A zsidó kereskedők már az ókorban, a római légiók kísérőjeként megjelentek Komárom környékén. A Bar Kochba vezette lázadás leverésére ugyanis egy, Pannónia területén állomásozó légiót küldtek Júdeába. A lázadás leverését követően a visszatérő légiók kiegészültek a rómaiak által szabadcsapatokba verbuvált júdeai lakosokkal, illetve az őket kísérő kereskedőkkel is. A Komáromban talált, Bar Kochba idejéből származó pénzérmék is erre engednek következtetni (Michela 2015, 13. p.). A tatárjárást követően IV. Béla gazdag osztrák zsidókat hívott be az országba. Egy Henuk nevű zsidót kamaragrófnak nevezett ki, aki szolgálataiért zálogba megkapta Komárom várát a várossal, valamint 21 környező községet és a tatai malmot is. Mivel halála után fiai nem tudták kifizetni a zálogot, a birtok visszakerült a király tulajdonába. Miután Komárom IV. Bélától 1265-ben városi kiváltságokat kapott, több kereskedő érkezett különböző országokból Komáromba, többek közt zsidó családok is. A 14. században kiutasították a zsidókat a városból, csupán a 16. században jelentek meg ismét, s ettől az időtől datálható a zsidók folyamatos jelenléte. Egy 1703-ból származó oklevélben említést tesznek egy Wolf Simon nevű kereskedőről, akinek vegyeskereskedése volt a városban. Komárom vármegye 1727-es nyilvántartásában is szerepelnek zsidó családok, s a 18. század 30-as éveiben három házaló zsidó telepedett le családjával a városban, a negyvenes években... Bővebben →
Egy első világháborús szobortípus újjászületése aktualizált ideológiai üzenettel Az első világháború idején Ferenc Ferdinánd egykori tengerészadjutánsától, Theodor Hartig osztrák gróftól származott az ötlet, hogy Bécsben adománygyűjtés céljából egy fából készült szobrot állítsanak, amely segítségével adományokat gyűjthetnének a hadiárvák és hadiözvegyek részére. Az alapötletet az osztrák gróf számára a bécsi „Stock im Eisen”, egy fából készült vastuskó adta (Achleitner 2014). A vastuskónak nevezett objektum a középkorban Európa-szerte elterjedt. A nagyobb városok bizonyos pontján álló fába vagy oszlopba az ott megforduló vándormesterlegények szöget vertek annak emlékére, hogy ott jártak. Hartig gróf erre a hagyományra építve javasolta egy olyan faszobor állítását, amelybe azok verhetnek majd szöget, akik bizonyos összegért ezeket megvásárolják, így járulva hozzá a háborús segélyalaphoz, másrészt a jótékonyságon túl az állampolgár kifejezheti büszkeségét is, hogy „a nagy időkben osztrák lehet”. A szobor, a Vasvitéz, amely egy páncélos középkori katonát ábrázolt (Wehrmann in Eisen) egy ideális hős alakjában testesítette meg a vitézséget, tehát a katonák egyben példaképüknek is tekinthették. A közelmúltban restaurált szobor ma is látható a bécsi Városházával szemben, a Wiener Stadtplanungshaus árkádja alatti mélyedésben (Achleitner 2014). A bécsi példát követve a fából készült különféle objektumok rövid időn belül elterjedtek az Osztrák–Magyar Monarchia más városaiban és a Német Birodalomban is,... Bővebben →
