Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



2002

Impresszum 2002/3

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
VI. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom:

Tanulmányok

TÓTH ENDRE: Az első kétoldalú tárgyalások Csehszlovákia és Magyarország között (1921) – Mariánské Lázně (I. rész)
POPÉLY ÁRPÁD: A második világháború utáni belső telepítések Dél-Szlovákiában
ÖLLÖS LÁSZLÓ: Emberi jogok és nemzeti jogok
GAUCSÍK ISTVÁN: Gazdaság és hitelszervezet – a szlovákiai magyar bankhelyzet (1918-1923)
KOCSIS ARANKA: A martosi „egyke” (Születéskorlátozás egy kisalföldi faluban a 18-20. században)
LANSTYÁK ISTVÁN: A Magyar értelmező kéziszótár új kiadása és a magyar nyelv szlovákiai változatainak szókincse
PRESINSZKY KÁROLY: Kontaktusjelenségek a nagycétényi magyar nyelvhasználatban
BAUKO JÁNOS: Köszönés- és megszólításformák a révkomáromi Eötvös Utcai Alapiskolában
NÉMETH ERIKA: A felsőszeli bognár- és kovácsmesterség szakszókincsének vizsgálata (A két mesterség egymásrautaltsága a mindennapi életben, s ennek visszatükröződése a szinonimitás vizsgálatában)

Agora

A szlovákiai magyarok néprajzi szintéziséről

JÁN BOTÍK: A magyarok hagyományos kultúráját bemutató szintézishez
KÓSA LÁSZLÓ: Gondolatok Liszka József monográfiája olvasásakor

Pályakép

A nagy távlatú történeti kutatások elkötelezettje. Interjú a 60 éves Kósa Lászlóval (L. juhász Ilona)

Konferencia

Iskolai filozófia Magyarországon a XVI-XIX. században (Mészáros András)

Könyvek

Summary

Impresszum 2002/1

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
VI. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tanulmányok

TÓTH ENDRE: Az első kétoldalú tárgyalások Csehszlovákia és Magyarország között (1921) – Bruck an der Leitha (I. rész)
T. SÁPOS ARANKA: A Töketerebesi járás etnikai összetétele a dualizmus korában
GAUCSÍK ISTVÁN: A magyar és a német pénzintézetek bankegyesületének megalakulása Csehszlovákiában (1918-1920)
TÖRÖK TAMÁS: Zoboralja történeti helyneveinek vizsgálata

Agora

BOROS FERENC: A Dzurinda-kormány nemzetiségi politikájáról

Pályakép

A néprajztudománynak továbbra is lesz kutatnivalója. Interjú a 70 éves Ujváry Zoltánnal (L. Juhász Ilona)

Kronológia

POPÉLY ÁRPÁD: Acsehszlovákiai magyar kisebbség történeti kronológiája (1950-1964)

Könyvek

Ivan Kamenec: Hľadanie a blúdenie v dejinách (Simon Attila)
Rastislava Stoličná et al.: Slovensko. Európske kontexty ľudovej kultúry (L. Juhász Ilona)
Liszka József (szerk.): Acta Ethnologica Danubiana 2-3. (Bődi Erzsébet)

Summary

Tóth Endre: Az első kétoldalú tárgyalások Csehszlovákia és Magyarország között (1921) — Bruck an der Leitha (I. rész)

Ez a tanulmány a csehszlovák–magyar viszony egy nagy jelentőségű eseményét tárgyalja. Ezt egy kétéves, bonyodalmakkal teli együttélés előzte meg az újonnan átalakított háború utáni Közép-Európában, ahol a szóban forgó országok egyike a győztes szerepét sikeresen fordította saját hasznára, míg a másik egyrészt elkeseredetten próbált kiegyezni a keserű valósággal, másrészt azon ügyködött, hogy a forradalmi események örvényeit lecsillapítva szilárd alapot nyújtson a politikai és gazdasági konszolidáció elindításához mind a bel-, mind a külpolitika terén. Időben behatárolva az 1921-es év első feléről van szó, amikor az 1920 során Közép-Európában végbement háború utáni konszolidáció, a Magyarországon is valamelyest megnyugvó politikai kedélyek, a trianoni békeszerződés aláírása és a Magyar Nemzetgyűlés általi ratifikálása által létrejöttek a kapcsolatteremtés feltételei a két egymással valóban ellenséges viszonyban álló állam – Csehszlovákia és Magyarország – között.

E tanulmány konkrétan a háború utáni időszak első csehszlovák–magyar kormány szintű találkozójával foglalkozik, amely az ausztriai Bruckban került megrendezésre. Célom nemcsak az, hogy leírjam a tárgyalás lefolyását, illetve tartalmát és a későbbi kétoldalú kapcsolatokra kifejtett hatását, hanem szeretném a történések procedurális hátterét is felvázolni, vagyis magát a párbeszédteremtés folyamatát, amely a közép-európai országok bilaterális kapcsolatai közül a két a legfeszültebb viszonyban álló ország kormányának magas szintű képviselőinek találkozójához vezetett. A következőkben megpróbálom megragadni a csehszlovák–magyar tárgyalások előkészítésének minden egyes lényeges mozzanatát a legelső informális kezdeményezésektől a kormány szintű találkozó konkrét jellegének megbeszélésén keresztül egészen a szervezési kérdések – helyszín és időpont – végső pontosításáig és a kétoldalú megegyezésig a találkozó hivatalos közleményének kiadásáról.

A fent vázolt téma kutatásához a forrásanyagokat elsősorban a cseh és a magyar külügyminisztérium levéltárai szolgáltatták. Az események teljes képéhez hozzátartozik a fejleményeknek a két ország parlamentjében, illetve a korabeli csehszlovák és magyar sajtóban kiváltott visszhangja.

I. Magyarország kül- és belpolitikai helyzete – Csehszlovákia és Magyarország az első kétoldalú találkozó előtt

Az 1921-es év csehszlovák–magyar viszonylatban a brucki és a Mariánské Láznì-i (marienbadi) első kétoldalú találkozók jegyében telt. E találkozók valójában nem a két ellenséges ország közeledési szándékát jelentették, hanem inkább a kölcsönös érdeklődést a politikai együttműködés lehetőségei, illetve mindenekelőtt a gazdasági és politikai kérdések megoldása iránt. Tehát a másik ország politikai képviseletével való megismerkedés és álláspontjával kapcsolatos tájékozódás volt a cél. Tekintet nélkül a kétoldalú találkozókon elért eredményekre, a találkozó puszta létrejötte jelentős lépésként értelmezhető, mivel lehetővé tette, hogy két ország legmagasabb szintű politikai vezetői három évig tartó gondokkal terhelt, könnyűnek egyáltalán nem mondható együttélés után az alapvetően átszabott Közép-Európában egy tárgyalóasztalhoz ülhettek, és eszmét cserélhettek.

Természetesen az 1921-es év a két ország közötti viszony tekintetében korántsem volt olyan idillikus, mint azt az első látásra gondolhatnánk. Éppen ellenkezőleg, 1921 Csehszlovákia és Magyarország viszonyának legfeszültebb időszaka volt, mivel ebben az évben került Magyarország Csehszlovákia és az Osztrák–Magyar Monarchia többi utódállama külpolitikájának kiemelt fontosságú helyére. A két kormány szintű találkozó által létrehozott kommunikációs lehetőséget ugyanis a Habsburg Károly restaurációjára tett két kísérlet teljesen keresztülhúzta. Ez egyrészt oda vezetett, hogy Beneš, Románia csatlakozásával, keresztülvitte a Csehszlovákia–Jugoszlávia–Románia szövetségesi rendszer, az ún. kisantant létrehozására vonatkozó tervét, másrészt mivel a széles körű politikai egyetértés esélye a két fél között szinte a nullával volt egyenlő, mindenféle további, a kétoldalú párbeszédre irányuló szándék meghiúsult. Végül is az említett találkozók témái között túlnyomó többségben gazdasági jellegű kérdések szerepeltek, másként fogalmazva, az egyetlen témakör, amelyet a megegyezés esélyével lehetett megtárgyalni, gazdasági jellegű volt.

A csehszlovák–magyar viszonyra szintén nagy hatással volt Magyarországnak az 1921-es év első számú kül- és belpolitikai problémája: Burgerland /1/, illetve Nyugat-Magyarország kérdése, amelyet a saint-germaini békeszerződés Ausztriának ítélt, de még magyar csapatok tartották megszállva, és a terület kiürítése akkoriban vált volna esedékessé, a magyar fél viszont a békeszerződés revízióját követelve elutasította a területek kiürítését. Nyugat-Magyarország kérdése tehát egy újabb nemzetközi konfliktust idézett elő, amelynek megoldásába a csehszlovák külügyminiszter, Edvard Beneš is bekapcsolódott. Beneš megpróbált közvetíteni a magyar és az osztrák fél között, de szerepe egy, a magyarokkal való brünni és az osztrákokkal való a dél-ausztriai Hainburgban megtartott találkozóval befejeződött – amikor is a békéltető szerepét, Franciaország segítségével, Olaszország nyerte el.

Az általános politikai helyzet az újjáalakult Európában – amely természetesen Magyarország mint vesztes, illetve Csehszlovákia mint győztes állam pozícióját is meghatározta – 1920-ról 1921-re gyökeresen megváltozott. Már 1920 utolsó harmadában fokozatos átalakulás volt tapasztalható, de ez ismét Magyarország hátrányára és Csehszlovákia előnyére történt. A változások hátterében két tényező állt: a lengyel–orosz viszály hirtelen befejeződése a rigai béke idő előtti megkötésével 1920 októberében és Franciaország mint a közép-európai folyamatokra legnagyobb befolyással bíró nagyhatalom politikai orientációjának a megváltozása. 1920 őszén ugyanis Alexandre Millerand, a francia diplomácia vezetője és Maurice Paléoloque, a francia külügyminisztérium főtitkára – két politikus, akiknek meghatározó szerepük volt Franciaország közép-európai politikájának kialakításában 1920 első kétharmadában – elhagyják a Quai d’Orsay-t. Franciaország külpolitikájának gyökeres megváltozása összefüggött azzal a ténnyel is, hogy sikerült diplomáciailag megszüntetni annak veszélyét, hogy Szovjet-Oroszország benyomul Kelet-Európába, illetve hogy a külügyminisztérium vezértitkári posztját Jean Berthelot – Beneš személyes jó barátja – foglalta el. A személyi változás kapcsán a magyar Nemzeti Újság is a francia külpolitikában bekövetkezett forradalmi változásokról számol be /2/, amely egészen addig egy lengyel–magyar–román szövetségesi rendszer kiépítését szorgalmazta, ahol éppen Magyarország játszotta volna a vezető szerepet. A Millerand–Paléoloque páros által folytatott politika, amelynek valójában nem kis szerepe volt 1920 augusztusában a csehszlovák–jugoszláv szövetség, azaz a kisantant elődjének létrehozásában, a fent említett változások hatására hirtelen irányt változtatott. A Csehszlovákia által rossz szemmel nézett titkos francia–magyar gazdasági, politikai és katonai tárgyalások, amelyek még egy, a trianoni szerződés által meghúzott határ lehetséges revízióját – természetesen Magyarország javára – is felvetették, szintén megszakadtak, és a francia külpolitika a status quo megőrzéséhez mereven ragaszkodó irányt vett.

Ezeket a változásokat Csehszlovákia nagy megkönnyebbüléssel vette tudomásul, ugyanis pozícióját 1920 folyamán a feszült lengyel–orosz helyzet nagymértékben gyengítette. Ebben az időben a csehszlovák diplomáciát több oldalról politikai nyomás kényszerítette egy határozott szovjetellenes álláspont felvételére és a szovjetellenes intervenció előkészületeibe való bekapcsolódásra. Ennek legfőbb szorgalmazója Csehszlovákia legnagyobb pártfogója, Franciaország volt. Mindezek ellenére Csehszlovákia kül-, de legfőképpen belpolitikai okok miatt ebben a kérdésben semleges álláspontra volt kénytelen helyezkedni. /3/ Ez a hozzáállás a nemzetközi politikai színtéren bizonyos mértékig kétségbe vonta az ország tekintélyét és szavahihetőségét. A kelet felől fenyegető veszély elmúltával és Franciaország közép-európai koncepciójának megváltozásával viszont azok a Csehszlovákia számára elfogadhatatlan mérlegelések, amelyek Közép-Európa államait szerették volna nemcsak Franciaország mint a közép-európai folyamatokra legnagyobb befolyással bíró állam támogatásával föderatív úton újraegyesíteni, és amelyeket az utódállamok gazdasági gondjai is indokolttá tettek, aktualitásukat vesztették.

Ugyanakkor Magyarországon a fent említett változások meghiúsították azokat a reményeket, amelyek a nemzetközi elszigeteltségből való kitöréssel, illetve a trianoni határok részleges revíziójával kecsegtettek, és amelyek Franciaországgal szövetkezve a magyar politikusok számára reálisnak tűntek. Ugyanakkor a magyar–francia tárgyalások következményeként Magyarország hitelét vesztette a többi nagyhatalom, főleg Anglia és Olaszország, de Németország – amellyel Magyarország nem hivatalos politikai kapcsolatokat tartott fenn – szemében is. A legnagyobb hitelvesztésre viszont Magyarország szomszédai – Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia – irányában került sor, akik a gyakorlatban is megtapasztalhatták, hogy egy számukra kedvezőtlen politikai konstelláció esetén a magyar diplomácia azonnal kész egy, a közép-európai status quót felrúgó folyamatot beindítani, amely természetesen az ő területi egységüket fenyegetné. Elsősorban ez a tény kényszerítette Csehszlovákiát és Jugoszláviát egy védelmi szövetség megkötésére, amely később Romániával kiegészülve alapot nyújtott a magyarellenes kisantant létrehozásához.

Magyarország – franciabarát politikája miatt – elvesztette az addig iránta meglehetősen toleráns magatartást tanúsító Olaszország szimpátiáját is. Olaszország a magyar–francia közeledésben saját közép-európai érdekeinek fenyegetettségét látta. Ez a tény segítette elő az olasz–jugoszláv ellentét gyors megoldását a rapallói egyezmény keretén belül 1920 novemberében, amelynek egyik függeléke kötelezi mindkét államot az Ausztriával és Magyarországgal kötött békeszerződések betartására, és – ezt megerősítve – közös állásfoglalásban ítéli el az esetleges magyarországi Habsburg-restaurációt, valamint kötelezi a két országot, hogy osztrák, illetve magyar fenyegetés esetén kölcsönösen tájékoztassák egymást. Bizonyos mértékig megindult Olaszország és Csehszlovákia közeledése is, melyet Edvard Beneš 1921 elején tett olaszországi látogatása is alátámasztott. Az olasz külpolitika irányváltása a csehszlovák–jugoszláv szövetségi egyezmény elismerésében is megnyilvánult, melyet addig Olaszország elutasítóan értékelt. Ha ezek mellett figyelembe vesszük, hogy a lengyel–orosz konfliktus megoldódásával a magyar–lengyel közeledés aktualitását vesztette, illetve hogy Magyarország kapcsolatai nyugati szomszédjával Nyugat-Magyarország kérdése miatt még az év elején megromlottak /4/, láthatjuk, hogy Magyarország 1920 és 1921 fordulóján még jobban elszigetelődött. Magyarország 1921-es helyzetét jól jellemzi a következő idézet: „Magyarország leszerepelt franciabarát orientációjával, helyzetét megrendítette a rapallói egyezmény, ugyanakkor a kisantant szorításában vergődik, és nincs a világon egyetlen állam, amelynek szimpátiáját bírná.” /5/ Ezek a tényezők határozták meg tehát Magyarország külpolitikáját a következő időszakban.

Európa általános politikai helyzete 1921 elején alapjában véve különbözött nemcsak az előző évitől, hanem az egész addigi viharos háború utáni időszaktól, amelyben Európa, de leginkább Közép-Európa alakult újjá. Az 1921-es év Közép-Európát mégiscsak egy konszolidáltabb, viszonylag nyugodt állapotban találta kialakított és rögzített államhatárokkal. 1920 közepén aláírták az öt, versilles-i rendszer keretei közé tartozó szerződés közül az utolsót, az ún. trianonit, amely megalkotóik számára a legösszetettebb problémát jelentette. A trianoni békeszerződés kidolgozásánál is jelentősebb mérföldkőnek számított annak a magyar parlament általi ratifikációja 1920. november 15-én. Ezzel a magyar állam hivatalosan elismerte az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamait, viszont a kialakult helyzetbe nem tudott belenyugodni, és külpolitikája csaknem az egész két világháború közötti időszakban a rákényszerített status quo megváltoztatására irányult. Mindamellett az 1921-es évet a Monarchia utódállamai a békekonferencia által meghatározott és a saint-germaini, illetve trianoni szerződésben foglalt teljes és ratifikált területi egységgel kezdhették /6/, tehát bizonyos mértékig kialakultak egy közép-európai konszolidációs folyamat előfeltételei. /7/

A trianoni békeszerződés aláírása és annak a magyar törvényhozás általi ratifikálása a csehszlovák–magyar kapcsolatok új, az előzőnél semmivel sem felhőtlenebb fejezetét nyitotta meg. Magyarország, csatlakozva a békeszerződéshez, elismerte a csehszlovák–magyar határ legitimitását, és ezzel megteremtődött annak előfeltétele, hogy bárminemű hivatalos kapcsolat alakuljon ki a két ország között. Ezzel ugyanakkor elhárult a kapcsolatteremtés egyik legnagyobb akadálya is, hiszen Magyarország Szlovákiára és Kárpátaljára egészen addig mint „territoire occupé”-re tekintett. /8/ Tehát 1920 folyamán megteremtődött a „conditio sine qua non” a két állam közötti kormány szintű kapcsolatok, a nagykövetségi szintű diplomáciai külképviseletek és általában a teljes körű államközi együttműködés kiépítésére.

A kialakult kedvező kiindulási helyzet kihasználását – figyelembe véve az új magyar kormány irányvonalát – nem segítették azok a hírek, melyek arról szóltak, hogy a csehszlovák–magyar határvonal több helyén meg kívánják támadni a csehszlovák határőrséget. /9/ Ezek a tervezett támadások szabadcsapatok elszigetelt akciói voltak, amelyeknek a magyar kormány szigorúan véget vetett, amint tudomást szerzett róluk, és Magyarország prágai képviselőjének közvetítésével biztosították a csehszlovák kormányt, hogy szeretnének „minden áron korrekt és lojális kapcsolatokat fenntartani”. /10/ A magyar kormány elhatárolódott a hasonló incidensektől, mivel tudatában volt annak, hogy ezek még tovább rontják az ország már amúgy is elég nehéz helyzetét. Ugyanakkor a magyar politikai vezetés a következő években sem adta fel a területi status quo ante visszaállítására tett kísérleteit, amelyek végigkísérték a két világháború közötti időszak magyar külpolitikáját. Ekkor viszont már az erőszakos visszafoglalás helyett az átgondolt diplomáciai lépéseket helyezték előtérbe, amelyek ugyan hosszú távon hozhattak csak eredményt, de figyelembe véve Magyarország akkori helyzetét, az egyetlen járható útnak mutatkozott. Ez a politikai irányvonal viszont egy békés és konstruktív együttélésen alapuló közép-európai régiót feltételezett. Azt, hogy a magyar politika irányváltását mennyire komolyan gondolták, alátámasztja a miniszterelnök, gróf Teleki Pál és Horthy Miklós kormányzó újévi beszéde, amelyben kijelentették, hogy „Magyarország szeretne szomszédjaival békében élni, és a munkának, illetve a fontos szociális problémák megoldásának szentelni az idejét”. /11/

A hatékony magyar külpolitika alapfeltétele az ország belpolitikai helyzetének mielőbbi konszolidációja volt. Annak ellenére, hogy ez egy eléggé lassan döcögő folyamatnak bizonyult, 1920 folyamán az első, háború utáni parlamenti választások által összeállt Nemzetgyűlés meghatározta Magyarország államformáját, és ezzel, ha csak ideiglenesen is, de megoldotta az államfő kérdését. /12/ A konszolidáció valóságos alapját – a már fentebb említett merész, egy ideig Franciaország által ideiglenesen támogatott tervek után – csak az év utolsó harmadában sikerült lerakni gróf Teleki Pál kormányzata alatt, aki „Magyarország békés, belső fejlődésére alapozott konszolidációjának legnagyobb propagátora volt”. /13/ A tervek gyakorlatba való átültetése viszont Bethlen István – aki 1921 tavaszától tíz éven keresztül töltötte be a miniszterelnöki posztot – kormányának, illetve kormányainak jutott osztályrészül.

Az ország belpolitikai konszolidációjának legnagyobb akadályává – a trianoni békeszerződés aláírásával háttérbe szoruló területi kérdések után – az ún. csak átmenetileg megoldott királykérdés vált. Ennek átmeneti megoldásaival mindig csak elodázták az állandóan a levegőben lógó súlyos belpolitikai válság kirobbanását. A királykérdés, amely a háború utáni Magyarország szempontjából ugyan belpolitikai kérdésnek tűnt, az ország nemzetközi pozíciójának szemszögéből messze túlhaladta a belpolitika kereteit. Az ügy, külpolitikai hatásait tekintve ugyanis szoros kapcsolatban volt a magyar politika revizionista törekvéseivel, azzal a különbséggel, hogy míg az utóbbit sikerült 1920 folyamán a békeszerződés jogrendbe foglalásával olyan mértékben a háttérbe szorítani, hogy a békeszerződésben foglaltak fokozatosan a hivatalos kormánypolitika szerves részévé váltak, a királykérdés nyitott maradt. Ha Magyarország első számú kérdése 1920-ban a területi kérdés volt, akkor 1921-ben az államfő kérdése, illetve a királykérdés került előtérbe. Azonban, akárcsak korábban, a továbbiak folyamán is a kettő kölcsönösen fedte egymást, mert az egyik nem zárta ki a másikat, sőt ellenkezőleg.

A szomszédos államokban a Habsburg-restaurációt a történelmi Magyarország határai visszaállításának szándékaként értékelték. Ennek megalapozottságát látszott alátámasztani például a Habsburg-család legkedveltebb tagjának, Habsburg Józsefnek és társának az 1921. január 16-i Szabadság téri ötvenezres tömeg /14/ előtt tartott szoboravatáson való részvétele, ahol a négy felállított szobor „a Magyarországtól elszakított Szlovákia, Erdély, Bánát és Nyugat-Magyarország felett érzett fájdalmat szimbolizálta”. /15/ Az esemény azt is megerősítette, hogy a békekonferencia könyörtelen döntését a magyar társadalom továbbra is traumaként éli meg. /16/

A királykérdés – a legégetőbb belpolitikai problémaként – időről időre felszínre kerülve többek között a választásokból győztesként kikerült konzervatív kereszténynemzeti kormányvonalat is megosztotta. A kérdés valójában az egész magyar politikai színteret kettéosztotta, egyik oldalon a legitimistákkal – az excsászár, illetve exkirály, IV. Károly támogatóival, a másikon azokkal, akik a szabad királyválasztás mellett tették le voksukat. Az első csoport támogatói a kormányon és a törvényhozó testületen belül elsősorban a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjából (KNEP) kerültek ki, míg a második csoport az Országos Kisgazda és Földműves Párt köré tömörült. A kisgazdák voltak azok, akik leggyakrabban hozakodtak elő a királykérdéssel, amelynek – a szabad királyválasztás elvének törvénybe iktatásával – minél előbb szerettek volna a végére járni. A Keresztény Nemzeti Párt viszont legszívesebben az egész probléma megoldását meghatározatlan időre elhalasztotta volna. Tehát a háborút követő második, illetve első Teleki-kormány meglehetősen gyenge alapokon állt. A királykérdés – a politikai mozgások hátterében állva – még a jelentősebb parlamenti szavazásokat is befolyásolta. Ilyen körülmények között természetesen az első kormányválság sem váratott sokáig magára. A kirobbanásához nagyban hozzájárultak az ország rendkívül nehéz gazdasági, pénzügyi, de elsősorban nyersanyag-ellátási gondjai. A szénellátás akadozása miatt például az egész gazdaság időről időre leállt, számos iskola és hivatal bezárt, és sok gyár kénytelen volt felfüggeszteni a termelést. Ugyanakkor a lakosság vásárlóereje az állandóan növekvő infláció és az elképesztő drágaság miatt egyre csökkent. A komoly gazdasági problémák és a királykérdés körüli csatározások közepette december elején a Nemzetgyűlés bizalmatlanságot szavazott a kisgazda pénzügyminiszternek, Korányi Frigyesnek. Ezt követően a kormány lemondott. Az új kormány megalakításával újra gróf Teleki Pált bízták meg, akinek sikerült tizennégy napon belül, kisebb kozmetikai változások véghezvitelével, összeállítani az új kormányt és életben tartani a koalíciót. /17/

Nem egészen két hónapon belül, 1921 februárjában a királykérdés immár közvetlen kirobbantó okként újabb kormányválsághoz vezetett. Az ügy a két tábor a szokásosnál élénkebb tevékenykedésével kezdődött. Január közepén a politikai élet nagy nehezen elcsendesedett felszínét gróf Andrássy Gyula ténykedése kavarta fel, aki a legnagyobb kereszténynemzeti frakció vezetőjével, Haller Istvánnal együtt felszólította a legitimista képviselőket, hogy alakítsanak ki egy, a legitimista képviselőket párthovatartozástól függetlenül összefogó parlamenti frakciót. /18/ A kedélyeket tovább szította a Nemzetgyűlés delegátusának, gróf Apponyi Albertnek hazatérése, aki útja során meglátogatta svájci száműzetésében az exkirályt, Habsburg Károlyt. /19/ A kisgazdák a kiélesedett politikai helyzetre reagálva a párt vezető személyisége, a volt kereskedelmi miniszter, Nagyatádi Szabó István vezetésével Budapesten megszervezték a szabad királyválasztás híveinek gyűlését. A királykérdés körül kialakult belpolitikai helyzetet tovább élezte a csehszlovák külügyminiszternek, Edvard Benešnek a csehszlovák Nemzetgyűlés alsóházában, annak 48. ülésén, január 27-én a szenátusnak a Magyarországgal, a többi osztrák–magyar utódállammal és Bulgáriával kötött békeszerződésről, illetve a Csehszlovákia államhatárairól hozott határozati javaslata kapcsán tartott beszéde (lásd alább). /20/ Végül a magyar törvényhozó testületben eluralkodó puskaporos hangulat odáig fajult, hogy a parlament kénytelen volt a királykérdést újra vita tárgyává tenni.

A kormánykoalíció léte tehát ismét kérdésessé vált. Gróf Teleki Pál miniszterelnök ekkor meglepő politikai manőverrel próbálta megoldani a kialakult helyzetet. Február 3-án 38 további képviselővel együtt kilépett a kormánykoalícióból, így kényszerítve az egymással szemben álló feleket a megegyezésre. Teleki lépése kuriózumnak számít, mivel személyében maga a miniszterelnök került ellenzékbe saját kormányával szemben. /21/ Teleki mesterkedése végül is újraindította az együttműködést a kormányon belül, illetve a kereszténynemzeti és a kisgazda képviselők között, amelynek eredményeképpen a képviselők többsége elfogadta a királykérdés későbbre halasztását.

1921 elején a csehszlovák–magyar kapcsolatok viszonylatában is a királykérdés volt terítéken. Mondhatni ezzel kezdődött az év, és ahogy azt akkor csak kevesen sejtették, az egész 1921-es év ennek jegyében telt, és nagyban meghatározta – egyelőre csak – Csehszlovákia és Magyarország politikai viszonyát. Ehhez hozzájárult a csehszlovák külügyminiszter, Edvard Beneš fentebb említett január 27-i nemzetgyűlési felszólalása. Beneš beszédében Csehszlovákiának Európán belüli helyzetét elemezte, és többek között ismertette Csehszlovákia álláspontját Magyarország akkori legnagyobb problémáját – a királykérdést – illetően. Beneš lényegében megismételte a csehszlovák diplomácia hivatalos álláspontját, amely teljes egészében az 1920. február 2-án tartott nagykövetek konferenciájának állásfoglalására épült, amely Magyarországnak megtiltotta a Habsburgok restaurációját. Ugyanakkor rámutatott Csehszlovákia öntudatos magatartására, amikor Habsburg József személyében – aki 1919. augusztus 7-én kormányzóvá kiáltotta ki magát – a Habsburgok visszatértek Magyarországra, és – Beneš szerint – „éppen a csehszlovák kormány volt az, amely a szövetségeseknél való határozott közbenjárással fellépett ez ellen, és elérte, hogy ezt megakadályozzák” /22/, azaz Habsburg Józsefet lemondásra kényszeríttették. Éppen ez az eset, illetve a csehszlovák diplomácia határozottsága adott közvetlen okot a nagykövetek konferenciájának, hogy megfogalmazzák azt az állásfoglalást, amely Beneš számára lehetővé tette a következő álláspont kifejtését: „Ezek alapján nyilvánvalóvá válik, hogy a Habsburg-dinasztia semmilyen formában és egyik tagjának személyében sem juthat trónhoz Közép-Európában, és ez a tilalom nemcsak Károlyra, a volt császárra vonatkozik, hanem a volt uralkodócsalád minden egyes tagjára”. /23/ Ehhez Beneš hozzáfűzi, hogy „mindig is ez volt kormányunk álláspontja, és ehhez következetesen és feltétlenül ragaszkodni fogunk”. /24/

Érthető, hogy Beneš felszólalása nem talált Magyarországon pozitív visszhangra, főleg mivel a csehszlovák külügyminiszter még tovább fokozta kijelentéseinek élét, amikor kijelentette, hogy „bármilyen a döntésünkkel ellentétes kísérlet esetén a szövetségeseinkkel egyetértésben készek vagyunk bármilyen, a hatalmunkban álló eszköz használatára”. /25/ Ezzel Beneš világosan kifejezésre juttatta, hogy Csehszlovákia a Habsburgok visszatérése esetén még a katonai erő alkalmazásától sem riad vissza, mivel – ahogy Beneš fogalmazott – Károly, a volt császár restaurálása „egy tényleges és valóságos casus bellit szolgáltatna néhány Magyarországgal szomszédos állam számára”. /26/ Csehszlovákia csökönyös ragaszkodását Károly császár esetleges restaurálásával kapcsolatos elutasító álláspontjához Beneš még világosabban juttatta kifejezésre, amikor kijelentette, hogy „erről még csak tárgyalni sem vagyunk hajlandóak”. /27/ Beneš felszólalásának magyarországi negatív visszhangjához azzal is hozzájárult, hogy véleményt nyilvánított Magyarország államformájáról annak ellenére, hogy ezt a kérdést a magyar parlament csaknem egy évvel azelőtt eldöntötte, amikor a monarchikus államformát választotta. Igaz, hozzátette, hogy Csehszlovákiának „nincs joga más országok belügyeibe beavatkozni” /28/, így Magyarország államformájának esetében sem, amelyet Magyarországnak saját magának kell megválasztania. Ugyanakkor annak a meggyőződésének adott hangot, hogy Magyarország államformájának a köztársasági rendszer irányába történő elmozdulásával párhuzamosan a szomszédos államokkal való nehézségek 95 százaléka megszűnne. /29/ Tehát a magyarországi monarchikus államformához – az adott körülmények között – Csehszlovákiában egy általános Magyarország-ellenes előítélet kapcsolódott. /30/

Nem meglepő tehát, hogy „Beneš világos és megalkuvást nem ismerő állásfoglalása Magyarország államformája, illetve a Habsburg-restauráció kérdésében jelentős felháborodást váltott ki a magyar politikai körökben”. /31/ Azt, hogy a magyar oldalon mennyire komolyan vették Beneš éles hangú felszólalását, az a tény is bizonyítja, hogy Gratz Gusztáv, az akkoriban kinevezett külügyminiszter azonnal Budapestre rendelte Magyarország prágai képviselőjét, hogy az „személyesen számoljon be Beneš beszédének politikai hátteréről”. /32/ Az ügy kapcsán a magyar kormány prágai képviseletének igazgatója felhívta a csehszlovák kormány budapesti képviselőjének figyelmét arra a „negatív, mi több nyugtalanító visszhangra, amit Beneš felszólalása Magyarországon keltett”, /33/ és hozzátette, hogy a csehszlovák–magyar viszony javítása érdekében kész „közbenjárni azért, hogy dr. Gratz miniszter úron ne hatalmasodjon el a magyar közéletben uralkodó ingerültség, és ha lehetséges, megfontoltan reagáljon dr. Beneš felszólalására”. /34/

Mindenesetre Beneš felszólalásának Magyarországra vonatkozó részének kijelentései 1921 elején nem számítottak újdonságnak. Pontosan ugyanezt a magyarországi – legális vagy illegális – Habsburg-restaurációval kapcsolatos csehszlovák álláspontot Beneš már az 1920–1921-es év fordulóján ismertette a B. Z. am Abend /35/ hasábjain, amikor az 1920-as év második harmadában lejátszódott magyarországi események világossá tették, melyik magyar „belpolitikai” kérdés fogja meghatározni nemcsak Magyarország politikai életét, hanem a környező országok külpolitikáját is. A csehszlovák diplomácia a fent említett sajtóforrás által közölt állásfoglalásának ugyanolyan határozott hangnemben való megismétlése Beneš beszédében rámutat a csehszlovák fél álláspontjához való feltétlen ragaszkodásra. Beneš szóban forgó expozéja a magyarországi királykérdéssel kapcsolatban bizonyos tekintetben mégis különbözött előző megnyilvánulásaitól. Ugyanis a kérdés magyarországi felszínre kerülése után a csehszlovák álláspont megismétlése már többé-kevésbé nem a kulisszák mögött, tehát nem a sajtón keresztül történt. Ebben az esetben a kijelentések a parlamentben hangzottak el, amellyel – amellett, hogy rámutattak Csehszlovákia változatlan álláspontjára – a parlamenti képviselők előtt hivatalosan is deklarálták Csehszlovákia álláspontját, miszerint egy, a Habsburgok magyarországi restaurációjára tett esetleges kísérletet Csehszlovákia egyértelműen casus belliként értékel. Beneš szavainak súlyát tovább fokozta az a tény, hogy a kijelentések a békeszerződés csehszlovák képviselőház általi ratifikálásának keretén belül hangzottak el. Ilyen körülmények között tehát érthető az a kelletlenség, amivel Magyarországon Beneš parlamenti felszólalását fogadták.

