Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



Liszka, József (ed.): Monumentumok. Szakrális (és „szakrális”) kisemlékek a Kárpát-medencében [Monuments. Sacred (and “sacred”) small relics in the Carpathian Basin] Reviewed by Zoltán Magyar

Liszka, József: Monumentumok. Szakrális (és „szakrális”) kisemlékek a Kárpát-medencében [Monuments. Sacred (and “sacred”) small relics in the Carpathian Basin]. Komárom– Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet– Etnológiai...
Bővebben

Részletek

Liszka, József: Monumentumok. Szakrális (és „szakrális”) kisemlékek a Kárpát-medencében [Monuments. Sacred (and “sacred”) small relics in the Carpathian Basin]. Komárom– Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet– Etnológiai Központ, 2021, 702 p.

Five years after József Liszka published the impressive collection entitled Boundary Regions (Határvidékek), in a certain sense interpretable as a self-festschrift, containing his most important folkloristic essays, he has now published another volume, as impressive as the previous one, and also comparable in size, layout, and typography. Upon our first impression, but also having taken a closer look, we can see a paradigmatic work that can be considered as another summary of a professional career. Being placed next to each other on the shelf, these two volumes look much like the three voluminous festschrifts (similar in layout) to celebrate the 60th birthday of Ferenc Pozsony, Vilmos Keszeg, and Vilmos Tánczos, the Transylvanian trio of ethnographers; and, three being a mystic number, too, it is very likely and indeed expected that a similar volume by Liszkay will be published in the year 2026.

The Transylvanian contemporaries have achieved their paradigm-creating results during the past three or four decades by working together as a team of ethnographic re searchers and organizers, with a broad social and institutional background, giving space to a multitude of ambitious young researchers, too. As opposed to this, József Liszka has long remained a sort of a single-person institution of Hungarian ethnographic studies in Slovak ia. This, of course, is an exaggeration, since we could equally refer to the work of re searchers such as Károly Csáky, István B. Kovács, Ilona L. Juhász or Norbert Varga; yet, the Ethnological Centre at Komárno/Komár om, founded and run by Liszka to date, is a basis and a measure that has been able to define the directions of research, organize field work, as well as to summarize and publish the results in a representative way. Were it not for that, one could but mention some lonely authors; yet, as demonstrated by the example of a contemporary genius, viz. László Szeg edi from Rimavská Sobota/Rima szomb at, even comprehensive research of the highest quality will probably remain unechoed and lying in the shadow without an institutional background.

Right from the outset, one of the Eth nological Centre’s main profiles and directions for research has been the field of religious ethnology. As the founding director has also been charged with playing the role of “the nation’s (general) labourer”, this field is but one of the visible parts of his perplexingly rich work. It was Liszka who wrote a definitive manual on the ethnography of ethnic Hungarians in Slovakia; it was him, too, who wrote a gap-filling textbook on folklore and folkloristic studies when a course of ethnography had begun at János Selye University (although unduly neglected by folklore researchers in Hungary); he has been editing, for 23 years, the yearbook of the institute, a yearbook of exceptionally high quality even with Central European standards; indeed, the list might be continued, but let us mention two volumes to serve as forerunners of the subject of this review: the (1995) “The cult of holy images”. Essays on popular religious practice, and the (2000) Erected in Christian devoutness. Essays on the sacred small monuments of the Kisalföld region.8

The new book, of 702 pages, Monu ments. Sacred (and “sacred”) small relics in the Carpathian Basin, as indicated by the author in the preface, collects the relevant papers published during three decades in a “condensed” form in a single monograph volume. This is, after all, acceptable: most of the greater publications and academic dissertations are generally produced in the same fashion. Apart from matters of content, the obvious crucial question is how successful the author’s attempt at organically “condensing” the papers has been. In other words, to what extent do the original texts, spanning several decades, written from a variety of theoretical perspectives and based on ever-changing background information, as well as the newly added parts and conclusions which serve as a sort of “mortar” to bond the blocks together, form an organic and unified text? In this respect, József Liszka has undeniably excelled: it is only after noticing some of his brief remarks and browsing the bibliography that the reader realizes how many of the topics had been elaborated on earlier (e.g.  the stone crucifixes erected along highways, the cult of St. Wendelin in the Kisalföld region, the cult of St. John of Nepomuk in Hungary, the iconography of the Holy Trinity and Mary Help of Christians, the issues concerning the “sacred depot”, etc.). The book’s style, as usual, is admittedly subjective, even informal and belletristic, but nowhere does it any harm to the scientific content; it suits Liszka anyway, having become quite like a “copyrighted” feature of his (somewhat like in a number of provocative analyses by Vilmos Voigt, one of Liszka’s masters and a former teacher of his at Budapest).

In the preface, József Liszka clarifies that8 Kisalföld can be rendered as “Little Plain”, a geographical area divided between Hungary, Slovakia, and Austria, in contrast with the “Great Plain” on both sides of the River Tisza, occupying most of Eastern Hungary. Also, henceforth, Hungarian topographical names will be cited in Hungarian as well as Slovak/ German/Romanian/Serbian, etc., as appropriate. Since the paper is primarily concerned with ethnic Hungarians, topographical terms, once so cited, will be referred to by their Hungarian name only. (Translator’s notes.)

he aims at an overview of the entire Hungarianspeaking area regarding sacred small monuments, but he also emphasizes that his work is mainly based on, and illustrated by examples of, ethnic Hungarian popular culture in

Slovakia; this culture and the linguistic area, as he says, is a small universe by itself, being in contact with Western European patterns and also influenced by them in the West, but by Eastern (Greek) Christianity in the East (e.g. the upper region of the Bodrog-Tisza [Slovak Tisa] Interfluve as well as Ung [Slovak Uh]). Although this claim is generally tenable, the Eastern influ ence is not adequately demonstrated, and indeed, it may not be significant in relation to ethnic Hungarians in (Eastern) Slovakia (the pilgrimages to Máriapócs9 might be an exception). This may be the reason (apart from the apparently scarcer fieldwork carried out in Eastern Slovakia) why the overwhelming majority of data come from Western Slovakia. Or, rather, from other regions, too: the illustrative texts and images reach out far beyond the (SouthWestern) regions known as Csallóköz (Slovak Žitný ostrov), Mátyusföld (Slovak Matúšova zem), the Vág-Garam (Slovak Váh-Hron) Interfluve, and along the rivers Garam (Slovak Hron) and Ipoly (Slovak Ipeľ). Indeed, considering earlier studies and interethnic relations, it includes a number of data and parallels from Austria, Germany (Bavaria), Slovakia, Czechia and Slovenia. As for other parts of the Hung a rian linguistic space, the Transdanubian part of Kisalföld, the region called Palócföld10, as well as Vajdaság (Serbian Vojvodina)11 are represented by a wide range of illustrative samples, relying on the religious-ethnographic research of colleagues working in those regions, as well as the manuals by Sándor Bálint, a great classic figure in the field of Hungarian religious-ethnographic research, which are also concerned with Liszka’s topic. Still, the farther we go towards the East, including Slovakia’s Hun ga rian-speaking parts and also beyond the River Tisza, the scarcer and sporadic the examples given, and referred to, by the author tend to become. I will later discuss a specific formulation of this (feeling) of a gap; let us now see the unquestionable merits of the book.

When writing Monuments, József Liszka was making an attempt at producing a volume

that might also serve as a manual, i.e. highlighting the broadest possible range of aspects of the topic. That is why several distinct chapters contain information on “sacred small monuments”, a technical term attributable to him, but which has now become part and parcel of “received” wisdom in the field; also, on the sources of his topic, on the locations and methodology of the archiving process (including his own “Archive of Sacred Small Monuments”), on typology (still unclarified in several respects), and – last but not least –  on the systemic presentation of the small monuments discussed, both according to form and content. It is appropriate at this point to repeatedly refer to the exceptionally copious illustrative material presented in the volume, also including many curiosities, which is attributable to the author’s broad knowledge of the technical literature (the bibliography of the volume is almost 150 pages long) as well as the professional archive at Komárom/Komárno, itself based on extensive field work. To be sure, the publication of the volume without these features might have been almost pointless: this particular area of religious ethnography (and art history) includes visual representation to a crucial extent, much like no discussion of folk poetry is possible without presenting the given text. The volume does, occasionally, feature textual folklore sources related to sacred small monuments as illustrations, but featuring somewhat more of them might have been useful, since a variety of “founding” traditions and stories of miracles often form an integral part of the tradition around such “monuments”.

A crucial part of the book is the chapter on the typology and the terminology of sacred small monuments, partly an overview of the history of the research, but more than that: its primary goal is to clarify things. Specifically, as

  • Máriapócs is a major Greco-Catholic shrine, located in the North-East of Hungary. (Editor’s note.)
  • Palócland, a region in Northern Hungary and Southern (Central) Slovakia. (Editor’s note.)
  • Vajdaság is a region within the Republic of Ser bia, south of Hungary, with a significant percentage of ethnic Hungarians. (Editor’s note.)

long as the relevant literature is full of a range of different interpretations and readings, even professionals may go on misunderstanding each other. An example is provided by chapels erected in borderlands, which Liszka does not consider as sacred small monuments – not to mention the fact that this expression, and the concept denoted by it, varies regionally and even locally. Liszka provides the most complete and coherent classification of sacred small monuments we have seen to date, classifying them into nine major groups based on form and content. 1. Proto-monuments, i.e. natural formations considered sacred. 2. Sacred signs or constructs as elements added to existing natural formations. 3. Pictorial/figurative poles (columns/statues). 4. Calvarias (individual scenes or complete ones). 5. Crucifixes along country highways. 6. Wooden bell towers and belfries. 7. Open chapels. 8. Grave markers, headstones, death sites. 9. Miscellaneous forms, difficult to classify in any of the above groups. Although some will have a feeling of lack concerning this specific typology, or they may equally attribute too broad a sense to some categories (e.g. “chapels” vs. “grave markers”), I myself do welcome Liszka’s classificatory tables, considering them innovative and example-setting – with but a few critical remarks, especially regarding “figurative-pictorial poles”. Regrettably, the text following the tables is rather in want of more copious illustrative samples; for instance, the otherwise quite spectacular and regionally frequent belfries, as in Gömör/Ge mer, are given only half a page of discussion and but two graphic illustrations.

For the most part, nevertheless, the book is concerned with presenting the material relevant to the discussion, rather than issues of terminology. Over three hundred pages are devoted to the presentation (in thematic order) all the themes and scenes, as well as biblical and historical figures, represented by small monuments and having a public function or a multilayered sacred or pseudo-sacred meaning. Some of the sections in this grand chapter seem to almost anticipate a minor monograph (e.g. columns/statues devoted to the Holy Trinity, representations of the Holy Family, St. John of Nepomuk, St. Wendelin, or the Ice Saints); elsewhere, the analysis is not quite detailed: the author seems to have found it satisfactory to clarify the most basic facts, considering the scarcity of sites in Slovakia. A well-prepared religious-ethnographic researcher with an up-to-date knowledge of the field will notice new phenomena, too; an example is provided (connected to the “Holy Family” theme) by the iconographic representation of the “Hungarian Holy Family”, i.e. King St. Stephen, Queen Consort Gisela, and Prince St. Emeric, in a group of statues at Nagycétény/Veľký Cetín in Nyitra County (today in Nitriansky kraj/Nyitrai kerület, or Nitra Region, Slovakia). This is rather similar, we might note, to a number of medieval frescoes representing the biblical three magi (or three wise men/kings) in the form of Hungary’s royal saints, the latter representing three ages and three royal ideals on the mural paintings. Connected to representations of Jesus and the Holy Family, the author mentions Christ the Saviour, an adaptation of the Rio de Janeiro motif; indeed, the topic could possibly be given a full chapter of its own (in the book, it is part of the chapter on The most sacred heart of Jesus). The similarity between public statues depicting Jesus as the Good Shepherd on the one hand and the sacred small monuments featuring St. Wendelin on the other would be worth some discussion, as their formal similarity seems to be undeniable.

A significant number of public statues, besides the Holy Family or the Holy Trinity, represent some biblical or medieval saints. Reading Liszka’s book, one cannot fail to notice the long list, and the great variety, of these subjects. Their presentation is, quite appropriately, consistent and unitary: a brief description of their biography and legendarium is followed by an overview of their iconography and the history of their cult, and, lastly, a more or less lengthy discussion of their representational types, as well as in which geographical areas in the Carpathian Basin they are found. Besides the saints mentioned above, Saint Florian, the Plague Saints, and the Fourteen Holy Helpers are presented in a similar way, as well as “other” saints depicted in public spaces. The same is true for the “national saints” straddling the boundary between sacredness and profanity, discussed by the author as chiefly contemporary phenomena, but also recording Baroque and 19th-century forerunners. Indeed, such monuments do have an undeniable, and often almost explicit, nation-forming and identity-reinforcing role (cf. the Saints Cyril and Methodius); in fact, the primary motivation behind erecting these statues has been of this nature, apart from occasional instances of local historical rel evance.

The grandiosity of the chapter raises several additional questions for the reviewer. For example, why are the discussions of Saint Wendelin’s representations limited to the Western half of (the Hungarian-speaking parts) of Slovakia, with none of them mentioned east of Nógrád/Novohrad – one instance is recorded from the Bodrog-Tisza Interfluve, maybe as an exception that strengthens the rule? Yet, Wendelin has been the patron saint of shepherds and animal-keepers, and – socially as well as culturally – sheepherding has mainly characterized the upper regions, as far as Slovakia’s ethnic Hungarians are concerned, cf. the Palóc/Gömör/Torna traditions as well as the folk poetry and art of these regions; the Upper Bodrogköz area, while belonging to the Alföld (Great Plain) cultural region, may also be considered as part of this group. Liszka’s solution, as far as I am concerned, is not quite satisfactory: there is some Catholic population in the above-mentioned regions, albeit often mixed with other denominations. The author includes Saint Michael as one of the Plague Saints, who – being an Archangel – is defined as a mediator; perhaps more importantly, his biblical (sacred) role is not to protect people against disease, but to fight demonic forces (cf. the legend of Saint George, with whom he is rather comparable), let alone his sacred role in the cult of the dead, also accompanying the deceased persons’ soul in the otherworld.

Saint Christopher, one of the Fourteen Holy Helpers, has been devoted a thought-provoking chapter, too. Christopher (despite the small number of extant monuments) has been subject to a deep and widespread cult, including Hungarian-speaking lands, extending, indeed, beyond the Carpathian Range, as far East as Moldvabánya (Romanian Baia).12

Regarding Liszka’s book (and his overall typology), I have not found a single unambiguous statement about which category he thinks the exterior frescoes on church walls are supposed to belong; notably, if a statue in an exterior recess or an exterior Lourdes grotto adjoined to the outer walls of the church do qualify as such, then exterior frescoes of the above-mentioned type have a fair chance of belonging to the same category. These aspects are especially prominent regarding the monuments devoted to Saint Christopher, since their sheer size is directly proportional to their cultic relevance. For another example, cf. the 14th century exterior fresco on the southern wall of the church at Pelsőc (Slovak Plešivec), something that Liszka fails to mention in his discussion of national saints.

Admittedly, Liszka’s inclusion of Saint Martin as one of the national saints is more than welcome: he had been represented wearing traditional Hungarian costume, since as early as the Baroque Age, and hardly without a reason. Martin’s cult in the Pannonian region has persisted since early medieval times, and it is abundantly attested in the form of small sacred monuments in Western Transdanubia;

still, quite regrettably, Liszka’s book fails to discuss (or illustrate) these monuments in detail, although the broad-ranging and fruitful research during the past two decades, including a brief monograph by the author of this review (titled Pannonia’s Patron Saint. Saint Martin in Hungary’s cultural history), may include an amount of relevant data.  The public iconography of the holy kings and royal princesses (i.e. Elizabeth, Margaret, Kinga and Hedvig [Polish Jadwiga]) might also be expanded to a greater degree than what is referred to in this book – indeed, as for sacred and “sacred” issues, might even deserve a volume of its own. For instance, I happen to be familiar with dozens of (chiefly contemporary) public monuments asso-

12 In Suceava (Hungarian Szucsáva) County in the Romanian part of Moldova (Hungarian Moldva), not to be confused with the Republic of Moldova, sometimes referred to as Moldavia, a former “socialist republic” within the USSR, now an independent country. (Translator’s note.)

ciated with the cult of St. Ladislaus, one of my narrower fields of research; moreover, they are iconographically complex enough and historically multi-layered, too; an example is provided by the recently uncovered exterior fresco scene at Székelyszentlélek (Romanian Bisericani). In the same way, I also miss, though not as emphatically, a discussion of St. Helena, whose cult, originating in the Middle Ages and surviving in the form of sacred small monuments, also requires further research.

The volume concludes with three auto nomous and amply documented essays on “sacred depots”, the painting of sacred small monuments, and the fate of statues representing a sacred theme. One of the strongly emphasized examples mentioned in the last of these essays is the statue of St. John of Nepomuk (or, several statues of him) at village Torna (Slovak Turňa nad Bodvou). The story of the statue(s) may remind one of a piece of textual folklore, collected at the nearby village of Jablonca (Slovak Silická Jablonica) in the 1990s, presumably inspired by the reinternment of Imre Nagy[1], “ Saint Stephen was buried like that, with his face down. The statue of St. Stephen, that is. Hungarians buried him that way during the Communist era”. (cf. Magyar, Zoltán. Popular legends from Torna County, p.127.).

The reason I have quoted this small bit is that it might serve as an addition to a future monograph, a monograph that is half complete, but not entirely so. Liszka’s grand work, with its extensive preliminary methodological studies, as well as its richness of detail, provides a stable foundation upon which a much larger work on sacredness can be erected, including additional structures and decorations. Furthermore, while the author does emphasize in his preface as well as in his concluding remarks that his book is not a comprehensive monograph, it is certainly he, himself, whom we can expect to produce on the topic; specifically, a manual-like monograph to give an overall picture of the sacred small monuments to be found in the Carpathian Basin and the Hungarian-speaking lands, based on an extensive database. This is especially true because this book of Liszka’s contains but sporadic examples of the monuments of the eastern part of the Hungarian linguistic space, although the region of Székelyföld (Romanian Ţinutul Secuiesc or Secuimea, German Szeklerland, English Szé kely Land or Szeklerland), including Gyimes (Ro manian Ghimeş), also Moldva (Romanian Moldova) exhibit an exceptionally rich and unique ethnographic heritage; the same holds for other regions, somewhat neglected in the book, including Barkóság[2], Cserehát, Hegyalja, Jászság, Nyírség, Szatmár (Romanian Satu Mare), the South of Partium[3], Bánság (also known as Bánát)[4], the area around Szeged, as well as the south-western parts of Transda nubia, including the Mura-Drava Interfluve area; admittedly, the available material varies somewhat region by region. There is, thus, a task to be completed – and the very person we might expect to do the job is the author of the book himself, presenting a sort of “cathedral” of sacred small monuments, finally providing a truly comprehensive overview of this cultural heritage, surviving up to the present, in its entire typological, historical, and geographical diversity.

Zoltán Magyar

Rövid URL
ID5937
Módosítás dátuma2023. február 15.

Holec, Roman: Trianon – triumf a katastrofa [Trianon – Triumph and Tragedy] Reviewed by Attila Simon

Holec, Roman. 2020. Trianon – triumf a katastrofa [Trianon: Triumph and Tragedy]. Bra tislava, Marenčin PT, 256 p. Roman Holec has been one of the...
Bővebben

Részletek

Holec, Roman. 2020. Trianon – triumf a katastrofa [Trianon: Triumph and Tragedy]. Bra tislava, Marenčin PT, 256 p.

Roman Holec has been one of the influential Slovak historians during recent decades. His earlier research concentrated on issues of economic history, as well as assimilation, of the age of the dual monarchy of Austria-Hungary, but he was not uninterested in topics of post-1918 history. Furthermore, he has been one of the few historians who have realized that professionals must not allow “public history” to take over, – instead, they must meet the readers’ expectations by producing texts suitable to a broad audience without a compromise in professional requirements. It is in this spirit of opening towards the readership that Roman Holec has recently published some books on Andrej Hlinka or Pozsony/Bratislava Habsburgs, with a favourable reaction from both professionals and the wider audience.

Nevertheless, the Treaty of Trianon has not been a subject of special importance for Holec, but this is hardly surprising: after all, Slovak historiography in general has not been playing much attention to the Trianon issue, something that strikes the outsider as a surprise, unless we consider the range of publications emphasizing Slovak historical myths, such as a thousand years of oppression, sparkling the anti-Hungarian attitude of Slovak society, a favourite topic of which is justifying the Trianon Treaty, but which are in want of even the minimal professional standards.

The fact that Trianon has been a “nonissue” for Slovak historians derives, to some extent, from Slovakia’s winning position. Notably, from the conviction that the Treaty of Trianon, signed June 4th, 1920, was not merely justified, but so much unquestionable, too, that it cannot even be subject to professional debate. Based on this axiomatic stance, the huge Hungarian literature on Trianon has not been met with genuine professional counterarguments from Slovak side; instead, the only reaction has been to state that Trianon was a just (and justified) peace treaty, and anyone who questions this fact is a revisionist. Thanks to all of these factors, the Slovak historical literature on Trianon (I mean “officially sanctioned” historiography), after the fall of communism, has been essentially (maybe exclusively) based on Marián Hronský’s (1998) Boj o Slovensko a Trianon 1918-1920 (‘A fight for Slovakia and the Treaty of Trianon, 1918-1920’ – Trans lator’s note), which provides a range of data concerning the military and diplomatic aspects of the subject, but it is quite biased too. The main problem about Hronský’s book, however, is its afterlife, having been treated ever since as a canonical work of Slovak historiography; indeed, Hronský’s mistakes and biases have remained unrevealed even by colleagues, Holec included, who seem to be aware of how biased the book is.

The first (2020) edition of Trianon: Triumph and Tragedy contains 350 pages, which may look discouraging to the average reader; yet, the length is counter-balanced by its readability as well as the author’s use of endnotes rather than footnotes. Those who have been following Holec’s scholarly activity will find the content familiar, with the individual chapters often reflecting upon his earlier topics, such as the fate of aristocracy, the issue of the Danubian shipping lane, the image of Trianon in

Hungarian historiography, or people like Andrej Hlinka and Ľudovít Bazovský. This makes the structural composition of the book somewhat mosaic-like, characterized by a kind of duality, too. Specifically, some chapters are deeper and more analytic, providing new insights to professionals, while other chapters give a summary of individual topics aimed at the general public, without adding new results of research to the professional discourse.

Holec’s book is mostly important due to the author’s refreshingly new and co-operative/constructive approach to the Trianon issue, which is in many a way “unorthodox”. For instance, he explicitly claims – against the accepted Slovak interpretation – that Trianon was not an inevitable consequence of the socalled “oppression of Slovaks by Hungarians for a millennium” or the punishment of that oppression. Indeed, he keeps emphasizing that the extent to which Hungary was punished by the Trianon Treaty was unjust. At the same time, he also expresses his considering the historical Kingdom of Hungary’s treatment of its ethnic minorities, Slovaks included, as equally unjust. Therefore, it seems justified that Hungary was given the bill to pay by the post-war peace conference for all it had committed before 1914 or, for that matter, during World War I. Put differently, it is Hungarian nationalism that is to blame for Trianon.

The first two chapters are essentially intended to justifying this claim, providing, as it were, an inventory of the acts of Hungarian nationalism and imperial aspirations. These two chapters present the work and thought of authors such as Béla Grünwald, Jenő Rákosi, or – indeed – Alajos Paikert, but (of course) the assimilation of Slovaks in the Austro-Hungarian Monarchy is given especial attention, too. Concerning the latter case, the author partially accepts, but – on the whole – rejects the arguments put forward by Hun garian historians who have emphasized “voluntary” as opposed to “enforcedHungariani zation.

The next chapter, Defeat and the Birth of a New Europe, is devoted to the period when the First World War ended and the Czecho slovak Republic was born. Besides a tangible presentation of current affairs, a significant part of the chapter is devoted to the issue of how the boundary between Hungary and Czechoslovakia was drawn. Holec gives an overview of how the demarcation lines were being formed in a way that is rather unusual in the Slovak historiographic literature, stating that the demarcation line known as the Bartha–Hodža line was drawn along ethnic boundaries, but the state borders finalized in June, 1919, were not; instead, they were drawn south of the Bartha–Hodža line, based on poli tical considerations rather than ethnographic ones. Although this statement by Holec can hardly be considered as a merit by itself, it certainly shows the courageousness of the author, considering the fact that such views have long been regarded by Slovak historiography and public opinion as a downright questioning of Trianon itself.

As far as the events of the autumn of 1918 in Upper Hungary are concerned, there are but a small number of moments where we perceive the presentation of them somewhat biased. For example, we find it difficult to interpret what Holec means by the “terrorization” of the population of Slovakia by Hungarian troops. Sure enough, there must have occurred some instances of violent demonstrations of force, but the claim appears to be exaggerated still, raising questions such as why Hungary’s military might have terrorized the people of their own country, whom it actually terrorized – and what terror means. Yet, we get no answer. The author would have done a better job by providing specific examples – as quite a few times in his book – of what he was suggesting.

Holec gives a presentation of the Czecho slovak military occupation of the Felvidék7 and the relations between Czecho slovak authorities and the local populace during the first few weeks of occupation based on a variety of perspectives, shedding light on individual stories which, however, have universal validity, – and he does so with plasticity and empathy. He also discusses issues relating to (dis)continuity during the change of sovereignty. Moreover, although the traditional approach is that the creation of Czechoslovakia marked a sharp boundary between past and present, with the new state starting from scratch, Holec seems to see, quite appropriately, that such a view is untenable. The new Czechoslovak state was, in many ways, a continuation of the foregoing period, which was not only perceivable to those who worked in the state administration, but in many walks of everyday life, too; that is hardly surprising, given that the entire population of

Czechoslovakia had been socialized within the Austro-Hungarian Monarchy.

Holec devotes Chapter 4 to the events of 1919, specifically, the first half of that year, a period exceptionally rich in (often tragic) turns, which are often reflected upon quite diametrically by Hungarian versus Slovak historians. Yet, Holec gives an excellent solution to this difficult problem by not aiming at defending positions or giving judgments; instead, he aims – yet again – at a multi-lateral presentation of events, be it about the Pozsony/Bratislava fusillade resulting in several deaths, or the closing down of the Hungarian University of Elizabeth. He clearly understands that the strike wave across Slovakia in 1919 cannot be attributed solely to national or social motives, since these aspects supplemented and occasionally reinforced each other. He attempts at staying unbiased concerning the fusillade of February 12th, which he succeeds in, while he takes the responsibility of evaluating those events, too. While he does see (and accept) the responsibility of all participants of the demonstration, including local citizens as well as the legionaries coming to keep law and order but also knocking out the city’s Italian military commander, he still consi ders the tragic event, resulting in eight deaths, as a failure of the state administration.

Furthermore, Holec perceives, quite appropriately, that this kind of misuse of power against citizens was by no means a unique event, and that the responsibility of the contemporary Slovak political élite is beyond doubt. True, he criticizes Šrobár and his associates quite indirectly, quoting the Czechos lovak President T. G. Masaryk, who expressed his criticism regarding the growing feeling of antisemitism and the acts of violence against Hungarians in Slovakia. Our perception of lack might not be unfounded: Šrobár’s activity, his dictatorial manners and his measures against Hungarians were criticized by his own contemporaries, cf. the hundreds (if not thousands) of ethnic Hungarians deported to Illava/Ilava, and later on to Terezín.

Similarly, the author seems to fail to seize an opportunity to provide a detailed account of an armed conflict in Komárom/ Komárno on May 1st. Holec describes these events rather briefly, devoting but 3 to 4 lines to it, mentioning a letter by Lujza Esterházy, although the number of victims, amounting to between 300 and 400, might have deserved more attention. In a similar vein, the claim that the Italian officers’ disapproval was caused by the Czechoslovak authorities executing some civilians after driving back Hungarian attacks is somewhat misleading. Reading the report by Piccione, Italian commander-in-chief, there emerges a rather different picture. Piccione, while (of course) disapproving the execution of civilians, was mostly worried about how cruelly the Czechoslovak troops treated the unarmed Hungarian soldiers. As he said, “the satisfaction resulting from defeating the enemy often got bitter by the acts committed by certain soldiers during and after the battle, against the founding principles of civilization. Among the less respectable members of the army, the highly regarded feelings of patriotism and individual braveness appear to be mixed with low instincts of hatred, revenge, and destruction”.

The complexity of the issue of the change of sovereignty, including several weeks of the population’s attempts at adapting or confirming to, or rejecting, the new state, is shown via personal fates and stories. And that’s a “bull’s eye” indeed: via the stories of individuals, it becomes possible to give a shaded and detailed overview of sensitive issues such as “change of sovereignty”. It is only regrettable that Holec fails to utilize the same device, viz. the presentation of individual lives, regarding the processes of assimilation and nation change in the Austro-Hungarian Monarchy, although there are lots of fitting examples.

One of the most powerful chapters of the book is the one on Ľudovít Bazovský (Hun garian: Bazovszky Lajos), a Slovak politician of Losonc/Lučenec. The first ethnic Slovak count of the County of Nógrád/Novohrad, he was an extremely interesting and controversial person. The profile of him shown here, however, suggests a broader interpretation, exemplifying the characteristic behaviour of the contemporary Slovak political élite, including its occasional inner discrepancies and unreadiness.

The following chapter is devoted to the finalization of the Trianon borders, presenting the work carried out during the Paris peace conference, the diplomatic background of the Czechoslovak delegation, as well as the differing opinions among the members of that delegation, including the differences of emphasis between President Masaryk and Beneš,

Minister of the Interior, regarding the issue of state borders. In this respect, Holec shares the majority view in the literature, claiming that Masaryk (unlike Beneš) was not unwilling to make some concessions to Hungary; this might have been so, but one must also understand that the view contrasting a “benevolent Masaryk” with a “malevolent Beneš” is not quite evidence-based. What is closer to historical reality is the image of a pragmatic Beneš, paying attention to the general atmosphere at the Paris peace conference, with Masaryk being emotionally influenced by the predominant public feelings in Czechia. This is proved by the border conflict between Czechoslovakia and Poland, concerning Teschen (Czech Těšín, Polish Cieszyn – Translator’s note), during which Masaryk would opt for a military solution, that is, attacking Poland, while Beneš favoured diplomatic negotiations. The same claim is substantiated by the fact that Mas aryk, who would have been prepared to give up the Csallóköz region (an island between two branches of the Danube south of Po zsony/Bratislava – Translator’s note) in March, 1919, changed his mind upon the outbreak of war between Czechoslovakia and (the Soviet Republic of) Hungary, demanding the border to be fixed south of the Rivers Danube and Ipoly, and suggested a punitive occupation of Budapest itself.

While this chapter gives a relatively unbiased overview of the topic, some of the details are not uncontroversial, such as the issue of what is known as “the second demarcation line”, regarding which Holec seems unable to rise above the (Czecho-)Slovak historiographic myths. Specifically, following the tradition established by Milan Krajčovič, Marián Hronský and Jindřich Dejmek, he claims that, upon launching an attack on Hungary on April 27th, 1919, attempting to reach the so-called “second demarcation line” (i.e. Verőce – Mátr a – Mályi – Gesztely – Tállya – Sárospatak), Czechos lo vakia acted with the approval of the peace conference, writing, furthermore, that the “second demarcation line” had been laid down in the Vix (or, Vyx) Note (received on March 20th). But this view is mistaken, for several reasons. On the one hand, the Vix Note is not concerned with the demarcation line between Czechoslovakia and Hungary at all, a fact that Holec might have found out with ease. On the other hand, Slovak historiography has been unable to come up with a single authentic source to prove that the “se cond demarcation line” had indeed been approved by the peace conference. Moreover, it was Beneš himself who admitted, albeit indirectly, in a letter to Masaryk, that they had had no approval to push forward; as he wrote, “when we occupied Miskolc, we appeared to be violators of the peace agreement. I’m not entirely sure, but I guess we indeed were”. Well, it is hardly likely for Beneš to have written anything of the sort if he had been aware of the approval of the new demarcation line.

Holec pays considerable attention to the issue of the Danube as the new state border and – related to it – the status of Csallóköz, coming to the conclusion that the initial rejection of the Csallóköz populace of joining the Czechoslovak Republic (chiefly due to the creation of the Hungarian Soviet Republic) diminished, and they became more and more supportive of the idea that the region, inhabited almost exclusively by ethnic Hungarians, be part of Czechoslovakia. He seems to regard – as the most important piece of evidence – a memorandum by Samuel Zoch, Count of Pozsony and Vavro Šrobár, Minister Plenip otentiary, concerning the issue of the County of Pozsony, saying, quite literally, “the inhabitants of the island [i.e. Csallóköz – Translator’s note] keep on asking the signatory of the present text, as a representative of Pozsony County in the Government, to do all he can do within the Government to make the island part of the Czechoslovak state”. As for me, I have no doubt that there might have been Hungarians whose economic interests or political sympathies made them require precisely that. At the same time, we would be naïve to think, based solely on a Czechoslovak memorandum, that the majority of ethnic Hung arians in Csallóköz were in favour of such a decision, especially because that claim is falsified by other sources, including the attitudes of Hungarians living in Pozsony/ Bratislava, Dunaszerdahely/Dunajská Streda, or Komár om/Komárno (see, for example, the above-mentioned general strike, the fusillade of February 12th, or the events at Komárom/ Komárno on May 1st), but also by the plans of establishing a “Hungarian Republic of Csal lóköz”.

The author touches upon several further issues in the remaining chapters. These include the importance of the Danube as a navigable river and its role in determining the state border; the activity of the international commission to establish the new borders; the fate of aristocracy after Trianon (an excellent chapter indeed); the position of cities, such as Losonc/Lučenec, finding themselves on the periphery due to the new borders; or, even the speech made by Albert Apponyi before the peace conference’s audience. As in the whole book, he performs this in a sober and well-founded manner, relying on specific historical sources, just as he is concerned with Trianon’s aftermaths, including how the treaty affected Hungary’s subsequent history. In connection with this topic, and not for the first time in his book, he refers to István Bibó; specifically, Holec disagrees with Bibó, whom he otherwise appreciates, and who said that Hungary’s history between the two world wars could have taken a different course, had the peace treaty been more just and favourable for Hungary. Holec, however, considers this stance to be an example self-deception, claiming that Hungary’s political tradition had predestined the country to take an anti-democratic course, which, in Holec’s opinion, was characterized by a strong rightward trend, an authoritarian regime, the stigmatization of nonHungarians, as well as the “first anti-Semitic legal acts in Europe”. While agreeing with the image of Hungary as described by Holec on the whole (with the reservation that the infamous Numerus Clausus Act of 1920 was not followed by other anti-Semitic acts up to 1938, the use of the plural being, thus, misleading), I do not personally believe that some nations (such as Germans or Hungarians) have been a priori antidemocratic, versus others (such as Czechs), which have inherently been in possession of some democratic cultural attitude. Bibó’s argu mentation, moreover, appears plausible because the Versailles peace treaties, having divided European nations into mutually exclusive groups of “good” winners vs. “evil” losers, i.e. positively vs. negatively “discriminated” ones, had a significant impact on the history of these nations in the inter-war period.

What I consider to be a less successfully developed aspect in the book is the author’s quite negative evaluation of Hungarian historiography and the current treatment of the Trianon subject in Hungary. While it is obvious that there has indeed been a trend in Hungarian historiography, neglecting the basic scientific principles of the field, that has blamed Jews, freemasonry or the conspiracy by “background” powers, as scapegoats for Trianon – rather than making an attempt at self-reflection, a symbolic figure being Ernő Raffay. Yet, Raffay (or Gyula Popély) are not mainstream historians in Hungary: instead, they are on the periphery, even though they are read by many, and they are also promoted by the media and the government. Nonetheless, it is not them, but Ignác Romsics, Balázs Ablonczy, Miklós Zeidler (et altri), who represent the genuine academic tradition of historiography. In fact, just as one should not equate Slovak historiography with Martin Homza, department chair at Comenius University (Pozsony/Bratislava), and Holec’s supervisor, and with his views and the situation at his department.

In sum, Trianon: Triumph and Tragedy de serves to be considered positively, since Roman Holec creates his own image of Trianon on the basis of strictly professional criteria and a rich database. One may, of course, argue with him, and – indeed – one must: after all, that’s a historian’s job. One thing, however, is beyond doubt: the author approaches the topic with great empathy towards how we, Hungarians, perceive Trianon, stepping out of the traditional Slovak narrative space, providing the reader with a fresh perspective on the topic. We might as well say that Holec’s image of Trianon is one which, perhaps for the first time, brings it closer to all of us than ever before to find a consensus between Slovak and Hungarian scholars. In order to achieve this goal, it is necessary for Hungarian historians to read Holec’s book and interpret it in an appropriate way. I can but en courage them to do so, for it is worth the while.

Attila Simon

Rövid URL
ID5933
Módosítás dátuma2022. december 15.

Simon, Attila: Az átmenet bizonytalansága. Az 1918/1919-es impériumváltás Pozsonytól Kassáig [The Uncertainty of Transition:  The “Change of Sovereignties” in 1918 and 1919, from Pozsony [Bratislava] to Kassa [Košice]] Reviewed by Gergely Bödők

Simon Attila: Az átmenet bizonytalansága. Az 1918/1919-es impériumváltás Pozsonytól Kassáig [The Uncertainty of Transition: The “Change of Sovereignties” in 1918 and 1919, from Pozsony (Bratislava)...
Bővebben

Részletek

Simon Attila: Az átmenet bizonytalansága. Az 1918/1919-es impériumváltás Pozsonytól Kassáig [The Uncertainty of Transition: The “Change of Sovereignties” in 1918 and 1919, from Pozsony (Bratislava) to Kassa (Košice)]. Somorja–Budapest, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2021, 248 p.

Attila Simon has been, for quite a while, one of the best known and most productive members of the Hungarian community of historians in Slovakia.[1] The research topics of Simon, Head of Forum Minority Research Centre, concentrate on the overall history of the community, including the most important turning points during the 20th century as well as transitional periods such as the history of the “regime change” [the change from Communist dictatorship to democracy – Editor’s note] or ethnic Hungarians in Czechoslovakia3, the First Vienna Award and its consequences4, the seven years of the “Hungarian era”5, or, as now, a multi-faced presentation of the “change of sovereignties” in 1918 to 1919.

Anyone familiar with the Internet will often find that historically sensitive anniversaries frequently give rise to intense emotions, leading to tsunamis of posts which, in turn, result in increasing anger rather than contributing to clarification and mutual understanding. Yet, we might expect for the current (later) generations to be “conveniently protected” against outbursts of temper by the (fake) wisdom of posterity. On all accounts, Simon is – fortunately enough – “outdated”, not only by trying to avoid such traps of a one-sided attitude, but also by indulging in deconstructing

the expected clichés of interpretation. A fitting example of the former is that he refuses to present either Károlyi or Horthy on the basis of widespread ideological approaches. As he says, “[o]ur history is full of talented and untalented politicians; or, should I say, competent and incompetent leaders of the country. I consider both Károlyi and Horthy as incompetent, but I do believe that both of them were trying to act with having the interests of the country and the nation in mind. Well, they often did fail.” (p. 15.) Simon, moreover, thinks that “the interpretation of the past is doomed to be unsuccessful if one fails to consider the views and opinions of the people who lived back then” (p. 10.).  This view of contemporaries will often, and by necessity, contradict our presuppositions, as illustrated by the story of an elderly citizen of Rimaszombat (Rimavská Sobota), talking to a representative member of the Red Army, after it had recaptured the city, said, “if you advertize to all that it’s going to get better”, they had better recapture the area from which he usually obtained his cottage cheese in summer. It might appear as a surprise, in the shadow of national tragedy, how

Minority Research Institute often individual people are driven by understandable human considerations.

In his latest book, Simon assumes a “lower perspective” of this kind, in order to show the feelings and the perceptions of “a Hungarian of the Felvidék during the spring or summer of 1919”, when the “Trianon trauma” was starting to be perceivable, but all seemed changeable and temporary. The book discusses this “uncertainty of transition”, “from the perspective of the predominantly ethnic Hun garian population of the area between Pozsony (Bratislava) and Királyhelmec (Krá ľovský Chlmec), called Southern Slovakia today” (p. 11.). Writing his book, Simon consulted an impressive range of archival sources in Prague, Kassa (Košice), Pozsony (Brati sla va), Budapest, Besztercebánya (Banská Bystrica), Léva (Levice), Rozsnyó (Rožňava) and Komárom (Komárno); and, although the COVID pandemic caused him to cancel his planned repeated visit to Prague and the Bodrog-Tisza Interfluve, he says had at least the time to analyze the archival material he had collected earlier. Besides analyzing the most important items in the literature and various databases, he succeeded in browsing around forty issues of daily newspapers.

The population got completely exhausted by the end of the last year of the war, i.e. 1918; they suffered from a range of problems, including the lack of everyday commodities, rationing, the lack of firewood, an alarmingly increasing inflation rate, and – on top of it all – the influenza pandemic known as Spanish flu, often mentioned in the past few years. These topics, supplemented by the presentation of local events during the Aster Revolution and the riots demonstrating the deterioration of public safety, form the core of the second chapter of the book, entitled The last autumn in Hungary. Simon adopts a “local” approach: the issues of “greater politics”, which are in the focus of attention in this chapter, are presented from a local viewpoint, something we can rarely read about, including riots and lootings (in which the local national guard, intended to protect law and order, was often involved), or the interruptions in coal supply, – problems which diminished the energy and the powers of the recently formed local national councils.

The following chapter, called The Czechs are here, gives an account of the stages of occupation, and the actions, by the Czech army entering the Felvidék. What is of especial interest is the variety of ways that the locals reacted to the Czech occupiers: sometimes they greeted them enthusiastically (as in Turócszentmár ton/Martin), but sometimes with distance-keeping coldness (as in Ruttka/ Vrútky or Zsolna/ Žilina). As Simon states, this rejection did not quite derive from an unwillingness regarding change of sovereignty, but, instead, was based on the “experiences of meeting the invading troops” (p. 47.). The unruly behaviour of the Czechoslovak troops in Zsolna/Žilina, for example, totally failed to impress the population, to say the least: as expressed by a physician (who was otherwise pro-Czechoslovak), “They were but scum, completely undisciplined, giving such an unfavourable impression throughout the whole area that the entire population feels antiCzech”. In other places, though, the situation was quite to the contrary: an example is provided by Dunaszerdah ely/Dunajská Streda, where the unbridled lootings by the local mob on the 4th and 5th of January resulted in the citizens asking Czechoslovak troops for help, in order to restore security.

These local examples, in contrast with our expectations and prejudices, are definitely the most thought-provoking new bits of information in this volume. The author enumerates several nice examples to illustrate the ambiguous nature of the problem, notably, whether the transition from one “empire” to the other was peaceful. In many places, people were prepared (and devoted) to defend their homeland, including the use of armed force, which was enhanced and supported by the Hung arian government, generally stating that it was committed to defending the country’s territorial integrity, although these statements now appear to have been quite vague promises rather than specific plans of resistance. In some other places, the local citizens decided not to resist the “arrival” of invading troops using armed force. In Simons’s opinion, Károlyi’s government must have been responsible for the lack of armed home defence, including the small number of recruits, but the fact that Hungarian diplomacy “was in a vacuum”, i.e. Hungary had no internationally recognized legitimate government. Even so, he blames the “conditions of contemporary Hungarian society”, cf. p. 49. A good example is provided by the 1918 “sad Christmas at Pozsony”. At first, the press informed the public about the Pozsony Military Council’s decision on December 22nd to defend the city with armed force; next day, though, the claim was refuted. Furthermore, the backing out of the city’s citizens from actual fighting was indicated by the fact that the Pozsony (Pressburg) German Popular Council sent a letter to Hungary’s government on December 19th, emphasizing the pointlessness of resistance, as well as the material-economic damage to the city and the unnecessary bloodshed. Simon thus assumes a definitive stance against the fashionable view regarding a single person as responsible for the failure in proper military organization, substantiating his claims with appropriate examples which go to show that it was not Mihály Károlyi, prime minister and subsequently president of the republic, or Béla Linder, minister of defence, who could be exclusively blamed for the lack of organized military resistance.

The process of occupation was not taking place in the same manner and at the same time in different places, and the author summarizes the specific geographical, spatial and spi ritual aspects thereof. While the takeover of cities and towns by the Czechoslovaks was well visible and perceivable, the contact with the occupiers was but sporadic in rural areas; indeed, as Simon puts it, “for several weeks, it was but the occasional Czechoslovak patrol that reminded the population of the change of sovereignty” (p. 77.). After the long war, followed by a turmoil, the first weeks of occupation were considered by most people as a period of order and certainty – yet, the Czech presence seemed transitional and temporary.

It was February 1919 when the fragile peace came to an end: notably, that was when it was becoming clear that this territory might permanently be annexed by Czechoslovakia, followed by outbursts of violence everywhere. In Losonc/Lučenec, demonstrators wearing (Hun garian) cockades clashed with (occupying) troops, while – on February the 12th – seven citizens of Pozsony/Bratislava were shot dead by a fusillade of Czechoslovak troops. (The latter event has been a controversial subject: the tragic incident has been regarded by recent Slovak historiography as a reaction of Czechoslovak soldiers to a provocation by Hungarian civilians attacking them.) The waves of strikes kept going on, nonetheless, in Losonc/Lučenec on the following day, and subsequently, in early March, in Komárom/ Komárno and Kassa/Ko šice. According to Simon, the protests were primarily motivated by a strong demand to handle the ever-worsening social problems, rather than – as almost exclusively emphasized in the Slovak interpretation – trying to cause an outbreak of an armed uprising (although he does recognize the political goals of such protests). The resistance against the establishment of Czech oslovak rule was strengthened by drafting men into Czechoslovak military service (and immediately at that), well before the Parisian Peace Conference effectively defined the national boundary between Hungary and Czechoslovakia), resulting in intense protests as well as the fleeing to Hungary of the people involved. The recruitment, not based on realistic considerations, can also be blamed for the tragic events at Zselíz/Želiezovce on the evening of March the 20th, when youths protesting against recruitment were shot at by a strengthened patrolling division, resulting in five deaths. Besides these regrettable events, Simon provides an account of everyday manifestations of violence, including internment, primarily affecting ethnic Hungarian areas, the battles fought against the Hungarian Soviet Republic (the war between Czechoslovakia and Hungary)[2], including the breakthrough of Komárom/Komárno on May 1st, the details of which have not clarified to date; this meant a Czechoslovak attempt at occupying the part of Komárom/Komárno on the left bank of the Danube, whereby the Czechoslovak troops suffered a loss of about 20 men, but retaliated by killing an estimated three to four hundred people during the bloodshed committed against Hungarians trapped on Elizabeth Isle and the city’s fortress.

The author devotes a chapter of its own to the “anatomy” of the shift from one state to another, entitled The office and its language. In it, he discusses how the Czechoslovak state attempted to integrate the occupied territories into its own organization, including the administrative takeover via symbolic gestures (such as the replacement of Hungarian national banners by Czechoslovak ones), up to governing by decrees and the construction of a new admi nistration, a major challenge indeed for the new power or state. In Chapter 7 of the book, titled The tools of occupying a symbolic space, Simon provides an overview of symbolic measures to his audience that were evaluated higher during the period. For instance, a small crowd gathered on May 24th in Kassa/ Košice, having seen a red-white-green flag, which – after the dissolution of the crowds – turned out to be the Italian national flag. The events and trends during the transformation, i.e. the “de-Hungar i anization” and the simultaneous “Slovaki zation” of public spaces, the massive opposition from Hungarian clerks to Slovak-language public signs, the ban on celebrating the national holiday of March 15th, and the humiliation of Hungarian public statues and monuments by damaging or completely destroying them, clearly go to show how important symbolic gestures of celebration and remembrance indeed were upon the “turn of the tides”, and how massive and extensive the efforts of the new state were to enforce its own set of symbols, including the replacement of public signs and the forced introduction of their own public holidays, completely alien for the Hungarian (or German, for that matter) populace.

The book’s timeline is defined by the local events of the autumn of 1918, in a country exhausted by war and on the verge of falling apart, on the one hand; the end point is the early winter of 1919. Simon’s latest volume elaborates on a long year of radical changes, during which the ethnic Hungarian population of the Felvidék region found itself in a minority situation, as opposed to its former majority position, gradually giving up its emotional resistance to the new Czechoslovak state, assuming a stance of “pragmatic acceptance” (p. 214.). In Simon’s opinion, a major contributing factor in this respect must have been a longing for stability after a long period of uncertainty.

Boys, trust me, it is your story, too”: this dedication of the author’s, at the end of the preface, is aimed at his friends living in Bátka, his own native village – they had been trying to convince him to write a book about them, too. Well, the book is now available, and we do hope that it will be read by many of them as well as by others.

Gergely Bödők

Rövid URL
ID5927
Módosítás dátuma2023. február 15.

Kollai, István: Szlovákia királyt választ [Slovakia Elects a Monarch] Reviewed by László Öllös

Kollai, István: Szlovákia királyt választ [Slovakia Elects a Monarch]. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2021, 260 p. A central point of Kollai’s book is found in its...
Bővebben

Részletek

Kollai, István: Szlovákia királyt választ [Slovakia Elects a Monarch]. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2021, 260 p.

A central point of Kollai’s book is found in its concluding part, notably, “The foregoing chapters have discussed a number of events of the past millennium; yet, one might draw some general conclusions resulting from those events, one of these conclusions being that present (current) conflicts of interests do influence one’s view of past events. The current trends in the issue of the Hungarian minority in Slovakia results in a strategic conflict of interests between Hungary and Slovakia, which could also alter the views on the past.”

Well, that’s probably true, as shown, indeed, by this book. An important and wellknown theory of nationalism (see Karl W. Deutsch) considers it to be a tool of political elites, used by them to mobilize the masses; in order to have the capacity to mobilize, it is clearly necessary for them to construct an appropriate national ideology (cf. Elie Kedourie).

For the most part, Kollai discusses an aspect that plays a key role in achieving this aim, specifically, textbooks. Analyzing the history textbooks in Slovakia, he considers the historical events and figures that have been viewed in differing and contrasting ways in the two cultures.

The author provides an overview of most of the debated topics, using a similar methodology in each case: he examines the points of view on the given topic, paying special attention to the doubted and controversial ones. He then describes the one we find in Slovakian history textbooks from a range of historical periods, considering the similarities as well as the differences between them.

His first topic is the geographical space occupied by Great Moravia, one of the most sensitive issues. This is followed by a presentation of the Slovak interpretation of the period of the Hungarian Conquest (of the Carpathian Basin), going on to discuss the issues concerning the foundation of the Kingdom of Hungary and the co-existence of Hungarians and Slovaks in the Kingdom. Checking the details, we find some further questions of great interest. For instance, “Were the Moravians Old Slovaks?”, or “Blonde Scythians and Slavs following Avar fashions: stories of origins on unstable ground.” Also, “The Duchy of Nitra: A Slavic duchy within the Kingdom of Hungary?” – and so on and so forth. He discusses the issues concerning the patriarchal cross, the early medieval ethnic situation in the Northern Carpathian region, the debate around Máté Csák (Slovak Matúš Čák Trenčiansky), the interpretation of the Holy Crown as a Slovak symbol, the role of Slovak legions in the 1848 revolution, the Beneš Decrees, among other things.

The chapter on the problems of the Slo vakization of personal names includes a telling sentence of methodological importance: “We might as well quote Vladimir Mi náč, editor-in-chief of the Slovak Bio graphical Lexicon, who says, ‘This is our own sovereign territory that we populate with people such as

Balaša’ (Hungarian Balassa).”

Let us make it clear that the chief weakness of the book lies in its having been published in Hungarian only, although its Slovak translation would be more than welcome. The overall picture suggested by it to us, i.e. the readers, is more than interesting. These problems cannot be solved or clarified by debating historians who specialize in these particular fields, since such debates are hardly heard, if at all, outside conference venues. Yet, the primary target audience would (and should) be the two nations’ public, with the specialists of the other party playing a secondary role: specifically, national identity is mass identity.

The author’s choice of his topic is excellent: by studying textbooks, he provides an analysis of an especially relevant kind of machinery in the formation of such a mass identity. During the development process of the idea of nationalism, there have emerged several models of how national pride may pervade the folk spirit, and how estate identity and loyalty can be altered by it. One of its instruments is the all-pervasive historical glory that derives from joint past actions as examples of community identity. These must be interpreted as elements of the nation’s history, not caring about the fact that modern national identity did not exist at the time these events had taken place. Should there be gaps in the story, they must be filled, which can chiefly be achieved by assimilating the past: people or events that can – at least partially – be associated with the ethnic past of the present nation should be fully integrated into it.

Kollai gives a list of such attempts and the surrounding debates in his book, providing a detailed description of the parties’ claims and views. The reader is thus given a detailed picture of most issues concerning the nationbased “creation of history” in Slovak-Hun garian relations – more specifically, about the grandiosity of the fight for an exclusive interpretation of the past.

István Kollai is able to critically consider all of such matters because his system of values reaches far beyond them. As he writes, “Therefore, the attractiveness of the common internal inheritance of the Visegrád area greatly depends on how it is personified, which now, in 2020, appears weaker than the powerful images of common external enemies. Put differently, the collective identity of the member states of the Visegrád Group in recent years has not been inspired by their common heritage, but, instead, a common concept of external enemies, including “Brusselian” politicians and the migration problem. This may have a demoralizing effect on these societies, without any promise of stable future cooperation. It would be better to see any kind of common thinking within the Visegrád Group that is founded upon common heritage rather than a shared view of enemies, although it would certainly be a much greater and risky political challenge to accomplish.”

Furthermore, as the author says (in Footnote No. 502), “There have been ideas of co-operation between Central European nations due to external threat, none of which lasted, such as the attempt at co-operation of the nations oppressed by Russian and Austrian absolutism […], the opening attempt of Czechoslovakia fearing its end by Germany […], or the collaboration of opposition forces in Central Europe against the Soviet Union; none of them proved to be fruitful or lasting.”

Kollai thinks, therefore, that the common heritage of Slovak-Hungarian co-existence should be popularized instead. He formulates the concluding remark of his book as follows: “… it certainly is a more difficult way to im prove the relations between neighbours than creating images of a common enemy, but it might have more lasting and much betterresults.”

We must emphasize, repeatedly, that the main weakness of this otherwise excellent book is that it has not been published in Slovak, which needs to be done – and in a way that makes the book accessible to a wide range of readers (rather than published in the usual, limited, number of copies for the narrow circle of specialists). Let me repeat, national identity is mass identity. Using the Internet, in the 21st century, would make this possible at a low cost.

All we need is strong will.

László Öllös

Rövid URL
ID5922
Módosítás dátuma2022. december 15.

Kontra, Miklós – Borbély, Anna (eds.): Tanulmányok a budapesti beszédről  a Budapesti Szociolingvisztikai Interjú alapján [Papers on Budapest Speech based on “The Budapest Sociolinguistic Interview”] Reviewed by Veronika Jakab Dančo

Kontra, Miklós – Borbély, Anna (eds.): Tanul mányok a budapesti beszédről a Budapesti Szociolingvisztikai Interjú alapján [Papers on Budapest Speech based on “The Budapest Sociolinguistic...
Bővebben

Részletek

Kontra, Miklós – Borbély, Anna (eds.): Tanul mányok a budapesti beszédről a Budapesti Szociolingvisztikai Interjú alapján [Papers on Budapest Speech based on “The Budapest Sociolinguistic Interview”]. Budapest, Gon dolat Kiadó, 2021, 356 p.

This collection of papers, co-edited by Miklós Kontra and Anna Borbély, is concerned with The Budapest Sociolinguistic Interview (henceforth abbreviated as BSI; Hungarian: Budapesti Szociolingvisztikai Interjú, abbrev. BUSZI). It focusses, therefore, on the major sociolinguistic research project carried out between 1985 and 2010 by co-workers of the Hungarian Research Centre for Linguistics at the Hungarian Academy of Sciences, aiming at an exhaustive description of Budapest’s Hungarian linguistic usage, based on a broad database.

The volume contains recent (or quite recent) essays as well as earlier publications, introduced by two recent papers by Miklós Kontra. The first of his papers, entitled The History of The Budapest Sociolinguistic Interview (A Budapesti Szociolingvisztikai Interjú története), the author provides a fullscale overview of the story of BSI, starting 1985, when József Herman, the then Director of the Research Centre for Linguistics at the Academy, commissioned Kontra with starting and supervising the Hungarian sociolinguistic and dialectological research to be pursued by the Institute. Kontra, who reacted quickly, conducted preliminary research, with other fellow linguists who participated, during the autumn of the same year. Their work resulted in the completion of the first version of their research method/corpus (BSI-1, Hungarian BUSZI-1). Two years later, in 1987, based on the experience they had gained from BSI-1, they tape-recorded sociolinguistic interviews with 50 interviewees (the corpus known as BSI-2, Hungarian BUSZI-2); during the years 1988 and 1989, the corpus became even more expansive with two hundred new informants interviewed (called BSI-3-4, Hungarian BUSZI-3-4). Kontra provides a detailed description of the team’s research methodology: during the phase of preliminary work, as he informs us, the starting point was a traditional Labovian interview (Labov 1984), and each interview contained guided conversations and tests. He goes on to explain that they had used a quota sampling technique during BSI-2 (i.e. teachers, students, shop assistants, industrial employees, and skilled labour pupils, with 10 informants per each group), but BSI-3 and BSI4 were carried out in a different way: the 200 informants were now chosen in order to give a representative sample of the Budapest populace, considering age, sex, and erudition. Lastly, the author emphasizes the fact that, having recorded and coded the interviews, they had successfully created an excellent computer-based corpus of spoken language, based on BSI-2 and without a match in Hungary, by the end of the year 2009. At the same time, Kontra says, the directorship of the Research Centre expressed their wish for the interviews to be made available online. Kontra himself admits to have opposed such a move, mainly because it would have been against research ethics. He details his view in his second paper in the volume, entitled Issues of Research Ethics, saying he had contacted the Privacy Commissioner concerning the subject, who in turn informed him that the publication of the recordings, or the transcripts thereof, was illegal unless the informants had previously agreed to it; or, the recordings and the transcripts thereof might also be made public if sufficiently modified (distorted, as far as audio-visual recordings were concerned, or made anonymous, in relation to the transcripts). Based on that legal requirement, the linguists involved in the research programme did receive a written permission from ten of the informants; yet, the Institute distorted each of the fifty recordings, insisting on publicizing them in that form. In the end, the recordings failed to be publicized.

The two papers discussed above are followed by a thematic section of the volume, Introductory Essays (Bevezető tanulmányok), itself introduced by Miklós Kontra’s study Research on Living Budapest Speech (Budapesti élőnyelvi kutatások), where the author emphasizes, among other things, that research on living speech is quite different from earlier linguistic research both in its methodology and its subject. Connected to this, and indeed reflecting upon the Budapest sociolinguistic surveys, he discusses several issues, such as what characterizes any study that is to be sociologically interpretable; what the issues of data storage and data processing are; furthermore, he provides a detailed definition of what terms such as first language, observer’s paradox, elicitation, stigma(tization) and hypercorrection.

The second paper, by Andrea Ágnes Reményi, is entitled On the Coding System of The Budapest Sociolinguistic Interview. The author first describes which linguistic variables were in the focus of attention of the re searchers while designing the structure of the sociolinguistic interviews; thereafter, she goes on to produce a detailed presentation of how the computerized processing of the test results and the guided conversations had been carried out; finally, she shows what kind of phenomena one can examine, using various types of software to decode BSI-2 coded texts.

The third paper, by Tamás Váradi, The Budapest Sociolinguistic Interview, starts by the author’s overview of the preliminary work underlying BSI, devoting special attention to the problems, and some solutions, of how intonation – including pauses – could be marked and recorded. He then goes on to list an inventory of phonological, morphological, syntactic, and lexical issues (as well as the modules, or components, of the guided conversations) which have emerged during the interviews. Váradi also discusses the technical problems of digitalizing analogue magnetic tape recordings as well as converting recorded interviews to a html or multimedia format.

In his essay, entitled Average Sentence Length in BSI-2?, the fourth in the above-mentioned section, Miklós Kontra replies to a claim made in Váradi, Oravecz, and Peredy (2012), according to which “The syntactic segmentation, or the division of the BSI corpus (text) into sentences, was determined by the native intuitions of the people noting down the texts, as well as along the principles laid down in T. Németh (1991). Kontra points out, furthermore, that the linguists in charge of writing down the interviews and double-checking the transcripts did not follow any explicit regulation as far as the marking of syntactic boundaries was concerned, due to practical considerations.

The fifth, and last, essay is a recent joint paper by Anna Borbély and Csilla Bartha, BSI2: Interviewing, Recording, and Coding, in which the authors point out that the BSI-2 corpus can be used for multiple purposes.

Notably, not only is it a useful tool to analyze linguistic phenomena or variables, for which purpose it has been designed for by the linguists who had the goal of their research in mind. Instead, it has been a fruitful source of linguistic data for adherents of the social-constructivist theoretical model of sociolinguistics; as such, it makes possible to analyze the discourse-organizing and style-creating activities of field workers, too.

The second main thematic part of the volume, Analyses, contains seven sections, viz. Phonetics/Phonology, Morphology, Syntax, Lexis, Style, Discourse and Varia.

The first paper (entitled Hangtan in the Hungarian original, but corresponding to the English expression “Phonetics and Phonology” – Translator’s note), by Helga Hattyár, Miklós Kontra and Fruzsina Sára Vargha, addresses the question whether there exists a mid-high (half-close) front unrounded short vowel, viz. IPA [e], in the dialect of Budapest (Van-e

Budapesten zárt ë?)[1]. The authors approach the problem considering the perceptional and productional data collected during the relevant test questions and guided conversations of BSI-2, while also analyzing the effects of independent variables. Another paper within the same section, entitled The variability of /l/ across five professions: Research in the spoken language corpus of Budapest Socio linguistic Interview, by Anna Borbély and András Vargha, examines the variability of /l/ depending on profession (occupation), based on the guided conversations in BSI-2. The authors base their analysis on the percentage of formal L-Dropping, which results – among other things – in a falsification of a common stereotype, according to which L-Dropping is less frequent in the conversations with whitecollar professionals than in the speech of bluecollar ones.

The section called Morphology starts with a paper by Kinga Mátyus, Julianna Bokor, and Szabolcs Takács, bearing the title “I cannot possibly go to the theatre in those jeans”. A study of the variability of the [Inessive – Translator’s note] suffix (bVn) in the test tasks in BSI. The authors examine the effects of social background as well as the type of task on the usage of the standard form of the suffix (bVn) vs. its non-standard form (bV). Their statistical analyses lead them to conclude that the standard variant is used by BSI-2 informants with a degree in higher education to a significantly higher proportion than by less educated people; furthermore, BSI-2 informants have produced a significantly lower number of the standard form in the tasks focussing on slow and fast reading than in other task types. The other essay in the Morphology section, by Anna Borbély, A statistical and socio-cognitive analysis of two morphological variables in the spoken language corpus of Budapest Sociolinguistic Interview,

analyzing the occurrences of the dialectal variables –nék and jöttök in these standard forms as opposed to the non-standard variants –nák and jösztök in the spoken language, based on BSI-2. The essay shows that the use and acceptance of the relevant variables depends greatly – both across social groups and contextual styles – on how widespread they are geographically speaking as well as to what extent they are stigmatized by prescriptivists.

The following section of the volume, Syntax, opens with a study by Ilona Kassai, one of the field workers in the research project, entitled The interrogative clitic –e in Budapest usage: A pattern without value judgment.  On the basis of BSI-2 data, she concludes that the non-standard use of the interrogative clitic is mostly characteristic of urban working-class speakers, while it is least characteristic of teachers and college/university students. The only English-language paper of the volume, Loss of Agreement between Hungarian Relative Pronouns and their

Antecedents, by Dániel Szeredi, is found in this section, too. Szeredi studies the use of the re lative pronouns amely, amelyik, aki, ami in the BSI-2 corpus, contrasting the results of the research with the dogmas of prescriptive lite rature. His analysis shows that the use of amely is increasingly restricted, but it still occurs occasionally – as an archaism – in the speech of upper-(middle)-class speakers.

The section entitled The Lexicon contains but one essay, written by Miklós Kontra, viz. Word-making (The role of motivation in naming an unknown object), discussing the process of how the word kapocskiszedő ‘staple remover’ was created. First, Kontra lists the expressions used by BSI-2 informants to name the object in question; then he points out that the terminological variation was finally eliminated by the need of manufacturers and distributors, who required a a single standardized technical term.

“close e” has been a traditional symbol for Cardinal Vowel №2 in Hungarian dialectal studies, opposed to “open e” (= Cardinal Vowel №3).

(Translator’s note.)

The section called Style includes an essay by Csilla Bartha and Ágnes Hámori, entitled Style in sociolinguitics and style in interaction. Linguistic variability and social meanings in the social constructivist stylistic studies of sociolinguistics. The authors provide an interactional stylistic analysis of fourteen BSI-2 interviews, based primarily on the social constructivist sociolinguistic method. They conclude that style (as well as how and why it changes) is not determined solely by predetermined social factors or specific topics of discourse by themselves; instead, what plays a crucial role is the active strategy on the part of speakers, which keeps forming their self-presentation and discourse identity as well as their relation to their speech partner.

The next section, entitled Discourse, contains but one paper, also written by Csilla Bartha and Ágnes Hámori, called The dynamics of speech modes in interaction. The potentials of speech adaptation theory in studying social language use, in which the authors – based on social-constructivist sociolinguistics as well as speech adaptation theory – study the changes in the speech mode of a field worker, who co-worked in several interviews (partly in line with the BSI-2 guided conversation modules), with reference to the connection between the informant and the informant’s language use.

The last section of the second part, entitled Varia, contains two papers by Miklós Kontra. The first of them, bearing the title Notes on linguistic indeterminacy in BSI-2, examines the differences between the BSI-2 informants’ views on what is “linguistically correct” as opposed to their judgments concerning their own speech; this boils down to the Labovian notion of “manifest linguistic indeterminacy index” (cf. Labov 2006: 319). The se cond paper, entitled Samples gained from the two-dimensional data tests in BSI-2, in which Kontra examines to what extent the four independent variables (age, gender, job, as well as whether the informant is a native/immigrant inhabitant of Budapest) influences the BSI-2 informants concerning their responses to the oral sentence completion test data.

The brief overview above will go to show that the collection Papers on Budapest Speech based on “The Budapest Socio linguistic Interview” does indeed fill a gap in Hungarian linguistic studies: not only does it collect and systemize various pieces of information based on the first survey on living Hungarian, but the information publicized in it makes it perceivable for the reader to see the essential differences between the views and research methods of sociolinguists versus linguists working in “ivory towers”.

Literature:

Labov, William 1984. Field methods of the Project on Linguistic Change and Variation. In: Baugh, John–Sherzer, Joel (eds.): Language in Use: Readings in Sociolinguistics. Englewood Cliffs N.J., Prentice-Hall, 28–53.

Labov, William 2006. The Social Stratification of English in New York City. Second edition. New York, Cambridge University Press.

Németh, T. Enikő 1991. A megnyilatkozástípus elméleti kérdései és a szóbeli diskurzusok megnyilatkozás-példá nyokra tagolása [Theoretical issues of utterance types and the segmentation of oral discourse into utterances]. Academic Dissertation, Szeged.

Váradi, Tamás – Csaba Oravecz – Márta Peredy 2012. A Budapesti Szociolingvisztikai Interjú lexikai és szintaktikai jellemzői. [The lexicon and the syntax of the Bu dapest Sociolinguistic Interview]. In: Váradi, Tamás – Prószéky, Gábor (eds.) Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXIV. Nyelvtechnológiai kutatások. Bu dapest, Akadémiai Kiadó, 199–222.

 

Rövid URL
ID5918
Módosítás dátuma2022. december 15.

New Wine in old bottle? Classical notions of political philosophy in a changed political reality

Introduction  Undeniably, we are witnesses and sufferers of a paradigm-shift; this process has been on-going for decades of course, but it has become explicit due...
Bővebben

Részletek

Introduction

 Undeniably, we are witnesses and sufferers of a paradigm-shift; this process has been on-going for decades of course, but it has become explicit due to the climate crisis, Covid pandemic, and Russian invasion of Ukraine. These events are parts of a great historical transformation—a civilizational crisis, in other words a modernity crisis, that questions the inherited patterns in which modernity articulates itself for a given historical period. This is not a new phenomenon in modern history. A very similar crisis emerged after the First World War (1914–1918); the Great War proved to be a watershed. It dissolved the economic, social, political, and cultural patterns of 19th century capitalist civilization in a storm of blood and steel, borrowing the term of Ernst Jünger, and contemporaries lost their 19th century pseudo-religious faith in an unrestricted human progress that civilizes all spheres. An age of a modernity crisis is an epoch of calamities. It is not a calm, heart-warming historical period. We did not choose it, but rather we have been thrown into it by God or Fate, and we are condemned to live in it.

* This article was written in the framework of the project entitled The tradition of “sensus communis” in Hungarian thought: Philosophy and the public realm; public philosophy, national philosophy, national characterology – NKFIH-number: K 135 638.

The crisis of our great-grandfathers in the inter-war decades began at the completion of a world war and concluded with the end of another one. Our modernity crisis began sometime in the 1980s with globalization. The collapse of East-European bureaucratic socialism and its associated command-economy and one-party political system was a watershed between the ages of stability and instability. It was succeeded by a transitional period with a new geopolitical situation of one superpower, a world-wide emerging wave of political democracies, and faith in a bright future realized by the beneficent agency of global digitalized capitalism conquering every part of the world connected by the internet.

The problem facing us is far from being a new one. Practically, it has been accompanying us since the second half of the 19th century. Hannah Arendt, one of the most renowned political thinkers of the 20th century, put it into the center of her theory. Philosophy, according to her, finds itself in an uneasy situation from time to time. The problem is that our notions, by their very nature, are prone to becoming petrified. However, the experience is changing and the framework of the notion is static and endurable. So, at the moment a political theory’s inception, notion and experience converge. The notion is an authentic expression form of the actual, living experience that adequately interprets the reality we are living in. However, inevitably, there comes the moment when philosophical concepts lose their contact with reality; experience no longer feeds them and instead of explaining reality they enforce themselves upon it. This is the moment of the exhaustion of a philosophical tradition. What has to be done by philosophers in such uneasy intellectual situations? Their first reaction, because of the burden of tradition and the inertia of things, is to continue business as usual (i.e., insist on old inadequate notions in the interpretation of our new experiences). However, the breaking point of the philosophical tradition is reached when the discrepancy between notion and experience becomes conspicuous and unbearable. Arendt asserts that great philosophers, such as Marx, Nietzsche, and Kierkegaard, stood before the breaking point. They tried to theorize a new experience having come from a changed reality with the help of our inherited intellectual heritage.[1] However, we, living after the breaking point, are being forced to look for a new intellectual tool-box. This is a very urgent requirement in the field of political philosophy.2

The problem

The notions of our political thought have been inherited partly from antiquity and partly from early modernity.  The political thinkers of early modernity were living after the breaking point of the medieval tradition, so they had to invent a new political vocabulary and construct the tools for a new intellectual tool-box.  Certainly, as usual, it was a gra dual process. In the beginning they used the old notions but gradually filled them with new meaning. One of the best illustrations for this intellectual strategy was the way they used the idea of revolution. Originally, as Arendt points out, this simultaneously both designated the circular movement of the celestial bodies and, in political philosophy, referred to the circulation of political arrangements, which, in antiquity, inclined to corrupt from the good forms to the bad ones. Revolution, in premodern political thought, refers to the completion of the cyclical motion; it meant the restoration of the initial state, when the original good constitution prevailed again. The revolutions of modernity, contrary to the premodern situations, from the 18th century to end of the 20th century, assumed the meaning of a linear movement from a former bad state of things to a later and better arrangement. This notion involved the idea of amelioration instead of restoration.3

Like the idea of revolution, most concepts of modern political thought were invented in early modernity and associated with spatial metaphors, reflecting the fact that the territorial nation-state was the exemplary political unit of modernity to the end of the 20th century. The notion of sovereignty, albeit being rooted in medieval political thought and practice, played a central role in the political theory of Thomas Hobbes. In his conception, sovereignty transcends the community of individuals bound to each other by a hypothetic social contract and becomes an overarching Leviathan imposing itself on society. Rousseau modified Hobbes’ theory; his republicanism is based on direct democracy, but volonté generale homogenizing individual wills constitutes a transcendent sovereignty as well. One of the main axioms of modern political thought is that the only relevant frame of political community is the nation-state, the exclusive possessor of sovereignty. In other words, political space in classical modernity was guarded by the boundaries of the nation-state based on sovereignty. This was a lasting constellation that just altered in late or postmodernity, at the end of the 20th century. Jürgen Habermas writes about the coming of the constellation of post-nationalism, and Manuel Castells in his magnum opus titled The Information Age describes this new situation as the following: “(…) the growing challenge to states’ sovereignty around the world seems to originate from the inability of the modern nation-state to navigate uncharted, stormy waters between the power of global networks and the challenge of singular identities” (Castells 1997: 243–244). Castells writes on the emergence of a new kind of political arrangement that he calls “network society.”[2] The territorial state, Michael Hardt and Antonio Negri assert in their book titled Empire (2000), has already partly been replaced by a network-like postmodern empire, which with its flexible structures, can be an efficient political unit, a new response to the challenges of globalization.

We have to pose the question: what does the notion of the political mean in these circumstances, in the age of high, late, or postmodernity? Is the distinction between private realm and public realm yet tenable? Is the deconstruction or reconstruction of political space occurring?  However, the subsystems of modernity based on binary codes are not able to function properly any more. The new situation is un-interpretable with the classical notions of modernity: inner–outer and private–public. The differentiation of private space and public space has been the foundation of political philosophies since the beginning of modernity. According to this way of thought, the space of politics is a public space in which individuals strive for gaining the respect of others; opposite to this, private space is the field of particular human needs and human rights that must be separated from public space. The classical political ideas of modernity (i.e., republicanism, conservatism, liberalism, and socialism) are in common making differences between the spaces of civil and private existence.

Ulrich Beck, in his theory, asserts that there are two modernities—first and second modernity—each with different characteristics. First modernity was the age of industrial society dominated by some kind of naiveté about the possible outcomes of industrialization. The citizens of industrial democracy believed that technological decisions would not influence the foundations of social coexistence and would not change the rules of politics. It was a common belief that the harmful side-effects of technological progress could be eliminated by technological means (Beck 1997: 41). In the age of first modernity, instrumental rationalization and functional differentiation were the movers of social transformation. Instrumental rationality seemed to be a linear and one-dimensional process. The process of linear modernization had broken up the foundations of industrial society and introduced the age of reflexive modernization. While in the era of simple modernization the main social goal was to realize something with the assistance of technology, in the age of reflexive modernization the main goal is to avoid risks or side-effects that inevitably emerge during social activities based on industrial technology. So, progress is no longer a central notion.[3] It has been replaced by the effort of avoiding side-effects that cannot be localized or externalized and inevitably become globalized. Reflexive modernization is deeply sensitive to the problems of nature pollution, and one of its main consequences is the emergence of ecological rationality (Beck 1997: 16-17).

According to Beck, industrial democracy is being replaced by reflexive democracy. He also declares that the dividing line between private and public space is being elimi nated. The political institutions of classical modernity have become empty shells. The political machine of multi-party democracy is still functioning, but it has emptied. There is no real difference any more between right wing and left wing parties. The conflicts of great social groups have individualized; not social groups but individuals are struggling for natural resources with each other. That does not mean the end of politics at all, but only the demise of the old-fashioned politics of industrial modernity. Politics must be reinvented, according to Beck. Classical institutional politics must be replaced by subpolitics, which means the politicization of what Habermas refers to as “lifeworld.” Specifically in of our time, two modes of politics are running together, but this is a transitory phenomenon (Beck 1997: 138).

In our postmodern era, classical notions of political thought—legitimacy, sovereignty, and democracy—must be reinterpreted, which is the starting point of Hardt and Negri in their book, the above-mentioned Empire, which declares the dissolution of public political space. The social and political history of modernity are depicted with the notions of „disciplinary society” and “society of control” borrowed from Foucault. In the process of postmodernization, power becomes all-pervasive and total, but not in terms of the outmoded and antiquarian 20th century totalitarianism. For this power paradigm shift, Hardt and Negri introduce the notion of biopower (Hardt–Negri 2000: 23-24). In the era of globalization, nation-state is replaced by empire, which is a new subject of sovereignty and a new object of legitimation. It is not easy to define empire; in contrast to res publica, it is not a territorial entity based on the difference of inner and outer space, and it has no visible boundaries and a well-defined center. It is a complexity of different networks, and its operational logic is the opposite of that of the nation-state. The space of imperial sovereignty is not closed, but open (Hardt–Negri 2000: 183204). However, this network-like structure does not conclude in the disappearance of power and master narratives. They are existing realities, but they have modified to a large extend.

Whatever we say about the changing nature of politics, we must face the problem of the extension of political community, warns French political philosopher Pierre Manent (Manent 2001). Modern democracy is founded on two pillars: self-determination and sovereignty. Nowadays these two principles, which are connected to the notions of human rights and identity politics, are being interpreted from an individualist point of view. This development is a logical continuation of the Kantian tradition of Enlightenment, which declares that a human individual is the lawgiver of his/her own self. This conception is able to prevent the perversion of democracy into totalitarianism, but it has a grave fault. Namely, it is unable to give criteria for the desirable extension of political community. In other words it does not define the nature of the political body. Which can we reconcile with democracy: township, city-state, empire? The concept of nationality, according to Pierre Manent, has a great advantage; it solves the problem of extension and gives the criteria for the belonging to nation. However, there is a strong stipulation that nation must be defined on a republican basis, as a political community, to exclude the concept of ethnicity, which is inseparable from the homogenizing and totalitarian tendencies inherent in it.

Conclusions

The European Union, as a political entity, embodies a new challenge to the theoretical inventiveness of political philosophy. What is the nature of the EU as a political entity? Is it a federation or confederation of nation states? Is it a post-modern project, as it is suggested by some thinkers?[4] Is it a new version of political arrangement, a networkstate, thus far unknown to political history and political theory, in which sovereignty is dispersing among sub-national, national, and supra-national levels, as Manuel Castells asserts it? Or, as it was remarked by Jacques Delors, is it an un-definable project? To give a response to the challenges of this new situation is one of the main tasks of contemporary political philosophy.

Literature

Arendt, Hannah 1968. Between Past and Future. New York, The Viking Press.

Arendt, Hannah 2006. On Revolution. London, Penguin Books.

Beck, Ulrich 1997. The Reinvention of Politics. Rethinking Modernity in the Global Social Order. Cambridge-Oxford, Polity Press.

Benjamin, Walter 1969. Theses on the Philosophy of History. In: Arendt, Hannah (edited and with an Introduction by): Illuminations. New York, Shocken Books, 257–258.

Castells, Manuel 1996. The Information Age I. Oxford, Blackwell Publishers.

Castells, Manuel 1997. The Information Age II. Oxford, Blackwell Publishers.

Hardt, Michael – Negri, Antonio 2000. Empire. Cambridge, Massachusetts–London, England, Harvard University Press.

Manent, Pierre 2001. Cours familier de philosophie politique. Paris, Fayard.

Rifkin, Jeremy 2004. The European Dream. How Europe’s Vision of the Future Is Quietly Eclipsing the American Dream. Cambridge, The Polity Press.

Rövid URL
ID5914
Módosítás dátuma2022. december 15.

Citizens or non-citizens – discrimination against the Russian minority in the Baltics

Introduction In his 5,000-word essay titled „On the Historical Unity of Russians and Ukrainians,” Vladimir Putin described the collapse of the Soviet Union (USSR) in...
Bővebben

Részletek

Introduction

In his 5,000-word essay titled „On the Historical Unity of Russians and Ukrainians,” Vladimir Putin described the collapse of the Soviet Union (USSR) in 1991 as the geopolitical catastrophe of the 20th century (Stent 2022), as millions of people found themselves abroad overnight (Putin 2021). After its disintegration during this period, the USSR lost more than 25 million of its citizens, of which up to 12 million found themselves in the new Ukrainian state. Such a huge loss was suffered by Russia earlier in the 20th century after Nazi Germany invaded the Soviet Union in 1941 and unleashed a bloody war, fighting not only the regular army, but also murdering the civilian population with the help of domestic minions, resulting in the loss of at least 26 million Soviet citizens, a campaign that we can without a doubt call a crime of genocide.[1]

According to Putin, a similar disaster befell Russia in 1991, when it lost 40% of its territory, its citizens suddenly became foreigners in their original home countries, and its former neighbors suddenly became their enemies. Some of these citizens found themselves in the Baltic States and later in North American Atlantic Treaty Organization (NATO) and European Union (EU) countries, and some today make up the population of Ukraine, especially in its eastern parts adjacent to Russia. The protection of human and minority rights belongs to the basic values and requirements for joining the EU within the so-called Copenhagen political criteria. In the case of the Baltic States, which became EU members in 2004, it turns out that this fundamental condition and value is being neglected because it is the Russians. It is precisely in connection with them that the concept of non-citizen appears, which refers to residents of the Baltic states with former Soviet citizenship, claiming Russian nationality, who overnight became foreigners in their own country, only because their ancestors immigrated there after 1940 and were not ethnic Estonians or Latvians.[2]

Using analysis and comparison, we describe the status and observance of human, civil, and minority rights of this minority in the given states, based on the premise that the given states deliberately do not observe these rights and the Council of Europe, as well as the EU, do not strongly address this problem, to the point of overlooking it. In the long term, such a position is untenable; it causes and often brings insurmountable problems to the individual in their personal, professional, economic, and political lives. It can become a detonator in mutual neighborly relations, since one of the basic security interests of any state is also the protection and support of minorities reporting to it.

The position of the Russian minority in the Baltics

In Europe, but also elsewhere in the world, one cannot find a state that is ethnically homogeneous. The Baltic States, Ukraine, Russia, and Eastern Europe are no exception. From its beginnings, Russia, and subsequently the USSR, was a multinational agglomeration dominated by the Russian element. After its disintegration, the originally dominant nation suddenly became a minority (in the sense of loss of power and influence). At the time of the census (i.e. as of December 31, 2021[3]), 1,331,824 inhabitants lived permanently in Estonia, of which ethnic Estonians made up 69.4%, Russians 25.1%, Ukrainians 1.7%, Belarusians 0.9%, Finns 0.6%, and others 1.7%.[4] Spatially, the

Russian minority is distributed in the territories in the east, in the capital Tallinn, and in large cities where industry is concentrated. In Latvia, the last population census was held in 2011, according to which it has 2,067,887 inhabitants (2018 estimates indicate a decrease to 1,925,800). About 62.1% are ethnic Latvians, 26.9% Russians, 3.3% Belarusians, 2.2% Ukrainians and Poles, 1.2% Lithuanians, and 2.1% others.[5] About 70% of the population lives in cities and 30% in the countryside. Latvia is struggling with significant population decline, caused by low birth rates and high emigration. In some cities, such as the capital Riga, Daugavpils, and Rēzekne, Latvians are not even the majority.[6] Lithuania has approximately 2,795,680 inhabitants.[7] More than 83% are ethnic Lithuanian, while Poles make up 6.7% (approx. 200,000) and Russians 6.3% (approx. 175,000). Poles live mainly in the Vilnius area. Russians are most concentrated in the regions of Vilnius and Klaipėda. The Belarusian population lives in the border areas, constituting about 1.2% of the whole population.[8]

It is widely reported that Estonia and Latvia have the largest Russian minorities in Europe. Even Latvia boasts the largest number of members of national minorities in the EU. All three countries have the most complicated relationship with their Russian minorities, with the biggest issue being the citizenship status of ethnic Russians, as they have been stripped of citizenship as „descendants of the occupiers,”[9] and the use of Russian as an official and mother tongue. During the duration of the USSR, Russification took place in all three countries. Russian was the official language, it became the language of communication in all the union states of the USSR, and it was taught in schools. In Estonia, for example, the result was that only a negligible part of Estonians did not learn Russian, while every third Russian immigrant learned Estonian.

The restoration of Estonia’s independence led to an escalation of inter-ethnic conflict, as the new government was the first to adopt an anti-Russian course. First, the Citizenship Act was passed, which stipulated that only residents of Estonian nationality who were citizens or descendants of interwar Estonia could be citizens of Estonia. Subsequently, a new language law was passed in 1993, which stipulated that all positions in the public and private sectors must be filled only by people who can communicate in Estonian. State citizenship could only be obtained through naturalization, the prerequisite of which was passing the Estonian language exams, which were both difficult and—for the unemployed—very expensive.

It was only aspirations for EU membership and the need to meet all the Copenhagen criteria that led the Estonian government to soften its approach to national minorities. Publicly, the assimilationist-dominant approach of the majority ethnic group towards minorities was condemned and replaced by a narrative of equal integration, especially of the Russian minority, into Estonian statehood. Shortly after Estonia’s accession to the EU, the third report of the European Commission against Racism and Intolerance of the Council of Europe (ECRI)[10] dated February 21, 2006, stated that there was a certain shift in minority policy in Estonia and the number of people who obtained Estonian citizenship increased,[11] but that there was still a high proportion of Russians, or „persons with indeterminate citizenship,” who were unable to obtain citizenship due to the ongoing difficulty of the tests.[12] The report also criticized Estonia for not implementing a unified policy to help bring the Esto nian-speaking community closer to Russian-speaking community.[13][14] Similar findings and recommendations, strongly calling for the amendment of the Equal Treatment Act and other related laws in order to ensure the general availability and effectiveness of anti-discrimination rules, appear in the latest (i.e., the sixth) ECRI report on Estonia, published on June 9, 2022, which also states that the Russian-speaking population is still characterized by high social exclusion.[15]

Latvia, which has the highest proportion of Russians[16] among the Baltic countries, took a similar approach towards the Russian minority when it introduced a language test to obtain citizenship, which many local Russians could not pass. Of the approximately 700,000 Russians, more than half still do not have Latvian citizenship. They cannot vote, they suffer as foreigners with a residence permit, and the state puts pressure on them to naturalize or leave the country. They have the status of so-called noncitizens[17] and are descendants of Russians who immigrated to Latvia after the Second World War. Their children, born in Latvia after 1991, do not acquire citizenship automatically, but can acquire it according to the so-called simplified registration of citizenship upon the birth of a non-citizen child. According to it, the application for Latvian citizenship of such a child can be submitted by only one of their parents instead of both, which subsequently led to a decrease in newly born non-citizens to 52 cases in 2016 and 23 in 2017. A legislative initiative was launched by the president of Latvia in 2017 that would have automatically granted Latvian citizenship at the birth of children of non-ci tizens, but it failed due to lack of sufficient political support.