Az államfők, vezető politikusok halálát és temetését a 20. század folyamán (is) általában országosan elrendelt gyász kísérte, és a sajtóban is kiemelt szerepet kapott az elhunytak méltatása. A korabeli lapoknak köszönhetően pontos képet nyerünk például Ferenc József osztrák császár és magyar király 1916-ban bekövetkezett halálát követő történések minden mozzanatáról. Az elhunyt uralkodó méltatása, majd a temetésről szóló beszámolók és a műkedvelő versírók alkalmi költeményei egyaránt megjelentek a lapokban. A regionális sajtóban egyebek között arról is tájékoztatták az olvasókat, hogy az adott megyét kik képviselték a temetési szertartáson, közzétették a hivatalos küldöttség névsorát is, s valamennyi felekezet templomában istentiszteletet tartottak az uralkodó emlékére. A temetést követően részletesen beszámoltak a temetés lefolyásáról, s általában közölték az elhangzott beszédeket is. Annak ellenére tehát, hogy rádió ekkor még nem volt, a lakosság kisebb-nagyobb mértékben közvetve vagy közvetlenül részese lett az országos gyásznak, és az uralkodó temetésének részleteit is megismerhette. A rádió, majd a televízió elterjedésével a nemzeti/országos gyász is új dimenziókat kapott. Tanulmányomban a személyi kultusz virágzása idején 1953 márciusában csupán néhány nap eltéréssel elhunyt két kommunista vezető: a szovjet Joszif Visszarionovics Sztálin és a csehszlovák Klement Gottwald halálával és temetésével foglalkozom, adalékokat közölve, milyen formában jelent meg a nemzeti gyász Csehszlovákia magyarlakta... Bővebben →
Ilona Juhász L. 94(437.6)”1914/1915”
Gömörfalva, Szeretetfalva, Vasutasfalva, Amerikafalva and Other Villages. 94(439)”1914/1915”
Additions to the National Action Announced for Rebuilding Carpathian
Villages Destroyed in 1914 in the Fights Following the Russian Invasion
Keywords: World War I, Russian attack, fundraising, reconstruction Bővebben →
Az orosz cári hadsereg 1914 őszén az északkeleti határnál, Uzsoknál betört Magyarországra, s rövid időn belül aránylag jelentős területeket foglalt el. 1915 áprilisáig sikerült teljesen kiűzni őket, a hadműveleti területeken azonban nagy károk keletkeztek, elsősorban 100 sárosi, zempléni és Ung megyei településen, de a harcok bizonyos mértékben Máramaros és Bereg megyét is érintették. A legnagyobb károkat Sáros vármegye szenvedte el, ahol 15 falu teljesen elpusztult. A lakóházakon túl a gazdasági és más épületek nagy része is tönkrement, s az állatállományból alig maradt valami. A lakosság egy része földönfutóvá vált, menekülni kényszerült (Szijj–Ravasz 2000, 174., 700–701. p.). A menekülés 1914 novemberében indult meg Zemplén vármegye Homonnai, Mezőlaborci, Nagymihályi, Szinnai, Sztropkói és Varannói járásaiból, Sáros vármegye Bártfai, Eperjesi, Felsővízközi és Giralti járásaiból, Máramaros Ökörmezői és Tiszavölgyi járásaiból, Ung Bereznai járásából és Bereg vármegye Alsóvereckei járásából (Kádár–Sarbó 1927, 27. p.). Akiknek lehetőségük volt rá, rokonaikhoz menekültek, de Zemplén és Sáros megyéből egyaránt aránylag sokan Budapestet választották úti céljuknak. A fővárosban azonban csupán az azokról a vidékekről érkezett menekültek kaphattak segélyt, akik élete veszélyben volt. A róluk való gondoskodással a kormány a fővárosi közjótékonysági ügyosztályt bízta meg. Az arra rászorulókat tömeglakásokon helyezték el, ahol a segélyt elsősorban természetbeni adományokban kapták, készpénzt csak nagyon... Bővebben →
