Az itt idézett négy rövid levél íróiról és címzettjéről már sokan és több kötetnyi anyagot írtak a 17. századtól kezdve Magyarországon. A szerzők mind történelmi, politikai és gyógyszertudományi szempontból közelítették meg az itt szereplő három személy életútját. Nemesi származásukat tekintve a genealógia is foglalkozott mindhármójukkal, azonban néhány kapcsolódásról, adatról még nem tettek említést. Ezt szeretné ezen írás pótolni, s néhány összefüggést vagy az elszórtan megjelent eseményeket egymáshoz kapcsolni. Bővebben →
Fejtegetésem főcímét Komoróczy Géza okos könyvétől (Komoróczy 1995) kölcsönöztem, s habár az látszólag(!) legfeljebb kevés kapcsolatban áll az alább elmondandókkal, talán – s remélhetőleg, ez azért majd kiderül – a cím mégsem volt teljesen öncélú. Gabriela Kiliánová egy néhány esztendeje megjelent írásában (Kiliánová 2000,132-139) a 19. század egyik szlovák folklórgyűjtője hagyatékának rendszerezéseközben fölvetődött gondolatait osztja meg az olvasóval. Frantisek Sujansky(1832-1907), római katolikus pap, aki egész habitusában, tevékenységében például a mi Majer Istvánunkra is emlékeztet (Liszka 2000, 134-135), folklórgyűjtéseketis végzett, elsősorban az északnyugat-szlovákiai szülőfalujában, Rajecban és környékén, valamint a későbbi, közép-szlovákiai működési helyein. Kiliánovának feltűnt, hogy a Sujansky által feljegyzett prózai népköltészeti anyagban, de akár a népdalokban, közmondásokban sem fordultak elő más, a szlovákkal együtt élő népekre (magyarokra, németekre, zsidókra, cigányokra stb.) vonatkozó utalások, esetlegmás nyelvű betoldások, holott „Sujansky Szlovákia területén gyűjtött, ami abban azidőben multietnikus és multikulturális volt”. Most – miközben jótékony szembehunyással elnézzük azt az anakronizmust, miszerint „Szlovákia területén gyűjthetettvolna”, tudván, hogy a helyes és történetileg korrekt meghatározás a „mai Szlovákia területe” lenne – egyet kell érteni a megállapítással, hozzátéve: ez a terület mais multietnikus, s talán multikulturális is (utóbbiban nem vagyok teljesen biztos, dehát ez többek között distancia kérdése is). Még az 1980-as években, Kiszucábanvégzett terepmunkája során... Bővebben →
Kelemen András Magyar pártok jelmondat- és szimbólumhasználata a rendszerváltás utáni szlovákiai választásokon c. doktori értekezésének témája időszerű és főleg Nyitrán jól illeszkedik a „Közép-európai tanulmányok kara – hungarológia tanulmányi program” tevékenységébe. A dolgozatíró voltaképpen a szlovákiai parlamenti választásokon a szlovákiai magyar pártok által használt óriásplakátokat, a bevezető rész pedig a politikai kommunikáció bizonyos alapfogalmait mutatja be. Minthogy a dolgozat kérdőívre adott válaszokat használ, az ilyen adatok érvényességével külön is foglalkozik. Minthogy ezeket a plakátokat csak az utóbbi időben alkalmazták, a kutatás számára jól áttekinthető és teljes anyagot vehetett figyelembe a szerző. Bővebben →
Magyarországon – és bizonyára Szlovákiában is – 2010-ben ünnepelték a Pázmány Péter nagyszombati katolikus (jezsuita) egyetem alapításának 375. évfordulóját. A megemlékezésekben kevés szó esett a Budára, majd Pestre áttelepült Egyetem bölcsészettudományi karának első dékánjáról, Makó Pálról. Energikus szervezőtehetsége és tanári kiválósága mellett mindenekelőtt újszerű, hasznos egyetemi tankönyvei miatt méltán érdemelte ki ezt a megtisztelő állást. – Valójában matematikai analíziskönyvével1 megelőzte korát, a Monarchián túl Közép-Európát is, és még