The question of automatically granting citizenship to non-citizens has a principled value for the Russian minority, but even so, Latvia managed to reduce the number of non-citizens from 326,735 persons in 2011, which represented 14.6% of the population, to 222,847 in 2017, which is 11.4% population of the country.[18][19] This is partly due to demographic factors and mortality, as approximately 40% of these persons are 60 and over, and partly due to the emigration of these people, which has led to a decrease in the number of naturalized, which has stabilized at approximately 1,000 persons per year. Latvian authorities report that 98% of non-citizen applicants pass the naturalization exams, but not always on the first try.[20] As for the Russian language, there was a proposal to give Russian the status of an official language. However, it was rejected in a referendum in 2012.[21] Subsequently, the Russian language began to be restricted in education, and from 2020, according to the plans of the Latvian government, all se condary schools are to be taught exclusively in Latvian.[22]

Shortly after Latvia’s accession to the EU, ECRI issued its third assessment report on the state of the fight against racism and intolerance in the country, where it states that although some progress has been made in the fight against racism through cosmetic changes in criminal or labor law, a number of recommendations related to the status minorities and racially motivated attacks on them was not implemented at all or only partially implemented. The commission noted the increasing number of attacks on minorities, stating that it could not consider the response from the authorities, including the criminal justice system, to be adequate. It also stated that the racist discourse (hate speech) of politicians and the media towards immigrants, refugees, religious minorities, such as Muslims, Jews, Roma, and especially the Russian-speaking minority, remains a problem. The commission also noted that the naturalization process had not progressed and is slow, and that a number of problems persist that prevent the full integration of the Russian-speaking population into Latvian society, including language-based discrimination in access to employment and barriers to participation in the public and political life of Latvia. In this context, the commission urged in the report that the Latvian authorities allow non-citizens to vote in local elections and take all necessary measures to ensure the participation of ethnic minorities in the political process, in politically elected bodies, and in the public service. The commission placed particular emphasis on the situation of the Russian-speaking population, with whose representatives the authorities were supposed to work on creating conditions for constructive cooperation.[23]

For now, the latest (i.e., the fifth) ECRI report from 2018 reiterates its recommendation that Latvia ratify Protocol no. 12 of the European Convention on Human Rights; recommends that Latvian authorities ensure automatic recognition of Latvian citizenship for children born to non-citizens and that Latvian authorities harmonize their civil and administrative law with General Political Recommendation no. 7 in terms of the adoption of comprehensive anti-discrimination legislation; and introduces an explicit obligation for public authorities to promote equality and prevent discrimination. For non-citizens, the report recommends securing a sufficient number of places in free Latvian language courses in preparation for their naturalization exams.[24]

The Russian minority in Lithuania has the least complicated relations. Unlike Estonia and Latvia, whose decision created a new kind of people–the so-called non-citizens– Lithuania decided on a different path and adopted the so-called zero solution (i.e., universal citizenship for all its inhabitants who lived on its territory at the time of gaining independence). However, Lithuanian became the official language and the Latin alphabet was introduced in the written text, but the Russian minority also demands Russian and the written text in Cyrillic. Lithuanians consider the Russian minority a burden and do not accept its existence. The situation is similar for the Polish minority in Lithuania, as the authorities administratively limit Polish education and the use of Polish. Poles cannot even use their Polish surnames, and all names and inscriptions are exclusively in Lithuanian. There are also problems with restitution of Poles’ property. This led Polish President Lech Wałęsa in 2011 to refuse to receive Lithuania’s highest state award, saying he was only willing to receive it after the status of the Polish minority in Lithuania improved.[25]

ECRI’s latest, fifth report on Lithuania, adopted on 18 March 2016 and published on 7 June 2016, recommends that the Lithuanian authorities take „urgent” measures to ensure that the reduction and concentration of Lithuanian language teaching in classes of national minorities, especially Polish and Russian, is taken into account in the unified language test.  The report further recommends to bring Lithuanian civil and administrative law into line with its General Policy Recommendation no. 7 so as to include references to equal treatment in relation to nationality, skin colour, gender identity, the observance of non-discrimination and that these laws content the duty to amend or abolish discriminatory provisions and the duty of public authorities to promote equality and prevent discrimination. It also recommends the Lithuanian authorities to ensure that suppliers or partners – with whom they work – observe the principles of non-discrimination as well as the obligation to amend or abolish discriminatory provisions in existing contracts or agreements.

In addition, ECRI recommends introducing legislation to suppress public funding of organizations, including political parties, that promote racism and to establish options for their dissolution, and it reiterates its recommendation to Lithuania to sign and ratify Protocol no. 12 to the European Convention on Human Rights. In the footnotes, the report states that there is currently no law on national minorities in Lithuania, as the previous law was only valid until 2010 and the Seimas has not yet adopted a new law.[26]

A huge problem, which is reflected in all ECRI reports of the Council of Europe from the last period, is the so-called hate speech against minorities, racist discourse of politicians and the media, and support for the glorification of the fascist past of these states,[27] which is perceived extremely sensitively by the Russian minority, as well as by Russia itself, as a provocation. A similar problem is the demolition of Soviet monuments dedicated to the heroes of the Red Army who fell in the fight against fascism during the Second World War.[28]

Since all three countries aspired to membership in the EU and the basic values of this grouping according to the founding treaties include the protection of human dignity, basic human and civil rights, minority rights, and the rule of law, the approach and treatment of these countries with their own minorities had to be evaluated by the European Commission, which monitored the fulfilment of the Copenhagen access criteria. From this period, for example, the decision of the European Council from March 1998 can be mentioned, in which among the political criteria conditioning the admission of Estonia to the EU, the requirement „to take measures to facilitate the natura lization process and better integration of non-citizens, including stateless children” can be read (Krejčí 2005). This requirement was included among the so-called short-term criteria with a deadline for fulfilment in the same year. In December 1999, among the political criteria in the resolution of the European Council, the demand for „the adoption of specific measures aimed at the integration of non-citizens, including language teaching and the provision of the necessary financial support” appears again with a deadline of 2000. To date, these requirements have not been met by Estonia and Latvia. Noncitizens of these countries are therefore not even citizens of the EU, since the so-called European citizenship is tied to the citizenship of a specific member state. The situation was not resolved even by the individual amendments to the founding treaties of the EU from 2009 (Lisbon Treaty), since they are based on the assumption that an EU citizen has a legal residence in a member state, which Estonia, but especially Latvia, tried to prevent.[29] This led to the fact that several hundreds of thousands of people—non-citizens without basic civil and political rights—still live on the territory of the EU.

The latest reports on the progress and protection of human rights in the EU member states in the case of Estonia state the gap between the Estonian and Russianspeaking communities that persists in education, the labor market, the environment, and media consumption.[30] In the case of Latvia, the biggest concern of the European Commission in 2010 was the group of people who arrived or were born in Latvia „during the Soviet occupation,” as well as the fact that naturalization tests did not actually faci litate the integration of these people into society.[31] In 2021, it only states that there are still non-citizens in Latvia.[32]

Similar conclusions were reached by OSCE High Commissioner for National Minorities Lamberto Zannier, who, in connection with Estonia, stated the persistent concerns of the Russian-speaking community about the future of education in the Russian language and called on the relevant authorities to take into account regional specificities with regard to the ethnic composition of society and create opportunities that the representatives of minorities can participate in decision-making process on future policies in the given area. In the case of Latvia, he pointed out again that 10.7% of persons in the country still have a non-citizen status and are thus without civil and political rights. He also criticized the reform of the school system, which deviated from the previously well-functioning model of bilingual education, recommended by the OSCE high commissioner, which of course raised concerns among national minorities— especially the Russian one. He recommended continuing the implementation of the reform so that it is inclusive and takes into account the concerns of national minorities who will be affected, and so that it does not raise concerns that it is disproportionately punishing them or disproportionately influencing them. Regarding language policy, he emphasized a pragmatic approach, following a balance between the promotion of the state language and the protection of minority languages through positive means and incentives, rather than repressive measures, as these can weaken any efforts to perceive the state language as an instrument of integration.[33]

In short, it can be said that several hundreds of thousands of stateless people live in the Baltics even after 2020, officially registered as non-citizens, pejoratively referred to as the descendants of the occupiers. On a daily basis, they encounter obstacles not only when using the mother tongue of the national minority, but also when trying to obtain citizenship by a person living in the given country since birth. Moreover, these obstructions are mainly reserved for members of the Russian minority. Latvia and Lithuania have not yet ratified Protocol No. 12 to the European Convention on Human Rights of the Council of Europe, claiming that it concerns them only minimally, despite the fact that they are regularly called for this ratification by European international human rights organizations. Lithuania does not even have a law on the protection of national minorities.[34]

Despite this, the EU has never activated Article 7 of the Treaty on European Union against the Baltic states for threatening the EU’s values, listed in Article 2 of the same Treaty, which the Union protects and on which it is based: „The Union is based on the values of respect for human dignity, freedom, democracy, equality, the rule of law and respect for human rights, including the rights of persons belonging to minorities. These values are common to member states in a society in which pluralism, non-discrimination, tolerance, justice, solidarity and equality between women and men prevail.”[35]

Cases of discrimination in the Baltics

The usual rhetoric of the EU is based on the traditional values mentioned above and is based on democracy, but according to Fábry or Yiftachel and Ghanem (Fábry 2015; Yiftachel and Ghanem 2004), the Baltic states have decided to follow a different path. After gaining independence in 1991, instead of the declared principles of democracy, they introduced the principles of the so-called ethnocracy,[36] which is most vividly illustrated by the creation of a group of non-citizens from its own residents of Russian nationality. Estonia and Latvia, in particular, began to practice a policy of revanchism and created a permanently disaffected population from the local Russians, which they fear today. They talk about this population as a threat and use it to justify their membership to NATO (Tetrault-Farber 2015).

Ubiquitous nationalist and anti-Russian rhetoric, so-called hate speech, resonates today more than ever. It is heard both by members of the majority nation and by politicians. Of the aggressive excesses of politicians, we can recall the statements of the Minister of Defence of Estonia U. Reinsal, who in January 2014 called the possibility that Estonia would be represented in the European Parliament by deputies of Russian nationality a threat and declared that the European Parliament must not turn into a forum where Estonian language policy will be attacked.35

Latvian politicians are not far behind either. As one of the initiators of the Latvian school law, I. Druviete said that Russian children should speak Latvian during games; or Member of the Parliamaent, K. Karniš called for the direct assimilation of Russian children in Latvia. The Latvian Minister of Education, K. Šadurskis even compared the Latvian school law to the situation in Alsace after the World War II, where German schools switched to the French language in 1945. Regarding the Ukrainian school law, Šadurskis said: „I have read the Ukrainian law and it seems very moderate to me…”36 The mentioned statements can be described as even milder. Aggressive hate speech contains a dehumanizing vocabulary, assigning many derogatory adjectives and names to Russians. These days, threatening signs appear on many houses of Russian-speaking residents of Latvia: „Krieviem jāmirst” (Russians must die).37 Russian-language media is also restricted, and media broadcasts directly from Russia are also banned.

The tension between the ethnic groups is exacerbated by the repeated marches of Waffen SS veterans in Latvia or the glorification of the 20th SS Grenadier Division in Estonia, about which the EU and the Western media, including the Slovak media, minorities or neighboring states. Other ethnic groups are systematically discriminated against and may face repression or violations of their human rights by state power. Ethnocracy can also be a political regime established on the basis of qualified civil rights, with ethnicity (defined in terms of race, origin, religion, or language) as a distinguishing principle. In general, the raison d’être of an ethnocratic government is to secure the most important instruments of state power in the hands of a particular ethnic group. For details see Howard 2012. remain tactfully silent. Until 2015, these „celebrations” were officially attended by the highest representatives of the state, members of standard political parties, who are also present in the European Parliament. Despite this, European politicians did not refuse to meet with these politicians, did not exclude them from their ranks, and did not activate the aforementioned Article 7 due to the threat to the fundamental rights of the EU. European Union Member States even hypocritically abstain every year from voting on the UN resolution condemning the glorification of Nazism, directed against the celebration of the Waffen SS in the Baltics, even though Latvia and Estonia are not directly mentioned in it.[37] On the other hand, the celebrations of the holidays of national minorities, especially the Day of the Victory of the Red Army over Fascism on May 9, are overlooked and obstructed by state officials.

However, the Baltic ethnocracy is the most noticeable in the area of the alreadymentioned state citizenship, from which the vast majority of persons of Russian natio nality were excluded by legislation in Estonia and Latvia after 1991. In all three Baltic States, citizenship law is based on the principle of jus sanguinis (i.e., the right of blood). It is the principle that citizenship is determined or acquired on the basis of the natio nality or ethnicity of one or both parents. Children can be citizens of a state at birth if one or both of their parents are citizens of that state by blood. It can also refer to national identities of ethnic, cultural, or other origins. From this point of view, this step can be evaluated as a clear attempt to exclude the Russian minority from political life, by preventing its access to elected positions or a referendum. This made it impossible for the Russian minority to co-decide on the future of the country. It was in Estonia and Latvia that there was a real possibility that local Russians would influence the vote on fundamental issues such as joining NATO or the EU or drastic economic reforms, precisely because of the size of this group (around 30% of the population). Therefore, it was necessary to create from this group the so-called Apolitas (i.e., people without state citizenship) and remove them from the political competition as possible opponents of the current representatives of state power (Fábry 2015).

In order to legitimize their actions against the Russian minority, the representatives of Estonia and Latvia created the fiction of the non-existence of the Soviet legal order[38] and granted citizenship only to those who were citizens in 1940 and their descendants.40 Discriminatory legislation affected the majority of Russians who came to the Baltics after[39]1940 and their descendants. Apolitas or non-citizens can obtain citizenship by naturalization after meeting complex criteria, the biggest problem of which has proven to be the language test at the level of complete primary education (Fábry 2015).

Social and economic discrimination go hand in hand with political discrimination. After 1991, many Russians lost their jobs in education, state administration, and local government. Russian non-citizens could not perform several professions from judges and notaries to firefighters. They could not participate in privatization and were also disadvantaged when employed in state enterprises. During the implementation of painful economic reforms, it was precisely the non-citizens who felt their harsh effects the most, but since they did not have the right to vote, they could not influence these reforms and decide on them in the parliamentary elections. Therefore, many non-citizens either „voluntarily” emigrated to Russia or other countries, several „assimilated,” and the older generation died out in the meantime. However, despite pressure for denationalization, the majority of Russians did not change their nationality, even after passing a language test and obtaining citizenship.

Another attack on the Russian minority in Latvia, which can serve as an example of discrimination and enforcement of ethnocracy, is the adoption of an amendment to the Law on Education in 2018, which was also approved by the Latvian Constitutional Court at the end of 2019.[40] The purpose of this amendment is to further restrict the use of the Russian language in Latvian schools, which in practice means the complete liquidation of secondary schools with the Russian language of instruction.[41] This situation concerns more than one-third of the country’s population, who consider Russian their mother tongue. Efforts to suppress the Russian language are not new in Latvia. The first restrictions appeared already in the 1990s, and in 2004, a 60:40 subject teaching ratio for the Latvian language was introduced in Russian secondary schools. However, this new legislation stipulated that at the first stage (grades 1–7) the share of teaching in the Latvian language should be at least 50%, at the second stage of basic education (grades 7–9) at least 80%, and at the third stage (10th grade and above; i.e., for se condary schools), it established the entire education in the Latvian language. There is only one school subject, i.e. subject Russian language and literature as a foreign language where the Lithuanian school law allows the so-called ethnic-cultural teaching, which means teaching entirely in Russian language. For the Russian-speaking minority, this means the complete liquidation of a number of bilingual secondary schools that taught 40% of subjects in the language of the national minority. It affects 145 bilingual schools with the Russian language, one school with Belarusian, and one with Ukrainian language. These schools have survived to this day, although they have been exposed to various forms of disadvantages, especially financial ones. In addition, this law also prohibits Russian in private schools. It is applied at lower levels from 2019 and at se condary schools from 2020 (Fábry 2020).

The reason why we can talk about this amendment as being openly discriminatory is that it is aimed solely at the discrimination of the Russian language. This law does not apply to official languages of the EU. Theoretically, this means that it is possible to open a secondary school in Latvia that will educate bilingually in Slovak, but not in Russian. That is, Latvian children have the right to bilingual education, but depending on whether or not the given language is declared by Brussels to be an official language of the EU. Therefore, neither German nor English bilingual secondary schools had to apply this law and its rules, and they continue teaching without changes.

A wave of resistance arose in Latvia against this law in the form of protest rallies, boycotts, and resistance actions. The government uses various intimidation methods against such protests, from accusations of Russian propaganda and discrediting, to limiting basic rights and freedoms in the form of restricting the right to assembly. In addition, it often arbitrarily changes the routes of pre-announced protests and the locations of rallies at the last minute. The most famous crackdown on human rights activists is the case of A. Gaponenko,[42] who was detained by law enforcement authorities just after the adoption of the new law in April 2018 and held in custody for 4 months. The formal reason for the detention was a text on the Internet. The criminal complaint against him was personally filed by the chairman of the Latvian Parliament Committee for Security and Defence A. Latkovskis. The president of the security police, N. Medzhviets, has repeatedly criticized Gaponenko as an „enemy” or an „agent of Russian influence.” He was taken into custody by the Vidzeme court in a suburb of Riga. After being detained, according to the claims of his supporters, he was beaten and kept in handcuffs for 11 hours.[43]

However, criticism also came from abroad. It was expressed not only by the OSCE High Commissioner for National Minorities Lamberto Zannier,[44] as already mentioned above, but also by the UN Committee for the Elimination of Racial Discrimination,[45] the UN Rapporteurs for National Minorities and Freedom of Expression, as well as the Council of Europe Commissioner for Human Rights.[46] The finding of the Latvian Constitutional Court, which supported the law on the grounds that national education constitutes „segregation,”[47] was also criticized, thereby violating the Convention against Discrimination in Education, the Convention on the Rights of the Child, and the International Covenant on Economic, Social and Cultural Rights.

Conclusions

The situations for Russians in the Baltics is not easy at all. After 1991, with the snap of a finger, as „descendants of the occupiers,” they were deprived of citizenship and thereby all rights arising from it, including the right to a home, despite the fact that they were born in the place of residence. They have no citizenship, not even Russian. They do not have the right to vote, work in the civil service, or serve in the army. They can neither privatize nor own land, or even travel. The attitude of the representatives of the Baltic countries towards such a population was that as a „product of the occupation” they must leave, or they must more or less merge and assimilate with the Estonians and Latvians. That is why the naturalization process was then set up to be difficult, humiliating, and bullying for many. Many of the residents affected in this way preferred emigration or decided to accept Russian citizenship and live in the Baltics as foreigners; some attempted naturalization.

With the accession of the Baltic countries to the EU, this problem was Europeanized, but without a significant shift. Non-citizens, or Apolitas, did not even become EU citizens, and thus they did not acquire the rights of an EU citizen. Therefore, they cannot submit petitions to the European Parliament, complain to the European Ombudsman, or elect members of the European Parliament. During the accession process, certain pressure was created on the side of the EU as part of the fulfilment of the Copenhagen political criteria, but also on the side of the OSCE, the Council of Europe, and Russia, which led to certain corrections in the naturalization process and even made Latvia guarantee the children of non-citizens who were born after its declaration of independence an automatic right to citizenship, but it did not lead to the elimination of the selective approach in granting citizenship, which only supported the deepening of the contradictions between the majority population and the Russian minority. Representatives of the Baltic countries justify this approach by claiming that the presence of Russians threatens the national existence of Latvians and Estonians and that Russians are Moscow’s fifth column. It raises the question of whether these nations were actually fighting for the vision of an ethnically and racially pure state. Moreover, are those ethnographers not right after all, those who claim that the Baltic nations, like Finland, are inherently isolationist, even xenophobic, and that they do not actually to lerate any foreign culture on their territory?

After the end of the accession process and the accession of the Baltic countries to the EU, the voices of critics weakened. Even if international human rights organizations write „stacks of paper” every year, describing some kind of established situation, stating the implementation or partial implementation of the last recommendations, and proposing new recommendations, the reality for the Russian-speaking minority remains the same. The EU is very lax in its commitment to the rights of Russians in the Baltics, as it itself selectively criticizes human rights violations in its rhetoric. The USA and the autocratic regimes of the Persian Gulf are spared, while Russia and China, on the other hand, are subjected to overwhelming criticism. By using such a double standard, the EU itself participates in the anti-Russian campaign and incites manifestations of Russophobia in its EU Member States, the peak of which we are witnessing these days. Moscow has been blaming Brussels for the Baltic problem with the discriminatory status of minorities for a long time, but there is no response. After all, this discrimination is also defended by Slovak soldiers, stationing in the Baltics as part of the NATO contingent as an allied commitment, and they regularly rehearse intervention scenarios to help the country in which Moscow was supposed to have provoked riots among the domestic population. Can anyone then be surprised if the continuation of such an approach would lead to intervention by the state that the national minorities consider to be their motherland?

Online references and Literature

CASE OF SISOJEVA AND OTHERS v. LATVIA (Application no. 60654/00) STRASBOURG 15 January 2007. [Online]. [cit. 2022-6-28] Retrieved from:

(https://hudoc.echr.coe.int/eng#{%22fulltext%22:[%22case%2060654/00%22],%22documentcollectionid2%22:[%22GRANDCHAMBER%22,%22CHAMBER%22],%22itemid% 22:[%22001-79022%22])

CASE OF SISOJEVA AND OTHERS v. LATVIA (Application no. 60654/00). JUDGMENT. STRASBOURG 16 June 2005. [Online]. [cit. 2022-6-28] Retrieved from: (https://www.refworld.org/pdfid/52ea6819a.pdf)

CENSUS 2011. Population by ethnicity and municipality. [Online]. [cit. 2022-6-28] Retrieved from: (http://www.osp.stat.gov.lt/documents/10180/217110/Population_by_ethnicity_municipality.xls)

CITIZENSHIP LAW. Riga, 11 August 1994. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://likumi.lv/ta/en/id/57512-citizenship-law)

CITIZENSHIP ACT. Passed 19.01.1995. Riigikogu. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://www.riigiteataja.ee/en/eli/512022015001/consolide)

CSB.GOV.LV. 2011. Statistikas Temas. [Online]. [cit. 2022-6-12].  Retrieved from: (https://web.

archive.org/web/20120129110714/http://www.csb.gov.lv/statistikas-temas/ 2011gada-tautas-skaitisana-galvenie-raditaji-33608.html)

ECRI. 2006. Third report on Estonia. Adopted on 24 June 2005. Strasbourg 21 February 2006 [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://rm.coe.int/third-report-on-estonia/16808b56eb)

ECRI. 2008. Third report on Latvia. Adopted on 29 June 2007. Strasbourg 12 February 2008. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://rm.coe.int/third-report-onlatvia/16808b58b3)

ECRI. 2016. ECRI report on Lithuania (fifth monitoring cycle). Adopted on 18 March 2016. Published on 7 June 2016. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://rm.coe. int/fifth-report-on-lithuania/16808b587b)

ECRI.  2017. ECRI report on Ukraine (fifth monitoring cycle). Adopted on 20 June 2017. Published on 19 September 2017. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://rm.coe.

int/fifth-report-on-ukraine/16808b5ca8)

ECRI. 2019. ECRI report on Latvia (fifth monitoring cycle). Adopted on 4 December 2018. Published on 5 March 2019 [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://rm.

coe.int/fifth-report-on-latvia/1680934a9f)

ECRI. 2022. ECRI report on Estonia (sixth monitoring cycle). Adopted on 29 March 2022. Published on 9 June 2022. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://rm. coe.int/6th-ecri-report-on-estonia/1680a6d5e6)

EUROPA.EU. 2022. Key facts and figures. [Online]. [cit. 2022-6-12]. Retrieved from: (https:// european-union.europa.eu/principles-countries-history/key-facts-and-figures/lifeeu_sk)

EUROPEAN COMMISION. 2019. Human rights in Estonia 2020 – national minorities and integration policy. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://ec.europa.eu/migrantintegration/library-document/human-rights-estonia-2020-national-minorities-andintegration-policy_en)

EUROPEAN COMMISSION. 2010. Country Report Latvia: Integration and Naturalisation tests, the new way to European citizenship. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://ec.europa.eu/migrant-integration/library-document/country-report-latviaintegration-and-naturalisation-tests-new-way-european_en)

EUROPEAN COMMISSION. 2021. Latvia – Country report non-discrimination 2021. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://www.equalitylaw.eu/downloads/5511-latviacountry-report-non-discrimination-2021-1-57-mb)

Fábry, B. 2015. Diskriminácia v Pobaltí a úloha NATO. In Nové Slovo. 18. máj 2015. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://www.noveslovo.sk/c/Diskriminacia_v_Pobalti_ a_uloha_NATO)

Fábry, B. 2020. Diskriminácia a zatváranie ruských škôl v Lotyšsku. In Nové Slovo. 5. september 2020. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://www.noveslovo.sk/c/ Diskriminacia_a_zatvaranie_ruskych_skol_v_Lotyssku)

Fiala-Butora, János 2020. The Controversy Over Ukraine’s New Law on Education: Conflict Prevention and Minority Rights Protection as Divergent Objectives? In European Yearbook of Minority Issues, vol. 17.

Howard, L.M. 2012. The Ethnocracy Trap. Journal of Democracy 23(4), p. 155-169. ISSN 10863214. doi:10.1353/jod.2012.0068. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://muse.jhu.edu/article/487792)

Judgement on Behalf of the Republic of Latvia in Riga on 23 April 2019-06-18 in Case No.201812-01. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://www.satv.tiesa. gov.lv/web/viewer.html?file=%2Fwp-content%2Fuploads%2F2018%2F07%2F2018-

12-01-12.-Saeimas-dep_latvie%C5%A1u-valoda-valsts-skol%C4%81s_ENG.pdf)

Krejčí, O. 2005. Pod evropským svícnem tma. Ekonom.cz. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://ekonom.cz/c1-16633250-pod-evropskym-svicnem-tma)

Language policies should accommodate diversity, protect minority rights and defuse tensions. Strasbourg, 29/10/2019 [Online]. [cit. 2022-6-12]. Retrieved from: (https://www. coe.int/ru/web/commissioner/blog/-/asset_publisher/xZ32OPEoxOkq/content/language-policies-should-accomodate-diversity-protect-minority-rights-and-defusetensions)

Latvia pushes majority language in schools, leaving parents miffed. Deutsche Welle. 8. 9. 2018. [Online] [cit. 2022-6-20]. Retrieved from: (https://www.dw.com/en/latvia-pushesmajority-language-in-schools-leaving-parents-miffed/a-45385830)

Law on Citizenship, 2 December 2010. No XI-1196 (As amended on 23 June 2016 No XII-2473). Vilnius.  [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://e-seimas.lrs.lt/portal/ legalAct/lt/TAD/7d4f43a1d63b11e69c5d8175b5879c31)

Lotyši odmítli ruštinu jako druhý oficiální jazyk. Aktuálně.cz, ČTK 18. 2. 2012 23:15. [Online] [cit. 2022-6-20]. Retrieved from: (https://zpravy.aktualne.cz/zahranici/lotysi-odmitlirustinu-jako-druhy-oficialni-jazyk/r~i:article:733757/)

Lotyšsko se obává ruskojazyčných obyvatel jako rizikového faktoru. Česká televize. 5. 4. 2015. [Online] [cit. 2022-6-20]. Retrieved from: (https://ct24.ceskatelevize.cz/svet/ 1517834-lotyssko-se-obava-ruskojazycnych-obyvatel-jako-rizikoveho-faktoru)

Moscow threatens sanctions against Latvia over removal of Russian from secondary schools. The Daily Telegraph. 3. 4. 2018. [Online] [cit.2022-6-20]. Retrieved from: (https://www. telegraph.co.uk/news/2018/04/03/moscow-threatens-sanctions-against-latviaremoval-russian-secondary/)

OSCE. 2019. Address by Lamberto Zannier OSCE High Commissioner on National Minorities to the 1229th Plenary meeting of the OSCE Permanent Council. Vienna, Austria. 23. May 2019 [Online]. [cit. 2022-6-12].  Retrieved from: (https://www.osce.org/ files/f/documents/9/b/420572.pdf)  

Overview of migration statistics 2016-2020. s. 22-23.  [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://issuu.com/settleinestonia/docs/randestatistika-eng-issue/24?ff)

Pavlenko, Aneta 2011. Language rights versus speakers’ rights: on the applicability of Western language rights approaches in Eastern European contexts. In Language Policy 10: 37–58.

Porušování lidských práv je třeba odsoudit kdekoli ve světě. Také v Litvě”. Vaše věc. 25. 5. 2012. [Online] Retrieved from: (http://vasevec.parlamentnilisty.cz/vip-blogy/porusovanilidskych-prav-je-treba-odsoudit-kdekoli-ve-svete-take-v-litve)

Putin, V. 2021. O historickej jednote Rusov a Ukrajincov. Slovensko-ruská spoločnosť. [Online]. 15.7.2021 22:08:54 [cit. 2022-6-28].  Retrieved from: (http://www.srspol.sk/clanekvladimir-putin-o-historickej-jednote-rusov-a-ukrajincov-22663.html)

RAHVALOENDUS.EE. 2022 [Online]. [cit. 2022-6-12].  Retrieved from: (https://rahvaloendus.ee/ et/uudised/rahvaloendus-eesti-rahvaarv-ja-eestlaste-arv-kasvanud)

Stent, A. 2022. The Putin Doctrine. A Move on Ukraine Has Always Been Part of the Plan. In Foreign Affairs [Online]. January 27, 2022. [cit. 2022-6-28]. Retrieved from: (https://www.foreignaffairs.com/articles/ukraine/2022-01-27/putin-doctrine)

Tetrault-Farber, G. 2015. Latvia’s Russia Fears Rooted in History. The Moscow Times. June 14, 2015 [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://www.themoscowtimes.com/ 2015/06/14/latvias-russia-fears-rooted-in-history-a47372)

UN CERD. Concluding observations on the combined sixth to twelfth periodic reports of Latvia. Adopted by the Committee at its ninety-sixth session (6-30 August 2018). 30 August 2018. [Online]. [cit. 2022-6-12]. Retrieved from:  (https://tbinternet.ohchr.org/

Treaties/CERD/Shared%20Documents/LVA/CERD_C_LVA_CO_6-12_32235_E.pdf)

Wright, Sue 2012. Language policy, the nation and nationalism. In Bernard Spolsky (ed.): The Cambridge Handbook of Language Policy. New York, Cambridge University Press, 59–78.

Yiftachel, O. – Ghanem, A. 2004. Understanding ‘ethnocratic’ regimes: the politics of seizing contested territories. In Political Geography. Volume 23, Issue 6, August 2004, pp. 647-676. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://doi.org/10.1016/j.polgeo.2004.04.003)

References in Cyrillic:

Александру Гапоненко грозит восемь лет лишения свободы. 23 апреля 2018, 9:09. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from:  https://izborsk-club.ru/15099

В Латвии утвердили поправки в закон об образовании без русского языка. Глава Латвии утвердил поправки в закон об образовании. 02.04.2018 21:15 [Online] [cit. 20227-4]. Retrieved from: https://rg.ru/2018/04/02/v-latvii-utverdili-popravki-v-zakon-obobrazovanii-bez-russkogo-iazyka.html

Военного министра Эстонии обвинили в разжигании ненависти к русским. Rosbalt.ru. 19 января 2014. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://www.rosbalt.ru/ world/2014/01/19/1222792.html)

Евродепутат Кариньш призвал ассимилировать русских детей в Латвии. 20 сентября 2018 [Online] [cit. 2022-6-29]. Подробнее: (https://eadaily.com/ru/news/2018/ 09/20/ evrodeputat-karinsh-prizval-assimilirovat-russkih-detey-v-latvii)

Министр образования Латвии: Школьная реформа не оставит почвы для „русского мира”.  2

октября 2018. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://www.eurointegration.com.ua/rus/interview/2018/10/2/7087457/)

Rövid URL
ID5907
Módosítás dátuma2022. december 15.

Robert College During the Years of Conflict 1908-1918

Introduction “At the center of the world, all the lends around thee, orient and occident, with their best, have crowned thee.” The song begins with...
Bővebben

Részletek

Introduction

“At the center of the world, all the lends around thee, orient and occident, with their best, have crowned thee.

The song begins with the lines, “at the center of the world,” which many Robert College students sing at their graduation ceremonies and the alumni of the college sing at their meetings. This chant was initially derived from the American College for Girls (Kaya 2022: 9). However, a much more complicated heritage should come to people’s minds regarding Robert College. This heritage includes the College for Girls and American Hospital, Nursing School, and Bosphorus University (in Turkish: Boğaziçi Üniversitesi).

However, in addition to the educational heritage and objectives of the college, during the first two decades of the 20th century, its role dramatically changed. Starting during the Balkan Wars, the role of the Robert College became more than an institution of education. Moreover, when the Great War came home, both the college itself and the people studying and working in the college started to play a critical role in shaping Turkish–American relations and the destiny of the war for both states.

Regarding Robert College, there are several different studies covering multiple issues.[1] One of the most important among those studies is the memoirs of the college’s former presidents, especially the first three presidents: Cyrus Hamlin, George Washburn, and Caleb Gates.[2] Apart from these primary sources, there are also many se condary sources in Turkish and English about the college and its history.[3] However, regarding the wartime years, despite some valuable sources, such as the memoir of President Gates and several chapters from a limited number of books, almost all focus on the daily lives of the college’s students, instructors, or the presidents.

Therefore, this paper mainly tries to provide a different perspective on the role of Robert College in wartime. The main argument is that from the First Balkan War to the end of the Great War, Robert College acted as a diplomatic tool between the US and the Ottoman officials to maintain Turkish–American bilateral relations. In other words, the college and its heritage were among the most significant reasons for both sides not to go to war.

A Short History of the College and Its Importance in Turkish–American Relations

Robert College was founded in İstanbul in 1863. In 1932 its administration merged with that of its sister college, the Home School for Girls at Constantinople (later called the American College for Girls and Constantinople Women’s College), which was founded in 1871 under the joint presidency of Paul Monroe (Sabev 2014:19). It was founded at a time when the empire was taking part in the Concert of Europe after the Crimean War (1854–1856) and the Conference of Paris in 1856 (Davison 2021: 294). The Robert College became the oldest American institution of education in a foreign country. It was founded as a Christian and American institution and since then has given many students a Christian education (Sabev 2014: 19-20). Moreover, one of the distinct features of the students is that they come from different identities, races, religions, and backgrounds.

The Ottoman relations with the United States date back to 1803, with the establishment of the first US consulate in Smyrna (in Turkish İzmir). However, the first officially mutual attempt to build a diplomatic tie between these states was with the appointment of David Porter to the empire in 1831. Starting in 1882, both expanded their relations until reaching the embassy level in 1906 (Kaya 2022: 15). Moreover, the establishment of Robert College should be counted as one of these attempts. In other words, it was a way of building relations with the Ottoman Empire.

The college’s founders, Christopher Rheinlander Robert, a wealthy New York merchant and philanthropist, and Cyrus Hamlin, a Protestant ex-missionary, considered themselves cultural ambassadors to the Ottoman Empire. They acted with this attitude (Gür 2011: 49). By referring to “cultural ambassadors,” they believed that their visibility and contact with the local population were more significant than the American consulate’s (Gür 2011: 49). Thus, for the United States and the founders of the college, it was not like any regular college; instead, it meant more. It indeed reflected the cultural representation of the United States in the Ottoman Empire. To put it another way, the college was critical of the United States’ missionary activities in the Ottoman capital. However, it should be noted that although Robert College was founded by a former missionary of the American Board of Commissioners for Foreign Missions (ABCFM), and based on the interactions built by the ABCFM in the whole empire, it was by no means attached to the Commission (Sezer 1999).

Nevertheless, this cultural embassy of the United States acted following its founding principles and aims during both the Balkan Wars, and more importantly, during the Great War. While it functioned as a bridge between the empire and Balkan states during the Balkan Wars, it contributed to preserving peace between Americans and the Ottomans during the Great War.

The Young Turks and the Balkan Wars

The period of Caleb Gates’ presidency was one of the most turbulent times in the history of Robert College. The college was not only a multi-religious institution but also a multi-national one. From Armenians to Bulgarians, the ethnicity of the college’s members was indeed diverse. Therefore, the period of 1908–1918 was challenging for the college to survive. However, before the Balkan Wars and the First World War, the influence of the Young Turks movement on the college and its existence were as significant as the wars.[4]

The year 1908 was decisive to see the Young Turks come into prominence from the Committee of Union and Progress (CUP; in Turkish: İttihat ve Terakki Cemiyeti). They were delegates of contemporary ideas and concepts, so they were generally referred to as reformers led by Talat Pasha, Enver Pasha, and Cemal Pasha (Gates 1940). In his memoir, Gates pointed out that when Enver Pasha was the minister of the interior and grand vizier, Gates had a chance to talk with him about some problems regarding the college (Gates 1940). Moreover, according to Gates, Enver always treated him with “exceptional kindness,” although he once said to the American ambassador, “Dr. Gates is always preaching!” (Gates 1940). From what the president mentioned, the relationship between Enver and Gates was not puzzling; instead, Enver repeatedly said to Gates that whenever the college had a need, he would be there for them (Gates 1940). Despite this relatively friendly relationship between the president and Enver Pasha, the Balkan Wars was the starting point of turbulent times for the Gates administration. The First Balkan War broke out in 1912. It coincided with the 50th anniversary of Robert College’s founding. There had been a plan to celebrate this jubilee by assembling alumni and friends from different countries on Founder’s Day, March 23. However, the war conditions caused the college presidency to mark the occasion more modestly by simply presenting exercises on the campus (Gates 1940).

It was almost inevitable that life in the college would be negatively influenced. In 1912, only 65 of 413 students were Turkish, while 179 were Greek and 55 were Bulgarian.[5] Therefore, because Turks were the minority, and more importantly, the Greeks, Armenians, and Bulgarians composed the majority, President Gates worried about possible conflicts between students from these nationalities (Sabev 2014). Gates stated: “Their respective nations were at war. Students and teachers were being called for mi litary service, and many were anxious to know the fate of their families. The boys read the papers eagerly and circulated all sorts of rumors” (Gates 1940). Despite all these possible negative situations in İstanbul regarding the Balkan Wars, the college did its best to sustain a peaceful atmosphere among students. However, the most crucial reason was that students were also primarily residents and compatible despite the multinationality of the college population. Even during the war, a student from one Balkan country said to his friend from an enemy country: “If I were to meet you in the mountains of Macedonia, it would be my duty to shoot you, but here we will live like brothers” (Sabev 2014). This is one of the examples to show how the students and the administration of the college did their best to preserve peace in the college.

The Great War and the College

Even the First World War was a more challenging experience for the college’s student body and administration units. After the Balkan Wars, the Ottoman Empire went to war as an ally of the German Empire. This time, the college faced a series of more complicated problems than it had during the Balkan Wars, when the main issues of the college were food supply, heating, charges of espionage, and the possibility of a seizure of the buildings by the Ottoman officials or military. President of the School of Engineering Lynn Scipio indicated in his memoirs that the school was searched from time to time by Turkish and German authorities to understand whether or not the college had radio equipment (Kaya 2022). In addition, according to Gates, Turkish officials requested several times the technological equipment of the college used in the war (Kaya 2022). However, these problems were not the only issues for Robert College.

As an American missionary institution, Robert College played a crucial role for the United States in sustaining its diplomatic and cultural missions. Before the US joined the war, the main question was whether Robert College would continue its education. With all of President Gates’ efforts and thanks to his friendly relations and discussions with the Young Turks, Robert College continued its education despite all negative influences of the war. However, with the increase in the possibility that the US might enter the war against the Ottoman Empire, education process became more complicated. The German ambassador in Washington announced that if the United States and the Ottoman Empire fought with each other, every American institution in the empire would be closed (Gates 1940). However, after Gates received a guarantee from the Young Turks and Henry Morgenthau, who served as US ambassador to the Ottoman Empire from 1913 to 1916, he told the students that the college would not close (Steiner 2015). He wrote that the “College is to open, as usual, on September 15. The conditions are about as dark as they could be… Our hearts have been wrung almost to insensible by the tales of sufferings that we are not permitted to relieve…” (Gates 1940).

At this point, Gates mentions in his memoirs the importance of his friendly relationships with Turkish officials and Henry Morgenthau. He indicates that they were most fortunate in their ambassador and his efforts to protect the nation’s interests and the college itself (Gates 1940). The president and the ambassador were close friends, and they met several times a week during Morgenthau’s appointment to the empire. This closeness was significant to protect the college because the ambassador was also a good friend of the US President Woodrow Wilson; the ambassador resigned from his duty to support Woodrow Wilson’s presidential campaign. At the same time, Morgenthau had close connections with three leading Young Turks of the CUP: Talat Pasha, Enver Pasha, and Cemal Pasha (Steiner 2015).

Therefore, his attitude and influence contributed to preserving the neutral mood between the United States and the Ottoman Empire during his mission. Thus, he played a significant role in protecting the interests of Robert College. After he told President Gates that he had to resign from his mission because of the political campaign of President Wilson in the US, Gates pointed out the potential danger for the college in his leaving his post at such a critical time (Gates 1940).

Wartime Diplomacy and the Importance of Robert College

After Morgenthau’s assignment, the tensions between the United States and the Ottoman Empire were expected to escalate by both authorities and the students at Robert College. He built a “working trust” with the large international community in İstanbul and important Turkish people (Steiner 2015). The next US ambassador to the empire was Abram Isaac Elkus. However, more important than his assignment is that another development appeared that would influence the relations between the US and the Ottoman Empire and the destiny of the college: the entrance of the United States into the Great War. These two countries did not have a war history (Gür 2011: 77). This image was at the core of the Ottoman approach to the United States and the existence of the college. They were so distant from each other, so both countries did not feel any threat. Moreover, for the empire, the United States followed neutral politics compared to other belligerent nations. Because no aggressive attitude was taken against the Ottoman Empire, diplomatic and cultural relations remained peaceful until the US declared war against Germany (Gür 2011).

In his speech, Woodrow Wilson did not mention the name of the Ottomans. Instead, he directly declared war on Germany. One of the most important reasons for this was the long-established diplomatic and educational interests of the United States in the empire. Most were missionary activities, and Robert College was one of them. Henry Morgenthau once noted that these institutions symbolized “the American spirit at its best” and gave it influence in the region (Laderman 2019). Wilson’s advisor, Cleveland Hoadley Dodge, visited the White House on the days before Wilson declared war on Germany, warning him not to declare war on the Ottoman Empire (Laderman 2019). He was not only the president’s advisor but also a close friend of Caleb Gates, and Gates and Dodge met several times during the sensitive times between the United States and the Ottoman Empire.

Furthermore, according to James L. Barton, one of the missionaries to the Ottoman Empire, Woodrow Wilson had sympathy and interest in the American institutions in the empire and their missionary activities. He considered them the most vital interests of America in the Near East (Laderman 2019). American decision-makers knew that a direct war against the empire would lead to the disappearance of these long-standing and organized institutions, or at least it could damage the scope of their activities. Therefore, the American image, popularity, and influence created by such missionary schooling could suffer (Kaya 2019).

President Gates mentioned those times in his memoir by writing: “I had often asked myself how it came to pass that in such extraordinary circumstances, when the US was at war with Turkey’s ally and when, under pressure from Germany, Turkey had broken off diplomatic relations with our country, the American colleges in Constantinople, Smyrna, and Beirut were anomalously allowed to continue” (Gates 1940).

From what the president wrote, despite the US’s neutrality towards the Ottoman Empire, the empire had broken its official diplomatic relations with America. The Ottoman government permitted American citizens who wanted to leave the country only until July 15, 1917, to do so. This was a difficult time for the college, its students, and its professors. However, despite the broken diplomatic ties, Robert College remained the only institution that permitted students to continue their education. While all French and British institutions were closed, President Gates had a conversation with Talat Pasha, and Talat told Gates that if they had any difficulty, they could come to Talat Pasha for help (Gates 1940). Therefore, despite all of the college’s challenges and the rising tensions between the United States and the Ottoman Empire during wartime, the college could survive with possibly minimum damage.

Conclusions

For the empire and Robert College, 1908–1918 was a difficult period. Despite the college being multi-national and having most of its students’ nationalities at war with each other during the Balkan Wars, it is easy to say that President Gates and his students managed this period as well as they could have. When the Balkan Wars ended, another catastrophic challenge appeared, the Great War. The United States had long-standing missionary activities and institutions in the empire, and they have valued these institutions more than official diplomatic representations. Moreover, the college should be counted as the most important educational institution throughout the empire. America declared war on Germany on April 6, 1917. Though America declared war on Germany, she did not declare war on the Ottomans because the US feared for her schools and missionary interests in the empire (Ahmad 2011).

Thus, this paper mainly examined the role of Robert College in shaping US– Ottoman relations, especially during the First World War. The essential argument was that because President of Robert College Caleb Gates could achieve friendly relations with Ottoman officials and the United States was aware of the importance of missionary activities, a direct war between these two countries could be prevented. In other words, during wartime, Robert College was one of the most crucial diplomatic tools to sustain American–Ottoman relations. Consequently, with the help of the connections among important figures, such as Morgenthau, Gates, Wilson, and Dodge, with Turkish officials, such as Enver Pasha and Talat Pasha, the United States and the Ottoman Empire did not go war to with each other directly.

Literature

Ahmad, Feroz 2011. Young Turk Relations with the United States, 1908–1918. In: Criss, Nur Bilge – Elsenbel, Selçuk – Greenwood, Tony – Mazzari, Louis (eds.): American– Turkish, Encounters Politics, and Culture, 1830–1989, 83-100.

Davison, Roderic 2021. Tanzimat Döneminde Osmanlı Diplomasisinin Modernleşmesi. In: İnalcık, Halil and Mehmet Seyitdanlığlu, Mehmet (eds.): Tanzimat: Değişim Sürecinde Osmanlı İmparatorluğu. İstanbul, Türkiye İş Bankası Kültür Yayınları.

Gates, Caleb Frank 1940. Not to Me Only. Princeton University Press.

Gür, Aslı 2011. Robert College: Laboratory for Religion, Shrine for Science Transculturation of Evangelical College Model in Constantinople. In: Criss, Nur Bilge – Elsenbel, Selçuk – Greenwood, Tony – Mazzari, Louis (eds.): American–Turkish, Encounters Politics, and Culture, 1830–1989, 48-61.

Hamlin, Cyrus 1877. Among the Turks. New York, Robert Carter and Brothers.

Hamlin, Cyrus 1893. My Life and Times. Boston-Chicago, The Pilgrim Press.

Kaya, Önder 2022. Dünyanın Tam Orta Yerinde Robert Kolej: İmparatorluktan Cumhuriyete Bir Okulun Tarihi. Kronik Kitap.

Kaya, Tuğçe 2019. ABD Birinci Dünya Savaşı Sırasında Neden Osmanlı Devleti’ne Doğrudan Savaş İlan Etmedi? Amerikan Gizli Belgeleri Üzerine Bir İnceleme. Journal of Modern Turkish History Studies, XIX/39 (Güz/Autumn), 533-562.

Makdisi, Ussama 2002. Ottoman Orientalism, in American Historical Review, Volume 107, Issue 3, June 2002, 768–796.

Laderman, Charlie 2019. The Wilsonian Solution. Oxford Scholarship Online.

Sabev, Orlin 2014. Spiritus Roberti: Shaping New Minds and Robert College in Late Ottoman Society (1863–1923). Boğaziçi Üniversitesi Yayınevi.

Sezer, Ayten 1999. Atatürk Döneminde Yabancı Okullar (1923–1938). Ankara, Türk Tarih Kurumu Yayınevi.

Steiner, Pamela 2015. Henry Morgenthau’s Voice in History. The Journal of Psychohistory, 42(3), 200.

Ulusoy, Şaban 2005. Robert Koleji ve Yabancı Okullara Yönelik Atatürk Döneminde Yapılan Düzenlemeler. Van, Yüzüncü Yıl Üniversitesi Yayınevi.

Washburn, George 1909. Fifty Years in Constantinople, and Recollections of Robert College. Sastri Press.

Rövid URL
ID5901
Módosítás dátuma2022. december 15.

The Usage of the Common Sense in the Public Philosophy of European Modernity

Introduction When the structure of the scholarly public sphere with the social embeddedness of philosophy and the philosophers experiences a transformation, the self-interpretation of the...
Bővebben

Részletek

Introduction

When the structure of the scholarly public sphere with the social embeddedness of philosophy and the philosophers experiences a transformation, the self-interpretation of the philosopher can be renewed with benefits for philosophical thinking in general. In these situations it is necessary to rethink both the relationship of philosophy and praxis, and philosophy as a kind of praxis. The re-interpretation of the essence of philosophical thinking and its relation to the praxis leads to re-thinking the relationship of thinking and acting in general, which is the core of the problem of human nature. The task of the re-interpretation of the role of philosophy is fulfilled by philosophers, based on the reflection of its own past. A special relationship between philosophy and history of philosophy appears here. It is what was emphasized by Hans-Georg Gadamer—who will be an important reference in the last part of my paper—in the following sentences:

It is part of the elementary experience of philosophy that when we try to understand the classics of philosophical thought, they of themselves make a claim to truth

* This article was written in the framework of the project entitled The tradition of “sensus communis” in Hungarian thought: Philosophy and the public realm; public philosophy, national philosophy, national characterology (NKFIH-number: K 135 638).

that the consciousness of later times can neither reject nor transcend. The naive selfesteem of the present moment may rebel against the idea that philosophical consciousness admits the possibility that one’s own philosophical insight may be inferior to that of Plato or Aristotle, Leibniz, Kant, or Hegel. One might think it a weakness that contemporary philosophy tries to interpret and assimilate its classical heritage with this acknowledgment of its own weakness. But it is undoubtedly a far greater weakness for philosophical thinking not to face such self-examination but to play at being Faust. It is clear that in understanding the texts of these great thinkers, a truth is known that could not be attained in any other way, even if this contradicts the yardstick of research and progress by which science measures itself. (Gadamer 2006: xxi, in the author’s Introduction)

In the following I analyze a historical case of the interpretation of the essence of the philosophical thinking, namely the modern tradition of the common sense, offering several new aspects. After its Aristotelian and Stoic roots, the concept of the common sense as a significant philosophical term emerged again in British thought, especially in the œuvre of Shaftesbury, and later in the Scottish school of the common sense in the period of the Scottish Enlightenment. This new common sense philosophy of early modernity was a special answer to the challenges of the modernity, as it has manifested itself in the transformation of the public sphere in general and especially the public sphere of philosophy, with serious consequences toward the ideas on human nature and the social role of philosophy. In the following, at first I overview the revival of the term sensus communis (the common sense) in the context of the turn of philosophical communication, then I show how this term was exterminated in the 19th century German and Hungarian philosophies. In the last part of my writing I outline how and why this term was reconstructed in the historical inquires in German philosophy by Hans-Georg Gadamer and in contemporary Hungarian research on the history of philosophy.[1]

Revival of sensus communis as an answer to the turn of the structure of philosophical communication

The structure of the scholarly public sphere of Central-European philosophical life fundamentally changed at the turn of the 18th and 19th centuries, following similar but earlier changes of British and French philosophies. This new structure of the scholarly public sphere was characterized by two features. The first one is the appearance of a new, relatively independent institutional network, based on the increased significance of the extended correspondence of scholars, independent publishing houses, scholarly periodicals, saloons, and academies. The second one is the increased significance of the usage of native vernaculars instead of Latin in philosophy. However, the change of languages had fundamental consequences in the self-understanding of the next generation, and in the history of philosophy, its importance was not acknowledged in the contemporary discourse at any time. However, the change of the dominant languages of the philosophical publications happened in different epochs in different national cultures, but always relatively quickly (e.g., within a generation in the Hungarian case). Participants of this change could interpret their positions within the framework of the functionally bilingual communication of early modernity, and they applied its term for the actual circumstances. The usage of native languages and Latin was linked with different audiences, divided between academic and laic, and home and foreign public spheres. This communicational turn inspired the philosophers to reformulate their opinions about the audience of philosophy and the social role of philosophy with ge neral epistemological and anthropological consequences. Several theories and concepts of the philosophy of modernity can be discussed as theoretical reflections or answers to this change of communication. The most well known are the different forms of the modern common sense philosophies: Kant’s distinction between philosophia in sensu scholastico and philosophia in sensu cosmopolitico, combined with private and public usage of the reason, and Herder’s concept of publicum. The following offers outlines of the first one: the common sense philosophies in the British, German, and Hungarian cultures.[2]

The analysis of the turn of scholarly communication emerged as a new interpretation of the role and value of the sensus communis, at first in British philosophy. The original meaning of this concept is an intrinsic faculty of every human individual that appears in their understanding, moral judgements, and sentiments, and in their taste in art. The community of this faculty appeared just as a uniform feature of individual minds in the initial form of this term. It is clear from the beginning that the classical term is used in Britain with an extended meaning, not purely in an epistemological context but also in moral and social contexts, as well. The British common sense includes the sociability of humans and the speciality that the individually inborn, equal common sense can only be developed in social interactions and common thinking. In Shaftesbury’s thought, human minds can realize the truth in the status of humor. It is an individual feature that only works in social interactions, which inevitably feature an emotional context, a clear opposite of the individual and emotionally neutral apateia of ancient Stoicism. The epistemological role of the two terms is similar: a status of minds in which they can realize the truth. However, the antique one is highly individualistic and purely rational, and the modern one is embedded in social interaction and connected with emotions. In his reflection on the history of philosophy, he refers to the neologism of Marcus Aurelius, koinonoēmosynē. However, although he is familiar with the details of the meanings of all of the Greek and Latin terms of Stoicism connected to the sensus communis, he chose this non-trivial expression, because of its moral content and its embeddedness into social connection. In his philological notes he emphasizes the connection of the emotional and epistemological elements of these terms in the history of philosophy, as well, in the following form:

It may be objected possibly by some particularly versed in the philosophy abovementioned, that the koinos nous, to which the koinonoēmosynē seems to have relation, is of a different meaning. But they will consider withal how small the distinction was in that philosophy, between the hypolēpsis, and the vulgar aisthēsis; how generally passion was by those philosophers brought under the head of opinion. (Shaftesbury 1737: 105; the orthography has been modernized and the Greek terms has been transliter ated into Latin letters.)

His additional references to classical poetry further emphasize these moral, emotional, and social contexts. Shaftesbury’s Scottish followers use more conventional classical references (e.g., Thomas Reid refers to Cicero’s De oratore III. 1),[3] but the emphasis on the common societal environment remains. Parallel to the moral philosophy of Adam Smith, our moral sentiments, which can be regarded as a special form of the common sense, are intrinsic, individual features on the one hand, but achieving a level of humanity in which we can realize and recognize the common roots of our moral judgements depends on the global commercial, economical, and, at the same time, moral and political interactions of humankind (see Smith 1976). Similar chains of ideas have followed the frequent usage of the terms of politeness, refinement, and taste, sometimes at the core of epistemology, but more often in the political, aesthetical, and moral discourses, amongst the authors of the Scottish Enlightenment. It is not by an accidental event of the history of philosophy that this theoretical reflection emerged strongly in Scotland; it can be interpreted as an answer to a change in the structure of the communication, under conditions of the rise of modernity and their consequences for the intellectual sphere, especially for philosophical life. The semi-peripheral position of Scotland has offered a good point of view for detecting structural changes; several processes were realized easier from an Edinburgh perspective than they were from a London perspective.

This Scottish semi-peripheral regard and the theories rooted in it offered elements of the interpretation of a similar communicational change of the philosophical public sphere on the European continent. At first the case of German philosophy in the middle of the 18th century must be mentioned. German Popularphilosophie focuses on the requirements of the audience of the new public philosophy, outside the walls of the universities and other academic institutions. Populus as an audience is not identical to plebs, but is a conscious community of responsible citizens, whose main characteristic is their urbanitas. The emphasis on the interaction of individuals in making—especially aesthetical—judgements and the development of this new collectiveness is the main achievement of this school (Ernesti 1762: 153).

The difference between the cultural functions of the common sense in public intellectual life and of sensus communis in professional philosophy appears more clearly in the Hungarian philosophical tradition. The first Hungarian common sense philosopher, József Rozgonyi, formulated his philosophy in the framework of his critique of Kant; the Hungarian Controversy on Kant (1792–1822) coincided with his active career. The structure of his Kant critique was determined by the accidental fact that he wrote his first work against the German Kantian philosophers before he could read Kant’s Critique of Judgement, and the aesthetical questions remained in the shadow of epistemology and moral philosophy during the whole of the Kantian Controversy.[4] The language of Rozgonyi’s works leads us to the core of the functional multilingualism of his epoch; in Hungarian he criticized the German works of Kant and his early followers based on his favorite Scottish authors, formulated in his main books in Latin, and in several short essays, during the last period of his career. The Kantian terminology in Latin, created by him from a critical position, represents a serious philological problem in the history of Hungarian philosophy. (It is earlier than and not identical to the Latin terminology of the Kantianism developed by German Kantian thinkers in the late 1790s.)

Rozgonyi clarifies the fundaments of his thought in his first philosophical work, using a definition from a writing of James Beattie as a motto, quoted in English in his Latin book:

All sound reasoning must ultimately rest on the principles of common sense, that is on principle intuitively certain or intuitively probable; and consequently that common sense is the ultimate judge of truth, to which reason must continually act in subordination. (Rozgonyi 2017: 25)[5]

Later, he contextualizes the modern common sense tradition in the Kantian controversies of his epoch in the following way:

The Kantians seemingly neglect the proposition of the Scottish philosophers, Oswald, Reid and Beattie on the common sense, and recognise the well concluding reason as an exclusive judge. < Kantiani enim omnem Scotiae philosophorum Oswaldi, Reidii, Beatties de sensu communi sententiam flocci facere tribunalque controversiae huius definiendae unicum rationis legitime concludentis agnoscere videntur. > (Rozgonyi 2017: 38)

Later, he shows the difference between the Scottish and continental European concepts of the common sense in the context of the classical references to this term, describing the embeddedness of the thinking in the actions of human:

If the Kantians meant common sense the same what the abovementioned

Scottish philosophers do, e.g. Aristotle’s koinai doxai, Cicero’s naturae iudicia, i.e. the immediately evident propositions, which are the fundaments of every demonstration, […] by other words, principles, what can be neglected by words, but must be followed by the whole of life and by the constant rationality of the acting, and involuntary recognised; in this case I do not know who could neglect the common sense. […] The Kantians mean common sense the perception of the crowd, which perhaps can be unreasonable. But the abovementioned excellent Scottish philosophers have never recognised the common sense in this meaning. In their discourse, the perception belongs both to the philosophers and to the crowd. See Beattie’s essay on truth, part I, chapter 1. < Si quod Kantiani per sensum communem id, quod Scoti illi philosophi intelligant, v. g. Aristotelis koinai doxai, Ciceronis naturae iudicia seu propositiones immediate evidentes, quae fundamentum praebent omni demonstrationi, […] principia, quae si quis ore neget, toto vitae tenore et agendi rationi constanti vel invitus affirmare cogitur, nescio, qui possint cum reiicere? […] Kantiani per sensum communem sensum vulgi quandoque absurdum intelligunt. Sed tali significatu eximii illi Scoti sensum communem nunquam acceperunt. Sensus ille, de quo hi disputant, acque philosophorum ac vulgi est. Vide Beattie’s essay on truth, p. I. ch. 1. > (Rozgonyi 2017: 39. The motto of Rozgonyi’s work is the concluding sentence of Beattie’s Essay on truth, referred here by him. Aristotle’s Greek term has been transliterated into Latin letters.)

In the 19th century theoretical reflections on the cultural nation-building programs of East-Central Europe, the abovementioned concepts of Scottish Enlightenment and German Popularphilosophie were useful tools and played an important role. For example, “the development of the politeness and refinement of the nation” became a political slogan, and to create a modern civic consciousness based on the common sense and supported theoretically by the public philosophy was a dominant idea, at least in Hungary. The next generation of the Hungarian common sense philosophers after Rozgonyi, representatives of the so-called Hungarian harmonistic philosophy, János Hetényi and Gusztáv Szontagh, had a different type of reflection on the historicity of their philosophy (for a more detailed analysis see Mester 2018c).[6] They paid less attention to the origin and historical narrative of the common sense philosophy and to their own position in this narrative; they preferred to use their common sense philosophy in their works on the history of philosophy and the philosophy of history. Gusztáv Szontagh offers an international context of Hungarian philosophy, embedded in the social context in the historical chapters of his first main work (Szontagh 1839), and he offers a narrative of the development of civilization based on the refinement of the common sense, in the historical appendix of his main work of political philosophy (Szontagh 1843). Hetényi’s narrative of Hungarian philosophy is a history of the social development of the common sense in Hungary; it is civic philosophy in his terminology (Hetényi 1839). His history of Hungarian urban culture is the counterpart of his history of philosophy; its role is to show the social background of philosophy in history (Hetényi 1841).

The defeat of the common sense in the German and Hungarian philosophies

The next generations of German philosophy definitely differentiated themselves from the common sense tradition. We find examples of an opposition to the common sense of the crowd (gesunde Bauerverschtand) and the individual genius in the pre-Kantian period, as well as in Hamann’s Clouds (Hamann 1761/1950). A similar distinction would later be definite and systematic in the philosophy of Georg Wilhelm Friedrich Hegel (for a more detailed analysis of the Hegelian attack against the common sense see Mester 2018d and Mester 2020). Hegel in his first serious philosophical writing identified the theoretical thinking with speculation, as a counterpart of the common sense, in the chapter titled “Relation of Speculation to Common Sense”:

For this reason, speculation understands sound intellect (gesunde Menschen verstand) well enough, but the sound intellect (gesunde Menschenverstand) cannot understand what speculation is doing. […] Common sense (gesunde Menschen verstand) cannot understand speculation; and what is more, it must come to hate speculation when it has experience of it; and, unless it is in the state of perfect indifference that security confers, it is bound to detest and persecute it. (Hegel 1802/1977: 99-100)

Not only the hierarchy of the speculation and the common sense, but also the motive of the conservatism of the common sense was contained in Hegel’s writing. Later, in the preface of his early masterpiece, he discusses the concept of insight as a result of theoretical thinking and the concept of edification connected with the emotional approach as opposites in the description of the actual state of the “self-conscious Spirit”:

[A]t the stage which self-conscious Spirit has presently reached […] now demands from philosophy, not so much knowledge of what it is, as the recovery through its agency of that lost sense of solid and substantial being. Philosophy is to meet this need, not by opening up the fast-locked nature of substance, and raising this to self-consciousness, not by bringing consciousness out of its chaos back to an order based on thought, nor to the simplicity of the Notion, but rather by running together what thought has put asunder, by suppressing the differentiations of the Notion and restoring the feeling of essential being: in short, by providing edification rather than insight. The ‘beautiful’, the ‘holy’, the ‘eternal’, ‘religion’, and ‘love’ are the bait required to arouse the desire to bite; not the Notion, but ecstasy, not the cold march of necessity in the thing itself, but the ferment of enthusiasm, these are supposed to be what sustains and continually extends the wealth of substance. (Hegel 1807/1977: 4-5)

The endeavor for the edification is incarnated by his opinion partly in the theory of Romanticism of his age, partly in the German Popularphilosophie, and partly in the enthusiasm of the religious pietistic movement. Hegel discussed the role and the character of the common sense in detail, especially in the subchapter titled “Reason as Lawgiver,” where he describes that the common sense leads us to a contradiction of terms during the formulation of moral law. The relationship of the common sense and theoretical thinking is the same in this special case as was described earlier in general. Hegel later, in the introduction of his lectures on the history of philosophy, in the subchapter titled “Philosophy Proper Distinguished from Popular Philosophy,” extended the concept of Popularphilosophie from a concrete German philosophical group to a universal phenomenon of history from Cicero through Pascal to the religious mystical thinkers. The only common element of these highly different authors is a kind of the common sense, connected with the moral sense, by Hegel’s opinion:

But the drawback that attaches to this Philosophy is that the ultimate appeal even in modern times is made to the fact that men are constituted such as they are by nature, and with this Cicero is very free. Here the moral instinct comes into question, only under the name of feeling […]. Feeling is first of all laid hold of, then comes reasoning from what is given, but in these we can appeal to what is immediate only. Independent thought is certainly here advanced; the content too, is taken from, the self; but we must just as necessarily exclude this mode of thinking from Philosophy.

(Hegel 1892: 93)

The first generation of Hegel’s Hungarian disciples in the 1810s and 1820s, and the Hegelian participants of the so-called Hegelian Trial (1838–1842), did not have such a big influence on Hungarian philosophical life that they could break the common sense tradition. It happened as late as the “resumption of the Hegelian Trial (1856– 1858).” Hegel’s most important Hungarian follower, János Erdélyi, applied Hegel’s argumentation in this controversy, which played a crucial role in the further history of Hungarian philosophy. There is a special significance of the supposed rurality of the common sense in the argumentation of Erdélyi. At first, he summarizes that all obstacles of professional philosophy based on the common sense: “all these superstitions are cultivated and taught by the name of the common sense” (Erdélyi 1981: 55). After the numerous pejorative references to the common sense, he had to formulate his own common sense concept. In this formulation at first he identifies the common sense with the conservatism of the everyday thinking, both in public life and philosophy:

The common sense wants always the perfected, cannot be renovated. The spirit, contrary, always follows its way, makes progress the world. […] Because the common sense wants always the perfected, consequently, it insists on the perfect truths, which were established a philosophical or political school long time ago for the eternity.

(Erdélyi 1981: 57)

It is interesting that Erdélyi’s examples of the innovation against the conservatism of the common sense come from the fields of the sciences and economy, and linguistic reform as well. (The lack of the social and political reforms is probably the consequence of the calculation with the possibilities of the publication, under conditions of the censorship in the age of neo-absolutism in the Hapsburg Empire.) The counter-concepts of the conservative common sense and the progressive spirit, formulated above, have been fulfilled by concrete content in here. Erdélyi formulated a non-communicative concept of the common sense:

The common sense can easily compatible with superstition, ignorance, stagnancy, all the moral and material wrong […] Contrary, on every great thing, which were for the progress of the humankind, there are deep, serious, secure and sublime marks of the thought. (Erdélyi 1981: 43)

There is no social communication, just standard biases against progressive initiatives. Their main types are ignorance and malignancy toward modern technology, such as the railway network, and toward the institutions of the established Enlightenment, mainly the system of public education. In his last example in his work referred to here, a rural housewife was against the literacy of her daughter because she could use it for writing a letter to her lover; this idea against women’s education is based on a common sense judgement, in Erdélyi’s interpretation. Erdélyi eliminated the urbanity of this program and disregarded his opponents’ ideas of the urbanity of the common sense for creating from it a non-communicative concept. The essence of his critique is the opposition of the conservative, rural common sense and the spirit of the progressive urbane civilization.

Erdélyi’s attack did not inspire a long discussion or debate because of biographical reasons. One of his main possible opponents, János Hetényi, died in 1853, before the publication of Erdélyi’s Present of the Inland Philosophy in 1856. Another serious opponent, Gusztáv Szontagh, formulated a characteristic counter-argument about the embeddedness of human thinking in the praxis, based on his common sense philosophy, with an emphasis on the close connection of philosophical thinking and human thinking in general:

[A] philosopher does not think purely for the sake of thinking; on the contrary: a human is thinking and investigates the truth for the right acting. (Szontagh 1857: 217)

It is a clear declaration of a theory of human thinking and acting, which is radically different from Erdélyi’s Hegelian ideas. It could have been the basis for a fruitful discussion between Hegelians and common sense philosophers, but Szontagh died in 1858, before the publication of Erdélyi’s reaction. Erdélyi withdrew the manuscript of his new discussion paper after reading Szontagh’s obituary, and the discussion ceased before it really started.

The target of the above-discussed common sense tradition was the re-positioning of philosophy within a new public sphere. In the Hungarian case, the program was to put philosophy cultivated in Hungarian into the new system of the so-called national sciences, and a theoretical interpretation and conscious design of this process. In other words, national philosophy, as a special version of the modern public philosophies in 19th century East-Central Europe, adapted to the system of the new modern national culture, and it wanted to simultaneously fulfil the role of both the philosophical interpreter of this new type of political community called nation and the designer of this community. By this system of ideas, from the cultural, political, economic, scientific, and artistic development of a country, a theoretical reflection appeared in the open sphere and based on the common sense, it could create a national community and a national culture, connected with the development of the actual level of the concrete appearances of the common sense as well. Erdélyi’s target was the concept of national philosophy, but he hit the philosophical concept of nation as a modern political community, and for ages made difficult the theoretical analysis of the political community, despite the fact that it was a long and well-established tradition. Hegel and his Hungarian follower were referred to as the representatives of a professional and scientific approach to philosophy in juxtaposition to the ideal inherent in the public philosophy. Within the fight for the professional and against the public philosophy, the concept of common sense was lost. It is not yet clear what the social function and anthropology of professional philosophy are, nor what defines itself against the common sense. We should consider that Erdélyi himself attacked the consequences of a public philosophy based on the social status of a public philosopher, more embedded in the communicational network of the modern press than in the academic system.

Revival of the common sense tradition in the German and Hungarian philosophies

After the extermination of the term sensus communis in the 19th century German and Hungarian philosophical traditions, a change in the self-understanding of philosophy was needed for its revival. A significant part of this process is Hans-Georg Gadamer’s œuvre. In the first chapter of his Truth and Method, second amongst his “guiding concepts of humanism,” after culture (Bildung), is sensus communis. Gadamer’s aim was not purely the methodological renewal of the human sciences, but a new beginning, a new self-understanding of German philosophy, with a reconstruction of its pre-Kantian status. By Gadamer’s description, the political aspect evaporated from the German version of the common European humanist tradition, but it remained in British and French thought. This imperfection of German thought appears in the beginning of his foreword to the second edition, in general form:

In Germany (which has always been pre-revolutionary) the tradition of aesthetic humanism remained vitally influential in the development of the modern conception of science. In other countries more political consciousness may have entered into what is called the »humanities«, »lettres«: in short, everything formerly known as the humaniora. (Gadamer 2006: xxvi)

Later he formulates the same opinion more concretely, focused on the German traditional interpretation of the common sense:

Whereas even today in England and the Romance countries the concept of the sensus communis is not just a critical slogan but a general civic quality, in Germany the followers of Shaftesbury and Hutcheson did not, even in the eighteenth century, take over the political and social element contained in sensus communis. The metaphysics of the schools and the popular philosophy of the eighteenth century – however much they studied and imitated the leading countries of the Enlightenment, England and France – could not assimilate an idea for which the social and political conditions were utterly lacking. The concept of sensus communis was taken over, but in being emptied of all political content it lost its genuine critical significance. (Gadamer 2006: 24)

Gadamer states that the common sense became at first an empty concept and then it evaporated in Germany and was restricted to the judgements of aesthetics and taste; in Kantian and post-Kantian thought it lost all its significance. (We have seen above in the case of the Kant-critique of Rozgonyi that the modification of the meaning of the common sense in Kantian philosophy, in comparison with the Scottish school, was realized by the common sense philosophers of Kant’s epoch, as well.) The sole exception is the pietistic tradition, where its critical potential has survived. Gadamer uses here the results of his own research on the history of philosophy; he wrote an introductory essay to the modern edition of a work of Friedrich Christoph Oetinger, who is his most often quoted pietistic author.[7] In the mirror of the recent research and the experiences of the role of the common sense tradition in the early period of East Central European national building, Gadamer seems to underestimate the political content of the common sense philosophy in Europe. It is surprising that he do not discuss Hegel’s crucial opinions about the common sense. It is more peculiar if we consider that in the previous chapter he analyzes Hegel’s concept of Bildung, with the end of the achievement of the Absolute. As it was shown earlier, Hegel’s attack against the common sense was based on the image of the common sense as a barrier to thinking in the achievement of the absolute, and one of the main opponents in this question was the pietistic movement. We must see that Gadamer’s masterpiece is not a handbook of the history of German philosophy, but a philosophical work of the self-reinterpretation of philosophy, based on the re-understanding of the history of philosophy. From our point of view, the most important element of his endeavor is that he tries to correct the historical de-politicization of German philosophy and redirect philosophy into the context of the social discourse, based on the re-thinking of the history of philosophy.

By the first glance, the revival of the Hungarian common sense tradition was merely the result of the internal interests of Hungarian philosophical historiography. In the recent research on the history of Hungarian philosophy, an intention was the simple correction of the conventional progressivist narrative of our handbooks of the history of philosophy. We were just curious about the figures that remained in the shadow of the progressivist vanguard groups; they were mainly the leaders of the anti-Kantian side of the Hungarian Controversy on Kant (1792–1822) and the anti-Hegelian key figures of the Hegelian Trial (1838–1842), and of its resumption after the revolution (1856– 1858). It was detected that they form different generations of the same common sense tradition, which was exterminated in Hungary in the middle of the 19th century. Their estimation, besides the texts and data discovered and interpreted by the historiographers of philosophy, depends on our opinions about the social role of philosophy and its place in public discourse. We met familiar topics at every corner, such as the problem of the functional bilingualism of philosophers who write their works in two languages for different (international and national) target audiences; different places and roles of the same philosopher in national culture and in the international discourse; and the opposition of professional philosophy and the role of philosophy in the development of the common sense in the form of public philosophy. At the end of the recent period of our investigations, we felt that de te fabula narratur. However we are professional historiographers of philosophy. We cannot offer such a sterile, antiquarian approach to the past of philosophy, which was free from the re-thinking of our selfunderstanding, as philosophers, citizens, and humans.

Literature

Beattie, James 1778. An Essay on the Nature and Immutability of the Truth; in Opposition to Sophistry and Scepticism. 6th corrected edition. London, Dilly.

Erdélyi, János 1981. A hazai bölcsészet jelene [Present of the Inland Philosophy]. In: Erdélyi, János: Filozófiai és esztétikai írások. Notes by Ilona T. Erdélyi & László Horkay. Budapest, Akadémiai Kiadó, 25–102, 912–924.

Ernesti, Johann August 1762. Opuscula oratoria, orationes, prolusiones et elogia. S. and J. Luchtmans, Lugduni Batavorum.

Gadamer, Hans-Georg 2006. Truth and Method, 2nd, rev. ed. Translated by Joel Weinsheimer and Donald G. Marshall. New York–London, Continuum.

Hamann, Johann Georg 1761/1950. Wolken. In: Nadler, Josef (ed.): Sämtliche Werke.

Vienna, Herder Verlag, Vol. 2, 83–109.

Hegel, Georg Wilhelm Friedrich 1802/1977. The Difference between Fichte’s and Schelling’s System of Philosophy. Translated by Henry Silton. Albany, Harris & Walter Cerf, State University of New York Press.

Hegel, Georg Wilhelm Friedrich 1807/1977. Phenomenology of Spirit. Translated by Arnold V. Miller. Oxford–New York–Toronto–Melbourne, Oxford University Press.

Hegel, Georg Wilhelm Friedrich 1892. Lectures on the History of Philosophy, Translated by Elisabeth S. Haldane. Vol. 1. London, Kegan Paul–Trench–Tübner & Co.

Hetényi, János 1837. A’ magyar philosophia történetírásának alaprajza [A Sketch of the Historiography of the Hungarian Philosophy]. Tudománytár 2/1, 76–165.

Hetényi, János 1841. Honi városaink befolyásáról nemzetünk’ kifejlődésére és csinosbulására [On the Influence of Our Inland Cities to the Development of Politeness of Our Nation]. Buda, Magyar Királyi Egyetem.

Mester, Béla 2018a. Cities as Centres of Creativity in the East-Central European Nation Building. Creativity Studies 11/1, 129–141. DOI: https://doi.org/10.3846/cs.2018.5513.

Mester, Béla 2018b. The Role of Aesthetics in the Works of a Professor at a Calvinist College. A Case Study on József Rozgonyi (1756–1823). In: Balogh, Piroska & Fórizs, Gergely (eds.): Anthropologische Ästhetik in Mitteleuropa (1750–1850) / Anthropological Aesthetics in Central Europe (1750–1850). Hannover, Wehrhahn Verlag, 197–210.

Mester, Béla 2018c. Emergence of Public Philosophy in the East-Central European Urban(e) Cultures. A Hungarian Case. Filosofija Sociologija 29/1, 52–60.

Mester, Béla 2018d. Ruralization of the (Urbane) Concept of Sensus Communis in a 19th-century Hungarian Philosophical Controversy. Acta Universitatis Sapientiae: European and Regional Studies, 14, 52–60. DOI: 10.2478/auseur-2018-0009.

Mester, Béla 2020. A Gap between Public and Professional Philosophy. The Case of Sensus Communis (Common Sense) and its Enemies. In: Bakó, Rozália Klára – Horváth, Gizella (eds.): Mind the Gap! Proceedings of the Sixth Argumentor Conference.

Debrecen, Debrecen University Press, Partium Press, Oradeapp, 11–38.

Oetinger, Friedrich Christoph 1753/1964. Inquisitio in sensum communem et rationem. Faksimile-Neudruck der Ausgabe Tübingen 1753 mit einer Einleitung von Hans-Georg Gadamer. Stuttgart-Bad Cannstatt, Frommann-Holzboog.

Reid, Thomas 1786. Essays on the intellectual powers of man. Dublin, L. White, Vol. 1–2.

Rosenfeld, Sophia 2011. Common Sense: A Political History. Cambridge/MA–London, Harvard University Press.

Rozgonyi, Josephi 2017. Dubia de initiis transcendentalis idealismi Kantiani / József Rozgonyi, Kétségek a kanti transzcendentális idealizmus alapvetéseivel kapcsolatban, Transl. Ágoston Guba. Notes written by Ágoston Guba & Béla Mester. Translation supervised by Szabolcs Kondákor. Contributor of the edition of the Latin text Gábor Gángó. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Filozófiai Intézet–Gondolat Kiadó.

Shaftesbury, Antony Ashley Cooper of 1737. Sensus Communis; An Essay on the Freedom of Wit and Humour. In: Antony Ashley Cooper of Shaftesbury, Characteristics of Men, Manners, Opinions, Times, Vol. 1, London, J. Purser, Vol. 1, 59–150.

Smith, Adam 1976. The theory of moral sentiments. Oxford, Clarendon Press.

Szontagh, Gusztáv 1839. Propylaeumok a magyar filozófiához [Propylaea for a Hungarian Philosophy]. Buda, Magyar Királyi Egyetem.

Szontagh, Gusztáv 1843. Propylaeumok a társasági philosophiához, tekintettel hazánk viszo nyaira [Propylaea for a Social Philosophy, with Regard to the Conditions of Our Country]. Buda, Emich.

Szontagh, Gusztáv 1857. Magyar Philosophia: Viszonzás Erdélyi János Munkájára: »A hazai böl csészet jelene« [Hungarian Philosophy: Answer to János Erdélyi’s Work Entitled »Present of the Inland Philosophy«]. Új Magyar Muzeum 7/1, 4–5, 215–240.

Rövid URL
ID5893
Módosítás dátuma2022. december 15.

Quo vadis? The number Hungarians in Slovakia based on the nationality and mother tongue data of the 2021 census

Introduction In January 2021, the Slovak Statistical Office presented the first results of the previous year’s census, more precisely the census of persons, houses, and...
Bővebben

Részletek

Introduction

In January 2021, the Slovak Statistical Office presented the first results of the previous year’s census, more precisely the census of persons, houses, and dwellings. According to the published data, the population of Slovakia is 5,449,270, which means an increase of 52,234 compared to the previous census in 2011. This was the second smallest population increase in the history of Slovak (and also Czechoslovak) censuses in the post-World War II period. The only smaller increase in population was in the decade before, with 17,581 people.
The 2021 census differed from the previous ones in several respects. It was conducted entirely electronically. The census of houses and dwellings—which started on 1

* The author gratefully acknowledges the contribution of the Slovak Research and Development Agency under the project APVV-20-0336 Transformations of the Community of Hungarians in Slovakia over the Last Hundred Years, with Special Emphasis on Their Everyday Culture.
June 2020 and was completed by 12 February 2021—was entirely the responsibility of the localities (i.e., towns and villages) without direct participation of the population.
The first phase of the census lasted from 15 February to 31 March, and the second assisted phase from 3 May to 13 June. During the census, part of the data on the population were provided from available official administrative databases. The rest of the data was derived directly from the population, who answered questions on a form on the website of the statistical office, with the help of assistants during the assisted phase. The novelty of the 2021 census is that for the first time participants’ so-called “second nationality” was also asked. Of the population, 5.6% (306,175 people) declared themselves as belonging to a second nationality.
In our dissertation, we examine the components affecting the number of the Hungarian population in the 2021 census, such as the correlations between nationality and mother tongue, which was further modulated by the question of the second nationality introduced in 2021.  We also attempt to clarify the issues arising from the high number and proportion of non-respondents and unknowns.

1. Nationality and mother tongue

The Slovak and Czechoslovak censuses always asked about the nationality of the population. In contrast, the mother tongue (besides the constant inquiry about nationality) was asked only five times (in 1970, 1991, 2001, 2011, and most recently in 2021).  The second nationality, as already mentioned, was asked for the first time in the 2021 census.
What we mean by nationality or mother tongue is first approached by using the de finitions from the Slovak census.
“By nationality we mean the belonging of a person to a particular nation, national or ethnic minority. Neither the mother tongue nor the language that the citizen uses or knows best is decisive for the determination of nationality, but his or her own convictions and decisions. The nationality of children under the age of 15 must be indicated according to the nationality of the parents. If the parents claim to be of different natio nalities, the nationality of one of them (chosen by mutual agreement) should be entered. In the other box, enter the actual nationality not shown here.”  Definition used in the 2021 census: “Nationality means the belonging of a person to a nation, a natio nal minority or an ethnic group.”
“Mother tongue means the language most commonly spoken by the parents of the respondent during childhood. If the language of the parents is different, the mother tongue of the child shall be the language in which the mother spoke to the child. The data on the mother tongue need not be the same as on the nationality. Enter in the other box the actual mother tongue of the child not indicated here.”  Definition used in the 2021 census: “The mother tongue is the language spoken by the resident’s parents when he/she was a child.”
As it turns out from the definitions, in assessing nationality, the individual’s belonging to a national community is determined by the respondent’s conviction and determination, and it is not relevant which language he or she considers to be his or her mother tongue, or which language he or she speaks better. The question of mother tongue is more straightforward than the nationality, in that it asks in fact what language is spoken to the child by his or her parents, or in the case of parents of different languages, by his or her mother during his or her childhood. This relatively clear definition of mother tongue is by no means automatic in the social sciences. Social researchers use the concept of mother tongue in several senses.
In principle, the definition of the Slovak Statistical Office also provides an opportunity to declare the mother tongue of people with a significant degree of dual citizenship who grow up in two language cultures in accordance with the actual situation.
The identification of ethnic affiliation at the level of nationality and mother tongue data in Slovak and Czechoslovak census practice differs in several respects. In Slovakia, but also in the wider region, the category of national belonging carries a much stronger political connotation than that of mother tongue.
The morphosis of the number of particular nationalities has been a constant issue in domestic politics. It has been the subject of particular attention at the time of each census. Census data were also used as a tool for ethnic cleansing in the years following World War II.  The category of nationality was included on various data sheets and forms, and in the socialist Czechoslovak era on identity cards.
As a result, the data on mother tongue provide a more faithful picture than the data on the declaration of nationality about the number of people belonging to the Hungarians as a cultural community in Slovakia and their distribution of the settlement and the social structure. (The same can be assumed for other national minorities.)
Examining ethnic affiliation on the basis of two variables also provides an opportunity for a more complex analysis of the processes of ethnic change in the period between the two most recent censuses. It also allows one to detect whether the processes of ethnic change in one direction or another have increased or decreased during the period under study.
The novelty of the 2021 census is to ask about the second, other nationality (hereafter referred to as second nationality). Certain aspects of the assumption of a second nationality affiliation are pointed out below, but it will be up to future studies to clarify the context for the interpretation of this indicator.

2. Changes in the composition of the Hungarian population in Slovakia in nationality and mother tongue from 1921 to 2021.

Between 1921 and 2021, the number of the Hungarian population in Slovakia decreased from 650,597 to 422,065 (i.e., by 228,532 people or 35.1%). During the same period, the number of the Slovak population increased from 3,000,870 to 5,449,270 (i.e., by 2,448,400 people or 81.6%). The change in the Hungarian population between 1921 and 2021 was not continuous. The number of people of Slovak nationality increased from 1,952,368 to 4,567,547, with 2,615,179 inhabitants, an increase of 134.0%. (See also Table F1.)

Diagram 1: The change in number and proportion of hungarian population between 1921 and 2021 

1.) Between 1921 and 1950, the number of Hungarians decreased. After the First World War, the decline can be explained by the relocation of some of the Hungarian middle classes to Hungary, often only by a statistical change of nationality of those with multiple nationalities, and by the “statistical separation” of a part of the Jewish population from the Hungarian population. During the Second World War and in the following years, contradictory processes took place: in the areas reannexed to Hungary, some of the mixed-heritage population reasserted their Hungarian identity, but the number of Hungarians was reduced by the Jews deported to extermination camps. The number of Hungarians decreased the most in the second half of the 1940s due to deportations, population changes, and reslovakization. It is not a coincidence that in the 1950 census, the number of Hungarians was 237,805 lower than it had been in 1930.
2.) Between 1950 and 1991, the number of Hungarians increased in each decade at a decreasing rate. The exceptionally high increase in the 1950s can be traced in part to high natural reproduction, and to a much greater extent to the Hungarian commitment of the previously reslovakized Hungarians. In the 1960s, the significant natural increase was supplemented by the “statistical return” of some of those who had assumed Hungarian identity. In the 1970s and 1980s the assimilation and change of nationality processes significantly reduced the natural reproduction rate, which had already declined but was still significant. At the same time, in the period between the change of regime and the 1991 census, a part of those who had previously identified themselves as Slovaks—with a diverse territorial and age composition—identified themselves as Hungarians. On the other hand, the 1991 census extended the list of nationalities, including the category of Roma. A not insignificant proportion of those who declared themselves as Roma had declared themselves as Hungarian in previous censuses.
3.) The third phase in the demographic history of the Hungarian population in Slovakia is the period from the 1990s to the present, which is characterized by a significant decline in the number of Hungarians.
Between 1991 and 2001, the number of Hungarians decreased by 47,000, between 2001 and 2011 by 62,000, and between 2011 and 2021 by 36,000.
However, during the last three censuses, we had to deal with a previously non-existent problem regarding the change of the number of nationalities. While at the time of the 1980 and earlier censuses, the proportion of unknowns (i.e., those who did not declare their ethnicity) was statistically negligible, in 1991 there were 8,782 people, in 2001 54,502 people (i.e., 1% of the population), and in 2011 382, 493 (i.e., 7% of the population) who did not declare their nationality. In 2021, the number of non-respondents to the question on nationality decreased to 295,558, and their share in the total population fell to 5.4%.
The (Czecho)Slovak censuses asked not only about nationality but also on five occasions (1970, 1991, 2001, 2011, and 2021) about mother tongue. According to the mother tongue, the number of the Hungarian population was 600,249 in 1970. The highest number was recorded in 1991 (608,221), and in the following years their number decreased almost in parallel with the nationality data. In 2021, 462,175 Hungarian native speakers were counted. The proportion of native Hungarian speakers in the total population is not significantly higher than that of Hungarians. In 1970, 13.2% of the population, in 1991 11.5%, in 2021 8.5% were native Hungarian speakers. (Figure 2, Table F2.)
The size of the difference between these two indicators of nationality can be explained by a variety of factors, including shifts in the proportion of mixed marriages and changes in the political situation of minorities.
There is a specific correlation between nationality and mother tongue data for each nationality: the number of members of the majority nation is higher according to nationality, and the number of national minorities, including Hungarians, is higher according to mother tongue. One could also say that nationality is a kind of “official data,” given the fact that different forms include a question on nationality, while the mother tongue category does not. The ratio of the two data points (and the difference between the two) indicates the consistency of the nationality. The smaller the difference between these two indicators, the more solid the national affiliation of members of each nationality is perceived to be. The number of Hungarians based on mother tongue data was 8.7% higher in 1970 and 9.5% higher in 2021 than the number based on ethnicity. The two data points differed the least in 1991 (i.e., by 7.2%). It is assumed that a kind of positive vision of the future, which strengthened in the short period after the regime change, may have contributed to the catching-up of the number of ethnic Hungarians with the number of native Hungarian speakers. In 2001, 1.2% of the population did not respond to the question on mother tongue affiliation, in 2011 7.5%, and in 2021 5.4%.

