Megélhetési kényszer, alkalmazkodási forma vagy tudatos vállalkozás?

A gömöri és nógrádi csempészésről[1]

A szlovák–magyar határ mentén élők körében még napjainkban is gyakran beszédtéma az egykoron virágzó csempészés. Az ezzel kapcsolatos történetek egészen az első világháború utáni időkig, tehát a trianoni határok kijelöléséig nyúlnak vissza.

Az 1920–30-as években nagy méretek öltött ez az illegális tevékenység, sokan részt vettek benne, a legaktívabban például az Ipoly mentén, a Bodrogközben, vagy a tanulmány földrajzi kereteit jelölő, és az idézett esetek többségének a helyszínéül szolgáló gömöri és nógrádi határszakaszon csempészkedtek.[1]

Nem csupán az emberek emlékezetében ismert ez a jelenség, hanem történeti, néprajzi írások is születtek a témában, amelyek jól összefoglalják lényegi részeit. Ezek tudatában is arra vállalkozunk, hogy további részleteket, háttér-információkat tárunk fel a csempészésről, amelyeket a korabeli sajtóanyag áttekintésével, levéltári kutatásokkal és helyszíni gyűjtésekkel támasztunk alá.[2]

A csempészés nem minden előzmény nélkül jelent meg az 1920-as években, hiszen tulajdonképpen egyidős a vámok (adók), határzárak bevezetésével. A Kárpát-medencében a 19. században élénkült meg ez a tevékenység. Egyrészt az állami dohánymonopólium bevezetése (1850) keltette hosszú életre a dohánycsempészést, amely elsősorban nem országhatárokon keresztül zajlott. Szintén még az Osztrák–Magyar Monarchia idejére nyúlik vissza a Szerbia, de még inkább Románia felől történő állatcsempészés. Ez pedig annak a következménye volt, hogy állategészségügyi szempontból korlátozták a lábasjószágok behozatalát ezen országból.[3] Mindez kérdéseket fogalmazott meg többekben, így például az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) részéről azt firtatták, hogy: „érdemes-e a román határzárt fenntartani? A közélelmezés szempontjából csak örülhetünk annak, ha bejön a keleti olcsó vágóállat. A közegészségügy, az állategészségügy s az állattenyésztés érdekeinek megvédése csak illuzórikus úgyis ily esetben, hiszen egyetlenegy beteg marha megfertőztethet egész gulyát, egyetlenegy juh megmételyezhet egész nyájat, egyetlenegy pestises sertéstől kiveszhet egész falu sertésállománya. Abban az esetben, ha a szabad állatforgalom megvan Romániával, a román állattenyésztőnek lesz annyi esze, hogy a kényelmes belépő állomásokon át, nem pedig a kényelmetlen fáradságos havasi ösvényeken hajtja be Magyarország területére állatait.”[4]

Tulajdonképpen az ilyen jellegű állami beavatkozások velejárója az illegalitás térnyerése. Erre talán a legmarkánsabb példa az Egyesült Államok szesztilalma, amelynek bevezetése (1920) után virágzott a feketekereskedelem, nagy méreteket öltött az alkoholcsempészet és ezáltal megerősödtek a bűnszervezetek. A prohibícióval gyakorlatilag ellenkező hatást értek el: az emberek többsége továbbra is fogyasztott alkoholt, ami az alvilágot gazdagította meg. Ennek tudatában és a további negatívumok okán 1933-ban véget vetettek ennek tilalomnak.

Nem az amerikai maffiózókhoz, gengszterekhez akarjuk hasonlítani a kutatási témát adó gömöri és nógrádi csempészeket, de kétségkívül párhuzamot lehet vonni a tiltó rendeletek társadalmi és…

A közmunkások helyzete és a közfoglalkoztatás szerepe az Ormánságban

A vizsgálat relevanciája és fókusza

A közfoglalkoztatás[1] fontos foglalkoztatáspolitikai eszközzé válik, amikor egy térség munkaerőpiaca olyannyira eltávolodik az egyensúlyközeli állapottól, hogy a még nagyobb foglalkoztatási problémákat elkerülendő, állami beavatkozásra van szükség (Csoba 2010, 27. p.). Bár az évszázadok során számtalan tartalmi és funkcióváltozáson ment keresztül és számos elnevezéssel illették, a közmunka, mai hivatalos nevén közfoglalkoztatás, a rendszerváltás óta napjainkban is kiemelkedően fontos foglalkoztatáspolitikai eszköz a munkanélküliség kezelésében Magyarországon (Makszim 2018, 64. p.). A közfoglalkoztatás a kormányzat tájékoztatója alapján egyfajta támogatott „tranzitfoglalkoztatás” (KFT 2013, 1),[2] ám – amint arra a későbbiekben kitérek – a tranzitjelleg kevéssé tűnik reális célnak az ormánsági viszonyokat tekintve.

