Tanulmányok

Bevezetés A történelmi Hont Magyarország legrégibb vármegyéi közé tartozott. Területének nagyobbik része a mai Szlovákia területén volt, a déli része pedig a Börzsöny hegyvonulat északi... Bővebben

A vizsgált régió a történelmi Zemplén vármegye szerves részét képezte. A 6301,58 km2 nagyságú Zemplén vármegye Magyarország északi részének leghosszabb és legfeltűnőbb alakú vármegyéje. Hossza a galíciai határszéltől a Tisza és a Sajó egyesüléséig 175 km volt. Sáros, Abaúj, Borsod, Ung, Szabolcs vármegyék határolták. A megye északi része egészen, de területének nagyobb része is hegyekkel borított. /2/ Nagyobb síkságai csakis a déli és délkeleti részén vannak (az Ondava, a Tapoly és a Laborc folyók környékén elterülő lapály, amely a nagy magyar Alföldnek legészakibb nyúlványa, délkeleti síksága a Bodrogköz, a déli a Harangod és a Taktaköz.). /3/

Tanulmányom az 1947-es csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény következtében a szlovákiai Taksonyról, Hidaskürtről, Kosútról és Galántáról a Baranya megyei Hirdre került szlovákiai magyarok „történetét”, az új környezetbe való beilleszkedési stratégiáit rekonstruálja egyéni narratívák alapján. A továbbiakban szó lesz egyéni, ill. csoportos beilleszkedésről, az akkulturációs folyamatok különféle segítő vagy gátló tényezőiről, az eltérő etnikai csoportok közti társadalmi dinamikákról s nem utolsósorban a szülőfölddel való kapcsolattartás módjairól, az emlékezés, emlékezet és a közösségi tudat működéséről egyéni és csoportszinten. Leírásaim, elemzéseim a klasszikus etnográfia megújult változatának tekinthetőek talán, szabadon elegyítve a néprajz, a kulturális antropológia és a szociológia módszertanát és megközelítési módjait. Az elemző szöveget tudatosan egészítettem ki narratív részletekkel, egyfajta kísérleti műfajt, a kutató és az elbeszélők közös narratíváját teremtve ezáltal. Nem titkolt célom beavatni az olvasót az elbeszélések sodrába, közös kalandozásra híva az emlékezet zegzugos „tájaira”.

Lajtha László Szépkenyerűszentmártoni gyűjtésének közzétételével a népzene „életének”, „életmódjának” sajátos értelemben vett vizsgálatára tett kísérletet.(1) Lajtha gyakran hangsúlyozta a zenei hagyományok összetettségét és az adott szociokulturális környezettől való elszakíthatatlanságát: „A zene nem önmagában és önmagáért élő valami, hanem összefüggő, egy egységet alkotó, különböző etnológiai elemek egyike”– olvashatjuk egy későbbi írásában.(2) Ezt a gondolatot a zenefolklorisztika talán a legeredményesebben a vokális zenei hagyomány előadásmód-vizsgálata terén tudta alkalmazni.(3) A hagyományos hangszeres zenei kultúra kutatásának terén az első irányadó tanulmányok után(4) csak elég megkésve, a nyolcvanas évek elejétől kezdtek újból megjelenni a hagyományos hangszerjáték technikai és stílusbeli kérdéseivel is foglalkozó írások.(5) A folklór zenei élet további aspektusairól viszont máig is csak keveset tud a magyar etnomuzikológia.

Most, amikor Lanstyák Istvánnak az utóbbi időben megjelent műveinek bemutatásához fogok, szükséges előre megjegyeznem a következőket: annak ellenére, hogy fiatal szerzőről, tudósról van szó(2), már most nehéz lenne számba venni munkásságát, műveinek teljességét, hiszen szerzőnk oly mértékben termékeny, hogy talán csak saját maga tudná megmondani azt, hogy mi minden látott napvilágot tollából pályája kezdetétől fogva. Az alábbiakban így csupán a könyveivel foglalkozom, noha sok olyan tanulmánya is megjelent, amelyek külön-külön is megérdemelnék az alapos figyelmet.(3) Sajnos azonban még a könyvei méltatásával is adósak maradtunk. A hazai magyar szakemberek közül tudtommal csupán Sándor Anna (Sándor 1998) méltatta könyvét(4), a magam rövidebb írásait leszámítva (Simon 2000).

I. Történet az egyik adatközlőről (bevezetés helyett) Dolgozatom ötletét – ahogy Rejtő Jenő Csülök névre hallgató „majdnem” írója – „az életből merítettem”. Történt egyszer ugyanis,... Bővebben