Diagram 2: The number of Hungarians according to nationality and mother tongue, 1970–2021

3. Types of affiliation based on nationality and mother tongue

The dilemma of mother tongue versus nationality can be approached in a more nuanced way by looking at the combinations of the two variables. In the first approach, we treat both variables as dichotomous ( Hungarian and non-Hungarian); thus we examine four combinations (or types) of the dichotomy of mother tongue and nationality variables.

Table 1. Types of the distribution by nationality and mother tongue

Of the four types, the least problematic is to consider those who declared themselves Hungarian according to their nationality and mother tongue (HN = Hungarian Nationality; HM = Hungarian Mother Tongue) as belonging to the Hungarian national community. Similarly, at least on an analytical level, we do not consider those who did not assume either Hungarian nationality or Hungarian mother tongue according to either of these two indicators as Hungarian (NHN = Non-Hungarian Nationality; NHM = Non-Hungarian Mother Tongue). However, the number of those who are Hungarian only according to one of the identification indicators is not negligible. For the Hungarians in Slovakia, the number of non-Hungarian nationality and of Hungarian tongue (NHN and HM) is a fraction of about one-third to one-fifth of the number of those who declared themselves as belonging to Hungarian nationality and non-Hungarian mother tongue speakers (HN and NHM). Our data on the combination of the two variables are only available for the last three censuses.

Diagram 3: Types of belonging to Hungarians according to nationality and mother tongue, 2001–2021

If we then try to draw a more nuanced picture of the ethnic composition of Hungarians in Slovakia, we would have to say that a kind of core group of Hungarians in Slovakia are those who declared themselves Hungarian in terms of both indicators (507,220 people in 2001, 443,632 people in 2011, and 403,140 people in 2021). However, the Hungarian population in Slovakia also includes, to a greater or lesser extent, a significant number of other persons (79, 017 in 2001, 79,917 in 2011, and 77,960 in 2021) who declared themselves Hungarian according to only one of the indicators in the last three censuses. Thus, the census-data-based number of persons with a smaller to larger Hungarian community affiliation—a kind of „ethnic potential”—was 586,237 [this number seems to be inaccurate] in 2001, 52,349 in 2011, and 48,111 in 2021 (see Table F3).
The separation and delimitation of these two additional smaller groups would require further elaboration. It seems a simpler task to delimit group 3 according to Table 1, those with non-Hungarian (Slovak) nationality and Hungarian mother tounge. Based on an ethnicity study carried out in 2000, it is known that about one-fifth of those from mixed Hungarian–Slovak marriages were Hungarian by ethnicity and fourfifths were Slovak, while the ratio was around 1:2 by mother tongue. Similarly, 73% of those of Hungarian origin who had received education in a non-Hungarian language declared themselves to be of Hungarian nationality, but 83% claimed to be Hungarian mother tongue speakers. By other indicators of dual affiliation (language skills, cultural consumption, etc.), more people belonged to the Hungarian community than to the
Hungarian nationality. (Data from a survey carried out in 2000; see Gyurgyík 2004.) The other type of the study on mother tongue/nationality dichotomy, the group of Hungarian nationality and Slovak mother tongue speakers, is perhaps a more difficult group to define. It is probable that in terms of belonging to the Hungarian national community, they are located between the “core group” (Hungarian nationality and Hungarian mother tongue) and the external sphere (Slovak nationality and Hungarian mother tongue). Some of them are of mixed origin, who are of Hungarian nationality but not native Hungarian speakers, in other words those of homogeneous Hungarian origin who were socialized in a more Slovak language environment but have retained their national affiliation according to their origin. Further, the number of those belonging to this group was increased by those of Roma origin who (in addition to their Hungarian nationality) indicated Roma as their mother tongue.
If we examine the development of the three types of belonging to the Hungarians in the three censuses, it is observable that the proportion of those belonging to the core group who were Hungarian according to at least one indicator decreased by a not insignificant amount, from 86.5% to 83.8%. On the other hand, the proportion of the two groups of Hungarians according to only one indicator increased. The group of those of Hungarian nationality and Slovak mother tongue shows a more intensive growth (from 2.3% to 3.9%) than the group of those of Slovak nationality and Hungarian mother tongue (from 11.2% to 12.3%).

4. Nationality and mother tongue according to the 2021 census

In the 2021 census, 422,065 persons declared themselves as Hungarian, 462,175 persons declared themselves as native speakers of Hungarian, and 34,089 persons indicated Hungarian nationality as their second nationality. The number of native Hungarian speakers was 9.5% higher than the number of ethnic Hungarians. The possibility of assuming second nationality provided, in principle, an opportunity to increase the number of people belonging to each national community. The difference between the share of nationality and mother tongue data in 2021 is similar to that of the previous decades. This confirms the assumption that in 2021 the possibility of assuming the second nationality did not significantly affect the number of Hungarian nationalities.

Diagram 4: The Hungarian population by Hungarian nationality, mother tongue, and Hungarian second nationality in 2021

In order to examine the interrelations and interactions of the three variables indicating ethnic attachment, we need to consider the interrelations of ethnicity and mother tongue in addition to the interrelations shown in Table 1. As can be seen from Table 2, from the point of view of Hungarians, two combinations have a meaningful Hungarian connotation in relation to the second nationality: the combination of the Hungarian second nationality and Hungarian mother tongue (5), and of the Hungarian second nationality and non-Hungarian mother tongue (7).  Those belonging to the combination of Hungarian nationality and Hungarian mother tongue (5) are already included in the combination of non-Hungarian nationality and Hungarian mother tongue (3) described in Table 1 (3). (Combinations 6 and 8 have no Hungarian relevance.)

Table 2. Types of the distribution by second nationality and mother tongue

The correlations of the three variables of ethnicity with respect to affiliation to Hungarian community are illustrated in Diagram 5.

Diagram 5: The distribution of Hungarians in Slovakia according to their types, 2021

Diagram 5 shows that a part of those belonging to nationality 2 are already part of the categories of non-Hungarians and native Hungarian speakers. In 2021, 81.2% (403,140 people) of the Hungarian population belonged to the core group; 3.8% (18,925 people) were of Hungarian nationality and non-Hungarian mother tongue; 11.9% (59,035 people) were of non-Hungarian nationality and Hungarian mother tongue; and 3.1% were of Hungarian second nationality and non-Hungarian mother tongue (15,190 people). (See Diagram 6/Table F4.) In 2021, a total of 496,290 persons declared themselves as Hungarian in at least one of the three questions on ethnic affiliation.

Diagram 6: The distribution of Hungarians in Slovakia according to the number of belonging to each type

The hierarchical structure of each type is illustrated in Diagram 7. In all probability, those belonging to the core group have the most intense indicators of belonging to the Hungarians, while in the case of the second nationality, this attachment is much looser, presumably more symbolic in most cases.

Diagram 7: Types of belonging to Hungarians in Slovakia according to ethnic attachment, 2021

5. Who are you, unknown?

So far, the number of people belonging to the Hungarian population has been examined on the basis of the data registered in the census. Since a not insignificant part of the population did not answer the question on nationality or mother tongue (5.4% and 5.7%, respectively), we will try to estimate the number of non-respondents who can be considered as belonging to the Hungarian minority on the basis of statistical methods. In other words, people registered in the census are basis for the official nationality data. At the same time, data on the ethnicity of a significant proportion of those who did not fill in the census questionnaire are not recorded. In the following, statistical procedures are used to estimate the proportion of those who were not recorded in this way in the census.
The question arises as to how much higher the number of Hungarians would be if all residents had filled in the questionnaire and answered the questions about ethnicity. It is known from the studies of previous census data that the proportion of unknowns in the settlements is correlated with the size of the settlements: the larger the population of the settlement is, the more non-respondents there are (Gyurgyík 2014). This is also confirmed by the data for 2011 and 2021 (Table F5).
As the degree of urbanization of the Hungarian population differs from that of the national, we can assume that the share of Hungarians in the unknowns may be lower than the national share. (See Table F6.) On the other hand, we hypothesize that the nationality composition of settlements may also influence the proportion of nonrespondents. Therefore, we created two subgroups: the Hungarian settlements (HS) and the non-Hungarian settlements (NHS).

Diagram 8: The proportion of unknowns on Hungarian and non-Hungarian settlements

The data show that in HS with a population of fewer than 5,000  the proportion of unknowns is higher than the national rates; in small towns of HS (5,000–19,999) the proportion of unknowns is the same as the national; and in the largest settlements, where the proportion of Hungarians is very low but the national population is significant, the proportion of unknowns is very high. Based on these, it is assumed that the share of unknowns in the population of HS may be around the national rate.
In a further calculation, the unknowns were distributed among the nationalities in proportion to the ethnic composition of the population of the localities. As a result, the share of Hungarians of unknowns in the identified settlements could be around 22,556 (i.e., the expected number of Hungarians is 5.3% higher than the registered number).
In a similar way, the same calculation was made for mother tongue affiliation. In other words, the share of Hungarian-speaking people in the unknowns is estimated to be around 26,039 people. The expected number of native Hungarian speakers is 5.6% higher than their registered number. In this way, the expected number of Hungarians can be around 444,621, and the number of Hungarian native speakers around 488,214. (Table F7)

In the following, we estimate the proportion of unknowns in relation to Hungarian second nationality. In the case of second nationality, the proportion of unknowns at the national level is 11.6%.
The proportion of unknowns for second nationality is 11.6% at the national level. In their case we have to take an additional step absent from the previous analyses. As already mentioned above (Figures 3 and 6), fewer than half (44.6%, 15,190 people) of those who identify themselves as Hungarian as a second nationality (34,089 people), increase the number of those with Hungarian affiliation, since the majority of them (18,899 persons) who declared themselves as native Hungarian speakers are already included in the NHN and HM categories. Of these, the “surplus of Hungarians” can be estimated at 4,200, based on the procedure described above. Of these, 1,872 people (44.6% of the 4,200 people) are considered to be in the second HN and NHN categories. The “yield” of the Hungarians from the unknown second HNs is based on probability data to a greater extent than the previous calculations, but given the relatively small value, it increases the inaccuracy of the estimate to an almost negligible extent. Thus, the estimated number of Hungarian second nationality and non-Hungarian mother tongue is 17,062 people (i.e., 15,190 + 1,872).
Finally, we determine the expected number of people assuming themselves as Hungarian according to at least one indicator, based on the available registered data, and taking into account the proportions and correlations between the registered data. Taking these into account, the number of Hungarian persons with at least one indicator of Hungarian affiliation can be estimated at 520,291, which includes the share of Hungarians in the unknowns. (Table F7.)

Summary and outlook

In our study, we examined the composition of the Hungarian population in Slovakia based on nationality and mother tongue data. Based on an overview of their interrelationship, we have identified the types of Hungarians who belong to the Hungarian minority and the number of Hungarians who identify themselves as Hungarians on the basis of at least one indicator. By including data from a significant number of those who did not answer the questions on nationality, we also attempted to determine their expected number.
In the coming period, one of the possible tasks of studies of the Hungarian population in Slovakia could be to examine the demographic and social characteristics of the ethnic affiliations of the different types in the population.

Literature and online sources

Gyurgyík, László 2004. Asszimilációs folyamatok a szlovákiai magyarság körében. Pozsony, Kalligram.
Gyurgyík, László 2006. Népszámlálás 2001 A szlovákiai magyarság demográfiai, valamint település- és társadalomszerkezetének változásai az 1990-es években. Pozsony, Kalligram.
Gyurgyík, László 2012. Egy csökkenés anatómiája – A szlovákiai magyarság demográfiai folyamatai az 1990-es évektől napjainkig. Kommentár 2012/3, 25-35.
Gyurgyík, László 2014. A magyar nemzetiségűek településszerkezeti változásai az ezredfordulót követő évtizedben az ismeretlen nemzetiségűek adatainak a hátterében. Fórum Kisebbségtudományi Szemle, 2014/4, 57-72.
Sčítanie obyvateľov, domov a bytov 2001. Bývajúce obyvateľstvo podľa národnosti, podľa materinského jazyka a pohlavia za SR, kraje a okresy. SÚ SR 2002, p. 8. Further: Útmutató a személyi kérdőív kitöltéséhez.
Sčítanie obyvateľov, domov a bytov 2001. Definitívne výsledky za SR, NUTS2, kraje, okresy a obce. Bratislava, Štatistický úrad Slovenskej republiky.
Skutnabb-Kangas, Tove 1997. Nyelv, oktatás és kisebbségek. Kisebbségi adattár VIII. Budapest, Teleki László Alapítvány.
Metodika sčítania obyvateľov z hľadiska ich príslušnosti k národnosti alebo etniku so zreteľom
na materinský jazyk. SÚ SR, p. 27. Bratislava 2018. [https://www.scitanie.sk/o-scitani/zakladne-informacie-o-scitani-2021#i6]
[https://www.scitanie.sk/obyvatelia/zakladne-vysledky/pocet-obyvatelov/SR/SK0/SR]
[https://www.scitanie.sk/storage/app/media/dokumenty/vzor-formularahu.pdf]
[http://portal.statistics.sk]

Table F1: The number and proportion of Hungarian and Slovak population in Slovakia, censuses 1921–2021

Table F2: The number and proportion of Hungarian and Slovak population according to mother tongue in Slovakia in 1970, 1991, 2001, 2011, and 2021

Table F3: Distribution according to nationality and mother tongue in 2001, 2011, and 2021

Table F4: The distribution of population with Hungarian attachment in Slovakia according to their types, 2021

Table F5: The proportion of unknowns according to the size groups of settlements in 2011 and 2021 (%)

Table F6: The proportion of Hungarians according to the size groups of settlements in Slovakia, 2021 (%)

Table F7: The distribution of expected number of population with Hungarian attachment in Slovakia according to their types, 2021

 

Rövid URL
ID5837
Módosítás dátuma2022. december 15.

The competition of languages in the linguistic landscape of Transcarpathia in the Czechoslovak Republic (1919–1939): a partial analysis

1. Introduction While linguistic landscape (LL) has become the focus of a growing number of researches, its definitions and approaches vary immensely across studies; languages...
Bővebben

Részletek

1. Introduction

While linguistic landscape (LL) has become the focus of a growing number of researches, its definitions and approaches vary immensely across studies; languages appearing on visiting cards and product labels (and more) are all part of it now (Backhaus 2006; Shohamy & Waksman 2009). If we use the analogy of a tree for LL, we can see that while the openness of the field of LL to new ways and approaches lets the branches of the tree grow freely and without limitations, it also prevents firm theoretical background to develop and in many instances fails to include important perspectives (e.g., diachronicity).

According to one of the broader definitions and interpretations of LL, in addition to public signs, it encompasses the analyses of additional elements, such as photos, do cuments, visiting cards, and product labels, as well as symbols appearing in clothing, eating, music, and architecture—all of these shape LLs through people (Shohamy 2015). The development of the field and the inclusion of a wide range of materialities inspired the emergence of new research areas, such as the study of the material culture of multilingualism, which focuses on language-defined objects that encompass “a meaningful wholeness of material and verbal components considered as a representation of its user or users, or sociolinguistic environment” (Aronin & Ó Laoire 2012: 311, 2013: 230). As for the approaches, LL studies (LLS) show a colorful picture similar to that of the definitions. Most research tends to adopt a “snapshot” approach; some focus on the dialogical relationship between powers in space captured in or by signs; and others try to track its dynamic nature. A large amount of research is interested in the commodification of languages as it appears in the LL, which is a good indicator of economic and demographic changes (see e.g., Blommaert & Maly 2014; Marten et al. 2012; Csernicskó & Laihonen 2016; Bátyi 2014). Quite recently LLS have undergone a quantitative qualitative shift that gave the contextual elements more weight, and the descriptive and distributional approaches became less important (Moriarty 2014).

While public space undergoes a continuous transformation and is in constant mobility—probably due to the image capturing a particular moment in time—the investigation of LL is of a synchronic nature; researchers characterize the written signs and languages in a symbolic space within the context of a certain moment or era. Capturing change, however, also has a great potential for LL research. Among others, research done by Aneta Pavlenko proves that LL is dynamically changing (Pavlenko 2009). “To date, the field has been dominated by synchronic investigations that focus on a single point in time, thus implicitly treating public signage as static. In what follows, I approach LL not as a here-and-now phenomenon but as a process to be examined diachronically and in the context of other language practices” (Pavlenko 2009: 253). She emphasizes the need to examine linguistic landscapes diachronically as a dynamic phenomena (Pavlenko 2015). Pavlenko and Mullen (2015) point out that our interpretation of signs is based on cognitive processing abilities (automatic pattern recognition, automatic  categorical perception, and interpretative ability; i.e., previous experiences with other signs), which are diachronic in nature. Accordingly, the analyses of LL elements is highly dependent on what was normative at a particular time and space, what made them salient, and what kind of values and/or meanings were attributed to these elements. Pavlenko and Mullen also note that while several studies make an attempt to read “back from signs to practices,” as Blommaert (Blommaert 2013: 51) suggested, they lack diachronicity, so the “results flatten the complexity of centuries” (Blommaert 2013: 119). They suggest to integrate the temporal dimension in LLS, which helps us to examine social, political, and economic changes through the signs.

In connection with the dynamics of LL, another approach has emerged, which takes LL as a site in which mobile linguistic resources are distributed and mapped; thus some researchers analyze the consequences of these mobilities on language ideologies, discourses, and practices (Stroud & Mpendukana 2009; Moriarty 2014; Pietikäinen 2014). To some extent our way of advancing LL is in this paper similar to this approach, since the linguistic resources that we analyze are also in a state of translocality, which means that they move across time and (to lesser extent) space (Johnstone 2010). It is however important to note that the influential direction is the opposite in the case of the present study: it is rather language policy and linguistic ideologies that have an impact on LL than vice versa. Linguistic resources in Trans car pathia were mobilized for mainly political purposes, so the indexical value of languages changed according to power changes (Csernicskó & Beregszászi 2019). Leeman and Modan (2009) also point out the importance of a qualitative approach that links the analyses of LL elements to socio-geographical and sociohistorical processes and contexts, thus making it possible to understand the larger socio-political meanings of LL.

Many researchers (e.g., Shohamy 2006, 2015; Spolsky 2004) claim that LL is a component of language policy. Dal Negro (2009) argues that LL makes a “language policy […] immediately apparent” (Dal Negro 2009: 206). Following this line, we define language policy as the intervention to language relations and communication traditions, usually based on some ideological background (Blommaert 2006), and LL is one of the many sites where explicit and implicit policies are realized, where the display or nondisplay of languages can tell a lot about power relations. However, it is important to note that interdisciplinary dialog is important to avoid false pictures that LL on its own can provide. There are plenty of examples when the languages of minorities are not proportionately (or not at all) displayed in the LL (Marten et al. 2012, Laihonen & Csernicskó 2017).

According to Pavlenko, “each instance of language choice and presentation in the public signage transmits symbolic messages regarding legitimacy, centrality, and relevance of particular languages and the people they represent” (Pavlenko 2009: 247). The LL reveals the linguistic ideologies that the policy-making body of language policy intends to project outwards (Kroskrity 2000). For Ben-Rafael et al. (2006: 8) and Vigers (2013), LL is interpreted as an emblem, a sign. If the elements of the LL are understood as signs with meanings, they are “markers of status and power” for minority languages (Huebner 2006: 32). Pavlenko points out that “The visibility of the public space and the fact that it is primarily shaped by public authorities makes it a central arena for enforcement of language policies, creation of particular national identities, and manipulation of public practices. An intended shift can be manifested in this symbolic arena in a number of ways, most dramatically through language erasure, that is deliberate removal of signage in a particular language” (Pavlenko 2009: 254-255).

With the examples from Transcarpathia (in Slovak and Czech: Podkarpatská Rus), we demonstrate how the political and linguistic changes can be tracked with the help of photos and historical documents. Instead of the frequently used quantitative research method, this study applies a qualitative approach (Blommaert & Maly 2014), analyzing the semiotic features of individual photos. The data were made accessible to us by the National County Record Office of Transcarpathia, the Record Office of the Reformed Diocese of Transcarpathia, and the news programs of the Archive of the Hungarian Television/National Audiovisual Archive. This paper looks at how the LL was manipulated in order to confirm hierarchies of languages in Czechoslovak Republic in the period of 1919–1939.

The photos used in the article were selected from material collected during the research project “Visual bilingualism: Language Policy in Photos” of the Antal Hodinka Linguistics Research Center.[1] In the course of the research project, nearly five thousand photographs were collected, of which approximately one thousand were taken during the examined period. From the database, we selected those photos which do not record a permanent situation, but which show the dynamic transformation of the language policy situation.

2. Historical background

The secession of nationalities, which led to the break-up of the Austro-Hungarian Monarchy, had no alternative reform until the political goal of dividing Austria-Hungary as a result of the First World War emerged in the circle of states hostile to the Habsburgs. Vienna tried to save the situation by proposing a federal structure for the monarchy, but this plan concerned only the Austrian part, and the Hungarian government immediately rejected the idea and attempted to accelerate the assimilation processes associated with modernization. However, it had the opposite effect: it broadened the social basis of the national movements (Michela 2016: 17).

The system of peace agreements that came at the end of the First World War made the war’s losers conclude treaties over which they had little or no influence. The redivision of Germany or Austria-Hungary took place partly on an ethnic basis. The Austro-Hungarian Monarchy was replaced by four independent states: Austria, Hungary, Czechoslovakia, and Yugoslavia (until 1929, the Kingdom of Serbs, Croats, and Slovenes). Poland, Romania, and Italy also received parts of the former empire’s territories.

The peace treaties, which created new state borders, declared the right of nations to self-determination as decisive. However, other factors of an economic or strategic nature or simply the desire for more territory, were so often added to this principle that the new configuration of states in the region failed to follow ethnic principles, even where demographic factors made this possible (Romsics 2000: 213).

The First Czechoslovak Republic was founded in October 1918 as one of the successors to the Austro-Hungarian Monarchy. Tomáš Garrigue Masaryk, Edvard Beneš, and Milan Rastislav Štefánik played major roles in this process, and due to their active emigration, they earned the titles of officials. The peculiarity of the Czechoslovak state existed in the fact that the so-called historical countries of Bohemia, Moravia, and Czech Silesia became part of the new state on the basis of historical law; Slovakia, which did not have its own statehood, was included on the basis of natural law; and Transcarpathia (Podkarpatská Rus) was included on the basis of the right of unification in the form of a kind of indirect self-determination. The different legal bases were also reflected in the structure of the regions and in the ethnic composition of the country. The constitution of Czechoslovakia in 1921 declared the republic to be a nation state, with no mention of national minorities. Czechoslovakia was a nation state along French and British lines (Zeman 2000: 51).

The Allied states included provisions in the peace treaty to protect the rights of national minorities. This principle was also enshrined in the Treaty of Saint-Germain (1919). With the treaty Czechoslovakia secured formal control of Transcarpathia. These borders were finalized with the Treaty of Trianon (1920). The region settled down for a 20-year-long existence within Czechoslovakia (Stroschein 2012: 80).

3. Constructing a linguistic dominance in LL

The Republic of Czechoslovakia—born from the ashes of the Austro-Hungarian Monarchy falling apart after the First World War—was awarded the area we call Transcarpathia today in the Treaty of Saint-German on 10 September 1919. The region became part of the republic under the name Podkarpatská Rus. This transitory period of power shift was captured by the Austro-Hungarian “kaiserlich und königlich” (in English: on behalf of the King and Emperor) postal stamp depicted in Picture 1. The words in black printed diagonally over the stamp as well as the date 1919 show that it was the postal authorities of the newly born Republic of Czechoslovakia that used the stamp of the dead realm, as it did not yet have its own state stamps. The stamp depicts the last ruler of the monarchy, known as Charles I in Austria and as Charles IV in Hungary. German, the most significant language of the declining empire, also appears on the stamp, as well as Czechoslovak, the official language of the newly born state.[2] Czechoslovak prevails over German, as the stamp demonstrates.

Picture 1.[3]

The next state affiliation shift in the history of the region occurred after the First Vienna Award. In November 1938, Hungary regained some of the southern territories of Podkarpatská Rus, mostly populated by Hungarians. Picture 2 presents an image of the building in Uzhhorod (Hungarian: Ungvár) from November 1938 originally dedicated to be the seat of Podkarpatská Rus. According to the recordings of the Hungarian news program of 10 November 1938, the facade of the building still showed the bilingual Czechoslovak–Rusyn/Ukrainian inscription,[4] while the Hungarian soldiers and state clerks taking over the region were already hanging the Hungarian flag.

Picture 2.[5]

This transitory period is also commemorated by the stamp and seal in Picture 3. The 2koruna stamp depicting Tomáš Garrigue Masaryk below the inscription “Českoslo ven s ko” was released on 14 September 1937 to pay tribute to one of the founders and the first president of the Republic of Czechoslovakia. The seal, however, depicts the crown of Hungary’s first king, St. Stephen, and shows the date 1938 as well as the Hungarianlanguage inscription “Ungvár visszatért” (Uzhhorod has returned [to Hungary]). It shows that the dominance of the Czechoslovak language had by this time given way to the new official language: Hungarian.

Picture 3.[6]

The state affiliation shift and the change in the official language of the region also had an impact on daily life. Picture 4 shows an excerpt of the registry of the Chornotyseve (Hungarian: Feketeardó) post office. The registry was originally bilingual: Czecho slovak and Hungarian. The former official language, Czechoslovak, was immediately replaced by the language of the new regime, Hungarian, by crossing it out with black ink.[7] Such a procedure is still common today in the context of changes in dominance between languages (e.g., Pavlenko 2009: 255; Marten, van Mensel & Gorter 2012: 7-8).

Picture 4.[8]

The shift in the legal status of languages also affected church registers. The Greek Catholic church register of the village Karatshin (Hungarian: Karácsfalva) was originally bilingual: Rusyn/Ukrainian and Czeh/Slovak. As Picture 5 implies, on 25 August 1938 (when Karácsfalva was still part of Czechoslovakia), the church register entry was written in Ukrainian/Rusyn with Cyrillic letters, while on 13 November and 4 December of the same year (after Hungary had already regained the village), the church register entries were written in Hungarian with the Latin alphabet.

Picture 5.[9]

On 2 November 1938, the First Vienna Award ceded to Hungary the southern plains of present-day Transcarpathia, where the majority of the population was Hungarian. The much larger northern and eastern parts of the region, which had a predominantly Slavic population, became part of Hungary again as a result of the military operation in mid-March 1939. The First Vienna Award, as well as the return of the southern lands to Hungary, took the ethnic principle into account: territories where Hungarians were ethnically the majority were returned to the state. However, as a result of the military operation in March 1939, territories where the vast majority were Ruthenians/Ukrainians were also included in Hungary.

Picture 6 shows a Czechoslovak–Hungarian bilingual postcard overprinted with a postage stamp “Berehovo has returned” on 9 November 1938, commemorating when the Hungarian army entered the city. The over-stamping was a typical procedure at the turn of the state. The postal item was stamped to indicate that the Hungarian army had marched into Berehovo, which had been part of Czechoslovakia for 20 years.

Picture 6.[10]

The absolute majority of the population residing in the region we now call Transcarpathia has been Ukrainian/Rusyn (Kocsis & Kocsis-Hodosi 1998: 84-85; Kocsis & Tátrai eds. 2013). When the region was granted to Czechoslovakia in 1919, the treaty stipulated that the region would be given autonomy, but lawfully, autonomy was officially recognized by the Czechoslovak Parliament only as late as 22 November 1938. Then, by exploiting the international political situation, however, the government of the autonomous region strove to establish an independent Ukrainian state. Under the leadership of Aygustyn Voloshyn, the autonomous government adopted Ukrainian as the official language of the region and besides the name Podkarpatská Rus, also permitted the use of Carpathian Ukraine (Карпатська Україна). The short-lived microstate was founded on 14 March 1939 by the name Carpathian Ukraine with its seat in Khust but was invaded by the Hungarian army just two days later on 16 March (Csernicskó & Fedinec 2014: 88-90). The stamp shown by Picture 7 reflects one of the stages towards independence. On the top, the larger inscription says “ČeskoSlovensko” in Czechoslovak, but below it, we can read the Ukrainian text “Карпатська Україна” (“Carpathian Ukraine”).

Picture 7.[11]

4. Conclusions

This article demonstrated how after a shift in language hierarchy, the language of a new regime replaces its predecessor’s formerly enjoyed supremacy, and how rapidly the transformation of language policies turn the previous language hierarchy and LL upside-down. It was also presented how a historical analysis of LL, by capturing the variety and change, could prove to be a research path that could help us interpret and understand social, political, economic, and linguistic processes.

In language policy research, a broadly understood LL could provide us with useful information not only about the hierarchical relations of individual languages but also about the dominance shifts between them. The qualitative description of LL and the documentation of its changes can complement investigations of language policy (Shohamy 2006; Laihonen 2015a). By analyzing the semiotics of LL, not only prestige shifts of individual languages (Blommaert 2013), but also the status shift of languages and their speakers, the insecurity caused by the language policy status quo of a transitory period, the clash of norms (Pavlenko 2009), the changing process itself, and the transformation of political ideologies can all be tracked (Laihonen 2015b: 171).

By analyzing the LL of Transcarpathia from a diakronian perspective, we have demonstrated that “linguistic landscape has emerged as a space where language conflicts have become particularly visible” (Pavlenko 2009: 254). In the analysis, we have shown that linguistic conflicts can also become visible when some groups paint over or write over the language that they do not want with the languages that they think are missing.

The data suggest that the LL can be viewed as a dynamic space that is significant in indexing and performing language ideologies that are continually being contested and renegotiated (Moriarty 2014: 464). By presenting the permanent competition of languages and their speakers as well as the intensity of the continuous attempts to win in the dominance battle over the symbolic space, we can also understand better why it is essential for both majority and minority communities to have their languages presented in public spaces.

Literature

Aronin, Larissa & Ó Laoire, Muiris 2012. The Material Culture of Multilingualism. In: Gorter, Durk – Marten, Heiko F. – Mensel, Luk van (eds.): Minority Languages in the Linguistic Landscape. Basingstoke, Palgrave Macmillan, 299-318.

Aronin, Larissa & Ó Laoire, Muiris 2013. The material culture of multilingualism: moving beyond the linguistic landscape. International Journal of Multilingualism, 10(3): 225-235.

Backhaus, Peter 2006. Multilingualism in Tokyo: A Look into the Linguistic Landscape. International Journal of Multilingualism 3(1): 52-66.

Bátyi, Szilvia 2014. Hévíz: nyelvi tájkép orosz ecsettel. Alkalmazott Nyelvtudomány 14 (1-2): 2134.

Ben-Rafael, Eliezer – Shohamy, Elana – Amara, Muhammad Hasan – Trumper-Hecht, Nira 2006. Linguistic landscape as symbolic construction of the public space: The case of Israel. In: Gorter, Durk (ed.): Linguistic landscape: A new approach to multilingualism. Clevedon, Multilingual Matters, 7-30.

Blommaert, Jan & Maly, Ico 2014. Ethnographic Linguistic Landscape analysis and social change: A case study. Tilburg Papers in Culture Studies, No. 100.

Blommaert, Jan 2006. Language Policy and National Identity. In: Ricento, Thomas (ed.): An Introduction to Language Policy: Theory and Method. Blackwell Publishing Ltd. 238254.

Blommaert, Jan 2013. Ethnography, superdiversity and Linguistic Landscapes: Chronicles of complexity. Bristol, Multilingual Matters.

Csernicskó, István & Beregszászi, Anikó 2019. Different states, same practices: visual construction of language policy on banknotes in the territory of present-day Transcarpathia. Language Policy 18 (2): 269-293.

Csernicskó, István & Fedinec, Csilla 2014. Наш місцевий Вавилон: Історія мовної політики на території сучасного Закарпаття у першій половині ХХ століття (до 1944 року). Ужгород: Поліграфцентр «Ліра».

Csernicskó, István & Laihonen, Petteri 2016. Hybrid practices meet nation-state language policies: Transcarpathia in the twentieth century and today. Multilingua 35(1): 1-30.

Dal Negro, Silvia 2009. Local policy modeling the linguistic landscape. In: Shohamy, Elana & Gorter, Durk (eds.): Linguistic landscape. Expanding the scenery. New York & London, Routledge, 206-218

Huebner, Thom. 2006. Bangkok’s linguistic landscapes. Environmental print, codemixing and language change. In: Gorter, Durk (ed.): Linguistic landscape. A new approach to multilingualism. Clevedon, Multilingual Matters, 31-51.

Johnstone, Barbara 2010. Indexing the local. In: Coupland, N. (ed.): The handbook of language and globalization. Oxford, Blackwell, 386-405.

Kocsis, Károly & Kocsis-Hodosi, Eszter 1998. Ethnic Georgarhy of the Hungarian Minorities in the Carpathian Basin. Budapest, Geographical research Institute and Minority Studies Programme.

Kocsis, Károly & Tátrai, Patrik (eds.) 2013. Changing Ethnic Patterns of the Carpatho-Pannonian Area. Budapest, HAS RCAES Geographical Institute.

Kroskrity, Paul V. 2000. Regimenting language. In: Kroskrity, Paul V. (ed.): Regimes of Language: Ideologies, Polities and Identities. Santa Fe, School of American Research Advanced Seminar Series, 1-34.

Laihonen, Petteri 2015a. Beware of the dog! Private Linguistic Landscapes in two ‘Hungarian’ villages in South-West Slovakia. Language Policy 14 (1): 373-391.

Laihonen, Petteri 2015b. Linguistic Landscapes of a minoritized regional majority: Language ideologies among Hungarians in South-West Slovakia. In: Laitinen, Mikko & Zabrodskaja, Anastassia (eds.): Dimensions of SocioLinguistic Landscapes in Europe Materials and Methodological Solutions. Peter Lang, Frankfurt am Main, Berlin, Bern, Bruxelles, New York, Oxford, Wien, 171-198.

Laihonen, Petteri & Csernicskó, István 2017. Kísérlet egy összehasonlító vizsgálatra: a nyelvi tájkép dél-szlovákiai, székelyföldi és kárpátaljai falvakban. Regio 25 (3): 50-81.

Leeman, Jennifer & Modan, Gabriella 2009. Commodified language in Chinatown: A contextualized approach to linguistic landscape. Journal of Sociolinguistics, 13: 332-362.

Marten, Heiko F. – Mensel, Luk van – Gorter, Durk 2012. Studying Minority Languages in the Linguistic Landscape. In: Gorter, Durk – Marten, Heiko F. – Mensel, Luk van (eds.): Minority Languages in the Linguistic Landscape. Basingstoke, Palgrave Macmillan, 115.

Marten, Heiko F. – Lazdiņa, Sanita – Pošeiko, Solvita – Murinska, Sandra 2012. Between Old and New Killer Languages? Linguistic Transformation, Lunguae Francae and Languages of Tourism in the Baltic States. In: Hélot, Christine – Barni, Monica – Janssens, Rudi – Bagna, Carla (eds.): Linguistic Landscapes, Multilingualism and Social Change. Frankfurt am Main, Berlin, Bern, Bruxelles, New York, Oxford, Wien, Peter Lang, 289– 308.

Michela, Miroslav 2016. Trianon labirintusaiban. Történelem, emlékezetpolitika, és párhuzamos történetek Szlovákiában és Magyarországon. Békéscsaba–Budapest: Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete – MTA BTK Történettudományi Intézet.

Moriarty, Máiréad 2014. Contesting language ideologies in the linguistic landscape of an Irish tourist town. International Journal of Bilingualism, 18 (5): 464-477.

Pavlenko, Aneta 2009. Language Conflict in Post-Soviet Linguistic Landscapes. Journal of Slavic Linguistics, 17(1-2): 247-274.

Pavlenko, Aneta 2015. Why diachronicity matters in the study of linguistic landscapes. Linguistic Landscape 1(1/2): 114-132.

Pavlenko, Aneta & Mullen, Alex 2015. Why diachronicity matters in the study of linguistic landscapes. Linguistic Landscape, 1(1-2): 114-132.

Pietikäinen Sari 2014. Spatial interaction in Sámiland: Regulative and transitory chronotopes in the dynamic multilingual landscape of an indigenous Sámi village. International Journal of Bilingualism, 18(5): 478-490.

Romsics Ignác 2000. A nagyhatalmak és az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása. Kisebbségkutatás, 2: 208-213.

Shevelov, George Y. 1987. The Language Question in the Ukraine in the Twentieth Century (1900–1941). Harvard Ukrainian Studies, XI: 118-224.

Shohamy, Elana 2015. LL research as expanding language and language policy. Linguistic Landscape 1(1/2): 152-171.

Shohamy, Elana & Waksman, Shoshi 2009. Linguistic Landscape as an ecological arena: Modalities, meanings, negotiations, education. In: Shohamy, Elana & Gorter, Durk

(eds.): Linguistic Landscape: Expanding the scenery. New York–London, Routledge, 313-331.

Shohamy, Elana 2006. Language policy: Hidden agendas and new approaches. London, Routledge.

Spolsky, Bernard 2004. Language Policy. Cambridge, Cambridge University Press.

Stroschein, Sherrill 2012. Ethnic Struggle, Coexistence, and Democratization in Eastern Europe. Cambridge University Press.

Stroud, Christopher & Mpendukana, Sibonile 2009. Multilingual signage: a multimodal. approach to discourses of consumption in a South African township. Social Semiotics, 20, 2010. 5, 469-493.

Vehes, Mikola – Molnár, D. István – Molnár, József – Osztapec, Jurij – Oficinszkij, Roman – Tokar, Marian – Fedinec, Csilla – Csernicskó, István 2011. Хроніка Закарпаття 1867– 2010 / Kárpátalja évszámokban 1867–2010. Ungvár, Hoverla.

Vigers, Dick 2013. Signs of absence: language and memory in the linguistic landscape of Brittany. International Journal of the Sociology of Language, 223: 171-187.

Zeman, Zbyněk 2000. Edvard Beneš – politický životopis. Praha, Mladá fronta.

Rövid URL
ID5805
Módosítás dátuma2022. december 15.

“Unless all indications to now are lying, Czechoslovak domestic policy is on the path towards a gradual transformation of the nation state into a state of nations.” – German Activism in the 1920s in the Reports of the Austrian Minister to Prague Ferdinand Marek

Introduction With the end of the First World War in the autumn of 1918, the old European order collapsed. The start of this new era...
Bővebben

Részletek

Introduction

With the end of the First World War in the autumn of 1918, the old European order collapsed. The start of this new era in Europe’s history also radically transformed the political map in Central Europe. The Austro-Hungarian Empire collapsed, and the so-called successor states were established on its foundations. On 28 October 1918, the Cze choslovak National Committee’s Proclamation of the Independence of the Cze choslovak State was issued, formally declaring the establishment of a new state entity, and the choice of a republic as its form of government was declared later, specifically on 14 November 1918. The new state inherited a complex legacy from its predecessor, the Habsburg Monarchy, with its state-forming Czechoslovak nation comprising only around two-thirds of the population, with the rest comprised of ethnic minorities—Germans, Hungarians, Poles, etc. Naturally, these groups did not want to live in the Czechoslovak Republic, rejecting its existence and arousing a negative response from representatives of the new governing majority. Following a strong initial rejection of any kind of co-operation, seen in the absence of minorities in the Revolutionary National Assembly, the first regular parliamentary election took place in April 1920, confirming not just the cooperation of Czechoslovak parties in government, but also the negative position that representatives of the minorities took regarding Czechoslovakia (Tóth – Novotný – Stehlík 2012: 37-39; Rašková, E. 2016: 27-36).

Although Bohemian, Moravian, and Silesian Germans considered themselves to be a part of the German nation, they were unsure about whether to join Austria or Germany. Once attempts at creating four separatist provinces collapsed at the end of 1918 and following signature of the peace treaties of Versailles and Saint-Germain (in June and September 1919 respectively), representatives of the German minority in Czechoslovakia realized that the international political situation prevented them from joining either Austria or Germany, and so they had to come to terms with the fact that they were to remain part of the Czechoslovak state. Furthermore, German political representatives had decided to avoid complicating relations with Czechoslovakia as much as possible, and Berlin’s policy was limited to supporting non-political acts during the 1920s.[2]

The Austrian Republic found itself in a different situation. As soon as it was established, the country was dependent on imports of coal, sugar, and other commodities from Czechoslovakia, and like it or not, its representatives had to accept a position of junior partner. The signing of the Treaty of Lány in 1921 and the provision of an international loan designed to help overcome the Austrian financial crisis in return for a commitment to reject any future Anschluss with Germany a year later steered Austria into calmer waters in terms of domestic political developments, while also affirming Vienna’s weaker position compared to Prague. (See more on this Konrád 2012 and The objective of this study is to analyze Austrian Minister to Prague Ferdinand Marek’s perception of German activism in the period from the election of November 1925 until two German ministers joined the Czechoslovak Government in October 1926. From his position as a diplomat, the Austrian Minister was only a passive commentator on political events in Czechoslovakia; on the other hand, it should be noted that he had a very good knowledge of the Czechoslovak domestic political scene.

Czechoslovak–Austrian relations were not particularly warm after the end of the First World War, and they did not improve until some time had passed after the signing of the peace treaty in Saint-Germain-en-Laye. In 1918, Ferdinand Marek became Austria’s diplomatic representative to the Czechoslovak Republic, initially as head of the Austrian Mission, with the official submission of credentials and his change in diplomatic rank to minister occurring on 11 April 1922 at the Castle Lány.[3] Because of his presence in Prague for many years, Marek became a real expert on the Czechoslovak political situation, and he also established warm relations, for example, with President Tomáš Garrigue Masaryk (from now on abbreviated as TGM).

A turning point in terms of German political activism was the parliamentary election that took place on 15 November 1925, which transformed the balance of power in Czechoslovak politics. The strongest members of the German party spectrum comprised supporters of the activist concept of cooperation (see more on this in Kracik 1999) represented by the Farmers’ League (Bund der Landwirte; further abbreviated as BdL) and the German Christian Social People’s Party (Deutsche Christlichsoziale Volkspartei; further on abbreviated as DCV). The Farmers’ League achieved its best ever result, winning 571,198 votes, giving it 24 seats,[4] while the Christian Social People’s Party received 314,440 votes and 13 seats. Both of these parties owed their good results to the diminishing popularity of German negativism, which had become politically much weaker by the mid-1920s. The German Social Democrats had to settle for 411,040 votes and 17 seats. (Tóth – Novotný – Stehlík 2016: 662-663) Based on the election results, the so-called all-nation coalition of Prime Minister Antonín Švehla was set up, or rather continued to rule, on 9 December 1925. This was comprised of Czechoslovak political parties, but it was unable to last even to the following spring, and due to the premature departure of the Social Democrats and the National Socialists, it was replaced on 18 March 1926 by Jan Černý’s bureaucratic government. During the rule of this government of officials, a new coalition of civic parties was formed. For the first time since the end of the war, there was an opportunity to form a government without socialist parties in it based on the cooperation of parties not on the political left and including representatives of the German and Hungarian minorities. Cabinets up until this point had only ever been made up of Czechoslovak parties, whose programmes naturally differed and who were not natural coalition parties.[5]

The Austrian Legation and Ferdinand Marek naturally followed the Czechoslovak election of autumn 1925 closely. According to the minister, its outcome did not represent the anticipated resolution to the domestic political situation, rather marking a weakening of the governing coalition’s position. In the opening paragraph of his report to Foreign Minister Heinrich Mataja, Marek wrote that even four days after the election, not all ballots had been counted, and so he could not provide information on the exact number of seats for the different parties. However, he added that according to the unofficial results it was evident that “the rule of the ‘Five’[6] could not continue in its previous form because the five coalition parties were now in a minority in the Chamber of Deputies.”[7] He nevertheless rejected the idea of a bureaucratic government and expected that the current arrangement of parties would continue, not anticipating that German politicians would join the government benches. On the other hand, he acknow ledged that supporters of a moderate approach towards the Castle[8] and government would now have the most say. “The efforts of President Masaryk and Dr Beneš to bring about a situation in which it would finally be possible to invite the Germans into the government and form a cabinet with broader political support could now be successful, especially considering that the greatest opponents to the idea, Dr Kramář and the National Democrats, are weaker in the new parliament, having lost five seats. Dr Beneš is going to have to deal with increasing hostility from the National Democrats,” concluded Marek in his assessment of Czechoslovakia’s November election.9

The Austrian Minister had correctly surmised future developments when he sug[9]gested the possibility of government cooperation with German political parties, naturally activist parties, and more specifically civic parties. The election results indicated that there was an opportunity to create a new government formation (in terms of its ethnic composition) compared to that which had governed the country since the first parliamentary election in 1920.

At the end of November 1925, Marek informed Vienna of the final election results, confirming his previous estimates—a decrease in votes for the Social Democrats (both Czechoslovak and German), consolidation for the Communists, and decline for the National Democrats. He again noted the failure of the parties of the government coalition;[10] the election had resulted in the loss of their parliamentary majority, and Antonín Švehla would have to find a way to restore a majority. The Austrian Minister also wrote that it was mainly Edvard Beneš who was blamed for the collapse in votes for the government parties, having allegedly pursued the “policy of the streets,” and whose reckless approach towards the Vatican had led to an increase in votes for Catholic parties. Marek added that the foreign minister allegedly had to promise Antonín Švehla that he would stop interfering in the internal affairs of political parties and would focus on his own department. The minister noted that the government would have to rely on a small parliamentary majority and then focused on potential ministerial appointments.[11] In his assessment of the result for the German parties, Marek correctly noted the increase in votes for BdL, but in his assessment of German activism and possible government cooperation, he expressed some scepticism. He particularly criticised the inability of the German parties to agree on joint actions and approaches in parliament, something he considered extremely important for future developments.[12]

Ferdinand Marek’s first post-election comments did not suggest the possibility of German activist parties participating in government: the minister does not even mention the option in the above-described report. On the other hand, it was too early for any major steps from the German political parties. While theoretically the election results allowed for the formation of a center-right coalition, on the other hand there were several still unresolved problems (e.g., the Language Act implementing regulation)(see more on this Kučera 1999) that would make German participation in government more difficult. Marek instead focused in detail on conflicts within Czechoslovak domestic politics and claimed that it would be very difficult to set up a viable government based on the current coalition. He even indicated that a bureaucratic government could be set up, anticipating that the new political government would not last for long. The Austrian minister did not seriously suggest the possibility of German ministers joining the government until early January 1926, although even then he only wrote vaguely of talks without mentioning any specific names or political parties. He added, however, that the Czech–Slovak settlement would need to be resolved first.[13]

On 17 March 1926, TGM [i.e. President Tomáš Garrigue Masaryk] received Ferdinand Marek. According to the minister, TGM was not in an optimistic frame of mind, which is understandable considering domestic political problems. In his report to Vienna, the Austrian diplomat also stated that the fundamental problems that the current coalition was unable to deal with were agricultural tariffs and congrua. There were also several less important issues, but he said that these could be resolved by the current bureaucratic government. He then unequivocally confirmed the general opinion that the Social Democrats “do not want to vote for either agricultural tariffs or congrua. They can afford the luxury of not being in government and voting against government proposals […].”[14] An important part of the minister’s report dealt with TGM’s regret that he could not count on the participation of the German parties in government. “The President is unhappy that the Germans in Czechoslovakia are lacking a true leader and they do not have anybody who would dare to tell the truth to the voters […],” added Marek,15 further stating that some German deputies had confidentially expressed their support for participation in the government and for managing state affairs, but that none of them had dared to say this out loud.16

Two months after Marek first seriously outlined in January 1926 the possibility of German ministers joining the government, he informed Austrian Chancellor Rudolf Ramek of the mood amongst German politicians in Czechoslovakia. His report implied that some deputies were secretly willing to take part in government, although for the moment there had been no open declarations as such.

The next day (19 March), the Austrian minister was able to write that TGM had appointed a bureaucratic cabinet, adding that although he had anticipated that the previous government formation would collapse, it had happened rather suddenly. Marek stated the well-known fact that he thought that the previous coalition had been unable to govern the country effectively.[15] The Austrian minister informed the chancellor of meetings that Milan Hodža had held together with BdL and DCV representatives (Franz Spina and Robert Mayr-Harting, respectively, with experienced Agrarian politician Franz Křepek also playing an important role), which aimed to find potential figures within these parties, “who under certain circumstances could join the government.” Marek came to the clear conclusion that these represented the embryo of a potential future conservative government comprising Czech and German Agrarians, three clerical parties (the Czechoslovak People’s Party, the German Christian Socials, and Hlinka’s Slovak People’s Party), and possibly the National Democrats and Traders. “This system, however, would mean the declaration of open opposition to the President of the Republic, Dr Beneš, and basically to all those who identify themselves with the Castle.

It would also represent a struggle for power between the right and the left,” he added.[16]

The Austrian minister’s March report fairly evidently outlined the possibility of government participation for members of the German minority in Czechoslovakia. A month later, Marek stated that there was a near-permanent crisis within Czechoslovak domestic politics. He said that the main issues of the time—agricultural tariffs, civil servant pay, and tax reform—could not be resolved by the parliament, and he added that a presidential election was to take place in spring 1927 and that at that time it was unclear whether a government majority would be able to secure the head of state another seven-year mandate. According to the minister, the prevailing situation had three different solutions: a return to the all-nation coalition of Czech (Czechoslovak) parties, inviting the Germans to join the government, or a new election. “Government circles, however, have not yet formed a clear picture of whether co-operation with the German parties and Slovaks is possible,” he said of the authorities’ dithering.[17] Regarding German activism, he confirmed that both camps, Czech and German, were unsure and were clarifying their positions, in his opinion.

In June,[18] the Austrian minister wrote of the establishment of a Czech–German– Hungarian majority within the parliament, which passed the Tariffs Act: “Adoption of the Tariffs Act by the Czechoslovak National Assembly represents a historic moment. For the first time since the establishment of the Czechoslovak Parliament, a law has been adopted through the votes of Czech, German and Hungarian parties, and against the will of some ‘state-forming’ groups (the Czech Social Democrats and National Socialists).”21 According to Marek, this was clear proof of a decrease in the effectiveness of the current all-nation coalition. The Austrian minister then looked at the fairly important combination of the fate of the state, which in his opinion had two paths that it could take: either national political success at the cost of peaceful development (or else acknowledging the needs of all those in the state) and peaceful and straightforward development.

“Unless all indications to now are lying, Czechoslovak domestic policy is on the path towards a gradual transformation of the nation state into a state of nations […]. On both sides, the patented state-forming parties (and even the National Democrats) have come together with the ‘disloyal’ parties hostile to the state, thus confirming the elegant propaganda about the ‘disloyalty’ of Germans and Hungarians,” is how the envoy concluded his important observation.22 He also wondered about what he thought was TGM’s longstanding wish to turn Czechoslovakia into a nation state, however not based on agreement between civic parties, but rather under the rule of a red–green coalition headed by Antonín Švehla, as he described it. Marek then described TGM as a well-known Social Democrat who would certainly not be in favor of the parliament’s current legislative actions.23

In many regards, Marek’s June report was a very important one. In it, the Austrian minister did not just inform Vienna of the formation of a coalition of civic parties that cut across the previously strictly ethnic division in both chambers of the National Assembly, all under the parallel existence of a bureaucratic cabinet installed by the president. He also told Vienna of the prospects for the appointment of a new political government, which he openly assumed would be a right-wing cabinet also including German political parties. Even so, the situation appeared rather unclear, and Marek also had to note that the creation of a tariff–congrua coalition was in opposition to the president of the republic’s plans. Furthermore, he did not believe that it was clear at that time what the activist parties would trade their government involvement for. It did not appear there would be any fundamental domestic political transformation of the First Czechoslovak Republic at that point: according to the Austrian minister therenuing in opposition.” Klimek 2000: 549.would more likely be concessions made by a section of the German political spectrum that might become manifest later.

The Austrian minister corrected his words a few days later when he informed Chancellor Rudolf Ramek of confidential reports from Czech and German political camps confirming that at the current time they were not discussing a temporary Czech– German rapprochement due to an ad hoc problem, but rather they were endeavoring to develop a more fundamental debate over an ethnic settlement. “There is already— as these circles have informed me—a clear preliminary agreement between the German Farmers’ League and the Czech Agrarians, and between the German Christian

Socials and the Catholic People’s Party,” added Marek.[19] He then went on to list the German demands that the Czech side was to meet. These involved: expanding school autonomy; the Prague provincial schools council’s retention of the powers it had previously had prior to 1918; the reintroduction of Lex Perek (i.e., implementing an ethnic cadastre so that the parents of German children would have to send their children to German schools, although they were also to be taught in the Czech language); the appointment of Germans to high and lower official posts; and the giving of bail-outs, etc. to German banks and savings banks.[20]

According to Ferdinand Marek, by the end of June 1926 Milan Hodža was no longer hiding the fact that there would be government cooperation between Czechs, Slovaks, and Germans. The Austrian minister termed this type of statement, “one of the most important for domestic political development.” The former agriculture minister had spoken of “constructive politics which is no longer utopian, and which can transform a mere tactical alliance into a political union.” He rejected the previous orientation towards socialism, however, and spoke in favour of cooperation between civic parties.[21] The Slovak politician appealed for understanding with Slovaks, something that Marek thought was mainly because an agreement had already been essentially made with the Germans; the Austrian minister also mentioned Hodža’s opposition to Slovak autonomy.27

He then informed Vienna that negotiations between Czech and German partners were now in the stage of concluding several documents in which the German parties formulated their demands and the Czech parties provided promises of certain concessions or committed to meet the demands where possible. The former repeated what Marek said was their minimal program (see report of 24 June), with not even any discussion of what he called their maximal program, which comprised the issue of war loans, a change in the parliamentary rules of procedure, and a language decree.28

It was evident that the above, more extensive program of German demands was not feasible at that time. It was not just the Castle that disapproved of the proposed cooperation between some parts of the Czech and German political spectrum, but also the other political parties (both the left-wing and the National Democrats), and excessive ethnic concessions might have put any future co-operation in danger, or even put an end to it altogether. Furthermore, the course of negotiations up until then at least had shown that the path that both political camps had set out on was paved with points in their programs that matched (tariffs and congrua) rather than a more broadly conceived concept of ethnic settlement. A declaration by the German Social Democrats also implied this, accusing both activist parties of trafficking their political interests.29

By the end of July 1926, the Austrian minister in Prague was able to state that while he could not declare with 100% certainty any government involvement from the two German activist parties, there remained enough indirect evidence (an agreement on a number of important standards and the lack of any point upon which cooperation could flounder, which was more important at that moment) to believe that this would happen, and that no other form of government had the necessary support it needed at that time. He claimed that even the Czechoslovak president and foreign minister were resigned to the existence of such a government, despite being opponents. Thus, government involvement by the German parties can in some sense be perceived as one of the partial conflicts of opinion within Czechoslovak domestic politics and as one of the points of disharmony between the president and part of the political spectrum.

A month later, Minister Marek sent a more detailed report on the state of domestic politics in the Czechoslovak Republic in which he focused in particular on Antonín Švehla’s return from being treated for an illness, describing him as the only person who would lead the future parliamentary government. The minister wrote that the period of the bureaucratic government was approaching its end and that the Czech Social Democrats had chosen to remain in opposition. Marek stated that this put an end to the president’s last hopes of forming a government different to the one currently taking shape.[22]

In early October 1926, a problem appeared within Czechoslovak domestic politics that threatened to develop into a fundamental dispute between TGM and a section of the political spectrum regarding the position of Foreign Minister Edvard Beneš. It can be said that to some extent whether the foreign minister of many years should remain in his role and whether he would become the potential successor to the first Czechoslovak president received more attention during this period than whether or not ministers of German ethnicity should join the Czechoslovak Government. This demonstrated once again how domestic policy worked in Czechoslovakia. Disputes between the Castle and founders of the Czechoslovak Republic, TGM, and Beneš, and a section of the right-wing political spectrum based on personal antipathy determined the constraints in forming a new government majority, a majority which the president evidently did not want to see, but whose formation he was unable to prevent in terms of the Czechoslovak constitution.

By 8 October 1926, the Austrian minister was finally able to state that TGM had met Prime Minister-Designate Švehla in Topoľčianky and that the new government would be appointed within a few days (Švehla’s third cabinet in a row was appointed on 12 October 1926). According to Marek’s information, it was to be a mixed government comprising representatives of political parties and experts, and TGM had requested that the foreign, interior, finance, defence, and possibly railways posts be given to nonpartisan experts. In this regard, obvious names were Beneš, Karel Engliš (finance), and Jan Černý (interior). The minister added that while the National Democrats were supporting the government, they remained outside of it for the meantime.[23]

The minister informed Vienna that the leaders of both activist parties, Professors Spina and Mayr-Harting, had invited over Czechoslovak and foreign journalists on 6 October 1926 to explain their positions, or specifically the views of the parties regarding the current domestic political situation. After Franz Spina did not turn up for unclear reasons, even though he had been seen buying fruit and heading to his apartment, Robert Mayr-Harting took the stand. He told the journalists that the signing of the Locarno Treaties and the Czechoslovak–German arbitration treaty represented a fundamental milestone for Sudeten German policy in Czechoslovakia. Marek claimed that Mayr-Harting stated that, “until now, German policy in the state was a policy of negation and irredentism,” and continued, “It looked across the border and hoped that it would receive help and support from Berlin. This policy has shown to be erroneous, however, and has not brought about even the slightest benefit, but rather just disappointment: position after position has been abandoned.”[24] The DCV [i.e. Deutsche Christlichsoziale Volkspartei] head then referred to the fundamental fact that Berlin was not prepared to be engaged in any major way in Czech–German relations and that Sudeten Germans were going to have to help themselves. As such, a modus vivendi had to be found with Czechoslovak officials. He described the adoption of agricultural tariffs in spring that year as the first fruits.[25]

Prime Minister-Designate Antonín Švehla found himself in an unenviable situation—the nascent parliamentary majority was not in line with his concept (he instead advocated co-operation with the Social Democrats), yet he had to get on with it. On the other hand, he could not promise BdL [i.e. Bund der Landwirte] and DCV specific concessions, because he would be unable to get these through parliament. Robert MayrHarting and other German activist politicians realized, however, that the prevailing domestic political climate within Czechoslovakia was favorable to German participation in government and perhaps offered an improved position for the Sudeten Germans. The DCV head also believed that direct participation in the Czechoslovak cabinet would allow representatives of the largest ethnic minority in the Czechoslovak Republic to further their interests more easily.

On 26 October 1926, Ferdinand Marek was able to tell of the establishment of Švehla’s third government in a row, including two German ministers. He even wrote of the “dictatorship” of the Agrarian Party, which he said was in control of all the important departments and had influence over several other ministers, such as Jan Černý (interior), Josef V. Najman (railways), and Jozef Kállay (minister for Slovakia).[26] In his evaluation of the cabinet, the minister appreciated the shift to the political center, with the influence of the National Democrats, and to a lesser extent also the German Nationalists on the German part of the electoral spectrum, gone. He stated that Spina and Mayr-Harting had joined the government without any prior concessions from the Czech side. “All their demands […] remain wishful ideas whose immediate fulfilment the current Prime Minister has directly rejected,” added Marek. He perceived the possibility of future concessions from the Czech side similarly.[27] In his opinion, Franz Spina could achieve some successes as minister for public works (e.g., in constructing mino rity schools), which the minister of public works gave approval for. Marek added that BdL and DCV would naturally vote in favor of the national budget and would not threaten the government because of the act extending military service to 18 months; here, the envoy anticipated that a compromise would be reached.36

Agrarian Antonín Švehla’s third government, appointed on 12 October 1926, was a coalition of politically related subjects, and as such it was not in line with the previous practice of cabinets comprised purely of Czechoslovak parties. Instead, a government majority was sought across the ethnic spectrum. The appointment of Franz Spina as minister for public works and Robert Mayr-Harting as minister of justice in the first ethnically mixed cabinet in the history of the First Czechoslovak Republic only affirmed this fact.

Conclusions

Franz Spina (BdL) and Robert Mayr-Harting’s (DCV) joining the Czechoslovak Go v ernment in October 1926 completed one stage in the domestic political development of the First Czechoslovak Republic. The period of single-ethnicity cabinets had come to an end, and an era of ethnically mixed cabinets had begun. Negotiations over the German parties joining the government took place against the background of domestic political developments in which the main subject of dispute between the Czechoslovak parties was agricultural tariffs and congrua. At that time, the priorities of the German Agrarians and Christian Socialists were the same as those of the Czech Agrarians, People’s Party, and to some extent also the Hlinka’s Slovak People’s Party.

The Austrian Legation focused extra attention on monitoring these events. Fer dinand Marek, as an experienced diplomat, carefully analyzed domestic political events in Czechoslovakia, and from November 1925 to October 1926 he spent a lot of time looking into the change of position of both activist German parties, expressed in a shift away from rejecting government involvement towards direct cabinet participation. The diplomatic reports he sent to Vienna were sober, impartial, and highly informed, a result of his warm relations with both Czech and German politicians. While immediately after the election he noted the weakened position of the previous coalition of Czecho slovak parties, by January 1926 he was first able to seriously lay out the possibility of even request concessions in this regard.” KRACIK, Die Politik des deutschen Aktivismus, p. 170. See also Burian 1969: 142. an ethnically mixed government. While complicated domestic political developments did not favor a political cabinet being formed quickly (from March, a bureacratic government ruled the country), Marek informed Vienna in June 1926 of the establishment of a Czech–German–Hungarian majority in parliament as a harbinger for a regrouping of political forces, adding that this was not an ad hoc coalition, but rather an attempt at more serious political cooperation. On the other hand, he did express some skepticism—in September 1926, for example, he was still unsure over the establishment of an ethnically mixed cabinet, although this was probably more of a vague sense than a confirmed report. Ferdinand Marek subsequently welcomed the establishment of Agrarian Antonín Švehla’s third government as an important act bringing calm to the political waters in Czechoslovakia.

Literature

Burian. P. 1969. Chancen und Grenzen des Sudetendeutschen Aktivismus. In: Bosl. K. (ed.): Aktuelle Forschungsprobleme um die Erste Tschechoslowakische Republik. München, Wien 1969, 133–149.

Gajan, K. 2003. Československo-rakouské vztahy a politika ČSR ve světle diplomatických dokumentů Ferdinanda Marka (1918–1922). Slezský sborník, roč. 103, č. 3, 2003, 221–232.

Kárník, Z. 2000. České země v éře první republiky (1918–1938). Vznik, budování a zlatá léta republiky (1918–1929). Praha.

Klimek, A. 2000. Velké dějiny zemí Koruny české. Sv. XIII, 1918–1929. Praha.

Konrád, O. 2012. Nevyvážené vztahy. Československo a Rakousko 1918–1933. Praha.

Kracik. J. 1999. Die Politik des deutschen Aktivismus in der Tschechoslowakei 1920–1938. Frankfurt am Main, Berlin, Bern, New York, Paris, Wien.

Kučera. J. 1999. Minderheit im Nationalstaat. Die Sprachenfrage in den tschechisch-deutschen Beziehungen 1918–1938. München.

Novotný, L. 2015. Cesta ke vstupu německých ministrů do československé vlády v roce 1926. K problému vnímání německého aktivismu v Československu ze strany rakouského vyslanectví v Praze. Moderní dějiny: Časopis pro dějiny 19. a 20. století, 23, 2015, 1, 155–178.

Novotný, L. 2020. Die Tschechoslowakei und die Republik Deutschösterreich. In: Die Republic (Deutsch)Österreich im ersten Nachkriegszeiten. Innen- und Aussenperspektiven. Wien, 49–61.

Rašková, E. 2016. Německý politický aktivismus v Československu ve vnímání rakouského vyslanectví v Praze v letech 1920–1925. Historický obzor, 27, 2016, 1/2, 27–36.

Steiner, H. 1995. První rakouský vyslanec v Praze FERDINAND MAREK. Jeho osudy v letech 1938–1947. Praha.

Tóth, A. – Novotný, L. – Stehlík, M. 2016. Národnostní menšiny v Československu 1918–1938. Od státu národního ke státu národnostnímu? Praha.

Rövid URL
ID5799
Módosítás dátuma2022. december 15.

Imprint 2022/5

FÓRUM TÁRSADALOMTUDOMÁNYI SZEMLE FORUM SOCIAL SCIENCES REVIEW ANNUAL SCIENTIFIC JOURNAL IN ENGLISH LANGUAGE Volume XXIV(2022) Head of the Editorial Board: LÁSZLÓ ÖLLÖS Studies NOVOTNÝ, LUKÁŠ:...
Bővebben

Részletek

FÓRUM TÁRSADALOMTUDOMÁNYI SZEMLE
FORUM SOCIAL SCIENCES REVIEW
ANNUAL SCIENTIFIC JOURNAL IN ENGLISH LANGUAGE

Volume XXIV(2022)

Head of the Editorial Board: LÁSZLÓ ÖLLÖS

Studies

NOVOTNÝ, LUKÁŠ: “Unless all indications to now are lying, Czechoslovak domestic policy  is on the path towards a gradual transformation of the nation state into a state of nations.” German Activism in the 1920s in the Reports of the Austrian Minister to Prague, Ferdinand Marek

CSERNICSKÓ, ISTVÁN – FEDINEC, CSILLA: The competition of languages in the Lingusitic landscape of Transcarpathia in Czechoslovak Republic (1919-1939): a partial analysis

GYURGYÍK, LÁSZLÓ: Quo vadis? The number of Hungarians in Slovakia based on nationality and mother tongue data of the 2021 census

MESTER, BÉLA: The Usage of the Common Sense in the Public Philosophy of European Modernity

Central European Forum

AKYÜZ, AHMET KAAN: Robert College During the Years of Conflict 1908-1918

BRHLÍKOVÁ, RADOSLAVA: Citizens or non-citizens – discrimination against the Russian minority in the Baltics

KOVÁCS, GÁBOR: New Wine in old bottle? Classical notions of political philosophy in a changed political reality

Book reviews

Kontra, Miklós – Borbély, Anna (eds.): Tanulmányok a budapesti beszédről  a Budapesti Szociolingvisztikai Interjú alapján [Papers on Budapest Speech based on “The Budapest Sociolinguistic Interview”] Reviewed by Veronika Jakab Dančo

Kollai, István: Szlovákia királyt választ [Slovakia Elects a Monarch] Reviewed by László Öllös

Simon, Attila: Az átmenet bizonytalansága. Az 1918/1919-es impériumváltás Pozsonytól Kassáig [The Uncertainty of Transition:  The “Change of Sovereignties” in 1918 and 1919, from Pozsony [Bratislava] to Kassa [Košice]] Reviewed by Gergely Bödők

Holec, Roman: Trianon – triumf a katastrofa [Trianon – Triumph and Tragedy] Reviewed by Attila Simon

Liszka, József (ed.): Monumentumok. Szakrális (és „szakrális”) kisemlékek a Kárpát-medencében [Monuments. Sacred (and “sacred”) small relics in the Carpathian Basin] Reviewed by Zoltán Magyar

Rövid URL
ID5791
Módosítás dátuma2023. február 15.

Tóth László: Hagyomány és identitás. Tanulmányok és esszék a (cseh)szlovákiai magyar irodalomhoz 2006–2021

Budapest, Magyar Napló – Fokusz Egyesület, 2022, 584 p. /Rádiusz Könyvek, 16./ Eleve reménytelennek tűnik röviden ismertetni Tóth László idén megjelent, válogatott irodalmi-kulturális írásait tartalmazó...
Bővebben

Részletek

Budapest, Magyar Napló – Fokusz Egyesület, 2022, 584 p. /Rádiusz Könyvek, 16./

Eleve reménytelennek tűnik röviden ismertetni Tóth László idén megjelent, válogatott irodalmi-kulturális írásait tartalmazó kötetét (tizenöt év termését). Nemcsak terjedelme miatt (584 oldal), azt már esetében megszoktuk, hogy lexikonszerű vastag műveket ír, hanem és főként azért a sok-sok új észrevételért, adalékért és összefüggésért, melyeket beépített, melyekre ráépítette ezt az opusát. S persze, noha annak rendje s módja szerint hátul fel van tüntetve a szövegek eredeti megjelenési helye, szerzőnk azért ebben sem tagadja meg magát: többnyire frissített, igazított, pontosított, toldott a korábbi szövegeken. A Tóth László-féle értekező próza (s ennek minden rövidebb változata: a futam, a karcolat, a vázlat stb.) egyik ismérve, hogy bonyolult mondatláncokból áll, de ez az összetettség persze nem öncélú, hanem a kiegyensúlyozottságot szolgálja. A sok-sok közbevetés, beékelés, zárójel (és az írások precízen kiszabott címe) a mérlegelő, cizelláló író kézjegye: alig van olyan megállapítása, melyet ő maga ne súlyozna, árnyalna, gyakran nem is magát a megállapítást, hanem a hozzá való viszonyt relativizálja. Még a legapróbb helyeken is; azt írja: „értem”, s rögtön utána zárójelbe teszi: „érteni vélem”. Értjük ezt, mi, az olvasói, és elégedetten nyugtázzuk. Még a finomításokhoz: ebben a gyűjteményben tengernyi személynév (döntően írók, műfordítók, irodalomszervezők és irodalomtörténészek), intézmény neve, folyóiratcím és kötetcím sorakozik, de sok helyen bölcsen elhallgatja az illető – mondjuk így: a kevésbé korszerűen gondolkodó, kevésbé tehetséges – személy nevét (akik figyelemmel követik a szlovákiai magyar irodalmat és történéseit, azok úgyis tudják, kiről van szó, a többieknek meg nem a konkrét felelős az érdekes, hanem a jelenség). Egy kivételt találtam: Moyzes Ilona esetét (nem hiszem, hogy a rendszerváltás után születettek hallották volna a nevét), amikor is kategorikusan dilettánsnak nevezi, sőt mintha még haragudnék is rá, mondván, hogy ezt a nevet csak egyetlenegyszer hajlandó leírni – de indokoltnak tűnik az eljárása, mert Grendel Lajos egyik korai (MI novelláskötetéről szóló, lesújtó) kritikáját interpretálja. S ezzel is új ablakot nyit a Grendel-kutatás előtt: mert ugyan ki is emlékeznék jeles szerzőnk korai irodalomkritikáira?

Tóth László fáradhatatlan kutató és ebből kifolyólag felfedező, akárcsak nagy elődje, Turczel Lajos (bár az övénél is szerteágazóbb és kiterjedtebb az életműve, hiszen művelődéstörténész is – most a költői és műfordítói tevékenységét ne említsük, de e kötetben természetesen ezeket a területeit is mozgósítja) és gyakori szerző- meg pályatársa, Filep Tamás Gusztáv (a kötet neki, FTG-nak van ajánlva).

A mű első írása precíz címében hordozza témáját: Együtt és külön. Adatok és adalékok a szlovák költészet magyar fordításához. Történeti vázlat. Ebben szerzőnk a 16. sz. végétől tekinti át nemcsak a szlovák költészet magyar fordításait, hanem magyar rokon vonásait is, a kétnyelvűségtől a kettős irodalmiságig; a fő hangsúly az 1918–1919 utáni szlovák irodalom magyar fordítására esik, a fő korszakok mentén: a két háború közti időszakot vizsgálva, majd az 1948 és 1989 közé esőt, folytatva a rendszerváltás utáni időszak fordításaival, három többszerzős antológiával: A kétfejű macska, Gyalogösvények a magasba és Szlováknak lenni csodás… (az első kettő TL fordításait tartalmazza, a harmadikat Németh Zoltán és csapata: Beke Zsolt, Csehy Zoltán, Mizser Attila és Polgár Anikó jegyzi), s itt szerzőnk rögtön megemlíti a lírafordításban az eltelt időben szintén jeleskedő Pénzes Tímeát és Merva Attilát; megjegyzem, jelenleg Merva Attila műfordítói pályája ível egyre magasabbra. Külön hangsúlyozódik Tőzsér Árpád, Ozsvald Árpád, Monoszlóy Dezső és Gál Sándor szerepe a szlovák líra átültetésében. Amúgy gondban van Tóth László: folyton önmagát kell kerülgetnie, de mi egyebet tehetne, a legproduktívabb fordítója a szlovák költészetnek. A szlovák költészet jelenkori fordítói gyakorlatáról, mennyiségi és minőségi mutatóiról a dolgozat végén kevesebb szó esik, de ez már nyilván a történeti vázlatból való kitekintés volna.

A Kisebbség, többség, Közép-Európa (Adalékok és futamok az értékek egymásmellettiségéhez) c. írás a következő alapállásból indít: „az értékek és olvasatok rendre egymás mellett foglalnak helyet, és nem egymás fölött”. A rendszerváltásig egyeduralkodó Irodalmi Szemle szerepéről pedig kimondja: „azon túl, hogy vállaltan a csehszlovákiai magyar irodalom(rész) lapja volt, egyszerre adott rálátást a teljes magyar, illetve a cseh, a szlovák és lehetőségei szerint a közép-európai (az orosz, az osztrák, a lengyel, a német, a szerb és a román), valamint a kortárs világirodalom legfontosabb történéseire, szerzőire és műveire”, a mai szlovákiai magyar lapkultúrára vonatkozóan pedig tényként állítja, „hogy a Szlovákiában kiadott magyar irodalmi folyóiratok (Irodalmi Szemle, Kalligram, Opus, Szőrös Kő) még mindig a legnyitottabb szerkesztésűek közé tartoznak, akár a Magyarországon, akár a Romániában vagy Szerbiában készülőket veszem összehasonlításul”. (2013-as írás, akkor még megjelent a Szőrös Kő.) Tóth László itt a saját szerkesztői és olvasói tapasztalatain kívül főként Grendelre és Tőzsérre hivatkozik.

A kíváncsi gazda. Szent-Ivány József, az irodalom- és közösségszervező c. nagyszabású munka a kétszerzős Szent-Ivány-monográfia[1] fele: Simon Attila történész a politikus és közéleti személy életrajzát vázolta fel benne, Tóth László az irodalom- és közösségszervező Szent-Iványt. Azon túl, hogy a kötet úttörő jellegű munka, hiszen alig van a két háború közti időszakból olyan szlovákiai magyar politikai-közéleti személyiség, akinek feldolgozták volna a pályáját (Esterházy János a legismertebb kivétel), a fellelhető iratok és a szakirodalom alapján teljes szélességében és mélységében feltárja az egykori nemzetgyűlési képviselő, Szlovákia egyik legbefolyásosabb politikusa életét. Tóth László Szent-Iványit mint céltudatos irodalom- és művelődésszervezőt, lap- és könyvkiadót, irodalmifórum-teremtőt, sportszervezőt s írót mutatja be, szakmailag kiváló fokon. A legnagyobb s legjobb akkori magyar napilap, a Prágai Magyar Hírlap (PMH) alapítója, a Szentiváni Kúria nevű irodalmi összejövetelek létrehozója örvén-kapcsán Tóth László nemcsak a PMH történetéhez szolgáltat nagyon fontos tényeket, hanem a két háború közti irodalom, irodalmi élet, a lap- és könyvkiadás stb. jobb megértéséhez is.

A Pozsonyban magyarnak, polgári családból. Közelítés Peéry Rezső élet- és pályakezdéséhez – gyermek- és kamaszévek c. fejezet eredetileg folyóiratunkban, a Fórum Társadalomtudományi Szemlében jelent meg (akárcsak a szerző több színháztörténeti dolgozata), bő tizenkét évvel ezelőtt, s Peéry életútjának kezdetét vizsgálja, tizennyolc éves koráig. Tóth László (Filep Tamás Gusztávval együtt) nagyon sokat tett azért, hogy ma Peéry neve ismerősen cseng s személye ismerősnek hat a magyar kultúra közegében. E helyt is sok-sok forrásra támaszkodik: verseire, (Pillanatnyi elmezavar naplója c.) naplójára, leveleire, későbbi írásaira, kortársak visszaemlékezéseire, s családi hátterével együtt feltárja lelki-érzelmi hányattatásait: „Peéry érzékeny, tágra nyitott szemű, öntudatos kisgyerek, illetve (kis)kamasz, azaz Én(ke)”, aki „Kosztolányi Omelette à Woburn című kis opusát tartja a legjobb magyar novellának”. A korabeli Pozsonyról is kiváló képet nyújt.

A Hontalanul. Adalékok és szempontok a „hontalanság éveinek” csehszlovákiai magyar önvédelmi küzdelmeihez és írásbeliségéhez 1945–1948/1949 c. dolgozat igazi nagy terepe a szerzőnek: ennek a szomorú és tragikus, a jogfosztott csehszlovákiai magyarságot hontalansággal sújtó három-négy éve írásbeliségét ő kutatta s tárta fel (mások, így Molnár Imre és Zalabai Zsigmond mellett), melynek középpontjában – a szórványos és alkalmi, bizonyos keretek közt szépirodalminak tekinthető szövegeken kívül – a három fő memorandum, Fábryé, Peéryé és Szalatnaié áll. „A három nagyszabású, példaértékű vállalkozás közül – melyek egyúttal a (csehszlovákiai) magyar esszéírás legjobb lehetőségeit is jelzik – végül csak Peéryé látott napvilágot a maga idejében nyomtatásban; Fábryé, mint tudvalevő, kéziratban terjedt 1968-as megjelenéseiig, míg Szalatnaié befejezetlenül és egészen 1990-ig kéziratban maradt.” Szól az illegális érdekvédelmi szervezetekről, csoportokról is. (A CSMADNÉSZ történetét a Tóth László-tanulmány megjelenése után három évvel Bukovszky László dolgozta fel.[2])

Az őrhely megszólalt. Adalékok és felvetések Fábry Zoltánhoz 1945–1948 – ez a címe a következő fejezetnek, melyben a szerző a Fábry-értékelések és életmű-értelmezések máig tartó, igen szerteágazó vélekedések és megítélések hátterében vázolja Fábry szerepét a csehszlovákiai magyarok hontalansága (deportálások, lakosságcsere, reszlovakizáció) idején, de az egész (a második világháború utáni) életművet megmozgatva, a rendszerváltás utáni Fábry-revízióra is kitérve. Jellemző adalék: az 1948 decemberében indult Új Szó Fábry Üzenet című írásával indult, mely „megcenzúrázott formában látott csak napvilágot”. (A „Fábry-hagyaték megőrzésében, feltárásában és közreadásában a mai napig fellelhető hiányosságokról, mulasztásokról” szólva Tóth Lászlónak sajnos megint csak igaza van, jóllehet vannak pozitív fejlemények, például egy éve a Fórum Intézet teljes egészében feldolgozta és kutathatóvá tette Fábry Zoltán hagyatékát – 95 levéltári doboz. [Ő persze ezt is tudja, s ebben az írásában is használja forrásként a Fábry-hagyatékot.])[3] A tanulmány középpontjában az 1946 tavaszán íródott Fábry-memorandum, A vádlott megszólal áll, keletkezéstörténetével s utóéletével (az Üresjárat 1945–1948 c. naplóval együtt). Szerzőnk részletesen ismerteti a memorandum minden kiadását, szlovák fordítását, s Fábry 1945 és 1948 közötti időszakát „az életút és az életmű súlypontilag talán legfontosabb szakaszá”-nak tartja.

A Magyar magatartás és irodalom Csehszlovákiában. Szalatnai Rezső és a csehszlovákiai magyar irodalom 1948 után c. tanulmány egy kiforrott, rövid és nagyon jó 2018-as összefoglaló: minden, amit Szalatnairól tudni illik; „haláláig lényegében megmaradt (cseh)szlovákiai magyar írónak” – írja szerzőnk, aki szerint Szalatnai „életműve sem mentes bizonyos szembetűnő ellentmondásoktól”. (Kié nem?, kérdezhetnénk, de ezt könyve elején maga Tóth László is felteszi.)

Bábel tornyában liftboy. Újabb sorok a „problematikus” Forbáth Imréhez – így a következő fejezet címe, ez valójában Forbáth újrafelfedezése az olvasók számára, egy Tóth László által készült terjedelmes Forbáth-válogatás[4] előszava, maga a válogatás Forbáth verseit, aforizmáit, esszéit, tanulmányait, leveleit közli. Szerzőnk egyik megállapítása a költő habitusáról: „igazából soha nem tartozott – nem tudott tartozni – sehova.” Forbáth, aki avantgárd verseivel a Ma, az Akasztott Ember és az Ék hasábjain indult, majd Kassákéktól elfordulva a prágai avantgárddal (és baloldallal) veszi fel a kapcsolatot s 1931-ben a Fábry-féle Az Út munkatársául szegődik, élete végéig elkötelezi magát a kommunizmus mellett. A második világháború után Teplicén lett fürdőorvos, s néhány cseh nyelvű írásától és fordításától eltekintve nem publikált (verset legalábbis nem írt). Az 1950-es évek második felében vette fel ismét a kapcsolatot az akkori csehszlovákiai magyar írókkal, így Fábryval is; Fábry előszavával jelentek meg válogatott versei 1958-ban, ennek kiadták cseh, majd szlovák változatát is.

„…annyi forró láz gyümölcse.” Fábry Zoltán és Forbáth Imre levelezése 1956–1967 címmel az előzőre szépen kötődő dolgozatában Tóth László a két kor- és részint sorstárs kapcsolatát tárja fel fennmaradt levelezésük alapján (Fábry egy évvel volt idősebb Forbáthnál, s három évvel élte őt túl), rámutatva rokon szellemiségükre: mindkettejükre nagy hatással volt az avantgárd és a baloldal eszmeisége, de arra is, hogy míg Fábry eleven kapcsolatban maradt a magyar nyelvvel, a teplicei remete Forbáth kényszerűségből eltávolodott tőle. A tanulmány a kölcsönös levelezésből Forbáth 88 és Fábry 74 levelét veszi alapul, s feltárja Forbáthnak a csehszlovákiai magyar irodalomba való, az ötvenes évektől számított visszatérése körülményeit, eseményeit, közléseit; szerzőnk figyelme a feltehetően elmaradt vagy elveszett levelekre is kiterjed. A levelekben mindkét részről sok a panasz, a testi-lelki nyűg és bosszúság (mindenütt bürokrácia, cenzúra stb.; „Így járnak az utolsó mohikánok” – írja Forbáthnak Fábry) – s közben kapunk egy komplett társasalom- és korrajzot.

Gúzsba kötve. Fel- és megjegyzések az 1968 utáni posztsztálinista konszolidáció éveihez a csehszlovákiai magyar irodalomban 1969–1989 – ez a címe annak a fejezetnek, melyet történetileg az ország ’68-as megszállása, irodalmilag az Egyszemű éjszaka (1970) költői és a Fekete szél (1972) prózaantológia fémjelez Csehszlovákiában. Szenvedő alanyai elsőként a Tóth László által is felsorolt félreállított írók: Dobos László, Gyurcsó István, Tóth Elemér, Turczel Lajos, Tőzsér Árpád, Cselényi László. Másodikként pedig épp az említett antológiák prominens szerzői, köztük a Magyarországra kényszerített Varga Imre és Tóth László. De a sor folytatható – Koncsol Lászlóval az élen (Mács József, Zalabai Zsigmond… – elég hosszú a névsor). A husáki konszolidáció ideje ez, az ún „normalizációé”, mely a gyakorlatban éppenséggel a normális ellentéte volt. Tóth László felvázolja az éppen pezsgésnek indult és felszálló ágában levő irodalmi életet és irodalmat, hogy aztán rátérjen a kötöttségek, szabályozások és tiltások mibenlétére. Aki nem élte át, nem szenvedte meg, nehezen értené meg annak a kornak a szellemiségét. „1978-ban például a pozsonyi Irodalmi Szemle évi tíz száma közül hetet jelentettek föl már-már találomra kipécézett anyagai miatt, melynek főszerkesztője szinte ingajáratban közlekedett a szerkesztőség és a pártközpont között.” Tóth László kelet-közép-európai kontextusba helyezve taglalja e korszakot, s mintegy mellesleg felmutatja legjelentősebb opusait (nem csak a szépirodalmiakat).

Az ismeretlen Grendel Lajos. Szempontok és adalékok életéhez és pályájához – a címe a kötet legdinamikusabb, legelevenebb fejezetének, de ezt nem az mondatja velem, hogy ismertem-ismertük Grendel Lajost, hanem Tóth László írásának lendülete, elevensége, élményszerűsége. Noha természetesen ebben is mindent adatol. Kezdve Grendel első (1966-ban megjelent) vitacikkével, az utolsó regényéig bezárólag végigköveti a novellista és regényíró és irodalomtörténész pályafutását – ahogy az írás alcíme jegyzi: Naplóm s napjaim szerint. Szirák Pétert és Elek Tibort, Grendel két monográfusát gyakran idézi, de a magyar irodalom szinte teljes palettája felvonul e dolgozatban, Grendel révén, Szebek Miklós kritikája kapcsán még Ottlik is. (Nagy a valószínűsége ugyanis annak, hogy az Éleslövészetről kritikát író [Ottlik-novella-hős] Szebek Miklós maga Ottlik Géza.) Terjedelmesen elemzi Grendelnek a szlovák irodalomba való beágyazottságát. S közli fordításában az eddig csak szlovákul megjelent Grendel-írást, mely arra az alkalomra született, ha megkapná a Nobel-díjat – fergeteges szöveg, nem lehet megállni hangos nevetés nélkül. Az ismeretlen Grendel Lajos: valóban, ahogy eddig kevésbé ismertük.

Hagyományfolytonosság – hagyománytörés – identitás. Kérdések és töprengések a szlovákiai magyar irodalomhoz (akár van, akár nincs) – ez a tanulmány az időnként fő kérdéssé előlépők egyikét taglalja: a szlovákiai magyar irodalom fogalmát, bár ezt Németh Zoltán időközben (tizenöt évvel ezelőtt) nagyon precízen dokumentálta és összefoglalta A bevégezhetetlen feladat – Bevezetés a „szlovákiai magyar” irodalom olvasásába (tanulmányok, Dunaszerdahely, Nap Kiadó, 2005) c. kötetében, utóbb pedig Szalay Zoltán szépirodalmilag is teljesen szétírta és kiürítette a Faustus kisöccse c. (nem véletlenül „felőrlődési”-nek jegyzett) regényében (Pozsony/Dunaszerdahely, Kalligram, 2019). Mindemellett Tóth László történeti-eszmetörténeti-irodalmi érvelésű, száz évre visszatekintő dolgozata precízen felsorakoztatja a „szlovákiai magyar irodalom” címkéjű fogalmat meghatározó tényezőket. S eközben (miközben szépen rátér napjainkra), mintegy mellesleg nagyon lényeges problémákra hívja fel a figyelmet, pl.: „S még ha el is jut(na) az olvasóhoz egy-egy könyv megjelenésének a híre, megvásárolni már sem a lakóhelyén, sem másutt nem tudja, de – talán az egyedüli fővárosi Írók Boltja kivételével – Magyarországon sem, és többnyire hiába keresi azt az általa elérhető könyvtárakban is. De ugyanez a helyzet a még megmaradt szlovákiai magyar irodalmi lapok (Irodalmi Szemle, Opus, illetve a Kalligram) beszerezhetőségét illetően is. További gond, dolgozatom eredeti terepénél maradva, ha valamely szlovákiai magyar írónak Magyarországon jelenik meg könyve, szinte a legcsekélyebb esélye sincs, hogy az eljusson a szlovákiai (felvidéki) magyar olvasóhoz, aki értesülni is csak esetlegesen értesülhet róla, így a magyarországi könyvesboltokban is nehéz utánajárnia.” Kitér a támogatások és a média szerepére is, valamint arra, hogy sok szerzőnek eleve Magyarországon jelenik meg kötete, s arra a következtetésre jut, hogy mára „kizárólag földrajzi értelemben használódik a »szlovákiai« jelző”.

A kötetet utolsó dolgozata (Utószó helyett. Száz év a „világfelfordulás” után. Trianon a szlovákiai magyar irodalomban?) a Csehszlovákiába és kisebbségbe került magyar értelmiségiek-írók dilemmáit veszi sorra, megállapítva pl.: „a szlovákiai magyar irodalom egyik, azóta is meghatározó vonása: írói szélreszorítottság-érzéséből is fakadó szorongása, hogy az sokszínű, differenciált és tágabb összefüggésekben is mérhető irodalom legyen, mely ezáltal az egy magyar irodalomnak is részét képezi”. (Kiemelések az eredetiben.)

