“Mások és másutt helyettünk a feladatokat sehol sem teljesíthetik…” Beszélgetés Zeman Lászlóval (Fazekas József)

– Milyen családból származik, milyen ösztönzések hatására választotta élethivatásul a tanári pályát? –  Humán értelmiségi családból származom, de a természettudományi karon örökléstanból írtam a szakdolgozatom. A genetikát – akkor egyáltalán nem kedvező korszakban – egy prágai professzor adta elő, aki még idejében közzétette Eugénikáját. Ezzel összefügg, hogy már gimnazista koromban érdekelt a molekuláris biológia. Igaz, hogy nem minden tulajdonság függ a génektől, a környezeti tényezőknek is megvan a szerepük, emellett a genetikai kód megnyilatkozása függhet az utóbbiaktól. Mint mitizáltat taglaltam egyik tanulmányomban Déry metaforáját (a cseh fordító ugyanis nem értette meg…). És metaforikusán vonatkoztatom önmagámra a következőkben közölteket, hogy fogódzót teremtsek átváltásaimhoz. Napjainkban a szakmaközinek, a multi- és polijellegűnek az elve dominál, de nem volt ez másképpen a múltban sem. Vandrák András a matematikától az esztétikáig számos tárgyat tanított, Borsody István nagyapja, Szutórisz Frigyes a természetrajz, földrajz, magyar, német nyelv, kémia és más tárgyak tanára volt az eperjesi Kollégiumban, Hazslinszkyt, a világhírű botanikust, ugyanott a matematikai tanszék pro-szorává nevezték ki. Közhelyként vesszük tudomásul, hogy ha valaki foglalkozni kíván egy szakkal, annál valami egészen máshoz is értenie kell. Nos, a mitizálást folytatva megemlíthetem, hogy származásom térbelileg-földraj-zilag és társadalmi rétegződésében egyaránt több vonalú. A leginkább népi ágban a csucsomi colonusokig követhető; dédapám... Bővebben →

A kisebbségi önismeret rendszeres alapkutatások nélkül fellegjárássá válhat. Beszélgetés Vadkerty Katalinnal (Kiss József)

– Vadkerty Katalin történetírói munkássága a Tatarka-díj odaítélése után a kisebbségi kereteket meghaladó közéleti hatóerővé vált. Igaz, szlovák, illetve cseh részről csak az értelmiségi elit szűk köreiben váltott ki visszhangot, de ez is nyilvánvalóvá tette: a szlovákiai magyarság második világháború utáni hányattatásai ezután már nem homályosithatók és ködösithetó’k el különféle fogások alkalmazásával. A Kalligram Kiadó jóvoltából szlovákul is megjelent összegző’ feldolgozás tényei önmagukért beszélnek – a tágabb közvélemény számára is. Úgy tűnik viszont, hogy Vadkerty Katalin munkásságának hazai kisebbségi, illetve magyarországi fogadtatása csak magára e témára összpontosul, kissé kiragadva azt a szlovákiai magyarság önismereti szemléletű történeti, illetve társadalomtudományi kutatásainak kibontakoztatására irányuló útkereső erőfeszítések folyamatából. Mert talán már ennek is megvan a maga története. – így van. S ebben mindenképpen határvonalat jelent a rendszerváltás, amely teljesen új körülményeket teremtett, de nem jelent szinte a varázspálca ütéséhez hasonló, immár minden akadályt elhárító fordulatot. Az előzmények egyébként visz-szanyúlnak a rendszerváltást közvetlenül megelőző időszak ma már kissé homályba vesző, a pártállami hatalom lazulása ellenére sem teljesen kockázatmentes kezdeményezéseihez. Annak a csoportnak a feladatvállalására gondolok itt, mely a Madách Kiadó gondozásában Új Mindenes Gyűjtemény címmel társadalomtudományi tanulmánykötet-sorozatot jelentetett meg. Az 1990-ben napvilágot látott 10., természetesen jóval előtte összeállt kötetben annak az ankétnak az anyaga... Bővebben →

A nagy távlatú történeti kutatások elkötelezettje. Interjú a 60 éves Kósa Lászlóval (L. Juhász Ilona)