A magyar Nemzetgyűlés Beneš beszédére már január 29-én reagált, amikor is a képviselők egy jelentős része természetesen elítélő hangnemben foglalt állást. Ez a téma töltötte ki Gratz Gusztáv január 4-től funkcióban lévő külügyminiszter első parlamenti beszédének legnagyobb részét is. /36/ Gratz beszédének bevezetőjében a leghatározottabban elutasított „mindennemű külső befolyást Magyarország államformájának megválasztására” /37/, rámutatva a magyar nép monarchikus érzületére. /38/ Ugyanolyan határozottan elítélte a Habsburgok restaurációjára vonatkozó tilalmat, amelyet az ország belügyeibe való beavatkozásként értékelt. Mindamellett Gratz elismerte, hogy a Habsburg-restauráció az akkori helyzetre és a kérdés esetleges nemzetközi dimenzióira való tekintettel nem lehetséges, illetve nem aktuális. /39/ Ugyanakkor beszédének befejező részében az új magyar külügyminiszter üdvözölte Beneš felszólalásának a két ország gazdasági jellegű kapcsolatfelvételét sürgető passzusait, elismerve annak rendkívüli fontosságát. /40/

Magyarországot – annak ellenére, hogy tisztában volt Csehszlovákia álláspontjával – Beneš kemény hangú beszéde jócskán meglepte. A királykérdést, amely időnként felszínre törve felszította az amúgy sem túl nyugodt kedélyeket, eddig még mindig sikerült a szőnyeg alá söpörni, másfelől a kérdés egészen addig többé-kevésbé megmaradt a belpolitika határain belül. A fent említett 1920-as év elején megtartott nagykövetek konferenciája után a kérdés és annak külpolitikai hatása általában más, fontosabb problémák mögé szorult mind Magyarország legfelső szintű politikájában, mind az európai nagyhatalmak Magyarország irányában folytatott külpolitikájában. Ez az időszak viszont csak 1921 januárjáig tartott, amikor Beneš felszólalásában rámutatott Magyarország legégetőbb belpolitikai gondjaira, előre látva, hogy éppen a királykérdés lesz a jövőben Magyarország belső, illetve az utódállamokhoz kötődő viszonyának meghatározó problémája. Beneš következtetése ugyanakkor teljesen ésszerű alapokon állt, hiszen Magyarország közép-európai viszonylatban két legfontosabb kérdése közül az egyiknek, a trianoni békeszerződés aláírásának megoldódása után várható volt, hogy előbb vagy utóbb a második, azaz a királykérdés kerül terítékre, amelynek igaz belpolitikai jellege volt, de csak Magyarország szemszögéből volt az.

A felháborodás hátterében, amelyet a csehszlovák külügyminiszter beszéde váltott ki Magyarországon, többek között az állt, hogy újra hangsúlyossá vált a szóban forgó kérdés külpolitikai dimenziót felöltő jellege, és annak tudomásul vétele, hogy valaki Magyarország határain kívül árgus szemekkel figyeli az ország politikájának alakulását, és szükség esetén képes a nemzetközi közvéleményt mozgósítani, akár katonai intervenciót kilátásba helyező céllal is. Magyarországon az érintettek, tehát elsősorban a legitimisták a nagykövetek konferenciáján elhangzottakat az akkori adott helyzeten alapuló időleges érvényű kijelentéseknek gondolták, és abban bíztak, hogy Közép-Európa konszolidációjával a kérdés – amelynek időszerűtlenségét a magyar törvényhozás többször is megerősített – számukra pozitív megoldására alkalmas környezet alakul ki. /41/ Végül is ezt látszott alátámasztani az antant oldaláról tapasztalható bizonyos távolságtartás.

A magyar politikai körök Beneš beszédét követő felháborodását a magyar sajtó is megerősítette, ahol a nem kevésbé hivatott, „a magyarok számára talán még fontosabb hivatalos személy, az angol diplomácia budapesti képviselője, Hohler” /42/ foglalt állást az esetleges Habsburg-restaurációval kapcsolatban. A február 6-i Szózat közli tudósítójának beszélgetését a brit kormány diplomáciai képviselőjével, aki az antanthatalmak politikai képviselőivel folytatott személyes találkozásokra alapozva /43/ olyan irányú kijelentést tett, hogy az „antant nem tűri el, hogy a Habsburgok visszatérjenek Magyarországra, imperialista politikájuk bázisára”. /44/

A fent említett parlamenti felszólalást követően Magyarországon érthető módon nagy figyelemmel követték Beneš háromhetes, Rómát, Párizst és Londont érintő külföldi útját, amelynek során találkozott az osztrák kancellárral is. /45/ Magyarországon azt követően, hogy a külügyminiszter egyértelműen deklarálta Csehszlovákia Habsburg-ellenes politikáját, Beneš körútjának természetesen nagyobb figyelmet szenteltek, főleg azokat a híreszteléseket követően, melyek szerint Beneš külföldi útja szoros kapcsolatban áll a Habsburg-kérdéssel, de megjelentek olyan rémhír jellegű feltételezések is, amelyek szerint a „kisantant országai szeretnék egymás között felosztani Ausztriát és Magyarországot”. /46/ Ezekre a körülményekre és a magyar közvélemény nagy érdeklődésére való tekintettel Csehszlovákia budapesti képviselőjének hivatala kénytelen volt még Beneš külföldi útja alatt, illetve rögtön a római látogatása után tájékoztatást nyújtani a külügyminiszter útjának célját illetőleg annak ellenére, hogy erről magának a hivatalnak sem voltak pontos információi. Ezért a szóvivő /47/ a Magyarország című lapnak adott interjút, amelyben Beneš útjának céljaként „Olaszország és Csehszlovákia közötti gazdasági kapcsolatok rendezését” jelölte meg”. /48/ A szóvivő ugyanakkor cáfolta azokat a híreszteléseket, miszerint a külügyminiszter útjának célja Ausztria vagy Magyarország feldarabolásának kieszközölése volna, viszont nem zárta ki annak lehetőségét, hogy a külföldi konzultációk alatt szóba kerülhetnek Magyarországot érintő, illetve a „Habsburg-kérdést megvilágító” témák /49/, amelyek ha szóba kerülnek/kerültek is – a szóvivő meggyőződése szerint –, nem lesznek Magyarország ellen élezve. /50/ A szóvivő továbbá figyelmeztetett, hogy a „Habsburg-kérdést nem szabad összetéveszteni a királykérdéssel” /51/, ahogy az gyakran megtörténik, majd újra hangsúlyozta a Beneš által képviselt álláspontot, miszerint a csehszlovák fél, „amely évszázadokon keresztül Habsburg elnyomás alatt élt, nem tekinti a Habsburg-kérdést Magyarország belügyének” /52/, és fenntartja a jogot, hogy a kérdés megoldásába beavatkozzon. Beneš párizsi és londoni útjának folytatását illetően a szóvivő azt a magyarázatot adta, hogy ez „összefüggésben van a római tárgyalással és a külügyminiszterek londoni konferenciájának előkészítésével”. /53/

Ami az 1921-es év magyar belpolitikai helyzetét illeti, valamint azt a feszült figyelmet, amellyel Csehszlovákia ennek alakulását követte, meg kell jegyeznünk, hogy azt nemcsak a parlamentnek és a törvényhozásnak a királykérdés megoldására tett, időről időre megújuló kísérletei bénították meg. Sokkal komolyabbak voltak a kérdés katonai úton történő megoldására tett kísérletek. A magyar hadsereg helyzete és jövője meglehetősen bizonytalan volt, de legfőképp azoknak a tiszteknek volt egzisztenciálisan kilátástalan a helyzetük, akiket a békeszerződésnek a haderő csökkentését előíró cikkelye értelmében szereltek le. Az elbocsátott magyarországi tisztek mellett ott voltak még az elcsatolt területekről kitiltott magyar tisztek jelentős számú csoportjai, amelyek közül sokan elégedetlenségüknek hangot adva különböző puccsista – a Habsburgokat, személyesen Károly császárt visszaállító – megmozdulásokban látták sorsuk jobbra fordulását. /54/ Tehát elsősorban ezek a parlamenttől független kísérletek veszélyeztették Magyarország stabilitását, amelyeket a környező államok – főleg az ügyben legnagyabb szerepet vállaló ország, Csehszlovákia – nagy nyugtalansággal figyeltek. Csehszlovákia budapesti képviselete természetesen mindig megpróbált rámutatni ezekre a törekvésekre, viszont ezeknek pontos feltérképezésére nem volt lehetősége, hiszen az esetekről szóló hírek csak különböző nem hivatalos forrásokból származtak. Végül is ezek a kísérletek egyes katonai körök titkos magánakciói voltak, amelyeknek a magyar kormány még csak a leleplezésével sem nagyon dicsekedett, és amelyek nyomon követésére csak a fent említett bizonytalan információforrások voltak adottak. Közvetlenül a januári kormányválság megoldódása után ismét Károly-párti tisztek által előkészített legitimista államcsínyről terjedtek el hírek, amelyekre Csehszlovákia budapesti küldöttsége is reagált. Annak ellenére, hogy a hírek sok helyen eltúlozva közvetítették a valós helyzetet, rámutattak a kérdés ilyen irányú fejlődésének reális veszélyére. /55/ Néhány katonatiszt kiszámíthatatlansága, főleg a hadseregből elbocsátottak közül, akik viszont készek voltak a maguk oldalára állítani a hadsereg kötelékeiben maradt tiszteket, rendkívül nagy veszélyt jelentett a nehéz gazdasági helyzettel küszködő hivatalos kormánypolitika számára. Emiatt Horthy, hogy legalább formálisan biztosítsa magát a tisztek szervezkedése ellen, kénytelen volt azt a parancsot kiadni, hogy „minden tiszt írásban becsületszavát adja arra, hogy tartózkodik mindennemű, a királykérdéssel kapcsolatos megnyilvánulástól és cselekedettől” /56/, amelynek megtagadása vagy megszegése a hadseregből való elbocsátással járt. A hadseregen belüli helyzet, mint ahogy azt az 1921-es év történései alátámasztották, nem volt azért olyan súlyos. A nagyobbik problémát a már említett, a hadsereg kötelékébe már nem tartozó tisztek által vezetett szabadcsapatok és a Horthynak ellenszegülő tisztek jelentették.

A csehszlovák fél figyelmét a parlamentáris, illetve nem hivatalos Habsburg-restauráció lehetősége mellett Habsburg József főherceg politikai tevékenysége is felkeltette. József főherceg a Habsburgok magyar ágának tagjaként nemcsak Magyarországon volt közkedvelt, hanem több utódállamban is, ahol megpróbált minél több jó személyes kapcsolatot kialakítani. Habsburg József közeledést kezdeményező lépéseire 1921 elején a csehszlovák diplomáciai képviselet is figyelmeztetett /57/, amikor József főherceg magát a csehszlovák küldöttet szólította fel, hogy tegye nála tiszteletét, mivel, ahogy arról a csehszlovák küldött tudósított, „a főherceg örömmel venné, ha ugyanúgy, mint a többi utódállam küldöttje, én is személyes kapcsolatba lépnék vele”. /58/ A csehszlovák küldött a meghívást az „ügy apolitikus jellegére” /59/ hivatkozva visszautasította. József főherceg ugyanígy próbált kapcsolatot teremteni Jugoszlávia diplomáciai képviselőjével is. /60/

Habsburg József volt az, akihez a legitimisták nagy reményeket fűztek néhány antanthatalom, főleg Franciaország magyarországi képviselőjénél jegyzett jó hírneve miatt. Sokan a legitimisták közül Károly magyarországi restaurációjának hosszan tartó tilalma esetére József főhercegben látták a Habsburg-restauráció esélyét. /61/ Egyes diplomáciai és politikai körök szimpátiájának ellenére azonban Habsburg József trónkövetelése a francia politikai vezetés számára ebben az időben teljesen elfogadhatatlan volt. József főherceg olaszországi útja alátámasztja a magyar trón megszerzésére tett erőfeszítéseit, amelynek egyik célja az volt, hogy olasz hercegnővel való frigyre lépés segítségével biztosítsa Olaszország támogatását. /62/ El kell mondani, hogy ezek a tervek sohasem voltak igazán megalapozottak. Akárcsak Franciaország esetében, Olaszországban is csak néhány, a politika főáramába nem tartozó körök szimpátiájával lehetett számolni. A Habsburg József olaszországi útjáról szóló és azt sikeresnek feltüntető hírek általában csakis az ún. „jól értesült felektől származtak”. /63/ Viszont az olasz külpolitika is – a többi antanthatalomhoz hasonlóan – ragaszkodott hivatalos Habsburg-ellenes álláspontjához. /64/ Tehát annak ellenére, hogy Habsburg Józsefnek bizonyos mértékű formális támogatása volt tapasztalható, a tényleges magyarországi trónra lépése egyelőre elfogadhatatlan volt úgy a nagyhatalmak, mint az utódállamok szempontjából. Az utóbbit legmarkánsabban a csehszlovák diplomácia képviselte, amely kizárta a Habsburg-uralkodóház bármely tagjának a magyar trónra való jelöltetését. A csehszlovák–magyar kapcsolatokban 1921 elején a királykérdés azonban már teljesen meghonosodott, és ezt most Csehszlovákia különös figyelemmel kísérte.

A fent vázolt, 1921 elején Magyarországon tapasztalható belpolitikai helyzet lényegében nem rontotta tovább a két ország viszonyát, bár az első kétoldalú tárgyalás előestéjén megtartott Beneš-expozé valamelyest hozzájárult a helyzet romlásához, ez viszont nem vezetett el odáig, hogy teljesen megszakadtak volna az egymáshoz való közeledés érdekében tett lépések. A magyar politikai vezetés tisztában volt a bel-, de még inkább a külpolitikája konszolidációjának szükségességével, amelynek egyik legfontosabb pontja a szomszédos államokkal – közülük is a legerősebbel és Közép-Európa viszonylatában a legbefolyásosabbal: Csehszlovákiával – való jó kapcsolatok kiépítése volt.

Az új magyar politikai irányvonal stabilitásának biztosítékát maga a diplomácia vezetője, Gratz Gusztáv jelentette, aki, mint már említettük, parlamenti bemutatkozó beszédében elismerte a kétoldalú gazdasági kapcsolatok felvételének rendkívüli, mindkét országot érintő fontosságát. Az új külügyminiszter teljes mértékben támogatta a kormány stabilizációs politikáját, azon belül Magyarországnak a szomszédos országokkal való kapcsolatának javítását. Erre Csehszlovákia budapesti képviselője is felhívta a figyelmet Gratz beiktatását követő híreiben: „Gratz miniszter úr egy korrekt, személyes kapcsolatban pedig kellemes ember képét kelti, ami a csehszlovák–magyar kapcsolatoknak csak javára válhat.” /65/ A csehszlovák küldött a kétoldalú tárgyalások megkezdésének a napján újra rámutatott arra a lehetőségre, amelyet Gratz külügyminiszter személye jelent a kétoldalú kapcsolatok normalizációja terén. /66/ Azt, hogy a magyar politika ténylegesen a jószomszédi viszony kiépítésére törekedett, alátámasztja az is, hogy Románia budapesti képviselője, egy Gratzcal való beszélgetés után, a csehszlovák küldött tudósítása szerint az övéhez hasonló álláspontra helyezkedett. /67/ A csehszlovák diplomáciai képviselet véleményét nemcsak Gratz parlamenti bemutatkozó beszéde támasztotta alá. A magyar külpolitikának a szomszédos államokkal való kapcsolatok normalizációját hirdető irányvonalát Gratz még a hivatalba lépése előtt határozottan megerősítette a Budapesti Hírlapnak /68/ adott interjújában, ahol valószínűleg a háttérben zajló előkészületekre alapozva lehetségesnek tartotta egy csehszlovák–magyar kormány szintű találkozó megtartását, hozzátéve: „Magyarország már a legközelebbi jövőben szorosabb kapcsolatot fog létesíteni a szomszédos államokkal.” /69/

A kétoldalú tárgyalások beindítását elősegítő készséges hozzáállás ekkor már mindkét ország politikájának szerves részét képezte. A csehszlovák külügyminiszter saját részéről ezt a már említett és a magyar fél szemszögéből vitatható parlamenti felszólalásában deklarálta, ahol ugyan elutasított mindent, ami kicsit is a háború előtti Közép-Európára vagy az Osztrák–Magyar Monarchiára emlékeztet, illetve veszélyezteti a háború után kialakult elrendezést, ugyanakkor azt is kijelentette, hogy Csehszlovákia kész „a magyarokkal bármilyen kérdésben nyíltan és lojálisan megegyezni”. /70/ Beneš beszédének Csehszlovákia nemzetközi pozícióját hosszasan taglaló részében Magyarországgal kapcsolatban hangsúlyozta, hogy „értelmetlenség lenne, ha a legrövidebb időn belül nem újítanánk fel Magyarországgal a gazdasági és politikai kapcsolatokat, ha nem használnánk ki gazdaságilag a természet nyújtotta lehetőségeket, amelyek arra kényszerítenek bennünket, hogy Magyarországon piacot keressünk nyersanyagaink és ipari termékeink számára, és ezért cserébe pedig főképpen mezőgazdasági és más termékeket kérjünk”. /71/ Ugyanakkor rámutatott, hogy a két ország kölcsönös együttműködésének az alapja „a földrajzi közelség és a hagyományok által adott”. /72/ Ezeket a célokat a következőkben így indokolta: „a történelem arra tanít bennünket, hogy nem élhetünk a magyarokkal állandó viszály és ellenségeskedés közepette.” /73/ Beneš a közeledés felé tett lépések időszerűsége kapcsán kijelentette, hogy „nincs semmilyen tényleges akadálya annak, hogy a békeszerződés ratifikálása után ne látnánk hozzá a kérdések megoldásához”. /74/ Végül a csehszlovák külügyminiszter kifejezte meggyőződését, hogy csakis az együttműködés vezethet a közös célok eléréséhez.

A bonyolult, több mint két évig tartó háború utáni időszakot követően tehát a két, egymással kétségtelenül ellenséges viszonyban álló ország egy teljes értékű gazdasági, illetve politikai kapcsolatok kiépítését megcélzó folyamat küszöbén állt. 1921. március 14-én és 15-én az ausztriai Bruck an der Leithában a felek politikai képviselői meggyőződhettek az adott lehetőségek mértékéről és országaiknak e lehetőségek kiaknázását biztosító felkészültségéről.

II. A brucki tárgyalás előkészítése (1920 novembere–1921 márciusa)

Az első csehszlovák–magyar kétoldalú találkozó konkrét előkészületeit nem hivatalos tárgyalások előzték meg Szapáry László /75/ vezetésével. Ezek 1920–1921 fordulóján, novemberben, decemberben és januárban zajlottak le, amikor Szapáry – Scheu közvetítésével – nem hivatalos politikai körökkel lépett kapcsolatba. Ezek között volt Václav Bouèek prágai jogász, Vlastimil Tusar, a második csehszlovák kormány volt miniszterelnöke, később Pøemysl ©ámal, a csehszlovák elnök kancellárja – tehát csupa olyan személyiség, akik baráti vagy éppen munkakapcsolatban voltak Benešsel, a csehszlovák külügyminiszterrel, illetve magával az államfővel, T. G. Masarykkal. A tárgyalások első, nem hivatalos fordulóját majd Benešsel, a csehszlovák külügyminiszterrel való megbeszélés zárta le. /76/ Ezek az előkészítő tárgyalások kellemes, baráti légkörben zajlottak azzal a céllal, hogy az általános politikai kérdések megtárgyalása által térképezzék fel egy esetleges kormány szintű találkozó esélyét, ennek politikai következményeit, illetve pozitívumait az egyes országok számára. Ezeket a puhatolózó jellegű találkozókat 1921 elején Magyarország kezdeményezésére /77/ a két ország bécsi külképviseletének találkozói követték, ahol személy szerint Flieder csehszlovák küldött és Gratz Gusztáv, akkor még Magyarország bécsi követe találkozott egymással. /78/

Magát az előkészítő találkozót Szapárynak Bouèeknél tett hat és fél órás látogatása előzte meg november 11-én, pontosabban 11-éről 12-ére virradó éjjel. /79/ Szapáry célja – amellett, hogy sajnálatát fejezte ki a Magyarországon tapasztalható Csehszlovákia-ellenes hangulat miatt, illetve hangot adott a két ország közeledésébe vetett reményének – az volt, hogy kieszközöljön egy informális találkozót a háttérpolitika néhány befolyásos személyiségével abban a reményben, hogy az elindított folyamat később egy kormány szintű találkozóban csúcsosodna ki. /80/ A Szapáry által felvetett szélesebb körű találkozóra hamarosan sor is került, éspedig valamikor november második felében /81/, amikor – Szapáry szavaival – meghívást kapott „Dr. Scheuen keresztül Bouèekhez esti teázásra, ahol megjelent Tusar, a volt miniszterelnök is”. /82/ Ez a találkozó már Beneš és talán az államfő tudtával történt, akik valószínűleg a találkozó másik két résztvevőjét is ajánlották. /83/

Hogy ezek a háttérben zajló találkozók a magyar kormánykörök tudtával zajlottak-e, a levéltári források alapján nem lehet bizonyítani, de nagy valószínűséggel igen, annak ellenére, hogy ezt cáfolja Szapárynak a Bouèeknél tett látogatásáról szóló hír, miszerint Szapáry a magyar kormánykörök tájékoztatását a találkozó kimenetelétől teszi függővé. A második találkozóról készített jelentés is hasonló következtetést enged levonni, itt Szapáry ismételten megerősíti, hogy senki által nem küldetett. /84/ Mi több, a történésekről nem ismerünk a magyar külügyminisztériumnak hírt adó egyetlen hivatalos táviratot sem. Az első hivatalos hír – leszámítva az 1921. január 10-én, tehát egy nappal a legfontosabb, Benešsel folytatott találkozó után kelt táviratot, amelyben Szapáry Budapestre érkezésének dátumán kívül röviden szót ejtenek a találkozókról is – csak 1921 januárjából származik. /85/ A szóban forgó hír a második novemberi találkozóról tudósít /86/, ekkor viszont már túl voltak néhány előkészítő megbeszélésen, sőt már a Benešsel való találkozó is lezajlott 1921. január 9-én, amely után tudjuk, hogy Szapáry Budapestre utazott, hogy tudassa a kormánykörökkel a fejleményeket. /87/ A hivatalos levelezés ez ügyben tehát csak Beneš álláspontjának megismerése után kezdődött. /88/ Ugyanakkor nagy a valószínűsége, hogy magánlevelezéseken vagy a prágai magyar külképviseleten keresztül Szapáry még a második találkozó előtt értesíthette a magyar felet. /89/ Ezt alátámasztani látszik Szapáry kapcsolata a prágai magyar küldöttel, Tahi Lászlóval ./90/

A tény maga, hogy Szapáry kapcsolatban volt a prágai magyar küldöttel – figyelembe véve Szapáry gróf személyiségét – még nem igazán jelent semmit, mindazonáltal mutathat egy bizonyos szintű kapcsolatra Szapáry és a magyar külügyminisztérium között. /91/ Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy Szapáry gróf bizalmas barátja volt az akkori magyar külügyminiszternek, Teleki grófnak is. Ez a tény viszont önmagában is elég okot szolgáltat ahhoz, hogy arra a következtetésre jussunk, hogy a találkozók valóban a külügyminiszter tudtával történtek. /92/

Már a szóban forgó előkészítő, puhatolózó jellegű megbeszélések során kirajzolódott a két fél közti alapvető nézeteltérés, amely később magára a kormány szintű találkozóra is rányomta a bélyegét. Ez nem volt más, mint a magyar félnek, pontosabban Szapáry grófnak az az igyekezete, hogy a kétoldalú tárgyalások megrendezését a csehszlovák–magyar határkorrekció feltételéhez kösse. Szapárynak magánszemélyként való fellépése tette lehetővé az ilyen kötetlenebb és bátrabb gondolatmenetek megfogalmazását, amelyek jelenlétükben és megfogalmazásuk tárgyszerűségében – ahogy a találkozók hivatalos súlya egyre fokozódott, és ahogy a megbeszélések egyre inkább a kormány szintű találkozó előkészítésének technikai kérdéseivel kezdtek foglalkozni – fokozatosan háttérbe szorultak. Mindenesetre az a forma, ahogy ezek a kérdések a megbeszéléseknek ebben a szakaszában terítékre kerültek, arról tanúskodik, hogy Szapáry – és talán rajta keresztül a „magyar fél” – megpróbálta kihasználni a háború után kialakult áldatlan gazdasági helyzetet – amely nem igazán mutatta a gyors és sikeres konszolidáció jeleit – és minden téren a lehető legmagasabbra helyezni a követelések mércéjét, amelyeket később majd egy józanabb szintre lehet engedni, azaz mindkét fél számára életfontosságú gazdasági együttműködést legalább részleges, Magyarország számára előnyös területi engedmények feltételéhez kötni. Erre viszont Magyarországnak a teljes nemzetközi elszigeteltségéből kifolyólag nem lehetett túl sok esélye. Mindenesetre még a kormány szintű találkozó alatt is a magyar fél azzal a taktikai diplomáciai lépéssel próbálkozott, hogy egy olyan ország színében tüntesse fel magát, amelynek nem áll érdekében a gazdasági együttműködés, és bár ennek a szerepnek hamis voltával a magyar fél teljesen tisztában volt, Szapáry mégis kitartóan ragaszkodott a határkorrekcióhoz mint a két ország közötti együttműködés feltételéhez /93/, hangsúlyozva, hogy „egy olyan országra, amely olyan mértékben tolta ki határait, hogy azok ma a magyar fővárostól 40 kilométeres távolságban vannak, csak mint ellenségre tudunk tekinteni”. /94/ Szapáry követelése Tusarnak a második, szélesebb körű találkozón tett megjegyzésére támaszkodott, amelyben a volt miniszterelnök azt panaszolta, hogy Csehszlovákia elvesztette egyik legjelentősebb piacát kelet felé. Szapáry álláspontja ismét megerősítést nyert, amikor – saját jegyzetei szerint – Tusar meglepő módon helyeselte Szapáry felvetését. /95/ Természetesen a csehszlovák fél már az előkészítő tárgyalások során sem számolt ténylegesen bekövetkező határkorrekcióval annak ellenére, hogy ezek a nem formális, kötetlen megbeszélések egyik témáját alkották. A másik oldalon mindaddig, amíg a területi követelések Szapáry által felvetett változata elutasításra nem talált /96/, egyes részleges – de valóban csak részleges – határkorrekció lehetőségét a megbeszélések azon a szintjén nem zárták ki teljesen.

Az említett második informális találkozó témái közül természetesen nem hiányozhatott a királykérdés sem, amelynek kapcsán Szapáry megismételte a magyar fél ismert és változatlan álláspontját, miszerint a királykérdés teljességgel Magyarország belügyének számít, és annak eldöntése csakis a magyar kormányra, illetve a Magyarország lakosságára tartozik. Tusar ugyanakkor a hivatalos csehszlovák álláspontot ismételte, miszerint Csehszlovákia a Habsburgok Magyarországra való visszatérésében fenyegetettnek látja a háború után kialakult közép-európai helyzetet, amelyet akár fegyveres úton is kész megőrizni. /97/

Hasonló szellemben folyt a Szapáry által kezdeményezett informális találkozók sora ezúttal ©ámal kancellárral, akit Masaryk bízott meg, hogy az ő, valamint Tusar távollétében folytassa az informális eszmecserét, ugyanakkor figyelmeztesse Szapáryt, hogy: „hajlandóak vagyunk a kötetlen eszmecserék folytatására, azonban minden tárgyalás megköveteli az országunk iránti lojális viszony kialakítását Magyarország részéről.” /98/ Erre, a sorrendben harmadik találkozóra december 20-án került sor /99/ a fent említett politikusokon kívül Scheu jelenlétében, aki Szapáryt kísérte ©ámalhoz. A találkozón ©ámal tolmácsolta az államfő álláspontját, miszerint a Csehszlovák Köztársaság békében szeretne élni szomszédaival, így Magyarországgal is. /100/ Ehhez hozzátette saját személyes véleményét is, azt, hogy a konkrét tárgyalásokat a két ország kapcsolatát bizonytalanná tevő két tényező miatt – egyrészt a szlovákiai és kárpátaljai magyarok irredenta agitációi, másrészt pedig a királykérdés megoldatlansága miatt Magyarországon kialakult ingatag alkotmányos helyzet miatt – még túl korai lenne elkezdeni, mivel bármiféle egyezmény hosszabb távú érvényességére magyar oldalról nincs meg a jogi garancia. /101/ Ezért nemcsak a két ország közötti egyezmény megkötésére, hanem Magyarország stabilitásának megteremtésére szólított fel, ugyanakkor kifejezte megértését Magyarország monarchista beállítottsága iránt, illetve a királykérdés gyors megoldódásába vetett reményét. /102/

©ámalnak azon aggodalmaira, hogy a királykérdés megoldatlansága miatt nincs meg a jogi fedezet bármiféle kétoldalú megállapodáshoz, Szapáry azt vetette fel, hogy a két ország közötti esetleges megállapodások megkötését a magyarországi uralkodó megválasztásának feltételeként szabhatnák. Az irredentista akciókat illetően Szapáry igazolta ezek létezését, azonban hangsúlyozta, hogy magánszervezetek tevékenységeiről van szó, amelyek leállításához a magyar kormánynak szüksége lenne s csehszlovák fél segítőkészségére – e nélkül egyetlen kormány sem lenne képes ezeket az akciókat megakadályozni. /103/ Ezen a találkozón is szóba kerültek a területi kérdések, amelyek ezúttal sem lettek egyértelműen elutasítva. Csehszlovákia részéről csak az a követelés hangzott el, hogy ha a kérdés tényleg eljut a megegyezés szintjéig, akkor jó lenne, ha Magyarország megszüntetne mindennemű Csehszlovákia-ellenes agitációt amiatt, hogy a csehszlovák fél fel tudja készíteni közvéleményét a változásokra. /104/ Végül ©ámal megígérte Szapárynak, hogy a találkozóról beszámol Tusarnak, Benešnek és Masaryknak /105/, és közösen megbeszélik, hogy Magyarország stabilitását, illetve Csehszlovákia belpolitikai helyzetét figyelembe véve megérett-e már a helyzet a kétoldalú tárgyalások megkezdésére, továbbá megígérte Szapárynak, hogy a következő napokban személyesen meglátogatja, esetleg Scheuen keresztül üzen, hogy kivel lehet a megkezdett informális találkozókat folytatni. /106/

Az 1920 novemberében elkezdett informális találkozók eredményeképp 1921. január 9-én Szapáry két és egynegyed órás megbeszélésen vett részt, amelyre maga Beneš hívta meg. Bár ennek a találkozónak sem volt még hivatalos jellege, a helyzet szempontjából a lehető legfontosabb személlyel, a csehszlovák diplomácia vezetőjével zajlott le. /107/ Az addigi találkozókat, bár a csehszlovák kormánykörökhöz nagyon közel álló személyek részvételével folytak, nem lehetett teljes mértékben mérvadónak tekinteni. Csak most, a Benešsel való találkozás adta meg a magyar félnek az esélyt, hogy közvetlenül megismerje a csehszlovák fél tényleges álláspontját és a kormány szintű tárgyalások megkezdésére vonatkozó nézeteit, ugyanígy Benešnek is először adódott alkalma személyesen találkozni a magyar fél – bár nem hivatalos, de a magyar kormánykörökkel bizonyára némi kapcsolatban álló – képviselőjével, aki a két ország közötti egészséges kapcsolat megteremtésén fáradozott.