A korábbi közfoglalkoztatási formákat (közmunka program, közcélú munka, közhasznú munkavégzés) 2011-től az „egységes közfoglalkoztatás rendszere” váltotta fel, amely a legnagyobb változást a foglalkoztatottak jogviszonyát és bérezését tekintve hozta: a közmunkások ekkortól kezdve ugyanis nem tartoznak a Munka Törvénykönyve alá, az ő munkavégzésüket külön rendelkezés szabályozza (Makszim 2012, 66. p.). A közmunka korábban is igen alacsony bérezéssel társult, ez az intézkedés pedig jogi alapot teremtett a közfoglalkoztatási rendszer jelenlegi, bérminimumnál alacsonyabb bérszínvonalának kialakításához (Bördős 2015, 69. p.).[3] Egy beszélgetőtársam beszámolója alapján a 2010-es közfoglalkoztatási bérhez viszonyítva csaknem 20%-os bércsökkenést realizáltak a program dolgozói: „(…) én dolgoztam itt az önkormányzatnál, most egy ilyen három éve körülbelül (…) 60 ezer forintért, nettó, és most dolgozok 49-ért.”[4]

2016 októberében az ormánsági Sellyei járásban volt a legmagasabb a közfoglalkoztatottak aránya Magyarországon: minden harmadik foglalkoztatott közfoglalkoztatottként volt regisztrálva, vagyis a térségben dolgozók harmada a bérminimum alatti munkabérért volt alkalmazásban (KFBESZ 2018, 5).

A szakirodalom és a fejlesztési dokumentumok a dél-baranyai Ormánságot[5] az ország egyik legelmaradottabb térségeként tartják számon (pl. Váradi 2008; NVS 2012; Kovács–Váradi 2013; Ragadics 2015). Az ország rurális térségeire vonatkozó Nemzeti Vidékstratégia, „a magyar vidék alkotmánya”, a Dráva menti vidéket különösen hátrányos helyzetű térségként jelöli meg (NVS 2012, 61), és főbb problémáit a következőképpen foglalja össze: „Jelenleg a gyenge infrastrukturális ellátottsággal rendelkező aprófalvas térségben nagyon magas a munkanélküliség, és az alacsony életszínvonalból, a foglalkozási lehetőségek hiányából adódóan igen jelentős az elvándorlás. A lakosság jelentős része roma”[6] (NVS 2012, 109). A programban megfogalmazott célok között szerepel az Ormánság program keretében az ún. Ős-Dráva programmal komplex víz- és tájgazdálkodási rendszer kiépítése, a táji adottságokhoz igazodó mezőgazdaság fellendítése, a helyi gazdaság, szociális gazdaság, foglalkoztatás szervezése, a roma lakosság képzése, jövedelemtermelő munkához juttatása, önellátásra való képességének megteremtése [kiemelés tőlem – P.ZS.], a leromló települések építészeti és közösségi…

Alkalmazkodási stratégiák, értelmiségi asszimilációs életutak

Adalékok a dualizmuskori Késmárk etnikai történetéhez

Kutatási módszerek

Késmárk azoknak a kiegyezéskori felső-magyarországi városoknak a csoportját képviselte, ahol az 1880–1910-es népszámlálás adatai szerint a szlovákok (átlagosan 12,55%), és a magyarok (átlagosan 7,91%) aránya egyaránt növekedett, a németeké pedig jelentősen csökkent (átlagosan -18,10%). Ebben a csoportban 22 városi települést találunk: például Gölnicbányát, Vágújhelyt és mostani esettanulmányom tárgyát – Késmárkot is. A csoportot – a másik négy függvényében a szlovák és a magyar etnikum térnyerése miatt – „inkább szlovákosodó városoknak” neveztem.[1]

