Kósa László (L. Juhász Ilona felv.) Kósa László akadémikus azon magyarországi néprajzkutatók egyike, aki szinte munkássága kezdetétől fogva odafigyel a Magyarország határain kívül élő magyarságra. Rendszeresen látogatta, bejárta a szlovákiai magyar tájak nagy részét, s ő volt az, aki 1968-ban kidolgozta a szlovákiai magyar néprajzi kutatás hosszú távú programját. Tudományos munkássága rendkívül sokrétű, a népköltészeti forrásközlésekkel kezdve a tudománytörténeti és társadalom-néprajzi munkákon át a gazdálkodásnéprajzzal bezárólag számos alapművet tett le az asztalra. A nemrégiben ünnepelt hatvanadik születésnapja alkalmából több interjú is készült vele. Többek között a Debrecenben megjelenő Néprajzi Látóhatár 2002-es számában is olvashatunk egy terjedelmes beszélgetést, amelyből átfogó képet nyerhetünk Kósa László nem mindennapi szorgalmáról, szerteágazó szakmai tevékenységéről. E mostani interjúban mi elsősorban az életpályája szlovákiai magyar vonatkozásainak kiemelését tartottuk elsődleges szempontnak. – Először arra kérem, beszéljen gyermekkoráról, családi hátteréről és arról, hogyan került kapcsolatba a néprajzzal, miért éppen a néprajzot választotta jövendőbeli hivatásául? – Amennyire tudom, fölmenőim a 19. században mind iparosok és kereskedők, a 18. században talán parasztok is voltak, azonban mindnyájan városlakók. Főleg nagyobb alföldi mezővárosokban éltek, de van egy ág apai vonalon, amelyik a 19. század elején bukkan fel Bécsben s ott lakik három emberöltőn át. Szüleim első nemzedékbeli értelmiségiek, bár a rokonságban akadtak... Bővebben →
A történelmi Magyarország északnyugati részén fekvő Nagyszombat szabad királyi város már a középkorban is jelentős szerepet töltött be hazánk és Pozsony vármegye életében. Fekvése miatt állandó kereskedelmi kapcsolata volt Béccsel, nyugatra Cseh- és Morvaországgal, északra pedig Lengyelországgal. A mohácsi csatavesztés után, 1543-ban ide kötözött az esztergomi érsekség és a káptalan, ezáltal az egyházi szerepe is növelte a város szerepét, életét. Ugyan már a következő gondolat túllép a címben megadott időszakon, de meg kell említeni, hogy Pázmány Péter 1635-től megalapította a város egyetemét, amely mellett nyomda és könyvtár is működött. Ekkor az előzőek mellett a várost már kulturális központként is számontartották a megcsonkított királyi Magyarországon. Nagyszombat nevét a szombatokon tartott hetivásárairól kapta. A város említése korai. 1211-ben Sumbot, 1238-ban Zumbothel, 1313-ban már Nogzumboth[1] néven jegyezték le a fennmaradt nyelvemlékekben. Lakosságát három különböző nyelvű népcsoport alkotta: magyarok, németek és szlovákok. Ezek aránya a későbbiekben a történelmi, politikai és gazdasági tényezők hatására mindig változott. Amint a későbbiekben a családnevek fölsorolásánál olvasni fogjuk, elsősorban az előző kettő dominált mind eredetben, mind nyelvét illetően a kalmárcéh tagjai között. Magának a kalmár foglalkozásnak legegyszerűbben a mai kereskedő szavunk felel meg. Az előbbi német eredetű jövevényszó, alapja a Kramer, amely a magyar nyelvben több írásos és... Bővebben →
(Lázár Péter és a Folklore Fellows egri gyűjtése, 1913–1914) Nagytárkány monográfiája 2006-ban jelent meg, a Fórum Kisebbségkutató Intézet kiadásában. Tizennyolc szerző tizenhat tanulmányban írta meg a község településtörténetének, társadalomtörténetének és néprajzának fontos fejezeteit. (Viga 2006.) A kutatócsoport munkája során kézbe került az 1913–1914-ben keletkezett Nagytárkányi népköltési gyűjtemény, Lázár Péter római katolikus teológus kéziratos gyűjtése. A több mint 300 oldalas, kiválóan olvasható és szépen szerkesztett, gazdag kézirat teljes terjedelemben való, önálló megjelentetését a szerkesztő és a kiadó egy II. kötetben tervezte, amit a monográfia címében feltüntetett I-es szám is jelez. A sors úgy hozta, hogy több mint egy évtizedet kellett várni erre a pillanatra, jelen kötettel megvalósul ez a rég eltervezett forráskiadás.[1] A kézirat a budapesti Néprajzi Múzeumban található, az Etnológiai Archívumban, EA 440 leltári számon, az úgynevezett Folklore Fellows-gyűjtések egyik darabjaként. Létezése a kutatás számára régóta ismert, korábban egy-egy népköltészeti műfaj, egy-egy témakör feldolgozása során bizonyos részleteket publikáltak is belőle, legtöbbet a jeles napi szokások kapcsán Sz. Tóth Judit, de teljes kiadására most először kerül sor. (Sz. Tóth 2006, 383–430. p.; Balogh 2015, 11–56. p.) Szerzője Lázár Péter (1893–1942) nagytárkányi születésű római katolikus pap, aki Egerben végzős gimnazista és elsőéves papnövendék korában készítette a gyűjteményt, két országos pályázati felhívás... Bővebben →
