek a keretei között a magyar nemzeti történelemnek és főleg a szlovákiai magyar kisebbség történelmének nem juthatott hely. Ezt a helyzetet még az utóbbi időkben a szlovák historiográfiában bekövetkezett szemléletváltozás sem tudta érdemlegesen megváltoztatni. Ezt a változást legjobban a közös történelem (a magyarok és szlovákok közös történelmének – S.A.) birtokbavételének szándéka fejezi ki, amely markánsan különbözik attól a korábbi szemlélettől, amely kizárólag Nagy-Moráviára, majd az XVIII. század végétől meginduló szlovák nemzeti mozgalmakra szűkítette le a szlovák nemzeti történelmet.2
A szlovákiai magyar társadalomnak mint kisebbségi közösségnek a többségi nemzettől eltérőek a történelemtanítás tartalmával szemben támasztott követelményei. Azt is elvárja az iskoláinkon folyó történelemoktatástól, hogy az egyetemes történelem ismeretanyaga mellett a magyar nemzeti történelmet is megismertesse a diákokkal, sőt nemzeti öntudatra nevelje őket. Ez a célkitűzés azonban egyáltalán nem áll összhangban a jelenlegi tantervi előírásokkal, tankönyvekkel és a Szlovákiában folyó tanárképzéssel sem, amelyek szinte kizárólag a többségi nemzet szempontrendszerét tükrözik vissza.
A szlovákiai magyar iskolákban folyó történelemoktatás állapota egy kérdőíves felmérés alapján
A fenti problémák tudatosítása vezetett ahhoz az elhatározáshoz, hogy felmérjük történelemoktatásunk állapotát, s javaslatokat tegyünk a szükséges lépésekre. Az alábbiakban egy 2003 tavaszán lezajlott kérdőíves felmérés tapasztalatait kívánjuk közzétenni. A dolgozatban tárgyalt kérdőíves felmérés ötlete a Történelemtanárok Társulásától származik. A Társulás ebben a törekvésében kiváló partnerre talált a Fórum Kisebbségkutató Intézetben, amely nemcsak infrastruktúráját és anyagi segítségét ajánlotta fel, hanem a kérdőíves felmérések módszertanában eddig felhalmozott tapasztalatait is. A kérdőíveket közel 200 szlovákiai magyar iskolába (teljes szervezésű alapiskolákba, ill. középiskolákba) juttattuk el. A felmérés első sikereként könyvelhető el, hogy 123 iskolából érkeztek vissza kitöltött kérdőívek. A legtöbb iskolában csupán egyetlen tanár töltötte ki őket, volt azonban néhány olyan intézmény is, ahol minden történelmet oktató pedagógus külön kérdőívet töltött ki, így összességében 148 kérdőív érkezett vissza. Néhány iskola – főleg gimnáziumokról van szó – megkésve küldte vissza a kérdőívet, sajnos ezeket a számítógépes feldolgozás miatt már nem vettük figyelembe az eredmények kiértékelésekor.
A kérdőíveket egyaránt kiküldtük magyar igazgatású és vegyes tannyelvű iskolákba is. Az 1. ábra adatai azt mutatják, hogy hány kérdőívet küldtek vissza a magyar tannyelvű és hányat a vegyes tannyelvű iskolából. Az alapiskolák esetén jól látható különbségnek feltehetően szubjektív okai is lehetnek. Mivel a kérdőívek az iskola címére mentek ki, azok először az igazgató vagy helyettese kezébe kerültek, s a közös igazgatású iskolákban, ahol többnyire szlovák az igazgató vagy a helyettese, sokkal kevésbé tarthatták fontosnak, hogy a pedagógust a kérdőív kitöltésére és visszaküldésére biztassák, mint a magyar igazgatású iskolák esetén. A gimnáziumokból viszont feltűnően kevés kérdőív érkezett vissza.
1. ábra. A visszaérkezett kérdőívek iskolák szerinti megoszlása
Középpontban a pedagógus
Bár modern világunk egyre inkább az elszemélytelenedés felé halad, s az oktatásban is megjelennek a pedagógust kiküszöbölő formák (pl. e-learning), a tanár szerepe mégis egyre fontosabbá válik. Nemcsak szakmai felkészültsége, hanem a személyes példa révén is. A történelem tanítása során, hiszen az utóbbi években bizonyos mértékig „relativizálódott” a történelmi igazság fogalma, különösen fontos, hogy a diákok hiteles személynek fogadják el a pedagógust. Ehhez viszont jól felkészült pedagógusokra van szükség, ami a hazai magyar iskoláinkon folyó történelemoktatás talán legnagyobb gondja. Olyan probléma, amely kapcsán hatványozottan megjelenik hazai oktatásügyünk minden gondja: a magyar nyelvű és szellemiségű pedagógusképzés megoldatlansága, az oktatásügy egyre inkább késő reformja, a kulturális és oktatási önkormányzatiságunk fájó hiánya.
A 148 megkérdezettből 85 volt nő, 58 férfi, 5 személy nem vallotta be nemét. A nők 60%-os aránya más tantárgyakéhoz hasonló, mivel azonban szaktantárgyról van szó, jól példázza a pedagógus szakma elnőiesedését. Az életkor alapján a megkérdezettek 56,8%-a 40 év alatti, 41,9%-uk pedig 40 év fölötti volt. A maradék 1,3% nem válaszolt erre a kérdésre. A válaszadó életkorának és nemének összevetése egyik tényező szempontjából sem jelentett különösebb változást.
A felmérés egyik legfontosabb feladata a pedagógusok szakképzettségének megállapítása volt. Szakképesítettnek a valamely egyetemen vagy főiskolán történelem szakot végzett vagy utólagosan ilyen irányú szakképesítést szerző pedagógusokat számítottuk. A felmérés ebből a szempontból meglehetősen elszomorító, noha nem meglepő eredményt hozott, miszerint csupán a megkérdezettek 52%-a mondta magát szakképesítettnek. Ha ehhez az adathoz hozzávesszük azt, hogy az iskolánként visszaküldött kérdőívet több ott történelmet oktató pedagógus esetén feltehetően a nagyobb óraszámban a tantárgyat oktató és szakképesítéssel rendelkező, vagyis az iskola megítélése szerint az „első számú szakosnak” nevezhető pedagógus töltötte ki, akkor elmondható, hogy az iskoláinkban történelmet oktató pedagógusoknak kb. a fele szakképzetlen. Valószínűsíthető azonban, hogy a történelemórák nagyobb részét a szakképzett pedagógusok oktatják, mivel a szakképesítéssel nem rendelkezők sok estben csak néhány órában tanítják a tantárgyat.
Érdekes képet mutat az iskola jellegének és a szakképzettségnek az összevetése, amelyből az derül ki, hogy miközben a gimnáziumokban teljes a történelmet oktató pedagógusok szakképzettsége, a szak- és szakközépiskolákban alig haladja meg az 50%-ot, az alapiskolákban pedig el sem éri.
Ha a szakképesítést a pedagógusok életkorával és nemével vetjük össze, kiderül, hogy míg a 40 év alatti történelemtanároknak csupán az 50%-a szakképesített, addig ez a negyven éven felülieknél 56,5%-ot tesz ki. A nők és férfiak között is eltérés mutatható ki, hiszen míg a hölygeknél a szakképzettség csak 50%-os, addig a férfiaknál eléri a 60%-ot. A felmérésből az is kiderült, hogy a szakképesítéssel nem rendelkezők döntő többsége természetesen rendelkezik valamilyen felsőfokú képesítéssel, gyakori pl. közöttük a magyar szakos, s legtöbbjük Nyitrán szerzett tanári oklevelet. Több mint egy tucatra tehető viszont azok száma, akik csupán érettségivel rendelkeznek, felsőfokú végzettséggel nem.
2. ábra. A pedagógusok szakképzettsége az egyes iskolatípusokban
3. ábra. A pedagógusok szakképzettsége nem és kor szerint
A szakképzettségnek a pedagógiai munkára gyakorolt hatásáról a tanulmány további fejezeteiben kívánunk szót ejteni, azon viszont érdemes elgondolkodni, hogy miért ez a helyzet. Az egyik magyarázat a tantárgy kétségkívül alacsony presztízséből fakad. Iskoláink egy részében ugyanis felülkerekedett egy olyan felfogás, amely szerint vannak fontos és kevésbé fontos tantárgyak, más szóval tudományok és áltudományok. A történelem pedig kétségkívül az utóbbi csoportba került. Ehhez hozzájárult az, hogy a rendszerváltás előtti évtizedekben tanított „hivatalos hazugságok”, majd a rendszerváltás által felszínre hozott „minden másképp volt” jelszó az egész tantárgyat és az érintett pedagógusokat is ellehetetlenítette. Ezért hallani annyiszor, „hogy ez csak mese”, amelyet bárki el tud mondani. Ezért is egyszerűbb az igazgatók számára a fölösleges történelemórákat más szakot végzettek (magyarosok, földrajzosok, netán matematikusok) között felosztani, mint egy újabb szakképesített tanerőt felvenni (amelyből amúgy sincs nagy kínálat). Vajon a fordítottjára van-e példa? Tanítanak-e iskoláinkban magyar irodalmat, matematikát vagy földrajzot történelem szakosok? Talán ez utóbbit néhány helyen igen, de az ilyen gyakorlat szerencsére ritka. Mert a mai követelmények közepette ez nem megoldás. S hogy a fentieket alátámasszuk, néhány a kérdőiekből kimazsolázott extrém példát is felsorolunk arra, hogy milyen szakpárosításokban is tanítják iskoláinkon a történelmet. Előrebocsátjuk azonban, hogy ezért legkevésbé az érintett pedagógus a felelős. Van tehát olyan iskola, ahol az andralógus végzettségű pedagógus például német nyelv, földrajz, tánc és testnevelés mellett tanít történelmet; a fizika-kémia szakos tanár polgári nevelést, természetrajzot, honismeretet és történelmet tanít; a csupán gimnáziumi végzettséggel rendelkező kolléga a földrajz, testnevelés, technikai nevelés és polgári nevelés mellett tanít történelmet stb.
Az oktatás minősége szempontjából az sem mellékes, hogy a szakképzett pedagógusok hol, melyik egyetemen szerezték tanári oklevelüket. A szlovákiai magyar pedagógusok nagy része számára hosszú évtizedeken keresztül a nyitrai főiskola, újabban Konstantín Egyetem, ill. a pozsonyi Comenius Egyetem biztosított erre lehetőséget. A történelem szakosok viszonylag kis hányada szerezte diplomáját más szlovákiai egyetemen, esetleg Magyarországon. A felmérés szempontjából főként ez utóbbi kategória bizonyult érdekesnek, hiszen válaszaik sok szempontból más értékrendet tükröznek, mint a Szlovákiában végzetteké. A felmérés alapján elmondható, hogy a történelmet oktató pedagógusok valamivel több mint fele a nyitrai Konstantín Egyetemen, közel 20%-uk a pozsonyi Comenius Egyetemen, egy tizedük pedig Magyarországon szerezte diplomáját.
4. ábra. Hol szerezte történelemtanári diplomáját?
Egy olyan szituációban, amikor a szaktantárgyat oktatók fele nem rendelkezik szakképesítéssel különösen nagy szerepet kaphatnak a különféle továbbképzések, módszertani jellegű programok, nyári egyetemek. Ám az ilyen rendezvények nemcsak a szakképesítéssel nem rendelkező tanárok számára jelentenek lehetőséget az „utántanulásra”, hanem a többnyire szlovákiai egyetemet végzett és ezért a magyar nemzeti történelmet ott nem tanuló kollégák részére is. A felmérésből azonban mégis az derül ki, hogy minimális az érdeklődés a továbbképzések iránt. A 148 megkérdezettből ugyanis csupán 51-en válaszoltak igennel arra a kérdésre, hogy az utóbbi években részt vettek-e hasonló rendezvényen.
5. ábra. Részt vett-e az utóbbi években valamilyen továbbképzésen, nyári egyetemen?
Noha azt hihetnénk, hogy elsősorban a szakképesítéssel nem rendelkezőkről van szó, akik így akarják pótolni hiányosságaikat, a felmérés mégis ennek ellenkezőjét mutatja. Míg a szakképesítéssel rendelkezőknek 44,2%-a vett részt továbbképzésen, addig a szakképesítéssel nem rendelkezők, mindössze 25%-a, vagyis minden negyedik szakképesítés nélküli pedagógus. Vagyis leginkább a szakmát hivatásuknak tekintő szakképzett pedagógusok érzik szükségét a továbbképzéseknek, akik számára az ilyen rendezvényeken való részvétel szakmai önbecsülés kérdése. Bizonyos eltérés mutatható ki a tanárok neme alapján is, hiszen míg a férfiak 43%-a vett részt továbbképzésen, addig a nők csupán 29%-a. Szintén feltűnő az, hogy míg a szlovákiai főiskolákon és egyetemeken végzetteknek csupán egyharmada, addig a Magyarországon diplomát szerzőknek közel a fele vett részt továbbképzésen.
6. ábra. Részt vett-e az utóbbi években valamilyen szakmai továbbképzésen, módszertani programon, nyári egyetemen?
Azok közül, akik részt vettek valamilyen továbbképzésen vagy módszertani jellegű rendezvényen legtöbben Magyarországon szervezett nyári egyetemen jártak, az érintettek egy negyede a szlovák tanügyi szervek által szervezett módszertani rendezvényen vett részt, míg a többiek azonos arányban vettek részt a SZMPSZ és a Történelemtanárok Társulása (a továbbiakban TT) rendezvényein.
7. ábra. Milyen továbbképzésen vett részt?
A továbbképzéseken való részvétel alapján kirajzolódó kép persze nem csupán a vizsgált tantárgy specifikuma, hanem általános jelenségről van szó. Más országokkal ellentétben Szlovákiában ugyanis a pedagógusok továbbképzésének rendszere gyakorlatilag nem létezik. A jelenleg hatályos gyakorlat szerint sem a pedagógus bérezésében, sem iskolán belüli megbecsülésében nem jelent előnyt az, ha az illető szakmai fejlődését szem előtt tartva szabadidejének egy részét, sőt pénzét is tudásának bővítésére használja. Ezért történhet meg, hogy pedagógusok tucatjai mennek úgy nyugdíjba, hogy pályafutásuk évtizedei alatt semmiféle továbbképzésen nem vettek részt.
A történelemtankönyvek
A felmérés következő kérdéscsoportja hazai magyar történelemtanításunknak az egyik legtöbbet emlegetett problémájára, a történelemtanítás során használatos tankönyvekre vonatkozott. Az utóbbi egy-két évben a szlovákiai magyar sajtóban már megjelent néhány olyan publicisztikai jellegű írás, amelynek szerzői éles hangon bírálták a magyar iskolákon használatos történelemtankönyvek tartalmát.3 Ezen írások szerzői szerint a szlovák eredetiből magyarra fordított tankönyvek hamis képet nyújtanak nemzeti történelmünkről, s ezért nem felelnek meg a magyar iskolák követelményeinek. Noha ezzel a végkövetkeztetéssel egyetérthetünk, a szerzők által használt érvrendszer, a felhozott példák és hivatkozások nem mindig állják meg a helyüket. Írásaik azonban – minden hiányosságuk ellenére is – egy valós problémára hívták fel a figyelmet, amely problémát minél előbb orvosolni kell.
Iskoláink tankönyvellátottságát alapvetően meghatározza a piaci viszonyok hiánya. Ez a helyzet merőben eltér a szomszédos országok gyakorlatától – lásd a cseh vagy a magyar példát –, ahol liberális elvek szerint működik a tankönyvpiac, noha az állam a tankönyvek tartalmi felügyeletét továbbra is ellátja. Így Szlovákiában továbbra is érvényes az egy tantárgy egy tankönyv elve, amely az államszocializmus gyakorlatát idézi, noha azokban az időkben ez elsősorban ideológiai okokra volt viszszavezethető, míg jelenleg inkább pénzügyi okai vannak. A diákok az iskolák tulajdonában lévő tankönyvekhez ingyen jutnak hozzá. Ez viszont óriási terheket ró az államra, amely ezért nem tud és nem is akar versenyhelyzetet teremteni, hiszen állami forrásokból tantárgyanként több mint egy tankönyv támogatását nem tudja felvállalni. Különösen rossz a helyzet a történelemtankönyvek esetében. A fiatal szlovák államban ez a tantárgy nemzeti szempontból kényesnek számít, ezért az állam az általánostól is jobban őrködik a történelemtankönyvek fölötti monopóliumán. Mivel ez a felfogás továbbra is meghatározó, ezért egy-egy új történelemtankönyv kiadása nemcsak szakmai-módszertani probléma, hanem politika is, ami rendkívüli módon lelassítja a folyamatot. Ezért állhatott elő olyan helyzet, hogy a szlovákiai gimnáziumokban még ma, 15 évvel a rendszerváltás után sincs egyetlen teljes és használható történelemtankönyv-sorozat sem. Egészen napjainkig az államszocializmus idején kiadott tankönyvek voltak használatosak, csupán a XX. századi történelemre jelent meg 1990-ben egy ideiglenesnek nevezett – de azóta is használatos – tankönyv (Kováè – Lipták 1990). Ez azonban metodikai szempontból tulajdonképpen nem is tekinthető tankönyvnek, hiszen csupán tanári szövegeket tartalmaz, a tankönyvek egyéb nélkülözhetetlen alkotóelemei, képek, feladatok, fogalmak magyarázata stb. hiányoznak belőle. A napjainkban épp megjelenés alatt álló új tankönyvsorozat viszont még nem teljes, már megjelenése előtt viták kereszttüzébe került, s a pedagógusok jelentős része nem tekinti megfelelő színvonalúnak (Bartl – Kamenický – Valachoviè 2000; Bartl – Kaírek – Otèenáš 2002). A szakközépiskolákon és szakiskolákon egy szintén az utóbbi években megjelent tankönyvsorozat használatos (Fremal – Chromeková – Martuliak – Chylová 1997; Fremal – Chromeková – Martuliak – Matejkein – Chylová 1997).
Az alapiskolákon jobb a helyzet, ott a 90-es években már megjelent egy olyan tankönyvsorozat, amely szerkezeti felépítésében, alkalmazott módszertani eszköztárában (tartalmilag sajnos nem mindig) európai színvonalúnak minősíthető, s ebből a szempontból minden bizonnyal állja a versenyt a környező államok hasonló tankönyveivel (Miroslav – Kratochvíl 1999; Dvoøák – Valachoviè – Kratochvíl 1997; Valachoviè – Kratochvíl – Mucska 2001; Dvoøák – Mrva – Kratochvíl 1998; Tkadleèková – Skladaný – Kratochvíl 1995; Kováè – Kopèan – Kratochvíl 1995; Tkadleèková – Skladaný – Kratochvíl 1996; Kováè – Kamenec – Kratochvíl1998).
A szlovákiai magyar iskolákon a felsorolt tankönyvek tükörfordításai használatosak, noha az új gimnáziumi tankönyvek fordításai máig nem készültek el. Új elemként jelent viszont meg a magyar alapiskolák egy részében egy, a szlovákiai magyar iskolák számára írt tankönyvsorozat, amelyet utólagosan a Szlovák Köztársaság Oktatási Minisztériuma is elismert, s amely által biztosítottnak látszik a magyar nemzeti történelem oktatása a magyar iskolákon (Kovács–Simon 1997; Kovács–Simon 1998; Kovács–Simon 2000). Ez azonban máig nem került fel a hivatalos tankönyvlistára, így az iskolának vagy a diákoknak kell megvásárolniuk.
Jelen tanulmánynak nem célja a felsorolt tankönyvek tartalmi, ill. módszertani elemzése, a következőkben „csupán” ezen tankönyvek használatával kapcsolatos a kérdőíves felmérésből levonható tapasztalatokat kívánjuk ismertetni.
Az alapiskolás tankönyvek
Az alapiskolás tankönyvek, melyek módszertani eszközeivel kapcsolatban már elismerően szóltunk, általános elfogadottságnak örvendenek a pedagógusok körében. A világtörténelemmel foglalkozó kötetek esetében – az érintett tankönyvsorozat külön kötetekben tárgyalja az egyetemes és a nemzeti történelmet – évfolyamtól függően például a megkérdezettek 87–91%-a nyilatkozott úgy, hogy használja ezeket, s csupán 3% használ rendszeresen más – feltehetően magyarországi – tankönyvet. Egy olyan tankönyv esetében, amelynek nincs konkurenciája, ez természetesen nem meglepő eredmény. A kérdőívekhez fűződő megjegyzésekből azonban a pedagógusok fenntartásai is kiderülnek, amelyek elsősorban a tananyag mennyiségére és elrendezésére irányulnak.
A nemzeti történelemmel foglalkozó kötetek esetében kicsit más a helyzet, hiszen a Lilium Aurum által kiadott tankönyvek – noha ezeket a diákoknak kell megvenniük – valós konkurenciát jelentenek a „hivatalos tankönyvek” számára. Ezt támasztja alá, hogy míg ez utóbbiakat a történelmet tanító pedagógusok 66–68%-a használja rendszeresen, addig a Kovács–Simon-féle tankönyvekkel kapcsolatban a kollégák 42–52%-a állította ezt. Azok aránya, akik az egyes évfolyamokban a nemzeti történelem tanításához valamilyen más (feltételezhetően magyarországi) tankönyvet használnak rendszeresen 10–15%-ra tehető. Mint az a fenti adatokból is kiderül, a pedagógusok egy része több tankönyvet párhuzamosan is használ a nemzeti történelem tanításához.
8. ábra. Az Orbis Pisctus által kiadott Szlovákia története című tankönyvsorozat és a Lilium Aurum kiadó Magyar nép története című tankönyvsorozat iskolai használtságának mutatói
sz. I. – Dvoøák, P. – Mrva, I. – Kratochvíl, V.: Szlovákiai a középkorban és az újkor kezdetén
m. I. – Kovács, L.–Simon, A.: A magyar nép története I. A honfoglalástól a szatmári békéig
sz. II. – Kováè, D. – Kopèan, V. – Kratochvíl, V.: Szlovákia az újkor küszöbén
m. II. – Kovács, L.–Simon, A.: A magyar nép története II. 1711-től 1918-ig
sz. III. – Kováè, D. – Kamenec, I. – Kratochvíl, V.: Szlovákia az új évszázadban
m. III. – Kovács, L.–Simon, A.: A magyar nép története III. A XX. század
Mint a fenti diagramból is kiderül a Kovács–Simon-féle tankönyvek esetében kiugróan magas a válaszadást megkerülők száma. Ezt azzal lehet magyarázni, hogy sok iskolába még nem jutottak el ezek a tankönyvek, a pedagógusok nem is ismerik őket. Ezt a feltételezést a felmérés a tankönyvekkel kapcsolatos megjegyzés rovata is alátámasztja. Az alapiskolákból visszaküldött 124 kérdőívből 88 pedagógus használta ki a lehetőséget, és fűzött megjegyzést az egyes évfolyamokban használatos tankönyvekhez. Ezek az olykor erősen érzelmi töltésű vélemények nemcsak árnyaltabbá teszik a 8. ábra adatait, de bizonyos szempontból többet elárulnak azoknál. Kiderül belőlük például az, hogy a pedagógusok nagy része kritikusan szemléli az általa használt tankönyveket: kifogásolja azok esetleges módszertani hibáit (ez csak elvétve fordult elő), a túl sok elsajátítandó adatot, főleg azonban a szlovák tankönyvek szemléletét. A válaszadók egy negyede ugyanis a nemzeti történelmet tartalmazó szlovák tankönyvek tükörfordításait alkalmatlannak tartotta a magyar iskolákon való használatra. „Mi köze ennek a történelemtudományhoz! Az üres papír mindent eltűr, remélem, mi pedagógusok nem!”– jegyezte meg egyikük, s korántsem volt egyedül az ilyen megjegyzésével. Kb. ugyanilyen arányban (habár nem feltétlenül ugyanazon adatközlőkről van szó) emelték ki a Kovács–Simon-féle tankönyvek pozitívumait, s jegyezték meg, hogy minden magyar iskolában ezeket kellene használni. A diagramból mégis az derül ki, hogy a szlovákból fordított tankönyveket többen használják. Ennek oka talán az lehet, mint ahogyan ezt sokan meg is jegyezték, hogy sok iskolában csupán ezekkel a tankönyvekkel rendelkeznek, noha esetleg jobbnak tartják a Lilium Aurum könyveit. Mivel azonban azokat a diákoknak kell megfizetniük, nem megoldható használatuk. Persze az anyagi jellegű akadályok mellett a pedagógusok egy részének közömbössége és rugalmatlansága is közrejátszik, hiszen a válaszadók sok estben „ez van az iskolán”, „ez van előírva” típusú válasszal indokolták egyik vagy másik könyv használatát.
Az egyes évfolyamok tankönyveinek a megítélését vizsgálva nagy különbséget nem észlelünk, noha a Szlovákia az újkor küszöbén című nyolcadikosoknak készült tankönyvet az átlagnál is több bírálat érte, amit a tankönyv feltételezhetően az 1848/49-es forradalom és szabadságharc, valamint a dualizmus korának egyoldalú szlovák szempontú értékelésével válthatott ki.
A szlovákból lefordított tankönyvek és a Lilium Aurum Kiadó A magyar nép története című tankönyvsorozatának használatát különféle változókkal összevetve érdekes megállapításokat fogalmazhatunk meg. Amint a 9. ábrából is kivehető, a vizsgált pedagóguscsoportok többsége esetében a „szlovák tankönyvek” használata mutat magasabb értéket. Különösen a szakképesítéssel nem rendelkezők, a negyven évnél idősebb és – talán meglepő módon – a férfiak esetében meghatározó ez a különbség. A Lilium Aurum tankönyvei viszont csak két pedagóguscsoport esetében előzték meg a hivatalos tankönyveket: a Magyarországon diplomát szerző pedagógusok körében és a továbbképzéseket látogató tanárok esetében. A nők, a fiatalabb pedagógusok és a szakképesítéssel rendelkezők viszont nagyjából azonos arányban használják mindkét tankönyvet. Ezek az eredmények is azt bizonyítják, hogy a tanárképzésnek óriási szerepe van a pedagógus későbbi munkájára, hiszen a Magyarországon magyar szellemiségű képzést kapók számára sokkal természetesebb, hogy a magyar szempontú tankönyveket használják, mint a szlovákiai egyetemeken végzettek számára, akik feltehetőleg a „szlovák történelemmel” kapcsolatban hoztak az egyetemről mélyebb ismereteket.
9. ábra. A Szlovákiai a középkorban és az újkor kezdetén és A magyar nép története c. tankönyvek rendszeres használata az egyes pedagóguscsoportok esetében.
A középiskolák
A szlovákiai magyar gimnáziumokban használatos történelemtankönyvek kérdésköre a rendszerváltás utáni oktatásügyünk totális csődjének példája. Az itt tanító pedagógusok nagy része ugyanis már évek óta gyakorlatilag tankönyvek nélkül kénytelen oktatni, hiszen – mint már utaltunk rá – használható tankönyvsorozat a mai napig nem készült. A jelenleg épp kiadás alatt álló tankönyvek pedig tartalmilag egyáltalán nem felelnek meg a jövendő szlovákiai magyar értelmiség igényeinek. Ezért talán szerencsésnek mondható az, hogy ezeket a könyveket még nem is fordították le magyar nyelvre. Ez a helyzet viszont a pedagógusokat különféle szükségmegoldások bevezetésére kényszeríti. Sokan saját jegyzeteikből tanítanak, de van olyan is, aki ezeket sokszorosítva, valamiféle kvázi tankönyvet állított össze a diákok számára. Mások a magyarországi tankönyvpiacról hozzák át azt, amelyik legjobban megfelel számukra. ők is érzik viszont, hogy ez sem megoldás, hiszen a tantárgy eltérő státuszából adódóan (Magyarországon kötelező érettségi tantárgy a történelem) a két országban teljesen mások az órakeretek és a tananyag évfolyamonkénti elosztása. Emellett ezek a tankönyvek korántsem tartalmazzák azokat az információkat, amelyekre a szlovákiai magyar iskolák diákjainak a szlovák történelemből szükségük van. A megoldást tehát máshol kell keresnünk. A középiskolán tanító pedagógusoknak feltett kérdés is erre irányult, mivel azt kérdeztük meg, vajon milyen könyvből tanítanának legszívesebben. Az eredmény egyértelmű volt, noha egyáltalán nem meglepő. A szlovák tankönyvek tükörfordításainak használatát csupán egyetlen válaszadó tartotta elfogadható megoldásnak. Hárman a magyarországi tankönyvek áthozását tartják jó megoldásnak, 21 válasz szerint viszont a szlovákiai magyar középiskolák számára külön tankönyveket kell készíteni. Ez az eredmény önmagáért beszél, s kiváltképp aktuálissá teszi azt a kezdeményezést, amely a Történelemtanárok Társulásának részéről indult, s amelynek eredményeként már megindultak az előkészítő munkálatok egy ilyen tankönyvsorozat megalkotásához.
10. ábra. Milyen tankönyvből tanítanának legszívesebben a középiskolai tanárok?
A fentieket összegezve elmondható tehát, hogy a tankönyvek terén korántsem rózsás a helyzet. Az alapiskolák esetében ugyan volna a többség számára megfelelő tankönyvsorozat (A magyar nép története), ez azonban sok iskola számára még nem elérhető. A középiskolás, főleg gimnáziumi tanárok viszont ad hoc megoldásokra vannak kárhoztatva. Ez a helyzet pedig nem válik az oktatás minőségének javára.
A taneszközök használata a történelemórákon
A történelemtanítás minőségét a pedagógusok szakmai felkészültsége és a megfelelő tankönyvek mellett az oktatási folyamatban felhasználható és felhasznált taneszközök is meghatározzák. A taneszközök egyrészt a pedagógus és a diákok közös munkáját másrészt a tanárnak a tanításra való felkészülését segítik elő. A leggyakrabban használt taneszközök közé a szöveges taneszközök (pl. könyvek, folyóiratok), a térképek, az audiovizuális eszközök (videó, diavetítő) és újabban a számítógép és az Internet tartoznak. Az alábbiakban ezek használatát vizsgáljuk meg.
A történelem oktatása során, ahol nemcsak időben, hanem térben is meghatározott események feldolgozása folyik, pótolhatatlan jelentősége van a megfelelő atlaszoknak és térképeknek. Ezek használata nélkül ugyanis nem lehet valós ismereteket átadni. Ezért is került a felmérésbe négy olyan kérdés is, amely ezekkel kapcsolatos. Az elsőben arra kérdeztünk rá, vajon a megkérdezett pedagógusok által tanított osztályokban van-e a tanulóknak történelmi atlaszuk, amely segítségével az iskolában és otthon a térben is követhetik a múlt eseményeit.
A válaszok alapján az osztályok kb. egyharmadában mindenki rendelkezik atlaszokkal, másik egyharmadában pedig senki sem. Az osztályok közel felében vegyes a helyzet: vannak atlaszokkal rendelkező diákok, de mindenkinek nincs.
Ezekből a számokból az első pillantásra azt a következtetést vonhatnánk le, hogy mindössze a pedagógusok negyede tartja fontosnak a történelmi atlaszok használatát. Ez azonban csak részben igaz, hiszen sok helyen az anyagi lehetőségek szabnak korlátokat. Nem lehet azonban mindent a pénzhiányra fogni, annak
11. ábra. Van-e az ön által tanított osztályokban a tanulóknak történelmi atlaszuk?
ellenére, hogy amai viszonyok közepette a tanulókat tényleg nehéz arra kényszeríteni, hogy maguk vásárolják meg a történelmi atlaszokat, az iskolák pedig szintén nem akarják ennek költségeit felvállalni. Az azonban talán mégis elvárható lenne, hogy a pedagógus megkeresse azokat a lehetőségeket (pályázás, szponzorok), amelyek által ezeket a rendkívül fontos taneszközök elérhetővé válnának a tanulók számára. Ha ugyanis a pedagógus megfelelően motiválja diákjait, akkor egy négy évig használható történelmi atlasz egyszeri megvásárlása talán nem is annyira a pénz kérdése. A felmérésből ugyanis az is kiderül, hogy a szakképesítéssel rendelkezők, a Magyarországon diplomát szerző pedagógusok, valamint azok, akik látogatják a továbbképzéseket és a nyári egyetemeket, inkább súlyt helyeznek a történelmi atlaszok beszerzésére, mint a többi pedagógus. Azon osztályok aránya, ahol mindenkinek van atlasza, viszont csak a Magyarországon végzett tanárok körében ért el relatív többséget.
„Használ-e a tanítási órákon falitérképet?” – hangzott a következő kérdés. A válaszok alapján kiderült, hogy a pedagógusok háromnegyede rendszeresen használ falitérképet, 20%-uk ritkán, s elenyésző azok száma, akik egyáltalán nem használják ezt a fontos segédeszközt. Valószínű, hogy az ő esetükben arról lehet szó, hogy iskolájukon nincs is ilyen segédeszköz, hiszen a válaszadók 1,4%-a így nyilatkozott. A rendszeresen falitérképet használó tanárok között kimagasló arányban találhatók a férfiak, a szakképesítéssel rendelkezők, a továbbképzéseket látogatók, a Magyarországon végzettek, valamint a 40 évnél idősebb pedagógusok. Feltűnő és elszomorító tény viszont az, hogy a fiatalabb generáció viszonylag nagy arányban mellőzi ezt a fontos taneszközt. A nőkkel kapcsolatos sztereotípiákkal (miszerint rosszabbul tájékozódnak a térben és a térképen, s ezért nem szívesen használják) viszont egybeesik a diagram által mutatott kép, hiszen az egyes pedagóguscsoportok közül pontosan a nők azok, akiknél a legalacsonyabb értéket mutat a rendszeres térképhasználat.
12. ábra. Van-e az ön által tanított osztályokban a tanulóknak történelmi atlaszuk?
13. ábra. A falitérképet rendszeresen használók aránya az egyes célcsoportokban
A falitérképekkel kapcsolatos további kérdések nem a pedagógusok hozzáállását, hanem az iskolák lehetőségeit vizsgálják, s az eredmények megerősítik azokat a gyakran panaszként felhozott érveket, hogy iskoláink többségében nincsenek meg a szükséges tárgyi feltételek az eredményes és korszerű oktatáshoz. Az iskolák csupán 33,8%-ában van ugyanis csak megfelelő számú falitérkép. Ezek azonban több mint 90%-ban szlovák nyelvűek, míg iskoláink közel 40%-ában egyetlen, a történelmi Magyarországot – tehát a tananyag törzsanyagának gerincét kitevő államalakulatot – ábrázoló falitérkép sincsen. Az ilyen térképek hiánya pedig a megfelelő tankönyvek hiányából fakadó gondokat erősíti, hiszen a tanulók nagy része valószínűleg el sem tudja a térben képzelni a történelmi Magyarországot vagy annak valamely részét, esetleg azt a vármegyét, amelyben az ő lakhelye található. A szlovák nyelvű falitérképek pedig tovább erősítik a tájékozódási nehézségeiket, hiszen ezeken még nehezebben tudják azonosítani a tanítás során magyarul elhangzó földrajzi neveket.
14. ábra. Van-e az iskolájukon a történelmi Magyarországot ábrázoló falitérkép?
A térképek mellett a jó szakkönyvek is hiánycikknek számítanak, hiszen a megkérdezettek 8,1%-a nyilatkozott úgy, hogy iskolájukon egyáltalán nincsenek szakkönyvek, 62,2%-uk szerint pedig csak kevés ilyennel rendelkeznek. Az iskolákban található szakkönyvek valamivel több mint fele magyar nyelvű, a többi, a kisebbik része pedig szlovák nyelvű.
A korszerű történelemoktatáshoz már a videó és az Internet használata is hozzátartozik. A felmérés szerint iskoláink döntő többsége rendelkezik videóval, s a történelmet tanító pedagógusok több mint 80%-a – rendszeresen 21,6%, csupán elvétve 62,2% – használja is az oktatás során. A videó használata kapcsán az egyes pedagóguscsoportok között meghatározó különbséget nem mutatott ki a felmérés, s nagyjából hasonló arányban használják nők és férfiak, fiatalabbak és idősebbek, sőt szakképesítéssel rendelkezők és szakképesítést nem szerzettek.
Az Internethez való hozzáférés és használata viszont már árnyaltabb képet mutat, hiszen a válaszok alapján az iskolák 37,8%-ában még nincs hozzáférés a világhálóhoz (lásd 13. ábra). Az Internet adta lehetőséget a pedagógusok leginkább a szakirodalom keresésére (33,1%) és a tanítási órára való felkészüléshez (26,4%) használják, noha nyilvánvaló, hogy ez a két tevékenység összefügg. A pedagógusok egy tizede pedig a szakköri munka során, ill. a rendes tanítási órákon is kihasználja az Internet nyújtotta lehetőségeket. Az Internet használatával kapcsolatban – ez feltételezhető is volt – a 40 évnél fiatalabbaknál mutatható ki az átlagosnál nagyobb arány, valamint férfiak is gyakrabban használják a világhálót, mint a nők.
15. ábra. Van-e iskolájukon lehetőség az Internet használatára?
16. ábra. A történelemtanítás során mire használja a pedagógus az Internetet?
A pedagógusok szakmai hozzáállásának egyik fontos fokmérője a szakfolyóiratok követése lehet. A szakfolyóiratok azonban nemcsak a pedagógus szakmai fejlődését biztosítják, hanem olyan segítséget nyújtanak az oktatás folyamatában, amelyet nem lenne szabad kihagyni. Felhasználásuk különösen a szakkörökben, fakultatív órákon lehet széleskörű, miközben a népszerűsítő jellegű folyóiratokat szívesen forgatják a diákok is. Ennek ellenére azonban a pedagógusok bevallása szerint közel egy ötödük egyáltalán nem olvas-használ szakfolyóiratokat. Az átlagosnál is nagyobb arányban találhatók közöttük szakképesítéssel nem rendelkezők, s talán meglepő, de a fiatalabbak sokkal kevésbé olvassák a szakfolyóiratokat, mint az idősebb pedagógusok.
A legnépszerűbb folyóiratnak a magyarországi História című folyóirat bizonyult, amelyet a válaszadók 55,4%-a követ. Ezt a pozsonyi Historická revue követi (38,5%), a harmadik helyre pedig a Budapesten megjelenő Rubicon került (29,7%-al). A két magyarországi folyóirat közül a Históriát inkább az idősebb generáció, a Rubicont pedig a fiatalabb pedagógusok jelölték be nagyobb arányban.
17. ábra. A szakfolyóiratot nem olvasók-használók aránya az egyes célcsoportokon belül
A történelemtanítás tartalmi kérdései
A milyen tankönyvből és milyen taneszközök felhasználásával kérdésétől is fontosabb a mit tanítunk kérdés. A felmérés utolsó témaköre éppen ezért a történelemtanítás tartalmi kérdéseire összpontosított, miközben a feltett kérdések elsősorban a magyar nemzeti történelem tanításának lehetőségeit vizsgálták.
A történelemtanítás tartalmának szempontjából alapvető dokumentumnak az érvényes tantervek számítanak. A jelenlegi szabályozás mellett a szlovákiai magyar iskolákban ugyanazok a tantervek érvényesek, mint az ország más iskoláiban.4 Ezek az erősen szlovák szempontú tantervek, amelyek nem adnak elégséges teret a magyar nemzeti történelem oktatásához, állandó viták tárgyai a magyar pedagógusok körében. Éppen ezért a pedagógusoktól azt kérdeztük meg, vajon mennyire elégedettek a tantervekkel. Amint a 16. ábrából kiderül, mindössze 1 személy, vagyis a megkérdezettek 0,7%-a tartja teljes mértékben jónak a tanterveket, míg 6,8%-uk teljesen alkalmatlannak tartja azokat. A nagy többség árnyaltabban ítéli meg a kérdést, 48%-uk inkább jónak, 35,1%-uk pedig inkább rossznak tarja a jelenlegi tanterveket. Ennek fényében elmondható, hogy az elégedetlenektől csupán kevéssel vannak többen azok, akik elfogadják a tanterveket, viszont csupán abszolút többséget alkotnak. A válaszokhoz fűződő megjegyzések alapján kiderül, hogy a szlovákiai magyar pedagógusok a tantervek legnagyobb hiányosságának azt tartják, hogy a magyar iskolák számára nincsenek külön tantervek, a meglévőkben pedig nem jelenik meg a szükséges mértékben a magyar nemzet történelme.
A tanterveket legnagyobb arányban az idősebb pedagógusok, a továbbképzésekre nem járók, illetve a nők fogadják el, de inkább elfogadóak, mint elutasítóak a szakképzetlenek és a Szlovákiában egyetemet végzettek is. A férfiak, a fiatalabb korosztályokhoz tartozók, a magyarországi végzettséggel rendelkezők és a továbbképzésekre járó pedagógusok között viszont többen vannak azok, akik teljesen elutasítják vagy inkább rossznak tartják a tanterveket, mint azok, akik pozitívan ítélik meg azokat.
18. ábra. Hogyan ítéli meg a jelenlegi történelemtanterveket?
19. ábra. Hogyan ítélik meg a tanterveket az egyes célcsoportok
Noha, mint a fentiekből látni, a jelenlegi tantervek megítélésében megosztott a megkérdezettek köre, abban viszont nagyjából egybehangzó a véleményük, hogy milyen tantervek alapján szeretnének tanítani. A megkérdezettek 81,8%-a szerint ugyanis a szlovákiai magyar iskolák a szlovák iskolákétól eltérő speciális tanterveket igényelnek. Csupán 4,7%-uk véleménye az, hogy a magyar iskolákban a szlovák tantervek szerint kell tanítani, 7,4%-uk pedig amellett tette le voksát, hogy a magyarországi tanterveket kell átvenni. Ez utóbbi megoldást a Magyarországon egyetemet végzettek egynegyede támogatta, a fiatalabb korosztályba tartozó pedagógusoknak és a férfiaknak pedig 10%-a. A magyarországi tantervek átvételét legkevésbé az idősebbek választották, mindössze 3,2%-uk jelölte be ezt a megoldást, viszont ők álltak leginkább a szlovák követelmények átvétele mellé (6,5%). A speciális, a szlovákiai magyar iskolák számára készített tantervek ötletét valamennyi vizsgált csoport megközelítőleg hasonló mértékben, tehát 75% fölötti arányban támogatta. Kivételt csupán a Magyarországon végzettek képeztek, akiknek csak a 68,8%-a javasolta ezt.
20. ábra. Milyen tantervek alapján kellene tanítani a történelmet a szlovákiai magyar iskolákban
A szlovákiai magyar történelemoktatás egyik alapkérdése már évek óta az, milyen mértékben lehet és kell tanítani a magyar nemzet történelmét. Noha ennek tanításához sem a tantervi, sem a tankönyvi háttér nem adott úgy látszik, hogy a pedagógusok egyre inkább természetesnek tartják azt, hogy a magyar diákoknak az előírt mennyiséget meghaladó ismeretet adjanak át nemzeti múltunkról. Erről a felmérés eredménye is tanúskodik, amely alapján elmondható, hogy a szlovákiai magyar iskolákon történelmet oktató pedagógusok több mint 80%-a a tantervi kereteket meghaladó mértékben tanítja a magyar nemzeti történelmet, s csupán 12%-uk elégszik meg az előírtakkal.
Az egyes pedagóguscsoportokat megvizsgálva kiderült, hogy a tantervi követelményekhez való legnagyobb fokú igazodás, vagyis a nemzeti történelem hangsúlyozatlan szerepe leginkább a nők, a szakképzetlen pedagógusok, illetve a továbbképzésekre nem járó pedagógusok kategóriájára a leginkább jellemző, míg a nemzeti történelem hangsúlyos szerepe a szakképesítéssel rendelkezők és a továbbképzéseken résztvevő pedagógusok esetében mutatható ki. Az egyes csoportok esetében nagyjából azonos volt a két „szélsőség” aránya, vagyis azoké, akik csak a tantervi előírások mértékében, illetve azoké, akik maximális terjedelemben oktatják a nemzeti történelmet. Csupán a Magyarországon végzettek esetében billent a mérleg ez utóbbi lehetőség felé, amelyet kétszer annyian választottak, mint az első választ.
21. ábra. Milyen mértékben tanítja a magyar nemzeti történelmet?
22. ábra. Milyen mértékben tanítja a magyar nemzeti történelmet?
A nemzeti történelem tanítása mellett alapkérdés még a szlovákiai magyar nemzeti kisebbség történetének tanítása, amelyet nemcsak az nehezít, hogy e téma nem szerepel az érvényes tantervekben, hanem az, hogy még nemzeti kisebbségünk történetének alapos és szisztematikus feltárása sem fejeződött be. A Kovács–Simon-féle tankönyveknek köszönhetően a szlovákiai magyarság történetének alapvető információi viszont már bekerültek az oktatási folyamatba. Talán ennek is köszönhető, hogy a megkérdezettek közel háromnegyede, ha érintőlegesen is, de tanítja nemzeti kisebbségünk történetét, s csak a megkérdezettek 6,1%-a válaszolta azt, hogy nem foglalkozik vele. Különösen magas viszont a választ megkerülők aránya, ami feltehetően abból fakad, hogy sok pedagógus nem tanít olyan évfolyamban, ahol ez a téma terítékre kerülhet. Érdekes módon a nemleges választ adók legnagyobb aránya a Magyarországon szakképesítést szerzők között fordul elő, amit feltételezhetően az általuk használt magyarországi tankönyvek számlájára lehet írni, hiszen ezek ugyanúgy
23. ábra. Tanítja-e a szlovákiai magyar nemzeti kisebbség történetét?
mellőzik a nemzeti kisebbségek történetét, mint a szlovák tankönyvek. Közöttük találni azonban a legnagyobb arányát azoknak is, akik bő terjedelemben tanítják ezt a témát. Érdekes eltérés figyelhető meg a nők és férfiak esetében is, hiszen ez utóbbiak között azok aránya nagyobb, akik bő terjedelemben tanítják kisebbségünk történetét, míg a nők között többen vannak azok, akik nem tanítják a témát.
24. ábra. Az egyes pedagóguscsoportok viszonya a szlovákiai magyar kisebbség történetének tanításához. (A kérésre nem válaszolók csoportját figyelmen kívül hagyva)
A tanulságok levonása
Az eddig ismertetett eredmények kétségtelenné teszik, hogy a szlovákiai magyar iskolákban folyó történelemoktatás komoly problémákkal küszködik. Mielőtt azonban megpróbálnánk ezeket számba venni, lássuk, hogy mit gondolnak erről maguk az érintett pedagógusok, akik 6 megadott lehetőség közül jelölhették be azt a hármat, amelyet a szlovákiai magyar iskolákban folyó történelemoktatás legnagyobb gondjának tartanak. A megkérdezettek közül legtöbben a megfelelő tankönyvek hiányát jelölték meg problémaként. Ezt a lehetőséget a válaszadók több mint kétharmada választotta. A második leggyakrabban bejelölt gondnak a magyar szellemiségű történelemtanár-képzés hiánya bizonyult, amelyet a válaszadók több mint fele jelölt be. Szinte azonos számú pedagógus jelölte be a megfelelő taneszközök és a szakképzett pedagógusok hiányát, valamivel kevesebben pedig a tanterveket tartják a gondok egyik okának. A megadott lehetőségek közül a legkevesebben a megfelelő továbbképzési rendszer hiányát jelölték be, habár az ő arányuk is meghaladta a válaszadók egy harmadát.
25. ábra. Mi tart a szlovákiai magyar történelemoktatás legnagyobb gondjának?
A problémakatalógus mellett a megkérdezettek javaslatokat is tehettek arra, miben látják a gondok megoldásának legfőbb eszközét. Az eddigiek ismeretében talán nem meglepően a tankönyvek és taneszközök problémájának megoldását tartották a legégetőbb feladatnak. Második helyre a tanárképzés megoldása, harmadik helyre pedig a tantervek átdolgozása került. Számottevő jelölést kapott még a szlovákiai oktatáspolitika átalakítása és a történelmet tanító pedagógusok szakmai összejöveteleinek sűrűbbé tétele is.
26. ábra. Mi szükséges a szlovákiai magyar történelemoktatás helyzetének javításához? (A leggyakoribb válaszok)
Noha a felmérés nem terjedt ki mindenre, s kiértékelése során fény derült a kérdőívek hiányosságaira is, mégis átfogó képet kaphattunk belőle történelemoktatásunk jelen helyzetéről. Rávilágít hiányosságaira, s felmutatja értékeit is. Azok számára, akik benne élnek a szakmában a felmérés eredményei nem jelentenek meglepetést, csupán megerősítik eddigi tapasztalataikat.
Az összkép akár lehangolónak is nevezhető, hiszen iskoláinkon kevés a megfelelően képzett történelemtanár, nincsenek kiépülve a továbbképzés fórumai, nincsenek megfelelő tankönyvek, nincs elegendő taneszköz, a tantervek pedig nem felelnek meg a szlovákiai magyar iskolák elvárásainak. A sok negatívum mellett azonban mégis biztató az, hogy a történelmet oktató pedagógusok jelentős része komolyan veszi szakmáját (ennek egyik jele a kérdőív kitöltése), miközben tisztában van a hiányosságokkal is. Történelemoktatásunk talán leginkább derűre okot adó fejezete a tehetséggondozás, azon belül is a tanulmányi versenyek rendszere, amelyek megszervezését szinte teljes mértékben a civil szerveződések vállalták magukra. Az alapiskolás korosztály számára a tanév kiemelkedő eseményének számít a Katedra folyóirat által szervezett levelező verseny és országos döntő. Az évente közel félezer tanulót és több tucat pedagógust megmozgató Katedra Történelemversenynek szlovák (szlovákiai) szinten sincs konkurense. A középiskolások korcsoportját az immár egy évtizede rendszeresen megszervezett Múltidéző nevű tantárgyi verseny szólítja meg. A Történelemtanárok Társulása által szervezett vetélkedés komoly rangot vívott ki magának a pedagógusok és a résztvevő diákok körében. A két országos verseny mellett – elsősorban az alapiskolások részére – számos helyi és regionális történelmi verseny mozgatja meg az iskolai egyhangúság állóvizét. Ezek a versenyek, amelyek általában a magyar nemzeti történelem egyes korszakait ölelik fel, nemcsak a diákok, hanem a pedagógusok felkészültségét is próbára teszik. A versenyekhez hasonló szerepet tölt be a TT által nyaranta a középiskolás generáció számára rendszeresen megszervezett nyári történelmi-honismereti tábor. A selmecbányai táborban az eddigi évek során már közel félszáz fiatal fordult meg, akik közül sokan – talán éppen a táborban átéltek hatására – olyan egyetemi tanulmányokat folytatnak vagy folytattak, amelyek kötődnek a történelemhez.
Szintén a szlovákiai magyar történelemoktatás pozitívumai közé tartozik az, hogy ha lassan is, de kiépülnek azok a szakmai szervezetek és fórumok, amelyek elengedhetetlenül szükségesek a megfelelő szintű munkához. Nem csupán a személyes érintettségtől és a részrehajlástól vezetve szólunk először a Történelemtanárok Társulásának tevékenységéről. Ez az 1997-ben, a magyar nyelvű történelemoktatás elleni kormányzati támadások idején létrejött, majd 1999-től polgári társulásként működő szakmai szervezet, ha szerény eszközökkel is, de mindenképp hozzájárult honi történelemoktatásunk eredményeihez. S nemcsak az általa szervezett versenyek és táborok, valamint a szakmai-módszertani továbbképzések szervezése által. A TT ugyanis élénk kapcsolatokat épített ki a hasonló szlovák és magyarországi szervezetekkel, s már több a határokon átnyúló programban is részt vett. A TT mellett történelemtanításunk másik fontos szervezete az SZMPSZ, illetve az általa működtetett Comenius Pedagógiai Intézet, amely jól kiépített infrastruktúrája és egyre jobban menedzselt szakemberei által pótolhatatlan szerepet tölt be.
A hiányosságok felmérésétől talán még fontosabb azoknak a célkitűzéseknek a megjelölése, amelyek ezek kiküszöböléséhez vezethetnek. Természetesen csupán a gondok egy részét lehet külső segítséggel megoldani. A szakmai önbecsülés s az ebből fakadó szakmai igényesség a pedagógus személyiségétől függ. Számtalan olyan történelemtanár (s vannak közöttük szakképesítéssel nem rendelkezők is) tevékenykedik körünkben, aki a mostoha körülmények (a tantárgy megbecsülése, a tankönyvek, a tantervek, a taneszközök hiányosságai stb.) ellenére is kiemelkedő szakmai tevékenységet folytat. Nemcsak a tanítási órákon végzi el maradéktalanul feladatát, hanem versenyekre készíti fel diákjait, szakköröket vezet, publikál, közéleti tevékenységet folytat. Ezt a fajta pedagógusi magatartást nem lehet a külső körülmények által megteremteni. A teendők leginkább a megfelelő körülmények megteremtésére kell hogy irányuljanak. Ezek közül a továbbiakban a két legfontosabbat, a pedagógusok és a tankönyvek kérdését szeretnénk kiemelni.
a/ a magyar nyelvű és szellemiségű történelemtanár-képzés
Továbbra is az a meggyőződésünk, hogy a közoktatás alfája és omegája a pedagógus: a megfelelő emberi kvalitásokkal rendelkező és szakmailag is felkészült tanár. Az, hogy az iskoláinkon jelenleg történelmet oktatóknak közel a fele (lásd 2. ábra) szakképzetlen súlyos deformációkhoz vezet, hosszú távon pedig teljességgel tarthatatlan. Az európai uniós normák mellett saját igényességünk által diktált minőségi oktatás ugyanis teljesen más feltételeket kíván meg. A szakképzet és szakképzetlen pedagógusok közötti különbség nem csupán a lexikális tudásról szól, hanem mint a felmérésből kiderült a szakmai hozzáállásról is. A történelemből tanári oklevelet szerzett pedagógusok ugyanis kivétel nélkül valamennyi vizsgált kérdéskörben jobb eredményt mutattak fel: jobban törődnek szakmai fejlődésükkel, jobban kihasználják a taneszközök nyújtotta lehetőségeket, s ami a kisebbségi szempontrendszerünk alapján különösen fontos, nagyobb szerepet tulajdonítanak nemzeti történelmünk oktatásának. Ez utóbbi főleg a magyarországi felsőoktatásban oklevelet szerzőket jellemzi, akik az ottani – vélhetően színvonalasabb – egyetemi képzés során a nemzeti történelemből szerzett erős tárgyi tudás mellett nemzettudatukban is erősebbé váltak. Ezt a feladatot a jelenlegi helyzetben sem a pozsonyi sem pedig a nyitrai történelemtanár-képzés nem tudja betölteni (remélhetően a Közép-európai Tanulmányok Karának kiépülése változtat a helyzeten), hiszen az ottani tanszékeken még a magyar nyelvű oktatás sem megoldott, a magyar nemzeti történelem magyar szellemiségű oktatása pedig irreálisnak látszik. Erre csak egy olyan intézmény lehet képes, amilyenné remélhetőleg a komáromi Selye János Egyetem válik majd. Ezért is sürgető, hogy a kiépülő egyetem keretén belül minél hamarabb meginduljon egy komplex társadalomtudományi, s ezen belül egy történettudományi képzés is, amelyen a szakmai felkészültség egyfajta egészséges nemzeti elkötelezettséggel párosul.
