Előszó A korabeli tudósításokat olvasva nem lehet kétségünk afelől, hogy az első bécsi döntés és a Felvidék déli sávjának Magyarországhoz csatolása az ott élő magyarok számára talán életük legboldogabb pillanatai közé tartozott. A visszacsatolás (hiszen mi, magyarok így nevezzük meg ezt az eseményt) főszereplői, vagyis maguk a visszacsatolt magyarok és szlovákok (akik persze korántsem voltak oly boldogok) azonban sohasem beszéltek túl sokat arról, mit is éltek át azokban a napokban. Akkor és azt követően néhány évig ez fölöslegesnek tűnt, hiszen mindenki tudta, mi történt, később pedig a nemzetállamot, majd szocializmust építő Csehszlovákiában nem volt ajánlatos a bécsi döntés napjait – különösen nem pozitív tónusban – emlegetni. Így a ’38-as történetek nem lettek papírra vetve, nem lettek elmondva és áthagyományozva a következő generációk számára. Mindennek következtében a Felvidék visszacsatolásának nincs túl gazdag memoárirodalma, legalábbis kevés az ismert napló, kevés a visszaemlékezés, alig rendelkezünk ezekre a napokra vonatkozó lejegyzett szubjektív vallomással. Ez a hiány is közrejátszik abban, hogy ugyan jól ismerjük a bécsi Belvedere palotában 1938. november 2-án Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter által aláírt bécsi döntés diplomáciai hátterét, s tudjuk azt is, hogy Somorjától Királyhelmecig mindenütt díszkapukkal és virágokkal várta a lakosság a bevonuló honvédséget, ám... Bővebben →
A nemzetközi és különösen a cseh és szlovák szakirodalomban, de a szélesebb érdeklődő közvéleményben is máig erősen él a masaryki állam demokráciájának mítosza. Ennek kialakulásában és továbbélésében az első Csehszlovák Köztársaság (1918–1938) kétségtelen kvalitásai mellett több más tényező is közrejátszott, közte a jól működő belső állami propaganda éppúgy, mint a csehszlovák állammal szemben túlságosan is jóindulatú nemzetközi sajtó (nem mellékesen ez utóbbit a csehszlovák külügyminisztérium különböző fondjain keresztül jelentős pénzekkel támogatták), de az is, hogy az 1945 utáni idők szemszögéből a két háború közötti Csehszlovákia még a kisebbségi lakosság számára is a boldog békeidőknek tűnt. S bár, mint minden mítosz, a masaryki demokrácia emléke is valós alapokra épült, ám az erre rárakódott idealizált kép oly mértékben elfedte a valóságot, hogy az szinte kizárt bármiféle önreflexiót, s különösen a cseh történeti irodalomban ma is kizárja azt. Az önreflexió egyedüli jelentkezése talán 1938-hoz köthető, amikor a köztársaság szétesésétől való félelemtől vezérelve az ún. nemzetiségi statútum által új alapokra kívánták helyezni Csehszlovákia nemzetiségi politikáját, ám akkor már megkésve, minden reális esély nélkül.[1] A statútum tartalma mindenesetre jól jelezte az előző évek csehszlovák kisebbségi politikájának adósságait, különösen azt, hogy Csehszlovákia – bármilyen különös is – korábban nem rendelkezett koherens nemzetiségi programmal. Ennek hiányában... Bővebben →
Az 1939 és 1945 közötti Szlovákiában működő Magyar Párt és általában a korabeli szlovákiai magyar közösség történetének a feldolgozása lényegében csak a rendszerváltás után kezdődött meg (Kovács 1993a; Kovács 1993b), ám valódi előrelépésről csupán a legutóbbi éveket illetően beszélhetünk. Köszönhető ez elsősorban Martin Hetényi Nyitrára és környékére összpontosító, de általánosabb érvényességgel is bíró kutatásainak, s az ezekből megszületett munkáknak (Hetényi 2007a; Hetényi 2007b; Hetényi 2013). Bővebben →