A kötetet Csapody Miklós értő és terjedelmes utószava zárja, mely részletes Tóth László-élet és -pályarajzként is olvasható, nemkülönben a kötetben szereplő témák pontos összefoglalása és értékelése. Két apró félregépelés a végén: Hungaricum könyvmagazin, 540. p. (helyesen Bibliotheca Hungarica), Fórum Társadalomtudományi Folyóirat, 556. p. (helyesen Fórum Társadalomtudományi Szemle).

Tóth László alapos munkát végzett, s ha korábban láttuk-olvastuk is valamely itt szereplő írását, vagy akár mindet, jó egy kötetben látni őket, mert mindegyik más viszonyítási alapként is szolgálhat a többihez. A szerző szerény ember (van mire szerénynek lennie), még a biztos(nak vélhető) tényekhez is hozzáfűzi: „tudtommal”, „ismereteim szerint”. Az elején megjegyeztem, hogy tizenöt év termése. Persze, csak válogatás, csak egyetlen vezérfonalra felhúzott témakörnyi válogatás a tizenöt év terméséből. Jó, hogy a mű Magyarországon jelent meg: bárki ottani érdeklődő olvasó dióhéjban megkapja azt, amit a (cseh)szlovákiai magyar irodalomról tudni kell és érdemes.

Csanda Gábor

Rövid URL
ID5763
Módosítás dátuma2022. november 22.

Szabó Ádám (szerk.): „Anyai nyelvünk pallérozása” Teleki József, az ismeretlen nyelvújító.

Budapest, MTA Könyvtár és Információs Központ, 2020, 462 p. /A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Közleményei, 42. (117.)/ Jóllehet Teleki József gróf saját korának jelentős személyisége...
Bővebben

Részletek

Budapest, MTA Könyvtár és Információs Központ, 2020, 462 p. /A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Közleményei, 42. (117.)/

Jóllehet Teleki József gróf saját korának jelentős személyisége volt, és sokrétű tevékenységet fejtett ki (politikusként, íróként, egyházfiként, a Magyar Tudós Társaság alapító tagjaként és első elnökeként egyaránt maradandót alkotott), az utókor mégis szinte teljesen elfelejtette őt. Munkásságának az egyik legkevésbé ismert része a magyar nyelv megújításában játszott szerepe, noha fiatalon két fontos – egyébként az alább bemutatandó kötetben közreadott – pályaművét nyomtatásban is meg tudta jelentetni. A Magyar Tudományos Akadémia a Teleki-életműnek a nagyközönséggel való megismertetése végett tudományos kutatásokat indított a 2010-es évek végén, s több kötet publikálásával igyekezett pótolni az addig felhalmozódott hiányokat.

E kiadványsorozat egyik darabja a szóban forgó munka is, amely a történészek, nyelvészek, irodalmárok számára egyaránt érdekes lehet. A kötethez Péntek János írt bevezetést, aki kiemeli azt a rendszerint kevés figyelemre méltatott tényt, hogy a nyelvújítási, nyelvápolási mozgalom több évtizedes (sőt, évszázados) folyamat volt. A köztudat ugyan leginkább Kazinczy Ferenc nevéhez és az 1810-es, 1820-as évekhez köti a nyelvújítást, ám Péntek felhívja a figyelmet arra, hogy Erdélyben már a 17–18. században is foglalkoztak a magyar nyelv ápolásának intézményesítési lehetőségeivel (példaként Pápai Páriz Ferenc vagy Bod Péter említhető). A Teleki család több tagja is tevékenyen kivette a részét a tudományos életből, hozzájuk köthető egyebek között a Magyar Tudós Társaság előzményeinek megteremtése, alapjainak lerakása, programjának kidolgozása (Teleki József édesapja például maga is írt nyelvészeti pályamunkát, s a Társaság előkészítő bizottságának elnöke is volt).

Teleki József egy olyan korszakban született 1790-ben, amelyben egyre szorosabban összekapcsolódtak a politikai és a nyelvi törekvések, és amelyben lassan körvonalazódni kezdett egy új nemzetfelfogás. Ezzel együtt a magyar közéletben mind erősebbé vált a nyelv-, valamint a nemzethaláltól való félelem, ami egyebek között a nyelvápolás iránti igényt is erősítette. Teleki esetében tehát egyszerre volt jelen a korszellem hatása és a családi indíttatás, s Péntek János éppen azért tekinti jelentős személyiségnek a grófot, mert felismerte a kínálkozó lehetőségeket, és az elméleti tevékenység mellett nagyon fontos gyakorlati munkát is végzett. 1819–20 folyamán Teleki szinte a teljes ismeretlenségből tűnt fel a Marczibányi Intézet által kiírt kérdésekre válaszként megfogalmazott értekezéseivel, s ez az ismeretlenség azt is jelentette, hogy a fiatal gróf mindenkitől függetlenül, elfogulatlanul léphetett fel a nyelvújítás kérdésében.

Péntek János értékítélete szerint Teleki József a saját korának szellemiségével együtt élő, nyitott szemléletű fiatalember volt, olyan személy, aki ismerte a nyugati nyelvművelés fontosabb eredményeit, s azokat a saját munkáiba is beépítette. A bevezető tanulmány tehát a nyelvújítás lelkes, de kiegyensúlyozott, a szélsőségektől tartózkodó híveként mutatja be a grófot, az általa készített pályamunkákat pedig a nyelvújítási csatározások „legérettebb, legkiegyensúlyozottabb” (11. p.) műveiként értékeli. Teleki A magyar nyelvnek tökéletesítése új szavak és új szólásmódok által című írásában a nyelvújítás eredményeit és elméleti kereteit összegezte, míg az Egy tökélletes magyar szótár elrendeltetése, készítése módja című munkája lényegében véve az akadémiai szótári munkálatok előzménye lett. És bár Teleki József írott és gyakorlati életműve a kortársai számára még ismert volt, az utókor szinte teljesen elfeledte őt, s kiváltképpen igaz ez a nyelvműveléssel foglalkozó értekezéseire. Éppen ezért tarthatjuk fontosnak és hiánypótlónak e kötetet, hiszen két, nehezen hozzáférhető és „elfeledett” írásművet ad ismét közre. Így e kiadvány segítségével teljesebbé válhat a nyelvújításról eddig kialakult kép.

Bodnár Krisztián

Rövid URL
ID5761
Módosítás dátuma2022. november 22.

Dóbék Ágnes (szerk.): Könyvek magántulajdonban (1770–1820)

Budapest, Reciti, 2020, 242 p. /Reciti konferenciakötetek, 6./ A könyv évszázadok óta fontos része az emberiség kultúrájának, s szerepe időről időre változik. Az újkor kezdetére...
Bővebben

Részletek

Budapest, Reciti, 2020, 242 p. /Reciti konferenciakötetek, 6./

A könyv évszázadok óta fontos része az emberiség kultúrájának, s szerepe időről időre változik. Az újkor kezdetére datálható egy olyan fordulat, amelynek hozadéka lett a könyvhöz való hozzáállás átalakulása. Ekkortól figyelhető meg ugyanis az, hogy a könyv kezdett mindennapi használati tárggyá válni, ezzel részben párhuzamosan egyre több emberhez juthatott el, és a piaca is fokozatosan – bár viszonylagos lassúsággal – átalakult. A 2020 márciusában a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ tanácstermében megrendezett konferencián az 1770 és 1820 közötti fél évszázad magyarországi könyvkultúráját elemezték tudományos igénnyel az ott megjelent előadók. Amint az e kötet előszavában is olvasható, ennek a kutatásnak vannak ugyan előzményei, de kevés mélyfúrásra került sor eddig, s a vonatkozó források is jórészt feltáratlanok maradtak. Ezt a hiányt igyekezett csökkenteni a fentebb említett tudományos tanácskozás és a szóban forgó kötet is, amely az ankéton elhangzott 13 előadásból 11-et ad közre nyomtatott formában. A kiadvány híven tükrözi azt a sokszínűséget, amelyet ez a hatalmas kutatási téma jelent: az egyes tanulmányok rávilágítanak a könyv szerepének változatosságára, a könyvgyűjtemények összetételének tarkaságára, az egyes személyek olvasottságára, az eltérő társadalmi státuszú és műveltségű olvasóknak a könyvekhez való viszonyulására.

A négy fejezetre oszló kötet általánosabb jellegű közleményekkel indít, majd a további három szekció egy-egy csoport könyvkultúráját elemzi. Az első egység három tanulmánya a könyvek magyarországi forgalm(azás)ának kérdését járja körül a könyv címében jelzett időszakra vonatkozóan. Monok István a könyvterjesztés és az olvasási szokások változásait festi le, s rámutat arra, hogy az 1830-as évekre a szellemi áramlatok és a könyvek befogadása tekintetében Magyarország mintegy fél évszázados késésben volt a Nyugathoz képest, mint ahogyan a szervezett könyvkereskedelem is csak lassan alakult ki, ezért nagy volt a kéziratos könyvterjesztés és a könyvtárak jelentősége. Granasztói Olga az irodalmi kulturális piacok működését elemzi, s kiemeli a könyvkereskedők szerepét, míg Vasné Tóth Kornélia írása már a speciálisabb témák felé közelíti a kötetet, ugyanis a Széchényi Ferenc-féle gyűjteményben található ponyvairodalmat vizsgálja.

A második szekció a korabeli magyar köznemesség és az alsópapság könyves műveltségét mutatja be három esettanulmány segítségével. Horváth József a győri egyházmegye néhány falusi és mezővárosi katolikus plébánosának könyvtárát térképezi fel, segítségül hívva a levéltári forrásanyagot is. A szerző a tanulmányában bizonyítékokat hoz arra, hogy az elhunyt egyháziak hagyatékát gyakran a paptársaik szerezték meg, így a könyvek által közvetített ismeretanyag is öröklődhetett. Hegyi Ádám az alsó-baranyai és a békési református egyházmegyék lelkészi könyvtárait vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy a gyakran perifériának tekintett vidékeken is léteztek a fejlettebb régiókra jellemző művelődési rendszerek (például a közösségi olvasás). Simon Beáta a zalai köznemesek néhány magángyűjteményét mutatja be. Noha korábban már foglalkoztak a történészek ezzel a témával, a szerző számos új adatot tud felsorakoztatni a hagyatéki leltárak elemzésével. Írásának legfőbb megállapítása, hogy habár a kortársak sokszor lesújtó véleményt formáltak meg a köznemesség műveltségéről, ezek az állítások gyakran felülvizsgálatra szorulnak.

A kötet harmadik egysége két főúr gyűjteményét ismerteti. Szabó Ádám a Teleki család pesti könyvgyűjteményéről szól, amely nemzedékek során át gyarapodó tudóskönyvtárként indult, majd végül az Akadémiai Könyvtár alapjává vált. Zvara Edina tanulmányából Görög Demeter könyvtárát ismerhetjük meg, amely tanúságot tesz arról, hogy Görög behatóan érdeklődött kora magyar irodalma iránt, s számos jelentős szerző (például Batsányi János, Verseghy Ferenc, Révai Miklós) műveit gyűjtötte.

A negyedik fejezet az előző kettőtől eltérően nem egy-egy társadalmi réteg, hanem foglalkozási csoportok néhány reprezentánsának könyvkultúráját tárgyalja. Doncsecz Etelka közleménye Verseghy Ferenc gyűjteményét ismerteti, az arról készült két jegyzék segítségével. Violáné Bakonyi Ibolya a csurgói református gimnázium muzeális könyvtárát mutatja be, amely több egykori Somogy megyei nemesi könyvtárat is magába olvasztott az évszázadok során. Dóbék Ágnes egy tragikusan fiatalon elhunyt, kalandor szellemű pesti polgárifjú, Sauttersheim Ignác könyvgyűjteményéről közöl adatokat, amely a felvilágosodás számos jelentős művét magában foglalta.

A kötet szerzői mélyfúrás jellegű tanulmányai azt engedik sejtetni, hogy habár az itt közölt esettanulmányokból nem feltétlenül lehet általánosító megjegyzéseket levonni, a magyarországi rendiség utolsó évtizedének könyves műveltsége sokszínűbb és kiterjedtebb lehetett, mint azt vélnénk. A kialakulóban lévő közgyűjtemények mellett számos magánszemély is rendelkezett kisebb-nagyobb könyvtárral, ám a vonatkozó források jelentős része még feltáratlan, s az is sejthető, hogy sok esetben (például köz- és kisnemeseknél) nem feltétlenül születtek olyan iratok, amelyekben összeírták volna az illető könyves vagyonát, vagy ha születtek is, a családi levéltárakkal együtt lappanganak valahol, netalán elpusztultak. A magyarországi könyvkultúra kutatása több évtizedes múltra tekint ugyan vissza, valójában még mindig keveset tudunk erről a témáról. Amint azt e kiadvány is bizonyítja, még bőségesen akad kutatnivaló a különböző társadalmi rétegek, foglalkozási csoportok, egyháziak, iskolák stb. könyvtárai, könyves műveltsége terén. Módszertanilag is fontos ennek a kötetnek a közreadása, hiszen az egyes tanulmányok támpontokat nyújthatnak a lehetséges források összegyűjtéséhez és feldolgozásához, s talán abban is segíthet ez a munka, hogy szélesebb körben is ismertté váljanak az újabb tudományos eredmények. Remélhetőleg nem csak a szakemberek, hanem a „céhen kívüli” olvasók számára is sok érdekességgel szolgálhat a fentebb bemutatott tanulmánykötet, és talán a téma kutatóit is további vizsgálódásokra ösztönözheti.

Bodnár Krisztián

Rövid URL
ID5759
Módosítás dátuma2022. november 22.

Keresztes Veronika: A Pozsonyi Jogakadémia története (1777–1914)

Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2022, 198 p. Két rövid megjegyzéssel indítanám ennek a könyvnek az ismertetését. Az első az általam kedvelt reformkori magyar tanáregyéniség, ismert...
Bővebben

Részletek

Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2022, 198 p.

Két rövid megjegyzéssel indítanám ennek a könyvnek az ismertetését. Az első az általam kedvelt reformkori magyar tanáregyéniség, ismert statisztikus, Magda Pál distinkcióját illeti, amelyben megkülönbözteti egymástól saját „külső” és „belső élettörténetét”. Az ún. külső élettörténet a kronológiai sorokat foglalja magában: mikor mi történt vele, mikor mit cselekedett. Ezeknek az eseményeknek a belső összetevőit tartalmazza aztán a belső élettörténet, amely a valódi összefüggéseket, a tettek mozgatórugóit tárja elénk. Az első történet elegendő a beazonosításhoz, a másikra viszont a megértéshez van szükségünk. A másik megjegyzésem a történetírói módszertannal függ össze, konkrétan a filozófiatörténet, még pontosabban a magyar filozófiatörténet metodológiájával. A szellemtörténeti iskola egyik jelentős, két háború közötti képviselője, Joó Tibor szerint a filozófiatörténet szintetikus feldolgozása csakis úgy történhet meg, hogy tekintetbe veszi a szellemi összefüggések egész rendszerét, vagyis egy szinoptikus szemléleten alapul. Ezt azonban meg kell előznie egy pozitivista anyagfeltárásnak, mert anélkül a szintézis a semmit markolná meg.

Ezt a két megjegyzést azért bocsátottam előre, hogy előre megmagyarázzam a bizonyítványomat. Mégpedig azt, hogy Keresztes Veronika könyve egyrészt némi csalódást okozott nekem, másrészt azonban igazat kellett adnom a szerzőnek abban, hogy az általa kitűzött célt – mármint a Pozsonyi Királyi Akadémia – történetének bemutatását elvégezhesse. És ha már a kutatott intézmény elnevezésénél tartunk, hadd vegyem előre az egyik legnagyobb dilemmámat: a könyv címét. Az ugyanis a „Pozsonyi Jogakadémia” történetét ígéri. Mégpedig 1777-től 1914-ig. Csakhogy az az intézmény 1850-ig, amíg az Entwurf rendelkezései nyomán meg nem szüntették a királyi akadémiákon a bölcsészkarokat, tudomásom szerint az Academia Regia Posoniensi elnevezést viselte, vagyis nem kimondottan jogakadémiaként működött. Az első és a második Ratio Educationis rendelkezései nyomán a királyi akadémiákon mindenütt voltak bölcsészeti karok, amelyek megalapozták a jogi, orvosi, teológiai tanulmányokat. Így volt ez mind Pozsonyban, mind Kassán. Jogakadémiaként ez az intézmény – és azt a szerző alaposan dokumentálva be is mutatja – 1855-től 1874-ig állt fenn. Utána Pozsonyi Jog- és Államtudományi Karként volt feltüntetve. 1875-től 1886-ig pedig működött mellette egy Bölcsészettudományi Kar is egy filozófiai, három filológiai és két történettudományi tanszékkel. Valójában ez a Jog- és Államtudományi Kar olvadt bele aztán az 1914-ben beinduló Erzsébet Tudományegyetembe. Ez az elnevezésbeli egyenetlenség többször is megjelenik a könyv szövegében. Érdekes módon viszont a szlovák rezümé mintha rendbe tenné ezt.

Csalódásomat az is okozta, hogy – filozófiatörténészi előítéletekkel közeledve a szöveghez – az intézményben oktatott jogi diszciplínák leírását, azok összefüggésekbe állítását is vártam. Hiszen például a jogfilozófiai tanárai között voltak olyanok – Albély, Adámi, Brezanóczy, Virozsil stb. –, akik jelentősen belefolytak a korabeli természetfilozófiai vitákba is. Az olvasás folyamán azonban rájöttem, hogy ezek a fenntartásaim az én elvárásaimat tükrözik, és nem alkalmazhatók a kötet elbírálásánál. Hiszen a szerző nem jogtörténeti disszertációt, hanem egy intézmény történetének a dokumentálását kínálja. Vagyis az a könyv, amit a kezemben tartok, intézménytörténetet nyújt. És mint ilyen megfelel a diszciplína követelményeinek. Sőt, valami olyasmivel szolgál, amihez nagyon szívesen nyúltam volna akkor, amikor a felső-magyarországi iskolai filozófia történetét kutattam: melyik felsőoktatási intézmény mikor, milyen körülmények között, hogyan alakult, milyen változásokon ment át, milyen volt a belső struktúrája, milyen tárgyakat és kik oktattak stb., stb. Ha tehát visszatérek a kezdő megjegyzéseimhez, akkor azt kell konstatálnom, hogy a bemutatott könyvben a pozsonyi akadémia „külső” története egy alapos pozitivista leírásban jelenítődik meg. Vagyis alapozható rá egy későbbi, „szinoptikus” feldolgozás, amelyből majd megtudhatjuk, milyen helyet foglalt el a pozsonyi jogi képzés a magyarországi (és ne felejtsük: a kiegyezésig a monarchiabeli) jogi oktatás keretein belül. Persze, az már egy művelődéstörténeti produktum lesz.

Addig pedig állapítsuk meg: kezünkben van egy alapos intézménytörténeti monográfia, amelynek a formai hibái elenyésznek a feldolgozott irattári és szekundér irodalom pontos idézetei mögött.

Mészáros András

Rövid URL
ID5757
Módosítás dátuma2022. november 22.

Az odafigyelő ember. A.Gergely András hetvenéves

A.Gergely András annyi éves, ahány a komáromi Jókai, leánykori nevén Magyar Területi Színház. Azok egy csacsi szóviccel ünnepelnek: hetvenkedünk. András viszont nem az a hetvenkedő...
Bővebben

Részletek

A.Gergely András annyi éves, ahány a komáromi Jókai, leánykori nevén Magyar Területi Színház. Azok egy csacsi szóviccel ünnepelnek: hetvenkedünk. András viszont nem az a hetvenkedő típus. Minden, csak nem hetvenkedő. Meg hát nem is minden. De semmiképpen nem hetvenkedő. Szerény, szelíd, nagy tudású… Az ilyesmit persze nem szívesen hallja, de hát ki tehet róla, ha az, meg aztán épp az, mármint, hogy nem szívesen hallja, bizonyítja a szerénységét. Kapcsolatunk érdekesen alakult, nem mondhatom el, hogy kora gyermekkorunk óta jó viszonyban vagyunk, merthogy semmilyenben nem voltunk. Levelező tagozaton ismerkedtünk össze, s keveredtünk, talán nem túlzás ez, afféle szakmai barátságfélébe. Egyszer csak elkezdett könyvismertetéseket küldeni az Acta Ethnologica Danubiana számára, ami sűrű levelezgetéseket vont maga után. Vajda László óta az egyetlen emberem, akivel éjfél után két-három óra tájban még frissen lehet kommunikálni. De ez mellékes. Fiatalkoromban rájöttem, hogy az irodalomban az új irányzatok képviselőit mindig kísérte egy-egy kritikusi derékhad, amely az irodalmi termékeket megismerni, értelmezni segített. Nélkülük a költők szegett szárnyú madarak lettek volna. És akkor én úgy gondoltam, hogy nekünk, fiatal néprajzosoknak is szükségünk volna hasonló segédcsapatokra… Jobb híján olykor magam próbáltam erre vállalkozni, de hát ismertetettnek és ismertetőnek egy személyben bajos lenni. A.Gergely Andrásban viszont ezt fedeztem föl. Az odafigyelőt, az értelmezőt, a kontextusba helyezőt. A tördelés előtti utolsó pillanatig fogadtam és fogadok tőle ezért a jövőben is, amíg tehetem, mindennemű recenziót. Persze mást is.

Levelei, a stílusuk, megformáltságuk félreismerhetetlen. Kár, hogy ez a műfaj (egy-egy jelentős személyiség levelezésének kritikai közreadása) a technikai végzetberohanás okán, sok más mellett, kiveszőfélben levőnek látszik. Mert ki az, aki összegyűjtögeti az e-maileket? (Olykor próbálkozom vele, de módszeresen nem megy.) A.Gergely András ezen stílusjegyei a nyomtatásban megjelent szövegeiben is megmutatkoznak, szelídebben, „szalonképesebben” persze, de a szerzője kézjegyét félreérthetetlenül magukon hordozzák. Maga a tartalom olthatatlan érdeklődésről, türelmes odafigyelésről, nyitottságról tanúskodik. Úgy gondolom, számára a különféle megközelítési módok, tudományos diszciplínák és módszerek csak eszközök valami felfejtéséhez. Hogy mi ez a valami? Talán patetikusnak hangzik, de az emberi, annak az összes vetületével, aspektusával, ágával-bogával. Igen, a nihil humani a me alienum puto szellemisége. Publikációs listája (a Magyar Tudományos Művek Tárában összesen 2406 tételt tartalmaz, 241 oldalon) éppen ezért lenyűgöző és elriasztó. Mármint egy ilyen kis köszöntő méltatlan szerzője számára, aki (törpeségére rádöbbenve) azt sem tudja, hova kapjon, s honnan hajoljon el gyorsan. Legfeljebb diszciplináris sarokpontokat merészelhet itt említeni, noha azt sem biztos, hogy maradéktalanul meg sikerül oldania. A könyvtártudománytól és pedagógiától, szociológiától, szociográfiától a kulturális (szociális) zenei antropológián és zenefilozófián át a politikai antropológiáig (vagy fordítva), a regionalizmus, a kisebbségi lét, a városszociográfia, -antropológia, falu- és elitkutatás, romológia, vallásantropológia, a néprajzi filmezés, mind-mind hatalmas problémabokrok gyökérzetét jelentik A.Gergely András eddigi életművében. Tematikus kulcsszavakként az etnikumok és vallások, roma dzsessz-zenészek, irodalmi szövegértelmezések, analízisek, munkásmobilitás, lokális identitás, vérvád, klezmer, filoszemitizmus, újpogány szertartásvilágok… És akkor még említést sem tettem pályafutása egyéb aktivitásairól, hiszen nyomdai szedőként kezdte, majd lett könyvtáros, újságíró, rádiós, filmes, televíziós… Egyetemi oktató, intézetalapító, szerkesztő, kiadó… Jószerével még kipontozni is alig tudom, hogy mi minden még.

Külön fejezet tárgya lehetne az Ünnepelt (nem jó szó, nem olyan magát ünnepeltető típusnak nézem jelen írás szenvedő alanyát), szóval A.Gergely András recenziós, könyvismertető, kritikusi tevékenysége külön elemzést is megérdemelne. Milyen témákat, szerzőket mutat be? Mindeneket. Legalábbis a felületes szemlélő úgy érezheti, de alighanem az egzakt vizsgálatok sem mutatnának más képet. A szerkesztőként (is) olvasott könyvismertetései nyomán egy kíváncsi, türelmes, minden írásműben a jót, felhasználhatót és felhasználandót keresi. És csak ismételni tudom: valóban afféle odafigyelő ember. Rilke szavaival élve (Nichts ist mir zu klein und ich lieb es trotzdem[1]), semmi sem elég kicsi számára, nincs jelentéktelen téma, hogy ahhoz ne közelítene végtelen szeretettel, megértéssel, s abból ne tudna valami, az egészre mutató tanulságot kimutatni. Aztán meg is fordíthatjuk: semmi sem elég nagy neki, hogy abból ne tudna visszajutni a kicsihez, a mindenkori emberhez.

Miközben párhuzamosan éppen másfél tucatnyi könyvről ír tanulmányértékű ismertetést, szelíden felajánlja, ha valamit korrektúrázni kellene, számíthatunk rá. Aztán csak úgy mellékesen kiderül, hogy mások éltek is az ilyen lehetőségekkel…

Mit mondhatnék még akkor, amikor (noha kis gömböcként terebélyesedik a szöveg, aminek műfaja, ha van ilyen, mégiscsak valaminő terjedelmi határokat szab) semmit nem mondtam? Töretlen életkedvet, -erőt, egészséget, (saját érdekünkben is!) sok odafigyelő írást kívánva az odafigyelő embernek, saját fordulatával zárom: virágozzék minden madárcsicsergés!

Rövid URL
ID5755
Módosítás dátuma2022. november 22.

Ismertetés gradeci Stansith Horváth Gergely családjáról 1766-ból

Érdekes, nem mindennapi családot ismerhetünk meg a címben szereplő Gergely végrendeletéből,[1] és a róluk fennmaradt, töredékes családtörténetekből. A testamentum leányági házasság és örökség útján került...
Bővebben

Részletek

Érdekes, nem mindennapi családot ismerhetünk meg a címben szereplő Gergely végrendeletéből,[1] és a róluk fennmaradt, töredékes családtörténetekből. A testamentum leányági házasság és örökség útján került a Berzeviczy utódokhoz, akik levéltárukban megőrizték annak a másolatát, majd Egyed nevű leszármazottjuk 1904-ben közreadta azt az utókornak. A közlő maga írt a dokumentum elé egy körülbelül egyoldalas bevezetőt, amely sok információt tartalmaz a Szepes vármegyei „Stansith de Gradecz” protestáns vallású,[2] 1801-ben fiágon kihalt nemesi famíliáról és annak tagjairól.

Stansith Gergely elődei Horvátországból származtak, első ősüket, Gált 1264-ben írták le először.[3] Magyarországra a 16. század közepén szakadt a család, amikor Márk nevű ősük először Győr várában volt lovassági százados, majd mint szigetvári kapitány védte a várat a török ellen, egészen a haláláig, 1561-ig. (Megjegyezzük, hogy ezután lett Zrínyi Miklós Szigetvár várának parancsnoka.) Katonai érdemeiért kapta I. Ferdinánd királytól a magyar nemességet ő és a családja. Ezzel együtt jelentős birtokokra tett szert több helyütt, köztük Szepes megyében. Így kapta meg ott Keresztfalu,[4] Sztráska[5] helységeket is. Fia, akit a családi hagyomány szerint szintén (III.) Gergelynek neveztek, már Szepes vármegye alispánja lett.

Tehát maga a család Horvátországból származott Magyarországra, nemesi előnevüket Gradec[6] nevű birtokukról vették. Vezetéknevüket a mai horvát helyesírás alapján Štanšićnak kellene írnunk. Azonban a magyar nyelv nem ismeri a név végén található, a cs és ty közt ejtett hangot, ezért azt helyettesítette egy -th (egyes családoknál -ch) betűkapcsolattal, amely ebben a korban szokásban volt más horvát eredetű neveknél is, mint például: Marinith (Horváth Marinith Ferenc, a gyulai vár parancsnoka volt), Bakith, Olvarovich, Jambrich, Pajácsevich, Petrichovich stb. A három elemből álló névből kiderül, hogy az eredeti neve a Stansith volt, a Horváth csupán nyelvünkben ragadt rá mint a származás helyét jelölő népnévi elem.

A végrendeletből úgy tűnik, hogy a család életének a központja a keresztfalui udvarház volt. Innen irányíthatták birtokaik művelését, szervezését. Mint később még említjük, volt Késmárkon is házuk, azonban ez abban a korban az ilyen híres és gazdag családoknál inkább úgynevezett státusszimbólum lehetett (ott született két fiúgyermekük: Márk és Imre). Késmárk szabad királyi város abban a korban a Szepesség egyik központjának számított. Lakóinak többsége német (szász) volt, másik része magyar, főként nemesi család, s a kisebbség, a kiszolgáló népek pedig általában szlovákok. Fölvetődik a kérdés, hogy a család tagjai milyen nyelven beszélhettek. Vajon tudott-e még valamennyire horvát nyelven a végrendelet írója ennyi idő elteltével. A testamentumot magyar nyelven írta, igaz, hogy rengeteg latin szóval és kifejezéssel. Ezt a német származású felesége is aláírta, tehát megérthette a szövegét. Mindezekből következtetünk arra, hogy tudott magyarul, a németet használnia kellett, hisz a birtokai nagy részén szászok éltek. Tanulmányai során elsajátította a latint, de valamennyire kellett beszélnie, illetve beszélniük szlovákul is ahhoz, hogy az életüket meg tudják szervezni. A német mellett a magyar nagyon fontos lehetett számukra, hisz leányai egy kivételével mind neves magyar nemesek fiaival kötöttek házasságot. Ez az egy kivétel Júlia (Julianna) férje volt: karomi[7] és szulói Szulyovszky (másképp Sirmiensis[8]) László, akinek a családja a horvátországi Szerémségből eredt. Ősei azonban már a 16. század közepén Pozsonyban és Trencsén vármegyében éltek, ezért ők is a magyar nemesség köreihez tartoztak. E családdal már rokoni kapcsolatban voltak, ugyanis Gergely[9] egyik lánytestvérét, Zsófiát Sirmiensis Sándor, László unokabátyja vette el feleségül.

Gergely apja Stansith Boldizsár (†1718), anyja pedig Modory Zsuzsanna volt, akit néhol Modory Keller Zsuzsa néven jegyeztek le. Négy gyermekükről tudunk: a címben szereplő Gergely (néha Györgynek említik),[10] Anna Mária (⚭ Dessewffy András), Katalin (⚭ Potturnyay Mátyás) és a már említett Zsófia (⚭ Sirmiensis Sándor). Gergely 1700 körül született, nincs róla pontos adatunk. Egyetlen felesége volt, a szász származású Hellenbach[11] Anna Mária (1714–1775 Toporc).[12] A legelső ismert Hellenbach ős, Jeremiás, jó módú körmöci bányász volt (mások a kamarai bányai tiszti rangot említik). Három fia közül a Wittenbergben tanult orvos, János Gottfried szerezte a családnak 1686-ban a báróságot, 1694-ben pedig a Nyitra vármegyei birtokokat. A rövid családleírásukban és apró családfatöredékükön nem látható Anna Mária neve. Csupán a Radvánszky családfáról[13] leolvasva feltételezhetjük, hogy anyja neve Johanna volt, apja pedig Hellenbach Károly.

A házaspárnak nyolc gyermekéről ír a legtöbb genealógia. Azonban vannak, akik rajtuk kívül még két gyermeket említenek: János (*1735) és Anna (*1746). Valószínűleg fiatalon meghalhattak, ugyanis sem a közlő Berzeviczy, sem apjuk nem említi őket a végrendeletében. A továbbiakban a felnőtt életkort megért nyolc gyermekről szólunk röviden ahhoz, az alább bemutatott apai végrendeletet tudjuk követni, illetve megérteni azt, ha a nagyon igazságosan végrendelkező szülők valamelyik gyermekük javára kisebb-nagyobb engedményt tettek. A nevük után, ahol tudjuk, a születési évüket, helyüket s a házastársuk nevét közöljük a különböző helyekről összegyűjtött adatok alapján.

Johanna (másutt Janka)[14] *1732 Toporc ⚭ Szirmay István Jób.

Márk (Márkus) *1734, Késmárk †1790 kapitány volt, nőtlenül élt.

Borbála *1736 Toporc ⚭ Berzeviczy Sándor, kinek első feleségétől, Sontagh Erzsébettől született már két fia: Farkas és Zsigmond, valamint két lánya Klára és Terézia. A Berzeviczy nemzedékrendi tábla szerint[15] ez utóbbi lett az alábbi Boldizsár felesége.

Boldizsár *1740 Toporc ⚭ Berzeviczy Terézia. Két leányuk született (Klára és Borbála), akiknek férjeik Szirmay András és Máriássy Imre voltak.

Imre *1741 Késmárk †1801 szintén nőtlenül élt. Előbb Szepes megye alispánja, majd udvari tanácsos volt.

Anna Mária *1749 Toporc ⚭ Máriássy László.

Klára *1761 Márkusfalva ⚭ ugyanaz a Máriássy László, aki korábban Anna Mária férje volt.

Júlia (Julianna) * ? ⚭ Szulyovszky (Sirmiensis) László. (Néhol Borbála nővéreként írják le.)

A végrendelet írásakor, 1766-ban Gergelynek már voltak unokái, akiket sajnos nem nevez meg név szerint, s azt sem, hogy melyik lányának a gyermekeiről van szó. Két leánya, Anna Mária és Julianna pedig ekkor még kiskorúak voltak, nem mentek férjhez.

A testamentumban más családtagok, távolabbi rokonok nevét is olvashatjuk, akiket valamilyen oknál fogva (örökség, rájuk eső rész kifizetése) felemleget a végakaró. Őróluk a következő fejezetekben olvashatunk.

A végrendelet két nagy fejezetre oszlik: az első egy lista, egy elszámolás, amelyben a pénzügyeit, vásárlásait, építkezéseit sorolja föl tételesen, aranyforintban megjelölve mindezeket, sőt, még összegzi is az egyes részeket. Tulajdonképpen majd ezek után kezdődik a tényleges végakarata pontokba szedve. Ennek az első fejezete:

Stansith Gergely nagyon precíz ember lehetett, hisz a házasságkötése után következetesen vezette, szinte „fillérnyi” pontossággal a családja bevételeit és kiadásait. Bizonyára mindezek már készen álltak akkor, amikor véglegesítette Keresztfalván 1766. március 26-án a saját kezével írt végrendeletet. Maga a lajstrom három nagyobb részből áll. Az elsőben a bevételek szerepelnek, azok az összegek, amelyeket vagy ő, vagy a felesége örökölt, kapott az elhunyt ősöktől: az édesanyjától, az apjától, a felesége szüleitől, Zsófia testvérétől, valamint a felesége nagyapja révén. Ebből csupán kettőt érdemes kiemelnünk. Zsófia halála után kapott a család egy nagyobb összeget, mégpedig 10 680 aranyforintot.[16] Feltehetően utódok nélkül halálozhatott el, mivel a férj családfáján a leszármazás nem folytatódik. Szintén jelentős volt a feleség anyai nagyapjától rájuk maradt összeg (5400 Ft). Itt írja le a nevét: Radvánszky János.[17] Ő Zólyom vármegye tősgyökeres, egyik legrégebbi és leggazdagabb családjának volt a sarja († 1738), Rákóczi Ferenc hű embere, belső titkos tanácsosa. A végösszeget is érdemes idéznünk, hogy lássuk a már említett pontosságát, összesen: 38 079,39 aranyforint.

Mindezek után következik a második rész, amelyben leírja, hogy a fenti összegből és az általuk vezetett birtokon kigazdálkodott pénzből miket vásárolt, mire költötte azt. Ez a sor mutatja, hogy az adományként kapott és az örökölt falvak, porciók mellett mennyi ingatlannal gyarapították életükben családi vagyonukat. Ezt a hosszú sort más sorrendben, mégpedig az azonos jellegűeket csoportosítva tömörítjük most össze. Az egyik legértékesebb volt Késmárk városában a házuk, amelyhez még külön épület is tartozott (3800 arany értékű). Tállyán (Zemplén megye), a híres tokaji borvidék kis városában is volt házuk épületekkel (ezek feltehetően a présházat, a borospincét jelenthették). Lakóépületük volt még Csanálos[18] és Keresztfalva településeken, és Svabócon egy fából épült ház. Újbélán kiváltotta az „örökös fiu ágat illető jószágot” 2677,80 Ft-ért. Porciókat, azaz településrészeket vásároltak Hardetmark, Szentgyörgy, Krempach, Felsőlaps, Újleszna s Hopporty~Hoporty falvakban. A tállyai szőlőn kívül Csanáloson, Rohoson, és Hoportyon vett szőlőt, ez utóbbit majorsággal együtt (4800 arany). Ezeken kívül említ még szőlős területet, sajnos azt nem tudjuk meg, hogy melyik településhez tartoztak. Ritkaságszámba megy a korabeli feljegyzésekben az ilyen mikrotoponímiák feljegyzése: Nyerges szőlő, Kis Sas alja és Nagyobb Sas szőlő alja szőlő. Az utóbbi értékes és nagy terület lehetett, ha 4400 forintért tudta megszerezni.

Az ingatlanok után következnek még egyéb kiadásai. Kifizette a feleség rokonainak, Radvánszky Györgynek és Lászlónénak a móringját, azaz jegyajándékát (12 000 Ft!), báró Hellenbach György uram vendéglátása 340 forintba került neki. Három férjnél levő leányának két-kétezer forintot adott. Nagyon igazságosan bánt Márk nevű katona fiával, akiről azt írja, hogy ifjúságától fogva nagyon keveset volt otthon, nem költöttek sokat a neveltetésére, ezért négyezernyi összeget ad neki, majd még ezt is megtoldja további 1200 forinttal.

A harmadik rész egy lista, azt sorolja föl, hogy kik és mennyivel tartoznak neki. A 18 fő közül legnagyobb összeget kért tőle Palotsai Ferenc és Korponai Gábor, 12 520, illetve 12 000 forintot. Még Késmárk városa is adós neki 3800 forinttal. A névsor végén szerepel két zsidó származású egyén is csupán családnévvel: Engelender 2000, Pinkesz pedig 900 arany kölcsönnel tartozik. Összességében jelentős mennyiségű pénzről van szó, csak ez a tőke 55 312 magyar aranyforintot tett ki.

Mindezek után következik a második fejezet, amely tizenhárom pontba foglalja a tényleges testamentumot. A legfontosabb kikötése, hogy minden vagyonát – ahogy írja – a „drága feleségem, szerelmes gyermekeim és unokátskáim” öröklik. Külön kiemeli, hogy ebbe nem szólhat bele a még élő Imre nevű nagybátyja sem. A kor nemesi szokása szerint a lányokat kiházasították, ezért a meglevő vagyonból már csak ritkán jussoltak. Jelen esetben van két kivétel: a késmárki ház és a szőlők egy része, amelyeket közösnek ítélt. (Ne feledjük, hogy két leányát még nem adta férjhez. Ezért felszólítja fiait, hogy házasságuk idején őket majd fizessék ki.) Csak a fiait illeti az ősi gradeci, azaz horvátországi jószág, az összes többi épület és a Nyerges nevű szőlő. Mindezek csak akkor kerülhetnek a lányai birtokába, ha a fiúi ág kihalna. Fiai nősülésük esetén kapjanak 1200-1200 forintot, s ilyenkor a többi ingó jószág (szarvasmarha, bor, „mindennemű mobiliák” osztassanak föl újra. Az ezüst pénzéből a fiúknak juttat ötven aranyat érőt, a többi maradékot pedig osszák föl a lányai között.

A feleségét több pontban is említi, s mindig nagyon kedvezően. Javasolja, hogy annak „rezidenciája” Keresztfalván vagy Sztráskán legyen, de holtáig használhassa a késmárki házukat. Évente kapjon a birtokok és szőlők után: hat hordó jobb hegyaljai bort, tíz hordó csanálosi bort, egy átalag ürmöst[19] és egy átalag „aszszú szöllö borokat”. Továbbá négy hizlalt sertést, 24 szepesi köböl búzát, 6-6 köböl kását és szilvát – és mindezt oda is kell szállítaniuk neki.

Végrendelete végére egy számunkra is meglepő témát hagyott. Bizonyára nagyon fontos lehetett számára, ha két pontban is foglalkozott vele. Azt írja, hogy a könyvei, a numizmák (érmek, régi pénzek) és a „kintses ládátska… maradjon az familiának megékesítésére az férfiúi ágnál”. Ez utóbbiban tarthatták az ékszereiket és a pénzüket. Mint utóbb kiderül, mind a könyveiről, mind az éremgyűjteményéről[20] katalógust is vezetett. Sajnos nem tudjuk meg a könyvek címét, íróit, témájukat. Kéri, hogy ez a három dolog mindig valamelyik fiánál legyen úgy, hogy a többiek azt elfogadják és írásukkal megerősítik.

A lekeltezett testamentumot a feleségével mindketten aláírták, saját pecsétjükkel ellátták. Feltűnő, hogy nem írják le a végrehajtó és tutorok nevét. Utóbb a neje még egy rövid mondatot írt a dokumentumra a férj halála után: „Üdvözűlt uramnak gyermekeink közt való utolsó rendelése Martiusban 1766. Árva Hellenbach Anna Mária.” Végül ezt a három tanú, Pietske Máté, Görgey Jób és Görgey Márton hitelesítő záradéka követi.

A közlő, Berzeviczy Egyed a bevezetőjének a végén nagyon röviden és találóan foglalja össze ennek a nagy vagyonnak a későbbi sorsát. A család utolsó férfitagja, Imre 1801-ben utódok nélkül elhunyt, azaz a család fiágon kihalt. Ezáltal a jószágokat a lányok, az ő gyermekeik, illetve a férjeknek a családjai örökölték, de azok szinte elkallódtak. A Szepes és Zemplén vármegyében levőket eladták, azok már mind idegen kézre kerültek. Ami kevés a családi birtokból maradt (Sztráska~Nehrer), az végül a házasság révén rokon Mednyánszky[21] családra szállott.

Stansith Horváth Gergely végrendelete kapcsán, illetve az itt leírtak révén tanúi lehetünk egy gazdag nemesi család társadalmi, vagyoni felemelkedésének, majd végül mind a fiúági személyek, családtagok, mind pedig jelentős vagyonuk elmúlásának.

Rövid URL
ID5752
Módosítás dátuma2022. november 22.

Utánzás vagy újraalkotás? Miként kreatív a gyermek és a diák? Tamás Ildikó „Adj netet!” című könyve kapcsán

Egymástól függetlenül mondja a művelődéstörténész, a költő, az író, hogy van valami közös a gyermekben és a költőben. És ez a közös éppen a kreativitásban...
Bővebben

Részletek

Egymástól függetlenül mondja a művelődéstörténész, a költő, az író, hogy van valami közös a gyermekben és a költőben. És ez a közös éppen a kreativitásban ragadható meg. A gyermeket és a költőt kötik legkevésbé a nyelvi szabályok. A gyermeket azért, mert egy belső, veleszületett programmal tanulja a nyelvet, és ezt jól-rosszul igazítja a környezet már megcsontosodott elvárásaihoz, a költőt pedig azért, mert „gyermek maradt”, pontosabban túl tud lépni az általa már elsajátított nyelvi konvenciókon.

A kreativitás és a nyelvi-képi kifejezésmód kapcsolata is legjobban a gyermeknél és a költőnél ragadható meg. Ennek kiugró jelenségeit talán leginkább a korunk új informatikai lehetőségei által kínált meglepetésekben, „szabálytalanságokban” figyelhetjük meg. Tamás Ildikó figyelme elsősorban a gyermek- és ifjúsági folklórvilágra terjedt ki, de példaként azért olykor verseket is hoz. A könyv címe pedig azért „Adj netet!”, mert a szerző tapasztalata szerint ez a mobilnetmegosztásra vonatkozó, leggyakrabban hallható kérés az iskolákban kicsengetés után. Korábban ugyanezen helyzetben valószínűleg azt mondták: „Adj egy harit!”, azaz harapást, kóstolót az ennivalódból. Amikor az internetfüggőségtől tartó szülők korlátozzák gyermekük hálóhasználatát, és „elfogy a net”, a gyerekek ugyancsak ezzel a felszólítással kérnek időtöbbletet.

Tamás Ildikó kutatása és könyve a következő kérdéseket járja körül: a gyermek- és diákfolklór nyelvi jelenségei (műfajai), az alkotáscsoportok (régi és új műfajok, szóbeliség–írásbeliség átmenetek, offline–online regiszterváltás, „mémkultúra”) jellemzői, valamint az alkotási folyamat két kiemelt területe: népetimológia, halandzsa. Módszere: antropológiai-folklorisztikai.

A gyermekfolklór és a diákfolklór között vannak hasonlóságok, de különbségek is, hiszen a gyermek még többnyire a saját maga alakította, vagy szülei alkotta nyelvi világban él, a diákságot viszont már más közösségi (iskolai, kollégiumi, csoportkohéziós), kulturális (tanulás) és technológiai hatások is befolyásolják. De azért a két korosztály egybe is folyik. A gyermekkor kultúrájának és nyelvének tanulmányozása régi és hálás feladat, mert korán felismerték, hogy a gyermek világa, kultúrája nagyon sajátos, nem föltétlenül a felnőtt világa egyszerűsítve és kicsinyítve, hanem sajátos szabályokkal és jelenségekkel bíró. A gyermek nyelvi világa nem pusztán leképezi a felnőttek által beszélt nyelvet, hanem van benne valami sajátos, belülről (az evolúcióból és a történelemből) építkező. Ez jellemzi a gyermekek folklórvilágát is. Az ifjúság nyelvi világával kapcsolatban eddig különösen a csoportnyelvi (szubkulturális), más megközelítésben szlengjelenségek kutatása volt érdekes. Viszont mindkét társadalmi korosztály esetében eddig kevés figyelem vetült a modern, főleg technikai jelenségek hatására kialakult új nyelvi folklórra. Egy ideje a gyerekek már beleszületnek az új technológiai eszközök világába, nem szívesen nevezném ezt most meg a divatos, de leegyszerűsítő „nemzedékkifejezéssel” (a könyv sem teszi). Manapság már írni-olvasni nem tudó gyerekek is használják az okostelefont, sőt kialakítanak egy olyan technológiai, kommunikációs módot, szokást, amelyet a szüleiktől nem is tanulhattak.

A modern vagy mai, sőt technológiai folklór kutatásának nagy ösztönzője Voigt Vilmos néprajzkutató, aki korán felismerte a hagyományos folklórjelenségek továbbélésének, átalakulásának problematikáját – témánk szempontjából például figyelemre méltó 1983-as tanulmánya az Ethnographiában a budapesti gyermekfolklór kutatásáról. A folklorista és a nyelvész számára például föltűnő, hogy létezik egy olyan jelentős szövegrepertoár, számos nyelvi jelenség, amely a hagyományos, rögzült, akaratlanul is megtanult műfaj-tipológiákba nem sorolható be. Szemléletes példákat hoz Tamás Ildikó könyvében. A kulturális hagyományozódás sajátos módja a parafrázis vagy utánérzés, esetleg átírás (imaszöveg-átírás), vagy a kevert médiumú, képes-szöveges humor (ábratext, karikatúra, montázs; mai – téves – összefoglaló fogalommal: internetes mém), esetleg a Chuck Norris (karatevilágbajnok és színész) köré szerveződő, a hazugmesékre emlékeztető (abszurd) „nagyotmondások”; abszurdok („A koronavírus a fiatalokra nem veszélyes, csak arra, aki elkapja”). Ismert folyamat az idegen szavak, tulajdonnevek játékos értelmesítése, a tréfás felsorolások (pl. képtelen foglalkozások, magyar nyelvi jellemzők), makaronizmusok (nyelvkeverések), halandzsa (pl. Big in Japan > bikicsunáj), az állatin (Ton a lud atus > tonaludatusz), az álangol (This no all ~ disznóól) szövegek, az idegennyelv-utánzók és értelmesítők (Hogy hívják a gazdag holland férfit? Stex van Boeven). Többeknek fölkeltették az érdeklődését antiproverbiumok (ferdített közmondások), terjednek az álszentenciák, valódi nyelvi bravúrok a kiazmusok (pl. egyöntetű, hogy ön egy tetű), mindenkit elvarázsolnak a gyerekszáj-szövegek (valójában a gyermeki anyanyelvtanulás sajátos narratív nyelvi példái, pl. „Nem tudom, hány éves vagyok, mert ez állandóan változik”), a (divinációs, azaz jóslási szokásokra emlékeztető) kihívások, szegmentálásos nyelvi játékok…

Tamás Ildikó felfigyel egy sajátos műfajcsoportra, amelynek jellemzője, hogy 5-7-9 stb. (vázlatos) állítást tartalmaz valamiről. Egyfajta gyűltelék (gyűjtemény), talán legközelebb áll hozzá a soroló, felsoroló megjelölés. Például: könyv- és filmcímes humor (pl. Szülői értekezlet: Végső visszaszámlálás), a sikertelen randik egysoros indoklásai (pl. Az ügyvéd: nem az esetem). Manapság elsősorban az interneten, az online-újságírásban terjed, de korábban a diákújságok kedvelt műfaja is volt. Motivációja talán a helykímélés, valamint az, hogy az emberek nem szeretnek tömör és hosszú szövegeket olvasni, ez a vázlatos összeállítás viszont könnyen áttekinthető. Tamás Ildikó igen jó előzményként hozza a cento műfaját. A cento: irodalmi műveket feldolgozó irodalmi forma (idézés, felsorolás, továbbgondolás). Annyira nincs új a nap alatt, hogy a ma interneten terjedő „halálokok és mesterségek” című soroló (cento) szó szerint megtalálható a Magyar Nyelvőr 1912-es évfolyamában (Nyelvi halálokok, a könyvben pedig a 69. oldalon):

A szabónak elszakad az élete fonala.

A kertész a paradicsomba jut.

A portásnak megnyílik a mennyország kapuja.

Az órásnak üt az utolsó órája.

A kalauz eléri az utolsó állomást.

A darwinista megtér őseihez.

Az író kezéből kihull a toll.

Mint látható, mindennek van előzménye, mert az ember alapvetően mindig ugyanaz. A Hoppál Mihály által leírt lánclevél megelőlegezi a továbbküldenő (sokszorosítandó, megosztandó) szövegeket; az emlékkönyv, kéziratos füzet a közösségi média idővonalát; a falvédő, a képregény az internetes mémet; az olvasói levél a kommentet…

Az antiproverbiumok kapcsán megjegyzi a szerző (s ez az álláspontja a témát kutató Litovkina Annának és munkatársainak is), hogy a közmondás-keveredésbe belejátszik a mögöttes jelentés (a hasonló közmondás), és ettől válik humorossá. Ez lehetséges egyes esetekben. De pl. a „lehúzza róla a vizes lepedőt” szerintem csak annak humoros, aki ismeri a forrást (ráhúzza a vizes lepedőt), és ez többnyire nincs így, mert a médiában naponta hallunk véletlenül sem humorosnak szánt hasonló keveréseket – amelyeket azután élvezettel figuráz ki a sajtó. (Pl. A kardinális kérdés Magyarország feje felett lóg.) Említődik a „fejezd abba” kiszólás is (a fejezd be és a hagyd abba) összevonásaként, amely egészen biztosan egyszeri tévesztésből vált humoros szólássá (én már az 1980-as évektől ismerem). Említek egy saját gyűjtést is egy nyelvtani összeférhetetlenségre: Pista, szétültetlek!

Föltűnő az új (hibrid) műfajok humoros jellege. Ha humor, akkor persze szinte biztos, hogy diákhumor, mert a humor a gyermekfolklórra nem jellemző. A testi, akciós humorból a 10. életév után fejlődik ki a kamaszhumor (saját humor, elvont humor) – már ha kifejlődik, mert ismerünk humortalan („besavanyodott”) embereket is. Lehet humor nélkül is élni, viszont korunk valamiért nagyon kedvez a humorformák terjedésének. De miért van ennyi humor? Teszi fel a kérdést Tamás Ildikó. Jó kérdés. Humor valószínűleg mindig létezett, gondoljunk a középkor nevetéskultúrájára (Bahtyin), vagy a magyar hagyományos folklór humorformáira a pajzán történetektől az anekdotán át a viccig (a témához jó adalék a Litovkina Anna által szervezett humorkonferencia és kiadványsorozat). Tudjuk, hogy a humor terápiás jellemző: gyógyítja a félelmet, amellett életmódsegítő, konfliktuskezelő mód. A nevetés életkori (korosztályi) jellemző; egyfajta ellenállás a felnőttek domináns és korlátozó kultúrájával szemben (a lázadás, ellenkultúra, vernacular authority egyik jelensége). De továbbra is fontos, és részben megválaszolatlan kérdés: miért „humorosodik el” a folklór?

A diákfolklór kedvenc kutatási területe a becenevek vizsgálata (diákoké, tanároké – Klotyó, Csirke, Gorilla, csak a saját emlékeimből), valamint a sajátos iskolai névadás (tantermek, tantárgyak), vagy éppen magának az iskolának a neve (Csőrösi Koma, mondják a Kőrösi Csoma iskolára). Említődik a pletyka, mely ugyancsak köztudottan folklórhordozó közeg. De pl. az osztályszülinap jelensége számomra teljesen új volt. A divat mint kultúrabefolyásoló tényező a kamaszkorban jelentkező „rajongás” csoportos rítusaiként jelenik meg: jelvények, öltözködési, különösen „kiegészítőviselési” szokások képében. Érdekes és nem kellően reflektált megfigyelés a Kelet világának beszüremkedése: anime, küzdősportok, koreai (K-) pop.

A folklorista és nyelvész közös érdeklődése a szövegrepertoár grammatikai és szemantikai vizsgálata. Ez segítette Tamás Ildikót annak meglátásában, hogy a gyermekfolklórban „a szöveg jelentésénél sokkal fontosabbnak bizonyul a ritmus és a hangzás”, ezt mutatják pl. a halandzsaszövegek. Milyen pontosan visszautal ez a jelenség bevezető gondolatomra, hiszen egyértelmű, hogy kik szeretnek „halandzsázni”: a gyerekek és költők. A másik fontos észrevétel a gyermeknyelvi szövegek eredetének, etimológiájának a kutatása, mely korábbi korszakok, kulturális-nyelvi, esetleg szakrális hatások világába enged betekintést. És a változásokra is. Tóth Piroska városi (budapesti) gyermekfolklórgyűjtésére hivatkozva feltűnik, hogy kiszorulnak a vidéki életre, állat- és növényvilágra utaló képek, ezzel is jelét adva a természettől való elidegenedésnek.

A gyermek- és diákfolklór kutatása eddig is sok nyelvi kincset hozott felszínre; az új technológiák pedig még újabb megfigyelési lehetőséget kínálnak. Mi ez az új közeg? Elmosódnak a valósághatárok. Egybefolyik offline és online, hibrid viselkedés, kommunikáció (nyelv?) van kialakulóban. A folklórjelenségek tekintélyes része átköltözött az online-térbe, képek, írott-hangzó tartalmak olvadnak össze, felbukkant a folklór (folklorizmus) új formája, az internet- vagy e-folklór, de létezik a newslore (különböző csatornákon terjedő, különféle műfajú folklóralkotások gyűjtőfogalma) kifejezés is. Közös jellemzőjük: a terjesztés (e-mail, sms, Facebook, Messenger, Viber). A szerző felfigyel bizonyos narratívumokra: Én, amikor…, Tudod, amikor…, de, hozzáteszem, igen gyakori például ez az elliptikus kezdés: Az érzés, amikor…, sőt névelő nélkül is: Érzés, amikor… (így lenne teljes értékű: Ugye te is ismered azt az érzést, amikor…).

A szerző által kiemelt területek: a halandzsa és a népetimológia alkotófolyamata. Megállapítja, hogy a világszerte (értsd, minden nyelvi kultúrában) elterjedt halandzsa mélyreható folklorisztikai-nyelvi vizsgálata hiányzik. A halandzsa konkrét jelentés nélküli, ha művészi indíttatású, akkor abszurd (nonszensz) szöveg. Lám, ebben is érintkezik gyermek és költő! De olybá tűnik, hogy a halandzsa sem egészen halandzsa. Fölfedezhetők benne bizonyos törvényszerűségek. Például hangutánzó fonémasorok, olyasmi, hogy a mély magánhangzók megterheltsége nagy, Benő Attilát idézve az onomatopoetikus szövegek esetében a veláris hangok gyakorisága csökkenő sorrendben így néz ki: a, u, o, á. Meglepő, és számomra is elgondolkodtató, hogy az álombeli kiáltozások esetében is számos alkalommal ez a magánhangzók gyakorisági rendje. Vagyis van valamilyen rendszere a halandzsának, a szavak hangalakilag motiváltabb, expresszív hangsorokból építkeznek.

A halandzsaszövegek fonetikai felépítése és esetleg onomatopoetikus keletkezése első látásra felülírja az iskolás módon kezelt saussure-i hagyományt – vagyis a nyelvi jel kötelezően önkényes voltáról vallottakat. Pedig vitathatatlan, hogy a nyelvi jel szinkrón szempontból önkényes. Csak nem hangsúlyozzuk eléggé, hogy pusztán szinkrón szempontból! Mert történeti szempontból vitathatatlanul nem az. A nyelvi jel történeti szempontból egészen biztosan motivált, akkor is, ha erre rájövünk, és akkor is, ha nem. De az emberben látensen, tudat alatt ott van a hit és a vágy, hogy a dolgok motiváltak, valami valamiért az, ami, tehát ha nem tudjuk az okot, akkor kitalálunk okot. Ezt leginkább a népi etimológia (népetimológia) eszközével tesszük meg, magasabb szinten persze segítségünkre lehet a nyelvtörténet, a folklorisztika, ehhez szolgáltat adalékot a szemiotika indexikalitás és ikonicitás fogalma, a pszichoanalitikus nyelvészet, valamint legújabban a kognitív nyelvészet (visszahozva a kutatásban már Fónagy Ivánék által az 1950-es években fölvetett, hangmetaforatesztekkel bizonyított hatásokat, vagy például a stiliszták által sokszor leírt hangszimbolika jelenségét).

A népetimológia ösztönös szóalkotási mód, pl. kiejtéskönnyítés céljából, de ennél több is lehet. Pszichoanalitikus magyarázatként az ember örök vágya az értelmesítésre, s ez valódi antropológiai nyelvészeti téma! Humorként jelenik meg, hogy „gladiátorral” fűt (radiátor helyett), adja magát (és nemcsak a gyermekfolklórban) a „molyirtó” (a mojito névre), de a jelenség mélyén jóval több van. Leírni sem merem, de én pár évtizede minden reggel Kofi Annant, az ENSZ (volt, azóta már meg is halt) főtitkárát emlegetem. (Ha esetleg nem világos, akkor a Kofi név a coffee szó hangtani egybeesése miatt.) Miért ez a szójáték? Én tudom, de nyitva hagyom a választ.

A halandzsa és a népetimológia közötti kapcsolatot Tamás Ildikó alaposan árnyalja (a 148. oldalon), én egy kicsit más megközelítést is megengedek:

Azt feltételezem, hogy van valamiféle kapcsolat a nyelvkeletkezés és a hangutánzó fonémasorok között, hogy a halandzsa két mozzanatot foglal magában (a tudatalatti szinten a nyelvalkotó játékos ösztönt és magasabb szinten a tudatosságot); a halandzsában pedig igenis megőrződhettek reliktumok (zárványok), ezért ezek nyomozása nem hiábavaló, de az is lehet, hogy nem vezet sehová, megfejtetlen marad, mert egy ősi, mai logikánkkal nem megközelíthető nyelvalkotási módot tartalmaznak. Hamvas Béla írja, hogy a ma embere elvesztette a szimbolikus látásmód és nyelv iránti érzékenységét, másként: nem érti a korábbi korok nyelvét. De megmaradt bennünk – minden emberben – egyfajta folytonos motiváció (törekvés, igény, sürgetés) az értelmesítésre (népetimológia), valamint minden emberben öntudatlanul működik, hat a sémák, zenei minták, szerkesztési elvek (gondolatalakzatok) szabályrendszere. Itt jelenik meg a (szervi) félrehallás is, de amellett van tudatos, humoros félrehallás is. A nonszensz, abszurd szövegek magasabb fokon, művészeti törekvésként, különösen az avantgárdban (futurizmus, dadaizmus, lettrizmus, Weöres Sándornál: „vakszöveg”) is felbukkannak, ennek nyilvánvaló oka valamiféle tudatos visszatérés a nyelvkeletkezéshez.

Sokszor föltett kérdés, hogy a gyermek a kultúrát és a nyelvet a felnőtteket utánozva, tőlük tanulva sajátítja-e el. Számomra – éppen a folklór- és nyelvi példák nyomán – egyértelmű a gyermek magával hozott kultúra- és nyelvelsajátító programja (vagyis a velünkszületettség), amely az adott, konkrét kulturális közeghez képest tágabb lehetőségeket, kontextust kínál, s éppen ezeket tükrözik egyes, az adott kultúrából nem megmagyarázható jelenségek. A gyermekfolklór és vele együtt a gyermeknyelv a jungi értelemben vett (rejtett) kollektív tudatalatti, a gyermeket körülvevő aktuális ingerek, kontextusok és a magával hozott végtelenül szabad kreativitás világa. A gyermekfolklór és gyermeknyelv összemberi mivoltunk bizonyítéka. Tamás Ildikó az ilyen szemléletmódú (a magyar kultúrában sem gyökértelen) kutatás folytatására is utal, és én ebben nagy lehetőséget látok, különösen akkor, ha tudományszakjaink nem vonulnak elefántcsonttoronyba, zárt szakmai kereteik közé.

(Tamás Ildikó: „Adj netet!” Nyelvi, képi kifejezésmód és kreativitás a gyermek- és diákfolklórban. Budapest, Balassi Kiadó, 2022, 192 p.)

Rövid URL
ID5746
Módosítás dátuma2022. november 22.

Ahol a Gonosz kihajt, avagy mementó Dél-Szlovákiában

Minap került kezembe egy régi adósság lenyomata, mely forrásgazdagító szerepével és (bizonnyal korszakos, de legalább ez idő szerint mindenképpen) hiánypótló minőségével akkor is figyelemre érdemes...
Bővebben

Részletek

Minap került kezembe egy régi adósság lenyomata, mely forrásgazdagító szerepével és (bizonnyal korszakos, de legalább ez idő szerint mindenképpen) hiánypótló minőségével akkor is figyelemre érdemes munka, ha a keresői oldalon talán kevesen állnak sorba részletesebb információért… Ha meg akarnám tudni, hogy „egy Budán kelt olasz nyelvű levél a tatárok uralkodójának átmenetileg Moldvában (netán előbb vagy utóbb Magyarországon is?) tartózkodó zsidó orvosát említi” egy 1504-es augusztusi forrásmű, vagy hogy a More Nevuhim (magyarul Tévelygők útmutatója) című munka, mely „Maimonidész korszakalkotó filozófiai műve, amely a Tóra parancsolatait racionalista szellemben értelmezi”, miként lett tiltott mű és helyenként el is égetett forráskiadvány, akkor bizony kevés adatforráshoz juthatnék el más úton. Így azonban – mintegy önmagát kínálva aprólékos lapozgatásra – szinte kezembe tolakszik Haraszti György adattára, mely Pannóniától Magyarországig címen (A magyarországi zsidóság annotált kronológiája az előidőktől napjainkig I. Hágár földjén: A kezdetektől az ország három részre szakadásáig alcímmel) szinte kényeztet is a Magyar Történelmi Emlékek Adattára köteteként (MTA BTK Történettudományi Intézet 2014, 378 p.). A mű az akadémiai tudástárak megújult forráskínálatában egy negyedszázados törekvés egyik gyümölcse, melyben az MTA történészei a magyarországi kisebbségek históriáját megalkotni serkentő vállalkozás keretében teret kínált a zsidóság históriájának magyarországi időszakát feltáró munka elvégzéséhez. A kutatási ösztönzés és szaktudományi késztetés a hat kötetre tervezett történeti sorozat első összefoglaló opusza, melyben az egy évtizeddel ezelőtt elindult összegző gyűjtés egy annotált kronológiaként mutatja fel a mintegy ezer esztendőnyi középkori história magyarországi forrásait, s ebben kiemelten a kisebbségi körülmények jelentőségét, kontrasztba állítva részint a zsidó időszámítás elemi eltéréseivel, részben meg a magyar nemzeti história időrendjétől eltérő kisebbségi világok kulturális életfolyamataival.

A kötet megidézése itt kétséget sem formálva „ürügy”. Ha titkon elárulom, hogy mondjuk a mai Szlovákia összesen tizenkilenc tételben szerepel, s abból is Besztercebánya, Pozsony vagy Turóc megyei adat rövid, néhány soros magyarázattal kerül be, akkor úgy tűnhet, kevéssé értékelem a források forrásául szolgáló művet, s éppen a kisebbségek szempontjából tetszik „beszűkültnek” a híranyag. Ám ha úgy tekintem, mi az, amit a szaktudomány a saját előtörténeteként is, de nem mellesleg a köztörténeti interpretációk sorába illesztettként mégiscsak elbeszél a szaktudományi érdeklődéssel közeledőknek, akkor máris mintegy történeti hátteret kapunk a szlovákiai történeti anyag „előtörténetéhez”. Erre most azért is van szükség, mert az itt ismertetendő forrásmunka talán már a történészek további negyedszázados kutatási és forrásanyagához kínál alapokat, lévén maga is a szlovákiai zsidóság egy földrajzi térségének legeslegújabbkori elbeszéléséhez járul hozzá. Lehet alapkérdés, mennyiben „pannon” ez a világ, s pannon-e még a mai szlovákiai vagy 20. századi felvidéki zsidóságtörténet, de a szakrális néprajz, a nemzetiségi vallások, az etnohistória vagy a felekezeti identitástörténetek egy vallomásos rétege mindenképpen mélyen ül ezekben a megközelítésekben.

Szaktudományi kérdések elkötelezett olvasójaként is előfordul velem olykor, kultúrakutató nyitottság révén pedig még gyakoribb, hogy nemcsak „tartalma”, rétegzettsége, tárgyköre alapján, hanem egy szinte felületi réteg hatására ébred érdeklődésem valamely témafeldolgozás iránt. E kötet, amely Heller Ágnest megidéző mottóval indul, talán önnön aspirációit is tükrözi valamelyest. „A legtöbben sem Gonoszak, sem Jók nem voltak, csak félrenéztek és hallgattak. S meg is magyarázták, miért néztek félre és miért hallgattak. Ők a talaj, amelyből a Gonosz kihajt” – szól L. Juhász Ilona Örök mementó. A Holokauszt emlékei Dél-Szlovákiában (Dunaszerdahely, Vámbéry Polgári Társulás, 2015, 200 p.) alaptónusában az etnikai-politikai és szimbolikus térfoglalás legutóbbi évszázadáról. A háborúságok jelei, a népirtásé és fenekedésé, gyűlöleté és elvetemültségé megülik ezt a könyvet, mely a szlovákiai kisebbségkutatásban egyre nagyobb teret nyerő szakráliskisemlék-kutatások között a kollektív emlékezet egy aspektusának jelképtárát kínálja. Igaz, a megnevezett tematikai és földrajzi szűkítésben, de a szubjektív indítástól sem ódzkodva, meg a szakirodalmi búvárlatban, képanyagban, illusztrált forrásfeldolgozó attitűdben sem másképpen, s a legkevésbé is szűkölködve. Ez szintén arra mutat, hogy esélye lesz a kötetnek forrásanyaggá válnia, egy soron következő történeti forráskutatás pótolhatatlan értékévé, hivatkozási bázisává, hiszen – mint már bevezetője is így hangzik: „Vajon mi, (cseh)szlovákiai magyarok okultunk-e a holokauszt, a soá történetéből? A második világháború befejezését követően rövidesen a szlovákiai magyarok is üldözöttekké váltak az új Csehszlovákiában, rájuk sütötték a kollektív bűnösség bélyegét, a magyar szóért büntetés járt, s nem volt magyar nyelvű oktatás sem. Az ún. csehszlovák–magyar lakosságcsere keretében megvalósult kényszertelepítés során száztízezer magyar volt kénytelen elhagyni szülőföldjét: Magyarországra vagy pedig munkára Csehországba deportálták őket (többek közt az édesanyámat és családját is). A vagonokban, amelyek néhány évvel korábban a zsidókkal robogtak a haláltáborba, a csehszlovákiai magyarok kényszerültek szülőföldjük elhagyására. Ezúttal a mi elődeinknek kellett összeszedni a holmijukat, őket terelték vagonokba, mint egykor a magyar nemzetből kitagadott zsidókat, az egykori szomszédokat, barátokat, ismerősöket… A két deportálás körülményei azonban lényegesen eltértek egymástól. Míg a zsidók összezsúfolva, sokkal embertelenebb körülmények között a megsemmisítő táborba utaztak, a csehszlovákiai magyarokra szerencsére nem a halál várt. A Csehországba munkára deportáltak egy-két év elteltével hazatérhettek, s a Magyarországra áttelepítettek sem koncentrációs táborba, vagy egyenesen gázkamrákba kerültek. A szlovákiai magyarok számára a hontalanság évei, s a lakhely kényszerű elhagyása máig elevenen élő trauma, a jogfosztást törvényre emelő Beneš-dekrétumok a mai napig érvényben vannak. Ezért is lenne logikus, hogy mi, szlovákiai magyarok sokkal jobban átérezzük a zsidók tragédiáját, s megértőbben, nagyobb empátiával viszonyuljunk a kisebbségekhez, hiszen a többségi társadalomhoz képest mi is kisebbségben vagyunk!” (11. p.)

A látszólag szimplifikált összehasonlító értelmezési gesztus itt nyilvánvalóan az elismerés tónusában és a (mintegy száz esztendeje folytonos) gyűlölködés, kirekesztés, szélsőséges fenekedés nem múló politikai közgondolkodási tónusában kap kötetnyi példát. A szerzői aprólékosság nemcsak a forrásfeldolgozás gazdag eszköztárára épül, hanem a rendszerváltás után is megerősödő és helyenként vandállá is váló közpolitikai, szinte vészkorszak-tagadó attitűdök reflexióját is magába foglalja. Történelmi hátteret rajzolva a kilenc fejezetre tagolt mű első blokkja foglalja egybe a szlovák és magyar állami zsidópolitikát, az 1989 előtti és utáni emlékmű-formálási szándékok és emlékjel-állítási törekvések sajátosságait, hogy azután további tematikus egységeket formáljon a deportálások emléktábláinak-szobrainak-emlékjeleinek, a köztéri és temetői, családi és közösségi megjelenítéseknek, majd külön a roma holokausztot, a jeruzsálemi Jad Vasem emlékjel-völgyének jelképtárát, a családi emlékezetet, a többségi társadalom emlékezetét és emléknapjait, valamint az áldozatok kollektív memóriában megmaradó sajátos univerzumát, ezen belül is a zsidómentők emlékhelyeit bemutassa. A szlovák összefoglalót és aprólékos helynévmutatót a mellékletbe tett válogatott tematikus sajtóanyag és képtár előzi meg, keretet adva ezáltal is a jelek és jelzések kézikönyvének. „A holokauszt áldozatainak száma Szlovákia területén 100 000-re (Büchler 2009), Magyarországon (a visszacsatolt területekkel együtt) pedig 569 507-re tehető (Braham 2003). A hivatalos adatok szerint ma Szlovákiában mintegy 3000 zsidó él (Büchler 2009), Magyarországon pedig a 2001-es népszámlálás szerint a magát zsidónak valló személyek száma 12 871 volt.” (17. p.) A számok nem beszélnek önmagukért: nemcsak a szlovák nemzeti felkelés, „a szlovákiai zsidók ún. második deportálása” és a Hlinka Gárda aktív részvétele, a tömegsírba kerültek talán sosem végleges adatai („211 szlovákiai tömegsírról van tudomásunk”), a végelgyengülésben, kórházban, menetoszlopban, ismeretlen módon elhunytak, besorozottak, gyermekek és számos nem definiálható kietlen körülmények okán áldozattá váló további sorsok még ebben a számadatban sem biztos teljességgel szerepelnek (13–17. p.). A kötet tehát mindezeknek valamiképpen emlékjelet állít akkor is, ha részletes példákkal, interjú-szövegekkel, sajtóanyagokkal, emléktábla-feliratokkal és települési emlékezet megidézésével sem lehet biztos a teljes feldolgozásban. Vagyis emlékjel maga a könyv is, a törvényen kívülinek nyilvánított, a Zsidó kódex kiadása (1941. szeptember 10.) utáni időben menekülni próbáló, Magyarországra áttelepülő, embercsempészek által szöktetett, visszatoloncolt, hatósági kíméletlenségnek kitett, gettóba hurcolt, kirabolt, lemeztelenített és emberségében mindentől megfosztott érintettek sorsára fókuszált leltár is egyben. Nem kevéssé mementó arról is, miként folyik az emlékjelek, szobrok, emléktáblák, temetők, zsinagógák, települési szintű kollektív memória megbecstelenítése, az emlékfosztás, a kegyeletgyalázás, a mindennemű társadalmi nehézség okainak zsidókra ráterhelése, áldozathibáztatás, átideologizálás és (párt)politikai aktivitásoknak alárendelt emlékezettörlés, akár a háború előtti, alatti és utáni zsinagógabontás, temetőfelszámolás és rombolás, kegyhelygyalázás vagy mártírumtagadás.

Az emlékezet és (szakrális) emlékjel viszonyában L. Juhász Ilona számos regisztert különböztet meg, ezeket konzekvensen végig is viszi kötetén. A szobor-alakzatban, feliratokban, emlékező alkalmak média-feldolgozásában, mártírnapok felsorolásában, emlékezeti események megidézésében, „Eleven Emlékművek” létrehozásában, deportálások emléktábláiban, és további számos metszetben sorolja föl az „Izrael fiai ezreinek” emlékezetéül megvalósuló gesztusokat, hogy „Legyen lelkünk bekötve az élet kötelékébe” (28., 39. p.). A megjelenítések sokfélesége (emléktábláktól a sírfeliratokig, emlékező szertartásoktól a sajtóanyagokig, emlékfáktól a restaurált műemlékekig) ugyancsak alapot kínál a jelképtárak gazdagításához és az értelmezések gesztusainak értékeléséhez is. Mélyen vallomásos, ahogyan az Iványi Gábor és Majsai Tamás kezdeményezte emléktúra kamenyec-podolszkiji tömegsírról hozott cserjéje a Wesley udvarán megjeleníti a történéseket, vagy ahogyan a komáromi zsinagóga jelképes kemencéje őrzi a kollektív memória egy-egy apróbb üzenetét és az emlékezés gesztusának fenntartási szándékát, vagy a roma holokauszt fontosságának hangot adva a politikai gesztusok és etnikai különbékék kommunikációs lenyomatait is megszólaltatja a szerzői szöveggyűjtemény.

Nem mondanám szándéktalannak e két kötet beemelését ebbe a látszólag „egytémás” recenzióba. Ha a bevezetőben említett „Pannóniától Magyarországig” tónus hivatkozási lehetőségeit értelmezem, akkor sem, de a realitásokban megbúvó emlékezeti ellentmondások fölidézését tekintve sem lehet idegen a kontrasztok megnevezése, melyekben a régi kérdések megújításával a kortárs gondolkodás felelősségére is figyelmeztethetnek a kisebbségi szakralitások kutatói. S talán még inkább arra, amit e kötet mottójaként L. Juhász Ilona megidézett Heller Ágnestől: a félrenézés felelősségét, a nem szólás vádját, s nem utolsósorban azt a kulcsmondatot, ami talán az egész kötetből messzire kihangzik: amikor az elhurcoltak menetoszlopában fölismert családanyától megkérdezi jószomszédja, hogy akkor ugye elvihetné a gyermekszoba bútorát…?! Ha másért nem, e szövegrészért már érdemes volt a Szerzőnek figyelmeztetnie lehetséges olvasóit arra, mi van olyankor, ha a látható történések efféle „olvasata” is részévé válik az emlékezésnek, alkalmasint a magyarországi zsidóság „múlt a jövőben” tónusú feldolgozásának szolgálatában…

Rövid URL
ID5744
Módosítás dátuma2022. november 22.

Békaperspektíva vagy madártávlat? Gondolattöredékek egy konferencia margójára

A komáromi Etnológiai Központ fennállása kerek (vagy kereknek mondott) évfordulóinak rendesen valamilyen nemzetközi konferencia megszervezésével is igyekezett, igyekszik szakmai nyomatékot adni. Nem volt ez másként...
Bővebben

Részletek

A komáromi Etnológiai Központ fennállása kerek (vagy kereknek mondott) évfordulóinak rendesen valamilyen nemzetközi konferencia megszervezésével is igyekezett, igyekszik szakmai nyomatékot adni. Nem volt ez másként az idén, a negyedszázados jubileum kapcsán sem. Önállóság és közvetítés (?) – A néprajzi tudományosság egy évszázada 1920-tól máig a magyar és más közép-európai kisebbségek körében címen rendezett nemzetközi konferencia 2022. szeptember 23–24-én valósult meg Komáromban. A program összeállítása során a szervezők a potenciális előadóknak a következő kérdésfelvetéseket ajánlották a figyelmükbe: 1. Milyen fejlődési ívet jártak be a „kisebbségi” néprajzi tudományosságok 1920 óta? 2. Mennyire kellett az ide tartozó kutatóknak „újra feltalálni” a kutatómunkát (adott esetben önmaguk szakmai énjét), s mennyire tudtak építeni a helyi előzményekre? 3. Mennyire váltak erőssé és legfőképp önállóvá a „kisebbségi” kutatások a tudományos munka egészét tekintve? 4. A sajátos földrajzi, társadalmi-kulturális helyzetből fakadóan tudtak-e közvetíteni a nem magyar és a magyarországi tudományos élet között? Illetve milyen jellegű viszonyrendszerek (vertikálisak vagy horizontálisak?) épültek ki ebben a két irányban? 5. A „kisebbségi” néprajzi/antropológiai kutatások mennyire (teljesen? részben? alig?) tudták kiaknázni a bennük rejlő szellemi potenciált? Mennyire jutottak ki a nemzetközi térbe, vagy az ellenkező oldalon mennyire maradtak provinciálisak? 6. Az egyes országok magyar (vagy más) nyelvű „kisebbségi” néprajzi/antropológiai tudományosságának van-e jövője, s ha igen, milyen? Elsősorban minek a függvénye ez?

A hét országból érkezett, több mint másfél tucatnyi előadó igazán gazdag és tanulságos szemléjét adta a lehetséges válaszoknak, illetve a továbbkérdezések perspektíváinak. A jelentős nemzetközi érdeklődést és az időkeretek szűkösségét látva, tervezett előadásomról már a program összeállítása előtt lemondtam. A korábban megfogalmazott gondolataimat a konferencián elhangzottak gazdagították és árnyalták. Az alábbiakban tehát olyan szöveggel szembesülhet az olvasó, amelyet a komáromi tanácskozás előtt némileg másként fogalmaztam (volna) meg.

Általánosságban is felvetődhet a kérdés: mivégre van (létezhet-e egyáltalán?) egy kisebbségi tudományosság? Hát, ha akarom van, de egyébként nincs. A hirtelen válaszom ez lenne rá, de lehet, hogy egyszer még, utoljára, érdemes részletesebben is kifejteni. Fiatalkorunkban persze azt hittük, hogy van, legfeljebb azért „csak” tudományosság és nem tudomány, mert nincs intézményrendszere. Nos, ma úgy látom, hogy a tudomány léte vagy nem léte kérdéshez az intézményrendszernek az égadta világon semmi köze nincs.

Az időnként fellángoló (no, ez így túlzás: talán inkább felpislákoló, esetleg fel-fellobbanó) vitában, hogy létezik-e szlovákiai magyar irodalom, az (alighanem) progresszívebben gondolkodó résztvevők azt szokták állítani, hogy nem. Szlovákiai magyar irodalom nincs. Magyar irodalom van. De csakugyan van-e magyar irodalom? Nem egyszerűen irodalom van? Hiszen a nyelv, bármennyire furának tűnik is első hallásra, az irodalomban nem játszik meghatározó szerepet (miközben persze meghatározó szerepet játszik). Ha nyelvek szerepe az irodalomban nem másodlagos lenne, akkor nem söpörtek volna végig a világon a különféle irodalmi irányzatok, a különféle izmusok és társaik. Tehát, nemzeti nyelveken testet öltött variánsokból összerakódó egyetlen irodalom van. Nem a világirodalom feltalálása volt nagy trouvaille, hanem a nemzeti irodalmaké. Miközben „csak” nyelvükben, olykor tárgyukban nemzetiek. Nota bene: érvényes ez a többi között a szöveges folklórra is…

És akkor most próbáljuk mindezt megvizsgálni a tudomány viszonylatában! Mitől tudomány a tudomány? Tárgyától? Objektumától? Nyelvétől? Szervezettségétől? Hatásától? Még attól sem. Ezek mind többedrangú dolgok. Új felismeréseitől, amelyek megváltoztatják a világról (vagy annak egy bizonyos szeletéről) kialakult képünket. Tudományszervezés, tudománypolitika, edukáció – ezek azok a fogalmak, amelyek egy tudományon túli szakaszban szerepet játszhatnak. A tudományos felismerés fontossága szempontjából végsősoron teljesen közömbös, hogy az eredményeket először milyen nyelven adták közre. Maga a felfedezés ténye a lényeg. Az aztán már tudományszervezési, tudománypolitikai kérdés, hogy különféle nyelvi csatornákon (ez egyre inkább és egyre kizárólagosabban mára az angol), szóval, hogy bizonyos nyelvi csatornákon szélesebb körben is kommunikálható legyen. Az alap viszont mégiscsak az a bizonyos, nevezzük így, primer felfedezés. Ha innen közelítünk, a kutatás tárgya sem játszik itt szerepet. Mi, kultúrakutatók itt, Kelet-Közép-Európában önsajnálóan szoktuk emlegetni (egészen konkrétan: hosszú ideig jómagam is!), hogy ugyan már, a mi eredményeink iránt ki az ördög érdeklődne a nagyvilágban? Bárki, jelentem alássan, ha azok valóban olyan eredmények. A sajt és a kukac tárgya, lássuk be, első ránézésre még szlovákiai magyar viszonylatban is provinciálisnak mondható: egy falusi molnár élettere, életkörülményei 1600 körül. Carlo Ginzburg munkája mégis szakmai világsikert aratott. Szemléletmódja, feldolgozási technikája okán. Senki nem akadályoz meg bennünket abban, hogy ilyeneket írjunk. Akár magyarul. Ha olyan jó lesz, fordító majd akad. A nyelvi átültetés csak (és itt az aranyat érő fordítóink bocsánatáért esedezem), szóval „csak” technikai kérdés.

Kérdésként vetődhet fel, jelen konferencián több aspektusból is a figyelem homlokterébe került, hogy voltaképpen a tudomány, a kisebbségi tudományosság kisugárzásáról, az adott közösség életére gyakorolt hatásairól is szó lenne. Nos, azt kell mondjam, hogy alapszinten ez megint csak nem a kutató, nem a tudomány feladata. Tudományszervezési, tudománypolitikai és edukációs kérdés ez, amivel a kutató konkrét kutatómunkája során nem kell, hogy foglalkozzon. Sőt, nem is jó, ha foglalkozik. Egy szélsőséges, bizarr példát mondok: a Szentkorona eredetével foglalkozó magyar művészet- és kultúrtörténészeket, régészeket, politikatörténészeket és ki tudja, még ki mindenkit, nem kell és nem szabad, hogy munka közben foglalkoztassa az a kérdés: mi van, ha történetesen cáfolhatatlanul kiderül, hogy a korona, mondjuk, Szvatopluk számára készült, és annak idején a fű és víz mellett azt is elcsakliztuk tőle? Ha ez igaz, Istenem, mi lesz az oktatással? Mit fogunk a magyar gyerekekkel tanítani? Mi lesz magyar identitásunk egyik alapelemével? Mindez nem az objektivitásra és egzaktságra törökvő tudomány számára felteendő kérdéscsokor. Amennyiben ilyen eset állna elő, akkor azt a problémát a tudomány- és oktatáspolitikusoknak, oktatási szakembereknek kell megoldaniuk. Merthogy az edukációs kérdés. Még gyorsan egy másik példa (a kép kedvéért nem hagyhatom ki): amiközben a legenda szerint Arkhimédész belecsobbant a színültig telt fürdőkádba, majd onnan kiugorva anyaszült meztelenül szaladgálva kiabálta, hogy heuréka!, nem hinném, hogy egy pillanatra is felvetődött volna benne, évezredeken át szajkózzák majd a gyerekek a minden vízbe mártott test rigmusát. Ilyen alapon, ha a szlovákiai magyar tudományról beszélünk, elsődlegesen elméletileg annak (közvetlen) hatásait nem is kellene feszegetni. Praktikusan viszont igen, hiszen vannak megrendelők (kissé patetikusan: a szlovákiai magyar nemzetközösség), bizonyos tudományos projektumok finanszírozói, akik (amik) időnként (és joggal) valamilyen kézzelfogható, ha úgy tetszik, aprópénzre váltható eredményeket is szeretnének látni. Ezt tudomásul kell venni, miközben azért azt is tudatosítanunk kell, hogy maga a tiszta tudomány az más, mint a tudományos ismeretterjesztés, de akár az oktatásban lecsapódó nyomhagyás is. Amiről persze ugyancsak el lehetne gondolkodni: a néprajz tudományos eredményei miként csapódnak le az oktatásban, a köztudatban?  Első ránézésre, ami ma a köztudatban az ún. népi kultúráról markánsan él (már amennyire bármi is él), az a néprajz kezdeti, 19. század végi, 20. század eleji ismereteinek az esszenciája. Minden további felismerés legfeljebb egy rendkívül szűk, művelt réteg körében ismeretes. De ez egy másik eszmefuttatás tárgyát kell, hogy képezze.

Egyre gyakrabban bizonyosodom meg arról, hogy nem az ember a könyveket, hanem a könyvek találják meg az embert. A könyvespolcot rendezgetve akad meg a szemem Polányi Mihály Személyes tudás című kétkötetes művén. Több mint két évtizede itt van, nyilván nem ok nélkül vásároltam meg annak idején, de aztán szépen el is feledkeztem róla. Most belelapozva viszont látom, hogy a szubjektív és az objektív ismeretszerzés, tudás közti küszöböt jelöli ki, a személyes tudást, amit voltaképpen minden tudománynak vállalnia kellene. Objektív tudás ugyanis nem létezik. Éppen ezért szoktam magam is az objektivitásra való törekvés fordulattal körülírni, s íme itt van, két kötetbe rendezetten, az egész indoklása. Az, hogy miért nem létezhet teljesen objektív ismeretszerzés. A Föld és az ember nem központja a világegyetemnek (noha Franz Werfel éppen azt jósolja, hogy százezer év múlva kiderül, mégis), de mégsem tudja nem a maga szemszögéből nézni a környezetét. Ezt nem lehet és nem is szabad tagadni. Nem szubjektív, hanem objektivitásra törekvő, vállaltan személyi tudás – talán ez Polányi mondandójának rettenetesen lebutított summája…

Vissza a címben jelzett alapkérdéshez: békeperspektíva vagy madártávlat? Nos, egyik sem, vagy mindkettő. A metaforikus címet tovább facsarva, talán a gólya csőrében a magasban ficánkoló béka pillanatnyi perspektívája lenne az igazi. Amikor még emlékszik a részletekre, de már észleli, ha rövid időre is, a távlatokat…

Rövid URL
ID5742
Módosítás dátuma2022. november 22.