A tanárképzéssel szorosan összefügg a pedagógusok szakmai továbbképzése, amely a szlovákiai oktatási rendszerben nem biztosított. Egyedüli lehetőséget a magyarországi nyári egyetemek5 és a már említett szlovákiai magyar szervezetek (SZMPSZ és TT) által szervezett rendezvények nyújtanak lehetőséget. Az igazi megoldást azonban a magyarországi rendszerhez hasonlóan az jelentené, ha a pedagógusok szakmai továbbképzése az oktatási rendszer szerves részét képezné. A jelenlegi rendszerben ugyanis a pedagógus nem motivált (a már említett szakmai önbecsüléstől hajtottak a kivételek) abban, hogy ezeken a rendezvényeken részt vegyen. Ezért történhet meg, hogy az SZMPSZ által szervezett nyári egyetem programjából kellő érdeklődés híján tavaly is kimaradt a történelmi képzés, idén pedig a Magyarországon meghirdetett program maradt el a gyér érdeklődés miatt. Van azonban egy réteg, amely mindezek ellenére rendszeres résztvevője a továbbképzéseknek és nyári egyetemeknek. A felmérés tapasztalatai alapján azt is mondhatnánk, hogy ők a történelemtanári társadalom krémje, hiszen a Magyarországon végzettekkel együtt szinte valamennyi vizsgált kérdésben ők mutatták fel a legprogresszívebb álláspontot. Az ő válaszaikból kiderül, olyan pedagógusokról van szó, akik komolyan veszik hivatásukat, s tudatosan igyekeznek növelni szakmai felkészültségüket.
Pedagógustársadalmunk másik komoly gondja a szakma elnőiesedése. Noha iskoláinkon számos kiváló munkát végző történelem-tanárnő tevékenykedik, a válaszok alapján mégis több negatívum mondható el róluk, mint a férfi tanárokról: ritkában járnak továbbképzésre, ritkábban használnak falitérképet a tanítási órákon, a férfiaknál nagyobb mértékben fogadják el a magyar iskolák számára alkalmatlan tanterveket, s nem fordítanak kellő figyelmet a magyar nemzeti történelemre, valamint a szlovákiai magyarság történelmének tanítására. Igaz, ugyan hogy ez részben annak köszönhető, hogy a nők között nagyobb arányban találhatók szakképzetlenek, mint a férfiak között. Ezek az eredmények azonban így is sokatmondóak, s arra mutatnak, hogy iskoláinkból sokszor hiányoznak az általában nagyobb kezdeményezőkészséggel rendelkező, az előírásoktól magukat jobban függetleníteni tudó, a családi kötelezettségeik miatt jobban leterhelt nőktől a szakmai fejlődésükre nagyobb időt szakító férfi tanárok.
Iskoláinkban nagyjából azonos arányban tanítanak történelmet a negyven év alatti, ill. fölötti pedagógusok. Sok azonban az olyan pedagógus, aki közvetlenül a nyugdíjkor előtt áll, s nem tudni, lesz-e fiatal, aki a helyére lépjen. Szakképzett fiatalokból ugyanis nagy hiányt szenvednek iskoláink. A 40 évnél fiatalabbak körében nagyobb a szakképzetlenek aránya, mint az idősebbeknél. S ezzel ismét a tanárképzés megoldatlanságához, másrészt viszont a pedagógusi pálya alacsony anyagi és erkölcsi megbecsüléséhez jutottunk vissza. Pozsonyban és Nyitrán évente több mint egy tucat történelem szakos végez. Nagy részükből azonban nem lesz történelemtanár.
Hogy milyenek is jelenleg az iskoláinkon történelmet oktatók, azt nehéz néhány szóban kifejezni. A felmérés eredményei bizonyos képet azért adnak róluk. A kép azonban vegyes, vannak köztük ilyenek és olyanok. Mint annyi más szakma esetében. A különbség talán az, hogy más szakmákkal szemben a pedagógustársadalomban még mindig nem került előtérbe a teljesítmény szerinti elbírálás, s ez az átlagon alul teljesítőknek kedvez. Azoknak, akiket a kellő szakmai önbecsülés híján semmi sem késztet jobb munkára. Ezért lenne nagyon fontos elérni, hogy a többet teljesítők, akik időt és energiát nem sajnálva szabadidejüket saját szakmai továbbképzésükre fordítják, versenyekre készítik fel diákjaikat stb. megfelelő erkölcsi és anyagi megbecsülésben részesüljenek. Amíg ez nem történik meg, a középszer fog diadalmaskodni.
b) a tankönyvek kérdése
A második nagy gondot a megoldatlan tankönyvkérdés jelenti. Az a felmérésből is kiderült, hogy a jelenleg érvényes tankönyvek nem jelentenek megoldást a szlovákiai magyar iskolák számára. A pedagógusok és mindenekelőtt a diákok módszertani szempontból modern, áttekinthető, a tanulók életkori sajátosságainak megfelelő, mindezek mellett azonban európai, s egyben magyar szellemiségű tankönyveket várnak el. Ezek megteremtése talán még hosszadalmasabb folyamat, mint az egyetemalapítás. Először ugyanis az egész iskolai oktatásunk alapszemléletét kellene átformálni, majd erre alapozva új, a képességfejlesztésre és értékközvetítésre alapuló tanterveket kidolgozni. Olyan tanterveket, amelyek tartalmilag a szlovákiai magyar iskoláknak is megfelelőek. Ezekre alapozva lehet aztán megfelelő szakemberek által tankönyvírásba fogni. Az oktatási rendszer átalakításáról és teljesen új tantervek kidolgozásáról jelenleg is folynak a viták, s bizonyára meg is fog történni. A jelenlegi diákoknak és szüleiknek viszont nem mondhatjuk azt, hogy a mostani tankönyvek ugyan használhatatlanok, de sebaj, mert 10 év múlva már jobb lesz a helyzet. Nekünk azonnali lépésekre van szükségünk. Ennek jegyében fordult 2003 őszén a Történelemtanárok Társulása az Országos Pedagógiai Intézethez, s terjesztett elő egy a szlovákiai magyar gimnáziumok számára készített tantervet. Az oktatási minisztérium a jelen dolgozat elkészítésének idején adta áldását erre a tantervre, így minden remény megvan arra, hogy a 2004/2005-ös tanévben már ez alapján tanítsanak gimnáziumainkban. Ezek a tantervek ugyan még mindig a hagyományos történelemtanítás módszereire épülnek, tartalmilag azonban újak, hiszen gerincüket a magyar nemzeti történelem alkotja. Persze a kisebbségi tapasztalatokon átszűrve, vagyis előtérbe helyezve olyan értékeket, mint a multikulturalitás vagy a tolerancia. Az új tantervek alapján végre külön történelemtankönyveket kaphatnak gimnáziumaink, amelyek remélhetőleg a 2005/2006-os tanévtől már használhatók lesznek.
Az alapiskolák esetében talán ettől is egyszerűbb megoldás kínálkozik a már meglévő és a pedagógusok, sőt a diákok által is pozitívan fogadott Magyar nép története című tankönyvsorozat használata által. Ehhez csupán a tanárok egy részének kellene azzal a régi beidegződéssel szakítani, hogy csupán azt és abból tanít, ami elő van írva; másrészt pedig meg kellene teremteni annak az anyagi hátterét, hogy ezek a könyvek minden magyar iskolás kezébe eljussanak. Az ideális persze az lenne, ha a minisztérium fedezné ennek a költségeit, s így felszámolná azt a rejtett diszkriminációt, amely ezt a tankönyvsorozatot sújtja.
A tankönyvkérdés témakörét összegezve a legfontosabbnak a tankönyvválasztás lehetőségének megteremtése tűnik. El kell végre érni, hogy a pedagógus és az iskola az általa képviselt pedagógiai programmal összhangban maga válassza meg a használandó tankönyveket, és természetesen legyen miből választani. Hiszen úgy, ahogy a politikában természetesnek tartjuk a pluralizmust, ennek az oktatásban is tükröződnie kell. A tankönyvpiac liberalizálása mellett azonban fontos annak szakmai ellenőrzése is, hogy csupán szemléletükben európai, a toleranciát, a mindenféle másság (nemzeti, vallási stb.) elfogadását és megbecsülését tükröző tankönyvekek kerülhessen gyerekeink kezébe.
A történelemtanítás alapvető gondjainak felsorolását tovább lehetne folytatni, a tantárgy megbecsülésének, az iskolák taneszközökkel való ellátásának és más problémák felvetésével. Ezek azonban már meghaladják a jelen tanulmány lehetőségeit, s megoldásuk is komplexebb intézkedéseket követel. A pedagógusképzés és a tankönyvek problémája azonban megoldható, s talán meg is oldódik a közeljövőben. S ha ez így lesz, akkor a következő kérdőíves felmérés talán kevésbé lesz ilyen izgalmas, de mindenképpen megnyugtatóbb eredményekhez fog vezetni.
Külön köszönet Horváth Annának a kérdőívek számítógépes kiértékelésében nyújtott segítségéért.
Felhasznált irodalom
Bartl, J. – Kaírek, ¼. – Otèenáš, M.: Dejepis. Národné dejiny. Pre 2. roèník gymnázií. Bratislava, SPN, 2002.
Bartl, J. – Kamenický, M. – Valachoviè, P.: Dejepis pre 1. roèník gymnázií. Bratislava, SPN, 2000.
Dvoøák, P. – Mrva, I. – Kratochvíl, V.: Szlovákiai a középkorban és az újkor kezdetén. Bratislava, Orbis Pictus Istropolitana, 1998.
Dvoøák, P. – Valachoviè, P. – Kratochvíl, V.: Az őskortól az ókorig. Bratislava, Orbis Pictus Istropolitana, 1997.
Fremal, K. – Chromeková, V. – Martuliak, P. – Chylová, E.: Od praveku k novoveku. Dejepis pre stredné odborné školy a stredné odborné uèilištia. Bratislava, Orbis Pictus Istropolitana, 1997.
Fremal, K. – Chromeková, V. – Martuliak, P. – Matejkein, S. – Chylová, E.: Dejiny novoveku do revoluèných rokov 1848-1849. Dejepis pre stredné odborné školy a stredné odborné uèilištia. Bratislava, Orbis Pictus Istropolitana, 1997.
Knausz Imre (szerk.): Az évszámokon innen és túl… Megújuló történelemtanítás. Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 2001.
Kováè, D. – Kamenec, I. – Kratochvíl, V.: Szlovákia az új évszázadban. Bratislava, Orbis Pictus Istropolitana, 1998.
Kováè, D. – Kopèan, V. – Kratochvíl, V.: Szlovákia az újkor küszöbén. Bratislava, Orbis Pictus Istropolitana, 1995.
Kováè, D. – Lipták, ¼.: Fejezetek a történelemből. Bratislava, SPN, 1990.
Kovács, L. – Simon, A.: A magyar nép története I. A honfoglalástól a szatmári békéig. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 1997.
Kovács, L. – Simon, A.: A magyar nép története II. 1711-től 1918-ig. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 1998.
Kovács, L. – Simon, A.: A magyar nép története III. A XX. század. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 2000.
Kratochvíl, Viliam: Problémy tvorby programového projektu výuèby dejepisu v transformujúcej sa spoloènost. 2000, kézirat
Miroslav D. – Kratochvíl, V.: Találkozás a múlttal. Bratislava, Orbis Pictus Istropolitana, 1999.
Niederhauser Emil: A szlovák történetírás a két háború között. Régió, I. évf., 2. szám, 1990, 181–206. p.
Szarka L.–Sallai G.: Önkép és kontextus (Magyarország és a magyarság történelme a szlovák történetírásban a huszadik század végén). Régió, XI. évf., 2. szám, 2000, 71–107. p.
Tkadleèková, H. – Skladaný, V. – Kratochvíl, V.: A modern világ küszöbén. Bratislava, Orbis Pictus Istropolitana, 1995.
Tkadleèková, H. – Skladaný, V. – Kratochvíl, V.: A világ az új évszázadban. Bratislava, Orbis Pictus Istropolitana, 1996.
Valachoviè, P. – Kratochvíl, V. – Mucska, V.: Az ókortól a középkorig. Bratislava, Orbis Pictus Istropolitana, 2001;
Kiss József: Szlovákia helye és szerepe Milan Hodža geopolitikai koncepciójában (2. rész)
Közép-Európa egységes geopolitikai egészként történő körülhatárolásának szerves része volt Közép-Európa civilizációs és geográfiai elhatárolása Németországtól. Hodžának eme koncepcionális művelete szorosan összefüggött az integráció és kooperáció értelmezéséhez szükséges bizonyos elméleti alapok elsajátításával, ami Hodžának a húszas évek elejéről származó társadalompolitikai és politológiai elgondolásaira támaszkodott. Nyilvánvaló, hogy az egyoldalú liberalizmussal összefonódó individualizmust az agrárdemokrácia koncepciójának kikristályosodása során elutasítva lelt táptalajra felfogásában a nemzetközi integráció szükségességének és lehetőségének felismerése. „Amint a társadalomban és az államhatárokon belül nem tenghet túl az individualizmus, éppúgy nemkívánatos ez a nemzetközi kapcsolatokban sem. Ahogy a társadalmi csoportokban és magában az államban meg kell teremteni – kölcsönös engedmények árán is – a kooperáció lélektani és szociális előfeltételeit, ugyanúgy a nemzetközi kapcsolatokban még a legerősebb állam is via facti lemond szuverenitásának egy részéről avégett, hogy kooperációképessé váljék” (Hodža 1931/IV.:371–372). Ebben a gondolatmenetben kapott hangsúlyt Hodžának a konstruktív nacionalizmusról szóló tézise, amikor azt hangsúlyozta, hogy sem a nemzeti szuverenitás, sem a nacionalizmus nem jelent elszigetelődést. „Mi itt Közép-Európában a megaloállamiságból – a nagyállami rendszerből – a mikroállamiság állapotába, vagyis a kisállamok rendszerébe jutottunk. A kisállamoknak nyomós és nem csak kereskedelmi-politikai okai vannak a közeledésre” (Hodža 1931/IV.:371–372). Ennek a kontradikciónak az áthidalását a húszas évek második feléhez képest úgy igyekezett pontosabbá tenni, hogy kereste az integrációs törekvéseknek a szláv összefogás kereteit meghaladó mélyebb okait és előfeltételeit. „Egyszerűen: ha már szövetkeznünk kell, akkor keressük a velünk társadalmilag, szociálisan vagy gazdaságilag rokon, bennünket kiegészítő államokkal összefűző kötelékeket. Szövetkezzünk azokkal az államokkal, amelyekkel nagy integrációs és civilizációs alakulatot tudunk létrehozni: itt nem a régi értelemben vett államszövetségre gondolok, hanem az együttműködésre, ami a produktivitás újabb és újabb lehetőségeit tárja fel, lett légyen az szellemi avagy gazdasági természetű. Ez hát a nemzetközi regionalizmus” (Hodža 1931/IV.:373).
Igaz, hogy Németország elkülönítéséhez Közép-Európától közvetlen sürgető ösztönzést a gazdasági szféra szolgáltatott. Hodža abból indult ki, hogy Németország nem képes a közép-európai búzafelesleg felvásárlására, mert ipari termékeinek az óceánon túlra irányuló kivitele folytán az ottani agrárfelesleget kénytelen átvenni. Ugyanakkor arra a megállapításra jutott, hogy „Németország nemcsak politikailag, hanem kulturális tekintetben is teljes mértékű civilizációs összhangban van Nyugat-Európával” (Hodža 1931/IV.:402–409). Egyébként Németország civilizácios alapú elkülönítése Közép-Európától Hodža számára komoly koncepcioniális támpontot jelentett a geopolitika tudományos művelőivel szemben, akik Hodža fejtegetéseire kifejezetten politikai indítékokból reagáltak. Ezeknek a tudósoknak arra irányuló törekvéseivel kapcsolatban, hogy a nyugati határt az Oostende–Genf vonalon húzzák meg – tehát Németországot Közép-Európába tolják ki –, Hodža feltette a kérdést: „mi marad akkor Nyugat-Európa számára?” (Hodža 1931/IV.:404). Bár települési-népességi ismérvekre hivatkozott, amikor a Visztula–Vardar korridort Közép-Európa földrajzi tengelyének nevezte, azonban e korridor civilizációs-szervező szerepének tisztázása nélkül – amit úgy aposztrofált, hogy „örüljünk, amiért ez a korridor egyenesen keletre vezet” – a csupán geográfiai érvelésnek meglehetősen alacsony lett volna a validitása. „Amit egykor Közép-Európa a Nyugat számára jelentett, vagyis eszmék és áruk fogyasztóját, az most jelentős mértékben az orientális Kelet lesz az új Közép-Európa számára” – állította (Hodža 1931/IV.:383).
A német–osztrák közeledésre Hodža hatalmi-politikai szempontból is reagált. Elfogadta azt, miközben felhívta a figyelmet a társadalmi és politikai szerkezetben végbemenő unifikáció érdekében tett korábbi előkészületekre, mint „az első arra irányuló komoly kísérletre, hogy Európában új, a békeszerződésektől alapvetően és lényegesen eltérő nemzetközi-politikai helyzet alakuljon ki” (Hodža 1931/IV.:396). Az erre adandó választ abban látta, hogy – amint azt a Národní listy hasábjain folytatott vitában hangsúlyozta – ki kell bontakoztatni „a közeledést és a közép-európai új államok legszorosabb együttműködését előmozdító tendenciákat és kezdeményezéseket. Az új Közép-Európának Lengyelországgal és a kisantanttal együtt, s valamikor később talán Magyarország bevonásával is a Németországgal való kapcsolatait olyan regionális szerveződésként kell kialakítania, amely révén az nem vesztes, hanem nyertes lesz” (Hodža 1931/IV.:400). A kooperációra helyezett hangsúly Hodža nézeteinek szuverenitásáról tanúskodott, a hatalmi-politikai tendenciák és a civilizációs környezet által motivált érdekek dinamikája közötti kapcsolatot illetően. A már említett brnói előadásában az első világháború idejéből származó német Mitteleurópa-terv jellemzése kapcsán – kifejezetten hatalmi-politikai törekvésnek tekintve azt – felhívta a figyelmet a szociológiai indítékokra és dimenziókra, amelyek együtt jártak „az egyik civilizációnak a másikkal, az összetettebnek és régebbinek az újjal” folytatott küzdelmével (Hodža 1931/IV.:374). Hodžának a civilizáció szülte konfliktusokra kihegyezett szemlélete önnön szociológiai koncepciójára épült, mely szerint a társadalmi csoportok és közösségek összefogásának gyökerei az eltérő környezetek egymással való szembekerülésének és megütközésének tulajdoníthatók (Kollár 1995:722–723). Minden bizonnyal ebből eredt számára a változások dinamikája, a geopolitikai viszonyok jellemző vonásának tartva azt: „Az egymás mellett élő társadalmi csoportok és államcsoportosulások nem mozdulatlanok, hanem állandó mozgásban vannak” (Hodža 1931/IV.:374). E mozgásteret és érdekkiegyenlítődési módozatot épp az eltérő civilizációs és geopolitikai alakulatok sokoldalú együttműködésében látta, ami a geopolitikai fogantatású együttműködésnek konstruktív társadalmi-politikai kombinációk irányába mutató hatást kölcsönözhet. Előadása vége felé Hodža kijelentette: „A Franciaország–Németország–új Közép-Európa közötti kapcsolat alakulásán nyugszik az európai béke”(Hodža 1931/IV.:393).
Bizonyára Hodža ez irányú geopolitikai koncepciójának keretein belül mozgó elgondolásaiban – amelyek a civilizációs és a hatalmi-politikai tényezők pozitív összhangba hozásának irányába haladtak – kell keresni Hodža későbbi, mélyen berögződött meggyőződésének indítékát, miszerint Közép-Európa két ellentétes tömbje közötti ellentétek feloldhatók. Geopolitikai koncepciójának kiteljesedése során nyer relevanciát Hodžának már a húszas évek elején hangoztatott nézete, hogy szükség van a közép-európai közeledés magvát képező kisantant szerepének kitágítására. „A kisantantnak már régóta pozitív és konstruktív programra van szüksége és ezt csak az új Közép-Európa jelentheti” – állapította meg Hodža (Hodža 1931/IV.:390).
A közös közép-európai érdekeket és problémákat jellemezve külön hangsúlyt helyezett a szláv–német együttműködés alakítására. Az általa vallott felfogásban konstruktív civilizációs felhajtóerőnek számító nacionalizmus szellemében szorgalmazta a szláv államok együvé tartozását a közép-európai együttműködés keretei között létező nemzeti szuverenitások talaján. Ezzel a szláv együttműködésben Hodža a múlthoz, a pánszlávizmushoz képest úgyszintén nemzetközi demokratikus hozadékot vélt felfedezni. A német–szláv kapcsolatok rendezésének lényegét az új Közép-Európa formálódásában fenntartható egyensúlyban látta, mely a kölcsönösen hasznos együttműködésen alapul. Ebben a tekintetben tulajdonított jelentőséget az arra irányuló törekvéseknek, hogy az aktivizmus (tehát kormánypárti magatartás) erőre kapjon a csehszlovákiai német nemzetiség soraiban (Hodža 1931/IV.:390).
Komoly nemzetközi problémának tekintette Hodža a nemzettestek újraegyesülését, úgynevezett reunióját. Hasonlóan mint a cseh–szlovák viszony esetében, abból a tézisből indult ki, hogy az új keletű államok nemzetei eredetileg egységesek voltak, s csak eltérő államalakulatok keretei közé kerülve alakultak ki a lélektani sajátosságokkal rendelkező nemzettöredékek. Hodža eközben azonosnak tekintette az egyes nemzettesteken belüli, regionális sajátosságokból fakadó eltéréseket – mint például Lengyelország keleti és nyugati része, illetve Romániában a Román Királyság és az erdélyi románok között – azokkal a különbségekkel, amelyek már a teljes nemzeti önállóság jellegével bírtak, amint ez a cseh–szlovák és a szerb–horvát viszonyra volt érvényes. A lelki-szellemi eltérések feloldásában látta a nemzeti újraegyesülés útját, amit úgy értelmezett mint az egységes politikai nemzet kialakulásához vezető folyamatot (Hodža 1931/IV.:385).
Figyelmet érdemel, hogy Hodža az említett, 1931 márciusából származó Csehszlovákia és Közép-Európa című cikkében Csehszlovákiának kiváltképp értékes tényező szerepét tulajdonította „Közép-Európa megszervezésében”. Csehszlovákiát olyan országnak nevezte, amely a maga állami-politikai problémáival „mintegy óhajtott Közép-Európa kicsiben”. Ugyanakkor megállapította: Csehszlovákiát a közép-európai együttműködés elmélyítésében ráháruló kezdeményező szerepre az jogosítja fel, hogy „problémáinkat, amelyek egyben közép-európai problémák is, viszonylag a legsikeresebben oldjuk meg” (Hodža 1931/IV.:391). Ilyen szempontból aztán Szlovákiának a Duna középső folyása kihasználásában – a tengerhez vezető kijárat biztosítását is beleszámítva – élvezett szerepét kiemelve az globálisabb közép-európai, sőt európai érdekként jelenítődött meg. Ebben a gondolatmenetben már egyúttal kifejezésre jutott Szlovákia bevonása a közép-európai korridor nemzetközi régióképző hatóerejébe. Ugyanakkor a dunai víziútnak, tehát Szlovákiának Csehszlovákia különleges közép-európai küldetésében játszott szerepét hangsúlyozva Hodža számára mindez ugyancsak jól jött, hogy óvhasson attól: amennyiben Csehszlovákia esélyei a közép-európai összefogás megteremtésében kihasználatlanul maradnak, „kap rajta Magyarország a maga protektoraival. Nem közömbös, hogy Közép-Európát a mi ipari és mezőgazdasági demokráciánk vagy a magyar arisztokratizmus teremti e meg” (Hodža 1931/IV.:391). Tény, hogy ez idő tájt – már 1930 végétől – közeledett egymáshoz Magyarország és Németország, mely immár fontos gazdasági tényezővé vált, miközben a magyar–osztrák közeledés egyúttal kedvező volt az olasz törekvések számára. Hodžának az azzal kapcsolatos fenntartásai, hogy Magyarország az új Közép-Európához taratozik-e, volt megalapozottsága. Hodža azonban Magyarországra rigorózus prizmán keresztül olyan rendszer megtestesítőjeként tekintett, amely ott a húszas években szilárdult meg, míg viszont Jugoszláviát és Lengyelország autokratizmusát sokkal elnézőbben ítélte meg, eleve előlegezve számukra a pozitív irányú változásokat.
Hodžának az irányban kifejtett fokozott tevékenysége, hogy a Közép-Európát geopolitikai egységgé avatni igyekvő koncepcióját kerek egésszé formálja, nem csak a kereskedelem és az agráregyüttműködés fórumain jelentkezett. Szorgalmazta a kulturális intézmények, a törvényhozó testületek és az igazgatási normák egymáshoz közelítését. A brnói Közép-Európa Intézetnek azt ajánlotta, hogy a közös közép-európai érdekekről és problémákról rendezzenek nemzetközi vitákat, és mélyítsék el a szellem emberei, a termelési szféra képviselői és a társadalmi intézmények közötti kapcsolatokat (Hodža 1931/IV.:392–393).
A nagy gazdasági válság éveiben Milan Hodža geopolitikai koncepciója kiteljesedésének külpolitikai, a német–oszrák Anschlusst célzó kísérletekkel kapcsolatos indítékaival párhuzamosan a csehszlovák belpolitika színterén is olyan változásokra került sor, amelyek lehetőséget nyújtottak számára, hogy fokozza geopolitikai érvelésének átütő erejét, Szlovákiának a cseh–szlovák viszony szempontjából betöltött szerepére támaszkodva. Ekkor azonban Szlovákia jelentőségének kiemelését már a közép-európai geopolitikai koncepció átgondolt, gazdasági, társadalmi, kulturális, politikai és civilizációs szövedékének birtokában tehette meg.
A gazdasági válság súlyos következményei, amelyek kiélezték a Szlovákia egyenlőtlen helyzetéből fakadó gazdasági-szociális ellentéteket, nemcsak a Hlinka-féle Szlovák Néppárt által képviselt autonomista törekvéseket élénkítették fel, hanem Szlovákiában a kormányzó agrárpárton belül is elégedetlenséget váltottak ki. Hodža a növekvő társadalmi-politikai feszültségre Szlovákia sajátos és különös vonásai iránt tanúsított fokozott figyelemmel reagált. Állami-politikai beállítottságának szellemében „Szlovákia egyenrangú kormányzati részvételét” szorgalmazva az országos szervekbe való fokozatos behatolás és az államapparátusban szerzett pozíciók révén olyan intézkedések kikényszerítéséért és foganatosításáért szállt síkra, amelyek Szlovákiát felemelnék Cseh- és Morvaország színvonalára. Hodža az agrárpárton belüli szlovákiai fiatal közgazdászokkal karöltve kezdeményezte a szlovák regionalizmus koncepciójának politikai szintre vitelét. A Slovenský denník újévi köszöntőjében leírta, hogy a gazdasági válság „átható fényében, mindenki érzékeli a modern Szlovákia felépítésében mutatkozó hiányosságokat. Látjuk a közlekedés valamennyi ágazatában meglevő fogyatékosságokat. Látjuk, hogy milyen az aránytalanság aközött, amit a pézügyigazgatóság megkövetel tőlünk és amit juttat nekünk, látjuk a termelészervezésben és a szlovák emberről való gondoskodásban keletkezett hézagokat, lett légyen szó földművelőről, iparosról, gyári munkásról vagy irodai tisztviselőről” (Hodža 1934/VII.:396). Hodža tehát Szlovákia gazdasági problémáinak eredendő okait nem az államjogi egyenlőtlen helyzetben látta, hanem csak magában a gazdasági-politikai szférában, az államnak a jobb fejlődési és vállalkozási lehetőségek megteremtése iránti nem kielégítő igyekezetében, Szlovákia jobb versenyhelyzetbe hozása iránti közömbösségben. Ugyanakkor az is világos volt számára, hogy a gazdasági fejlettség színvonalában a két országrész között meglevő különbségek az eltérő történelmi fejlődésből is adódnak, ami az egyes régiók sajátos gazdasági körülményeiben és szükségleteiben jut kifejezésre. Ezért a megoldási lehetőségeket nemcsak politikai kérdésként, hanem tudományos problémaként is kezelte és szlovákiai regionális intézet létrehozását szorgalmazta, amely Szlovákia fejlődési előfeltételeinek, trendjeinek és szükségleteinek a tudományos vizsgálatát tekintette volna feladatának. Látni kell viszont, hogy a Hodža-féle szlovák regionalizmusra jellemző volt: bizonyos mértékig olyan attribútumokat is tulajdonítottak neki, amelyek már objektíve meghaladták a regionalizmus kereteit, lehetőségeit és a szlovákiai gazdasági problémák megoldására gyakorolt hatását. Ezek tulajdonképpen az objektíve adott szlovák nemzeti önállóság tudomásulvételének elutasításából, a szlovák nemzeti-politikai közeg tényleges meglétéből adódtak. Annak ellenére, hogy Hodžának megvolt a szlovák nemzeti lét iránti empátiája – igaz annak ismérveit lélektani sajátosságokra szűkítve –, a szlovák regionalizmusnak mégis csupán a Dél- és Kelet-Csehország, illetve Morvaország közötti különbségekhez hasonló jellemjegyeket tulajdonított. Szlovákiát illetően a különbségeket csupán azok mélységében látta. A szlovák regionalizmus programmá ötvözése magában foglalta a vasúti díjszabás reformját, az adók és az állami megrendelések differenciált megszabását, a szlovák fafeldolgozó ipar rentabilitásának visszaállítását, az államigazgatásban mutatkozó centralista-bürokratikus módszerek felszámolását, tehát a húszas évekből származó, de ekkora már élesebben körvonalazódó programbázisra épülve. A szlovák regionalizmus Hodža felfogásában bizonyos előrelépés kiindulópontjává vált azon az általa képviselt állami-nemzeti egységre épülő programon belül, mely Szlovákia már említett egyenjogú kormányzati részvételét követelte a szlovák aktivizmus köntösében. Mindez egyet jelentett Szlovákia szükségleteinek kifejezésre juttatásával, a kormányhatalmon belüli szlovák befolyás és részvétel fokozása útján. Ez irányban kísérletet tett a ¾udákok érdekeltté tételére is a „szlovák kormányzóképesség” érvényesítésében (Hodža 1934/VII.:254–262; Zuberec 1979).
Míg a húszas években Szlovákia geopolitikai jelentőségét hangsúlyozó fejtegetéseknek a belpolitikai indítékai Hodžánál jórészt publicisztikai-verbális jelleget kaptak, a szlovák regionalizmus és aktivizmus kapcsán a csehszlovák egymásra utaltságon nyugvó „szlovák kormányzati egyenjogúság” követelésében már a politikai tényezők játszottak meghatározó szerepet. Miközben a nemzetközi összefüggések közvetlen belpolitikai kihatásuk révén vetődtek fel. Mindez már Hodža kerek, átfogó geopolitikai koncepciójának publikálása után kifejezésre jutott, amikor is 1931 júniusában bekapcsolódott a Nový svet című folyóirat ankétjába. Cikkében, mely a Szlovákia nem csak hogy nem lesz, de nem is lehet és nem is lesz a köztársaság hamupipőkéje (Hodža 1934/VII.:226–230) címmel jelent meg, Hodža rendkívül éles hangvétellel szállt síkra annak a felismerésnek a tudati hatóerővé válásáért hogy: „Ha Szlovákiát bárki kellő kitekintés vagy tájékozottság hiányában bármiképp megrövidíti, olyan nélkülözhetetlen pilléreket rombolna le vele, amelyeken az állam és annak függetlensége nyugszik” (Hodža 1934/VII.:230). Hodža politikai hevülete az osztrák–német vámunió előkészületeiből levont következtetésekből táplálkozott, minthogy azt az Anschlusshoz vezető lépcsőfoknak tekintette. Ennek kapcsán látott alkalmat annak leszögezésére, hogy „Szlovákia a Morva folyótól a Felső-Tiszáig államunknak minden bizonnyal aránytalanul kedvezőbb pozíciót biztosít az Anschlussal szemben, ahhoz képest, amit önmagukban a történelmi országrészek nyújthatnának” (Hodža 1934/VII.:228–229). Felfogásában a Dunának mint Csehszlovákia geopolitikai bázisának jelentősége már konkrétabban körvonalozódott, abból adódóan, hogy a folyam középső szakaszát betagozta ama közép-európai korridor közvetlen alkotórészei közé. Ily módon a Duna a maga hátterével olyan tényező szerepkörébe került, melynek gravitációs ereje egyenletesen érvényesül minden irányban, megszabadítva a függő helyzetet teremtő német befolyástól. „A történelmi országrészek folyóik folyásiránya következtében Németországgal szembeni organikus földrajzi és közlekedési függő helyzetre lennének utalva” – hangsúlyozta Hodža. A Duna betagozása a közép-európai korridorba meghatványozta annak az érvelésnek a hatóerejét, miszerint Szlovákia földrajzi helyzete alapozza meg Csehszlovákiának „az egész új Közép-Európával” való együvé tartozását, kötődését és összefogását.
A közép-európai geopolitikai térség funkcionális érvényének a német befolyás ellensúlyozására történő összpontosítása és Szlovákia jelentőségének a csehszlovák pozíciók szempontjából kiinduló hangsúlyozása Hodža politikai-publicisztikai tevékenységében Hitler németországi hatalomra jutása után kezdett erőteljessé válni. Edvard Beneš részéről 1933 végén olyan kijelentés hangzott el, mely önmagában is rendkívüli ösztönzést adott Hodža számára érvelése rohamos, Szlovákia geopolitikai jelentőségével áthatott politikai hatóanyaggal való telítődéséhez, ami egyúttal lehetőséget nyújtott a politikai készenlét és a koncepcionális gondolkodás ötvözésére képes rátermettségének demonstrálására is.
A nemzetközi és a belpolitikai fejlemények hatására Beneš 1933. december 8-án Besztercebányán kiemelte Szlovákia különleges, élő hídhoz hasonlított nemzetközi szerepét, mely az egész ország számára felbecsülhetetlen kulturális és gazdasági lehetőségeket biztosít. Továbbá leszögezte, hogy Szlovákia és Kárpátalja (az akkori Podkarpatská Rus) nélkül „nem létezhetne a kisantant és annak közép-európai politikája” (Hodža 1934/VII.:270). Milan Hodža két nappal később Besztercebánya városának és a Matica slovenská városi bizottságának meghívására úgyszintén beszédet tartott, amelyben – látogatásának jellegére való tekintettel – a cseh–szlovák kapcsolatok kulturális szférájában igyekezett kapaszkodót és elrugaszkodási lehetőséget teremteni koncepciójának kifejtéséhez. A cseh és szlovák nemzeti alkat közötti, történelmileg determinált eltérésekre, a cseh és szlovák közösség sajátos erkölcsi egységére, az egységes csehszlovák nemzeten belüli két (általa sajátosan értelmeztett) nacionalizmusra irányította a figyelmet. Beszédében a cseh racionalizmust meg a szlovák romantikus és emocionális beállítottságot integráló szellemi kiegyezés mellett foglalt állást. Ennek a folyamatnak az érvényét, amelyet persze a nemzet és a nacionalizmus általa képviselt, konstruált elemek jegyeit magán viselő koncepcióból eredeztetett, azzal támasztotta alá, hogy összehasonlítást tett az olasz és francia nemzeti közösségen belüli történetileg kialakult kulturális-szellemi rétegződéssel. A valóságban itt azonban már olyan fenoménről volt szó, jelesül az önálló nemzetek, tehát a csehek és szlovákok közeledéséről, ami reális létükben, nem pedig a Hodža általi ideológiai leképezésben ment végbe. Ugyanakkor Hodža a csehszlovák szintézisnek – eme kulturális-szellemi tartomány keretei közötti – szorgalmazásában is talált kapaszkodókat a cseh–szlovák kapcsolatok egyenértékű kölcsönösségének hangsúlyozásához, amikor óva intett: a cseh ember nem gondolkodhat oly módon, hogy „a csehszlovák civilizáció és kultúra, amelynek lehetőségei a háború után kerültek hozzánk közel, egyet jelent a cseh kultúrvilágnak a Pozsony és Ungvár közötti térségre történő kiterjesztésével. Ez tévedés, mert Szlovákiában van hazai kultúra is”. Tehát fellépett a kultúra centralizálása ellen, Szlovákia kulturális lehetőségeinek olyan szintre juttatásáért, hogy „a csehszlovák közös háztartás egyenértékű és értékes eleme lehessen” (Hodža1934/VII.:278).
Ez a gondolatmenet olyan értelemben érdemel figyelmet, mint annak a képességnek az ismertetőjegye, amely lehetővé teszi Hodža számára önnön mind kiérlelődőbb nacionalizmus felfogásának egyes megnyilvánulásai közötti szuverén, a gazdasági válság éveinek feltételeihez igazodó közlekedést. Hodža külön cseh és szlovák nacionalizmus meglétét csak a kulturális, ideológiai, gazdasági és szociális szférában ismerte el, s megkülönböztette, politikai síkon a közös csehszlovák nacionalizmustól. Fejtegetései abba a posztulátumba torkollottak, hogy a nacionalizmus nem lehet „politikai jellegű abban az értelemben, hogy valaki is közülünk a mi Szlovákiánkból különálló önálló nemzetet kívánna teremteni /…/ önálló szlovák politikai nemzetet akarna létrehozni, tehát önálló szlovák államot kialakítani. /…/ Nekünk a csehszlovák állammal adott történelmi valóságként kell és így is fogunk számolni” (Hodža 1934/VII.:283). Hodža a szlovák szuverenitásra és az önálló államiságra úgy tekintett, hogy az „játék a tűzzel”, ami előhívja az elért csehszlovák államiság elvesztésének rémét. A csehszlovák államiság biztosítékát a kölcsönös, mind cseh, mind szlovák részről megnyilvánuló, az unitárius állam fenntartása és a nemzeti-politikai egység elmélyítése iránti érdekben látta. Ezalatt az állami-politikai egységben kifejezésre jutó szintézis kialakulása felé vezető folyamatot értett, miközben az egységes csehszlovák politikai nemzet feltételei közé sorolta az olyan értelemben vett cseh–szlovák kiegyezést, hogy az magában foglalja az említett gazdasági és pszihológiai-kulturális különbségeknek a regionalizmus és a szlovák aktivizmus révén megvalósuló kiküszöbölését.
Beneš beszédében, illetve annak politikai hangoltságában Hodža hátszelet érzett ahhoz, hogy fordulatként hirdesse a csehszlovák egymásrautaltság erkölcsi-érzelmi alapjainak túllépését, valamint a politikai nemzetegység „betetőzése” iránti, mindkét oldalról jelentkező akarat alátámasztásának fontosságát. Szerinte ez egyet jelentett valóságos, tehát kézzelfogható, és nem valami absztrakt követelések teljesítésével, arra összpontosítva azokat, hogy elősegítsék az említett érdekközösségnek és szimbiózisnak az óhajtott társadalmi hatóerővé váltását. Épp ebben az összefüggésben nyert új, immár társadalmilag is számottevő hangsúlyokat Hodžának Szlovákia geopolitikai jelentőségével kapcsolatos, a csehszlovák állam életképességének bizonyítására kiélezett tézise. Felhívta a figyelmet arra, hogy „új veszély jelentkezik. Nem háborús, hanem a cseh elem gazdasági, kulturális és morális függésbe kerülésének a veszélye, amelyet a németországi fejlemények hozhatnak magukkal. Most már azok is, akik mindeddig Szlovákiára egyfajta közönyösséggel tekintettek, ráébrednek, hogy ugyancsak hasznos a Dunát és egész Szlovákiát magában foglaló területi egység” (Hodža 1934/VII.:284–285). Hodža a külügyminiszter beszédét eme saját nézetének igazolásaként minősítette. Ugyanakkor jelezte a cseh–szlovák viszonyban uralkodó belső állapotok és a csehszlovák állam közép-európai pozíciói közötti összefüggéseket, amire már a húszas évek elején felhívta a figyelmet. „Abban a pillanatban, amint nyilvánvalóvá válik, hogy Csehországnak is szüksége van Szlovákiára, már egy sínen és együtt vagyunk az egész Közép-Európában, és ilyen alapállásból Szlovákia az egész Csehszlovák Köztársaság gyámköve” (Hodža 1934/VII.:285). Ennek a „credó”-nak a szellemében szólította fel a szlovákokat, hogy legyenek tudatában saját, az állam szempotjából betöltött fontosságuknak, és ebben a szellemben fokozzák a cseh országrészek kulturális színvonalának elérésére irányuló igyekezetüket. Tehát végül is Hodža geopolitikai érvelése a szlovák aktivizmus szorgalmazását szolgálta.
A bel- és külpolitikai aspektusoknak Szlovákia geopolitikai jelentőségét kitágító és elmélyítő ötvözését Hodža két, 1934 májusában a Prítomnos klubjában és a Politikai Tudományok Szabadegyetemén (Svobodna škola nauk politických) tartott előadásában összegezte.
A klubbeli előadásában a tézisét érvelő-okfejtő, a szlovákiai autonomizmus ellen irányuló közegbe ágyazta (Hodža 1997:183–188). Nyilván nem volt véletlen, hogy a később publikálásra is került előadásának bevezetőjében meglepő nyíltsággal ismerte be: a csehszlovák egység gondolata – a saját innovált koncepcióját, tehát a csehszlovák nemzeti-politikai egységet értve alatta – szellemi konstrukció, mely apriorisztikus előfeltételezésből indul ki. Mindez nyilvánvalóan arra szolgált, hogy az autonómiakövetelmény genezisét államjogi síkról elterelve ideológiai képződményként állíthassa be. Eközben Hodža gondolatmenete arra irányult, hogy a cseh–szlovák kiegyenlítődésnek a szlovák regionalizmus és aktivizmus révén szorgalmazott módszereit és eszközeit bizonyos fokig arra a szintre vigye, ahol azok, mint az állami-politikai nemzetegység attribútumai szinte azonosnak tűnjenek az autonómiatörekvésekből fakadó egyes szociális-politikai intézkedésekkel és lépésekkel. „Maga az autonomizmus nem rekedhet meg sem a tagadó ellenzékiségben, sem a társadalmi életből való kirekesztettségben: ami benne színtiszta és reális, hadd érvényesüljön pozitív politikaként a közös állam egészében, mert Csehszlovákia és a csehszlovák politikai egység nélkül Szlovákia sem létezne” (Hodža 1997:188).
Az autonomista tendenciákat az „inadekvát” elméleti-gnoszeológiai gyökerekből eredeztette, amelyek számára táptalajt teremtett a cseh és szlovák nemzettudat kialakulásának pszichológiai sajátosságait lebecsülő szemlélet. Ez irányban tulajdonképpen kötődött a Csehszlovák Köztársaság létrejöttétől megszakítás nélkül hangoztatott koncepciójához, a Csehszlovák szétválás című könyvének szellemében. A meghatározó gondolati támaszt azonban a háború előtti nacionalizmusfelfogás általa eszközölt átalakulásából kiinduló koncepció jelentette, amely alatt a nacionalizmus átváltozását, illetve konstruktív fenoménba történő átlényegítésének bonyolultságát kellett érteni. Az autonomizmus genezisére vonatkozó szemlélet aktualizáló átütő ereje ugyanakkor abban a konfrontációban rejlett, ahogy a csehszlovák állami-politikai nemzettel azonosított állami szuverenitást élesen szembeállította az autonomista tendenciák általa értelmezett államjogi összefüggéseivel és következményeivel.
Hodža az autonomizmust kategorizálta: két radikális „elmélet”-et (ezt a megjelölést használta előadásában) különböztettett meg, s elkülönítette azokat „az egységes csehszlovák állami szuverenitás” égisze alatt és jegyében jelentkező autonómiaköveteléstől. A legradikálisabbnak a szlovák szuverenitás hirdetését tartotta, a másodikat viszont „tabula rasá”-nak tekintette, amelynek hívei – akiket újszlovákoknak nevezett – szerinte elvetik a folytonosságot a fordulat előtti szlovák történelemmel. Ennek az osztályozásnak a hátterében Hodžának az a felfogása húzódott meg, hogy a társadalmi csoportok, tehát a nemzeti közösségek összetartása a környező társadalmi közeg nyomására jön létre. Ebből adódott a nacionalizmus fejlődési fázisai közötti, vagyis a nemzettudat formálódásán belüli különbségtétel. Eme hipotetikus fejtegetés értelmében a csehek már a háború előtt eljutottak a nemzetfejlődés betetőzéséhez, az osztrák centralizmussal folytatott küzdelemben, és így a cseh nemzeti öntudat képessé vált arra, hogy egyetemes nemzeti méretekben betöltse a konstruktív nacionalizmus szerepét. A szlovák nacionalista ellenállás viszont Hodža szerint nem érte el a tetőfokát maradéktalanul. „Minthogy a magyar állam már megszűnt a szlovák nemzeti öntudat közvetett ösztönzőjeként hatni, s az újszlovákok nemzeti tudatának – akiknél ez még kollektíve nem jutott el a kellő szintre – más közösségre kellett rávetnie magát, amellyel szemben nem alakíthatott ki rögvest pozitív viszonyt, s amelytől tartott talán konkurenciaokok miatt is. A nemzeti öntudat az újszlovákok magatartásában nem olvadt egybe, teljes összhangot teremtve. Ennek a szociológiai törvénynek a hatóereje határozta meg az újszlovákok egy részének a csehekhez való viszonyát” – állította előadásában Hodža (Chme¾ 1997). Cseh oldalon viszont eme fejlődési fokozateltérés következményének tekintette a szlovákiai kulturális és pszichológiai sajátosságok iránti érzékenység hiányát. „Már maga ez a módszer a megnemértés elemeit vitte be a gazdaság és a politika berkeibe és az újszlovák lelkialkatba. A gazdasági és szociálpolitikában mutatkozó fogyatékosságok és beavatkozások folytán ez az egyet nem értés fokozódott és gyakran bizalmatlanságba csapott át. „Így fogant az autonomizmus és annak elmélete” – bizonygatta végül Hodža (Hodža 1997:189). Az ily módon megvilágított helyzetből nem kevésbé leegyszerűsítő és konstruált kiutat jelölt meg: „A szlovákoknak is végig kell járniuk a konstruktív alkotóerő kibontakoztatásának minden fejlődési szakaszát.” Ehhez hozzátette: „Arról van szó, hogy ez ne politikailag fogalmazódjék meg, mert ekképpen valóban politikai szeparálódáshoz és a szlovák nemzeti függetlenség feszegetéséhez vezetne, ami egyszerűen könnyelmű játék Szlovákia fennállásával” (Hodža 1997:186).
Hodža arra irányuló igyekezete, hogy a szlovák autonómiát „átmeneti” jelenségnek tüntesse fel, végül is ahhoz az állításhoz vezetett, hogy az autonómia kiküszöbölhető a szlovák érdekek „teljeskörű érvényesítésével” az egységes csehszlovák állam és politikai nemzet keretében. Ebben a gondolati beágyzottságban Szlovákia geopolitikai jelentőségének a külpolitika geopolitikai alapjaként történő hangsúlyozása – az autonómia elutasításához érveket szolgáltatva – az eredendő, mentegető szándékot illetően magának Szlovákiának az érdekében történt.
A másik előadásában az érvelés irányai és hangsúlyai megváltoztak. Hodža a „csehszlovák háztartás”-ba vitt szlovák hozadék átfogó kifejtésére törekedett, mivel – amint leszögezte – az már csak történeti okoknál fogva is „részben különbözik és különböznie is kell mind minőségileg, mind mennyiségileg a cseh hozadéktól” (Hodža 1997:189–201). Hodža lényegében egybegyűjtötte azokat az érveket, amelyekkel az egész megelőző időszakban előállt, most viszont a nyilvánvaló teljesség és belső összefonódás demonstrálására volt szüksége, nemcsak a politikai hatás kedvéért, hanem azok koncepcióról tanúskodó és bizonyító erejű bevetése érdekében is. Amikor Szlovákia eltérő gazdasági-szociális szerkezetére, a mezőgazdasági lakosság túlsúlyára mutatott rá, Szlovákiának ipari-mezőgazdasági egyensúlyszerepet tulajdonított, s az agrárdemokráciáról szóló koncepciójából indult ki – a nyugati, úgynevezett hiperindusztrializmus ellensúlyának tartva azt. Hodža ezt a tézisét gyakran előhozta már a húszas években. Most viszont külön hangsúlyt helyezett arra az állításra, hogy ez a szlovák hozadék szerinte megmenti Csehországot a nyugat-európai „szuperindusztrializmus rákfenéi”-től, ama térség „vívmányai”-nak tekintve azokat, ahová Csehország szerinte a maga civilizációs fejlődésével sokkal inkább gravitál, mint Közép-Európába. Úgyszintén folytonosság mutatkozott itt Hodža leginkább szociológiai-politológiai és társadalomlélektani indíttatású gondolatmenetével, amikor a cseh mentalitásnak és politikai alkatnak a cseh urbanizmusból kiinduló radikalizmust, Szlovákiának pedig a ruralizmussal összefonódott konzervativizmust tulajdonított. Ezek kölcsönös, egymást kiegészítő mivoltában látta a cseh és szlovák együvé tartozás bizonyítékát, oly mértékben, hogy határozott hangvétellel juttatta kifejezésre a tézise védelmezésére felkészült eltökéltségét: „Hogy aztán Szlovákia mint konzervatív tényező előnyt avagy hátrányt jelent-e az egész ország számára, vitatható, s én ezt a vitát vállalom” (Hodža 1997:191). Hodža leszögezte: a cseh és szlovák alkat egymást harmonikusan kiegészítő mivoltának előfeltétele mindkét alkotóelem szabad szellemi és erkölcsi gyarapodása, s ebben a tekintetben eloszlatta a szlovák kultúrnacionalizmus veszélye miatti aggályokat. Síkraszállt viszont e nacionalizmus állam általi gazdasági és politikai szabályozásáért. Mindezt a már említett, a nacionalizmus többfázisú fejlődéséről szóló szociologizáló koncepciójával indokolta, amely szerint valamennyi „új népcsoportnak vagy nemzettöredéknek túl kell jutnia a támadó nacionalizmus, tehát a partikuláris fejlődés fázisán”. Hodža azt a nézetet vallotta, hogy Szlovákia a partikuláris fejlődés fázisában leledzik. Ebből származtatta az ilyen természetű nacionalizmus – tehát az autonomizmus – fejlődésében rejtőzködő ama lehetőséget, amely veszélybe sodorhatja az államegységet. A centralizmustól mentes gazdasági és kulturális politikában – a regionalizmus és a szlovák aktivizmus révén – látta a szlovák kultúrnacionalizmus olyan irányú mederbe terelésének az eszközét, amely az állami-politikai egység megerősítését szolgálja.
Az egyházpolitika terén a konszenzuális, racionálisan „irányított” politika követelményét Hodža összekapcsolhatta személyes részvételével abban a szlovákiai indíttatású törekvésben, mely a húszas évek közepén az egyház és az állam szétválasztására irányult. Szerinte ez jelentős mértékben hozzájárult „a csehszlovákiai kultúrpolitikai igények kielégítéséhez”, minthogy történelmi okoknál fogva a klerikalizmusnak mélyek voltak a gyökerei Szlovákiában.
A nacionalizmus problematikája Hodža előadásában szorosan összefüggött a húszas évek közepére visszatekintő gondolatfelépítéssel, mert úgy érezte, hogy kezd lanyhulni, főleg a cseh országrészekben a nacionalizmus, a nemzeti-állami értékekkel szembeni felelősségtudatot és felelősségérzetet értve alatta. Szerinte a húszas évek közepén eluralkodó pacifista hangulat, melyet a Locarno utáni államközi szerződések egész sorozata követett és a Briand–Kellog-paktum 1928 augusztusában történt aláírásában csúcsosodott ki, Csehországban bizonyos, a csehszlovák hadsereggel szembeni közömbösséget váltott ki. Felemlítette a „pacifista romantika” elleni, a csehszlovák állam megalakításának 10. évfordulójával kapcsolatos szlovákiai megnyilvánulásokat, miközben érintette azok kezdeményezésében játszott személyes szerepét is. Hodža ezeket az állam védelmét szolgáló, fegyveres felkészültséget illető, úgymond a dolgok elébevágó szlovákiai reagálásokként minősítette, amikoris e kérdésben Hitler hatalomra jutása után a cseh közegben már változás jelei mutakoztak. Úgyszintén a csehszlovák állami-politikai nacionalizmus szorgalmazásában vállalt „oroszlánrész”-ként értékelte az irredenta veszéllyel szembeni szlovákiai megnyilatkozásokat is.