Szapáry a beszélgetés elején ismét megjegyezte, hogy a tárgyalások a saját kezdeményezésére indultak, senki sem bízta őt meg ezzel a feladattal, illetve hogy a tárgyalások megkezdésére őt a Csehszlovákia által kinyilvánított békés együttélés szándéka késztette, amely megerősítést nyert a korábban folytatott magánbeszélgetések során, és amelyekről már értesítette befolyásos és a magyar kormánykörökkel szoros kapcsolatban álló ismerőseit, akik megkérték, hogy a megkezdett tárgyalásokat mindenképpen folytassa. /108/ Miután Szapáry beszámolt az előző nem hivatalos találkozókon megtárgyaltakról, Beneš cáfolta, hogy ©ámal kancellárhoz hasonlóan ő is különösebb jelentőséget tulajdonítana a Szlovákiában zajló irredenta propagandának, illetve megjegyezte, hogy ő „őszinte és jóindulatú politikus minden olyan fél irányában, akik nem akarnak minden áron más államok belügyeibe beavatkozni, amelyet már legjobb szövetségesei nyomásának ellenére bizonyított például Oroszország esetében”. /109/ Hozzátette, hogy ugyanezen az állásponton volt Magyarországgal szemben a Tanácsköztársaság idején, amikor „nyugodtan elfoglalhatta volna Budapestet”. /110/ Hangsúlyozta, hogy a „teljes mértékben békés és méltóságteljes megoldások híve, amelyeket még a közvélemény rosszallása ellenére is hajlandó keresztülvinni, és amit már bizonyított a csehszlovák–lengyel viszony esetében”. /111/ Beneš elmondta, hogy hajlandó hasonlóképpen cselekedni a csehszlovák–magyar kapcsolatok javítása érdekében is, de hangsúlyozta, hogy ebben az esetben szükséges lenne a közvélemény felkészítése. /112/

Az esetleges kétoldalú tárgyalások kapcsán Beneš rámutatott, hogy procedurális szempontból két lehetőség közül választhatnak. Az egyik, hogy a tárgyalások megkezdése „felülről” /113/, illetve „alulról” /114/ történne, azaz hogy rögtön hozzáfognának „a politika csinálásához”. /115/ A másik módszer szerint először gazdasági kérdésekről szóló kétoldalú tárgyalásokkal felkészítenék mindkét ország közvéleményét, ahogy az Ausztria esetében történt (vö. Benešnek a brucki tárgyalásokon elfoglalt álláspontjával!). /116/ Szapáry Beneš javaslatára visszafogottan reagált, megjegyezve, hogy Magyarország lakossága – agrárállam lévén – nem tulajdonít különösebb fontosságot a kereskedelmi kérdéseknek, míg a politikai kérdések iránti érdeklődés jelen van a társadalom minden rétegében. /117/ Éppen ez a „modus precedendi” lett a későbbiekben az első kormány szintű találkozó egyik meghatározó és egyben annak jelentősen fékező eleme. Érdekesnek mondható Scheu megjegyzése is – ő szintén részt vett a találkozón –, miszerint Magyarországgal valóban csak határrendezés ürügyén lehet majd tárgyalni. /118/ Ezt – mármint azt, hogy a találkozó külön erről a kérdésről szóljon – Beneš elutasította, de felvetette, hogy erre való tekintettel „olyan tárgyalást vezessenek, amelyben politikai kérdések is helyet kapnak”, mivel, ahogy azt a továbbiakban kifejti, „a területi engedmények – amelyekről a jelen pillanatban nem mondhat véleményt – egy szélesebb körű megállapodásnak csak egy részét alkothatják ugyanúgy, ahogy a megbeszélések tárgyának is csak egy részét alkothatják, mert ha erről nyíltan kezdünk el tárgyalni, akkor ez parlamenti felszólalások sorát indíthatja el, ami az egész folyamatot leállíthatja, legalábbis egy időre”. /119/ Beneš ezzel kapcsolatban a magyar politikusok szemére vetette, hogy nincsenek a korral és az új európai irányzatokkal összhangban, hogy még mindig területi egységről beszélnek, és emiatt nehéz velük szót érteni. Elsősorban a régi rend keményvonalas képviselőinek jelenlétére figyelmeztetett – Apponyiéra, Andrássyéra, de Bethlenére is. Horthy kapcsán megjegyezte, hogy teljességgel elfogadhatatlanok az olyan kijelentések, amelyek azt állítják, hogy egy szlovák ember egy csehvel a német nyelv nélkül nem érthet szót. Ugyanakkor elismerte, hogy egyetlen politikus sem lehet teljes mértékben következetes. Ezt a saját és Masaryk példájával támasztotta alá, hiszen tizenkét évvel azelőtt mindketten a Monarchia megőrzése mellett törtek pálcát, ám a háború teljesen megváltoztatta az álláspontjukat. /120/

Szapáry válaszában felhívta a figyelmet az új, Teleki gróf által képviselt /121/, mindkét fél számára előnyös magyar politikai irányvonalra, és felszólította Benešt, hogy mindenképpen lépjen kapcsolatba a magyar kormánnyal, még ha annak egy része nem is közeledéspárti. /122/ Beneš erre néhány magyar politikai körnek felrótta, hogy Lengyelországban és Romániában keresik szorosabb szövetségeseiket, és kifejezte aggodalmát, hogy ez az irányvonal nem szolgálja a feszült közép-európai helyzet enyhülését. Beneš ugyanígy elutasította a dunai konföderációt mint Közép-Európa stabilizációjának egy lehetséges módjának gondolatát. Azért, hogy megelőzzék az ehhez hasonló, Csehszlovákia számára veszélyes törekvéseket, és ugyanakkor megszüntessék a legnagyobb veszélyforrást, amely ezeket a mérlegeléseket teszi indokolttá, azaz Ausztria annexióját, Beneš az utódállamokat olyan irányú együttműködésére szólította fel, amely sikeresen szállna szembe a Közép-Európát sújtó problémákkal. A Csehszlovákia és Magyarország közötti viszony jövőbeni rendezése kapcsán ismét rámutatott Ausztria és Németország esetére, amelyekkel szemben a közvélemény erős ellenérzéseket táplált, ezek viszont lépésről lépésre, a velük folytatott, elsősorban gazdasági jellegű tárgyalásoknak köszönhetően jelentősen csökkentek. /123/ Ezekre a tényekre rámutatva Beneš meggyőződését fejezte ki, hogy a kétoldalú gazdasági tárgyalások, amelyek sok más, a két fél számára fontos kérdés megtárgyalásának lehetőségét is nyújtanák, ugyanilyen hatást fejtenének ki. Szapáry kérdésére, hogy ebbe a területi kérdések is beletartoznak-e, Beneš igennel válaszolt (!). /124/

Az esetleges kétoldalú tárgyalások kapcsán Beneš a fent említettek miatt szorgalmazta, hogy a delegációkban gazdasági szakemberek és országukban elismert személyiségek vegyenek részt. Azonkívül kérte, hogy a tárgyalások csak a két ország között folyjanak, tehát egy harmadik ország, illetve az antanthatalmak bevonása nélkül. /125/ Ugyanakkor megegyezés született arról is, hogy a kétoldalú tárgyalások előkészítése nem hivatalos úton, tehát a diplomáciai testületek bevonása nélkül, azaz titokban történik. /126/

A szóban forgó találkozó fordulópontnak számított a csehszlovák–magyar viszony alakulásában, mivel csak itt erősítette meg Beneš külügyminiszter a csehszlovák fél azon szándékát, miszerint kész tárgyalásokat folytatni bármelyik szomszédjával, tehát Magyarországgal is, Csehszlovákia szomszédjai közül az utolsóval, amellyel viszonya még mindig fagypont alatt volt. Mivel egy ilyen lépésre a helyzet, illetve a közvélemény még egyik államban sem volt felkészülve, ez a szándék mindenképpen alapvető szemléletváltást jelentett, ahol a kölcsönös figyelmen kívül hagyás helyébe a kétoldalú kapcsolatfelvétel és egymás álláspontjai megismerésének szándéka lépett. Szapáry és Beneš megbeszélésével – amelyen Beneš megkérte tárgyalópartnerét, hogy tájékoztassa a magyar kormányköröket a találkozón megtárgyalt kérdésekről – befejeződött a kétoldalú kormány szintű tárgyalások előkészítő, illetve a tárgyalási lehetőségek kipuhatolását célzó első fázisa, és elkezdődhetett a két ország hivatalos képviselőinek találkozóját előkészítő tudatos, konkrét feladatokat teljesítő része, amely már a megbeszélt szabályok alapján folyt. Az előkészületek a következőket érintették:

  • a kereskedelmi és politikai kérdéseket megvitató konferencia előkészítése,
  • amelynek előkészítése nem követi a szokványos diplomáciai menetet, hanem külön erre a célra kijelölt küldötteken keresztül zajlik,
  • amelyen kizárólag az érintett két ország által delegált politikusok vesznek részt, a nagyhatalmak képviselői nélkül,
  • és amely lépésről lépésre vezeti a két felet a kétoldalú egyezmény megkötéséig.

1921. január 9-e, vagyis Szapáry és Beneš találkozója kétségtelenül a csehszlovák–magyar viszony fordulópontjaként értékelhető. Ezzel a találkozóval befejeződött a nem hivatalos, helyzetfelmérő találkozók sora, amelyek a két fél politikai kulisszái mögött zajlottak, alapot teremtve a további, már „hivatalosabb” kapcsolatok felvételéhez, és amelyeket már a magyar külügyminisztérium teljes bevonásával szerveztek azzal a céllal, hogy megtegyék a két ország kormányképviselőinek találkozóját előkészítő konkrét lépéseket. Ezeket a megbeszéléseket ismét Szapáry gróf vezette – ezúttal mint a magyar kormány megbízottja – a prágai magyar küldöttség közvetítésével, amely a megegyezés szerint közvetlenül nem vett részt a tárgyalásokon, csak a magyar külügyminisztérium felé továbbította az információkat. Az utolsó informális találkozó után megkezdődött a prágai magyar küldöttség és a Magyar Királyság külügyminisztériuma között is a kérdéssel kapcsolatos hivatalos levelezés.

Szapáry a Benešsel folytatott eszmecseréje után azonnal Budapestre utazott, hogy tájékoztassa a magyar külügyminisztert, akit ekkor még maga Teleki gróf, a miniszterelnök helyettesített. Beszámolóját viszont megelőzte még egy, a prágai magyar küldöttség által küldött távirat, amely Szapáry Budapestre érkezésének időpontján kívül tudatja a magyar féllel a Szapáry–Beneš találkozó legfontosabb fejleményét, vagyis azt, hogy Beneš a csehszlovák–magyar találkozó kapcsán nem zárja ki a területi kérdésről való tárgyalás lehetőségét. /127/

Még ugyanabban a hónapban, január 30-án Szapáry – ezúttal mint a magyar kormány megbízottja – ismét találkozott Benešsel, hogy egy nappal annak hosszabb külföldi útja előtt hivatalosan először számoljon be a magyar kormánynak az addig megbeszélt dolgokkal kapcsolatos reakciójáról, és hogy további, a kétoldalú találkozóval kapcsolatos részleteket pontosítsanak. /128/ Erre a találkozóra viszont rányomta a bélyegét Benešnek a már említett január 27-i, magyar szemszögből kíméletlennek ítélt képviselőházi beszéde, amely rendkívüli módon felkavarta az érzékeny magyar közvéleményt, beleértve az ország vezető politikusait, akik már készen álltak a Csehszlovákiával való kétoldalú tárgyalások megkezdésére. Beneš parlamenti beszéde a magyar kormányt egy nagyon bonyolult helyzet elé állította, amelyben bárminemű, Csehszlovákia irányába tett közeledő lépések csak nagyon nehezen voltak indokolhatóak. A magyar felet Beneš expozéja annál is inkább meglepte, mert akkor már három hónapja folytak a tapogatózó tárgyalások, illetve két héttel azelőtt – igaz, csak titkos, de mégis de facto – a hivatalosnak tekinthető tárgyalások is elkezdődtek.

Ezek a fejlemények érthető módon hatással voltak a második Szapáry–Beneš találkozóra, ahol Szapáry aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a Beneš parlamenti felszólalásának hatására megromlott magyarországi légkör negatívan befolyásolja a csehszlovák–magyar párbeszédet. Ezenkívül figyelmeztette a csehszlovák külügyminisztert, hogy a helyzet ilyen körülmények között alapjaiban megváltozott. Szapáry ezenkívül Beneš szemére vetette, hogy „egy ilyen kaliberű államférfi nem mond olyan dolgokat, amelyek a két ország közötti párbeszédet lehetetlenné teszik” /129/, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy Benešnek nem „volt semmi oka így cselekednie”. /130/ Beneš – Szapáry jegyzetei szerint – megütközve Szapárynak a magyar fél reakcióját illető tolmácsolásán megjegyezte, hogy nem volt más szándéka, mint a királykérdés Habsburg-restauráció általi rendezésének nemzetközi szempontból való elfogadhatatlanságának hangsúlyozásával segítséget nyújtani a magyarországi alkotmányos, illetve kormányválság megoldásához. /131/

Szapáry ezzel kapcsolatban felszólította Benešt, hogy a feszült helyzet rendezése érdekében, illetve azért, hogy a magyar félnek a kétoldalú kapcsolatok felvétele irányában tanúsított készséges hozzáállását megőrizzék, és főleg az előkészítő tárgyalások pozitív magyarországi visszhangjára való tekintettel fontos lenne a magyar felet valamiféle bizalmas nyilatkozattal megnyugtatni. Beneš felhívta Szapáry figyelmét arra a tényre, hogy olyan beszéd nélkül, mint amelyet a parlamentben elmondott, belpolitikai okok miatt nem kerülhetne sor a magyar féllel való tárgyalásra, és amíg a királykérdés dominál a magyar politikai életben, nem ülhet a magyarokkal tárgyalóasztalhoz. Ennek ellenére megegyeztek abban, hogy Szapáry tudatja a magyar féllel: Beneš továbbra is kész a Magyarországgal való tárgyalások felvételére. Beneš ugyanakkor figyelmeztette a magyar felet, hogy a királykérdés továbbra is a csehszlovák–magyar kapcsolatok fékezőeleme, amelynek kapcsán hangsúlyozta, hogy annak kezelése nem szabad, hogy megrontsa a két ország természetes baráti kapcsolatait, legalábbis addig, amíg a legfontosabb kérdések nem tisztázódnak. /132/ Emellett Beneš azon meggyőződésének is hangot adott, hogy „eljön az idő, amikor az államforma kérdése nem lesz a két ország viszonyát akadályozó tényező”. /133/ Mindezek ellenére megegyeztek abban is, hogy Beneš a következő napon valamelyik „félhivatalos” /134/ lapban megjelentet az üggyel kapcsolatban egy semleges hangvételű nyilatkozatot. /135/

A Szapáry és Beneš által megbeszélt, Beneš parlamenti expozéját érintő nyilatkozat meg is jelent a találkozót követő napon – február 1-jén – a Tribuna című napilapban. /136/ A cikkben Beneš véleményt nyilvánított a Magyarországon tapasztalható, az általa megtartott parlamenti felszólalást ért éles bírálatokról, és diplomatikusan megmagyarázta a beszédében kifejtett álláspontokat. Beneš az említett napilap segítségével tudatta a magyar féllel a következőket: „Számomra a magyarországi felháborodás egyik oldalról túlzottnak tűnik, másik oldalról pedig nyilvánvalóan félreértésen alapul. Már korábban leszögeztem, hogy nem kívánok más országok belügyeibe beavatkozni; azt is megmondtam, hogy néhány kérdés – mivel nemzetközi dimenziói vannak – nemzetközinek lett nyilvánítva, így azokról jogunk van véleményt mondani. Továbbá kategorikusan megmondtam és hangsúlyoztam, hogy minél hamarabb fel kell venni a baráti kapcsolatokat mind politikai, mind gazdasági téren. Az én beszédemet a béke szelleme hatotta át. Ha a Habsburg-dinasztiával és a Monarchiával kapcsolatban olyan nyíltan és világosan fejeztem ki magam, akkor az egyrészt azért volt, hogy pontosan elemezzem a helyzetet, másrészt pedig azért, hogy megmutassam, melyek az egyik, illetve másik oldalról a közeledés akadályai, amelyeket el kell távolítanunk, hogy a közeledést feltételező lépéseket azonnal elkezdhessük.” /137/ Viszont még ez a nyilatkozat sem tudta elejét venni a magyarországi ingerült reakcióknak, amelyek parlamenti felszólalások sorában nyilvánultak meg.

Szapáry csak azután tudatta Benešsel Gratz külügyminiszternek és Teleki miniszterelnöknek az előzetesen felvázolt kölcsönös kapcsolatok normalizációjára tett javaslattal kapcsolatos álláspontját – amelyről Szapáry, ahogy azt említettük, rögtön az első Benešsel való találkozó után, Budapestre utazva tájékoztatott –, miután a magyar fél kifejezte Beneš parlamenti beszédét érintő elégedetlenségét. A magyar külügyminiszter Szapáryn keresztül biztosította Benešt, hogy Magyarország „Csehszlovákiával mindig is a modus vivendire törekedett”, /138/ amelynek elérésére egy ideje konkrét lépéseket is tesz, főleg az előző évtől kezdve, amikor a magyar kormánykörökben a külpolitika konstruktív megoldásait szorgalmazó irányzat kerekedett felül. Ugyanakkor sajnálkozását fejezte ki, hogy ez a folyamat a közvélemény nyomása miatt nem indulhatott el korábban. Emellett Gratz a két ország közötti viszony javulásával kapcsolatban borúlátását is kifejezésre juttatta a Budapesten tapasztalható általános hangulatra hivatkozva, ahol Gratz szerint a közvélemény soha nem fog kibékülni egy ekkora területi veszteséggel, amely miatt a magyar közvélemény Csehszlovákia irányában táplált ellenséges érzelmei változatlanul tovább élnek. Ezzel kapcsolatban Gratz Szapáryn keresztül felhívta Beneš figyelmét az 1919 januárjában létező határra, illetve demarkációs vonalra, amely bizonyos mértékig tekintettel volt az etnikai határokra, és amelyet ha törvényesítenek, egy egészen más hangulat alakulhatott volna ki Magyarországon. Gratz szerint abban az esetben, ha nem történnek lépések a területi kompenzáció irányában, a közvélemény elutasít mindenféle tárgyalást vagy egyezményt, illetve megbuktatja azt a kormányt, amely ilyesmit aláír. Beneš – Gratz üzenetére reagálva – feltette a kérdést, hogy meddig kellene a magyar elképzelések szerint tolni a határt a nyelvi kritériumok alapján, azonban nyomban hozzátette, hogy erről a magyar féllel majd térképekkel a kezében fog tárgyalni. /139/ Ugyanakkor Szapáry tolmácsolta Gratznak a Benešsel való teljes egyetértését a gazdasági és politikai kérdések megtárgyalásának szükségességét illetően, mivel a jó gazdasági kapcsolatok fontosak mindkét ország számára, de – Gratz véleménye szerint – főleg Csehszlovákia számára, amelynek Magyarország fontos piacot jelent akkor, amikor az olcsóbb Németország mellett Csehszlovákia nem tud versenyben maradni. Szapáry Gratz szavaira utalva azt is hozzáfűzte, hogy Magyarországnak a Csehszlovákiával kötendő egyezmény nem annyira fontos. /140/ Ezzel kapcsolatban Szapáry hangsúlyozta, hogy Gratz külügyminiszter álláspontja szerint teljesen értelmetlen bárminemű problémáról tárgyalást kezdeni, ha ezzel egy időben nincs szó a területi kérdésről. A párbeszéd további részében Beneš és Szapáry Kárpátalja kapcsán ismét a területi kérdést elemezte. Gratz szerint Kárpátalja kérdése a kétoldalú tárgyalások egyik pontját fogja alkotni, mivel ez stratégiai szempontból – Oroszország miatt – kulcsfontosságú, ezért meglátása szerint Kárpátalja ellenőrzése megbízható kezekbe kell, hogy kerüljön. /141/

Továbbá Szapáry közvetítette Gratz külügyminiszter azon kívánságát, hogy mielőbb tartsák meg a kétoldalú, kormány szintű találkozót, illetve hogy ettől függetlenül is szeretne személyesen megismerkedni Beneš miniszter úrral, akit „zseniális, kimagasló diplomatának tart”. /142/ A delegációk találkozójának helyszínét illetően Szapáry elmondta, hogy Gratz miniszter úr nagyon szívesen elutazna Prágába, viszont a „párbeszéd kényes jellegére” való tekintettel Prágát nem tartja a legmegfelelőbb helyszínnek. Szapáry Gratz szavait tolmácsolva elmondta, hogy a magyar külügyminiszter előnyben részesítené valamelyik fürdővárost – Karlovy Varyt (Karlsbad) vagy Semmeringet. Ezzel Beneš is egyetértett, és hangsúlyozta, hogy ő is szívesen elutazna Magyarországra, de a csehszlovákiai magyarellenes közhangulat miatt ez nem lenne túl jó megoldás, ezért – véleménye szerint – valamilyen szlovákiai helyszínt kellene találni. Szapáry közbevetésére, hogy az ügy diszkrét jellegére való tekintettel a miniszteri találkozót előnyösebb lenne megvalósítani valamelyik vidéki kastélyban, mint városban, Beneš előzetesen Tótmegyert (Palárikovo) ajánlotta azzal, hogy ezt még Gratz külügyminiszternek is meg kell erősítenie. Beneš ugyanakkor a magyarországi királykérdés tisztázatlanságára hivatkozva elutasította a magyar fél által felvetett, Beneš külföldi útjával összekapcsolt és még Gratz parlamenti beszéde előtt megtartandó velencei találkozó ötletét. /143/ A magyarországi indulatok lecsendesedésének szükségességét figyelembe véve Beneš egy későbbi, február végi, 27-i esetleg 28-i időpontot ajánlott.

A második Szapáry–Beneš találkozón tehát Szapáry kormánya hivatalos álláspontjáról tájékoztatta a csehszlovák felet, amely szerint a magyar fél hajlandó a két ország közeledését szolgáló tárgyalások felvételére. A két ország részéről tanúsított, az ügyhöz való felelősségteljes hozzáállást alátámasztja az a tény is, ahogyan Magyarországon a királykérdés miatt kiújuló kormányválságot a két fél fogadta. Annak ellenére, hogy a fejleményekre hivatalosan mindkét ország kénytelen volt a saját politikai irányvonalával és közvéleményével összhangban reagálni, a háttérben sikerült a közeledésnek ezt a lehetséges akadályát is elhárítani. Bár mindkét állam más elképzelésekkel, illetve más célt követve lépett a tárgyalások útjára, mindkettő bízott benne, hogy megegyezésre jutnak. Szapáry ismételt figyelmeztetésére, miszerint a magyar fél kiemelt figyelmet szentel a területi kérdésnek, Beneš azon meggyőződésének adott hangot, hogy „jó szándékú, értelmes emberek mindig meg tudnak egymással egyezni”. /144/ Ehhez még Beneš hozzátette: „meg lesznek elégedve.” /145/

Szapárynak a Benešsel való második találkozója után elkezdődött a kétoldalú tárgyalások konkrét előkészítése. Február 13-án a Karlovy Vary-i Esplanade Szállóban Szapáry ismét találkozott ©ámal kancellárral. Erre a találkozóra ©ámal hívta meg Szapáryt, aki a második Benešsel való találkozója után is elutazott Budapestre, hogy a fejleményekről tájékoztassa a magyar kormányköröket, Horthy kormányzót is beleértve. /146/ Ezen a találkozón Szapáry már bejelentette a magyar fél elképzelését a kormány szintű találkozó lehetséges időpontjáról és helyszínéről. A magyar fél, Beneš javaslatával egybevágóan, a találkozó lehetséges időpontjául február 27-ét vagy 28-át jelölte meg, helyszínként pedig egy, a magyar kormány által megrendelt, a Dunán nemzetközi dunai zászló alatt úszó hajót ajánlott. A Dunát, mint alapvetően semleges „területet” a magyarok egyrészt a csehszlovák fél miatt, amely belpolitikai okokból nem vehetett volna részt magyarországi tárgyaláson, másrészt saját szempontjai miatt ajánlotta, mivel egy szlovákiai találkozó a magyar kormányt ugyanúgy nehéz helyzetbe hozhatta volna. A magyar fél által javasolt körülményekkel kapcsolatban Masaryk elnök már február 15-én egyetértését fejezte ki, de a végleges és hivatalos döntést illetően azt ajánlotta, hogy várják meg Benešt, aki akkor még külföldön tartózkodott. /147/ Amint az a későbbiekből is kiderül, a találkozó helyszínének kiválasztása egyáltalán nem bizonyult könnyű feladatnak.

Néhány nappal később világossá vált, hogy a találkozót Beneš elhúzódó külföldi útja miatt nem sikerül a tervezett, február végi időpontban megtartani, ezért az elnöki hivatal a találkozó dátumának nyolc nappal való elhalasztását javasolta. Erre a magyar fél a Benešsel való távirati kapcsolat felvételének a lehetőségét kérte, hogy meghatározhassák a találkozó végleges időpontját, rámutatva arra, hogy ez fontos egyrészt a magyar külügyminiszter programjának összeállítása szempontjából, másrészt az esetleges budapesti, a találkozó iránt tanúsított elkedvetlenedés veszélyének szempontjából. /148/ A találkozó időpontjának meghatározása miatt február 21-én Szapáry ismét meglátogatta ©ámal kancellárt, aki figyelmeztette Szapáryt, hogy Beneš beleegyezése, illetve a vele folytatott megbeszélés nélkül nem lehet meghatározni a csehszlovák–magyar kormány szintű találkozó végleges időpontját. /149/ Ugyanakkor az elnök kancellárja biztosította a magyar kormány nem hivatalos képviselőjét – igyekezve megnyugtatni azt –, hogy „mind őt, mind Masaryk elnököt örömmel tölti el a csehszlovák és magyar államférfiak találkozásának lehetősége”. /150/

A találkozó konkrét előkészítésének munkálatait Beneš elhúzódó külföldi útja miatt csaknem egy hónapos szünet után lehetett folytatni. Ez jelentősen akadályozta a kétoldalú találkozó előkészületi fázisát, feszültséget és türelmetlenséget keltve a magyar oldalon, keresztülhúzva még a Beneš által javasolt későbbi időpontot is. A kormány szintű találkozó előkészítése Szapárynak február 26-án Benešnél tett harmadik és egyben utolsó látogatásában csúcsosodott ki, ahol legfontosabb szervezési kérdések megtárgyalására került sor. /151/ A megbeszélés első és egyben legfontosabb pontja a kormány szintű találkozó helyszínének kiválasztása volt. Szapáry tolmácsolta a magyar fél – a Beneš által az előző – január végi találkozón felvetett gondolatával kapcsolatos elutasító álláspontját azzal az indokkal, hogy egyrészt a magyar fél számára politikai szempontból kényelmetlen lenne éppen az elcsatolt területen találkozót tartani, amely még kellemetlen politikai következményekkel is járhatna, másrészt egy csehszlovák területen megtartandó találkozó esetén a lehetséges magyarpárti tüntetések kellemetlen helyzetbe hoznák a csehszlovák delegációt, ugyanúgy, ahogy egy lehetséges „csehbarát” /152/ tüntetés a magyar delegációt hozná kényelmetlen helyzetbe. /153/ Szapáry ezzel a gondolatmenettel igyekezett alátámasztani a magyar félnek a Dunán mint semleges „területen” úszó hajón megtartott találkozóval kapcsolatos ajánlatának indokoltságát is. Ezzel a verzióval viszont Beneš nem értett egyet, komolytalannak nevezve azt. A csehszlovák külügyminiszter válaszában megismételte korábbi javaslatát, miszerint a két ország képviselői a szlovákiai Tótmegyeren gróf Károlyi Lajos kastélyában találkoznának, s egyúttal figyelmeztette a magyar felet, hogy „a helyszín kiválasztása ne váljon presztízskérdéssé”, /154/ mivel – ahogy Beneš fogalmazott – „demokratikus országokban az ilyesminek már nincs súlya, Csehszlovákia és Magyarország pedig demokratikus állam” (!). /155/

Beneš tehát továbbra is ragaszkodott a találkozó szlovákiai helyszínéhez, még akkor is, ha tisztában volt vele, hogy a magyar fél számára – az ügy kényes mivoltára való tekintettel – Szlovákia nem a legmegfelelőbb helyszín. Hasonlóképp ő maga is elutasítólag állt hozzá a magyar félnek a találkozó helyszínére vonatkozó utólagos javaslatához, amelyben egy magyarországi helyszínt, konkrétan a Pozsonyból könnyen megközelíthető Hédervárt ajánlották. Beneš – Szapáry beszámolója alapján – ezt a lehetőséget biztonsági szempontból, az önkényeskedő magyar tisztek csoportjai miatt elfogadhatatlannak tartotta, hozzátéve, hogy ebben az esetben valaki mást küldene maga helyett. /156/ Valószínű, hogy Beneš vonakodásának oka is valójában politikai jellegű volt, hiszen már az is egy eléggé kényes feladatnak ígérkezett, hogy a csehszlovák közvéleménnyel tudassák a Magyarországgal folytatott tárgyalások tényét, amelyhez még ha azt is hozzá kellett volna tenni, hogy a találkozó Magyarországon kerül megrendezésre, az már valóban nehezen lett volna indokolható. Mindenesetre ebben a kérdésben még nem született meg a döntés. Beneš továbbra is ragaszkodott a szlovákiai helyszínhez, a magyar fél kitartó ellenállását látva azonban nem zárta ki egy morvaországi, például brünni vagy más városbeli, esetleg ausztriai, határ menti találkozó lehetőségét, de számára továbbra is a szlovákiai, valamelyik csehszlovák–magyar határ mentén lévő kastélyban megrendezett találkozó maradt az első számú lehetőség. Az ausztriai helyszín kapcsán felmerült Baden, amelyet Beneš a Csehszlovákiától való nagy távolság miatt azonnal elutasított, továbbá szóba került Hainburg és Marchegg, amelyek közül az elsőt a magyar fél – megfelelő szálláslehetőségek hiányára hivatkozva – elvetett, a második esetében pedig figyelmeztette a csehszlovák oldalt, hogy a marcheggi kastély Csehszlovákia „ellenségének” tulajdonában van. /157/

Kisebb nézeteltérés támadt a csehszlovák delegáció résztvevőinek kiválasztása körül is. Szapáry a magyar fél kívánságát tolmácsolva kérte, hogy a találkozón vegyen részt Tusar és Scheu is, mivel ők a kapcsolatfelvétel kezdetétől részt vettek a megbeszéléseken, illetve hogy állítólag, ©ámal véleménye szerint, ezt Masaryk elnök is támogatná. Tusar jelenlétét illetően a magyar fél az ő részvétele mellett foglalt állást, már csak azért is, mert a legnagyobb parlamenti párt képviselője volt. Beneš válaszában elzárkózott az elől, hogy diplomáciai tárgyaláson parlamenti képviselők vegyenek részt, de hozzátette, hogy figyelembe veszi a magyar fél kérését. /158/ Ugyanakkor elnézést kért, hogy nem tudja megadni a delegáció résztvevőinek pontos névsorát, mivel ebben a kérdésben – szavai szerint – még Masarykkal kell tárgyalnia, de azt is hozzátette, hogy „ami őt illeti, a tárgyaláson legszívesebben egyedül venne részt, hogy jobban ki tudja fejteni álláspontját”. /159/

A harmadik Szapáry–Beneš találkozóval tehát a csehszlovák–magyar kétoldalú találkozó előkészítése utolsó fázisába érkezett, ekkor a szervezési kérdések főbb pontjai már kirajzolódtak. A találkozón megbeszélt részleteket Szapáry táviratban közölte a magyar külügyminisztériummal. Az alábbi hat pontban ugyanakkor benne foglaltattak a csehszlovák félnek, illetve Benešnek a csehszlovák–magyar találkozóval kapcsolatos elképzelései is:

  1. A találkozó résztvevőit mindkét fél saját elképzelései alapján állítja össze. (Szapáry itt közli, hogy Beneš tudomásul vette a magyar fél kérését, miszerint a volt miniszterelnök, Tusar is jelenjen meg a találkozón, és hogy Beneš Tusar részvételét nem tudta megígérni.)
  2. A nyilvánosságot illetően Beneš azt ajánlotta, hogy a tárgyalások elkezdésének napján mindkét fél bocsásson közre egy közleményt a csehszlovák és a magyar sajtó számára, amely tudatja, hogy a két ország miniszterei találkoznak, hogy a békeszerződéssel összhangban megtárgyaljanak néhány kérdést.
  3. A kétoldalú találkozó időpontjával kapcsolatban Beneš sajnálkozását fejezte ki azért, hogy elhúzódó külföldi útja miatt nem lehetett a találkozót a tervezett időpontban megtartani, és új időpontként március 11-ét, 12-ét vagy 13-át jelölte meg.
  4. Ami a találkozó témáját illeti, Beneš azt javasolta, hogy pontról pontra tárgyalják meg a békeszerződés alapelveinek a gyakorlatba való átültetését.
  5. A tárgyalás nyelvét illetően Beneš a franciát előnyben részesíti a némettel szemben.
  6. A Dunát mint helyszínt Beneš nem tartja a legmegfelelőbbnek. /160/ A találkozót Beneš legszívesebben a szlovákiai Tótmegyeren tartaná meg, ugyanakkor felajánlotta, hogy a következő találkozóra sor kerülhetne bárhol Magyarországon, amelyet a magyar fél azonnal kijelölhetne. Javaslatának elutasítása Benešt kellemetlenül érintené, mivel már minden szükséges intézkedést meghozott szlovákiai útjával kapcsolatban. Továbbá saját részéről elutasította a találkozó helyszínének presztízskérdésként való kezelését, viszont abban az esetben, ha a magyar fél presztízsveszteség veszélye miatt kénytelen elutasítani javaslatát, helyszínként valamelyik morvaországi, esetleg ausztriai, a magyar és csehszlovák határhoz közel fekvő kisvárost javasolta. Olyan helyszínt, ahová Bécsen keresztül vezet az út, illetve amely Bécs közelében fekszik, nem tart alkalmasnak, mivel ez az osztrák kormánnyal szembeni udvariassági gesztus megtételének kötelességét vonná maga után, amit annak ellenére, hogy a bécsi kormánnyal barátiak a kapcsolataik, szeretne elkerülni. /161/

A magyar fél Beneš javaslatai közül az I. és az V. pontban foglaltakat ellenvetés nélkül elfogadta. A helyszín megválasztását illetően Magyarország a harmadik verziót választotta, amely szerint a találkozót semleges területen, egy ausztriai kastélyban tartanák. Figyelembe véve Beneš kérését, a magyar fél helyszínként az ausztriai Bruck an der Leitha városkában lévő kastélyt jelölte meg Bécstől harminc kilométerre délkeleti irányban, amely a csehszlovák fél számára, Beneš tervezett szlovákiai útjának részeként Pozsonyból könnyen megközelíthető. A magyar választás azért is esett a brucki kastélyra, mert a tulajdonosnak, Harrach grófnak, csehszlovák állampolgársága is volt (Harrach gróf tulajdonában volt a már fentebb említett marcheggi kastély is). /162/ Ezeket a magyar javaslatokat azután Beneš már ellenvetés nélkül elfogadta, és a találkozó első fordulójának megkezdésére március 11-ét, tíz órai időpontot ajánlott, ezenkívül azt kérte a magyar féltől, hogy a Harrach gróffal történő, a kastélyának politikai tárgyalás céljaira való rendelkezésre bocsátásával kapcsolatos megbeszélés csak nem hivatalos szinten, Szapáry közvetítésével folyjon, tehát ne kelljen a két ország kormányának hivatalosan kapcsolatba lépnie vele. /163/

Március elején, négy hónapig tartó megbeszélésekkel és több mint két év gondokkal terhelt kapcsolattal a hátuk mögött, Csehszlovákia és Magyarország az első kétoldalú, kormány szintű tárgyalások elkezdésének küszöbén állt. A helyszín és az időpont meghatározása már garanciát jelentett arra, hogy a felek tényleg tárgyalóasztalhoz ülnek. Nem maradt más hátra, mint néhány részletkérdés megbeszélése után elkezdeni magát a tárgyalásokat. A helyszínt már nem változtatták meg annak ellenére, hogy Bruck mellett ismét felmerült Marchegg arra az esetre, ha Harrach gróf részéről gondok merülnének fel a kastély rendelkezésre bocsátásával kapcsolatban. /164/ Ami az időpontot illeti, azt még az utolsó pillanatban néhány nappal elhalasztották. Ennek a változtatásnak viszont már nem volt politikai háttere, pusztán szervezési jellegű döntés volt, amelyet a két fél a legnagyobb egyetértésben hozott meg. /165/ A Harrach gróffal való megegyezés után a találkozó időpontjának március 11-ről március 14-re való megváltoztatása már véglegesnek bizonyult. Az időpontot a következő napon a prágai magyar küldöttség közvetítésével a csehszlovák fél is megerősítette, tizenegy órai kezdést ajánlva. /166/

Csak ezt követően kezdhettek hozzá a tárgyaló felek, hogy körlevelekben tájékoztassák külképviseleteiket a csehszlovák és magyar külügyminisztérium készülő kétoldalú tárgyalásairól. Ez viszont csak Magyarország esetében történt meg időben, ugyanis csak a magyar külügyminisztérium tájékoztatta hivatalait még a találkozó előtt, március 11-én. A csehszlovák külügyminisztérium csak március 17-én, illetve 18-án adott tájékoztatást, tehát csak a találkozó befejezése után. /167/ A magyar külügyminisztérium a belgrádi és berlini képviseletei esetében a körlevélben foglaltakat részletes instrukciókkal egészítette ki, felkészítve azokat a jugoszláv, illetve a német kormány esetleges ingerült reakcióira. /168/ Bár Magyarország három nappal a tervezett csehszlovák–magyar kétoldalú találkozó megkezdése előtt tájékoztatta külföldi képviseleteit, Csehszlovákiához hasonlóan nem tárta a nagy nyilvánosság elé a fejleményeket, tehát mind a csehszlovák, mind a magyar nyilvánosság kész tények elé lett állítva. Mindamellett mind a magyar politikai körök, mind a közvélemény türelmetlen várakozással lépett az 1921. év tizenkettedik hetébe, mivel a kormány a Nemzetgyűlés utolsó ülésén „hétfői szenzációt” /169/ ígért. Ezzel kapcsolatban a Budapesti Hírlap vasárnapi vezércikkében az ország bel-, illetve külpolitikai helyzetét elemezve befejezésként enyhe cinizmussal beszélt a receptről, amely majd kigyógyítja az országot minden bajából, és rezignáltan megjegyezte: „Várjuk hát egyelőre a hétfői szenzációt, az talán segíteni fog Európán és Magyarországon.” /170/ Mindenesetre ha Magyarország helyzetének rendezését célzó új megközelítéssel kapcsolatos elvárásokat tekintjük, nem voltak ezek a szavak teljesen félrevezetőek, hiszen ami a következő napokban történt, az a csehszlovák és a magyar nyilvánosság számára valódi szenzációt jelentett.