A kutatást a társadalmi-gazdasági fejlődését vizsgáló szlovák és 20. század eleji magyar szakirodalom elemzésével kezdtem. A 19–20. századi szakirodalom főképp magyar és német történészektől származik. Szlovák szerzők ezzel a témával sokáig nem foglalkoztak, mivel Késmárkot a második világháborúig nem tekintették szlovák városnak, hanem inkább németnek, sőt magyarnak. (Baráthová–Fábrová–Kučerová–Vráblik 2012, 159. p.) Ugyanez a helyzet a mai modern magyar szakirodalommal, amely jobbára a Szepességgel, nem pedig a régió konkrét városaival foglalkozik. (Szűts 2012) Késmárk dualizmuskori nemzetiségtörténetével pedig még senki sem foglalkozott behatóbban.[2] A tényleges kiindulópontot a korabeli város társadalmi, etnikai, gazdasági és oktatási szerkezetének levéltári anyagok segítségével történt feltérképezése jelentette. Ezek közül a legfontosabbak a városi közgyűlések jegyzőkönyvei voltak. Rajtuk kívül az iskolai felügyelői jelentéseket, minisztériumi fel- és leiratokat, polgármesteri és megyei levelezéseket, orvosi jelentéseket, rendőrségi jelentéseket, a városi szabályrendeleteket, szabálysértési eljárásokat, egyesületi szabályzatokat, gazdasági iratokat, a vasút, valamint a helyi Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület (FMKE) tevékenységét is megvizsgáltam. A kutatáshoz elsősorban a késmárki városi hivatalok iratait kezelő poprádi (Szepesszombat) levéltár anyagait és az Országos Széchenyi Könyvtárban található dokumentumokat használtam.^[3] A helyi sajtó rendkívül sokszínű volt, ám főképp az 1885-től megjelenő Szepesi Lapokat használtam fel egészen 1904-ig.^[4] Az asszimilációs folyamatok és az egyéni érvényesülés értelmezésének bemutatására Alexander Béla jó forrásadottságokkal rendelkező értelmiségi életpályáját elemeztem.

Késmárk etnikai változásai a kiegyezés korában

Míg a városnak 1880-ban 4475 lakosa volt, 1910-re ez a szám 6307-re növekedett. A klasszikus értelemben vett nyelvhatártól, a szlovák–magyar kontaktzónától messze északra fekvő város számos etnikum és vallási közösség együttélésének színhelye volt. Az 1880. évi népszámlálás szerint 72%-os német többségű településnek számított, bár a településen 16% volt a szlovákok, valamint 8% a magukat magyarnak vallók aránya. A többnyelvű város tehát a többi szepességi városhoz hasonlóan német dominanciájú volt ugyan, de multietnikus jelleget mutatott. A dualizmus idejében a település lakossága – kissé eltérően a csoportjától – az idő előrehaladtával viszonylagos gyorsasággal „vált” magyar, másodsorban szlovák nemzetiségűvé.

Az 1910. évi népszámlálás adatai alapján még éppen hogy német többségű városban (51%)…

A füles fotel

Periferikus gondolatok Magyar Zoltán magyar történeti mondakatalógusa kapcsán

I.

Attól, hogy nem tudok tojást tojni, még meg tudom állapítani, melyik tojás záp. Ennek a G. B. Shawnak tulajdonított bonmot-nak a szélárnyékában már többször előfordult, hogy menedéket keressek, viszont Magyar Zoltán mostani gigászi produkciója elbizonytalanít.[1] Azok a bizonyos agarak elcsendesíttetnek, hátrébb parancsoltatnak, hiszen óriási, már-más csillagászati számokat mondhatnék most itt oldalakról, típusokról, feldolgozott mondaszövegekről, s ezek mind azt támasztanák alá, hogy olyan emberfeletti munkáról van szó, amelyre ez idáig még senki nem vállalkozott (a közeljövőben nem is fog), tehát (tisztán teoretikusan mondva) Magyar Zoltán munkája egyszerűen nem tudhatna olyan rossz lenni, hogy ne legyen mégiscsak megkerülhetetlenül jó. Mindamellett nem gondolnám, hogy vitákat nem fog kiváltani, mert meggyőződésem, hogy a magyar és a nemzetközi szövegfolklorisztika van olyan erős, hogy érdemi disputákban vigye előbbre a diszciplína ügyét.