Kósa László (L. Juhász Ilona felv.) Kósa László akadémikus azon magyarországi néprajzkutatók egyike, aki szinte munkássága kezdetétől fogva odafigyel a Magyarország határain kívül élő magyarságra. Rendszeresen látogatta, bejárta a szlovákiai magyar tájak nagy részét, s ő volt az, aki 1968-ban kidolgozta a szlovákiai magyar néprajzi kutatás hosszú távú programját. Tudományos munkássága rendkívül sokrétű, a népköltészeti forrásközlésekkel kezdve a tudománytörténeti és társadalom-néprajzi munkákon át a gazdálkodásnéprajzzal bezárólag számos alapművet tett le az asztalra. A nemrégiben ünnepelt hatvanadik születésnapja alkalmából több interjú is készült vele. Többek között a Debrecenben megjelenő Néprajzi Látóhatár 2002-es számában is olvashatunk egy terjedelmes beszélgetést, amelyből átfogó képet nyerhetünk Kósa László nem mindennapi szorgalmáról, szerteágazó szakmai tevékenységéről. E mostani interjúban mi elsősorban az életpályája szlovákiai magyar vonatkozásainak kiemelését tartottuk elsődleges szempontnak. – Először arra kérem, beszéljen gyermekkoráról, családi hátteréről és arról, hogyan került kapcsolatba a néprajzzal, miért éppen a néprajzot választotta jövendőbeli hivatásául? – Amennyire tudom, fölmenőim a 19. században mind iparosok és kereskedők, a 18. században talán parasztok is voltak, azonban mindnyájan városlakók. Főleg nagyobb alföldi mezővárosokban éltek, de van egy ág apai vonalon, amelyik a 19. század elején bukkan fel Bécsben s ott lakik három emberöltőn át. Szüleim első nemzedékbeli értelmiségiek, bár a rokonságban akadtak... Bővebben →

A néprajztudománynak továbbra is lesz kutatnivalója. Interjú a 70 éves Ujváry Zoltánnal (L. Juhász Ilona)

Ujváry Zoltán néprajzprofesszor neve nem cseng ismeretlenül a szlovákiai magyarok körében, hiszen sok olyan publikáció fûzõdik a nevéhez, amely a történelmi Gömör megye ma Szlovákiához tartozó részének népi kultúrájáról szól. Elindítója, szervezõje és állandó résztvevõje volt a majdnem két évtizedig tartó Gömör-kutatásnak. Õ a szerzõje a Szülõföldön hontalanul címû nagy sikerû kötetnek, amely a szlovákiai magyarok második világháború utáni kálváriáját, a Csehországba való deportálást írja le. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem (ma: Debreceni Egyetem) Néprajzi Tanszékének professzora 1932. január 25-én született a gömöri Hét községben, s az idén töltötte be 70. életévét. A következõ beszélgetés a professzor úr születésnapja alkalmából készült. Bővebben →

Koncsol László: Az a világ nem az én világom volt – Rendhagyó pályakép a 75 éves Koncsol Lászlóról

Koncsol László nevéhez több jelző párosult: polihisztor, humanista, egyszemélyes katedra. Valószínűleg mind igaz a maga módján. Pályáját akár a tipikus (cseh)szlovákiai magyar entellektüel életútjának is tarthatnánk, de még annak is atipikus. Miközben iskolát teremtett, mértéket szabott, műveltségével kimagaslott kortársai közül, s emberi tartása is példát jelenthetett, tökmagjankók üldöző hordái elől volt kénytelen menekülni. Aki egész életében másra sem vágyott, mint múzsákkal társalogni, másokat gyámolít, holott bárki másnál több teher alatt kell görnyednie. Tanár, kiadói és folyóirat-szerkesztő, költő, műfordító, kritikus, irodalomtörténész, nyomdász, helytörténész, kényszerű szabadúszó, de elsősorban Ember. Népének, néhány évig a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház főgondnokaként egyházának szolgája. Pályám egy hosszúra nyúló periódusában volt szerencsém néhány hónapig együtt dolgozni vele egy nyomdában. Jómagam korrektorként, ő egy kategóriával feljebb – minő paradox! – revizorként. Furcsa társaság volt: kirúgott tanítók, elcsapott szerkesztők, a paranoiás rendszer beilleszkedni és megfelelni képtelen alakjainak afféle hrabali gyülekezete. Koncsol még a nyomdai munka gályapadján is azt figyelte, honnan jöhet a löttyedt vitorlát megrebbentő fuvallat, miközben húztuk a képzeletbeli evezőt. Hasáb- és oldalkorrektúrák olvasása közt (akkor éppen) vajdasági szlovák költőket fordított és görögül tanult. Cédulázni kezdett egy majdani magyar–szlovák nagyszótárhoz. Vagy csak úgy, egyszerűen mesélt, s én arra gondoltam, ennek az elcsapott és megtűrt embernek bárhol a... Bővebben →