A nyíregyházi metodista gyülekezet története a kezdetektől a csehszlovák–magyar lakosságcseréig

A szabadegyházak történetének kutatása során Szigeti Jenő figyelt fel elsőként arra, hogy ezek a közösségek jelentős sikereket értek el a vegyes nemzetiségű területeken, és határozott...
Bővebben

Részletek

A szabadegyházak történetének kutatása során Szigeti Jenő figyelt fel elsőként arra, hogy ezek a közösségek jelentős sikereket értek el a vegyes nemzetiségű területeken, és határozott szándékuk volt, hogy a nemzetiségi ellentéteken túllépve mindenkit megszólítsanak, közösségeiken belül a nemzetiségi feszültségeket feloldják. (Szigeti 1990) Figyelemre méltó megállapítása volt az is, hogy a keleti és nyugati kereszténység határa, egyben a protestáns egyházak elterjedésének legkeletibb „bástyája” a Kárpát-medencében húzódott, és e missziós határon egyedül a szabadegyházi közösségek tudtak átlépni. Ezt a határátlépést ő az adventista egyház kárpátaljai misszióján keresztül mutatta be.

A szabadegyházak megjelenésének vallástörténeti kontextusát és társadalomtörténeti vonatkozásait számos tanulmányban járták körül kutatók, és valamennyi jelentősebb felekezet történetét feldolgozták több-kevesebb részletességgel. (Szigeti–Rajki 2012) További tanulmányozásra vár viszont az a kérdés, hogy mi okozta e közösségek feltűnő sikereit a magyarországi nemzetiségek között.

A metodista egyház magyarországi történetében a nemzetiségi kérdésnek különösen nagy jelentősége van, hiszen a második világháborút megelőzően az egyház tagságának körülbelül kétharmada nem magyar anyanyelvű volt. A bácskai németek között indult misszió kezdettől nagy gondot fordított a magyarok megnyerésére, de körükben csak mérsékelt sikerekről számolhattak be. A Németországból érkezett prédikátorok szorgalmasan tanultak magyarul, az egyház lapját, a Békeharangot kezdettől magyar nyelven jelentették meg, de nagyobb létszámú magyar gyülekezetet nem sikerült szervezni. A történelmi Magyarország felbomlásával a virágzó bácskai gyülekezetek az ország határain kívülre kerültek, az egyetlen budapesti gyülekezetbe többségében németek jártak. Az első világháború utáni megújulás több dunántúli sváb és egy nyíregyházi szlovák gyülekezet csatlakozásával kezdődött, a nemzetiségi túlsúly így tartósan megmaradt.

Nyíregyházára a 18. század közepétől három hullámban érkeztek telepes szlovák parasztok, de a mezőgazdasági idénymunkások, mesterlegények, családtagok „leszivárgása” egészen 1920-ig tartott. Részben ennek is köszönhetően nyelvüket sokáig őrizték. A nemzetiségileg, felekezetileg rendkívül vegyes képet mutató térség kedvező táptalaja volt a szabadegyházi közösségek, korabeli szóhasználattal szekták megjelenésének. Már a 19. század végén megjelentek a baptisták és a nazarénusok, majd némi késéssel a szabadkeresztények, a Jehova tanúi, a tolsztojánus szekta követői. Legnépesebb, legjelentősebb közösséggé a metodista egyház vált. Tanulmányomban e közösség kialakulását mutatom be, és igyekszem választ találni arra a kérdésre, hogy miért éppen a metodista egyház tudta befogadni az itt kialakult szlovák nyelvű ébredési közösséget, és mennyiben segítette a szabadegyházi keret szlovák nyelvük megőrzését, nemzeti tudatuk megerősödését. A gyülekezet történetét az 1946–1948 között lezajlott csehszlovák–magyar lakosságcseréig követem, amelyben a gyülekezet lelkésze, Márkus József András kitüntetett szerepet vállalt, és a gyülekezet szinte teljes számban áttelepült Csehszlovákiába.

A szabad evangéliumi gyülekezetek kialakulása Nyíregyházán

A 19. században a protestáns egyházakban különösen felerősödő szekularizáció, a vallásvesztés és a templomok elnéptelenedése idején sajátos ellenpontként az alföldi paraszti közösségekben a vallásosság felerősödése volt tapasztalható. A racionális teológia terjedésével a prédikációk üres erkölcsi tanításokká laposodtak, az egyházpolitikai küzdelmek, az egyház társadalmi pozícióiért folyó harc kiüresítette a keresztény életformát. A vallásukhoz ragaszkodók életében keletkezett hiányt a házi istentiszteletek, a közös imádság, éneklés, áhítatos könyvek olvasása pótolták. A népi vallásosságnak e puritán gyökerű formáit Szigeti Jenő paraszt-ecclesioláknak, „egyházacskáknak” nevezte (Szigeti 1982, 15. p.), amelyek a 19. század végén megjelenő szabadegyházak bázisát képezték.

A nyíregyházi tirpákok körében a paraszt-ecclesiolák megjelenésére a néprajztudósok is felfigyeltek. Márkus Mihály a nyíregyházi tanyabokrok világáról írt disszertációjában a társas élet alkalmai sorában megemlékezett az esti beszélgetések, „viecserkák” egy sajátos változatáról. Egyes tanyákon azért jöttek össze, hogy közösen olvassanak a Bibliából, imádkozzanak és énekeljenek a Tranosciusból. Márkus Mihály ezek megjelenését a tanyai kint lakás általánossá válásával magyarázta. (Márkus Mihály 2009, 231. p.) A templomtól messzire kerülő hívek körében szokássá vált, hogy csak kéthetente mentek be a városba, Nyíregyháza egyetlen evangélikus templomába (egyik héten az öregek, másik héten a fiatalok), hétközben pedig házaknál jöttek össze.

A templomtól való elszakadás, fizikai távolság vezethetett volna a vallásosság gyengüléséhez, de a közismerten erős felekezeti öntudattal bíró evangélikus szlovákok körében a templomhoz való ragaszkodás nem csökkent. Minden róluk szóló munka megemlíti, hogy a tirpákok a távoli tanyákról is bejártak a városba, időnként 10–15 kilométert is gyalogoltak, hogy a vasárnap reggeli istentiszteleten részt vegyenek. (Márkus Mihály 2009; Márkus J. András 1935; Gyivicsán Anna 2000) E szokásukat később a metodista egyházhoz való csatlakozás után is megtartották. A népi vallásosság számos más jelensége (más felekezetek ünnepeinek megtartása, szokásainak, rítusainak átvétele) arra mutat, hogy a hagyományos templomi vallásgyakorlást kevesellték a tirpákok, ezért is lettek egyre gyakoribbak a hétközben tartott vallásos összejövetelek. A paraszt-ecclesiolák előzményének tarthatjuk az evangélikus szlovákok körében általánosan elterjedt házi áhítat gyakorlását is, amelyet a kutatók már részletesen leírtak. (Márkus Mihály 2009, 257–258. p.; Gyivicsán 2000, 31. p.)

A bokortanyákon megindult vallásos megújulás a mélyebb lelki élet utáni vágyból spontán módon fakadt, nem emelkedtek ki vezető egyéniségek, nem állandósultak közösségek, és nem járt a templomi vallásgyakorlás elhanyagolásával. Az evangélikus egyház lelkészei ezért kezdetben jóindulatúan figyelték a vallásos buzgóság megnyilvánulásait. A 19. század végén Szabolcs megyében is megjelenő szabadegyházak beavatkozását azonban már nem kísérte ilyen elnézés. Elsőként a baptisták és nazarénusok igyekeztek kapcsolatot találni és gyülekezetté formálni az imádkozó paraszti közösségeket. Az erős missziós elkötelezettséget mutató baptisták már 1901-ben imaházat vásároltak a városban, kis gyülekezetük alakult, de jelentős számú hívőt nem sikerült magukhoz vonzani. Az ország más vidékein nagy sikereket felmutató baptista misszió nyíregyházi kudarcát abban láthatjuk, hogy csak magyar nyelven prédikáltak.

A paraszt-ecclesiolák népi vallásgyakorlása és a pietista gyökerű szabadegyházak közötti „átmenet” a nyíregyházi ébredési mozgalom történetében jól nyomon követhető, egyúttal rávilágít arra is, hogy az anyanyelven hirdetett ige minden másnál szorosabb lelki közösséget teremt. Az ébredési mozgalom megindulása az 1900-as évek elején olyan Felső-Magyarországról érkező prédikátorok tevékenységével függött össze, akik evangélikus háttérből jöttek, így a felekezetükhöz ragaszkodó tirpákok számára ismerős kegyességet hoztak magukkal, és emellett szlovák nyelven hirdették az igét. Újdonság volt, hogy fáradhatatlanul járták a tanyákat, napközben látogattak, megtérésre, kegyes, istenfélő életre buzdítottak, esténként pedig nagyobb hallgatóság előtt prédikáltak valamelyik tirpák tanya udvarán. A Tranoscius-énekek mellett új, ébredési énekeket is tanítottak (mint például a református belmisszió kedvelt énekét a Föl, barátim, drága Jézus zászlaja alá kezdetűt). A régi és új kegyességi formák összetalálkozása, a keresztény életgyakorlat megújítására való felszólítás váratlanul nagy vonzerőt gyakorolt a tirpákokra, és 80–100 ember is összegyűlt egy-egy tanyai istentiszteleten.[1]

Az első, hosszabban itt időző misszionáriusok, Csincsurák Sámuel és Rohacsek János kapcsolatait áttekintve jól kivehető, hogy rajtuk keresztül egy kiterjedt vallási megújulási mozgalommal kerültek kapcsolatba a nyíregyházi hívek. Csincsurák Sámuelt (1883–1952) a Nógrád megyei Ozdinban lakó evangélikusok kérték meg, hogy látogassa meg a Nyíregyházán talált hívőket. A később íróként, költőként ismertté vált misszionárius a bácskai Pincéden született szlovák családban. Fiatalon „kolportőrként”, bibliaárusként működött, valószínű utazó prédikátorként járta a szlovákok lakta falvakat a Bácskában és Felső-Magyarországon is. (Bánszki 2021b) Rohacsek János a Trencsén megyei Óturán (Stará Turá) született szlovák családban, és szintén kapcsolatban állt az ozdini evangélikus gyülekezettel. Csincsurák 1910 tavaszán érkezett Nyíregyházra Ozdinból, és hosszabb időt töltött itt. Többször prédikált a városban Szuhánszky Andrásné házában, de a tanyákat is járta. Prédikációi nyomán sokan megtértek, és valóságos ébredésről beszélnek a visszaemlékezések. (Márkus J. András, 1935) Az addigi alkalmi összejövetelek rendszeressé váltak. A gyülekezetté válás felé tett fontos lépés volt, hogy a hívek egy házat vásároltak a Szarvas utca 43. szám alatt, amikor a régi Szuhánszky-ház már kicsinek bizonyult a növekvő számú érdeklődőnek.

A felvidéki evangélikus szlovákok körében a 20. század elején megindult vallásos ébredés a német és svájci protestáns vallási megújulási mozgalom (Gemeinschaftsbewegung) nyomán bontakozott ki. Ez a pietista gyökerű belmissziói mozgalom a meglevő egyházi kereteken belül igyekezett változást elérni a személyes hitre jutás, a megtérés hirdetésével. Nagy hangsúlyt helyeztek a támogató, lelki növekedést segítő kis közösségek létrehozására, a bibliatanulmányozásra, lelkigondozása, evangelizációra. Működésüket számos egyházi, felekezetközi egyesület megjelenése és élénk diakóniai tevékenység is követte. Ilyen jellegzetes belmissziói egyesület volt az alkoholellenes Kék Kereszt Egyesület, amely 1894-ben Magyarországon is megkezdte munkáját Bieberauer Tivadar (a Bethesda Kórház és a Protestáns Árvaegyesület egyik alapítója) kezdeményezésére, 1897-ben pedig Óturán is megalakult a helyi egyesület. A német egyházi megújulás lelkisége legfőképpen a Kék Kereszt Egyesület révén jutott el Magyarországra, és fontos szerepet játszott a metodista egyház megjelenésében is.[2]

Az óturai Kék Kereszt Egyesület (Modrý kríž) megszervezése az ottani evangélikus lelkész, August Roy lányai, Kristina Roy (1860–1936) és Maria Roy (1858–1924) nevéhez fűződik. A két testvér tevékenysége sok egyéb területre is kiterjedt, árvaházat, egy kisebb kórházat is létesítettek Óturán, és közreműködtek egy evangélikus diakonissza egyesület felállításában. A család anyai és apai ágon is szoros kapcsolatban állt a szlovák nemzeti mozgalommal, amely a két testvérnek köszönhetően az evangélikus egyház megújításának ügyével is összefonódott. Kristina Roy az egyesület megszervezésekor már közismert író, szlovák nyelven írt vallásos regényeit számtalan nyelvre lefordították. Maria Roy énekíróként lett ismert. Közösen összeállított énekeskönyvük, a Sion énekek (Piesne sionské) 1906-ban jelent meg először, és a szlovák nyelvű ébredési mozgalomban óriási népszerűségre tett szert.[3] A Roy testvérek valamennyi Nyíregyházán járt prédikátorral, könyvterjesztővel kapcsolatban álltak. Ha nem is kezdeményezői, de támogatói voltak az alföldi szlovákok körében folyó missziós munkának. Az óturai missziós központ kisugárzása a Felvidéktől a Bácskáig ért,[4] és kapcsolataik a Kék Kereszt Egyesületen keresztül a szlovák evangélikusok körén túl is kiterjedtek.

A Nyíregyháza környéki tanyákon megélénkülő vallásosság a vendég prédikátorok megjelenésével külső ösztönzést kapott, növekedett a résztvevők száma, és kisebb közösségek állandósultak is. A baptistákhoz csatlakozók közössége határozott szabadegyházi jelleget öltött, de a legnagyobb csoport a Szarvas utcai gyülekezet maradt, amely továbbra is megőrizte evangélikus kötődését. Ezt a közösséget a németországi közösségi mozgalom saját missziós területének tekintette, és Martin Urban kelet-európai missziós igazgató 1911 májusában új prédikátort küldött ide Rohacsek József (1877–1962) személyében. Rohacsek József óturai születésű evangélikus misszionárius volt, aki Kristina Roy hatására tért meg és hagyott fel a kereskedő mesterséggel. Nyíregyházára a dél-bácskai Kiszácsról érkezett, ahol könyvárusként (kolportőrként) dolgozott, és amerikai missziós útra készült. Lelkészi oklevele, felszentelése nem volt, de Neukirchenben egy missziós iskolában tanult, és Bécsben a metodistáknál is megfordult. A gyülekezetben kisebb szakadást idézett elő a külső beavatkozás, és a laikus vezetők, Veczán János és Pál a tagok egy részével kivált. Ez a csoport később a nyíregyházi Bethánia Egylet alapítója lett.

Rohacsek József kilencéves nyíregyházi tartózkodása jelentős változásokat hozott a gyülekezet életébe, amely az evangélikus egyházzal való szoros kapcsolat ellenére is kezdett egyre inkább sajátos arculatot ölteni, önálló szabadegyházi közösségként működni, részben a közösség belső fejlődése, részben az evangélikus egyház elutasító magatartása miatt.

Rohacsek József nagy hangsúlyt fektetett a Biblia rendszeres olvasására. Az egyéni bibliaolvasás fontosságának hangsúlyozása valamennyi protestáns felekezet közös öröksége, amely szükségszerűen megkívánta, hogy mindenki az anyanyelvén olvashassa a Szentírást. A nyíregyházi tirpákoknak az 1579-ben elkészült ócseh nyelven kiadott Králicei Biblia volt a kezükben. A „rezes Biblia” a tirpák családokban Márkus József szerint a polcon porosodott (Márkus J. András 1935, 17. p.), és közel sem tartották akkora becsben, mint a családi áhítatokon használt Tranoscius énekeskönyvet. A német közösségi mozgalom a Bibliának sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonított, mint általában a korabeli protestáns egyházi felfogás, amely a „lázas bibliaolvasásban” a „rajongás”, a vallásos túlbuzgóság egyik jelét látta. (Orosz Tamás, 1939) A pietista hagyományt tovább vivő közösségekben a hívő életének minden kérdésében útmutatónak számító Szentírást naponta olvasták, elmélkedtek fölötte, közösségi alkalmakon tanulmányozták, magyarázták. Rohacsek József a szlovák ébredési mozgalomban töltött évei alatt ismerte fel, hogy óriási szükség volna egy új, modern szlovák nyelvre lefordított Bibliára. Bár teológiai képzettségét, lelkészi jogosítványait az ellene folyó perekben rendre kétségbe vonták, az ókori nyelvek alapos ismerője volt, és jelentős tudással felvértezve állt neki a fordítói munkának. 1910-ben jelent meg a Márk evangéliuma szlovák fordítása, 1924-ben pedig a teljes Újszövetség, amelyet a Brit és Külföldi Bibliatársulat (British and Foreign Bible Society) adott ki Budapesten és Prágában. 1936-ra a Biblia valamennyi könyvének fordítása elkészült, amely az első, eredeti nyelvekből fordított szlovák nyelvű bibliakiadás lett. A szenvedélyes bibliaolvasó prédikátor hatására a gyülekezet is rendszeres bibliaolvasó lett.

Rohacsek idejére esett az énekkincs megújulása is. A Nyíregyházán járt prédikátorok a jól ismert Tranoscius-énekeket énekelték a tanyai összejöveteleken, és időnként felcsendült egy-egy ébredési ének is. Rohacsek József ismertette meg a nyíregyháziakat a Roy testvérek szlovák nyelvű énekeskönyvével, a Sion énekek című gyűjteménnyel. A szívesen és jól éneklő tirpákokból énekkart szervezett, zenei ismeretekre tanította őket, néhány tanyai házba harmóniumot, pianínót vásároltak. Ekkor jutottak el Nyíregyházára Kristina Roy szlovák nyelvű vallásos írásai is, amelyek rendszeres olvasókra leltek.

Nem meglepő, hogy a szlovák nyelvhasználat megerősödése a gyülekezetben, a hívek elmaradása a magyar nyelvű evangélikus istentiszteletekről a pánszláv szervezkedés vádját vetítette a közösségre, és Rohacsek Józsefre terelte a gyanút, amikor ismeretlenek röpiratot terjesztettek az 1913-ban bevezetett tisztán magyar nyelvű istentiszteletek megtartása ellen.[5] Az erősen magyarosodó városban az eset óriási visszhangot váltott ki, a Nyírvidék 1913. február 6-i száma három oldalon taglalta a prédikátor bűneit. A vádak között szerepelt az óturai misszióhoz fűződő szoros kapcsolat, a misszió nevére vásárolt ház, az óturai missziónak gyűjtött pénzadományok, és mint legfontosabb, hogy a tótul már alig tudó gyülekezetet arra „kényszerítette”, hogy szlovák nyelvű istentiszteletet hallgasson. A röpirat terjesztésében való részvételt nem sikerült bizonyítani, de az engedély nélküli egyesületalapítás és az engedély nélküli adománygyűjtés miatt Rohacsek Józsefet 60 korona megfizetésére kötelezték és a városból kiutasították.[6]

Márkus József András visszaemlékezéséből tudjuk, hogy az üldöztetés a gyülekezetet nem törte meg. Rohacsek József rövidesen bevonult, és tábori lelkészként szolgált előbb Miskolcon, majd Galíciában. Távollétében a gyülekezetet laikus vezetők (Harmann József, Greksza Mihály, Molnár András, Szabó Ede és Jakubcsák András) tartották egyben, és felesége is velük maradt. A háborús vereség és a Tanácsköztársaság után hazatérő prédikátort újabb, az 1913-asnál komolyabb támadás érte. A szlovák nemzeti érzület ápolása, a pánszláv szervezkedés vádja sokkal súlyosabban esett latba, így 1920 őszén Rohacsek József vizsgálati fogságba került, a gyülekezet imaházát pedig a hatóság lezárta.

Az egyik vád az volt ellene, hogy a Magyarországgal hadban álló oroszokért és csehekért mint testvéreiért imádkozott a gyülekezetben. Ennél is súlyosabb volt, hogy a román megszállás alatt elrendelt népszámlálás idején arra igyekezett rábeszélni a híveket, hogy vallják magukat szlováknak. A debreceni ítélőtábla 1920. november 23-án Rohacsek Józsefet bűnösnek találta „izgatás bűntette és közcsend elleni kihágás” bűntettében, és három év börtönre ítélte. A periratok tanúsága szerint a vádlott a tettét beismerte, külpolitikai célzatát viszont tagadta. 1921. augusztus 30-án a fellebbviteli tárgyaláson végül mégis felmentették az izgatás vádja alól, bár magatartását továbbra is hazafiatlannak tartották. A további börtönbüntetést elengedték, Nyíregyházáról kiutasították, és oda nem térhetett már vissza.[7]

Rohacsek József kétségkívül erős szlovák nemzeti érzelmű volt, amit nem is tagadott, és igyekezett a gyülekezetet is megerősíteni szlovák nemzeti érzéseiben (a tót elnevezés helyett a szlovák elnevezés használatát is ő szorgalmazta, arra buzdította a híveket, hogy egymás között és a hatóságok előtt is a szlovák nyelvet használják),[8] de nehezebb annak megítélése, hogy mennyire járt sikerrel. A román megszállás alatt 1920 januárjában lezajlott összeírás során, amely a 12 éven felüliekre terjedt ki, Nyíregyházán csak 72 fő vallotta magát szlováknak. (Bánszki 2021b) Márkus Mihály 1943-ban megjelent monográfiájában az 1930-as népszámlálás adatait figyelembe véve 27 ezerre becsülte a tirpákok, vagyis a Nyíregyháza környéki tanyabokrokban és részben a városban lakó, többnyire evangélikus és szlovákul beszélő, értő lakosok számát. (Márkus Mihály 2009, 22. p.) A jelentős nagyságrendbeli különbség nyilvánvalóan abból adódott, hogy a tirpákok szlovák nyelvük ellenére nem voltak szlovák érzelműek, és ebben Rohacsek József sem tudott változást elérni.

Érdemes felidézni, hogyan emlékezett a Rohacsek József elleni pánszláv vádakra Márkus József András. Ő úgy látta, a tirpákok se igazi tótok, se igazi magyarok nem voltak. Vallásos életükben ragaszkodtak a tót nyelvhez, és a gyülekezetben 80%-ban szlovákul imádkoztak, de a magyar nyelv térnyerését maga Márkus is elkerülhetetlen és természetes folyamatnak tartotta.[9] Rohacsek törekvéseiben az anyanyelvhez való ragaszkodást látta, amelynek jogosságában megerősítette korábbi tanára, a frankfurti metodista teológia professzora, Ernst Sommer azon kijelentése, hogy az „anyanyelv elhanyagolása a jellem csorbításával jár”. (Márkus J. András 1935, 55. p.)

Mindezek fényében talán túlzás szlovák nemzeti mozgalomnak nevezni Rohacsek József nyíregyházi tevékenységét, de azzal egyetérthetünk, hogy Nyíregyházán a vallásos ébredési mozgalom a nemzetiségi nyelvhasználat kiszélesedésével járt. (Bánszki 2021b) Sokkal fontosabbnak tarthatjuk a közösség ébredési jellegét, elmélyült vallásosságát, melynek köszönhetően a későbbiekben együtt maradtak a szlovákul nem beszélő lelkészek irányítása alatt is.

Csatlakozás a metodista egyházhoz

A nyíregyházi szabad evangélikus gyülekezet Rohacsek József perbe fogásával válaszút elé érkezett. A korábbi formában együtt maradni nem tudott, a paraszt-ecclesiolákba visszavonulni nem akart, nem lehetett. A nemzetiségi kérdés, rendőrségi ügyek elfedték, hogy itt egy valóban összetartó lelki közösség alakult ki Rohacsek Józsefnek köszönhetően, ahol a hitélet gyakorlására sokkal mélyebb, bensőségesebb keretek között nyílt lehetőség, mint amit a templomi istentiszteletek, az evangélikus egyház által támogatott belmissziói alkalmak (mert ilyenre is volt példa) nyújtani tudtak.

Ilyen körülmények között a gyülekezet arra az elhatározásra jutott, hogy a Kék Kereszt Egyesület védelme alá helyezik magukat. 1920. június 1-jén egy kisebb küldöttség utazott Budapestre (Jakubcsák András, Szabó Ede és Márkus József András), hogy felkeressék a Kék Kereszt Egyesület irodáját, és felvételüket kérjék. (Márkus J. András 1935) A Kék Kereszt Egyesület vezetője azonban éppen nem volt otthon, így a hírből ismert metodistákhoz indultak. Funk Márton metodista szuperintendens egy jelentésben fél mondatban utalt arra, amiről sajnos nincs több információnk, hogy a „felső-magyarországi szabad tót közösségek már 1910-ben foglalkoztak a hozzánk való csatlakozás gondolatával”.[10] Akkor a német közösségi mozgalom aktivizálódása miatt lekerült a napirendről a kérdés.

A metodista egyház a háború után szintén válságos időket élt át. Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásával az addig fennálló egyházi keretek megszűntek, az egyetlen megmaradt budapesti gyülekezet élén egy külföldi szuperintendens állt, így az egyház nagy missziós kezdeményezésekre nem vállalkozhatott, bár nem is zárkózott el a meghívások elől. A nyíregyházi gyülekezet befogadása Funk Márton szuperintendens részéről körültekintést igényelt. A szlovák nyelvű gyülekezetet pánszlávizmussal vádolták, lelkésze börtönben ült. A szuperintendens megszerezte a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium engedélyét, és felkereste Rohacsek Józsefet a börtönben. Az ő hozzájárulását ugyan nem kapta meg, de segített elérni a perújrafelvételt, és kihozni a prédikátort a börtönből. A reménytelen ügyet a budapesti metodista gyülekezet tagja, dr. Fleischer Gyula ügyvéd vállalta, aki az egyház új missziós kezdeményezése, az ingyenes jogsegélyszolgálatot nyújtó Népiroda vezetője volt.

A nyíregyházi gyülekezet azért csatlakozott a metodista egyházhoz, mert vezető nélkül maradt, és védtelen volt a hatóságok túlkapásaival szemben. A szlovák nyelvű gyülekezet vezetésére azonban a metodista egyháznak nem volt elég lelkésze, szlovákul tudó lelkipásztora pedig egyáltalán nem. Ezért John L. Nuelsen püspök a gyülekezet vezetését kezdetben az egyik legrégibb laikus vezetőre, Harmann Józsefre bízta. Ifjabb Márkus Józsefet, aki tudott valamennyire németül, Frankfurtba küldték a prédikátorképzőbe, Nagy Zsófia pedig útnak indult a svájci diakonisszaképzőbe. A következő évben újabb hat lány követte a példáját, Adami Mária, Haszics Julianna, Keczkó Erzsébet, Vitovszki Julianna, Babicz Ilona és Turcsán Erzsébet, ők Frankfurtba utaztak a Bethánia diakonisszaképzőbe. Mindez egy új kor beköszöntét jelezte, hiszen a közösségi mozgalomhoz kötődő gyülekezet korábban nem végzett szeretetszolgálatot, vendégprédikátorok jártak a városban, de a gyülekezeti tagok nem jutottak el az őket támogató missziós központokba.

A nyíregyházi evangéliumi közösség betagozódása a metodista egyházba meglepően könnyen, ha nem is teljesen zökkenőmentes zajlott, amit annak tudhatunk be, hogy a Kék Kereszt Egyesülettel, a német belmissziói mozgalommal kapcsolatban álló prédikátorok nagyon hasonló lelkiséget közvetítettek, mint ami a metodista egyházat is jellemezte. A rendszeres bibliaolvasás fontossága, a megtérés hirdetése, a hívő élet folyományaként követett szigorú, puritán életvitel (tartózkodás az alkoholfogyasztástól, a világi szórakozásoktól), a közösségi alkalmak rendszeres látogatása tulajdonképpen közös volt mindegyik irányzatban. A különbség csak abban volt, hogy a metodista egyházban nagy önállóságot élvező gyülekezetek a konferenciák rendszerén és a püspök személyén keresztül betagozódtak egy nemzetközi egyházi szervezetbe, annak minden előnyével és hátrányával egyetemben.

Wallrabenstein Jakab, egy bácskai sváb a nyíregyházi gyülekezet élén (1922–1929)

 1922. március 19-én érkezett meg a gyülekezetbe az első kinevezett metodista lelkész, miután az egyházhoz több új munkatárs csatlakozott. Wallrabenstein Jakab (1881–1965) Tiszaistvánfalván, korábbi nevén Járek községben (Bački Jarak, Szerbia) született, sváb evangélikus családban nőtt fel. Gyenge fizikuma miatt a paraszti munkára nem volt alkalmas, ezért tanulni küldték. Teológiai tanulmányait Eperjesen, majd Halléban végezte, ezt követően egy rövidebb időt a bielefeldi Bethel intézetben töltött (a német belmisszió fellegvárában, Friedrich Boedelschwing pszichiátriai intézetében), ami életre szóló hatást tett rá, és elkötelezte a diakónia és a belmisszió ügye mellett. Hazatérése után a Temes megyei Homokoson (Mramorak, Szerbia) volt evangélikus lelkész és az itt már működő Kék Kereszt Egyesület elszánt tagja (ennek révén Kristina Royjal is levelezésben állt). A trianoni békeszerződéssel a falu a határ jugoszláv oldalára került, a magyar nyelvű gyülekezet megfogyatkozott. 1921. december 26-án bejelentette elöljárójának, hogy kilép az evangélikus egyházból, és elfogadja a budapesti metodisták meghívását. A családjával áttelepülő lelkészt a metodista püspök rövidesen Nyíregyházára helyezte.

Az eset országos visszhangot váltott ki az evangélikus egyházban, és az Evangélikusok Lapjában 1922 folyamán többen visszatértek a „hitehagyott” Wallrabenstein Jakab ügyére.[11] Az eset azért is érintette fájdalmasan az evangélikus egyházat, mert ekkoriban lépett ki az egyház szolgálatából Reichert Gyula is, aki a dombóvári gyülekezetben lett metodista lelkész. Wallrabenstein Jakab esetében a belmisszió ügye volt az a sarkalatos pont, amin a döntése megfordult, bár az evangélikus egyházban sokféle egyéb vád elhangzott vele szemben.[12] Olyan egyházban kívánta folytatni lelkészi szolgálatát, amely fogékony a szeretetszolgálatra, a lelkigondozásra, a megtérésre, és a metodista egyházat ilyennek ismerte meg. A magyar misszió évi ülésén bemutatkozásakor egyenesen azt mondta, hogy „most tudja, mióta a mi munkánkban áll, hogy már előbb is methodista volt, tudtán kívül”.[13]

Wallrabenstein Jakab békeszerető jellemének, tevékeny szolgálatának eredménye lett, hogy a gyülekezetnek a hatóságokkal nem akadt több gondja (legalábbis a városban, és a pánszláv vádaknak sem volt többé alapja), amit másutt nem mondhattak el a metodisták. Sőt, komoly elismerést vívott ki áldozatos munkájával. Szolgálata egy virágzó időszakot hozott a gyülekezet életébe, amelyet a folyamatos gyarapodás jellemzett. 1921-ben száztízen csatlakoztak a metodistákhoz, a következő évben hatvannyolcan már hivatalosan is egyháztagok voltak, és minden évben további 15–20 új tagot vettek fel. A családtagokkal, gyermekekkel, érdeklődőkkel együtt egy-egy alkalmon több százan is részt vettek.[14] Megtartották az első keresztelőt és menyegzőt a gyülekezetben, ami a következő években egyre gyakoribb lett. Az ébredési közösség egyházias vonásokat kezdett ölteni.

A gyülekezetbe járó gyermekek száma az egyházi statisztikák szerint 180 és 200 között mozgott, és a kezdetektől vasárnapi iskolában foglalkoztak velük. Wallrabenstein Jakab gyermekeknek is tartott evangelizációkat a város környékén, a legszegényebbek között. A gyermekek között végzett szolgálat kapcsán fontos megjegyezni, hogy a vallásszabadságról szóló 1895. évi XLIII. törvény 18 éves kor fölött engedélyezte a vallásváltást. A gyermekek vallásos nevelését csak a „bevett” és törvényesen elismert egyházak végezhették, és minden vasárnap és ünnepnap abban az egyházban volt a helyük, amelybe születtek. A szabadegyházak közül egyedül a metodista egyház esetében tettek kivételt, és eltűrték, hogy alkalmain gyermekek is részt vegyenek, amit az egyház teljes mértékben ki is használt. (Fazekas Csaba, 1996) Budakeszin gyermeknyaraltatás folyt, Wallrabenstein Jakab cserkészcsapatot szervezett, és minden gyülekezetben működött vasárnapi iskola. A kivételes bánásmód egyik magyarázata az lehet, hogy az egyház kiterjedt szociális tevékenységét a kormányzat is méltányolta, másrészt a gyermekkeresztség gyakorlásával a legkevésbé „szektás” szabadegyház volt.

A szociális munka különösen szívügye volt a lelkésznek, és a háború utáni gazdasági válság idején erre sok lehetőség nyílt. Már az 1922-es év telén a gyülekezeti tagok adományaiból gyermekétkeztetési akciót indítottak, amiről a Nyírvidék című lap hosszú cikkben számolt be.[15] 1926-ban napközi otthont nyitottak a városban dolgozó napszámosoknak, kifutófiúknak, tanulóknak. Wallrabenstein Jakab a bielefeldi Bethel misszió mintájára egy értelmi fogyatékosokat gondozó otthont is szeretett volna felállítani Magyarországon, de Nyíregyházán erre nem nyílt mód. A terv később Budakeszin vált valóra, ahol a „Magyar Béthel” mindenfajta egyházi és állami segítség nélkül, adományokból, családtagjai áldozatos munkájával valósult meg.

Az 1920-as években a gyülekezet legnagyobb vállalkozása a Dessewffy tér 10. szám alatti kápolna felépítése volt.[16] A ma is álló épületben a földszinten egy tágas lelkészlakást és egy irodát, az emeleten egy 500 férőhelyes termet alakítottak ki. A kalkulált költségek 6 millió koronára rúgtak a berendezés nélkül (a háború utáni hiperinfláció miatt ez végül háromszor annyi lett), ami meghaladta a gyülekezet anyagi lehetőségeit, de habozás nélkül fogtak hozzá a munkához. Az építkezés költségét jelentős részben külföldi adományokból fedezték. John L. Nuelsen püspök a metodista misszió százéves évfordulójára gyűjtött centenáriumi alapból felajánlott 4000 dollárt, ami körülbelül a költségek felét fedezte. Funk Márton szuperintendens egy néhány hetes svájci körúton 5600 frank adományt gyűjtött az épülő kápolna javára. A tagok a korabeli szegénységhez képest óriási adományt gyűjtött össze, 250 000 koronát (sokan jegygyűrűiket, fülbevalóikat tették pénzzé, hogy segíthessenek). A fuvart a gyülekezet tagjai ingyen végezték, amelynek értékét körülbelül 500 000 koronára becsülték.

A metodista egyházban eltöltött tíz év alaposan átformálta a nyíregyházi gyülekezetet. A korábbi tirpák gyülekezethez Wallrabenstein Jakab szolgálata idején sok új tag csatlakozott, akik már a magyarok számát gyarapították, a parasztok mellé vasutasok, kisiparosok, tisztviselők csatlakoztak. Elmaradtak a szlovák nyelvű igehirdetések, bár a hívek egy része továbbra is szlovákul imádkozott a gyülekezetben. Az ébresztő, hitmélyítő alkalmak mellett lázas tevékenység vette kezdetét, építkezés, szeretetszolgálat, rövidebb-hosszabb missziós utak, konferenciák zajlottak. A szlovákul beszélő vendégprédikátorok helyett német és amerikai lelkészek, püspökök, diakonisszák fordultak meg a gyülekezetben. A szlovák nyelvű, az evangélikus egyház keretein belül maradó ébredési mozgalomból az 1920-as években egy elmagyarosodó szabadegyházi közösség formálódott.

Márkus József András szolgálata (1929–1947)

1929-ben a nyíregyházi gyülekezetbe két fiatal prédikátor került, Márkus József András (1901–1993) Györkönyből és Dékány Elemér Kaposvárról. A gyülekezetnek ekkor 108 próbatagja és 154 rendes tagja volt, tiszta vagyona 118 ezer pengőt tett ki (ennél többet csak a budakeszi árvaház és üdülőtelep ért, 150 ezer pengőt),[17] az egyik legnagyobb, legelevenebb gyülekezet volt az egyházban. Ezért Wallrabenstein Jakab utolsó innen küldött jelentésében 1929-ben azt a reményét fejezte ki, hogy Nyíregyházára egy kipróbált lelkészt helyez a püspök, akit nem csak a helyi érdekek vezetnek majd (értsd, nem helyezi előtérbe a nyelvi kérdést).[18] A fiatal Márkus Józsefet valószínűleg nem tartotta ideális jelöltnek.

Nem tudjuk, hogy a lelkésztársak közül másoknak is voltak-e aggályai Márkus József fiatal kora vagy akár a szlovák nyelvhez való ragaszkodása miatt. Az Isten műve napjainkban című írásban, kicsit talán a korabeli kritikákra válaszolva említette, hogy „életem és ezen gyülekezet története szorosan összefüggnek egymással. Voltak, akik ezt nem tudták megérteni, de Istennek végzéseit meg nem változtathatják”. (Márkus J. András 1935, 64. p.) A későbbi évek történéseit és különösen a szlovákok kitelepülését ez a szoros összefonódás alapvetően meghatározta, ezért érdemes felidézni, amit a lelkész életének eseményeiről és személyiségéről száz év távlatából megismerhetünk.

A Márkus család a kevés számú tirpák nemesi család egyike volt, amely nagy tekintélynek örvendett. A szülők az első megtérők között voltak, és Verbőci bokorban – a tirpák tanyákat bokornak hívták –, a házuk udvarán rendszeresen prédikáltak vendégek olykor több száz fős hallgatóság előtt. A szülők a gyermekeiket nagy gonddal és előrelátással nevelték. A két idősebb fiút még fiatalon egy távoli ismerőshöz küldték az ausztriai Kremsbe németet tanulni. (Prištiak 2001) József különösen jó tanuló volt, sokat olvasott. Öccse, a tizenegy évvel fiatalabb Mihály hasonlóan értelmes, szorgalmas fiú volt, aki később Budapestre került egyetemre. Márkus József tizennyolc évesen már maga is némi tekintélyre tehetett szert, mert tagja volt a Budapestre indított küldöttségnek, amely a metodista egyházhoz való csatlakozásról tárgyalt.

Fiatalon megfogalmazódott benne: küldetése az, hogy a nyíregyházi gyülekezet lelkipásztora legyen. Ennek a célnak az elérése érdekében indult 1921-ben Frankfurtba teológiát tanulni, és négyévi tanulás után egy fél évet Londonban is eltöltött. Hazatérése után azonban nem az otthoni gyülekezetbe kapott kinevezést, hanem a svábok lakta Györkönybe küldte a metodista püspök, amit némi csalódással vett tudomásul. Szlovák nyelvű életrajzírója, Ondrej Prištiak szerint itt is hűséggel végezte szolgálatát, és kihasználatlan energiáit a teológiai munkának szentelte. (Prištiak 2001) Ekkor nősült. A frankfurti út előtt eljegyzett István Ilonkát vette feleségül, aki maga is tirpák lány volt Cigány bokorból.

A szlovák nyelvű életrajza szerint Nyíregyházán az első idők a „rend helyreállításával” teltek, ami valószínűleg az általa kívánatosnak tartott gyülekezeti élet kialakítását jelentette. Rendbe tette a gyülekezet anyagi viszonyait, az adósságokat kifizették, a költséges diakóniai vállalkozásokkal felhagytak. A csatlakozás előtti évek elmélyült, lelki növekedésre figyelő, talán kicsit belterjes kegyessége tért vissza.

A másik érzékeny pontnak a gyülekezeti alkalmak nyelve bizonyult. Wallrabenstein Jakab idején a bibliaórák és istentiszteletek nyelve a magyar lett, a lelkész magyarul beszélt a gyerekekkel, fiatalokkal, idősekkel egyaránt. A szlovák nyelvű igehirdetésre azonban lehetett igény, mert 1927-ben a gyülekezet egy része szlovák nyelvű istentiszteletet kért, amit Wallrabenstein Jakab a laikusokra bízott.[19] Hogy mennyien lehettek, akik magyarul egyáltalán nem értettek, nem tudjuk, de Márkus József nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy mindenki anyanyelvén hallhassa az igét. A vasárnap reggeli imaórát szlovák nyelven tartották, amit ő maga vezetett, és a „fő” istentisztelet maradt magyar nyelven. Az előbbire szívesebben jöttek az idősebbek, a másikra a fiatalok. A frankfurti tanulmányok és a sváb gyülekezetben eltöltött évek után Márkus Józsefnek magának is bele kellett jönnie a szlovák nyelvű igehirdetésbe, amit azonban fontosnak tartott és nagy gonddal készült rá. (Prištiak 2001) Később megnyilvánuló szlovák érzelmeire azonban, ezt leszámítva, nehéz ebben az időszakban következtetni. Amikor 1937-ban felesége ötödik gyermekük születésekor váratlanul meghalt, nem tirpák lányt, hanem a Budakeszin szolgálatban álló német diakonisszát, Elizabeth Niedant kérte feleségül.[20]

1935-ben Nyíregyházán tartották az egyház évi konferenciáját, és azzal egy időben jubileumi ünnepségen emlékeztek meg a gyülekezet fennállásának 25. évfordulójáról. A gyülekezet nem a metodistákhoz való csatlakozást ünnepelte ekkor, amelyre 15 éve került sor, hanem a szabad evangélikus gyülekezet létrejöttét. Erre az alkalomra írta meg a lelkész emlékeit Isten műve napjainkban címmel. Márkus József identitásában az ébredési mozgalom volt a kiindulópont, a Rohacsek József által megteremtett biblikus, fegyelmezett, elmélyült imaéletet élő, szlovák nyelvű gyülekezeti élet volt a minta, a metodista egyház pedig egy szükséges működési keret, amellyel szemben viszont egyre kritikusabb lett.

A háború előestéjén az 1938. november 2-i első bécsi döntés következtében visszacsatolták a Magyar Királysághoz Szlovákia és Kárpátalja déli, döntően magyarlakta részét, majd 1939 márciusában egy rövid katonai akció keretében egész Kárpátalját. Ezen a vegyes nemzetiségű, vegyes vallású kárpátaljai területen a csehszlovák időkben cseh metodisták kezdtek missziót, és a szlovákok és ruszinok között gyülekezetek is szerveződtek az Ungvár környéki falvakban. Csehszlovákia német megszállása, Kárpátalja magyar visszacsatolása után a cseh misszionáriusoknak haza kellett térniük. 1939. május 19-én Josef Dobeš, a prágai cseh szuperintendens meglátogatta Tessényi János szuperintendenst Budapesten, és rábízta az Ungvár környéki gyülekezeteket, akiket együtt meg is látogattak.[21] A magyar egyház örömmel vette tudomásul a „magyar testvérek visszatérését”, a csehszlovák metodista egyház viszont 1100 tagját veszítette el néhány hónap leforgása alatt, és több lelkészét bebörtönözték. (Schneeberger 1991)

A háború kirobbanása megakadályozta, hogy a nyíregyházi és az Ungvár környéki gyülekezetek között szorosabb kapcsolat alakuljon ki, de egy emlékezetes látogatásra azért sor került. 1939. augusztus 12. és 15. között a gyülekezet ifjúsága Márkus József lelkésszel Ungvárra utazott, és meglátogatták az összes falut, ahol metodisták éltek, Nevickét, Ókemencét, Jenkét és Unghutát.[22] Márkus mindenütt szlovákul prédikált, a fiatalok szlovákul tettek bizonyságot és szlovák nyelvű karénekeket énekeltek. Szilveszterkor Vaszilij Vukszta laikus prédikátor és fia, Ivan látogatták meg a nyíregyházi gyülekezetet. Nyelvi nehézségek nem voltak, de a távolság és az időhiány megakadályozták a rendszeres látogatásokat. A háború alatt a püspök Haszics Jánost helyezte Ungvárra, aki haláláig ott is maradt, bár később a Szovjetunióhoz csatolt Kárpátalján a hatóságok betiltották a metodista gyülekezet működését.

Az 1930-as években a nyíregyházi gyülekezet létszáma folyamatosan gyarapodott. Az évtized végére a rendes és próbatagok száma meghaladta a 400-at, és minden évben 180–200 gyermek is szerepelt a statisztikákban. Ebben az évtizedben feltűnően megnőtt a keresztelések száma. A statisztikákban 10–15 gyermekkeresztelés szerepelt egy-egy évben, de 1939-ben már 20. Egyházi esküvőt is tartottak évente 3-4 alkalommal, a temetések száma 10–12, de akadtak évek, hogy 13-14 is volt. A nyíregyházi metodista gyülekezet a második világháború előestéjén egy népes, jól megkülönböztethető vonásokat viselő szabadegyházi közösség lett, amely bizonyos tiszteletet is kivívott magának a városban. Ennek jeleként értékelhetjük, hogy a két világháború között megjelenő Vármegyei szociográfiák sorozatban a Szabolcs vármegyéről írt kötetben a metodista egyház külön címszóként szerepelt (szerzője Márkus József volt), és már nem a szekták között került említésre. (Dienes 1939)

A csatlakozás utáni két évtizedben jelentősen átalakult a gyülekezet és a tagok élete. Az 1923-as kápolnaszentelésen készült képeken a férfiak és nők külön csoportban, még hagyományos tirpák viseletben láthatók.[23] Az 1935-ös jubileumi ünnepség alkalmából készült fotókon a fiatalok már szolid városi ruhát viseltek, a férfiak többségén nyakkendő is volt. Hasonlóan más szabadegyházakhoz, a metodistákhoz való csatlakozás is jelentősen kiszélesítette a gyülekezet látóhatárát, a demokratikus egyházszervezet gyülekezeti pozíciókat, esetenként tanulási lehetőséget is kínált a társadalmi mobilizációtól addig elzárt csoportoknak. Az egyház nemzetközi kapcsolatainak köszönhetően a térbeli mobilizáció is felerősödött (Harmann József Bulgáriába utazott külmissziói munkára, Victor Róbert és felesége, a volt diakonissza Nagy Zsófia Amerikába ment egy ottani magyar gyülekezet gondozására, egy fiatalember Ausztriában a türnitzi metodista árvaházban vállalt munkát). A felső-magyarországi, bácskai, később a németországi lelkészek, diakonisszák polgárosult életformát hoztak magukkal. A szabadegyházakban eleve polgárosult, jellegzetesen városi közösségi élet zajlott, a vasárnapi istentiszteletek mellett olyan változatos hitéleti alkalmakon, mint a vetített képes előadások, zenekari, énekkari próbák, szeretetvendégség, kirándulások. A metodista egyházban a negyedévi és éves konferenciák mindig gyülekezeti ünnepek is voltak, külföldi és más egyházakból érkező hazai vendégekkel. Fontos azonban megjegyezni, hogy a polgárosodó Nyíregyháza kínálta szórakozásokat (színház, mozi, gyógyfürdő) a gyülekezetbe járók elkerülték, és egy alternatív közösségi életet teremtettek, amely el is zárta őket a város társadalmától.

A paraszti életforma fellazulása, a polgári életforma megjelenése a metodista gyülekezet nélkül is lezajlott volna a tirpákok között, de talán nem ilyen gyorsan és látványosan, egy nemzedék alatt. Mindez azonban a nyelvcserét is felgyorsította, a szlovák nyelv őrzésére tett erőfeszítések ellenére egyre többen már magyarul beszéltek a hétköznapokban, a fiatalabbak között pedig akadtak, akik a szlovák nyelvet egyáltalán nem is értették.

A háború és a kitelepülés

Keveset tudunk arról, hogyan vészelték át a gyülekezetek a háborút, mekkora emberveszteséget és anyagi kárt szenvedtek el. Az egyház egésze sok nehézséggel küzdött. 1939. december 2-án a „honvédelem érdekeinek” veszélyeztetése címén a legtöbb szabadegyházi közösség összejöveteleit betiltották, a metodisták kivételével, akik több helyen menedéket adtak a betiltott közösségeknek. (Fazekas 1999) A háború alatt nem tudták minden évben megtartani az egyház évi konferenciáját, és az idős John L. Nuelsen püspök sem jött 1940 után Magyarországra. A lelkészek egyre inkább magukra maradtak a gyülekezetek gondjaival.

A háborús veszteségeket súlyosbította a csehszlovák–magyar lakosságcsere, amelynek során a nyíregyházi gyülekezet szinte teljes számban kitelepült Csehszlovákiába. A dunántúli gyülekezeteket (Györköny, Hidas, Nagyszékely, Kaposszekcső) a németek erőszakos kitelepítése roppantotta meg. Így érthető, hogy a lelkészekben felmerült az a gondolat is, hogy egy másik szabadegyházhoz csatlakozva folytatják a működésüket. (Hecker 2005)

A lakosságcsere nyíregyházi történetét Bánszki Hajnalka 2021-ben írt, remélhetően mihamar könyv alakban is megjelenő doktori disszertációja részletesen bemutatta, és kitért Márkus József szerepére is. Itt csak ahhoz a kérdéshez kívánok adalékokkal szolgálni, hogy mi vezethette a metodista lelkészt, hogy a Csehszlovák Áttelepítési Bizottság által szervezett kampányban részt vegyen, és a gyülekezettel áttelepüljön Csehszlovákiába.

A lévai gyülekezetben készült, Márkus József születésének 100. évfordulójára összeállított kötet átimádkozott, megfontolt döntésként mutatta be az áttelepülést. Ondrej Prištiak úgy emlékezett, hogy a lelkészt aggasztotta a szlovák nyelvű gyülekezeti tagok sorsa, akikre Magyarországon maradva az várt, hogy felolvadnak a magyar tengerben. Ezért úgy döntött, hogy mint Mózes, kihívja a választott népet az Ígérte Földjére. (Prištiak 2001) Az 1946. április 14-i nagygyűlésen elmondott beszédében is hitbeli döntésként állította be az áttelepülést. „A múlt hónapban sokat töprengtem afölött, hogy települjek-e át családommal. Megkérdeztem az élő Istent és eldöntöttem, hogy megyek és hívlak magammal titeket. Az Istentől kaptam ezt a feladatot, hogy én titeket átvezesselek.” (Idézi Bukovszky 1999)

A szlovákok sorsa iránti aggodalma valószínűleg őszinte volt, de nehéz nyomára akadni, mikor vált ez számára sorskérdéssé. 1935-ben írt gyülekezettörténetében néprajztudós testvére, Márkus Mihály az 1943-ben megjelent doktori disszertációjában egyaránt azt állította, hogy a tirpákoknak nem volt szlovák tudatuk. Ezzel összhangban, a Sloboda című hetilap propagandacikkeiben is megjelent a kiábrándító igazság: „Megszakadt a szívünk, mikor Újteleken jártunk. A nép szlovákul beszélt, tirpák származású, viszont azt állította magáról, hogy magyar nemzetiségű. Nagyon nagy erő kell ahhoz, hogy ezeket az embereket meggyőzzük arról, hogy ők igenis szlovák nemzetiségűek.” (Idézi Bukovszky 1999, 86. p.)

A lelkész elszántan prédikált az áttelepülés mellett, és a vonakodókat a tanyákon is felkereste. A több száz fős gyülekezet nagy része végül az áttelepülés mellett döntött. Volt, aki a szegénység elől menekült, és egy nagyobb földbirtok kellő érv volt az áttelepülés mellett, de a városban terjedő különféle híresztelések is megtették a hatásukat (hogy aki nem megy önként, később erőszakkal viszik, a szovjetek kolhozokat szerveznek, de a baráti Csehszlovákia ettől mentesül). Döntő azonban a lelkész rábeszélése volt, aki a visszaemlékezések szerint erős fegyelmet gyakorolt a gyülekezetben, a tagok magánéletét is igyekezett irányítás alatt tartani, ahogy Kósa András fogalmazott, lelki kiskorúságban tartotta a gyülekezetet. Ennek ellenére, ha kevesen is, voltak olyanok, akik lelkiismereti okokból, vallásos meggyőződésükből fakadóan ellenálltak a nyomásnak („Nem megyek a máséba!”).

Nehezebb annak megítélése, hogy mekkora szerepet játszott a döntésében személyes becsvágya, az érvényesülés lehetősége. Egyetérthetünk azzal, hogy Márkus József és Márkus Mihály egyértelműen nyert az áttelepüléssel. Márkus Mihály kiemelkedő tudományos karriert futott be Csehszlovákiában. (Bánszki 2021a) Valószínűleg Márkus József számára is elégtétel lehetett, hogy részt vehetett az egyik első delegációban, amely Csehszlovákiába utazott az ottani életkörülmények megtekintésére. Személyesen választhatott az áttelepülésre kijelölt vidékek között (a Nyíregyházához hasonló Léva és Alsószecse környékére esett a választása). A delegációt Beneš köztársasági elnök is fogadta. (Bukovszky 1999) Lelkialkata, a metodista kegyesség azonban kizárta, hogy a világi karrier, közéleti megbecsültség mozgassa cselekedeteit. A gyülekezet feletti irányítás, a lelki autoritás viszont annál fontosabb volt számára (Prištiak 2001, 24. p.), ha ő az áttelepülés mellett döntött, azt mindenképpen a gyülekezettel együtt akarta megtenni.

Márkus József az 1930-as évek végétől a lelkésztársaknak írt leveleiben egyre gyakrabban adott hangot az egyházvezetéssel szembeni elégedetlenségének (az anyagiak kezelése, hitéleti kérdések miatt), és az volt a véleménye, hogy változásra van szükség.[24] Nincs nyoma, hogy ő maga szeretett volna szuperintendens lenni, hiszen ezzel hátra kellett volna hagynia a saját látása szerint átformált több száz fős nyíregyházi gyülekezetet, de az idős Tessényi Jakob János helyett egy fiatalabb lelkészt, Hecker Henriket szerette volna az egyház élén látni. Ő sajnos a szovjet hadifogságból hazatérve rövidesen elhunyt.

Nem tudjuk, hogyan rendeződött volna a konfliktusa az egyházvezetéssel, ha nem kerül sor az áttelepülésre, de az mindenképpen egy lehetőség volt, hogy kikerüljön a magyar metodista egyház és a szuperintendens fennhatósága alól úgy, hogy a gyülekezet irányítását teljes mértékben megőrizze a saját kezében. Az egyházi indíttatás mellett szól, hogy magával vitte Liebstöckl Jenőt, az egyház egyik fiatal lelkészét is, aki nem szlovák származású volt. A kitelepültek egymáshoz közel, Léván és a környékbeli falvakban telepedtek meg, kint is egy gyülekezetet alkottak, és Márkus József haláláig, 1991-ig a lelkészük maradt. Nincs pontos válaszunk arra sem, hogy kint miért nem csatlakozott a metodista egyházhoz a gyülekezet. Valószínű, mind a két fél részéről volt némi óvatosság. A csehszlovák egyház nem akart egy túlságosan erős akaratú, önálló lelkészt a soraiban tudni, de Márkus József sem akart mindenáron az egyházhoz csatlakozni. (Schneeberger 1991) Az első hónapokban a gyülekezet önállóan működött, mint a kezdeti, ébredési időkben. A kommunista rendszer kiépülése, amit végül Csehszlovákia sem kerülhetett el, megnehezítette az egyházak életét. A szabadegyházi közösségeket nagyobb, ellenőrizhetőbb közösségekbe terelték minden kelet-európai országban. A lévai gyülekezet egy egyházi szövetség, a Cseh Testvérek Egyháza (Jednota českobratská, mai neve Cirkev bratská) kereteibe olvadt be, amelybe a korábbi nyíregyházi lelkész, Rohacsek József vezette kékkeresztes csoportok is becsatlakoztak. (Bánszki 2021a)

Még a kiköltözés előtt megérkezett Nyíregyházára Hecker Ádám, a Tessényi János szuperintendens által kijelölt utód, aki megrendülten nézte végig, mi zajlik a gyülekezetben. Márkus József azzal fogadta, hogy feleslegesen jött, nem marad senki a gyülekezetben, bár végül nem tudott mindenkit meggyőzni. A kitelepülés utáni első istentiszteleten tizennyolcan vettek részt.[25] A kitelepülés súlyos lelki teherként nehezedett a gyülekezetre, távozókra és maradókra egyaránt. Sokan nem tudtak beilleszkedni az új környezetbe, mert nem tudtak rendesen szlovákul, kínozta őket a honvágy, volt, aki hazaszökött. Nehéz volt feldolgozni, hogy idegenek házában élnek, mások földjén gazdálkodnak. Az eltérő nagyságú birtokok, házak miatt alkalmanként irigység és viszály keletkezett. A Léva környéki szilvaültetvényeket meg kellett művelni, a megélhetés kedvéért az addig absztinens hívek pálinkafőzésbe kezdtek, és felütötte a fejét az alkoholizmus.

Az itthon maradtak körében óriási fájdalmat okozott a családtagok elvesztése, életre szóló haragot szült a maradás, kitelepülés kérdése. A szlovák érzület, akiben volt is korábban, teljesen kihűlt, nem használták többé a szlovák nyelvet. A gyülekezet azonban nem szűnt meg, Hecker Ádám összegyűjtötte az otthon maradottakat, és 1949-ben az évi konferencián már száz nyíregyházi tagról számolhatott be.[26] A háború után újra ébredési idők köszöntöttek be, a régi elevenség azonban már nem tudott visszatérni az egyházba. De ebben már nem csak a tagok voltak hibásak. A kiépülő kommunista diktatúra idején a gyülekezet megmaradása is csodával határos volt, misszióra, a gyülekezet keretein túlmutató szolgálatra évtizedekig gondolni sem lehetett.

Összegzés

A nyíregyházi metodista gyülekezet története jól példázza, hogy sikeres szabadegyházi misszió csak ott folyik, ahol megfelelő közeget talál (az egyháztagokat elhanyagoló, elvilágiasodó egyház, a hitükhöz ragaszkodó, a puritán kegyességet a népi vallásosság keretei közt megőrző közösség formájában). Nyíregyházán a puritán vallásosság elemeit legkitartóbban a felekezetileg és nemzetiségileg is vegyes lakosságon belül az evangélikusok őrizték, akik a századfordulón még erősen ragaszkodtak szlovák nyelvükhöz, különösen hitéletük gyakorlása során. A tirpák tanyákon indult ébredés felvidéki és bácskai gyülekezetekből érkezett, szlovákul beszélő vándorprédikátorok és könyvárusok révén vezetett el szabad evangéliumi gyülekezetek alakulásához.

A világháború után a legnagyobb ébredési közösség lelkész nélkül maradva nem a paraszt-ecclesiolák világába való visszatérést, hanem egy szabadegyházhoz való csatlakozást választotta. A metodista egyház hasonló kegyessége, hitvallása felülírta a kezdeti nyelvi különbségeket. Márkus József lelkészsége idején a gyülekezet szlovák volta újra nagyobb hangsúlyt kapott, de kérdéses, hogy vissza tudta-e fordítani azokat a folyamatokat, amelyek már a századforduló óta egyre erősebben éreztették hatásukat (a természetes asszimiláció, majd az erőszakos magyarosító törekvések révén, később a trianoni Magyarországon a nyelvi közösségektől való elszakítottság miatt).

A gyülekezet áttelepülése Csehszlovákiába megrázta a metodista egyházat, és a veszteséget a később csatlakozók sem pótolták. A másik oldalon, a kitelepülést választók körében viszont az együtt maradt gyülekezet valamelyest feledtette az elhagyott hazát, Márkus József vezetése alatt tovább gyarapodott, és a csehszlovák szabadegyházi közösségek között elismert helyet vívott ki magának.

Irodalom

Bánszki Hajnalka 2021a. A csehszlovák–magyar lakosságcsere Nyíregyházán, 1946–1948. Doktori disszertáció. Pázmány Péter Katolikus Egyetem.

Bánszki Hajnalka 2021b. Ébredési mozgalmak a nyíregyházi evangélikus gyülekezetben a 20. század első felében. In Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 22. Nyíregyháza, 363–374. p.

Bukovszky László 1999. A nyíregyházi tirpákság áttelepülésére vonatkozó adatok a Sloboda című lapban. In Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 13. Nyíregyháza, 85–97. p.

Dienes István (szerk.) 1939. Szabolcs vármegye (Szabolcs és Ung k. k. e. vármegyék). Budapest, Merkantil.

Fazekas Csaba 1996. Kisegyházak és szektakérdés a Horthy-korszakban. Budapest, TEDISZ–SZPA.

Gyivicsán Anna 2000. A nyelv és a hit (…kapcsolatáról a magyarországi szlovákok példáján). In L. Imre Mária (szerk.): Népi vallásosság a Kárpát-medencében 3. Pécs, Baranya megyei Múzeumok Igazgatósága, 30–35. p.

Hecker Frigyes 2005. A Magyarországi Metodista Egyház története 1945-től napjainkig. In Lakatos Judit (szerk.): Keskeny utak. Tanulmányok a Magyarországi Metodista Egyház történetéről. Budapest, Magyarországi Metodista Egyház, 191–200. p.

Khaled A. László 2011. A magyarországi metodizmus története 1920 és 1948 között. Egy vallási alternatíva esélyei Trianontól a fordulat évéig. Doktori disszertáció, Pécsi Tudományegyetem.

Márkus J. András 1935. Isten műve napjainkban. A nyíregyházai methodista gyülekezet huszonöt éves jubileumának emlékére. Nyíregyháza.

Márkus Mihály 2009. A bokortanyák népe. Budapest, Kelet Press. A Kir. Magy. Pázmány Péter-Tudományegyetem Magyarságtudományi Intézetének 1943-as kiadásának reprint változata.

Mojzes, Paul 1965. A history of the Congregational and Methodist churches in Bulgaria and Yugoslavia. Doktori disszertáció, Boston University.

Orosz Tamás 1939. Szekták Szabolcsban. In Dienes István (szerk.): Szabolcs vármegye (Szabolcs és Ung k. k. e. vármegyék.) Budapest, Merkantil, 161–165. p.

Prištiak, Ondrej 2001. Životopis Jozefa Ondreja Markuša. In Henžel, Jan (szerk.): Tak a nie inak! Zborník k 100. výročiu narodenia Jozefa Ondreja Markuša. Levice, 6–26. p.

Schneeberger, Vilem D. 1991. Methodism in Czechoslovakia. Tennessee, Nashville.

Szigeti Jenő 1981. „És emlékezzél meg az útról…” Tanulmányok a Magyarországi Szabadegyházak történetéből. Budapest, Szabadegyházak Tanácsa.

Szigeti Jenő 1990. Az adventista misszió indulása a Kárpátalján. In Fejős Zoltán, Küllős Imola (szerk.): Vallásosság és népi kultúra a határainkon túl. Budapest, Magyarságkutató Intézet, 95–103. p.

Szigeti Jenő 2000. A 19. századi újprotestáns egyházak kialakulása a Kárpát-medence nemzetiségei között. In L. Imre Mária (szerk.): Népi vallásosság a Kárpát-medencében 3. Pécs, Baranya megyei Múzeumok Igazgatósága, 295–303. p.

Szigeti Jenő, Rajki Zoltán 2012. Szabadegyházak története Magyarországon 1989-ig. Budapest, Gondolat.

Rövid URL
ID5736
Módosítás dátuma2022. november 22.

Kinek hol a helye? Templomi székviták és más esetek mikrotörténeti tanulságai egy feledi református jegyzőkönyv alapján

A felvidéki, azon belül is a gömöri települések református gyülekezeteinek birtokában levő évszázados iratok máig kiaknázatlan forrást jelentenek a történészek és az etnográfusok számára. Ezen...
Bővebben

Részletek

A felvidéki, azon belül is a gömöri települések református gyülekezeteinek birtokában levő évszázados iratok máig kiaknázatlan forrást jelentenek a történészek és az etnográfusok számára. Ezen a vidéken a legtöbb egyházközség őriz ilyen dokumentumokat, például anyakönyveket, presbiteri és közgyűlési jegyzőkönyveket, pénztárosi könyveket, a gyülekezet történetéről szóló feljegyzéseket stb.

Ebben a tanulmányban hazai vizekre evezünk, ugyanis lakóhelyünk, Feled község[1] református gyülekezetének két iratát[2] vesszük górcső alá, amely egy viszonylag szűk időszakot, nem egész 27 évet foglal magába. Azonban mind a nagy történelemben, mind a helyi közösség életében ezek voltak a 20. század egyik legmozgalmasabb esztendei, hiszen az első könyv 1914. október 11-étől kezdődik és 1927. január 30-ával zárul, a második pedig ennek folytatása, amelybe 1941. június 15-én történt az utolsó bejegyzés.

A korábbi munkákból előzetesen már sejteni lehetett, hogy milyen témák kerülnek terítékre egy ilyen forrásból. A közgyűlés és a presbitérium a bíráskodó, fegyelmező, döntéshozó státuszából fakadóan a helyi közösség életét nagyban befolyásolta. Az egyháznak az adózásban, oktatásban, ingatlan- és földbérlésekben is igen komoly jelentősége volt még a vizsgált időszakban.

Az ülésrend – társadalmi rétegek, konfliktusok

Az első téma, amely szinte rögtön szembejött velünk a jegyzőkönyvek lapjairól, az az ülésrenddel, a templomi székkel (padokkal) kapcsolatos – nemegyszer perre menő – vitákból fakad.[3] Az ülés- és állásrendnek évszázados, íratlan hagyományai voltak/vannak a református templomban. Tulajdonképpen a falu társadalmának leképezése: mindenkinek megvolt a maga helye, mégpedig rangja, vagyona, neme és életkora szerint.[4] A tehetősebbek pénzzel meg is váltották ezeket a helyeket, de facto megvásárolták a padokat. Aki ezt a szokásjogot valamilyen oknál fogva megszegte, az számíthatott a közösség rosszallására, ítélkezésére. A hivatalos egyházi megnyilatkozásokból viszont kiderül, hogy „felülről” nem nézték jó szemmel ezt az általuk befolyásolni nem tudó szokást,[5] ami ellen tiltakoztak is a lelkészek a szószékről, másrészt számos kísérletet tettek megszüntetésére, de olyannyira berögzült, hogy még a legtöbb helyen ma is van íratlan szabálya az ülésrendnek. (Pl. a nemek szerinti elkülönülés még általános, de egyeseknek „megszokott” helyük, padjuk van a templomban.) Mindez a vizsgált gyülekezetről, a felediekről is elmondható, amit a szóban forgó jegyzőkönyv is megerősít. A falu egyik krónikása, G. Kovács Gyula 20. század elejéről, pontosabban 1906 őszéről említi az első székpert, amely abból fakadt, hogy egy ifjú feleség „rossz helyre” ült.[6] A szerző – aki a 19. századra teszi azt az időszakot, amikor a jobbmódú családok (mint például a Feledy, Együd, Kovács, Pólos és Czikora) megváltották a templomi helyeiket[7] – felhasznált forrásait nem nevezi meg, ami azért is sajnálatos, mert említett esettel mintegy 10 év elteltével újra (?) találkozunk a jegyzőkönyvben, egész pontosan 1916 decemberében Kiss Ferenc lelkészhez panasz érkezett, amit a presbitérium elé tárt, miszerint „Feledy Béla ifjú neje egy alkalommal a Feledy család székében foglalt helyet, amely eljárást a Feledy család magára sérelmesnek találja. Kérdi a presbitériumot, hogy elismeri e az ifjú nőnek azt a jogát, hogy továbbra is az első székben foglaljon helyet. Presbiterium amellett foglal állást, hogy megengedi továbbra is Feledi Bélánénak hogy az asszonyok első székébe járjon általános szavazattöbbséggel; ugyanis Feledi Béláné első székbe járása ellen csak Feledy András részéről kifogásoltatott s adatott le ellene szavazatot.” Azonban ez utóbbi családja nem hagyta annyiban a dolgot és az egyházmegyei közigazgatási bírósághoz fordult, amely nekik adott igazat. Erre a presbitérium Feledi Béláné megbízásából fellebbezést nyújtott be az egyházkerületi bírósághoz (1917. november), amelynek nem ismert az eredménye, bár a későbbi döntésekből kiindulva sejthetjük, hogy elutasító döntés születhetett.

Visszatérve a jegyzőkönyvek hasábjaira (azaz az első oldalra), 1914. október 11-ről rögvest találunk egy kérvényt, amelyben Huszti Erzsébet menyének „50 K ellenében az intelligens nők után következő 3. székbe jogot kíván.” A válasz egyértelmű volt: „Presbiterium megvitatván, körültekintően ezen székjog ügyet, egyhangúlag kimondta, hogy a nevezett székekbe sem a kérvényesnek, sem másnak egyáltalán jogot nem adhat, mivel azt teljesen az intelligens nők számára kívánja fenntartani. Ebből kifolyólag felkéri Torma János gondnokot, hogy úgy Huszti Erzsébetnek, mint a többi nőknek, akik a renoválás előtt illetéktelenül kezdtek oda járni, hogy ezen határozatot megfelelő módon tudomásukra adja.” Ezt követő gyűlésen ismét egy hasonló kérelmet kellett megvitatniuk a presbitereknek: „Kusnyér Andrásné személyesen azon kérelemmel járul a presbiteriumhoz, hogy az intelligens nők széksorában a 4-ik padban engedtessék meg neki a templomban 50 K ellenében.” Erre már pozitív válasz fogalmazódott meg: „Presbiterium jelenlevő tagjai oda nyilatkoznak, hogy a 4-ik padban helyet foglalhat, mivel abban a véleményben van, hogy abban az intelligens nők soha nem foglalnak helyet, mivel a három előbbi padsorban is el fognak férni.” Egy későbbi gyűlésen is megerősítik azt, hogy a negyedik padsorban már a „templomi székjoggal nem rendelkező iparos osztály és az ezzel egy társadalmi nívón álló rendes egyházi adót fizető nő tagok” számára fenntartott helyek voltak.[8]

Láthatjuk, hogy vizsgált korszakunkban a falusi intelligencia nő tagjainak kiemelt helyük volt templomban, és így a társadalomban, hiszen többen is szerettek volna közéjük ülni (tartozni), vagy legalább mögöttük „látszódni”, hiszen még ezért is hajlandóak voltak pénzt áldozni. Az úri nőknek – ahogy egy másik bejegyzésben olvashatjuk – számító réteg az ún. nadrágos emberek (pl. tanító, jegyző, orvos és iparos stb.) feleségeiből tevődött össze, akik közé legtöbbször feltörekvő családokból szerettek volna csatlakozni. Feled község alakulását is szóba kell itt hozni, hiszen a Feledet is érintő vasútvonal megépülése után lakóinak száma, összetétele, szemléletmódja, valamint a település szerepe jelentősen megváltozott. A néhány száz lelket számláló jobbára agrárfalu a vasúti gócpont létesítéséig nem volt kiemelkedő község a vidéken, utána azonban fokozatosan erősödött, és járási székhely is lett. A polgárosult életforma egyre nagyobb teret hódított, a városi minták sokkal hamarabb táptalajra találtak, mint a környező falvakban.[9] A beköltöző családok is generálták az alakulást. Mindez a református gyülekezetben is érezhető, hiszen többször is az újonnan jött családokat emlegetik a régi szokásjog megszüntetésének élharcosai között.

A presbitériumban s az egész közösségen belül egyre éleződött az ellentét. Már az esperesnek kellett oly módon közbeavatkozni, hogy két külső személyt, Molnár József egyházmegyei kiküldöttet és V. Oros János serki lakost megbízta, hogy a békülékenység szellemében szüntessék meg a „feledi református egyházban felmerült visszás állapotokat”. Ez a kísérlet nem járt sikerrel – a későbbiek során látni fogjuk, hogy más próbálkozások sem értek célba.

1922-ben nagyobb rést ütnek a szokásjogon a korábban berögzült állapotok ellen kardoskodók azzal, hogy az ő táborukból került ki az új gondnok személye. Egyelőre azonban továbbra is a régi rend szerint ültek-álltak a templomban. Erre vonatkozó adatok közül példaként említhetjük, hogy 1926 szeptemberében Huszti Ilonka kérelmet adott be a presbitériumnak, amelyben mint férjezett hivatalnokné a templomban a hivatalnoknék padjában foglalhasson helyet. A testület a kérelmet teljesíthetőnek tartotta, „olyan értelemben, hogy oda járhat, ahová Kusnyér Ilonka.”

Abban a vitában is jelentkezett az ülésrend problematikája, amely az új harangra és a templom felújítására fordítandó pénzek kapcsán 1930 augusztusában pattant ki. A kérdéses ügyben a közgyűlés úgy határoz, hogy „a templom renoválásra szükséges összeg […] a templomi székjog alapján vettessék ki”, azaz az előkelőbb helyeket birtoklók többet legyenek kötelesek befizetni.

Nem egész egy év múlva újra támadásba lendülnek a régi szokásjogot ellenzők: az esperesnek eljuttatnak egy beadványt 55 aláírással, amelynek tárgya a „templomban lévő családi székek megszüntetése”. Az 1931. április 12-én megtartott presbiteri gyűlésen szótöbbséggel a következő határozatot hozták a csekély számban megjelentek:

A feledi templomi székek ügye ezelőtt 8 évvel egyházmegyei közigazgatási bírói ítélettel el lett döntve akként, hogy a templomi családi székek maradnak úgy, mint ahogy ezelőtt voltak, az illető családok birtokában. Torma János és Szegedi Gyula ezen határozattal szemben, a kérvényezők álláspontjára helyezkednek és kérik a templomi családi székek megszüntetését és ez esetben indítványozzák, hogy az egyházi adók 30%-a a birtokra, 70%-a pedig a 20 éven felüli személyekre vettessenek ki.”

A jelen levő presbiterek nevéből kivehető, hogy a régi (itt a Feledy és Pólos) családok képviselői egyértelműen ragaszkodtak a hagyományos ülésrendhez (valamint a rang megtartásához), míg a többiek (mint itt a Torma, Szegedi) igyekeztek a társadalmi hierarchia e megnyilvánulását csökkenteni, illetve megszüntetni. Ez olvasható ki a presbiteri gyűlést követő, ugyanazon a napon tartott közgyűlés jegyzőkönyvéből is. A parázs vitát sejtető anyagban – a személyes ellentétek mellett – egyértelműen kirajzolódik a tekintélyes „őslakos” családok és a beköltözött hívők konfliktusa. A 6 presbiter mellett 38 egyháztag vett részt ezen a hosszúra nyúlt gyűlésen, a jegyzőkönyvezett felszólalások alapján fele-fele arányban lehettek a két tábor tagjai. A kérdéshez először Huszti József akkori községi bíró szólt hozzá. Ő azt indítványozta, hogy a családi székek tulajdonosai igazolják az azokhoz való jogukat. Ha ezt meg tudják tenni, akkor megmaradhat a régi állapot, ha pedig nem, akkor a „szék-rendszer megszüntetendő”. Érdekes javaslat volt, viszont arra vonatkozóan nincs adatunk, hogy igazolták-e ezek a családok, hogy „hova szól az örökös jegyük”, de a korábbi és későbbi utalásokból arra következtethetünk, hogy a magasabb adó fizetése erre (is) predesztinálta őket, s voltak olyanok, akik Isten dicsőségére lefizetett adomány ellenében formálhattak jogot egyes ülőhelyekre. Ez került szóba Kusnyér András esetében is, aki többedmagával (összesen négy személyről van szó) beülhetett az intelligenciának fenntarott székekbe. Ő azt állította, hogy valóban adakozott az egyháznak, de nem azért, hogy a helyét megvegye. A presbitérium is egyhangúan kijelentette, hogy nem adta el az intelligencia székeit – válaszolva ifj. Torma István jegyzőkönyvezett állítására. Az utóbbival egy véleményen levő Szegedi Gyula azt javasolta, hogy derítsék ki, milyen címen fizettek ezek a személyek. Tulajdonképpen ez a visszatérő konfliktus forrása, azaz a betelepülők közül többen is (pl. az intelligencia) a társadalmi rangjukat a templomi ülésrendben is demonstrálni akarták. A másik oldalhoz tartozó Feledy István viszont úgy reagált, hogy valójában tárgytalan a fenti beadvány, hiszen négy pad van fenntartva a pap és tanító feleségeknek, valamint az intelligens emberek női családtagjainak – a férfiak pedig a presbitérium részére fenntartott padokban szoktak ülni. A Kósik család egyik képviselője a béke megteremtése érdekében javasolja, hogy a székjogról mindenki mondjon le. Erre válaszolt Pólos Gyula úgy, hogy lemond a székéről, ha az egyházi adó minden személyre egyformán lesz kivetve. Az 55 aláíró viszont kijelentette, hogy amíg nem lesznek megszüntetve a régi jogok, addig semmilyen fizetési kötelezettséget nem teljesítenek, de azért sokatmondóan hozzátették, hogy az adók kivetésénél továbbra is vegyék figyelembe a birtoknagyságokat. Az elnöklő lelkész – megegyezés híján – bezárta a közgyűlést.

Ezt követően az esperes próbálta elrendezni a vitás kérdést, és meg is tiltotta, hogy a presbitérium és a közgyűlés bármilyen határozatot hozzon ez ügyben. Viszont így blokkolta a gyülekezet életét, hiszen az ellentét feloldásáig nem tudtak megegyezni semmilyen jelentősebb kérdésben a reformátusok, pedig az egyik legfontosabb feladat, a lelkészválasztás előtt álltak. Éppen ezért kérték az egyházi felsőbb hatóságot, hogy rendezzék a kérdést mihamarabb, máskülönben „az egyház felbomlása következik be”.

A széthúzás más ügyekben is megmutatkozott, így például a lelkészi illetmény beszedése kapcsán 1931-ben: ekkor éppen nem volt új lelkipásztora a gyülekezetnek, ezért az „ellenzéki” presbiterek és egyháztagok szerint nem kötelesek befizetni ezt az illetményt. Itt is – mint a székjog kapcsán – Szegedi Gyula és Kovács György voltak a hangadó egyének.[10]

Tovább húzódott az ellenségeskedés az ülésrend miatt, és a lelkészválasztást sem tudták megejteni. Pontosan egy év telik el, és újra napirendre került ez a két kérdés, miután Dr. Batta Pál ügyvéd, az egyház ügyeinek több esetben is az intézője, kérte az 1932. november 13-ára összehívott közgyűlést, hogy tegyék félre a székjoggal kapcsolatos ellentétet, hogy végre megválaszthassák az új lelkipásztort. Megint csak határozat nélkül távoznak a jelenlevők, ugyanis ifj. Pólos István presbiter már hajlandóságot mutat a székéről való lemondásra, de a két első szék többi tulajdonosa ez alkalommal nem hozott döntést. Még ugyanebben a hónapban ismét nekifutottak a felek, hogy lezárják a vitát, de az ülés utáni határozat csupán arról szólt, hogy a két „tábor” képviselői külön-külön dolgozzanak ki egy javaslatot az egyházi adókulcs módosítására, amelynek összevetése és elfogadása után a székjogról lemondanak a nevezett családok. A konszenzus azonban most sem született meg, sőt az ellentét olyannyira elmérgesedett, hogy a régi rendhez ragaszkodók presbiter tagjai a gyűléseken sem vettek részt, ellenben az „újítók” képviselőivel, így a jegyzőkönyvekben főként az utóbbiak által hozott döntések (illetve az ő nézőpontjuk) lettek rögzítve. A történet folytatásaként olvasható az a terjedelmes beszámoló, amelyet Varga Lajos új gondnok mondott tollba 1932 decemberében. Ebből kiderül, hogy „az újítók” elmentek az akkori püspökhöz is érdekük érvényesítésének céljából, és a feledi egyházon belüli minden baj forrásaként hangoztatták a régi székjog meglétét.[11] A püspök az esperes közbenjárását kérte az ügy lezárásához, akinek helyettese, Ablonczy Pál meg is jelent az 1933. január 12-ére összehívott közgyűlésen. Az ő elnöklete alatt megtartott szavazáson a székjogok eltörlésére adta le szavazatát a többség, így ilyen irányú határozatot hoztak a megjelentek. Ugyanennek az évnek az októberében pedig újabb szöget ütöttek a régi szokás koporsójába, ugyanis hivatalosan az egész egyházkerületben mindenütt eltörölték a családi székjogot, amit a későbbiekben a szószékről is ki kellett hirdetni. Azt, hogy ezek után kinek hol legyen a helye – konkrétan a női székek ügyét –, egy újabb presbiteri gyűlésen akarták rendezni, de erre nem került sor.

A helyzet viszont éleződött a közösségen belül, mivel három megüresedett presbiteri hely betöltése kapcsán újra fellángolt az ellentét a két csoport között. A Feledy és a Pólos családok a megegyezés egyik feltételeként szabták a templomi székek korábban fenntartott rendjének visszaállítását. Az 1934 márciusában megtartott közgyűlésen úgy határoztak, hogy a presbitérium állapítsa meg a székrendet.[12] A községben nagy tiszteletnek örvendő Boross Zoltán egyházmegyei tanácsbíró le is tett egy javaslatot, amely szerint a férfi és a női traktusok első három padsorába az iskolás fiúk s a leányok üljenek, a presbiterek maradjanak a megszokott helyükön, a honorácioroknak továbbra is az ajtóval szembeni rövid padsorok volnának fenntartva. Ez alapján a nemek szerinti elkülönülés így továbbra is megmaradt volna, de a kor és vagyon szerinti megkülönböztetés nem. A presbitérium ezt az indítványt egyhangúlag elfogadta – igaz, a gyűlésen nem vett részt senki a Feledy családból, a Pólosékból pedig csak egy személy volt jelen –, illetve a következő gyűlésen kiegészítette, módosította azzal, hogy az eddig a honorácioroknak fenntartott női székeket átengedik az iskolából kikerült leányoknak, és a férfiak padsora elé egy sor ülőhelyet csináltatnak a fiúk részére.

Láthatjuk, hogy lassan, de biztosan felülkerekedtek a régi szokás megszüntetését akarók, és ezzel olyannyira megváltozott a helyzet, hogy a kisebbségbe került „ősi családok” az egyházi vezetőknél levélben tiltakoztak az őket ért méltánytalanságok ellen és kérték az adókulcsok rendezését, ellenkező esetben nem maradnak tovább az egyházban. Azonban hiába érték el a „fejszerinti adózást”, újabb kikötésekkel éltek (20-30 évre szerették volna ezt a rendszert rögzíteni), amihez az egyház nem járulhatott hozzá. 1935 februárjában a lelkész a közgyűlést már úgy tájékoztatta, hogy mindenféle békéltető szándék ellenére „több egyháztagunk elhagyta őseink hitét”, de azért reményét fejezte ki, hogy „a Jó Isten a kitértek szívét minél előbb visszavezérli egyházunk kebelébe”. Tény, hogy innentől nem szerepelnek a gyűléseken jelen levők között a Feledy és a Pólos család tagjai – csekély kivételtől eltekintve. A lelkész javaslatára úgy határoz a presbitérium, hogy a közösséget „hűtlenül elhagyók semmiféle egyházi szertartásban nem részesíthetők”, akik pedig vissza akarnak térni, azok ügyét minden esetben külön fogják tárgyalni. Ennek a döntésnek komoly súlya volt, hiszen az emberi élet legfontosabb momentumait, azaz a keresztelést (születés), esketést (házasságkötés) és a temetést (halál) is érintette.[13]

A kilépésüknek azért is volt nagyobb jelentősége, mert az egyházi adót így nem fizették, pedig a korábbi adókulcsok szerint az átlagnál nagyobb összeggel (illetve terménnyel, fuvarral stb.) járultak hozzá a közös terhekhez[14] – valószínű, hogy ezzel éreztették leginkább a hiányukat.[15] A parókia építésére sem ajánlottak fel semmit, ami szintén negatívan érintette annak költségvetését.[16]

Bellágh Barna lelkészsége ideje alatt nem is tértek vissza. 1938. év elején, amikor az új lelkész kiválasztásáról esett szó, akkor – többek között – azzal érveltek Ablonczy Pál mellett, hogy „az apostoli palástjának szerető szárnyai alá bizonyára azok is vissza fognak térni, akik most távol tartják magukat…[17]

1938-tól találkozhatunk olyan kérvényekkel, amelyek arra vonatkoznak, hogy valakik újra a református közösség tagjai szeretnének lenni. Ekkor jelentkezett Pólos László és felesége, akiknek azt a feltételt szabta a presbitérium, hogy a „távol maradásuk” időszakára kiszámított adójuk 40%-át fizessék meg, illetve a tárgyévben kirótt teljes összeget. A vizsgált időszakban egyébiránt nem beszélhetünk nagymértékű visszatérésről, sőt a Feledy család már egyáltalán nem tűnik fel a jegyzőkönyvekben.[18]

A lelkész és a tanító – az egyházi tisztviselők

A közösség életében a lelkész szerepe vitathatatlanul meghatározó, személye kulcsfontosságú, éppen ezért egyáltalán nem elhanyagolható, hogy milyen viszonyt ápol a hívekkel – ugyanúgy a szűkebb csoportokkal (pl. a presbiterekkel), mint az összes egyház taggal, ideértve a szórványban élőket is. A vizsgálat alá vont években három lelkipásztora volt Felednek és társegyházának, Gortvakisfaludnak. Közülük kétségkívül Kiss Ferenc volt a legmegosztóbb személyiség.[19] Le kell szögezni, hogy a tanulmánynak egyáltalán nem célja, hogy személyét negatív színben tűntesse fel, sőt az sem, hogy a vitákban igazat adjon egyik vagy másik félnek, csupán néhány tényt veszünk górcső alá.

Az egyik ilyen a lelkész fizetése körüli nézeteltérés. Feltűnően sokszor hozta szóba (vetette jegyzőkönyvbe) Kiss Ferenc, hogy kevesellte a jövedelmét.[20] Mind a pénzbeli, mind a természetbeni juttatások kiegészítését kérte, még a Gortvakisfaludról történő fuvarozása kapcsán is vitába szállt a felediekkel. Minden bizonnyal ez és a társadalmi csoportok közötti feszültségek nem éppen szerencsés kezelése vezetett ahhoz, hogy elköszönt az itteni gyülekezetektől és máshol vállalt szolgálatot.[21] A viszonylag hosszúra nyúló lelkészsége alatt többször felmerült a távozása. Amikor végleg elment, egyezséget kötött a presbitériummal, és 2000 korona hátralékot kapott, amit 1923-tól számoltak neki össze. Az ez előtti időszakot még át kellett vizsgálnia a vezető testületnek, aminek megtörténte után le is akarták zárni ezt kérdést. A későbbiekben azonban többször is feltűntek Kiss Ferenc követelő levelei, de mindig megállapították, hogy nem állt fenn tartozás.