Egy kis gömöri településről, Baracáról származol. Mit jelent számodra ez a falu? Hogyan emlékszel az ottani óvodára és iskolára? A rimaszombati kórházban jöttem ugyan a világra, de Baraca (amely egy „c”-vel írandó, de hosszan ejtendő) a szülőfalum. Mi Baraccán éltünk, „baracciak” voltunk. Hogy mit jelent a számomra? Nagyon sokat, mint mindenkinek a felnevelő anyaföld. A világra való rácsodálkozásom helyszíneit, egy nagyon zárt világot. Egyetlen példa: emlékszem, ahogy gyerekként kimentem a Fájjé (= Fáy család birtoka) nevű domboldal tetejére, az erdő szélére, néztem a völgyben fekvő otthont, s arra gondoltam, vajon van-e nagyobb falu Baracától. Megnyugtatásul: rájöttem, persze hogy van. Ma már azonban azt is tudni vélem, hogy csak fizikai értelemben, mert a szellemi haza nem mértékegységek kérdése. Én gyerekként leggyakrabban a szomszédos Cakóban fordultam meg, ahol anyai nagyszüleim éltek, főleg vakáció idején. Apu egy-egy alkalommal, általában búcsú alkalmával Dobfenekre is elvitt magával, ahonnan ők Baracára költöztek. Ez már nagy kalandnak számított, hisz még vonaton (!) is utaztunk. Az óvodára alig emlékszem, mindössze egy fotó őrzi az emlékét. Ugyanott volt, ahol az iskola, a falu közepén, egy eredetileg földesúri kúriaként szolgáló épületben. Ma már nincs meg. A baracci kisiskolában Papp Laci bácsitól tanultam a betűvetést – bár, mint mondták, már... Bővebben →
A magyar hatóságok 1941 nyarán mintegy 20 000 zsidót utasítottak ki Magyarországról, s deportáltak Kőrösmezőn keresztül az ukrajnai hadműveleti területekre. A rendelkezést azzal indokolták, hogy a Lengyelország és Ukrajna egy részének elfoglalása után a korábban Magyarországra menekült zsidók visszatérhetnek hazájukba, hiszen azt a német és magyar hadsereg „felszabadította”. A „hontalan” zsidók között többen voltak magyar állampolgársági igazolvánnyal rendelkező személyek, akik már évtizedek óta vagy még korábban telepedtek le Magyarországra, illetve olyanok is, akik a zsidóüldözés elől Szlovákiából menekültek át Magyarországra. A marhavagonokba zsúfolt embereket Kőrösmezőre szállították, ahol átadták őket az SS-nek. Augusztus 27–28-án, valamint október 12–13-án a deportáltak nagy részét különböző helyeken (Kamenyec Podolszkijban) bestiális módon legyilkolták. Bővebben →
Kutatásaim során gyakran használom forrásként a korabeli sajtót – a nyomtatottat és elektronikust egyaránt –, aminek köszönhetően számos korábban ismeretlen adalékhoz jutottam különféle vizsgált témát illetően. Ezek révén árnyaltabb képet kaphatunk több kérdésről, gyakran olyan ismeretlen adatra, adatokra bukkanhatunk, amelyek újabb kutatási témákat, esetleg szempontokat vethetnek fel egy-egy téma kapcsán. Jó példa erre a Homonnán megjelent Felvidéki Hírlap egyik 1913. évi számában1 talált hír a temetőből eltulajdonított karácsonyfáról. Ez az adat nem csupán a karácsonyfa első felbukkanására vonatkozó eddigi megállapításokat cáfolta meg az adott régióban, hanem egyben bizonyítja, hogy sokkal korábban megjelent karácsonyi díszként is a sírokon, mint azt a kutatók eddig feltételezték (L. Juhász 2011). Jelen írásomban először a zsidó folklórral kapcsolatos szakirodalomban kevésbé ismert szokásra vonatkozó adalékokat mutatok be az Ungváron kiadott Ung című hetilap 1918-ban megjelent számaiban, illetve a magyarországi zsidóság Budapesten napvilágot látott Egyenlőség című lapjában talált hírek alapján, majd ehhez kapcsolódva néhány példán szemléltetem e szokás variánsait, párhuzamait. A fentebb említett újságcikkek egy ifjú párnak az ungvári zsidó temetőben tartott esküvőjéhez kötődnek, azonban ezen a konkrét eseményen túl figyelemre méltó számos más adalékkal is szolgálnak. Már az első hírből kiderül, mi indokolta, hogy a helyi zsidó közösség az emberélet egyik fordulójának e fontos állomása,... Bővebben →
