A függetlenség elnyerése óta eltelt több mint negyed évszázad alatt Ukrajna lakossága a megközelítőleg 52 millióról alig több mint 42 millióra csökkent. A közvélemény-kutatási adatok dinamikája egyértelműen az ukrán nyelv térhódítását jelzi, valamint az is egyértelmű, hogy a 2014 óta zajló történések, így a szinte teljesen oroszajkú Krím-félsziget orosz annektálása, és az ugyancsak zömében oroszul beszélő két donbászi megye, Donyeck és Luhanszk sűrűn lakott ipari nagyvárosainak a kijevi központi hatalom hatáskörén való kívül kerülése, valamit az, hogy a Donbász vidékét megközelítőleg kétmillió ember hagyta el, ugyancsak az ukrán nyelv dominanciája irányában módosítják a nyelvi arányokat.[1] A nyelvkérdést az ukrajnai politikum folyamatosan a nemzetépítés legfontosabb elemének tartja, amelyet kudarcosnak tekint az erre irányuló koherens politika hiányában. A függetlenség (1991) és az EU-s társult tagság (2017) elnyerése közötti időszak úgy is értékelhető, hogy az inkább szólt a kisebbségi kérdés kezeléséről, mint a tituláris nemzet megerősítéséről. Ugyanakkor a jogszabályi környezet a kisebbségekkel kapcsolatban sosem teremtett olyan helyzetet, amelyben a kisebbséghez tartozás definitív elemei egymással összhangban lettek volna.[2] Az ukrán nyelv két országban élvez hivatalos státuszt. Az egyik a nemzetközileg el nem ismert Transznyisztria, melynek Alkotmánya (1996) a moldovánt, az oroszt és az ukránt egyenrangú hivatalos nyelveknek ismeri el,[3] valamint Ukrajna, ahol ez... Bővebben →
Az 1939–1944 között fennálló, a magyar jogrendben az ország egyéb területeinek közigazgatási szervezésétől eltérő közigazgatási egység, a Kárpátaljai Kormányzóság kutatása számos eredményt tud felmutatni elsősorban történeti, jogi, nyelvpolitikai szempontból. A széles spektrumot képviselő művek közös hiányossága, hogy mind ez idáig nem volt kutatva a régió belső története a helyi rendeletalkotás szintjén. Tanulmányunkban az országos törekvések kontextusában vizsgáljuk a helyi politika irányait, területeit és mindenekelőtt tartalmát. Vizsgáljuk egyebek között, hogy léteztek-e olyan kérdéskörök, amelyekre helyi válaszok születtek, és ebből következően választ keresünk arra a kérdésre, hogy a sajátos közigazgatási terület csak nevében, egyes részleteiben vagy mélyebb tartalmában is megfelelt a magyar közigazgatáson belül elfoglalt különleges státusának. Választási szabályozás Magyarországon Nem célunk a választási rendszer elemzése, erről kiváló szakmunkák születtek, (l. többek között: Püski 2006, 153–167. p; Püski 2009, 73–101. p.; Püski 2010 35–45. p.) ám szükség van a szabályozásba való rövid betekintésre ahhoz, hogy érzékeltetni tudjuk, mire épül rá a revízió időszakának ezzel kapcsolatos eljárásrendje. Magyarországon a két világháború közötti időszakban 1920 és 1926 között az egykamarás nemzetgyűlés, 1927 és 1945 között pedig kétkamarás parlament (Képviselőház és Felsőház) végezte a törvényalkotói munkát. A Nemzetgyűlésbe, illetve később a Képviselőházba a képviselők választások útján, a Felsőházba pedig a tagok a betöltött... Bővebben →
1919. május 8-án Párizsban megszületett a döntés arról, hogy Kárpátalját Csehszlovákia kapja meg, amit az 1919. szeptember 10-i saint-germaini szerződésbe foglaltak bele. Ugyancsak május 8-án, Ungváron az úgynevezett Központi Ruszin Nemzeti Tanács kinyilvánította, hogy csatlakozni kíván a formálódó csehszlovák államhoz. Azonban ugyanígy voltak hívei Kárpátalján a Magyarország kötelékében maradásnak és főként a máramarosi részen pedig a polgárháborús Oroszországból kiszakadni akaró, formálódó ukrán államhoz tartozásnak. A nemzetközti politika színtéren azonban csak a csehszlovák opcióval foglalkoztak, s Kárpátaljának Csehszlovákiához csatolása által megteremtődött a közvetlen összeköttetés az 1920–1921-ben létrejött ún. kisantant szövetség államai (Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia) között, melynek legfőbb célja Magyarország esetleges revíziós törekvéseinek megakadályozása volt. Az új helyzetben a kárpátaljai (Podkarpatszka