inkább az akkori Monarchia matematikai szintjét. A halála óta eltelt több mint 300 esztendő alatt nemcsak a Bolyaiak születtek meg, hanem a 20. század újabb lendülete, főképp a fizika forradalma magyar matematikusokat is a nemzetközi élvonalba emelt: Riesz Frigyes, Neumann János, Erdős Pál, Fehér Lipót vagy Szőkefalvy Nagy Béla és a többiek bekerültek ebbe a megtisztelő sorba. Makó még nem is álmodhatta, hogy a 20. század 40-es–50-es éveiben a budapesti egyetem természettudományi karán külön analízistanszék is létesül majd, arról sem, hogy kedvenc tudományterülete már a gyakorlógimnáziumok tan Bővebben →
A történelemtankönyvekben a Thököly-felkelésre vonatkozó tananyagot vettem alapul és azt vizsgáltam, hogy milyen sajátságok jellemzőek az adott nyelv tankönyveire a forráshasználatban, a nem szöveges elemek és a történelmi tények válogatásában és tankönyvbeli szerepeltetésében. Az általánosságokat és egyediségeket táblázatos formában is megjelenítettem mind a magyar, mind a szlovák tankönyvek esetében összefoglaló ismertetéssel, és végül egy összehasonlítást is készítettem a magyar és szlovák tankönyvek különbségeiről. Az összehasonlító elemzésben hasonlóságokat és különbségeket kerestem magyar és szlovák tankönyvekben, hogy milyen eltérések figyelhetők meg a Thököly-felkelés megjelenítésében, a témához való hozzáállásában, megközelítésében. Különösen érdekesnek tekinthető a téma abból a szempontból, hogy Thököly Imre Felső-magyarországi Fejedelemsége nagyrészt a mai Szlovákia területén jött létre. Ez külön felveti a kérdést, hogy a szlovák tankönyvírás miként próbálja történelmébe beemelni ezt a kifejezetten saját országa területén megjelenő, rövid életű államot. A Thököly-felkelés megjelenése a magyar tankönyvekben A magyar tankönyvekben nyolc jellegzetes témaelem figyelhető meg, melyek a következők: Thökölyre vonatkozó életrajz, házassága Zrínyi Ilonával és ennek értelmezése, hosszabb-rövidebb katonai ismertetések, a két megszerzett fejedelemség (Felső-magyarországi Fejedelemség, Erdélyi Fejedelemség), az ország négy részre szakadásának tényközlése s a két kevésbé előforduló Thököly-utóéletre vonatkozó említés: a váradi elfogatás és Munkács ostroma. A táblázat alapján is megállapítható, hogy ahány tankönyv, annyiféle szempont jelenik... Bővebben →
Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 523 p., 529 p., 375 p. Igen nagy és tiszteletre méltó hagyományokkal rendelkezik a romániai magyar nyelvjárások kutatása, tanulmányozása. A sok jeles kutató és műve közül elegendő talán csak Horger Antal első magyar nyelvföldrajzi munkájára (A keleti székelység nyelvjárási térképe. MNy. I, 446–54. p. + 1 térképmelléklet), Yrjö Wichmann északi csángó szótárára (Wörterbuch des ungarischen moldauer Nordcsángó- und des Hétfaluer Csángódialektes nebst grammatikalischen Aufzeichnungen und Texten aus dem Nordcsángódialekt. Helsinki, 1936), Csűry Bálint szótárára (Szamosháti Szótár. Budapest, 1935−36), valamint Szabó T. Attila, Gálffy Mózes és Márton Gyula korszerű szemléletű és módszerű nyelvföldrajzi gyűjtésére (Huszonöt lap „Kolozsvár és környéke népnyelvi térképé”-ből. Kolozsvár, 1944) emlékeztetni. Ezek az eredmények azonban elmaradtak az Európa-szerte folyó nyelvföldrajzi kutatásoktól. Ezt a hiányosságot fölismerve Márton Gyula a következőket írja: „…az 1944. augusztus 23-a után kialakult kedvezőbb körülmények közt arra törekedtünk, hogy – nyilvánvalóan szervesen beilleszkedve a romániai nyelvtudományi törekvésekbe − erőnket a fenti [nyelvjáráskutatás − magyarázat tőlem Cs. N. L.] kutatási területekre összpontosítsuk, évtizedekig tartó, tervszerű munkával behozzuk a lemaradást, felcsatlakozzunk módszertani szempontból és az elért eredmények mennyisége szempontjából egyaránt a dialektológia korszerű igényeihez, színvonalához. Elsőrendű feladatunknak a romániai magyar nyelvjárások nyelvföldrajzi felvételezését tekintettük, de ugyanakkor célul tűztük magunk elé a nyelvjárási szókincs... Bővebben →