Bányai Viktória–Fedinec Csilla–Komoróczy Szonja Ráhel (szerk.): Zsidók Kár- pátalján. Történelem és örökség. Budapest, Aposztróf Kiadó, 2013, 453 p. Bizonyos szempontból hálás dolog a zsidók történetéről írni, hiszen olyan témáról van szó, amely a tudományos életben is aktualitással bír, s a szélesebb közvéleményt is izgatja. Talán az ismeretlen, a titokzatosnak látott másik világ iránti vonzalom teszi ezt. A téma azonban számos buktatót is hordoz magában, főleg akkor, ha a szerzők a mártíromság és az áldozat, vagy épp a vádló pozíciójából közelítik meg azt. Az az erkölcsi teher ugyanis, amely a vészkorszak óta minden, a zsidósággal kapcsolatos megnyilvánulásra rárakódott (beleértve a tudományos céllal írottakat is), igencsak el tudja bizonytalanítani bármely szerző tollát. A Zsidók Kárpátalján című kötet szerkesztői és szerzői azonban gond nélkül kerülték el ezt a buktatót. Ők történelmi igazság vagy épp az eredendő bűn feltárása helyett elsősorban dokumentálni akartak. Dokumentálni múltat és jelent. Dokumentálni egy olyan világot, amelyet a fogalmak szintjén ugyan valamennyien ismerünk (hiszen ki ne hallott volna még a kárpátaljai kaftános és pajeszos zsidók világáról), de amelynek rétegzettségéről, sokszínűségéről vagy mai örökségéről oly keveset tudtunk eddig. A vizsgált kötet létrejöttéhez nem csupán egy személyesen érintett „mecénás” víziója, elszántsága és anyagi áldozata kellett, hanem a szerkesztői gárda szerencsés... Bővebben →
Laci, tetszik, nem teszik, ez a beszélgetés hatvanadik életéved betöltése alkalmából készül. Ebből a hatvanból közel negyvenet a szakmában, történészként töltöttél. Szerencsére nincs gondom éveimmel. A mi szakmánkban egyébként is tanácsos jóban lenni a múló idővel, hisz ha valakinek, nekünk tudnunk kell becsülni, ami régi, s ami megmarad a korábbi korokból. Életgyűrűinkben hordjuk a történeti kódokat. És éppen ezek tehetnek képesekké bennünket arra, hogy értelmezni tudjuk a befejezett vagy velünk élő múltat. Mindennapi új kérdéseink mellett éppen ez a szocializációs és intellektuális háttér az, ami befolyásolja történeti megismerésünket. Sok minden más mellett ezért is egyfajta kegyelmi állapotként élek meg minden születésnapot. A huszadik századi kelet-európai közegben szocializálódtál, lettél felnőtté. A történelemmel foglalkozó emberként korán szembesülni kellett adottságainkkal és lehetőségeinkkel. Mi, akik a 20. század szerencsésebb, világháborúk nélküli felében, de a vasfüggönyön inneni, szerencsétlenebb sorsú részében éltük le életünk első ötven évét, egyszerre érezhettük magunkat – Móricz regényhőse, Joó György módjára – boldog embernek és a kommunista pártállam „tulajdonságok nélküli” társadalmában szolzsenyicini fogolynak. Mi, akik itthon maradtunk a szovjet zónává lett Kelet-Európában, látszólag a hatalom akaratának engedelmeskedtünk, de szabad akaratunkat nem tudták megtörni. Boldogtalan boldogság állapotaként éltem meg magam is az első 35 évemet. Most, az 1989-ben elkezdődött új időszámításban,... Bővebben →
Tóth, Andrej–Novotný, Lukáš–Stehlík, Michal: Národnostní menšiny v Československu 1918-1938. Od státu národního ke státu národnostnímu? Praha, Filozofická fakulta UK Praha, 2012, 722 p. Bár az első Csehszlovák Köztársaságot (1918–1938) az 1920. február 29-én elfogadott alkotmány nemzetállamként deklarálta, s a csehszlovák kormányzatok törekvése végig az volt, hogy ténylegesen is csehszlovák nemzetállammá tegye, Csehszlovákia valójában olyan nemzetiségi állam volt, amelyben a nemzeti kisebbségek a lakosság mintegy harmadát tették ki, s amelyben a csehszlovák államnemzet ideája is fikció volt