A honvédelem kérdésének besorolása a szlovák hozadék komplexumába belevetült Szlovákia jelentőségének geopolitikai szempontú értelmezésébe is. Magának a geopolitikának a fogalma Hodža felfogásában tágabb dimenziókat nyert, amelyek előadásának összefüggésszálai között meghaladták a földrajzi adottságok gazdasági-közlekedési hatóerejének politikai kisugárzását. Hodža fejtegetése élesebb fénybe állította Csehországnak a Szlovákia által biztosított kötődését Közép-Európához, érzékletetesebbé téve ezt az összefüggést, mint megelőző taglalásaiban. Megjelent a Szlovákia geopolitikai szerepének kifejezetten biztonságpolitikai vonatkozásaira helyezett közvetlen hangsúly: „csak Szlovákia révén adatik meg a cseh nemzetnek a közvetlen területi kapcsolódás a magától értetődő és természetes politikai katonai vonzalmakhoz és szövetségesekhez”. Ebben a megfogalmazásban már ott érződött bizonyos serkentés az említett geopolitikai tényezőkkel való céltudatos biztonságpolitikai kalkulálásra. A megelőző években ugyanis Hodža a kisantanttal mint a közép-európai társadalmi-civilizációs közeledés magvával kapcsolatos elgondolásaiban a kisantant politikai-katonai funkcióját szilárd adottságnak tekintette, és a hangsúlyt az e térségen belüli integrációs folyamat egyéb tényezőinek kibontakoztatására helyezte. Hodža publikálást is megért előadása alfejezetének nem véletlenül adta a következő címet: Szlovákia az ország geopolitikájában. Szlovákia geopolitikai szerepének ilyen irányú kiterjesztése azonban nem nélkülözte a közép-európai térségnek a maga egészében és átgondoltságában vázolt körülhatárolását. Ebben a tekintetben különösebb utalások nélkül is eltért Beneš szemléletétől, aki számára Szlovákia jelentősége inkább csak külpolitikai aspektust és összetevőt jelentett. Hodža viszont, amikor az említett vonzókörből nem zárta ki Lengyelországot sem, hozzátette: „nem a politikáról beszélek, hanem Közép-Európáról a jövőbeni hatalmas fejlődés platformján állva. Amennyiben azonban a jövőbeni Közép-Európáról van szó, amelynek a kisantanból okvetlenül létre kell jönnie, és ha kiváltképp a csehszlovák állam közép-európai orientációja a tét, ennek előfeltétele éppen Szlovákia. Ilyen értelemben lépek fel már évek óta” (Hodža 1997:199). Tehát nemcsak a már létező politikai tömb kiszélesítésére gondolt, hanem a belsőleg sokrétűen összefüggő közép-európai képződményre – a már kikristályosodott geopolitikai koncepciójának szellemében.
Milan Hodža geopolitikai érvelésében Szlovákia helyének és szerepének hangsúlyozása azután, hogy 1935 decemberében a miniszterelnöki posztra került, elvesztette közvetlen belpolitikai indítékait, amelyek a cseh–szlovák kapcsolatokban meglevő konfliktusoknak és ellentéteknek, illetve a csehszlovák állam értelmezésének befolyásolását célozták. Nem azért mintha nem lett volna szüksége továbbra is erre az eszközre a prágai centralizmussal szemben, de geopolitikai gondolkodása közvetlen külpolitikai cselekvőerővé lépett elő, amely az országos érdekeknek és a közép-európai térség integrációját szorgalmazó ambícióknak rendelődött alá. Hodža törekvésének konkrét ez irányú igyekezetét, külpolitikai színre lépését az a projektum jelezte, mely a történelembe saját nevét viselve vonult be. Az emigrációban kiadott könyvében ő maga „Duna-terv”-nek nevezte (Hodža 2004:155, 186).
Hodža tervezete mint program és koncepció, jellegét tekintve külpolitikai kezdeményező erőről tanúskodott, miközben a belőle adódó diplomáciai-pragmatikus lépések a nemzetközi helyzet alakulása szerint, ahhoz alkalmazkodva módosultak. A tervezetben megtestesülő programszerű elképzelések és törekvések azonban nemcsak a diplomáciai tevékenység számára szolgáltak kiindulópontul, de olyan síkba is helyeződtek, amelyben tetten érhető a harmincas évek elején prezentált komplex geopolitikai koncepcióval való folytonosság. Ilyen látószögből Hodža tervezete érzékelteti geopolitikai koncepciója egyes összetevőinek a hangsúlyozásával, újrafelelevenítésével és előtérbe helyezésével kapcsolatos ama mozzanatokat, amelyek 1936–37-ben a nemzetközi helyzetből adódtak. Mindazonáltal tükrözték megelőző geopolitikai téziseinek a továbbélésében meglevő következetességet is.
Éppen ilyen szempontból érdemel figyelmet Szlovákia szerepeltetése abban az előadásában, amelyet 1936-ban a Csehszlovák Mezőgazdasági Akadémia prágai ünnepi ülésén Közép-európai gondolat címmel tartott (Vìstnik… 1936:433–437). Nyilván nem csak szónoki fordulatnak szánta, amikor a résztvevőket közép-európai „szellemi sétára hívta a civilizáció demarkációs vonalára”. Arra az észak- és kelet-szlovákiai hegységre gondolt, ahol „megejtő szimbiózis”-ban állnak egymás közelében a római katolikus és görög katolikus templomok. Továbbá utalt Sáros vidékére, ahol minden helység bizonysággal szolgál mindkét egyházpolitikai irányzat affinitásáról. Említést tett Kárpátaljáról is, ahol a keleti kultúra hagyományait görögkeleti templomok is gazdagítják. Mindez ismert, Hodža által gyakran emlegetettet eleme volt az éppen Csehszlovákia területén – nyugatról kelet felé – húzódó kulturális-civilizációs áramlatok találkozásával és összeolvadásával érvelő retorikának. Ezúttal is szükségét érezte, hogy külön is felhívja a figyelmet rá: ilyen határvonalak Lengyelország területén, délen Jugoszláviában, Szerbia és Horvátország között is találhatók.
A civilizációs hagyományok közötti határmegvonásra, ugyanakkor a szimbiózisra helyezett elsőrendű hangsúly jelentősége minden bizonnyal Hodža előadásának egész gondolatmenetéből eredt, amelyen végighúzódott az a szándék, hogy geopolitikai koncepcióját összhangba hozza külpolitikai tervezetével és az annak szorgalmazása során szerzett kezdeti tapasztalatokkal. Hodža tervezetének programcélja a kisantant és a római egyezményekhez tartozó országok közötti közeledésnek a gazdasági együttműködés szorgalmazásával történő előmozdítása volt. Ebben kifejezésre jutott a Németország és Oroszország közötti térség integrációjának meghatározó gazdasági-politikai elemeire és potenciáljára rátapintó elemzőkészség. Ugyanakkor ez leszámolás is volt Hodža korábbi illúzióival, melyek szerint a két nagyhatalom közötti közép-európai térség államainak összefogását a kisantant növekvő súlyánál fogva sikerül elérni – a tagállamai közötti gazdasági együttműködés elmélyülésével párhuzamosan –, valamint a szláv kötelékek folytán. Amennyiben Hodža tartani akarta magát a Németország és Oroszország közötti térség konzisztenciájához, a legtágabb dimenziókban – keresve a két politikai tömörülés államai közötti összekötő szálakat és az illető országok érdekeltté tételének lehetőségeit a közöttük levő ellentétek mérséklésében, amelyek a közép-európai konfliktusok fő forrásának számítottak – vissza kellett térnie geopolitikai kiindulópontjaihoz és konstrukcióihoz. Nyilván ezért volt szüksége Varsótól Kassán át a Balkánig húzódó – ahogy írta – civilizációs-demarkációs vonal megvonására. A határvonal ilyen rugalmas, átmeneti zónaként történő megszabása már magában foglalta – hasonlóan mint 1931-ben – a két, eltérő civilizációs egységet megtestesítő nagyhatalom közötti közvetítői szerepre való úgymond eleve elrendeltséget. Ez a szerep azonban cselekvőkészséget és önazonossági értékteremtést feltételez. Az ilyesfajta „civilizációs újhajtás” gyökereit Hodža – a kerek koncepciójával összhangban – a Visztulától a Morva folyón át Tesszalonikiig húzódó geopolitikai tengely körüli értékek kikristályosodásában látta. Nem férhetett kétség hozzá, hogy olyan államok és népek alkotta civilizációs térről volt itt szó, amelyek szuverenitásukat az első világháború után nyerték el. Ugyanakkor Hodža a megelőző, túl éles vonalakkal körülhatárolt, az agrárdemokrácia perspektíváival genetikusan öszefonódott civilizáció létrehozására képes államokhoz viszonyítva lényegesen nagyobb hangsúlyt helyezett egy másik aspektusra. A Németország és Oroszország közötti térség valamennyi országa abban való önnön objektív érdekeltségéből indult ki, hogy ellensúlyt képezzenek a két nagyhatalom gravitációs erejével szemben, amelyek részéről kulturális, gazdasági, s végül teljes alárendeltség fenyegetett. Ez a megközelítés már magában foglalta a közvetítői szerep kiterjesztését azokra az államokra is, amelyek nem tartoztak az első világháború győztesei közé. Egyébként óhaj és bizonyos vízió szintjén Hodžának ez az elképzelése már a megelőző fejtegetéseiben is felmerült. Most viszont a kisantant és a római egyezményekhez tartozó országok közeledése érdekében kifejtett igyekezete közvetlen lépcsőfoka lett a korridor jelentőségére támaszkodó geopolitikai tézise valóságerővel történő telítődésének. Ez irányban Hodža a balkáni egyezmény létrejöttének és a balti államok összefogására irányuló kísérletnek a légkörében képesnek mutatkozott arra, hogy tágabb regionális-összetartó és integrációs készségeket tulajdonítson a Németország és Oroszország közötti térség politikai megosztottságának.
Ezek a gondolati kombinációk, amelyek megőrizték a kötődést és struktúrájukat Hodža eredeti geopolitikai koncepciójával, már csak szórványos megnyilvánulásai voltak a geopolitikai kiindulópontjai szellemében fogant céltudatos elgondolásainak. Mindez pár héttel azután történt, hogy Hodža mint miniszterelnök átadta a külügyi tárca közvetlen irányítását Kamil Kroftának, s ennek nyomán meghatározó befolyást szerzett Edvard Beneš.
Hodža geopolitikai szemléletének a külpolitikai lépésekre alkalmazott érvényesítése minden bizonnyal a külpolitika bonyolultabbá válásának, a kisantanton belüli eltérő érdekeknek és ellentéteknek a következményeként veszett ki tevékenységéből. Hodža már időbeli távlatból és a közép-európai térség náci uralom alá kerülésének tapasztalatai nyomán a közép-európai föderációról szóló könyvében megállapította: az újsütetű közép-európai megélénkülés olyan ambíciózus cél eléréséhez, mint amilyen a Duna menti teljes egyetértés kialakítása volt, csak akkor vezethet, ha mindez gyorsan megy végbe, ellenben sikertelenségre volt ítélve (Hodža 2004:195). Csakhogy épp abban a helyzetben, amikor Hodža tervezetére várt az a szerep, hogy a Duna menti együttműködésnek és az ellentétek áthidalásának tényezőjévé váljék, s a Duna menti térség helyzete „a nagyhatalmak segítségével, de velük szemben” (Ádám 1981:191) nyerjen megoldást, a gazdasági és politikai akadályok már eleve számottevőbbek voltak, mint a Hodža által kínált és szorgalmazott, kölcsönösen előnyös gazdasági redszer – az előnyvámok kiterjesztése az egész Duna-medencére –, amelytől a fokozatos közeledést várta. A dinamikus német politika erős és szilárd pozíciókra tett szert a Duna menti államokban, ami lehetővé tette számára, hogy maguk az ottani államok, függetlenül attól, hogy az első világháború győztesei vagy vesztesei közzé tartoztak-e keressék a kegyeit. Ebben a helyzetben a Németországgal való gazdasági kapcsolatok adta előnyök elvesztésének veszélye a „divide et impera” zsaroló módszerét alkalmazó politika eszközévé vált. Tehát a kis Duna menti államok vagy függő viszonyba, vagy kényszerpályára kerültek. A nyugati hatalmak ekkorra már feladták a Közép-Európa integrálását célzó korábbi terveket. Hodža tervezetét Anglia és Franciaország megértéssel fogadta, de nem mutattak hajlandóságot annak érdemleges támogatásara, amely fokozta volna átütő erejét Németország közép-európai behatolásával szemben.
Minden bizonnyal itt kell keresni a Hodža tervezetének sorsát meghatározó mélyebb okokat. Az eddigi történeti, kifejezetten külpolitikai indíttatású munkákban ezek csupán a kisantant és a római egyezményekhez tartozó országok közötti ellentétek Hodža általi lebecsülésére, s azoknak a tényzőknek a túlértékelésére korlátozódnak, amelyek az előnyvámok rendszerében rejlő ösztönző hatásban, a vámtételek csökkentésében, a mezőgazdasági termékek nyugati piacokon való elhelyzését lehetővé tevő piaci viszonyoknak a koordinálásában rejlettek (Deák 1986:130). Tény, hogy Hodža számára ezeknek az elképzeléseknek, szándékoknak és lehetőségeknek a pozitív hatásához fűzött elvárások – korabeli elszánt igyekezetének körülményei között – nemcsak meggyőződéssé és politikai credóvá, hanem szinte transzcendenssé felfokozott hitvallássá vált. Így történhetett meg, hogy Schusnigg osztrák kancellárral – aki a római egyezmények tagállamának képviselőjeként hajlandónak mutatkozott a két tömb közötti közvetítésre – folytatott tanácskozásairól Párizsban kijelentette: Ausztria egy hónapon belül csatlakozik a kisantanthoz, miközben Ausztria épp ez idő tájt erősítette meg, Mussolini és Gömbös nyomására a római partnerekhez való kötődést (Ádám 1981:196).
A Hodža önnön tervezete buzgó szorgalmazásával kapcsolatos problematikának van egy másik aspektusa is, aminek nem szentelnek kellő figyelmet. Arról van szó, hogy Hodža korabeli törekvései milyen mértékben tükrözték a közép-európai gazdaságok összefonódásának adott szintjére vonatkozó ismereteket, integrálódásuk alapvető feltételeinek mélyre ható tisztázását, milyen jelentőséget tulajdonítottak azok összehangolásának a nemzetközi gazdasági-politikai és hatalmi-politikai öszszefüggésekkel, különös tekintettel a közép-európai térségben uralkodó viszonyoknak az eredendő geopolitikai koncepció szellemében történő rendezésére. Éppen ebből a szempontból érdemel figyelmet Hodža álláspontja a „Duna-terv” megvalósításához szükséges nyugati segítség megítélését illetően.
Hodža már a harmincas évek első felében felfogta a nemzetközi regionalizmus világgazdasági folyamatokkal való összefüggését. Észrevette a mezőgazdasági válság, illetve a parasztság, de egyáltalán a közép-európai agrárországok – különösképpen a legiparosodottabb gazdasággal (economie mixte) rendelkező Csehszlovákia – csökkenő vásárlóerejének hatását az angol gépipar válságára. Felhívta a figyelmet arra, hogy az agrárválság következtében elvesztették az Angliából csehszlovákiai feldolgozásra behozott, majd Romániába és a balkáni kivitelre szánt textiltermékek értékesítési lehetőségeit, a gépipari importtal egyetemben. Bizonygatni kezdte, hogy a Duna menti agrártermékek elhelyezése a nyugati piacokon fokozná a közép-európai lakosság vásárlóképességét és felélénkítené az angliai termékek iránti keresletet (Hodža 1933/V.:490–491). Ezt a körülményt tartotta szem előtt Hodža, amikor – még a szomszédokkal való tárgyalásokat megelőzően – az 1935 decemberében tartott londoni konferencián igyekezett támogatást szerezni a „Duna-terv”-hez. A brit külügyminisztérium munkatársa a magyar diplomáciai ügyvivő előtt kijelentette, hogy Közép-Európa és a balkáni országok minimális lehetőséget biztosítanak a brit gazdasági élet számára. Tehát a budapesti Magyar Szemle csehszlovákiai munkatársa romantikusnak minősíthette Hodža arra irányuló igyekezetét, hogy a közép-európai országok a dunai agrártermékek elhelyezésének érdekében tett nyugati kapcsolatkeresés révén megerősödjenek, minthogy a brit gazdaság számára Közép-Európa nem pótolhatta a német piacot és a német termékeket (Faragó 1971:25).
Ennek a valós helyzetnek Hodža minden bizonnyal tudatában volt, ami azt a megrögzött meggyőződést erősítette benne, hogy a közép-európai országok egymásra utaltságának tudatosításában, együttműködésük jelentőségének a felismerésében mutatkozó legcsekélyebb pozitív irányú elmozdulás mégiscsak változást idézhet elő a nyugati országok magatartásában, és így az együttműködő Közép-Európa önértéktudatának bizonyos fokú felébresztésében. Ennek az orientációnak a hátterében látni kell, hogy közben tartotta magát saját koncepciója regionális-geopolitikai tételeihez, amelyeket a Csehszlovák Mezőgazdasági Akadémián tartott előadásában is hangsúlyozott: a közép-európai geopolitikai sajátosságoknak a térség integrációjához való kihasználásában az oda tartozó országok érdekeinek és kezdeményezéseinek kell tükröződnie, nem pedig a kívülről, az európai centrumoktól távoli helyekről érkező nyomásoknak. Tehát Hodža szerint a kívülről származó segítségnek kell meghatványoznia az európai összefogást a nagyhatalmakkal való partneri viszony kialakítása érdekében. Ezért hangsúlyozta, hogy már magának a közép-európai tömörüléseknek a közeledése érdekében kifejtett igyekezet komoly szerepet játszhat, ha „elérkezik az erőpróba ideje”.
Kérdéses azonban, hogy mennyire volt tudatában Hodža a közép-európai gazdasági integráció mélységének és korlátainak, azzal az eshetőséggel is számolva, hogy a nyugati hatalmak hajlandónak mutatkoztak volna segítséget nyújtani az agrártermékek kiviteléhez. A közép-európai gazdaságok állapota és fejlődési szintje aligha volt kielégítő ahhoz, hogy számottevő előrelépés történhessen – Hodža szándékainak megfelelően – a termelés szabályozásában és a piaci feltételek koordinálásában, amelyek már eleve megkívánták eme államok magasabb fokú integráltságát, integrációs szervek és intézmények működését is beleértve.51 Hodža tervezetének sikertelensége mögött tehát ott munkált az integrációs folyamatok objektív feltételeivel kapcsolatban eligazodást nyújtó gnoszeológiai felkészültség adott szintje is. S ez a probléma meghaladta a tudományos megismerés egyéni adottságainak és a koncepcionális készségeknek a kereteit, mindamellett, hogy Hodža figyelemre méltó empátiával rendelkezett a geopolitikai összefüggések és trendek, valamint a csehszlovákiai külpolitikai szükségletek feismerését illetően.
Hodža tervezete ráirányítja a figyelmet a geopolitikai elképzelései és a külpolitikai irányvétel közötti összefüggésekre, de elgondolásainak ambivalens voltára is. Azokról a nehézségekről tanúskodik, amelyek együtt jártak a komplexen értelmezett, eredetinek számító – a gazdasági-társadalmi, kulturális-civilizációs szférára is kiterjedt, a hatalmi meghatározóktól elválaszthatatlan – geopolitikai koncepciónak a külpolitikai vonalvezetésbe való átültetésével. Hodža a „Duna-terv” szorgalmazása során, azt reális keretek közé hozni akaró igyekezetében, s a diplomáciai taktikázás közben sem tévesztette szem elől az összefogás szükségességének és funkciójának a Németország közép-európai aspirációiból fakadó – amelyek az adott helyzetben már fenyegetéssé fajultak –, valamint az Oroszországgal kapcsolatos indítékait. Hodža Beneštől eltérően igyekezett leszállítani a csehszlovák–szovjet együttműködési szerződés jelentőségét, s megőrizni a Németország agresszív törekvései által veszélyeztetett Közép-Európa önállóságát és távolságtartását a Szovjetunió aktivitásával szemben, miközben kompromisszumokra törekedett Németország irányában. Hodžának nyilván nem voltak illúziói Németország agresszív szándékait illetően, azonban a közép-európai államok közeledésével szembeni német ellenállás gyengítésére törekedve diplomáciai lépései nem pusztán külpolitikai utilitarizmusból fakadtak. Tükröződött bennük a német geopolitikai potenciál európai összefüggésekben játszott szerepének, súlyának és tartós jelentőségének tudatosítása (Lukáè 2004:15–38).
Hodžának ebben a magatartásában jelen volt azoknak a geopolitikai adottságoknak a figyelembevétele, amelyek folytán nézetei nem vesztették el időszerűségüket az összeurópai egységesülési folyamat mai feltételei közepette sem.
Szlovákia elhelyezése Hodža geopolitikai koncepciójának koordinátái közé arról a törekvésről tanúskodik, hogy szinkretikus kiegyenlítődést teremtsen a tágabb öszszefüggések megragadása és a politikai célszerűség, az apriorizmus és a tartós céltudatosság jegyében működő dinamizmus között, összekapcsolva a fogékonyságot, a felfedezőkészséget az imaginációval, a racionalizmust az elvontsággal. Hodža kerek egésszé kikristályosodott geopolitikai koncepciója azt a céltudatos igyekezetet szolgálta, hogy Szlovákiát bevigye a nemzetközi közgondolkodásba, amint azt az emigrációban született könyvében immár bizonyos idő múltán megállapította: „Szlovákiát sokáig nem tekintették Közép-Európa fontos politikai vagy földrajzi tényezőjének. Leginkább a köztársaság egyik »problémájának« tartották, amelynek nemzetközi vonatkozásai elhanyagolhatók” (Hodža 2004:131).
Felhasznált irodalom
Ádám Magda: A Kisantant 1920–1938. Budapest, Kossuth Kiadó, 1981.
Deák, Ladislav: Zápas o strednú Europu 1918–1938. Bratislava, Veda, 1986.
Faragó Tamás: A két világháború közötti kelet-európai integrációs törekvések történetének kutatásához. In.: Tanulmányok az integráció köréből. Budapest, 1971.
Hodža, Milan: Èeskoslovenské zemedelstvo speje k sebestaènosti a preto treba základòu hospodárskej Malej dohody prestroji a rozšíri. In.: Hodža, Milan: Èlánky, reèi, štúdie V. Praha, 1933.
Hodža, Milan: Èeskoslovensko a støední Evropa. In.: Hodža, Milan: Èlánky, reèi, štúdie IV. Praha, 1931.
Hodža, Milan: Èo Èechov a Slovákov delilo a èo ich spája. In.: Hodža, Milan: Èlánky, reèi, štúdie VII. Praha, 1934.
Hodža, Milan: Nie centralizmus, ale regionalizmus v jednom politickom národe. In.: Slovenská otázka v 20. storoèí. Ed.: R. Chme¾. Bratislava, 1997.
Hodža, Milan: Nová støední Evropa. In.: Hodža, Milan: Èlánky, reèi, štúdie IV. Praha, 1931.
Hodža, Milan: O novou støední Evropu. In.: Hodža, Milan: Èlánky, reèi, štúdie IV. Praha, 1931.
Hodža, Milan: Slovenská politika vyžaduje slovenskú vládyschopnos. In.: Hodža, Milan: Èlánky, reèi, štúdie VII. Praha, 1934.
Hodža, Milan: Slovenský regionalizm. In.: Hodža, Milan: Èlánky, reèi, štúdie VII. Praha, 1934.
Hodža, Milan: Slovenské prínosy do slovenskej domácnosti. In.: Slovenská otázka v 20. storoèí. Ed.: R. Chme¾. Bratislava, 1997, 189–201. p.
Hodža, Milan: Szövetség Közép-Európában. Pozsony, Kalligram 2004. (Eredeti mű: Milan Hodža: Federation in Central Europe. Reflections an reminiscences. Jarrolds Publishers Limited, London–New York–Melbourne, 1942.)
Kollár, Karol: Metamorfózy chápania nacionalizmu v diele Milana Hodžu (predvojnové a povojnové obdobie). Filozofia, 12. sz., 1995, 722–723. p.
Lukáè Pavol: Milan Hodža közép-európaisága. In.: Hodža, Milan: Szövetség Közép-Európában. Kalligram, Pozsony, 2004, 15–38. p.
Vìstnik Èeskoslovenské akademie zemìdelské, 6–7. sz., 1936, 433–437. p.
Zuberec Vladimír: Èechoslovakizmus agrárnej strany na Slovensku v rokoch 1919–1938. Historický èasopis, 4. sz., 1979.
Davide Torsello: Bizalom, bizalmatlanság és társadalmi kapcsolatok egy dél-szlovákiai faluban
„A bizalmat valami dologba, emberbe »veti«, mint a magot a földbe, hogy teremjen, mint a horgot a halnak, hogy megfogja. A bizalom hit, hogy valakiben vagy valamiben nem csalódunk, a bizonyosság előlegezése véletlen körülményekkel s a jövővel szemben. Inkább érzelmen alapszik, mint pusztán értelmi okokon” (A Pallas Nagy Lexikona 1893: 336).
Bevezetés
A bizalmi viszonyok változásának a problematikája egyre nagyobb figyelmet vonz ma a társadalomtudományok területén. Számtalan tanulmány emeli ki, hogy Közép-Kelet-Európa országaiban az általános bizalom az intézményekben és emberközti viszonyokban alacsony szintet ér el (Marsh 2000; Raiser et al 2001; Lovell 2001). Ezt a jelenséget általában azokkal a változásokkal magyarázzák, amelyek az 1989-es eseményeket követték: a posztszocialista transzformációval és az általános bizonytalansággal.
Azon elméleti modellek közül, amelyeket a közép-kelet-európai helyzet leírására alkalmaznak egy az amorálisl familizmus paradigmája. Ezt a modellt Banfield használta egy második világháború utáni dél-olaszországi hegyvidéki közösség leírására (Sztompka 1999; Misztal 2001; Rose-Ackerman 2001). E szemlélet alapján, mivel a közép-kelet-európai országokban a bizalom alacsony szintet ér el, a polgári közösségi részvétel is alacsony fejlettségi szinten van, ugyanakkor általános tendencia privilegizálni a család és az egyén érdekeit a közösségi érdekekkel szemben. Mindezt a kutatók a szocialista múlt örökségeként magyarázzák. A szocialista rendszer alatt a bizalmatlanság, a gyanú mintegy intézményi szintre emelkedett. Az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy a bizalmatlanság légkörében éljenek. Ez a tanulmány viszont vitatja a fentiekben leírt modell általánosításait, és azt próbálja bebizonyítani, hogy a bizalom az egy sokkal összetettebb folyamaton alapszik, amely magába foglalja úgy a gazdasági stratégiákat, társadalmi interakciókat és érzelmeket, mint a kognitív folyamatokat.
A bizalom kölcsönösségen alapuló viszonyt határoz meg, és a bizalmat élvező személyt elkötelezettségre készteti. Ugyanakkor a bizalmatlanság a másik fél folyamatos ellenőrzését vonja maga után, amely a bizalom megvonásával sújtott egyént, annak személyes céljainak elérése során, az erkölcsileg és érzelmileg megalapozott társadalmi normák betartására ösztönzi.
Banfield Montegrano (kitalált név) falujában uralkodó körülményeket a jól ismert leírás során „elmaradott”-nak mutatja be, amelyeket a gazdasági pangás, a politikai és polgári ténykedés hiánya és a mindent átható bizalmatlanság jellemez. A szerző e körülményeket az amorális familizmus fogalmával próbálja megragadni, mely szerint az egyének képtelenek közösségi szintű tevékenység megvalósítására, mivel csakis egyéni és családi érdekeik érvényesítésére törekednek. Banfield szavaival élve Montegrano lakosai csakis azon dolgoznak, hogy „szűk családjuk minél több rövidtávú anyagi előnyhöz jusson, feltételezve, hogy mások is ugyanezt teszik” (Banfield 1958:85).
Banfield amorális familisztikus étoszának legjellemzőbb vonásai a következők: 1. az amorális familizmus akadályozza a közösségi szintű tevékenység és szervezettség megvalósítását; 2. az amorális familizmus jegyében álló társadalmi és gazdasági körülmények „egy olyan kormányzati rendszernek kedveznek, amely a társadalmi rendet kemény kézzel tartja fenn”; 3. az elvont politikai alapelvek és a valós gyakorlat között nincs kapcsolat; 4. a hierarchikus irányítás elutasítása és az iránta táplált bizalmatlanság azt eredményezi, hogy senki sem vállalkozik a dolgok folyásának meghatározására, és másokat sem ösztönöznek ilyen irányú tevékenység elvégzésére; 5. a javak közösen való megszerzése csak akkor elfogadott, ha abból az egyéneknek is konkrét haszna származik; 6. a hatalmon lévő csoport minden esetben korrupt, és csakis a saját érdekeit követi (Banfield 1958:85–104).
Banfield elmélete egy fontos kiindulópont lehet a posztszocialista társadalmakban jelenlevő bizalom problematikájának megértéséhez. A továbbiakban egy délnyugat-szlovákiai esettanulmányt szeretnék bemutatni, amelyet Vágkirályfán1 végeztem (a továbbiakban Királyfa). Vizsgálatommal megpróbálok választ találni néhány kérdésre: Milyen szerepet játszik a bizalom a falusiak mindennapi tevékenységében? Az általános bizalom alacsony szintje milyen mértékben fejezi ki a polgári kezdeményezés hiányát a közösségi és kollektív szférában? A család és a rokonság az egyedüli forrása-e az abszolút bizalomnak? Melyek azok a társadalmi és kognitív tényezők, amelyeken a bizalmatlanság alapszik?
Módszertan
E tanulmány két részből áll. Az első rész azt vizsgálja, hogy a falusi közösségen belül és azon kívül az emberek milyen mértékben bíznak meg az egyes intézményekben és egyéb társadalmi csoportosulásokban. A bizalom kérdésének általánosított képét kvantitatív adatokkal támasztom alá. A második rész a gyakorlatok és szokások megfigyelésével foglalkozik. A megfigyelés tárgya a családon és a falun belüli közösség – a két szféra, ahol a mindennapos társadalmi kapcsolatok kifejezésre jutnak.
A tanulmány alapjául szolgáló terepmunka Királyfán készült 2000 májusa és 2001 szeptembere között. Királyfa 1531 lelket számláló falu, 83%-a magyar és 15%-a szlovák nemzetiségű (Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala 2001). A Vág folyó jobb partján helyezkedik el, Délnyugat-Szlovákia egyik legtermékenyebb vidékén.
A közösségben 12 hónapot töltöttem. 12 hónap elteltével kutatásaimat kiegészítettem még néhány látogatással. Az adatok többségét személyes beszélgetések közben, megfigyelés és a helyi mezőgazdasági, közösségi és kulturális eseményeken való részvétel alkalmával gyűjtöttem. Történelmi háttér-információkhoz levéltári és kataszteri dokumentumok tanulmányozásával jutottam. Egy fontos része a tanulmányomnak az a kérdőíves felmérés, amelyet 100 háztartásban végeztem el (véletlenszerű kiválasztással). A kérdőív kérdései négy témához kapcsolódtak: demográfia, tulajdonviszonyok, bizalom és társadalmi kapcsolatok. A kérdések kérdőívben való megformálása hasznos eszköznek bizonyult ahhoz, hogy kinyilvánítsam érdeklődésemet a falu közössége és lakosainak gondolkodásmódja iránt. Másrészt azzal, hogy a kérdőívek kitöltésének indokával betekintést nyerhettem az egyes családok otthonába és beszélgethettem személyesen az engem és a megkérdezett személyt érdeklő témákról, gyakran egy kupica házi pálinkával „megédesítve” a beszélgetést, egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy a bizalmukat elnyerhessem.
A társadalmi intézményekbe vetett hit – kvantitatív megközelítés
Miután több mint egy éve tartózkodtam Királyfán, és tapasztaltam, hogy az emberek cselekedetei ritkán követik az azokat alakító gondolati kritériumokat, eszembe jutott egy olasz közmondás: Tra il dire e il fare c’e` di mezzo il mare (A szót és a tettet egy tenger választja el egymástól.). Ezzel kapcsolatban pedig az a gondolatom támadt, hogy egy közösség társadalmi jellemzőinek megismeréséhez egy sokkal mélyrehatóbb folyamat szükséges, mint az emberek mindennapos valóságáról szóló történeteinek és véleményének meghallgatása.
Például a földműves szövetkezettel szemben kinyilvánított bizalmatlanság nem vág össze a tényleges kapcsolattal, amellyel az egyének a szövetkezethez viszonyulnak. Az emberek mindennapjaik során a szövetkezethez fordulnak, még akkor is, ha létezik más megoldás is. E választásuk indítékok sorozatán alapul, amelyek végül is ahhoz a felismeréshez vezetnek, hogy a szövetkezet szükséges része hétköznapi életüknek. E felismerés ugyanakkor nem akadályozza őket abban, hogy a szövetkezetet – ha az szóba kerül – becsmérlik. Mi állhat egy ilyen fajta hozzáállás hátterében? Egyszerűen csak a mai kor bizonytalanságának kifejeződését tapasztaljuk vagy a posztszocialista változásokkal való mélységes egyet nem értést, vagy ez nem más, mint a szocialista múlt öröksége?
A falusiak szerint a posztszocialista átalakulás azt eredményezte, hogy egyre nehezebb megbízni másokban. Még azok is, akik elítélő hangnemben nyilatkoznak az előző rendszer életkörülményeivel kapcsolatban, hajlamosak beismerni, hogy manapság nehezebb bizalommal lenni mások iránt, ahogy azt az egyik adatközlő elmondta: „A szocializmus után az emberek egymás ellen kezdtek fordulni. Azt hiszem, féltek a változásoktól. De ez mégsem elegendő magyarázat arra, miért lettek olyanok egymás iránt, mint a farkasok. Talán azzal is magyarázható ez a folyamat, hogy mindenki egyre jobban csak a pénzkeresési lehetőségekre gondol, arra, hogyan lehetne minél sikeresebb. Azelőtt senki sem törődött az ilyen dolgokkal. Nem akarom azt mondani, hogy jobb lett volna azelőtt. De az biztos, hogy emberibb volt a légkör a múltban. Ezt bárhol megfigyelheted a napjainkban. El tudod képzelni, mi minden tűnt el az utóbbi években a faluban? Az, ami nincs leláncolva, azt ellopják. Ez egy új jelenség a faluban, a szocializmus alatt nem volt ilyen. Hát csodálkozol, hogy senki sem bízik a másikban, még a saját családtagjaiban sem?” (Gábor, sz. 1952).
A fenti idézetben kifejezésre jutó pesszimizmust megerősíteni látszik a felmérés eredménye is. A „Gondolja, hogy 1989 után: 1) jobban meg lehet bízni másokban, 2) ugyanolyan mértékben lehet megbízni másokban, 3) kevésbé lehet megbízni másokban” kérdésre 100-ból csak 2 válaszadó választotta az egyes választ, 22 a kettest és 76-an azt állították, hogy az emberek ma kevésbé megbízhatóak, mint 1989 előtt.
A nyílt bizalmatlanság jelenlétének egy lehetséges magyarázatát a falu lakosainak megromló gazdasági körülményei nyújthatják. A falubeliek közül néhányan valóban az anyagi helyzetük 1989 utáni megromlásáról számoltak be, sokan viszont a helyzet javulásáról, a jövőbe vetett optimizmussal beszéltek. A háztartásokban végzett felmérés adatai tükrözik, miként viszonyulnak az adatközlők saját anyagi körülményeikhez, illetve azt, hogy milyen mértékben elégedettek családjuk jelenlegi anyagi körülményeivel. Az első kérdésre, amely így hangzott: „Megítélése szerint az ön 1989 utáni anyagi körülményei javultak vagy romlottak?”, csak 10% felelt abban az értelemben, hogy enyhe javulás jeleit tapasztalták, a válaszadók 22%-a enyhe romlásról számolt be, 40%-uk szerint a visszaesés jelentős volt, 27%-uk szerint pedig a helyzet nem változott. Ugyanakkor a második kérdésre – „Elégedett családja jelenlegi anyagi körülményeivel?” – a válaszadók 55%-a igennel (4%-uk nagyon elégedett volt, 51%-uk többé-kevésbé volt elégedett), 43%-uk nemmel válaszolt (32%-uk nem volt elégedett, 11%-uk pedig nagyon elégedetlen volt).
A fenti adatok nem jelzik pontosan, mi lehet az oka az egyének gondolati és gyakorlati síkjai közti ellentmondásnak, azt viszont sejteni engedik, hogy a megromlott gazdasági körülmények nem okolhatók az általános bizalmatlanság elterjedéséért, hiszen a kérdezettek nagyobbik hányada aránylag elégedett családja anyagi körülményeivel. A kétfajta válasz közti különbség azt jelzi, hogy ami elvben az átalakulás negatívumaként jelenik meg, azt az egyének, a családok tényleges körülményeinek fényében kevésbé negatív valóságként élik meg. Néhány adatközlő a két kérdéshez fűzött megjegyzésében elmondta, hogy: „Hát, nem kéne nagyon panaszkodnunk, hiszen mégiscsak szabadak vagyunk ma. És az, hogy milyen lesz a jövő, az is főképpen tőlünk függ.” Még azok, akik szerint a mai bizonytalanság és gazdasági nehézségek a szocializmus bukásának a számlájára írhatók, sem nyilatkoztak olyan értelemben, hogy a posztszocialista korszak ne hozott volna számukra semmi pozitívumot. Mindannyian készséggel elfogadták azt a nézetet, hogy a személyes szabadság és a „jövőért való dolgozás” lehetősége kétségtelenül az átalakulás egyik legnagyobb vívmánya. A jövővel kapcsolatos optimista hozzáállás ellenére a közéletet mégis a bizalmatlanság és a gyanakvás uralja, és e tény abban a pillanatban, amint az egyén a közösség részeként kezd ténykedni, érzékelhetővé válik. Még mielőtt azt kezdenénk vizsgálni, hogy a bizalmatlanság miként befolyásolja a mindennapok társadalmi kapcsolatait, szeretném néhány kvantitatív adat segítségével megragadni, miképp válik a bizalom az egyének társadalmi intézményekkel való interakciójának eszközévé.
A falusiak mindennapos életében a hivatalos intézmények és informális csoportosulások (pl. szomszédok, közeli és távoli rokonok, munkatársak és barátok) szemben érzett bizalom mérésére egy 0-tól (a bizalom teljes hiánya) 5-ig (a legnagyobb mértékű bizalom) terjedő skálát használtam.
Az 1. ábra 100 véletlenszerűen kiválasztott személy (64 férfi és 36 nő) 14 csoporttal szembeni bizalomszintjét ábrázolja. A csoportok a következők: család, közeli rokonok, távoli rokonok, szomszédok, barátok, falubeliek, munkatársak, az egyház, helyi hivatalnokok2, politikusok, földműves szövetkezet, helyi társadalmi és kulturális szervezetek, az állam és az EU. A legmagasabb átlagos bizalomszintet a család3 érte el 4,56-os értékkel, ezt követi a közeli rokonok (3,86), majd a barátok (3,54) csoportja. A földműves szövetkezet (1,87), az állam (1,35) és a politikusok (1,19) a skála ellenkező oldalán helyezkednek el. Közepes bizalomszintet elérő csoportok a munkatársak csoportja (2,98) és a helyi társadalmi és kulturális szervezetek, ugyanakkor a falubeliek csoportja 2,42-vel meglehetősen alacsony értéket ért el. Végül a helyi hivatalnokok 2,7-es értéke sokkal magasabb volt, mint a szövetkezettel szemben kinyilvánított bizalom szintje.
1. ábra. Bizalomszint
Forrás: A háztartásokban végzett kérdőíves felmérés
A fenti adatokból kétféle következtetés vonható le. Először is, a bizalommal kapcsolatos vélekedés nagyban függ az egyénekkel, illetve az intézményekkel fenntartott interakció gyakoriságától: általánosságban elmondható, hogy az interakció gyakoriságával a bizalom mértéke is növekszik. A bizalom kérdésében a kérdezettek válaszai alapján három különböző kategóriát különböztethetünk meg. Az első kategóriába tartozó csoportok, azaz a család, rokonok, barátok, szomszédok és távoli rokonok (mindannyian 3 feletti átlagértékkel) állnak a legközelebb az egyénhez. Ez az a kategória, amely irányába a bizalom mint a mindennapi társadalmi kapcsolatok létfontosságú eleme nyilvánul meg. Az egyének e kategória tagjaival való kapcsolata a gyakori interakciókon edződik, az irányukba tanúsított bizalom ez által kap folyamatos megerősítést. A második kategória (2 és 3 közti bizalomszint) többé-kevésbé neutrális elemeket tartalmaz, magába foglalja a falubelieket és a helyi hivatalnokokat, nem tartalmazza viszont a fölműves szövetkezetet. Az egyének kevésbé gyakori találkozása a helyi hivatalnokokkal egy alacsonyabb bizalomszintet eredményez. A falubeliek csoportja viszont problematikusabb kérdés. Ahogy azt az egyik adatközlő megjegyezte: „Ha általánosságban kell véleményt mondanom, anélkül, hogy nevet vagy arcot adnék az egyéneknek, akkor nem bízom bennük.” (Antal, sz. 1926). A „falubeliek” irányába – ha e csoport nem tartalmazza a rokonokat és barátokat – érzett bizalom szintje meglehetősen alacsony. Az utolsó kategória (politikusok, az állam és az EU) képviseli a falusiaktól legtávolabb álló, legelvontabb csoportokat. Az általános bizalomszint legalacsonyabb értékei azt mutatják, hogy a falusiak számára ezen megfoghatatlan entitások, amelyekkel csak nagyon kevés konkrét interakcióra kerül sor, sokkal kevésbé megbízhatók. E tendencia legsokatmondóbb példája az állammal szembeni bizalmatlanság, mivel ezáltal a válaszadók nyilván az államhatalmat gyakorló intézményekhez (politikai pártok, jogi intézmények) fűződő negatív viszonyukat is kifejezték.4
Az 1989 utáni időszakra vonatkozó, bizalommal kapcsolatos kérdésekre adott válaszok alapján levonható második fontos következtetés szerint a bizalmatlanság általános tendenciának tekinthető. Ezt a felmérés azon eredménye is alátámasztja, hogy ha a 3-as értéket tekintjük a 0-tól 5-ig terjedő skála közepének, a 14 kategóriából 9 e középérték alatti bizalomszintet mutat.
Harmadik következtetésként elmondhatjuk, hogy az egyes intézmények közül az a csoport élvezi a nagyobb bizalmat, amellyel a falu jobban tud azonosulni. Ha öszszehasonlítjuk a szövetkezet és a helyi hivatalnokok értékeit az egyház és a társadalmi és kulturális szervezetek értékeivel, indokoltnak tűnik a két csoport megkülönböztetése. A falusiak az előző két intézményhez nem fűztek túl sok bizalmat, mivel a szövetkezet megszűnt falusi intézményként működni és a helyi hivatalnokokkal szemben a falusiak azok politikai magatartása miatt gyakran elutasítóan viszonyulnak. Ezzel szemben az egyház és a társadalmi és kulturális szervezetek (lásd a későbbiekben) a közösségi élet felvirágoztatását tartják szem előtt, így a velük való azonosulást teszik lehetővé.
További kérdés, hogy mi az alapja az egyének általános bizalmatlanságának és az egyes intézményekkel szembeni bizalmatlanságnak. A következő rész a családtagok közti személyes kapcsolatokat vizsgálja.
Közösségi szintű tevékenység
Azon elméletek, amelyek a posztszocialista jelenségek leírására irányulnak, azt hangoztatják, hogy a Közép-Kelet-Európában megfigyelhető általános bizalmatlanság a „polgári társadalom” és a közösségi szintű tevékenység alacsony fejlettségére utalnak. Bjornskow három országot (Észtország, Szlovénia és Dánia) alapul vevő összehasonlító tanulmányában arra a következtetésre jutott, hogy a közösségi szintű részvétel szorosan összefügg az egyéni bevétel nagyságával. Adatai azt mutatják, hogy Észtországban a polgári közösségi részvétel szintje megközelíti Szlovéniát, de Dániával összevetve mindkét ország adatai annak csak a felét érik el (Bjornskow 2002:13). A Bjornskow által megadott irányt követi több kutató is (Raiser,–Haerpfer–Noworthy–Wallace 2001; Bougarel 2002). ők tanulmányaikban azt jelzik, hogy Közép-Kelet-Európa országainak ahhoz, hogy megerősítsék a demokrácia és a gazdaság fejlődését, elsősorban támogatniuk kéne a közösségi szintű ténykedést és az azt segítő társadalmi csoportulásokat.
A fenti elmélet szerint arra a következtetésre juthatnák, hogy mivel Királyfán a társadalmi kapcsolatok terén általános bizalmatlanság és pesszimizmus tapasztalható, a falu közössége sem érhet el magas fejlettségi szintet, ami a kollektív részvételt illeti a különböző közösségi eseményeken. Ez a szemlélet, amely a bizalom alacsony szintjénél a polgári részvétel alacsony szintjét is feltételezi, Királyfa esetében nem felel meg a valóságnak. Igaz, a falu lakosai gyakorta panaszkodnak arra, hogy kevesebb az alkalom a társadalmi interakcióra, a kapcsolatok ápolására a falun belül. De ez inkább a múltra való nosztalgikus visszaemlékezést tükrözi. Valóban, a szocialista rezsim relatív jólétet biztosított mindenkinek, és így kisebb hangsúly helyeződött a háztartások gazdasági stratégiáira.
Ma a faluban a különböző aktív társadalmi és kulturális egyesületeknek a száma 14 körül van. Ezek tevékenysége különbözik az egyes klubok jellege szerint, de általában hetente kétszer kisebb vagy nagyobb rendezvény kerül megszervezésre a faluban, havonta egy nagyobbra.5 A magyar kulturális szervezet, a Csemadok, amelyet két részleg, a felnőtt és a fiatalok részlege alkot, különösen aktív a közösségi rendezvények megszervezése és támogatása terén.
Az úrnapi körmenet ünnepélye egy a legjelentősebb közösségi akciók közül. Az alábbiakban az ünnepély részletes leírása következik, úgy, ahogy azt 2001-ben megfigyeltem.
Az úrnapi szertartás reggel kezdődik. Fél órával a kezdés előtt a templom már tele van6. A falusiak különböző csoportokra osztódva várakoznak: a plébános, a ministránsok, az idősebb férfiak csoportja, a fiatal lányok, az idősebb asszonyok csoportja és a többi falubeli. Minden csoportnak külön szerepe van. Az első rítusra a templombejárat előtt kerül sor, ahol a plébános, a ministránsok és az idősebb férfiak egy fehér-piros színű gyertya körül állva körbeadják a keresztet. Ezt helyezik majd az oltárra, és időnként használják az elkövetkező év folyamán. Ezután a gyertya megáldása következik, majd tömjénfüsttel való megtisztítása. A mise után indul a körmenet. A menet elején fehér ruhás lányok mennek, színes rózsaszirmokat szórnak az útra. őket követi a plébános és a ministránsok. A ministránsok egy zöld és arany színű baldachint visznek, alatta a pap tart egy arany színű feszületet. Utánuk az idősebb férfiak csoportja három kellékkel, amelyek a falu védőszentjét és szimbólumát – Szent Erzsébetet – és különböző mesterségek szimbólumait ábrázolják. őket követik a cserkészek saját szimbólumaikkal, amelyek közül az egyik a magyar zászló, a többi a falu címere és cserkészszövetség emblémája. Az idősebb aszszonyok nem visznek szimbólumokat, énekelnek és imádkoznak a körmenet többi résztvevőjével együtt. A résztvevők közül az első sorban a polgármester (aki csatlakozott a körmenethez, de nem vett részt a misén), a nyugdíjasklub titkára és tagjai mennek. A szokás azt mondja, hogy az idősebb résztvevők mennek elöl, őket követik a fiatalabbak, de ehhez a szabályhoz nem ragaszkodnak szigorúan.
A menet először megkerüli a templomot, majd keresztülmegy a falun, egy előre meghatározott útvonalat követve. A gyülekezet négy helyen áll meg, ezeken a helyeken oltárokat emeltek a négy égtáj szimbólumaként. Mindegyik oltár Jézus Krisztus és a Madonna felszentelt képét őrzi, az oltárhoz vörös szőnyeg vezet, ahol négy oltárgyertya áll. Az oltárok elhelyezése nem teljesen állandó, évről évre méterekkel odébb kerülnek, de általában mindig ugyanabban az utcában állnak. A felépítésüket és feldíszítésüket a falusiak felváltva végzik. A felépítést a nyugdíjasklub tagjai és a polgármester-helyettes vezetésével néhány helyi munkanélküli végzi, a díszítés az asszonyok feladata. Az a ház, amely előtt az oltár áll, biztosítja a virágokat és a szentképet. A gyertyákat és a külső díszítés anyagát a szomszédok adják. Ahogy az oltár az évek során az utcán belül egyik háztól a másikig vándorol, a virágok és a belső képek biztosítása mindig más család felelőssége lesz.
A fentiekben leírt szertartás évében (2001) körülbelül 200-an vettek részt a misén, ennél sokkal többen csatlakoztak a körmenethez, esetleg házaikból nézve követték azt. Azok a családok tagjai viszont, akiknek házaik a felállított oltárok közelében helyezkedtek el, nem vették a bátorságot, hogy a kapujukból leselkedjenek, ők csak az ablakon keresztül nézték a körmenetet és várták, hogy az ismét kimenjen a főútra, és folytassa útját. Négy személy öltönyben, nyakkendőben a faluba vezető út szélén állt, és elterelték az autókat a falu főútjáról.
A körmenet társadalmi jelentőségét két tényező demonstrálja: a társadalmi interakció mértéke és az azonosulás folyamata. A szertartásban résztvevő csoportok hosszas és gondos előkészületeket folytatnak. A cserkészektől az idősebb asszonyokig minden csoport találkozik az esemény előtt, tervezik, majd előkészítik azt. Az oltárok felépítése is egy időigényes feladat, a körmenet napját megelőzően két napot vesz igénybe, a szomszédság asszonyainak és az építésért, valamint az ágak beszerzéséért felelős férfiaknak az együttműködését igényli. Ilyen módon az esemény rengeteg alkalmat nyújt a falusiak közti interakcióra, amely során a munkamegosztás és a kölcsönös segítség megszervezésével kapcsolatos feladatokat kell elvégezniük.
Ezen kívül az esemény a közösség önazonosulását is elősegíti. A falusiak büszkén állítják, hogy a számos történelmi változás ellenére a falu mindig is megőrizte saját „kollektív arculatát”. Ezt az egyik adatközlő a következő szavakkal fejezte ki: „Tudom, sok minden rosszat lehet hallani ma a faluban az emberek egymás közti kapcsolatáról. Ez részben a mi hibánk, részben a történelemnek tudható be. Nem tagadhatjuk, hogy volt néhány sötét pillanat a közösség életében, ami miatt egyesek még ma is kerülik egymás társaságát. De amikor valamilyen akció megszervezéséről van szó, arról, hogy összefogjunk, az emberek mégis összejönnek és együttműködnek. Erre büszke vagyok. Elég, ha valamelyik Csemadok vagy más vallásos ünnepélyünkre7 eljössz, megláthatod, hogy mennyi nép gyűl össze. Mindig van alkalom arra, hogy a régi sértődések félre legyenek téve” (András, sz. 1930).
Az úrnapjai szertartás egy olyan alkalom a közösség számára, amely során a közösen elvégzett feladatok a vágkirályfaiak számára mint az önazonosulásuk legfontosabb kifejeződése jelenik meg. Banfield elmélete szerint egy nyilvános akció, mint például a vágkirályfai körmenet, nem valósulhat meg olyan környezetben, ahol az emberi kapcsolatokat a kölcsönös bizalmatlanság uralja. Az esemény gondos előkészítésébe és megvalósításába fektetett energia a közösség szellemi tőkéjének gyarapodásában jelenik meg, amelyet a résztvevők saját maguk felé számolnak el (a faluba kívülről nem érkezik segítség). Az ünnepély, vallásos jelentésén túl, illetve azon túl, hogy az embereket ténylegesen a közösen végzett tevékenységre ösztönzi, a közösségi identitás kialakulásának pillanatát is képviseli, amely nem a „falubeli” kontra „idegen” konfrontációjából táplálkozik, hanem a közösség saját értékeiből. A körmenet és az István-napi világi rendezvény közti különbség abban áll, hogy a körmenet során nem tapasztalhatók egyértelműen a családok csoportokba szerveződésének jelei, azaz az esemény előkészítését és megvalósítását az egyének nem a családjuk zárt körén belül végzik. A tevékenységek megszervezése inkább a falusi szervezetekben lévő tagságukon és az életkor szerint szerveződő csoportokon alapul. A családok státuszából eredő távolságtartás megszűnik egy vallásos alapokon nyugvó esemény kapcsán, amely a kollektív viselkedési minták megerősítését szolgálja, és amellyel a közösség arra keres bizonyosságot, hogy e minták a meglévő nehézségek ellenére is ténylegesek és működőképesek.
Bizalmatlanság és elvárások: a rokonok közti interakció mintái
A posztszocialista társadalmak elemzői egyetértenek abban, amit a fenti felmérés eredményei is alátámasztanak, hogy az intézmények irányába érzett bizalmatlanság a szűk családi, baráti és rokoni közösségbe vetett bizalom privilegizálásával ellensúlyozódik (Sztompka 1999; Misztal 2001). E jelenség a szocialista időszakra jellemző, nyilvános és privát szféra közti óriási szakadék folytatásának tekinthető. Ilyen körülmények közt az egyén cselekedetei valamiféle két, egymástól teljesen különböző szinten zajló színjátékká degradálódtak (performative act): a nyilvánosság szintjén, többnyire hamis és félrevezető magatarással, és a privát szféra szintjén, ahol az egyén már önmagát adhatja. Ebből kifolyólag a családtagokkal szembeni elvárások és kötelezettségek óriási terhet róhatnak a társadalmi tevékenység szereplőire, azon egyszerű oknál fogva, hogy nincs vagy legalábbis nagyon kevés az a terület, ahol a bizalom kifejezésre juthat.
A fenti kvanitatív adatok jól mutatják, hogy manapság a személyes bizalom kinyilvánításának egyetlen szférája a család és a rokonság. Mióta az állam elvesztette a szocialista időszakra jellemző, mindent átható jellegét, a falusiak számára a család a segítség, a megbízhatóság és a biztonság „egyetlen forrása”. Ugyanakkor mivel a bizalom kialakításában és fenntartásában a család oly nagy szereppel bír, egy szerteágazó rokoni kapcsolatokon alapuló csoport tagjai ezen állapot számos hátrányát is megtapasztalhatják. Az egyik adatközlő a következőképp írta le a rokoni kapcsolatok szerepét: „A család egy kétélű fegyver: ha nagy, sok előnnyel járhat. Van kire számítani, amikor szükség van. Hiszen ugyanaz a vér folyik az ereikben. A másik oldalon viszont rengeteg kötelezettséggel jár az ilyen, és ezek néha nagyobbak, mint az előnyök. Soha nem tudhatod biztosan, mit gondol rólad ez vagy az a rokon. Amit tehetsz, az csupán az, hogy reménykedsz, helyesen cselekedtél vagy beszéltél az adott pillanatban” (Dániel, sz.1968).