Más összefüggésben írja Esterházy Péter, ha jól rémlik, a hagyománnyal kapcsolatban (juszt sem nézek utána, keresse, akit érdekel), szóval Esterházy hasonlata jut az eszembe, ha szemem előtt ellebeg, mit lebeg! elvonszolódik a tizenkét súlyos kötet (hónapok óta velük élek ugyanis, s ez az ellebegés biciklizés, autóvezetés közben is elő szokott fordulni). Szóval már a látvány arra predesztinálja az opust, hogy az csak olyan lehet, akár a csülök gombóccal vagy a füles fotel: nagy és nehéz.[2] Recenzeálási kötelezettség ide, recenzeálási kötelezettség oda, ember nincs, aki ezt az elsőtől az utolsó oldalig elolvasná. Nem is arra van. Hogy mit lehetne vele műfajilag (ismertetés-műfajilag) kezdeni, eszembe jutott megboldogult régészlényem. Az, hogy miként dolgozik az archeológus (fogalmam sincs, hogy ma hogyan, azt tudom mondani, hogy akkor, negyven éve, térségünkben mi volt az általános gyakorlat). Szóval több fázis van: az első, a terep bejárása. Ennek lényege, hogy egy kiszemelt területet, lehetőleg szántás után, s még jobb, ha a terepbejárás előtt egyszer még meg is ázott (hogy miért, válasz a szerkesztőségben), szóval az ilyen, mondjuk gabona vagy kukorica alá szántott területet a régészek, régésztanhallgatók gondosan bejárnak, keresztül-kasul besétálnak, s a szántásban található, emberi kéz nyomaira utaló agyag-, kerámia-, csont-, kő-, fémdarabokat összegyűjtögetik. A nap végére a zsákmány mennyiségéből és minőségéből már szépen látszódik, hogy egy valamikori (még az is, hogy nagyjából mikori!) emberi megtelepedés helyszínén vagyunk-e vagy sem. Amennyiben az első feltételezés látszik beigazolódni, s ha egy archeológiai alapkutatás anyagi feltételei is adottak, következik az egy vagy több kutatóárok meghúzása. Ennek értelme, hogy a feltételezett telephelyről afféle metszet készüljön. Már egy jól elhelyezett kutatóárok megmutatja a telephely két szélét, s…

Adalékok az Adalékokról

Amikor kezembe vettem – virtuálisan – a Fórum Társadalomtudományi Szemle 2020/1-es számát Sztancs Gábor Sáros vármegye történelemtudományi önreprezentációja és nemzetiségpolitikai sajtóakciója a 20. század elején c. írásának olvasása közben egy térképre lettem figyelmes, mely véleményem szerint nem pontos. A térkép átvétel Varga Bálint Vármegyék és történettudományi reprezentáció a dualizmus kori Magyarországon (Történelmi Szemle, 2014/2. sz. 179–202. p.) c. tanulmányából. Jelen írásom műfaját nem tudom teljesen meghatározni, alkalmasint hozzászólás. Igazából a zempléni lokál- vagy inkább regionálpatriotizmus szól belőlem, ugyanis Zemplén vármegye „becsületét” kísérlem megvédeni.

A térkép és az eredeti tanulmány – mint a címe is mutatja – arról szól, hogyan is próbálták a saját történelmüket kutatni és reprezentálni a vármegyék a dualizmus idején. Ezen folyamat mérésére konkrét „paramétereket” is létrehoz a szerző. Vármegyei múzeumok, történeti egyesületek (vagy épp múzeumi egyesületek), azok kiadványai és a megyemonográfiák kerülnek a figyelmének középpontjába, és így kísérel meg rangsorolni. Mindkét eredeti írás megtalálható az interneten, így az eredeti célkitűzések ellenőrizhetőek.

Zemplén vármegye kapcsán sajnos elkerülte egy fontos dolog a szerző figyelmét. Ugyan sajnos az 1876-ban Somorjai Ivánfy Ede által indítványozott Zemplénvármegyei Múzeum-Egyesület nem alakult meg, és a múzeum céljaira 1909-ben újra felmerülő pénzalap létrehozása újból elsikkadt, a régóta tervezett vármegyei múzeum csupán a ’20-as években jött létre, így már nem a dualizmus idején. Azonban a megye egy értelmiségi magja – amatőr és hivatásos történészek, régészek – létrehozott egy folyóiratot.