L. Juhász Ilona: B. Kovács István hatvanéves

Egy kis gömöri településről, Baracáról származol. Mit jelent számodra ez a falu? Hogyan emlékszel az ottani óvodára és iskolára? A rimaszombati kórházban jöttem ugyan a világra, de Baraca (amely egy „c”-vel írandó, de hosszan ejtendő) a szülőfalum. Mi Baraccán éltünk, „baracciak” voltunk. Hogy mit jelent a számomra? Nagyon sokat, mint mindenkinek a felnevelő anyaföld. A világra való rácsodálkozásom helyszíneit, egy nagyon zárt világot. Egyetlen példa: emlékszem, ahogy gyerekként kimentem a Fájjé (= Fáy család birtoka) nevű domboldal tetejére, az erdő szélére, néztem a völgyben fekvő otthont, s arra gondoltam, vajon van-e nagyobb falu Baracától. Megnyugtatásul: rájöttem, persze hogy van. Ma már azonban azt is tudni vélem, hogy csak fizikai értelemben, mert a szellemi haza nem mértékegységek kérdése. Én gyerekként leggyakrabban a szomszédos Cakóban fordultam meg, ahol anyai nagyszüleim éltek, főleg vakáció idején. Apu egy-egy alkalommal, általában búcsú alkalmával Dob­fenekre is elvitt magával, ahonnan ők Baracára költöztek. Ez már nagy kalandnak számított, hisz még vonaton (!) is utaztunk. Az óvodára alig emlékszem, mindössze egy fotó őrzi az emlékét. Ugyanott volt, ahol az iskola, a falu közepén, egy eredetileg földesúri kúriaként szolgáló épületben. Ma már nincs meg. A baracci kisiskolában Papp Laci bácsitól tanultam a betűvetést – bár, mint mondták, már... Bővebben →

Mészáros András professzor hetvenéves

Csanda Gábor: Bélvatán születtél, s most is ott laksz, szóval, nem állítható, hogy érett felnőttkorodra túlságosan messze kerültél volna gyermekkorod helyszínétől. A hely szelleme fogott meg, vagy a szülői ház, vagy a Pozsonyhoz közeli, de mégsem fővárosi környezet? Talán úgy mondanám, hogy visszakerültem. És a visszakerülésben nem volt semmi előre eltervezettség. Első alkalommal akkor szakadtam el a szülőfalumtól, amikor 1964-ben Pozsonyba kerültem a Duna utcai középiskolába. Ekkor egy ideig albérletben laktam, de utána ingáztam. Ami nem volt leányálom, mert két lehetőségem volt. Vagy a hajnali öt órakor induló autóbusszal utazom fel Pozsonyba, vagy pedig egy órával később elgyalogolok két kilométert Illésházára, hogy ott szálljak fel a Galántáról induló járatra. Maradt az első megoldás. Ez viszont azzal járt, hogy hat órakor már Pozsonyban voltam, az iskola épületét viszont csak hétkor nyitották. Kocsis bácsi, a pedellus – aki egyébként az egyik osztálytársnőm édesapja volt – ebben akkurátus volt. Az időt azzal ütöttem el, hogy az autóbusz-állomás várótermében alvó embereket rajzolgattam. Most jut eszembe, hogy csak egy ilyen skiccem maradt fenn. Az ingázás megmaradt az érettségi után is, mert kényszerből egy évig raktárosként dolgoztam, és nem volt kedvem arra, hogy munkásszállón húzzam ki a szabad időmet. Az egyetem ideje alatt aztán albérletben... Bővebben →

Mit ér az ember, ha kutató?

Interjú Kontra Miklóssal, a nyelvtudomány kandidátusával, tudományos főmunkatárssal. Budapest, 2004. december 31. Az itt következő interjút 12 évvel ezelőtt, 2004-ben készítette velem Molnár Miklós, akkor az ELTE Tanárképző Karának oktatója, aki egy PhD-kurzuson azt a feladatot kapta, hogy készítsen interjút egy tapasztalt magyar kutatóval. Akkor már 19 éve voltam az MTA Nyelvtudományi Intézetének vezető kutatója. (Később, 2010 végén az Intézet igazgatója elbocsátott.) Molnár Miklós interjúját már bőven elfelejtettem, amikor megláttam Csanda Gábor beszélgetését Liszka Józseffel a Fórum Társadalom­tudományi Szemle 2016/2. számában. Ekkor úgy gondoltam, talán érdekes lehet még másoknak is az én egykori interjúm, főleg azért, mert a magyar(országi) nyelvészeti irodalomban elég kevés ilyen beszélgetés olvasható. Az eredeti interjút most kiegészítettem 5 lábjegyzettel, amikre az időközben eltelt 13 év miatt van szükség. Az interjú apropója és célja, hogy körüljárjuk a kutatás néhány elméleti és gyakorlati kérdését, és személyes pályádon, tudományos munkásságodon keresztül próbáljunk meg válaszolni arra a mindig újra és újra aktuális kérdésre, hogy mit ér az ember, ha kutató, és még ennél is továbbmenve, mit ér az ember, ha magyar kutató? Akkor egy kis pontosítást hozzáteszek, csak az interjú kedvéért. A tudományos főmunkatárs, az való igaz, de az én esetemben az is megemlítendő, hogy a Nyelv­tudományi Intézetnek tudományos... Bővebben →