 

(Cseh eredetiből fordította Bondor Sándor)

T. Sápos Aranka: A Tőketerebesi járás etnikai összetétele a dualizmus korában

I. A dualista Magyarország etnikai megoszlása

A népesség összetételére vonatkozó demográfiai elemzések egyik igen fontos és a mai Európában egyre nagyobb érdeklődést kiváltó kérdéscsoportja az, amely az egyes országok népessége nemzeti (nyelvi), etnikai származási összetételére vonatkozik. A nemzetiségi megoszlás különösen a közép-, kelet- és dél-európai régiókban fontos, ahol évszázadok óta egy-egy ország területén több nemzetiség (népcsoport), nyelvi csoport él együtt, és ahol különösen az első világháborút követő és a második világháború után megismételt békeszerződések eredményeként még inkább vegyessé vált az egyes újonnan létrejött és az utóbbi években újra szétvált országok nemzetiségi, nyelvi képe. /1/ Mindazokban az országokban, amelyekben több nemzetiség él együtt, ebből az együttélésből adódó speciális problémák megoldása érdekében a lakosság nemzetiségi /2/ megoszlását is ismerni kell. A nemzetiségi hovatartozás meghatározása érdekében a népszámlálások alkalmával többféle idevágó kérdést tesznek fel a lakosságnak, és általában ma már az önkéntes bevallások eredményét teszik közzé és fogadják el hivatalosnak. /3/

Magyarországon a nemzetiségi hovatartozás megállapítása 1880-tól – közvetett úton – az anyanyelvként megjelölt nyelv alapján történt. /4/

Anyanyelv alatt itt természetesen nem a szoros értelemben vett anyanyelvet értjük, hanem azt a nyelvet, amelyet a megszámlált egyén a népszámlálás időpontjában minden befolyástól mentesen magáénak vall. Ez a nyelv tehát különbözhet attól a nyelvtől, amelyet valaki anyjától tanult, bár az esetek 99 százalékában egyezni fog vele. Teljesen tökéletes még ez a módszer sem lehet, mert olyan embereknél, akik több nyelvet egyformán jól beszélnek, és azokat váltakozva használják, sokszor nehéz eldönteni saját maguknak is, hogy mi az anyanyelvük. Ilyen esetben természetesen az egyéni belátásra, jobban mondva érzületre kell bízni több nyelv közül az anyanyelv megállapítását. /5/ Az 1900 előtti felmérésekben csak az anyanyelvükön tudók száma és a magyarul beszélők száma tekinthető egészen pontosnak. Meg kell azonban jegyezni, hogy az olyan területi egységekben, amelyekben csak két fő nemzetiség van és a harmadik vagy negyedik stb. nemzetiség már csak alárendelt szerepet játszik, tapasztalás szerint az adatbevallók a másik fő nemzetiség ismert nyelvét jelentik be az első helyen, úgyhogy ilyen városokban vagy területrészeken az első helyen megnevezett nyelv feldolgozása is elég biztos támpontot nyújt a kölcsönös nyelvismeretekre nézve. Módszertani szempontból ez az eljárás azonban semmi esetre sem tökéletes. /6/

A dualista Magyarországon az etnikai megosztottság a legtarkább képet alkotta, Magyarország az egyik legkevertebb népességű ország volt Európában. Az ország lakosságát több mint 10 nemzetiség alkotta. Ezek a nemzetiségek a következők: magyarok, németek, románok, szlovákok (tótok), ruténok (ruszinok), horvátok, szerbek, bunyevácok (sokácok), szlovénok, cigányok, örmények, cseh-morvák, lengyelek, olaszok, bolgárok (krassovánok).

Az osztrák hatóságok első ízben 1850-ben mérték fel hivatalosan a történelmi Magyarország etnikai összetételét. 1850 után 30 évig nincs hivatalos és pontos adatunk az ország etnikai megoszlására vonatkozóan, csupán különböző magánbecslések állnak rendelkezésünkre. Az 1857-es és az 1869-es népszámlálás nem terjedt ki a lakosság etnikai összetételének felmérésére, nem kérdezte a lakosság anyanyelvét vagy nemzetiségét.

Nemzetiségi (anyanyelvi) tekintetben a magyarság középkori, középkor végi erős abszolút többségét, 75-80%-ig is emelkedő lélekszámarányát a török hódoltság korában elvesztette a szinte katasztrofális mértékű véráldozata következtében. A Magyar Királyság akkor és azt követően – a telepítések évszázadában – etnikailag erősen kevert, valóban nemzetiségi állammá alakult át. /7/ A magyar ajkú népességtörzs regenerálódása azonban rövidesen megindult, bár csak a 19. század folyamán vált erőteljesebbé. /8/

Az ország etnikai viszonyainak a formálásában a beolvadás (asszimiláció) és az elkülönülés (disszimiláció) erői mérkőztek egymással. Általános törvényszerűségként figyelhető meg, hogy a kisebb idegen néptöredékek könnyebben és gyorsabban beolvadtak a magyarságba, míg a tömbökbe tömörült, nagyobb létszámú bevándorlók jóval tovább, esetleg napjainkig megtartották népi különállásukat. A honfoglalás korában itt talált, majd a későbbi évszázadokban bevándorolt nemzetiség egy része tehát vérségileg-nyelvileg beolvadt a magyarságba, más csoportjaik azonban olyan magyarországiak lettek, melyek megtartották az eredeti nemzetiségüket. Hanák Péter mintegy 3 millióra becsüli a történelem folyamán a magyarsághoz aszszimilálódott nemzetiségek számát. /9/

Magyarország lakossága az 1787. évi népszámlálás szerint valamelyest meghaladta a 8 millió főt. A magyarság számát a statisztikusok csekély eltéréssel mintegy 3,2 millióra (40%) becsülték.

Ha ezt a középkori etnogenezis során sokféle népelemből összeolvadt történeti etnikumot vesszük kiindulási bázisnak, akkor a 19. századot a magyarság népesedési fénykorának tekinthetjük. Az 1910. évi népszámlálás csaknem 10 millió magyar anyanyelvűt mutatott ki. ők a Horváth-Szlavónia nélküli országban már 54,5%-os abszolút többséget alkottak. Amíg az egész lakosság ötnegyed század alatt 176%-kal, a nem magyar népek állománya 71%-kal, a magyarságé 210%-kal nőtt. /10/
Nézzük meg nemzetiségekre lebontva Magyarország lakosságszámának a fejlődését 10 évenkénti periódusban 1880 és 1910 között! /11/

1. táblázat. Magyarország nemzetiségi megoszlása 1880 és 1910 között

A demográfiai növekedés következtében a nemzetiségi erőviszonyokban is változás figyelhető meg. A történelem során alig fordult elő, hogy egymás mellett élő különböző etnikumok azonos demográfiai képletekkel rendelkeztek volna. /12/

A nemzetiségi erőviszonyokban 1850 és 1890 között jelentős eltolódás következett be. A magyar lakosság száma 41,5%-ról fokozatosan 48,6%-ra növekedett, s a többséget, 54,0%-ot 1900-ban érte el, ami azt jelentette, hogy a magyarok száma 2,6 millióval növekedett. Ezzel szemben a legtöbb nem magyar etnikum száma csökkent. A nemzetiségi erőviszonyokban bekövetkezett eltolódás több tényező egyidejű hatásának az eredője volt.

1.Természetes és spontán népesedési folyamat. A magyar lakosság természetes szaporodása nagyobb mértékű volt, mint a többi népeké együttesen. /13/ A magyarok természetes szaporodásának az ütemét csak a szlovákoké és a ruténoké múlta felül, náluk azonban a nagyarányú kivándorlás elvitte a népszaporulat jelentős részét. A magyarok természetes szaporodása az 1896–1914 között évente átlagosan 2 ezrelékkel volt magasabb, mint a nem magyar népeké együttesen. A kivándorlás viszont éppen a magyarok számát apasztotta a legkisebb mértékben.

2.A bevándorlók. Számuk jelentős nagyságrendű volt (kb. évi tízezres), s az uralkodó magyar nemzetiséghez asszimilálódtak. A bevándorlók többsége Budapesten telepedett le. 1869 és 1900 között mindig több volt a Budapestre bevándorolt, tehát nem itt születettek száma, mint az ott lakóké. Ha a belföldi bevándorlók statisztikáját nézzük, azonnal szembeötlik a szlovákok nagyarányú bevándorlása.

1869-ben 12 300, 1900-ban már 37 873 többségben szlovák anyanyelvű lakosságú vármegyében születettet tartanak nyilván Budapesten. A szlovákok országon belüli migrációja (90%-a) Budapestet vette célba. A szlovákságon kívül a fővárosba összpontosul a magyarországi németség és zsidóság migrációja is. A zsidóság 1900-ban Budapest lakosságának 23,6%-át alkotta, a budapesti németek 42%-a vidékről jött a fővárosba.

Mindezek mellett jelentős volt még más külföldi bevándorlók száma is. A bevándorlók Budapest polgári szféráját tették gazdagabbá. A polgári szféra, kiegészítve a már korábban amúgy is majdnem teljesen német, kis részben szláv városi polgárságot és a magyar–német zsidó kereskedőket, egy nemzetiségileg-vallásilag rendkívül heterogén lakosságot alakított ki. A főváros polgári fejlődésével egyidejűleg megindul ezen szféra magyarosodása is.

3.A zsidók magyarosodása. A zsidókat 1850-ben külön nemzetiségként írták össze, a későbbi népszámlálások már nem ismertek zsidó nemzetiséget, csupán izraelita vallást. A magyar asszimilációs nyereségnek több mint 700 ezer fős részét a zsidóság tömeges asszimilációja jelentette. A zsidók számarányukat messze meghaladó mértékben veszik ki részüket a kapitalista átalakulásból, bekerülnek a képviselőházba is. /14/

4.A társadalmi mobilitás. Ez szintén fontos tényezője volt a magyarosodásnak. A magasabb képzés, a társadalmi hierarchiában való felemelkedés, a hagyományos falusi közösségekből a paraszti és kispolgári életformából való kiszakadás az esetek többségében magyarosodással járt. Az asszimiláció is jelentős mértékben hozzájárult a népesedési arányeltolódáshoz. Az 1850 és 1890 közötti több mint 2,5 milliós gyarapodásból 1 milliót tulajdonítanak a szakemberek az asszimilációnak. /15/ Ez az asszimilációs hullám spontán társadalmi folyamatnak tekinthető, melyet a gazdaság fejlődése, a szociális és földrajzi mobilitás és a városiasodás váltott ki. /16/ Nemcsak a tőkés nemzeti piac kialakulása hatott ösztönzően az asszimilációra, hanem a társadalmi ranglétrán való emelkedés is fontos szerepet játszott ebben. /17/

A nemzetiségi erőviszonyokban bekövetkezett változásokhoz nem kis mértékben hozzájárult két demográfiai tényező is, mely a kor népesedési viszonyait befolyásolta. Az egyik tényező az utolsó „középkori” típusú demográfiai válságnak nevezhető kolerajárvány és éhínség volt 1872–1873-ban. A kolera a túlnyomórészt magyarlakta Dunántúlt csak kis mértékben sújtotta, a románok, kárpátukránok és szerbek lakta keleti-délkeleti országrészek népességét viszont megtizedelte. A másik tényező a tömeges kivándorlás volt. A kivándorlók 80%-át a század végéig a szlovákok és ruténok alkották, a magyarok kivándorlása csak a 20. század első évtizedeiben öltött igazán nagy mértéket, de így is csak a kivándorlók egyharmada került ki közülük.

II. A régió etnikai viszonyai az 1869 előtti évtizedekben

Zemplén vármegye sajátos földrajzi fekvése révén etnikailag és vallásilag is változatos képet alkot. Három nyelvterület (magyar, szlovák, rutén) lakosságának fejlődését ezen nyelvterület határvonalainak változásain követhetjük figyelemmel. Természetesen a nyelvhatárok pontosabb meghúzása csak a 19. század második felétől lehetséges, de nyugodtan kijelenthetjük, hogy az előző évszázadokban a vármegye északi, északkeleti részén ruténok, középső területén szlovákok, déli részén pedig magyarok éltek egységes tömböt alkotva. Természetesen a tömbök határvonalai változtak, s a tömbökön belül is találhatunk más nemzetiségű (nyelvű) falvakat.

Az első komolyabb kapaszkodó a vármegye nemzetiségi viszonyainak meghatározására a Pragmatica sanctio korabeli (1715-ben és 1720-ban keletkezett) összeírás /18/, mivel név szerint felsorolja a lakosságot, s az ilyen jellegű felsorolás támpontot nyújthat a 18. század eleji nemzetiségi viszonyok felvázolásához. Ennek alapján Zemplén vármegye északi része szláv /19/ többségűnek tekinthető, magyar nyelvterület Dél-Zemplén és a Bodrogköz területe. Magyar lakosságú 75 (1715), illetve 90 (1720) település, magyar többségű 45, illetve 43 település. Szláv nyelvű település 212 (1715), illetve 210 település, szláv többségű, de magyar népesség is jelen volt 84 (1715), illetve 80 (1720) településen. /20/

A magyar nyelvterületen belül kis százalékban más nyelvű lakosság is kimutatható. Főleg szláv népesség élt szórványokban: Rudabányácskán, Pácinban, Erdőbényén, Bodroghalásziban, Lácán, Girincsen, Vitányban, Végardón. A szláv ajkú népesség nagyobb arányú megtelepedése csak a 18–19. század fordulójától feltételezhető. Szláv (szlovák, rutén) népességgel találkozhatunk Battyánban, Nagykövesden, Bacskában, Kaponyán, Kisdobrán, Leleszen, Bodzásújlakon, Kásóban, Kisbáriban, Barancson, Kistoronyán, Kolbaszón, Velejtén, Bistén, Bodrogszerdahelyen, Csarnahón, Gercselyen, Barancson, Nagykázméron, Nagytoronyán, Kisztén.

A szlovák és magyar nyelvterület közötti átmeneti rész a Gálszécsi és a Nagymihályi járás térségére esik. Itt még vannak magyar többségű (Kohány, Hardicsa, Hór, Szilvásújfalu, Kisbosnya, Magyarizsép, Szécsegres, Szécskeresztúr, Tusaújfalu, Vécse, Zemplénkelecseny, Tarnóka, Parnó, Szécsudvar) és töredék lakosságú falvak. Az északabbra fekvő járások már a szláv nyelvterület részei, töredéknyi magyar lakossággal. /21/

A rutén és szlovák népesség elkülönítésében a lakosság vallási hovatartozása lehet segítségünkre. Ehhez a 18. században (1773-ban) készült összeírás ad segítséget (Lexicon Locorom Regni Hungariae populosorum anno 1773 officiose confectum, 1920). A felméréshez használt kérdőíveken találjuk meg először az összeírások történetében azt a kérdést, hogy milyen nyelv uralkodik az illető helyen, és a lexikonban feltüntetik a települések felekezeti hovatartozását is.

A többség által beszélt nyelv és vallás /22/ együttes vizsgálata segítségül szolgálhat a települések nemzetiségi hovatartozásának megállapításánál. Ebből az alábbi kép tárul elénk. Zemplénben 108 település magyar, 65 szlovák, 150 rutén. Zemplén déli részén (Ráskán, Hercegkúton, Károlyfalván) már néhány német település is található. /23/ A fent említett adatok alapján jól elkülöníthetők a nyelvterületek. Tamás Edit részletes népességi (főleg etnikai) kutatásai során Zemplén vármegyében a 18. század végén kialakult nyelvhatárokat a következőképpen határozza meg. /24/ Magyar: a Szerencsi, Tokaji, Sárospataki, Bodrogközi járás. A Sátoraljaújhelyi és a Nagymihályi járás keleti részén húzódik a magyar nyelvhatár északi vonala: Biste, Mátyásháza, Alsómihályi, Legenye, Nagytoronya, Gercsely, Bodzásújlak, Garany, Hardicsa, Zemplén, Bodrogszentmária, Zétény, Abara, Nagyráska, Kisráska, Hegyi, Deregnyő. A magyar nyelvterülethez északról a szlovák kapcsolódik: a Sátoraljaújhelyi (Nagykázmér, Velejte, Lasztóc, Barancs), a Gálszécsi (Tőketerebes) és a Nagymihályi (Céke, Mészpest, Petrik, Málca, Márk, Szalók, Butka) járás településein át húzható meg a déli vonala. Nyugaton a rutén nyelvhatárvonallal érintkezve végighúzódik a Gálszécsi és a Varannói járáson (Kozma, Cselej, Pelejte, Nagyazar, Zebegnyő, Bacskó, Visnyó, Szécsmező, Szacsúr, Kővágó, Vehéc, Varannó, Sókút, Agyagospatak, Felsőfeketepatak, Nagydobra), északon érinti a Sztropkói és a Homonnai járást (Kisterebes, Kelcse, Nagydomása, Gerlefalva, Lukácsi, Jánosvölgye, Rubó, Izbugyarabóc, Laborcmező, Tótalmád, Görbény), keleten benyúlik a Szinnai járás területére (Papháza, Szinnamező, Agyidóc, Szinna).

A rutén nyelvterület és az északi fekvésű Homonnai (Homonnarokító, Izbugyarokító) és Mezőlaborci járás (Laborcradvány, Izbugyarabó, Zemplénpálhegy, Alsóvirányos, Kosárvágás, Giglóc, Holcsik, Máriakút, Gyapár, Kisgyertyános, Kispetőfalva, Kisvalkó, Detre) és a keleti Szinnai (Kiskolon, Taksány, Méhesfalva, Tüskés, Vendégi, Alsóalmád) járás jelentős részét foglalja magában Zemplénben. Nyugaton a nyelvhatár végighúzódik a Gálszécsi és a Varannói járás nyugati részén (Aranyospatak, Ércfalva, Józsefvölgy, Bányapataka, Dávidvágása, Csábóc, Szécskeresztúr). Mindvégig a szlovák nyelvterülettel érintkezik. Elszórtan a szlovák és a magyar nyelvterületén belül is találhatók rutén falvak. A hármas nyelvhatár Zemplénben jóval bonyolultabb, tagoltabb vonalvezetésű, sőt elszórtan még a nyelvterületen belül is találunk más nemzetiségű (rutén) falvakat, mint Ung megyében – állítja Tamás Edit (ő ugyanis Ung megyében is elvégezte ugyanezeket a kutatásokat).

A 19. század közepének Magyarországi viszonyairól Fényes Elek /25/ munkái adnak számunkra átfogó képet. A 19. század közepén (1851) írt munkájában Magyarország geographiai szótára címmel feljegyezte az akkori településeket. Ebben a gyűjtésében megadta a lakosok számát, a felekezeti megoszlást, és nemzetiségi szempontból besorolta az ott lakó népességet.

Fényes Elekhez hasonlóan Viktor Hornyánszky 1858-ban megjelent német nyelvű munkájában követte kortársa módszereit. Tamás Edit összehasonlította Fényes Elek és Hornyánszky gyűjtését, és arra a megállapításra jutott, hogy a két felmérés alapján néhány kisebb eltéréstől eltekintve hasonló nyelvterületek mutathatók ki Zemplén vármegye esetében is.

Tamás Edit tovább lépett: Fényes és Hornyánszky felméréseit összehasonlította az 1773-as összeírás alapján készült térképpel. Összevetve a két gyűjtést és az 1773-as térképet, jelentős eltérésekre hívja fel figyelmünket: Zemplén északi részén a Sztropkói, Mezőlaborci, Homonnai, Szinnai járás területén húzódó szlovák–rutén nyelvhatár pontosan követi az 1773-as nyelvhatárt. A varannói, homonnai rutén szórványokkal tarkított szlovák nyelvterület is hasonló a korábbihoz. Az alsó-zempléni /26/ magyar nyelvterület sem változott jelentősen, csupán a Sátoraljaújhelyi járás területén került délebbre a magyar nyelvhatár.

Közép-Zemplénben a Sátoraljaújhelyi, a Nagymihályi, valamint a Sztropkói és a Homonnai járás déli területeinek korábban szlovákként feltüntetett településeinek nemzetiségi képe azonban sokkal bonyolultabb, sokkal változatosabb. /27/ Valójában ez a sáv a magyar–szlovák– rutén nyelvterület találkozási pontja. Míg az előbb említett északi részén keskeny sávként húzható meg a két nép közötti elválasztó vonal, itt nincs ilyen. Igaz, a nyelvhatár valójában egy zóna, ahol a szomszédos népek vegyesen, kisebb-nagyobb arányban élnek egy-egy adott településen. Erre igazán jó példa az a zempléni középső sáv, melynek déli vonala a Mikóháza, Alsóregmec, Rudabányácska, Nagytoronya, Kásó, Céke, Magyarsas, Lazony vonalon húzható meg. Északon a Nagyazar, Bacskó, Szécsmező, Szacsúr, Alsókocsény, Klazány, Homonna, Ordasfalva által kijelölt vonal jelzi. Ezen belül a déli részen az átmenetet követve magyar–rutén településeket találunk, míg az északi részen szlovák–rutén falvak követik egymást.

Tamás Edit aprólékos összehasonlításai igazolják azt a tényt, hogy nem szabad elhamarkodott következtetéseket levonni „egyetlen” adatsorból, szükséges az öszszehasonlítási módszer, hogy észrevegyük az eltéréseket, s rámutassunk a valós helyzetre, hiszen az eddig leírt állapotok alapján eltérés mutatkozik az 1773-as és az 1851-es nyelvhatárok között. Az 1773-as nyelvhatárok nem ábrázolták helyesen a valós állapotokat. Sok esetben talán még a kialakulatlan nyelvi viszonyok is zavarták a helyes besorolásokat. A szláv nyelveken belül pedig könnyű az átjárhatóság, s valószínű, hogy nagy volt a kelet-szlovákiai nyelvjárás és a rutén nyelv közötti hasonlóság, átjárhatóság.

A 19. század második felétől az etnikai (nyelvi) határok felmérése, megvonása már könnyebb feladatnak számít. Az 1880-as népszámlálás az első, amely már kimutatást is készít a lakosság anyanyelvéről (más százalékos kimutatások is találhatók az összeírásban, és ennek eredményeit már közre is adták).

Az 1880-as, 1900-as összeírások a magyarság megszilárdulását mutatják. A magyarság Zemplén vármegye déli részén megingathatatlanul tartja magát. A Sárospatak,
Sátoraljaújhely, Kistoronya, Csarnahó, Zemplén, Imreg, Abara, Kisráska, Nagyráska, Hegyi, Deregnyő vonalon megszilárdult a magyarság, 75%-os a jelenlétét mutató vonal. Ettől északra a Sátoraljaújhelyi járás határáig van jelen a magyarság, százalékaránya kisebb, mint 50%, és erősen ingadozó (ide kapcsolódik Hardicsa is). Jelen van a nyelvterületek közötti átmeneti sáv.

A szlovákság 75%-nál magasabb jelenlétével továbbra is uralja a vármegye középső részén fekvő járásokat: a homonnait, a varannóit, a nagymihályit, a gálszécsit. Északon továbbra is stabil a rutén–szlovák nyelvhatár, délen megmaradt az átmeneti terület a Sátoraljaújhelyi járás északi részén, bár itt is 50%-ot meghaladó a szlovákság aránya.

Eltűnt az a nagy átmeneti terület, mely Fényes Elek adatai alapján rajzolódott ki.

A vallási adatok egyes járásokban (a magyar görög katolikus arány miatt) jelentős rutén eredetű lakosságra utalnak (Gálszécsi, Nagymihályi, Sátoraljaújhelyi, Varannói járás).

A ruténok továbbra is többségben vannak a Sztropkói, Mezőlaborci, Szinnai járásban. A vegyes lakosságú területen azonban nagyarányú asszimilációnak lehetünk szemtanúi.

Az 1900-as népszámlálás adatai alapján a magyarság nyelvterületének megnövekedését látjuk. A magyarság nyelvterülete észak felé fokozatosan kiterjedt, Zemplénben ez a Kolbaszó, Alsómihályi, Velejte, Gercsely, Hardicsa vonalon húzható meg, de ettől északabbra fekvő településeken is kimutathatók jelentősebb növekedések; az Újhelyi járás északi részén és a Gálszécsi járásban foltokban a lakosság negyedét meghaladó a magyarság aránya. /28/

A szlovákság szempontjából az 1900-as népszámlálási eredmények veszteséget és nyereséget is kimutattak. A Gálszécsi járás déli területén csökkent a százalékban kimutatható arányuk a magyarok javára, de elmozdult a rutén–szlovák nyelvhatár. A korábbi összeírások egyes rutén települései – főleg Szobránc vidékén – már szlovákként szerepeltek.

A három nyelvterületből a ruténok veszítettek folyamatosan. A Sztropkói, Mezőlaborci járás nyugati részén fekvő települések asszimilációs folyamatának kezdődő stádiuma figyelhető meg a szlovákság javára, s ugyanez a folyamat figyelhető meg Közép-Zemplén rutén nyelvű településein is. Igaz, hogy az 1910-es népszámlálás – mely a történelmi Magyarország utolsó népösszeírása – a ruténok számának csekély növekedését jelzi, de a későbbi folyamatok, változások /29/ a ruténok nagymértékű asszimilációjára mutatnak rá.

A nyelvhatárok meghatározásával foglalkozott Balogh Pál is a Népfajok Magyarországon című munkájában, és a Külön tekintettel a magyar–tót nyelvhatár kérdésével az utolsó két évtizedben című tanulmányában. Balogh Zemplén vármegye 451 települését térszakaszonként beosztva vizsgálja nyelvi megoszlás szempontjából. A térszakaszokat a folyóvölgyek, mellékek, hegységek nevével különbözteti meg. A következő földrajzi megosztásokat használja:

  • Hernád-völgy – 9 magyar helységgel rendelkezik
  • Sajó-völgy – 3 magyar helységgel rendelkezik
  • Ond-völgy – 6 magyar, 1 német helységgel rendelkezik
  • Bodrog-völgy – 28 magyar, 1 szlovák helységgel rendelkezik
  • Karcsa és melléke – 16 magyar helységgel rendelkezik (szlovák, orosz-rutén)
  • Latorca-völgy – 16 magyar helységgel rendelkezik
  • Tisza-völgy – 10 magyar helységgel rendelkezik
  • Takta-mellék – 3 magyar helységgel rendelkezik
  • Tokaj Hegyalja – 7 magyar, 2 német, 1 szlovák helységgel rendelkezik
  • Ronyva-völgy – 15 magyar, 13 szlovák helységgel rendelkezik
  • Gálszécsi Hegyalja – 11 szlovák, 1 orosz (rutén) helységgel rendelkezik
  • Tapoly-völgy – 29 szlovák helységgel rendelkezik
  • Ronyva–Ondava köze – 4 szlovák helységgel rendelkezik
  • Ondava-völgy és melléke – 4 magyar, 52 szlovák, 15 orosz (rutén) helységgel rendelkezik
  • Olyka-völgy – 29 szlovák és 10 orosz (rutén) helységgel rendelkezik
  • Laborc-völgy – 8 magyar, 18 szlovák helységgel rendelkezik
  • Laborc–Ondava köze – 7 szlovák helységgel rendelkezik
  • Laborc és vidéke – 47 szlovák, 27 orosz (rutén) helységgel rendelkezik
  • Czirova-völgy – 12 szlovák, 10 orosz (rutén) helységgel rendelkezik
  • Jablunka-völgy – 1 szlovák, 10 orosz (rutén) helységgel rendelkezik
  • Az Ung melléki helység – 3 szlovák, 21 orosz (rutén) helységgel rendelkezik

Zemplén vármegye 451 községéből 125 magyar, 228 szlovák, 95 orosz (rutén), 3 német település. Az általa elnevezett „térszakaszokat” lebontja településekre, s meghatározza a lakosság nyelvi és felekezeti megoszlását.

A zempléni magyarság tömbje a Tisza-medencei róna földjén telepedett meg, a Latorcától a Sajóig érő területen, az egész Bodrogközt átfogva. A területen 91 magyar, 1 német, 1 szlovák helység található. Egyetlen német sziget a vidéken: Rátka. A német lakosságot Kassa vidékéről származtatja. Van egy szlovák sziget is a területen Sárospatak mellett: Végardó.

Végardó nyelvi megoszlásánál megjegyzi, hogy 50 évvel ezelőtt még orosz (rutén) falu volt, melynek felekezeti megoszlására a görög katolikus vallás jelenléte utal, mára már szlovákká lett. Ezt az elszlovákosodást azzal magyarázza, hogy a faluba a hegyek közt elszlovákosodott oroszok (ruténok) költöztek, és az oroszok (ruténok) csak egy része olvadt be a magyarságba. Bodrogköz további falvaiban is rámutat hasonló jelenségre, ahol orosz (rutén) népesség élt, „orosz rítus szerint imádkozott”, és idővel asszimilálódott, azzal a különbséggel, hogy a magyar többségbe olvadtak be (s nem szlovákokká lettek). Ilyen községnek számított: Bodrogszerdahely, Dámóc, Bély, Boly, Kisdobra, Bodrogmező.

A szlovák nyelvhatárt a következő helységeknél húzta meg: Kelecsen, Isztáncs, Upor, Kozma, Kásó, Kiszte, Gercsely, Velejte, Barancs, Pelejte, Tőketerebes, Kacsád, Céke, Magyarsas, Petrik, Málcza, Márk és Szalók. A szlovák nyelvterület tömbjében magyar telepekre utal. Ilyen telep a varannói, kisruszkai, kohányi, gálszécsi, nagyazari, csemerjei.

A magyar nyelvhatár, felmérése szerint a következő falvaknál húzható meg: Kolbaszó, Lasztóc, Mihályi, Legenye, Nagy- és Kistoronya, Csarnahó, Zemplén, Bodzásújlak, Garany, Kazsu, Hardicsa, Imreg, Szürnyeg, Mézpest, Abara, Nagy- és Kis-Ráska, Hegyi, Deregnyő. Balogh felmérései a 19. század második felének nyelvi megoszlását tükrözik a térségben. Az ő általa meghúzott nyelvi határvonalak jelentős része megegyezik a Tamás Edit által meghatározott határvonalakkal. Balogh munkájában túlzottan hangsúlyozza a szlovákság előretörését az orosz (rutén) lakosság rovására. A zempléni szlovákság legnagyobb részét elszlovákosodott oroszoknak (ruténoknak) tartja. /30/

Ezt a tényt Fényes Elek felméréseivel támasztja alá, kizárva annak lehetőségét, hogy Fényes összeírásaiba tévedés is csúszhatott. /31/

Kovács Alajos tanulmányában (A magyar–tót nyelvhatár változásai az utolsó két évszázadban) felhívja a figyelmet arra a tényre, hogy a nyelvhatárok sávjában fekvő községek nagy többsége 1880-tól 1910-re magyar többségűvé alakult át. Figyelmeztet, hogy nem szabad csupán e két népszámlálás (1869, 1910) adatait összevetni, mivel könnyen téves következtetésre juthatunk /32/, s a térségben végbemenő folyamatot erőszakos asszimilációként is értelmezhetjük. Az igaz, hogy harminc év alatt Zemplén 13 községében változott meg a nemzetiségi összetétel, 12 település szlovák többségűből magyarrá, 1 település magyar többségűből szlovák többségűvé alakult át. Ez a folyamat nem tekinthető teljes asszimilációnak, sok esetben nem jelenti a község nemzetiségi jellegének teljes megváltozását. Kovács Alajos szerint csupán az történt, hogy a két nyelvet beszélők közül újabban többen vallották magukat magyarnak, és a másik nyelvet mint beszélt nyelvet jelentették be. Sok esetben pedig a körülbelül ugyanolyan nagyságú magyar és szlovák lakosság a lélekszám nagysága tekintetében helyet cserélt: 1880-ban a szlovák volt valamivel több, 1910-ben a magyar. /33/ Kovács Alajos szintén az elszlovákosodásra hívja fel a figyelmet: „Kassa–Sátoraljaújhely közötti nyelvhatári vidék az utolsó két században valóságos temetője volt a magyarságnak.” Állítását, azon falvak nyelvi összetételének mélyebb vizsgálatával támasztja alá, melyeknek jellege 1880-ban szlovák többségű, de 1910-re már magyar többségűvé vált. A következő falvakról van szó:

2. táblázat. A magyar–szlovák nyelvhatár mentén fekvő települések

M – magyar, T – tót (szlovák), O – orosz (rutén)

Összegezve az eddigieket megállapíthatjuk, hogy a 19. század végére a nyelvhatárok stabilizálódtak Zemplén vármegyében. Az asszimilációs folyamatok a ruténok /34/ részéről befejeződtek, többségük a szlováksághoz asszimilálódott, töredékük – mely magyar nyelvterületre vetődött szórványként – a magyarokhoz, de megmaradtak apró etnikai szigetek is. Az ilyen szórványok megmaradása Paládi-Kovács Attila szerint az etnikai folyamatok mozgásának lassúságát igazolták, s érvényesült bennük a mennyiségi változások minőségi változásokba történő átcsapásának törvénye.

A magyar–szlovák nyelvhatár területén fekvő egyes települések etnikai-anyanyelvi mozgása a 19. század második felében a legtöbb esetben még nem jelentett valóságos és végleges asszimilációt (mint ahogyan ezt Balogh Pál és Kovács Alajos megállapította). Valójában ezen az északi nyelvhatáron élő vegyes, kevert népesség szinte tökéletesen kétnyelvű volt, s lakosai közül 1910-ben már valamivel többen vallották anyanyelvüknek a magyar nyelvet, mint azt 1880-ban tették. Popély Gyula szerint is ezek a helységek természetesen továbbra is kétnyelvűek maradtak, a magukat magyar anyanyelvűeknek vallók azonban már többségbe kerültek bennük.