Dániel egy jó hírű falusi család tagja, férjezett nővére szintén a faluban lakik, bátyja a városban. Dániel feleségének családja szintén falubeli. Amikor a fenti szavak elhangzottak, Dániel meghívására egy pohár ital mellett ültünk vele és néhány férfibarátjával. A kultúrház második emeletén voltunk, ahol egy, a Csemadok által szervezett decemberi mulattság folyt. A nagyteremben mulatós-ünneplős hangulat uralkodott, bár az asztaloktól nem lehetett túl sok zajt vagy nevetést hallani. Dániel elmondta, hogy az ilyen rendezvényeken, mivel a családja körében illene ülnie, gyakran érzi magát kínosan. Ezért jött jól, hogy elugorhatott a barátaival egy pohár italra, ahol lazább légkörben beszélgethetett. Megkérdeztem tőle, hogy a családi kapcsolatok túlzottan formális volta nem csak a rendezvény kedvéért, illetve a többiek előtt való szereplés miatt történik-e. „Tudod – mondta – ez mindig így van. Viselkedned kell a nyilvánosságon és otthon is, ahogy az el van tőled várva. Gondolod, hogy odamehetek a nagybácsimhoz és megmondhatom neki nyíltan, mit is gondolok róla? Semmi esetre sem! Mindegy hol vagy, a dolgok hasonlóan működnek. A család az mindig család, és azt tisztelni kell.”
A rokoni kapcsolatokat szabályozó etikett szigorúságában két tényező játszhat szerepet. Az egyik a pletykától való félelem, amely az egyének közötti kapcsolatot alakítja azáltal, hogy meghatározza, mi „helyes” és mi nem az a közösség szabályaihoz képest. A másik oldalon a családtagok egymással szembeni kötelezettségei és viselkedésbeli elvárásai úgy emocionálisan, mint instrumentálisan strukturálódnak.8 A rokonok potenciális segítők, tehát a velük való jó kapcsolat fenntartása fontos az egyén számára. Ez a rokonok közti bizalom meglétének egyik alappillére, bár az emocionális kötődés is fontos szerepet játszik. Nehéz elképzelni, hogy valaki segítséget remél egy rokonától, akivel évtizedekig tartó viszálykodást folytatnak, nem csupán azért, mert a köztük lévő interakciók megszakadtak, hanem a visszavágástól való folyamatos félelem miatt is, amely a bizalom kinyilvánításának aktusát teszi fölöslegessé, hacsak egy másik kapcsolat (többnyire baráti), közvetítőként át nem hidalja a két fél közötti távolságot. A bizalom számos tényező alapján alakítja a rokonok közötti személyes kapcsolatokat. Ezek közé tartozik az egymással való személyes találkozások gyakorisága, egymástól való térbeli távolságuk, véleménykülönbségek megléte vagy hiánya, egymáshoz viszonyított hatalmi, társadalmi és gazdasági pozíciójuk. E tényezők sokszerűsége miatt, és amiatt a folyamatos igyekezet miatt, hogy az érdekből történő és az érzelmek által befolyásolt viselkedés közt az egyének megtalálják a középutat, a bizalom nem szükségszerűen a rokoni kapcsolatok egyetlen meghatározó eleme.
Családon és falun belüli kapcsolatok
Antropológiai tanulmányok sora bizonyítja, hogy az állami szocializmus megszűnése gyakran a szolidaritás és a társadalmi együttműködés megszakítását és a közösségi interakció csökkenését vonta maga után (Kaneff 1996; Pine 1996; Hann 2002).
Pine egy dél-lengyelországi hegyvidéki közösségről szóló tanulmányában kihangsúlyozza, hogy 1989 után a falusiak (különösen a nők) visszahúzódtak az otthonaikba (Pine 2002:104). Ezt a jelenséget a termelés szocialista viszonyainak a megszűnésével hozza a kutató kapcsolatba. A múltban a nők helyzete mint gazdasági és reprodukciós termelőké megerősödött a társadalomban. Ma viszont, amikor a háztartás a mindennapi túlélési stratégiák színhelyévé vált, a család jelentősége nőtt meg, és ez egyben a családtagok közötti szolidaritás és összefogás konszolidálásához is vezetett.
Királyfa esete kissé eltér a fenti példától. Királyfa lakói is panaszolják, hogy 1989 után kevesebb lett az alkalom a mindennapi társadalmi interakcióra, és a család, a rokonságon belüli kapcsolatrendszer újra nagyobb teret kapott. Azonban ez a „visszahúzódás” nem vonta maga után a kollektív élet megszűnését. Az 1989-es változások nem jelentették azt, hogy a család vált volna az egyedüli forrásává a társadalmi bizalomnak egyéb társadalmi intézményekkel szemben. A szereplőknek alkalmazkodniuk kellett a megváltozott körülményekhez, és ez azoknak az értékeknek, kognitív orientációknak és stratégiáknak a megkérdőjelezését jelentette, amelyek az előző politikai rendszernek a jellemzői voltak (Hann 2002). Ezért, amikor a háztartás gazdasági túlélése van kockán, mindazon kötelezettségek, emóciók és racionális számításoknak a rendszere, amelyeken a bizalom alapszik, jelentős mértékben kihangsúlyozódhat.
Elmondhatjuk, hogy a bizalom három szinten építkezik: emocionális, morális és instrumentálisan racionális szinten. Ez azt jelenti, hogy a mindennapi tevékenységeik folyamán az emberek a választás és a stratégiaalkotás komplex folyamatát követik. Az emocionálisan reagálók mélyen gyökerező bizalmatlanságukat, amelyet a posztszocialista transzformációval szemben éreznek, kivetíthetik a mindennapi emberközi kapcsolataikra. Ez készteti a falusiakat arra, hogy általános aggódásukat a jelennel kapcsolatban és a bizalmatlanságukat a többi falubeli iránt nyilvánosan kifejezésre juttassák.
A másik oldalon ugyanez az aggodalom a posztszocialista átalakulással kapcsolatban erősíti meg a családon belüli kapcsolatok fontosságát, ezzel is kiemelve azt a gondolatot, hogy a család érdekeit előnybe kell részesíteni ahhoz, hogy a család és a rokonság túlélése (és haszna) biztosítva legyen. A familiarizmus azonban nem helyettesíti a mindennapok közösségi bizalmát a falubeliek között. A familiarizmus itt a falu lakóinak az emberközti kapcsolatrendszer értékének stratégiai megfontolásának a kifejezése (Torsello 2003).
Ami a falusiak gazdasági tulajdonaiknak (föld, gépek, munkaerő vagy mezőgazdasági termékek) a használatát illeti, az is újra dimenzionálva lehet annak szempontjából, milyen társadalmi kapcsolatokba szükséges befektetni az adott pillanatban (Torsello 2003). A családi föld megművelését például gyakran sokkal inkább olyan társadalmi mint csupán gazdasági tevékenységnek lehet tekinteni, amely a rokonságon belüli kölcsönösségnek, reciprocitásnak, munkaerő és termékcserének komplex rendszerét is magába foglalja. A hosszú távú racionalitás, amely ezeknek a döntéseknek a hátterében húzódik, az a gondolat, amely szerint a rokonsági kapcsolatok és bizalom a kölcsönös segítség által szilárdulnak. A nyújtott segítségért hasonló viszonzást lehet elvárni. Csupán gazdasági, rövid távú érdekek szempontjából ez az inkább társadalmi mint gazdasági tulajdonba való befektetés hátrányokkal is jár: a munkaerő túlságos használata, ajándékozás, gyakori munkaerő és gépkölcsönzés veszélybe sodorhatja a háztartás termelési folyamatát. A falusiak azonban úgy tűnik, készek ezekre a kockázatokra annak a hosszabb távú haszonnak a reményében, amely a rokonságon belüli kapcsolatok „aktív” fenntartásából eredhet.
A bizalomnak a különböző módon való használata a társadalmi befektetés hoszszú vagy rövid távú jellege szerint jelzi a kinyilvánított bizalmatlanság funkcióját a falusi társadalomban. Az emberek hangoztatják: az, hogy nem tudnak bízni a falubeli társaikban az 1989 utáni változásoknak tudható be. Az 1531 lelket számláló közösségben azonban nincs olyan család, akinek ne lenne rokoni kapcsolata a falun belül. Ez azt is jelenthetné, hogy a falubeliekkel szemben érzett bizalmatlanság tényét egyenlőnek tekinthetnénk a családdal szemben érzett bizalmatlansággal. Ha kitágítjuk a „rokonok” kategóriáját, akkor ez magába foglalhatna sok más falubelit is az otthoni szférán kívül. 9
A falu lakói ún. kognitív térképeket „szerkesztenek”, amelyek alapján aztán választanak úgy a biztonságos és a bizonytalan bizalom között, mint a rövid és a hoszszú távú érdekek között. Azzal, hogy az emberek szóban is kifejezik a bizalmatlanságukat a többi falubelivel szemben, a falu lakói képesek valamennyire védelmet teremteni maguk részére a mindennapok előreláthatatlanságaival szemben.
Befejezés
A bizalom és bizalmatlanság hasznos fogalmaknak bizonyulnak, amikor azt írjuk le, hogy az egyének milyen módon strukturálják cselekedeteiket, illetve milyen módon osztják meg másokkal a társadalmi valóságról szóló elképzeléseiket. A bizalom, amely egymásra utaltságon alapuló kapcsolatot létesít a közös célon osztozó felek között, az érdekekre és instrumentalitásra fektetett hangsúlyt vonja maga után, és egy sor kölcsönös elvárást valamint kötelezettséget ébreszt mindkét fél oldaláról. Ezek a közösség alapelvei és szabályai alapján definiálódnak. Ez az a pont, ami miatt Banfield megközelítése hátrányai ellenére megőrizte használhatóságát (Banfield 1958). Az az étosz, amely Montegrano lakosait Banfield elmondása szerint a mindennapjaik túlélésére ösztönözte, illetve arra indíttatta, hogy „elmaradottságuk”-ból a lehető legjobbat hozzák ki, a társadalmi interakciók – a cselekvő egyének által felismert – fontosságán nyugszik. Az egyének és intézmények irányába tanúsított mélységes bizalmatlanság egyike az egyének által produkált reakcióknak, amelyekkel a falusiak mindennapos életük során a szegénység és gazdasági ínség körülményeire válaszolnak. Az egyének társadalmi életének minden egyes részletében a bizalom forog kockán, mivel a gazdasági források szűkössége miatt az egyének a társadalmi interakcióban látják családjuk túlélésének lehetőségét. Ilyen körülmények között nincs lehetőség a „vak” és abszolút bizalom gyakorlására, mivel a (társadalmi és gazdasági) javak hiányoznak az egyének életéből. Ugyanakkor a bizalmatlanság kötelezettséget ébreszt az interakció szereplőiben, amely nem apátiában vagy passzivitásban nyilvánul meg, hanem a bizonytalanság és hiány általános körülményei között való boldogulás egy aktív módjában.
Királyfa lakói a társadalmi kapcsolatok fontosságára úgy tekintenek, mint a nagy történelmi változásokhoz való alkalmazkodás stratégiájára. Mily módon lehetne tehát értelmezni a kinyilvánított bizalmatlanság domináns jelenlétét a közösségben? Instrumentális értelemben a családtagok szükség esetén potenciálisan a legjövedelmezőbb forrásai a segítségnek. Hiszen a rokoni kapcsolat az mindig „vérkapcsolat”. Másfelől viszont a családi kapcsolatokon való túlságos hangsúlynak léteznek hátrányai is. A viselkedés megkövesedett etikettje és a fáradságos társadalmi kapcsolatok fenntartása negatív emóciók felhalmozásához vezethet, amely aztán veszélybe sodorhatja a rokoni kapcsolatok érzékeny rendszerét.
A rokonságon kívüli, falun belüli kapcsolatokat másfajta társadalmi momentum jellemzi: ezek nem olyan hosszú távúak, mint a rokonságon belüli kapcsolatok. Az emberek különböző szinten használhatják az instrumentális bizalmat annak függvényében, mennyi időt (és fáradságot) invesztáltak a társadalmi kapcsolatokba. A másik oldalon azonban, még ha az emocionális súly kisebb is a rokonságon kívüli kapcsolatokban, mint amilyen a családon belüli kapcsolatokban, a rokonságon kívüli kapcsolatok kiszámíthatatlansága is megnövekszik. Ily módon az egyének közötti távolság növekedésével a megbízhatóság kognitív (és morális) térképe is összetettebbé válik. Ezen a ponton a bizalmatlanság használata stratégiai fontosságúvá válhat, és a kinyilvánított bizalmatlanság a falu lakosai között nem az egyesületek vagy kollektív akciók polgári formáinak a hiányát tükrözi, ahogy azt néhány elmélet alá tűnik támasztani.
A bizalmatlanság használata annak a különböző szintek között található feszültségek kifejezésre juttatása, amelyeken a bizalom alapszik, és amelyek segítségével az fenntartva van. A bizalmatlanság célirányos használatával a falusiak képesek egyensúlyt teremteni a személyes érdekek követése és a bizalom társadalmi-kognitív konstrukciója között. Így a bizalmatlanság a bizalomnak a kiegészítőjévé válik, és egyben az emberek egymáshoz való kötődésének a megteremtésének az eszközévé a bizonytalan időkben.
Felhasznált irodalom
Banfield, E. C.: The Moral Basis of a Backward Society. Glencoe, Free Press, 1958.
Bjornskow, Christian: Policy implications of social capital in post-communist Europe. Is Slovenia different from the rest? www.sigov.si/zmar/conference2002/pdf/njornskov.pdf
Bougarel, Xavier et al. : Local level institutions and social capital study. Findings and recommendations. World Bank Report. Vol.II, June 2002.
Cenzus 2001. Sèítanie obyvate¾ov, domov a bytov. Bratislava, Štatistický Úrad Slovenskej Republiky, 2001.
Farewell to the Socialist ‘Other’. In.: Postsocialism. Ideals, Ideologies and Practices in Eurasia. Ed.: C. M. Hann, London, Routledge, 2002, 1–11. p.
Hann, Chris M.: Introduction. In.: Civil society. Challenging western models. Eds.: Hann, C. M. and Dunn, E., London, Routledge, 1996, 1–47. p.
Kaneff, D.: Responses to ‘democratic’ land reforms in a Bulgarian village. In.: Surviving Postsocialism: Local Strategies and Regional Responses in Eastern Europe and the Former Soviet Union. London, Routledge, 1996, 85–114. p.
Lovell, David W.: Trust and the politics of postcommunism. Communist and Postcommunist Studies. Vol. 34, 2001, 27–38. p.
Marsh, Christopher: Making Russian democracy work. Social capital, economic development and democratization. Studies in Russian History. Vol. 4, Lewiston, The Edwin Mellen Press, 2000.
Misztal, B.: Informality. Social Theory and Contemporary Practice. London, Routledge, 2001.
Pine, Frances: Re-defining Women’s Work in Rural Poland. In .: After Socialism. Land Reform and Social Change in Eastern Europe. Ed.: Abrahams, Oxford, Berghahn Books, 1996, 133–155. p.
Raiser, M.–Hearpfer, Ch.–Noworthym, T.–Wallace, C.: Social capital in transition: a first look at the evidence. Working paper 61., European Bank for Reconstruction and Development, 2001.
Retreat to the Household? Gendered Domain in Postsocialist Poland. In.: Postsocialism. Ideals, Ideologies and Practices in Eurasia. Ed.: C. M. Hann, London, Routledge. 2002, 95–113. p.
Rose-Ackernan, S.: Trust and Honesty in Post-Socialist Societies. Kyklos. 54. 2001, 415–44. p.
Sztompka, P.: Trust: A Sociological Theory. Cambridge, Cambridge University Press, 1999.
Torsello, D.: Trust, property and social change in a southern Slovakian village. Münster, LIT, 2003.
Veres Valér: Jövotervek a kisebbségi magyar és a többségi fiatalok körében a társadalmi-származási háttér kontextusában
A fiatalok helyzetének vizsgálatában igen fontos kérdés a jövőtervezés, az életútjuk elkövetkező szakaszának vizsgálata. Ebben a tanulmányban a Magyarországgal határos országok magyarlakta régióinak 15–29 éves népességét vizsgáltuk, a Mozaik 2001 kutatás magyar és többségi almintái alapján. Elemzéseink során a fiatalok társadalmi-származási hátterének sajátosságait figyelembe véve a következőket szeretnénk feltárni:
• Mely fiataloknak van elgondolt jövőterve, jövőtervezésük milyen prioritásokat tartalmaz, milyennek látják a kilátásaikat?
• Mennyire tükröződik az ifjúsági korszakváltás a fiatalok életeseményeinek tervezésében, az iskolai ifjúsági életszakasz kitolódásában, a családalapítás és az azzal járó események kitolódásában?
• Területileg hol, szülőföldön vagy Magyarországon, esetleg más országokban képzelik el a jövőjüket?
A szociológiai szakirodalom igen gazdag és sokrétű támpontot kínál arra vonatkozólag, hogy milyen tényezők befolyásolják a fiatalok jövőtervezését. Mint általános keretet J. Zinnecker elméletét használjuk fel, szemléletében a fiatalok ifjúsági életszakasza jelentős mértékben osztályspecifikusan meghatározott. A továbbtanulási idő, tehát az iskolai ifjúsági korszak hossza és tartalma, a fiatalok érdeklődési köre jelentősen behatárolódik a szülői család anyagi helyzetéből és társadalmi pozíciójából adódó életszemlélet és kilátások által (Zinnecker 1993). Természetesen ennek ellenfolyamata az intergenerációs társadalmi mobilitás, amikor is a fiatalok éppen hogy kilépnek a szülők társadalmi réteghelyzetéből. E két jelenség egyszerre artikulálja a fiatalok életpályáját. Egy másik általános keret, ami a kelet-közép-európai társadalmak ifjúságát külön befolyásolja a társadalmi-gazdasági átmenet a tervgazdaságra épülő államszocialista diktatúrákról a piacgazdaságra épülő demokráciákra. Ebben a folyamatban az ifjúság sajátos szerepet kap, egyrészt, mert a rendszerváltás sikerességének vannak generációváltással kapcsolatot összefüggései, másrészt pedig a különböző országok közötti gazdasági-társadalmi eltérések is szerepet játszanak (Eyal–Szelényi–Townsley 2001). Végül, de nem utolsó sorban a fiatalok jövőterveinek meghatározó tényezője a helyi társadalom gazdasági állapota, a magyar oktatás és kultúra intézményesültsége, a globalizáció behatolásának szintje és a helyi reakciók, a magyar fiataloknak a többséghez való viszonya, és hogy ezen belül hogyan artikulálódnak az ifjúsági életpályák. A magyar fiatalok számára további kihívást jelent Magyarország közelsége és azok a döntések, amelyek a szociális összehasonlítások rendszerében (a helyi centrumok és perifériák, valamint a magyarországi centrum, Budapest) hoznak meg.
A fiatalok társadalmi-származási helyzete régiónként
A társadalmi-származási hátteret mint a tág értelemben vett társadalmi struktúrát fogjuk megragadni. Beletartozik ebbe a régió, ahol él, az etnikai közösség, ami mindvégig artikulálni fogja elemzésünket, a település típusa, a szülők és a fiatalok munkaerőpiaci pozíciója és iskolázottsági szintje, a család anyagi helyzete, amelyet a jobb összehasonlítás érdekében a család, illetve a fiatal által birtokolt tartós használati cikkekkel és vagyontárgyakkal operacionalizáltunk. Az anyagi helyzet szubjektív megítélését, valamint az elégedettségi szintet is figyelembe fogjuk venni, hiszen ezek igen fontosak a jövőtervek alakításában, mivel tükrözik a társadalmi, anyagi helyzet és az igényszint közötti viszonyt is.
Az erdélyi viszonyokból kiindulva, ahol a Kárpát-medencében élő határon túli magyar fiatalok mintegy 60–65%-a él, tudjuk, hogy a magyarság az első világháború előtt előnyösebb társadalmi rétegződési struktúrával rendelkezett, mint a helyi többség, míg ez az állapot a kommunizmus végére megfordult. A rendszerváltás folyamatában a magyarság pozicionális hátrányát folyamatosan csökkenti, ám egyes foglalkozási státuszcsoportokban ez igen hosszas és nem feszültségmentes folyamat (Veres 2003b). Ez az állapotleírás alighanem a többi határon túli régióban is hasonlóan történt, hiszen a többségi államnemzethez tartozásból a trianoni változások következtében mindenhol nemzeti kisebbséggé váltak, és sem a két világháború közötti, sem pedig az azt követő kommunista diktatúrákban nem volt lényegesen jobb sorsuk a társadalmi mobilitás terén, mint az erdélyi magyaroknak. Az 1989–90-es változásokat követően pedig mindegyik országban javult a magyarok kisebbségi és pozicionális helyzete, ha nem is egyidőben és ugyanolyan ütemben. Mindegyik országban kiépültek a demokratikus intézmények, amelyek többé-kevésbé működtek jól, viszont a szabad választások gyakorlata eredményeként a magyarok számarányuknak megfelelően bekerültek a helyi és országos döntéshozó és végrehajtó testületekbe, pozíciókba, ezáltal a magyarok társadalmi pozíciói átlagban javultak, s nem csupán közvetlenül, hanem ezen testületek munkájának eredményeként is.
Településméret szerint – amely a településtípusoknak is egy megragadható formája – a kárpátaljai, a felvidéki és a székelyföldi magyar fiatalok több mint 90%-a 5000 fő alatti, többnyire falusi településeken vagy 50 000 fő alatti kisvárosokban él. Ehhez hasonló eloszlásban élnek a kárpátukránok is. A vajdasági magyarok 70%-a él 50 000 fő alatti településeken, a többi közepes méretű, 200 000 fő alatti városokban. A vajdasági szlávok (nagyobbrészt szerbek) fele él kisvárosokban és falvakban, a többi közepes városokban. Nagyvárosokban jelentős arányban a déli szlovákok élnek, a pozsonyi és kassai szlovákságnak köszönhetően, valamint a belső-erdélyi magyarok és románok.
1. ábra. A válaszolók eloszlása almintánként a települések lakosságszáma alapján
A mintába bekerült fiatalok szülei iskolázottság szerint nem képeznek feltétlenül reprezentatív mintát a régió felnőtt lakosságának iskolázottságára vonatkozóan. Mindenesetre megállapíthatjuk, hogy a romániai, a vajdasági magyar és a szlovákiai magyar apák számottevő részének nincs semmilyen szakképesítési végzettsége. A felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya különösen ott alacsony, ahol különben is rurális jellegű vagy kisvárosi településeken él a népesség zöme, így a székelyföldi, a kárpátaljai és a felvidéki magyarok körében. Az anyák iskolai végzettsége általában alacsonyabb a férfiakénál, a szakképzettség nélküliek aránya átlagban 10%-kal többen vannak, a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya pedig 4–5%-kal alacsonyabb.
1. táblázat. Apa iskolázottsága almintánként
A gazdaságilag aktiv apák körében Erdélyben a legnagyobb a munkanélküliség, 12% körüli minden alminta esetében, ennél némiképp kisebb, de jelentős, 10% körüli a munkanélküliség a felvidéki magyar apák körében. Máshol ez alacsonyabb. Magas viszont az alkalmi munkákból vagy feketemunkából élők aránya (15–17%) Kárpátalján, de ezek aránya jelentős, 8%-ot tesz ki a székelyföldi apák körében is. A vállalkozók csoportjába azok is beletartoznak, akik családtagként dolgoznak, és nem ők a közvetlen tulajdonosok, illetve a jövedelmeiből (osztalékból, banki kamatokból) élők is. Itt a nagy többséget kisvállalkozók és önálló iparosok alkotják. Az apák igen kis arányban dolgoznak mezőgazdasági önállóként, a Székelyföld kivételével 1–6% között mozognak. Ez is jól mutatja, hogy az apák foglalkozási megoszlása nem tükrözi a felnőtt népesség foglalkozási struktúráját, hiszen a gazdálkodók aránya több régióban is a 20%-ot is meghaladja. A magyarázat az lehet, hogy a mezőgazdaságban dolgozók zöme az apáknál idősebb generációk körében igazán jelentős, különösen az 50 éven felettiek körében, akiknek egy kis részét képviseli a minta (a 27–29 évesek szülei).
2. táblázat. A népesség eloszlása almintánkén a gazdaságilag aktiv apák foglalkozási státusza szerint
2. ábra. A megkérdezett fiatalok munkaerőpiaci helyzete almintánként
Általában véve a többségi fiatalok nagyobb arányban tanulnak, mint a magyar fiatalok ugyanabban a régióban. Meglátásom szerint az urbanizáltsági szint az egyik legerősebb háttérszempont a továbbtanulásban: az erősebben urbanizált közösségekben, tehát ott, ahol jelentős mértékben közepes és nagyvárosokban élnek a fiatalok, a tanulók aránya is magasabb. Ennek egyik oka az esélyegyenlőtlenség, amelyet a településméretek halmozottan közvetítenek: a kis településeken gyenge színvonalú az oktatás, a szülőket illetően kisebb arányban vannak a magasabb iskolázottságúak és társadalmi státuszúak. Így a fiatalok esélye a továbbtanulásra kisebb, mint a nagyobb városokban. A két erdélyi magyar alminta értékeit együtt kell értékelni, ugyanis a nagy egyetemi központok mind Belső-Erdély területén vannak, így a székelyföldi egyetemista tanuló fiatalok jelentős része nem a szülőföldje, hanem a választott lakhelye régiójában jelenik meg.
Azok, akik befejezték a tanulmányaikat a következő iskolai végzettséggel rendelkeznek:
3. táblázat. A tanulmányaikat befejezett fiatalok iskolázottsága
Szembetűnően alacsony a felvidéki és a székelyföldi magyar fiatalok körében a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya. Míg a székelyföldieknél ez a nagyvárosokba és külföldre való regionális elvándorlás eredménye, a felvidéki helyzetnek komplexebb okai lehetnek, melyeket e tanulmányban nem áll módunkban feltárni.
A család anyagi helyzetének feltárására a tartós használati cikkek számát vettük alapul. A válaszadóktól megkérdeztük, hogy 15 tartós használati cikk közül melyekkel rendelkeznek, majd a személygépkocsijuk korát és gyártási országát kérdeztük meg. Felépítettünk egy súlyzott mutatót is, amely a személygépkocsi jellemzőit figyelembe véve a cikkek számának indexét növelhette: hazai vagy volt szocialista országbeli autó 1, nyugati vagy más kontinensen gyártott márkák 2 pontot értek, ezeket szoroztuk 1–3 közötti értékkel az autó életkora szerint: 10 év alatti autók esetében 3, 10–20 év közöttieknél 2, ennél régebbieknél 1 volt a szorzó, így maximum 6 ponttal növelhette az egyébként 15-ös maximális értéket.
4. táblázat. Tartós használati cikkek átlagos száma almintánként
Az anyagi helyzet jól tükrözi az országok közötti általános életszínvonalbeli eltéréseket. A felvidéki (értsd dél-szlovákiai) szlovákok és a felvidéki magyarok állnak a legjobban a család anyagi helyzete alapján, őket követik a vajdaságiak és az erdélyiek, majd a kárpátaljaiak zárják a sort. A saját használatú 5 cikkből legtöbb 2 van átlagban a vajdasági többségi fiatalok körében, megelőzve ezzel a szlovákokat is. Megjegyzendő, hogy ezek a mutatók hosszabb idő alatt felhalmozható termékeket tükrözik, ezért nem tűnik ki belőlük a vajdaságiak jelenlegi, valószínűleg a fentinél hátrányosabb helyzete. A jövedelmi viszonyok lennének erre alkalmasak, ám adatfelvételi és értékelési szempontból igen sok problémát vet fel a jövedelmek rögzítése, így csupán Romániában rögzítettük ezeket, és nem áll módunkban országok közötti összehasonlításokat tenni.
Az anyagi helyzet szubjektív megítélése nem tükrözi szorosan az „objektív” különbségeket, ezek eloszlását a Mozaik 2001 gyorsjelentéséből ismerhetik meg (Mozaik 2001).
Van-e jövőtervezés és mire irányul?
Zinnecker kiindulva Bourdieu osztálymodelljéből a gazdasági és kulturális tőkevolumen alapján alsó, közép és felső osztályok, illetve ezek kulturális és gazdasági osztályfrakciói szerint a nyugat-európai jóléti társadalmakban három jól elkülönített ifjúsági habitust különböztetett meg, amely a családi erőforrások függvényében gazdasági és kulturális osztályfrakciók szerint tovább bontható (Zinecker 1993a). Egy másik tanulmányában az 1980-as évek végén J. Zinnecker a társadalmi-származási háttér függvényében a fiatalok jövőjét illetően az ifjúsági életszakasz alakításában az alábbi perspektívákat tartotta valószínűnek, némiképp módosítva az eredeti, merevebb modellt (Zinnecker 1993b: 39):
• Az ifjúság mint kulturális újító, a nagypolgári értelmiség „ifjúságmítosza” új, progresszív köntösben.
• Az ifjúság mint iskolai és képzési pálya valamennyi társadalmi réteg körében elterjed, ám a középosztályi fiatalok inkább eszköznek tekintik a munkaerőpiacra való bekerülést illetően, a felső rétegek ifjúsága pedig életformaként éli meg, minél hosszabbá alakítva a tanuló ifjúsági életszakaszt.
• Az ifjúság mint szabadidő- és fogyasztói kultúra, az ifjúsági életszakasz hedonisztikus kiélése mint ifjúságfogalom kiszélesedik. A fogyasztói kultúrákkal való azonosulás legnagyobb szerepet az alsóbb rétegek ifjúsága körében kap, akik egy része az átlaghoz képest korábban kimarad az iskolából és így alapvetőn az első két perspektíva lezáródik számukra.
Mint az előbbi alfejezetben láthattuk, a tanulmányaikat befejezett fiatalok jelentős része – egyes régiókban több mint fele – még középfokú végzettséget sem szerzett, így a Zinnecker-féle második jövőperspektíva a Kárpát-medence jelentős részén még 2000-re sem alakult ki.
A fiatalok jövőképét több kérdés segítségével vizsgáltuk. Rákérdezve arra, hogy a következő öt évre vannak-e személyes elképzelései, a fiatalok legnagyobb része minden régióban igennel válaszolt. Meglepő, hogy a magyar fiatalok nagyobb arányban rendelkeznek ilyen tervekkel, mint a többségiek, ez az eltérés csupán Erdélyben és a Vajdaságban szignifikáns. Észrevehető, hogy a jobb életkörülmények között élő csoportok fiataljai valamivel kisebb arányban tervezik meg jövőjüket. A roszszabb viszonyokból való kitörés annál inkább sarkallja a fiatalokat a jövőtervek megfogalmazására.
3. ábra. Vannak-e olyan személyes elképzelései, amelyeket a következő öt évben szeretne megvalósítani?
Az apa iskolázottsága szerint is szignifikáns összefüggések figyelhetők meg a jövőtervezéssel kapcsolatban a régiók egy részében, jelesen a romániai és a szlovákiai alminták, valamint a kárpátaljai magyarok körében. A többi almintában elsősorban azért nem figyelhető meg összefüggés, mert az egyetértők aránya meghaladja a 90%-ot, így az eltérések statisztikailag nem elég számottevőek.
Településtípusok szerint szignifikáns eltérések vannak Belső-Erdélyben, a szlovákok és a vajdaságiak körében ott, ahol az eltérések valóban lényegesek a településtípusok között, azaz a népesség számottevő része él nagyvárosokban és ugyanakkor kistelepüléseken is. A nagyvárosokban élők nagyobb arányban tervezik előre a jövőjüket, mint a kistelepüléseken élők. A leglátványosabb a szlovákok közötti eltérések: a pozsonyi és kassai fiatalok 94%-a, a falusi szlovák fiatalok csupán 78%-a rendelkezik jövőtervekkel.
A tartós használati cikkek súlyzott számának átlagai segítségével megvizsgáltuk (Anova-teszttel), hogy van-e a család anyagi helyzetének hatása a jövőtervekre.
A súlyozott anyagi index átlagai talán a legszemléletesebben mutatják meg számunkra, hogy a jobb anyagi helyzetben levő fiatalok – mindegyik régióban – inkább tervezik a jövőjüket, mint a rosszabb helyzetben levők. Látható, hogy az eltérések a kárpátaljai magyarok kivételével mindenhol szignifikánsak, és a különbségek 1 ponttal vagy annál is többel különböznek. Ennek következtében a rendezetlenebb anyagi háttérrel rendelkező családokból származók kisebb eséllyel tudnak kitörni a származási háttér adta viszonyokból, mivel inkább hagyják sodorni magukat a „sors árjá”-val, és nem tesznek kellő erőfeszítéseket arra, hogy egy jövőstratégiát kiépítve helyzetükön változtassanak.
5. táblázat. A tartós használati cikkek súlyzott számának átlagértékei a jövőtervek megléte vagy hiánya szerint (min. 0, max. 21)
A különbségek szignifikánsak a következő szinteken:
* 0,05
** 0,01
*** 0,001
Azoknak, akiknek voltak középtávon, az elkövetkező öt évre vonatkozó elképzeléseik, egy listából ki kellett választaniuk a számukra legfontosabbat (de szabadon is válaszolhatott a fiatal, ha nem tudta volna besorolni az elképzeléseit a listán). A válaszok eléggé szóródtak, ám még a regionális eltérések ellenére is hasonló struktúrája van a jövőtervekre vonatkozó válaszoknak. A leggyakrabban megjelölt tervek sorrendben: továbbtanulás, lakásvásárlás- és felújítás, családalapítás, önálló életvitel, megfelelő munkahely megszerzése. A válaszok igen különböznek a társadalmi-származási háttér különböző változói függvényében, amelyeket az előző fejezetben ismertettünk. Az egyik lényeges változó az élettervezést erősen meghatározó szellemi környezet, amit az apa iskolázottsági szintjével mértünk. Az alábbi táblázatból kiolvasható, hogy jelentős szerepe van minden régióban a származási kulturális tőkének.
A táblázatban kiválasztott három alminta válaszai a három legnagyobb határon túli magyar közösséget képviselik, ám a megállapításaink az összes vizsgált népességre vonatkoznak. Az először szembetűnő tényező a továbbtanulni szándékozók többszörösen nagyobb aránya az értelmiségi származású fiatalok esetében. A leglátványosabb az eltérés a Felvidéken, ahol a diplomás apák gyermekeinek több, mint 40%-a, az alapszintű végzettségűek gyermekeinek pedig alig egytizede akar továbbtanulni. Igen jól mutatják a válaszok a Bourdieu által jelzett társadalmi reprodukciónak a mentalitás általi meghatározottságát: az aspirációk az alacsony társadalmi származású fiatalok kötrében nem ösztönzik kellőképpen a magasabb társadalmi pozíciók betöltéséhez szükséges magasabb iskolázottság megszerzését (Bourdieu 1978). Az alacsony iskolai végzettségű szülők gyermekei elsősorban a háztartással és a családdal kapcsolatos célokat preferálták, ám a belső-erdélyiek körében jóval többen gondolnak a magyarországi munkavállalásra, mint a magasabb iskolai háttérrel rendelkezők. A jövőterveket azonban nem csupán a szülői család kulturális tőkéje, hanem települési, anyagi-gazdasági és korosztályi tényezők is befolyásolják. Ezen hatások feltérképezését több változó elemzése segítségével tudjuk megtenni.
6. táblázat. A magyar fiatalok jövőterveinek eloszlása az apa iskolázottsága szerint három határon túli régióban
Első lépésben különválasztottuk a tanuló fiatalokat azoktól, akik befejezték tanulmányaikat. Minkét almintában, régiónként és nemzetiségenként is szétválasztva a mennyiségi típusú háttérváltozók segítségével Anova-eljárással elemeztük a különböző jövőterveket választó fiatalok csoportjainak társadalmi származási profilját.
A társadalmi származási hátteret a következő mennyiségi változókkal mértük:
• életkor,
• a lakhely állandó népessége,
• a magyarság százalékos aránya a településen,
• elvégzett iskolai évek (osztályok) száma (befejezett iskolai végzettség években),
• az apa elvégzett osztályainak száma (az apa befejezett iskolai végzettsége években),
• az anya elvégzett osztályainak száma (az anya befejezett iskolai végzettsége években),
• a család tartós használati cikkeinek száma az autó minőségével súlyozva (1–21 értékű skála).
A fentiek mellett Khí-négyzet próbával a jövőtervek további minőségi változókkal való összefüggését is megvizsgáltuk, mint a fiatalok nemi hovatartozása vagy szubjektív anyagi helyzete.
A jövőtervekre vonatkozó válaszlehetőségeket csoportosítottuk, és nyolc jól elkülöníthető jövőtervet határoztunk meg. A jövőtervek szerinti profilok a háttérváltozók mint magyarázó tényezők átlagértékeinek eltéréseire épülnek, természetszerűen az eltérések szignifikáns jellegéből kiindulva.
A tanulmányaikat befejezett fiatalok jövőtervei
A profilok alapváltozatait a belső-erdélyi magyar fiatalok almintája alapján készítettük el. Ehhez viszonyítva fogalmazzuk meg a más régiók magyar fiataljainak sajátosságait. A többségi fiatalok jövőtervek szerinti profiljait a viszonylag kis esetszámok miatt nem tartottuk érdemesnek külön elemezni. Az elemzés eredményeként a következő társadalmi-származási profilokat lehet elkülöníteni jövőtervenként a belső-erdélyi magyar fiataloknál. A település lélekszáma szerint nincsenek szignifikáns eltérések.
Lakás (vásárlás, építés, csere, felújítás, modernizálás stb):
Az átlagosnál némiképp idősebb korú, szegényebb, az átlagnál kevesebb tanulmányi évvel rendelkezők, akiknek szülei alacsony iskolai végzettségűek.
Vállalkozás:
Többnyire az átlagnál idősebb fiúk (80%, Székelyföldön 90%), akik átlagosan a legjobb anyagi helyzetben vannak, iskolai végzettségük kissé átlag feletti, akárcsak a szüleik esetében. Zinneckernél ez a gazdasági polgárság ifjúságának jövőstratégiája, akik az iskolai életszakasz befejezése után tág értelemben véve a szüleik modelljét követve ugyancsak a vállalkozói szférába kapcsolódnak be.
Családalapítás, gyermek vállalása, nevelése, iskoláztatása:
Többségben lányok (60%), átlagos korúak, az átlagnál kissé jobb anyagi helyzetben élnek, iskolázottságuk az átlagnál jobb, de a szüleik iskolai végzettsége inkább alacsonyabb az átlagnál. Ez a csoport a hagyományos családi értékeket részben a szülőktől örökölve megőrzi, bár az iskolai mobilitási pályán felfele mozdult el a szüleihez képest.
Továbbtanulás (kis részük a külföldi továbbtanulást is választotta):
Az átlagnál fiatalabbak, úgy 21 év körüliek, átlagos és annál kissé jobb anyagi helyzetben élők, átlagos iskolázottságúak, ám szüleik, különösen az apa az átlagnál magasabb iskolai végzettségű. E csoport fiataljainak társadalmi háttere tökéletesen kimeríti a Zinnecker-féle középosztály kulturális osztályfrakciójának a leírását, akik a legfontosabbnak a továbbtanulást tartják, mint az iskolai bizonyítványok, tehát az intézményesített kulturális tőke megszerzésének jövőstratégiáját, amely segítségével szüleik társadalmi rétegébe be tudnak integrálódni.
Munkahely, elhelyezkedés, megfelelő (jó, jobb) munkahely, szakmai sikerek:
Az átlagnál kissé fiatalabb, 23 és fél év körüliek, magyarok által kisebb arányban lakott (átlagban 35%-ban magyarlakta) településeken élnek, gyenge anyagi helyzetű, átlagos iskolai végzettségű fiatalok, akiknek szülei az átlagnál alacsonyabb iskolai végzettségűek. Az alsó rétegek ifjúságának az 1980-as években Nyugaton is megfigyelt, tipikus stratégiája, ami az iskolai ifjúsági korszak az átlaghoz képest korábbi lezárása után a munkaerőpiacra való bekerülést tűzik ki célnak (lásd Zinneker 1993a:11–12).
Külföldi munkavállalás (beleértve a magyarországit is):
Az átlagnál kissé fiatalabb, 23 és fél év körüli inkább fiúk (60%), átlagosan a leggyengébb anyagi helyzetűek, az átlagnál alacsonyabb iskolai végzettségűek, akiknek a szülei a legalacsonyabb szintű iskolai végzettséggel rendelkeznek az összes profil közül.
Önálló életvitel:
Átlagos korú, átlagosan az egyik legjobb anyagi helyzetű, a legmagasabb iskolázottságú, az átlagosnál kissé magasabb iskolai végzettségű szülők. Az elit egyik csoportjának a gyermekeinek stratégiáját jelöli, akik az „önálló életvitel” által olyan jövedelmet szeretnének megvalósítani, amellyel a szülői háttértől függetlenedni tudnak, beleértve, a lakást, autót, utazási, szórakozási lehetőségeket is.
Autó, új autó, utazás:
Az átlagnál valamivel fiatalabb és jobb anyagi helyzettel rendelkező családból származó, átlagos iskolázottságú és szülői iskolázottságú fiatalok.
A többi magyarlakta régió sajátosságai, a fenti jövőterveket választó profiloktól való eltérései a következők:
A Székelyföldön értelemszerűen a magyarok aránya szerint nincsenek szignifikáns eltérések, hiszen a régióban a magyarok aránya 80–90% között mozog. A munkahely, jobb munkahely megszerzésére fiatalabb korban gondolnak, mint Belső-Erdélyben. A külföldi munkavállalást választók átlagos iskolai végzettségűek, és a szüleik is azok, de abszolút mércével mérve ugyanolyan végzettségűek, mint a belső-erdélyiek, csupáncsak Székelyföldön az átlagos iskolázottsági szint alacsonyabb az Erdély többi részén élő magyar fiatalokénál. Az önálló életvitelt nem csupán a legjobb anyagi helyzetű és iskolázottságú fiatalok választják, ám határozottan a városokban élő fiatalok opciója ez. Az autót, utazást a legalacsonyabb iskolai végzettségű szülők gyermekei választották.
A Felvidéken a magyar fiatalok körében a település lakosságának lélekszáma nem szignifikáns a jövőtervek választását illetően. A vállalkozást tervezők az áltagnál fiatalabbak, és bár inkább fiúk, arányuk 65%, tehát kiegyensúlyozottabb, mint Erdélyben. A családalapítást, gyermekvállalást megjelölők 70%-ban nők, átlagos vagy annál rosszabb anyagi helyzetűek. Továbbtanulni az átlagosan legjobb anyagi helyzetben levő fiatalok szeretnének, külföldi munkavállalásra pedig az átlagnál kissé magasabb iskolázottságú és átlagos anyagi helyzetű fiatalok szeretnének. A kivándorlás inkább a középosztályi fiatalok jövőstratégiájának része, és nem a leghátrányosabb helyzetűek menekülési stratégiája, mint Erdélyben megfigyelhettük. Az önálló életvitel nem annyira az elit, hanem az átlagnál csak kissé jobb anyagi helyzetű fiatalok jövőterve. Autóvásárlásra, utazásra az átlagnál idősebb korú, ám szegényebb fiatal fiúk gondolnak.
A vajdasági magyar fiatalok jövőterveinek megválasztásában a település mérete és a magyarok aránya a településen nem szignifikáns. Az anyagi helyzet a személygépkocsi korával és márkájával súlyzott értékei szerint mért különbségek csak enyhén szignifikánsak (95%-os szignifikancia szinten), véleményünk szerint azért, mert az utóbbi évek Szerbiájában megromlott életszínvonal és gazdasági helyzet feltételei között mára kialakult anyagi és jövedelmi különbségek nem tükröződnek megfelelően a hosszabb ideje felhalmozható tartós használati cikkek és vagyontárgyak számában, tehát nem annyira a mai, hanem egy régebbi rétegződést tükröznek. A vállalkozni szándékozó fiatalok átlagos iskolai végzettségűek, ezt a célt Belső-Erdélyben átlagosan valamivel magasabb iskolázottsággal rendelkezők választották. Továbbtanulni az átlagos és annál némiképp alacsonyabb anyagi helyzetben élők szeretnének, ám e családok mai jövedelmi viszonyai lehetnek átlag felettiek is. A többi sajátosságok is az anyagi helyzettel kapcsolatosak, ám mivel ez Szerbia esetében, mint jeleztük, ezzel a mérési móddal nem teljesen a mai állapotokat mutatják, nincs értelme tovább részletezni.
A tanuló fiatalok jövőtervei és a társadalmi háttér
A tanuló fiatalok jövőterveiket tekintve viszonylag homogénebbnek tűnnek a társadalmi háttérváltozók szerint. Az eltérések alapvetően az életkortól és az iskolázottságtól függnek, kisebb mértékben az anyagi helyzettől. A fiatalabbak (20 év alattiak) körében a jobb anyagi helyzetben levők inkább a továbbtanulást, a szegényebbek pedig inkább a külföldi munkavállalást választanák a belső-erdélyiek körében. Más régiókban vannak némi eltérések, ám a jövőtervek részletes tárgyalását inkább a tanulmányaikat befejezettek körében tartottuk érdemesnek, mivel náluk a társadalmi hatások komplexebben érvényesülnek.
Hogyan ítélik meg a fiatalok a személyes élettervek megvalósulási esélyét? Belső-Erdélyben a legnagyobb esélyt a családalapításra, gyermekvállalásra vonatkozó terveknek tulajdonítottak, sorrendben a vállalkozás indítását tervezők következnek, leginkább pesszimisták pedig a lakásvásárlást, a munkahelyszerzést és az önálló életvitelt tervezők. Ám az eltérések, bár szignifikánsak, nem nagyok. A székelyföldi, a felvidéki, a vajdasági és a kárpátaljai magyar fiatalok is hasonlóan látják jövőterveik megvalósulási esélyét, ám azzal a különbséggel, hogy a továbbtanulni tervezők is az optimistábbak élvonalához tartoznak. Az erdélyi román, a felvidéki mindkét nemzetiséghez tartozó, valamint a kárpátaljai magyar fiatalok körében a külföldön munkát vállalni szándékozók is a bizakodók élvonalához tartoznak. A kárpátukrán fiatalok viszont éppen hogy a pesszimista jövőtervek közé sorolják a külföldi munkavállalást, ami érthető az EU 2001. évi Ukrajnát érintő bővítési és vízumperspektívái kontextusában.
7. táblázat. Hogyan ítéli meg általában személyes életterveinek megvalósulási esélyét? (Magyar alminták válaszainak átlagértékei)
8. táblázat. Hogyan ítéli meg általában személyes életterveinek megvalósulási esélyét? (Többségi alminták válaszainak átlagértékei)
Életesemények bekövetkezése és az ifjúsági életszakasz
A jövőtervezés prioritásainak feltérképezése után rátérünk a fiatalok életeseményeinek tanulmányozására. A gyermekkorból a felnőttkorba való átmenetet több életesemény megélése tölti ki. Ezek az életesemények a fiatalok önállósodásának fázisaihoz, a demográfiai életesemények bekövetkezéséhez kapcsolódnak tág értelemben, mint a párkapcsolatok létesítése, az első szerelem, az első szexuális tapasztalat, az (első) házasságkötés vagy az együttélés elkezdése egy stabil partnerrel, az első gyermek vállalása stb.
Mindezek az életesemények a 15–29 éves életszakasz idején következnek be a legtöbb esetben. Azt, hogy a fiatalok hány éves korukban élik meg ezeket az eseményeket az ifjúsági korszakváltás komplexebb témakörébe illeszthetjük. Az ifjúsági életszakasz Nyugat-Euróbában az utóbbi negyedszázadban lényegesen meghoszszabbodott, amelynek több összetevője van, ezek közül az elemzők kiemelik az iskolai ifjúsági korszak meghosszabbodását, a társadalmi reprodukció megváltozását, illetve az iskolai tudás felértékelődését. A fiatalokat közvetlenül ellenőrző intézményeket (család, munkahely) a közvetett ellenőrző intézmények váltják fel, mint a média, a fogyasztói ipar vagy legalább is a hangsúlyok áttevődnek. (lásd Gábor 1996:13).
Egy másik fontos összetevője a korszakváltásnak az első házasságkötési életkor meghosszabbodása és a szülők életkora az első gyermek vállalásakor. A népességtudományi szakirodalomban D. J. van de Kaa nevéhez fűződő második demográfiai átmenet néven foglalják össze ezeket a változásokat, amelyeknek a lényege a következő: 1. a házasság „aranykorát” az „együttélés hajnala” váltja fel; 2. a gyermekközpontú családmodell átalakul, és a központba maga a párkapcsolat kerül; 3. a megelőző fogamzásgátlás helyét az önmegvalósító fogamzásgátlás veszi át; 4. az egységes családmodell pluralizálódik, több családmodell él együtt elfogadottan a társadalomban. Az átalakulási folyamat kezdetét Nyugat-Európában átlagosan 1965-re tehetjük (Van de Kaa, 1987).
Ezek a változások kihatnak a házasságkötéssel, gyermekvállalással és a szexuális élettel kapcsolatos értékek átalakulására. Van de Kaa összefüggésbe hozza az átalakulást az Inglehardt által meghatározott materiális értékekről a posztmateriális értékekre való áttéréssel is. A termékenységi ráták a helyettesítési érték alá sülyednek, a fiatalok (első) házasságkötési életkora későbbre tevődik, a szexuális kapcsolatok elfogadott módon nem elsősorban a gyermeknemzésre korlátozódnak, hanem inkább az önmegvalósítás, a párközpontúság megélését szolgálják. Az első szexuális élmények viszont egyre fiatalabb korra tevődnek át, miközben az első gyermek vállalásának életkora mindkét nem esetében későbbre, a 30 éves kor irányába tolódnak ki (a két nem közötti eltérés fennmarad). Megnövekedik a házasságon kívüli gyermekvállalás, és az együttélések a házasságkötés helyettesítő intézményeivé válnak. Ám ezek a folyamatok a különböző európai országokban nem egyszerre és különböző intenzitással mentek végbe. Kelet-Közép-Európában pedig a kommunista diktatúrák korszerűtlen szemléletű népességpolitikája nem támogatta ezeknek a folyamatoknak a kibontakozását. Emellett a családtervezés hátterében olyan társadalmi változások állnak, amelyek túlnyomóan a keleti blokk országaiban csak 1990 után érvényesültek erőteljesebben, mint az oktatás tömegesedése, a korszerű családtervezési kultúra megismerése és interiorizálása, a posztmateriális értékrend dominánssá válása stb. 1990-től kezdve a legtöbb kelet-közép-európai országban a családhoz kapcsolódó demográfiai események gyorsan kezdtek változni. Különösen a termékenység kezdett el csökkenni, és ez gyorsabban történt, mint az 1970-es évek Nyugat-Európájában. Emellett az első házasságkötési kor és az első gyermek vállalása is későbbre tolódott: 1970 és 1984 között a nők életkora az első házasságkötéskor Svédországban 27,3, NSZK-ban 24,4, Franciaországban 23,9 év, míg Csehszlovákiában 21,1, és a többi keleti országban is 21–22 év között mozgott. Hasonló eltérések voltak a nők átlagéletkorában az első gyermek születésekor. J. Rychtarikova elemezte, hogy a második demográfiai átmenet elmélete menynyire tekinthető univerzálisnak, illetve hol lehet meghúzni a vonalat az átmenet és a válság között az 1990-es évek közép-európai posztkommunista országaiban. Következtetése szerint a változások inkább utalnak krízismagatartásra, mint tudatos (érték)választásra (Rychtarikova 2001). Az eddigi kutatásaim alapján csak részben értek egyet e következtetéssel, miszerint a változásban az értékválasztások nagyobb szerepet játszanak összességében, mint a gazdasági átmenet költségei okozta válság (Veres 2003a).
A Mozaik 2001 kutatás ifjúsági almintái jó alkalmat adnak arra, hogy a fenti életesemények bekövetkezésének átlagos korát megvizsgáljuk több ország magyar és többségi fiataljai körében. Az életesemények tervezésének időpontja és sorrendje a mögöttük meghúzódó értékek feltárására is lehetőséget ad. Ám a fiatalok különböző korévekhez tartoznak, ezért egyesek körében az események jó része bekövetkezett, mások körében ezután következik. Ezért a mintáinkat külön kellett választanunk aszerint, hogy az egyes életesemények bekövetkeztek-e vagy sem. A fiatalok egy része azt válaszolta, hogy vele „soha” nem fog megtörténni egy életesemény. Szexuális tapasztalatokkal legnagyobb arányban a felvidéki magyarok rendelkeznek (90%), a kárpátaljaiak körében a régiók közül a legkevesebben vannak (76–77%). Az állandó partnerrel való együttélés lehetőségét ugyancsak legtöbben a kárpátaljaiak közül utasítják vissza (13, illetve 8 %-ban), a vajdaságiak körében pedig a legkevésbé (1–2%). A házasságkötés elvi elutasításában a régiók között, bár kicsik a különbségek, ugyancsak a kárpátaljaiak vannak a legkevesebben, 1 % körül, míg a Felvidéken ezek aránya 5%, a többi magyar fiatalok körében 2–3%, a többségi román és szerb fiataloknál 1–2% körül mozog.
A már házasságot kötöttek, illetve gyermekkel rendelkezők aránya ugyancsak Kárpátalján a legnagyobb (45, illetve 39%) de a felvidékiek is elég közel állanak hozzájuk. Ebből a szempontból a vajdaságiak körében kötöttek a legkevesebben házasságot (31%), illetve vállaltak gyermeket (26%). Mindezek a különbségek két tendencia érvényesülését mutatják: egyrészt az ifjúsági korszakváltás, illetve a második demográfiai átmenettel járó átalakulások közötti nem túl nagy, de azért érzékelhető különbségek vannak az egyes országok között. A legelőrehaladottabbak az átalakulásban a felvidékiek, őket követik a vajdaságiak és az erdélyiek. A székelyföldi magyarok jól elkülönülnek a belső-erdélyi magyaroktól, de még az erdélyi románoktól is, és a kárpátaljaiakhoz közelednek a családtervezéshez kapcsolódó életeseményeket illetően. Kivétel a szexuális élethez való viszonyulás, amelyben inkább a többi erdélyihez, és nem annyira a kárpátaljaiakhoz hasonlíthatók. A kérdésfelvetésre pontosabb választ adhatunk, ha megvizsgáljuk, hogy ezek az életesemények hány éves korban következtek be, illetve mikorra tervezik őket.