csupán. Nem meglepő tehát, hogy a nemzetiségi kérdés végig komoly szerepet kapott a kor belpolitikájában, s az első köztársaság bukása is szorosan összefügg annak megoldatlanságával. Az első Csehszlovák Köztársaságot nemritkán a „masaryki demokrácia” jelzős szerkezettel szokás illetni. S bár ezt az elismerést a korabeli csehszlovák politika részben épp nemzetiségi politikájának köszönhette, meglepő módon Csehszlovákia mégsem rendelkezett semmiféle nemzetiségi programmal. A Csehszlovákia megalakulása előtt hangoztatott közép-európai Svájc programját ugyanis nagyon gyorsan elfeledték, új vízió kidolgozására azonban nem került sor. Hacsak a csehszlovák nemzetállam vízióját ilyennek nem tartjuk. A nemzetiségek helyzetének rendezésére irányuló hosszú távú program hiányában pedig a csehszlovák nemzetiségi politika lépéseit leginkább az aktuálpolitikai érdekek határozták meg. S mint az 1938-as év eseményei is igazolják, komolyan akkor foglalkoztak vele, amikor már körmükre égett... Bővebben →
Az aktivista, vagyis a kormánypárti magyar politika eddig eléggé elhanyagolt területe volt a két háború közötti szlovákiai politikatörténeti kutatásoknak. A marxista történetírás, mivel az általa felállított sablonokba (amelyek a kommunista mozgalom és a burzsoá pártok ellentétére épült) a magyar aktivizmus nem fért bele, egyáltalán nem foglalkozott vele, a rendszerváltás utáni (szlovákiai) magyar történetírás pedig egyoldalúan a budapesti irányítású sérelmi politizálásra összpontosított. Ezért sem meglepő, hogy a jelenséggel először a kitűnő irodalomkritikus, a művelődéstörténetben is jelentőset alkotó Turczel Lajos foglalkozott, aki a két háború közötti korszak szlovenszkói magyar kultúráját vizsgálva feltehetően napi szinten ütközött bele az aktivista magatartás problémájába. Turczel elsősorban a korabeli sajtóra támaszkodva, de nem történészként s a levéltári forrásokat nem ismerve mondott meglehetősen sommás véleményt a magyar aktivistákról: „Kertelés nélkül meg kell mondani, hogy a csehszlovákiai magyar aktivizmus szervilis volt; a mindenkori kormányt fenntartás nélkül kiszolgálta, az uralmon lévő polgári rendszert ízléstelenül dicsőítette, s a kisebbségi helyzet súlyos tényeivel szemben fennhangon hangoztatta, hogy »a magyarság ebben az országban teljes és csorbítatlan jogokkal bír«…” Bővebben →
Hetényi, Martin: (Zjednotená) maďarská strana na Slovensku 1939-1945. Nitra, UKF, 2011, 307 p. A szlovákiai magyarok történetének második korszaka, amely az első bécsi döntéssel vette kezdetét és a második világháború végéig tartott, történetírásunk talán legelhanyagoltabb szakasza. Igaz, miután 1938 novemberében a magyarok által lakott dél-szlovákiai területek többsége visszakerült az anyaországhoz, csupán Pozsonyban, Nyitrán és a környékén, valamint a nagyobb városokban maradtak jelentősebb magyar közösségek: az 1938. december 31-i váratlanul bejelentett népösszeírás szerint 67 502 fő, akik Szlovákia több mint 2600 települése közül csupán 24-ben alkottak többséget. Ám ez a viszonylag kis létszámú közösség is többet érdemelne, mint amennyit a történetírás eddig vele foglalkozott. Persze ezen a szakmai hiátuson nem feltétlenül kell csodálkozni, hiszen a szlovák állam (1939–1945) korszaka a rendszerváltás előtti évtizedekben eleve kevéssé kutatható időszak volt. A marxista történetírás megelégedett a tisói rendszer címkeszerű lefasisztázásával, s csupán a szlovák nemzeti felkelésnek tulajdonított – a valós súlyánál sokkal nagyobb – figyelmet. 1989 után Tiso állama ugyan a szlovák történetírás és közvélemény figyelmének középpontjába került, aminek kísérőjelenségeként a totalitárius rendszer iránti nosztalgia is megjelent, ám a kutatólámpák fénye a korabeli szlovákiai magyar kisebbség életét továbbra is elkerülte. Jól jelzi ezt, hogy Dušan Kováč Szlovákia történetéről írt szintézisében a korszakot tárgyaló... Bővebben →