Rusz-i) magyar közösségnek meg kellett szerveződnie. A közösség egyes tagjai önként vagy kényszerűségből a trianoni Magyarország területére költöztek, a helyben maradók számára pedig a legfontosabb az alkalmazkodás volt. A legkomolyabb törésvonalat az első években az jelentette, hogy a közhivatalt viselőktől, állami alkalmazottaktól megkövetelték a hűségeskü letételét a csehszlovák államra. Ugyanígy komoly problémákat jelentett, hogy a csehszlovák állampolgárság nem járt automatikusan, ami szintén számos sérelmet okozott. Az 1919 utáni kárpátaljai magyar politikusok zömmel újoncok voltak a politikai pályán, s némelyek számára kényszerű váltást jelentett. Közéjük tartozik Hokky Károly, aki tanári pályáját... Bővebben →
A több mint 600 ezer négyzetkilométer területű Ukrajna legnyugatibb megyéje a 12,8 ezer négyzetkilométeren elterülő Kárpátalja. Önálló politikai régióvá a 20. században szerveződött: a két világháború között a Csehszlovák Köztársaság, utána a Magyar Királyság, a második világháború után a Szovjetunió és azon belül az ukrán tagköztársaság, 1991 óta pedig a független Ukrajna része.2 A megye mintegy egymillió-kettőszázötvenezer lakosának valamivel több mint 12%-a magyar nemzetiségű, mintegy 156 ezer fő (az ukrajnai magyarok közel száz százaléka). A megye lakosságának több mint 80%-a ukrán anyanyelvű. A magyar ajkúak aránya 12,65%, az orosz anyanyelvűeké 2,90%, a román anyanyelvűeké pedig 2,57%. Egy százalék alatti az egyéb kategória.3 Ukrajnában két meghatározó magyarságszervezet van: az 1980-as évek legvégén alakult meg a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, illetve az 1990-es évek elején hozta létre az abból kiváló csoport az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetséget. Kárpátalja sajátossága, hogy egy olyan népcsoport is él itt, amelyet az országban hivatalosan nem ismernek el – a ruszinok. A legutóbbi, 2001-es népszámlálás adatsorában egyáltalán nem szerepelt a választható nemzetiségek között a ruszin. A Kárpátok keleti oldaláról származó, de több évszázada a mai Kárpátalja területén élő ruszinokat a második világháború után a Szovjetunió automatikusan ukránként tartotta nyilván. Ukrajna a Szovjetunió politikáját folytatta a ruszinok kapcsán:... Bővebben →
1.1. Az elsõ világháború lezárultával a Kárpát-medencei magyarság jelentõsnek mondható részét szakították el az anyaországtól az újonnan meghúzott államhatárok. Trianon után a Duna vonalától északra esõ területek lakossága is egy újonnan szervezõdõ állam keretei között találta magát. Mindez a térségben élõ szlávsággal kapcsolatos viszonyát is átértékelte. Történt ez annak ellenére, hogy a csehszlovák állam mindkét államalkotónak kikiáltott nemzetrészével korábban is közös államalakulatban élt. Az Osztrák–Magyar Monarchia adta a közös keretet, amelyben más népcsoportok mellett többek között megtaláljuk a cseheket és a szlovákokat is. Ebben az együttélésben magyaroknak, cseheknek és szlovákoknak sok tekintetben más szereposztás jutott. A csehek, a magyarokhoz hasonlóan, viszonylagos önállósággal bírtak, a szlovákok a Magyar Királyságon belül nem. A cseh és magyar népcsoport a Monarchián belül felületileg lényegében nem érintkezett egymással. Ezzel szemben a magyar–szlovák nyelvi érintkezésnek többféle megvalósulási módjával is találkozhatunk. A nyugatról keleti irányban hosszan elnyúló magyar–szlovák nyelvhatár a két nyelv marginális érintkezését biztosította. Az intraregionális érintkezésre is több ponton nyílt lehetõsége a két nyelvnek, hiszen a szlovákság a Pilisben, illetõleg az Alföldön, míg a magyarság a Felvidéken – fõként városokban – hatolt be viszonylag nagy tömegben a másik nyelvközösség által lakott területre. A magyar–szlovák népmozgásoknak a Magyar Királyságon belül elvben az országhatárok sem szabtak... Bővebben →
Warning: Missing argument 1 for wpex_pagination(), called in /home/kv017300/www_root/wp-content/themes/szemle/author.php on line 18 and defined in /home/kv017300/www_root/wp-content/themes/szemle/functions/pagination.php on line 9