Azok körében, akik már átestek a fenti életeseményeken, régiónként legtöbb egy éves eltérések figyelhetők meg átlagosan az esetek többségében. Az önálló szórakozás 15 éves kortól (vajdasági szláv) 16,3 éves átlagéletkor (ukrán) körül kezdődik el. Először nagyon szerelmesek átlagban 16 éves koruk után lesznek a fiatalok, a régiók közötti különbségek bár szignifikánsak, igen kicsik, egy éven aluliak átlagban. Az első szexuális tapasztalatokban legkorábban a vajdasági (16,8) és a felvidéki magyar fiatalok (17) részesültek, legkésőbb, közel egy évvel később az erdélyi magyar fiatalok (17,8). A nemzetiségi különbségek régiókon belül nem szignifikánsak. Először komoly párkapcsolatot (barátot/ barátnőt) a vajdasági szerb (szláv) fiatalok létesítettek a legkorábban, átlagban 14 és fél éves korban, ám ez messze megelőzi az összes többi régió fiataljait, ezért azt tekintjük irányadónak, hogy ez az életesemény a Kárpát-medence Magyarországon kívüli részein inkább 17 éves kor után következik be, legkorábban a Délvidéken, legkésőbb a Felvidéken és Erdélyben. Állandó partnerrel való együttélés 20,5–22 éves kor között kezdődik átlagosan mindegyik régióban, a kis, de szignifikáns régiónkénti eltéréseket az alábbi táblázatból olvashatjuk ki. Az első házasságkötési kor Kárpátalján 21 év körül, a Vajdaságban, a belső-erdélyi magyar és a felvidéki szlovák fiataloknál 22 év körül van átlagban, máshol 21–22 év között mozog. A régiók közötti eltérések nyilvánvalóvá teszik azokat a régiók közötti különbségeket a társadalmi és értékrendbeli változások fázisaiban, amelyeket már az előbb jeleztünk: a kárpátaljai fiatalok körében a tradicionális életvitel és családmodell inkább jellemző, mint a felvidéken vagy a vajdaságban, míg az erdélyi alminták fiataljai a kettő között helyezkednek el, esetenként a tradicionálisabb, máskor a posztmodernebb felfogásból levezethető magatartásokhoz állnak közelebb, ez utóbbihoz különösen a belső-erdélyi magyarok, aki jelentős részben nagy és közepes városokban élnek és magasabb iskolázottságú szülői háttérrel rendelkeznek.
9. táblázat. A párkapcsolatok fejlődéséhez kapcsolódóan bekövetkezett életesemények átalgos életkora (Hány éves korban történt meg?)
N – érvényes válaszok száma az almintában
Az eltérések mind legalább p=0,0001 szinten szignifikánsak.
A továbbiakban megvizsgáljuk, hogy azokat az életeseményeket, amelyek még a fiatalok többsége körében nem következtek be, milyen életkorra tervezik.
10. táblázat. A fiatalok önállósodásának, életpályájának tervezése. (Hány éves korában fog megtörténni?)
Talán az iskolából való kikerülés tervezett átlagos életkora mint iskolai ifjúsági életszakasz hossza igen lényeges mutatója, s leginkább az mutatja ifjúsági korszakváltás folyamatának fázisát az egyes régiókban: a kárpátaljai ukrán fiatalok 19,2, az ottani magyar fiatalok 21,7 éves korban, a székelyek 22 éves, a felvidékiek 22,5, míg a belső-erdélyi és a vajdasági fiatalok 23 éves kor körül vagy a fölött lépnek ki átlagban az iskolai ifjúsági korszakból. A különbség a két szélső csoport között igen nagy, több mint négy év, ami egy főiskola elvégzésére is elegendő. A magyar fiatalok között kevesebb, két év a különbség. Azt mondhatjuk, hogy az oktatás expanziója az ifjúsági életforma átalakításában a Vajdaságban és Erdélyben a legjelentősebb, Kárpátalján pedig a leggyengébb, ám az ottani magyar fiatalok a kulturális hatások következtében jó két évvel tovább terveznek tanulni átlagosan a többségi társaiknál, ami középtávon jobb munkaerőpiaci pozíciókat jelenthet számukra (ám nem minden esetben a szülőföldjükön). Az első szakmai végzettséget mindegyik régióban 22–23 éves kor között szeretnék megszerezni a fiatalok. A szülői családtól való anyagi önállósodás, illetve a teljes állásban való munkavégzés időzítése ugyancsak elég hasonló mindegyik régióban, ezt átlagban a 24 éves kor körül tervezik.
A fiatalok családtervezésre vonatkozó elképzelései nemenként szignifikánsan különböznek.
Általában a fiúk több mint egy évvel később vállalkoznának állandó partnerrel való együttélésre, házasságkötésre vagy gyerekvállalásra, mint a lányok. Az együttélés elkezdésére várhatóan a kárpátaljai lányok vállalkoznak a legkorábban, átlagosan 22,9 évesen az ukrán, illetve 23,4 évesen a magyar lányok. Erdélyben 24 éves kor körül, a Vajdaságban 25 éves kor körül kezdenék el az együttélést a lányok, a fiúk mindenhol egy, egy és fél évvel később vállalkoznának erre. A házasságkötésre átlagosan még később vállalkoznának a fiatalok, ám a kárpátaljai magyar lányok 23,4 éves korban már vállalkoznának, a többi régióban ez 25 éves kor utánra tervezett, a szlovák lányok azok, akik a legkésőbbre, 27 év utánra kitolnák a férjhezmenetelt. A fiúk mindenhol 27 éves kor körül vagy az után tervezik a házasságkötést, kivéve az ukrán fiúkat, akik átlagban már 25,4 éves korban hajlandók. A tradicionálisabb régiókban, mint Kárpátalja, még három év is lehet a fiúk és a lányok közötti áltagos eltérés a házasságkötés várható életkora között, míg a „modernebb” gondolkozású, nagy arányban a fővárosban (Pozsonyban) élő szlovák fiatalok között még fél éves eltérés sincs. Az első gyermek vállalása a lányok körében 26, a fiúknál 27 éves kor után várható, minden régióban az átlagértékek a várható házasságkötési életkort követik, annál néhány hónappal későbbre tehetők.
11. táblázat. A családtervezés életeseményei, átlagos életkorok. (Hány éves korában fog megtörténni?)
A továbbiakban megvizsgáltuk, hogy a fiatalok családi-származási háttere hogyan befolyásolja a házasságkötés és az első gyermek vállalásának várható életkorát. A két változó közül csupán a házasságkötési kor variációit vizsgáltuk meg a társadalmi háttérváltozók alapján, mert igen hasonlóan viselkednek, erős korreláció van közöttük (r=0,82). Az elemzés eredményeként az alábbi regressziós együtthatókhoz jutottunk:
A fiúkkal végzett regressziós modellekben kevesebb változó játszik szerepet, mint a lányok esetében, így eredményeiket nem ismertetjük külön-külön.
A lányok esetében legerősebb hatása az életkornak van, ez a változó minden régióban 0,6-nál nagyobb Beta-együtthatóval szerepel, és pozitív értékekkel, ami arra utal, hogy minél idősebbek a válaszolók, annál magasabb életkort jelöltek meg az első házasságkötés céljából. Ebben a formában az életkori hatás mint egyéni tényező jelenik meg, hiszen érthetően a jelenlegi életkoruknál alacsonyabb kort nem jelölhetnek meg a házasságkötés éveként. Ám a válaszok azt is mutatják, hogy a legfiatalabbak, a 15–19 évesek átlagban a legkisebb első házasságkötési kort jelölik meg. Ám a dél-szlovákiai szlovákok körében, akikről tudjuk, hogy a településszerkezetből adódóan a leginkább urbánus, jó társadalmi hátterű, magas iskolázottságú csoport, ott már érvényesül a 15–19 éves korúak körében az ifjúsági életszakasz meghosszabbodásának a hatása a jövőtervezésben is: az első házasságkötési kor későbbre, 27 éves kor körülire való tervezése átlagosan, ami a 20–24 évesek tervéhez is közel áll. Az első gyermek vállalásának átlagos tervezett életkora pedig csupán a szlovákoknál egyezik meg a két fiatalabb korosztály körében (27,3 év), ami magasabb, mint a többi almintában. Legközelebb a románok és a felvidéki magyarok állnak a szlovákokhoz, a 15–19 évesek körében várhatóan 26,4 éves átlagéletkorral az első gyermek születésekor. Az iskolázottság hatása az előbbinél jóval gyengébb, annak, hogy még tanulnak vagy sem igen jelentős a hatása, különösen Székelyföldön (B=0,409). A Vajdaságban a település lélekszáma, illetve Kárpátalján a magyarok aránya a településen fejt ki némi hatást. Belső-Erdélyben és a Felvidéken pedig az anyagi helyzetnek is van hatása a házasságkötési életkorra, valószínűleg azért, mert itt a legnagyobb az anyagi-gazdasági differenciálódás mértéke a társadalmi térben.
12. táblázat. Lineáris regressziós modell 15–29 éves nőkre (magyar alminták)
Függő változó: hány éves korában tervezi házasságot kötni;
Független változók: életkor, elvégzett iskolai osztályok száma, apa*/ anya** elvégzett iskolai éveinek száma, tanul (1 – igen, 0 – nem), a lakhely településének lélekszáma, magyarok aránya, anyagi helyzet (használati cikkek száma súlyozva);
p – a Beta-együtthatók szignifikancia szintje
Láthatjuk, hogy a társadalmi-származási tényezők jelentős mértékben meghatározzák a családtervezés időzítését. Az életkor hatása mögött is felfedezhetjük a társadalmi háttérhatást, ami azonban nem a régiókon belül, hanem a régiók között figyelhető meg. Az első házasságkötés, illetve az első gyermekvállalás kora tekintetében, bár látszólag ugyanazon régió etnikumai között is eltérések vannak, valójában a 15–19 évesek körében csak a Felvidéken szignifikáns a különbség (T-próbával p=0,001), de itt az adott régió fiataljainak települési szerkezetbeli eltéréseire vezethetők vissza. Ám a többségi fiatalok számára ezek a régiók az ország fejlettebb részét alkotják, a teljes országos többségi minták és a kisebbség társadalomszerkezete között már kisebbek lennének vagy esetenként eltűnnének a különbségek. Szlovákiában Pozsonyt a dél-szlovákiai szlovákokkal közösen vizsgálva elmondhatjuk, hogy jobb társadalmi háttérrel rendelkeznek az itt élő szlovák fiatalok, mint a teljes Szlovákia fiatalsága, a szegényebb keleti és északi vidékekkel együtt. A társadalmi konkurenciaharcban azonban Dél- és Észak-Szlovákia nem különül el, hiszen Pozsony az egész ország fővárosa, és viszonylag kis országról van szó, különösen északi-déli irányban. Ha Magyarországon kiválasztanánk Budapestet egy hozzá kapcsolódó kisebb régióval (Észak-Magyarország vagy ilyesmi), akkor ebben a régióban a főváros ifjúsága akár 50%-os arányt képezne a mintán belül, így az attitűdök tekintetében is „modernebbek” vagy „posztmodernebbek” lennének a fiatalok a családtervezés tekintetében is, mint az országos átlag fiataljai.
A kivándorlás mint jövőstratégia
A jövőtervek egy sajátos vonatkozása, hogy a fiatalok jövőjüket szülőföldjükön vagy máshol képzelik el. A jövőtervek között szerepelt ugyan az előbbi részben a külföldi munkavállalás, mégis, az ott felsorolt alternatívák kontextusában, viszonylag kevesen választották a kivándorlást mint célt. A külföldi munkavállalást inkább mint eszközt tételezhetjük a további célok eléréséhez, és mint kényszerpályát azon fiatalok számára, akik országukban nem tudják életcéljaikat megvalósítani az elvárásaik szintjén.
Arra a kérdésre, hogy tervez-e külföldön munkát vállalni, a különböző régiókban az alábbi válaszokat adták:
4. ábra. Tervezi-e, hogy a jövőben külföldön vállal munkát?
A legerősebb a külföldi munkavállalási szándék Erdélyben, és azon belül is az erdélyi románok, illetve a belső-erdélyi magyar fiatalok körében, akik többsége tervez külföldön dolgozni, ami elgondolkodtató. Bár a románoknak még erősebb a kivándorlási szándékuk, ezek megvalósításának lehetősége nagyobb a magyarok számára, így a tényleges kivándorlást illetően a mérleg a magyarok „javára” billen el. Székelyföldön Erdély többi részéhez viszonyítva mérsékeltebb a külföldi munkavállalási kedv, 33%-os, ám ez az arány is magasnak számít. A Felvidéken mind a magyarok, mind pedig a szlovákok körében a külföldi munkavállalási szándék hasonló mértékű, 35% körüli. Kárpátalján pedig mindkét etnikum esetében 40%-os. A Vajdaságban a legkisebb a kivándorlási szándék, és különösen alacsony a szerbek körében, feltehetően mert nincs nagy realitása eljutni más országokba, hiszen ők magyarul nem beszélnek, az EU-országokba pedig vízumra van szükségük.
A fiatalok munkaerőpiaci pozíciója igen jelentős szerepet játszik a kivándorlási szándékok artikulálásában. Mindegyik régióban rendszerint a tanuló fiatalok szeretnének nagyobb arányban munkát vállalni külföldön.
A kivándorolni szándékozók társadalmi-származási hátterét Anova-teszttel elemeztük, a már ismertetett mennyiségi változókkal számolt átlagértékek alapján.
13. táblázat. A társadalmi háttérváltozók átlagértékei a külföldi munkavállalás tervezése szerint
Az eltérések szignifikánsak: * p=0,05–0,01, **p=0,001, ***p=0,0001. A *-gal nem jelölt eltérések a kivándorolni tervezők és nem tervezők átlagértékei között nem szignifikánsak.
A kivándorolni szándékozók társadalmi profilját régiónként az alábbi módon jellemezhetjük.
A kivándorolni szándékozó belső erdélyi magyarok az átlagnál kissé jobb anyag helyzetű, közepes és nagyvárosokban élő fiatalok, ezeken a településeken kisebb arányban élnek a magyarok, mint átlagosan (a sajátos belső-erdélyi településszerkezet következtében).
Az erdélyi románok körében a kivándorolni szándékozók inkább az átlagnál alacsonyabb iskolai végzettségűek, és inkább a magyarok által kisebb arányban lakott településekről vándorolnak ki, akárcsak a magyarok.
Székelyföldről azok a fiatalok terveznek külföldön dolgozni, akik magasabb iskolázottsági hátterű családból jönnek (apa elvégzett osztályainak átlaga a teljes átlagnál 0,6 évvel magasabb), nagyobb arányban a városokból, ahol átlagosan valamivel nagyobb a románok aránya, mint a falvakban (ám ebben a régióban e tényezőnek nincs jelentősége, hiszen a magyarok aránya a városokban is átlagosan 91%).
A Felvidékről azok a magyar fiatalok szeretnének külföldön dolgozni, akiknek az apja az átlagosnál magasabb iskolai végzettséggel rendelkezik, az átlagnál jobb anyagi helyzetű családból származnak és inkább a nagyobb lélekszámú településeken, azaz városokban élnek.
A szlovákok közül a magyarokhoz hasonlóan azok vándorolnának el inkább, akiknek jó családi háttere van és városokban élnek.
A kárpátaljaiak körében minden réteget érint a kivándorlási szándék, csupán az ukránok esetében szignifikáns a település lélekszáma szerinti eltérés, a nagyobb településekről mennének inkább el. A Vajdaságban is a magasabb kulturális háttérrel rendelkező magyarok mennének el, de a többi változó szerinti eltérések nem szignifikánsak.
A válaszok a régiókat két csoportra osztják. Az egyik csoportot a kárpátaljaiak képezik, ahol a potenciális külföldi munkavállalók körét nem lehet jól elkülöníteni a társadalmi háttér függvényében. A többi régiókban, a vajdasági szerbeket leszámítva – akik közül kevés menne el – a jobb társadalmi háttérrel rendelkezők közül az átlagnál nagyobb arányban terveznek külföldön munkát vállalni. Ennek az a fő oka, hogy ők azok, akiknek az elvárásszintjük magasabb, és az otthoni életkörülmények ezt rövidtávon nem tudják számukra biztosítani.
A külföldi munkavállalás célországai között a határon túli magyarok körében Magyarország érthető okokból kiemelt helyen van. A többségi fiatalok közül csupán a kárpátukránok esetében kerül első helyre Magyarország, feltehetően mert más országba nem sok esélyük van eljutni, a többi országban 10%-nál kevesebben szeretnének Magyarországon dolgozni a többsági fiatalok. A kárpátaljai magyarok szinte kizárólag Magyarországot jelölték meg célországként, őket követik a székelyföldi fiatalok, akik majdnem 80%-ban Magyarországon szeretnének dolgozni. őket követik a belső-erdélyi magyar fiatalok 63%-kal, a vajdasági magyarok 58%-kal. A felvidéki magyaroknak még 30%-a sem akar Magyarországra jönni. A célországok megválasztása jól tükrözi a különböző régiók életszínvonalát: minél közelebb áll a magyarországihoz, annál kisebb arányban szeretnének Magyarországon dolgozni, és annál többen jelölik meg az Európai Uniót vagy más kontinenst.
A célországok megválasztása nem csupán az otthoni életszínvonalat, hanem az általános versenyképes szaktudás színvonalát is mutatja. A társadalmi-származási háttérváltozók segítségével kimutatható, hogy a régiókon belül, a Vajdaságot leszámítva azok jelölték meg Magyarországot mint potenciális célországot, akik az átlaghoz képest alacsonyabb iskolázottságú és szerényebb anyagi helyzetű családi háttérrel rendelkeznek. Természetesen ezek a háttértényezők összekapcsolódnak a településtípussal is, ugyanis a hátrányosabb helyzetű fiatalok nagyobb arányban élnek a rurális térségekben, ahol a magyarok aránya nagyobb, mint a közepes és nagyobb városokban. Ezek a tényezők pedig közvetve azt is jelzik, hogy az idegennyelv-ismeret hiánya is hozzájárul, hogy Magyarországot jelöljék meg potenciális országként.
14. táblázat. Mely országban tervezi (elsősorban), hogy munkát vállal? (A kivándorlási szándékkal rendelkezők válaszai százalékban)
Aszerint, hogy tanulnak-e még a fiatalok nincsenek szignifikáns eltérések a célország megválasztásában. Ehhez hasonlóan az életmóddal való elégedettségnek sincs szerepe az országválasztásban.
5. ábra. Mennyi időre vállalna munkát Magyarországon?
Arra a kérdésre, hogy mennyi időre szeretne munkát vállalni Magyarországon, a többségük több mint egy évre vagy hosszabb időre menne el a szülőföldjéről. A kárpátaljaiak és a felvidéki magyarok közel 30%-a mindig Magyarországon szeretne dolgozni, ám a felvidékiek kisebb része jönne Magyarországra dolgozni, így esetükben ez a teljes potenciális külföldi munkavállalók körén belül nem jelentős arány. A rövid, fél éves vagy kevesebb időre munkát vállalók aránya Erdélyben és Kárpátalján számottevő, ezek a szezonmunkások köréből kerülnek ki.
Következtetések
A Kárpát-medence magyar kisebbségi fiataljainak, valamint a velük egy régióban élő többségi fiatalok jövőtervezését egyrészt a régió általános társadalmi-gazdasági állapota, másrészt pedig a régión belüli társadalmi réteghelyzet határozza meg. A jobb helyzetben levő régiók fiataljai körében – legyenek azok magyarok vagy többségiek – megfigyelhetjük az ifjúsági életszakasz meghosszabbodásának jeleit, az iskolai ifjúsági életszakasz meghosszabbodását és az oktatás expanzióját. E változások a Van de Kaa-féle második demográfiai átmenet hátterét képező posztmateriális értékrend elterjedését is elősegítik. Ezek az eredmények megerősítik azt a megállapítást, hogy a kelet-közép-európai változások a gyermekvállalásban és a családtervezés, a házasságkötési életkor kitolódásában nem elsősorban a rendszerváltás veszteséges régióiban, hanem éppen a fejlettebb, nyereségesebb régiókban figyelhetők meg (almintáink közül leginkább a dél-szlovákiai többségi fiataloknál, akiknek nagy része a prosperáló Pozsonyban és környékén él).
A régiókon belüli társadalmi-származási háttér is igen jelentősen artikulálja a jövőstratégiákat. Különösen az urbanizáltabb régiókban – mint Belső-Erdély, Felvidék és Vajdaság – figyelhető jelentősebb differenciálódás a társadalmi háttér szerint. A jövőtervekhez sajátos társadalmi profillal rendelkező ifjúsági csoportokat soroltunk, amelyek bizonyos mértékig összecsengenek a Zinnecker-féle osztálypecifikus habitusokkal és ifjúsági ideológiákkal. A legjobb gazdasági és kulturális háttérrel rendelkező, „elit” fiatalok a gazdasági osztályfrakciókra jellemző vállalkozói, a kulturális osztályfrakciók, a továbbtanulást vagy az elvontabb önálló életvitelt választották, ami az ifjúsági életszakasz önállósodásának egy kifejeződése, és mint ilyen az ifjúsági korszakváltás folyamatának a kifejeződése. Székelyföldön és Kárpátalján e változások még gyengébben mutatkoznak, de a városi fiatalok körében megfigyelhetők ennek jelei.
A külföldi munkavállalási szándékok Erdélyben kiemelkedően magasak, aminek egyik fő oka, hogy a fiatalok jelentős része az oktatás expanziója és a családtervezéssel kapcsolatos attitűdök átalakulása mellett a korlátozott gazdasági kilátások között arra kényszerül, hogy máshol valósítsa meg a lehetőségekhez képest „ígényes” jövőterveit. Ez a kényszerítő erő minden régióban megfigyelhető, de eltérő mértékben, és a többségi fiatalokat is a helyi magyar fiatalokhoz hasonló mértékben sarkallja a kivándorlásra. Ám a külföldi munkavállalási lehetőségek a szomszédos Magyarországon a magyar fiatalok számára könnyebben megvalósíthatók, így az eddigi trendeknek megfelelően a magyarok közül többen kivándorolnak.
Jegyzetek
1. A szlovák almintában ilyen válaszlehetőség külön nem szerepelt, mivel számukra Magyarország nem kiemelt célország.
2. A – jel arra utal, hogy az illető kategóriában a megfelelő okciót nem választották.
Felhasznált irodalom
Bourdieu, P.: A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése. Budapest, Gondolat, 1978.
Eyal–Szelényi–Townsley: Making Capitalism without Capitalists. London–New York, Verso Books, 2001.
Gábor K.: Társadalmi átalakulás és ifjúsági korszakváltás. In.: Ifjúságkutatás. Educatio füzetek, Budapest, OKI, 1996, 13–34. p.
Mozaik 2001. Szerk.: Szabó A.–Bauer B.–Laki L.–Nemeskéri I. Budapest, Nemzeti Ifjúságkutató Intézet, 2002.
Rychtarikova, J.: Második demográfiai átmenet zajlik Kelet-Európában? Régió, 2001/1. (Első kiadás: Is Eastern Europe Experiencing a Second Demographic Transition? Acta Universitatis Carolinae, No. 1, 19–44. p.)
Van de Kaa, D. J.: The 2nd Demographic Transition in Europe. Population Bulletin, vol. 42, No. 1, March, Hollandia, Population Reference Bureau, 1987.
Veres V.: Erdély természetes szaporodási folyamatai Európai kontextusban az ezredfordulón. Korunk, 1. szám, 2003a.
Veres V.: A társadalmi struktúra etnikai sajátosságai a posztszocialista Erdélyben. Erdélyi Társadalom, 1. szám, 2003b, Kolozsvár.
Zinneker, J.: A fiatalok a társadalmi osztályok terében. In.: Gábor Kálmán (szerk.): Civilizációs korszakváltás és ifjúság. Szeged, Szociológiai műhely, 1993a.
Zinnecker, J.: Gyermekkor, ifjúság és szociokulturális változások az NSZK-ban. In.: Gábor Kálmán (szerk): Civilizációs korszakváltás és ifjúság. Szeged, Szociológiai műhely, 1993b.
Kontra Miklós: A társadalomtudományi kutatások néhány etikai vonatkozása
Zsuzsa kikosarazott
Egy világhírû magyar származású amerikai nyelvész, akihez már évtizedes barátság fûzött, és akivel tõlünk telhetõen segítettük is egymás kutatásait Amerikában, illetve Magyarországon, Gál Zsuzsa (Susan Gal) engem 1995-ben váratlanul kikosarazott. Zsuzsát a burgenlandi Felsõõrben végzett kutatásai tették világhírûvé, 1979-ben megjelent Language Shift címû könyve máig a nyelvcsere klasszikus leírásának számít, amit minden valamire való nyelvészetbe bevezetõ tankönyvben idéznek azóta is. Történt, hogy épp annak a kutatásnak a megszervezésével foglalatoskodtam, aminek eredményeit A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén címû könyvsorozatban közöljük (eddig Csernicskó 1998, Göncz 1999 és Lanstyák 2000 jelentek meg), s kézenfekvõnek tartottam, hogy Felsõõrben folytassunk egy utóvizsgálatot, nézzük meg, mi változott Gál 1974-es terepvizsgálata után 20 évvel, miben váltak be jóslatai s miben nem, úgy folytatódott/alakult-e a felsõõri nyelvcsere, ahogy õ megjósolta. Megkértem hát Zsuzsát, adja meg néhány 1974-es adatközlõje nevét s lakcímét, hadd keressük fel õket 20 év után.
Zsuzsa kerek perec elutasította kérésemet, mondhatni kikosarazott, ami engem nagyon meglepett. Arra hivatkozott, hogy az adatközlõinek tett ígérete meg az amerikai kutatási etikai szabályok kérésem teljesítését lehetetlenné teszik. Én úgy gondoltam, hogy bõven vagyok már Gál Zsuzsával olyan jóban, hogy erre a kicsinységre nyugodtan megkérhetem, s õ nyilván segít is nekem, talán még fantáziát is lát majd az utóvizsgálatban. 1995-ben már jelentõs amerikai tapasztalataim voltak, két részletben már több mint négy évet töltöttem tanárként s kutatóként az USÁ-ban, de Gál Zsuzsa elutasítása abszolút váratlanul ért. Nem ismertem azokat a Kelet-Európában hihetetlen, Nyugat-Európában is furcsa kutatásetikai szabályokat, amelyek a Berkeleyben nyelvészeti antropológiából doktorált és már a University of Chicago-n professzor Gál Zsuzsát kötötték. Kikosarazásom részletes okait már nem kérdeztem meg Zsuzsától, de nyilván az lehetett a helyzet, hogy õ megígérte minden adatközlõjének a teljes titoktartást, hogy személyazonosságukat soha senkinek nem fedi fel, s ez rám is vonatkozott, mint mindenki másra is.
Éva büszke adatközlõi
Gál Zsuzsáéval ellentétes Darvas Éva története, aki szintén az USÁ-ban élõ magyar antropológus, s akinek a Michigan államban élõ magyarokról szóló könyvében, az Allen Park-i református templomban szerdánként csigatésztát gyúró asszonyokról szóló leírásában a következõt lehet olvasni: „Az antropológiában bevett gyakorlattól eltérõen nem álneveket használok, hanem a résztvevõk valódi neveit közlöm. Ezek az asszonyok nagyon büszkék arra, hogy részt vesznek a csigakészítésben, ezt életük részének, némelyek pedig életük értelmének tekintik. Néhány asszony a csigakészítést élete egyetlen fontos tevékenységének tartja, olyasminek, aminek mindig nagy várakozással tekint elébe”1 (Huseby-Darvas 2003:91, saját fordításom K. M.). S valóban, a leírásból megtudjuk, hogy a fényképen is látható asszonyok egyikét Mrs. Juliska Birónak hívják, a másikat Mariska Leleszinek, és így tovább (Huseby-Darvas 2003:39–41).
Kinek van igaza – kérdezhetné az ámuló somorjai, pesti vagy csíkszeredai magyar társadalomkutató – Gálnak vagy Darvasnak? Azt hiszem, mindkettõjüknek, de mindkettõnek másképp. A normális Duna-medencei ésszel felfoghatatlanul merev USA-beli kutatásetikai szabályokat a legtöbb amerikai kutató saját legjobban felfogott érdekében betartja: ha például egy egyetemen egy gyógyszerkutató megsérti a föderális kutatásetikai szabályokat, akkor az egyetem minden más kutatóját (beleértve az esztétákat, zenetörténészeket és atomfizikusokat) kizárhatják a föderális kutatási támogatásokból (Milroy–Gordon 2003:79). Gál Zsuzsának tehát a maga amerikai szempontjából abszolút igaza volt. De igaza volt Darvas Évának is, holott – a csigatésztát gyúró asszonyok esetében – homlokegyenest ellenkezõ utat választott, mint Gál Zsuzsa. Pontosabban: Darvas sem sértett szabályt. Az Amerikai Nyelvtudományi Társaság 1992. évi, az emberekkel kapcsolatos kutatásokról szóló etikai útmutatója ugyanis többek közt ezt mondja: „Bizonyos szempontból a nyelvészeti kutatások eltérnek a természettudományi és társadalomtudományi kutatások jelentõs részétõl. A nyelvi jelenségek felfedezése közben a kutató sok olyan kérdést tesz fel, amelyeket az adatközlõ vár, elõre feltételez. Ezek a kérdések ritkán zavaróak vagy sértõek. Továbbá, a sikeres kutatás azon is múlhat, hogy a nyelvész megtanulja-e s megfigyeli-e azokat az udvariassági és barátsággal kapcsolatos normákat, amelyek betartását adatközlõi elvárják. Az adatközlõk gyakran büszkék nyelvtudásukra s meg is kívánják, hogy a kutatáshoz való hozzájárulásuk okán nevük ismertté váljon. Nevük elhallgatása számukra nemkívánatos lenne. Az amerikai indiánok néha jogosan kritizálják a korábbi nyelvészeti kutatókat azért, mert elhallgatták az indiánok hozzájárulását nyelveik leírásához. Egy nyelv beszélõi iránti méltányos magatartás nagyrészt a beszélõk szempontjainak megértésén múlik, s ami az egyik helyzetben helyénvaló, a másikban nem feltétlenül az”2 (http://www.lsadc.org, saját fordításom K. M.)
Miért lenne jó titkos hangfelvételeket készíteni?
A kézikönyvek (pl. Babbie 1998:526–547 és Milroy–Gordon 2003:79–87) általában egyetértenek abban, hogy a kutatásban való részvételnek önkéntesnek kell lennie, a kutatóknak az adatközlõkre vonatkozó információkat titkosan kell kezelniük, és a résztvevõket nem szabad megtéveszteni, vagyis az adatközlõknek minden a kutatással kapcsolatos információt elõre meg kell ismerniük, képesek kell legyenek mérlegelni részvételük esetleges következményeit. Ez a tájékozott beleegyezés elve (angolul: informed consent). Az USÁ-ban az adatközlõkkel gyakran aláíratnak egy nyilatkozatot, amely:
a) ismerteti a kutatás menetét és célját,
b) felsorolja a részvételbõl fakadó esetleges kockázatokat,
c) garantálja, hogy az adatközlõ névtelen marad és a tõle nyert információkat titkosan kezelik,
d) közli, hogy az adatközlõ részvétele önkéntes, a kutató pedig garantálja, hogy az adatközlõ bármikor megszakíthatja részvételét, és
e) tartalmazza a kutatásvezetõ és a kutatási intézet/egyetem kutatási tervekért felelõs bizottságának elérhetõségeit.
Nálunk ez még nincs így, de efelé haladunk mi is.
A nyelvész azonban legszívesebben megtévesztené adatközlõit, vagyis titkosan készítene videó- vagy magnetofon-felvételeket elemzés céljára, mivel tudja, hogy az emberek beszédét lényegesen befolyásolja az, hogy kivel s hol beszélgetnek éppen. Ha tudja valaki, hogy figyelik a beszédét, megpróbál megfelelni egy vélt társadalmi elvárásnak („helyesen” kezd beszélni), tehát nem úgy beszél, ahogy általában, normálisan szokott. Ha egy új ismerõsöm megkérdi, hogy mi a foglalkozásom, s erre azt mondom: nyelvész vagyok, tízbõl nyolcan szabadkozni kezdenek, hogy sajnos õk nem beszélnek elég helyesen magyarul. Amikor az 1980-as évek második felében elkezdtem adatokat gyûjteni egy mondattani változáshoz, addig a pillanatig, amíg nem tartottam errõl elõadást az MTA Nyelvtudományi Intézetében, kollégáim spontán nyelvhasználatában elõforduló példákat is gyûjthettem számosat. De mikor kiderült számukra, hogy vizsgálom a természetesen, hogy esik az esõ-típusú szerkezeteket (ez a természetes, hogy esik az esõ és a természetesen esik az esõ „keveredése”, a nyelvmûvelõk helytelenítik, de Magyarország lakóinak fele nyelvtanilag helyesnek ítéli), nyelvész kollégáim egyik napról a másikra kiiktatták beszédükbõl az ilyen mondatokat. A nyelvész azt a beszédet szeretné megfigyelni, rögzíteni és elemezni, amit akkor produkálnak az emberek, amikor nem figyelik õket. Ez a megfigyelõi paradoxon, aminek feloldására számos trükköt dolgoztak ki a szociolingvisták (lásd pl. Labov 1988, Kontra 1991/1999).
Az embereket megtéveszteni nem etikus dolog, tehát titkos felvételeket készíteni sem az, tudományos célból sem. Hogy mi számít megtévesztésnek, s mi nem, azt persze nem lehet egyértelmûen eldönteni, ezért a kutatásetikai szabályok nem mindenhol egyformák. Az amerikai William Labov azok közé tartozik, akik a titkos felvételek készítését határozottan ellenzik, õ azt sem tartja megengedhetõnek, hogy a kutató, ha titkos felvételt készít, utólag engedélyeztesse a felvétel kutatási célú felhasználását (az engedély megtagadása esetén viszont semmisítse meg a felvételt). Labovnak az a tanácsa mindenesetre megszívlelendõ, hogy „nem szabad olyat tenni, amit aztán a nyilvánosság elõtt nehéz lenne megmagyarázni” (1988:46).
A kisajátítás két fajtája: gyarmatosítás és plágium
Gyarmatosítás
A kelet-európai társadalomtudomány nyugati gyarmatosításáról tanulságos vita zajlott a Replika címû folyóiratban Csepeli, Örkény, Scheppele (1996) cikkének megjelenését követõen. A gyarmatosítás (etikátlan kisajátításnak is nevezhetném) azonban nemcsak Nyugat–Kelet viszonylatban mûködhet, hanem magyar–magyar viszonylatban is, amikor magyarországi kutatók és/vagy kutatásszervezõk élnek viszsza erõfölényükkel, s kényszerítenek rá határon túli magyar kutatókra olyasmit, amit õk maguktól nem tennének. Hunèík Péter a magyar–magyar kapcsolatokról többek közt ezt írta nemrég: „A kisebbségi körülmények között dolgozó értelmiségiek számára olyan intézményrendszerre van szükség, amelyben az adott munkafolyamatok, kutatások teljes egészében elvégezhetõk. Tehát szakítani kell azzal a gyakorlattal (támogatási rendszerrel), amely bedolgozóként foglalkoztatta a magyar szakértelmiség tagjait, vagyis úgy volt szervezve, hogy a kisebbségi kutatók csak részfeladatokat tudtak elvégezni, az anyag végsõ feldolgozása, a kutatás összegzése Budapesten történt” (Hunèík 2003:167). Hasonló véleményt fogalmazott meg Tóth Károly is, aki a következõt nyilatkozta errõl: „azt mondja a partner /…/ hogy van egy Kárpát-medencei kutatás, és ti fogjátok csinálni a szlovákiai részét. Erre vonatkozólag megkapjátok a teljes kutatási anyagot, és azt csináltok vele, amit akartok, úgy dolgozzátok föl, részt vehettek az összegzésben. Ezt teljesen korrekt viszonynak értékelik Budapesten. Számunkra azonban nem teljesen az. A következõk miatt. A kutatásnak a koordinációja Budapesten történik. Általában egy Kárpát-medencei kutatás 5–6 partnert jelent, de fõleg a budapesti partnernek a szándékait tükrözi. Következésképpen mi hiába kérdezzük le Szlovákiát, hiába kapjuk meg a szlovákiai adatokat, azt a kérdõívet nem mi állítottuk össze, nem a mi szándékainkat, nem a mi értékeinket, nem a mi kutatási céljainkat tükrözi. Következésképpen nagyon keveset tudunk belõle hasznosítani” (Bárdi–Papp 2003:262).
Ennek a Budapesttõl való függõségnek, pontosabban a magyarországi tudományszervezõknek való kiszolgáltatottságnak néha olyan példáját is látni lehet, amikor X tudomány magyarországi mûvelõje Y tudomány határon túli mûvelõire erõltet rá egy kutatási programot, s teszi ezt úgy, hogy Y tudományhoz nem ért, s a hozzáértõ kisebbségi tudósok ellenvéleményét ignorálja. Teheti, mert õ adja a pénzt…
Plágium
A plágium, vagyis amikor egy kutató egy másik kutató szellemi termékét eltulajdonítja, idõnként elõfordul, s általában le is leplezõdik. De a plágium következményei nem mindenhol egyformák. Bécstõl keletre sokkal enyhébbek, mint onnan nyugatra. Tájainkon a plágiumot sokan olyan kínos ügynek tekintik, amit – ha már kiderült – jobb eltussolni, mintsem büntetni. Az ártatlan olvasó esetleg úgy véli, túlzásokra ragadtattam magam. Sajnos nem. Elmondok két történetet. Az elsõ velem történt.
1990-ben a Magyar Tudományos Akadémián egy kandidátusi vita bíráló bizottságában ültem, s bemutattam, hogy a jelölt disszertációjának egy része plágium: más szerzõ már nyomtatásban megjelent szövegének szó szerinti átvétele, forrás megjelölése nélkül. A bizottság a disszertációt magas pontszámmal elfogadta, s én másnap levélben közöltem a Tudományos Minõsítõ Bizottság Nyelvészeti Szakbizottságával, hogy a jövõben nem fogok semmilyen felkérésüknek eleget tenni, nem fogok disszertációkat bírálni vagy opponálni. A magas szakbizottság igen meglepõdött, maga elé idézett, jól kifaggatott, hogy mit is értek én plágiumon, elnöke megfenyegetett, hogy ha sokat akadékoskodok, megvonhatják kandidátusi fokozatomat.3 Több mint egyórás épületes „vita” után a bizottság a kandidátusi fokozatot a jelöltnek megadta. Értem én, hogy miért: ha nekem adnak igazat (vagyis ha elismerik, hogy egy tízsoros szöveg szó szerinti átvétele forrásmegjelölés nélkül plágium), az egyben annak is elismerése lett volna, hogy az egész kandidátusi eljárás (a diszszertáció benyújtásától kezdve az eredmény kihirdetéséig) alkalmatlan arra, amire való, a tudományos teljesítménynek az elismerésére, a saját kutatási eredményeknek a másoktól lopottaktól való megkülönböztetésére.
Ha valaki azt hinné, hogy ilyesmi csak a szocializmusban fordulhatott elõ (vagy rögtön megszûnése után, amikor a lendület még továbbvitt régi rossz szokásokat), ki kell ábrándítanom. Elõfordul ez mai is, Magyarországon biztosan. Én nem csodálkozom rajta, mert a politikai hatalom szerkezete megváltozott ugyan, de az emberek, mi, akik Magyarországon élünk, ugyanazok vagyunk. Nemrég, vagyis 2004 májusában, Budapesten az egyik minisztérium kihirdette a magyar nyelv felvirágoztatására (megmentésére?) létrehozott 100 millió forintos összköltségû pályázatainak eredményét. Tudósított errõl az Élet és Irodalom is, a május 21-i számának 14. oldalán. A pályamunkák jeligések voltak, s valakinek kiosztottak egy olyan megosztott elsõ díjat is (egymillió-kétszázötvenezer forinttal egyetemben), aki nem tíz sort lopott egy már nyomtatásban megjelent könyvbõl, hanem többször tíz oldalt. Amikor a botrány elkezdett kipattanni, valaki azt javasolta a kárvallottnak, hogy a bonyodalmak elkerülése végett legjobban tennék, ha megosztanák egymás között az 1 250 000 forintot azzal, akinek ünnepélyesen kiosztották az elsõ díjat. Értsük meg jól: a bonyodalmak elkerülése végett. Ennek az embernek a plágium bonyodalom, amit el kell kerülni. Õ úgy kerülné el, hogy fölbiztatja a kárvallottat, hogy lépjen be a korruptak klubjába, félpénzért. Amit itt elmondtam, az Magyarországon ma elég természetes. Kérem a fiatalokat, értsék meg, próbálják megérteni, mirõl beszélek. Nem az én érdekem, hogy megértsenek, hanem az övék.
Társadalmi felelõsségünkrõl
A társadalomtudományi kutatás tehát akkor etikus, ha a kutató nem okoz kárt azoknak, akiket vizsgál, s más kutatókat sem rövidít meg. Cameron és munkatársai (1992) megkülönböztetik az etikus kutatást a pártfogó kutatástól (angolul: advocacy research). Ez utóbbiban nemcsak az adatközlõket kutatják, hanem az adatközlõkért is folyik a tudományos munka. Az alapelv az, hogy a kutatás ne csak a kutatónak hajtson hasznot, hanem azoknak is, akiket kutatnak. William Labov egyike annak a számos nyelvésznek, akik sokat tettek adatközlõikért. 1982-ben megfogalmazott két fontos elvet:
„A tévedések korrigálásának elve
Ha egy tudósnak olyan széles körben elterjedt elképzelés vagy társadalmi gyakorlat jut tudomására, amelyeknek fontos következményeik vannak, s amelyek helytelenségét kutatásai kimutatták, kötelessége ezt a lehetõ legtöbb embernek tudomására hozni” (Labov 1982:172, saját fordításom K. M.).
„Az adósság elve
Aki nyelvi adatokat gyûjtött egy beszélõközösség tagjaitól, annak kötelessége azt a tudást, amelyre így tett szert, a közösség javára kamatoztatni, amikor annak erre szüksége van” (Labov 1982:173, saját fordításom K. M.)
A tévedések korrigálásának elve indította Lanstyák Istvánt (2003/2004) arra, hogy mérlegre tegyen 75 olyan idézetet, melyeket egy magyarországi nyelvmûvelõ lap közölt, megállapítandó, hogy nyelvi mûveltséget vagy babonákat terjesztenek-e. A 75 idézetben a „mozgalmi” (laikus) nyelvmûvelõk, de a céhbeli nyelvészek is, babonákat terjesztenek, ami önmagában is visszás, de még elgondolkoztatóbb az a körülmény, hogy azt a lapot, amely babonaságokat terjeszt, tekintélyes tudományos és államigazgatási intézmények támogatják.
A tévedések korrigálásának elve motiválta azokat a magyarországi nyelvészeket is, akik A gazdasági reklámok és üzletfeliratok, továbbá egyes közérdekû közlemények magyar nyelvû közzétételérõl szóló törvényjavaslatot kritizálták, még mielõtt az Országgyûlés azt megszavazta 2001. november 27-én. Ezt a törvényt ugyanis a politikusok és az õket segítõ nyelvmûvelõk egy tévhitre alapozták, nevezetesen arra, hogy meg lehet objektíven állapítani egy szóról, hogy a magyarban „meghonosodott idegen nyelvû kifejezés”-e vagy nem. Ha ugyanis az, a reklámokban s másutt nem kell magyarul is feltüntetni a szót (hisz már meghonosodott a magyarban), de ha nem az, fel kell tüntetni. Például a shop, amit minden MOL-kútnál is látunk, ha meghonosodott szónak minõsül, maradhat, ha nem, akkor bolt nélkül büntetendõ. A törvénytervezetet kritizáló nyelvészek emlékeztettek Bárczi Géza egyetemi tankönyvére, amibõl mindenki tudhatja, aki olvasta, hogy: „A jövevényszavak és az idegen szavak között a határt nem lehet megvonni” (Bárczi 1958:45). Tehát tudományos objektivitással azt sem lehet megállapítani, hogy egy szó meghonosodott idegen eredetû kifejezés-e a magyarban. Következésképpen a magyar Országgyûlésben megszavazott s ma hatályos törvényt nem lehet objektíven alkalmazni, mivel annak kulcsfogalma arra, amire szánták, alkalmatlan. A törvénytervezetet kritizáló nyelvészek erre hívták fel a Magyar Narancs, a Népszabadság és a Heti Világgazdaság olvasóinak figyelmét (lásd Nádasdy 2001, Daniss 2001 és Kis 2001). A törvény körül bábáskodó nyelvmûvelõk pedig vagy elfelejtették már a Bárczi tankönyvébõl is bõ négy évtizede tudható alaptételt, vagy elhallgatták azt. Az elõbbi esetben etikai felelõsségük kisebb, mint az utóbbiban, de akkor sem elhanyagolható. Ez a törvény ugyanis nem korrigál egy széles körben elterjedt téveszmét, hanem megerõsíti azt, s teret nyit a teljesen önkényes alkalmazásoknak és büntetéseknek. Társadalmilag káros ez a törvény. Azok a nyelvtudósok, akik ellenezték, a tudományos ismeretekre apelláltak, a tévedések korrigálásának elvét alkalmazva. Azok a nyelvmûvelõk, akik pártolták a törvényt, a laikusok tévhiteire építettek – sikerrel. Nem szükségszerû, hogy a jövõben is sikeresek legyenek.
Irodalom
Babbie Earl: A társadalomtudományi kutatás gyakorlata. Budapest, Balassi Kiadó, 1998.
Bárczi Géza: A magyar szókincs eredete. Második, bõvített kiadás. Budapest, Tankönyvkiadó, 1958.
Bárdi Nándor–Papp Z. Attila: „… továbbra is elsõsorban szakszerkesztõ vagyok” Beszélgetés Tóth Károllyal, a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet vezetõjével. Regio, 2003/3. 246–265. p.
Cameron, D.–Frazer, E.–Harvey, P.–Rampton, M. B. H.–Richardson, K.: Researching Language: Issues of Power and Method. London, Routledge, 1992.
Csepeli, György–Örkény, Antal–Scheppele, K. L.: Acquired Immune Deficiency Syndrome in Social Science in Eastern Europe. The Colonization of East European Social Science. Replika, Special issue, 1996, 111–123. p.
Csernicskó István: A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján). Budapest, Osiris Kiadó–MTA Kisebbségkutató Mûhely, 1998.
Daniss Gyõzõ: Kétfrontos nyelvvédelem. Az Országgyûlés fog dönteni a T/4899. számú törvényjavaslatról. Népszabadság, 2001. október 6., 26–27. p.
Édes anyanyelvünk pályázat – eredményhirdetés. Élet és Irodalom, 2004. május 21., 14. p.
Gal, Susan: Language Shift: Social Determinants of Linguistic Change in Bilingual Austria. New York, Academic Press, 1979.
Göncz Lajos: A magyar nyelv Jugoszláviában (Vajdaságban). Budapest–Újvidék, Osiris Kiadó–Forum Könyvkiadó–MTA Kisebbségkutató Mûhely, 1999.
Hunèík Péter: Etnikai immundeficites szindróma. Fórum Társadalomtudományi Szemle 2003/1, 159–170. p.
Huseby-Darvas, Éva V.: Hungarians in Michigan. East Lansing, Michigan State University Press, 2003.
Kis Tamás: Kinek kell nyelvtörvény? Heti Világgazdaság, 2001. november 17., 61. p.
Kontra Miklós: A terepmunkás dilemmái. In.: Közérdekû nyelvészet. Budapest, Osiris Kiadó, 1991/1999, 132–142. p.
Labov, William: Objectivity and commitment in linguistic science: The case of the Black English trial in Ann Arbor. Language in Society, 11., 1982, 165–201. p.
Labov, William: „A nyelvi változás és változatok”: Egy kutatási program terepmunka-módszerei. Szociológiai Figyelõ 1988/4, 22–48. p.
Lanstyák István: A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest–Pozsony, Osiris Kiadó–Kalligram Könyvkiadó–MTA Kisebbségkutató Mûhely, 2000.
Lanstyák István: Helyi „értékes” nyelvváltozatok, „tisztes” idegen szavak, „visszás” jelentések, „agresszív” rövidítések, „kevercs” nyelv és társaik. Válogatás a nyelvmûvelõi csacskaságok gazdag tárházából, I–II. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2003/4, 69–98. p., 2004/1, 51–76. p.
Milroy, Lesley–Gordon, Matthew: Sociolinguistics: Method and Interpretation. Oxford, Blackwell, 2003.
Nádasdy Ádám: Rechtsre perdül. Gondolatok a reklámnyelv-törvény tervezetérõl. Magyar Narancs, 2001. szeptember 27., 42–43. p.
Liszka József: Szlovákiai magyar néprajz és/vagy európai etnológia? II.
Egy megjegyzéssel kell kezdenem mondandómat: a vájtfülű és figyelmes hallgatónak/olvasónak feltűnhet, hogy hasonló címen, hasonló gondolatokat fejtegettem már ugyanitt szűk négy esztendeje, az (akkor még) Fórum Társadalomtudományi Intézet által rendezett Ezredforduló c. konferencián (a szöveg a hasoncímű kötetben később meg is jelent: Liszka 2001). Akkor (mint, ahogy most is) időhiány miatt a lehetséges kérdéseknek csak egy kis töredékét tudtam legalább érinteni. Most megint a teljesség igénye nélkül, a megszabott időkeretben a problematikához kapcsolódó más szempontokat vetek föl. Mondandómat két kérdéskör köré csoportosítom: 1. Mi a szerepe a néprajznak a 21. században és Európában?, 2. Milyen helye és szerepe lehet a magyar népi kultúrának európai kontextusban?
Vegyük hát sorjában: mi is tehát a szerepe a néprajztudománynak a 21. században és Európában? Több mint száz esztendeje, még a 19. század végén Herman Ottó egy nagyhatású parlamenti beszédében azt dörögte, hogy a népi kultúra értékeinek megmentése terén a tizenkettedik órában vagyunk. Ha nem cselekszünk gyorsan, akkor kincsek tűnhetnek el végérvényesen. Igaza volt persze (de ugyanilyen igaza lett volna száz esztendővel korábban, illetve ugyanennyivel később is), jajkiáltásával mégis zsákutcába vezette a magyar néprajztudományt (csak zárójelben jegyzem meg, nem volt ez persze magyar jelenség, az akkori Európa összes népe szorgosan verte félre a harangot). Miért mondom mindezt? Azért, mivel Herman (majd további társai egészen napjainkig!) figyelmeztetésével azt éreztette, mintha a néprajztudomány kutatási tárgya valami veszendő dolog lenne, ami természetéből adódóan egyszer el is fog veszni, s akkor mihez kezd majd a tudomány? Újságírók, publicisták jól meg is tanulták a leckét, s meg is kapjuk lépten-nyomon a kérdést: mihez kezd a néprajz akkor, amikor már voltaképpen nincs is parasztság? A kérdésre két típusú, egyaránt igaz válasz adható. Homéroszi eposzok már rég nem születnek, s klasszika filológia azért van; Leonardo da Vinci már réges-rég nem alkot, de a reneszánsszal foglalkozó művészettörténet él és virul. A néprajz is felhalmozott eddigi működése során annyi nyersanyagot, hogy ezek elemzéséből, értelmezéséből még jó ideig megélhet. Másrészt, s ez a fontosabb, a néprajz – a Herman Ottók által formált közhiedelemmel ellentétben – nem (legalább is nem csak) archaizmusokat, régiségeket kereső tudomány, hanem művelődési, társadalmi folyamatokat, jelenségcsoportokat vizsgál, elemez, értelmez. S teszi ezt a múltba visszatekintve, s a jelenben tájékozódva egyaránt, miközben kutatási területe társadalmi rétegektől független. Köztudomású, hogy a néprajz kialakulása során (tehát nagyjából a 18. század legvégén, de még inkább a 19. század első felében) a paraszti kultúrát vonta be érdeklődési körébe, azt tekintve népi kultúrának. Nos, időközben kiderült, hogy azok a jelenségek (szájhagyományozódás, a jelenségek variálódása stb.), amelyeket a paraszti kultúra sajátjának gondoltunk, voltaképpen mindegyik társadalmi rétegben, osztályban (persze más-más arányban) megtalálhatók. Ezért aztán fölöslegesek az aggodalmak: mindig lesznek olyan jelenségek, olyan folyamatok, amelyeknek vizsgálatával, a maga speciális kutatási módszereivel a néprajztudomány foglalkozik majd.
A romantika során kibontakozott nemzeti néprajztudományok sajátosan nemzetinek gondolták saját népük népi kultúráját, s nemzeti kultúrájuk megújítási lehetőségeit látták a népi kultúra (elsősorban a folklór) egyes jelenségeinek az ún. „magas kultúrába” való beemelésével (zárójelben jegyzem meg, hogy – még ha az alapállás hamis is volt, s az egyes folklórjelenségek korántsem csak egy népre jellemzőek – a „magas kultúrába” való újrafelhasználásuk valóban frissítette az adott nemzeti kultúrát). Időközben azonban az is nyilvánvalóvá vált, hogy az egyes néprajzi jelenségek nem a nyelvi határok szerint rendeződnek (vö. Kiliánová 1994; Kiliánová 1998). Másként szólva: a legtöbb kulturális jelenség, nyelvi és etnikai határokon átívelve, ismert más-más nyelvű népek körében is. Megszámlálhatatlan menynyiségű példával igazolhatnám állításomat. Most legyen itt elég két adalékkal előhozakodni: az egyik talán még közismertnek is mondható, s az Arany János által Vadrózsa-pörnek elkeresztelt polémiára gondolok. Miután Kriza János 1863-ban közreadta a Vadrózsák című székely népköltési gyűjteményét, egy román irodalmár, Julian Grozescu plágiummal vádolta őt meg. Azt vetette tudniillik Kriza szemére, hogy néhány székelyként közölt népballadát (köztük a Falbaépített feleség, illetve népszerű magyar címén a Kőműves Kelemen balladáját is) román eredetiből fordította volna magyarra. Az élénk vita arra ösztönözte mindkét nemzet folkloristáit (sőt, később mások is bekapcsolódtak), hogy szorgos gyűjtőmunkába kezdjenek. Ebből aztán kiderült, hogy Kriza nem plagizált, s a Falbaépített feleség balladájának alaptörténete ismert gyakorlatilag minden balkáni népnél. Vargyas Lajos 1976-ban a ballada párhuzamait, variánsait a magyarok és románok mellett a görögöknél, bolgároknál, szerbeknél, horvátoknál, albánoknál, sőt a grúzoknál is kimutatta (Vargyas 1976/II.: 27–28).