A Duna bal partján fekvő Komárom jelene – különösen a gazdasági helyzete – magán viseli a dél-szlovákiai régió minden problémáját. Pedig a város nem volt mindig periferikus helyzetben, hiszen hosszú és dicső múlttal rendelkezik, amelynek legszebb pillanatai az 1848-as szabadságharc előtti időszakra esnek. A szabadságharc bukását követően azonban a város fejlődése megrekedt, ami leginkább a vasút hiányának volt betudható. A dualista Magyarország városaira oly jellemző fejlődés Komáromot csak a 19. század utolsó két évtizedében érte el, miután a város (a jobb parti Új-Szőnyben felépült vasútállomásnak köszönhetően) rákapcsolódott a Budapest–Győr vasútvonalra, s miután megépültek a Pozsony–Dunaszerdahely–Komárom és a Komárom–Érsekújvár vasútvonalak is. A vasutaknak és az 1892-ben átadott Erzsébet hídnak köszönhetően a Duna bal partján fekvő város és a jobb parti Újszőny is egyre inkább közelebb került egymáshoz, aminek betetőzéseként a jobb parti települést 1896-ban Komáromhoz csatolták, létrehozva így a Duna mindkét partjára kiterjedő Nagy-Komáromot.1 A város fejlődése azonban ezt követően sem volt töretlen, amit az 1910-ben kimutatott csupán 18 ezres lakosságszám is jelez, s mint Kovács Éva is megállapítja a városról írt tanulmányában,2 az egyesítés még nem jelentette azt, hogy a Duna két partján lévő városrészek ténylegesen is egy településként kezdtek volna működni. Igaz, a város erre igazából időt sem... Bővebben →
A szlovákiai magyar közösség immár több mint 90 éves történetét s ezen belül a pártok szerepét vizsgálva azt kell megállapítanunk, hogy valódi többpártrendszer csupán két időszakban, az első Csehszlovák Köztársaság húsz évében és az 1989-es rendszerváltás óta eltelt években jellemezte a magyar közösség politikai életét. A háború alatti Szlovákiában (1939–1945) csupán egyetlen államilag engedélyezett, de működésében korlátozott magyar párt létezhetett (Szlovenszkói Magyar Párt), míg 1945 és 1989 között szóba sem jöhetett a magyar kisebbség önálló politikai érdekvédelme. Az első Csehszlovák Köztársaság (1918–1938) liberális parlamentáris demokráciája viszont a pártok valóságos tobzódását eredményezte, ami a magyar pártok számában is megmutatkozott, hiszen a jelzett korszakban mintegy tucatnyi etnikai magyar párt1 működött (rövidebb vagy hosszabb ideig), s akkor még az országos pártok magyar szekcióit, a jelentős magyar szavazótábort megszólító kommunista pártot vagy a zsidó pártokat nem is számoltuk. A pártoknak ezt a túlburjánzását leginkább a törvényi szabályozatlansága okozta, hiszen bár működésükre közvetetten számos törvény és rendelet hatást gyakorolt, helyzetüket sem külön törvény, sem az 1920-as alkotmány nem szabályozta,2 s mindössze az 1923-as 50/1923 sz. rendvédelmi törvény szorította némileg korlátok közé működésüket. Csupán a köztársaság fenyegetettségének a kezdetén, 1933-ban született meg a 201/1933 sz. törvény, amely a politikai pártok működésének felfüggesztését és a pártok... Bővebben →
Warning: Missing argument 1 for wpex_pagination(), called in /home/kv017300/www_root/wp-content/themes/szemle/author.php on line 18 and defined in /home/kv017300/www_root/wp-content/themes/szemle/functions/pagination.php on line 9