Néprajz a 21. század elején (Beszélgetés Liszka Józseffel)

1. Be­ve­ze­tés Med­vesal­ja és kör­nyé­ke (Sőreg, Ajnác­skő, Cse­vi­ce, Gömöralmá­gy, Dobfenek, Gö­mörpéterfala, Óbást, Egy­házas­bást [=Újbást], Ba­kó­há­za, Vec­sek­lő, Medveshideg­kút, Tajti) nyelv­já­rá­si sa­já­tos­sá­gai kö­zül na­gyobb lé­leg­ze­tű mun­ká­ban a le­xi­ko­ló­gi­ai jel­lem­zők kö­zül vizs­gál­tam né­há­nyat, ki­sebb ta­nul­má­nyok­ban azon­ban hang­ta­ni és alak­ta­ni kér­dé­sek­kel is fog­lal­koz­tam. Je­len ta­nul­má­nyom­ban a le­xi­ko­ló­gi­ai vizs­gá­la­tok me­ne­tét és ered­mé­nyét mu­ta­tom be. A vizs­gá­lat alap­ja A ma­gyar nyelv­já­rás­ok at­la­sza (a továbbiakban: MNyA.) 1162 kér­dé­sé­ből a 617 le­xi­kai jel­le­gű kér­dés­re adott vá­la­szok mint nyel­vi ada­tok. Azért, hogy az ada­tok ös­­sze­ha­son­lít­ha­tó­sá­ga biz­to­sít­va le­gyen, a te­rep­mun­ka so­rán ra­gasz­kod­tam a nagy­at­lasz kér­dé­se­i­hez. Bár­mely nyelv­já­rá­si alap­ré­teg szó­kész­le­te ta­golt­sá­gi vizs­gá­la­tá­nak tár­gya az azo­nos denotá­tumú lexémák han­ga­lak­ja és a lexémák egy­más­hoz va­ló vi­szo­nya. A meg­kö­ze­lí­tő­leg 80 ez­res adat­tá­ram­ból ki­vá­lasz­tott kor­pusz­rész­let (kb. 40 ezer adat) alap­ján az alap­ve­tő kér­dés az volt, hogy az azo­nos fo­gal­ma­kat ho­gyan ne­ve­zi meg a táj­egy­ség be­szé­lő­kö­zös­sé­ge, mi­nő­sé­gi és men­­nyi­sé­gi szem­pont­ból mi­lyen sa­já­tos­sá­gai van­nak a lexémák­nak. Fo­ga­lom­kö­rön­kén­ti cso­por­to­sí­tás­ban ele­mez­tem ada­ta­i­mat. Ál­ta­lá­nos ta­golt­sá­gi, va­la­mint le­xi­kai ta­golt­sá­gi te­kin­tet­ben is ös­­sze­ha­son­lí­tot­tam a med­vesalji meg­ne­ve­zé­si rend­sze­re­ket az at­lasz kör­nyék­be­li, 3 ma­gyar­or­szá­gi (H–6: Karanc­sla­pu­jtő, H–7: Bárna és H–10: Bor­sod­szent­györ­gy), va­la­mint 3 szlo­vá­ki­ai (Cssz–17: Bolyk, Cssz–18: Mag­yarh­e­gymeg és Cssz–19: Zsip) ku­ta­tó­pont­ja­i­nak ada­ta­i­val. A lexémák mor­fo­ló­gi­ai motivált­sá­gi vizs­gá­la­tát, va­la­mint a meg­n­evezéstí­pu­sok el­kü­lö­ní­té­sét és szó­föld­raj­zi re­a­li­zá­ci­ó­i­nak elem­zé­sét csak a med­vesalji kor­pu­szon vé­gez­tem el. 2.... Bővebben →