A másik példám magyar–szlovák–cseh kapcsolatokra vonatkozik: Rudolf Pokorný, cseh író, újságíró, a szlovák nép odaadó barátja, ahogy későbbi kiadói nevezik, az „aranyszívű ember”, két hosszabb felső-magyarországi (vagy ahogy ő már akkor nevezte: „szlovákiai”) utazásáról, amelyeket főként Jozef Miloslav Hurban meghívására, a „magyarok szlovákokkal szembeni elnyomó politikáját” szemrevételezendő először 1879-ben realizált (s ezt még két „szlovákiai útja” követte), Vándorlások Szlovákiában című, két kötetbe rendezett útirajzaiban számolt be (Pokorný 1884). Ezek során a korabeli Magyarország lényegében valóban csak a szlovákok lakta megyéit, illetve a vegyes lakosságú megyék főleg szlovákok lakta településeit látogatta végig. Magyar szemnek, szívnek nem kedves olvasmány Pokorný munkája, hiszen egyrészt óriási (negatív) előítélettel viseltetik a magyarokkal szemben, másrészt helyzetjelentései sok esetben úgy tűnik, hogy (sajnos) helytállóak. Mindezek ellenére, illetve mindezek mellett (a szlovák nemzettéválás folyamatában végzett tevékenységét, műveinek ilyszempontú hitelességét, hatását elemezzék és döntsék el a politikatörténészek), szóval mindemellett munkája kincsesbányája a magyar (és közép-európai) néprajzi kutatásnak. Útirajzaiban például viszonylag terjedelmes, magyar vonatkozásokban is gazdag cigány anekdotagyűjteményt is közread. Pokorný saját bevallása szerint az anekdotákat szlovákiai utazásai során saját maga gyűjtötte, illetve némely szlovák barátja is küldött neki ilyeneket, továbbá néhány anekdotát egy 1880-ban megjelent szlovák anekdotagyűjteményből vett át. A Pokorný által közölt tréfáknak, anekdotáknak legalább kétharmada azonos a Hegedűs Lajos által összeállított és három kiadást (1857, 1867, 1870) megért Eredeti tréfák, adomák s mondák a czigány életből című gyűjtemény darabjaival (Hegedűs 1870).
Tanulság, hogy az éppen nem magyarbarátságáról ismert Pokorný valószínűleg a szintén magyarellenes Hurbantól és társaitól hallhatott a Hegedűs Lajos által kiadott, akkoriban harmadik kiadását megért cigányanekdota-gyűjteményből történeteket. Az is elképzelhető, hogy szlovák barátai nem is említették neki a forrást (sőt, talán ők is elfelejtették akkorra). Pokorný ezeket a történeteket – tételezzük fel: jóhiszeműen – közölte, mégpedig (mivel semmi más utalás nincsen rá) mint a szlovák szóbeliségből lejegyzett anyagot. Hogy része volt-e, része lett-e a szlovák népi szóbeliségnek is ez a cigány anekdota-anyag, nem tudom, mindenesetre (Hegedűs gyűjteményének nem ismeretében) egy szlovák folklorista ma joggal feltételezhetné, hogy a Pokorný által 1884-ben közölt gyűjtemény a szlovák anekdotakincs egy fontos és korai forrása.
Mindezekből következik, hogy egy adott nép népi kultúráját, néprajzi jelenségeit egyszerűen nem érthetjük meg legalább a szomszédos népek kultúrájának beható ismerete, összehasonlító vizsgálatok nélkül. Többek között ezt a célt hivatott betölteni az európai etnológia.
De mit is értsünk európai etnológián? A fogalmat a neves svéd néprajzkutató Sigurd Erixon vezette be a harmincas évek végén, ám igazi, sikeres pályafutását csak az utóbbi évtizedekben kezdi befutni. Azóta többen megfogalmazták már célkitűzéseit, követendő munkamódszereit (elsősorban a skandináv országok szakemberei, de német és magyar példákat is hozhatnék), s persze – a dolog természetéből adódóan – ahányan, szinte annyiféleképpen (a kérdésnek könyvtárnyi az irodalma, így csak tájékoztatásul vö. Erixon 1937; Erixon 1944; Melicherèík 1945; Hofer 1984; Roth 1995; Voigt 1997; Kaschuba 1999; Paládi-Kovács 2002:109–156). Ezért most csak arról beszélhetek, hogy én mit értek európai etnológián. Voltaképpen az Európában korábban hagyományos, a saját nép kultúrája vizsgálatára irányuló néprajzi módszert helyettesíti, illetve egészíti ki azzal, hogy más európai népek kulturális megnyilvánulásait (is) vizsgálja. Ezzel lényegében a néprajztudomány öszszehasonlító irányzatait emeli magasabb rangra. Emellett a korábbi európai néprajztudományokban (és főleg a kelet-közép-európai népek néprajzában) ugyancsak hagyományosnak minősíthető archaizmuskutatással szemben bizonyos fokú „jelenkutatási” elemeket is beemel az etnológiai gyakorlatba. Még tovább menve, főleg a kulturális és szociális antropológia munkamódszereinek szentel nagyobb jelentőséget, mint azt a hagyományos néprajz korábban tette, illetve a „másság” kutatásának elvét hangsúlyozza. Egy adott társadalomban persze mindenki „más”, hiszen az emberek különböző szempontok (nyelv, vallás, nem, életkor, foglalkozás, szabadidős tevékenység, társadalmi helyzet stb.) szerint különböző csoportokba tömörülnek, illetve sorolhatók. Ily módon az egyén egy időben több csoportnak is a tagja lehet, miközben ezekben a csoportokban akár máshogy is viselkedik. Az efféle problémákkal a hagyományos néprajz nem (vagy csak rendkívül ritkán és inkább csak érintőlegesen) foglalkozott.
Hangsúlyozni szeretném viszont, hogy az európai etnológiának, ha nem is ilyen név alatt, szép magyar hagyományai vannak. Gondoljunk csak a magyar néprajz egyik előfutáraként is számon tartott Ján Èaploviè (Csaplovics János) híres, 1822-ben leírt mondatára: „Magyar Ország Európa kitsinyben” (Csaplovics 1990:13). A szerző arra utal e mondatával, hogy a Kárpát-medence természetföldrajzilag is oly sokszínű, etnikailag is oly sokrétű, hogy az európai kulturális folyamatok e térségen belül is nyomon követhetők. Az összehasonlító néprajzi-folklorisztikai vizsgálatoknak ily módon igen korai magyar dokumentumai vannak: legyen elég itt a Brassai Sámuel és Meltzl Hugó által kiadott Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapokra, vagy a Herrmann Antal szerkesztette Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn c. periodikára utalni. Mindkettő még a 19. század végén jelent meg. Az ugyanebben az időszakban létrehozott Magyarországi Néprajzi Társaság nevével is demonstrálni óhajtotta, hogy a soknemzetiségű Magyarország összes etnikuma néprajzi kutatásainak összefogó orgánuma kíván lenni, s létre is hoztak huszonkettő nemzetiségi szakosztályt, amelyek az akkori Magyarország minden népfaját képviselték (Kósa 1989:18). Néhány év múlva azonban (sajnos) a társaság nevét Magyar Néprajzi Társaságra változtatták (csak zárójelben jegyzem meg, hogy a második világháború után létrehozott Szlovák Néprajzi Társaság nevét néhány esztendeje Szlovákiai Néprajzi Társaságra változtatta). Van tehát saját hagyomány az európai etnológia művelése terén is.
Térjünk át azonban a bevezetőben ígért második kérdéscsoportra: Milyen helye és szerepe lehet a magyar népi kultúrának európai kontextusban?
Újabban ismét divatos egyre többet idézni Györffy Istvánt, aki híres, több kiadást is megért 1939-es röpiratában, A néphagyomány és a nemzeti művelődés címűben írta le az ominózus mondatot: „Európa nem arra kíváncsi, hogy átvettünk-e mindent, amit az európai művelődés nyújthat, hanem arra, hogy a magunkéból mivel gyarapítottuk az európai művelődést” (Györffy 1939:8). Ez így nyilván igaz (és jónak tűnik a Györffy által fölhozott finn és japán példa is), még ha csak részben is. Mert ha mi, magyarok kíváncsiak vagyunk arra (és miért is ne érdekelne bennünket?!), hogy kultúránk bizonyos jelenségei (gulyás, csárdás, illetve az imént példaként felhozott cigány anekdoták és egyebek) miként épültek be más európai népek mindennapi kultúrájába, akkor bizony joggal feltételezhetjük, hogy például a németeket is érdekli, miként formálták saját képükre más európai népek (köztük a magyarok is) némely hozadékukat (pl. a bányászattal ide került jelenségeket stb.). S az, hogy „mi érdekli Európát”, legyen Európa gondja. Miért kellene ebben is kiszolgálnunk őket és szállítani számukra a rovásírást, székelykaput, gulyást, csikóst, csárdást? Azt sem hinném, hogy a megoldás bizonyos (ősinek, garantáltan magyarnak tűnő) néprajzi jelenségek konzerválásában, például, ahogy Györffy is javasolja, a székely–magyar rovásírás ismételt /?/ bevezetésében lenne (akkor inkább, a néhai Antall Józsefet parafrazálva: „tetszettek volna annak idején Istvánnal szemben Koppány mellé állni”). Hogy mennyire ingoványos talaj ez, hogy mennyire bizonytalan, illetve sok esetben másodlagos egy-egy jelenség etnikumhoz köthetősége, hadd hozzak föl arra néhány további példát. De előtte még egy megjegyzés: Úgy tűnik, van egy abszolút, egzakt népi kultúra és van egy relatív, mitikus népi kultúra. Az előbbit a néprajzkutatók rajzolják meg, pontosabban kísérlik meg megrajzolni kutatási eredményeik tükrében, míg az utóbbi a közvélemény képzeletében rajzolódik meg. A kettő általában nem esik egybe, miközben befolyásolhatják egymást.
A néprajzkutatók tudják (?), hogy a székelykapuhoz nagyon hasonlatos kapuformák többek között a németországi Hessenben is találhatók, s mindkettő gyökerei az egykori lovagvárak kapuszerkezeteiben keresendők. Innen került az egyszerű nép használatába mind a Székelyföldön, mind Hessenben. Ezzel szemben a közvélemény a székelykaput, nem kis mértékben Huszka József, Szinte Gábor, illetve Malonyay Dezső és köre ténykedése hatására „ősmagyar“ képződménynek tartja, s manapság az egyik legfontosabb „népi“ eredetű nemzeti jelképünkké vált (vö. Huszka 1895; Viski 1929).
Ha lehet, még markánsabban jelzi ezt az utat egy sírjel, a székely „kopjafa” nemzeti jelképpé történő alakulása az utóbbi évtizedekben. Maga a „kopjafa” kifejezés a nép körében sehol nem volt ismeretes, egyértelműen értelmiségi találmányról van szó. A díszesre faragott, csillagos, tulipános református (s tegyük hozzá: unitárius és evangélikus) sírjelforma sem ismeretes az egész magyar nyelvterületen. Székelyföldön a legkarakterisztikusabb, de előfordul a Duna–Tisza közén is (többek között evangélikus szlovák települések temetőiben is!), valamint az északi magyar nyelvterületen, magyarok és szlovákok körében egyaránt. Mégis magyar nemzeti szimbólum lett az utóbbi évtizedekben (vö. L. Juhász 2002; L. Juhász 2003; Liszka 2000b).
A szlovák népi táplálkozás kutatói tudják, hogy a jellegzetes szlovák nemzeti eledelnek tartott brindzás vagy juhtúrós galuska a 16. századi vlach kolonizáció segedelmével került az Északi-Kárpátokba, s a 19. században, a nemzetté válás folyamatában, nem kis mértékben szépirodalmi hatásokra, valamint a szakácskönyvek kultúraformáló szerepének köszönhetően vált tipikus szlovák eledellé. Hasonló folyamat játszódott le mellesleg a gulyás mint magyar nemzeti eledel vagy a knédli-hús-káposzta, mint cseh nemzeti étel kialakulása során is (vö. Kisbán 1989; Stolièná 2001).
A magyar közvélemény régi szép szokásnak tartja az aratóünnepet és a szüreti felvonulást is, miközben pontosan lehet tudni, hogy Darányi Ignác, földművelésügyi miniszter szorgalmazta egy leiratában a 19. század végén ezek egységesített, országos megtartását, mégpedig teljesen profán célból: az akkori szociális feszültségek enyhítésére, a földesúr és az aratók közötti „patriarchális jó viszony” helyreállítása érdekében, tehát amolyan szelepfunkciónak szánva őket… (Az aratóünnep pályafutásának szép dokumentációját láthattuk 2003-ban a budapesti Néprajzi Múzeum, A kitalált hagyomány c. kiállításán, amelyet Kovács Ákos rendezett).
A magyar folkloristák pontosan tudják hogyan és mikor került a karácsonyfa-állítás szokása a magyar néphagyományba (a 19. század elején német hatásra a magyar főnemesség és nagypolgárság, majd a polgári középréteg és a papság közvetítésével) és éppen ezért nem tartják más folyamatnak a közelmúltban elterjedt adventi koszorú térhódítását (vö. Liszka 2000a) vagy a most terjedő félben lévő Bálint-napi szokásokat, vagy – horribile dictu! – a Halloweent sem. A közvélemény ezzel szemben a karácsonyfát (vagy éppenséggel a húsvéti nyuszi hozta tojást) a magyar népi kultúra szerves részének tekinti, míg az utóbbiakat nem. Ezek ellen, mint gyökértelen, idegen jelenségek ellen harcolni kell – hangoztatják a „hagyományos” magyar népi kultúra védelmezői. A sort folytathatnám, de föltehető (és fölteendő!) a kérdés: mi ebből a tanulság?
Kézenfekvő, hogy népeknek, nemzeteknek szükségük van szimbólumokra, mítoszokra. Ezek nagy részét néprajzkutatók vagy még inkább magukat annak kikiáltó „szakemberek” segedelmével az ún. népi kultúrákban vélik megtalálni. Ennek hoszszú, a 18. század végéig nyúló, közismert tudománytörténeti gyökerei vannak, így erre nem térek ki. A lényeg az, hogy a köztudatban él egy mitikus, többé-kevésbé idillikus népikultúra-kép, mintegy a hajdani „aranykor” lenyomata, amelyet a 20. század már alaposan megtépázott, s most ráadásul a globalizáció és az EU rémképe fenyeget.
Nem azt akarom ezzel mondani, hogy okvetlen meg kell kérdezni a néprajzkutatót ebben az ügyben: a nemzeti szimbólumok jórészt „spontán“ alakulnak ki, tudományos alátámasztást általában nem igényelnek. Bajban is lennénk, ha valaki megkérdezné tőlünk, hogy mondjunk egyetlen egy olyan jelenséget, amely a magyar népi kultúrában, az egész magyar nyelvterületen megvan, de csakis ott van meg, tehát szomszédaink már nem ismerik. A magyar nyelven kívül nem tudnék ilyen jelenséget ajánlani. Egyszer egy kisvárosunk városi képviselője megkérdezte tőlem, hogy: „Ugye a berkenye az ősmagyar fa? ” Merthogy piros a termése, a körülötte levő levegő, ha úgy tetszik: fehér, a levele meg zöld. Hát, valahogy – némileg kiélezve – így működik a szimbólumteremtés.
Mindamellett a tudomány elidegeníthetetlen joga, sőt kötelessége, hogy az egyes jelenségek gyökereit föltárja, tisztázza. Tehát, visszatérve Györffy idézett mondatára, ha Európa nem is lenne kíváncsi arra, hogy mit tanultunk meg, mit vettünk át más európai (és nemcsak európai) népek műveltségéből, nekünk azonban csak kíváncsinak kellene lennünk arra, hogy kultúránk egyes elemei honnan, milyen úton-módon váltak annak szerves részévé! Hiszen ez is az önismeret szerves része!
A magyar (népi) kultúra az elmúlt ezerszáz esztendő alatt folyamatos kölcsönhatásban állott az „európai” kultúrákkal, s épp ezáltal maga is európaivá vált. Hangoztatjuk is sokszor önelégülten: nem kell nekünk európai példa, hiszen a magyar (népi) kultúra eleve európai kultúra. Ez igaz is, csakhogy efféle kijelentéseket éppen azok tesznek a leggyakrabban, akik a magyar kultúra honfoglalás előtti elemeit hangsúlyozzák, s abban is azt találnak, ami nem az. Márpedig a honfoglalás során magunkkal hozott kultúra, megengedem, lehetett nagyon szép és jó, ám semmiképpen nem volt európai! Mára viszont valóban európaivá vált azáltal, hogy amit a magyarság átvett, sikerrel dolgozta föl, olvasztotta bele saját kultúrájába és tette ezáltal magáévá. Meggyőződésem, hogy nem lesz ez másként a jövőben sem. Ugyanis nem a konzerváló, hanem az adaptáló készség tesz egy nemzetet életrevalóvá.
Összefoglalva tehát, hogy mit is gondolok az előadás címében feltett kérdésről, tehát arról, hogy tudományszakunk megnevezése, illetve az ezzel szorosan összefüggő munkaterülete és -módszere a szlovákiai magyar néprajz vagy az európai etnológia legyen-e? Amennyiben a „szlovákiai magyar néprajz” alatt egy tisztességes leíró tudományt értünk, akkor igen, ám azzal a kiegészítéssel, hogy ezt a leíró elvet mindenképpen ki kell egészíteni az európai etnológia problémaszemléletével. És ha már kiegészítettük, akkor miért ne hívnánk tudományszakunkat itt is európai etnológiának, úgy, ahogy azt Európa számos országában teszik, amely értelemben a szlovák és a cseh néprajzi gyakorlatban is használják újabban az etnológiát (tehát európai etnológia értelemben), s amely értelemben a Fórum Társadalomtudományi Intézet Etnológiai Központjának a nevében is szerepel?
Felhasznált irodalom
Csaplovics János: Ethnographiai Értekezés Magyar Országról. Az MTA Néprajzi Kutató Csoportjának reprint kiadványa. Az utószót írta Paládi-Kovács Attila. Budapest, 1990.
Erixon, S.: Európai ethnológia. Ethnographia 55., 1944, 1–17. p.
Erixon, S.: Regional European Ethnology. Folkliv I. Stockholm, 1937, 89–108. p.
Györffy István: A néphagyomány és a nemzeti művelődés. Budapest, 1939.
Hegedűs Lajos: Eredeti tréfák, adomák s mondák a czigány életből. 3. bőv. kiadás. Pest, 1870.
Hofer Tamás: Történeti fordulat az európai etnológiában. In.: Történeti antropológia. Az 1983. április 18–19-én tartott tudományos ülésszak előadásai. Szerk. Hofer Tamás. Budapest, 1984, 61–72. p.
Huszka József: A székely ház. Budapest, 1895.
Juhász Ilona, L.: A sírjeltől a nemzeti szimbólumig. Az emlékoszlopok-kopjafák, mint a nemzeti identitás kifejezői. Ethnica 5., 1. szám, 2003, 16–20. p.
Juhász Ilona, L.: Vom Grabmal zum Nationalsymbol. Gedenksäulen und Speerhölzer als Zeichen nationaler Identität. Acta Ethnologica Danubiana 4. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2002. Komárom–Dunaszerdahely, 2002, 67–74. p.
Kaschuba, W.: Einführung in die Europäische Ethnologie. München, 1999.
Kiliánová, G.: Determinanty etnickej identity. Na príklade etnických spoloèenstiev na hranici. Nieko¾ko úvodných poznámok do diskusie. Etnologické rozpravy 2., 1998, 9–15. p.
Kiliánová, G.: Etnicita, kultúra a hranice. Prípad Strednej Európy. Etnologické rozpravy 2. Bratislava, 1994, 45–56. p.
Kisbán Eszter: Népi kultúra, közkultúra, jelkép: a gulyás, pörkölt, paprikás. Életmód és Tradíció 4., Budapest. 1989
Kósa László: A magyar néprajz tudománytörténete. Második, javított, bővített kiadás. Budapest, 2001.
Kósa László: A Magyar Néprajzi Társaság százéves története: 1889–1989. Budapest, 1989.
Liszka József: A (cseh)szlovákiai magyarság önmeghatározásának jelképrendszeréhez. In.: Jeles jogok – jogos jelek. Nyelvi jogok – társadalmi konfliktusok. Szerk. Balázs Géza–Voigt Vilmos. Budapest, 2000b, 149–158. p.
Liszka József: Az adventi koszorú. Egy felmérés előzetes eredményei. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 1. szám, 2000a, 147–156. p.
Liszka József: Szlovákiai magyar néprajz és/vagy európai etnológia? In.: Ezredforduló. A tudomány jelene és jövője a kisebbségben élő közösségek életében c. konferencia előadásai. Nostra Tempora 3., szerk.: Tóth Károly. Dunaszerdahely, 2001, 38–44. p.
Melicherèík, Andrej: Teória národopisu. Liptovský Sv. Mikuláš. 1945.
Paládi-Kovács Attila: Tárgyunk az időben. Néprajzi kihívások és válaszok. Debrecen, 2002.
Pokorný, Rudolf: Z potulek po Slovensku. Díl I. Praha, 1884.
Roth, Klaus: Europäische Ethnologie und Interkulturelle Kommunikation. Schweizerisches Archiv für Volkskunde 91., 1995, 163–181. p.
Stolièná, Rastislava: Strava ako etnoidentifikaèný znak. Èeský lid 88., 2001, 1–13. p. (A dolgozat magyar fordítása A táplálkozás mint etnoidentifikációs jegy címen az Acta Ethnologica Danubiana 5–6. összevont számában jelenik meg 2004-ben.).
Vargyas Lajos: A magyar népballada és Európa I–II. Budapest, 1976.
Viski Károly: Adatok a székelykapu történetéhez. Néprajzi Értesítő 21., 1929, 65–88. p.
Voigt Vilmos: Néprajz Európának. In.: Európából Európába. Tanulmányok a 80 esztendős Balassa Iván tiszteletére. Néprajzi Látóhatár 1–4., szerk.: Csoma Zsigmond–Viga Gyula. Budapest–Debrecen, 1997, 24–32. p.
Konferencia a szlovák és a cseh levéltárügy idoszeru kérdéseirol (Gaucsík István)
A Szlovák Levéltárosok Egyesületének (a továbbiakban SZLE, hivatalos szlovák megnevezése Spoloènos slovenských archivárov) szervezésében – több társrendező intézmény, levéltári, ill. múzeumi szervezet támogatásával – 2004. június 9–11. között Trencsénben került megrendezésre az immár hagyományossá vált Levéltári Napok nyolcadik konferenciája. A rendezvény aktualitását az 1954-ben napvilágot látott levéltári törvény kerek, ötvenedik évfordulója szolgáltatta. A konferencia témája öt évtized levéltári törvényeit, a végrehajtó rendelkezéseket, a csehszlovák, ill. a cseh és szlovák levéltárügy helyzetét, szervezeti kereteit és a módszertani-elméleti kérdéseket ölelt fel. Emellett lehetőség nyílt a levéltáros szakma problémáinak megvitatására és eszmecserére.
Az első napon elhangzott előadások összefoglalásra törekedtek. Peter Kartous, a belügyminisztérium mellett működő Levéltári és Iratkezelési Részleg igazgatója, a szlovák levéltárügy múltbeli fejlődési ívét és jelenlegi állapotát, valamint a jövőbeli célokat vázolta. Az egykori szocialista levéltárügy fejlődését történeti megközelítésben, társadalmi és közigazgatási kontextusban mutatta be. A levéltárak helyzetét az önálló Szlovákia létrejöttétől számítható időszakban az újabb kihívásokkal való szembesülésként jellemezte. Megállapítása szerint a sajnos napjainkig tartó halmozottan deficites állapotot (a levéltárak személyi ellátottságának kérdése, az iratanyagok térbeli elhelyezésének akadályai, épületek felújítása) a szféra alulfinanszírozottsága, az állami szerepvállalás elégtelen volta okozza. „Konfliktuskerülő” beszámolójában, mely a szakma 2005–2015 közötti időszakra vonatkozó koncepciójára is kitért, az állami pénzforrások fontosságát és a szervezettámogatás érdekében lebonyolítandó háttér-diplomácia korlátait hangsúlyozta, a tudományos-kutatói felvetések elmaradtak.
Václav Babièka a cseh levéltárügyet a készülő törvény és a szervezeti felépítés (szakosodott levéltárak) szempontjából vizsgálta. Kitért a kifejezések és fogalmak pontosítására, a levéltári anyagok közzétételére, az információnyújtás körüli feszültségekre (a magánadatok védelme).
A levéltáros egyesület elnöke, a vágsellyei levéltár igazgatója Novák Veronika az elmúlt majdnem másfél évtized történéseit vizsgálta. Kritikus hozzászólásában a levéltáros szakma helyzetének, állami és társadalmi elismertségének rosszabbodását állapította meg (a szakmai autonómia és az állami felügyelet közti feszültségekre is gondolt). A SZLE az 1989/1990-es évektől szakmai érdekképviseleti szerveződésként decentralizációt követelt és egyenrangú partneri együttműködés kialakítására törekedett az állami szervekkel. A 2003. évi 395. sz. szlovák levéltári törvény előkészítési folyamatába aktívan bekapcsolódó egyesület elképzelései, szakmai érvei csak részben kerültek meghallgatásra. Az előadó az új levéltári törvényben a két legfőbb gondként a levéltártan elméletének nem megfelelő interpretációját és a központosított szervezeti hierarchiát említette, amelynek következtében az immár „kirendeltségi”, „fióklevéltári” státusba került regionális levéltárak hátrányos adminisztratív és pénzügyi helyzetbe kerültek (ehhez kapcsolódóan csak azt tenném hozzá, hogy a politikai kompromisszumok mintha kikezdenék a szakmai terveket). Előadásának második felében az egyesület eddigi tevékenységét értékelte (az 1997-től datálható Levéltári Napok hagyománya, a Fórum archivárov megjelentetése, szakmai továbbképzések, tanulmányutak szervezése, kapcsolatépítés a környező országok levéltáros egyesületeivel). A levéltári munka presztízsének fontosságát és a kollegialitás elmélyítését emelte ki, az egyesület tevékenységének további erősítését javasolta (a pályázati lehetőségek kihasználása, a „szakmai látóhatár” kiterjesztése).
Daniel Doležal, a cseh levéltáros egyesület vezetője nagyon sok hasonló fejlődési tendenciát és problémát említett. Csehországban szintén 1990-ben, eufórikus hangulatban szerveződött újra az egyesület (gyökerei 1921-ig nyúlnak vissza). A kezdeti években regionális jellegű, szakmai-tematikai szekciók (informatikai, gazdasági-levéltári) létrehozásával kísérleteztek. Az állami központosítás folyamata a levéltárügyet itt is elérte, annak összes pozitív és negatív következményeivel (az állami alkalmazotti státus veszélyeztetettsége, a bürokratizáció elmélyülése). A közeljövő tervei közül a terminológia egységesítése körüli munkálatokat, az elektronikus adatközvetítés elmélyítését és a szomszédos országok levéltáros egyesületeivel való szorosabb együttműködést emelte ki.
Az előadásokat levéltári technikával, segédeszközökkel (dobozok, papírmentés, elektronikus adatbázisok létrehozása) foglalkozó magáncégek termékbemutatója zárta.
A második nap előadásai tovább boncolták egyrészt a cseh–szlovák levéltári kapcsolatok témakörét, másrészt az iratkezelés módszereit, valamint a megóvás és felhasználás szempontjait. Bohumír Brom elsősorban a társadalmi és politikai változások keresztmetszetében (privatizáció, restitúció) mutatta be a cseh törvényi és szervezeti változásokat. Megfogalmazása szerint 1989 után a levéltáraknak a régi gazdasági, pénzügyi alapokon kellett megfelelniük az új kihívásoknak. Részletesen kitért a rendeletek tartalmára, célkitűzéseire és hatásaira, az 1954-es törvény bizonyos elemeinek továbbélésére (pl. a levéltárak kulturális és tudományos-kutató intézményekként is, nem csak az államigazgatás szerveiként funkcionálnak) és folyamatosságára az 1974-es törvényben. A közigazgatási reform során megjelenő új feladatoknak (az állami intézmények és az önkormányzatok szervezeteinek iratanyagai) szintén teret szentelt. Előadásának befejező részében az elektronikus dokumentumok problémájával (hosszabb távú elmentésük, módszertan kidolgozása), az EU-csatlakozás várható hatásaival (élénkülő levéltáros-kooperáció) és az alkalmazotti viszony hiányosságaival foglalkozott.
Jana Kubíková és Mária Kaèkovièová korreferátumai az iratátvétel és a fondképzés szemszögéből, gyakorlati tapasztalatokra támaszkodva az 1992–1994 közötti időszak cseh és szlovák iratállományainak a szétválasztását mutatták be. Az egykori szövetségi állam Nemzetgyűlésének fondjából a Szlovákiára vonatkozó vagy az onnan küldött iratokat, a szlovák államigazgatási szervek anyagait Kubíková válogatta. Fontossági sorrendben, (időrendben 1918-tól) másolatokat készítettek, segédleteket és mutatókat vettek át. Az előadó a precedensértékű cseh–szlovák levéltári együttműködést emelte ki. Kaèkovièová az Elnöki Kancellária Levéltárából és a Csehszlovák Nemzeti Bank Levéltárából kiválasztott szlovákiai vonatkozású iratokat ismertette. A banklevéltári anyagátvétellel részletesebben foglalkozott. A központi jegybankok forrásain kívül a pénzügyi politikára és a legnagyobb pénzintézetek (Živnostenská banka, Legiobanka) és pénzügyi alapok (Likvidaèný fond menový) működésére vonatkozó jegyzőkönyvek és egyéb iratok másolatai kerültek át. Ezek rendezése még folyamatban van, feldolgozásuk és a levéltári segédletek elkészítése még hosszú munkát igényel.
Anna Dunajská a nagyszombati és a mikulovi levéltár kapcsolattörténetét, és az 1993 után átalakuló kapcsolatokat vázolta. Érdekes, és tájainkon is az egyik legégetőbb kérdésként jelentkező egyházi jellegű levéltári anyagok sorsával foglalkozott Marek Ïurèo. Előadása először a Nyitrai Püspöki Levéltár fondjaival, azok kialakulásával, felépítésével (a püspökség és uradalmainak fondjai, a nyitrai káptalan iratai) foglalkozott. A továbbiakban az egyházi levéltári és könyvészeti emlékek múltbeli és jelenkori hányatott sorsát mutatta be (kallódó, pusztuló iratok és könyvek a plébániákon, szakszerűtlen elhelyezésük, a helyi szinten gyakran jelentkező érdektelenség). Rámutatott az egyházi levéltárosok csekély számára és beszűkült lehetőségeikre. Megoldásként az egyház és az állam szorosabb együttműködését, az iratanyagok kutathatóvá tételét, regionális szinten, pedig az állami levéltárak kezdeményező magatartását javasolta.
A Nyílt Társadalom Archívumáról, amely a Közép-Európa Egyetem keretén belül működik, Pavol Šalamon adott elő. A levéltár anyaga a müncheni Szabad Európa Rádió archívumára támaszkodik, gyakorlatilag azt bővíti tovább. A szlovák adás belső dokumentumai (újságcikkek, személyi iratok) tematikus és életrajzi egységekbe vannak rendezve. Gazdag anyaga között megtalálhatók pl. a Csehszlovák Rádió adásainak átírásai, az 1951–1972 között emigránsokkal készített (túlnyomórészt mikrofilmen) található interjúk. Könyvtárában szlovák lapok másolatai is hozzáférhetők.
Az üzemi levéltárak csehországi helyzetéről Rút Macurová adott elő. A szocializmus korának gazdasági levéltárügyének vázlatos fejlődését mutatta be. A virágkor szerinte az 1960 és 1990 közötti időszakra tehető, amikor az (állam által jelentősen támogatott) ipari és mezőgazdasági üzemek jól működő, kedvező anyagi alappal (finanszírozás, épületek) és személyzettel rendelkező levéltáraikat kialakították. 1990 után ez a (mondhatjuk) privilegizált helyzet gyökeresen megváltozott. A jogi környezet átalakult, a törvényi garancia és a levéltári törvény rendelkezéseinek betartása (betartatása) megszűnt, az üzemek magántulajdonba kerültek. Az állami levéltárak ugyan átvették a megszűnt vállalatok anyagait, de az új tulajdonosok nem törekedtek az együttműködésre, az iratokat saját tulajdonuknak tekintették. A jelenlegi helyzetet nem véletlenül jellemezte katasztrofálisnak és áttekinthetetlennek, mert egyrészt az állami levéltárak nem tudnak ezekről a fondokról kellőképpen gondoskodni (anyagiak hiánya miatt, raktározási gondok, nagy állományokról van szó), másrészt a csődeljárások során az iratokat az új tulajdonosok csak a pénzbeli haszon szempontjából mérlegelik, így gyakran vagy eladják, vagy pedig megsemmisítik őket. Pozitív példaként említette a betelepülő német cégeket, és a jelentős múlttal rendelkező vállalatokat (Škoda Művek, Plzeòský Prazdroj).
Ján Šulavík az iratkezelés marketingközpontú (lényegében definiálatlan) módszereit tárgyalta. A hatékonyságnövelés, a filozófiaváltás és a minőségi szolgáltatás kifejezésekkel jellemezhető eljárásokat azonban eléggé általánosította, üzletközpontú alkalmazását túlhangsúlyozta. Az intézményműködtetés szempontjából minden bizonnyal egyes részelemek átemelhetők volnának (hatékonyabb kommunikáció, szervezetépítés stb.) a levéltárügybe is.
A harmadik nap délelőttjén a SZLE közgyűlése zajlott, amelyen a tagság meghallgatta az egyesület elmúlt két évi tevékenységének értékelését, az igazgató és a felügyelő bizottság beszámolóját, valamint a gazdálkodásról szóló jelentést. Végül elfogadásra került a jövő évi rendezvények ütemterve.
A konferencián elhangzott előadások a Fórum archivárov c. közlöny 2004. évi 1. számában jelennek meg.
Gaucsík István
„Megidézett reneszánsz.” A magyar filozófia történetével foglalkozó kutatók negyedik nemzetközi konferenciája (Mészáros András)
Ezzel az elnevezéssel került megrendezésre 2004. szeptember 9–11. között Miskolcon a magyar filozófia történetével foglalkozó kutatók immár negyedik nemzetközi konferenciája. A találkozó témáját és címét Hanák Tibor, az Ausztriában élt és elhunyt filozófiatörténész születésének 75. évfordulója adta. Hanák volt az, aki Az elfelejtett reneszánsz (Bern, 1981) és Az elmaradt reneszánsz (Bern–München, 1979) c. műveiben, illetve a Geschichte der Philosophie in Ungarn (München, 1990) c. német nyelvű összefoglalójában újra ráterelte a figyelmet a magyarországi filozófia történetének problémáira. A fent említett első könyv a két világháború közötti magyar polgári bölcselettel, a második a magyar marxista filozófiával foglalkozott, a német nyelvű kötet pedig valójában a magyarországi filozófia történetének első modern áttekintését nyújtotta. Abban a korban publikált, amikor az illető témakörökkel „nem illett” vagy nem volt ajánlatos foglalkozni, és azok száma, akik tudományos érdeklődésükkel ebbe az irányba fordultak, egy kézen megszámolható volt. Ez a helyzet azóta megváltozott, de Hanák munkássága kikerülhetetlen maradt. Már csak azért is, mert az általa feldolgozott filozófusi életművek bemutatása mellett olyan módszertani jellegű problémákat is érintett, amelyek megvitatására is megérett az idő.
A konferenciát Deák Ernő bécsi történész (a Bécsi Napló főszerkesztője) előadása nyitotta meg, aki Hanák életének ismeretlen mozzanatait elevenítette meg, főként az emigrációban élő önálló gondolkodású filozófus szemszögéből. Perecz László (Budapest) Hanák filozófiatörténészi teljesítményét egyrészt a kánonképzés, másrészt az ábrázolás módjának oldaláról elemezte. Kimutatta, hogy Hanák főként Sándor Pál 1973-as kétkötetes összefoglalójának kritikájára építette felfogását (és ebből bizonyos aránytalanságok is adódtak). Veres Ildikó (Miskolc) Az elmaradt reneszánszhoz fűzött kommentárokat, kiegészítéseket, arról szólva, hogy a marxizmuson belül a kritika lehetősége az etikán, az esztétikán és a filozófiatörténeten belül volt lehetséges mind Magyarországon, mind pedig a romániai magyar filozófiában. Kiss Endre (Budapest) előadása Hanák filozófiakritikai hozzáállásának azt a momentumát elemezte, amely az ún. ideológiai teljességigény szempontjából értelmezi a filozófiai tevékenységet. Főként arra a problémára tért ki, amely az ideológiai fragmentáltság esetében az értékeléssel szemben fellép. Somos Róbert (Pécs) azt, a Hanák által különösen kiemelt kérdést tárgyalta, amely arra irányult, hogy a magyar filozófusok nem vagy alig utalnak más magyar filozófusra, hanem inkább a „nagy” nevekre hivatkoznak, és példákon bizonyította, hogy ez a tétel nem abszolutizálható. Thiel Katalin (Eger) a Kerényi Károly és Hamvas Béla szellemiségében tapasztalható kapcsolódási pontokról értekezett, és kettejük szakításának szövegszinten kimutatható forrásait taglalta. Mariska Zoltán (Miskolc) Hanák könyvének Bartók Györgyről szóló fejezetét elemezte és gondolta tovább az ún. ismeretelméleti metafizika szempontjából. Juhász Kornélia (Győr) a XIX. század végi és a XX. századi magyar neoskolasztikus filozófusokat vette sorba. Veress Károly (Kolozsvár) a filozófiatörténet-írás módszertani vonatkozásait elemezte egyrészt a filozófia és a kultúra kapcsolatának, másrészt a filozófia és a filozófiatörténet eltérő filozófiafelfogásának szempontjából. Mészáros András (Pozsony) Hanáknak azt értelmezését boncolgatta, miszerint a magyar filozófia azonos a magyarországi filozófia fogalmával, és e két kategória viszonyrendszerét a magyar filozófia történeti fejleményein keresztül próbálta pontosítani. Ungvári Zrínyi Imre (Kolozsvár) az ideológiakritika mint filozófiatörténeti alapelv funkcióját, más módszerek között elfoglalt helyét és esetleges redukciós következményeit mutatta be. Mester Béla (Budapest) az iskolai filozófia és a „nyilvánosult filozófia” viszonyain belül a filozófiatörténet-írás néhány rögzült vélekedését kérdőjelezte meg, többek között azzal a ténnyel is, hogy a magyar filozófiának a XIX. század végére végbement intézményesülése nem mindig hozott minőségi változást. Egyed Péter (Kolozsvár) Bretter György gondolkodásának, nyelvfilozófiájának ideológiakritikai vonatkozásait mutatta be a kor ideológiai viszonyai között, nem kevés személyes emlék kapcsán is. Ignácz Lilla (Miskolc) a szimbolikus logika magyarországi fogadtatásáról és elterjedéséről tartott előadást. Nagy Edit (Szeged) Palágyi Menyhért és Bodnár Zsigmond gondolkodását főként az ismétlődésnek és a visszatérésnek a filozófia történetében máig tisztázatlan problémáján keresztül kapcsolta össze. Horváth Lajos (Debrecen) ugyancsak Palágyi „áramló világtér” fogalmával foglalkozott, mégpedig annak a relativitás elméletével való összefüggésein keresztül, és a két elmélet között korrelációs viszonyt mutatott ki. Bodó Pál (Miskolc) Bibó Istvánról adott elő, és arra a következtetésre jutott, hogy Bibó műveiből ne csak módszertani tanulságokat vonjunk le, mert azokban konkrét megoldásjavaslatokkal is találkozhatunk. Szepesi Péter (Miskolc) Németh László liberalizmuskritikájáról és a „harmadik út” koncepciójáról értekezett. Frenyó Zoltán (Budapest) Mihelics Vid keresztény társadalomfilozófiáját mutatta be, Losonczi Péter (Budapest) pedig a vallásfilozófia és a „rendszerfilozófia” kapcsán a posztszekuláris filozófiához való magyar hozzájárulásról beszélt.
Az előadásokat szinte szokatlanul gazdag és az adott témákat szorosan érintő vita követte minden esetben. Ez azzal is magyarázható, hogy a magyar filozófia történetét művelő kutatók társasága kezd közösséggé érni, amelyen belül természetessé vált a problematikus kérdésekre való odafigyelés. Ez a konferencia tehát abban is különbözött a megelőzőktől, hogy – habár kisebb létszámmal – tematikáját tekintve összefogottabbá vált, és ezért a tudományág belső, módszertani kérdéseivel is foglalkozni kezdett. Ezt persze elősegítette az is, hogy a magyarországi filozófia történetírásának egyik klasszikusává vált Hanák Tibor életműve kiprovokálta a vitákat. Amiből akár az a tanulság is levonható, hogy nemcsak a filozófia történetének, hanem a filozófiatörténet-írásnak a jelentős személyiségei is tárgyává válhatnak egy-egy konferenciának.
Végezetül egy személyes megjegyzés: a konferencián résztvevő filozófiatörténészek nem hanyagolták el a filozofálás egyik legszebb – peripatetikus – hagyományát sem, hiszen a konferencia második napjának délutánját (tegyük hozzá, hogy egy ínycsiklandozó vaddisznópörkölt elfogyasztása után) a Bükkben tett kisebb túrával és a túra folyamán folytatott különböző témájú eszmecserékkel fűszerezték.
Mészáros András
Az MTA „Magyar Tudományosság Külföldön” Elnöki Bizottság kihelyezett ülése (Lelkes Gábor)
Az MTA „Magyar Tudományosság Külföldön” Elnöki Bizottsága, mely 1996-ban jött létre a határon túli magyar tudományosság ügyének a felkarolása céljából, 2004. június 7–8-án Szlovákiában – Somorja, Dunaszerdahely és Komárom helyszínekkel – tartotta meg hagyományos tavaszi ülését, mely immár a negyedik alkalommal került megrendezésre Magyarország határain túl (a korábbi helyszínek Nagyvárad, Csíkszereda és Alsóőr voltak). Ezen kihelyezett ülések célja az, hogy a helybéliek minél pontosabb képet kapjanak a bizottság munkájáról, az akadémia határon túli magyar tudományossággal kapcsolatos törekvéseiről, aktuális programjairól, a bizottság tagjai pedig a helyszínen tájékozódhassanak a régió helyzetéről, problémáiról, az ott folyó kutatásokról, s közvetlen eszmecsere alakulhasson ki a magyarországi és külhoni tudósok között.
A kihelyezett ülés első munkanapján (mely Somorján, a Fórum Kisebbségkutató Intézetben került megrendezésre) előbb a bizottság tájékoztatást nyújtott a Magyar Tudományos Akadémia határon túli magyar tudományossággal kapcsolatos törekvéseiről, aktuális programjairól, majd a továbbiakban az alábbi szlovákiai magyar tudományos műhelyek mutatták be az általuk folytatott munkát, kutatásaikat: Fórum Kisebbségkutató Intézet, Szlovákiai Magyar Professzorok Klubja, Gramma Nyelvi Iroda, Selye Egyetemi Központ, Konstantín Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara, Selye János Egyetem, Commenius Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék, Konstantín Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék, Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoport, Mátyusföldi Muzeológiai Társaság, Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma, Katedra Társaság, Pont Kutatóintézet, MTA RKK Nyugat-magyarországi Tudományos Intézete. Az első munkanap záróeseményeként a Dunaszerdahelyi Városi Hivatal látta vendégül a konferencia résztvevőit.
A kihelyezett ülés második munkanapja Komáromban folytatódott a Selye János Egyetemi Központban, ahol Az EU és a magyar tudományosság c. konferencia került megrendezésre. A konferenciára a Kárpát-medence valamennyi magyarlakta régiójából érkeztek előadók, az alábbi előadások hangzottak el: A tudomány az EU-ban és régiónkban (Berényi Dénes), Bécs–Pozsony–Győr, mint tudás régió (Rechnitzer János), A bolognai folyamat romániai alkalmazásának problémái (Szilágyi Pál), A magyar kisebbségek és az anyaország viszonya a Kárpát-medencében a XXI. sz. elején (Hunèík Péter), A társadalomtudományi kutatások néhány etikai vonatkozása (Kontra Miklós), Szlovákiai magyar néprajz vagy európai etnológia? (Liszka József), Kisebbségek tudománya az EU-n kívül (Bányai János), Az EU-s pályázati rendszerekről (Lelovics Andrea), Alapvető emberi jogok és szabadságok Szlovákiában és az EU-ban (Hodosy Szabolcs), A felvidéki magyar egyetemi oktatás és tudományosság az EU-ba történő belépésünk után (Balázs Barnabás).
A kétnapos ülés valamennyi felszólalója hangsúlyozta, hogy a magyar tudományosság hálózatának kiépítése az elkövetkező évek talán egyik legfontosabb feladata lesz a magyar tudományos életben szereplők számára, mint ahogy az egyetemi és kutatói hálózatok építése alapprioritásként szerepel az Európai Unió felsőoktatási és kutatási politikájában is. A jövő nem az elszigetelődött intézményeké, hanem a partnerségben álló kutatási hálózatoké, amelyek kölcsönösen kiegészítik egymást.
A magyar tudományos élet képviselőinek hasonló találkozójára jövőre Kárpátalján kerül sor.
Lelkes Gábor
Munka Jenőné, szül. Dobossy Ilona öccséhez írt levelei
Kilenc magánlevelet olvashat az alábbiakban az olvasó. Mégsem csupán egyetlen család életébe nyer bepillantást, hiszen ezek a levelek, amelyeket a nõvér írt távol lévõ öccséhez, a szlovákiai magyarság egészének a második világháború utáni megpróbáltatásairól szólnak. A levelek írója Munka Jenõné, született Dobossy Ilona, igazgató-tanítónõ, aki öccséhez Dobossy Lászlóhoz, az akkor Franciaországban tartózkodó kiváló filológushoz és européer személyiséghez címezte azokat az Érsekújvárhoz közeli Zsigárdról. Az 1999-ben 89 éves korában elhunyt Dobossy László életpályája a közép-európai ember útkeresésének szimbóluma. A Vágfarkasdról elinduló Dobossy Prágában a cseh, Párizsban a francia kultúra szeretetét szívta magába, hogy végül Budán letelepedve találja meg otthonát. Családja sem átlagos család, hanem olyan, amelybõl tanítók, mérnökök és a szellemi élet más szereplõinek egész sora származott. A levelek írója Dobossy Ilona is egyike azoknak a legendás falusi tanítónõknek, akik nemcsak tanították a diákokat, hanem nevelték is õket, s aki még példaképe és szellemi vezetõje tudott lenni a falunak. Aktivitására legyen példa, hogy Tóth László a magyar mûkedvelõ színjátszás két világháború közötti történetérõl írt tanulmányából idézi a Prágai Magyar Hírlap 1935-ben megjelent kommentárját, amely szerint „hatvan életrevaló zsigárdi elemistából olyan parádés színházat csinált Munka tanító néni, hogy a nagyok is csodájára járnak”.
A közölt levelek talán akkor is érdekesek lennének, ha nem a második világháborút követõ megpróbáltatásokkal teli években írták volna õket. De akkor születtek, így túlmutatva családi vonatkozásaikon a hontalanság éveinek fontos és az egyik legszabatosabban megfogalmazott kordokumentumai. Az elsõ levél 1945. november 21-ei keltezésû, a kilencedik pedig 1947. október 12-ei. E nem egész két év alatt nemzeti kisebbségünk történetének sorsfordító eseményei zajlottak le. Az elsõ levél Érsekújvár elõzõ évi lebombázását örökíti meg, ám a leírt szörnyûségek ellenére is a bizakodás üt át rajta. A levél elsõ mondatainak egyikében – „Már régen készültem neked írni, de úgy voltunk értesülve, hogy csak idegen nyelven lehet külföldre írni, így hát nem mertem hozzáfogni, mert azt a sok mindent, amit írni akarok, ami a családdal azóta történt, azt csak magyarul tudom leírni” – Beneš elnök rendeletei már éreztetik hatásukat, azonban már mintegy megelõlegezi mindazt, ami a további levelek fõ témája lesz: a szlovákiai magyarság üldöztetését. A csehszlovák nemzetállam kiépítésének érdekben bezárták a magyar iskolákat, betiltották a magyar szót, 1946 novemberétõl pedig 4 hónapon keresztül 220 településrõl összesen 44 129 magyart hurcoltak el csehországi kényszerközmunkára. Közben 1946. február 27-én Budapesten aláírták a késõbbiekben több mint 80 ezer magyar áttelepítését lehetõvé tevõ csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezményt, ugyanezen év májusában pedig meghirdették a kitelepítésektõl és deportálásoktól rettegõ magyar lakosság legaljasabb zsarolását lehetõvé tevõ reszlovakizációs akciót. Ezek az események Munka Jenõné öccséhez írt leveleiben azonban nemcsak hátteret képeznek a családi élet eseményeinek felelevenítéséhez, hanem fõszerepet kapnak, s a család ügyes-bajos dolgai eltörpülnek mellettük. De hogy is lehetne fontos, hogy az öcsi megbukott a vizsgán vagy hogy Jenõnek és a gyerekeknek csak az a ruhájuk maradt a háború után, ami rajtuk volt, amikor az emberek attól félnek, hogy teherautóra rakva elhurcolják õket szülõföldjükrõl. A levelek minden során átsüt ugyanis, hogy írójukat nem csupán a család, hanem az egész Mátyusföld sõt az egész felvidéki magyarság iránti felelõsség hajtja. Leírásai azonban mégsem elfogultak vagy indulatosak. A levélíró nem ítélkezni akar, hanem csupán tudósítani mindarról, amit átél és lát, s amirõl Párizsban élõ öccse csak az õ leveleibõl értesülhet. A látszólag szenvtelen modor mögött azonban fel-fel sejlik az érzelmek feszültsége. „Egész nap hangzik a ládák szögelése, mintha koporsókat szögelnének” – írja a lakosságcserére készülõdõ Zsigárdiakkal kapcsolatban, s nem is kell többet mondania, hiszen ez a mondat mindent kifejez.
Munka Jenõné, Dobossy Ilona öccséhez írt levelei nemcsak egyszerû kordokumentumok, hanem fontos adalékok a szlovákiai magyar kisebbség egy neves személyiségének, Dodossy Lászlónak az életpályájához.
Simon Attila
1. sz. levél
Zsigárd, 1945. nov. 21.
Kedves Lacink!
Nov. 11-én írott leveledet ma megkaptuk. Már régen készültem neked írni, de úgy voltunk értesülve, hogy csak idegen nyelven lehet külföldre írni, így hát nem mertem hozzáfogni, mert azt a sok mindent amit írni akarok, ami a családdal azóta történt azt csak magyarul tudom leírni. Már Anikóhoz írott leveledbõl értesültünk, hogy megnõsültél, és így a család egy kedves új taggal szaporodott, Julikával. Így ismeretlenül is nagyon szeretjük, csak az a kár, hogy még sok idõ elmúlik majd amíg személyesen is megismerhetjük. Ha lehet küldeni, küldjél róluk fényképet Julikáról meg a kis Mariskáról. A kis Mariskának itthon is lesz egy kortársa. Imruséknak szept. 27-én született egy kislányuk: Ágnes, Juditnak kereszteltük. Éppen okt. 7-én kereszteltük a kis Déneske halálának érfordulóján. Imrusék nagyobbik lánykája Ildikó szép nagy lány, már iskolába jár, azaz fog majd járni, ha majd lesz tanítás.
Most pedig beszámolok részletesen a mult év eseményeirõl. A legszomorúbb dolgokat azt hiszem már Anikó is megírta. A mult tavasztól kezdve sokat izgultunk a repülõgépek miatt, amik ezrével jártak felettünk majdnem minden nap. Mamikáéknak én mindig mondtam, hogy jöjjenek ki Zsigárdra lakni, de csak nem tudtak megválni a régi háztól, no meg senki nem gondolt arra komolyan, hogy Ujvár is sorra kerüljön. Szeptemberben még az iskolák is megkezdõdtek. A mi gyerekeink is elmentek. Október elején hazajöttek szünetre. Másnap rengeteg repülõgép ment el felettünk, egyszerre csak szörnyû dübörgés hallatszott, azt hittük, hogy nálunk is öszszedõlnek a házak. Mindjárt tudtuk, hogy ez csak Ujvár lehet.1 Nagyon rossz érzésünk volt. Telefonálni akartam, de nem lehetett. Vonat nem ment. Igy aztán Dönci biciklire ült és elment Ujvárba. Egyenesen a házhoz. Ott nem talált senkit csak romhalmazt. Akkor elment Imrusékhoz megtudni, hogy mi történt, ott sem talált mást csak romokat. Úgy ténfergett azután a városban, kérdezõsködött jobbra, balra és úgy tudta meg, hogy mamika és api kórházban vannak. Imrusék meg valami ismerõsüknél. A kis Déneske holttestét is egyik ismerõsükhöz vitték be, mert a házukból semmi nem maradt. Közben mi is kocsit kerítettünk és mi is bementünk Ujvárba. Azt a napot soha el nem felejtem. Az egész város porban és füstben úszott, a sok kétségbeesett ember mindenfelé, akik hozzátartozóikat siratták, mások akik vagyonuk roncsait nézték elkeseredve. Akkor ásták ki a romok alól a holtakat. Emlékszel azokra a nagy vasutas házakra, amik elõttünk voltak? Mind a kettõ összedölt. Egyiknek a pincéjébõl 70 halottat ástak ki. Mamikáék négyen voltak a pincében. A hálószoba kapta a találatot, a középsõ rész meg a légnyomástól összedõlt és mamikáékat betemette. A konyhából minden lezuhant a pincébe. Szerencsére mindjárt jöttek emberek, akik kihúzták õket. Apinak eltörött a felsõ lábszárcsontja. Mamika szerencsésebben úszta meg a dolgot, mert csak zúzódásokat szenvedett. Az volt a baj, hogy Ujvárban minden szervezetlen volt és mamikáék szombaton déltõl csak vasárnap délután részesültek elsõ segélyben. Sem szállítóeszközhöz sem orvoshoz nem lehetett hozzájutni. A városban minden a fejetetején állt. Mindenki fej nélkül kapkodott és szaladgált. Mamikát magunkkal hoztuk Zsigárdra, de szegény apit ott kellett hagyni a kórházban, mert nem lehetett szállítani. Ott néhány nap múlva tüdõgyulladást kapott és egy hét mulva szépen csendesen elaludt. Semmit nem szenvedett, még halála elõtt nehány órával jóízûen evett és elszívott egy szívart. Mamika nem is tudott a szomorú esetrõl, mert õ meg nálunk feküdt. Nem mertük neki megmondani mindjárt, csak késõbb, mikor már egy kicsit megerõsödött. Képzeld el szegény mamikának a sorsát. Egész életükben dolgoztak, takarékoskodtak és most öregségére semmije nincs. Megszokta, hogy mindig õ adjon a gyerekeinek és most neki kell elfogadni. Jelenleg nyugdíja sincs. Azóta mamika nálunk élt. Lassan a csapásokból is felépült és az életkedve is megjött. Most szeptemberben beköltözött Ujvárba, ott kibérelt egy szoba-konyhát és ott lakik a mi gyerekeinkkel. Azok beiratkoztak az ujvári szlovák gimnáziumba és most azt látogatják. Mamikának igen jót tesz ez az élet, hogy megint saját háztartása van, ahol tevékenykedhet. Innen szállítunk nekik élelmet.