Bevezető A nyelvjáráskutatók számára ismerős település Nagyhind, mely a szakirodalomba nyelvjárásszigetként került be közismert fonetikai jellemzőjével, az ö, ő, ü, ű labiopalatális magánhangzók hiányával (vö. Imre 1971, 369). Az újabb dialektológiai rendszerezések szerint azonban Nagyhinden ez a fonémahiány mára lényegében eltűnt, csak a nyomai lelhetők fel (Kiss 2001, 330). Kutatásomat mindenekelőtt az ösztönözte, hogy kiderítsem, miként jelentkeznek, és milyen jellegűek a labiális fonémahiány nyomai Nagyhind mai nyelvhasználatában. Nagyhind mint Nyitra-vidéki település mára már nyelvszigethelyzetbe került, ezzel tanulmányozása még több tanulsággal szolgálhat, mint a belső nyelvjárásszigeteké. Az összefüggő magyar nyelvterülettől való elszakadás fáziseltolódást, fáziskésést1 eredményezhet, és elősegítheti a fent említett nagyhindi sajátosságok jobb megőrzését. A vizsgálat objektív előzménye, hogy az említett település A magyar nyelvjárások atlaszának (MNyA.) kutatópontja volt, és – mint már sok jeles kutatónk hangsúlyozta – az ilyen települések nyelvhasználatából való értékes adatok változásvizsgálata a magyar dialektológia sürgető feladatai közé tartozik (vö. Kiss 1998, 929–935). A nagyhindi nyelvjárás szakirodalma A nyelvjárási bibliográfiák szerint a legrégibb nyelvészeti adatok a nagyhindi nyelvjárásról 1947-ből valók (Benkő–Lőrincze 1951). A nyelvatlasz próbagyűjtéseit összegző kötet (Bárczi 1947) húsz térképlapján2 lévő valamennyi lexémában a köznyelvi labiális ö, ő, ü, ű helyén illabiális párjaik, az ë, é, i, í, szerepelnek. Ezek a szavak a következők: ërëgmama... Bővebben →
Dolgozatomban a 2003-ban végzett kutatásomról (a vizsgálatról részletesebben lásd Rabec 2003) szeretnék beszámolni, amelyet Pozsonyban tanuló nyelwesztő egyetemistákkal készítettem. A szlovákiai magyarok mint kétnyelvű beszélők nyelvhasználatának gazdag szakirodalma van (lásd pl. Bergendiné 1998; Lanstyák 1998; 2000a; 2002a; Misád 1998; Németh 2001; Sándor Anna 1998; Vancóné 1998 stb.), ám ezek az írások a magyar-szlovák viszonylatban bekövetkező nyelvvesztéssel nem foglalkoznak. Sándor Anna (1998) ugyan folytatott kutatásokat Kolonban a nyelvcserét illetően, de a jelenséget ő is csak közösségi szinten vizsgálta. Munkámban kilenc nyelwesztéses pozsonyi egyetemista magyar nyelvi visszaszorulását vizsgáltam, abból a célból, hogy feltárjam azokat a jelenségeket, amelyek nyelvhasználatukban nyelvvesztésre utalnak. Az adatközlők kiválasztásánál arra törekedtem, hogy makroszinten egyfajta virtuális csoportot alkossanak (természetesen nem a szó szociológiai értelmében). Ezért mindegyikük megfelel a következő kritériumoknak: – mindegyikük pozsonyi egyetemista – tanulmányaikat kizárólag szlovák nyelven végzik – saját és környezetük bevallása szerint jobban beszélnek szlovákul, mint magyarul – a magyar nyelvet nem intézményes keretek között sajátították el – a magyar nyelvet első nyelvként sajátították el vagy párhuzamosan a szlovákkal – ugyanahhoz a generációhoz tartoznak (1979 és 1983 között születtek) Adatközlőim esetében megvizsgáltam, hogy: – a nyelwesztő beszélők magyar beszédmegnyilvánulásaikban miben térnek el az írott nyelv grammatikájától1 – nyelvhasználatuk során milyen kommunikatív... Bővebben →