Egy ideig nincs saját lelkésze a gyülekezetnek, ebben az időszakban a serki Zajdó László helyettesített. Rá hárult a gyülekezeten belüli feszültségek megoldása, de fáradozásai nem jártak sikerrel. Közel három év telt el, hogy Bellágh Barnát 1934-ben megválasztották és beiktatták.[22] Bár a híveken belüli szakadás az ő időszakára esett, dicsérő szavakkal illették rövid működését, elsősorban a lelkészlak megépítésében és ezzel Gortvakisfaludról Feledre való áthelyezésében tett erőfeszítéseit emelték ki. Kapcsolata a hívek többségével jó volt, a falu magyar kulturális életében is tevékenyen részt vett.[23] Érdekes, hogy az 1938-as távozásának egyik megindoklásában a csekély fizetését említik.[24]

Ezután több lelkészjelöltjük is volt a gyülekezeti tagoknak, de más-más ok miatt végül egyikük sem került Feledre,[25] majd megválasztották Káposztás László hanvai segédlelkészt, akinek éppen a 2. világháborús évekből jutottak, amelyek főleg anyagi nehézségekkel teltek: folyamatos hiány és pénztelenség, kölcsönök felvétele stb. nehezítette az ő és az egyház életét. A jegyzőkönyvek utolsó bejegyzésénél (1941. június 15.) még Káposztás neve szerepel, de nemsokkal később, szeptemberben lemond, mert a helyzete a gyülekezetben tarthatatlanná válik.[26] Viszont róla is elmondható, hogy a helyi magyarság, a magyar kultúra élharcosa volt ittléte alatt, éppen ezért a faluban pozitívan ítélték meg a személyét.

A lelkészekről általában az a kép rajzolódik ki a jegyzőkönyvekből, hogy a korábbi századokra jellemző „mindig felsőbb státuszú” lelkipásztor korszaknak végleg vége szakadt, a világiakkal „egy szintre” került, ami főleg a konfliktusoknál érezhető. A vizsgált időszakban már szó sincs arról, hogy ő töltené be a közösség szellemi vezető szerepét vagy erkölcsi mintát, tanácsokat adna, s a hívek hétköznapi gondjaival foglalkozna. Tevékenységük „csupán” a vallásos életre, a szolgálatra koncentrálódott, a tágabb színtéren, azaz a településen azonban többük tevékeny részesei voltak a társadalmi életnek.

A tanító, azaz Urbán Dezső,[27] valamint az iskola szerepe is meghatározó volt a községben azért is, mert nem csak a református családok gyermekei tanultak ebben az intézményben. Utóbbiaknak – mivel egyházi adót nem fizettek – hozzá kellett járulni több kiadáshoz, pl. iskola fenntartásához,[28] vagy éppen tanítói fizetéshez, akinek a jövedelme – a lelkészéhez hasonlóan – többször téma volt a gyűléseken. Azt tudjuk, hogy lakást biztosítottak neki, pénzbeli és természetbeni juttatásokat kapott (gabona, széna, vagy ezek átszámított ára, tűzifa, de a vásártérért fizetett bérlet is őt illette, az iskolakertet is használhatta stb.). Rendszerint ő volt a jegyzőkönyv vezetője (a presbitériumnak, „döntéshozók” csoportjának nem volt hivatalos tagja). Felszólalásaiból nagyrészt rekonstruálhatjuk az iskola épületét, környezetét és a tanítói lakást, hiszen folyamatosan kérvényezi a javításokat, újításokat, szóba hozza a gondokat.[29]

A presbitérium

Érdemes külön megvizsgálni a presbitérium összetételét, s alakulását, a korszakban betöltött szerepét és a testület tevékenységét is.

E szempontokat vizsgálva az átolvasott jegyzőkönyvek igen változatosak. Az 1914-től kezdődő időszakban nagyon aktív a feledi presbitérium, a régi családok képviselőinek szava a mérvadó. (Ez fordult meg az 1930-as évekre, a gondnok személyét is más családok adták már.) Folytonos súrlódásban vannak a lelkésszel, valamint a már kisebb közösséget alkotó gortvakisfaludi anyaegyházzal. Előbbiről már volt szó, de a gortvaiakkal is az anyagiak miatt keletkeztek a konfliktusok, egyebek között azért, mert a közös terheken nem tudtak megegyezni. Az ottani parókia költségeihez nem kívántak már olyan mértékben hozzájárulni, amennyire a társközösség követelte, főként azért, mert túlzónak tartották, illetve saját parókiát akartak építeni és a lelkészt Feledbe költöztetni. Az anyásítási törekvésüket is véghez akarták vinni, amit nagyobb akadály leküzdése nélkül sikerült is (ekkor már jóval többen vannak a feledi reformátusok, mint a gortvaiak). A későbbiek során konszolidálódott a helyzet a két közösség között, nem jön elő semmilyen nézeteltérés, a lelkészválasztásoknál, valamint az egyházkerületi és más fórumok szavazásainál is meg tudtak egyezni, s a közös presbiteri gyűlések is rendben zajlottak.[30]

Főgondnoka is volt a két közösségnek, a század elején Osváth Dániel főszolgabíró töltötte be sokáig ezt a tisztet, később Boross Zoltánt választották meg – egyebek között az önzetlen szolgálataival indokolva. Presbiternek is így kérték fel, csakúgy, mint dr. Batta Pál ügyvédet is, aki egyházmegyében is vállalt tisztséget.[31]

Kétségkívül a két legaktívabb személyről beszélünk. Nem csupán tudásukkal, munkájukkal segítették az egyházat, hanem a kötelező adókon kívül anyagiakkal is hozzájárultak a felmerülő költségekhez. Batta Pált szinte minden jogi ügyben felkérték, Boross Zoltán járásbíró pedig aktivitásával is kitűnt, egyebek között a parókia megépülésében szerzett elévülhetetlen érdemeket. Ők ketten nem csupán a református egyháznál, hanem a falu életében is fontos helyet foglaltak el.

A presbitérium volt egyben az iskolaszék is korszakunkban, így felügyelte az oktatást, igaz, nem a teljes faluban, hiszen volt egy időben katolikus és szlovák tanoda is. (Majd a visszacsatolás után vetődött fel a magyar állami iskola terve.)

A 20. század első felében az egyházközség és azon belül a vezető testület törekvéseinek kétségkívül a legnagyobb, legjelentősebb eredménye a parókia felépítése (tulajdonképpen egy meglevő ház lebontása, átépítése), valamint a lelkész Gortvakisfaludról Feledre „költöztetése” – és ezzel összefüggésben az anyaegyházi szerep átvétele. Messze a leghosszabb – egész pontosan 23 oldalas – bejegyzéssel szerepel a „lelkészlak-avatási ünnepség”, amely hűen tükrözi az esemény fontosságát. Az 1935. október 20-án tartott templomi díszközgyűlés teljes anyaga lejegyzésre került (beszámolók, ünnepi beszédek), s ebben olvasható az építkezés története (tervezés, kivitelezés, mesterek,[32] adakozók, segítők neve stb.).[33]

A feledi egyház anyagi helyzete nem volt túl rózsás a 20. század első felében. Pedig akkor még egy nagyobb közösségről beszélhetünk, éppen ezért több volt az adófizető (még az 1930-as években is közel 300 volt a gyülekezet lélekszáma), valamint ingatlanokkal és földterülettel is rendelkezett a református közösség. Mindez persze nem azt jelentette, hogy a kiadásokra megvolt a megfelelő fedezet, hiszen sok volt a hátralék, amiket nem tudtak behajtani, valamint a tisztviselők fizetése (juttatásai) is sokat kivettek a pénztárból. Ezek mellett a folyamatos felújítások, építkezések szintén komoly terhet jelentettek.

Több bérleti ügy került megvitatásra a jegyzőkönyvekben. A falu egyik központi részén (a mostani polgármesteri hivatal környezetében) voltak ingatlanjai az egyháznak.

Legjelentősebb bevételi forrást a vendéglő vagy mozi[34] és a mészárszék jelentette. A bérlők között ott találjuk például Klein Károlyt, Klein Vilmost, Barta Bélát vagy Jaczkó Adolfot. Ezeknél kb. évi 5000 korona bevétellel lehetett számolni. Rajtuk kívül Róth Andor egy lakóházat, Bráz József, majd Lipták János (asztalos) üzlethelyiséget béreltek az egyháztól ebben az időszakban. (Ezekből 2000–3000 korona körüli összeg származott.)

A korszak egyik legerősebben terjeszkedő cége, a főként lábbelikről híres, de más egyebeket is gyártó cseh Baťa is egy időben az egyháztól bérelt épületet, amit üzlethelyiségnek alakított ki.[35] (Ebből az épületből lett később a ma is meglevő parókia.) A Feleden már az 1920-as évek közepétől jelen levő cég képviselőivel németül tárgyaltak, a bérlet ideje alatt több ezer korona bevétel származott tőlük.

A presbitériumnak anyagi felelősséget is kellett vállalni az egyház vagyonával kapcsolatban. Ez többször szóba kerül, például 1939-ben, amikor a mészárszéket fel kellett újítani, illetve átépíteni és az ezzel járó anyagi kiadásokat banki kölcsönnel próbálták fedezni. A váltón „a presbitérium elnöksége és az összes presbiterek mint váltói kötelezettek” lettek feltüntetve egyenlő mértékben. Az is előfordult, hogy egy-egy presbiter vállalta a kezességet, ahogy történt ez 1929–30-ban, amikor két részletben 7000 korona kölcsönt folyósított az egyház Hupka Lászlónak. Ő azonban többször is haladékot kért, s pártfogói, Pólos Gyula és ifj. Pólos István is a halasztásokért szólaltak fel. Egy ideig húzódott az ügy, végül 1934-ben úgy határozott a presbitérium, hogy a kezesek éves dohánytermését megfelelő törvényi úton lefoglaltatja.

További kintlévősége volt az egyháznak a helyi gazdaközösségnél, amit szintén nehéz volt behajtani. Itt is összefonódások voltak, hiszen ennek a társaságnak az elnöke az a Szegedi Gyula volt, akit az egyik legtöbbet felszólaló presbiterként tartunk számon ebben az időben.

A teniszpálya is szóba került, mint egyházi tulajdon, valamint a vásártérről is – amelynek bérlete a tanítói jövedelemhez tartozott – többször tárgyalnak, hiszen egy központi jelentőségű területről volt szó, amelyet a falu szeretett volna megszerezni az egyháztól, de ez akkor meghiúsult.[36] Áruba bocsátották viszont az iskolakertnek nevezett területet, amely szintén a tanítóhoz tartozott.[37] Folyamatosan felparcellázták, a legtöbb területet Bőd Imre vásárolta meg, ebből jelentős anyagi forráshoz jutottak, amit a parókia építésébe tudtak invesztálni. Egykoron a református templom mellett levő mezőgazdasági területtel is a gyülekezet rendelkezett. Ennek bérbeadásával is gyarapodott valamelyest a pénztár, csakúgy, mint a néhai Feledy Andrástól „örökölt” föld bevételével, amely a temető mellett volt.

Erkölcs, fegyelmezés

Ennél a kérdésnél rögtön meg kell említenünk, hogy az a fajta egyházfegyelmezés, amelyre más jegyzőkönyvek és a szakirodalom ismerete alapján számítani lehetett, nincs jelen ebben a több mint negyedszázadban. Nem kellett senkit meginteni, figyelmeztetni, megbüntetni pl. viselkedése okán vagy kizárni az egyház soraiból kicsapongó élete miatt. Az 1910–20-as években a presbiteri gyűlések elején gyakorta feltette a lelkész a „szokásos” kérdést, hogy vannak-e olyanok, akiket az úrasztalától el kellene tiltani? Végigolvasva ezeket, minden esetben nemleges volt a válasz, tehát vagy tényleg nem volt ilyen bűnös lélek, vagy az évszázados szigor enyhült.

Akadtak mégis olyan bejegyzések, amelyek ide vonatkoznak – a fentebb említett „távolmaradó” családok egyházi szertartásokból való kizárása mellett. Több ízben fegyelmezni kellett magukat a presbitereket is a gyűléseken a nem megfelelő viselkedésükért, például mikor már a tetőfokára hágott a viszály, akkor verbálisan is egymásnak estek. A lelkész elnök ilyenkor felkérte a jelenlevőket, hogy a „helyhez illő komolysággal és tisztelettel viseltessenek”.[38] Vagy éppen a hiányzásukért lettek megdorgálva, igaz, többször volt, hogy tüntetőleg nem jelentek meg a gyűléseken.[39] Az 1936. október 4-ei összejövetelen a távolmaradókat – akiket név szerint is felsoroltak – arra kötelezték, hogy igazoló jelentést adjanak. Kiemelték, hogy a gyűlésen fontos kérdéseket tárgyalnak meg. Ennek érezhető következménye, hogy legközelebb már többen megjelentek.

Történelmi események, háborúk – a nagy történelem

Az 1. világháború mint esemény érdekes módon nem kerül szóba a jegyzőkönyvekben, pedig érezhetően zajlik a „háttérben”.[40] Közvetve többször előjön természetesen, például: a renovált templomban hálaadó istentiszteletet szerveznek, de a „mostani válságos nehéz helyzetre való tekintettel” csupán a helyi lelkészt kérik fel szereplésre (1914); az aktuális közgyűlést határozatképesnek mondják ki, mert a „háborúban távol nem lévők 1/3 része” jelen volt (1916); a rekvirált harangért 1152 koronát kapott az egyházközség (1917); az orgonasípokat ugyanígy elvitték, azokat pótolni akarták (1918); Urbán Dezső tanító hadba vonult, és a helyettesítőről kell gondoskodni (1918); hadikölcsön említése többféle kontextusban stb. Szinte állandó téma, hogy egyre többen nem fizetnek egyházi adót, a nélkülözésről, nehéz körülményekről (pl. kenyérhiány) esik szó a háború és következményeinek kapcsán. Az impériumváltás, a Magyarországtól való elcsatolás sem annak megtörténtekor, hanem csak jóval később olvasható ki (pl. csehszlovák pénzben kezdtek el számolni). Ezek az információk inkább a 2. világháború előtt s konkrétan a bécsi döntés után erősödnek fel: az 1938. november 24-ei presbiteri gyűlésen az elnöklő lelkész, Káposztás László „…abból az alkalomból, hogy a felszabadulás után első alkalommal gyűlt egybe a presbitérium, szivélyes szeretettel üdvözli a megjelenteket és a gyűlést megnyitja”. Ha a gyűlések napirendi pontjain nem is, de a „háttérben” végig érezhető a megváltozott helyzet. (Pl. kiderül, hogy katonai igazgatás van, amely a szlovák iskolát a magyar tanügy céljaira átadta, az iskolaszék pedig foglalkozott is az üggyel, a tanító pedig kérte, hogy szerezzenek be az iskola részére egy magyar címert, valamint Magyarország-térképeket.) A háború kitörése után nagyon ritkulnak a gyűlések, az emberek aktivitása lecsökkent, és nagyon kevés ügyet tárgyaltak.[41] Egy érdekes momentumról is szót kell ejteni, ami ide kívánkozik. Az 1939. november 19-én tartott presbiteri gyűlésen a főgondnok bejelentette, hogy a lelkészek ellen az igazoló eljárás megindult, ami arra vonatkozott, hogy a két világháború közötti időszakban mennyire voltak a magyarság mellett és mennyire szolgálták ki az „idegen” hatalmat.[42]

Meglepő, hogy nincsenek például állami és egyéb ünnepekkel, jeles évfordulókkal kapcsolatos események. Nyilván a csehszlovák éra alatt ez egyébként is kevésbé jöhetett szóba, de a „magyar időkben” sem volt egyházi szervezésű rendezvény. Azonban más szervezetek lelkesen tartottak ilyen összejöveteleket a településen, amelyekben nagyon aktív részesei voltak a mindenkori lelkészek, s a gyülekezet világi tisztviselői közül többen is.[43]

Azt már Bellágh Barna önéletrajzából tudjuk, hogy – minden bizonnyal nem csak az ő működése alatt – valamennyi csehszlovák állami ünnepen bevonultak a templomba a tisztviselők, a csendőrök és a detektívek, és így kellett istentiszteletet, ünnepi beszédet tartani. „Ezek voltak lelkipásztori pályám legnehezebb és legverejtékesebb szolgálatai. Boldog vagyok, hogy e verejtékes papi funkciók kapcsán Isten vezérlő Lelke mégis mindig megadta a stílusbeli kifejezési módot úgy, hogy magyar szívem érzéseinek megtartása és sértetlensége mellett a mondanivalóim se államellenesek, de hízelgők se legyenek.”[44]

Összegző gondolatok

A közel ezer oldalt végigolvasva, az adatokat vizsgálva képet kapunk a társadalmi rétegekről, a közöttük léevő konfliktusokról, amelyek a székvitákon keresztül jöttek a felszínre. Nyilvánvaló, hogy nem az váltotta ki az ellentétet, hogy bizonyos ülőhelyeken nem tudtak megegyezni a régi feledi gyökerekkel is rendelkezők és az újonnan beköltöző vagy feltörekvő családok. Az ellentét az egyház berkein kívül is jelen volt, de mindez oda vezethető vissza, hogy Felednek a vasúti gócpont létesítése után, de főként a 19–20. század fordulójától társadalmi szempontból egyre heterogénebb lakossága kezdett kialakulni, ami a népesség számában is markánsan kimutatható. Egy komoly vonzáskörzettel bíró kisebb város szerepét töltötte már be, amelynek csupán egy – de igen hangsúlyos – szelete a református egyházközség.

Ugyanígy rávilágítanak a dokumentumok a gazdagabb-szegényebb rétegek elkülönülésre. Egyrészt már az egyházi adók különböző mértéke kapcsán kirajzolódnak a csoportok, de a természetbeni szolgáltatások megemlítésénél is egyértelműek a határvonalak, például az építkezés vagy egyházi (lelkészi, tanítói) földek megművelése kapcsán konkrétan meghatározzák a fuvarosok (vagyis igával rendelkezők) és a gyalogosok (kétkezi munkások) kötelezettségeit.

A jegyzőkönyvek elemzésével és bemutatásával az eddig fel nem dolgozott feledi egyházközség történetéhez is hasznos információkkal akartunk szolgálni, amelyek egy átfogóbb munka részei is lehetnek.

A viszályok ismertetése kapcsán nem volt szándékunkban sem az érintett családokat, sem magát a feledi vagy gortvai egyházat negatív színben feltüntetni. Csupán korrajzot adtunk közre a háborúk, határmódosítások és más nehézségek által sújtott évtizedekről, amikor Feled község és a helyi református gyülekezet próbálta feldolgozni a társadalmi és politikai változásokat. Ebből fakadóan valahol érthető a feszültség, amely konkrétan a templomi ülésrend vitájából indult ki, de sokkal messzebbre vezet. A régi szokásjoghoz ragaszkodók és az ellene fellépők ellentéte mellett érezhetően rossz helyzetbe sodródott az egyház, ami az anyagiak terén is megmutatkozott. Szinte állandó küzdelmet jelentett ez a közösség számára – még Kiss Ferenc lelkésszel is emiatt különböztek össze. A presbitérium igyekezett jól gazdálkodni a meglevő javakkal (bérlet, eladás), a nehéz évtizedek alatt számos eredménnyel büszkélkedhetett, hiszen templomot, iskolát és más ingatlanokat renováltatott, valamint új parókiát építettek, amelynek kapcsán a felediek erőn felül teljesítettek. A csehszlovák helyi hatalmi nyomás (illetve kontrollja) szintén rányomta a bélyegét az egyház életére, de a bécsi döntés után is érezhető némi bizonytalanság, azért is, mert a „felszabadulás” öröme után jött az újabb háború.

A református közösségen belüli feszültségek minden bizonnyal a 20. század második felében teljesen lecsengtek, hiszen a nagyobb változások következménye egy társadalmi átrétegződés/átrendeződés, és új kihívások elé nézett a gyülekezet is (vallási korlátozások, csökkenő magyarság és ezzel együtt csökken a hívek száma is stb.).

A jegyzőkönyvekben rögzített információkon keresztül egy nagymértékben átformálódó korszaknak lehetünk tanúi. A társadalmi, gazdasági és politikai változások mikroszinten is tetten érhetőek. A presbitérium mint döntéshozó testület elsősorban gazdasági ügyekben járt el, valamint a hitéletet próbálta erősíteni és az oktatás zavartalan működését igyekezett biztosítani. A korszakban a fegyelmező szerepe már háttérbe szorult, befolyása azonban nem csökkent. További sorsát is érdemes lenne nyomon követni – de ez már egy következő kutatás eredménye lehet.

Irodalom

Bartha Elek 2006. „Velem folytatódik az idő…” Templomszéki jogok két bodrogközi református gyülekezetben. In Selmeczi Kovács Attila (szerk.): Lélek és élet. Ünnepi kötet S. Lackovits Emőke tiszteletére. Veszprém, Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság.

Boross Zoltán 1985. A csempészés emlékei a Medvesalján a két világháború között. In Ujváry Zoltán (szerk.): Gömör néprajza. I. Debrecen, KLTE, 179–183. p.

Faggyas István 1990. Lakosság és templomi ülésrend I. Gömör néprajza XXVII. Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszék.

Faggyas István 1991. Lakosság és templomi ülésrend II. Gömör néprajza XXXI. Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszék.

Fél Edit – Hofer Tamás 2011. „Mi, korrekt parasztok…”. A hagyományos élet Átányon. Budapest, Korall.

Jávor Kata 1971. Egy 19. századi presbiteri jegyzőkönyv tanulságai. Népi Kultúra – Népi Társadalom V–VI. 71–103. p.

Jávor Kata 2000. Az egyház és a vallásosság helye és szerepe a paraszti társadalomban. In Paládi-Kovács Attila (főszerk.): Magyar néprajz. VIII. Társadalom. Budapest, Akadémiai Kiadó, 791–818. p.

  1. Kovács Gyula 1998. Feled története. Somorja, Méry Ratio.

Máté György 2020. Megélhetési kényszer, alkalmazkodási forma vagy tudatos vállalkozás? A gömöri és nógrádi csempészésről. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 21. évf. 2. sz. 3–29. p.

Máté György 2022. A feledi labdarúgás 100 éve / 100 rokov futbalu v Jesenskom. Feled, FK Feled – Feled Község Önkormányzata.

Népszámlálás… 1912. A magyar szent korona országainak 1910. évi népszámlálása. Budapest, Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal.

  1. Szalay Emőke (szerk.) 2013. Gömöri Református Egyházmegye I. A magyar református egyház javainak tára XXI. Komárom, Szlovákiai Református Keresztyén Egyház.

Tömösközi Ferenc 2022. Az Ige erejével. Lelkészi életrajzok és adattár Gömörtől a keleti határig. Komárom, Selye János Egyetem Református Teológiai Kar.

Rövid URL
ID5730
Módosítás dátuma2022. november 22.

Mi a nemzeti béke?

A magyar–szlovák megbékélés és együttműködés egyik akadálya az a feltételezés, hogy a felek az első adandó alkalommal elárulják egymást. Ma is kettős játékot játszanak.[1] Azaz...
Bővebben

Részletek

A magyar–szlovák megbékélés és együttműködés egyik akadálya az a feltételezés, hogy a felek az első adandó alkalommal elárulják egymást. Ma is kettős játékot játszanak.[1] Azaz a velük való bizalmon alapuló szövetségkötés kockázatos, sőt hosszabb távon biztosan bukásra van ítélve. Az aggodalmat az országok belső politikai viszonyai is erősítik. Pártjaik többsége instabil, újabbak és újabbak alakulnak, a régiek javarészének pedig leáldozik.[2] Politikusaik gyakran egymást is elárulják pusztán pillanatnyi és vélt érdekekért.

A kérdést azonban úgy is feltehetjük, hogy országaik egymással és másokkal kapcsolatos ilyetén múltbéli viselkedése mennyire ösztönzi az ő egyéni taktikáik és stratégiáik megválasztását? Aligha feltételezhető, hogy semennyire. Ahhoz ugyanis mindenekelőtt bírálniuk kellene az efféle múltat, méghozzá nyilvánosan. Ha nem teszik, márpedig ritka az ilyen,[3] akkor inkább az feltételezhető, hogy példaként szolgál. A két nemzeti kultúra összekapcsolásának programját, annak fontos részleteit kellene sajátjává tennie a közszereplőnek, például a szavazatokra pályázó és azoktól függő politikusnak, ami a jelen viszonyai közt nyilvánvalóan nagy kockázattal járna.

A felek politikai szereplőinek egyes csoportjai közt alkotmányos kérdésekben folyik a vita. Méghozzá az egyes országokon belül is. Ezek a politikai rendszer jellege. Továbbá az emberi jogok értelmezése a migráció vonatkozásában, az LMBTQ, a családok vonatkozásában. De a nemzeti kisebbségekében is. A bepolitika küzdelmeknek így országok közti dimenziója támad. A két ország együttműködésétől, sőt a két nemzet közeledésétől a felek egyes politikai irányzatai feltételezhetően a maguk értékrendjét féltik.[4]

Ám ez a szemlélet hibás. A magyar–szlovák megbékélés olyan változásokhoz vezetne a két ország értékrendjében, amelyek lakosai nagy részének javát szolgálnák. A vezetőréteget is beleértve. Ám változniuk kellene. Ez a változás persze nagyobb volna, mint amikor az egyik nagyhatalomtól a másikhoz állnak. Még annál is, hogy eközben a politikai rendszerét is átveszik, felszámolva a korábbit. A változásnak most korábbi identitásuk egyik alappillérét kellene megingatni, majd kicserélni: a térségbéli nemzeti ellenségüket.

A nemzeti agresszivitásuk kritikája egyben a demokrácia értékrendjének megerősödésével járna. A nemzeti relativizmus ugyanis az államszervezés legfőbb elvének, a nemzeti elvnek a torzulásaként nem válhatna általános magatartásmintává. Sőt. A kritika egyik célpontja éppen a nemzeti relativizmus[5] volna. A nyilvános vita pedig a társadalom legtöbb tagjához eljuttatná eredményeit. Továbbá az új értékrend részeként a közoktatásba is bekerülne. Az egyes politikai eszmeáramlatok előnyére válhatna a folyamat. A nemzeti nagyság visszanyerése volna a konzervatívok legfőbb jutalma. A demokrácia megerősödése pedig a liberálisoké.

Ez ideig a fenyegetettség képét mindenekelőtt a nemzeti szomszéd veszélyforrásként történő jellemzésével lehetett megrajzolni.[6] Veszélyesebbnek, mint a dominanciára törő, sőt hódító nagyhatalmak, így lehetett inkább azok uralmát megindokolni, mint a közösen létrehozható nagy és erős államot választani. Ez a preferenciasor egyben a kisállamiság garanciáját is jelenti, méghozzá mindmáig. Amennyiben a felek szeretnék maguk után tudni a kisállamiság korlátjait, a függések és az alávetettség, az igazodási kényszer és kihasználtság torzító hatását,[7] akkor a térséget kell megmozdítaniuk. Együtt a többi közép-európai állammal középhatalommá válhatnak. Külön-külön mások maradnak az erősebbek.

A nemzeti relativizmust felválthatná az összetartozás, és kultúráik összekapcsolása olyan esélyt adhat nekik, amilyet egyedül nem is remélhetnek. A nemzeti relativizmus felváltása pedig összekapcsolná a népfelség elvét a polgárok nemzeti szabadságának elvével. Egymás fenyegetését és fenyegetettségét nem lehetne politikai népszerűség szerzésére használni, de ami fontosabb, értelme sem volna. Hiszen a továbbfejlődéshez éppen a másikra volna szükség.

Az új közös identitásnak persze nevet kell adni! Annak az elképzelésnek, hogy az egyes nemzeti identitások az európaiság alkotórészei lennének,[8] tehát belőlük állna, éppen ez a módozat volna a tényleges megvalósulása. E módon nem pusztán az általánosban jelenne meg, hanem a legfontosabb elemeiben fonódna össze. Hasonlóképpen, sőt még az előbbinél is intenzívebb formában lehetne életet adni a közép-európai identitásnak. Ez az EU-n belül is új lendületet adna a térség egészének, és kis nemzeteinek is.

A közös identitás azért közös, mert a felek közösen alkotják. Együtt építik fel és újítják folyamatosan. Nem pusztán valamiféle központilag megfogalmazott általánoshoz igazodva, méghozzá a központ instrukciói, sőt utasításai alapján,[9] hanem a maguk nemzeti önazonosságának értékes elemeit kötik össze a másikéival, az övét a magukéval. De ami jó, és hiányzik, azt át is veszik minden kollektív szégyenkezés nélkül, nem titkolva a forrást. Sőt, a forrás, a szomszéd, a nemrég még ellenségként bemutatott nemzet egyik-másik tagjának teljesítménye éppen a közelség és szövetség, valamint az átadás és átvétel okán büszkévé teheti az embert. Tudva, hogy ez az út kétirányú. Az ilyen együttműködés kiterjeszthető az élet legtöbb területére.

A nemzeti elválasztás megszüntetésével láthatóvá válnának a valós teljesítmények. Elválaszthatóvá válnának azok, amik a nemzeti harc, a mások nemzeti alávetésére irányultak. Valamint azok is, amelyek ugyan részben vagy egészben másokéi, ám „asszimilálták” őket, és kisajátították, maguknak nyilvánítva a másokét. Ezt akkor lehet megtenni, ha a másik fél érdemben nem fér hozzá a hazai közvéleményhez. Legfeljebb tudományos konferenciákon elégedetlenkedhet, ám az a széles nyilvánossághoz már nem jut el. A tényleges emberi teljesítmények meglátása viszont nyilvánvalóan hasonlóra ösztönözne. Világossá téve, hogy mások nemzeti elnyomása nem segíti, hanem fékezi a teremtő emberi cselekvést.

Az önálló döntéshozatalról való önkéntes lemondás persze elméletileg azzal a veszéllyel jár, hogy valamelyik fél saját nemzeti érdeke alá rendeli, azaz felhasználja a másikat. Ám ez csak akkor lehetséges, ha a felek, egészen pontosan a két vagy a több nemzeti közvélemény döntő többsége és a vezetőréteg legnagyobb része ezt elfogadhatónak tartja. Ma bizonyára önmagukról is ezt gondolják a felek. Így a másik félről sem tudnak elképzelni mást. Amennyiben pedig nemzeti közvéleményük nagy részét is meggyőzik erről, akkor az álláspontjuk tartható. A nemzeti relativizmus értékrendjével együtt. Svájc példája szinte egyáltalán nem jelenhet meg a maguk közvéleménye előtt, hiszen világosan demonstrálná, hogy emberileg nem lehetetlen a többféle nyelvi és vallási kultúrára épülő összetartozás, sőt mi több, egy jól működő állam alapjait adhatja. Csak ők maguk, a mostani vezetőréteg tagjai nem képesek rá, illetve nem az érdekük. Ők azok, akik inkább választják a nagyoktól függő kisállamiságot, nemzeteik nagyhatalmaknak történő alávetését, mint a szomszédjaikkal való összefogást, egymás nemzeti szabadságára építve szövetségüket. Az hát a kérdés, miért választják ezt ma is?

Az egyik ok[10] abban a kulturális örökségben rejlik, amely átitatja a felek nemzetté válását. A másik pedig a felek gyengeségét nemzetté válásuk során. A nyugatiak és a keletiek közt ugyanis mások mellett még egy fontos különbség van. Nevezetesen: a közép-európaiak nem voltak képesek kivívni nemzeti szabadságukat. Mindegyikük megpróbálkozott vele, ám katonai vereséget szenvedett. Svájc, Hollandia, Anglia, Franciaország, majd Németország és Olaszország képes volt rá. Egyedül, illetve az olaszok francia segítséggel győzni tudtak. A lengyelek, a magyarok, a csehek vereséget szenvedtek. A szlovákok is, ám az ő mozgósítási képességük is csekély volt. A vereségeik nemzeti identitásuk alapvető részét képezik. Mivel pedig e harcot esetenként szomszédjaik, azaz egymás ellen is vívták, vereségeik velük szemben is megmaradtak nemzeti sérelemnek. A vereségek, s nyomukban a nemzeti kicsinység tudata pedig a nemzeti relativizmus legdurvább változatát gyökereztette meg értékrendjükben. Ennek értelmében kicsinyként a szomszédok ellen bármilyen hatalom támogatása indokolható. A támogatást elvi alapon elutasítókkal szemben pedig felhozható az érv: ők nem kínálnak semmiféle jövőt az egyébként önmagában gyenge, legyőzött nemzet számára. Az emberiesség, sőt akár az emberi jogok elveinek következetes érvényesítése a másik, az ellenséges, de legalábbis potenciálisan ellenséges szomszéd nemzetet segíti.

Viszont egy támogató nagyhatalom lehetőséget csillant meg a legalapvetőbb nemzeti cél, a kultúra, a nyelv legmagasabb szintre emeléséhez. Azaz a nemzeti identitás kifejlesztéséhez. Az ára – a nagyhatalom politikai rendszerének átvétele, és hatalmi igényeinek kiszolgálása[11] – még mindig kevesebbnek tűnik, mind a szomszéddal szembeni vereség. Az ugyanis éppen a nemzeti identitás legfontosabbnak tartott elemeit, a kultúrát és a nyelvet fenyegeti. A nemzeti identitás alapkérdéseiben megszülető megegyezés nyilvánvalóan átírná ezt a kalkulációt. Ám erre mindmáig nem voltak képesek a felek. Ha valamelyiküknek módjában állt, akkor inkább a kisebbségeiktől való félelmet választotta.[12] Így persze szuverenitásuk töredékeivel számolhattak csak. Ám ezt éppen ennek a magatartásnak köszönhetik. Csehszlovákiában, majd Szlovákiában a magyarok kisebbségbe került csoportjának alávetése és fokozatos felszámolása fontosabb célkitűzéssé vált, mint a magyarokkal és persze több hasonló közép-európai nemzettel történő összefogás, és általa a nagyhatalmi státus és a nemzeti szuverenitás megtartása.

A kockázat lényegét saját nyilvánosságuk felé abban láttatták, hogy a felek ismét területi igénnyel lépnek fel a másikkal szemben, majd annak sikere után nemzetileg elnyomják az oda került szlovákokat, illetve a magyarokat. Ezért be kell biztosítani magukat. A határokat stratégiai szempontok alapján kell kikényszeríteni, mit sem törődve az ott lakók akaratával. Stratégiai szempontok alapján, hogy a következő összecsapás során előnyösebb helyzetben legyenek. Ha pedig más nemzetiségűeket a saját hatalmuk alá sikerült vonniuk, akkor azok nemzeti identitásának gyengítése s felszámolása megkezdődik. A terület uralása az elsőrendű. Az embereket az terület uralásának eszközeivé kell tenni. Tehát olyanná, hogy megfeleljen ennek a szempontnak.[13]

Ezen a ponton válik a nemzeti identitás agresszív kulturális összetevője önmagát fenntartó erővé. Amennyiben ugyanis az ember nemzeti szabadsága válna normává, akkor a nemzeti elnyomás egész rendszere inogna meg, arra pedig az állam eszmei alapja, sok ember egzisztenciája, valamint a polgárok nagy részének nemzeti identitása épül.

A mi két nemzetünk értékrendjében nyilvánvalóan jelentős változásokat eredményezne, ha az ember szabadságát nemzeti szabadságaként is látnák. Persze abban az esetben a polgári összetartás jellegének is változnia kellene. Akkor pedig az államnak a polgári szabadság korábbi tartalmának elemeivel összeillesztve a polgárok nemzeti szabadságát is biztosítania és védelmeznie kell. Ahhoz pedig, hogy a különbözőek közös politikai közösséget alkossanak, a többi különféleségeikhez hasonlóan nemzeti identitásuk fejlődéséhez is a lehető legjobb feltételeket kínálja.

A különutasság látszólag természetes, az felel meg a nemzeti identitás természetének. A nacionalizmus eszméje valóban tartalmazza a nemzeti szuverenitás célját. Ám a mai szuverenitás már jócskán különbözik a Jean Bodin által megfogalmazottól. De nemcsak az évszázados fejlődés az egyetlen különbség. Hanem hogy a közép-európai kis államok szuverenitása Jean Bodin óta sem érte el az általa megfogalmazott kritériumokat, sőt. A térség folyamatosan külső befolyás alatt állt, leszámítva azt az időszakot, amikor egységes volt. Ekkor viszont egymás rovására terjesztették hatalmukat az itt élő kis nemzetek. Majd államuk felbomlasztása után is ezt folytatták, csak immár a térség felett dominanciára törekvő nagyhatalmakat kiszolgálva.

Az igazodás manőverei, a nagyhatalmi kiszolgálás taktikái a szuverenitás illúzióját keltik. Sőt, lehetővé teszik, hogy a nemzeti nyilvánosságban a szuverenitás illúzióját keltsék. A szuverenitás tartalma így azonban az állandó szolgálatkészség, majd árulás, átállás és újabb átállás lesz. Ezt magyarázza a fősodratú történelemértelmezés, ami persze viselkedésmintaként a hazai politikai életet is átitatja. A nemzeti nagyság így nem a függetlenség, hanem a függetlenség nevébe csomagolt nagyhatalmi függés és e függés váltogatása az egyes vezetői csoportok vélt érdekei szerint. A domináns nagyhatalom vezetésében történő változások, vagy az átállás az egyik nagyhatalomtól a másikhoz egyben a kis ország vezetői csoportjainak hatalmi harcát is alapjaiban befolyásolja. Ugyanis általában váltáskor számolnak le egymással. A köztük folyó vita is javarészt arról szól, melyik nagyhatalom, vagy az éppen domináns melyik vezetőcsoportjához kötődjön. Aki a hatalomhoz jutókra tesz, az általában maga is hatalomra jut, és hatalmon marad. Aki a vesztesekre, az veszít. A kis állam belső hatalmi viszonyairól ugyanis a nagyok döntenek. Emiatt fontos oly nagyon, hogy a szomszédjaikkal szembeni nemzeti győzelmeiket mutathassák fel a saját közvéleményüknek. Egyébként csak annyi volna látható, hogy a valóságban szuverenitás helyett az erősek érdekeit szolgálják. Azt pedig mással aligha tudják megindokolni, mint a szomszéd nemzet feletti győzelemmel. Ám egy feloldhatatlan ellentmondásba sodorják magukat ezzel a nemzeti startégiával: gyengék és kicsik önmagukban, de akivel együtt erősek lehetnének, éppen azok ellen küzdve teszik őket és magukat a nagyok kiszolgálóivá.

Közben elmerülnek a taktikai manőverek végtelen sorában, ahol bárkiből lehet barát és ellenség, méghozzá hol ez, hol az. Ebben a rendben nem lehet biztonság és állandóság. Akár mindegyik választás után. Az erősektől való függés világában ugyanis a függés egyben beavatkozást is jelent. Továbbá nem egy olyan állam létezik, amely többnyelvű, többkultúrájú, ám polgárai mégis egy politikai közösséget alkotnak. És az ilyen államok száma megnőtt az elmúlt száz évben.

A különutasság tehát nem meghatározó eleme a nemzeti identitásnak. Csak az egyik válfaja ilyen. De Közép-Európában kétségkívül ez dominál. Ám ez nem jelenti, hogy ne változhatna. Amennyiben a térség lakosai, különösképen magyarok és szlovákok, szeretnének megszabadulni nemzeti kicsinységüktől, együtt megtehetik. Külön-külön nem. A magyar–szlovák megbékélés e felfogás legfontosabb elemét venné el. Az eddigi fenntartása egyben a nemzet elitek általi uralását is fenntartaná. A kicsik jövője ugyanis nagyobb mértékben függ vezetőiktől, mint a nép erejétől.

Ám miként lehet megteremteni az összetartozás tudatát és állapotát, amikor a múltban a felek kölcsönösen megpróbálták a nemzeti megsemmisülés szélére sodorni egymást?[14] Sőt mi több, nemzeti harcaik mély gyökeret eresztettek hagyományvilágukban. E harcok és a hozzájuk kötődő nemzeti relativizmus ma is fontos pillérje nemzeti identitásuknak.

A plurális társadalom nemzetileg is plurálissá akkor válhat, ha a nemzeti többféleség a társadalom egésze számára jobb, mint annak elnyomása. Hasonlóképpen a pluralizmus egyéb formáihoz. Ám a nemzeti identitás komplex volta és politikai erejének figyelembevétele nélkül aligha válhat inspirálóvá. Komplexitása okán akkor működne a korábbi állapotnál jobban, ha az ember mentális adottságainak minden fontos területén, mind racionális, mind érzelmi világában gazdagítónak látná és érzné a másik nemzeti sajátosságait. Politikai közösséggé pedig akkor válhatnának, ha átlátnák, hogy az összetartozásuk sokkal értékesebb a nemzeti ellenségességüknél. Majd nemcsak átlátnák, hanem át is élnék összetartozásukat.

A szlovák nemzet akkor sem lesz nagy, ha sikerül felszámolnia a magyar identitás zömét Szlovákiában. És a magyar nemzet sem válik naggyá, ha sikerül megtartania. Egymás elleni küzdelmük nem naggyá teszi őket, hanem kicsivé. Nagyok együtt, méghozzá a többi közép-európai nemzettel együtt lehetnek ma is. Ám ha valóban naggyá akarnak válni, kell hozzá még valami. Olyan cél, amely túlmutat e kis nemzetek közös erejénél. Olyan, amely a szélesebb világnak is kínál valami értékeset. Legalább két dolog lehet ez. Az egyiket az eredményeik jelenthetik. A másikat pedig összetartozásuk mintája. Ha új tartalommal tudják megtölteni eddigi konfliktus itatta viszonyukat, ha a homogénné tett nemzetállamnál jobb, szebb, hatékonyabb közösséggé építenék magukat, akkor ez nyilvánvalóan példává válna. Méghozzá nemcsak az állapot, hanem a 21. században végigvitt folyamat.

Az alkotmányos identitás, a politika elválasztása a kulturális identitástól annyiban is problematikus, hogy a politika kulturális döntéseket is hoz. Ezek során pedig előnyben részesít egyes kultúrákat és hátrányos helyzetet teremt mások számára. Különféle kulturális meggyőződésű embereknek gyakran más politikai preferenciáik vannak. Ezért kulturális értékrendjük befolyásolása gyakorlatilag az összes politikai szervezet fontos céljai közé tartozik. Politika és kultúra elválasztása legfeljebb abban jelenhet meg, hogy a felek az állam erőszakszerveivel nem üldözik az ő kulturális értékrendjüktől és érzelemviláguktól eltérő irányultságokat.[15] Ám még ez alól is kivételt tesznek, méghozzá jó okkal. Ám mindez nem jelenti, hogy ne létezne kultúrpolitika célokkal és persze preferenciákkal. Ezek a célok pedig a társadalom plurális természetéből következően nem mindenki céljai, vagy legalábbis nem mindenki elsőrendű céljai. Azaz lesznek, akik ugyan maguk sem nem akarják az állam erőszakszervei révén büntetni a magukétól eltérő kulturális értékeket sajátjuknak vallókat, ám mégsem kapnak egyenlő kulturális esélyt az adott kormányzattól. A helyzet mögött rejlő módszertani probléma abban az ismert tételben áll, hogy az ember társadalmi életének egyetlen területe sem választható el maradéktalanul semelyik másiktól. Gondolatilag a szellemi absztrakció segítségével ez persze megcselekedhető. Ám a valóság összetettebb. Az emberi sokféleség nyilvánvalóan megjelenik az egész emberben, mind abban, ami alkotja. Az elemzés nyomán külön-külön is elgondolhatóak. Ám megfeledkezni összetartozásokról, arról, hogy mindezek együtt az ember, olyan társadalomképet teremtenek, amelyikből azt kell eltávolítani, mitől elvonatkoztattak. Nem az elvonatkoztatás hiányosságait.

A logikai hiba politikai hibává nőhet, s ez nemegyszer történt meg a modern történelemben. Nemzetek megbékélésénél éppen ezért nem szabadna ismét elkövetni. Magyarok és szlovákok nemzeti identitásának mindegyik fontos elemét számba kell venni hozzá, és jobb megoldást kell kínálnia reájuk, mint amilyet az eddigi ellenségesség nyújt. Méghozzá mind egyenként, mind egymással összefüggő rendszerként. Ha pedig ebből egy új kulturális tér nyílik, olyan, amely képességeivel és lehetőségeivel tágabb, szebb és jobb a mainál, akkor a térség nemcsak önmagáért emelkedhet, hanem másoknak is példát kínálhat.

Közép-Európában eddig magáért, a saját súlyáért, erejéért és általa a szabadságáért fogalmaztak meg elképzeléseket a térség összefogásáról. Ám ha ma a globális verseny idején kívánja elérni minezt, akkor többet kell maga elé tűznie.

Irodalom

Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. In Bibó István: Válogatott tanulmányok, Második kötet 1945–1949. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1986.

Coudenhove-Calergi, Richard: Páneurópa. In Szénási Éva (szerk.): Elméletek az európai egységről II. Budapest, L’Harmattan, Zsigmond Király Főiskola, 2004.

Csonka Ákos: Krajniak: mi, szlovákok nem szenvedtünk az ezeréves magyar elnyomás alatt, hanem államalkotó nemzetként alakítottuk Nagy-Magyarország történelmét. Felvidék.ma, 2021.09.02.

Fichte, Johann Gottlieb: Beszédek a német nemzethez. Tizenegyedik beszéd. In Bretter Zoltán (szerk.): Eszmék a politikában. A nacionalizmus. Pécs, Tanulmány Kiadó, 1995.

Kedourie, Elie: Nationalism. Oxford, Blacwell Publishers Ltd., 2000.

McMahan, Jeff: The Limits of National Partiality. In Mc.Kim, Robert – McMahan, Jeff (eds.): The Morality of Nationalism. New York – Oxford, Oxford University Press, 1997.

Rawls, John: Political Liberalism. Columbia University Press, 1993.

Rzeczpolita: Szef słowackiego MSZ: Nasz były premier jest głównym adwokatem Putina. Stracił rozum Szef słowackiego MSZ Rastislav Káčer o pomocy Ukrainie, węgierskiej traumie po Trianon, euro, polskich sukcesach. 16.10.2022.

Rövid URL
ID5724
Módosítás dátuma2022. november 22.

Sajtó, televízió, rádió, internet. Részletek a szlovákiai magyarok 2021-es médiafogyasztásáról

Mielőtt belekezdenék a címben említett részletek taglalásába, úgy gondolom, magyarázattal tartozom, miért gondoltam fontosnak felhívni arra a figyelmet, hogy itt a részletekről lesz szó. Nos,...
Bővebben

Részletek

Mielőtt belekezdenék a címben említett részletek taglalásába, úgy gondolom, magyarázattal tartozom, miért gondoltam fontosnak felhívni arra a figyelmet, hogy itt a részletekről lesz szó. Nos, azért, mert egy másik tanulmányban (Lampl 2022), amely a szlovákiai magyarok médiafogyasztásának elmúlt ötven évéről szól, röviden ismertettem ugyan a témába vágó legújabb kutatás (Mrva 2021)[1] adatait is, viszont a kiszabott terjedelem épp a részletek bemutatását nem tette lehetővé. Ezt szeretnem most (részben) pótolni.

2021-ben a válaszadók 94 százaléka nézett tévét. 81,4 százalék naponta, ebből a legtöbben (29,1%) naponta három óránál tovább, minden negyedik 1-2 órát, s csaknem ugyanannyian (21,6%) 2-3 órát. Napi egy óránál kevesebbet 6,8 százalék nézte a televíziót. A többiek (13%) ennél ritkábban.

Rádiót a megkérdezettek 84 százaléka hallgatott. 61,9 százalék naponta hallgatta, ebből a legtöbben napi 1-2 órát (21,7%), 2 óránál többet 25,7 százalék, ennél kevesebbet pedig 14,5 százalék. Heti vagy havi szinten csaknem minden ötödik válaszadó rádiózott.

Nyomtatott sajtót 76 százalék olvasott, mégpedig 14,6 százalék naponta, a legtöbben, vagyis 20 százalék hetente többször, 8,6 százalék hetente egyszer, 13,6 százalék havonta többször, 3,6 százalék havonta egyszer, 15,5 százalék pedig ritkábban, mint havonta.

Internetes hírportálokat 71 százalék olvasott, a legtöbben, minden harmadik (32,3%), naponta.

Ami tehát a médiatípusokat illeti (nyomtatott sajtó, televízió, rádió, internetes hírportál), az elmúlt ötven évhez hasonlóan most is a televízió élvez elsőséget, hiszen a megkérdezettek 94 százaléka nézi. 84 százalékos hallgatottsággal a rádió áll a második helyen, majd a nyomtatott sajtó következik (76% olvassa) és az internetes hírportálok (71% olvassa). Ha az egyes médiatípusok fogyasztásának napi gyakoriságát vesszük alapul, akkor is a tévé az első és a rádió a második (81,4% nézi, 61,9% hallgatja naponta), viszont e tekintetben az internetes hírportálok 32,3 százalékos napi olvasottsággal megelőzik a nyomtatott sajtót, amelyet a válaszadók 14,6 százaléka olvas naponta.

S egy érdekes adalék a sajtófogyasztáshoz: a korábbi évtizedekben elterjedt jelenség volt a különböző sajtótermékek előfizetése, hiszen így biztosított volt a kényelmes hozzáférés, főleg azokban az évtizedekben, amikor a kisebb településeken még nem voltak újságárusok. Az előfizetés ma is inkább a nyomtatott sajtóra jellemző, mégpedig tízszer jellemzőbb, mint az internetes hírportálokra. Az előfizetők azonban a megkérdezetteknek csak egy kis csoportját alkotják: 18,3 százalékuk fizet elő nyomtatott sajtóra, internetes előfizetéssel pedig 1,9 százalék rendelkezik.

Most pedig foglalkozzunk a beígért részletekkel, vagyis a konkrét sajtótermékek, tévécsatornák, rádiócsatornák és internetes hírportálok követésének mértékével, majd gyakoriságával. A kiindulópont mindig az, hogy az adott népességből hányan olvassák, nézik, hallgatják a konkrét médiát, mekkora a közönsége. Viszont az is fontos és érdekes információ, hogy ezt milyen gyakran teszik, hiszen létezhet média, amit sokan követnek, de ritkán, és lehet olyan, amit kevesebben, de gyakran. Minden média arra törekszik, hogy széles közönséggel rendelkezzen, s egyben olyannal, amely a lehető leggyakrabban követi. Egy média számára pedig az is fontos mutató, hogy a saját követői közül mekkora a törzsközönséget alkotók aránya, akiket ebben az elemzésben az adott médiát naponta követőkkel azonosítok (jelzem, ahol ez másképp van).

Kezdem a hozzám legközelebb álló médiával, a nyomtatott sajtóval.

1. A nyomtatott sajtó olvasása

A 2021-es kérdőívben összesen 13 szlovákiai magyar és szlovák nyomtatott sajtótermék volt felsorolva, ebből 9 napilap, 3 hetilap és egy havilap. A felsorolt napilapok közül a legtöbb válaszadó az Új Szót olvassa (57,9%). A többi napilap – vagyis a szlovák napilapok – olvasottsága ettől jócskán elmarad, hiszen még a legtöbb magyar olvasóval rendelkező szlovák napilapot, a Nový čast is csaknem 20 százalékkal kevesebben olvassák (39,6%), mint az Új Szót. A Nový čas után a legtöbben a Plus jeden deňt olvassák (28%), ezt követi a Pravda (22,5%), a Sme (20,5%), a Šport (18,2%), a Hospodárske noviny (16,7%), a Korzár (12,7%), a Denník N (9,9%). A hetilapok közül a legolvasottabb a Vasárnap (48,9%), a második legolvasottabb a Magyar 7 (21,7%), a harmadik a Csallóköz (18,8%). Az egyetlen feltüntetett havi magazint, az Új Nőt a válaszadók 29,4 százaléka olvassa.[2]

Összesítve a 13 sajtóterméket, olvasottságuk csökkenő sorrendjében tehát a következő eredményeket kapjuk: Új Szó (57,9%), Vasárnap (48,9%), Nový čas (39,6%), Új Nő (29,4%), Plus jeden deň (28%), Pravda (22,5%), Magyar 7 (21,7%), Sme (20,5%), Csallóköz (18,8%), Šport (18,2%), Hospodárske noviny (16,7%), Korzár (12,7%), Denník N (9,9%). Jól látható, hogy a napilapok közé beékelődnek a magyar nyelvű nem napilapok: a 13 sajtótermékből a Vasárnap a második legolvasottabb, az Új Nő a negyedik, a Magyar 7 a hetedik, a Csallóköz pedig a kilencedik legolvasottabb.

Ez egyben azt is jelenti, hogy a kérdőívben felsorolt nyomtatott sajtóból a szlovákiai magyarok már hagyományosan a magyar nyelvűt preferálják. De szlovák sajtót is olvasnak, nem is kevesen, s nem is ritkán, ám a nyomtatott szlovák sajtó nemcsak az olvasók számában, hanem az olvasás gyakoriságában is elmarad a nyomtatott magyar sajtótól. Jól szemlélteti ezt az 1. táblázat. Itt nemcsak az egyes sajtótermékeket látjuk fentebb ismertetett olvasottságuk csökkenő sorrendjében (2. oszlop), hanem további három mutatót is, amelyek az olvasás gyakoriságára, rendszerességére utalnak. Abból a kézenfekvő feltevésből kiindulva, hogy minél gyakrabban olvas valaki egy lapot, annál rendszeresebb olvasó, a napilapok esetében a napi olvasást, a hetilapoknál a heti legalább egyszeri és annál gyakoribb olvasást, a havi folyóirat esetében pedig a havi legalább egyszeri és annál gyakoribb olvasást tekintem rendszeresnek. Ennek megfelelően a 3. oszlopban azt tüntetem fel, hogy az összes megkérdezett közül hányan olvassák az egyes lapokat a fenti gyakorisággal, tehát rendszeresen. A 4. oszlopban viszont az látható, hogy nem az összes megkérdezett közül, hanem csak azok közül, akik az adott lapot olvassák, mekkora a legrendszeresebben olvasók, a mondhatni leghűségesebbek, más szóval törzsolvasók aránya. Az 5. oszlopban feltüntetett mutató, az olvasás gyakoriságának átlaga is az olvasás rendszerességéről árulkodik. Ennek értéke 1 (naponta olvassa) és 6 (ritkábban, mint havonta olvassa) között mozoghat. Tehát minél magasabb az átlag, annál ritkább, rendszertelenebb az olvasás.

1. táblázat. A sajtó olvasottsága

Mit mutatnak ezek az adatok?

Az Új Szó nemcsak hogy a legnagyobb olvasottságnak örvend (57,9%), hanem a legrendszeresebbnek is, hiszen a napilapok közül a legtöbben olvassák naponta: egyrészt az összes válaszadó 12,9 százaléka, másrészt pedig az Új Szó saját olvasóinak 22,3 százaléka. Olvasottságának átlaga is jelzi, hogy a leggyakrabban olvasott napilap, hiszen ez a legalacsonyabb átlag, ami egyébként a heti egyszeri és havonta többszöri olvasás közötti tartománynak felel meg (3,42). Újfent láthatjuk, hogy a szlovák napilapokat nemcsak kevesebben, hanem mindegyik mutató szerint ritkábban is olvassák. Olvasottságuk átlaga a havonta többszöri és a havonta egyszeri olvasás tartományában mozog, s e mutató szerint a Šport (4,17) és a Nový čas (4,23) a leggyakrabban olvasott szlovák napilapok. Ami pedig a napi olvasók arányát illeti, a szlovák napilapok közül a Nový čast (3,8%), Smet (2,2%), Plus jeden deňt (1,6%) és a Športot (1,5%) olvassák a legtöbben. A legnagyobb törzsolvasói tábora a Smenek (10,5%), a Nový časnak (9,6%) és a Športnak (8,5%) van.

A Vasárnap a rendszeres olvasottság tekintetében is kiemelkedik a hetilapok közül, hiszen több mint minden ötödik megkérdezett (22,3%), valamint a saját olvasóinak majdhogynem a fele (45,5%) legalább hetente egyszer vagy többször olvassa. Ilyen gyakorisággal a Magyar 7-et 5,3 százalék, a Csallóközt 2,3 százalék olvassa, ami pedig saját olvasóikat illeti, a Magyar 7-et minden negyedik (24,4%), a Csallóközt több mint minden tizedik (12,6%) olvasója veszi kézbe legalább hetente egyszer. Emellett a Vasárnap olvasottságának átlaga (3,97) a heti egyszeritől a havonta többszöri tartományba esik, a másik két hetilapra pedig a havonta többszöri és a havonta egyszeri tartományba eső olvasás jellemző (Magyar 7 – 4,56 és Csallóköz – 4,93).

Az Új Nő havi folyóiratot a megkérdezettek 16,8 százaléka olvassa havonta legalább egyszer vagy többször, valamint 57,5 százalékos törzsolvasói tábora van (ebből 17,8 százalék havonta egyszer, 18,1% havonta többször, 12,2% hetente egyszer, 6,3 százalék hetente többször, 3,1 százalék pedig naponta olvassa). Olvasottságának átlaga a havonta többszöri és a havonta egyszeri tartományba esik (4,69).

2. Televíziónézés

A 2021-es kérdőívben 31 tévécsatorna szerepelt, ebből 12 szlovák és 19 magyarországi. Nézzük meg először, hogy az összes megkérdezettből hányan nézik őket.

A hazai tévécsatornák nézettségi sorrendje a következő: Markíza (81,5%), Joj (73,1%), WAU (65,6%), Szlovák televízió magyar adása (57,8%), STV Jednotka (51,7%), Doma (50,9%), Dajto (49,6%), Jojko (47,4%), STV Trojka (45,1%), Plus (36,8%), TA3 (32,9%), STV Dvojka (30,1%). A legnagyobb nézettségnek tehát a Markíza örvend, legkevesebben az STV Dvojkát nézik.

Most pedig lássuk, milyen a magyarországi tévék nézettségi sorrendje: RTL Klub (77,1%), TV2 (76,1%), Cool TV (69%), Duna World (65,3%), Hír TV (61%), Duna TV (57%), RTL+ (55,1%), RTL II (52%), M1 (49,5%), ATV (49,1%), Super TV (48,9%), Viasat3 (42,7%), M4 Sport (41,5%), RTL Gold (41,4%), Film+ (37,3%), Viasat6 (33,9%), M2 (32,4%), PRIME (32,3%), M5 (25,8%). A legtöbben az RTL Klubot és a TV2-t, legkevesebben az M5-öt preferálják.

Most pedig összesítsük a hazai és a magyarországi tévék nézettségét, csökkenő sorrendben (az áttekinthetőség kedvéért a magyarországi adók dőlt betűvel):

Markíza (81,5%), RTL Klub (77,1%), TV2 (76,1%), Joj (73,1%), Cool TV (69%), WAU (65,6%), Duna World (65,3%), Hír TV (61%), Szlovák televízió magyar adása (57,8%), Duna TV (57%), RTL+ (55,1%),RTL II (52%), STV Jednotka (51,7%), Doma (50,9%), Dajto (49,6%), M1 (49,5%), ATV (49,1%), Super TV (48,9%), Jojko (47,4%), STV Trojka (45,1%), Viasat3 (42,7%), M4 Sport (41,5%), RTL Gold (41,4%), Film+ (37,3%), Plus (36,8%), Viasat6 (33,9%), TA3 (32,9%), M2 (32,4%), PRIME (32,3%), STV Dvojka (30,1%), M5 (25,8%).

Összesítve: a szlovák Markízát nézik a legtöbben (81,5%). A második és harmadik legnézettebb televíziók magyarországiak, mégpedig az RTL Klub (77,1%) és a TV2 (76,1%), amelyek fennállásuk óta eddig mindig megelőzték a Markízát, és a szlovákiai magyarok által legnézettebb televíziók voltak (főleg az RTL Klub). A sorban az előkelő kilencedik helyet foglalja el a Szlovák televízió magyar adása (57,8%), ami meglepetés, hiszen a korábbi években folyamatosan jóval alacsonyabb nézettséggel rendelkezett.

Ha összehasonlítjuk a szlovák és magyarországi tévék nézettségét, akkor látható, hogy a hazai televíziók nézőinek aránya 81,5% és 30,1% között mozog, a magyarországi televíziók nézettségének intervalluma pedig 77,1% és 25,8% között van, Viszont ez az intervallum a 19 magyarországi tévéadóra vonatkozik. Ha csak az első 12 legnézettebb magyar tévét hasonlítjuk össze a 12 szlovák adóval, akkor ezen magyarországi adók nézettségének intervalluma 77,1% és 42,7% között mozog. Ez arra utal, hogy a legnézettebb 12 magyarországi tévét egészbe véve többen nézik, mint a 12 szlovák csatornát.

A következőkben azt nézzük meg, hogy az összes válaszadó közül mekkora az adott tévécsatornát a leggyakrabban, vagyis naponta nézők aránya. A szlovák tévécsatornákra vonatkozólag ezt a 2. táblázat 3. oszlopa mutatja. Látható, hogy az első öt legnézettebb csatorna – Markíza, Joj, WAU, Szlovák televízió magyar adása, STV Jednotka – egyben a naponta legnézettebb csatorna is. Viszont a nézettségi sorrend és a napi nézettségi sorrend nem minden esetben fedi egymást, például a kilencedik legnézettebb STV Trojkának van a hatodik legmagasabb napi nézettsége. Naponta a legkevesebben az STV Dvojkát nézik (1,5%).

Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy nem az összes megkérdezett, hanem csak az adott tévécsatornát nézők közül hányan nézik naponta ezt a csatornát, vagyis mekkora a törzsnézők aránya (4. oszlop), s ezt hasonlítjuk össze az adott csatorna nézettségével, a négy legnézettebb csatorna akkor is megőrzi a vezető szerepét. Vagyis a megkérdezettek 81,5 százaléka nézi a Markízát, s azok közül, akik nézik, 35,1 százalék a törzsnéző. A Markíza nézésének rendszerességéről árulkodik a 2,57-es átlag is (5. oszlop), amely a heti többszöri és a heti egyszeri tévézés tartományába esik. A számunkra különösen érdekes, a szlovákiai magyarokról magyar nyelven sugárzó Szlovák TV magyar adását illetően jó látni, hogy a Markízát, Jojt és WAU-t, vagyis ezeket az ízig-vérig kereskedelmi csatornákat követően törzsnézettség tekintetében is a negyedik hazai csatorna, hiszen minden negyedik nézője naponta követi. A nézettség átlagát (3,03) tekintve pedig az ötödik helyen áll: követi a Markízát, Jojt, WAU-t és az átlag szerint a Markízával azonos tartományban elhelyezkedő STV Jednotkát, amúgy pedig a heti egyszeri átlagos nézettség jellemző rá. A többi csatorna átlagos nézettsége pedig a heti egyszeri és havi többszöri, vagy annál ritkább követés tartományába esik. A legkisebb törzsnézettséggel a Plus rendelkezik (5%).

2. táblázat. A szlovákiai tévék nézettsége

Hasonlóképpen vegyük szemügyre a magyarországi tévéket is (3. táblázat). Itt nagyobb az eltérés a nézettség és a napi nézettség között, mint amit a szlovák tévéknél tapasztaltunk. A két legnézettebb televízió, az RTL Klub és a TV2 egyben a naponta legnézettebb televíziók, de a harmadik legnézettebb csatorna, a Cool TV napi nézettségben csak a negyedik, mert napi nézettség tekintetében a harmadik helyen megelőzi az egyébként ötödik legnézettebb Hír TV. Az ötödik-hatodik legmagasabb napi nézettségnek pedig a hetedik legnézettebb RTL+ örvend és a Super TV2 (mindkettő 11,7%) amely a tizenegyedik legnézettebb televízió. A Duna World pedig, amely a negyedik legnézettebb televízió, napi nézettség tekintetében csak a hetedik helyen áll. A legalacsonyabb napi nézettségű magyarországi csatorna az M5 (1,9%).

Ha a törzsnézők arányát hasonlítjuk össze az adott csatorna nézettségével, akkor az RTL Klub az első és a TV2 a második, viszont a harmadik legnézettebb Cool TV-t újfent megelőzi a Hír TV és a Super TV2. A negyedik legnézettebb televízió, a Duna World pedig törzsnézettség tekintetében a tizenegyedik helyre csúszik. A legkisebb törzsnézettségű tévé az M2 (6,3%).

A nézettség átlaga is alátámasztja, hogy az RTL Klub és a TV2 a szlovákiai magyarok listavezető televíziói, hiszen a heti többszöri és a heti egyszeri nézettség közti tartomány jellemző rájuk (ebből is inkább a heti többszöri követés). Hetente egyszeri követés mutatkozik a Hír TV és a Viasat 6 esetében. A többi televízió nézettségének átlaga ennél ritkább, a hetente egyszeritől a havonta többszöri tartományba esik. Mindent egybevetve az RTL Klub és a TV2 a legpreferáltabb magyarországi televíziók, ám a többi csatorna nézettsége is magas.

3. táblázat. A magyarországi tévék nézettsége

Most pedig hasonlítsuk össze a magyarországi és a hazai tévék napi nézettségének és törzsnézettségének adatait.

Ami a napi nézettséget illeti, a szlovákiai tévéké 28,6 és 1,5 százalék között mozog, a magyarországiaké 32,1 és 1,9 százalék között. Vagyis a magyarországi csatornákat enyhén többen nézik naponta, mint a szlovákiai csatornákat. A legnézettebb szlovák adó, a Markíza napi nézettsége 28,6 százalék, a legnézettebb magyarországi csatorna, az RTL Klub napi nézettsége 32,1 százalék. A 12 szlovákiai tévécsatornával összehasonlítva az első 12 naponta legnézettebb magyar csatornát, az utóbbiak esetében 6,4 százalékos a legalacsonyabb napi nézettség (ATV), a szlovák sereghajtó, az STV Dvojka 1,5 százalékos napi nézettségéhez képest.

És a törzsnézettség? Elmondhatjuk, hogy a szlovák tévéké 35,1 és 5 százalék között mozog, a magyarországiaké 41,6 és 6,3 százalék között. Ez még inkább kitűnik, ha csak a legnézettebb tévéket hasonlítjuk össze. A Markíza törzsnézettsége 35,1 százalék, az RTL Klub törzsnézettsége 41,6 százalék. S ha összehasonlítjuk az első 12 legmagasabb törzsnézettségű magyarországi tévét a 12 szlovákiai tévécsatornával, akkor a magyarországi tévék törzsnézettségi intervalluma 41,6 és 16,5 százalék. Vagyis a szlovák tévéknek szűkebb a törzsnézői táboruk, mint a magyarországi tévékének.

Most pedig összesítsük a szlovák és a magyarországi tévék napi nézettségének és törzsnézettségének sorrendjét (a magyarországi adók újfent dőlt betűvel).

A napi nézettség szerinti csökkenő sorrend: RTL Klub (32,1%), Markíza (28,6%), TV2 (27,5%), Joj (20,5%), Hír TV (18,6%), WAU (17,9%), Cool TV (15,7%), Szlovák televízió magyar adása (14,2%), Super TV2 (11,7%), RTL+ (11,7%), Duna World (11,4%), Duna TV (10,7%), M1 (10,7%), RTL II (9,6%), M4 Sport (8,7%), STV Jednotka (6,7%), ATV (6,4%), STV Trojka (6,4%), RTL Gold (6,3%), Film+ (6,2%), Doma (5,3%), Viasat3 (5,2%), Dajto (4,4%), TA3 (2,9%), Viasat6 (2,6%), PRIME (2,7%), M2 (2,1%), M5 (1,9%), Plus (1,8%), STV Dvojka (1,5%).

A törzsnézettség szerinti csökkenő sorrend: RTL Klub (41,6%), TV2 (36,1%), Markíza (35,1%), Hír TV (30,4%), Joj (28,1%), WAU (27,3%), Szlovák televízió magyar adása (24,5%), Super TV2 (23,9%), Cool TV (22,7%), M1 (21,5%), RTL6 (21,2%), M4 sport (21%), Duna TV (18,7%), RTL II (18,5%), Duna World (17,4%), Film+ (16,5%), RTL Gold (15,1%), STV Trojka (14,1%), ATV és STV Jednotka (mindkettő 12,9%), Viasat3 (12,3%), Jojko (10,6%), Doma (10,5%), Dajto (8,9%), TA3 (8,7%), PRIME (8,3%), Viasat6 (7,6%), M5 (7,5%), M2 (6,3%), STV Dvojka (5,1%) és Plus (5%).

Akárhonnan nézzük, egészében véve elmondható, hogy a szlovákiai magyarok többet és gyakrabban nézik a magyarországi tévét, mint a hazait. A korábbi évtizedekhez hasonlóan továbbra is előnyt élveznek a kereskedelmi tévék, és a listavezető magyarországi és szlovákiai csatornák preferenciája is stabilnak látszik azzal a kivétellel, hogy jelen adatok szerint a Markízát többen nézik, mint az RTL Klubot, holott eddig mindig fordítva volt.

3. Rádióhallgatás

A 2021-es kérdőívben 20 rádiócsatorna szerepelt, ebből 13 szlovákiai és 7 magyarországi (a 4. táblázatban együtt tüntetem fel őket). A sajtóolvasáshoz és a tévénézéshez hasonló elemzési logikát alkalmazva előbb azt nézzük meg, hányan hallgatják az egyes rádiókat (a magyarországi rádiók dőlt betűvel).

A legtöbben a hazai Rádio Exprest hallgatják (58,6%), majd a Retro rádiót (47,8%) és a Fun Rádiót (47,1%). Ezután a Petőfi (42,9%) és Kossuth (39,4%) rádiók következnek, utánuk a Rádió Jemné (39%), Rádio Vlna (37,3%) és a Rádio Slovensko (35,3%), majd kilencedikként a Szlovák rádió nemzetiségi adása, a Pátria rádió (33,4%), amely ezáltal a középmezőnyben helyezkedik el, a hatodik leghallgatottabb hazai rádióként. A többi rádió hallgatottsága csökkenő sorrendben a következő: Rádio FM (32,4%), Rádio Európa 2 (29,7%), Rádió 1 (28,9%), Dankó rádió (26,2%, Rádio Regina (23,3%), Bartók rádió (21,5%), Rádio Anténa Rock (21,1%), Magyar Katolikus Rádió (17,2%), Rádio Devín (14,9%), Rádio Best FM (11,7%) és Rádio Lumen (11,7%). Összesítve a legkevesebben a hazai Rádió Best FM-et és a Rádio Lument hallgatják (mindkettő 11,7%). A legkevésbé hallgatott magyarországi rádió pedig a Magyar Katolikus Rádió (17,2%).

A hazai rádiók hallgatottsága 58,6 és 11,7 százalék között mozog, a magyarországi rádióké 47,8 és 17,2 százalék között. Hallgatottságukat összehasonlítva tehát hazai rádió áll az élen, majd váltakoznak a hazai és a magyarországi rádiók, és a sort szlovák rádiók zárják.

A napi hallgatottság szerinti sorrendben (4. táblázat, 3. oszlop) a Rádio Expres és a Retro rádió „holtversenyben” áll az első helyen (13,6%), majd a Kossuth rádió (10,6%), Petőfi rádió (9,1%), Rádio Vlna (7,3%), Fun rádio (7%), Rádio Jemné (5,7%) és a Rádio 1 (5,1%) következnek. A többi rádiócsatorna napi hallgatottsága 5 százalék alatt mozog, némelyeknél elhanyagolható eltérésekkel. Napi szinten legkevesebben a Rádio Lument, a Rádio Best FM-et és a Rádio Devínt hallgatják (mindegyiket fél százalék), a magyarországi rádiók közül pedig a Magyar Katolikus Rádiót (3%), melynek napi hallgatottságával egy szinten van a Pátria rádió (3,3%) és a Dankó rádió (3,3%) napi hallgatottsága.

Összehasonlítva azt, hogy hányan hallgatják az egyes rádiókat azzal, hogy hányan hallgatják őket naponta, elmondható, hogy a két leghallgatottabb rádió, a Rádio Expres és a Retro rádió egyben a naponta legtöbbek által hallgatott rádiók is. De a többi rádiónál előfordulnak sorrendbeli eltérések, hiszen például az ötödik leghallgatottabb Kossuth rádió, a negyedik leghallgatottabb Petőfi rádió, valamint a hetedik leghallgatottabb Rádio Vlna megelőzik a harmadik leghallgatottabb rádiót, a Funt, amely napi hallgatottság tekintetében ezáltal lecsúszik a hatodik helyre. A szlovák rádiók napi hallgatottság intervalluma 13,6% és 0,5%, a magyarországi rádióké 10,6% és 3%.

Ami a törzshallgatókat illeti, a hallgatottsággal és a napi hallgatottsággal összehasonlítva más képet kapunk. A legtöbb törzshallgatóval a Retro rádió (28,2%) és a Kossuth rádió (26,8%) rendelkezik, csak ezután következik a Rádio Expres (23,3%), majd a Petőfi rádió (21,3%), a Rádio Vlna (19,5%), a Rádió 1 (18,1%), a Magyar Katolikus Rádió (17,3%), a Fun Rádio (14,8%), a Rádio Jemné (14,7%), a Rádio Európa 2 (14,5%) és a többi csatorna, amint az a táblázatban látható. A kilencedik leghallgatottabb rádiót, a Pátriát, minden tizedik hallgatója követi naponta (9,8%), ezzel a tizenharmadik legnagyobb törzshallgatói tábort tudhatja a magáénak. Hasonló törzshallgatósága van a Bartók rádiónak (9%), amely a magyarországi rádiók közül a legkisebb törzshallgatósággal rendelkezik. A szlovák adók közül ez a Rádio Regináról mondható el (2,6%). Összehasonlítva a szlovák és a magyarországi rádiók törzshallgatottságának intervallumát, az előbbi 23,3 és 2,6 százalék, az utóbbi 28,2 és 9 százalék között van.

Ha az átlagot vesszük alapul, az első tíz leghallgatottabb a Retro rádió, Rádio Expres és Petőfi rádió, Kossuth rádió, Rádió 1, Fun Rádio, Rádio Vlna, Rádio Jemné, Dankó rádió, Rádio Európa 2, a tizenegyedik pedig a Pátria rádió.

4. táblázat. A szlovákiai és magyarországi rádiók hallgatottsága

4. Az internetes hírportálok olvasása

2021-ben a megkérdezettek négyötöde (80,3%) rendelkezett internet-hozzáféréssel, minden ötödik (19,7%) nem. Ez összhangban van a szabadidejükben internetezők arányával (79%), vagyis azok, akiknek van internetjük, csekély kivételtől eltekintve használják is. Nem is keveset, hiszen az internetezők 82,6 százaléka naponta felkapcsolódik a világhálóra, mégpedig a következő gyakorisággal: 22,7 százalék kevesebb mint 1 órát, 20,4 százalék 1-2 órát, 26,2 százalék 2-3 órát, 13,4 százalék pedig több mint 3 órát. Emellett minden tizedik (10,4%) hetente többször, a többiek (7,4%) pedig ennél ritkábban interneteznek.

Az internetezés persze tág fogalom. A médiafogyasztás témájánál maradva számunkra elsősorban az internetes hírportálok követése érdekes, de a viszonyítás kedvéért nem árt felsorolni, hogy mennyit foglalkoznak a megkérdezettek a többi potenciális internetes tevékenységgel. A 5. táblázatban látható, hogy a kérdőívben felsorolt tíz tevékenység közül a videónézés (69,3%) és a zenehallgatás (64%) után épp az internetes újságok olvasása a leggyakoribb (61%).

5. táblázat. Internetes tevékenységek megoszlása (%)

Amikor pedig külön rákérdeztünk az internetes hírportálok olvasására, akkor még többen jelezték (71%), hogy olvassák őket, méghozzá minden harmadik válaszadó naponta (32,3%), 18,4 százalék hetente többször, 3,2 százalék hetente egyszer, 8,9 százalék havonta többször, 1,2 százalék havonta egyszer és 6,8 százalék ritkábban, mint havonta.

Most pedig a sajtó, televízió és rádió követésénél alkalmazott elemzési logikát folytatva először azt nézzük meg, hogy az összes megkérdezett közül hányan olvassák a konkrét hírportálokat.

A kérdőívben felsorolt 21 szlovák, 7 szlovákiai magyar és 12 magyarországi, vagyis összesen 40 hírportál olvasottságát a 6–8. táblázatokban külön-külön tüntetem fel, ezúttal is az olvasottság csökkenő sorrendjében.

A szlovák hírportálok közül az aktuality.sk (48,9%) a legolvasottabb, a szlovákiai magyar hírportálok közül az ujszo.sk (43,9%), a magyarországiak közül pedig a blikk.hu (30,3%). A szlovákiai hírportálok olvasottsága 48,9% és 4% között mozog, a hazai magyar hírportáloké 43,9% és 22,3% között, a magyarországi hírportáloké pedig 30,3% és 5,5% között. Ha csak az első hét szlovák hírportált nézzük és ezek olvasottságát hasonlítjuk össze a 7 hazai magyaréval, akkor a hetedik legolvasottabb szlovák hírportált (ta3.sk, 27%) többen olvassák, mint az utolsó legolvasottabb szlovákiai magyart (körkép.sk, 22,3%) és a második legolvasottabb magyarországit (origo.hu, 24%). Vagyis egészben véve a szlovák hírportálok a legolvasottabbak.

6. táblázat. A szlovák hírportálok olvasottsága (%)

8. táblázat. A magyarországi hírportálok olvasottsága (%)

Ha összesítjük a 40 hírportált, akkor olvasottságuk csökkenő sorrendjében a következő kép tárul elénk (9. táblázat, 1. oszlop): a két legolvasottabb hírportál az aktualikty.sk és az ujszo.sk, az előbbit csaknem minden második megkérdezett (48,9%), az utóbbit is a megkérdezettek több mint 40 százaléka olvassa (43,9%). A sorban következő 3–10. hírportálokat minden harmadik vagy csaknem minden harmadik válaszadó olvassa (34,3% és 30,3% között). Ezek között jelenik meg a szlovákiai magyar parameter.sk (31,2%) és a felvidek.ma (31,1%), melyeknek azonos mértékű az olvasottsága, valamint a legolvasottabb magyarországi hírportál, a blikk.hu (30,3%). A 11–23. helyen vannak azok a hírportálok, amelyek olvasottsága nem éri el a 30 százalékot, de 20% fölött mozog. Közülük a szlovákiai magyar hirek.sk olvasottsága közelít leginkább a 30 százalékhoz (28,8%). A bumm.sk-t (25,5%) és a ma7.sk-t (24,7%) minden negyedik megkérdezett olvassa, ehhez közelít az origo.hu (24%), hirado.hu (23,4%) és a körkép.sk (22,3%). Az ennél alacsonyabb olvasottsággal rendelkező hírportálok között hazai magyar már nem szerepel, viszont a 12 magyarországi hírportál kétharmada az olvasottságnak ebbe a tartományába esik. Ezek közül a 24. hu-t (20%) és az index.hu-t (19,5%) minden ötödik válaszadó olvassa, majd a 10 százalék feletti olvasottsággal rendelkező hvg.hu (16,6%), telex.hu (14,2%), 444.hu (12,4%), ripost.hu (10,7%) következnek. 10 százalék alatti olvasottsága van a pestisracok.hu (8,4%), mandiner.hu (7,2%) és a 888.hu (5,5%) hírportáloknak. Az utóbbi egyben a legkevésbé olvasott magyarországi hírportál, összesítve pedig a szlovák zemavek.sk (5%) és postoj.sk (4%) zárják a sort.

9. táblázat. A hírportálok összesített olvasottsága (a szlovákiai magyar hírportálok félkövér betűvel, a magyarországiak dőlt betűvel)

A 10. táblázatban azon kívül, hogy hányan olvassák az adott hírportált (3. oszlop), feltüntetem a naponta olvasók (4. oszlop) és a törzsolvasók (5. oszlop) arányát is. Ezekből az adatokból kiderül, hogy a legolvasottabb aktuality.sk-nak van egyben a legnagyobb napi látogatottsága (12,7%) és a második legnagyobb törzsolvasottsága (26%). A második legolvasottabb ujszo.sk egyben a harmadik naponta legolvasottabb (8,8%) és a negyedik legnagyobb törzsolvasói gárdával (20,1%) rendelkező hírportál. Viszont a hetedik legolvasottabb parameter.sk-nak van a második legtöbb napi olvasója (9,3%) és a legtöbb törzsolvasója (29,9%).

Csak a többi szlovákiai magyar portált nézve: a nyolcadik legolvasottabb felvidek.ma a naponta tizenötödik legolvasottabb (3,2%), a tizenegyedik legolvasottabb hirek.sk a kilencedik naponta legolvasottabb (4,3%), a tizenötödik legolvasottabb bumm.sk és a tizenhatodik legolvasottabb ma7. Sk a naponta huszonnegyedik (1,6%) és huszonkettedik (1,9%) legolvasottabb, a huszonegyedik legolvasottabb körkep.sk pedig a naponta huszadik legolvasottabb (2,5%) a felsorolt 40 hírportál közül.

A törzsolvasottság szerint a parameter.sk-t (29,9%) a szlovákiai magyar hírportálok közül az ujszo.sk (20,1%) követi, majd a hirek.sk (14,9%), körkép.sk (11,1%), felvidek.ma (10,2%), ma7 (7,9%), bumm.sk (6,4%).

10. táblázat. A hírportálok összesített napi és törzsolvasottsága

Végezetül nézzük az utolsó mutatót, az olvasottság átlagát. A 40 hírportál közül eszerint az aktuality.sk-t (2,97), a parameter.sk-t (3,13) és az ujszo.sk-t olvassák a leggyakrabban (3,27). Az aktuality.sk olvasottsága a naponta és heti egyszeri intervallumban a heti egyszeri olvasás felé közelít, a két szlovákiai magyar portál olvasottsága a heti egyszeri és a havi többszöri olvasás intervallumában van, de ugyancsak inkább a heti egyszeri olvasás felé tendál. A többi szlovákiai magyar hírportál olvasásának gyakorisága 3,67 és 3,94 között van, ami a heti egyszeri és havi többszöri olvasás között mozog, inkább a havi többszöri felé mutatva.

Irodalom

Lampl Zsuzsanna 2022. Ötven év a média bűvkörében, avagy a szlovákiai magyarok médiafogyasztása 1971–2021 között. Nyomdai előkészületben.

Felhasznált kutatási adatbázisok

Lampl Zsuzsanna 2001: A szlovákiai magyarok értékrendje (800 fős kvótás minta, intézményi háttér: Fórum Kisebbségkutató Intézet)

Lampl Zsuzsanna 2014: Asszimilációkutatás (3000 fő, Szociológiai és Demográfiai Kutatások Részlege, Fórum Kisebbségkutató Intézet)

Lampl Zsuzsanna 2015: Aktuális közérdekű kérdések (1000 fő, Szociológiai és Demográfiai Kutatások Részlege, Fórum Kisebbségkutató Intézet)

Mrva Marianna 2021: A szlovákiai magyarok kulturális részvétele és kulturális identitása (1000 fő, Szociológiai és Demográfiai Kutatások Részlege, Fórum Kisebbségkutató Intézet)

Rövid URL
ID5687
Módosítás dátuma2022. november 22.

A népbíróságtól az állambiztonsági szolgálatokig. Adalékok Varga Imre református püspök életpályájának a megítéléséhez

A téma kijelölése A szlovákiai magyar elitbe tartozó személyek életpályájának a feltárása fontos, de máig kevés eredményt felmutató feladata a történetírásnak. Magán- és közéleti tevékenységüket...
Bővebben

Részletek

A téma kijelölése

A szlovákiai magyar elitbe tartozó személyek életpályájának a feltárása fontos, de máig kevés eredményt felmutató feladata a történetírásnak. Magán- és közéleti tevékenységüket is dokumentáló életrajza csak keveseknek van (Szent-Ivány József,[1] Tost László[2] és Esterházy János mindenképpen ilyen, bár ez utóbbi magánéletétének bizonyos mozzanatait jótékony homályba vonja a szakirodalom[3]), de a részben feltárt életút sem számos. Az utóbbira példaként Törköly József, Major István, Palkovich Viktor, Kaiser Gyula, Peéry Rezső vagy Szalatnai Rezső említhető.

A felvidéki magyar egyházak amúgy is csak részlegesen kutatott történetének egyik hiányzó fejezetét a papi hierarchia fontosabb képviselőinek életpályája jelenti. Fischer-Colbrie Ágost kassai katolikus püspökről egyetemi szakdolgozat ugyan már készült, ám egy teljes igényű biográfia még várat magára.[4] Református püspökeink legtöbbje pedig maximum egy-egy rövidebb vagy hosszabb tanulmányt kapott, de teljes életrajzot senki. Még a legfontosabbak, például Balog Elemér vagy Pálóczi Czinke István sem. Érvényes ez az 1908-ban Györkén született és 1980-ban Kassán elhunyt Varga Imre református püspökre is, akiről máig nem született egyetlen tudományos igényű életrajzi írás sem.

Varga életpályája már csak azért is érdekes, mert a szlovákiai magyar értelmiség első generációjának képviselőjeként élete átíveli a felvidéki magyar történelem legfontosabb korszakait. Varga a sarlósok és prohászkások nemzedékének tagja volt, akik még a történelmi Magyarországon születettek, de már a masaryki Csehszlovákiában szocializálódtak, és akik fiatal felnőttként élték meg az első bécsi döntést. És bár életkoruk és felkészültségük révén a második világháborút követően nekik kellett volna a felvidéki magyar közösség élére állni, a szlovákiai magyarok háború utáni sorsa, a kollektív bűnösség bélyege, a lakosságcsere, a deportálások, a kommunista hatalomátvétel stb. következtében legtöbbjük elhagyni volt kénytelen szülőföldjét. Ha csak a Sarló vezetőinek névsorát nézzük, a Bajcsi Ildikó által táblázatba sorolt 14 személyből (Balogh Edgár, Brogyányi Kálmán, Csáder Mihály, Ludwig Aurél, Peéry Rezső, Terebessy János, Dobossy László, Horváth Ferenc, Dobossy Imre, Morvay Gyula, Szalatnai Rezső, Jócsik Lajos, Boross Zoltán, Vass László)[5] 1945/1948 után egyedül Csáder Mihály maradt a Felvidéken, a többiek (többnyire kényszerűen) Magyarországra települtek át, de volt, aki az USA-ban és akadt, aki Németországban fejezte be pályafutását. Varga tehát a kivételek közé tartozott, hiszen – bár 1945-ben közel került ahhoz, hogy elüldözzék – ő itt maradt, és Szlovákiában élte le életét és futott be teljes életpályát.

A teológiát Sárospatakon, Losoncon és Halléban tanuló Varga ugyan Munkácson kezdte meg lelkészi pályáját, ám életének meghatározó helyszíne az akkor még erősen magyar és (a katolikusok számbeli többsége ellenére) meghatározóan református lelkületű Rimaszombat volt. Ide 1931-ben, került, amikor is az ott szolgáló Péter Mihály püspök mellé hívták meg másodlelkésznek. Megválasztását a gyülekezeten belül heves, olykor az jó ízlést meghaladó viták és indulatok kísérték, ami persze nem annyira az ő személyének, mint inkább Péter Mihály püspöknek szólt.[6] A vele elégedetlen ellenpárt ugyanis Szakall János özörényi lelkészt szerette volna második lelkésznek, de végül a püspök támogatói kerültek többségbe.[7]

Varga lelkészi tevékenysége mellett (Péter Mihály korai halálát követően első lelkésszé lépett elő) 1938-ig a losonci teológián is tanított, 1936-tól pedig a Református Összefogás című belmissziós lapot szerkesztette.[8] Szerteágazó tevékenységének és kitűnő szónoki vénájának köszönhetően pedig gyorsan a rimaszombati és a gömöri közélet megbecsült és elismert tagjává vált.

Bár a jelen tanulmány tárgyát képező népbírósági per miatt 1945 után rövid időre megbicsaklott a karrierje, az ’50-es években meglepően gyorsan felért pályája csúcsára. Miután ugyanis az 1950-es évek elején az 1939-től a szlovákiai református egyházra rákényszerített szlovák vezetés, az ún. szervezőbizottság uralma megszűnt, az egyház új alkotmányt kapott, és sor került az újjászervezésére. Ennek során pedig 1953-ban talán sokak számára meglepő módon az akkor 48 éves Vargát választották meg a Szlovenszkói Református Keresztyén Egyház püspökévé. Varga 27 éven keresztül vezette egyházát, amely idő alatt – későbbi utódja, Fazekas László értékelése szerint – „felkészültsége, bölcsessége, egyházkormányzói talentuma, de a szolgálatban ellentmondást nem tűrő keménysége és pontossága is hozzájárult ahhoz, hogy nemcsak az egyházban és az országban, de külföldön is tekintélyre tegyen szert”.[9] Ez utóbbi szavak arra utalnak, hogy Varga a nemzetközi protestáns életben is fontos szerepet töltött be, részt vett a korszak szinte valamennyi nagy protestáns világrendezvényén, és 1959-től a Református Világszövetség alelnöki tisztségét is betöltötte.