Tavaly a bombázás után Imrusék is hozzánk költöztek és a szomorú idõket így együtt könnyebben elviseltük. Mikor azután a front ide került hozzánk, akkor is sok izgalmas órát éltünk át együtt. Most már Ujvárban laknak. Egész helyesen berendezkedtek újra, de Imrus még most is sokszor van nálunk, mert itt jobb a levegõ. Ideje meg van, mert irodája most nincsen.
Még valamirõl be kell számolnom, ami téged érint. Mamika még a bombázás elõtt kihozott egy csomó holmidat. Sok szép dolog volt, mind uj. Ingek, hálóingek, törülközõk, alsónadrágok, ruhaszövet stb. Mamika ezeket a hazaküldött fizetésedbõl vásárolta számodra és azt gondolta, hogy itt nagyobb biztonságban lesz. Sajnos azonban a hadmûveletek során a mi ruhanemûnkkel és élelmiszerkészletünkkel együtt ez is megsemmisült. Véletlen folytán megmaradt három öltönyöd, meg a sínadrágod. De ezekbõl egy barna ruhádat utólagos jóváhagyásod reményében kölcsönvettünk Jenõ részére, a sínadrágodat meg Döncinek, mert Jenõnek és a gyerekeknek csak az a ruhája maradt, ami éppen rajtuk volt. Ne haragudj érte, reméljük, kerülünk még olyan helyzetbe, hogy megvehessük. Jelenleg nem tudnánk megvenni, mert még nem kapunk fizetést. Azért élelemben nem szenvedünk hiányt, mert a falubeliek nagyon ragaszkodnak hozzánk, és sok mindennel ellátnak bennünket. Azt mondják, hogy õk nem felejtik el, amit a faluért tettünk. Akármit veszünk, mindig azt mondják, hogy nem kell fizetni, csak majd ha lesz pénzünk. Igy hát csak éldegélünk, csak rossz ez a tétlenség. Szivesebben dolgoznánk. Mamika sem szenved semmiben hiányt, mert néhány fontosabb ruhát sikerült a romok alól kiásni. A gyerekek már nagyok. Októberben vizsgáztak a mult évi anyagból, így a mult évet nem veszítették el. Öcsi most hatodikba ment, Dönci nyolcadikba. Szorgalmasan tanulnak franciául. Dönci mindig azt emlegette, hogy majd leérettségizik és elmegy Párizsba. Igen nagy kedve van a vegyészethez. Volt egy egész helyes kis laboratoriuma is, de az is tönkre ment. Most már nem tudom mi lesz szegény gyerekkel, mert egy osztálytársa könnyelmûségébõl saját hibáján kívül politikai ügybe keveredett és most vizsgálati fogságban ül Pozsonyban már 3 hete. Ez most a legnagyobb gondunk a többi mellett. Pedig tavaly is kijutott neki, mert mikor a nyilasok Németországba akarták vinni, megszökött és 3 hónapig bujdosott. Öcsi meg úgy menekült meg a kihurcolástól, hogy éppen akkor diftériában feküdt. Ezért jó ha lánya van valakinek, mert azzal nem járnak ilyen gondok. De reméljük, hogy majd csak minden elintézõdik és jóra fordul. Feriék nagyon jól vannak. Mindenük megvan és nagyon megelégedettek.
Most már mamika is megnyugodott, csak olyankor sirdogál, ha a régi idõket meg a régi házat emlegetjük. Késõbbi bombázások során még ujabb találatokat kapott a ház, úgy hogy most már nincs belõle semmi csak 3 óriási gödör. Kirepült tövestül az öreg cseresznyefa, eltûntek a többi gyümölcsfák is, még a kerítés is. Semmi nem maradt, csak az egyik bombagödör szélén kinyilt a régi kert egy maradéka, egy árva mályvarózsa. De eltûnt az egész Piritó utca, úgy hogy nem is tudnál tájékozódni, hogy mi hol volt. Még sok mindenrõl lehetne írni, de majd legközelebb. Most már azt szeretnénk, ha ti írnátok részletesen magatokról mindent. Irjál részletesen Julikáról meg Mariskáról, irjátok meg hogyan éltek, mit csináltok, mik a terveitek, minket minden érdekel. Legjobb lenne ha egyszer majd hazajöhetnétek és összegyülve az egész család úgy mint a régi karácsonyokkor és addigra elmulna minden baj és keserûség ami most még fáj és úgy örülhetnénk egymásnak. Talán ez is eljön még. Várjuk leveleteket. Sok szeretettel csókolunk mindnyájatokat.
Ilonka és Jenõ
2. sz. levél
1946. VII. 18.
Kedves Laci!
Leveledet, a könyvet s a két ujságküldeményt köszönettel megkaptuk. Az elsõ cikked is nagy örömet jelentett, hát még a második. Tartalmilag is „ül” minden mondata, de ami a majdnem könnyekig hatott meg az a nívó volt, az emberi hang, amelyen már olyan rég nem hallottunk ezen a tájon; és a stílusérzék. Amint elolvastam rögtön le is gépeltem az egészet, hogy minél gyorsabb tempóban járja körül a körünket alkotó embereket. Mindnyájan osztatlan lelkesedéssel és meghatódottsággal olvasták. – Mielõtt tovább mennék, be kell jelentenem egy szörnyû kellemetlen személyi hírt, vitaminhiányból kifolyólag inygyulladásom van, s az olyan pokoli kínokkal jár, hogy szinte szeretném összezuzni a fejemet mindenestõl, kb. három hete tart, olyan vehemens és nem csökkenõ, hogy az orvos minden biztatása ellenére is kezdek kétségbeesni. Rengeteg citromot fogyasztok, ez állitólag az orvossága, de egyelõre ez nem érezteti hatását. Ezért is késtem olyan soká a levéllel, s ennek tudd be a sok hibát is, amivel levelem valószinüleg tele lesz. – Pedig beszámolni való van igazán elég. Lezajlott a reszlovakizáció,2 igazán csábitó falragaszokkal szólitották fel a népet, pl. az egyik ilyen volt: Obèania! V najbližšich dòoch opytujú sa Vás sèitaci komisári: Si slovák alebo maïar? – Keï citiš v sebe len iskierku slovenskej alebo slovanskej rodovosti hlas sa za slováka, lebo len slovák je èeskoslovenským štátnym obèanom, a len èeskoslovenský štátny obèan nemusí sa obáva èo mu prinesie zajtrajšok. Volte rozumne a len v prospech seba!3 Ezt megtanultam könyv nélkül, hogy meg tudjam neked írni, mert tudom, hogy érdekelnek az itthoni dolgok. Szóval a magyarok, megkapták az utolsó lehetõséget, de a hülyék,! nem tudták felfogni mit kiván az érdekük s nem nagyon reszlovakizáltak. Fõleg a falun viselkedtek egységesen, itt Ujvárban pl. a tanári kar, gondolván azt, hogy ha már mindenünket elvesztettük, legalább szemen ne kelljen köpni önmagunkat ilyen arányu köpenyegforgatásért, s abban a reményben, hogy többet ér majd idõvel a csehszlovák köztársaságnak is egy becsületes magyar ember, mint egy kétszinü. Ezt persze ki kell várni. S voltak türelmetlenek is, pld. Szilassyék, Szirmákék, az õ reszlovakizálásukat pedig nem fogadták el. Képzeld el mostani lelkiállapotukat. A falukon egynéhány helyen tévesen fogták fel a dolgot, és visszaélésekre került sor. Pl. lefogtak embereket, azon a cimen, hogy izgatnak a reszlovakizáció ellen. Ezen vád ellen természetesen a legjobb cáfolat, ha az illetõ reszlovakizál. – Egyeseket Z.-ról 8 családot kiutasitottak, de miután az ilyen visszaélésekrõl a felsõbb hatóságok értesültek, rögtön beszüntették azokat. – A beiratások is megvoltak. Alda másodikba fog járni, persze szlovákba, mivel más nincs. Jobb szerettem volna ugyan, ha legalább az elemit az anyanyelvén végzi, mert Koménskyvel egyetértek, hogy csak az anyanyelven való tanulás hathat termékenyen a gyermek lelkére, de hát erre nincs lehetõség. Már nyugtalankodtam junius végén, hogy esetleg Alda még egy évet elveszit, mikor szerencsére megjelentek a plakátok:, amely szerint Dodatoèny zápis v septembre nebude, a do slovenskej školy treba zapísa: 1/. slovenské deti, 2/. deti ktoré v minulom roku chodily do slovenskej školy, 3/. deti ktorých rodièia súhlasili s reslovakizáciou 4/. tie deti ktoré do vymena obyvatelstva chcú chodit do slovenskej školy. Všetky ostatné deti maju sa prihlasit na súpis.4 – A súpisra hárman jelentkeztek: A két Krammer és a Kucsera Lajkó egy kisfia. – Alda júniusban Rózsahegyen volt három hétig egész hihetetlenül sok ragadt rá ezen rövid idõ alatt, s most itthon is csak szlovákul beszélek vele, ugy, hogy azt hiszem nem lesznek tulságos nehézségei az iskolában. – A mi átvételünkrõl még mindig csak kósza hirek terjengnek, az állampolgárságot ellenben két kiskoru gyerekemmel együtt megkaptam, mint kivételezett magyar. Ez talán az elsõ biztos pont az életünkben. Bátyád egyelõre még mindig üdül, s ugy belejött a lendületbe az utolsó idõben, hogy körülbelül a száz kiló körül jár sulyban. Nem tudom megérteni, hogy birja elviselni ezt az életformát. Õ az egyetlen aki ebbe a teljes passzivitásba süllyedt, a többiek mégis mind csinálnak valamit. Igaz ugyan, hogy jól megtanult oroszul, s jó pihent az idegzete, s talán ez is jó lesz valamire.
A gyerekek nagyon jól vannak. Ágnes ugyan még nem jár, még nem is áll, de mászik, hason csuszkál elõre, hátra, s néha ugy hasonlit Déneskére, hogy majd megszakad belé a szivem. Az utóbbi idõben jól megnõtt és sulyban is gyarapodott, s fõleg nagyon jó nyugodt játékos jókedvü baba. Húson kívül már mindent eszik, fõzelékeket és már kifõtt tésztával is próbálkoztunk. Most a paradicsom a fõattrakció azt majszolja jó étvággyal, mindennap egyet. – Ildikó is aranyos, most volt egy hétig Zsigárdon, ott mindig nagyszerüen érzi magát, Ilonka térben és idõben teljes szabadságot ad neki, ellentétben a nagyanyai szigorral, s idõnként ezt én is helyeslem. t.i. a teljes szabadjára engedést. – A hõség egykét nap óta ill. megszakitásokkal hetek óta szinte pokoli, bár lakásunk jó szellõs, mégis sokat szenvedünk.
Szép lehet most esténként vidéki házatokban. Esténként a balkonon ülve sokat gondolok rátok egyedülségemben. Juliskát és Mariskát sok szeretettel csókolom Téged sok szeretettel üdvözöllek.
Anikó
Ui.
Jövõ hét elején jön Zahradník, a cikket odaadjuk neki, megkérjük fordítsa le és juttassa el a címzetthez … különben a bátyád is írt.
Mariskát csókolom. Alda
3. sz. levél
1946. XI. 26.
Kedves Lacink!
Már régen nem kaptunk hírt rólatok. Hallottuk, hogy mult szombaton elõadtál a rádióban, de sajnos csak késõn mondták meg és így nem hallgathattuk. Pedig igazán ránk férne egy kis vigasztalás, erõsítés. Most igen levert hangulatba vagyunk, mert a köbölkúti, muzslai meg a kisujfalusi események5 igen lehangoltak bennünket meg az egész környéket. Biztosan hallottatok már a dolgokról. Az említett helyeken erõs karhatalom jelent meg, kidobolták, hogy senkinek a házát elhagyni nem szabad. Akkor azután kijelölt családokhoz bementek és kényszerítették õket arra, hogy házaikat elhagyva a sebtében összecsomagolt holmijukkal vagonba rakodjanak és elszállították õket ismeretlen helyre. Leginkább békés 10 hold körüli kisgazdák voltak az áldozatok, olyanok, akik nem szerepelnek a Magyarországra telepítendõk listáján. Állataikat persze ott kellett hagyniuk. Egy kisujfalusi szemtanu a következõket mesélte: a falu 3 napig ellenállt a karhatalomnak. Mivel máskép nem boldogultak, összeszedték a nõket és gyerekeket, berakták a vagonba végül a férfiakat megbilincselték és úgy tudták csak berakni. De olyan sírás és jajveszékelés volt, hogy a karhatalom jobb érzésû tagjai levetették az egyenruhát és nem voltak hajlandók tovább közremûködni. Az elhurcolt családok senkivel nem beszélhettek, senkitõl el nem bucsúzhattak. Köbölkuton például beraktak egy asszonyt, aki két nappal azelõtt orvosi beavatkozással szült. Állítólag még Pozsonyig sem értek, meghalt. Lehet így bánni demokratikus korszakban ártatlan emberekkel? Most faluszerte ezt tárgyalja mindenki, könnyes szemekkel. Nagyon lesujtó dolog ez. Mit lehet egy országtól várni, ahol ilyesmi megtörténhet? Lehet itt demokráciáról, emberi jogokról stb.-rõl beszélni? Az elsõ híreket, amit hoztak nem hittük el. Ugy hangzott mint egy rémregény a legsötétebb középkorból. De azután szavahihetõ szemtanúk is megerõsítették a híreket. Állítólag folytatódik az akció Párkány vidékén. Az elhurcolt családok további sorsáról nem hallottunk. Mióta ezt hallottam, nagyon fel vagyok háborodva. Legszívesebben már holnap felszedném a sátorfát, mert semmi kedvem nincs ilyen demokráciában élni. Sajnos nem vagyunk rajta a kitelepítési listán. Egyébként megvagyunk. Tanítunk a katakombákban. A gyerekek tanulási kedve és ragaszkodása kárpótol némileg a többi dolgokért. Mamika jól van, õ most nagyra van, mert mint kitelepített egyén, a magyar állam védelme alatt áll. Irjatok valami biztatót, hogy legalább reményeink legyenek. Juliával és Mariskával együtt mindnyájan szeretettel csókolunk:
Ilonka
4. sz. levél
1947. I. 14.
Kedves Júlia és Laci!
Karácsonyi leveleteknek igen megörültünk. Sokat emlegettünk benneteket az ünnepek alatt. Még mielõtt leveletek megérkezett volna, beszélgettünk arról, hogy vajon szokás-e ott is a karácsonyfa, hogy lesz-e nálatok. Leveletekbõl azután megtudtuk a választ, hogy ti is éppen úgy ünnepeltétek a karácsonyt, mint itt szokás. Mariska már nagyon aranyos lehet, szeretnénk már látni.
A körülményekhez képest mi is kellemesen töltöttük el az ünnepeket. Hazajöttek a gyerekek, Dönci is. Egy hónapos szünetet kaptak, és hogy Feriéket némileg tehermentesítse, hát hazajött. Használt neki az újhelyi tartózkodás, mert saját bevallása szerinte hét év alatt összesen nem tanult annyit, mint ez alatt a néhány hónap alatt. Megjött a volt cselédünk is Csehországból, ahol most dolgozik. Tudniillik senkije sincs, és hozzánk jön „haza”. Igy hát megélénkült egyébként csendes házunk. Most már szétmentek és ujra csak hárman vagyunk. Folytatjuk tovább a tanítást és várjuk, hogy mit hoz a jövõ. Lassan már elfogynak a környékrõl a régi ismerõsök. Már alig van itt magyar tanító. Mi is foglalkozunk a gondolattal, hogy ha el tudunk helyezkedni, tavasszal átmegyünk. Igy ha végrehajtják a lakosságcserét, mamikával együtt mennénk. Csak még egyelõre bele kell magunkat élni ebbe a gondolatba. Ha a lakosságcserét végrehajtják, nincs értelme itt maradni, mert a községnek kb. fele a listán van, másik felét meg belsõ kolonizációval intézik el. Ez az utóbbi most a legnagyobb réme a lakosságnak. Idõközönként jönnek a rémhírek hol innen, hol onnan. A mi községünkre egyesek szerint 15-e után, mások szerint februárban kerül a sor. Az emberek emiatt állandó izgalomban élnek. Már többen kérvényt adtak be, hogy vegyék fel õket a kicserélendõk listájára. Hogy milyen lelkiállapotban élnek az emberek, arra jellemzõ, amit egy ismerõsünk mesélt. Az illetõ egyik háznál volt, amikor teherautó állt meg a ház elõtt és két katona ment be valamit kérdezni. A házbeliek az ijedtségtõl nem tudtak megmozdulni, és nem tudtak szólni, mert azt hitték, hogy értük jöttek. A legutolsó hírek szerint Kamocsáról vittek el 60 családot. A Szudéta-vidékre viszik õket béresnek az új földesurakhoz. Akinek a Kisalföldön 4-5 hold földje volt és még bérelt hozzá 5-6 holdat, annak igen nehéz abba belenyugodni, hogy más szolgája legyen. A rokonságban is elég baj van. Nem tudom emlékszel-e Burián Tónira, a szenci patikusra. Két évi kényszermunkát és vagyonelkobzást kapott. Tallóson Bihercz Pista, Gödölle Béla szintén vagyonelkobzást kaptak. Langban Sanyiék a cserelistán vannak és így tovább. Még szerencse, hogy nekünk a vagyonelkobzástól nem kell félni.
Jelenleg azért nincs rossz dolgunk. Mindenfelé a faluban ölik a disznókat. Még soha életünkben annyi hurkát meg egyéb disznóságot nem ettünk, mint most. Aki 2 disznót vágott, az nem evett annyi kolbászt, mint mi. Csak sajnos már nemsokára vége lesz a szezonnak.
Mamika jól van, egészséges. Igen jó, hogy vezeti a háztartást, mert így tudok a magántanulóimmal foglalkozni. Igen szeret mamika sürögni-forogni, még pöröl is néha. Ebbõl is látszik, hogy milyen jól érzi magát.
Irjatok magatokról, Mariskáról. Tud-e már járni, beszélni. Irjatok valami jó hírt. Mindnyájatokat sok szeretettel csókolunk:
Ilonka
Én is szeretettel csókollak mindannyiotokat: Mama
5. sz. levél
1947. január 20.
…
Már régebben megírtam a levelet, de nem volt alkalmam feladni, így most már hozzáírom az utóbbi napok szomorú szenzációját. Tegnap elhurcoltak 100 családot innen. Dolgos, békés magyar parasztokat, többnyire 5, 10, 15 sõt 20 holdas kisgazdákat. Közöttük van sok jó emberünk és sok kedves tanítványunk. Ezért az utolsó 3 nap lelkileg nagyon megviselt bennünket. Néhány nap elõtt arra ébredtünk, hogy a falu meg van szállva, körül van zárva karhatalommal. Azután kidobolták, hogy mindenki otthon tartózkodjék és „Istenbe vetett bizalommal” várja a következményeket. A kiszemelt családokhoz cédulát vittek, amelyiken rajta volt a munkára kötelezettek neve, alul meg azok neve, akik kötelesek velük menni. (A lényeg az, hogy az egész család menjen és a ház üres maradjon). Rajta volt továbbá annak a cseh gazdának a neve, akikhez az illetõ be van osztva szolgálatra. Azután kidobolták, hogy mit lehet vinni. Egy szoba és konyhabútort, élelmet, edényt. Állatok, gazdasági felszerelés, gabona mind itt marad. Elõször az emberek szaladgáltak fûhöz-fához, még a szalmaszálhoz is kapaszkodtak, hátha lehetne valamit segíteni. Mikor rájöttek, hogy minden hiába, kétségbeestek, sírtak, jajveszékeltek. Felnõtt emberek úgy sírtak, mint a kisgyerekek. De meg lehet érteni annak a becsületes parasztembernek a lelkiállapotát, aki egész életében nem csinált mást csak kora reggeltõl késõ estig dolgozott, akit a világpolitika nem érdekelt és akinek a véleményét nem kérdezték az aki most egyik óráról a másikra otthontalanná, vagyontalanná vált és mehet idegenbe más szolgájának. Legsiralmasabbak voltak azok a szegény 60-70 éves öreg emberek és asszonyok, akik egész életükben itt éltek a faluban és most meghalni viszik õket idegenbe. Következõ napra már a kétségbeesésbe belefáradtak és csendes apátiával tûrték, hogy a katonák teherautókra rakják a batyukat, õket a tetejére, és a vasútra szállítsák õket. Az autó tetejérõl integettek búsan az itt maradottaknak és sehogy sem értették, hogy miért kell most nekik mindent itt hagyva elmenni. Mit is vétettek õk tulajdonképpen. Délután kettõre felrakták a vonatra mind a száz családot. Sok kisgyereket is a párhetes csecsemõtõl kezdve. Este 6-kor indult el a vonat. Akkor még egyszer kitört belõlük a sírás és jajveszékelés, de azután a vonattal együtt ez is eltûnt a sötétben. Most már minden csendes, az élet megy tovább, de olyan a falu, mint a temetõ. És ez történik sorban minden faluban. Az itt maradottak félnek, hogy mikor kerül rájuk a sor. (Állítólag a következõ transzport febr. közepén indul Kelet-Szlovákiába). Ha ez tovább folytatódik és senki nem segit, akkor itt rövidesen nem marad más csak egy csomó elsodort falu. Ezek az események velünk is beláttatták az itteni élet reménytelenségét és megerõsített bennünket abban, hogy az egyetlen megoldás átmenni. Szerettük volna utolsónak elhagyni a hajót, de attól félünk, hogy késõbb már nem lehet elhelyezkedni. Irjatok minél elõbb. Mindnyájan csókolunk: Ilonka
6. sz. levél
1947. I. 31.
Kedves Juliska és Laci!
Kiváncsi vagyok megkaptátok-e jan. 20.-án írt levelemet, melyben beszámoltam az itteni eseményekrõl. Ezt írjátok meg, ha írni fogtok. Most leginkább azért írok, mert a napokban járt nálunk Szalag Gyõzõ. (Az a fiatalember, akivel a mult évben ott találkoztál) Címedet kérte, mert írni akar neked. Valamilyen iratra volna szüksége, hogy Franciaországba mehessen. Arra akarlak én is kérni, hogy ha teheted légy segítségére. Az õ családja is a szerencsétlen magyarok közül való. Elhurcolták 62 éves apját, két bátyját, nõvérét, sógornõjét 5 hetes csecsemõvel betegen. Õ útközben megszökött, de itt már nincs mit keresnie, mert a házukban már správca6 ül. Itt hagytak 18 hold földet, 12 db marhát, szép házat és most béresek. A fiu járt már a francia konzulátuson és ott elõzékenyen támogatták tervében. Azt hiszem már írt is neked közben.
Az elvitt családok már írtak. Azt írták, hogy nem ahhoz a gazdához mentek, akihez irányítva voltak, hanem a vonat elõtt sorba álltak és ott az igénylõk válogatták õket, mint vásáron. Elõször elkeltek azok a családok ahol nem volt kisgyerek. Azután a kevés gyerekesek és így fokozatosan. Egy-két apró gyermekes család senkinek sem kellett. Amikor írtak, azok még a vagonban fagyoskodtak.
Az itthon maradottak állandó izgalomban vannak. Folyton terjengnek a rémhírek, hogy ujabb transzportot fognak indítani. Olyankor már mindenki ész nélkül szaladgál, hogy hova fusson, hova bújjon. Senki nem dolgozik, mindenki adja el az állatait, (persze senki nem vesz, csak egy bizonyos erre teremtõdött népfaj) szedik szét a csûröket és a deszkákból ládákat csinálnak, hogy ha csomagolni kell, hát legyen. Nem tudom hova fog ez az állapot vezetni. Az elhagyott javakra már megjelentek az igénylõk. A környéket már elintézték, ide írom az eredményt: N. 220, F. 240, P. 210, D. 120 család.7 Februárra újabb hullámot ígérnek.
Mindig jobban erõsödik bennünk az az elhatározás, hogy átmenjünk. Írd meg majd errõl a véleményedet.
Döncinek sikerült a karácsony utáni átkelés és már újra Feriéknél van. Öcsi egybõl bukott a félévben. Anikó szerint általános viszonylatban ez jó eredmény. Mamika jól van. Irjatok majd a kis Mariskáról. Most eszembe jut egy beszélgetés, amit még a multkoriban hallgattam, amibõl kitünik, hogy errefelé még a gyerekeknek is gondjaik vannak.
Két hatéves kislány beszélgetett. Ime:
– Anyám mondta, hogy katonák gyünnek, telepíteni fognak.
– Minket nem visznek el, mert nekünk fehér cédulánk van. (akik a cserelistán vannak)
– Nekünk is van, de mink háborús bûnösök vagyunk.
– Nem vagytok háborús bûnösök, mert azoknak rózsaszín cédulájuk van.
– Hiába is mondod, mert háborús bûnösök vagyunk.
Mindenesetre jellemzõ a helyzetre. Most még egyszer visszatérek a levelem elején említett fiatalemberre és kérlek, ha lehet valamit tenni szegény hontalannak az érdekében, tedd meg. Feltételezem, hogy õ levelében megírta, hogy mirõl van szó. Mindnyájatokat sok szeretettel csókolunk: Ilonka, Jenõ, Mamika
7. sz. levél
Kedves Laci és Julia!
Leveleteket mind a kettõt megkaptuk és a fényképet is. Mariska igen helyes rajta, olyan, mint egy nagy… Nehezen tudom õt elképzelni, mert Anikó Ágneskéje még nagyon csöppecske. Jár és beszél õ is, de igen kicsi. Mariska olyannak látszik, mintha már három vagy négy éves volna. Ez a tavaszi kirándulás biztosan jó hatással volt rá.
Most már régen nem írtam nektek, mert közben válságban voltunk. Nem tudtuk, hogy hogyan határozzunk jövendõ sorsunkról. Most mégis több mindent figyelembe véve úgy határoztunk, hogy egyelõre itt maradunk. Jenõt ugyanis idõközben kinevezték Vöröskõre állami tanítónak. (Trencsénteplic közelében van) Õ egyedül elmegy oda, mi meg továbbra is itt maradunk és megvárjuk az események további alakulását. Megvárjuk, hogy mi lesz az itteni lakosság további sorsa. Hátha még szükség lesz itt magyar tanítóra. Ugyis már nagyon kevés van belõlük. Jellemzõ az itteni helyzetre, hogy ugyanazon a héten, amikor Jenõ a kinevezést kapta, mint kivételezett (aminek elõfeltétele a demokratikus gondolkodás és antifasiszta magatartás) ugyanazon a héten kapott idézést a népbírósághoz, mint kolaborant.8 A népbírósági tárgyalás már le is zajlott, az volt a vád, hogy a háború utolsó idejében a község katonai parancsnoka volt. Felmentették, mert a tanúk igazolták, hogy ebben a minõségben is csak a lakosság érdekeit tartotta szem elott. Általában sokszor tapasztalható, hogy a jobbkéz nem tudja mit csinál a bal. Igy van Mamika is. Mert míg egyrészt a cserelistán szerepel, másrészt meg „spolahlivos”-ot kapott és ennek alapján kapja a nyugdíját. Mióta a deportálásokat megszûntették, azóta a hangulat nyugodtabb. A lakosságcsere nem izgatja nagyon a kedélyeket. Úgy tudjuk, hogy 15.000 embert, mintegy 3000 családot akarnak a tavaszt folyamán kicserélni. Egyenlõre a lévai és galántai járásokról van szó, de sehol nem vált ki a dolog nagyobb izgalmat. Leginkább az érdekelné az embereket, hogy mi lesz azokkal, akik itt maradnak. Imrus írta, meg már itt is hallottuk, hogy az elbocsájtott tisztviselõk részére 1946. máj. 15-tõl szociális segélyt fognak kiutalni. Ennek nagysága a szolgálati évek számától függ. Kettõnk részére elég tekintélyes összeg lenne. Ezért Imrus is azt tanácsolta, hogy egyenlõre maradjunk. Február hó holyamán még volt néhány izgalmas nap a faluban. Ujra körülfogta a karhatalom és megint 86 családot akartak elhurcolni. Minden éppen úgy folyt le, mint az elsõ esetben, csak most már aki tehette elbújt. Nálunk is jó bújóhelyek vannak, itt is sokan voltak elbujva. A harmadik napon a katonaság hirtelen parancsot kapott és egy órán belül elhagyták a falut. Senki sem tudta, hogy mi történt. Az emberek nem hittek a szemüknek, csak lassan mertek elõbújni. De a kiszemelt 86 család hetekig nem aludt otthon, mert féltek, hogy éjjel hirtelen megjelennek és felrakják õket a teherautókra. Nálunk is két család aludt két hétig. Most már megnyugodtak. Nem tudjuk meddig marad így és mikor kezdik újra. Az elhurcoltak igen szomorú leveleket írnak. Most tavasszal már nagyon kínozza õket a honvágy, húzza a föld. Panaszkodnak, hogy vannak akik még egy fillér fizetést sem kaptak. Az itteniek közül már két férfi meghalt ott. Tallósról Béláékat is el akarták vinni Csehországba, de megszöktek. Sokáig nem mehettek be lakásukba, de most már úgy halljuk, hogy otthon laknak. Nem tudjuk, hogyan fog és mikor az itteni helyzet megoldódni. Általában az a vélemény, hogy csak egy háború tudja a helyzetet kibogozni.
A húsvétot békésen töltöttük. Öcsi itthon volt, de Dönci nem jött haza, mert már nemsokára lesz az érettségi írásbelije. Saját bevallása szerint sokat tanul. Anikó még Ujvárban van és tanít, mert odaátról olyan értelmû üzeneteket kap, hogy amíg lehet maradni, maradjon. Imrus is írta, hogy hazajön és minket is meglátogat, de eddig még nem jelentkezett. Ti biztosan, mint ahogy jelezted, Nizzában töltöttétek a husvétot. Mindkettõtöket a kis Mariskával együtt sok szeretettel csókolunk: Ilonka, Jenõ, Mama.
1947. IV. 7-én
8. sz. levél
Zsigárd, 1947. VI. 19.
Kedves Juliska és Laci!
Már igazán régen nem írtam nektek, de azért sokszor, naponta emlegetünk benneteket. Hogy nem írtam az utóbbi idõben annak az volt az oka, hogy mióta Jenõ elment, én vettem át az õ magántanulóinak a tanítását is és különösen most a vizsgák elõtt úgy el voltam foglalva, hogy az utolsó tanítványom minden nap este ½ 10-kor ment el. Nem akartam, hogy a gyerekek tanulásában fennakadás legyen, azért a megkezdett anyagot be akartam fejezni. Most 15.-én már befejeztem az iskolai évet 40 elemistával és 5 polgáristával. Igy most már vakációzom. Most köszönöm meg a helyes fényképeket, amiket küldtetek Mariskáról. Igen helyes a képeken. Már úgy örültünk, hogy a nyáron meglátjuk õt és Juliskát is megismerjük. Ugyanis Imrus mondta, hogy készültök haza a nyáron. Már egész vonalon lázas izgalomban volt a rokonság a hírre. Most azután jött Laci utolsó levele, amelyben írja, hogy már bizonytalan a dolog. Igen sajnálnánk, ha elmaradna, bár az oknak, ami miatt elmarad, szintén örülünk. Olyan sikerült gyerekbõl, mint amilyen a Mariska is, kár lenne csak 1 példány. Legközelebbi leveletekben írjátok meg, hogy mit határoztatok az útról.
Mi most már könnyebben vagyunk, mert megkaptuk a sokat emlegetett létminimumot és Jenõ is megkapta a fizetését 1947. IV. 1-tõl. Igy most pillanatnyilag anyagi gondjaink nincsenek és ki tudtuk fizetni a legfontosabb adósságainkat. Ugyan még valamennyit nem, mert még nektek is adósok vagyunk. Ugyanis Dönci vizsgáira, tandíjára és egyéb kiadásaira Feriék abból a pénzbõl használtak el, amit te Újhelybe utaltattál. Mivel forintot szerezni és azt átküldeni igen nehéz, azért úgy leveleztük meg Feriékkel, hogy ha hazajöttök, úgyis szükségetek lesz itteni pénzre és majd akkor elszámoljuk veletek.
Jenõ most már két hónapja nincs itthon. Igen nehéz szívvel ment el, de azután kellemesen csalódtunk, mert nagyon barátságosan fogadták és az egyszerû falusi szlovák nép között nyoma sincs annak a gyülölködõ soviniszta szellemnek, ami az uralkodó irányzatot jellemzi. Egy hét mulva már itthon lesz Jenõ. Népesedik a család. Dönci már itthon van. Leérettségizett. Azt mondja, hogy igen sokat tanult, mivel az Ica néni igen szigorú volt. De azért sajnos a régi bûnök figyelembevétel csak „elégséges” rendû lett. Most azután nagy a gondunk, hogy tovább mi történjen vele. Feri ajánlotta, hogy adjuk be itt gyógyszerészgyakornoknak, közben megtanulja a nyelvet, nosztrifikáltatják az érettségi bizonyítványát, és itt tanuljon tovább. Ennek hátránya, hogy nincs kedve a gyógyszerészi pályára, másrészt még fennáll a régi elintézetlen ügye. Ha elitélik és azt leüli, akkor már nem kap állampolgárságot és akkor nem is tanulhat itt. Õ a mûegyetemre szeretne menni, mert vegyészmérnök szeretne lenni. Csak kérdés, sikerül-e bejutnia, gyõzzük-e majd anyagilag. No meg a határon való átjutások, pénzküldés mind sok nehézséget jelent. Dehát reméljük, hogy mint minden, ez is elintézõdik valahogyan.
Öcsirõl sem írhatok valami jót. Sajnos megbukott és osztályt kell ismételnie. Igen el van keseredve, mert nagyon sokat tanult.
Mamika jól van. Egészséges és neveli a baromfiakat, kacsákat meg a csibéket. Tallóson Béláéknak sikerült végre az otthonukba visszakerülni. Még nem tudják, hogy mi lesz velük, mert kitelepítési lapjuk nincs. Sanyiék, azt hiszem, hamarosan sorra kerülnek, mert az ujságban volt, hogy Csallóköz kicserélése következik. A vágsellyei járásból kicserélésre kerül 1240 család. Tõlünk el fog menni 310 család. A községnek kevesebb mint 1/3-a marad csak itt, mert 100 családot már a télen elvittek Csehországba. Az elsõ transzport tõlünk jul. 16-án indul. Igen szomorú nyár lesz ez. Nem tudunk beletörõdni ezeknek a szegény parasztoknak a tragédiájába. Bár teljes nyugalommal veszik tudomásul a dolgot, de azért nagyon keserûek. Nagy dolog azért megválni az õsi földtõl és a háztól. Bár odaát igyekeznek mindenben segítségükre lenni, de az elvesztett szülõföldet nem tudják pótolni. Ilyen õrült dolog még a világ kezdete óta nem volt, hogy földmíveseket a legnagyobb nyári munka idején cserebérelni. Olyan a határunk, hogy az siralom. Egy része azért silány, mert hozzá nem értõ emberek kezében van, a másik része meg azért nem terem, mert azok, akik az elsõ transzportokba vannak beosztva már nem dolgoznak, mert tudják, hogy õk már aratni itt nem fognak. És így van ez az egész környéken. Mennyi költséggel jár ez az egész dolog mind a két ország részérõl. Ezenkívül az aratás elõtt átvitt embereket a jövõ aratásig ott élelmezni kell. Hogy mi lesz ennek a vége? Azt hiszem teljes gazdasági csõd minden oldalon. És végén senki sincs megelégedve. Még azok sem, akik önként jöttek ide túlról, mert nem kapták meg azt, amit a propaganda ígért. Elfoglalnak olyan gazdaságokat, ahol sem állat, sem felszerelés nincs. Mert azt az itteni magyarok elvitték, az idejövõknek meg nem volt, mert sohasem voltak földmívesek. Minden gazdaságot az államnak kell berendezni. Hogy miért kell az emberek életét mesterségesen nagy költséggel elrontani? Ha ezt a sok költséget és energiát másra fordítanák, mennyi minden hasznosat lehetne csinálni. Az átjövõk nagy része nem is szlovák. Az ottani „háborús bûnösök” így iparkodnak menedéket találni. Sok fonák helyzet adódik elõ ezzel kapcsolatban. Pl. Léváról kitelepítettek egy Hornyák nevû családot, akik mind jól beszéltek szlovákul. A helyükbe jött egy Mindszenty nevû család, akik egy szót sem tudnak. Gútán meg az egyik repatriált család gyereke kiment az utcára és ott egy gutai magyar gyerek megverte. Erre ordítva szalad be hogy: „édesanyám az a büdös tót megvert”, mire az anyja suttogva csitítja, hogy „ne mondj ilyeneket, mert te vagy a tót”. És számtalan ilyen eset van. Az elsõ transzportok között mamika neve nem szerepel. De mi Imrussal megbeszéltük, hogy ha arra kerülne a sor, nem engednénk el Mamikát, legfeljebb csak akkor, ha mi is mennénk. Más baj nem történhet, mint hogy nem kap nyugdíjat, meg élelmiszerjegyeket. De ha mi megélünk, akkor neki is jut. Most már itt megszokott, ez is nehezen ment, most megint öregségére menjen új helyre, új otthonba?
Igy állnak nálunk a dolgok. Irjatok majd Mariskáról meg a nyári utazásról is. Mindnyájatokat sok szeretettel csókolunk: Ilonka.
9. sz. levél
Zsigárd, 1947. X. 12.
Kedves Juliska és Laci!
Már nagyon régen nem írtam nektek, pedig állandóan emlegetünk benneteket és sokat gondolunk rátok. Csak nehány hónapja megint olyan nyugtalan és ideges az ember, hogy sem az íráshoz, sem más dologhoz nincs sem kedve, sem türelme. Pedig a küldött aranyos fényképeknek nagyon örültünk, most megköszönöm õket. Szeretnénk már a kis Mariskát eredetiben is látni, a fényképek után itélve nagyon öntudatos kis hölgy lehet. Biztosan beszélgetni is tud már. Milyen nyelven beszél? Ágneska is sokat kotyog már. Ha engem meglát, mindjárt mondja, hogy: „keresztanyu kalácskát kérek”. Mariskának is vannak már biztosan eredeti mondásai. Küldjetek majd belõle szemléltetõt. Ilyenkor minden nap szolgálnak meglepetéssel az ilyen kicsikék, ami a szülõknek mindig újabb és újabb örömöt okoz.
Beszámolómat elõször a családi fronton kezdem. Mi ketten mamikával Zsigárdon vagyunk. Jenõ nem szivesen bár, de visszament Èervený Kameòra. Öcsi Ujvárban van, ismételi a VII. o.-t. Dönci Pesten van. Valami csodás véletlen folytán felvették az egyetemre, az orvosira. Majnem 3000 jelentkezõ közül csak 300-t vettek fel és õ is közöttük volt. Ugylátszik a felvételi vizsgája nagyon jól sikerült. De igen nagy gond ez így taníttatni, pénzt, élelmet juttatni neki. Általában igen nagy gond az, hogy a család minden tagja másutt van. Nem gyõzünk csomagot küldeni hol ide, hol oda. Sokszor sajnálom, hogy tavasszal nem mentünk át, akkor még könnyebben lehetett volna. Mióta megkezdõdött a kitelepítés, már nem lehet beutazási engedélyt kapni. Ha átmentünk volna, akkor legalább együtt lehetne a család.
Augusztus folyamán elment a faluból 130 család. Somogyba és Baranyába mentek.9 Eleinte igen panaszkodtak, hogy nem tudnak megszokni a hegyes, dombos vidéken. Most már azt írják, hogy kezdenek összemenni a hegyek, már nem látják õket olyan nagynak. Az elmentek helyébe megérkeztek az új telepesek. Olyan a falu, mintha kicserélték volna. Mindenütt idegen emberek és idegen beszéd. Akik még itt maradtak a régiek közül, azok is útra készülnek. Egész nap hangzik a ládák szögelése, mintha koporsókat szögelnének. Legnyugtalanabbak azok, akiknek neven nem szerepel a kitelepítési jegyzéken, mert azok nem tudják mi fog velük történni. Szeptember elseje óta állandóan Farkasd, Negyedet szállítják. Farkasdnak már kétharmad része elment. Imponáló az a nyugalom, ahogyan ezek a magyar gazdák itthagyják õsi földjüket, házukat. Olyankor szokta csak a szemét némelyik megtörölni, amikor a katona lezárja a lakást és neki már nem szabad többet bemenni. Ilyenkor még kötelet köt a kutya nyakára és vezeti ki az állomásra. Õk az utolsók, akik elhagyják a házat, a gazda meg a kutya.
A rokonság is szétszóródik már. Sanyiék Langból e héten mennek el, még nem tudják hova. Kozmáék Diószegrõl jövõ héten mennek Vaskútra, Baja mellé. Buriánék sok hányódás után Tótkomlóson kötöttek ki. Olyan borzasztó ez, hogy mindenkivel elszakad az ember életébõl egy darab. Tallósiak október végén mennek. Kitelepítették azt az öreg nénit is, akinek a házában laktunk. A házat lefoglalták a csendõrök saját részükre és nekünk is ki kellett jönnünk a lakásból. Most egy elég egyszerû lakásban lakunk, ahol nehezen tudunk megszokni. Sokszor olyan nyugtalanság fog el, hogy legjobban szeretnénk csomagolni és menni valahova.
Anikót Zsolnára helyezték a leánygimnáziumba. Azt írja, hogy nincs rossz helye. Irjatok valami derûsebb dologról, mint amiket én írtam.
Valamennyiteket sok szeretettel csókolunk: Ilonka és Mamika
Szarka László: Kisebbségi léthelyzetek – közösségi alternatívák. Az etnikai csoportok helye a kelet-közép-európai nemzetállamokban (Simon Attila)
Szarka László: Kisebbségi léthelyzetek – közösségi alternatívák. Az etnikai csoportok helye a kelet-közép-európai nemzetállamokban. Budapest, Lucidus Kiadó, 2004, 342 p.
Hogy a Trianonról és a kisebbségi magyar létről szóló diskurzusokban a sírvavigadás kora helyett a megfontolt tudományos elemzések ideje jött el, azt már régóta sejtettük. A Lucidus Kiadó Kisebbségkutatás könyvek sorozatában a Szarka László tollából megjelent Kisebbségi léthelyzetek – közösségi alternatívák című munka azonban kézzelfoghatóan bizonyítja is ezt a tételt. Azt, hogy a szerző a jelen munkájával nehéz fába vágta fejszéjét mi sem bizonyítja jobban, hogy a magyar szakirodalom valójában még az anyaország határain kívül élő magyarok megnevezésében sem tudott megegyezni. Mint a kötetben szereplő egyik tanulmány lábjegyzetében a szerző maga is említi egymás mellett élnek a nemzeti kisebbség, a nemzetrész, a nemzeti közösség, az autonóm nemzeti közösség és más hasonló fogalmak, miközben a többségi nemzetek (szlovák, román, szerb stb.) egyiket sem fogadják el, s megpróbálják saját terminusaikkal (nemzetiségi kisebbség, nemzetiségi közösség stb.) megnevezni a magyar kisebbségeket, s ezzel egyben leszűkíteni azok mozgásterét.
A mátyusföldi-pozsonyi kisebbségi létből elszármazott, de az itt hagyott sorstársak iránti felelősség súlyát továbbra is viselő szerzőt elsősorban történészként ismertük meg. Jelen könyve azonban immár azt a szerepváltást prezentálja, amely az MTA Kisebbségkutató Intézetének igazgatójának tisztségét betöltő Szarka László pályáját jellemzi. A szerző érdeklődésének középpontjába immár elsősorban a kisebbségi léthelyzet problémái kerültek, s a kötetben helyet kapó történeti témák feldolgozását is az a szándék vezérli, hogy azok által a jelen problémáit jobban megértsük. A kötetből tehát nem a történész Szarka lép elénk, hanem a közéleti szereplő, akit elsősorban a kisebbségben élő magyarság jövője iránti felelősség vezérel.
A kötetbe sorolt tanulmányokat a szerző három különálló szerkezeti részt alkotó fejezetbe sorolta, amelyek közül a recenzens számára a történeti jellegű tanulmányokat tartalmazó Etnicitás, identitás, történelem című rész tűnt a legérdekesebbnek. A fejezet első három tanulmánya tulajdonképpen öszszefüggően is olvasható, noha megírásuk között évek teltek el. Ezt a folyamatos olvasást a kötet egyéb szempontból nem túl szerencsés tördelése is elősegíti, mivel az egyes tanulmányok címeinek túlságosan határozatlan megjelenítése miatt az olvasó szinte észre sem veszi, hogy új tanulmány olvasásába kezdett. Az időrendben utoljára elkészült Többség és kisebbség a 20. századi kelet-közép-európai nemzetállamokban című tanulmány mintegy előkészítve a rá következő két írást, tágabb értelmezési lehetőséget nyújt azok számára. Ebben az egész kötetet bevezető tanulmányban Szarka László a közép-kelet-európai nemzeti kisebbségek sorsa szempontjából döntő jelentőségű történelmi sorsfordulókat tekinti át, felvillantva közben azokat a szempontokat, amelyek elemzése nélkül a kisebbségek történetének értelmezése lehetetlen. A szerző által felvázolt szituációk tanulsága, hogy a kisebbségi kérdés rendezésére térségünkben eddig alkalmazott megoldások mindegyike elégtelennek bizonyult: a Versailles-ban megálmodott kisállami rendszer, a pártállami keretek közé szorított jugoszláv internacionalizmus, majd a legutóbbi évtizedek újabb nemzetállami kísérletei mind csődöt mondtak. Ennek okát Szarka – teljesen megalapozottan – abban látja, hogy minden esetben hiányzott az érintett nemzetek és nemzetiségek közötti konszenzus alkotmányos rögzítése és államjogi szavatolása. Márpedig e nélkül régiónkban a kisebbségi kérdést nem lehet megnyugtatóan rendezni.
A Trianon: a kényszerkisebbségek létrejötte című tanulmány egy magyar szempontból megkerülhetetlen téma újszerű megközelítését vázolja fel. Ebben a kiváló és rendkívül tanulságos esszében a szerző nem valamiféle megcáfolhatatlan igazságok kimondására törekszik, hanem olyan kérdéseket tesz fel, amelyek megválaszolása új szempontokkal bővítheti a téma meglehetősen gazdag és változó színvonalú szakirodalmát. Szarka László sikerrel próbálja elkerülni azt, amit a tanulmányában is említ, hogy a trianoni paradigmát gyakran egyetlen tényezőre szűkítve próbálják értelmezni. Magunk a szerzővel értünk egyet abban, miszerint Trianon problémáját még akkor sem lehet elválasztani a történelmi Magyarország nemzetiségpolitikájának kérdéskörétől, ha tudjuk, hogy a békeszerződések tartalmát meghatározó nagyhatalmak elsősorban más motívumok alapján döntöttek. A magyarországi Trianon-irodalom kétségkívül nagy adósága az, hogy mindeddig meglehetősen kevés figyelmet szentelt annak, milyen szerepet játszottak a szomszédos népek államalkotó törekvései a történelmi magyar haza felbomlásában, s mi motiválta – a szerző szavaival élve – a nemzetiségi szembefordulás, leszakadás tömeglélektanát. A tanulmányban Trianon kapcsán megfogalmazott kérdések és válaszok nemcsak a hamis önáltatástól mentesek, de egy ellenségképtől és traumáktól mentes Trianon-kép kialakítását is lehetővé tehetik. Szarka ugyanis minden hamis önkritika nélkül mondja ki a magyar kormánypolitika végzetes tévedéseit, de nem abszolutizálja azokat.
Az öt tanulmányt felvonultató első fejezet aktuális és bennünket, szlovákiai magyarokat kiváltképp érintő dolgozata az eredetileg Szabó Rezső: A Csemadok és a prágai tavasz című könyvének utószavaként megjelent Nemzetiségi egyenjogúság és önigazgatás című írás. Ebben Szarka – elsősorban Szabó Rezső személyéhez kötve – a Csemadok által az 1968-ban kidolgozott önkormányzati elképzelések hátterét vázolja fel. Az, ahogyan a Csemadok akkori vezetése a lehetőségek határait felmérve azonnal reagálni tudott az új viszonyokra és egy átgondolt nemzetiségpolitikai programot tett le az asztalra imponálónak tűnik, s talán jelenlegi politikusaink számára is példaértékű lehet.
A könyv Kisebbségi léthelyzetek, jogi státusok című második, illetve a Kisebbségek helyzete a nemzetállamokban és az Unióban című fejezetében a történész Szarka László helyett már sokkal inkább a nemzetstratéga Szarka lép elénk. Szigorú elemzés alá veszi a közép-kelet-európai magyar nemzeti kisebbségek helyzetét, az általuk gyakorolt kisebbségi jogokat, nyelvhasználati helyzetüket, a többségi nemzetek hozzájuk fűződő viszonyát, s ebből az elemzésből kiindulva próbálja felvázolni azokat a modelleket, amelyek egy kidolgozandó magyar jövőkép és nemzetstratégia alapjai lehetnek. Mindezt azonban a megszokottól eltérően nem a magyar kisebbségi kérdés és trianoni paradigma gettójába zárva teszi, hanem összeurópai viszonyítási pontokat és párhuzamokat felhasználva. Az ebbe a két fejezetbe tartozó tanulmányok a szerző érdeklődésének széles skáláját bizonyítják, hiszen a kisebbségekkel foglalkozó tudományos kutatások és kutatóműhelyek eredményeit felvázoló tanulmány éppúgy helyt kapott bennük, mint a magyarországi kisebbségek asszimilációjáról szóló vagy az önkormányzatiság kérdéskörét körüljáró dolgozat. Talán a magyar–magyar párbeszéd lehetőségeinek és eredményeinek felvázolása tehette volna még teljesebbé a kötet által bennünk kialakult képet. Szarka sem kerülhette meg viszont, hogy a kedvezménytörvényről kifejtse véleményét. Sajnos ezt a témát a napi sajtó olyan mértékben szétrágta, hogy nehéz vele kapcsolatban anélkül megszólalni, hogy rögtön politikai felhangokat ne keresnének mögötte. Szarka Lászlónak azonban sikerült elkerülnie ezt a buktatót, s ha csak a téma egyik szegmensére is korlátozza vizsgálatát, de értékes megállapításokkal gazdagítja a kedvezménytörvény szakirodalmát. A kedvezménytörvényt Szarka a rendszerváltást követő „nemzetstratégiai diskurzus” legfontosabb eredményének tartja, amelyet az „eddig gyakorlatilag bármiféle ellensúly nélkül zajló asszimiláció” első komoly ellenlépéseként értékel. A törvény elleni meg-megújuló szlovák és román támadások okát is éppen abban látja, hogy a még mindig nemzetállami modellekben gondolkodó politikusok is felismerték, hogy a kisebbségi magyar oktatás és kultúra törvényileg biztosított és rendszeres magyarországi támogatása akár komoly eredményeket is hozhat. Noha engem személy szerint érdekelt volna a szerzőnek a kedvezménytörvény körül kialakult politikai harccal kapcsolatos véleménye is, ezt ő gondosan elhallgatja, ami ugyan kétségkívül hasznára válik az írásnak, bizonyos értelemben azonban mégis leszűkíti az elemzés lehetőségeit.
A kiváltképpen érdekes írások közé tartozik még A kisebbségi önkormányzatiság jelene és jövője Kelet-Közép-Európában című, amely a kötet méltó lezárása. Ebben a szerző a kisebbségi kérdésnek egy olyan megoldási lehetőségét vázolja fel, amelyre már jelenleg is találni példát az EU-ban, s amely a magyar kisebbségek számára is kiutat jelenthet. Szarka László a kötet egyik korábbi tanulmányában (A kisebbségi magyar közösségek helyzete és fejlődési tendenciái a kutatások tükrében) is foglalkozik az autonómia és önkormányzatiság kérdéskörével. Jómagam annak olvasásakor úgy éreztem, a szerző túl rövidre fogta mondanivalóját, s lezáratlanul hagyta a problémát. A kötet utolsó tanulmánya azonban pótolta ezt a hiányérzetet, hiszen a dolgozat komplex módon a kisebbségi autonómiák európai kontextusából kiindulva, a szlovéniai pozitív példán keresztül jut el a megvalósulatlan erdélyi és felvidéki magyar autonómiatervezetekig. A dolgozat záró részében pedig az autonómiával kapcsolatban várható alternatívákat vázolja fel.
A kötet gyengéjét magának a könyvnek a kivitele jelenti, hiszen a kötet néhány lapja már az első használat idején kihullott. Számomra nem szimpatikus megoldás az sem, hogy az oldalak felső részén megtalálható aktuális fejezetcím nem egyezik pontosan a tartalomjegyzékben feltüntetett fejezetcímekkel. Ez bizonyos esetekben zavaró és az olvasó tájékozódását megnehezítő lehet. Miként félrevezető az is, hogy a harmadik fejezet címe más változatban jelenik meg a tartalomjegyzékben (Kisebbségek helyzete a nemzetállamokban és az Unióban) és másként a fejezethez tartozó lapok tetején (Kisebbségek helyzete az Államokban és az Unióban), ami félreértésre adhat okot, hiszen az Államok kifejezés alatt nem az Európai Unió államait, hanem sokkal inkább az Egyesült Államokat értjük.
Noha a kötetben található tanulmányok egy része korábban már megjelent, ez egyáltalán nem csökkenti értéküket, sőt az átgondolt szerkesztőmunkának köszönhetően a könyvben új értelmezésekkel gazdagodva egységes egésszé állnak össze. Talán csak a magyarországi nemzetiségekkel foglalkozó dolgozatok lógnak ki a sorból, hiszen kimondva-kimondatlanul az egész kötet elsősorban a magyar kisebbség jelenlegi helyzetének és a vele kapcsolatos nemzetstratégiának a felvázolására tesz kísérletet. A szerzőnek mint az MTA Kisebbségkutató Intézetének igazgatójának azonban ugyanúgy foglalkoznia kell a magyarországi kisebbségekkel (német, szlovák, roma stb.), mint a határon túli magyarokkal. Ebből a szempontból viszont érthető az érintett tanulmányok beválogatása.
A kötet igazi értékét az a szerzői magatartás – vagyis a többszempontúság és az elemzett témák iránti őszinte érdeklődés – adja, amely végigkíséri az összes beválogatott tanulmányt. Szarka nem azért nyúl az egyes témákhoz, hogy kötelességszerűen letudjon egy-egy újabb témát, őt a problémák feloldásának szándéka vezeti, amelyhez a legjobb eszköz a megfelelő kérdések megfogalmazása. Ennek pedig Szarka László, mint a jelen kötetben is bizonyítja, igazi mestere.