Tornallyay Zoltán a református egyház meghatározó alakja volt két világháború közötti Csehszlovákiában. Tíz éven keresztül a Szlovenszkói Tiszáninneni Református Egyházkerület főgondnokaként jelentős befolyást gyakorolt nemcsak kerületének, hanem egész egyházának belső igazgatási, politikai és vallási-ideológiai kérdésekben kialakított álláspontjára is. Tanulmányom célja, hogy az egyházmegyei, egyházkerületi és konventi jegyzőkönyvekben fellelhető, valamint az egyház hivatalos lapjában, a Református Egyház és Iskolában megjelent beszédei alapján vázlatosan bemutassa mindazokat az irányelveket és eszmei mozgatórugókat, melyek mentén Tornallyay két világháború közötti egyházszervezői munkássága kibontakozott.2
Bővebben →
A nemzeti elválasztás egy kombináció következménye. A politika popularizálását kombinálták az egyes kultúrákhoz tartozók politikai uralásával. Mivel a felvilágosodás a nemzeti identitást nem sorolja az univerzális emberi értékek közé, ám a nemzeti identitás komplex identitásként átveszi a korábban domináns vallási identitás helyét, annak több elemével együtt, (Smith 2003) és egyben a politika tömegpolitikává válásának fő identitásformájává válik, az egyes csoportok feletti politikai dominancia megszerzéséhez el kellett választani őket egymástól. Mivel pedig ezek nemzeti csoportok, az elválasztásnak is nemzetinek kellett lennie. Bővebben →
Ujváry Zoltán néprajzprofesszor neve nem cseng ismeretlenül a szlovákiai magyarok körében, hiszen sok olyan publikáció fûzõdik a nevéhez, amely a történelmi Gömör megye ma Szlovákiához tartozó részének népi kultúrájáról szól. Elindítója, szervezõje és állandó résztvevõje volt a majdnem két évtizedig tartó Gömör-kutatásnak. Õ a szerzõje a Szülõföldön hontalanul címû nagy sikerû kötetnek, amely a szlovákiai magyarok második világháború utáni kálváriáját, a Csehországba való deportálást írja le. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem (ma: Debreceni Egyetem) Néprajzi Tanszékének professzora 1932. január 25-én született a gömöri Hét községben, s az idén töltötte be 70. életévét. A következõ beszélgetés a professzor úr születésnapja alkalmából készült. Bővebben →
Nyelvi-nyelvhasználati kérdésekkel kapcsolatos véleményét manapság bárki könnyen megoszthatja a nyilvánossággal. Internetes fórumokon, blogokon gyorsan utána lehet járni, hogy egy-egy (új) nyelvi formát a közvélekedés szerint „szabad-e használni”, avagy – a népi nyelvészet keretébe ültetve a kérdést – milyen attitűdök és sztereotípiák kapcsolódnak egy-egy kifejezésmódhoz. A laikus vagy féllaikus nyelvhasználók vélekedéseit általában az jellemzi, hogy a nyelvi jelenségek értékelésénél a helyes–helytelen dichotómiát érvényesítik (l. Domonkosi 2007, 141–143. p.). A szakértői vélemények ezzel szemben tartózkodnak az ilyen fekete-fehér látásmódtól, és saját hozzászólásaikat inkább a tudományos diszciplína követelményeihez, mintsem egyéni értékítéleteikhez igazítják. A sokféle érvelésmódban azonban függetlenül attól, hogy azok helytelenítenek-e vagy magyaráznak-e valamilyen nyelvi vonatkozású tényt, van egy közös vonás: a jelenség értelmezését többnyire mint teljesen magától értetődő, ésszerű megállapítást tüntetik föl. Bővebben →
Bevezetés A kisebbségi beszélőközösségek a többségi társadalmakhoz képest lényegesen több nyelvi problémával küszködnek, ráadásul a kisebbségi közösségek nyelvi problémái elemibb módon, húsbavágóbban érintik az emberek életét, mint a többségi társadalmakban is jelentkező problémák. A nyelvi problémák megfelelő kezelése ezért jelentős mértékben hozzájárulhat a kisebbségi emberek jó közérzetének kialakulásához, ill. megerősödéséhez, ezáltal pedig az adott országok stabilitásához, sőt közvetve prosperitásukhoz is. Éppen ezért a kisebbségi társadalmakban a nyelv társas beágyazottságára odafigyelő nyelvtudománynak rendkívül fontos feladata (lenne) az adott közösségben – vagy inkább közösségekben – jelentkező nyelvi problémák tanulmányozása és „testre szabott” megoldási javaslatok kidolgozása. Ez a meggyőződés késztetett arra, hogy elkezdjek a nyelvi problémák kérdéskörével mélyebben foglalkozni, s eddigi kutatási eredményeimet közreadjam a Fórum Társadalomtudományi Szemle hasábjain.2 Amikor belefogtam tervezett cikkem megírásába, magam is meglepődtem, mekkora fába vágtam a fejszémet. Kiderült, hogy egyetlen közleményben még a legfontosabb tudnivalókat sem tudom elmondani. Ezért aztán három különálló cikk megírása mellett döntöttem. Az első írásban, amely folyóiratunk idei első számában jelent meg, bemutattam azt az elméleti keretet – a nyelvmenedzselés-elméletet –, amelyet a legalkalmasabbnak tartok a nyelvi problémák tanulmányozására és kezelésére, többféle szempontból is meghatároztam a nyelvi probléma fogalmát, s vázoltam legfontosabb típusait (Lanstyák 2010b). Mivel az első közleményben helyhiány miatt nem tudtam... Bővebben →
0. Bevezetés Az utódállamokban élő magyar beszélőközösségek számára az anyanyelvhasználat egyik legfontosabb színtere a magyar tannyelvű iskola. Szlovákiában a magyar oktatási intézményeket látogató tanulóknak általában lehetőségük nyílik arra, hogy a társadalom- és a természettudományok alapszókincsét anyanyelvükön sajátítsák el, a magyar középiskolákban érettségiző fiatalok egy része azonban már többségi nyelvű főiskolán vagy egyetemen folytatja a tanulmányait, a másik része pedig munkába áll. Akár az egyik, akár a másik lehetőséget választják, anyanyelvük használatára a továbbiakban már csak korlátozott mértékben lesz módjuk. A fentiek ismeretében nem meglepő tehát, hogy a kisebbségi helyzetben folyó anyanyelvoktatás céljai között – iskolatípustól függetlenül – elsődleges helyen az anyanyelvi dominancia elérése és megőrzése, ezzel párhuzamosan pedig a standard nyelvváltozat elsajátíttatása szerepel. (vö. Szabómihály 2010, 308. p.; Misad 2011, 175–176. p., 2014, 117. p., 2016). De vajon figyelembe veszik-e az útmutatóként szolgáló oktatási dokumentumok – az állami oktatási program, a kerettanterv, az anyanyelvi tanmenetek – és a hozzájuk igazodó anyanyelvtankönyvek, hogy a kisebbségi magyar iskolákban tanuló diákok többsége nem birtokolja és nem használja aktívan anyanyelve köznyelvi változatát? S tudatában vannak-e a tankönyvszerzők annak, hogy ezeknek a fiataloknak a nagy része nyelvjárási közegben szocializálódott, ráadásul kétnyelvű beszélőközösségben él, ahol anyanyelvként egy, a többségi nyelv hatása alatt álló nyelvváltozatot sajátított... Bővebben →
Van-e a második világháborút lezáró béketárgyalásoknak, közelebbről a háborút (legalábbis annak egy részét) hivatalosan lezáró párizsi konferenciának relevanciája a hidegháborúhoz? Összefügg-e vele, s ha igen, mely pontokon? Jelen tanulmány amellett érvel, hogy számos összefüggés fedezhető fel a kettő között, sőt a párizsi béketárgyalások és -konferencia, mint egy másfél éves történelmi folyamat, egyenesen remek esettanulmány annak felmutatásához, hogy konkrétan mi módon alakultak úgy a nagyhatalmak közti nemzetközi kapcsolatok, hogy annak végén már hidegháborúról beszélhetünk. Az 1945–1947-es időszak rendkívül érdekes a nagy nemzetközi folyamatok szempontjából, mint például az ENSZ megalakulása, a nukleáris korszak kezdete, és – Párizs szempontjából különösen fontos – az a tény, hogy a párizsi béke a jelenlegi európai rend kezdete, alapja, fundamentuma. A szélesebb nemzetközi kontextus azért is releváns mind a Szovjetunió, mind az USA szempontjából, mivel 1945–1947 között mindkét győztes hatalom kitüntetett figyelmet fordított az európai térségnek, amelybe természetesen különös hangsúllyal beleértendő Németország. Az 1947-es párizsi békeszerződésnek vannak „hagyományos” kontextusai. Nemzetközi viszonylatban ilyen a „győztesek–vesztesek” megosztottság, amely mellett a párizsi békekonferenciát jellemzően a magyar, a cseh-szlovák stb. nemzeti történelmek kontextusában szoktuk értelmezni. Nemzeti és nemzeti bilaterális viszonylatban jól ismertek a magyar–csehszlovák, magyar–román, magyar–szovjet, csehszlovák–amerikai stb. relációk, mi több, ezek a kontextusok olyannyira kézenfekvőek, hogy nem akad mérvadó... Bővebben →