Ilyen kétnyelvű, kétkultúrájú, teljesen bizonytalan etnikai hovatartozású népesség által lakott falvak magyar–szlovák vonatkozásban leginkább Nyitra és Érsekújvár térségében, Kassa környékén, valamint Zemplénben Tőketerebes és Sátoraljaújhely között voltak. A tízévenként megtartott népszámlálások e falvak esetében néha valóban ritkaságszámba menő eredményeket produkáltak. /35/

Ezek után tekintsük át a vizsgált régió etnikai-anyanyelvi megoszlását (a melléklet táblázataiban)! A régió területén húzódnak többségben az anyanyelvi határok, a régió népessége heterogén képet alkot, amelyben a magyar ajkú népesség mellett – évszázadokon át – él a szlovák és rutén ajkú lakosság is. Az etnikumok együttélése folyamán elkerülhetetlenné váltak az asszimilációs folyamatok és a nyelvhatárok változásai. A 19. század elején a magyar nyelvhatár /36/ északi vonalának a nagy része a régió területén húzódik, érintve a következő településeket: Biste, Alsómihályi, Legenye, Nagytoronya, Gercsely, Bodzásújlak, Garany, Hardicsa, Zemplén, Bodrogszentmária, Zétény. A magyar nyelvterület vonalához kapcsolódik a szlovák nyelvhatár érintve Kozma, Cselej, Pelejte, Nagyazar, Zebegnyő, Bacskó, Visnyó településeket.

Természetesen az egységes etnikai tömbökön belül szórványokkal is találkozhatunk (pl. a Bodrogközi járás nyelvterületén belül is találhatóak rutén falvak). A 19. század vége nem hozza magával a nyelvhatárok nagyarányú elmozdulását, de Kistoronya, Csarnahó, Zemplén, Imreg vonalán megszilárdult a magyarság (többségben van, jelenléte 75%-os). Az északabbra fekvő sávban még jelen van a magyarság (számarányuk 50 százaléknál kisebb és erősen ingadozó). Jelen van az átmeneti sáv. Az átmeneti sávtól északra eső falvak többségét 75%-nál magasabb jelenlétével a szlovákság alkotja.

A rutén nyelvhatár kérdése a század végére megkérdőjelezetté vált. Míg a vármegye északi részén húzódó rutén–szlovák nyelvhatár stabil maradt, addig a régió területén a 18. század végén még meglevő határ a 19. század végére elmosódott az asszimiláció következtében.

Az 1900-as népszámlálás adatai alapján a magyarság megnövekedését láthatjuk. A magyar–szlovák (vegyes) lakosságú területeken a magyarság előretörésének lehetünk szemtanúi, nyelvterülete észak felé fokozatosan kiterjedt, Kolbása, Alsómihályi, Velejte, Gercsely, Hardicsa vonalán húzható meg, de ettől északabbra fekvő településeken is kimutatható a magyarság jelentősebb növekedése. A szlovák lakosság szempontjából az 1900-as népszámlálás veszteséget és növekedést is kimutatott. Míg a nyelvhatár sávjában élő szlovákság csökkent a magyarság javára, addig elmozdult a rutén–szlovák nyelvhatár. A korábbi összeírások egyes rutén települései már szlovákként szerepeltek. A három nemzetiségből a legnagyobb veszteség a ruténságot érte, ugyanis ezt a lakosságot érintette legerősebben az asszimilációs folyamat, nagy többsége a szlovákságot gyarapította, egy része pedig a magyarságot.

Érdekes kép tárul elénk, ha megvizsgáljuk a ruténok betelepülésének történeti adatait a régió területén élő magyar tömbben. A vizsgálódáshoz felhasználjuk Siska József kutatási eredményeit is, melyek a bodrogközi ruténok megtelepedésére vonatkoznak.

A Siska által ismert első okirat, mely a rutének tájegységi jelenlétét bizonyítja, a leleszi prépostság szerzeteseitől származik, akik 1571-ben Vékey Ferenc alországbíró dámóci és dobrai rutén jobbágyairól írnak egy peres ügy lezárása során. A helyi népességmozgások a 16. században a rovásadó és dézsmajegyzékek alapján követhetők, majd ezekhez csatlakoznak a 17. századtól az egyházi és világi földesurak urbáriumai és a különböző felekezetek dokumentumai. A források névanyaga használható fel egyes személyek nemzetiségi hovatartozásának meghatározására.

Az 1715-ös, 1720-as, az adózó jobbágyok országos számbavételét tartalmazó dokumentumok alapján Siska rutén családokat tüntet fel Bacskán, Battyánban, Dobrán, Kaponyán, Nagykövesden, Szerdahelyen /37/ (valamint Agárdon, Alsóbereckiben, Karádon, Kenézlőn, Kiscigándon, Lácán, Pácinban, Vajdácskán). /38/
A vallási hovatartozás is szolgálhat a ruténság jelenlétének bizonyítására, ugyanis a görög katolikus felekezetet a rutén ajkú lakosság alkotta. Az 1727-es megyei kezdeményezésre végrehajtott összeírás felmérte a létező egyházak parókiáit, plébániáit és azok filiáit s az ott szolgáló lelkészek javadalmait. Ez a dokumentum Dámóc, Cséke, Dobra görög katolikus közösségéről ad számot. /39/

Bél Mátyás 1730-ban készített összeírása Zemplén vármegyéről is tartalmaz adatokat. A Bodrogközben jelenlévő ruténságra utal, hogy Csékét homogén rutén falunak jelöli. Lengyelekkel, magyarokkal és szlovákokkal kevert rutén népesség él Agárdon, Bacskán, Battyánban, Felsőbereckiben, Kaponyán, Karosban, Királyhelmecen, Nagygéresen, örösben, Pólyánban, Szentmáriában, Szerdahelyen, Vajdácskán, Zétényben. /40/

Az 1773-as országos összeírás /41/ adatai szerint a kutatott régió következő falvai tekinthetőek rutén lakosságúnak: Bély (magyar és rutén nyelvű), Bodrogszerdahely, Bodrogmező, Kisdobra, Dargó, Isztáncs, Kereplye, Kisruszka, Nagyruszka, Szécskeresztúr, Sztankóc, Tarnóka, Upor, Vécse, Kásó, Kolbásza. A vizsgált 88 településből a Lexicon (1773) összeírása szerint 15 település lakossága rutén anyanyelvű volt és egy község lakossága vegyes (magyar és rutén nyelvű). Ebből a 15 településből 4 község a magyarlakta Bodrogközbe ékelődött be (Bély, Bodrogszerdahely, Bodrogmező, Kisdobra), a többi a rutén–szlovák nyelvhatár mentén vagy a szlovák tömbben található.

A 18. század második felében készült Molnár András zempléni monográfiája alapján a következő képet kapjuk:

  • rutén település: Kisdobra,
  • magyarok és ruténok közös lakhelye: Nagybári,
  • ruténok és szlovákok által lakott vegyes település: nincs,
  • magyar, szlovák és rutén lakosságú (vegyes) községek: Bacska, Bodrogszerdahely, Bodrogvécs, Rad, Szomotor, Zétény, Legenye, Mihályi, Zemplén.

Ha összevetjük az 1773-as és az 1792-es összeírások adatait, a rutén ajkú lakossággal kapcsolatosan, szembeötlő ellentmondásokra akadunk. Az 1773-as öszszeírás 15 települést rutén ajkúnak nyilvánít, míg az 1792-es csak egy községet nevez meg ruténnak: Kisdobrát. A két összeírás adatai csak Kisdobra esetében egyeznek meg. A szlovák–rutén nyelvhatáron levő s a szlovák tömbbe beékelődő települések, melyeket az 1773-as összeírás rutén többségűnek nevez meg, Molnár összeírásaiban (1792) már szlovákként szerepelnek.

Mivel magyarázható ez a komoly eltérés a két összeírás adatainál? A válasz talán a kelet-szlovákiai nyelvjárás és a rutén nyelv hasonlóságában rejlik. Valószínűleg a két nyelv között nagy volt az átjárhatóság, s így nehéz volt a nyelvek megkülönböztetése. Az asszimiláció folyamata teljes mértékben kizárható ilyen rövid időn belül, maradt a nyelvi megkülönböztetés nehézségének problematikája, hiszen az 1773-as évi összeírásban rutén nyelvűként szereplő Dargó, Isztáncs, Kereplye, Kisruszka, Nagyruszka, Szécskeresztúr, Sztankóc, Tarnóka, Upor, Vécse, Kásó, Kolbaszó települések egytől egyig szlovák nyelvűként szerepelnek Molnárnál. Valójában elgondolkodtató az a tény, hogy mi alapján jelölte meg Molnár vegyes nyelvűként a már fent említett községeket, vajon itt milyen ismérv alapján különböztette meg a rutén nyelvet beszélőt a szlovák nyelvet beszélőtől. A korabeli összeírások eltérésének az okát nem tudjuk pontosan megmagyarázni.

A 19. század elejéről a Munkácsi Görög Katolikus Püspökség 1806-os összeírása új adatokkal szolgál a ruténság jelenlétéről, ugyanis rögzíti az egyes egyházközségekben használatos prédikációs nyelvet. A görög katolikus szertartásokat ekkor még ószlávul végezték, de a szentbeszédet már olyan nyelven, melyet a hívek beszéltek. Az összeírás adataiból következtetni lehet arra, hogy egy település népességét milyen mértékben érintette az asszimiláció.

  1. Kizárólag rutén nyelvet használtak a prédikációk során a következő településeken: Kisújlak, örös, Rad, Bacskó, Cselej, Dargó, Gálszécs, Hardicsa, Isztáncs, Kazsu, Zemplénkelecseny, Kereplye, Kisazar, Kozma, Magyarizsép, Nagyazar, Pelejte, Szécskeresztúr, Szilvásújfalu, Sztankóc, Tarnóka, Szécsudvar, Tőketerebes, Upor, Vécse, Visnyó, Zebegnyő, Barancs, Biste, Bodzásújlak, Borsi, Céke, Garany, Kásó, Kiskázmér, Kistoronya, Kiszte, Kolbaszó, Lasztóc, Magyarsas, Mihályi, Nagykázmér, Szőlőske, Szürnyeg, Velejte.
  2. Ruténul és magyarul egyaránt hirdették a szentbeszédet: Ágcsernyő, Bacska, Battyán, Bély, Bodrogszerdahely, Bodrogszög, Bodrogmező, Bodrogszentes, Bodrogvécs, Boly, Kaponya, Királyhelmec, Kisdobra, Kiskövesd, Kistárkány, Lelesz, Nagygéres, Nagykövesd, Nagytárkány, Perbenyik, Szolnocska, Szomotor, Véke, Zétény községekben.
    Ruténul és szlovákul hirdették a szentbeszédet: sehol sem.
  3. Csak magyarul hirdették a szentbeszédet: Imreg, Kisbári, Ladmóc, Nagybári, Zemplén, Bodrogszentmária, Pálfölde, Szinyér, Csarnahó községekben.
  4. Tisztán szlovák nyelven sehol sem hirdették a szentbeszédet.

A 88 vizsgált településből az 1806-os összeírás alapján 78-ban megtalálhatók a görög katolikus vallás hívei. Kizárólag rutén nyelven hallgatják a szentbeszédet 45 községben. Ruténul és magyarul egyaránt hirdetik a szentbeszédet 24 közsgében. Csak magyarul értik a szentbeszédet 9 községben.

Az adatok arra utalnak, hogy a települések rutén nyelvű lakossága még beszélte anyanyelvét. Kivétel Imreg, Kisbári, Ladmóc, Nagybári és Zemplén – itt már csak kizárólag magyar nyelven értették a szentbeszédet. Az itt élő rutén lakosság vallását megtartva beolvadt a magyar lakosságba. A magyar nyelvű lakossághoz való erős asszimilációs folyamatra utal az a tény is, hogy a magyar etnikai tömbben található görög katolikus lakosság magyar és rutén nyelven hallgatta a szentbeszédet. /42/ Érdekes módon a szlovák tömbben élő görög katolikusok csak rutén nyelven értették a szentbeszédet, ami azt jelenti, hogy használták a nyelvet. Ezen adatok alapján kijelenthetjük, hogy nem irányult semmilyen erőszakos asszimilációs nyomás a rutén lakosságra. De mennyire megbízhatóak ezen megállapítások? Ha figyelemmel kísérjük Fényes Elek 1851-es összeírását, láthatjuk, hogy orosz (rutén) települések közé sorolta a következőket: Dargó, Isztáncs, Kereplye, Nagyruszka, Sztankóc, Tarnóka, Upor, Zebegnyő, Kiskázmér (azaz 9 település).

Magyar és orosz (rutén) települések közé: Bély, Bodrogszerdahely, Bodrogmező, Kisdobra, Rad, Hardicsa, Kazsu, Zemplénkelecseny, Kisruszka, Magyarizsép, Biste, Imreg, Kiszte, Kolbaszó, Magyarsas, Mihályi, Nagytoronya, Szürnyeg (azaz 18 település).

Orosz (rutén) és szlovák települések közé: Bacskó, Gerenda, Szécskeresztúr, Szilvásújfalu, Szécsudvar, Tőketerebes, Vécse, Céke, Kásó, Velejte (azaz 10 település).

Orosz (rutén), szlovák és magyar települések közé: Cselej, Egres, Gálszécs, Kisazar, Kozma, Nagyazar, Barancs, Bodzásújlak, Lasztóc, Nagykázmér (azaz 10 település).

Fényes Elek összeírása alapján a vizsgált régió 47 településén éltek rutén anyanyelvűek. Rutén anyanyelvű volt 9 település, vegyes (rutén és magyar) település 18; rutén és szlovák település 10; rutén–szlovák– magyar település 10 volt.

Ha Fényes Elek (1851-es) adatait összevetjük az 1806-os egyházi összeírással, rögtön kitűnik, hogy 1851-ben csak 47 település lakosainak egy része beszélte a rutén nyelvet, míg 1806-ban 69 településen használták a rutén nyelvet.

Fényes Elek (1851) nem utal rutén lakosságra Ágcsernyő, Bacska, Battyán, Bodrogszög, Bodrogszentes, Bodrogvécs, Boly, Kaponya, Királyhemec, Kiskövesd, Kistárkány, Kisújlak, Lelesz, Nagygéres, Nagykövesd, Nagytárkány, Perbenyik, Szomotor, Véke, Zétény, Borsi, Garany, Kistoronya, Szőlőske községekben. A községeket magyarlakta településekként jelzi. Hasonló a helyzet Pelejte és Visnyó községekben is, ahol már csak szlovák lakosságot jelez Fényes összeírása. Kivételként említetjük Imreg községet, itt 1806-ban csak magyar nyelven hirdették a szentbeszédet, de 1851-ben Fényes utal rutén lakosságra.

A rutén lakosság asszimilációs folyamata kétirányú volt. A magyar többségű falvakban a magyarokhoz, a szlovák többségű falvakban a szlovák lakossághoz asszimilálódtak. A magyarsághoz való asszimilációjukat Udvari István szempontjai alapján már érzékeltettük. De mi lehetett az oka a szlováksághoz való asszimilációjuknak? A szlovákság ugyanúgy kisebbségi etnikumként szerepelt. Mindez részben a nyelvi hasonlóságban kereshető – a két nyelv közötti átjárhatóságban –, részben pedig a szlovákság magasabb kulturális fejlettségében.

Komoly eltéréseknek lehetünk szemtanúi, ha összevetjük az 1851-es adatokat az 1773-as Lexiconban feltüntetett etnikai besorolást jelző adatokkal. A Lexicon községsoros adatainak értékelése önálló tanulmányt igényelne, ezért mi itt csak azon településeket emeljük ki, ahol az összeírások megegyeznek.

  1. Színmagyar község az 1773-as és 1851–es az összeírás alapján: Ágcsernyő, Bacska, Battyán, Bodrogszög, Bodrogszentmária, Bodrogszentes, Bodrogvécs, Boly, Kaponya, Királyhelmec, Kisgéres, Kiskövesd, Kistárkány, Kisújlak, Lelesz, Nagygéres, Nagykövesd, Nagytárkány, Pálfölde, Perbenyik, Szinyér, Szolnocska, Szomotor, Véke, Borsi, Csarnahó, Garany, Kistoronya, Ladmóc, Szőlőske, Zemplén.
  2. Magyar és rutén vegyes lakosságú község: Bély.
  3. Szlovák nyelvű községek: Parnó, Pelejte, Visnyó.
  4. Rutén nyelvű községek: Dargó, Isztáncs, Kereplye, Nagyruszka, Sztankóc, Tarnóka Upor.

A Lexicon és Fényes megállapításai a települések etnikai jellegében 42 településnél megegyeznek, a többieknél eltérések mutatkoznak. Emeljünk ki néhány települést az eltérések alátámasztására:

Bodrogszerdahely: 1771-ben magyarul vették fel a jobbágyok vallomását, 1773-ban rutén nyelvű, 1792-ben vegyes lakosságú (magyarok, ruténok, szlovákok lakják), 1804-ben magyar falu, 1851-ben magyar és orosz lakosságú.

Bodrogmező: 1771-ben magyar a jobbágyvallomás felvételének nyelve, 1773-ban a Lexicon rutén nyelvűnek írja le a községet, Molnár András 1792-ben magyar és szlovák lakosságot jegyez fel, Szirmay magyar faluként ismerteti 1804-ben, 1851-ben Fényes magyar és orosz (rutén) településként jellemzi.

A különböző időszakokban végzett összeírások adatainak eltérését valójában nem tudjuk megmagyarázni, főleg azért nem, mert a rutén és a magyar lakosok mozgását nem követhetjük figyelemmel. Nem közelíthetjük meg az eltérés problematikáját nyelvi vizsgálódás oldaláról sem, hiszen a magyar és rutén nyelv különböző nyelvcsaládból származik, így nincs átjárhatóság a két nyelv között. Ugyanilyen mély szakadék választja el a két nép életmódszokásait, eltérő a vallási hovatartozásuk is.

Hamarabb találhatunk választ a szlovák és rutén lakosságú települések népességének etnikai váltakozására. A két nyelv nagymértékű hasonlósága eredményezte a kétnyelvűség folyamatának kialakulását. Az itt élő lakosság egyaránt használta a szlovák és rutén nyelvet. Példaként említhetjük: Isztáncs községet:

  1. 1771-ben szláv (szlovák) nyelven veszik fel a jobbágyok vallomását,
  2. 1773-ban Lexicon rutén nyelvűként jelöli a községet,
  3. 1792-ben Molnár szlovákok lakta településként jegyzi fel,
  4. 1804-ben Szirmay szlovák községként írja le,
  5. 1851-ben Fényes szerint ruszinok (oroszok) lakják,
  6. 1863-ban Magyarország helységnévtárában szlovák községként szerepel.

Ha áttekintjük az összeírásokat az adott időszakokból – településenként csoportosítva (lásd 5. táblázat) –, a következő falvaknál mutathatunk ki eltéréseket az etnikai összetétel megállapításánál: Kisdobra, Rad, Bacskó, Cselej, Gálszécs, Gerenda, Kolbaszó, Hardicsa, Kazsu, Zemplénkelecseny, Kisazar, Kisruszka, Kozma, Magyarizsép, Nagyazar, Szécskeresztúr, Szilvásújfalu, Szécsudvar, Tőketerebes, Vécse, Barancs, Bodzásújlak, Céke, Imreg, Kásó, Kiskázmér, Lasztóc, Legenye, Mihályi, Szürnyeg, Velejte.

Legjellemzőbb példájaként emelhetjük ki e térségben Gálszécs községet, ahol az összeírások négy nemzetiséget is jelölnek:
Gálszécs: /43/

  1. 1771 – szláv (szlovák) nyelvű felvétel,
  2. 1773 – szlovák jelleg,
  3. 1792 – szlovákok lakják,
  4. 1804 – szlovákok, rutének (oroszok), magyarok, németek vegyesen,
  5. 1851 – szlovákok, magyarok, rutének (oroszok) lakják,
  6. 1863 – szlovák, magyar község.

A régió vegyes etnicitásának a meglétét bizonyítják a következő falvak, melyeknek a lakosságát magyarok, rutének, szlovákok alkották. Sajnos az egyes nemzetiségek arányát (számuk nagyságát) az eddig használt adatközlő összeírásokból nem tudjuk megállapítani: Bacska, Bodrogszerdahely, Bodrogmező, Bodrogvécs, Rad, Szomotor, Zétény, Cselej, Egres, Gálszécs, Hardicsa, Kazsu, Zemplénkelecseny, Kisazar, Kisruszka, Kozma, Magyarizsép, Nagyazar, Szilvásújfalu, Tőketerebes, Barancs, Biste, Bodzásújlak, Imreg, Kásó, Kiszte, Kolbaszó, Lasztóc, Legenye, Magyarsas, Mihályi, Nagykázmér, Nagytoronya, Szürnyeg, Zemplén.

A kutatott régióban 71 település az összeírások alapján vegyes lakosságúként szerepel. Ebből 35 település lakossága közt mindhárom etnikum megtalálható (magyar, szlovák, rutén [orosz] 1771-től 1851-ig [1863-ig]). Sajnos sehol sem tudjuk pontosan megadni az egyes etnikumok arányát. Az összeírások szerint színtiszta magyarnak (m) vagy színtiszta szlováknak (sz) minősíthetők a következő települések: Bodrogszög (m), Bodrogszentmária (m), Kaponya (m), Kisgéres (m), Kiskövesd (m), Kisújlak (m), Nagygéres (m), Nagykövesd (m), örös (m), Pálfölde (m), Parnó (sz), Pelejte (sz), Visnyó (sz), Kisbári (m), Ladmóc (m), Szőlőske (m).

Az adatok alapján a régióban 15 község volt etnikailag egységes a 18. század közepétől a 19. század közepéig. Az asszimilációs folyamat gyors lezajlására utalnak a következő községek összeírásai, ugyanis az 1792-ben jelzett szlovák, orosz (rutén) lakosság a későbbi összeírásokban már nem szerepel, így a 19. század közepére színmagyar lakosú települések lettek: Ágcsernyő, Bacska, Battyán, Bodrogszentes, Bodrogvécs, Boly, Királyhelmec, Kistárkány, Lelesz, Nagytárkány, Perbenyik, Szinyér, Szolnocska, Szomotor, Véke, Zétény, Borsi, Csarnahó, Nagybári, Zemplén.

A 2.1. táblázatban felsoroltuk a legfontosabb etnikai összetételre utaló öszeírásokat 1771-től 1863-ig. Közel 100 évet fognak át az adatok. A feldolgozások adatait csoportosítottuk 88 községre lebontva, s a forrásokat egymással szembeállítva (ütköztetve) megpróbáljuk felvázolni a vizsgált települések etnikai folyamatait. Megállapíthatjuk, hogy a községek többségét (80%-át) az összeírások vegyesként jelzik. Összegezve a leírtakat megállapíthatjuk, hogy a rutén nyelvű lakosság többsége a 19. század derekára a szlovák tömbben a kétnyelvűség állapotába került, a magyarlakta vidéken pedig asszimilálódott a többségi lakossághoz. A Bodrogközben élő ruténság fokozatosan felhagyott kétnyelvűségével. A 19. század utolsó évtizedeiben vallási vonalon is megindult az elmagyarosodás, a bodrogközi görög katolikus papok a századfordulótól magyar nyelven miséznek. /44/

A rutén lakosság asszimilációja a 19. század utolsó harmadában felgyorsult. A népszámlálási adatok községenkénti vizsgálata a dualizmus korában a régió területén ezt a tényt teljes mértékben alátámasztják. A ruténság asszimilációja összetett folyamat. A rutén értelmiség nagyrésze a századfordulóra elmagyarosodott, sőt saját népük elmagyarosításán fáradozott. A rutén nemzeti mozgalom a 19–20. század fordulóján még csak a kulturális-nyelvi ébredés fejlettségi fokát élte – nem fejlődött komoly politikai mozgalommá. /45/ Az egyház volt a rutének számára az egyetlen olyan „intézmény”, amely összetartozásukat képviselte, és ahol az anyanyelvi kultúra és a nyelvhasználat szerepet kapott. Fejletlen társadalmi struktúrájuk /46/ mellett az asszimilációban szerepet játszott életmódjuk nyomorúsága is, asszimilálódott értelmisége, és a magyar közvélemény sem tartotta őket külön nemzetiségnek, mint a szlovákokat vagy a románokat. /47/

Asszimilációjuk részben egy erősebb, fejlettebb nemzethez való csatlakozás igényének a kifejezése is. Ez a rutén lakosság, melynek jelenlétét a vizsgált térségben a felhasznált összeírások jelzik, a dualizmus időszakának a végére az utolsó népszámlálás szerint nyelvileg megszűnik. A régió lakosságának mindössze 0,04%-át alkotja (3. táblázat). Döbbenetesen alacsony a létszámuk az 1880-as népszámlálás adatai alapján. A régió területén élő összlakosság 0,76%-át (455 fő) alkották. Az etnikum gyakorlatilag „eltűnt” a régió területéről, de múltbeli hovatartozásukról vallásuk megtartása (görög katolikus hit) tesz bizonyságot (4. táblázat). Bár statisztikailag „eltűntek” a régióból, hitük, szokásaik egy része, életmódjuk továbbra is figyelemmel kísérhető.

3. táblázat. A rutén (ruszin) anyanyelvű lakosság száma a régióban

4. táblázat. A görög katolikus hívek száma a régióban

Hogy mekkora volt a ruténság asszimilációs vesztesége, azt számokban nem tudtuk kifejezni, csak érzékeltetni tudtuk jelentős veszteségüket.

Vegyük alapul Fényes Elek (1851-es) összeírását, és nézzük meg az általa felsorolt rutén, rutén–magyar, rutén–szlovák településeket, s ezek alapján vessük össze, hogy a megnevezett községekből hányan vallják magukat rutén nyelvűnek az 1880-as népszámlálás összeírásaiban!

Bély (1851: m/o, 1880: 0), Bodrogszerdahely (1851: m/o, 1880: 1), Bodrogmező (1851: m/o, 1880: 1), Bodrogvécs (1851: m/o/t, 1880: 0), Kisdobra (1851: m/o, 1880: 14), Rad (1851: m/o, 1880: 0), Bacskó (1851: o/t, 1880: 0), Cselej (1851: o/t/m, 1880: 2), Dargó (1851: o, 1880: 0), Egres (1851: t/m/o, 1880: 0), Gálszécs (1851: t/m/o, 1880: 1), Gerenda (1851: t/o, 1880: 0), Hardicsa (1851: m/o, 1880: 0), Isztáncs (1851: o, 1880: 0), Kazsu (1851: m/o, 1880: 0), Zemplénkelecseny (1851: m/o, 1880: 0), Kereplye (1851: o, 1880: 1), Kisazar (1851: o/t/m, 1880: 0), Kisruszka (1851: o/m, 1880 :0), Kozma (1851: o/m/t, 1880: 0), Magyarizsép (1851: o/m, 1880: 0), Nagyazar (1851: o/m/t, 1880: 0), Nagyruszka (1851: o, 1880: 0), Szécskeresztúr (1851: o/t, 1880: 0), Tarnóka (1851: o, 1880: 1), Szécsudvar (1851: o/t, 1880: 0), Tőketerebes (1851: o/t, 1880: 4), Upor (1851: o, 1880:0), Vécse (1851: o/t, 1880: 0), Zebegnyő (1851: o, 1880: 0), Barancs (1851: o/m/t, 1880: 0), Biste (1851: o/m, 1880: 0), Bodzásújlak (1851: o/m/t, 1880: 0), Céke (1851: t/o, 1880: 0), Imreg (1851: m/o, 1880: 0), Kásó (1851: o/t, 1880: 0), Kiskázmér (1851: o, 1880: 0), Kiszte (1851: m/o, 1880: 0), Kolbása (1851: m/o, 1880: 0), Lasztóc (1851: m/o/t, 1880: 0), Magyarjesztreb (1851: m/o, 1880: 0), Mihályi (1851: m/o, 1880: 0), Nagykázmér (1851: m/t/o, 1880: 0), Nagytoronya (1851: m/o, 1880: 0), Szürnyeg (1851: m/o, 1880: 0), Velejte (1851: t/o, 1880: 0).

o – orosz (rutén), m – magyar, t – tót (szlovák)

Az összehasonlításból kitűnik az asszimiláció szinte hihetetlen nagysága. Egyetlen község képez kivételt: Bacskó, ahol a lakosság zöme 65,93%-a (420 fő) vallja magát még rutén anyanyelvűnek. Érdekes, hogy csak a Fényes Elek által ismertetett összeírás jelezte a településen a ruténság jelenlétét. A korábbi feljegyzések szlovák nyelvű településként jegyzik. pl.:

  1. 1771-ben szláv (szlovák) nyelven felvételezik a jobbágyok vallomását,
  2. 1773-ban a Lexicon szlovák lakosságot jelez,
  3. 1792-ben Molnár András szlovákokat talál a településen,
  4. 1804-ben Szirmay is szlovák településként ismerteti,
  5. 1806-os egyházi összeírás szerint a görög katolikus hívek rutén nyelven hallgatják a szentbeszédet.

A kiemelt példán is igazolva láthatjuk a források (összeírások) ellentmondásosságát, ami arra figyelmeztet, hogy egyetlen összeírás alapján nem szabad elhamarkodott következtetést levonni a régió etnikai összetételéről. Sőt azt sem jelenthetjük ki biztosan, hogy a ruténok asszimilációs vesztesége melyik etnikumot gyarapította (a magyart vagy a szlovákot) erősebben. /48/ Általánosan kijelenthetjük a ruténság közel teljes asszimilációját a térségben, a kétnyelvűség rohamos megszűnését a 19. század végére.

5. táblázat. A települések etnikai jellege (a többségi nyelv ismerete alapján)

m – magyar, t – tót (szlovák), r – rutén, o – orosz, sz – szlovák (szláv), n – német

III. A régió (Tőketerebesi járás) etnikai megoszlása 1869 után a népszámlálási összeírások alapján

Magyarországon 1869 óta tartanak hivatalos népszámlálásokat. Az 1869-es népszámlálást tízévenként újabbak követték. A Zempléni Levéltárban (Sátoraljaújhely) a népszámlálások egyéni adatlapjai településenként, házanként hozzáférhetőek, és a demográfiai kutatások számára fontos információkat tartalmaznak. /56/ Az 1869 utáni statisztikai adatlapok közlik az összeírtak születési évét, helyét, anyanyelvét, vallását, családi állapotát, foglalkozását, írni-olvasni tudását. Az 1880-as népszámlálás az első, amely már kimutatást készített a lakosság anyanyelvéről. A továbbiakban vizsgálat alá vonjuk az 1880-as adatok mellett az 1900-as és 1910-es népszámlálás összeírásait is. /57/ Ezen 3 népszámlálás anyanyelvi megoszlásának /58/ alapján a régióban 50% fölötti arányt a magyar nyelvű lakosság ért el. Mellettük a legnagyobb számú etnikum a szlovákság volt. /59/ A német és a rutén anyanyelvű lakosság a régió népességének szinte jelentéktelen hányadát tette ki. Ezért a későbbiek során a kutatás szemszögéből számunkra a magyar és a szlovák /60/ nyelvű lakosság számarányainak a változásai lesznek lényegesek.

A népszámlálási adatok szerint a régió anyanyelvi (etnikai) összetétele a következőképpen alakult:

6. táblázat. A régió anynyelvi összetétele

A táblázat adatai alapján a régióban élő népcsoportok közül csak a magyar nyelvű lakosság száma emelkedett, ezzel szemben a többi etnikum lakosságának száma csökkent. A magyar nyelvű lakosság száma 1880-tól 1910-ig 15 104 (+17,77%) fővel emelkedett, addig a szlovák (tót) nyelvű lakosság száma 5 465 (-12,33%) fővel csökkent.

Valóságos és végleges asszimilációt jelentettek-e az 1880 és 1910 közötti években bekövetkezett arányeltolódások? A kérdésre határozott nem a válasz. Az történt csupán, hogy az északi nyelvhatár vegyes és kevert népességű, szinte tökéletesen kétnyelvű lakosai közül 1910-ben már valamivel többen vallották anyanyelvüknek a magyar nyelvet, mint azt 1880-ban tették. Ezek a helységek természetesen továbbra is kétnyelvűek maradtak, a magukat magyar anyanyelvűeknek vallók azonban már többségbe kerültek.

A térségben lezajló nyelvi (etnikai) folyamat érdekes váltakozása következtében a bizonytalan etnikai hovatartozású falvakat a következő csoportokba oszthatjuk:

7. táblázat. Többségben szlovák nyelvű község magyar nyelvűvé válása

8. táblázat. Többségben szlovák nyelvű község etnikailag vegyessé vált (egyik nemzetiség sem haladja meg az 50%-ot)

9. táblázat. A szlováknyelvűség többsége nem szűnik meg, de erősen megcsappan

10. táblázat. A nyelvek tízévenkénti váltakozása figyelhető meg két községnél

11. táblázat. Magyar nyelvtöbbség, mely 1900-ban és 1910-ben erősen emelkedett

12. táblázat. A szlovák nyelv többségűvé válása figyelhető meg két községben

A mindkét nyelvet egyformán beszélő községek kevert lakosságának nyelvi ingadozása kitűnően nyomon követhető. Ilyen erős jellegű váltakozás 22 községben mutatható ki. Ezt az ingatag, átmeneti állapotot igen jól jellemzi a század elején a Statisztikai Hivatal által a magyar–szlovák nyelvhatár községeiben végzett részletes felmérés: „E nép a magyar és szlovák nemzetiséghez tartozás oly bizonytalan határán van, hogy épp oly joggal vehető magyarnak, mint szlováknak. Egyaránt beszéli, s egyaránt használja mind a két nyelvet, az összeíró számlálóbiztosnak úgyszólván hangulatától függ, hogy a magyarság, vagy a szlovákok közé sorozza-e őket… Az ilyen átalakulófélben levő népet mindig fenyegeti az a veszedelem, hogy egy pap, egy tanító néhány év alatt visszafordítja, s a faluban még élő szlovák nyelv segítségével nagyra növeli a szlovák öntudatot.” Alig néhány év múltán bebizonyosodott, hogy a szerzők sejtése helyes volt. /62/

Mennyire volt a szerzők sejtése helyes? Ezt a felsorolt 22 község etnikai (magyar és szlovák) arányának a megoszlása mutatja 1919-ben és 1990-ben. (Az öszszes vizsgált község etnikai megoszlása 1919-ben és 1990-ben a 13. táblázatban található meg.)

13. táblázat. A települések etnikai megoszlása 1919-ben és 1990-ben

cs – csehszlovák, m – magyar, r – rutén, n – német, sz – szlovák

Az a 22 község, mely a dualizmus időszakában nyelvileg vegyes lakosságú és szinte tökéletesen kétnyelvű volt, már 1919-ben szlovák többségűként szerepelt az öszszeírásokban. 71 év elteltével (1991-re) valóságos és végleges asszimiláció áldozatai lettek. Az 1991-es népszámlálás etnikai adataival csak illusztrálni szerettem volna az asszimiláció irányvonalát és mértékét a vizsgált régióban, a régi Magyarország területén végrehajtott utolsó népszámlálástól (1910-től) 1991-ig, az utolsó csehszlovák hatóságok által végzett népszámlálásig.