A késmárki líceum megújított oktatása és a pozsonyi líceum virágkora volt az az idő, amikor a két Genersich-testvér – egymást váltva – állt a késmárki iskola szolgálatában és egyszersmind megkezdte írói tevékenységét. Alig pár év különbséggel tanulnak Jénában, talán legnagyobb hatású alma materukban, és hazatérve Podkoniczky Ádámmal az intézmény máig leghíresebb tanárai közé emelkednek. Míg Christian Genersich (1759–1825) a filozófiában és a természettudományban, Johann Genersich vagy Genersich János (1761–1823) a történelem, a teológia és a pedagógia terén írta be nevét a magyar művelődéstörténetbe. Genersich János tankönyvként használt olvasókönyveiben a kortárs német felvilágosodás széles palettájáról a legkiválóbbakat – Lessingtől Herderig – találták a diákok szemléletes bemutatásban. Nem írta ugyan le, de zsinórmértékül használta a tudományosság igényét, és a leszűkített értelmű „iskolai filozófiá”-n való túllépés nemes törekvését vallotta. A filozófiaoktatás célját nem a „dogmatikus rendszerek” elsajátításában, hanem az önálló gondolkodás kialakításában látta, amennyiben – mint hirdette – a filozófia „műveli az észt és képezi a szívet”(Szelényi 1914). Nehéz házitanítóskodása után végre elkezdődő késmárki tanári pályája úgy indul, hogy a filozófia is egyik szakterületévé fog válni. Korrekt kompendiumai, igényesnek, tartalmasnak mondható líceumi előadásai ezt sejtetik. Ez az irány azonban lényegében nem folytatódik. Genersich a történelem és a pedagógia felé fordul, ezeken a... Bővebben →
Viselkedési kultúrák, társadalmi szerepek, létmódok és rejtett folyamatok hétköznapi vagy magánérdekű tereiben, a kultúraközi viselkedésben és megértésben rejlő tartalékok, belátási perspektívák egyaránt arra figyelmeztetnek, ami a társadalmakról való tudás értelmének és felelősségének határai, kulturális kölcsönhatásai szempontjából fontos. E határok (és mozgásuk, no meg a köztük és fölöttük nekilóduló társadalmi csoporttörekvések) megannyi körei át- meg áthatják egymást, osztódnak és összeolvadnak, „olvasatokká” és értelmezési gyakorlatokká válnak a társas tudásban. Abban is, amely szűkíti a jelentéstereket, s olykor abban még inkább, melynek szélesre fókuszált nagylátószögében rangot, esélyt, érvényt kap a belátások sokfélesége, de akár a kisszerű tévedések is. Az alábbi ismertetők mintegy rímelnek is egymásra legalább annyiban, hogy a társadalomtudományok arculatváltozását nemcsak leképezik, konstatálják, hanem maguk is formálják. Felelősen, izgalmasan, olykor lemondóan drámaian. Ahogyan a kultúrák szokták a társadalmi viselkedésmódokat megőrizni… Hitvilágok, társadalmi remények, jólét-képzetek, romlások és rontások kavarognak az ígérethazák és óhajföldek horizontján, ahol kisebb sétára indulunk alább… Vágyak, félszek, remények Székelyföldi falvakban, évtizedek óta folyó kutatásokban és megfigyelési gyakorlatban fölfedett másságok, hitvilágban és mágikus vonzásokban kitermelődött vágykiteljesítésben, rituális kalandokban beavatott szerzői élmények összegződnek Gagyi József kötetében.1 A szerző a mai vallási mozgalmak, millenarista tünemények, próféták, csodák, átmeneti rítusok és másságfelfogások roppant gazdag világába kalauzol, azaz olyan kultuszokba és vágyvilágokba,... Bővebben →