Simon Attila
Vörös Ferenc: Családnévkutatások Szlovákiában (Bauko János)
Vörös Ferenc: Családnévkutatások Szlovákiában. Pozsony, Kalligram, 2004, 592 p.
Az elmúlt hónapokban egy új könyv látott napvilágot a Csallóközi Kiskönyvtár sorozatban. Szlovákiai viszonylatban az első olyan publikációról van szó, amely a családnevek „életét” az elmúlt évszázad tükrében a társadalmi változások figyelembevételével kíséri végig, felhasználva a névtanban bevett módszereket. Vörös Ferenc a névtudomány ismert művelője, jelenleg vendégtanárként dolgozik a nyitrai Konstantín Egyetemen.
A névtudományban a családnevek kutatásának gazdag hagyományai vannak, de a szlovákiai magyar nyelvterület névanyagával csak kevesen foglalkoztak behatóan. A felvidéki családneveket elsőként Kniezsa István elemzi a nyelvtudomány szempontjai szerint. A Felvidéki családnevek c. dolgozatát 1934-ben írta, de nyomtatásban csak a 2003-as évben jelent meg a mű négy régebbi tanulmányával együtt (Kniezsa István: A magyar és szlovák családnevek rendszere. In: Helynév- és családnévvizsgálatok. Szerk.: Kiss Lajos, Lucidus Kiadó, Budapest, 2003, 255–349. p.). A szerző a XVI–XVIII. századi gömöri, honti és ugocsai összeírások alapján vizsgálta a magyar, szlovák és kárpátukrán családnevek rendszerét. A névanyagot alapos morfológiai (alaktani) és etimológiai (eredet szerinti) elemzés alá veti. Több mint fél évszázados „űr” után jelenik meg tehát Vörös Ferenc Családnévkutatások Szlovákiában c. monográfiája, amelyben négy felvidéki település családneveinek szociolingvisztikai vizsgálatát végzi el. A két csallóközi (Balony, Diósförgepatony) és két Nyitra-vidéki (Kiscétény, Nagycétény) település százéves névanyagát földrajzi, etnikai, dialektológiai, társadalmi, vallási, etimológiai, névélettani, névgyakorisági, jelentéstani, szófajtani, morfológiai szempontok szerint tárgyalja. A nevek rendszerezésénél elsősorban Hajdú Mihály elemzési szempontjait követi, aki kitűnő monográfiájában többek között a magyar családnévkutatás eredményeit is összefoglalja (Hajdú Mihály: Általános és magyar névtan. Budapest, Osiris Kiadó, 2003, 732–875. p.).
A Családnévkutatások Szlovákiában c. mű szerkezete áttekinthető, tizenegy nagyobb fejezetre oszlik, melyek szervesen kapcsolódnak egymáshoz.
A szerző a Bevezetésben felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy dolgozata hiánypótló munkának készült, hiszen hasonló szemléletmódú vállalkozással nem találkozhatunk a szakirodalomban. A fejezet végén mintegy előrevetíti vizsgálatai eredményét: „Az elemzések során arra a végső következtetésre jutok, hogy a szlovák és a magyar nyelvközösség, bár két különböző nyelvet használ, bizonyos mértékig mégis azonos névközösséget alkot” (10. o.).
Az Általános kérdések c. fejezetben (11–48. o.) a névtudomány elméleti kérdései kerülnek a középpontba. Az egyes alfejezetekben a személynévkutatásról, a névszótárakról, a névtan megszületéséről és önállósulásáról, a névkutatás főbb műhelyeiről, a névváltoztatásról, a névviselésről és névhasználatról olvashatunk. A szerző áttekinti és értékeli a névtani irodalomban elért legfontosabb eredményeket. Kiemeli, hogy a névszótárak fontos szerepet játszottak a nevek mind teljesebb igényű összegyűjtésében. Vörös Ferenc is gyakran idézi munkájában a szótárakat, leginkább Kázmér Miklós Régi magyar családnevek szótára. XIV–XVII. század (1993) és Milosava Knappová Pøíjmení v souèasné èeštinì (1992) c. művét. Aprólékosabban tárgyalja a névváltoztatás kérdéskörét. A kutatás során a családneveknek gyakran eltérő írásképváltozatával találkozott, melyek tollhibára vagy a nevek lejegyzőinek eltérő iskolázottságára, nyelvismeretére utalnak. Külön figyelmet szentel a névátírás helyesírási szabályozásának mind a magyar, mind a szlovák nyelvben, és a kérdéssel kapcsolatos szlovák–magyar vitának, amely a történelmi családnevek átírását érintette.
A Történelmi és szociolingvisztikai háttértényezők c. részben (49–75. o.) a XX. században végbemenő történelmi sorsfordulókról, politikai korszakokról ír, melyek befolyásolták a (Cseh)szlovákiában élő magyarság életét és névhasználatát. Áttekinti a kisebbségeket érintő jogszabályokat, névtörvényeket. A társadalmi változások a nevek lejegyzésében is nyomot hagytak. Az anyakönyveket egészen 1921 végéig magyarul vezették. Ezek után megváltozott a névsorrend és szlovákra fordították a keresztneveket. Az első világháborút követő években „a cseh hivatalnoki invázió tényéről az anyakönyvekbe bepillantva is meggyőződhetünk, hiszen a Csehszlovák Köztársaság megszerveződését követően a szlovák országrészben is a keresztnevek gyakorta nem a szlovákos, hanem a csehes változatát jegyzik be” (53. o.). A korábban magyarul bejegyzett családnevek gyakran eltérő írásmóddal lettek feltüntetve. A magyar családnevek mellékjeles írása a jogfosztottság éveiben (1945–1948) teljesedett ki. A szocializmus időszakában a belügyminisztérium 1959. évi hirdetménye „a szülők kérésére lehetővé tette az anyanyelv szabályainak megfelelő névalakok bejegyzését, de az -ová névképző használatának szigora továbbra is életben maradt. A szóban forgó törvényt azonban nem hirdették ki, így csak néhányan – és azok is csak évtizedekkel később – tudtak élni az abban felkínált lehetőségekkel” (61. o.). Az 1989-es bársonyos forradalmat követően a szülők egyre több magyaros alakú nevet jegyeztettek be. Az 1994-es anyakönyvekről szóló törvények szerint lehetővé válik „a korábban kényszerűen szlovákul anyakönyvezett nevek illetékmentes helyreállítása, s a női nevek anyakönyvi bejegyzését -ová nélkül is engedélyezték” (64. o.). A névtörvények számbavétele után a szerző meghatározza a kisebbségi helyzet és kétnyelvűség típusát, tárgyalja a szlovákiai magyarság nyelvhasználatát befolyásoló tényezőket. A kétnyelvűség „jelentős hatással van/lehet a névválasztásra, s így közvetetten az adott település névanyagának alakulására is” (75. o.).
A kutatópontok c. negyedik fejezetben (76–105. o.) megismerjük a gyűjtőhelyek kiválasztásának elvi szempontjait. Balony és Diósförgepatony a kompakt magyar nyelvterületen található, Kis- és Nagycétény a magya–szlovák nyelvhatáron. Balonyban, Diósförgepatonyban, Nagycétényben a lakosság döntő többsége magyar nemzetiségű, Kiscétényben a lakosság nagyobb része Trianont megelőzően magyar kötődésű volt, de az idők során nyelvet és identitást váltott, elszlovákosodott. Ezek után a kutatópontok rövid történetével, névváltozataival, névetimológiájával és demográfiai adataival ismerkedhetünk meg. Az egyes falvak népességi, etnikai és felekezeti megoszlását diagramokon ábrázolja a szerző. Egyébként az egész dolgozatra jellemző az adatok, eredmények szemléletes formában (táblázatok, diagramok, grafikonok) való összefoglalása.
Az anyaggyűjtés módja és forrásai c. részben (106–107. o.) Vörös Ferenc röviden felvázolja a kutatás során felmerülő problémákat. A családneveket az állami anyakönyvezés kezdetétől (1896-tól) 1999 végéig vizsgálta. A névanyagot az anyakönyvekből merítette. Elsősorban az újszülöttek családnevét vizsgálta, de néhány fejezetben az anyák családnevével és a keresztnevekkel is foglalkozott.
A hatodik fejezet (108–118. o.) Az anyakönyvezés címet viseli. Ebben az egyházi és polgári anyakönyvezés kezdeteiről, az anyakönyvek rovatainak nyelvéről olvashatunk. A társadalmi változások, a történelmi sorsfordulók természetesen itt is jól követhetők. „Az anyakönyvezés során a hatalom a szlovakizált névalakot részesíti előnyben, míg a magyar ajkú közösség tagjai a magyaros névviselésben és névhasználatban sok egyéb tényező mellett identitásuk kifejezését is látják, ezért ragaszkodnak a családi és közösségi tradíciókhoz” (582. o.).
Az alkalmazott tipológia főbb alapvetései c. hetedik fejezetben (119–148. o.) ismerteti a szerző azt a tizennégy szempontot (időbeli, földrajzi, etnikai, dialektológiai, társadalmi, vallási és felekezeti, etimológiai, névélettani, névgyakorisági, a névadás indítéka, jelentéstani, szófajtani, morfológiai, a nyelvi kifejezőeszköz), amelyek alapján rendszerezi a továbbiakban az összegyűjtött családnévanyagot. Az eddigi családnév-tipológiákat kritikusan kezeli, a legelfogadhatóbbnak Hajdú Mihályét tartja, s kisebb finomításokkal átveszi kategóriáit.
A családnevek c. fejezet (149–437. o.) alkotja a munka központi és legterjedelmesebb részét. Vörös Ferenc az előző részben említett vizsgálati szempontok alapján tizennégy alfejezetre bontja e fejezetet és aprólékosan elemzi a korpuszt. Reprezentatív mennyiségű név képezi az empirikus vizsgálat alapját, a négy községből megközelítőleg húszezer családnév kerül feldolgozásra. „A családnevek rendszerezésekor a sokféle lehetséges szempont közül a fő hangsúlyt a név etimológiájára, a névadás lehetséges indítékára és a névben felismerhető elemek – főként a tövek, kisebb súllyal a képzők – jelentésére, a nevet alkotó elemek morfológiai vizsgálatára és a nevek megterheltségére, gyakoriságára helyezem” (149. o.) – írja a szerző. Az időbeliség szempontjai c. alfejezetben összehasonlítja a XVI–XVII. századi forrásokból származó családneveket a mai névanyaggal. A Földrajzi szempontok c. részben a nevek térségi megoszlásának jellemzőit tekinti át. Megállapítja községenként a tíz leggyakoribb családnevet, előfordulásukat az egész időszak egyes alkorszakaira kivetítve. Rámutat arra, hogy 1945 előtt, illetve azt követően milyen változások figyelhetők meg az egyes falvak névállományában: melyek nem bukkannak fel a háború utáni időszakban, s melyekkel gazdagodik a település családnévanyaga. Az Etnikai szempontok c. részben az izraelita újszülöttek családneveit elemzi. A Dialektológiai szempontok c. fejezetben a nevekben fellehető nyelvjárási sajátosságokat mutatja be. A Társadalmi szempontok c. részben a következőképpen fogalmazza meg a szerző célkitűzését: „Ebben a fejezetben arra helyezem a fő hangsúlyt, milyen társadalmi vetületei vannak a család- és keresztnevek bejegyzési módja és az anyakönyvekben fellelhető autográf aláírások egyezésének és különbözőségeinek” (225. o.). Az államváltások következtében gyakran megbomlott az összhang a névírás és névhasználat tekintetében. Az anyakönyvekbe hivatalosan szlovákul bejegyzett név sokszor eltért az újszülöttet bejelentő rovatban szereplő szülő, közeli hozzátartozó aláírásától. A magyar nemzetiségűek többnyire magyaros formában írták alá saját kezükkel az anyakönyvet. „A lakosság többsége – különösen a földművelésből élő hagyományos paraszti réteg – a név magyaros aláírásával is vállalja nemzeti hovatartozását” (235. o.). A Vallási, felekezeti szempontok c. fejezetben egy község (Diósförgepatony) névanyagát veti elemzés alá, mivel csak itt található a négy község közül a római katolikusokon kívül jelentékenyebb számban más felekezetű (elsősorban református) lakosság. Itt jelentéstani csoportok szerint is tárgyalja az egyes felekezetekhez tartozó lakosok családneveit. Az Etimológiai (a név eredetével kapcsolatos) szempontok c. részben ezt olvashatjuk: „a családnévanyag eredet szerinti megoszlása összefüggésbe hozható a népesség hajdani elhelyezkedésével, a letelepedésekkel és az egyes népcsoportok egymásra telepedésével, keveredésével, a későbbi népmozgásokkal, a külső és belső migrációval, hogy csak a legfontosabb okokat említsük” (280. o.). Vörös Ferenc kijelöli az etimológiai besorolás főbb kritériumait, s négy nagyobb csoportot különít el: magyar, szláv/szlovák, német és egyéb eredetű családneveket. Balonyban és Diósförgepatonyban a magyar eredetű nevek aránya jóval magasabb, mint Kis- és Nagycétényben, de az utóbbi két faluban is megelőzi valamivel a szláv/szlovák eredetű nevek számát. A Névélettani szempontok c. fejezetben a szerző a nevek átírását elemzi az egyes történelmi korszakok szerint és megállapítja, hogy „a nevek anyakönyvezése gyakran nem állt összhangban a bejegyeztető szándékával és etnikai hovatartozásával” (308. o.). Aprólékosan foglalkozik a nevek írásképével, alakváltozataival, az -ová női névképző bejegyzésével. Ugyanazon családneveknél a magyaros, illetve szlovákos bejegyzés is megfigyelhető, ingadozik az írásképük. A Névgyakorisági szempontok c. részben községenként csak a tíz legfrekventáltabb családnevet tünteti fel, mivel a melléklet (465–579. o.) tartalmazza az összes családnév gyakorisági mutatóit. A Jelentéstani szempontok c. fejezetben eredet szerint is vizsgálja a nevek jelentés szerinti megoszlását. Az eredményekből kiderül, hogy a névanyagban a kereszt- és helynévből származó családnevek alkotják a legnagyobb csoportot. A névadás indítékainak szempontjai c. rész szorosan összefügg az előzővel, a jelentéstani és motivációs vizsgálatok nagyrészt fedik egymást. A névadás eredeti indítékát ma már nehéz felderíteni, gyakran csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk. Egyes nevek egyszerre több motivációt rejthetnek magukban, tehát a megfelelő csoportba való besorolásuk is problémát okozhat. A Szófajtani szempontok vizsgálatánál a két leggyakoribb szófajnak mind a négy községben a főnév és melléknév bizonyult. A Morfológiai szempontok c. fejezetben a családnevek alakját veti vizsgálat alá a szerző. A névalkotási módokat rendszerezi és jelzi a felmerülő problémákat. „A bizonytalanság természetesen minden esetben abból adódik, hogy nem ismerjük az adott családnév konkrét történetét, s a kialakulás módját utólag már képtelenség rekonstruálni” (404. o.). A nyelvi kifejezőeszköz szempontjai c. részben a metaforikus (hasonlóságon alapuló névátvitel) és metonimikus (érintkezésen alapuló névátvitel) jelentésváltozással létrejött családneveket rendszerezi a szerző, aki többször hangsúlyozza, hogy a fent említett szempontok gyakran átfedésben, szoros összefüggésben vannak egymással.
A kilencedik fejezetben az Összegzés-t (438–441. o.) olvashatjuk. „A dolgozat legfőbb újdonsága /…/, hogy névtani megközelítésben áttekintést ad a felvidéki magyarságról” (439. o.). A zárósorok utalnak a mű megszületésének egyik okára: „Dolgozatom tágabb értelemben adalék kíván lenni a hungarológiai kutatásokhoz is, és segítője annak, hogy a határainkon élő nyelvközösség problémáit jobban értsük /…/. Legyen öszszehasonlítási alapunk: mi az, ami eltérés; mi az, ami összeköt bennünket határon innen és túl” (441. o.).
Vörös Ferencnek a névtanban való jártasságát bizonyítja a monográfiában található hivatkozások nagy száma és a felhasznált szakirodalom jegyzéke (442–464. o., 389 tétel), amely jó forrásanyagul szolgálhat a jövőben a téma iránt érdeklődő kutatók számára.
A téma feldolgozásmódja szakszerű, részletekbe menő, az adatok pontos statisztikai kimutatása és az eredmények összefoglalása soha sem marad el. A dolgozat újszerű elemzési szempontokat is tartalmaz, útmutatóként szolgálhat további névtani munkák megszületéséhez.
A könyvet mindazok számára ajánljuk, akik érdeklődnek a nevek világa iránt. Haszonnal forgathatják a név- és nyelvtudomány kedvelői, a kisebbségben élő magyarsággal foglalkozó kutatók és mindazok, akik kíváncsiak a társadalmi változások névhasználatra gyakorolt hatására. Szíves figyelmükbe ajánljuk a művet Balony, Diósförgepatony, Kiscétény, Nagycétény lakosainak is, akiknek családneveit örökíti meg a könyv.
Bauko János
Kontra Miklós (szerk.): Nyelv és társadalom a rendszerváltozás kori Magyarországon (Szabómihály Gizella)
Kontra Miklós (szerk.): Nyelv és társadalom a rendszerváltozáskori Magyarországon. Budapest, Osiris Kiadó, 2003.
A recenzensek gyakran utalnak arra, hogy az adott munka érdemi méltatása meghaladná a recenzió vagy ismertetés kereteit. Az ilyen megfogalmazás olykor csak valós tartalom nélküli „udvariassági formula”, máskor a szerző ezzel leplezi azt a tényt, hogy felületesen foglalkozott a kiadvánnyal. Számos esetben viszont – mint most is – az ismertetés írója a valós helyzetet rögzíti: mit lehet írni a szerkesztő által megszabott rövid terjedelemben egy téma- és adatgazdag, csaknem 400 oldalas könyvről, mely rengeteg új megállapítást közöl? Lényegében csak tartalmi áttekintést nyújthatunk, illetve néhány gondolatot fogalmazhatunk meg.
Az ismertetett könyv az MTA Nyelvtudományi Intézete és a Tömegkommunikációs Kutatóintézet által 1988-ban 832 fős, a magyarországi lakosságot életkor, nem, iskolázottság és településtípus szerint reprezentáló, azaz reprezentatív mintán végzett közös kutatásának elsősorban nyelvészeti eredményeit foglalja össze. A vizsgálat részeredményeit a kutatók már több helyen is publikálták, sőt az akkori, ún. Magyar Nemzeti Szociolingvisztikai Vizsgálat (MNSZV) kérdőívének módosított változata felhasználásával az utóbbi több mint egy évtizedben számos részkutatás zajlott Magyarországon és a határokon túl is, de az 1988-as vizsgálat teljes feldolgozása – tudtommal – most jelenik meg teljes egészében. A kötetet szerkesztőként is jegyző Kontra Miklós a könyv kilenc fejezetéből nyolcnak a szerzője is egyben, a nyolcadik fejezet (Nyelv és társadalom a rendszerváltozáskor) négy (aránylag) rövidebb tanulmánya Pléh Csaba, Angelusz Róbert, Tardos Róbert és Terestyéni Tamás munkája.
Bár a magyar szociolingvisztika a múlt század hetvenes éveiben indult (a szociolingvisztikai kutatások történetéről rövid áttekintést nyújt Kiss Jenő Társadalom és nyelvhasználat című könyvében, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1995) az első, valóban jelentősebb eredmények akkor jelentkeztek, amikor a nyolcvanas évek közepén a Nyelvtudományi Intézetben Kontra Miklós vezetésével létrejött az élőnyelvi kutatócsoport, melyhez nemcsak az említett nemzeti szociolingvisztikai vizsgálat, hanem a kor másik nagy vállalkozása, a Budapesti Szociolingvisztikai Interjú is kapcsolódik. E kutatásoknak alapvető jelentősége van és volt a magyar nyelv(használat) megismerése szempontjából. A magyar leíró nyelvészet – akár a hagyományos, preskriptív irányultságút, akár az újabb, formális-generatív leírást alkalmazót nézzük is – ugyanis alig vette és veszi figyelembe a valós, élő nyelvhasználatot. Amint arra a szerkesztő, Kontra Miklós több helyütt is rámutat, vagy a kívánatos, vagy a lehetséges nyelvhasználattal foglalkoznak. Az MNSZV esetében viszont a cél a beszélők valós nyelvhasználatának leírása, a nyelvhasználat társadalmi rétegzettségének vizsgálata volt. Az ismertetett könyv is elsősorban arról szól, ami van (vö. 41. o.) – illetve, ami az adatfelvétel idején volt –, tehát elsősorban adatokat és összefüggéseket közöl.
A kiadvány az Osiris tankönyvek sorozatban jelent meg, egy teljes fejezet (A vizsgálat keretei) lényegében a módszertani kérdéseket (mintavétel, terepmunkások kiválasztása, kérdőív, független és függő változók leírása) taglalja. E rész nemcsak a vizsgálat verifikálhatósága szempontjából fontos, hanem azért is, hogy a hallgatók (esetlegesen jövendő nyelvészek) megismerkedjenek a kérdőíves adatfelvétel és -adatfeldolgozás alapvető kérdéseivel, esetleges buktatóival. Ezek közül néhány alaposabb bemutatást igényelne, most azonban csak a téma szempontjából központi kérdést, a vizsgált nyelvi változókat érintjük. A vizsgálatba olyan nyelvi jelenségeket, azaz változókat vontak be a kutatók, amelyek régóta foglalkoztatják a szakmai (és részben a laikus) közvéleményt, ám elterjedtségükről, használatuk hátteréről korábban nem álltak rendelkezésre empirikus adatok, vagyis az ítéletek csakis szubjektívek lehettek, esetleg az adott jelenség írásbeli – főként szépirodalmi – előfordulásán alapultak. (Egyébként igen tanulságos az, ahogyan Kontra Miklós a kötetben rendszeresen összeveti a sokszor egymásnak is ellentmondó nyelvész- és nyelvművelői véleményeket a kutatási eredményekkel.) A vizsgált változók egyes változatai stigmatizáltak, használatukat a nyelvművelők – és a nyelvközösség egyes tagjai – helytelenítik. A stigmatizáció következménye számos esetben a hiperkorrekció, azaz a túlhelyesbítés: a beszélő olyan helyzetben is elkerüli egy-egy stigmatizált forma használatát, amely ott valójában helyes volna. Így például a -t végű igék felszólító módú alakjának használata a kijelentő módú alak helyett stigmatizált, ez az ún. suksüközés, pl. „Ha időben érkeznek, még ők is láthassák a filmet”. Ezért előfordul, hogy a beszélők a felszólító módú forma helyett is kijelentő módú alakot választanak, pl. „Azt akarom, hogy ő nyitja ki az ajtót” (a példák a könyvből származnak). Egyébként a túlhelyesbítést ugyancsak bírálja a nyelvművelő szakirodalom. Az elmondottakból adódóan a változóknak két változata van: az egyik az adott kontextusban a standard, a másik pedig a nemstandard, mely lehet stigmatizált vagy hiperkorrekt, esetleg választékos (a szövegben egyébként a standard és a sztenderd forma váltakozik). A kutatás során különböző típusú kérdések alkalmazásával 10 változó használatáról kaptak képet a kutatók: 1. inessivusi és illativusi -ba/-be és -ban/-ben; 2. az ikes igék egyes alakjai; 3. az ami és az amely; 4. kijelentő mód egyes szám első személyben a -nák és a -nék rag; 5. a -t végű igék kijelentő, illetve felszólító módja; 6. a természetes, hogy és a természetesen, hogy; 7. az -e kérdőszócska helye; 8. a miatt és az miatt; 9. miatt és végett; 10. néhány helyesírási kérdés.
A 4–8. fejezetben a vizsgálat eredményeivel ismerkedhet meg az olvasó. Kontra Miklós elsőként azt mutatja be, hogyan befolyásolják a független változók (vagyis pl. az adatközlő iskolázottsága, neme, életkora, foglalkozása, lakóhelye) a vizsgált nyelvi változók egyes változatainak választását, majd pedig az egyes független változók szempontjából összegzi az eredményeket. Egyes eredmények megfelelnek a várakozásoknak (pl. egybecsengenek korábbi külföldi vizsgálatok eredményeivel), így a kevésbé iskolázott adatközlők nagyobb arányban ítélik helyesnek, illetve használják a nemsztenderd (stigmatizált vagy hiperkorrekt) változatokat, mint az iskolázottak, Budapesten (és a városokban) relatíve többen preferálják a kodifikált standardot, mint vidéken, a nők és az ingázók kissé standardabbak, mint a férfiak és a nem ingázók stb. Kontra Miklós a vizsgálat eredményeit számos esetben egyes közkeletű véleményekkel is konfrontálja, például azzal a véleménnyel, hogy egyes emberek még mindig azért nákolnak és suksükölnek, mert az iskolai magyaroktatás nem eléggé hatékony. Az eredmények viszont azt mutatják, hogy bizonyos esetekben a szülők (az apa) végzettségének nagyobb a hatása, mint az iskolai végzettségnek. Ugyancsak tanulságos olvasmány a nyelvművelés hatását elemző alfejezet. Ebből kiderül, hogy „a nyelvművelő javak fogyasztása és a sztenderd és nemsztenderd változatok megítélése, illetve szóbeli produkciója között számos esetben statisztikailag jelentős korreláció van. A minta számottevő hányada tartozik a sztenderd nyelvhasználók és ugyanakkor a nyelvművelő műsorokat hallgatók csoportjába, de azt nem lehet igazolni, hogy itt ok-okozati összefüggés állna fenn, mivel sokan vannak azok is, akik hallgatják a műsorokat, ugyanakkor nemsztenderd (megbélyegzett és hiperkorrekt) változatokat ítélnek helyesnek és használnak. Jelentős azok száma is, akik sztenderdek, de nem hallgatnak nyelvművelő műsorokat” (225. o.). Az idézettek fényében megkérdőjeleződnek a hagyományos nyelvművelésnek mind a céljai (a lakosság nyelvi műveltségének emelése), mind pedig a módszerei (nyelvművelő cikkek és előadások).
A további fejezetekben olvashatunk még arról, milyen hatása volt a különböző típusú feladatoknak (szóbeli produkció, grammatikalitási ítélet, írásbeli hibajavítás) a kapott válaszokra (ti. mennyire voltak következetesek az adatközlők), hol beszélnek szépen és csúnyán magyarul, az adatközlők véleménye szerint milyen a szép magyar beszéd, milyenek voltak a megszólítási és köszönésformák a rendszerváltozáskor. Az empirikus vizsgálat eredményeit magyarázza és árnyalja Pléh Csaba Stigmatizáció és nyelvi tudat című tanulmányában. A kötet záró tanulmányában Kontra Miklós néhány, szociolingvisztikai szempontból fontos kérdést vizsgál, milyen a nyelv és politika, a nyelv és emberi jogok, a nyelv és az iskola kapcsolata.
Az ismertetett könyv egyik recenzese így zárja ismertetőjét: „A nyelv és társadalom a rendszerváltozáskori Magyarországon című könyv megjelenése után már nem lehet úgy írni a magyar nyelvről, mint annak előtte”. Ehhez csak annyit tennék hozzá: reméljük, a magyar szociolingvisztikáról sem, amint ahogyan a hagyományos nyelvleírás (nyelvművelés) egyes nagy tekintélyű képviselői sajnos még napjainkban is teszik.
Szabómihály Gizella
Mészáros András: „Magyar filozófia = Magyarországon muvelt filozófia” (Nyílt kérdések Hanák Tibor kapcsán)
Előadásomban Hanák Tibor értelmezéséből kiindulva, ugyanakkor egy látensen létező, de a jelenlegi magyar filozófiatörténet-írásban nem tematizált kérdéskört szeretnék körbejárni. Ez a kérdéskör pedig a „nemzeti filozófia”, „magyar filozófia” feltételezése.
Témaválasztásom nem véletlen. Három okot is fel tudok hozni mellette. Az első azzal kapcsolatos, hogy bár a XIX. század első harmadától jelen van a magyarországi filozófiai és publicisztikai vitákban a „magyar filozófia” fogalma (lásd Almási Balogh Pál, Szontagh Gusztáv, Szilasy János stb.), és ez a fogalom a XIX. és XX. század folyamán gyakori és egymásnak ellentétes értelmezéseket kapott, máig nincs definiálva a jelentése. Intuitíve használjuk ezt a kifejezést, gondolva, hogy tudjuk, mit jelent. De úgy vagyunk vele, mint Szent Ágoston az idővel: ha nem kérdezik, tudjuk, de ha rákérdeznek, nem ismerjük a választ. A második ok maga Hanák Tibor, aki mind német nyelvű szintézisében, mind pedig a XX. század első felének magyar filozófiai gondolkodását taglaló művében a „magyarországi filozófia” kifejezést használja. Tegyük hozzá: tudatosan. A harmadik (és nem végső) ok pedig személyes. Egyrészt A filozófia Magyarországon, valamint A felső-magyarországi iskolai filozófia lexikona c. könyveimben is bizonyos értelemben állást foglaltam ebben a kérdésben, másrészt odahaza néhány szlovák kollégával vitába keveredve, végig kellett gondolnom ezt a problémát. Már csak azért is, mert – furcsamód, de szimptomatikusan – a „magyar filozófia” elnevezést követő magyarországi felfogás érvei kísértetiesen azonosak a „szlovák filozófia” elnevezést védelmező szlovákiai állásponttal. Ami azokban az esetekben válik roppantul érdekessé, amikor egy-egy tárgyalt korszak vagy gondolkodó esetleg ide is, oda is besorolódik.
De azért, hogy ne csupán saját meggondolásaimat soroljam fel, engedtessék meg utalnom két nem magyar filozófusra is. Az elsőt mindenki ismeri: Hegelről van szó. Filozófiatörténeti művében ő azt mondja, hogy: „egy tárgy története szükségképp a legszorosabban összefügg azzal, milyen képzetet alkotunk magunknak arról a tárgyról” (Hegel 1977/I.:18). Ami persze azt is jelenti, hogy képzetünkbe hallgatólagos alapelvekként és előítéletekként beletáplálódnak a múlt felfogásai is. Ha ezeket nem vetjük alá kritikai elemzésnek, akkor hiába a forráskutatás és a kurrens történetírás teljes metodológiai eszköztárának a felhasználása, szemléletünkben visszaeshetünk romantikus elődeinkhez. Jó lenne tehát szemre vennünk magát a tárgyat, hogy az ne válhasson „a vágy titokzatos tárgyává”.
A másik gondolkodó J. L. Abellán, spanyol filozófus. Rá azért utalok, mert gyakori az a feltételezés, hogy csupán az ún. kis nemzeteknek van szükségük – saját önérzetük emelése miatt – arra, hogy saját nemzeti filozófiát mutassanak fel. Nos, még a nagy kulturális múltra visszatekintő spanyolok is vitáznak arról, hogy létezik-e sajátságos spanyol filozófia vagy sem. Nagyon érdekes összefüggés, hogy azok, akik Spanyolországban tagadják a nemzeti filozófia meglétét, nem spanyolok, hanem katalánok vagy baszkok. ők – mint pl. Francesco Arroyo – azt állítják, hogy valamiféle spanyol gondolkodásmód szempontjából művelni a filozófiát degenerált cselekvést és a nacionalista érvelés elfedését jelenti (Šišmišová 1996:118). Abellán viszont úgy véli, hogy a filozófia a mindenkori és konkrét nemzeti kultúra része, és ezért benne kifejeződnek a kulturális sajátosságok. Elutasítja a monista filozófiatörténetet, és a filozófiát filozófiákkal cseréli fel. (Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy 1853-ban Hetényi János A magyar Parthenon előcsarnokaiban szintén úgy vélte, hogy ún. világfilozófia nem létezik, hanem hogy minden filozófia tisztán nemzeti.) Ezek alapján a „nemzeti” filozófiatörténet az egyedül legitim filozófiatörténet. Abellán ilyen alapon meg is határozza a spanyol filozófia sajátságos vonásait: a mítosz szerepét, a katolicizmus hatását és a spanyol filozófiának az irodalommal való összefonódását (vö. Abellán 1995:211–222). Hasonló tipológiával már Alexander Bernát is élt. Persze ő nem foglalkozott a spanyolokkal, csupán az angolokkal, franciákkal és németekkel, és a magyar filozófiát valahol a német és a francia szellem között képzelte el.
No de térjünk vissza a mi témánkhoz. A következőkben azt szeretném bemutatni, milyen problémák adódhatnak Hanák Tibor értelmezéséből, végezetül pedig bizonyos megoldást is javasolok. Esetleges sarkított megfogalmazásaim csupán azt a célt szolgálják, hogy erősebb fénybe állítsam a problémát.
Az elfelejtett reneszánszban Hanák ismételten felhozza a XIX. század elejétől közkézen forgó problémát az elhanyagolt és lekezelt magyar filozófiáról, és érvelést elhagyva fogalmazza meg, hogy a magyar filozófia egyenlő a Magyarországon művelt filozófiával (Hanák 1993:16). Talán éppen az alapelvek tisztázatlansága teszi, hogy ennek az állításnak a dacára a könyvben szerepel Szilasi Vilmos, Mannheim Károly és Arnold Hauser is. Mannheim esetében persze ismerteti azt az elfogadott tényt, hogy Mannheim gondolkodására meghatározó erővel hatott a századelő magyarországi szellemi élete, tehát, hogy külföldi ténykedése is csak ennek fényében érthető meg teljes egészében. Mégis megmarad a dilemma: ki is a magyar filozófus? Merthogy magyar filozófia magyar filozófust feltételez. Csak azt nem tudjuk, mit takar a „magyar” jelző. Etnikai meghatározottságot? Azaz: anyakönyvi adatokból származtatnánk a magyar filozófiát? Ahogyan ezt – ellenkező előjellel – megtette, teszem azt, néhány szlovák kollégám a nagyszombati egyetem jezsuita tanáraival kapcsolatban, a szlovák alapokat kimutatandó? És amely alapon például Szentiványi Márton szlovák filozófussá avanzsálódna? És amely alapon nekünk is számtalan gondolkodót kellene exkommunikálnunk a magyar filozófia történetéből. Esetleg kulturális beágyazódottságot jelentene? És akkor magyar filozófus lenne mindenki, és magyar filozófia lenne minden, aki és ami esetében kimutatható a magyar kultúra hatása? (Fel sem merem tenni a kérdést: mit nevezünk magyar kultúrának?) Akkor viszont hol marad a felvázolt egyenlet: magyar filozófia = magyarországi filozófia? (Csak a példa miatt, nem pedig szerénytelenségből: én, szlovákiai magyarként, valamint magyarul és szlovákul is publikálóként, mind a magyar, mind pedig a szlovák filozófiai társaság tagjaként hova tartozom?) A kérdések sorát lehetne folytatni.
A Geschichte der Philosophie in Ungarn bevezetőjében már megmagyarázza Hanák, miért használja a „filozófia Magyarországon” elnevezést a „magyar filozófia” helyett (Geschichte… 1990:9). Azért, mert nem akar valamiféle nemzeti filozófiát sugallni. Vagyis a magyarországi filozófia körébe tartoznak más nemzetiségű gondolkodók is, akik éppen nemzetiségi hovatartozásuk révén egyéb kultúrtörténetekbe is besorolód(hat)nak. Itt a filozófia magyar nyelven való művelését tartja Hanák a meghatározónak. Amely kitétel persze főként a XIX. század egy részére valamint a XX. század elejére vonatkozik. Hiszen a latin nyelv szupremációja idején a probléma is másként jelentkezett. Most ismét hagyjuk figyelmen kívül azt a filozófiatörténeti tényt, hogy pl. Hetényi János a német spekulatív filozófiát nevezte iskolai filozófiának, amivel ellentétben létezhet csak az ún. életfilozófia, vagyis a Szontagh által életrevalónak, nemzeti jellegűnek és józannak meghatározott egyezményes bölcselet. Ami felvetheti azt a dilemmát, hogy mennyire korszellem által meghatározott az is, hogy mit tartunk egyáltalán filozófiának egy megadott nemzeti kultúrán belül. És azt sem elemezzük, hogyan áll a helyzet egy vadul nyelvújító gondolkodóval, aki ugyanakkor más műveit latinul írja, mint pl. Imre János. Még akkor sem, ha az ő esetében a latin művek időben megelőzik a magyar nyelvűeket, tehát feltételezhetünk valamiféle szellemi átalakulást a magyar filozófia irányában.
Ugyanakkor el kell ismerni, hogy a Hanák-féle értelmezés bizonyos értelemben a XIX. századból örökölt és megoldatlan témát ad acta teszi, és megpróbálkozik egy látszólag semleges megoldással. Azzal, hogy történelmi-geográfiai fogalmat használ, az etnikai megközelítést háttérbe szorítja, és az ún. nemzeti filozófia kérdését a művelődéstörténethez kapcsolja. Abban az esetben pedig túl kell lépnünk az ún. tiszta filozófiatörténeten, és iskolatörténettel, egyháztörténettel, irodalomtörténettel egybefűzve kell megragadnunk a filozófia hazai megjelenési formáit. Mindenesetre azonban tisztáznunk kell azt is – még ha túlhajtottnak is tűnik ez a követelmény –, hogy mit értünk Magyarország fogalma alatt. Gondolok itt arra, hogy egy esetleges nemzetközi (magyar–német–osztrák–szlovák–horvát stb.) együttműködésben megvalósuló filozófiatörténeti szintéziskísérlet biztosan nem kerülné meg az 1918 előtti és az 1918 utáni Magyarország különbségeit. Mi magyarok evidenciaként használjuk a Magyarország elnevezést, más nemzetek azonban vagy valamilyen semlegesebb (az etnicitástól távolabb eső) jelölőt használnak (pl. Hungary, Ungarn), vagy pedig a történelmi eltéréseket legalább részben tükröző fogalommal operálnak (Uhorsko – Maïarsko). Szükség van erre a tisztázásra azért is, mert egy esetleges konfrontatív vizsgálat könnyen kimutatná a jelen politikai-földrajzi és nyelvi állapotainak gyakori visszavetítését a múltba. Magyar oldalon ez egy homogén nemzetképet sugall, amelyen belül a politikai túlsúly hasonló kulturális és művelődési egyöntetűséggel párosul. A másik oldalon, például a szlovákoknál, ez azzal jár, hogy a történelmi Magyarországnak (Uhorsko) a jelenlegi Szlovákiával azonos területét következetesen visszamenőleg is Szlovákiának (Slovensko) nevezik. Ezt a példát csupán azért említem, mert az 1987-es összefoglaló szándékkal írt szlovák filozófiatörténet, amely a filozófia esetében azt a szemantikai változtatást, hogy a „szlovák” jelzőt elhagyva „szlovákiai filozófiával” foglalkozik, hasonlóképpen indokolta meg, mint Hanák (Dejiny… 1987). Vagyis egy azonosnak tűnő módszertani megoldás jelentősen más eredményre vezethet. És itt most hadd ne foglalkozzam filológiai kérdésekkel, amelyek az ilyen jellegű feldolgozások korrektségét vagy inkorrektségét határozzák meg.
Mondhatnánk azt is, hogy az ajtón kitessékelt probléma az ablakon keresztül ismét megjelent előttünk. A „nemzeti filozófia” fogalma, kétségtelen romantikakori jellege ellenére – talán azért is, mert az egyezményesek általi létrehozatala és Erdélyi János általi elparentálása után Alexander Bernát és a szellemtörténészek újból felélesztették poraiból – állandóan itt kísért közöttünk. Ha pedig ennyire megidézhető, akkor alighanem életképes is, és akkor csak azt tehetjük, hogy lehántjuk róla a misztikus leplet, és megpróbáljuk konkretizálni a tartalmát. A következőkben ezzel próbálkozom meg.
A következő előfeltételekből indulok ki: 1. Van értelme mind a „magyar filozófia”, mind pedig a „magyarországi filozófia” meghatározásoknak, amelyek történelmileg változtak és formálódtak. 2. Mivel magyarországi megjelenésekor a filozófia nem magyar, hanem elsősorban latin nyelvű, és a magyar nyelvűség egy későbbi fejlemény eredménye, bizonyos korszakok tekintetében megengedhető – és talán ajánlatos is – a „magyar” jelző elhagyása. 3. A konkretizálás követelményének akkor teszünk eleget, ha a filozófiát leszállítjuk arra a szintre, ahol szociológiai (értsd: intézményekhez köthető) leírás is alkalmazható.
Kezdjük talán a filozófia funkcionális felosztásával. Kant óta megkülönböztetjük az „in sensu scholastico” és az „in sensu cosmopolitico” filozófiát. Az iskolai filozófia tárgya ebben a felfogásban az ismeretek egy adott mennyisége és azok összefüggésrendszere. Vagyis a filozófia „in sensu scholastico” arra szolgál, hogy a tudományok nyújtotta ismereteket rendszerbe foglalja, azaz „a fogalom iskolai tartalma szerint a filozófia pusztán az ügyesség organonja” (Kant 1974:131). Mivel ilyenformán az oktatás egészét szolgálja, és nem önmagára irányul, autonóm filozofálásról ebben az esetben nem beszélhetünk. Magyar filozófiáról tehát az iskolai filozófia vonzatában csupán abban az értelemben beszélhetünk, hogy anyanyelvi formában jelenik meg. Nemzeti jellege csupán formális meghatározottságú. Még akkor is, ha a magyarországi filozófia történetében az anyanyelvűsítés először főként a protestáns iskolákban jelent meg. Azt, hogy az iskolai filozófia esetében valóban nem beszélhetünk nemzeti filozófiáról, Szilasy János már 1847-ben megállapította. Az Akadémia filozófiai osztályának ülésén tartott előadásában (Magyar… 1847:152–154)1, arra a kérdésre keresve a választ, hogy létezhet-e magyar filozófia, a filozófia négy típusát különböztette meg: iskolai, individuális, nemzeti és világfilozófia. Szerinte Magyarországon az iskolai filozófia van túlsúlyban, akad néhány egyéni filozófus is, de nemzeti filozófiát csupán Szontagh, Széchenyi és ő maga művelnek.
Első megállapításunk tehát az lehet, hogy nemzeti filozófiáról csupán az iskolai filozófián túl beszélhetünk. Vagyis a „Magyarországon művelt filozófia” meghatározás minden esetben illik az iskolai filozófiára. „Magyar filozófia” az iskolák falain túl jön létre. Mert bármennyire is elválasztotta Szilasy a nemzeti filozófiát az „in sensu cosmopolitico” filozófiától, az iskolai filozófia csupán az alapokat, a módszert adja meg a bölcselkedéshez, de a nemzeti filozófia csak akkor válhat valósággá, ha kialakul saját filozofikuma, vagyis sajátságos tárgya. Azaz: a nemzeti filozófia jellegében nem különbözik az ún. világfilozófiától.
Hetényi, Szontagh és Szilasy szemléletét alapul véve a nemzeti filozófiának a következő meghatározását adhatjuk: a nemzeti filozófia a nemzet szellemét elemezi és fejezi ki, valamint a szerzett elvek és a világfilozófia állásának alapján megfogalmazza az adott nemzeti kultúra kultiválásának irányait és módozatait. Teljesen természetes, hogy az ily módon meghatározott nemzeti filozófia „társasági filozófia” (Szontagh), visszatérő probléma azonban a „nemzet szellemének” a beazonosítása.2 A XX. században ez a probléma a különböző nemzetkarakterológiákban csapódik le.
Beleütközünk azonban itt egy más problémába is. Amennyiben ez a filozófia a nemzet szellemét fejezi ki, akkor ez nemzeti jellegű filozófia. Ha viszont az adott nemzeti kultúra kultivációjára törekszik, akkor ez nemzeti küldetésű filozófia.3 A kettő közül az utóbbi a kevésbé problematikus, mert a társadalomtudományok módszertani alapjaként és önálló szociálfilozófiaként megállhat. Még akkor is, ha – amint az az Uj Magyar Muzeumban 1850/51-ben Szontagh, Toldy Ferenc és Nendtvich Károly között lefolyt vitában – megfogalmazódott egy megfontolandó vélemény: „Ameddig valamely tudomány gyökeret nem vert a népben, addig nem tekintheti azt a nemzet sajátjának, hanem csak idegen növénynek” (Nendtvich 1851/52:50). A nemzeti jellegű filozófiát pedig homályossá teszi saját alapfogalma, a nemzeti jelleg. Még akkor is, ha – mint ez a magyarországi filozófia történetéből ismeretes – ennek a jellegnek a megtalálása és megformálása az anyanyelvűsítéssel kezdődött. A nemzeti jellegű filozófia ugyanis megköveteli saját, a világfilozófia csúcsteljesítményeiből elvont (lefordított) fogalmait, terminológiai rendszerét.
Tudjuk, hogy ez a folyamat – amennyiben nem számolunk Apáczai Csere János túl korainak nyilvánult kezdeményezésével – a XVIII. század végén indul el, párhuzamosan a nemzeti irodalom modernizációjával és a nyelvújítással. Vagyis magyar nyelvű filozófiával ettől a kortól kezdve kell számolnunk. Ha megelégszünk a formális-nyelvi meghatározással, akkor azt is mondhatjuk, hogy a XVIII. század végétől létezik a magyarországi filozófián belül magyar filozófia is. Merthogy mennyiségét tekintve továbbra is az iskolai filozófiának van érezhető társadalmi súlya, és ennek a filozófiának a nyelve továbbra is (hivatalosan az 1840-es évekig) a latin. A nemzeti jellegnek a nyelven túlra terjedő tulajdonságait illetően csupán egyetlen kijelentést tennék. Ez pedig Erdélyi János programján alapul. ő úgy vélte, hogy értelmetlen a nemzet szelleméről meditálni. Abból viszont kiindulhatunk, hogy az iskolai filozófia mindenkor befogadó jellegű volt. Erdélyi megfordítja Szontagh követelményét, miszerint a filozófia kifejezi a nemzet szellemét, és azt állítja, hogy a nemzet gondolkodásmódját az jellemzi, ahogyan a nyugati egyetemekről beszüremlő eszméket és elméleteket befogadta. Szerinte ennek a befogadásmechanizmusnak belső gyökerei voltak. Erre a feltételezésre és ennek a bizonyítására alapította saját filozófiatörténeti kutatásait. Jó harminc évvel később aztán Alexander Bernát már felsorolhatta azokat a filozófiai irányzatokat, amelyek sosem honosodtak meg Magyarországon.
Továbblépve: magyar filozófiáról akkor beszélhetünk, ha a magyar nyelvű terminológia mellett ez a filozófia rendelkezik saját intézményi rendszerrel is. Szociológiailag ugyanis csak akkor nevezhető valami autonóm társadalmi ténynek, ha intézményesül. Ez az a szubsztancia, amelynek révén beazonosíthatóvá válik. Egyébként továbbra is csak a potenciák és a misztikába forduló meghatározások révén tehetjük diskurzus tárgyává.
Az intézményesülés egyik formája az utánpótlás-nevelés. Vagyis amikor a létező filozófiaoktatás nem a teológiára való felkészülést, hanem önmaga fejlesztését jelenti. Ez valamikor a XIX. század végén valósult meg Magyarországon és legfőbb szószólója Alexander Bernát volt a szakmaiság követelményével. Nem is véletlen, hogy éppen ő és Bánóczi József a kezdeményezői a Filozófiai Írók Tárának.
Van azonban egy kézzelfoghatóbb intézményesülés is, amelyik korábbi eredetű. Ez pedig az Akadémia megalakulása. A Magyar Tudós Társaságnak külön filozófiai osztálya volt, amely ugyan kevés professzionális taggal rendelkezett, és a XIX. század közepén jószerével csak egyetlen irányzatot, az egyezményesek kezdeményezését karolta fel, de ugyanakkor pályakérdéseivel, a Philosophiai Műszótár megjelentetésével és az osztály által szervezett vitákkal sokat tett azért, hogy a filozófia az iskolák falain túl is lábra kapjon. A kezdetekben jelentős számú filozófiai értekezés jelent meg az Akadémia két folyóiratában, a Tudománytárban és a Tudományos Gyűjteményben is. Ezek az értekezések, még ha gyakran csak ismertető jellegűek is, már a tudományosság felé viszik el az addig csupán iskolákban művelt filozófiát. Az akadémia szerepe a későbbiekben is nagy, hiszen anyagilag támogatja a filozófiai folyóiratok kiadását. Itt nincs hely és mód arra, hogy a filozófiai folyóiratok (Magyar Philosophiai Szemle, Bölcseleti Folyóirat, Athenaeum) történetéről beszéljünk, annyit azonban leszögezhetünk, hogy a magyar filozófia intézményesülésében óriási szerepet játszottak.
A magyar filozófia önállósulását – még ha néha paradox módon is – nagyban elősegítették a XVIII. század végén és a XIX. század elején beinduló filozófiai viták: a Kant-vita, a Hegel-vita stb. Ezek ugyanis egyrészt kivitték a filozófiát az iskolákból és nyilvánossá tették azt, másrészt a befogadás mikéntjeiről szóltak, vagyis ha komolyan vesszük Erdélyi megjegyzését, akkor arról is, hogy milyenek a magyar filozófia előfeltételei. Ha ezeket az ideológiailag és korszellem által meghatározott vitákat egybevetjük a protestáns iskolai filozófia lépésváltásával, akkor világossá válik a XIX. századi magyarországi filozófia fő irányvonala is. A saját trajektória ekkor alakult ki, és ettől az időszaktól kezdve beszélhetünk nem túl gazdag, de mégis sajátságos magyar filozófiai életről.
A XX. század ötvenes–hatvanas éveiben a marxista filozófusok is beleütköztek abba a problémába, hogy létezett-e magyar filozófia. A viták előterében ugyan az ún. haladó hagyományok kérdése állt, de mivel gyorsan kiderült – amit már korábban Alexander Bernát is állított –, hogy Magyarországon nem tudott meggyökerezni a materializmus, Mátrai László a hazai filozófia történetének kutatásában módszertani kulcsként és kompromisszumként a klasszikus filozófia meghatározásából való kiindulást ajánlotta. Mivel a klasszikus filozófia önálló rendszert feltételez, megállapíthatta, hogy ilyen a XIX. század végéig Magyarországon nem létezett, tehát sajátszerű nemzeti filozófiáról sem beszélhetünk (lásd Mátrai 1954:286). (Zárójelben jegyzem meg, hogy már Szontagh is úgy vélte, hogy a nemzeti filozófia egyik előfeltétele az önállóság, és ezért is törekedett az egyezményes rendszer kidolgozására.) Ezt az álláspontot Horkay László is elfogadta, és Böhm Károly rendszerét helyezte az önálló magyar filozófia élére (lásd A magyar… 1977). Itt csak utalok arra, hogy maga Böhm is tudatosan készült erre a szerepre, és valóban ő az, aki elindítja a magyar filozófiai rendszerek sorát a XX. század első felében.
A mondottakat összefoglalva: A XVIII. század végéig Magyarországon jószerivel csak iskolai filozófia létezett, amelynek a befogadási mechanizmusai főként felekezeti meghatározottságúak voltak, és amelyben a nemzeti elem nem vagy alig jelent meg. A XVIII. század végén elindul a filozófia terminológiájának magyarítása és megjelennek az első filozófiai viták, amelyek már a befogadás mikéntjeiről szólnak. A XIX. század folyamán kialakulnak a magyar kultúra által meghatározott filozófiai intézmények, és a század végén megfogalmazódik az első önálló magyar filozófiai rendszer. De még a XIX. században is jelen van a latin nyelvű filozófia az iskolákban (a világi iskolákban az 1840-es évekig, a katolikus papneveldékben még a XIX. század végén is), valamint megjelenik a nem magyar, de magyarországi nyilvános filozófia is pl. a szlovákoknál (az ő esetükben persze intézmények nélkül, ezért ezt nem szlováknak, hanem csak szlovák nyelvűnek nevezném).
Megoldásjavaslatom tehát a következő: a magyarországi filozófia elnevezés olyan leíró fogalom, amelyet korszakoktól függetlenül alkalmazhatunk mindenfajta magyarországi filozófiára, a magyar filozófia elnevezés pedig korrekt módon a XIX. század végétől alkalmazható, amikor már ez a magyar nyelvű és a magyar kulturális életbe integrálódott bölcselet lezárta saját előtörténetét és teljesen önállóvá vált. És ha komolyan vesszük olyan elődeinket mint Erdélyi János, Böhm Károly, Alexander Bernát, Joó Tibor vagy maga Mátrai László is, akik kisebb-nagyobb hangsúlylyal mindig a teljes magyarországi filozófiatörténettel foglalkoztak, akkor a „magyar filozófia” fogalmát kizárólag leíró fogalomként, nem pedig preskriptív fogalomként használjuk
Felhasznált irodalom
Abellán, J. L.: O filozofickom hispanizme. In.: Filozofia, 4. sz., 1995, 211–222. p.
A magyar nyelvű filozófia története a XVII. század közepétől a XIX. század végéig. Theologiai Tanulmányok. Új folyam, 7. kötet, Budapest, 1977.
Dejiny filozofického myslenia na Slovensku. Bratislava, 1987.
Fries: Handbuch der praktischen Philosophie oder der philosophischen Zwecklehre. Heidelberg, 1818.
Geschichte der Philosophie in Ungarn. München, Trofenik Verlag, 1990.
Hanák Tibor: Az elfelejtett reneszánsz. II. kiadás, Budapest, Göncöl Kiadó, 1993.
Hegel: Előadások a filozófia történetéről I. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1977.
Kant, I.: Pölitz-féle metafizikai előadások (1788–1789). In.: uő: A vallás a puszta ész határain belül és más írások. Budapest, Gondolat, 1974, 130–131. p.
Magyar Akadémiai Értesitő, VII. évf., 1847, 152–154. p.
Mátrai László: A magyar filozófia haladó hagyományainak kérdései a felvilágosodás korába. Budapest, 1954.
Nendtvich Károly: Még egyszer: tudomány és magyar tudós. In.: Uj Magyar Muzeum, 1851/52, 1. füzet, 50. p.
Perecz László: A nemzeti filozófia születése (Egy 1847-es akadémiai vitáról). In.: Gond, 2. sz., 1992, 29–35. p.
Šišmišová, P.: Inšpirácie z polemiky o existencii èi neexistencii „národnej“ filozofie (na príklade španielskej a latinsko-americkej filozofie). In.: Súèasné podoby filozofie a filozofovania na Slovensku. Bratislava, 1996.
Vajda György Mihály: Az egyezményesek. Budapest, 1937, 65–67. p.