Visszatérve a dualizmus időszakába, végezzünk el egy újabb elemzést településekre lebontva! A vizsgálódás alapja a települések behatárolása 3 kategóriába etnikai megoszlásuk szerint. Ha 90–100% között mozog valamely etnikum nagysága a településen, akkor egyértelműen színtiszta magyar vagy szlovák kategóriába került. Ha az egyik arányszám 50–89% között mozog, akkor magyar vagy szlovák többségű kategóriáról beszélünk. 49% alatti etnikai arányok esetében vegyes kategóriát használunk. A kategóriák alapján a települések besorolása a következőképpen alakult.

1880

  • magyar (90–100%): Ágcsernyő, Bacska, Bély, Bodrogszerdahely, Bodrogszög, Pólyán, Szentes, Bodrogvécs, Boly, Kaponya, Királyhelmec, Kisdobra, Kisgéres, Kiskövesd, Kistárkány, Kisújlak, Lelesz, Nagykövesd, Nagytárkány, Örös, Perbenyik, Szinyér, Szolnocska, Véke, Zétény, Csarnahó, Kisbári, Ladmóc, Szőlőske, Szürnyeg.
  • szlovák (90–100%): Dargó, Gerenda, Isztáncs, Zemplénkelecseny, Parnó, Sztankóc, Szécsudvar, Vécse, Visnyó, Zebegnyő, Upor.
  • magyar (50–89%): Battyán, Szentmária, Nagygéres, Pálfölde, Rad, Szomotor, Bacskó, Hardicsa, Biste, Borsi, Imreg, Kistoronya, Legenye, Zemplén, Mihályi, Nagybári, Lasztóc.
  • szlovák (50–89%): Cselej, Egres, Gálszécs, Kisazar, Kisruszka, Kozma, Magyarizsép, Nagyazar, Nagyruszka, Pelejte, Szécskeresztúr, Szilvásújfalu, Tarnóka, Tőketerebes, Barancs, Bodzásújlak, Csörgő, Céke, Garany, Gercsely, Kásó, Kiskázmér, Kiszte, Magyarsas, Nagytoronya, Velejte, Nagykázmér.
    (49%): Kolbaszó.

1900

  • magyar (90–100%): Ágcsernyő, Bacska, Battyán, Bély, Bodrogszerdahely, Bodrogszög, Pólyán, Szentmária, Szentes, Bodrogvécs, Boly, Kaponya, Királyhelmec, Kisdobra, Kisgéres, Kiskövesd, Kistárkány, Kisújlak, Lelesz, Nagygéres, Nagykövesd, Nagytárkány, Örös, Pálfölde, Perbenyik, Rad, Szinyér, Szolnocska, Szomotor, Véke, Zétény, Borsi, Csarnahó, Imreg, Kásó, Kisbári, Kistoronya, Kiszte, Ladmóc, Nagybári, Szőlőske, Szürnyeg, Velejte, Zemplén.
  • szlovák (90–100%): Dargó, Gerenda, Isztáncs, Zemplénkelecseny, Kisazar, Pelejte, Szécskeresztúr, Szilvásújfalu, Sztankóc, Tarnóka, Szécsudvar, Vécse, Visnyó.
  • magyar (50–89%): Hardicsa, Kazsu, Biste, Csörgő, Céke, Kolbása, Legenye, Magyarsas, Mihályi, Nagyruszka, Gercsely.
  • szlovák (50–89%): Bacskó, Cselej, Kereplye, Kisruszka, Kozma, Magyarizsép, Nagyazar, Parnó, Tőketerebes, Upor, Zebegnyő, Barancs, Bodzásújlak, Kiskázmér, Lasztóc, Nagykázmér, Egres, Gálszécs, Nagytoronya.
    (49%): Garany.

1910

  • magyar (90–100%): Ágcsernyő, Bacska, Battyán, Bély, Bodrogszerdahely, Bodrogszög, Pólyán, Szentmária, Szentes, Bodrogvécs, Boly, Kaponya, Királyhelmec, Kisdobra, Kisgéres, Kiskövesd, Kistárkány, Kisújlak, Lelesz, Nagygéres, Nagykövesd, Nagytárkány, Örös, Pálfölde, Perbenyik, Rad, Szinyér, Szolnocska, Szomotor, Véke, Zétény, Borsi, Csarnahó, Garany, Imreg, Kisbári, Kistoronya, Ladmóc, Legenye, Mihályi, Nagybári, Szőlőske, Szürnyeg, Zemplén.
  • szlovák (90–100%): Dargó, Kereplye, Tarnóka, Szécsudvar, Visnyó.
  • magyar (50–89%): Hardicsa, Kazsu, Barancs, Biste, Csörgő, Céke, Gercsely, Kolbaszó, Magyarsas, Nagytoronya, Isztáncs, Kásó, Velejte.
  • szlovák (50–89%): Bacskó, Cselej, Egres, Gerenda, Zemplénkelecseny, Kisazar, Kisruszka, Kozma, Magyarizsép, Parnó, Pelejte, Szécskeresztúr, Szilvásújfalu, Sztankóc, Tarnóka, Vécse, Zebegnyő, Bodzásújlak, Kiskázmér, Kiszte, Nagykázmér, Upor, Lasztóc.
    (49%): Gálszécs, Nagyazar, Tőketerebes.

1919

  • magyar (90–100%): Bacska, Bély, Bodrogszög, Pólyán, Szentmária, Bodrogvécs, Kaponya, Kisgéres, Kiskövesd, Kisújlak, Nagykövesd, Örös, Szinyér, Zétény, Ladmóc, Zemplén, Nagybári, Csarnahó, Szőlőske.
  • szlovák (90–100%): Bacskó, Dargó, Kereplye, Kozma, Sztankóc, Szécsudvar, Upor, Visnyó, Velejte, Céke, Kásó, Magyarsas.
  • magyar (50–89%): Ágcsernyő, Battyán, Bodrogszerdahely, Szentes, Boly, Királyhelmec, Kisdobra, Kistárkány, Lelesz, Nagygéres, Nagytárkány, Pálfölde, Perbenyik, Rad, Szolnocska, Szomotor, Véke, Hardicsa, Borsi, Imreg, Kistoronya, Kisbári, Kiskázmér, Szürnyeg.
  • szlovák (50–89%): Cselej, Egres, Gerenda, Kazsu, Zemplénkelecseny, Kisazar, Kisruszka, Magyarizsép, Nagyazar, Parnó, Pelejte, Szécskeresztúr, Szilvásújfalu, Tarnóka, Tőketerebes, Barancs, Biste, Bodzásújlak, Csörgő, Garany, Gercsely, Kiszte, Kolbaszó, Laszóc, Legenye, Mihályi, Nagykázmér, Nagytoronya.
  • német többségű: Isztáncs,
  • rutén többségű: Nagyruszka.
  • (49%): Gálszécs, Vécse, Zebegnyő.

1991

  • magyar (90–100%): Bacska, Bés, Boly, Battyán, Ágcsernyő, Ladmóc, Lelesz, Kistárkány, Kisgéres, Kiskövesd, Pólyán, Szolnocska, Örös, Szentmária, Szentes, Szinyér, Nagykövesd, Zétény.
  • szlovák (90–100%): Kolbaszó, Biste, Céke, Csörgő, Dargó, Szécsudvar, Szécsegres, Garany, Gerenda, Kásó, Nagykázmér, Kazsu, Kereplye, Kozma, Kisztek, Legenye, Kisazar, Mihályi, Magyarizsép, Bodzásújlak, Nagyruszka, Parnó, Pelejte, Gálszécs, Szilvásújfalu, Isztáncs, Sztankóc, Tarnóka, Velejte, Nagytoronya, Nagyazar, Vécse, Szécskeresztúr, Hardicsa, Magyarsas, Barancs, Tőketerebes.
  • magyar (50–89%): Nagybári, Bély, Borsi, Kisdobra, Bodrogszög, Királyhelmec, Lasztóc, Perbenyik, Rad, Szomotor, Bodrogszerdahely, Nagytárkány, Nagygéres, Szőlőske, Véke, Zemplén.
  • szlovák (50–89%): Bacskó, Imreg, Cselej, Csarnahó, Gercsely, Kistoronya, Szürnyeg, Zebegnyő.

Összesítés:
1880
88 falu = 100%

90–100% 41 falu (46,5%) 30 magyar 11 szlovák
50–89% 46 falu (52,2%) 16 magyar 29 szlovák 1 rutén
49% 1 falu

1900
88 falu = 100%

90–100% 57 falu (64,7%) 44 magyar 13 szlovák
50– 89% 30 falu (34,0%) 11 magyar 19 szlovák
49% 1 falu

1910
88 falu = 100%

90–100% 49 falu (55,68%) 44 magyar 5 szlovák
50–89% 36 falu (40,9%) 13 magyar 23 szlovák
49% 3 falu

1919
88 falu = 100%

90–100% 31 falu 19 magyar 12 szlovák
50–89% 54 falu 24 magyar 28 szlovák 1 német 1 rutén
49% 3 falu

1991
80 falu = 100%

90–100% 56 falu 18 magyar 38 szlovák
50–89% 24 falu 16 magyar 8 szlovák

Jól látható, hogy bizonyos községek lakosságának anyanyelve időszakonként változik. 1880-tól 1910-ig a színmagyar települések száma 30-ról 44-re emelkedett, a szlovák települések számában ingadozás mutatkozott: 1880 és 1900 között 11-ről 13-ra nőtt, de 1900-tól 1910-ig 5-re csökkent. A szlovák nyelvű települések nem váltak magyarrá, a szlovák többségű falvak csoportját növelték, ami azt mutatja, hogy túlsúlyban maradt a szlovák elem (50%-ék fölött), de megnövekedett a magyarság száma.

Annak ellenére, hogy az összegzett adatok a népszámlálási összeírások alapján a magyarság növekedését (51,44%-ról 69,2%-ra) és a szlovákság csökkenését (40,88%-ról 28,48%-ra) mutatták ki, három évtized leforgása alatt (1880-tól 1910-ig) a magyar–szlovák etnikai határon a régió területén tényleges, „visszafordíthatatlan” változások nem következtek be a magyar etnikum javára.

A magyar elem számának növekedése 15 104 fővel (17,77%-kal) és a szlovák elem csökkenése 5465 fővel (12,33%-kal) nem írható teljes mértékben az asszimiláció számlájára. Az asszimiláció természetes és spontán folyamatként fogható fel ezen időszakban, melyben közrejátszottak a gazdasági, népesedési, társadalmi és politikai tényezők is.

A korabeli magyar politikai vezető réteg ezt a magyarosodási folyamatot igyekezett gyorsítani és kiterjeszteni. A rendelkezésére csak egyetlen hatékonyabb eszköz állott: az iskola, a magyar nyelv kötelező oktatása, valamint a magyar tannyelvű állami iskolák létesítése. A magyar nyelv ismerete önmagában még nem jelent magyarosodást, de szükségszerű előfeltétele annak. /63/ A vizsgált régió 66 370 fős lakosságából 1910-ben 51 526 fő (77,63%) tudott magyarul. Ez a szám is arra utal, hogy a régióban nem történt erőszakos magyarosítás, hiszen több évszázadon keresztül élt (él) egymás szomszédságában a két etnikum, elsajátítva egymás nyelvét, kultúráját, életmódját.

Katus László a kor „magyarosítási” törekvéseivel kapcsolatban megállapítja, hogy azok csak ott hoztak eredményt, ahol a feltételek a kevert település s a magyarok és nem magyarok tartós együttélése és érintkezése révén adva voltak. Vagyis ott, ahol az asszimilációt elősegítő gazdasági, társadalmi és népesedési tényezők a magyarságra nézve kedvezően hatottak, s ezért a nem magyar állampolgárokban megvolt a „hajlandóság” a magyarosodásra. /64/

Az 1991-es adatok áttekintése révén kimutatható, hogy a Felső-Bodrogköz magyarsága 1919-től napjainkig megőrizte az egységes magyar nyelvterületet, ám természetesen kisebb változások megfigyelhetők. 1970 és 1980 között csökkent a magyarok aránya, de a politikai változások hatására 1991-re növekedett. Tamás Edit felmérései alapján 1991-ben a Bodrogköz 4 településén 50–70%-os a magyarság aránya, 11 településen 70–90%-os, 18 településen pedig 90%-nál nagyobb. A bevándorlások révén nem változott meg Királyhelmecnek, a terület központjának anyanyelvi megoszlása. Az adatok egyértelműen mutatják, hogy a Felső-Bodrogköz az egységes magyar nyelvterület része. Ennek határa Csarnahó, Zemplén, Imreg, Szürnyeg, Abara, Nagyráska, Kisráska, Hegyi, Deregnyő vonalán húzható meg ma is. /65/

14. táblázat. A községek nemzetiségi megoszlása (az 1919-es népszámlálás alapján)

A községek nemzetiségi megoszlása (az 1990-es népszámlálás alapján)

* Isztáncs, Upor és Zemplénkelecseny 1964-ben Zemplínska Nová Ves néven egyesült

Összegzés

A modern történetírásban a népesség számszerű alakulása – szaporodása, stagnálása, csökkenése – a társadalomismeret alapvető feltétele. Tanulmányom a dualizmus kori Zemplén vármegye középső területén elterülő falvak népességfejlődéséről, közelebbről a Tőketerebesi járásról szól. Olyan területről, amely a dualizmus korában nem képezett közigazgatási egységet. A kutatott régió körülhatárolása és forrásanyagának felszínre hozása nehezebb feladatot jelentett, de ezeket a buktatókat sikerült kiküszöbölni. Ma ez a terület Szlovákia egyik legkisebb közigazgatási egységét alkotja, amelynek része az egész Felső-Bodrogköz. Elsősorban azért esett a választásom erre a területre, mert etnikailag és vallásilag sokrétű volt, és ezt a színes arculatát napjainkig is megtartotta. Itt érintkeztek évszázadokon át a magyar–szlovák–rutén etnikai nyelvhatárok. Összetettsége a települések többségének vallási megoszlását, a három felekezet – a római katolikus, a görög katolikus, a református – egymásmellett élésének a meglétét tükrözte és tükrözi a mai napig is.

Tudomásom szerint nem látott olyan területi feldolgozás napvilágot, amelyik a Tőketerebesi járáshoz hasonló többszörös közigazgatási átszervezésen esett át.
A mostanáig megjelent munkák többsége csak a lakosság nemzetiségi összetételét vizsgálja a Csehszlovák Köztársaság megalakulásától napjainkig. A szakirodalomban mind a mai napig ritkaságszámba mennek azok a szakmunkák, amelyek kisebb régiók, közigazgatási egységek, esetleg földrajzi területek népességtörténeti kutatásairól szólnának.

Tanulmányomban arra tettem kísérletet, hogy bemutassam a járás etnikai öszszetételét. Így került demográfiai elemzés alá a térség 88 települése.
Az etnikai összetétel elemzésének a nehézsége abban rejlett, hogy három etnikai határvonal folyamatos változásait kellett figyelemmel kísérni. Az idevonatkozó fejezetben nemcsak a hivatalos népszámlálások adataira támaszkodtunk, hanem segítségül hívtuk a dualizmus időszaka előtt készült összeírásokat és helységnévtárakat is. Az adatsorok elemzésénél és összehasonlításánál kitűnt, hogy nem szabad elhamarkodott következtetéseket levonni. Elkerülhetetlen az összehasonlítási módszer abból a célból, hogy kiszűrjük az eltéréseket a forrásanyagok között, s rámutassunk a valós helyzetre, hiszen az 1773-as és az 1851-es nyelvhatárok között is komoly eltérések mutatkoztak. A 19. század második felétől a lakosság etnikai hovatartozásának a felmérése és a nyelvhatárok megállapítása már könnyebb feladatnak bizonyult. Az 1880-as, 1900-as, 1910-es hivatalos népösszeírások a magyarság megszilárdulását mutatták. Eltűnt az a nagy átmeneti terület, amely Fényes Elek adatai alapján rajzolódott ki. A magyar nyelvterület észak felé fokozatosan kiterjedt. Kolbaszó, Alsómihályi, Velejte, Gercsely, Hardicsa vonalon húzódott a magyar–szlovák etnikai határ, de az ettől északabbra fekvő településeken is megnőtt a magyar ajkú lakosság száma. A szlovákság szempontjából nézve ez az időszak veszteséget és nyereséget is hozott. A Gálszécsi járás déli területein csökkent az arányuk a magyarok javára, de elmozdult a szlovák–rutén nyelvhatár a szlovákság előnyére. A három nyelvterületből a ruténok veszítettek folyamatosan. A későbbi folyamatok, változások a ruténok nagymértékű asszimilációjára mutattak rá.

Sajátos ellentmondásoknak lehettünk szemtanúi a magyar–szlovák nyelvhatár területén fekvő falvak nyelvi változásai esetében. Az északi nyelvhatáron élő etnikailag vegyes népesség szinte tökéletesen kétnyelvű volt, s lakosai közül 1910-ben már valamivel többen vallották anyanyelvüknek a magyar nyelvet, mint azt 1880-ban tették. Ezek a helységek természetesen továbbra is kétnyelvűek maradtak. A magukat magyar anyanyelvűnek vallók azonban többségbe kerültek. Ezek a „megingások” legtöbb esetben még nem jelentettek valóságos és végleges asszimilációt, mint ahogyan azt egyes kutatók állítják.

Célkitűzéseim között nem szerepelt a vegyes etnikumú települések interkulturális kommunikációjának, a nemzetiségek közötti szociális kapcsolatok alakulásának, az etnikumok mindennapi érintkezéseivel járó problémáknak a vizsgálata. Ebben az irányban a továbbiakban érdemleges lenne elemzéseket végezni, hogy feleletet kapjunk az északi etnikai határsáv lakosságának sajátos nyelvi váltakozásaira. A mélyfúrás jellegű vizsgálódás szinte elkerülhetetlen a további kutatás szempontjából, csak ennek a módszernek a segítségével lehetséges feltárni az ok-okozati viszonyokat.

Helységnévjegyzék

1. Bodrogközi járás (1882-től: Királyhelmeci járás)

Ágcsernyő (Èierna), Bacska (Baèka), Battyán (Bo»any), Bély (Bieµ), Bodrogszerdahely (Streda nad Bodrogom), Bodrogszög (Klin nad Bodrogom), Bodrogmező (Poµany), Bodrogszentmária (Svätá Mária), Szentes (Svätu¹e), Bodrogvécs (Véè), Boly (Boµ), Kaponya (Kapoòa), Királyhelmec (Kráµovský Chlmec), Kisdobra (Dobrá), Kisgéres (Malý Hore¹), Kiskövesd (Malý Kamenec), Kistárkány (Malé Trakany), Kisújlak (Nová Vieska pri Bodrogu), Lelesz (Leles), Nagygéres (Veµký Hore¹), Nagykövesd (Veµký Kamenec), Nagytárkány (Veµké Trakany), Örös (Strá¾ne), Pálfölde (Pavlovo), Perbenyik (Pribeník), Rad (Rad), Szinyér (Svinice), Szolnocska (Soµnièka), Szomotor (Somotor), Véke (Vojka), Zétény (Zatín).

2. Gálszécsi járás

Bacskó (Baèkov), Cselej (Èeµovce), Dargó (Dargov), Egres (Egre¹), Gálszécs (Seèovce), Gerenda (Hriadky), Hardicsa (Zemplínske Hradi¹te), Isztáncs (Stanèa), Kazsó (Ko¾uchov), Kelecseny (Kµaèany), Kereplye (Kravany), Kisazar (Malé Ozorovce), Kisruszka (Ruská), Kozma (Kuzmice), Magyarizsép (Ni¾ný ®ipov), Nagyazar (Veµké Ozorovce), Nagyruszka (Nový Ruskov), Parnó (Parchovany), Pelejte (Plechotice), Szécskeresztúr (Zemplínska Teplica), Szilvásújfalu (Slivník), Sztankóc (Stankovce), Tarnóka (Trnávka), Szécsudvar (Dvorianky), Tőketerebes (Trebi¹ov), Upor, Vécse (Vojèice), Visnyó (Vi¹òov), Zebegnyő (Zbehòov).
Isztáncs, Upor és Zemplénkelecseny 1964-ben egyesült Zemplínska Nová Ves néven

3. Sátoraljaújhelyi járás

Barancs (Zemplínsky Branè), Biste (By¹ta), Bodzásújlak (Novosad), Borsi (Bor¹a), Csarnahó (Èernochov), Csörgő (Èerhov), Céke (Cejkov), Garany (Hraò), Gercsel (Herèeµ), Imreg (Brehov), Kasó (Ka¹ov), Kisbári (Malá Bara), Kiskázmér, Kistoronya (Malá Tàòa), Kiszte (Kysta), Kolbaszó (Brezina), Ladmóc (Ladmovce), Lasztóc (Lastovce), Legenye (Luhyòa), Magyarsas (Zemplínske Jastrebie), Alsómihályi (Michaµany), Nagybári (Veµká Bara), Nagykázmér (Kazimír), Nagytoronya (Veµká Tàòa), Szőlőske (Vinièky), Szürnyeg (Sirník), Velejte (Veµaty), Zemplén (Zemplín).

Gaucsík István: A magyar és a német pénzintézetek bankegyesületének megalakulása Csehszlovákiában (1918—1920)

Tanulmányunk – amely egy nagyobb, a felvidéki magyarság gazdaságtörténetét vizsgáló munka része – a magyar és a német nemzetiségi pénzintézetek két világháború közötti történetének egyik alfejezetével, a bankegyesületi szervezkedés mozgatórugóival, kiváltó okaival és intézményes megvalósulásával foglalkozik. Valójában az egyesülettörténeti vademecum határozza meg dolgozatunk „történetmondását”. A tárgyalt témakör megközelítésére az alábbi írás csak egy lehet a megközelítési és értelmezési stratégiák közül. Bízunk benne, hogy munkánk a feledés homályából végre a történészi kutatások tárgyává teheti az első Csehszlovák Köztársaság etnikai alapon szerveződő kisebbségi részvénybankjainak historikumát.

1. A gazdasági dezintegráció és hatásai

Az Osztrák–Magyar Monarchia romjain megalakuló utódállamok politikai és államnemzeti önállósulásuk biztosítékát a gazdasági és pénzügyi függetlenedés minél korábbi megvalósításában látták. Az 1918–1919 folyamán lezajló elkülönítési-elkülönülési szándékok, amelyek a múltbeli viszonyok természetes és szerves folytonosságának nem szenteltek figyelmet, a már kialakult közgazdasági erőpontokat tudatosan negligálták. Ezek együttesen kedvezőtlenül befolyásolták a térség első világháború utáni gazdasági konszolidálódásának és kibontakozásának lehetőségeit. A kelet-közép-európai régió államainak autarkiás, védővámos jellegű kereskedelmi politikája a kölcsönös politikai bizalmatlanság tükörképének tekinthető. /1/

Csehszlovákia 1918. október 28-i megalakulása gazdasági téren igényes feladat elé állította a prágai kormányzati tényezőket. Az egységes munkaerőpiac mind a volt birodalom nyugati részein, mind a történelmi Magyarország északi-északkeleti területének helyén megszűnt. /2/

A cseh-morva-sziléziai tartományok pénzügyi központja Bécs maradt. Ezen mit sem változtatott az a tény, hogy Prága az 1910-es években – Csehországon belül – komoly gazdasági központtá nőtte ki magát. Az osztrák tőke domináns szerepe az egyre jobban erősödő cseh banktőke ellenére meghatározó volt.

Ezek a területek a múltbeli erőteljes iparosodási hullám következtében a háború elejére agrár-ipari jellegűvé váltak. A gazdasági pozíciók átvételére a cseh gazdasági elit – a politikai befolyásolás érvényesítésével – nosztrifikálási programot hirdetett meg, amely a közgazdaság összes ágazatára kiterjedt. /3/

Szlovákia és Kárpátalja specifikus jelleggel az impériumváltás idején agrár jellegűnek számított, kisebb iparosodási gócpontokkal. A volt felső-magyarországi területek gazdasági és pénzügyi kapcsolatai már hagyományosan Budapest felé irányultak. A nagyon szoros összeköttetések és egymásrautaltságok megszakítása válságos helyzetbe juttatta az elcsatolt területeket. Emellett a hitelszervezeti rendszer fejlődése is másként alakult. Nem a differenciált és specializálódott, többszintű bankstruktúra alakult ki, mint a cseh területeken, hanem lényegében részvénytársasági alapon működő letéti bankok (takarékpénztárak) és hitelszövetkezetek működtek. /4/

Leszögezhetjük, hogy az eltérően fejlődő nyugati és keleti területek gazdasági egységesítése volt az egyik legnagyobb gondja az új államnak. Az eltérő közjogi és kultúrtörténeti sajátosságok tovább színezték a problémakört. /5/

2. Nemzetiségi bankmegoszlás

Nemzetiségi szempontból Szlovákiában szlovák, magyar, német, illetve csak erre a területre jellemző magyar–német vegyes intézeteket, míg Kárpátalján magyar, magyar–német és ruszin pénzintézeteket különböztethetünk meg. A magyar nemzetiségi pénzintézeteket a magyarok által lakott vidékeken és a szórványszigeteken találhatjuk.

Külön kategóriába sorolhatók az etnikailag egységes(ebb) zipser régió német intézetei. Belső ügyviteli nyelvük csak a német volt, míg az ún. Hauerland területén – ahol a németség nem alkotott kompakt egészet – vegyes ügyviteli nyelvet használhattak. Jelentősek voltak a pozsonyi német részvénybankok, melyek a város tradicionális német és „pressburger” voltáról tanúskodtak, valamint említést érdemelnek a Pozsony környéki német szórványterületek kis intézetei is.

A nagyszámú magyar–német bankra szerintünk az ügyviteli nyelv bilingvizmusa volt jellemző. Emögött a helyi társadalmakban szervesen kifejlődött többrétegű, tartalmában és megjelenési formáiban változatosságot mutató magyar–német városlakó polgári középosztálybeli identitástartalmak szimbiózisa húzódhat meg. /6/
Nem kellőképpen hangsúlyozott tény, hogy az 1919–1938 közötti szlovákiai pénzügyi életre a szlovák–német–magyar többnyelvűség volt jellemző. A hatalomváltás után a hivatalos cseh és szlovák nyelvű rendeletek útmutatásaihoz kellett alkalmazkodniuk a kisebbségi bankoknak. Ettől kezdve jelentették meg mérlegeiket és zárszámadásaikat három nyelven./7/

3. Az adatok tükrében

Továbbiakban a szlovákiai és kárpátaljai pénzintézetek nemzetiségi megoszlását és néhány mérlegtételét mutatom be. /8/

1. táblázat. Szlovákia részvénybankjai nemzetiségük szerint és néhány mérlegtételük 1920-ban (1000 Kè)

A – nemzetiség, B – a pénzintézetek száma, C – az alap- és a tartaléktőke összege, D – a takarékbetét és a folyószámla összege, E – váltók

Az adatok világosan jelzik a szlovák intézetek előretörését, tőkeerejük növekedését. A magyar és a magyar–német bankok nagy számuk ellenére az alap- és a tartaléktőkék tekintetében messze elmaradtak a szlovák bankoktól. Emögött a szlovák pénzintézetek következetes alaptőke-emelési akcióinak keresztülvitelét figyelhetjük meg.

A cseh és a szlovák pénzintézetek 1918 októbere és decembere között összesen 74 millió koronával növelték alapjukat, 1919-ben 500 millióval. Ebben az évben a jegyzett 26 bank között 7 szlovákot találhatunk, míg a többi nemzetiségi intézet közül egyet sem. A legjelentősebb szlovák részvénybank, a Slovenská banka 20 millióra emelte alaptőkéjét, de ezzel is csak a 9. helyet foglalta el a sorrendben (az első a cseh ®ivnostenská banka volt 120 milliós növeléssel). Rajta kívül megemlíthetjük még a Zvolenská µudová bankát (9 millió), míg a további 5 intézet jelentéktelenebb összeggel szerepelt. Expanziójuk 1920-ban is folytatódott: a Slovenská banka 30 millióra, a Zvolenská µudová banka 12 millióra, a Tatra banka 3 millióra emelte tőkéjét. /9/

A magyar pénzintézetek komoly problémáját képezte a tőkeemeléshez való állami engedély kieszközlése. Nehéz pénzügyi helyzetük és kialakulatlan kapcsolataik a kormányzati szervekkel nehezítették érdekeik érvényesítését. Gyakorlati térvesztésük ezzel kezdődött. Tőkeemelési kísérleteikre szórványos esetekben 1920-tól figyelhetünk fel. /10/ Nagyobb szabású növelést csak a Dunabank hajtott végre, amikor 1920-ban 2 millióról 10 millióra, majd 1921-ben 15 millióra emelte tőkéjét. /11/ Nagy jelentőségű, de viszonylag alacsony összegű növeléssel szerepelt a Pozsonyi I. Takarékpénztár. Ezt a kormányhatóság részéről először nem engedélyezték, akadályozták a keresztülvitelét, ám végül 5 millió koronában (1,6 millióról) maximálták. /12/

A nem szlovák intézetek tehát alaptőke-emeléseiket csak alacsonyabb mértékben valósíthatták meg, így a szlovák bankokkal nem állhatták a versenyt.
Tevékenységüket nehezítette az 1919. december 22-i kormányrendelet, amely rendkívüli intézkedéseket foganatosított azon pénzintézetekkel szemben, amelyeknek a pénzügyi helyzete a behajthatatlan külföldi követelések és a nagy hadikölcsön-állomány miatt válságosra fordult. Az új betétek elfogadását a kormány a rendeletre hivatkozva megtilthatta, vagy külön kezelésükre adhatott utasítást. /13/

Az állam a szóban forgó rendelettel a bankszektor stabilizálását próbálta elérni, amelyet azonban a teljesen immobil magyar és német intézetek elhibázott beavatkozásként értékeltek. A korabeli vélemények elhibázottnak tartották az állami felügyelet és ellenőrzés ilyen fajta kiterjesztését, az intézeti autonómia megnyirbálását. Önkritikus nézőpont szerint azonban a magyar bankok felelőtlen pénzügyi politikája nem vette figyelembe a rendelet következményeit. /14/

A szlovák pénzintézetek takarékbetét-állományának növekedését elősegítették az amerikai szlovákok megtakarításai, pénzküldeményei. Ezek nem szlovák bankokban való elhelyezését rendelet tiltotta, melyet 1920-ban – a magyar és a német bankok „nehezményezésére” – hatályon kívül helyeztek. Úgy gondoljuk, hogy ezen öszszegek áramlási céljai továbbra is a cseh és a szlovák bankok maradtak. /15/

Bankkörökben az általános szlovákiai helyzet elemzésekor a nagymértékű takarékbetét-csökkenést a lakosság bizalmatlanságával magyarázták. A cseh intézetek jelentős összegeket kötöttek le, de ezek elsősorban a felsőbb rétegek betétei voltak. A középosztály és a kisemberek a tezaurálás mellett döntöttek. Ez kedvezőtlenül befolyásolta a kisebb hitelintézetek betétállományának alakulását 1919-ben.

A bankok közül csak háromnak sikerült növelnie ezen idegen tőkék összegét, amelyek közül az egyik magyar intézet volt. Válságukat az is előidézte, hogy 1919 elején, amikor nagy pénzbőség uralkodott, nem mérték fel reálisan a lehetőségeket, így a pénzlebélyegzéskor a kifizetéseket – a fellépő pénzszűke következtében – kénytelenek voltak megtagadni. Ez az ügyfelek bizalmatlanságát váltotta ki, akik ezt követően jelentős összegeket helyeztek el a cseh és a szlovák pénzintézeteknél. /16/

2. táblázat. Kárpátalja részvénybankjai nemzetiségük szerint és néhány mérlegadatuk 1920-ban (1000 Kè)

A – nemzetiség, B – a pénzintézetek száma, C – az alap- és a tartaléktőke összege, D – a takarékbetét és a folyószámla összege, E – váltók

Az 1918 utáni gazdasági válság nagy vesztese Kárpátalja lett. A terület a gazdasági-pénzügyi vérkeringéstől teljesen elszigetelődött. Perifériára szorulásának legszembetűnőbb jele volt, hogy még 1920-ban is kétféle pénznemet, a csehszlovák koronát és az Osztrák–Magyar Bank ún. kék bankjegyeit használták. A magyarországi pénzlebélyegzés tovább mélyítette a válságot. Kárpátalja szinte két különálló részre szakadt: Ungvár és környékére, amely Kelet-Szlovákia és Kassa felé gravitált, s gazdaságilag is fejlettebb volt, valamint Munkács és vidékére, amelynek hátrányos helyzete mindjobban fokozódott.

1920-ban küldöttség tolmácsolta Prágában a fonák állapot súlyos gazdasági hatásait, de gyakorlati változásokra nem került sor. A pénzek hivatalos árfolyamát 1:4 arányban állapították meg, de a vagyonadó törvényi elfogadása után ez 1:10-re változott.

A bankintézetek nem tudtak pénzügyi kapcsolatokat kialakítani a szlovákiai területekkel, mert hivatalosan nem állapították meg, melyik pénzfajta használható (pl. a betétek visszafizetésénél). Immobilitásuk a Magyarországon található tőkék és hadikölcsöneik következménye volt. Üzleteik csak az árulombardra redukálódtak, illetve rövid lejáratú, magas kamatozású hiteleket nyújtottak. Hitelhiányban szenvedtek, mert az Osztrák–Magyar Bank munkácsi fiókja már nem tudta betölteni szerepét. A valóságos veszteségeket képtelenek voltak felmérni, hiszen az áttekinthetetlen pénzügyi viszonyok nem tették lehetővé a mérlegkészítést. /17/

Kárpátalja adatai (Szlovákiával összehasonlítva) a nemzetiségi pénzintézetekre vonatkozóan katasztrofálisak. A régi alapítású kisbankok a pénzlebélyegzés következetlen végrehajtása következtében megrendültek, a cseh és a szlovák intézetek fiókjaival szemben pedig hátrányos helyzetbe kerültek. Az 1920-as évek elején több bank kénytelen volt beszüntetni tevékenységét és felszámolni magát. 1923-ra már csak 20 kisebb magyar bank fejtett ki tevékenységet. Tőkeerejük gyengeségét mutatja az is, hogy öt évvel a hatalomváltás után nem volt működő fiókintézetük. A cseh, a szlovák és a ruszin bankok mellett csak egy magyar pénzintézet rendelkezett fiókokkal és expozitúrákkal. /18/

4. Bankszolidaritás és érdekvédelem

Az impériumváltással egyidejű gazdasági válságra, összeomlásra adott válaszreakcióként értelmezhetjük a szlovákiai és kárpátaljai pénzintézetek intézményes összefogására tett kísérleteket, melyek 1919 folyamán konkrét lépésekben nyilvánultak meg.