Az Adalékok Zemplén-vármegye történetéhez 1895-ben jelent meg először, és 1916-ig folyamatosan ki is adták eleinte havonta, majd 1913-tól kezdődően negyedévente. Nem a korszakhoz tartozik, de 1925-ben újjáéledt, hogy hamarosan végleg megszűnjön. A folyóirat, melyhez éves tartalomjegyzékek és mutatók is készültek, kötetekbe rendezve akár múzeumi évkönyvnek is megfelelne, a szerkesztők célja pedig nem más volt, mint összegyűjteni a forrásanyagot egy majdani hatalmas megyemonográfiához – a főbb munkatársak egyébként részt vettek a Borovszky-féle monográfia munkálataiban is. Szerkesztője Dongó Gyárfás Géza megyei főlevéltáros volt, de kezdetektől publikált bele Dókus Gyula alispán, aki amatőr régészként több ásatást is vezetett, és gyűjteménye lett a magja később a vármegyei múzeumnak.

Sok olyan szerzője volt, akik maguk is „történeti figurák”, pl. Matolai Etele 1848-as honvéd, országgyűlési képviselő. Akadtak köztük országosan ismert történészek, mint a „híres-hírhedt” Thaly Kálmán, a nyíregyházi múzeumalapító Jósa András, a miskolci múzeumot majd fél évszázadon át vezető Leszih Andor, a Kazinczy-unoka Becske Bálint, vagy a ruszinság legnagyobb kutatója, Hodinka Antal. És más módon ismert személyek is, mint a…

A nagyszombati kalmárcéh szabályzata 1547/1604-ben

A történelmi Magyarország északnyugati részén fekvő Nagyszombat szabad királyi város már a középkorban is jelentős szerepet töltött be hazánk és Pozsony vármegye életében. Fekvése miatt állandó kereskedelmi kapcsolata volt Béccsel, nyugatra Cseh- és Morvaországgal, északra pedig Lengyelországgal. A mohácsi csatavesztés után, 1543-ban ide kötözött az esztergomi érsekség és a káptalan, ezáltal az egyházi szerepe is növelte a város szerepét, életét. Ugyan már a következő gondolat túllép a címben megadott időszakon, de meg kell említeni, hogy Pázmány Péter 1635-től megalapította a város egyetemét, amely mellett nyomda és könyvtár is működött. Ekkor az előzőek mellett a várost már kulturális központként is számontartották a megcsonkított királyi Magyarországon.

Nagyszombat nevét a szombatokon tartott hetivásárairól kapta. A város említése korai. 1211-ben Sumbot, 1238-ban Zumbothel, 1313-ban már Nogzumboth[1] néven jegyezték le a fennmaradt nyelvemlékekben. Lakosságát három különböző nyelvű népcsoport alkotta: magyarok, németek és szlovákok. Ezek aránya a későbbiekben a történelmi, politikai és gazdasági tényezők hatására mindig változott. Amint a későbbiekben a családnevek fölsorolásánál olvasni fogjuk, elsősorban az előző kettő dominált mind eredetben, mind nyelvét illetően a kalmárcéh tagjai között.

Magának a kalmár foglalkozásnak legegyszerűbben a mai kereskedő szavunk felel meg. Az előbbi német eredetű jövevényszó, alapja a Kramer, amely a magyar nyelvben több írásos és népi alakban is fönnmaradt: kalamár, kolomár, kolmár, sőt, az -l mássalhangzó kiesésével kómár formában is. Azonban a kalmár szó jelentése az évszázadok folyamán változott, és ha ezeket itt fölsoroljuk, akkor bizonyos jelentésszűkülés figyelhető meg a szótáraink leírása alapján (a meghatározásokat nem kívánjuk itt szakirodalomként megjelölni). Ezek tömören a következők: távolra utazó kereskedő, olyan személy, aki különféle vagy bizonyos árukat (iparcikkeket, terményeket stb.) vásárol, majd másutt haszonnal értékesíti. Szorosabb értelemben boltot működtető kereskedő (fűszeres, rőfös, ékszeres stb.). Harmadszor pedig azok, akik kicsinyben űzik a vegyeskerekedést – ezeket hívták később úgy, hogy szatócsok. A Nagyszombatban élő kalmárok – mint majd a szabályzatukból kitűnik –, az előző két csoporthoz tartoztak, ők alkottak közösen egy céhet.