Varga életpályája kutatásának lehetséges forrásai

Varga Imre életpályájának az értékelése, pontosabban az értékelés hiánya szorosan összefügg a szlovákiai református egyház történetének a feltárásával, illetve az egyházi levéltárának a kutatók előtt máig késlekedő megnyitásával. Mivel az egyház komáromi levéltára nem csupán rendezetlen, hanem a külső kutatók számára gyakorlatilag elérhetetlen, és jelenleg a belső szándék sem látszik mindennek a megváltoztatására, az egyház története, közte Varga életpályájának a feltárása bizonyára továbbra is késlekedni fog. Ám vannak olyan forráscsoportok is, amelyek elérhetők a kutatók számára, és amelyek feldolgozása már most is elvégezhető. Egyebek között ilyen az állami szervek, köztük az Állami Egyházügyi Hivatal anyaga, amely minden bizonnyal fontos adalékokat tartalmaz Varga tevékenységével kapcsolatban is. És ilyen a csehszlovák állambiztonsági szerveknek a Nemzeti Emlékezet Hivatalának (UPN) Levéltárában elhelyezett levéltára is, amely két szempontból is megkerülhetetlen.

Egyrészt azért, mivel Varga püspök a csehszlovák Állambiztonsági Szolgálat (közismert rövidítése az ŠtB) által megfigyelt személyek közé tartozott, akit 1975-ben azzal az indokkal kezdtek megfigyelni, hogy „soviniszta és nacionalista magyar papokat gyűjtött maga köré”, „széles körű kapcsolatot tartott fenn az Egyházak Világtanácsának képviselőivel” és „nyugati kapcsolatokkal” rendelkezik.[10] És bár a kutató legnagyobb sajnálatára a református püspök 15 éven át zajló megfigyeléséből származó 349 oldalnyi dosszié tartalmát a Varga halálát követő évben megsemmisítették, az UPN Levéltára így is sok, Vargával kapcsolatos információt rejthet még.

De megkerülhetetlen és szükséges az Állambiztonsági Szolgálat levéltári anyagának a feltárása azért is, mivel Varga nemcsak megfigyelt volt, hanem a szolgálat beszervezett ügynöke is, aki Rimavský fedőnévvel 1954-től 1962-ig információkkal látta el az ŠtB-t.[11] Varga ügynöki tevékenységének a feltárása és megítélése nem e tanulmány feladata. Márpedig mélyebb vizsgálat nélkül minden előzetes megállapítás és véleménynyilvánítás felelőtlen cselekedetnek tűnik. Így csupán a Vargával azonosítható Rimavský ügynök hivatalos jellemzéséből idézünk néhány sort.[12] Az 1991-es keltezésű anyag szerint ugyanis Varga elsősorban abból a célból került beszervezésre, hogy általa ellenőrzés alatt tudják tartani a „nem katolikus” egyházakat és semlegesíteni lehessen a református egyházon belüli ellenséges megnyilvánulásokat. A jellemzés szerint Varga értékes információkkal látta el az állambiztonságot és pozitívan viszonyult az ŠtB-vel való együttműködéshez. Mindazonáltal azt is megjegyzi a jelentés, hogy a református egyház belső életével és konkrét református lelkészekkel kapcsolatban Varga jelentései meglehetősen óvatosak, és semmi olyat nem tartalmaznak, ami alapján bárkit vád alá lehetne helyezni. Ami bizonyos mértékig rímel Fazekas püspök jellemzésére (aki bár nem beszélt róla, de bizonyára tisztában volt Varga ügynöki múltjával): „a hatalom rettentése és kényszerítő akarata mellett bethlengábori okossággal igyekezett megtalálni az egyház számára a szolgálat járható úját.”[13]

Talán az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy Varga életpályájának a feltárása fontos és egyre kevésbé halasztható feladat. De az is nyilvánvaló, hogy az egykori püspök életművének a gazdagsága mélyebb kutatásokat és a téma iránt elhivatottabb kutatót érdemel.

A jelen tanulmány csupán egyetlen forráscsoport, Varga népbírósági perének anyagára összpontosít, és elsősorban azt vizsgálja, mennyire voltak megalapozottak azok a vádak, amelyeket ebben a perben Vargával szemben megfogalmaztak. Amit persze csak úgy lehet elvégezni, hogy közben górcső alá vesszük Varga 1938 és 1945 közötti tevékenységét.

A népbírósági perek és a református egyház

A háborús bűnösök felelősségre vonásának a kérdése már viszonylag korán felmerült a második világháború évei alatt, végül azonban csak a háború befejezését követően, a győztes hatalmak képviselői által 1945. augusztus 8-án Londonban aláírt egyezmény határozta meg ennek kereteit. Egyebek között azt is, hogy a háborús bűnösök abban az országban lesznek felelősségre vonva, ahol a bűnöket elkövették, a felelősségre vonásuk pedig az adott ország törvényei szerint történik majd.[14] Ez az egyezmény azonban lényegében már csak utánament az egyes országok intézkedéseinek, és nemzetközi szinten is törvényesítette mindazt, ami az egyes országokban ebben a kérdésben már korábban megkezdődött. Edvard Beneš londoni emigráns csehszlovák kormánya 1942-től foglalkozott a háborús bűnösök felelősségre vonásának kérdésével, mely igyekezet eredményeként adta ki a köztársasági elnök 1945. június 19-én a 16/1945. sz. A náci bűnösök, az árulók és segítőik megbüntetéséről, valamint a rendkívüli népbíróságokról szóló köztársasági elnöki rendeletét.[15] A Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT) – különböző okok miatt – azonban megelőzte a köztársasági elnököt, és már 1945. május 15-én elfogadta 33. sz., A fasiszta bűnösök, megszállók, az árulók, a kollaboránsok megbüntetéséről és a népbíróságok létesítéséről szóló ún. retribúciós rendeletét.[16] Így egyfajta jogi dualizmus alakult ki, hiszen a cseh országrészekben a köztársasági elnöki rendelet, Szlovákiában viszont az SZNT rendelete szabályozta a háborús bűnösök megbüntetését.

Az SZNT rendelete és a népbíróságok szlovákiai tevékenysége a háborús bűnösök európai felelősségre vonásának és általában a második világháború utáni korszaknak számos sajátosságát magán viselte. Megkerülte ugyanis a nullum crimen elvét, vagyis olyan cselekedeteket is büntetett, amelyek a cselekmény elkövetésekor nem voltak büntetendőek. Másrészt, és ez Szlovákiában elsősorban a kommunista párt hatására történt, nagymértékben laicizálta a bíráskodást, hiszen a járási népbíróságok öttagú szenátusában csupán az elnök esetében követelték meg a jogi végzettséget. Igaz, a gyakorlat azt mutatja, hogy az ún. népi ülnökök hiányosságai gyorsan kiütköztek, és a szenátus elnökének szerepét betöltő hivatásos bírók bizonyos mértékig ellensúlyozni tudták a laikus tagok számbeli fölényét.

A szlovákiai és általában a kelet-európai népbíráskodásnak azonban további sajátosságai is voltak. Elsősorban az, hogy a kommunista belügyminiszterek által ellenőrzött retribúció a polgári pártok diszkreditálásának, sőt kriminalizálásának is az egyik eszköze volt. Csehszlovákiában és különösen Szlovákiában pedig a retribúció kimondva-kimondatlanul is a nemzetállam-építés fontos eszközének számított, és a népbíróságok tevékenységét kezdettől fogva a korabeli magyar- és németellenes politika szolgálatába állították. Ennek a politikának volt a megalapozása a németeket és magyarokat kollektíven háborús bűnösnek nyilvánító kassai kormányprogram, szimbolikus betetőzése pedig Esterházy János pere a Szlovák Nemzeti Bíróság előtt, amely során a pártvezér fölött kimondott halálos ítélet a szlovákiai magyarok elítélésének szimbolikus aktusává vált.

Esterházy pere persze csak a jéghegy csúcsa volt, hiszen 1945 nyarától a szlovákiai magyar társadalom szinte egészét elérték a perek, és falusi gazdák, városi polgárok, tanítók, papok, újságírók stb. ellen indultak népbírósági eljárások. Amelyek 1946 elejétől új lendületet kapnak, hiszen a csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény VIII. cikkelye lehetőséget teremtett arra, hogy Csehszlovákia a paritásos csere keretén belül áttelepítetteken kívül egyoldalúan áttelepítse mindazokat a magyarokat, akiket az SZNT 33. sz. retribúciós rendeletének 1–4. §-a alapján ún. nagy, valamint a rendelet 5 §-a alapján ún. kis háborús bűnösként ítéltek el.[17] Ezért 1946 elejétől valóságos tömeggyártása kezdődött a szlovákiai magyar „háborús bűnösöknek”, amely során a Nemzetbiztonsági Testület szervei csoportos feljelentések által olykor egy-egy falu férfilakosságának a felét is háborús bűnökkel vádolták meg,[18] csak hogy minél több magyart az áttelepítendők listájára írhassanak fel.

Ami azonban meglepőnek tűnhet, a népbíróságok ehhez nem mindig voltak partnerek. A feljelentések egy jelentős része –megalapozatlanságuk, a bizonyítékok és tanúk teljes hiánya okán – el sem jutott a hivatalos vádemelésig. A körzeti és helyi rendőrparancsnokok által megfogalmazott feljelentések ugyanis (különösen a csoportos feljelentések esetében) a legtöbbször csak általános vádpontokat tartalmaztak: fasizmussal, a Horthy Magyarországának politikai és gazdasági törekvéseinek támogatásával, a magyar politikai pártokban való tevékenységgel, az első bécsi döntés napjaiban az arbitrázsterületre bevonuló magyar csapatok köszöntésével stb. vádolták meg a feljelentetteket. Mint a népbíróságok gyakorlata jelezte, ez azonban a legtöbb esetben kevésnek bizonyult a per lefolytatásához, és a népbíróságok vádlói már eleve a vádak elejtését javasolták.

De az sem volt garancia a feljelentések sikerére, ha az ügy a népbíróság elé került, hiszen csupán a bíróság elé került egyének mintegy 40%-át mondta ki bűnösnek, a maradék 60%-ot felmentette.[19] Érvényes volt ez a magyar nemzetiségű személyekre is, akik az összes bíróság elé állított személy 68%-át tették ki. Közülük 34%-ukat mondta ki a bíróság bűnösnek, 66%-át viszont felmentette.

Bár a háborús bűnösként feljelentett református lelkészek száma az összes magyar feljelentetthez képest elenyésző volt, a feljelentett lelkészek a társadalom egészéhez képest így is felülreprezentáltak voltak. Gömörben akár az összes református lelkész egyharmadát is háborús bűnökkel vádolták meg. De más régiókban is 20% fölött lehetett az arányuk. Az átlagosnál magasabb volt köztük azok aránya is, akiket elítéltek. Az általam vizsgált 16 lelkész elleni feljelentésből csupán 4 esetben nem történt vádemelés, a bíróság elé állított 12 lelkészből pedig hetet, vagyis a megvádolt lelkészek közel 60%-át bűnösnek mondták ki.[20]

A református lelkészek bűnösségének magas aránya viszonylag jól magyarázható. Az ún. csoportos vádakkal ellentétben, amelyek jórészt felmentéssel végződtek, a lelkészek ellen általában egyéni vádemelés történt. Másrészt az értelmiségi kategóriába tartozó lelkészekkel szemben komoly támadási felületet nyújtott közéleti szerepvállalásuk, a magyar pártokban vállalt szerepük és nem utolsósorban az, hogy 1938 novemberében sok településen ők voltak a magyar csapatok bevonulásakor rendezett ünnepségek fő szónokai. És persze arról se feledkezzünk meg, hogy a csehszlovák állam szemében mindig is magyar egyháznak számító Szlovákiai Református Keresztyén Egyház lelkészei eleve a csehszlovák nemzetállami elképzelések ellenfelei között voltak elkönyvelve, így elítélésük (és ez által a Csehszlovákiából való eltávolításuk) prioritásnak számított a hatalom számára. Mindez pedig már elegendő magyarázat arra, hogy miért került annyi református pap, köztük Varga Imre, a népbíróságok célkeresztjébe.

Varga Imre népbírósági pere

A fent említett 16 peranyag ismerete alapján elmondható, hogy Varga pere kiemelkedik közülük. Mivel a per idején egyszerű városi lelkész volt, ezt a kiemelt figyelmet valószínűleg múltbeli közéleti tevékenységének és az egyházon és a gömöri régión belüli tekintélyének köszönhette.

Ebből a szempontból nem mellékesek Varga népbírósági perének közvetlen előzményei. Miután ugyanis 1944 karácsonyakor a Vörös Hadsereg bevonult Rimaszombatba, a szovjet városparancsnok a helyi kommunisták javaslatára – akik magyarok voltak – a mindenki által megbecsült Vargát Imrét nevezte ki városbírónak. Ami még akkor is figyelemre méltó esemény, ha tudjuk, hogy a Vörös Hadsereg más felvidéki településeken is a helyi magyar elitre ruházta át a polgári hatalmat, és a városbírói jogkör inkább csak jelképesnek volt mondható. A valódi hatalom ugyanis a város szovjet katonai parancsnokának, Nyikolaj Antonovics Tutukojnak a kezében összpontosult. Egészen a kassai kormányprogram meghirdetésének napjáig, 1945. április 5-ig, amikor is Tutukoj átadta azt a Szlovák Nemzeti Tanács már január végétől a városban tartózkodó képviselőjének, Ondrej Klokočnak.[21] Klokočcsal pedig egy a korábbitól teljesen elütő szellemiség, a magyarellenes sovinizmus költözött be a gömöri megyeszékhelyre, és megkezdődött a kassai kormányprogram megvalósítása. Ennek részeként 1945 júniusának első napjaiban a hatóságok mintegy 200 rimaszombati és környékbeli magyar nemzetiségű személyt tartóztattak le, és vitték őket egy Tiszolc mellett kialakított munkatáborba. Köztük volt Varga Imre is.

Varga letartóztatása és az ellene indított per nyilvánvalóan csak a csehszlovák nemzetállami tervek kontextusában értékelhető, és lokális szinten bizonyos mértékig ugyanazt a szerepet volt hivatott betölteni, mint Esterházy János ügye országosan. Varga esetében tehát szimbolikusan is a vádlottak padjára ültetni és bűnösnek kimondani a gömöri (református) magyarságot.

Varga június 8-án bekövetkezett letartóztatásának a körülményeiről,[22] mint ahogyan a tiszolci munkatáborban eltöltött heteiről és magáról a tiszolci munkatáborról keveset tudunk.[23] Rábely Miklós visszaemlékezései alapján azt azonban tudni lehet, hogy Varga és társai fogságuk idején követ törtek és utat javítottak.[24] Az is bizonyosnak látszik, hogy a rabok nem voltak teljesen elszigetelve a külvilágtól és tudták tartani a kapcsolatot családjukkal, ismerőseikkel. Ennek bizonyítéka az a két levél is, amelyet 1945 júliusában a hatóságok által szintén őrizetbe vett (és később szintén népbíróság elé állított) Urbán Károly bátkai lelkésznél találtak.[25] Ezek közül az egyiket ugyanis maga Varga juttatta ki egykori segédlelkészének, hogy beszámoljon benne helyzetéről és segítséget kérjen. A másikat pedig Urbán írta, és a Vargától kapott információkat szerette volna benne megosztani a református egyház vezetőivel. Varga a június 17-én keltezett levelében arra kérte Urbánt, hogy értesítse sorsáról a Tiszántúli Református Egyházkerület püspökét, Révész Imrét, abban az esetben pedig, ha családját a hatóságok Magyarországra toloncolnák át (ami azokban a hetekben egyáltalán nem volt esélytelen), akkor Révésznél, Ravasz Lászlónál és a magyar református egyház más vezetőinél járja ki, hogy az egyház gondoskodjon a családjáról.

Urbán mellett természetesen a családjával és más ismerőseivel is kapcsolatban lehetett Varga, akik azonnal lépéseket tettek a lelkész kiszabadítására, és Varga ártatlanságát igazoló vallomásokat kezdtek gyűjteni, amelyek a lelkész demokratikus, antifasiszta és a szlovákokkal szemben baráti magatartását voltak hivatottak igazolni. Hogy ennek mennyi köze volt a szabadon bocsátásában, nem tudni, de augusztus végén már otthon volt. Csakhogy szeptember 4-én kihallgatásra idézték be, amely során ismét letartóztatták és az ügyét átadták a járási népbíróságnak. Második letartóztatása azonban csak pár napig tartott, mivel a népbíróság szeptember 11-én arról döntött, hogy az ügy kivizsgálása alatt Varga szabadlábon védekezhet.[26] Ami azért sem volt mindegy, mivel Varga ügyében a vizsgálat a népbírósági gyakorlathoz képest szokatlanul hosszú ideig, közel egy éven át tartott. Így a Világ című lap információjával ellentétben, amely szerint a letartóztatott Vargát „megkínozták, majd családjával együtt áttették a határon”,[27] a lelkész rimaszombati otthonában várta a per lefolyását.

A vád és a védelem

A Varga elleni vádak, mint az az 1945. szeptember 4-i újbóli letartóztatásakor felvett jegyzőkönyvből és a népbíróság vádlója által 1946 májusában megfogalmazott vádiratból kiderül, lényegében három területet érintettek: a magyar pártokban betöltött szerepét, az első bécsi döntéssel kapcsolatos magatartását és a magyar idők alatt, vagyis 1938 és 1945 között Magyarország érdekében végzett tevékenységét olvasták a fejére.[28] A következőkben ezeket a vádpontokat próbáljuk összevetni a rendelkezésre álló forrásokkal.

A peranyagból az is kiderül, hogy a Varga elleni vádak megfogalmazásában kezdettől fogva szerepet kapott az 1940-ben kiadott Magyar politikai és közigazgatási compass Vargáról szóló szócikke, amely szerint Varga „a Magy. Nemz. Párt egyesülésétől az Egy. Magy. Párt elnöke. A felszabadulástól Rimaszombat és járása kormánybiztosa, a felvidéki Magy. Párt országos pártvezetőségi tagja. A húszéves cseh uralom alatt is kitartott magyarsága mellett s mindig a magyar ügyek szolgálatában állott. A felszabadulás előtt a csehek életére törtek, s a titokban megszervezett magyar nemzetőrök három hétig éjjel, nappal őrizték. A csehek kivonulása előtti éjjel családja a toronyban volt kénytelen az éjszakát tölteni”.[29]

A Compassnak a népbírósági perek során való felhasználása nem egyedi eset, más perekben is bizonyítékként használták. Fontos azonban látni, hogy az 1945-ben a csehszlovák hatóságok által a magyar falvakban nagy példányszámban lefoglalt és a népbírósági perekben fontos hivatkozási alapot jelentő kiadvány korántsem tekinthető hiteles forrásnak. A benne található írások és rövid életrajzok ugyanis, amelyeknek a szerzősége nem visszakövethető, a visszacsatolás utáni közhangulathoz igazodva általában eltúlozták a csehszlovák időkben elszenvedett sérelmeket, mint ahogy a Compassban szereplő személyiségeknek a csehszlovák hatalommal szembeni ellenállását, tevékenységét is. Nem csoda, hogy a vizsgálat során Varga is több ízben is jelezte, hogy a kiadványban róla található szócikk, amelynek megalkotásához semmi köze nem volt, nem mindenben felel meg a valóságnak. Így például állítólagos rejtőzködése sem fedi a valóságot, hiszen – fejtette ki Varga – a csehszlovák hatóságok őt nem tartották számon az állam biztonságára veszélyes egyénként, így nem volt oka elrejtőzni. Ezért a müncheni döntés napjaiban, amikor – Varga szerint – kb. 140 megbízhatatlan személyt tartóztattak le a hatóságok a városban, ő szabadlábon maradt.[30]

Varga védekezése részben helytálló volt, hiszen bizonyára sem neki, sem családjának nem kellett a templomtoronyban bujkálni, az viszont, hogy nem került az internáltak közé, még nem azt jelenti, hogy ne tartották volna állambiztonsági szempontból veszélyes egyénnek. A ’38 őszi internálások ugyanis túszszedő akciók voltak, amely során leginkább arra törekedtek a hatóságok, hogy minden településről elvigyenek egy-két ismertebb személyt. Másrészt Varga a letartóztatottak számát is némileg felülbecsülte, mivel az Rimaszombatban és környékén valójában csupán 49 fő volt. Köztük például az a két baloldali mozgalmi ember, Réthy István és Huszti Béla is, akit a népbírósági perben Varga ellen akart felvonultatni a vád.[31]

A vád pontjai közül a legkevésbé vitatott Varga párttagsága volt, hiszen a tényt, hogy a Magyar Nemzeti Párt (MNP) rimaszombati szervezetének alelnöke, később pedig az Egyesült Magyar Párt (EMP) egyik helyi vezetője volt, nem volt értelme tagadni. Azzal kapcsolatban azonban, hogy mikor lépett be a politikába, meddig volt párttag és menyire volt aktív, már ellentmondások fedezhetők fel Varga vallomásaiban. Az első letartóztatásakor tett nyilatkozata szerint ugyanis az MNP-be 1937-ben lépett be, majd amikor a pártot 1939-ben felszámolták és a tagsága átlépett a Magyar Élet Pártjába – mondja Varga –, ő ezt nem tette meg, vagyis már akkor befejeződött párttagsága. 1945. november 29-i kihallgatása során pedig azt nyilatkozta, hogy mikor kb. két hónappal az első bécsi döntés után „megszállták” ezt a területet (vagyis 1939 elején), kilépett a pártból.

Varga évszámai azonban nem ülnek. Az MNP-be 1937-ben nem léphetett be, mert az akkor már nem is létezett, hiszen 1936 nyarán a Magyar Nemzeti Párt és az Országos Keresztényszocialista Párt egyesüléséből létrejött az Egyesült Magyar Párt. 1937-ben ebbe léphetett volna be. Csakhogy a források szerint Vargát a két párt egyesülését követően, 1936 novemberében az EMP rimaszombati helyi szervezetének ügyvezető elnökévé választották.[32] Ez alapján viszont joggal feltételezhetjük, hogy a református lelkész már korábban is aktívan részt vett az MNP munkájában, hiszen anélkül nehezen elképzelhető a közös párt ügyvezető elnökévé való avanzsálása.

De nem teljesen pontosak a párttagsága befejezéséről általa vallottak sem, hiszen az semmiképpen sem lehetett 1939 eleje, mint hogy állította. Varga 1939 januárjában nem kilépett az ekkor inkább már Felvidékinek nevezett Egyesült Magyar Pártból, hanem ekkor választották meg a vármegyei tiszti főorvossá előlépett Eszenyi Gyula volt rimaszombati polgármester helyett a párt helyi szervezetének elnökévé.[33] És ezt a szerepet még 1940 elején is betöltötte, hiszen részt vett a párt országos pártvezetésének akkori ülésén, majd arról hazatérve az ő beszámolója alapján mondta ki a párt helyi szervezete, hogy „az országos pártelnökségnek a Magyar Élet Pártjával folytatott tárgyalásait helyesli, az országos elnökséget a tárgyalások további folytatására felkéri, és bizalmáról, szeretetéről és ragaszkodásáról biztosítja vitéz Jaross Andor tárcanélküli minisztert, országos elnököt és gróf Révay István országos ügyvezető elnököt”.[34] Vagyis ekkor még biztosan párttag volt.

És ő volt a helyi szervezet elnöke akkor is, amikor 1940. március 17-én az EMP rimaszombati szervezete kimondta saját maga feloszlatását, és tagjai a Magyar Élet Pártjába átlépve megalapították annak helyi szervezetét.[35] Bár a pártszervezet elnöke – Teleki Pál kérésére – Ragályi Antal lett, semmi nem utal arra, hogy Varga nem lépett át a MÉP-be. Az azonban megállapítható, hogy a korábbi évekhez képest 1940-től csökken a közéleti szerepvállalása. Amit akár a rendszerrel való azonosulás hiányaként is értékelhetünk.

A vádak másik csoportja az első bécsi döntéssel kapcsolatos, és tulajdonképpen visszatérő vád a népbíróság elé állított lelkészekkel szemben. A legtöbb településen ugyanis szerepet vállaltak a honvédek fogadásából: beszédet mondtak, ünnepélyes istentiszteletet tartottak, megáldották a honvédeket, azt tették, amit a közösség akkoriban egy paptól elvárt. Vargát azonban nem csupán azzal vádolták, hogy Rimaszombat visszacsatolásakor a helyi Magyar Nemzeti Tanács vezetőjeként beszédet mondott, hanem azzal is, hogy a komáromi tárgyalások idején – Eszenyi polgármesterrel együtt – Komáromba utazott és így tevékeny részt vállalt a visszacsatolás előkészítésében.

A komáromi út tényét azonban a vád által felvonultatott tanúk egyike sem igazolta, és Varga is a leghatározottabban tagadta. És mivel semmiféle ismert forrás nem támasztja alá, hogy Varga szerepet kapott volna az első bécsi döntés előkészítésében (persze nem is volt abban a pozícióban, hogy így legyen), úgy véljük, ezzel a vádponttal hosszabban nem is érdemes foglalkozni.

Érdekes viszont a bevonuló honvédeket fogadó beszéd története, hiszen az azzal kapcsolatos források meglehetősen ellentmondásosak, és maga a vádlott sem nyilatkozott egyértelműen arról, beszédet mondott-e 1938. november 10-én.

A visszacsatolás folyamatáról tudósító korabeli magyarországi sajtó Rimaszombat kapcsán egyöntetűen egy bizonyos „Vargha József” üdvözlő beszédéről tesz említést,[36] ami felveti annak a lehetőségét, hogy a vád a két név hasonlósága miatt tévesen gondolta, hogy a református lelkész mondott beszédet. Csakhogy a korabeli rimaszombati közéletben Vargha József nevű illető nem játszott szerepet, így inkább a sajtó tévedése látszik valószínűnek. Annál is inkább, mivel a bevonuláskor a magyarországi lapok a Magyar Távirati Irodától átvett hírekkel dolgoztak, az MTI korabeli hírei pedig – a helyismeret hiányában – hemzsegtek a hibáktól. Az MTI rimaszombati beszámolójában a következő olvasható: „az emelvényről dr. Eszenyi Gábor városbíró üdvözölte elsőnek a bevonuló csapatokat, utána pedig Vargha József, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke mondott nagy beszédet.”[37] Csakhogy Eszenyi városbírót valójában nem Gábornak, hanem Gyulának hívták, a helyi MNT elnöke pedig teljesen bizonyosan Varga Imre volt, nem pedig egy bizonyos Vargha József.

Nem az MTI-hírekből dolgozott viszont a rimaszombati Gömör c. hetilap, amelynek november 13-i száma egyértelműen Varga Imrét tünteti fel az ünnepség szónokaként.[38] És ezt a verziót erősíti a két helyi kommunista, Réthy István, Koziner Imre és Józsa Miklós ügyvédi irodai fogalmazónak a népbíróság előtt tett vallomása is. Míg azonban a Réthy és Koziner nem emlékezett (vagy nem akart emlékezni) Varga szavaira, Józsa egy mondattöredéket is idézett Vargától, amely így hangzott: „a gazember benesi politika húsz esztendeje alatt.”[39] Ez a félmondat végül a vádiratba is bekerült.

A vád harmadik elemét Vargának a visszacsatolás utáni tevékenysége jelentette, amellyel kapcsolatban a vádirat úgy fogalmazott, hogy a vádlott „református magyar papként tevékenységével támogatta a magyar megszálló rezsim kiépítését és fenntartását és így hozzájárult a szlovák nép szenvedéseinek meghosszabbításához”.[40]

Az így megfogalmazott vád azonban nagyon általános volt, miközben a letartóztatásakor és a vizsgálat idején csupán két konkrétumot olvastak a fejére. Egyrészt azt, hogy Varga a visszacsatolást követően a Magyar Párt országos vezetésének a tagja volt, valamint azt, amit ismét csak a Compass szócikkére alapoztak, miszerint Varga a magyar csapatok bevonulását követően Rimaszombat és a Rimaszombati járás kormánybiztosa volt.

A lelkész a kihallgatásakor mindkét állítást cáfolta, és ami a pártvezetésben betöltött szerepét illeti, nem is kétséges, hogy joggal, hiszen nem volt tagja az országos vezetésnek. A kormánybiztosi tisztség vádja azonban nehezebben értelmezhető, hiszen ilyen funkció – noha Esti Újság egy Kiskunhalason megrendezett ünnepség kapcsán is említi Vargával kapcsolatban[41] – nem létezett a visszacsatolás heteiben. Vagyis ismét a sajtó pontatlan fogalmazásával van dolgunk, amit még tetéz az, hogy a Felvidéki Magyar Hírlap egy 1939. januári számában járási miniszteri biztosként nevezi meg Vargát.[42] Ismételten egy nem létező tisztséggel felruházva őt.

Közelebb visz bennünket a valósághoz Vargának a júniusi letartóztatásakor tett vallomása, amely szerint nem kormánybiztos volt, hanem polgári referens, amely tisztséget három hétig töltötte be. És valóban, amikor a magyar honvédség bevonulását követően a visszacsatolt területeken katonai közigazgatást vezettek be, a helyismerettel nem rendelkező járási katonai parancsnokok mellé ún. polgári tanácsadókat neveztek ki, akik általában az EMP megbízható, a helyi viszonyokat jól ismerő tisztségviselői közül kerültek ki.[43] Joggal gondolhatjuk tehát, hogy Varga is ilyen polgári tanácsadó volt, igaz, nem három hétig, hanem valószínűleg két-három héttel tovább, a katonai közigazgatás december 22-i felszámolásig.

Bár önmagában egy ilyen tisztség betöltése még a népbíróságok előtt sem igazolta senkinek a bűnösségét, Varga családja és jóakarói már rögtön az első elhurcolását követően tanúvallomásokat kezdtek gyűjteni a lelkész védelmében. Ezekkel azt kívánták igazolni, hogy Varga nemhogy nem követett el olyan bűnöket, amelyek az SzNT 33/1946 sz. retribúciós rendeletének hatálya alá estek volna, hanem épp ellenkezőleg, nem értett egyet a Horthy-rendszerrel és aktívan segítette a rendszer által üldözötteket, így a kommunistákat, sőt a partizánokat is.

A védelem által felvonultatott tanúvallomások egyikét 12 gömöri lelkész írta alá, akik tanúsága szerint Varga sohasem titkolta, hogy nem kívánja Hitler Németországának győzelmét. Vallomásukban a gömöri papok az 1939-ben Tornalján megtartott lelkészértekezleten elhangzottakra hivatkoztak, ahol – állításuk szerint – Varga a hitlerizmus veszélyeiről és egyházellenességéről beszélt. De említettek egy olyan 1943-as lelkészértekezletet is, ahol Varga a Hitler elleni szövetségesek, köztük a szovjetek propagandájával ismertette meg a jelenlevőket, és beszélt a fasizmus várható bukásáról.[44]

Varga rendszerellenességét volt hivatott igazolni két rimaszombati lakos, Fejes János és Kiss Éva vallomása, akik tanúsították, hogy több ízben is bírálta a Mohácsról a város élére helyezett szélsőjobboldali érzelmű polgármestert, Éva Lászlót,[45] aki ezért internáltatni akarta a református lelkészt.

A Varga mellett felsorakoztatott tanúvallomások által érintett ügyek egyik legérdekesebbike Dajkó Ferenc esete, aki Fábry József Gömörben tevékenykedő partizáncsoportjának volt a tagja, és akit miután sebesülten fogságba esett, Rimaszombatba vittek. Dajkó ügye Varga antifasiszta tevékenységét volt hivatott igazolni, mivel a partizán mostohaanyja tanúsította, hogy Varga Imre volt az, ki miután tudomást szerzett a helyi katonakórházba bekerült sebesült fogolyról, eljárt annak érdekében, hogy az rendes és alapos orvosi ellátásban részesüljön.[46] Szavait Ragályi Nándor rimaszombati orvos vallomása is megerősítette, aki szerint Varga megkereste őt, és kérte, hogy Dajkó a lehető legjobb orvosi ellátásban részesüljön, sőt cigarettát is küldött a sebesültnek. A bíróság feltehetően figyelembe is vette ezt az esetet, ám fontos tudni, hogy az egykori partizán Dajkó Ferenc a vele az 1980-as években készített interjúban másképpen emlékezett vissza. Írása szerint ugyanis napokig feküdt Rimaszombatban anélkül, hogy orvost látott volna.[47] Dajkó sem Varga, sem más segítségét nem említette.

A Varga mellett tanúskodók között ketten a vészkorszak idején tanúsított magatartását emelték ki.[48] Ganzfried Ernő rimaszombati ügyvéd az irodája és az abban található dokumentáció Varga általi megmentéséről tanúskodott. A holokauszt során életét veszítő Singer Rezső rimaszombati főrabbi lánya pedig arról, hogy a gettósítás időszakában Varga megpróbálta elérni, hogy az akkor már idős és beteg rabbi otthonában maradhasson – ami egy ideig sikerült is.

A népbíróság Varga ügyében folytatott vizsgálatának talán legfontosabb tanúit a rimaszombati antifasiszta mozgalom meghatározó személyiségei jelentették, akiket 1945 novemberében idéztek be a kerületi bíróságra, és hallgattak ott ki.[49] És bár mindegyikük magyar nemzetiségű volt, ebben az akkor még nagyrészt magyar városban nem lehetett őket megkerülni, így a népbíróság is meghatározónak tartotta vallomásukat. Közülük a Csehszlovákia Kommunista Pártjának egyik alapító tagja, később, az 1950-es években háromszor is a SZLKP KB tagjává választott Réthy István volt a legszűkszavúbb, aki gyakorlatilag minden Vargával kapcsolatos kérdésre kitérő választ adott, olyanokat, hogy nem emlékszik, nem ismeri a részleteket stb., vagyis jól láthatóan semmi terhelőt nem kívánt Vargáról mondani. Igaz, arra sem tért ki, hogy a nagykanizsai internálótáborból való szabadulásában Vargának is fontos szerepe volt.

Erről egy másik rimaszombati mozgalmi ember, Demeter Bálint vallott a bíróságon, aki elmondta, hogy amikor Réthyt 1944-ben Nagykanizsára internálták, ő felkereste Vargát és a segítségét kérte. Varga pedig kb. két hét múlva jelezte, hogy sikerült elintéznie Réthy szabadon bocsátását, sőt azt is felajánlotta, hogy ha a családnak pénzre van szüksége ahhoz, hogy a rossz egészégi állapotban levő Réthyt autóval hazaszállítsák, ő szívesen segít. Demeter arról is beszámolt, hogy az ő információi szerint a térség kiürítésekor a Gestapo el akarta Vargát hurcolni, amiben csak a Vörös Hadsereg gyors előretörése akadályozta meg őket.

Rétynél és Demeternél is pozitívabban beszélt Vargáról egy másik neves gömöri kommunista, Huszty Béla szabómester, ki a református lelkészt demokratikus és haladó gondolkodású emberként jellemezte, aki a magyarok bevonulását követően csalódott az új hatalomban. Huszty szerint Varga nemegyszer segítette a politikai okokból üldözötteket, így őt magát is figyelmeztette 1944-ben arra, hogy a hatalom internálni készül őt.

A négy rimaszombati kommunista közül a legterjedelmesebb és Varga szempontjából talán legfontosabb vallomást a német koncentrációs táborból 1945 tavaszán szabadult Koziner Imre, a tanácsköztársaság rimaszombati direktóriumának egyik tagja tette. Ő az írásos vallomásában demokratikus gondolkodású embernek festette le Vargát, aki – szerinte – csupán a müncheni döntés utáni időkben tévedt egy időre rossz politikai utakra (Koziner az első bécsi döntés támogatására gondolt – SA). A tekintélyes kommunista mozgalmiár Varga javára írta Réthy kiszabadítását, valamint azt is, hogy 1942-ben, amikor Magyarországról zsidók ezreit toloncolták ki a németek által megszállt Ukrajnába, Varga bírálta ezt a politikát, miként többször szembefordult a Koziner által „nyilasnak” nevezett Éva László polgármesterrel is, ami miatt az internálás veszélye fenyegette. Sőt Koziner szerint Varga az antifasiszta ellenállással is együttműködött, bár csupán alkalmilag: információkat szállított a szlovák partizánmozgalom ellen tervezett német támadásról, és a neves baloldali publicista, Andreánszky István kérésére az ország német megszállásakor fontos iratokat és könyveket rejtett el a rimaszombati református gimnázium épületében.[50]

Az ítélet

A Rimaszombati Járási Népbíróság az 1946. július 13-án megtartott tárgyalásán hozta meg döntését. A Július Valach vezette szenátus a retribúciós rendelet 3. paragrafusa alapján, vagyis kollaboráció vádjában bűnösnek mondta ki Vargát és nyilvános megfeddésre ítélte.[51] Az ítélet indoklásában Varga bűnösségét elsősorban a vádlottnak az EMP-tagságával s azzal indokolták, hogy a visszacsatoláskor üdvözlő beszédben köszöntötte a bevonuló honvédeket. Az indoklás azonban Koziner Imre vallomásával állt összhangban, aki úgy vélte, hogy bár Varga tagja volt az EMP-nek, de a háború alatti tevékenységének köszönhetően kiérdemelte bűneinek megbocsátását, s arra is kiért, hogy a tanúk igazolták Varga antifasiszta magatartását és azt, hogy faji vagy politikai okokból üldözött személyeknek segített.

Az ítélet még akkor is Varga Imre erkölcsi győzelmét jelentette, ha bűnösnek nyilvánították. Szabadlábon maradhatott ugyanis, nem került fel a lakosságcserére kijelöltek listájára sem, és tovább folytathatta lelkészi tevékenységét is. Az pedig, hogy a fenti ítélet után hét évvel a szlovákiai református egyház püspökévé választották, nem csupán az egyházon belüli tekintélyét igazolja, hanem azt is, hogy a regnáló hatalom sem érezte tehernek Varga múltját. Sőt valószínűleg aktuális tevékenységét sem.

Rövid URL
ID5680
Módosítás dátuma2022. november 22.

Az 1968-as szovjet megszállás első napjainak emlékezete Rozsnyón. Egy civil halála és lövöldözés a Kras Szállodára

Csehszlovákia Varsói Szerződés tagállamai általi 1968-as megszállásának mára már gazdag szakirodalma van, jelen tanulmánynak azonban nem célja, hogy ezeket most sorra vegye,[1] hanem a közelmúltban...
Bővebben

Részletek

Csehszlovákia Varsói Szerződés tagállamai általi 1968-as megszállásának mára már gazdag szakirodalma van, jelen tanulmánynak azonban nem célja, hogy ezeket most sorra vegye,[1] hanem a közelmúltban gyűjtött anyag[2] alapján két történet variánsainak bemutatását tűzte ki célul. A megszálló tagállamok emlékezete fokozatosan elhalványult a köztudatban, 1968-cal kapcsolatban elsősorban a szovjet invázió emlékét őrizték meg az adatközlők, s azt is az oroszokhoz kötik, legtöbben általában úgy említik a megszállást, hogy „amikor bejöttek az oroszok”, amikor pedig a rendszerváltást követően elhagyták az országot, úgy emlegették, hogy „amikor kimentek az oroszok”. Néhány adatközlő említette meg csupán, hogy nem csak oroszok voltak a megszállók, hanem más nemzetiségűek (más szovjet tagköztársaságok katonái) is voltak közöttük, azonban ők is szinte kizárólag csak oroszokat emlegettek.

Az említett, az 1968-as megszálláshoz kapcsolódó két rozsnyói történet különböző variánsait a rozsnyói és környékbeli adatközlők elmondása alapján mutatjuk be. Az egyik eset a megszállás napján, augusztus 21-én történt, egy tank által okozott halálos balesetet, amelynek áldozata Štefan Ciberaj gömörpolomai (veszverési – Gemerská Poloma) fiatalember volt. A másik eset a megszállást követően, augusztus 25-én a város Kras nevű szállodájánál történt lövöldözés volt. Mivel eddigi tudomásunk szerint egyik esetről sem készült részletes és tényszerű pontos leírás (az akkori helyzetre tekintettel, ezen különösebben nem is csodálkozhatunk), így mi is csupán különféle mozaikokból tudjuk hozzávetőlegesen rekonstruálni, mi és miért is történt valójában. Ez elősorban a Kras Szállodánál megesett lövöldözésre vonatkozik. Nagyon értékes és fontos számunkra is az augusztus 21-i bevonulás egyes mozzanatait megörökítő valamivel több mint 5 perces felvétel, amelyet Jozef Lazor (1928–1985) rozsnyói operatőr készített. Az ő hagyatékából került ez a pótolhatatlan dokumentum a Rozsnyói Bányászati Múzeum tulajdonába, ahol a közelmúltban újra digitalizálták az anyagot. A filmet ezt követően a Bányászati Múzeum rendezvényén mutatták be első alkalommal a nagyközönségnek, a múzeum által az 1968-as megszállás 50. évfordulója alkalmából szervezett rendezvényen. A közönség soraiban voltak akkori szemtanúk is, akik megosztották a jelenlevőkkel, milyen emlékeik vannak a megszállással kapcsolatban. A múzeum a rendezvényt követően az Inforoznava.sk rozsnyói internetes portál számára néhány napra engedélyezte, hogy a felvételt közzétegyék internetes oldalukon, ezáltal a nagyközönség számára is hozzáférhetővé vált. Ez a felvétel azonban az eredeti anyag kissé rövidített változata volt, ugyanis a múzeum azzal a feltétellel engedélyezte a közzétételét, hogy etikai okokból kimarad két rövid epizód a filmből. Ennek egyike a földön fekvő sebesült áldozatról, a Štefan Ciberajról készített képsor volt.[3]

Bár az engedélyezett pár nap elteltével az Inforoznava.sk hírportál az oldalán olvasható közlemény szerint a Bányászati Múzeummal kötött szerződés alapján a megjelölt napon levette oldaláról a felvételt, azonban e hír ellenére a felvétel még ma is megtekinthető az interneten.[4]

Több, a szovjet megszállók 1968. augusztus 20-i rozsnyói bevonulását megörökítő fényképfelvétel is készült, amelyek ugyancsak elérhetőek az interneten a különböző hírportálokon és más oldalakon is.[5] Ladislav Ujházy felvételeiből mi is közlünk néhányat e tanulmány illusztrációjaként.

Amint azt a fentiekben is megjegyeztük, kutatásunk elsődleges célja az volt, hogy megvizsgáljuk, hogyan őrizte meg a lokális emlékezet ezeket az eseményeket, s milyen variánsok alakultak ki. Arra törekedtünk, hogy a tizenévesektől kezdve a legidősebb korosztály minél több képviselőjét megszólítsuk, hogy minél átfogóbb képet kapjunk az egyes variánsokról, így sokszor alkalomszerűen úgymond több adatközlőt is leszólítottunk az utca emberei közül, nőket és férfiakat egyaránt. A szlovák és magyar anyanyelvű adatközlőktől gyűjtött anyag arányaiban eléggé különbözik a magyar nyelvűek javára. Tartalmi szempontból nagyon eltérő szövegeket jegyeztünk le, az egyes variánsok sokszor ellentmondanak egymásnak, még a szemtanúkéi is. Ez egyebek közt azt is bizonyítja, hogy az emberi emlékezet mennyire megbízhatatlan, s milyen ingatag alapon állnak azok a néprajzi munkák, amelyek csak néhány adatközlő elmondása alapján születtek. Számunkra éppen ez volt a kutatás legnagyobb hozadéka, hogy a történetek széles skáláját sikerült felgyűjtenünk.

E kell mondanunk, hogy az adatközlők egy része nem szerette volna, ha a nevét közöljük, sőt olyanok is akadtak, akik – mivel személyesen ismertük őket – megtiltották, hogy a nevük szerepeljen, így csupán lakhelyük, életkoruk és nemük, valamint a gyűjtés idejének éve szerepel a szövegek alatt. Voltak olyan rozsnyói személyek is, akik a nevüket sem árulták el, s az életkorukat is csak nagy nehezen voltak hajlandók közölni, de akadt olyan is, akik még azt sem, tehát ebben az esetben csak az illető neme és gyűjtés ideje szerepel az adott variánsnál. A felsoroltak miatt határoztunk úgy, hogy egységesítjük az adatközlőkre történő utalást, csak két helyen tüntetjük fel a recens szöveg alatt nevet is, valamint olyan esetben, ha az adott személy egy hírportálnak nyilatkozott, s ott a neve is szerepelt.

A két rozsnyói történet

Mivel a két, címben szereplő rozsnyói esemény közül időrendben a haláleset történt korábban, elsőként tehát ennek variánsait vesszük sorra.

1. A Štefan Ciberaj halálához kötődő történet variánsai

Az 1968-as megszállás napján Rozsnyón történt halálos kimenetelű baleset áldozata egy gömörpolomai háromgyerekes családapa, a 28 éves Štefan Ciberaj volt, aki az akkori Csehszlovák Autóbusz-közlekedési Vállalatnál[6] dolgozott diszpécserként. Az eset a Kassa irányból Rozsnyón áthaladó főút, a Kassai út mellett, a Rozsnyót átszelő Drázus-patak hídja közelében álló sarokház mellett történt. 1968-ban még nem létezett a várost napjainkban már elkerülő E-58-as számú főút, emiatt a forgalom a városon keresztül zajlott.

Amint már fentebb is említettük, a halálesettel kapcsolatos történetnek napjainkig számos, egymásnak ellentmondó variánsa maradt fenn. Részletes történeti források hiányában, a megszállás idején 23 éves friss diplomás szemtanú, a rozsnyói Kardos Ferenc[7] által elmondott történetet vesszük alapul, mivel a recens anyagban szereplő interjúk közül a Nemzeti Emlékezet Intézete oldalán szereplő kevéske információval, valamint más forrásokkal összevetve ezt tartjuk a tragédia leghitelesebb leírásnak, ezt tekintjük kiindulási alapnak. Emellett szól az is, hogy a Kassai úton egy a rozsnyói filmes által készített felvétel is a Kardos Ferenc által elmondottakat támasztja alá, miszerint a tragédia a Drázushoz közeli sarokháznál történt. Az alábbi szöveget ő mondta el nekünk 2022-ben:

Nem emlékszek pontosan, délután mennyi lehetett az idő, de délután volt, egész biztos, amikor az a baleset történt. Ahogy mentek a Kassai úton, ott az egyik orosz kocsinak valami baja lehetett, mert megállt, és megállt a kocsioszlop is, mert javítani kellett valamit azon a kocsin. Persze addig álltak az autók, úgyhogy akkor az emberek elébe mentek a kocsisornak, leültek az autók elé az útra és nem akartak elmenni, úgyhogy nem nagyon tudtak velük mit kezdeni. A kocsisor állt, legalább két órán keresztül. Mi mentünk ott végig és beszélgettünk az orosz katonákkal, annak idején mi elég jól beszéltünk oroszul. Beszélgettünk a katonákkal, de nem volt semmi ellenszenv, beszélgettünk velük és kérdeztük, hogy mit keresnek itt, de ők azt se tudták, hol vannak. Ez az igazság. Ahogy ott állt a kocsisor, mindenhol kialakultak ilyen beszélgető csoportok az orosz katonák és az itteniek között egész végig ott a Kassai úton. Még az is megtörtént, hogy azok, akik ott laktak azokban a házakban a Kassai út mellett, sajnálták szegény katonákat, hoztak nekik enni, meg teát hoztak nekik inni. És állt ott a kocsisor legalább két órát, s akkor megfordult a helikopter, ami ott körözött felettünk végig, akkor már világos volt, hogy valami történni fog.

Ott jóval följebb a kocsisor elejétől (cseh autók voltak végig), ott fent a Kassai úton, volt 3 tank. És akkor, ahogy ott beszélgettünk, egyszer csak a tankok begyújtották a motorokat és elindultak. El tudtak menni a kocsisor mellett, mert abban az időben meg lehetett oldani ott fent a Kassai úton, akkor az a rész ott másképp nézett ki. Az autók felakadtak volna, nem tudtak volna átmenni, de a tankok le tudtak menni, lecsúsztak ott a füvön a Jólészi útra, és ott aztán a három tank jött lefelé, párhuzamosan az autókkal, mert ez az utca párhuzamos a Kassai úttal. És az emberek, ahogy nézték, nem tudták, hogy megállnak-e majd vagy nem, azok a tankok haladtak egyre lefele ott azon az úton. Ahol Ciberajjal történt az eset, az a hely ott lent volt, egészen a Drázus partjánál, a hídnál. Közvetlen a patakparton volt egy sarokház, s ott kötődött össze a Jólészi utca meg a Kassai út. És ahogy az első tank jött, egyenesen lefele, ott a sarokháznál neki fordulni kellett, hogy rá tudjon menni a Kassai útra, rámehessen a hídra. Először Ciberaj is ott állt a többiekkel a tank előtt, hogy álljon meg, meg akarták állítani, többen is voltak ott akkor, de ahogy látták, hogy a tank nem áll meg, akkor elugrált mindenki. Ciberaj is elugrott a tank elől és hozzáállt a ház sarkához, de ahogy a tank fordult, a lánctalpával hozzányomta őt a ház sarkához, a falhoz. Odanyomta, de persze a tank, az ment tovább. Ez egy szerencsétlen, véletlen dolog volt, ezt senki nem akarta szándékosan, de Ciberaj pont rossz helyen állt, hát teljesen szétnyomta a tank a derekától lefelé, nem lehetett segíteni rajta, nagyon szét volt roncsolva… Én úgy 10-15 méterre lehettem attól a helytől, ahol megtörtént ez a baleset, csak úgy messzebbről láttam, mert ott akkor nagy tömeg volt.

És a tankok mentek tovább, és elértek az első kocsihoz, ami után állt az egész kocsisor, amit megállított a tömeg a kezdet kezdetén. És akkor a tankok beálltak a kocsisor elejére, elindították a sort. Mert persze mindenki elment, ahogy látták, hogy a tankok nem állnak meg, mindenki félreállt.

Amikor kijött a mentő, Ciberaj még nem volt halott, elvitték őt, de már nem tudtak segíteni, mert tisztára szétroncsolta őt deréktól lefelé az a tank.

Ahogy aztán megindult a kocsisor előre rendes tempóval, elöl a tankokkal, akkor aztán az emberek elkezdték dobálni őket mindenfélével, amit találtak: kövekkel, meg mindent, amit találtak, dobálták feléjük. Láttam azt is, hogy az orosz katonának szétverték az ablakot a kocsin, meg sebesülés is volt.

Aztán amikor dobálták őket kövekkel, meg egyebekkel, akkor az oroszok lőttek a levegőbe, hogy megfélemlítsék őket, megijesszék az embereket, hogy hagyják abba. Még egy fiú megsérült akkor, mert gellert kapott a golyó, amit kilőttek, emlékszek.[8]

1. kép. Štefan Ciberaj fényképe és síremléke Polomán (Gemerská Poloma) Forrás: https://www.21august1968.sk/data_august68/obete/obete-augusta-68.pdf

2008-ban, Štefan Ciberaj lánya édesapja halálának 40. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésen az egyik hírportál kérdésére a tragédiával kapcsolatban elmondta, hogy a tank nem szándékosan nyomta édesapját a falhoz, véletlen balesetről volt szó, s szerinte nem állta el a többiekkel a tank útját:

Apám nem állta el a tank útját. Munkából tartott hazafelé, s egyszerűen rossz időben volt rossz helyen. A páncélos fordulás közben nem láthatta őt. Ez egy szerencsétlen véletlen volt. Később aztán bizonyos „fontos” emberek politikai cselekedetet csináltak belőle, és megnehezítették az életünket. Én akkor csak 2 éves voltam, és csak most tudatosítom, hogy milyen vérfürdő lehetett.[9]

A recens anyagban a halálesethez kapcsolósó történetek variánsai elsősorban e két fő motívumban térnek el leginkább egymástól:

  1. A konvoj leállásának/leállításának okai és körülményei
  2. Štefan Ciberaj halálának körülményei

I. A konvoj leállásának/leállításának okai és körülményei – variánsok

I/1. A konvojnak az egyik meghibásodott autó miatt kellett megállnia

I/2. Egy elromlott tank miatt kellett megállnia

I/3. A konvojt a tankok elé álló tömeg állította meg

I/4. Az autók elé álló személyek tartóztatták fel

I/5. A tank elé fekvő fiatalok állították meg

I.6. A Kras pincére, amikor a konvoj elé feküdt egy csehszlovák zászlóra

I/7. A helyi pártszervezet elnöke akarta megállítani, de halálra gázolták (csupán egy újságíró cikkében előforduló variáns)

II. A Štefan Ciberaj halála körülményeiről szóló történetek variánsai

II/1. A tank szándékosan nyomta a ház falának

II/2. A tank véletlenül nyomta a ház falának

II/3. A tank a konvoj előtt, az országúton gázolta el szándékosan

II/4. Ciberaj részeg volt, emiatt került a tank alá az országúton

A halálos áldozatra utaló történet fent említett egyetlen változata a Csemadok képes hetilapjában, a Hétben jelent meg, szerzője a lap munkatársa volt, aki szeptember elején járt kollégájával Rozsnyón. E történet szerint az áldozat a helyi pártbizottság elnöke volt, aki üdvözölni akarta a bevonuló oroszokat, de azok nem álltak meg, hanem halálra gázolták őt.

2. kép. Štefan Ciberaj és 1968-as emlékműve Rozsnyón (A szerző felv.)

A tragédia helyszínéről

A megszállás idején a Kassai út mindkét oldalán különféle épületek, elsősorban lakóházak sorakoztak. Ezeket a régebbi épületeket azonban az 1970–80-as városrendezés során lebontották. Az egykori Kassai út, ahogyan az 1968-ban kinézett, mára szinte a felismerhetetlenségig megváltozott.

Értelemszerűen nem áll az a sarokház sem, amelynél akkor a tragédia történt, az utókor emiatt csak hozzávetőlegesen tudja meghatározni a helyet, csupán az idősebb korosztályhoz tartozó adatközlők emlékeznek, hol állt pontosan. A tragédia helyszínén hosszú ideig semmi sem utalt Štefan Ciberaj halálára. A kommunista rezsim alatt elképzelhetetlen is lett volna egy emlékjel állítása. Néhány adatközlő elmondása szerint előfordult, hogy a helyszínen gyertya égett az évforduló napján, vagy annak környékén. Egyik adatközlő elmondta, hogy néha virágot is lehetett látni azon a helyen, de ez még a sarokház lebontása előtti években fordult elő inkább, s azt is hallotta valakitől, miszerint „az estébákok igen figyelték azt a helyet”.[10]

Štefan Ciberaj emlékére csupán a megszállás 41. évfordulóján, 2009-ben állított közösen emlékművet Rozsnyó város és a rozsnyói Rotary Klub. A kis emlékmű az 1968-as bevonulás többi áldozatának is emléket állít egyben. Az emléktáblát tartalmazó nagyobb csiszolatlan kődarabot a Kassai út mellett helyezték el. Az alábbi felirat olvasható rajta:

NA TOMTO MIESTE

BOL DŇA 21.8.1968 USMRTENÝ TANKOM

SPOJENECKÝCH VOJSK VARŠAVSKEJ ZMLUVY

28-ROČNÝ ŠTEFAN CIBERAJ

Z GEMERSKEJ POLOMY

 

VENOVANÉ OBETIAM AUGUSTOVÝCH UDALOSTÍ R. 1968

 

MESTO ROŽŇAVA

ROTARY CLUB ROŽŇAVA[11]

Az emlékkő nem pontosan azon a helyen áll, ahogy a halálos baleset történt, hanem pár méterrel távolabb, mivel ez volt a legmegfelelőbb hely, ahol elhelyezhették. Az utókor számára az vált evidenssé, hogy a haláleset ott történt, ahol most az emlékkő áll. Az eseményről szóló sajtótudósításokban szereplő fényképek tanúsága szerint az emlékjel felavatásán a 41. évfordulón alkalmával kevesen vettek részt 2009-ben. Az adatközlők egy része ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy ha korábban, röviddel az 1989-es rendszerváltás után készült volna az emlékmű, sokkal többen elmentek volna annak felavatására.

4. kép. A csehszlovák zászló a konvoj előtt 1968. augusztus 21-én. Pillanatfelvétel az 1968-ban készült dokumentumfilmből (A Rozsnyói Bányászati Múzeum tulajdonából)

Mutatvány a történet különféle variánsaiból

Amikor bejöttek az oroszok, hívtak bennünket azonnal, hogy menjünk be a pártbizottságra, merthogy megszállták Szlovákiát, a repülők már szálltak a levegőben. Amikor reggel bementem Rozsnyóra, már vonultak az oroszok a Kassai úton, de a fiatalság meg akarta akadályozni, hogy tovább haladhassanak. A tank elé álltak, kordont csináltak zászlókkal, meg minden, nem engedték őket tovább. Mert közben elromlott a tank, és leállították, leállt az egész menet is mögötte, úgyhogy felsorakoztak végig, a Kassai út tele volt tankokkal, mert nem mehettek, éppen az út közepén romlott el. Ott állt, ott javították a szerelők, és amikor már megjavították, amikor próbálták ki, akkor tett egy fordulatot, és a tanknak a hátulja odanyomta őt a falhoz, mert ott állt ez a fiú, Ciberajnak hívták, a fal mellett, rögtön összeesett.

Lefeküdtek a tankok elé, hogy azok ne tudjanak fordulni, hatalmas kolóna[12] alakult ki. Én is ott voltam, láttam, hogy jönnek a pártbizottságról is tárgyalni, meg a tisztek is próbálták meggyőzni a fiatalokat, hogy álljanak fel, de azok nem voltak hajlandók, úgyhogy a katonák aztán a levegőbe lőttek, akkor mindenki szétszaladt, aki ott volt.

Amikor szétment a nép, akkor kaptak parancsot, hogy induljanak, és a meghibásodott tank, amit megjavítottak, csinált egy kört. És pont ott állt Ciberaj, és a tank széle odanyomta a falhoz.

(Szőllős Sándor, egykori Csemadok jb titkár, Szőllős Sándor, Csucsom, 89 éves, 2018)

[…] a ruszkik miat meghalt egy fiú is, halotam, hogy nekiment a tank. Csak ot ált a fal melet valahol, oszt mégis agyon nyomták. Enyit tudok, nem halotam töbet, de hogy a ruszkik vótak a hibásak, az biztos, mert direkt nekimentek otan, azér, hogy mindenki menyen már előlük, mer nem engeték őket továb, megálítoták a tankot, oszt ezér boszúból ölték meg azt az embert.

(35 éves nő, Rozsnyó, 2018)

 

Halotam bizony! Halotam, hogy az orosz tank elütöte azt az embert akor. És most, hogy már van az az emlékmű is, ott is olvastam, hogy mi történt. Másokal együt odaált a tank elé, megálítoták az oroszokat, azok hiába próbálták rábeszélni őket, hogy engedjék őket továb, ők nem mozdultak el onan. Oszt akor megindultak, oszt elütöték. Nekiment a tank, oszt rögtön meghalt az az ember. Polomáról vót, még fiatal vót… Azt is mondták, hogy már nem is keletet vóna bevini őtet a kórházba, mert rögtön meghalt. A tank az igen erős, ha az nekimegy valakinek, akor anak nincs esélye. Ot a Kasai úton van az emlékmű is, ot ahol, meghal… Most álítoták neki csak nemrégen, mert valami évfordulója vót, meg ünepség is.

(39 éves férfi, Rozsnyó, 2018)

Igen, valaki otan ot fent a Kasai útnál ot meghalt akor, mikor 68-ba begyötek! Egy polomai ember halt meg otan. De nem keletet vóna, hogy meghaljon, de hát akor ot a fiatalok nem vótak észnél, meg lehet, hogy mások se! Észnél keletet vóna leni, akor nem lett vóna baj! Ne haragugyon, de nem mondom be a nevemet, nem akarok magamnak haragosokat, mer én biztos nem azt fogom magának mondani, amit maga gondol eről, vagy mások… Ez politika, azal vigyázni kel még máma is, mer sose nem lehet tudni, mikor miből lesz baja az embernek. Én megmondom magának, én nagyon elítelem azt az egészet, az egész cirkuszt, amit csinaltak akor egyesek ot az oroszokal. No jó, megmondom mégis a nevemet, de, meg szívesen elmondok mindent, amit tudok, de ne írja oda a nevemet sehova se. Ezt igérje meg nekem, hogy a nevem nem lesz kiírva sehol!

No hát akor folytatom… Ot történt, ot a Kasai úton, de it lent, ahol a híd is van, mer akor otan házak vótak, de már mind le vannak bontva, most már egész más otan minden. Oda, az egyik háznak nyomta őtet, azt a szegény polomait oda a tank. Apámtól halotam, később is beszélte, én hatvannyócba még kicsi vótam. Beszélte nekem apám is, meg másoktól is halotam ezt-azt, hogy hogy is vót akor hatvannyócba, mikor begyötek. Akor nem is tuták, hogy mi akar ez leni minek gyötek be ide, mér száltak meg minket, mert hát megszálás, vót, tugyuk, semiféle segítég, nem keletet iten senkinek segíteni. Oszt it is maratak jó sokáig a mi nyakunkon. De most aról nem beszélek, hogy vót ez akor hatvannyócba, miért száltak meg minket, meg satöbi, ezeket nem mondom, mer maga azt biztos joban tugya, meg sok mindenhol, töb mindent lehet eről olvasni. Magyarul is meg szlovákul is. Akor nem gondolta senki, hogy enyi ideig lesznek iten. Amikor begyötek, akor vótak mindenhol tiltakozások, meg sokan vótak, akik feleslegesen ugráltak akor, hogy így meg úgy… It Rozsnyón is vótak ilyenek, hogy majd ők nem engedik begyöni Rozsnyóra az oroszokat! Hogy ők megakadályozák, hogy továb gyöjenek a tankok meg a mindenféle autók, oszt azért áltak oda, a tankok elébe áltak. De hát mit gondoltak akor, hogy majd ők megállitsák? Mer gondolták, hogy ők, a nagy hősök majd megálítsák őket ot a Kasai úton akor. No persze, mer csak úgy meg lehet vóna őket álítani. Már akor meg vót szálva az ország, semit se lehetet akor már csinálni. Már eldöntöték az orosz fejesek, hogy be kel Csehszlovákiába jöni. Én megmondom, ez biztos nem tecik magának, hogy én eztet elítélem! Minek keletet hősködni, cirkuszolni ot feleslegesen? Oszt aból let a baj, azér keletet anak az embernek is meghalni. Most is élhetne! Valakik ki akartak tűni szerintem, azér csinálták, mer hogy most ők majd megálítsák az oroszokat. Ha akartak vóna, átmentek vóna rajtok, mind a pinty, de nem akartak, de oszt hiába monták, hogy menyenek el onad, nem mentek az istenek se! No oszt akor lőtek a levegőbe. Nem az emberekbe! Ez olyan figyelmeztető lövés vót, hogy figyelmeztesék őket, hogy menyenek már el onan. Előveték a pisztolyt, mer hát továb keletet meni. No oszt a lövésektől jól megijetek, mingyár nem vótak olyan nagy legények, akor mingyár elszalatak a nagy hősök, huj, huj! Én azt mondom, ezek csak olyan provokálások vótak, nem gondolkoztak előre, mer akor nem csinaltak vóna ilyesmit. Miatok halt meg az a fú is, az a polomai. Álítólag munkából gyöt épen, oszt megált bámészkodni ot a Kasai úton a töbiekel, mert akor ot az út melet, de nem csak a Kasai úton, mindenhol, egészen végig a Krasig meg még lejeb is mind a két ódalon ot ált a sok ember, oszt bámult. Látam olyan fényképeket, amiket akor csinaltak, azokon is lehet látni, hogy ot ált a nép mindenhol, sok ember ált ot, oszt bámészkotak. Oszt az egészre ő fizetet rá [a polomai fiatalember], az életébe került, várhaták őt othon! Szegény családja! Mert már vót neki családja is, gyereke is vót. Nem gondolta, biztos, hogy baj lehet belőle ha ő is megál ot bámészkodni, hogy már soha töbet nem megy haza… Az a tank hogy fordult valamere kor, de nem az egész tank, ha csak az a felső rész, az körbe tudot mozogni, fordulni tudot, úgy, hogy a másik része, az a lánctalpas talán ált is. Az a felsőcsöves rész tudot fordulni. No oszt azt valamiér elfordítoták akor, mer már biztos meni akartak, de ot ódalra keletet neki meni egy csöpet, oszt akor kapta el a polomai embert. Családos ember vót, felesége meg gyereke is vót már akor, de nem vót még öreg, fiatal vót még akor. Oszt ez a tank a fenti részével, hogy odanyomta valahogy a falhoz, mert épen olyan helyen, a legroszab helyen ált. De nem tuták azok az oroszok, akik bene vótak a tankba, nem láták, hogy valaki van otan, vagy mi, nem akarták biztos megölni, de oszt hát mégis odanyomódot, már nem tudot elugrani onan szegény. Ha nem álítoták vóna meg előte azt a tankot a töbiek, nem halt vóna meg ez az ember! Hát keletet ezt csinalni? Miért keletet ezt csinalni, tankokat álítgatni?! Beviték őtet még a kórházba, mert oszt gyöt a szanitka,[13] de hogy már előre lehetet tudni, lehetet tudni, hogy meghal, mert hogy teljesen odanyomta falhoz, úgy odanyomta, hogy öszetörtek a csontok is, meg a lába is hogy leszakat. Amikor egy olyan marha nagy monstrum, ha odanyom valakit a falhoz, lehet tudni, hogy anak nem lehet jó vége sehogy se… Egészen csupa vér vót, meg nem is vót magánál oszt gyöt a szanitka, de már tuták, it már igen nagy a baj, nem tudnak már semit csinalni, nem tugyák őtet megmenteni, láták hogy igen nagy a baj, hogy meg fog halni. No oszt akor már elprestolt[14] a sok nép. Meg mondom, lőtek is a levegőbe, mer már biztos elegük vót már a cirkuszból, meg ugye augusztus vót, akkor nagy melegek vótak, elképzelheti, milyen vót azokba az autókba meg tankokba ülni! Igen buta a nép, én mondom magának! Keresik egyesek a bajt, oszt más isza meg a levét, másnak csinálnak bajt. A cirkuszkodók akor is megúszták, más halt meg miatok. A sok nyikhaj gondolhata vóna, nem gyöt rá, hogy hiába csinalnak akarmit, az oroszok, sokal erősebek! Ot vót a sok tank meg minden… Hát ere vót jó a hősködés, a cirkuszkodás, hogy más ártatlan haljon meg, én ezt igen elítélem! Én mást ere nem tudok mondani, elítélem őket, azokat a nyikhajokat! Mer hogy ők megmutasák az oroszoknak! Hát megmutaták! Én meg is montam utána is meg most is megmondom mindenkinek, nem keletet vóna ezt ot csinalni! Nem tecik egyeseknek, ha ezt mondom, de én ezt mondom, mer így gondolom, töben is vanak, nem csak én, akik így gondolják. Csak nem mongyák, mer nemigen lehet ezt mondani mostanába! De most sokak azt mongyák, ezek mind hősök, mer akor elenáltak. Mondhatom, szépen elenáltak… Meg is halt az a polomai, pedig vótak gyerekei is. Azér tudom ezeket, mer apám elmonta, meg mindig érdeklőtem, hogy s mint vót. A legtöbet apu mondot, ő már nem él, de mások is beszélték ezeket, hogy hogy s mint vót akor it Rozsnyón… Hát ezektől tudom, azér tudom ezeket most magának is elbeszélni.

Biztos láta maga is az emlékműt, olyan követ álítotak a polomai embernek, ara pontosan oda van írva, hogy ki halt meg ot, igaz, csak szlovákul írták fel, de hát a magyarok is értik, mert mindenki tud szlovákul, tanultak szlovákul iskolába a magyarok is. De azér magyarul is kiírhaták vóna, ha magyarok is laknak iten.

Ez egy szép dolog, hogy álítotak neki egy emléket… Én igen sajnálom azt az embert, meg a családját is! Biztos azok is it vótak a hozátartozók, mikor felálítoták ezt az emléket. Biztos meghívták őket azok, akik álítoták az emléket, mert hát így ilet vóna, lehet hogy még a felesége is él, de lehet, hogy már igen öreg, de már meg is halhatot. Olvastam a ciket amit írtak, hogy it vót a lánya is, de az anyjukat nem említeték, akor lehet is, hogy már nem él, vagy beteg is lehet már, oszt azér nem tudot eljöni. De én ezt nem tudom, csak így gondolom…

(67 éves férfi, Rozsnyó, 2018)

Nekem mesélte apu, elmonta, hogy pontosan hogy vót ez akor. Hogy otan a Kasai úton, otan valahol, ahol most a Bila[15] van, de atól idéb halt meg, ahol az a ház vót. Maga is megnézheti ot van egy emlékmű is, neki csinalták. Még fiatal vót, már dolgozot valahol it Rozsnyón, de polomai vót, nem rozsnyai. Osztan ő is ot vót másokal akor mikor begyötek, ot vót a Kasai úton, oszt töben is vótak, akik nem engeték továb az oroszokat, akik ot, a Kasai úton gyötek. Akor mindenki a városon keresztül ment, minden autó, ami Pozsonyba vagy Berzétére, vagy Rimaszombatba akart meni, más út nem vót akor csak ez. Azt a másik utat csak későb csinalták, most már ara menek az autók, nem kel begyöni a városba.

Oszt, hogy valami történt, hogy valami miat a tank odéb akart meni, vagy mi, oszt ez a fiatalember ot ált egy ház melet, vagy hol, oszt ő hogy nem is csinalt semit, csak ot ált akor, oszt az a tank nekiment oszt szétroncsolta őket. Apu azt monta nekem mikor beszélte, hogy igen szörnyű vót, de ő akor nem vót ot, neki is mások monták, akik láták, mert olyanok monták neki, akik ot vótak akor, oszt saját szemmel láták. Hogy igen borzalmas vót, úgy monták apámnak. Gyöt oszt a szanitka is, de hát meghalt rögtön atól a tanktól, már nem tudot elszaladni. Hogy nem akaratal vót, azt monták, a tankista nem ment vóna neki, ha lása. A tankból nem láták az inast, mer a tankból nem is látnak ki rendesen, oszt nem lehetet látni, az autóból, aból láták vóna. Meg nagy kraval[16] vót ot akor, dobálták is valamivel az oroszokat meg kiabáltak, hogy mindek gyönek ide, menyenek visza oda, ahonan gyötek. Damój,[17] hogy ezt kiabálták nekik. Oszt vótak utána olyanok, akik beszélték, hogy a tank direkt nekiment, mert hogy nem keletet vóna pont oda. De mongyák, hogy ez nem igaz, eztet csak kitanálták, mert az oroszok elen akarták hecelni a népet, vagy mi. Azt is monták, az oroszok el vótak bolondítva valami foradalomal. Hogy azt hazuták, hogy azért kel ide gyöni, mer foradalom van. Eztet az újságban olvatam. Amikor oszt it vótak, akor gyötek rá, hogy iten semmilyen foradalom nincsen, meg háború sincsen, nincsen semi olyan, amit montak nekik. Ez politika vót. Az orosz fejesek féltek, hogy nem lesz it szocializmus, mert nagy mozgások vótak akor a politikába, oszt Brezsnyev intézkedet: be kel gyöni Csehszlovákiába, ez vót a parancs. A katonának meg muszaj vót gyöni, teljesíteni a parancsot, mer ha nem, akor még agyon is lőhetik. Hát oszt gyötek.

It oszt dobálták őket, amere gyötek keresztül, a rozsnyaiak is dobálkoztak, mindent kiabáltak rájok, a tankok elé áltak, vót akor it mindenféle. Hát oszt az a szegény fiú, az ot marat, ő ita meg a levét, ő halt meg szegény. Én igen sajnálom őtet, meg hogy már családja is vót akor, már gyerekei is vótak. Árván maratak szegények az anyjukal. Nem szeretem vóna a helyébe leni akor. Én nem szeretem soha az oroszokat, marathatak vóna ot Oroszba, de nekik mindenbe bele kel dugni az orokat, oszt hát ez let belőle, hogy elütöték, oszt meghalt.

(55 éves nő, Rozsnyó, 2019)

4. kép. A Kassai úttal párhuzamosan lefelé haladó első tank, amely Ciberaj halálát okozta 1968. augusztus 21-én (Ladislav Ujházy felvétele)

Én csak most tutam meg, hogy Rozsnyón meghalt valaki 68-ba, akor tutam meg, amikor felálítoták azt a követ, azt az emlékműt. Hogy ot, ahol ez a kő van, ot a tank megölt egy embert, mikor begyötek. Azér halt meg, mer hogy a tank elé ált, oszt nem akart onad elmeni. De mér kelet eztet csinálni?! Minek keletet neki hősködni otan! Úgy is ők vótak az erősebek. Nem kelet vóna odameni akor… Meg oszt az oroszoknak úgyis ki kelet meni későb, nem maratak it örökre!

(29 éves nő, Rozsnyó, 2018)

A ruszkik miat meghalt valaki, azt halotam, egy fiú, mert átment rajta a tank az úton, oszt tisztára szétlapítota őt. Nem tudom, hogy vót pontosan, de azt is halotam, hogy nem csak a ruszkik vótak a hibásak bene, mer hogy az az ember is részeg vót. Én ezt csak úgy halotam, valaki ecer beszélte nekem, de már régeben vót, nem emlékszek mindenre. Én akor még nem éltem.

(35 éves férfi, Rozsnyó, 2018

[…] Jaj, hát én nem éltem még akor! Csak azokat tudom elmondani magának, amit halotam, csak úgy valakitől, akik beszélték. Akor az oroszok rámentek valakire a tankal, azt halotam, hogy azér van ot az a kő is otan a Billánál, amit mondot. Még nem is olvastam el, mer nemigen szoktam ara meni, hogy mi is vót pontosan, még nem vót időm ara meni, de majd megnézem oszt elolvasom, hogy mi van rajta. Az orosz tankok miat halt meg valaki, azt tudom, beszélték, ez akor vót talán, mikor begyötek. A tank nekiment otan anak az embernek, oszt az mingyár meg is halt. Biztos tanál valakiket, akik elmongyák magának az egészet, mer mondom, nem olvastam még el a követ, hogy mi van ráírva. Ha éltem vóna akor, akor most töbet tudnák mondani magának eről. Én nem éltem még, én nem halotam semit othon se, nem emlékszek, hogy beszélt vóna anyu meg apu valamit ezekről.

(41 éves férfi, Rozsnyó, 2018)

Nem Ciberaj akarta meglítani a konvojt, ezt mindenki roszul tudja. Az egyik pincér volt a Krasból. Nála vót a csehszlovák zászló is, azt monták, hogy a Krasból hozta magával. Ara feküdt le, oszt miata nem tudot továb halani az egész konvoj. Rajta van a filmen is, rendesen lehet látni azt a zászlót, de akor már nem feküdt rajta, csak tartota, meg oszt lengete a tankok elé, de oszt a egyik tank alá került, és minden jármű átment utána rajta.

(70 éves férfi, Rozsnyó, 2018)

Akor még igen kicsi vótam, ide jártam akor iskolába a faluba, nem Rozsnyóra, oda csak későb mentem, a Zlatára[18] jártam. Nem is, csak ovodás vótam még akor! Oszt lehet, hogy akor beszéltek róla akor othon, vagy későb is, de én már nem emlékszek, egy gyerek az nemigen törődöt ilyenekel, amikor nagyob vótam, akor se érdekelt. Csak oszt mostan látam ot Rozsnyón aztat pomnyíkot,[19] oszt onad tudom, hogy ráment a tank ara az embere. Régeben nem tutam eről semit.

(56 éves férfi, Rudna, 2018)

[…] megölt az orosz tank valakit, halotam, meg oszt inkáb onad tudom, hogy elolvastam. Mer van egy olyan emlék, olyan pomnyík otan a buszmegáló fele, oszt azon olvastuk a haveral mer ő közel lakik, tőle gyötünk akor, onad tudom, hogy mi vót akor, hogy akor otan meghalt az az ember, akinek álítoták. Egy polomai ember vót, fiatalab mind én, ot halt meg az oroszokér. Csak azóta tudom aztat is, hogy vótak it Rozsnyón oroszok, meg mit csinaltak akor iten. Fiatal vót még, de nincs kép rajta, csak hogy mért halt meg akor otan.

(31 éves férfi, Rudna, 2018)

Most már emlékmű is van, ahol a Bila van mostan. Én akor nem vótam ot, mikor begyötek, nem látam, de töb mindent is halotam. Mondtak olyat is, hogy a tank alá feküt az az ember, de oszt egy ember, egy ismerős, aki akor ot vót, monta, hogy nem igaz. Mert ő nem feküt a tank elé, csak ot ált ódalt valahol töbekel, mert sokan vótak akor ot, amikor oszt a tank nekiment. Oszt monta az az ismerős nekem, hogy nem is láták őtet, nem láták a tankból, meg nem akarták őtet elütni, de nem láták. Oszt elindulhatak, mert nem lehetet látni őtet, amikor fordult. Azért halt meg, de ő nem ált a tankok elé. Előte töben is odaáltak akor, mer nem akarták, hogy begyöjönek, hogy ne menyen be továb ide Rozsnyóra semmiféle tank. A Kasai úton, otan történt minden, ot álítgaták az emberek az oroszokat. Ot a Drázusnál vót ez, tele vót emberekkel ot minden. De nem rosznyai vót az az ember, aki meghalt. Ő csak haza akart meni épen, mert nem rozsnyai vót, polomai vót, de iten Rozsnyón dolgozot. Oszt már nem tudot hazameni, mer megölte az a tank. Akor oszt a nép még joban felázadt, hogy meghalt, hogy csupa vér vót, ot feküt, oszt gyöt a szanitka, vite máris a kórházba, de már meghalt közbe a szanitkába. Ha nem gyönek be akor az oroszok, akor még élhetet vóna, szépen megöregedet vóna mind én vagy mások. De hát neki se keletet vóna odameni, joban keletet vóna vigyázni, ment vóna inkáb rögtön haza, nem bámészkodni keletet vóna.

(72 éves nő, Rozsnyó, 2019)

A rudnai iskolába jártam még akor, nem jártam akor Rozsnyóra, én nem láthatam. Ha beszéltek is ilyenekről, hogy meghalt valaki a tanktól, gyerek vótam, biztos nem érdekelt, a gyereket nem érdekelte a politika. Ecer oszt, pár éve emlegete valaki, mikor a tévébe is vótak olyan emlékezések, meg filmeket is mutatak, akor beszélte nekem a haverom, hogy Rozsnyón is agyonnyomot a ruszki tank egy embert, nem csak Prágába meg más helyeken. Ez a rozsnyai ember is meghalt akor, ot fent a Kasai úton valahol, nem is tudom pontosan. Enyit tudok róla. De már elmentek régen, akor még nem is vótam nős, mikor ki keletet nekik meni inen. Nem is akartak meni, mert Amerika vót ez nekik iten. Most már biztos senkit se érdekel 68, senki se törődik ezel, mindenkinek elég baja van. Hogy meg tugyon élni a mai világba, azal törődnek, az a fontos, nem az oroszok. Ami vót, vót, de már régen vót. Meg most gyönek ezek a migránsfélék, ezek a migrantok, megmondom őszintén, azokal nagyob baj lesz, mind a ruszkik ruszkikal. Gyönek, mind a sáskák, meg nem is olyn fajták, mind amilyenek mink vagyunk! A tévébe is tátni, mindig mutasák, hogy csak gyönek folyton. A magyar tévébe töbet mutatnak, a szlovákba sokal kevesebet. Biztos látad te is a tévébe. Miatok lesznek majd iten a bajok! Ezekel kel most törődeni, nem az oroszokal! Azok bent vótak a kaszárnyába, de ezeket nem lehet bezárni, Az oroszok egy helyen vótak minden a kaszárnyákba.

(57 éves férfi, Rudna, 2018)

Én akor még nem éltem, de emlékszek, apu mindig szita a ruszkikat, szita őket mind a bokrot mindig, mer igen haragudot rájok, hogy minek gyötek ide akor a tankokal. Most tudom csak nemrég pontosan, egy havertól, ő mesélte nekem, mer ő halot már ezekről, hogy mi vót akor iten, meg oszt utána a pomnyíkot is látam, anak a srácnak a pomnyíkját, biztos te is látad. Hát onan tudom az egészet. Azért halt meg, mer a ruszkik elen vót ő is, az a polomai, hogy minek gyötek ide, ot vót sokakal az úton, oszt ráment a tank. Otan a Kasai útnál akor máskép nézet ki akor. Ot valahol a pomnyíknál, ot ütöte el az a tank, monta azt is a haver, akor otan még régi házak vótak mindenfele, de oszt azóta lebontoták mind. Oszt a pomnyíkot, akor látam, mikor ecer arafele gyötünk le Juhról[20] a haveral gyalog, oszt akor tutam meg azt is, hogy polomai vót az ilető, de már elfelejtetem, hogy hívták. Olyan fucsa neve van neki, azér nem jut most eszembe…

(44 éves férfi, Rudna, 2019)

Ot ment keresztül a tank azon a polomain, otan ahol most az a kő, az emlékmű van. Eről halotam. Hogy a tank elé ált, oszt nem akart onad elmeni, azért történt minden. De nem csak ő vót ot, mások is vótak ot töben, akik ot rámentek az útra, oszt nem engeték a tankokat. De mér csinalták eztet?! Minek keletet hősködni, még élhetet vóna. Feleslegesen halt meg, feleslegesen, mer oszt úgyis kimentek az oroszok a végén. Meg mikor még it vótak, nem bántotak senkit, nem tudok róla, ilyet senkitől se halotam. Én igen kicsi vótam, mikor elmentek. Csak halotam ezekről, onan tudom.

(29 éves nő, Rozsnyó, 2018)

Én az internetről tudom. Akor írtak az egészről, amikor azt a követ felálítoták (az emlékművet) ot a Kasai út melet. Egy polomai fiút halt meg otan, azér teték oda a követ, mert akor vót az évfordulója. Most aki akarja, már megtudhasa hogy is vót az egész. Én már tudtam róla régeben is. A fater beszélt nekem ezekről, amikor 68 szóba jöt. Leálítoták az oroszokat, azok nem jöhetek továb a városba, oszt amikor megint elindultak, megindult az egész sor sor, akor a tank ahogy fordult egyet, odanyomta azt a fiút a falhoz, így halt meg szegény. Úgy monta a fater nekem, nem direkt csinálták, mert olyat is mondanak, hogy direkt, de nem direkt vót, azért történt minden, mer nem láták őtet a tankból. Véletlenül történt, senki nem vót hibás! A tankból nem láták, hogy ot van, akaratlanul ölték meg, ők nem akarták. Azok a tankisták biztos nem felejteték el, míg éltek, ha későb megtudták, hogy mit csinaltak, mert monták, hogy akor nem áltak meg, mentek továb a töbi tankokal, lefele a Kras fele. Késsőb oszt biztos megtudhaták valahonan. Hiába viték már be a kórházba azt a polomait, mert jöt mingyár a szanitkas, nem tudtak segíteni, mert tisztára összeroncsolta a lábát meg mindenét, az egyik lába hogy le is szakat, leszakítota az a tank. Rosz rá is gondolni! Szörnyű lehetet!

Halotam olyat is valakitől, azt monta, hogy az a Ciberaj a tank alá feküdöt, meg azt is, hogy oda ált eléje, de még azt is monták, be vót rúgva, azér csinalta az egészet. Ez nem igaz, nem vót berúgva, meg ot senki se feküdöt a tank elé, csak elálták az utat töben is, vót náluk csehszlovák zászló is, oszt lengeték feléjek, amire oszt rámentek a tankok. Mert azér jó sokan lehetek ot, nem csoda, hogy meg tuták álítani a sort a Kasai úton. Oszt az oroszok, persze, hogy továb akartak meni, mer már igen sokáig, órák hoszat áltak ot, a sor vége meg már valahol Görgőn lehetet, adig áltak egészen. De nem sikerült megegyezni a tömegel, legyöt oda akor a parancsnok feljebről, ő egyezkedet, de nem halgatak rá, oszt töbször a levegőbe lőt, azt mondták, hogy meg is sebesültek valakik, de hogy csak meg akarta ijeszteni, csak figyelmeztetni akarta őket, de nem is biztos, hogy csak a levegőbe lőt, mert akor nem sebesült vóna meg senki. No, oszt akor már megijetek az emberek, szétszalatak, oszt mehetek az oroszok továb. Csak a polomai srác halt meg, más nem, szerencsére, de ő csak akor, mikor már megint elindultak az oroszok a tankokal. De hogy azok felülrő gyötek akor, onan ódalról. Én igen sajnálom őt! Monták, hogy már gyerekei is vótak. Sokan azt hiték, hogy valami rozsnyait nyomot oda a tank, vót oszt mindenféle beszéd, ki így monta, ki úgy monta.

(49 éves férfi, Rozsnyó, 2018)

Van ilyen rozsnyói oldal, ez egy szlovák oldal, onan tudtam meg töbet eről az egészről. Én tudtam előte is, hogy mi történt itt 68-ba, mert sokat halotam róla a családba, nálunk szeretek mindig politizálni, meg a rokonok is. Tudtam, hogy egy polomai ember volt, aki meghalt, már gyerekei is voltak. Álítotak neki emlékművet is ot a Kasai úton ahol meghalt, akor, amikor az évfordulója volt, hogy bejötek. Úgy történt, hogy ot volt ő is, amikor vonultak az oroszok akor augusztusba, ez 21-én volt. Közbe le kelet neki álni valamiért, elromlot az autójok oszt az kelet megjavítani, hogy továbmehesen a sor, mert az egész konvojnak meg keletet álni amiat az autó miat. Nem tudtak továbmeni. Amikor oszt megint elindultak, akor a tank nem vete észre, hogy ot van valaki anál a háznál, mert akor még voltak házak a Kasai út melet mindenhol. És ahogy fordult egyet úgy körbe a tank, ahogy fordult, odanyomta azt fiút a falhoz, de nem volt szándékos, hiába is mondják egyesek, csak véletlen volt, szerencsétlen véletlen, hogy azt az embert akor odanyomták. Úgy beszélik, leszakat az egyik lába, csak a felső teste maradt épségbe, meg hogy rögtön öszeeset. A tanknak az lánctalpas része nyomta őt oda, elképzelheti, mit képes az csinálni! Akik a tankba ültek, észre se veték, bevite a mentő a kórházba, de nem tudtak segíteni rajta, még ot a mentőbe meghalt. Beszéltek oszt utána egyesek, mert sokan okoskotak, későb, meg ki is találtak mindenfélét. Azt is monták, akik ot se voltak akor, hogy a tank alá feküdt, azér halt meg, mások meg azt monták, hogy eléje ált, de egyesek azt is álítják, hogy be volt rúgva, mindenfélét kitaláltak utána, de nem volt berúgva, az biztos, akik ot voltak, azt monták, hogy józan volt, ezt csak kitalálta valaki, hogy védje az oroszokat, ez nem igaz. A tankok elé lefeküdtek akor a fiatalok, meg eléje áltak, de aztán a végén felkeltek, mind felugrotak, amikor elkezdtek öszevisza lövöldözni az oroszok, valami tisztek, aki először egyezkedet velük, hogy engedjék őket, menjenek onan. Biztos jó idegesek lehettek, meg nagy meleg is volt akor augusztusban nagy hőségek voltak mindig. Az oroszok meg ot sültek a tankokba, meg az autókba, azér akartak már mozdulni valamere, meg hát nem álhatak ot a végtelenségig. Aztán mikor eldurantak a lövések, akor oszt elszaladt onan mindenki, mert megijedtek, no és akor indulhatak az oroszok továb. Még az is volt, hogy a lövések előt sokan beszélgetek az orosz katonákal, akor tudtak oroszul, mert tanulni kelet az iskolába, töben is beszélgetek ot velük végig a Kasai úton az autóknál meg a tankoknál. Barátságosan beszéltek egymásal, meg azt is kérdezték, miért száltak meg minket. Oszt hogy monták nekik azok a katonák, hogy ők nem is tudták, hova jötek, csak hogy foradalom van, ahova menek, azt monták nekik, és hogy segíteni jönek ide. Azt se tudták hol vanak, melyik országba! A tisztek, azok biztos tudtak mindent, nekik biztos megmondhaták a fejesek. Jöni kelet, mert az volt a parancs. Nem lehetet elenkezni. Nem volt értelme az itenieknek elenálni, úgyse tudtak volna semit csinalni az oroszok elen, anyian voltak, meg fel voltak jól fegyverezve, meg ot voltak a tankok is.