Elméletileg a krízis egymáshoz közelíthette a homlokegyenest eltérő szlovák, magyar és német bankérdekeket. A problémák sokasága, összetettsége közös kapcsolódási pontok kialakulását eredményezhette. A valóságban azonban a politikai és a nemzeti szempontok negatívan befolyásolták az ilyen jellegű szakmai kezdeményezéseket.

A Szlovákia és Kárpátalja területén megnyilvánuló bankszolidaritás egyáltalán nem volt elszigetelt jelenség, hiszen a cseh történelmi országrészekben szintén ez idő tájt alakultak meg a pénzintézetek egyesületei, érdekvédelmi és érdekérvényesítési csoportosulásai. Létrejöttükben több alapmotívum játszott fontos szerepet: a szakmai irányultság, az intézményi autonómia megőrzése és erősítése, illetve a nemzetiségi hovatartozás.

Csehországban 1917-ben alapították a Csehszlovák Bankok Szövetségét (Svaz èeskoslovenských bánk), amely a két világháború közötti Csehszlovákiában a legbefolyásosabb cseh bankok kartelljeként működött. 1919-ben multinacionális jelleget kapott a német intézetek és egy szlovák bank belépésével. /19/ A Csehszlovák Takarékpénztárak Szövetsége (Svaz èeskoslovenských spoøitelen) 1920-ban jött létre. /20/

A német takarékpénztárak még a századelőn, 1903-ban alapították egyesületüket. 1919-ben – felismerve a német nemzetiségi intézetek potenciális erejét – a cseh, a morva és a sziléziai területeken találhatók közös szervezetben tömörültek. /21/

Végeredményében Magyarországon is hasonló folyamat játszódott le. A Magyarországi Pénzintézetek Országos Szövetsége 1903-ban alakult meg. 1910-ben Pénzintézetek Országos Egyesületévé (POE) változott. 1918. november 17-én a Takarékpénztárak és Bankok Egyesületét (TÉBÉ) a legnagyobb budapesti intézetek hozták létre. 1928-ban a POE-val egyesült. Tevékenysége sokban hasonlított a csehszlovák bankok szövetségének működéséhez. /22/

Érdekes módon – az akkori szlovák nemzeti mozgalom pénzügyi aspirációit, bankügyi pozíciószerzési igyekezetét jelző – a Szlovák Pénzintézetek Szövetségét (Sväz slovenských peòa¾ných ústavov, a továbbiakban: SZPSZ) még a történelmi Magyarország fennállása idején alapították. 1910. szeptember 11-én a liptószentmiklósi összejövetelen merült fel a szlovák nemzetiségi pénzintézetek közös összefogásának a gondolata. Azonban az egyesület létrehozása, a szervező munkálatok elindítása és az érdekelt intézetek közti egyeztetés lassan haladt előre. Az 1912. október 6-i turócszentmártoni értekezlet sem mondta még ki a megalakulást.

Az alakuló közgyűlésre 1915. december 17-én került sor a Turócszentmártoni Takarékpénztár (Martinská sporiteµòa) székházában, melyen a szlovák politikai és gazdasági elit vett részt. Az egyesület szövetkezeti formában alakult meg, a nyereségorientáltság nem tartozott a kiemelt céljai közé. A közgyűlésen nyolc szlovák pénzintézet képviseltette magát (Martinská sporiteµòa, Hornouhorská banka Tatra, Ru¾omberská úverová banka, Ru¾omberská µudová banka, Zvolenská µudová banka, Krupinská sporiteµòa, Pomocnica úverná banka v Brezne, Novomestská µudová banka). A tisztviselő-választások visszatükrözték a szlovák nemzetiségi társadalmon belüli vezető személyiségek súlyát.

Az egyesület elnökéül Matú¹ Dulát, a Martinská sporiteµòa vezérigazgatóját választották. Az alelnök Vladimír Makovický, a Rózsahegyi Hitelbank (Ru¾omberská úverová banka) igazgatója lett. Az igazgatóságban a következők foglaltak helyet: Cyril Kresák (Hornouhorská banka Tatra), Andrej Hlinka (a Ru¾omberská µudová banka igazgatója), Július Vanoviè (a Hornouhorská banka Tatra ügyésze). A titkári teendőket Viliam Pauliny látta el. Az egyesület hivatalos sajtóorgánuma a Národnie noviny lett. A cégjegyzékbe 1915. december 29-én vették fel. /23/

A szlovák bankok számára az 1918-as nagy horderejű politikai változás egészen új távlatokat és lehetőségeket nyitott. A magyar bankpozíciók átvételére, fokozatos nacionalizálásukra a szlovák bankelit már 1918–1919 fordulóján készen állt. Ez azonban – az állandóan új eseményekkel telített időszakban (egyezkedések a magyar kormánnyal, a felső-magyarországi katonai események és gazdasági következményeik) – inkább csak elméleti alapokon, pontosabban újra és újraformálódó elképzelésekben, retorikus szólamokban nyilvánult meg.

A hatalomváltás idején nem volt egy olyan kidolgozott gazdasági és azon belül egy pénzügyi tervezet, amelyre támaszkodhattak volna. A cseh burzsoáziának ellenben már 1918 második felében kész program állt a rendelkezésére az új államalakulat közgazdasági alapjainak lerakásakor, így mozgásterét jelentősen meg tudta növelni. /24/

Maga az SZPSZ sem tudta – de az áttanulmányozott forrásanyag tükrében úgy fest, nem is akarta – betölteni azt az irányító és tanácsadó szerepet, melyre 1918–1920 között a katasztrofális gazdasági helyzetbe jutott szlovákiai és kárpátaljai közgazdasági tényezőknek, különösen a részvénybankoknak – nemzetiségre való tekintet nélkül – szükségük lett volna.

Az 1910-es évek közepén az egyesület megalakítása azt jelezte, hogy a szlovák bankvezetők felismerték az egységes, nemzetiségi-etnikai alapú szervezkedés szükségességét. Az első világháború után is ez maradt az egyetlen kohéziós tulajdonsága. Csak a szlovák intézetek tartoztak a kötelékébe, számuk 1918-ban 33 volt. /25/ Egy, a „nemzetiségek felett álló” országos hatáskörű bankegyesület szerepére nem volt predesztinálva.

Az államfordulat utáni kaotikus közgazdasági viszonyok, az illetékes döntéshozó hatalmi szervek áttekinthetetlen rendelkezései, a magyar fővárostól való függetlenedés igyekezete, a teljes összeomlás veszélyében élő bankszektor megrázkódtatásai tanácstalanságot és elbizonytalanodást szültek.

Szlovákia és Kárpátalja magyar és német pénzintézetei válaszúton álltak. Elsősorban a gazdasági élet politikai és nacionalista felhangokkal való telítettsége determinálta helyzetüket. A gazdasági összeomlás, a csehszlovák katonai megszállás, majd a harci események összességében lehetetlen helyzetet teremtettek: budapesti összeköttetéseik megszakadtak, ottani követeléseik behajthatatlanná váltak, a felső-magyarországi területeken formálódó új hatalmi szervek pedig nem tekintették őket megbízható partnernek.

Önszerveződésük első jele az az 1919. szeptember 14-i nagygyűlés volt, amelyre a Winter család által európai hírű és rangú fürdővárossá emelt Pöstyénben került sor. Az Érsekújvári Takarékpénztár által kezdeményezett találkozón 102 magyar és német pénzintézet képviselője jelent meg. /26/

Itt a bankok helyzetét súlyosan érintő problémakörök megtárgyalására került sor: az értékpapírok biztonságának és a valutáris veszteségek megakadályozásának módjai, a budapesti követelések érvényesítése és terv kidolgozása annak végrehajtására, a már külföldre került tőkék hazahozatala és az ott deponált értékpapírok kérdésének ügyei szerepeltek a napirendi pontok között. A felállított szakmai bizottság feladata lett a megoldási módok kidolgozása és ezen szakkérdések további vizsgálata. /27/

A bizottság prioritásai között a hadikölcsönök és az állami pénztárjegyek általános és teljes beváltását, a valutaveszteségek állami kompenzálását, illetve a készpénz- és hitelhiány rendezését találhatjuk. Feladatát az SZPSZ irányában való kapcsolatteremtésben, valamint – ami jelentőségénél és súlyánál fogva többet jelentett – a központi pénzügyi körökkel szükséges kommunikáció megteremtésében és fenntartásában határozták meg. Elkülönítették azokat a problémákat, amelyek különleges fontosságúak voltak. Ezek megoldását az erőteljes állami szerepvállalástól, többek között követeléseik behajtásától, az állami hitelnyújtástól, valamint a visszleszámítolási hitelnek az Osztrák–Magyar Bank által régebben folyósított öszszegben történő biztosításától remélték. /28/

A pöstyéni bankankét kedvező és élénk visszhangra talált az intézetek körében. 1919 novemberében az érdekvédelmi mozgalomhoz csatlakozott bankok száma már 151 (!) volt. A tagok járulékfizetésre lettek kötelezve. Mindegyik megkezdett 1 millió hadikölcsön után 200 Kè-t fizettek. A pénzösszegek begyűjtő helye a két háború közti korszak egyik legstabilabb intézete, a Pozsonyi I. Takarékpénztár lett. /29/

5. Pénzügyi problémák és kiútkeresés

Az állandó bizottság külön ülése 1919. szeptember 29-én a magyar és a német pénzintézetek egyik legégetőbb kérdésével, a hadikölcsönök teljes visszafizetésével foglalkozott. /30/ Az 1920-as évek ezen üggyel kapcsolatos memorandumainak, javaslatainak és tervezeteinek gyökere idáig nyúlik vissza. Ekkor döntöttek az erőteljes – sok esetben a propagandisztikus szólamokat sem mellőző – érdekérvényesítés mellett.

Az első világháború alatti magyarországi hadikölcsönjegyzés sikerességének alapját az állam iránti bizalom jelentette. A kötvények jegyzésének megvoltak mind a kereskedelmi (megtakarítás, lombardírozás), mind a lélektani (patriotizmus) összetevői. /31/ Összesen nyolc alkalommal bocsátottak ki hadikölcsönkötvényeket, melyeknek jelentős része lombardírozásra visszakerült az Osztrák–Magyar Bankhoz. A jegybank a tulajdonosoknak kötvényeik névértékékének 75%-áig nyújtott hitelt. /32/

A dualista államszerkezet széthullásával az Osztrák–Magyar Bank monopóliuma is köddé vált. 1918–1919 fordulóján Csehszlovákia pénzügyi lépései (a hadikölcsönkötvény-lombard megtiltása, majd a pénzelkülönítés és a jegybanki funkciókat betölteni hivatott Bankhivatal megalakulása) az elkülönülő államszervezet jegyeiként voltak értelmezhetők. Az új állam területén a prágai kormányzat megtiltotta a hadikölcsönökre való lombardhitelezést. Ez a szlovákiai és kárpátaljai nem szlovák bankok számára súlyos következményekkel járt. /33/

A korszak magyar pénzügyi spiritus rectora, Schmidt Imre /34/ a következőképpen jellemezte az állapotokat: „Ra¹ín pénzügyi politikája a lebélyegzéssel és az 50%-os visszatartással, mint egy borotvával kettévágta mindazon érdekszálakat, melyek Csehországot és Szlovenszkót (sic!) Magyarországgal évszázadokon át összefűzték. Amit semminemű fegyveres erőhatalommal elérni nem lehetett, azt elérte Ra¹ín a február 25. törvénnyel, hogy az évszázadokon át egybefűzött és egymásra utalt területek között minden gazdasági összeköttetés egyszerre megszakadt.” /35/

Emellett a magyar és a német bankvezetők késlekedése, a megváltozott realitások fel nem ismerése, a későn hozott lépések még kedvezőtlenebbül befolyásolták pozícióikat. /36/

Az időszak viszonylagosnak tekinthető adatain keresztül csak illusztrálni tudjuk a szlovák és a nem szlovák részvénybankok helyzetét, de jelzik a válságot, amely a magyar és a német intézeteket sújtotta. /37/

3. táblázat. A szlovák bankok hadikölcsön-állománya 1919. november 30-án (Kè-ban)

4. táblázat. A magyar és a német bankok hadikölcsön-állománya 1919-ben (Kè-ban)

A – a magyar hadikölcsön nagysága, B – a magyar hadikölcsön névértéke, C – az osztrák hadikölcsön nagysága, D – az osztrák hadikölcsön névértéke
Az adatokból nyilvánvaló a magyar és a német pénzintézetek nagy megterheltsége. A saját számlájukon található magyar hadikölcsönök nagysága többszöröse volt a szlovákokénak. Az 1 milliárd fölötti összes jegyzett összeg egyértelművé teszi kiszolgáltatott helyzetüket. Az osztrák hadikölcsönök aránya szintén a szlovák intézetek számára volt kedvezőbb.

A nagy veszteségek okai az 1919 folyamán lezajlott pénzügyi lépésekben keresendők. A magyar intézetek pénzfölöslegüket nem akarták még jobban növelni a hadikölcsönök eladásával. A szlovák bankok ezzel szemben már 1918 őszétől tudatosan szabadultak meg hadikölcsöneiktől, vállalva a veszteségeket is. /38/

A korabeli magyar nézőpont azért pontosításra szorul, mert a szlovák pénzintézetek Magyarországon található letétbe helyezett értékpapírjain, betétjein kívül a hadikölcsöneik iránt is közömbös maradt a kormányzat. Ezt kritikusan szóvá is tették: „A közgyűlés sajnálattal látja kormányzati tényezőink könnyelműségét, amikor hónapokon keresztül nem szánják rá magukat a nagy mennyiségű szlovák vagyon radikális behajtására és így intézeteink létét a magyar politikusok kénye-kedvére hagyja.” /39/

Érvelési alapjukat az a premissza alkotta, hogy a hadikölcsönkérdés méltányos rendezése fontos közérdek, mely Csehszlovákia gazdasági konszolidálódását elősegíti és az új – nem cseh és szlovák nemzetiségű – állampolgárok lojalitását erősíti. Azonban a probléma a nemzetiségi szembenállás és ellentét egyik hatékony fegyverének bizonyult mind Csehországban, mind Szlovákiában. A nemzetiségi pénzintézetek részéről hangoztatott gazdasági hivatkozások nem vezettek eredményre.

Siposs Aladár, a Kassai Kereskedelmi- és Iparkamara titkára csehországi körútja után túlzottan optimista kijelentést tett: „Az pedig szembeszökő, hogy a hadikölcsönök megtagadása pénzintézeteink, de egyéb vállalataink és intézményeink egész sorának romlásával járna, ami azután a Szlovenszkó egész gazdasági életének teljes összeomlását vonná maga után. (…) Odaát (értsd: Csehországban – a szerző megj.) a kérdés eminenter politikai kérdés, a cseh és német lakosság gazdasági harcának egy része, amelyben nagyon hevesen és nagyon éles fegyverekkel támadnak egymás ellen a felek. Minálunk egész Szlovenszkó érdekelt ebben az ügyben s nemzetiségi színezete, vagy mellékíze a dolognak nincsen.” /40/

A szeptemberi ülés határozatait a plenáris bizottság 1919. október 30-án jóváhagyta és elfogadta. Ez volt a nem szlovák pénzintézetek első olyan hivatalos dokumentuma, amelyet emlékirat formájában juttattak el a pénzügyminisztériumba. Benne a hadikölcsön rendezésén kívül a hitelnyújtás szükségessége, a budapesti követelések „hazahozatala” és a magyarországi értékpapírok visszajuttatásának igényei fogalmazódtak meg. /41/

1919. november 6-án került sor a hivatalos találkozóra Prágában. A küldöttség megpróbálta elérni, hogy a pénzintézetek állami hitelnyújtásban részesüljenek. Fedezetül külföldi tartozásaikat ajánlották fel. A kölcsönkérelem optimális összegként 64 milló koronát jelölt meg. A pénzügyminiszter az előterjesztett kérdésekkel kapcsolatban nem foglalt állást, ugyanis a kormány a békeszerződés ratifikálásáig nem akart konkrét lépéseket tenni.

Érdekes részleteiben elemezni a bizottság érvrendszerét. A memorandum szellemi atyja, Ardó Sándor a hadikölcsön kérdésének közgazdasági vetületeit hangsúlyozta, eleve kerülve a nemzetiségi kapcsolódás gyanúját. Külön kiemelte, hogy Szlovákiában éppen a szlovákság jegyezte nagyobb mennyiségben a kötvényeket – ám ez az állítása eléggé bizonytalan lábakon állt. Közjogi szempontból elfogadásuk törvényes útját, a magyar Országgyűlés általi megszavazását hangsúlyozta. Misz Rudolf szlovák nyelvű előadása a Trencsén megyei szlovák földművesek hadikölcsönjegyzéseiről azt a célt szolgálta, hogy elfogadhatóvá tegyék követeléseiket a nagyobb mértékű szlovák érdekeltség bizonygatásával.

A tárgyalás „csekély pozitív eredményt” hozott. Nem sikerült elérniük az állami kölcsönnyújtás megvalósítását, illetve a visszleszámítolási hitel javasolt keresztülvitelét.

Szlovenszkói magyar pénzügyi körökben a küldöttség munkáját pozitívan értékelték, mert a csehszlovák kormányt megismertették gondjaikkal. Elvben megteremtődtek a szakmai kommunikáció lehetőségei. Fontosnak tartották a pénzügyi döntések meghozatala előtt a magyar és a német bankok véleményének tolmácsolását. A kudarc ellenére az érdekérvényesítés hatékonyabbá tételéről döntöttek. /42/ Az első tárgyalás igazi hozadéka az volt, hogy kormányzati szinten számolni kellett egységes fellépésükkel.

Gyorsan sor került a prágai tapasztalatok kamatoztatására. A központi hivatalok, a csehországi és a szlovákiai szakmai közvélemény adekvát tájékoztatása végett döntöttek a Pénzügyi Szemle további megjelentetéséről, valamint felmerült egy pénzügyi évkönyv kiadásának a gondolata is. /43/

A Pénzügyi Szemle (1919–1930) a (cseh)szlovákiai magyar nemzeti közösség első közgazdasági-pénzügyi jellegű lapjának tekinthető. Főszerkesztője Schmidt Imre, felelős szerkesztője Lüley György /44/ volt. A szerkesztőség a Pozsonyi Iparbank Ventúr utcai székházában kapott helyet. Lényegében az 1920-ban megalakult Pénzintézetek Egyesülete Szlovenszkón és Podkarpatszka Ruszban elnevezésű magyar és német bankegyesület hivatalos szócsöve volt. A szabad és nyílt szakmai fórum szerepét apolitikus programmal töltötte be.

A lap megjelenésétől, 1919. november 5-től felvállalta a szlovákiai és kárpátaljai pénzintézetek érdekvédelmét, ellátta a pénz- és hitelügyi tanácsadás, útbaigazítás feladatait. A meghirdetett program világosan fejezte ki ars poeticáját: „Össze kell tehát fognunk e nehéz időkben, megfontolnunk a teendőket s keresnünk az utakat, melyek a ködből kivezetnek, melyek közgazdaságunkat a bajoktól, pénzintézeteinket a katasztrófától megóvják. Ezen tisztán közérdekű és közgazdasági kérdések megvitatására, a közönség becsületes tájékoztatása, a jogos magánérdeknek megvédése céljából határoztuk el, hogy lapot alapítunk, mely ha nem is fáklya, de legalább szerény mécsesként világítsa meg a sötétben botorkálók nehéz útját, mely a napirenden levő legfontosabb pénzügyi és közgazdasági kérdésekben az érdekeltséget összefogja, annak szócsöve és minden helyes eszmének propagálója lesz.”

Hasábjain a bankkérdéseken kívül az általános közgazdasági problémákkal is találkozhatunk. A bankok helyzetének alakulását nemzetiségi megoszlásra való tekintet nélkül figyelemmel kísérte. A gazdasági kérdéseket (kelet-közép-)európai viszonylatokban és összefüggésekben vizsgálta. A korszak jelentősebb magyar szakembereitől, nemzetgazdászaitól közölt tanulmányokat, elemzéseket (pl. Schmidt Imre, Siposs Aladár, Ardó Sándor, Katona Móricz, Wolf Gerő stb.). /45/

6. Szlovák–magyar–német bankegyesület?

A magyar és a német pénzintézetek már a pöstyéni bankankét létrejötte előtt deklaratívan hangoztatták csatlakozási szándékukat és együttműködési készségüket az SZPSZ-szel. Az ő szempontjukból a kialakítandó közös bankegyesület a „legalizálódás” útját és ezen keresztül üzleti érdekeik védelmét, pozícióik átmentését jelentette volna. Szlovák részről a kezdetektől óvatosan, tartózkodóan – mondhatni bizalmatlanul – kezelték a demonstratív nyilatkozatokat.

Változatosság mutatkozott az eltérő nézőpontokban. A kategorikus elutasítás indoka a szövetség szlovák jellege volt. Konstruktívabb javaslattal Viliam Pauliny /46/ állt elő, aki szerint a merev és rideg magatartás az SZPSZ részéről nem vezethet eredményre. Úgy gondolta, hogy a belépésükről – természetesen a szlovák bankérdekek szem előtt tartásával – csak a revízió után dönthetnének, amely a csatlakozni kívánó pénzintézetek mindegyikére kötelező jelleggel vonatkozna. Valér Kubány /47/ „néporientált” véleménye az SZPSZ tagsági keretének bővítése közben a szlovák nemzet érdekeinek védelmére hivatkozott.

Egyöntetű vélemény 1919 augusztusának végén nem született. Pauliny javaslata lett a „félhivatalos” álláspont, azzal a kikötéssel, hogy előbb a szövetség szervezeti működését és felépítését kell újjászervezniük, csak azután kerülhet sor tagfelvételre. /48/

Októberben már megszületett a hivatalos állásfoglalás. A nem szlovák intézetek tagok lehettek, csupán az SZPSZ alapszabályzatában rögzített kötelességeknek kellett magukat alávetniük. A jelentkező intézetben pénzügyi ellenőrzést hajtottak volna végre, amely alapján megítélték volna az illető bank kérvényének jogosultságát. Az egyesület alapszabályzatában formális, a nem szlovák pénzintézetek számára kedvező változtatásokat eszközöltek, nevezetesen, hogy más nemzetiségűek is jelentkezhettek tagnak. A másik oldal ezt üzenet értékű jelzésként fogta fel. /49/

A magyar és a német pénzintézetek részéről pozitív fogadtatásban részesült a hír. Az állandó bizottság néhány tagja előtt már „az összes pénzügyi tényezők egy erős egésszé” történő átalakulásának vágyképe lebegett. Schmidt Imrének a valós erőviszonyok mérlegelését elhagyó és az SZPSZ által megfogalmazott feltételekről „megfeledkező” bizakodása nem volt megalapozott. A szövetség ugyanis az együttműködést feltételekhez kötötte (a kötelező revízióhoz és pénzügyi átvilágításhoz, az egyenkénti tagfelvételhez, a szükséges hozzájárulások megfizetéséhez és az öt év időtartamú tagsághoz). A belépést szorgalmazó bankok nagy hadikölcsön-érdekeltsége pedig komoly akadálya lehetett az egyesülésnek. Az önálló szervezet gondolata és egy alternatív stratégia kidolgozása az esetleges negatív válasz esetében fel sem merült. /50/

Magyar részről egy fontos tényező fölött is átsiklottak. 1919-ben az SZPSZ új arculatát kereste. Az országos bankegyesület és a más nemzetiségű bankokkal kialakítandó közös fellépés nem szerepelt a lehetséges formák között. /51/ Inkább a csehországi pénzintézeti egyesületek felé tapogatódzott, de kevés sikerrel. A Csehszlovák Bankok Szövetségére a közös platform kialakítása ügyében negatív hozzáállás volt jellemző, míg a Csehszlovák Takarékpénztárak Szövetségének „toleránsabb” viszonyulását a saját érdek diktálta (azaz a csehországi takarékpénztárak szlovákiai terjeszkedése). /52/

A december végi – „az egységes szlovenszkói egyesület érdekében” megtartott – tárgyaláson nem tudták keresztülvinni elképzeléseiket. Az SZPSZ elutasította a csoportos belépést, és magának kívánta megtartani a felvétel jóváhagyását. A szlovák bankegyesület vezetőségének magatartása megkérdőjelezte a további egyeztetések értelmét és pozitív kimenetelét. Nyilvánvaló lett a Schmidt-féle csoportosulás számára: az önálló egyesület alapjainak lerakását meg kell kezdeni, az illúziók időszaka véget ért. /53/

7. Az önálló bankegyesület

1920 elején már az autonóm – magyar és német pénzintézetek által alkotott – bankegyesület ideája került napirendre. Formája kereskedelmi és pénzügyi felügyelet alatt álló önálló pénzintézeti kamaraként vetődik fel, amely országos egyesületként fenntartaná a kormányzattal a kapcsolatot, elvégezné a hozzá tartozó pénzintézetek belső revízióját, és tevékenységével konszolidálná a gazdasági életet. Egy új bankankéton az alakítandó egyesület létrehozásáról döntöttek volna, csak a gazdasági kérdésekre koncentrálva és a politikumot mellőzve. /54/

A bizottság 1920. február 28-án jelentette be az egyesület megalakulását és a szervező munkák megkezdését. Az alapszabályok kidolgozását Kadossa Pál /55/, Forbáth Béla /56/ és Ardó Sándor vállalta fel. A szervezet ideiglenes neve Szlovenszkói Pénzintézetek Egyesülete (Jednota peòa¾ných ústavov) lett. /57/

A Pöstyénbe összehívott 1920. március 28-i banktalálkozón az utolsó megegyezési kísérletek is kudarcba fulladtak az SZPSZ képviselőjével. A magyar és a német pénzintézetek vezetői a jelen lévő miniszteri tanácsos ajánlását kérték az alapszabályok kormány általi mielőbbi jóváhagyásához. /58/

Az egyesület (a forrásokban sok esetben felbukkanó rövidebb, magyarul is párhuzamosan használt megnevezése a Jednota) alakuló közgyűlésére 1920. július 19-én került sor Pöstyénben. /59/ Ezen 104 pénzintézet képviselője jelent meg. A legbefolyásosabb nagyobb bankokon kívül a kisbankok is elküldték vezetőiket vagy a megbízott személyeket. A német pénzintézetek közül nagy számban megjelentek a szepességiek és a pozsonyiak. A budapesti főintézetek pozsonyi és kassai fiókjain (Magyar Általános Hitelbank, Magyar Leszámítoló- és Pénzváltó Bank) kívül egy szlovák bank (Slovenská banka) is részt vett a gyűlésen. A magyar intézetek számát 81-re becsüljük, melyek közül 12 esett Kárpátalja területére. Szlovákia területéről tehát 69 pénzintézet delegáltatta meghatalmazottait. A közgazdasági testületek részéről a kassai és a besztercebányai kereskedelmi és iparkamarák képviseltették magukat. /60/

Csak a találkozón dőlt el, hogy az összes kárpátaljai magyar intézet a szlovákiaiakkal egy szervezetben akar egyesülni. Az elnevezést ezért Szlovenszkói és Ruszinszkói Pénzintézetek Egyesületére változtatták. A véglegesen elfogadott megnevezés a Pénzintézetek Egyesülete Szlovenszkón és Podkarpatszká-Ruszban lett. A kötelező revízió kiegészítésével az eredetileg javasolt alapszabály-tervezetet fogadták el.

Feladatát a pénzintézetek fejlődésének és gazdasági tevékenységük támogatásában határozták meg. Az érdekvédelem módozatait a pénz- és hitelügyi kérdésekről való szakmai egyeztetésben, a kormányzat és a törvényhozás rendelkezéseinek kritikus vizsgálatában, a közgazdasági intézményekkel fenntartandó érintkezésben és a bankok közti szolidaritás erősítésében rögzítették.

A tájékoztatás végett közlemények kiadásáról és egy állandó folyóirat létrehozásáról döntöttek (ez végül a Pénzügyi Szemle maradt). A szaktanácsadás „könyvelési, mérlegmegállapítási, adó- és illetékügyi, valamint tőzsdei kérdésekre” terjedt ki. Az ügyvitel és a könyvelés egységesítését is felvállalták. A bankellenőrzésről a következőképpen rendelkeztek: „az intézetek ügykezelését, számadását és mérlegét az egyesület igazgatósága által megállapított időben és mérvben tartandó kötelező revízió útján saját szakközegeivel megvizsgáltatja.”

A pénzintézeteket tagsági díjalapjuk szerint – amelyet az alaptőke, a tartalékalap és az előző év végi betét összege alkotott – hat osztályba sorolták. Eszerint határozták meg a tagsági díj nagyságát. A tisztviselői karban a jelentősebb regionális bankok képviselői foglaltak helyet. /61/

A megbeszélésre került kérdések mind az aktuális bankproblémákkal foglalkoztak (a budapesti követelések; a hadikölcsön és a IV. csehszlovák államkölcsön; az ún. régi koronaszámlák kérdése; az elfogadott pénzügyi törvények hiányosságai és káros következményei stb.). A belügyminisztérium 1922. június 16-án hagyta jóvá az alapszabályzatot. /62/

Az egység kinyilatkoztatása távlati együttműködési készségüket volt hivatott jelezni. A szlovák bankkörök azért nem szenteltek nagyobb figyelmet a Jednota megalakulásának, mert szerintük az érintett magyar és német pénzintézetek legmélyebb válságidőszakukat élték, teljesen immobilakká váltak, és az állampolitika sem részesítette őket támogatásban.

A rövidesen megjelenő, a Pénzintézetek Egyesületének megszületésére adott válaszreakció a szlovák bankokkal történő egyesülésükben láttatta a megoldást. A megkonstruált „ajánlásból” nem hiányoztak a politikai vádak sem. A sajtócikk egyik fő érvére – miszerint a szlovák pénzintézetek „mobilizáltabbak, mint valaha” – a cáfolat és a pontosítás nem sokáig váratott magára. /63/

A valószínűleg Schmidt Imre által írt válasz az 1918 végi általános politikai helyzetre vezette vissza a bajok forrását, amely a nem szlovák intézetek válságának kezdetét jelentette (e helyen politikai elemzésével nem foglalkozunk). /64/ A szlovák bankokkal való fuzionálás lehetőségeit ő nem látta. Csak két olyan pénzintézetet tudott említeni (Slovenská banka, Tatra banka), amelyek mobilitásuk folytán erre képesek lettek volna. Szerinte a szlovák banktőke elégtelen volta miatt nehéz lett volna a javasolt nagyobb arányú bankintézeti fúziókat – szlovák kezdeményezéssel és irányítással – megvalósítani. Elméletileg a cseh pénzintézetek számára nyílt volna meg a működési tér, de részükről ilyen fajta igyekezetet nem tapasztaltak. Indoklása szerint ez a helyzet (is) lendítette őket – az SZPSZ-szel folytatott megbeszélések eredménytelensége után – az önálló szervezet megalakítása felé.

A nemzetiségi kategorizálás és az etnikai politizálás gyanújától – nem éppen önellentmondás nélkül – próbálta elhatárolni az egyesületet: „A Jednota nem a magyar és a német pénzintézetek egyesülete (sic!), hanem a magukra hagyott, minden támogatás nélkül tespedő, minden politikától távol álló azon szlovenszkói és ruszinszkói pénzintézeteknek szervezete, melyeknek tagjai összefogtak, mert a Sväz őket támogatni nem akarta és mert az egyesülésben rejlő erőt akarják érdekeik megvédésére felhasználni.”

1918–1920 között az SZPSZ és a nem szlovák pénzintézetek egyesülete csak informatív kapcsolatban állt egymással. Közös együttműködésről, távlatilag magalapozott programról nem beszélhetünk. A diskurzusban a későbbi Jednota volt aktívabb. Saját érdekei érvényesítése végett kezdeményezte a kommunikációt. A tényleges találkozók létrejötte mindig éppen a sürgetően fontos pénzügyi problémáktól, törvényektől és kormányrendeletektől függött. Az egyesület sok esetben az SZPSZ példáját követve foglalt állást egy-egy kérdéskörrel kapcsolatban, miközben az önálló döntések meghozatalától sem riadt vissza. Néha elképzeléseihez a szlovák bankegyesület támogatását is megpróbálta megszerezni. /65/

E helyen csak vázlatosan tudjuk bemutatni a Pénzintézetek Egyesületének szervező tevékenységét. 1920-ra elérték, hogy Pozsonyban és Prágában a kormányhivataloknak számolniuk kellett fellépésükkel és véleménynyilvánítási szándékukkal. 1920. március 1-jén részt vettek az új állami nyereménykölcsön ismertetésére öszszehívott találkozón, amely jelezte, hogy a legfontosabb pénzügyi kérdések esetében nem lehet mellőzni az ún. pöstyéni csoportot.

Kezdeményezőkedvük nem lankadt. Az állandó bizottság 1920. március 28-ra bankügyi konferenciát szervezett, amelyen a kormány, a kereskedelmi testületek, a cseh és a szlovák pénzintézetek is képviselve voltak. Az értekezlet fő tárgyát a magyar és a német bankok – hathatós állami támogatással történő – mobillá tétele képezte. Természetesen megvitatásra és egyeztetésre kerültek a már régóta húzódó egyéb problémák is (a határvidékeken lezajlott következetlen pénzlebélyegzés, az államkölcsönjegyzés nehézségei, külföldi és belföldi követeléseik rendezése, a váltóleszámítolás és a lombardüzlet regenerálása stb.). /66/

A magyar és a német bankok törekvéseinek legitimizálódását jelentette, hogy 1920. november 5-re meghívást kaptak a pénzügyminisztériumba, ahol Karol Engli¹ /67/ fogadta őket. A szakértekezletet céltudatos előkészítő- és propagandamunka alapozta meg. A Pénzintézetek Egyesülete az 1920. november 1-jei ótátrafüredi igazgatósági ülésén rögzítette az előterjesztendő követeléseket és javaslatokat. Ezek között kiemelt szerepet kapott a hadikölcsönkérdés és a magyarországi letétek gondja. Emellett kérték a valuta- és devizakereskedelem módosítását, a felügyelőbiztosok szakmai, nem politikai célú kiválasztását, továbbá a törvényi fogyatékosságok és pénzügyigazgatási eljárások korszerűsítését, illetve méltányos módosítását. Kárpátalja gazdasági problémáit is tolmácsolták.