A magyar nyelvbe átvett céh jövevényszavunk bajor–osztrák (német) eredetű. Magának a céh fogalmának a meghatározása szinte minden lexikonban, szótárban ugyanaz, csupán néhány szó, amelyben a magyarázat eltér, pontosít vagy kiegészít. Mindezekből alkottunk egy teljesebb értelmezésű, egymondatos megfogalmazást.

A feudalizmusban rendszerint az egy településen lakó és ugyanazon vagy hasonló mesteréget űző kézművesiparosok vagy kereskedők gazdasági érdekvédelmi tömörülése, társulása, szervezete. Ebből a meghatározásból három elemet kell kiemelnünk. Az egyik a feudalizmus. Ugyanis Magyarországon az első céhek valóban a 14. században alakultak meg, s jóval később, csak 1872-ben számolták föl őket, amikor a…

Adatok a szlovákiai magyarok csehországi deportálásának történetéhez, 1946–1949 (3. rész)

3. A belügyminisztérium és a biztonsági szervek szerepe a magyarok deportálásában

A második világháború után az újjáalakuló Csehszlovákiában a belügy és a biztonsági szervek irányításának megszerzését kulcskérdésnek tekintették a cseh és szlovák kommunisták. Szlovákia jelentős részén még súlyos harcok folytak 1945 februárjában, a Belügyi Megbízotti Hivatal élére a kommunista Gustáv Husák, majd március végétől az ugyancsak kommunista Jozef Lietavec került, s vezetésével már lezajlott a biztonsági szervek átszervezése, és irányításukat alacsonyabb szinteken is a kommunisták vették át.[1]

A Moszkvában megalakított első népfrontkormányban a belügyminiszteri posztra a kommunista Václav Nosek került. A kormányprogramban nem szenteltek különösebb teret a biztonsági kérdésnek, csupán az ötödik fejezetben van említés arról, hogy a nép az államhatalom egyedüli forrása és „a községekben, járásokban és tartományokban az állam- és közigazgatás új szerveiként létrejönnek a nép által választott nemzeti bizottságok”.[2] A kilencedik fejezetben pedig általánosságban szól arról, hogy az államapparátust megtisztítják az árulóktól és azoktól, akik vétettek a köztársaság, a cseh és szlovák nemzet ellen. Ezek az említett területek, feladatok a belügy hatáskörébe kerülnek.

1945 áprilisában a kormány elfogadta az új biztonsági szervek felépítésének koncepcióját. Ez abból indult ki, hogy nem a két világháború közötti csehszlovák biztonsági szervek kerülnek felújításra, hanem a szovjet példára egy központilag irányított belbiztonsági szerv jön létre, a Nemzetbiztonsági Testület (csehül Sbor národní bezpečnosti – SNB), amely magába foglalta az egyenruhás alakulatokon kívül az állambiztonsági és a hírszerző egységeket is.[3] Az új testület kiépítésében vezető szerepet kaptak a kommunista káderek, akik ezrével áramlottak be az új testületbe, az államapparátus megtisztításának ürügyén a régi személyzet jelentős részét eltávolították.[4] Megszűnt a biztonsági szervek korábbi apolitikus jellege is. Szervezetileg létrejöttek az SNB prágai és brünni parancsnokságai, Szlovákiában az SNB Belügyi Megbízotti Hivatala alá rendelt pozsonyi parancsnoksága.

A háború utáni években a Belügyminisztérium és az SNB feladatai között szerepelt a német és a magyar kisebbség kitelepítésének megszervezése is. Václav Nosek irányításával zajlott 1946-ban a mintegy 2,5 millió német nemzetiségű polgár kitelepítése a németországi amerikai és a szovjet megszállási zónákba.[5] A belügyminisztériumban Nosek környezetébe is a bizalmi emberei, a kommunista párttagok kerültek magas pozíciókba. A demokratikus pártok először tehetetlenül figyelték, majd 1947-től egyre nagyobb aggodalommal bírálták a belügyi szervekben zajló folyamatokat. Egy belügyi tisztogatás vezetett 1948 februárjában a kormányválság kirobbanásához, ennek eredményeként a kommunista puccshoz Csehszlovákiában.

Dokumentumok III.

9.

Prága, 1946. november 27. A Belügyminisztérium munkatársának Dr. Suchýnak, az összefoglalója Václav Nosek belügyminiszter részére a magyar nemzetiségű személyek Szlovákiából a cseh országrészekbe történő áthelyezésének előkészületeiről…