A Bukaresti Tudományegyetem Hungarológiai Tanszéke és a Bukaresti Magyar Kulturális Intézet már több alkalommal szervezett közös magyar–román tudományos konferenciát különféle néprajzi témákról (pl. szokás és erkölcs, népi mesterség és népművészet, napjaink folklórja) a magyar és román szakemberek részvételével. E tanácskozások célja egyfajta párbeszéd kialakítása a magyarországi, valamint a romániai magyar és román néprajzkutatók között. A konferenciák anyagát a szervezők rendszeresen megjelentetik, a kiadványokban a magyar és a román nyelvű előadások szövegéhez angol nyelvű összefoglalás kapcsolódik. Az idén a Kovászna megyei Sepsiszentgyörgyön találkoztak a szakemberek, ahol a Székely Nemzeti Múzeum adott otthont a tanácskozásnak. A szervezők választása nem véletlenül esett erre a városra, hiszen a tanácskozás témája éppen a város névadójához, azaz Szent Györgyhöz kötődött. A tanácskozás idején zajlott a városban a Szent György Napok elnevezésű többnapos rendezvénysorozat is. Az Európa-szerte ismert és közkedvelt szent neve számos országban több település nevében is szerepel, Szlovákiában ilyen például Garamszentgyörgy, Pozsonyszentgyörgy stb. Szent György napjához – április 24-hez – az egész európai kontinensen számos szokás és hiedelem kapcsolódik, tehát ideális téma egy nemzetközi konferencia számára. A konferenciát a főszervező, a bukaresti Hungarológiai Tanszék vezetője, Zsigmond Győző nyitotta meg, majd őt követően Gazda Enikő, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum munkatársa, Magyar Zoltán a közelmúltban... Bővebben →
A temetkezési szokások és ezen belül a temetők vizsgálata a néprajzkutatás egyik olyan népszerű területe, amellyel számos néprajzkutató foglalkozott már, s napjainkban is közkedvelt kutatási témának számít. A temetői sírjelek vizsgálata kapcsán hosszú ideig mind a néprajzkutatókat, mind a népi díszítőművészet iránt érdeklődőket elsősorban (vagy kizárólagosan) a faragott protestáns fejfák érdekelték, s egy temető kutatásakor legtöbb esetben ezekről készültek rajzok vagy fényképek. Szórványosan jelentek meg néprajzi leírások katolikus sírjelekről is, ezeket azonban a kutatók elsősorban esztétikai szempontból közelítették meg és általában csak a „régebbiek” érdekelték őket. Egy adott temető sírjeleit tehát nem komplex módon, az abban előforduló valamennyi sírjeltípus figyelembe vételével vizsgálták. Ebből következik, hogy a mai napig hiányosak a magyar falvak temetőinek sírjeleiről rendelkezésünkre álló leírások, mivel ezek nem teljes bemutatásra törekedtek, csupán a sírjelek bizonyos típusainak prezentálására. A legkedveltebb téma a protestáns (református, unitárius és evangélikus) fejfák, illetve azok eredetének a kutatása. E temetői fejfák eredetkérdését a néprajznak mind a mai napig nem sikerült megnyugtatóan tisztáznia. A köztudatban viszont úgy él, mint egy kontinuus, a honfoglalás korából áthagyományozódott sírjel, melyet az utóbbi időben a fejfa helyett (a székelyföldi kopjafák mintájára) egyre gyakrabban neveznek a köznyelvben kopjafának (vö. L. Juhász 2005). E protestáns sírjelek iránti felfokozott érdeklődés háttérbe... Bővebben →
Warning: Missing argument 1 for wpex_pagination(), called in /home/kv017300/www_root/wp-content/themes/szemle/author.php on line 18 and defined in /home/kv017300/www_root/wp-content/themes/szemle/functions/pagination.php on line 9