(49 éves nő, Rozsnyó, 2018)

5. kép. SZU-122-54 páncélvadász a Kassai úton 1968. augusztus 21-én (Pillanatfelvétel az 1968-ban készült dokumentumfilmből. A Rozsnyói Bányászati Múzeum tulajdonából)

Montak akor az idősebek biztos valamit, de ezekről nemigen vót szabad beszélni, úgy tudom, hogy az oroszok mit csinaltak akor 68-ba. Apám monta, csak ha mások nem haloták, meg akikbe megbízot. Azt monta, akor figyeltek mindenkit a komunisták, hogy vót jó sok estébák, oszt igen keletet vigyázni. Nem lehetet megbízni mindenkibe. Nem lehetet akor hangosan beszélni a politikáról meg a komunizmusról, nem lehetet szidni, meg azt se, mit csinaltak it a ruszkik. Hogy egy ember meghalt, mer nekiment a tank. Akit elütötek, még fiatal vót. Ráadásul családos apa vót már! Tankal mentek neki, merthogy az út közepére ált eléjük, de nem csak maga vót, de sokakal együtt. Igen sokan áltak ki az útra, oszt nem engetek semit továb, a tankokat se. Ez mind a Kasai úton vót, mert onan gyötek fentről, Váraljától, előte meg a Szoroskán, oszt a Kasai úton be Rozsnyóra. Akor még be keletet gyöni a városba mindenkinek, mert akor még nem vót az a másik út, ami elkerüli Rozsnyót. Akor a városon keresztül keletet minden autónak gyöni, mert csak úgy tutak meni Berzétére meg Tornaljára, ara lefele Rimaszombatba, meg mindenfele, Kasa fele is. Oszt az a fiú másokal együt álta el az egész utat, de csak őt tanálták e, csak ő halt meg akor. Merthogy a töbiek ügyeseben el tutak ugrálni, ők gyorsabak vótak. Úgy öszelapítoták, meghalt aba a minútumba, szétlapítoták, mind a palacsintát, monták, hogy minden tiszta vér vót otan. Eről nem vót szabad beszélni, de hát sokan tutak róla, nem lehetet titkolni, mer sokan elmonták egymásnak, akik nem vótak ot ako, azok is megtuták, mer ez borzasztó vót, sziták is a ruszkikat. De csak úgy egymásal beszéltek, mer nem nagyon lehetet akor csak akarhol. Mer töben is vótak, akik szimpatizáltak az oroszokal, meg vót olyan szervezet is, ami az oroszokal vót. Az a Szovjetbarát, vagy hogy is hívták. Sokan beléptek akor.

A szanitka hiába ment, a fiú már meghalt. Csoda let vóna, egy csoda, ha nem hal meg atól a nehéz tanktól, atól a hatalmas nagy ütéstől. Utána oszt nem lehetet eről beszélni, mer baja let vóna az iletőnek, ha eről beszélt vóna, mert a ruszkikról nem lehetet roszat mindani, hiába vót igaz. Oszt ezér töben is csak most tuták meg, hogy meghalt a tanktól, meg hogy mi is vót akor hatvannyócba it Rozsnyón! De sokan most se tugyák! Segíteni gyötek, azt kelet mondani.

Van ot már egy emlékmű is, amin minden rajta van. Hogy ki halt meg ot 68-ba, meg hogy megszáltak minket akor az oroszok. Nem magyarul írták rá, csak szlovákul. Olyat is halotam, hogy másféle sebesültek is vótak még töben, mer akor otan igen sokan tüntetek, ot a Kasai úton, oszt ezér nem tutak továbgyöni, hát oszt mindenféle eset vót. Hogy valakinek a lábára még ráment a tank, de az nem halt meg, csak sántítot utána egész életébe. Nem tudom, az ki vót, lehet, hogy él is még. Mongyák, lövődözés is vót akor, egy orosz tiszt lövődözött, hogy áljanak el az útból, mer nem tutak továbmeni, mert leálítoták az egész sort. Akor nem vót még Bila, akor otan házak vótak sorba kétódalt, nem vót ot a mostani buszmegáló, rendesen házak vótak ot mindenüt az út melet. Sokakat nem is érdekel, mi vót akor, de én oszt sokaktól érdeklőtem, de vótak, akik még nem is tutak eről, pedig sokal öregebek, mind én. Ere emlékezni kel, tudni kel, hogy vótak it a dolgok. Én így gondolom. A komunizmust is most sajnálják töben is, hogy vége let, oszt siránkoznak, hogy akor minden job vót. Vótak, akiknek akor job dolgok vót, nem csak a fejeseknek. Jó, hogy maga ezekel foglalkozik, mer legalább mások is megtugyák, mi vót it akor. Azér végén elmentek mégis inen a ruszkik, eleget szívták a vérünket!

(59 éves férfi, Rozsnyó, 2019)

Akor meghalt egy ember, mert nekiment a tanknak, elébe ált, oszt azért ütöte el. Múltkor monta épen nekem valaki. Töbet nem tudok, hogy vót pontosan, mer az ilető, aki nekem mesélte, ő is csak halota. De ara emlékszek, hogy direkt monta, hogy a ruszkik vótak a hibásak bene.

(32 éves nő, Rozsnyó, 2019)

A ruszkik miat halt meg valaki, egy ember. Ők tehetek róla, senki más, ők mentek neki a tankal. Ot anál a háznál történt a dolog, ahova odaált akor, de már nincs meg most az a ház, lebontoták. Ő csak ot ált a falnál, nem is csinalt semit, csak ot ált, ot nézte a ruszki tankokat meg a töbit. Oszt akor agyonnyomták. Úgy nyomták agyon, hogy rögtön meghalt. Leszakat a lába is, beszélték akor anyunak. De lehet, talán nagymamának monta valaki, már nem tudom. De beszéltünk oszt róla. Enyit tudok, az biztos, hogy a ruszkik vótak a hibásak, direkt odanyomták, nekimentek otan. Azér csinalták, hogy mindenki menyen már onan, mer nem engeték őket továb, megálítoták a tankot, oszt boszúból ölték meg. Biztos meg se bünteték őket, mer akor nem vót szabad bántani az orozokat.

(35 éves nő, Rozsnyó, 2018)

A Kasai úton történt az eset, ot valahol, ahol most a Bila van, de atól idéb, mert most már máskép néz ki az a hely, mint akor, sok házat lebontotak. Ot egy háznál történt, az egyik ház melet. Ez egy fiatal fiú vót, már dolgozot valahol. Osztan ő is ot vót másokal a Kasai úton, nem akarták továbengedni az oroszokat, mert azok a Kasai úton gyötek, meg gyötek lefele, hogy anyian vótak, mind nyü! Oszt hogy valami történt, valami miat a tank odéb akart meni, vagy mi, oszt ez a fiú ot ált a falnál, oszt ot nyomták neki. Hogy borzalmas vót az egész! Már nem segíthetet rajta semi, merhogy teljesen oda vót lapítva szegényt ahoz a falhoz. Oszt hogy akor beszéltek olyat, hogy az oroszok nem akaratal csinalták, de nem láták őtet, a tankból, de én eztet nem hiszem! Mongyák, igen nagy zűrzavar vót ot akor. Dobálták őket mindenel, oszt kiabálták nekik hogy Damój, damój!, hogy haza, haza!, ez azt jelentete, mert oroszul kiabálták, hogy értsék, amit kiabáltak nekik. Nekem apu elmesélte ezeket a dolgokat…

(55 éves nő, Rozsnyó, 2018)

Most tutam meg én is, hogy ot, ahol az a kő, az emlékmű van, ot keresztülment a tank egy fiún. A tank elé feküt, hogy megálítsa őket, oszt nem akart onad elmeni, hiába monták neki, nem kelt fel, oszt nem tutak továb meni az oroszok. Nem értem, miért keletet eztet neki csinálni?! Még élhetet vóna! Családos ember vót, igazán töb esze lehetet vóna, akor a k…a ruszkik miat nem keletet vóna meghalni neki. Mer azok oszt mégis elindultak, biztos gondolták, hogy majd akor felkel. De ő ot marat akor is. Jó keményfejű lehetet!

(29 éves nő, Rozsnyó,2019)

Van most egy emlékműve anak az embernek ot a Bila előt. Olyanokat beszéltek, hogy a tank alá feküt, de nem úgy vót, ő nem feküt a tank elé, csak ot ált a ház melet oszt a tank direkt nekiment, de véletlen is lehetet, nem tudom, mer sokfélét mondanak. Valakik azt beszélik, hogy direkt ment neki, de olyat is halotam töbtől, hogy véletlen vót. Hogy nem akarták ezt csinalni, de nem láták a tankból, mert meg el keletet neki fordulni ódalra anak a tanknak, oszt ezér nem láták őt. Rögtön meg is halt, mert teljesen odalapítota a ház falának, Nem feküt ő semmilyen tank alá, ez hülyeség, ahogy mongyák egyesek. Úgy öszenyomódot mindene, hogy rögtön belehalt. Akor igen sokan vótak ot, ahol most az az emlékmű is van. Nagy tömeg vót, otan, sokan bámészkotak, látam olyan képeket is, ahol látni. Vanak ilyen képek az intereneten is, ot látam, mutata az unokám, maga is megnézheti, de lehet, hogy már maga láta ezeket. Én nem vótam akor otan, csak ezeket tutam mondani.

(63 éves nő, Rozsnyó, 2018)

Hát én akor még nem is éltem, de érdekelt, hogy is vót ez hatvannyócba, oszt kérdezőskötem másoktól, anyutól meg aputól is, hogy ők mit tudnak eről, no meg oszt az interneten, meg a tévébe is látam filmeket eről. Egy időben sok ilyent atak a tévébe, amikor az évfordulója vót, a szlovák tévébe aták, nem a magyarba. Meg lehetet ezekből tudni, hogy mi történt akor az egész Csehszlovákiában. Van egy olyan film is, ami aról szól, hogy mi vót it Rozsnyón, amikor megszáltak az oroszok minket. Titokba csinálta valaki akor, de oszt most oda került a múzeumba, ot vetíteték először, de én a rozsnyai oldalon látam, az interneten ot van, meg lehetet mindenkinek nézni, aki akarja.

Akor majdnem mindenki azt hite, hogy háború lesz, igen megijet a nép, szalatak az üzletekbe, hogy ha kitör a háború, legyen mit eni, igen nagy vót az ijedség. Hoszú sorok vótak mindenüt a bótok előt. Mindent megvet a nép, amit csak kapni lehetet akor, hogy legyen minden, ha gyön a háború. De oszt utána lecsilapotak, de az elején igen féltek, hogy mi lesz iten.

Láta-e az emlékművet, ot a Kasai úton? Azt álítoták anak a fiatalembernek, aki meghalt ot akor, mert ráment az orosz tank. Azt halotam, hogy szét vót lapítva az az ember, a ruszki tank teljesen agyonnyomta. Hogy nem akaratal csinálták, úgy mondják, hogy nem látak ki a tankból rendesen, hogy ot van az a fiatalember, oszt a tank épen roszul fordult, hogy pont azt az ártatlan szegény embert tanálták el, nekimentek, oszt meg bele is halt. Hiába viték a kórházba, akor már halot vót. Én azér nemigen hiszem, hogy nem látak ki a tankból. Aból is ki lehet látni, mert akor hogy közleketek vóna, nem láták vóna azt se, hogy hol az út, nem igaz? Az az ember nem rozsnyói vót, hanem polomai. A táblára is kiírták, ami ot a kövön van. Néze meg, ha nem láta még! Beszélték, hogy az emberek oszt akor igen ki vótak rímedve, mer szörnyű vót látni, hogy csupa vér vót, meg hogy talán a belei is ki vótak teljesen. De eről oszt utána tilos vót, nem vót szabad beszélni, nem lehetet emlegetni, mert baja let vóna az iletőnek. Azt a követ is csak a foradalom után teheték ide, előte nem is engeték vóna, szó se lehetet vóna róla! Hát enyit halotam, azt is tudom, hogy hívták, de elfelejtetem, de ot a kövön meg lehet nézni. Nem olyan régen teték oda azt az emlékművet. Van rajta egy tábla, lehet tudni, kinek álítoták, meg hogy hatvannyócba elfoglaltak minket az oroszok.

(39 éves nő, Rozsnyó, 2019)

Akor hatvannyolcba ot kétódalt meg az úton is igen sokan vótak, kiabáltak meg dobálták az oroszokat mindenel, amivel csak tuták, azok meg hogy igen meg vótak ijedve, hogy mi lesz eből. Nekik parancsra keletet jöni, a katonák nem csinalhatak mást, csak azt, amit parancsolnak nekik. Teljesíteték a parancsot, oszt gyötek. Oszt ugye őket támaták, a katonákat támaták ot akor a Kasai úton is, oszt a végén megtörtént az a tragédia. Brezsnyev meg a ruszki fejesek nem vótak ot, csak üldögéltek nyugotan ot Moszvába maguknak.

Halotam, hogy akor igen nagy vót a felfordulás mindenhol, az egész országba tüntetek elenek, meg töben is meghaltak akor. Prágába egy fiú felgyújtota magát, mert azt akarta, hogy menjenek ki. Kasán is mindenféle történt, meg máshol is vótak öszetűzések. De nem csak a oroszok gyötek be akor, mert a magyarok is it vótak, mert ők, Magyarország is ahoz a Varsói Szerződéshez tartozott, amit aláírtak, ezért keletet nekik is jöni. De iten Rozsnyón nem vótak, csak máshol, csak it is tutak róla, hogy a magyarok is segítik az oroszokat.

Ot a Kasai úton akor 21-én rengeten öszegyötek az emberek. Pont ot romlot el az autójuk, javítani keletet, ezért nem tudot továb meni más jármű se. Így oszt nyugotan eléjek tutak álni. Vótak olyan orosz katonák is, amelyikeknek be vót kötve a feje fáslival, meg hogy mé a szemét is kiütöték az egyiknek, véres is vót, töb autónak az üvegét is betörték valmi kővel. Kasán igen nagy vót öszetűzés, rengeteg vót a halot. Akik dobálták őket, biztos töb katonát eltanáltak, mert vót sok betört üveg az autójukon. Oszt pont a katonák sebesültek meg, ők iták meg a levét, akik nem tehetek az egészről. Meg vót nekik parancsolva, hát gyöni keletet, ot nem lehetet mondani, hogy nem jövök! Sokan nem is tuták, hogy hova gyönek, hogy hol vanak. Ha nem teljesíteték vóna a parancsot, akor mehetek vóna a börtönbe, vagy még talán le is lőték vóna őket. Brezsnyev igen rosz ember vót, ot nem lehetet ugrálni, a katonai parancsot nem lehetet megtagadni. Aztat teljesíteni keletet, ha tecet, ha nem!

Mondják, hogy van egy film, de én még nem látam, de hogy a múzeumba vetíteték, oszt fent van az interneten is, meg lehet nézni. Azon lehet látni sok mindent aról, hogy mi vót ot a Kasai úton. Meg akarom majd nézni én is, kíváncsi vagyok, biztos érdekes. Maga is néze majd meg, azt mondta a haverom, hogy érdemes megnézni. Máma meg is nézem én is, a Rožňava oldalon kel keresni.

Ezeket, amiket elmontam, csak halotam, mer akor én még nem éltem, de hát eről sokan tutak, meg akik ot is vótak akor, azok beszélték, hogy szörnyű vót. Akor nem vót mindegy, igen veszélyes vót a helyzet. Minden lehetet vóna belőle! Most, hogy már van ez az kő az út melet, mindenki megtudhasa hogy s mint vót akor. A fiatalok is, meg az öregebek is, meg akik nem is éltek akor. Elolvashasák a kövön, hogy ki halt it meg. Anál szoktak mostanába ünepséget tartani. Amikor vót az évforduló, avaták fel, koszorút is meg virágot is szoktak oda teni, meg mécseseket is látam.

(52 éves férfi, Rozsnyó, 2018)

Az nem úgy vót, ahogy most mongyák! Mert azért vót ez az egész, hogy be vót rúgva az az ember! Nekem olyan monta, aki láta, és én hiszek neki. Csak eztet nem szabad mondani, mert csak baja lehet belőle az iletőnek! Én is azért nem mondom meg a nevemet magának! Ne szólj szám, nem fáj a fejem! Ez így van! Azt kel mondani, hogy milyen nagy hős vót az az ember! Meg monták nekem, hogy a ruszki tank nem is ütöte vóna el őt, ha nem feküt vóna eléje! Ilyet csak olyan ember csinál, aki nincs észnél, aki be van rúgva! Mások is vótak ot akor, de ők csak áltak otan, ők nem fekütek le, ezért el tutak ugorni gyorsan a tank elől, ezért ők megmenekültek! De most eztet nem szabad megírni, pedig ez az igazság! Csak hazudik mindenki, hogy ilyen meg olyan hős vót az az ember! Én is sajnálom, hogy meghalt, de ő vót a hibás, senki más! A tankisták nem tehetek róla, hogy nem láták őtet, azért mentek rá, azért halt meg. De aztat nem is lehetet vóna túlélni, ha egy tank rámegy egy embere! Nem tudom, hogy maga meg-e meri írni eztet, amit montam.

(Rozsnyó?, idősebb férfi, a korát nem árulta el, s azt se, melyik településen lakik)

Eről nem beszéltek igen a szocializmusba, mer csak baj let vóna belőle, megnézheték vóna magukat! A ruszki tank ment neki anak az embernek. Krasznahorka felől jötek egymás után, lefele a Kasai úton, csak úgy özönlötek onan egész nap, oszt végig a városon! Monták, hogy a tankok az utakat is tönkre teték a lánctalpakal, végig amere mentek. Az a fiatalember épen ot ált az út melet, mikor elütöte az egyik tank. A töbiek akor már elszalatak onan. Máris meghalt, amikor neki mentek a tankal. Eről nem vót szabad beszélni, úgyis mindenki tuta, elmonták, akik ot vótak. Ilyet nem lehetett eltitkolni. Az igaz, hogy sokan csak a foradalom után tuták meg, mi történt akor, hogy ez a fiú meghalt, meg hogy akor hatvannyócba mi vót nálunk, meg az emlékművet is csak most lehetet oda teni, a szocializmusba, nem lehetet. Most már mindenki elolvashatja ot a tábláról, ki volt az az ilető, hogy polomai volt. Gyereke is volt már akor, töb is. Aról is beszélnek, sebesültek is vótak töben akor, mert az oroszok lövődöztek. Ez akor volt, amikor eléjük ált a tömeg az úton, elálták az egész utat. Oszt akkor lőttek, olyan figyelmeztető lövéseket adtak le, de valakiket el is találtak, de azok közül nem halt meg senki.

(46 éves nő, Rozsnyó, 2018)

A Kassai úti incidens: állítólag éjszaka történt, amikor a megszálló hadsereg érkezett, valaki lefeküdt a földre, az útra, hogy megakadályozza útjukat. Anyám nem tudja pontosan, mi történt, mert nem volt ott, csak reggel beszélték a városban, hogy meghalt. Azt nem tudja, hogy átmentek rajta, vagy megölték.[21]

(A megszállásról fényképeket készítő Ujházy Ladislav közlése e-mailben arról, mire emlékszik az édesanyja)

6. kép. Veszteglő konvoj a Kassai úton 1968. augusztus 21-én (Ladislav Ujházy felvétele)

Az alábbi variánst egy rozsnyói szemtanú, az azóta elhunyt restaurátor Székely László mondta el egy rozsnyói szlovák hírportálnak:

Azt a napot sosem felejtem el. Az út mellett álltam és néztem, ahogy jönnek az orosz autók, a felső részéből. A rozsnyóiak beálltak az autók elé, hogy megállítsák őket. Hosszú ideig minden állt ott, aztán megérkezett egy gázikon[22] egy parancsnok, s elkezdett egyezkedni, hogy az emberek álljanak félre, de ők azt skandálták, hogy nem mennek el. Ezután a parancsnok az adó-vevőjén kiadta az utasítást, és s az utca felső részéből elkezdtek özönleni a tankok. Egy úr itta meg a levét. Szörnyű idők voltak ezek. Arra is emlékszem, amikor egy bányász az egyik katonai autóra követ dobott, ami eltalálta a katonát is.[23]

(Rozsnyó, Székely László, 1948–2011)

Az 1968-ban 17 éves szemtanú, a rozsnyói Králik György 2018-ban az alábbi variánst mondta el egy magyar nyelvű internetes portál rozsnyói tudósítójának az 50. évforduló alkalmával a Bányászati Múzeumban tartott megemlékezést követően, amely alkalomból az 1968-ban készült felvételt is levetítették:

Nem, nem volt véletlen, az a tank ráment, mert látuk, a másik oldalon áltunk, egyszerűen ráment, s egyszerűen leborítota a falat is és őt maga alá teperte. A film, ami most le volt vetítve, ez komolyan megmutata, hogy volt, hogy történt egész dolog, hogy voltak az emberek felháborodva és hogy demonstráltak és elenáltak enek az egésznek.[24]

Az akkor katonai szolgálatát töltő, de éppen Rozsnyón tartózkodó Stiglitz Péter is ugyanakkor nyilatkozott szintén annak az internetes portálnak, amelynek Králik Róbert is:

Ondro, ez a pincér, aki elvite a csehszlovák zászlót a Krasból, és mikor megindultak már ezek a tankok, és aba a pilanatba, amikor egy ilyen rés keletkezet a kolonába, akor ő ot a Foto előt leterítete a csehszlovák zászlót és ráfeküt. És ezel megálítota a kolonát.[25]

A történet egy invariánsa?

Egy, az adatközlők által nem ismert (in)variánst a komáromi Dunatáj c. lapban 2003-ban megjelent cikkben[26] találtam, amelyben a szerző – Nagy László Endre – az 1968-as rozsnyói eseményekkel kapcsolatos személyes élményeit elevenítette fel.[27] A Kassai úti halálos balesetről az alábbi történet olvasható:

Amint másnap délelőtt megtudtam, fogadni akarta a szovjeteket a városi pártbizottság elnöke, s egy keskeny, macskaköves utcán odaállt az első közelgő tank elé, kezében egy papírlappal, a buzgó vörösmócsing olvasni kezdte a fonetikusan átírt orosz szöveget:

A Csehszlovák Kommunista Párt városi bizottságának nevében szeretettel fog…

Nem csupán a foga tört a szövegbe, mert a tank nem állt meg, vagy hiába fékezett a csúszós macskaköves úttesten, palacsintává lapította a nemzetközi proletariátus egyik hű fiát! A másvilágon, bocsánat, a túlvilági lassan posványosodó vörösparadicsomban legalább meglehet az a nagy-nagy elégtétele, hogy nem egy fasiszta, hanem egy „testvéri tank” lapította össze… S lehet-e ennél szebb, dicsőbb halála egy kommunistának…?

Végezetül megjegyzi:

Amit itt leírtam, nem vicc! Igaz bizony az első szótól a legutolsóig. A róla írt riportom egy hét múlva, ha cenzúrázva is, megjelent a Csemadok Pozsonyban kiadott, Hét című képes heti folyóiratában, s ezen én csodálkoztam a leginkább… Talán elkerülte beszari főnököm éber figyelmét, s csak a lektorunk húzta meg…

Aki nem hiszi, kikeresheti azt a számot a Csemadok-központban, de a hitetlen Tamások érdeklődhetnek akár e helyszínen, Rozsnyón is![28]

Lényegében két, 35 évnyi különbséggel megjelent, egymástól több részletben is különböző és ellentmondásokat is tartalmazó írásról van szó. Sajnos, az említett 1968-as rozsnyói riport kéziratát már nem áll módunkban elolvasni, hogy megállapítsuk, hogy A Hét akkori főszerkesztője mit húzott ki belőle, s egyáltalán kihúzott-e valamit, ahogyan azt a szerző állítja. Az említett, 1968. szeptember 15-én megjelent, a túlzásoktól nem mentes tudósításban a szerző mindenesetre nem említi Štefan Ciberaj Kassai úton történt halálos balesetét. A Kras Szállodánál 1968. augusztus 25-én történt lövöldözésről azonban mindkét lapban részletesen ír, noha kissé ellentmondanak egymásnak ezek az írások. Ezzel résszel a lövöldözéssel foglalkozó alfejezetben foglalkozunk majd.

7. kép. A Kras Szálloda előtt elhaladó tankok (T-55A) 1968. augusztus 21-én (Ladislav Ujházy felvétele)

2. A rozsnyói Kras Szálloda „szétlövése”

A másik legismertebb a Kras Szálloda „szétlövéséről’ szóló, szájhagyomány által megőrzött történet, amelynek napjainkra már számos variánsa létezik. Az 1968. december 5-én Szlovákia Kommunista Pártja Rozsnyói Járási Bizottságának küldött rendőrségi jelentésben csupán az áll, hogy ismeretlen okokból lövöldözésre került sor a Kras Szállodánál, és hogy sebesültek is voltak.[29] Az akkori történéseket ma már csak mozaikokból tudjuk összerakni, az adatközlők által elmondott szövegekből, de akár megfordíthatjuk: az adatközlők elmondása alapján kapunk egy képet, akárcsak a Štefan Ciberaj halálának körülményeivel kapcsolatos történetek esetében.

Ennek az esetnek legelterjedtebb az a változata, miszerint a lövöldözésre amiatt került sor, mert a Kras Szálló melletti moziban éppen indiánfilmet, A nagy medve fiait vetítették, s a filmbeli lövöldözést kint is lehetett hallani. Az augusztus végi nagy meleg miatt a mozi szellőzőablakai ki voltak nyitva, hogy friss levegő juthasson a nézőkkel teli helyiségbe (akkor még nem létezett légkondicionálás). A Kras Szálloda közelében szolgálatot teljesítő szovjet katonák a lövöldözés hangjait hallva azt hitték, hogy őket támadták meg fegyverekkel, ezért bizonyára pánikba estek, s elkezdtek összevissza, vaktában lövöldözni. Egyrészt a Kras Szálloda irányába lőttek, de lövések érték a mozit és a református templomot is – ez utóbbin még napjainkban is láthatók a golyók nyomai. Közben a katonák segélykérő rakétát is kilőttek, amire a kaszárnyából rövid időn belül erősítés érkezett a helyszínre. A Krasban levőknél fegyvert kerestek, megmotozták az embereket, de semmit sem találtak, s rá kellett jönniük, hogy nem történt támadás, a lövöldözés hangjai valójában a moziból jöttek. A szálloda épülete megrongálódott, s több ablak is kitört a lövöldözés során. Ezeket rövid idő alatt beüvegezték, ám a lövések nyomait még jó ideig látni lehetett az épület külső falán. A vendégek közül néhányan megsebesültek, halálos áldozata azonban nem volt az incidensnek.

A történetnek 2 altípusa létezik:

  1. A szovjet katonák a moziból kihallatszó lövöldözést hallva azt hitték, megtámadták őket, s azért kezdtek ők is lövöldözni
  2. A Krasban részeg szovjet katonatiszt(ek) lőtt(ek) a pisztollyal a levegőbe, s ennek hallatán kezdték el a katonák kívülről lőni a Kras Szállót.

Megjegyezzük, hogy a Kras 2019-ben megkérdezett alkalmazottai közül két pincér hallott a lövöldözésről, a középkorú elmondása szerint a moziban vetített filmnek semmi köze nem volt a lövöldözéshez, mert nehéz elhinnie, hogy olyan hangos volt a filmbeli lövöldözés, hogy azt ki lehetett volna hallani. Ő úgy hallotta valakitől, hogy egy részeg szovjet tiszt lőtt a pisztolyával a levegőbe, s emiatt gondolhatták a kint posztoló szovjet katonák, őrájuk lőtt valaki, ezért kezdtek el lövöldözni a Kras felé.

A fiatalabb, 30 éves pincér: Én akor még nem éltem, de halotam anyutól, hogy mi is vót akor. Valamilyen háborús film vót a moziba épen akor, oszt épen lövődöztek, oszt az oroszok azt hiték, hogy a németek támadnak, oszt elkeztek lövődözni. A golyók ot is maratak a falba.

A recepción dolgozó 55 éves hölgy: „Ja viem len toľko, ze Rusi strielali na Kras, ale nič iné neviem, nepočula som o tom, čo sa presne vtedy odohralo…”[30]

Az alábbiakban az adatközlők által elmondott különböző variánsokból mutatunk be egy válogatást:

Volt még egy eset Rozsnyón, amikor a moziban egy filmet vetítettek. A mozi a Kras mellett volt. Ez augusztusban volt, azután, hogy bejöttek. Az ablak ki volt nyitva, és olyan filmet vetítettek, hogy lövöldöztek benne, és hát ki lehetett hallani. És abban az időben minden útkereszteződésben, vasúti kereszteződésekben is mindenütt szovjet katonák tartottak szolgálatot. Rozsnyón is ott álltak a kereszteződésben, hát hallották, hogy lövöldözés van valahol, nem tudták, hogy hol, és hát kilőttek egy vörös rakétát, vagyis egy figyelmeztető rakétát. Közben meg katonatisztek is voltak a Krasban, ők kiszaladtak rögtön, hogy megtámadták Rozsnyót. Én akkor éppen a párton szolgálatot tartottam, mert beosztottak szombatra, vasárnapra idegeneket, a Nemzeti Front tagjait, és akkor én tartottam szolgálatot. Amikor az oroszok bejöttek hozzám, mondták, hogy máris menjek el, a telefont rögtön leblokkolták, úgyhogy haza is kellett jönnöm rögtön onnét, hazaküldtek, és ők vették át a szolgálatot. Úgyhogy a lövöldözés után ez történt.

(Szőllős Sándor, Csucsom, 89 éves, 2018)

[…] Édesanyám megírta nekem, hogy szétlőték a Krast. De oszt hogy hogy történt, azt csak a haverjaimtól tudom, a haverjaim mesélték el nekem ithon. Pozor Laci, akit maga is ismer, Tyuki itt ült a Krasba 3 haverjával a lövöldözéskor.

Oszt Tyuki[31] mesélte. Azt mondja, hogy „Amikor engem odaállítottak a falhoz, oszt végitapogattak! Képzeld, volt pisztoly öngyújtóm.” Akor voltak ilyen pisztoly öngyújtók. Hát ahogy mentek Tyukin végig, és megtalálták, kivették, a gázpisztolyt, oszt monták neki a katonák, hogy „sto éto?!, sto éto?!”,[32] Oszt az orosz ahogy mutata a pisztolyt. Tyuki oszt nyúlt utána, hogy megmutasa, hogy az nem igazi pisztoly, hanem öngyújtó, no oszt ahogy az orosznak mutata volna, mi az, hogy öngyújtó, de akkor kapot egy nagyot. Mer utána, a lövöldözés után jötek a katonák fel a kaszárnyából fegyverel, oszt motozás, meg minden, akik ot vótak, megmotozták, megmotoztak akor mindenkit.

(Stiglitz Peter, 75 éves, Rozsnyó)

Anyu mesélte, hogy a lövődözés után a Krasba az oroszok, akik felgyötek, a recepción elkeztek kutatni, az iroda akor is ot volt hátul. Bementek oda, elkeztek ot kutatni, és egyszer csak nézik az asztalon, hogy mi van ott? Hát faragó, ceruza faragó, oszt elkeztek, ordítani, „sto zgyesz”, meg követeltek, kerestek valami, hogy „ggye to?, ggye to?” Oszt a két nő nem tudta, hogy mit akarnak, de oszt rágyötek utána, mert az oroszok keresték, a „snúrát”,[33] mert azt hiték, hogy a ceruzafaragó telefon. Hogy hol a snúra? Oszt a két lány meg volt ijedve, hogy mit akarnak. Hát a vezetéket keresték a telefonhoz. Mert akor voltak ilyen „polný”[34] telefonok. Hát azt hiték, hogy az a telefon, a ceruzafaragó. Ez nem vic, ez így történt akor, a lányok mesélték anyunak. Anyu monta, hogy ez nem vót normális, amit ot műveltek.

Én csak azt tudom megmondani, amit anyutól tudok, ő a Krasba dolgozot, de akor ő nem szolgált, mert váltakozott a pénztárnál Juci nénivel, ő volt akor szolgálatba. És eltelt 50 év, és és most tudtam megy egy dolgot! Voltam a múzeumba az előadáson, meg írták is, hogy Ciberaj meghalt, meg hogy kik sebesültek meg akor. És ott olvasom, hogy Simon Viktor. Most képzelje el, 50 éve szomszédok vagyunk, és én nem tutam róla! Valahogy sose beszéltek róla, pedig ot lakunk egymás melet. Viktor bácsi akor 25-én eljöt Juci néniért, a Krasba, mert félt egyedül este hazameni, hát ot volt akor épen, Juci nénire várt, oszt eltalálta a golyó, de véletlen volt. És megsebesült. Hát most kelet megtudnom!

[…] A lövöldözésről még azt tudom, hogy a moziba a gépház nyitva volt, ekor vetíteték azt az indiánfilmet, ez igaz. A vetítés a moziba esti időpontban volt, este 8-kor kezdődött. Ez 25-én történt. Száz százalék, hogy nem háborús film volt. Indiánfilm volt, amibe Gojko Mitic játszot, a Synovia Veľkej medvedice.[35] És jötek a lövések. Ez az, amit a Kras alkalmazotai is mondanak, úgyhogy ez így volt, mert ők eztet átélték. It volt valami raktár is a Kras melet, amit lebontotak már, a tiszteknek is volt valami irodája bene. Elkezdődtek a lövések, aztán az oroszok berontotak ide a Krasba. Ők azt hiték, hogy igazán valaki rájuk lőt, vagy valami, és én is így gondoltam volna, mert mintha védekeztek volna a támadás elen…

[…] Meg még egy ilyen verzió is van, hogy itt volt két tiszt elszálásolva a Krasba. Aztán bepijáltak és felvitek egy nőt a szobára, és ot történt valami, hogy ot lőt valamelyik. De hogy lőt-e, nem tudom, de az biztos, hogy 2 orosz tiszt volt it elszálásolva, és hogy be voltak rúgva akor, az is biztos, azt is mondják, hogy az egyik tiszt kezdet lövöldözni.

(Stiglitz Peter, 1947, Rozsnyó 2019)

 Hát én nem tudom, akor sok minden vót, Ara emlékszek, hogy a Krasba lövődöztek valamiér a ruszkik, meg hogy meg is haltak valakik, de nem tudok töbet.

(60 éves nő, Rudna, 2010)

Valami olyat halotam, hogy a Krasba lövődöztek valami tisztek, ruszki tisztek, hogy vót valami nagyob lövődözés a ruszkik miat, egy tiszt kezdte bent, valami nőcske is vót az ügybe, oszt a kinti orosz katonák emiat lőték a Krast, megijetek. Oszt mingyár gyötek a töbiek, a töbi oroszok, oszt mindenkit átkutatak, mindenkit, akik ot vótak akor a Krasba. Meg hogy talán le is lőtek valakit. Az az egy biztos, minden a ruszkik miat vót, az egész cirkusz. de hát őket nem lehetet bántani ezér, hiába csinálták a bajt ot is meg máslol is. Mindent elsimítotak, csak jókat lehetet rólok mondani.

(72 éves férfi Rudna, 2010)

[…] nem vagyok rozsnyai, pár éve gyötem ide lakni, meg akor még nem éltem. De ecer valaki, valami ismerősök nálunk, vendégségbe vótak, oszt ők beszéltek olyat, hogy lőtek a ruszkik hatvannyócba, a Krasra. Mer azt hiték, a németek támatak rájok. Ez úgy szóba került, mer vót valaki, aki tuta, hogy is vót akor az a lövődözés otan. Ez akoriba vót, amikor begyötek. Mingyár utána valamikor. Hogy kint vótak ot a Kras melet orosz katonák, oszt azok lőtek. őrégbe vótak otan. Hogy mi vót az ok, de hogy mér lőtek, aztat én már nem tudom megmondani magának, de, hogy akor nem vót mindegy, az ablak is ki vót törve a Krason […] No, eszembe gyöt! Úgy úgy, ahogy maga is mongya! A moziba vót valami film, amibe lövődöztek, valami háborús film vagy mi, oszt aztat haloták, azér lőtek, igen meg vótak ijedve. Meg talán visza is lőt valaki a Krasba, valami ruszki tisztek vótak otan akor…, be vót már rúgva, oszt egymást lőték. Ők bentről, a töbi ruszki meg kintről […] kitört az ablak is, meg a vendégekből is eltanáltak valakit, de azokból nem halt meg senki, mint ot a Kasai úton.. Jól meg lehetek ijedve bent a népek! A lövődözést meszire is lehetet halani […] Hát ezt csináltak ruszkik akor […] Oszt én csak május elsején látam az oroszokat, a tisztek ot vótak mindig ahol a komunisták, ők is beszéltek a néphez, it a torony melé gyöt mindenki, it keletet sorakozni oszt halgatni keletet a beszédeket.

(55 éves, nő, Rozsnyó 2015)

[…] Meg monta még apu azt is, akor a Krasba is lövődöztek a ruszkik ösze-visza, azt hiték a gyagyások, hogy megtámadták őket valakik. Akor ment valamilyen film, olyan indiános film ment akor épen a moziba, ot vót akor a Kras melet. Oszt aba lövődöztek, aztat haloták. Oszt vótak sebesültek is ot a Krasba, de halotak azok nem vótak. Sokan vótak a Krasba akor […] azér nem halt meg senki, észnél vótak, az vót a jó, mingyár hasaltak, meg elbújtak, ki hova tudot! Asztal alá, meg hova mindenhova […]

Én nem tanálkoztam velek [a szovjet katonákkal], már igen régen, ki keletet nekik meni, visza Oroszba, már nem roncsák it a levegőt.

(32 éves férfi, Rudna 2018)

 Azt beszélték, hogy a tisztek miat volt az egész, mert ők lövöldöztek bent, mert már be voltak rúgva. Elkeztek kötekedni valakivel, és akor vete elő az egyik a pisztolyt, lőt egyet, csak úgy a levegőbe, oszt ezel kezdődöt az egész, mert kintről meg a katonák lőtek a Krasra, mer megijetek a lövésektől, azt hitték, megtámadták őket a Krasból […] Gyorsan mindenki lehasalt, bebújtak gyorsan, ahova tutak, de pár embert eltalált a golyó, már nem volt idejük elbújni meg lehasalni se […] Hát így lőték a Krasnak ezt a oldalát, ami az út melet van, ezt az első oldalt. Én ezt halotam, akor másoktól, hogy így történt, ehez semi köze nem volt semmilyen filmnek. Hát már hogy lehetet volna kihalani a lövöldözést a moziból olyan hangosan!? Sehogy se […] Még szerencse, hogy seki se halt meg…

(68 éves nő, Rozsnyó, 2018)

[…] én akor nem vótam még rozsnyai, nem it laktam, de tudom, mer töbektől is halotam, hogy azok a bolond ruszkik lövődöztek! Még akor vót, amikor begyötek Rozsnyóra, akor 68-ba, a legelején. A Kras melet vót a mozi akor, onad gyötek a hangok, a lövődözés. Háborús film vót ot, azt vetíteték, oszt aba a filmbe lőtek. Hát oszt amikor meghaloták, lövődöztek öszevisza, hogy csak úgy repültek a golyók a szamopalból[36] […] monták, hogy sebesültek is vótak a Krasba, valakiket eltalált a golyó, de nem halt meg akor senki, pedig meghalhatak vóna töben is akor, mer nem lehetet tudni, honan meg mere repül a golyó. Gyorsan lehasaltak, hasaltak a fődön, lehasaltak, oszt az ablakokat kilőték, mindenhova repült az üveg meg a golyó is […] Nyugotan meghalhatot vóna akarki, de mindenki is meghalhatot vóna.

No hát így vót, de oszt halotam, hogy a katonák azt se tuták, hol vanak, hogy az let nekik mondva, hogy azér gyönek ide, mert it foradalom van.. Az anyjuk segét vót it foradalom! De hát nekik ez let mondva, ők meg oszt elhiték, meg a katonák nem is elenkezhetek vóna. Oszt hát gyötek leverni a foradalmat az egész országba. Milyen foradalmat? Miatok vót oszt foradalom Prágába meg hol, akor gyújtota fel magát az az inas is ot Prágába akor. Hát oszt it maratak a nyakunkon, de oszt a foradalom után ki keletet nekik meni inen. 50 évig, vagy medig vótak it.

A Krasba akor igen sok ablak ki vót lőve, öszevisza lőtek, mer védekeztek. Én nem halotam, máshol vót-e ilyen eset, máshol Csehszlovákiába akor, hogy így lövődöztek vóna […] Most nevetünk, de akor biztos senki se nevetet, jól meg lehetek ijedve minden, hogy a ruszkik meglövik őket, oszt ot maradnak halva. De a ruszkik is jól be lehetek rezelve […]

(Rozsnyó, 74 éves férfi, 2017)

 […] hogy azért lőtek az oroszok, mert azt hiték, hogy megtámadták őket. A film miat vót, a háborús film miat, aba lövődöztek a moziba. Oszt az oroszok amikor haloták, hát viszalőtek, mer azt hiték őket támagyák. Oszt öszevisza lőtek onan. Meg vótak ijedve, oszt ezér lövődöztek öszevisza. Oszt azután kitudódot, hogy senki se lőt rájok, ha a moziba lőtek épen a filmbe, oszt azt haloták. Meg mesélte nekem a nagynénim, mer tőle tudom ezt az egészet, én nem éltem akor, hogy a Krason kitörtek az ablakok, meg hogy meg is lőtek valakiket, akik a Krasba vótak, be keletet vini őket a kórházba. Hogy akor senki se halt meg, isteni szerencse vót, meg is halhatak vóna! […] Töbet nem tudok eről mondani, ezt halotam az apu testvérétől, ő mesélte ecer nekem. Hát nagy szerencse vót, hogy, akik bent vótak, senki se halt meg, csak sebesülések vótak, de hogy halot nem vót […]

(Rozsnyó, 41 éves nő, 2019)

 Én nem éltem akor, de halotam aról, hogy a ruszkik lőték akor a Krast. Hogy valami tévesdésből, mert azt hiték, onan lövik őket, hát megijetek, oszt lőtek a Kras fele. De hogy pontosan hogy vót, azt nem tudom, csak ezt halotam, talán meg is hat valaki, meg biztos sokan megsebesülhetek aba a lövődözésbe […] De töbet nem tudok mondani, csak eztet halotam… meg hogy valami film miat vót, valamilyen lövődözős film ment akor, oszt aból let a kalamajka, mer arra hiték az oroszok, hogy őket támagyák.

(26 éves nő, Rozsnyó, 2019)

[…] időseb kolegáktól halotam, már nem is dolgoznak, már régen nyugdíjasok mind. Amikor elkeztem ot dolgozni, beléptem munkába, oszt utána ecer valakik emlegeték, oszt hát halgatuk, mer mink fiatalok vóttunk, nem tutunk ezekről, csak igen keveset, hogy begyötek, tutuk, de hogy mi vót, mikor it vótak akor 68-ba, aztat mink nem tutuk […] No, hogy is vót […] hogy lőtek a Krasra, meg mindenhova máshova is […] Hogy enek az vót az oka, hogy lövéseket halotak, azt hiték, hogy megtámaták őket, hogy őket akarják lelőni. Ezek olyan katonák vótak otan, akik írányítoták a tankokat meg miket az úton, vagy mit csinaltak akor. Olyan katonák lehetek […] mutaták, mere kel meni a harckocsiknak meg minden. No oszt megijetek, amikor meghalotak valami lövéseket […] Támadnak, vagy mi van? Megijetek, oszt ők is lőtek máris. De nem is viszalövés vót ez, mer senki se támata őket, csak ők hiték azt. Akor a mozi a Kras melet vót, most már más van bene, úgy tudom. Olyan fiatal katonák vótak, meghaloták a lövéseket, de ez a moziból gyöt, ők nem tuták, mer a moziba lövődöztek valami indiános filmbe, valamilyen indiános filmet vetítetek épen, oszt aba lövődöztek. Ilyen filmekbe sokat lövődöznek, biztos maga is látot ilyen filmet. Hát oszt ezt haloták meg a moziból, oszt ezér lőtek a Krasra, meg máshova is, nem tuták, honan gyön a hang pontosan, hogy a moziból. A Krasba akor rendesen ot vótak az emberek bent, mert nyitva vót… Oszt hogy töb ablak is kitört, ahogy lőtek arafele. De oszt mingyár gyötek fel a kaszárnyából is az oroszok, mert valahogy megtuták, mi van a Krasnál, biztos onad üzenetek nekik. Hát oszt felgyötek a Bakról is a ruzkik, mer azt hiték, nagy a baj otan, támadás történt elenek, megtámaták őket, lövődözik őket […] Bementek oszt a Krasba, elenőrizték a népeket, mindenkit, akik akor ot vótak, elenőrizték, hogy pisztoly vagy valami más van-e náluk. Mer akik felgyötek a kaszárnyából, azok is azt hiték, lőtek valakik a katonákra, azért elenőrizték a népet, keresték, ki lőt az orosz katonákra…

[…] Aztat még elfelejtetem mondani, akik ot vótak a Krasba, vótak akik megsebesültek, de halni senki nem halt meg, de párat muszaj vót bevini a kórházba. Sokal roszab is lehetet vóna, mer hát a katonák öszevisza lövődöztek ot kint a kereszteződésbe, de lehet, hogy már nem is onad, lehet hogy gyorsan szétszalatak onad, mer hát megijetek, nehogy lelőjék őket valakik. Meg talán a Krasba is beszalatak páran. Nagy ijedelem lehetet akor ot bent, amikor sehol semi, oszt ecer csak belőtek onan kintről. Mingyár lehasalt is a nép, valakiket akor eltanált a golyó, azokat a kórházba viték oszt bekötözték. De hogy oszt nem vontak felelőségre sekit a ruzkik közül, szépen elsimítoták az egészet, mer hát az oroszok tehetek az egészről […] akor másképen kezelték az ilyeneket, a ruszkikat nem lehetet hibásnak mondani, az rizikós dolog vót akor, meg hát amikor szeték ösze az orosz katonákat, hogy úgy monták nekik, hogy meg kel álítani it Csehszlovákiába a foradalmat, hogy gyöni kel, mer hogy Csehszlovákiába baj van. Hát gyötek, oszt a kis katonák így el vótak bolondítva, hát azér hiték aztat, hogy foradalom van oszt megtámaták őket, oszt ők meg hát védekeztek. Hát ilyenek is vótak […]

Meg oszt én aztat se tutam, hogy más katonák is bejötek, nemcsak az oroszok, én azt se tutam, hogy a magyarok is, nemrég tutam meg a tévéből, oszt hát nekem az hihetetlen is vót, hogy a magyarok is gyötek megszálni minket. De hogy köteleség vót, hogy gyöjenek, mer hogy ők is abba a varsói vagy milyen egyezménybe tartoztak. Meg más komunista országokból is vótak it katonák töben is, azt se tutam […] Mink iten csak az oroszokról tutunk […]

[…] Meg oszt hogy akor a Krason sokáig lehetet látni későb a golyók helyét, meg az ablakokat gyorsan iparkotak hamar megcsinálni, rendbe teni, hogy ne legyen nyoma a lövődözésnek, mer hát az orozok vótak ebe a bűnösek. De hát eről akor még sokan tutak oszt hát elmonták másoknak is. Én se tutam vóna, ha az idős kolegák nem monták vóna nekünk, hogy s mint vót akor. Hát ezér tutam meg én is, mer máskülönbe nem tutam vóna eről semit mondani magának. De akor halotam, oszt hát emlékezek, mit beszéltek az öregebb kolegák, ők már lehet, nem élnek, akik akor még joban tuták, hogy mi vót.

(49 éves férfi, Rozsnyó, 2019)

8. kép. A Kras Szálloda megépülését követően (Képeslap, forrás: internet)

Beszélték, hogy vót lövődözés, én is halotam. Az oroszok lövődöztek a Krasba, de a kis Krasba. Ez ot van ódalt, de most már máskép van ot, mind akor […] vótak lyukak a falba, amit a golyók csinalták. Azt hiték, őket lövik valakik, oszt tele let a gatya, ijetükbe tüzeltek mindenfele. Valakit talán oszt meg is halt. De lehet az is, hogy csak megsebesültek. Rozsnyai fiúk vótak. winnetous filmet vetítetek a moziba épen, oszt aba a filmbe lőtek, őket nem lőte senki se […] De a ruszkik eztet nem tuták. A mozi fele meg mindenfele repültek a golyók, szanaszét […]

(72 éves férfi, Rudna, 2019)

Hát töbféleképen is beszélik, valakik azt mondják, hogy azért lőtek az oroszok a Krasra, mert háborús film ment akor épen a moziba. Hogy azt haloták meg az oroszok, azok a katonák, akik ot a Kras közelébe irányítoták a járműveket, a forgalmat, vagy mit csinaltak, vagy lehet, csak őrségben voltak, nem tudom pontosan. És hát hogy ahogy ot áltak, haloták a lövéseket. De azok nem kintről jötek, hanem a moziból, mert ki volt nyitva az ablak a szelőzés miat, és hát hirtelen azt hiték, hogy őrájuk lőnek valahonan aból az irányból, hát ők is elkezdtek lövöldözni. A Kras meg a mozi felé is lőtek, ot is voltak jó ideig a golyók nyomai, meg az ablakok egy része is kitört, de azokat hamar be lehetet üvegezni, az gyorsan ment. A Kras akor nyitva volt, voltak bent vendégek is meg hát a perszonál[37] is ot volt, úgyhogy sokan voltak ot bent. A lövésekre mindjárt lehasalt mindenki, aki ot volt, mindenki a földre feküt rögtön […] Páran azért megsebesültek, volt, akinek nagyob, komolyab sebe volt, hogy a kórházban keletet bevini akor máris. Nem lőtek le senkit, szerencsére! Nagy tragédia lehetet volna eből az egészből. Aztán jötek a Bakról az erőstés, gyötek rögtön a töbi oroszok, nagy lehetet a felfordulás, de aztán tisztázódot, hogy mi is történt […] Hogy senkik nem lőtek a katonákra, hogy a moziban lőtek a filmben. Valaki azt mondja, hogy háborús film ment akor, valaki meg azt mondja, hogy winnetous film volt. Szóval a film volt az oka az egésznek, ot lövöldöztek! Akor a moziba is megijedtek, akik ot voltak akor, biztos nem felejteték el hamar azt a napot […]

Aztán valakik meg úgy beszélik, hogy a Krasban lövöldözöt egy tiszt, merthogy ot iszogatak épen akor, és hogy nem tudom, hogy miért, de elsütöte a pisztolyát valamelyik. Valami nő volt a dologban, talán azért vesztek ösze a tisztek, ilyeneket is halotam. Hogy talán fent voltak egy szobában […] Legalábis így is beszélik. Nem tudni, mi az igazság pontosan, meg aztán régen volt, közben meg utána mindenki igazítot valamit a mondandón.

De hogy utána aztán hamar, gyorsan rendbe teték a Krast, eltünteték a nyomokat, a betört ablakokat egykettőre megcsinálták. Hogy ki fizete ki az árát, ki álta ezeket a költségeket, azt nem tudom, hogy az oroszok, vagy az állam, vagy lehet, hogy a város? Ezt nem tudom […] Hát én nem szeretem volna akor ot leni! Akik ot voltak akor, mesélték, igen megijedtek, mert hát olyan helyzet volt akor, mint a háborúba. Úgy beszélték.

Én enyit tudok a dologról, de más lövöldözés nem volt, amíg it voltak Rozsnyón az orosz katonák, a szovjet hadsereg, mert hát nem csak oroszok voltak köztük, más nemzetiségűek is, mert hát akor nagy volt Szovjetunió, nagyob mint most, mindenféle nemzetiség lakta. It Rozsnyón is voltak olyan ferde szeműek, kirgizek, meg mások is. Hát így volt a lövöldözés it Rozsnyón. Utána már nem volt gond velük, it voltak, el voltak maguknak, nem sok vizet zavartak, meg aztán az emberek megszokták, de senki se gondolta volna, hogy ilyen sokáig maradnak it az országba […] Voltak jelszavak, hogy „So Sovietskym zväzom na večné časy!”, „Örök időkre a Szovjetunióval!”, meg hasonlók. De azt is megszoktuk. Meg halotam, hogy a katonák jártak dolgozni is, amikor segítség kelet valahova.

(71 éves férfi, Rozsnyó 2018)

Halotam, hogy beszélték valakik ecer, hogy vót ilyen eset Rozsnyón, de hát én nemigen hiszem, mer hát a mozi meszeb vót a Krastól, aztat a lövődözést nem lehetet halani, én úgy gondolom, én nem hiszem el eztet. Valami más oka lehetet, berúgtak vagy valami, oszt azér lövődöztek. De engem ez nem is igen érdekel, mer nem hiszem, hogy a mozi miat vót az egész.

(36 éves férfi, Rozsnyó, 2020)

Ja, aztat halotam! Mikor a ruszkik lőték a Krast! Most mikor vót a výročie[38] akor beszélte nekem egy haver. Hogy ruszkik lövődöztek a Krasra, mer hogy megtámaták őket, azt hiték, hogy lőnek valahonad, oszt nem is lőtek, csak a filmet haloták, valami olyan filmet vetítetek, amibe lövődöztek. Biztos kihalatszot, oszt atól ijetek meg anyira, oszt ment tőlök a sorozat a Krasra. Talán meg is haltak valakik ot akor. Csak enyit tudok, mer csak halotam, én nem éltem akor még.

(30 éves férfi, Rozsnyó, 2020)

Vót valami lövődözés a Krasba, aztat halotam, hogy a ruszkik be vótak rúgva, oszt hogy azok lövődöztek ott öszevisza, vagy valami ilyesmi vót, de oszt elsimítoták a dolgot, mer hát őket nem lehetet akor megbüntetni. Olyan idők vótak akor, oszt hogy sebesültek vótak-e, vagy halotak, azt már nem tudom, mer ez már régen vót, de oszt későb halotam eről.

(33 éves férfi, Rozsnyó 2018)

A lővődözés! Az, az vót, bizony, tudom, a Krasnál, a Krasba is vót! Hogy a ruszkik kezték, mer hogy be vótak rúgva, vagy mi, oszt nem tuták, mit csinalnak. Enyit tudok eről, meg oszt hogy ot vót a golyók helye a falba, lehetet oszt későb látni, de aztat én nem látam, mer nem vótam ot akor.

(46 éves férfi, Rozsnyó, 2019)

Meg oszt a Krast is szétlőték az oroszok! Valami filmet vetítetek ot a Kras melet a moziba, oszt onan gyött ki a hang, hogy lövődöznek, oszt ezek meg azt hiték, hogy támagya őket valaki őket lövik, máris elkezdtek tüzelni. A mozi ot vót, ahol most, de most már nem mozi. Az a mozi máskép nézet ki, ot hogy ablakok is vótak. Hogy a Krasba mindenki hasalt, úgy megijetek, mer ott is oroszok mulatak. Azt hitték, hogy megtámaták a Krast. No oszt ezér vót a lövődözés, eből let a baj, ezér keletet töbeknek is meghalni!

(69 éves nő, Rozsnyó 2019)

A Krasba keztek el lövődözni az oroszok, az orosz tisztek, mer be vótak rúgva, oszt már nem tudták, mit csinalnak. Előveték a pisztolyt, oszt bumm, bumm! lövődöztek mindenfele, mer részegek vótak, nem tuták, mit csinalnak. Oszt kintről is, oszt az oroszok onad kintről is lőtek a Krasra, oszt vót ratatatata! Mert akik kint vótak őrségbe, meghaloták a lövődözést, megijetek, hogy a Krasból valakik feléjek lőnek, oszt ahogy megijedtek, ők is elkeztek lövődözni a Kras fele. Talán oszt a kaszárnyából is gyötek még katonák. Sokáig it vótak utána a komunizmus alat, nemigen akarózot nekik inen kimeni, csak oszt a foradalom után meni keletet, akar tecet, akar nem. Nem vót rosz nekik, ez nekik iten Amerika vót, it job vót sokal, mind otan Oroszországba. Oszt persze, hogy nem örültek, hogy el kel ined meni.

(50 éves férfi, Rozsnyó, 2018)

Meg apu azt is monta, akor a Krasba is lövődöztek a ruszkik, mert azt gondolták, megtámadták őket. Mert hogy akor ment valamilyen film épen, olyan indiános film ment a moziba. Oszt aba a lövődöztek, hogy rendesen kint is lehetet halani […] Azér lehetet mert nyitva vót az ablak, mer igen melegek vótak akor, amikor begyötek, nyár vót akor. Vótak sebesültek, de halotak nem vótak, pedig sokan vótak a Krasba akor. Én nem tanálkoztam velek [a szovjet katonákkal], de halotam azt is, hogy árultak mindenféle izét, vetek tőlök inen a faluból naftát[39] vagy benzint, mert ócsó vót. Töbet már nem tudok.

(30 éves férfi, Rudna, 2021)

Töben is beszélték it Rozsnyón, töbtől is halotam […] Ketö vagy talán töb mindenkit el is tanált a golyó, be keletet vini a kórházba őket, de nem haltak meg. Én még nem vótam, akor nem éltem még. De monták, filmet vetítetek a moziba, lövődöztek bene. Oszt ere az oroszok megijetek, ezért elkeztek lövődözni.

(53 éves nő, Rudna, 2016)

Már elég nagy vótam, amikor begyötek ide Rozsnyóra, amikor vót az a lövődözés ot a hotelnál, a Krasnál. Akor az egy új hotel vót, sokan jártak oda. Akor is bent ültek az emberek, oszt egyszer csak a semiből elkezték lőni a Krast az oroszok, onan kintről, ahol őrséget áltak. Oszt elkeztek lőni, mer azt hiték, őket támadták meg. De dehogy támadták, nem támadta meg őket senki! A moziba lövődöztek, a filmbe, atól ijetek meg, az úgy hangzot, mintha kint lőtek vóna, a lövődözést kint meghaloták, oszt megijetek, lövődöztek mindenfele. Akor vótak orosz tisztek is a Krasba, azok is megijetek, oszt ők meg lőni keztek, de ők kifele! A Krasba oszt mindenki hasalt, úgy megijetek, mer ott is oroszok mulatak előte, kint is meg bent is vótak oroszok. Azt hitték, hogy őket támagya valaki. No oszt ezér vót a lövődözés! Lőtek akor mindkét helyre, a Krasra meg a mozira is. No hát oszt jó nagy kárt csinaltak akor, kitörtek az ablakok is, sok ablak kitört a lövésektől. Igen megijetek akor, akik bent vótak a Krasba, meg hát akik it laktak a Krashoz közel, azok is kirímetek, hogy mi ez? Mi ez a lövődözés? Akor még ot rendes házak is vótak, meg a bank helyén is, meg ot is, ahol most a színház van. Ot mindenhol házak vótak, ahol laktak. It van a háború! Mert hát mit gondolhatak vóna?! Most nevetünk, pedig még sebesültek is vótak akor a Krasba, de senki se halt meg. Hát ilyenek is vótak 68-ba Rozsnyón. Én akor csak iskolás vótam, de ez úgy megmarat benem, akor mindenki eről beszélt. Kineveték az oroszokat, mer megijetek a semitől […]

(70 éves nő, Rozsnyó, 2018)

A Štefan Ciberaj halálával kapcsolatos fejezetben szóltunk N. László Endrének a Hét c. hetilapban 1968 szeptemberében, valamint a komáromi járási lapban, a Dunatájban megjelent cikkeiről. A Kras Szállodánál történt lövöldözéssel kapcsolatban is erős túlzásokba esett az élénk fantáziájú szerző:

ELVARÁZSOLT KASTÉLY VAGY SZÁLLODA?

Késő este értünk Rozsnyóra a szálloda elé, de a szétlőtt homlokzat, a betört ablakok – a sötétség ellenére is – árulkodni kezdtek arról, hogy itt valami történt. Bent a szálloda halljában azután megtudjuk, micsoda.

A szálloda mögötti moziban egy kalandfilmet játszottak, sűrűn ropogtak a fegyverek, és az idegen katonaság ezt félreértve, lövöldözni kezdett a zaj irányába. Amikor a tévedés kiderült, az idegen katonáknak levetítették a filmet, de az anyagi kár maradt. Az orosz városparancsnok bocsánatot kért a történtekért és megígérte, hogy az okozott kárt megtérítik.

Ennek köszönhető, hogy a szállodában tárt karokkal fogadtak bennünket. Üres szoba?! Amennyit csak akarunk! Minden szoba üres… Ezt nevezem szerencsének, mármint a mi szerencsénknek. Kaptunk is szobát. Az ágyam fölött ott a golyók nyoma a falon, az ablakok betörve, még jó, hogy ilyen meleg augusztusi éjszaka van, az utolsó augusztusi éjszaka… A folyosón égett matracok, füstszag…

Kedves ősz hajú nénivel beszélgetünk a portán. Közben készül a vacsoránk. Mert izgalom ide, izgalom oda, bizony alaposan megéheztünk és nem szerettük volna, ha gyomrunk korgását esetleg lövöldözésnek gondolta volna valaki…[40]

A Dunatáj 2003-ban megjelent egyik számában az alábbiakat írja a lövöldözésről:

1968 szeptemberének elején, nem sokkal azután, hogy az oroszok megszállták a „testvéri” Csehszlovákiát, riportra küldött derék főszerkesztőm, Major Ágoston, mégpedig a Rožňavára átkeresztelt egykori bányavárosunkba, Rozsnyóra. Fotósommal már az állomáson megszimatoltuk, hogy ott valami igencsak bűzlik…

Hát bizony nem tévedtünk!

A vadonatúj szállodának az egyik kiégett szobájában, amelyik legkevésbé égett ki, kaphattunk szállást, azaz a félig megégett parkettán, egy-egy megperzselt, irtózatosan bűzlő matracot.

– Mi a fene lehetett itt? – kérdezte tőlem a fotós, mintha én tudhattam volna.

– Remélem, hamarosan kielégítő válasszal szolgálhatok, Sanyikám! – feleltem.

Borovicskával, magyarán fenyővízzel aztán addig-addig bátorítgattam a hideglelősen reszkető portást, amíg két-három öntet után beszélni nem kezdett.

Tőle tudtam meg, hogy amikor hirtelen-váratlanul bejöttek az oroszok Rozsnyóra, a szálloda melletti ugyancsak vadonatúj moziban éppen valamelyik Winnetou filmet játszották. S amint már azokban szokás, töltés és megállás nélkül tüzeltek a sápadtarcú banditák, s erre felelgetett szaporán az apacsfőnök ezüstpuskája és vértestvére, Old Shatterhand – nem kevésbé híres – medveölője […]

Több sem kellett a lelkes davajoknak, akik akkor már bizonyára nem kevés szeszt szagoltak a vodka fejadagjukon felül!

– Ellenforradalmárok! Fasiszták! – ordítozták elszántan, és már lőni is kezdtek. Lőttek, míg töltény volt a tárban és a hevederekben, mégpedig gyújtólövedékkel. Lőttek a gyalogosok, lőttek a tankosok, s csakhamar nem csak az új mozi, hanem a szálloda is égett […]

Én azóta szentül hiszem, hogy csak akkor és ott halt meg Winnetou, az én gyermekkori eszményképem, de ott aztán a fehér testvérével együtt – véglegesen! Elégtek a filmszalaggal, vagy az oroszok lőtték őket szitává […]

Hát ezért kellett nekem és fotósomnak azon a borongós őszeleji esten kiégett szobát kapnunk a különben töküres szállodában![41]

***

A szerző két írása külön esettanulmányt érdemelne, ez azonban jelen dolgozatunknak nem célja. Annyit mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy a szállodában sohasem hagyták egyedül a vendégeket éjjelre, tehát ez N. László Endre és kollégája esetében sem volt így. A Kras, továbbá, nem égett ki, nem lobbant lángra a berendezés. A lövések a szálloda udvari oldalát nem is érték, tehát számtalan épségben megmaradt szoba volt, kizárt dolog, hogy egy kiégett szobában szállásolták volna el őket. Hogy a szobák kiégtek volna, minden adatközlő határozottan cáfolta, mint ahogy a szerző más állításait is. Megállapíthatjuk tehát, hogy a szerző célja egy sokkal sötétebb kép felvázolása volt, a valós állapotot és a történéseket valószínűleg nem találta túl tragikusnak, ezért módosította, kiegészítette a hallottakat. Ráadásul két cikkben leírtak néhány mozzanatát illetően ellentmondásba keveredik.

A két írás olvasói azonban nem ismerték a valós tényeket, így a szerző által leírtakat nem kérdőjelezték meg, elhitték mindazt, ami a cikkekben szerepelt. A szerző tehát mind Štefan Ciberaj halála, mind pedig a Krasnál történt lövöldözés esetében két új történetet kreált, amelyben az események nem feleltek meg a valóságnak. Mindez arra figyelmeztet bennünket, hogy amennyiben egy történés rekonstruálására vállalkozunk, a témával a sajtóban megjelent írások valóságtartalmát fenntartásokkal kell kezelnünk.

Rövid URL
ID5648
Módosítás dátuma2022. november 22.

…távoli kürthöz a bálványt… A szakrális kisemlékek jelrendszereihez. Szimbólumok, attribútumok, ornamentumok, dekórumok

Néhai atyai barátomtól, a müncheni Vajda Lászlótól kaptam egykor egy verseskötetet: Fél korsó hiány. A Pécsett, 1980-ban a megjelent antológia négy (akkor) fiatal költő (Parti...
Bővebben

Részletek

Néhai atyai barátomtól, a müncheni Vajda Lászlótól kaptam egykor egy verseskötetet: Fél korsó hiány. A Pécsett, 1980-ban a megjelent antológia négy (akkor) fiatal költő (Parti Nagy Lajos, Csordás Gábor, Meliorisz Béla, Pálinkás György) verseit tartalmazza, 1982-ben dedikálva, alighanem Csordás Gábor által Vajda Lászlónak: „Vajda tanár úrnak, a kitűnő és hatásos műfordításért barátsággal…” Vajda a dedikálás körülményeiről jó két évtized távolságában semmire nem emlékezett. Pedig a szöveg valamilyen müncheni felolvasóestre utalhat, ahol ezek szerint Vajda, nem állítanám, hogy rá jellemző módon, valamiféle tolmácsi, „műfordítói” szerepet is vállalt. A kötetben találhatóak apró korrekciók, a felolvasást segítő jelek, kivétel nélkül Parti Nagy Lajos verseiben. Egyik találkozásunk alkalmával megkérdeztem a szerzőt, mit tud erről a valószínűsíthető müncheni útról. Semmit. Aztán utódedikálta nekem is „ezt a nagyon régi és különleges példányt”. Mindezt azért hozom most szóba, jó nagy távolságból nekifutva az alább kibontandó témának, hogy érzékeltessem, milyen esetleges az emberi emlékezet, s mily vékony jégen araszolgatunk egy-egy jelenség meghatározása, magyarázata során. Egy kérdésre (jelen esetben egy dedikáció háttere megvilágítására) az egykori nyilvánvaló aktőrök sem tudtak érdemleges választ adni. S akkor mi meg próbálkozzunk olyan jelek, jelképek stb. értelmezésével, magyarázatával (vak harmonikásként távoli kürthöz a hajót kitalálni!), amelyeknek eredeti értelme a valóban távoli múlt ködébe vész. Mindamellett nem gondolnám eleve hamvában holt kezdeményezésnek az ilyet, kísérletet is lehet tenni, írni efféle esszét, de csak annak tudatában, hogy (egy másik nagyot, a nyelvész Pais Dezsőt idézve, aki etimológiai eszmefuttatásait olykor a következő, immár szállóigévé nemesedett mondattal zárta) „más megoldás is elképzelhető”.

1.

…ha minden problémáról azonnal eszembe jut,

hogy mások mit mondtak róla, és hol,

akkor nem fogok többé a kérdésen a magam fejével gondolkodni.

 

(Heller 2015, 7. p.)

 

Heller Ágnes gondolata kiválóan mutatja meg a filológus gúzsba kötöttségét. Amennyiben a vizsgált jelenség minden egyes szakirodalmi lenyomatát számba és figyelembe vesszük, akkor rossz esetben a keletkezett végeredmény, a szöveg hemzsegni fog a mindazonáltal, ezzel szemben, mindamellett, illetve, másrészt, viszont, noha, ellenben… típusú szavaktól, szófordulatoktól, miközben a végén valahogy mégiscsak „igazságot kell tenni”, s persze nagyon jól tudjuk, hogy örökérvényű igazság nem létezik. Viszont (és már helyben is vagyunk: viszont!) mégsem lehet csak úgy belecsapni a lecsóba, mégiscsak kellenek kapaszkodók, cölöpök, amikre támaszkodva, de legalábbis mutatva az ember saját véleményt fogalmaz meg. Nem gondolhatta (és nyilván nem is gondolta) ezt másképpen Heller Ágnes sem.

És hát azért van itt még valami. Egy másrészt. Gondoljunk bele, micsoda sziszifuszi küzdelem a miénk ezekkel a fránya forrásokkal és szekundér irodalommal! Esély nincs rá, hiszen fizikai képtelenség, hogy mindent elolvassunk (nyelvi korlátok!), áttekintsünk, megemésszünk (az idő, a határidők, de azon túlmenően az emberi élet záros keretei!), s a legvégén valami rendet teremteni, konklúziót levonni egyáltalán megkísérelhessünk. Mint tengerbe (melyik tengerbe?) merített (mekkora lyukú?) háló, amiben ez-az fennakad, de nyilván nem minden, s az sem mindegy, hogy hol (a part közelében? a nyílt tengeren? lagúnákban?) és mikor (hajnalban? rekkenő napsütésben? éjszaka?) merített a halász. Ha csak jelen témát, a szimbólumok problematikáját hozzuk példának, kétségtelen, hogy csakugyan parttalan a (szak)irodalma. Kizárólag saját polcomon bő kéttucatnyi könyvet foghatok kézbe, amelyek (magyarul, szlovákul, csehül, németül) a mindenkor rejtélyes jelképek elemzéseit, értelmezéseit, (bele)magyarázásait kínálják. És most a különféle enciklopédiák, lexikonok megfelelő címszavairól még nem is beszéltem. Ez pedig csak néhány homokszem a Szaharából, vagy hogy előbbi példánknál maradjunk csepp a tengerből. Ellenvethető, hogy de hát a cseppben köztudomásúlag ott a tenger! Igen, valamiféle ott van, csak melyik? A csendesen fodrozódó? a háborgó? a zavaros? a kristálytiszta vizű? Visszatérve az eredeti példához, a szimbólumok világához: esély nincs rá, hogy minden eredményt és „eredményt” megismerjünk, áttekintsünk. Na jó, a nagy számok törvénye alapján, egy bizonyos mennyiségű vélemény ismerete elvileg mégiscsak közelít a valósághoz. Ami viszont a természettudományokban működik (vajon?), nem biztos, hogy érvényes a humán diszciplínákra is, hiszen a „mintából” kimaradhat egy olyan szempontot felvillantó közlemény, amely adott esetben az összes eddig ismertet felforgathatja. Legalább két variánsa ismeretes annak a metaforának, amely egy nyilvános fürdő öltözőfülkéje deszkaoldalába, vagy egy futballpálya deszkapalánkjába fúrt lyukon keresztül leskelődő kamaszok látómezőjének behatároltságához hasonlítja a világról szerzett ismereteink távlatosságát. Vagy inkább: távlattalanságát. Nos, a példa jelen esetben is érvényes. Csak annyit érzékelhetünk, amennyit a szűkebbre vagy tágabbra, de a dolog természetéből adódóan inkább szűkebbre fúrt nyílás keretei lehetővé tesznek. A „tudósok”[1] (tudatosan vagy öntudatlanul) szeretnek a mindentudó alakjában tetszelegni, amiben, sajnos, nem áll módomban kollegiális lenni. Korlátainkat be kell látni és ismerni, s ez (felfogásom szerint) semmit nem von le egy adott írás értékéből. Amennyiben gondok lehetnek a szöveggel, akkor az nem az ilyen egyenes beszéd. Szerintem.

A következőkben tehát, a filológiai teljesség igénye nélkül,[2] néhány, az alcímben jelzett jelenséget (illetve fogalmat) kísérlek meg tisztázni. Látszólag többé-kevésbe világosan el lehet különíteni ezeket egymástól, miközben a vonatkozó irodalom számomra elérhető szegmentumát olvasva lehet, hogy mégsem olyan egyszerű a helyzet? Az alábbiakban először távolabbról indítva a jelzett négy fogalom (a szimbólum, attribútum, ornamentum és dekórum) általános körülírására, meghatározására teszek kísérletet, majd a következőkben egy konkrét motívum, a szőlőinda, szőlőfürt, szőlőtő motívuma példáján próbálom meg a korábban meghatározottakat aprópénzre váltani.

2.

Csak bot és vászon,
de nem bot és vászon,
hanem zászló.

Mindíg beszél.
Mindíg lobog.
Mindíg lázas.

(Kosztolányi Dezső)

Megelőlegezve a később kifejtendőket a vizsgálandó fogalmakat két csoportba osztva, először a véleményem szerint szélesebb érvényességű ornamentum és dekórum, majd a szűkebb jelentéstartamú szimbólum és attribútum értelmezésére teszek kísérletet. Hangsúlyozom, hogy az egymásutániság vagy az egymásból következés nem feltétlenül érvényes a vizsgált jelenségekre.

Az ornamentum tűnik a legszélesebb jelentéstartalommal bíró fogalomnak. Maga a szó a latin orno (= ékesíteni, díszíteni) igéből származik. A belőle képzett hasonló jelentésű főnevek az ornamentum, a németesen csonkított ornament. A 19–20. század fordulója után „lábrakapott ornamens teljesen rossz, lehetetlen képzés”. (Tafner 1915, 209. p.) A szak- és a köznyelv ornamentum alatt általában valamilyen használati tárgyon, épületen stb. ábrázolt, olyan, olykor valószerű, máskor a növény- vagy állatvilágra, geometrikus előképekre visszavezethető, többé-kevésbé stilizált díszítményt, díszítménysort ért, amely a tárgynak célját, rendeltetését is kifejezheti, s adott esetben bizonyos jelképes üzenet hordozója is lehet. Utóbbit, mivel jómagam is ezt az álláspontot képviselem, külön is hangsúlyozom. Noha sok esetben igaz lehet (főleg az ún. népművészetben), hogy az ornamentum tartalmilag kiüresedett díszítőelem, ez (hangsúlyosan a jelen vizsgálódásaink fókuszában álló szakrális művészet, jelesen a szakrális kisemlékek esetében) egzakt módon nem bizonyítható. Számos példáját lehet hozni olyan ábrázolásoknak, amelyeknek eredeti jelentését, üzenetét a mai (átlag)szemlélő jóllehet már nem képes dekódolni, viszont nem állíthatjuk, hogy a készítésük idejében is ez lett volna a helyzet. Marosi Ernő az ornamentum széles körű bemutatására vállalkozó szócikkében bemutatja a póniki plébániatemplom 1500 körül készült szentségtartó fülkéje keretelését, amely két oldalról kinővő, majd fent összeboruló, fürtökkel terhes szőlőtöveket és -indákat ábrázol. Az elhelyezés okán teljes biztonsággal állíthatjuk, hogy ez a motívum ne célzatos lett volna, és cáfolhatjuk, hogy mindössze díszítőelemként került volna az alkotásra. (Marosi 2011, 223. p.) Jelentéssel (ha úgy tetszik: üzenettel) bíró ornamentumról (leszűkítve: szimbólumról), nem pedig dekórumról van tehát szó.

Utóbbi, a dekórum (ami a latin decorum-ból jön, és díszt, díszítményt, érdemrendet, kitüntetést jelöl), sok szerző szerint az ornamentumtól megkülönböztetve inkább elvont, öncélú díszítményként fogható föl, míg mások voltaképpen egymás szinonimáinak tekintik őket. A fentiekből egyértelmű, hogy magam is az előbbi, megkülönböztető állásponton vagyok, miközben nyilvánvaló, hogy lehetnek átfedések. A kereszt motívumáról olykor eldönthető, hogy a díszítésen kívül van-e (volt-e) külön üzenete, máskor viszont nem.

A másik, némileg szűkebb jelentéstartományú kifejezéspár egyike, a szimbólum, görög eredetre vezethető vissza. A szümballein (= összeegyeztetni) igéből képzett szümbolon eredeti jelentése odaállítás, melléállítás, közeledés, ráismerési jel. „A görögök használatában a kifejezés azt a felismerési eszközt jelentette, melyet úgy képeztek, hogy egy tárgyat – legtöbbször egy ércpénzt – szabálytalanul két darabra törtek, az egyik darab tulajdonosa a másik birtokosával felismertette magát a két töredék összeillesztésével.” (Santarcangeli 1972, 318–319. p.) Átvitt értelemben aztán a szümbolon (szimbólum) kifejezéshez már az antikvitásban különféle jelentéstartományok ragadtak, köztük a mai értelemben vett jelkép is. Ez a görögöknél például az istenek megkülönböztető jelvényeit is jelentette, amit aztán később a latin attributum pontosított, illetve (idővel) szűkített. (Szerdahelyi 1992, 302. p.) Noha „a szimbólum minden meghatározási szándéknak ellenáll”, hogy ismét Paolo Santarcangeli szellemes előadására utaljak (Santarcangeli 1972, 321. p.), valamit mégiscsak kell mondani, ezért alaposan leegyszerűsítve a kérdést, a szimbólumot tehát valamely jelenség képileg megfogalmazott, általánosító lenyomata, viszonylag könnyen értelmezhető jelképeként lehet felfogni. A jel és a jelkép, különben indokolt, különbségtevés kifejtésétől helyszűke miatt most tekintsünk el. Fontos szempont, ahogy Dávid Katalin megfogalmazta, miszerint „…a jelkép mindig túlmutat önmagán, nem róla van szó, hanem arról, amire utal” (Dávid 2002, 7. p.), magyarán, többet fejez ki, mint amit maga a jelképnek felhasznált tárgy, annak ábrázolása önmagában jelentene. Lásd a jelen alfejezet mottójául szolgáló gyönyörű Kosztolányi-sorokat! Mindebbe én azt is beleérzem, hogy egy adott ábra (objektum, motívum) szimbólumértéke, jelentése a kontextustól, a helyi jelentés-tértől sem független.[3] A királyi korona emberi fejen például a hatalmat, boldogságot szimbolizálja. Párnán elhelyezett s valaki által valakinek átnyújtott korona a hatalom, a fennhatóság átadását jelenti, míg a földön heverő, esetleg láb alatt levő királyi korona a világi hívságok megvetését, az alázatot fejezi ki. Tövises indákkal behálózott korona a hatalommal járó mérhetetlen terhek jelképe és így tovább. (vö. Henkel–Schöne 1996, 1258–1265. p.)

Sándor Iván, igaz, nem tudományos definícióként, hanem egyik regényén végighúzódó alapvetésében valami hasonlót mond, mint Dávid Katalin, de bizonyos értelemben azon túllépve, hiszen azt állítja, hogy „a tárgyak olyan jelek, amelyek túlmutatnak önmagukon”. (Sándor 2018, 199. p.) Ez a szakrális kisemlékekre szinte par excellence érvényes, hiszen azok, miközben számos jel, jelkép, attribútum hordozói, önmagukban is jelek, térben és időben. Itt említendő továbbá a jelnek készült és akként is funkcionáló, valamint az eredendően nem jelnek szánt, idővel mégis azzá minősült objektumok problematikája. Előbbire konkrét példát szinte nem is kell mondani, az utóbbira viszont lehet egy régi, eredeti funkcióját elveszített ártézi kút, vagy egy öntöttvas pumpás kút, gémeskút, malomkerék stb., amelyek bizonyos körülmények együtthatása nyomán szimbolikus jelentőségre tettek szert, s valóban önmagukon túlmutatva jelképeznek valamit. Természetesen nem feltétlenül ugyanazt. Egy, a település peremén, patakparton felállított malomkő egykori malom, tágabb értelemben a térség (talán elhalványult) régebbi gazdálkodási berendezkedésének emlékét őrzi, míg a Szent Flórián társaságában ábrázolt malomkő a későbbi szent mártírhalálának körülményeire utal.

A szimbólumokat érdemes megkísérelni tagolni, mégpedig a bibliai eredetűekre vagy vonatkozásúakra (azon belül Ó- és Újszövetség), kifejezetten vallási hátterűekre, valamint általánosakra, a profán életben is helyet kapó szimbólumokra. Ismételten hangsúlyozni kell viszont, hogy ugyanaz a motívum más-más összefüggésrendszerben is felbukkanhat, és szimbólumként nem feltétlenül pontosan ugyanazt jelöli. Könnyű belátni, hogy egy nyilvánosház fényreklámjaként villódzó szív-motívum nem ugyanazt jelképezi, mint az esküvői rekvizitumokon felbukkanó szív, vagy a szív formájú sírjelek üzenete (miközben azok jelentése történetileg is változhat) más, mint a Hétfájdalmú Szűzanya hét tőrrel megsebzett szíve.

A legutóbbi példa át is segít bennünket a negyedik jelenségcsoportba tartozó attribútum-hoz, ami voltaképpen szintén szimbólum, de egy adott (általában mitológiai) személy identitásának kifejezője. A latin attribuere (= részesíteni, tulajdonítani) szóból vezethető le. A görög isteneket jelképek (Zeuszt a villám, Poszeidónt a szigony, Démétert a gabonakalászok stb.) különböztették meg egymástól. A római istenek nagyjában-egészében a korábbi görög előképeket másolták, majd a kereszténység a szentjei megkülönböztetésére alkalmazott, immár attribútumnak nevezett jeleket. Ebben a körben, durván leegyszerűsítve beszélhetünk általánosabb attribútumokról, amely több, hasonló sorsú szentet is jegyez (pl. a mártírhalált [is] kifejező pálmaág megjelenhet Alexandriai Szent Katalin, Szent Lúcia, Nepomuki Szent János vagy Szent Tekla ábrázolásain), valamint többé-kevésbé egyedi attribútumokról (pl. Szent Flórián kezében a sajtár, dézsa, ritkábban amfora). A szimbólum és az attribútum egymáshoz való viszonyával kapcsolatban megjegyzendő, hogy míg az azonos (vagy nagyjából azonos) jelentésű szimbólumok egymással voltaképpen felcserélhetőek, az attribútumok általában nem válthatóak ki mással. Jóllehet nem minden szituációban, de a szív mint a szerelem, szeretet jelképe például helyettesíthető almával, jázminnal, Ámor-figurával, galambpárral stb., viszont a szív mint attribútum, teszem azt a Fájdalmas Szűzanya vagy Medárd püspök esetében nem váltható ki más szimbólummal.

Ha a négy, fentebb vázlatosan bemutatott fogalom egymáshoz való viszonyát próbáljuk értelmezni, megérteni, akkor meglátásom szerint az ornamentum értelmezhető valamiféle, a jelentéstől, üzenettől, funkciótól független ábrázolásként,[4] tehát ez tekinthető a legnagyobb halmaznak. Ezen belül helyezkednek el a jelképek (szimbólumok) és a jelentés nélküli, mindössze díszítőelemként funkcionáló dekórumok. Miközben a szimbólumok részét képezik az attribútumok (ahogy fentebb már utaltam rá: minden attribútum egyszersmind szimbólum, de nem minden szimbólum attribútum), és bizonyos alakulási folyamat során a szimbólumok kiüresedhetnek, s jelentéstartalom nélküli, tiszta díszítőmotívumokká, dekórumokká válhatnak.[5] Egyelőre csak elméletileg tudom kijelenteni, hogy adott esetben tartalom nélküli dekórumok is átalakulhatnak szimbólumokká. Sematikusan ábrázolva ez valahogy így nézhet ki:

 

3.

 

…mindenhol dúsan csüngtek a fürtök…

(Homérosz: Dionüszoszhoz)

A továbbiakban egy konkrét példa, a szőlő (szőlőtő, -inda, -fürt) ábrázolásait, jelentés- és funkcióváltásait kísérlem meg, korlátozott mennyiségű irodalomra támaszkodva áttekinteni. Az antikvitásban, talán keleti gyökerekből táplálkozva a görög Dionüszosz alakjához kapcsolódik a szőlő. A mítosz alapján a felnőtté cseperedett félisten, Dionüszosz szőlőt ültetett, bort készített és erre megtanította az emberiséget. Fokozatosan, noha nem zökkenőmentesen Attikában, majd a környező területeken is gyökeret vert, megerősödött és felvirágzott a kultusza. Témánk szempontjából nem szükséges a személyéhez kapcsolódó egész szövevényes és talányos narratíva-komplexumot tárgyalni. (vö. Németh–Ritoók–Sarkady–Szilágyi 2006, 394. p.) Csupán egy mozzanatot szeretnék kiemelni, amelynek képi megfogalmazása is van, s ahol a szőlő mint jelkép (sőt, talán attribútum) tanulságosan tetten érhető. A történetet az egyik homéroszi Dionüszosz-himnusz alapján Kerényi Károly és Trencsényi-Waldapfel Imre is elmeséli. (Kerényi 1967, 273–274. p.; Trencsényi-Waldapfel 1983, 180–181. p.) Sűrítve a következőkről van szó. A tengerparton tartózkodó fiatal, bíborköpenyes Dionüszoszt, mivel királyi sarjnak nézik, busás váltságdíj reményében kalózok ejtik foglyul. A hajón több csoda is történik vele: először is nem tudják megkötözni, a kötelékek minduntalan lehullanak róla, majd ambróziaillatú bor lepi el a bárkát. A továbbiakban pedig 

…a vitorlatetőn szétterjedt nyomban a szőlő,

itt meg amott, mindenhol dúsan csüngtek a fürtök,

s árbocukon feketén kígyózva szaladt a borostyán…[6]

 

A fedélzeten megjelent oroszlán és medve kergette rettegésbe, majd a vízbe, ahol delfinekké változtak, a megrémült legénységet.

A történetnek a megszólalásig pontos, s mivel sokat publikált, közismertnek is remélhető képzőművészeti lenyomata van, mégpedig a neves athéni fazekasmester és vázafestő, Exékiasz Kr. e. 530 körül készült, jelenleg a müncheni Állami Antik Gyűjteményekben (Staatliche Antikensammlungen) található, fekete alakos csészéje, amely belsejében (képzavarral: szinte szó szerint úgy, ahogy azt Homérosz megénekelte) Dionüszoszt ábrázolja a szőlővel behálózott hajó fedélzetén, delfinekké változott elrablói között. (vö. Trencsényi-Waldapfel 1983, 358. p.)