Útjuk konkrét és kedvező eredményeket hozott. A közhasznú tevékenységet folytató nem szlovák bankokat privilegizált csoportba sorolták. A magyar és a német intézetek számára létfontosságú budapesti követeléseket csehszlovák valutában hozhatták át, az előtte lebonyolítandó értékpapír-vásárlás után (Csehszlovákiában ezeket nosztrifikáltatták). Szanálásukhoz megteremtődtek a lehetőségek, de még sok volt a bizonytalansági tényező (pl. a hadikölcsönök). Az egyesület történetének fordulópontjához ért: állami tudomásulvétellel és hozzájárulással folytathatta tőkementő és banktámogató tevékenységét. /68/

A Pénzintézetek Egyesületének 1920. évi megalakulásával az egységes szlovákiai bankegyesület gondolata nem került le a napirendről. Az SZPSZ egyik közgyűlésén erről így vélekedett: „…a Pénzintézetek Egyesületével történő lehetséges fuzionálás tárgyában az ügyintéző (Valér Kubány – a szerző megj.) előadta, hogy többször találkozott a Jednota irányadó vezetőivel, és arra a következtetésre jutott, hogy az egyesülés egyedüli akadálya a hadikölcsönök Jednota általi eltérő értékelése.” /69/
1922-től a fúzió szlovák részről kapott mérsékelt aktualitást. Ekkor az SZPSZ „morális és anyagi válságba” került. A vásárolt értékpapírok veszteségessége, személyes konfliktusok és a legjelentősebb szlovák bankok érdektelensége okozták ezt a helyzetet. Valójában a pénzintézetek nem tartották megfelelőnek érdekeik képviseletére. A besztercebányai székhelyű Národná banka egyenesen azt javasolta a vezetőségnek: mivel a kevés számú szlovák bank képtelen a költségeit állni, inkább egyesüljön a Jednotával.

Az elképzelések nem valósultak meg. 1925-ben a szlovák bankok közgyűlése a likvidálásról döntött. Az egyesület újraalakítására 1928-ban került sor. /70/

8. Összefoglalás

Szlovákiában és Kárpátalján a pénzintézeti szerveződés tekintetében a két háború közötti időszakra vonatkozóan – a bankegyesületi tevékenység nehézségeinek ellenére is – a magyar és a német, ill. a szlovák etnikai keret megmaradt.

Az alábbiakban a Pénzintézetek Egyesülete és az SZPSZ által szervezett pénzintézetek számának alakulását szemléltetjük. /71/

5. táblázat. A bankszerveződés 1919. december 31-én

6. táblázat. A bankszerveződés 1922. december 31-én

A – Szlovákia, B – Kárpátalja, C – összesen, PE – Pénzintézetek Egyesülete, SZPSZ – Szlovák Pénzintézetek Szövetsége

A Pénzintézetek Egyesületében tömörülő bankok száma 1922-ben kulminált, amikor 202 tagja volt. Az év végére azonban a beállt változások következtében számuk 173-ra csökkent, amely az erőteljes fuzionálási folyamat következménye volt. A szlovenszkói és ruszinszkói intézetek fúzióit a Jednota – a pénzügyi élet talpra állítása végett – jelentősen támogatta (ez a törekvés egyébként jellemző volt a szlovák bankegyesületre is).

A szerveződés nélküliek csoportját a többnyire válságba jutott, később felszámolás alá került, ill. az egyesületi formákkal szemben bizalmatlan kisebb intézetek alkották. A fenti táblázatok 1919-es és 1922-es számadatainak csökkenő jellege a fuzionálási törekvések felerősödését jelzi. A fúziókban a pénzügyi konszolidáció egyik segítő eszközét látták. A kis bankok számának csökkentését nagy hadikölcsön-állományuk és valutáris veszteségeik miatt tanácsolták.

A fúziós tendenciák nemzetiségi vetülete a tárgyalt korszakban – jelenlegi ismereteink szerint – elhanyagolható (némely esetben a tőkeerősebb szlovák bankok próbálták üzleti eredményeiket „nemzeti szolgálatként” beállítani).

1922-re – a felszámolás alatt lévő, új alapítású és működésképtelen pénzintézeteket leszámítva – Szlovákiában 172, Kárpátalján 31, összesen 203 bank működött. Az összes bank közül Szlovákiában a Pénzintézetek Egyesületében tömörülők 83,14%-ot, a SZPSZ-ben lévők 6,74%-ot, míg az egyesületeken kívül állók 10,11%-ot képviseltek. Kárpátalján az arány a következőképpen festett: Jednota 51,02%, szervezettség nélküliek 48,98%.

Az összesített szlovákiai és kárpátaljai adatok tekintetében a magyar és a német bankok 76,21%-kal, a szlovákok 5,29%-kal, a szerveződésen kívül állók pedig 18,50%-kal szerepeltek. /72/ Nagy számarányuk ellenére azonban a magyar, a német és a vegyes magyar–német intézetek – jellemzően kisbankszerű típusuk miatt – nem tudták felvenni a versenyt a legerősebb szlovák bankokkal, ill. a cseh fiókintézetekkel.

A nemzetiségi részvénybankok érdekképviseleti szervezetének és koordináló, tanácsadó szervének létrejötte azt bizonyította, hogy pénzügyi integrálódásuk bár sok nehézséggel, de megvalósult (átalakulási folyamatuk 1923-ig tartott). A magyar és a német pénzintézetek a korszak gazdasági kihívásaira képesek voltak válaszolni egy intézményesült, önerőből fenntartott egyesületen keresztül. Ennek akciórádiuszát azonban kedvezőtlenül befolyásolták a válságidőszak negatív tendenciái. A Pénzintézetek Egyesülete – kiterjesztve működési területét Szlovákiára és Kárpátaljára is – primer fontosságú szerepet játszott a kormányzati képviseletekkel fenntartandó egyeztetésekben. Nem elhanyagolható pozitívuma, hogy tevékenységével hozzájárult a regionális szintű pénzügyi állapotok stabilizálásához.

Melléklet

A Pénzintézetek Egyesületének 1920. július 18-án megválasztott vezetősége:

  1. Elnök: Wimmer Adolf (Pozsonyi I. Takarékbank)
  2. Alelnökök: Höpfner Gusztáv (Szepesi Hitelbank), Lelley János (Pöstyéni Takarékbank), Schmidt Imre (Pozsonyi Bank)
  3. Ügyvivő igazgatóság: Ardó Sándor (Pozsonyi Bank), Deák Gyula (Kassai Takarékbank), Fényes Sándor (Rimaszombati Takarékbank), Forbáth Béla (Pozsonyi Bank), Holló Sándor (Lévai Takarékbank), Kadossa Pál (Pozsonyi Bankegylet), Kolos Ödön (Komáromi I. Hitelintézet), Koricsánszky Pál (Nyitrai Takarékbank), Lelley Jenő (Nyitrai Népbank), Richter Leó (Nagyszombati Takarékbank), Samarjay Gyula (Magyar Leszámítoló- és Pénzváltó Bank pozsonyi fiókja), Stein Lajos (Pozsonyi Általános Takarékpénztár), Stefcsek Sándor (Rózsahegyi Iparbank), Ticsenszky Dezső (Érsekújvári Takarékbank), Trebitsch Dénes (Magyar Általános Hitelbank pozsonyi fiókja)
  4. Igazgatósági tanács: Aczél Arnold (Ungvári Népbank), Árpási Aladár (Nyitrai Hitelbank ?), Baán Bertalan (Magyar Általános Hitelbank kassai fiókja), Balázs Andor (Tornaljai Hitelintézet), Balla Géza (Kassai Jelzálogbank), Bertalan Tivadar (Beregmunkácsi Takarékbank), Berkó István (Ipolysági Takarékbank), Brünn Mór (Nagymihályi Kereskedelmi- és Hitelbank), Csesznák Gyula (Besztercebánya), Dávid Károly (Hitelbank, Márton), Földes Miksa (Nógrádmegyei Népbank), Gestettner Albert (Magyar Leszámítoló- és Közgazdasági Bank pozsonyi fiókja), Hámos Aladár (Ungmegyei Gazdasági Bank), Havas Gyula (Losonci Hitelbank), Herritz Gyula (Besztercebányai Takarékpénztár ?), Juhász Lajos (Szepesváralja), Kéler Tibor (Késmárki Takarékpénztár), Kiss Jenő (I. Privigyei Takarékbank), Kmoskó Béla (Lévai Takarékbank), Krompecher Gyula (Poprád-Felkai Hitelbank), Lányi Gyula (Aranyosmaróti Takarékpénztár), Madarász Andor (Szepesi XVI. Városi Bank), Neumann Fülöp (Hitelbank, Márton), Neumann Mór (Galántai Hitelbank), Pető Imre (Barsmegyei Népbank), Pósch Dezső (Rozsnyói Bank), Rosenberg Teofil (Girálti Bank), Stark Ármin (Liptószentmiklós), Szabó Árpád (Beregszász), Székely Sándor (Kassai Központi Bank), Széll Ödön (Szepes-Iglói Hitelbank), Szőke Lajos (Malackai Takarékpénztár?), Szundy Zoltán (Ugocsai Bankegyesület), Tolnai Alfréd (Pozsony), Turcsányi Imre (Érsekújvári Takarékbank), Vogel Béla (Eperjesi I. Hitelintézet), Wirth Frigyes (Pozsonyi Kereskedelmi- és Hitelbank).
  5. Számlavizsgálók: Blaskovits Gyula (Nyitrazsámbokrét Járási Bank), Markovich Sámuel (Zólyomi Takarékpénztár), Munk József (Nagytapolcsányi Hitelbank), Mussoni Antal (Sárosvármegyei Bank), Richter Károly (Pozsony)
  6. Tisztelebeli tagok: Dienes Emil (Besztercebányai Kereskedelmi- és Iparkamara), Katona Móricz, Siposs Aladár (Kassai Kereskedelmi- és Iparkamara), Misz Rudolf (Szlovenszkói Hadikölcsönvédő Egyesület), Wolf Gerő (Pozsonyi Kereskedelmi- és Iparkamara)

Források

  • Pénzügyi Szemle, II. évf. (1920. július 21.) 29. sz. 1–2. p.
  • Banky a peòa¾né ústavy na Slovensku a Podkarpatskej Rusi. Roèenka 1923. Szerk. Skorkovský, Jaroslav. S. l., 1923.
  • Leitung des Verbandes der Geldinstitute in Slovensko und Podkarpatska Rus. In: Jahresbericht I. III–IV. p.
  • A Pozsonyi Bank Részvénytársaság XI. üzleti jelentése és zárszámadása az 1920. üzletévről. [Pozsony], 1920.
  • Wimmer Adolfra lásd A 100 éves Bratislavai I. Takarékbank R. T. azelőtt Pozsonyi I. Takarékpénztár 1842–1942. Pozsony, 1942, 29. p.

Megjegyzés

A pénzintézetek hivatalos elnevezését és működését a 302. sz. 1920. ápr. 14-i törvény szabályozta, ezért használtam a bank megnevezést. Néhány esetben a takarékpénztár jelölést azért hagytam meg, mert a cégnév vagy bizonytalan volt, vagy nem volt még megváltoztatva, esetleg kevés adat állt erről a rendelkezésemre. A nevek esetében, ahol tudtam, ott meghatároztam a képviselt bankot, ill. intézményt (a bizonytalanokat kérdőjellel jelöltem). Sokszor csak a településnév utalt a személy illetékességi helyére, így csak a város nevét tüntettem fel. A német pénzintézetek nevét magyarul használtam.

A tanulmány az Illyés Közalapítvány támogatásával készült. – G. I.

Török Tamás: Zoboralja történeti helyneveinek vizsgálata

Zoboralja mint tájegység

A Nyitra környéki hegyes-dombos vidék a magyar nyelv északi nyelvhatára. A várostól északra fekvő falvak ma már nyelvszigetet képeznek.

A peremhelyzet mindig is meghatározta a környék kultúráját. Már a honfoglalás idején a határvédelmet szolgáló gyepü volt. Zoboralja eléggé zárt terület, ennek köszönhetően napjainkig megőrződtek a magyar kultúra olyan régi elemei, melyek más vidéken már a feledés homályába vesztek.

Nyitrától északra, a Zobor-hegy két oldalán 14 magyar település fekszik. Az itt élő nép ezeket a falvakat fekvésük szerint három csoportba osztja. A Zobor–Zsibrica hegyvonulat nyugati lejtőin a hegymegiek, a déli-délkeleti lejtőkön a hegyaljaiak, míg a Nyitra folyó bal partján a vízmegiek élnek (Barangoló 1995, 93). A Nyitra völgyében van Vicsápapáti, Egerszeg, Béd, Szalakusz és Menyhe. A hegy másik oldalán, a déli-délkeleti lejtőkön és a völgyekben húzódik meg Gerencsér, Alsócsitár, Pográny, Alsóbodok, Geszte, Kolon, Zsére, Gímes és Barslédec.

E falvak nagy többségét a zobori apátság 1111-ben és 1113-ban kiadott oklevelei, birtoklevelei már településként említik. A régi hagyományokra, melyeket ősidők óta őriz a vidék lakossága, már a 20. század elején felfigyeltek a szakemberek. Kodály Zoltán többször is felkereste a vidéket, gyűjtötte népdalait. Az egyik gyűjtőkörútján olyan virágénekekre talált, melyek addig csak a 17–18. századi kéziratos énekeskönyvekből voltak ismertek. Hasonlókra eddig csak Erdélyben leltek rá a néprajzkutatók. Igen változatosak az ünnepi népszokások és a hozzájuk fűződő dalok. Sok archaizmust őriz a sajátos nyelvjárás is.

A zoboraljiak székelyeknek tartják magukat. Úgy tudják, hogy őseiket Magyarország határának, a gyepüknek az őrzésére telepítette ide Szent István. Bizonyítékként a családneveket szokták említeni. Valóban gyakori név errefelé a Székely, Erdélyi, Czakó, Hajdú, Andraskó, Farkas, Gyepes, amelyek a székelységre, Erdélyre utalnak, illetve ott is gyakoriak.

Egy másik – valószínűleg irodalmi eredetű – magyarázat szerint azok a pogány magyarok menekültek ide és telepedtek meg a Zobor-hegy vidékén, akik nem akartak behódolni a kereszténységnek. Ez a magyarázat az olyan dűlőnevekre hivatkozik, mint a Hajnalgyep, Hajnalkert, Táncosfa, amelyek a pogány vallás elemeire utalnak. Zsérén még a közelmúltban is gyakran adtak a fiúgyermeknek pogány magyarnak tartott keresztneveket, mint Vazul, Kele stb. (Barangoló 1995, 94).

Földrajzi neveink helyesírása

Földrajzi neveink helyesírását még a 19. sz. közepén is nagy tarkaság jellemezte. Az első akadémiai helyesírás ugyan már szabályozta – igaz, nagy általánosságban – a helynevek írását, de ezen szabályzat elfogadtatása, köztudatba való átültetése hosszú évtizedekig váratott magára.

Az akadémiai helyesírás története két szakaszban tekinti át a földrajzi nevek írásának történetét. Az első szakaszban az egyelemű földrajzi nevek ortográfiáját tárgyalja, míg a másikban a többelemű földrajzi nevekkel foglalkozik. Megállapítja, hogy az egyelemű földrajzi nevek helyesírásánál két probléma adódott: a kezdőbetűé és az -i képzős származék írásmódjáé.

„A kezdőbetű kezdését már az AkH. 1832. szabályozta…” (Szemere 1974, 189). Földrajzi névi példával szemlélteti a tulajdonnevek nagy kezdőbetűs írását (Pest). Az 1954-ig megjelenő szabályzatok már csak érintőlegesen szólnak a földrajzi nevek nagy kezdőbetűjéről. Az 1832-es szabályozás és valamennyi újabb kiadása rendelkezik a tulajdonnévből képzett melléknév kis kezdőbetűjéről is (pesti).

Földrajzi neveink helyesírásában forradalmi változást hozott az 1954. évi szabályozás. Az Akadémia ezen új szabályzata sokkal részletesebb útmutatásokat tartalmazott a földrajzi nevek különféle típusainak írására nézve. Kidolgozásában részt vettek a földrajztudomány és térképészet képviselői is. Ez a szabályzat ugyan néhány kiegészítéssel bővült, de mind a mai napig érvényben van. (Fábián–Földi–Hőnyi 1998, 5–6).

Két kiemelkedő munkát említenék meg, amelyek a földrajzi nevek helyesírásával foglalkoznak. Az első a már fent idézett Szemere-féle helyesírás-történet, mely külön alcímet szentel a tulajdonnevek s ezen belül a földrajzi nevek helyesírásának. Szemere aprólékosan és tudományos pontossággal tekinti át földrajzi neveink helyesírásának alakulását az első szabályozástól egész 1954-ig. A másik jelentős mű Fábián Pál, Földi Ervin és Hőnyi Ede munkája. „A földrajzi nevek helyesírása” tulajdonképpen egy szabályzat, mely segítséget nyújt a legbonyolultabb név leírásához is.

Zoboralja névanyagának helyesírási sajátosságai

A fenti cím félrevezető lehet, arra enged következtetni, hogy Zoboralja névanyagának írására más helyesírási szabályok vonatkoznak. Ez természetesen nem igaz. Gyűjtőmunkám során jelentős mennyiségű névanyag gyűlt össze a Zoboraljával foglalkozó telek- és birtokkönyvekből, kataszteri térképekről és nem utolsósorban a Pesty-féle helynévtárból. Az összegyűlt névanyag helyesírási sajátosságait a már említett források írásmódja adja.

Vizsgálatom célja nem az volt, hogy helyesírási hibákat találjak, és osztályozzam a térképek, birtokösszeírások készítőinek helyesírását. 100-150 évvel ezelőtti nyelvállapotra értelmetlen lett volna rákényszeríteni a mai helyesírás szabályait. Amint azt már említettem, a korabeli szabályok gyakorlatban való alkalmazása sem volt zökkenőmentes, így természetes, hogy a zoboralji névanyag írásmódja nemcsak a mai írásmódtól tér el, de két korabeli térképkészítő jelölése közt is akadnak számottevő különbségek.

A legnagyobb problémát a nyelvjárásiasság okozta. A lejegyző írásmódjában sem tudja elhagyni nyelvjárásiasságát. A köztudatban még nem rögzült, hogy a népnyelvi alakokat vagy a köznyelvieket jegyezzék-e le.

A zoboralji névanyag jelölésének vizsgálatakor két nagy osztályt alakítottam ki. Az első osztályban a hangok jelölését vizsgáltam, míg a másodikban a helynevek helyesírásával foglalkoztam.

Hangok jelölése

A hangok jelölésének tanulmányozásához két alosztályt „alakítottam” ki: a magánhangzók és a mássalhangzók alosztályát, majd külön-külön megvizsgáltam, hogy az egyes alosztályokon belül milyen sajátosságok figyelhetők meg. Ezek alapján új csoportok kialakítása vált szükségszerűvé.
A magánhangzók jelölésének vizsgálatakor három fő sajátosságra figyeltem fel. Ezeket a következő fogalmakkal jelöltem:

  1. időtartam jelölése;
  2. magánhangzócsere;
  3. archaikus alak. Az egyes kategóriákról később bővebben szólok.

Hasonló módon vizsgáltam meg a mássalhangzók jelölésénél felbukkanó sajátosságokat. Ezek szintén több kategória létrehozására adtak lehetőséget. Öt fő kategóriába sikerült ezeket a sajátosságokat besorolnom: a) időtartam jelölése; b) mássalhangzócsere; c) mássalhangzó-kiesés; d) palatalizáció; e) archaikus alak.

1. Magánhangzók

Amint már említettem, a magánhangzók területén jelentkező jelölési sajátosságokat három csoportban vizsgálom. Lássuk az elsőt!

a) időtartam jelölése

Általános bevezetőmben már említettem, hogy a jelölési sajátosságok zöme a nyelvjárási alakok használatából adódik. Magától értetődik tehát, hogy a magánhangzók időtartamának jelölésénél felbukkanó jellegzetességeket összevessük Zoboralja nyelvjárásának idevonatkozó sajátosságaival.
Mind a korabeli, mind a 20. század végi nyelvjárási gyűjtések megegyeznek abban, hogy az északnyugati palóc (ide tartozik kisebb eltérésekkel Zoboralja is) nyelvjárás a köznyelvi í, ú, ű helyén – szerény mértékben ugyan, de – a rövid megfelelők jelentkeznek (Kiss 2001, 284). Zoboralja földrajzi neveinek írásmódja – a vizsgált időszakban – is alátámasztja ezt az állítást. A következő magánhangzók rövidülésével találkoztam:

  • ő->ö: Szöllő hegyek (2/6); Csergető Düllö (6/49);
  • ű->ü: Árkosi dülö (7/8); Cseresi dülö (10/16);
  • ú->u: Nagy utnál (5/44); Kőkuti (14/9);
  • ó->o: Mogyoroskai dülő (5/29);
  • í->i: Kőhid (8/42); Kosahid (12/12);
  • é->e: Preszok alja (14/12); Gálmátei (14/19);
  • á->a: Kakai kúti (11/38); Kovacsi (5/45).

Ellentétben a nyelvjárási gyűjtésekkel, melyek állítása szerint a fent említett magánhangzók rövidülése csak szerény mértékben jelentkezik az adott nyelvjárásban, a kataszteri térképek névanyagában néhány hang rövidülése szinte tendenciaszerű, pl. ő®ö, ű®ü. Ennek három okát látom:

  1. a lejegyzőre, ill. az adatközlőre a megszokottnál nagyobb mértékben volt jellemző a nyelvjárásiasság;
  2. ugyanazon szavak ismétlődése kelti a tendenciaszerűség látszatát, mivel az említett hangok rövid változata túlnyomó többségben a dűlő – dülö/düllö, szőlő – szölö/szöllö szavakban fordul elő;
  3. számolnunk kell a tollhibával is, mely olyan alakokat eredményez, amelyek ellentétesek a lejegyző szándékával.

Nyelvjárási gyűjtéseink közül Zoboralja nyelvjárásának leírásakor csak Sándor Anna Anyanyelvhasználat és kétnyelvűség egy kisebbségi magyar beszélőközösségben, Kolonban című munkája említi a magánhangzók nyúlását mint nyelvjárási sajátosságot (hoszúmagánhangzós tendencia). Az összegyűjtött névanyagban is található néhány példa az ö magánhangzó nyúlására. Ezek a következők: Kővesi (11/23); Vőlgy kút felett (11/29); Vőlgypart (8/24). E jelenség magyarázatát én szintén a nyelvjárásban keresném:

Kővesi: többszörösen képzett szóalak, melyben a kő a szótő. A lejegyzett alakban nem érvényesül – szerintem nyelvjárási hatásra – a tővégi magánhangzó szóbelseji rövidülése, pl. tűz – tüzes, víz – vizes stb.

Vőlgy kút felett, Vőlgypart: a völgy szó nyelvjárási alakjában – vőgy – kiesik az l. A lejegyző érzi, hogy ez nem köznyelvi forma, tehát az adott név leírásakor odaírja az l betűt, de a nyelvjárási hatás akkora, hogy az ő-t hosszú alakjában hagyja.

b) magánhangzócsere

Olyan neveket soroltam ebbe a csoportba, melyek lejegyzésekor eléggé sajátos alakok keletkeztek. Ennek oka részben újra csak a nyelvjárás és a régies betűkapcsolatok hatása, részben pedig a lejegyző helyesírási ismereteinek hiányossága.

Nyelvjárási hatás érzékelhető a következő esetekben:

  • P: Hosszóki felső (10/12);
  • K: Pap Rittye (6/32);
  • Zöldes part megett (14/3);
  • K: Tótok düleje (7/1);
  • Zöldes part megett (14/3);
  • Jelenka bukor (14/20);
  • K: Kertmegi napkeleti dülő (5/35);
  • Felvégi kertmegi dülő (5/39);
  • Kertmegi napnyugati dülő (5/47);
  • Tótok düleje (7/1);
  • Kert megett (12/13);
  • Malomszeg (12/15);
  • Csetertek (13/7).

A fenti példák nagy többségében az ö®e, ő®e, ill. az ü®e hangzócsere figyelhető meg. Köztudott, hogy az északnyugati palóc nyelvjárás egyik sajátossága a zárt ë használata. Az előbbi hangzócserék döntő része a beszélt nyelvben nem ö®e, ü®e, hanem ö®ë, ü®ë. A korabeli térképkészítők maguk is ezt a nyelvjárást beszélték, pontosabban a 19. századi változatot. Ösztönösen írják az e (ë) betűt a „megfelelő” helyre – főleg, ha az adatközlő is ebben a formában mondta a nevet –, csak nem használták a fonetikus jeleket.

A Pap Rittye (6/32) esetében összetettebb a kérdés. Véleményem szerint a név beszélt nyelvi alakja Pap Ríttye, a nyelvjárásra jellemző zárt í-zésnek megfelelően. Az í rövidülését tollhibának tartom.

Helyesírási „rendellenességek”:

  • K1: Cserallai dullő (4/23);
  • Serfűző Tábla (6/8).

E két földrajzi név esetében arra merek következtetni, hogy a lejegyzett változatot a térkép készítőjének figyelmetlensége okozta, pl. elhagyott ékezetek (ebben az esetben a tollhiba is számításba jöhet), véletlenül felcserélt betű. Esetleg az is előfordulhatott, hogy a földrajzi nevek jegyzéke, mely alapján a térkép készült, olvashatatlan volt ezekben az esetekben, és a térkép készítője helytelenül következtetett egy-egy betű kérdésében.

c) archaikus alak

Ebbe a csoportba csak egy név különböző változatai kerültek. Az i-t y-nal jelölik a térképek a következő esetekben:

  • P: Ghymesi Erdők (5/19); Ó vagy Puszta Ghymes (5/26);
  • K3: Ghymesi várrom (5/8); Puszta Ghymes (5/26).

Az y-os forma alkalmazására erőteljes hatással lehettek a község (Gímes) nevének régies változatai: 1773: Ghymes, 1786: Ghymesch, 1808 Gýmes, 1892–1913 Ghmyes (Majtán 1972, 175).

Az y használatának lehetőségéről i helyén már az első helyesírási szabályozás is szól „mint idegen szavakban és régi magyar családnevekben használatos” betűről (Szemere 1974, 47).

2. Mássalhangzók

A mássalhangzók jelölési sajátosságait öt kategórián belül vizsgálom.

a) időtartam jelölése

A magánhangzóktól eltérően mindössze egy mássalhangzó esetében találtam az időtartam jelölésével kapcsolatos eltérést a köznyelvi forma és a térképen megjelenő forma között. Ez a mássalhangzó az l, ami nem véletlen. Ha közelebbről megnézzük a Zoboralján beszélt nyelvjárást (nyelvjárásokat), kiderül, hogy jellemző az l fonéma nyúlása intervokális helyzetben, pl. szőllő, dűllő. Példaanyagom is azt mutatja, hogy az említett jellegzetesség egy eset kivételével e két szó valamelyikében fordul elő.

  • P: Szőllő (1/3) 1/43);
  • Szöllő hegyek (2/6);
  • Csergető düllő (6/49);
  • Mellegbálloki dülő (10/20);
  • K1: Új hegyi düllő (4/4);
  • Szőllők (11/59);
  • K2: Barsi Szőllők (7/3) Kancsa haraszti dűllő (7/7);
  • Út a szőllők fölött (9/3);
  • Sósaki dűllő (11/22); Kertmegi dűllő (11/24);
  • K3: Szőllőhegy (5/24); Szőllők alatt (5/28)
  • Barsi Szőllők (7/3) Parti dűllő (7/18); Vágási dűllő (7/22); Deredze dűllő (7/23); Cserekistyei dűllő (7/27); Nyitra sori Szőllők (7/35); Cseresi dűllő (7/37);
  • Néveri képnéli dűllő (7/45);
  • Öreg szőllő (13/4).

Egy földrajzi név esetében találkoztam a hangzórövidülés esetével: Eletések mellett (13/12), amire nem nagyon találtam magyarázatot.

b) mássalhangzócsere

Ezzel a címszóval jelöltem azt a kategóriát, amelybe olyan földrajzi nevek kerültek, melyek köznyelvi alakjuktól csak egy-két mássalhangzóval „különböznek”. Azért választottam a mássalhangzócsere fogalmat, mivel az esetek nagy többségében tendenciaszerűen cserélődik egyik mássalhangzó a másikkal.

15 esetet vizsgálok a kategóriában, ebből 11 az l–ly–j fonémakapcsolattal, ill. -cserével van összefüggésben:

  • P: Cseres alyja (4/23);
  • Csitári ut alyai (10/4); Nyitrai ut alyai (10/21); Malántkai ut alyai (10/31);
  • Prénokallai (14/12);
  • K1: Cserallyai rétek (4/22); Cserallai dullő (4/23);
  • Kert alyai (6/14);
  • Csitári ut allya (10/4); Gát allya (10/7); Sűrűk allya (10/13).

Az északnyugati palóc egy részében megtalálható a ly fonéma, de a nyugati palócra inkább a l-ezés jellemző (Kiss 2001, 284). A j®ly fonémacsere véleményem szerint nyelvjárási hatásra történt, pl. K1 Csitári ut allya (10/4); Gát allya (10/7). Ide sorolnám azokat az eseteket is, amelyeknél az l – j fonémakapcsolat a lejegyzésben ly-re cserélődik pl. P Csitári ut alyai (10/4); Nyitrai ut alyai (10/21). A j hasonítása ezekben az esetekben a lejegyzésben is megjelenik, sőt a nyelvjárás hatására palatális változata kerül papírra.

Két esetben a t – j fonémakapcsolat lejegyzése volt rendhagyó. K1: Szarkák kúttya (6/3); Pap Rittye (6/32); A térkép készítője ezeknél a neveknél a kiejtés szerinti írásmódot alkalmazta. A kiejtésben ugyan ty-vé olvad össze a t + j, de ezt írásban a korabeli szabályok szerint sem kellett volna jelölni. Már az 1832-es szabályzat megjegyzi, hogy a cs, gy, ly, ny, ty betűket csak „törzsökszavakban” használjuk, hangjukat a „ragasztott szavakban” ts, dj, lj, nj, tj kapcsolattal kell jelölni (Szemere 1974, 117).

b) mássalhangzó-kiesés

Az északnyugati palóc nyelvjárásban az l-re végződő toldalékok nagy részénél (-ból/ -ből, -ról/-ről, -tól/-től, -nál/-nél) az l kiesik (-bó/-bő, -ró/-rő, -ná/-né stb.).
Egy esetet találtam a térképek vizsgálatakor, amikor a nyelvjárás hatása e téren is jelentkezik: K1: Jelenka bokorná (14/20).

c) palatalizáció

Nyelvjárási atlaszunk tanulsága szerint Zoboralján a t, d, n palatalizációja ritka, de előfordul. Ezzel magyarázható az összegyűjtött névanyagban található viszonylag kevés példa a palatalizációra.

  • P: Partyika alatt (14/10);
  • K1: Kolonyi szög (11/1);
  • Partyika alatt (14/40).

Az l palatalizációjával kapcsolatban eltérnek a vélemények: „az l palatalizációja (…) a Cssz-3-on (Nyitragerencsér) eléggé erős” (Imre 1971, 353), míg „az l palatalizációja i hatására ritka” (Kiss 2001, 285).

Mindössze 3 esetet találtam, ahol az l palatalizálódik, mindhárom esetben azonos szóban, ugyanazon a lokalizációs ponton:

  • K1: Ojtványos és Szilvások (14/29);
  • K2: Ojtványos (14/29);
  • K3: Hosszú megye és Ojtványos (14/29).

A nyugati palóc l-ezésének hatása gyanítható a P: Prészokallai (14/12) és a K1: Topol fai (6/57) nevek esetében. Ezek a falvak (Zsére, Kolon) nem fekszenek ugyan nyelvjárási határon, de „a nyugatibb részeken (nyugati palócra értve) a névszókban nem ritka az ll-es megoldás sem (az l + j hangkapcsolat esetében): bellebb, killebb” (Kiss 2001, 284).

A zárójelekben található megjegyzések nem az idézet részei.

d) archaikus alak

Mindenekelőtt azok a földrajzi nevek kerültek ebbe a csoportba, melyek leírásánál a térkép készítője a mai nyelvállapothoz képest régies formát alkalmaz néhány mássalhangzó esetében. A következő két mássalhangzóról van szó: c->cz, g->gh.

Betűink nagy többségének alakja évszázadok óta rögződött az írásgyakorlatban. Az első szabályozóknak nem volt könnyű dolguk azokban az esetekben, amikor egy hang jelölésére évszázadokon keresztül több betűt is használtak. Ilyen volt pl. a c hang is, melynek jelölésére a c és a cz betűk voltak használatosak.

Kniezsa szerint a cz a 15. század környékén jelenik meg kódexeinkben, valószínűleg a korabeli cseh írásbeliségből származik. A Huszita Biblia mellékjeles írásmódja egy időben nálunk is meghonosodott, átmeneti megoldást hozva olyan hangok jelölésére, amelyre a latin betűsorban nincs jel (Kniezsa 1952, 185).

Az első szabályzat megjelenése sem hozott változást e kérdésben, ugyanis mindkét lehetőséget kodifikálta. Ez a rendszer aztán 1856-ban változott, amikor is a cz-t az egyszerű c váltotta fel. Nem sikerült azonban ezt a változást átültetni a gyakorlatba, sőt az újabb szabályozás vissza is állította a cz használatának lehetőségét.

Nyelvészeink vitája csak 90 évvel az első helyesírási szabályzat megjelenése után zárult le, amikor is 1922-ben végleg a c mellett döntöttek. (Szemere 1974, 48–60).

A fentiekből kiderül, hogy abban az időszakban, amikor a vizsgált térképek készültek, a c hang jelölésére kétféle lehetőség is volt. A következő esetekben tehát e hang jelölésénél az érvényben levő szabályzatnak megfelelően járt el a lejegyző.

  • P: Derecze (7/34);
  • Zsibricze (8/27) Meczkehegy (8/36);
  • K1: Ferencz Oldal (6/28); Gadóczi (6/54);
  • Szuticzkai szoros (14/32); Vericzi lápa (14/39); Peczke part 814/41); Boczega (14/42); Zsibricza hegycsúcs (14/44).
  • K2: Stepniczei dűllő (7/14); Dereczei düllő (7/34);
  • Szutuczka (8/38); Czéczés (8/47);
  • Szuticzkai szoros (14/32); Szuticzkai földek (14/36);
  • K3: Czéczés (8/3); Verőcze (8/16); Zsibricza (8/27); Meczkehegy (8/36); Meczke alatt (8/43); Perpácza (8/45);
  • Petreczes (9/17); Prez hradczku (9/21); Cez hradczku (9/24);
  • Toplicza sás (12/11); Bahorecz alatt (12/16); Bahorecz (12/22); Meczkahegy (12/37).

Jóval kevesebb esetben fordul elő a g hang gh betűpárossal való jelölése: P: Ghymesi Erdők (5/19); Ó vagy Puszta Ghymes (5/26); Versegh (12/29); K3: Ghymesi várrom (5/8); Puszta Ghymes (5/26).

A felsorolásból kiderül, hogy a g hang efféle jelölése egy eset kivételével a Ghymes(-i) szóban fordul elő. Valószínűnek tartom, hogy itt a helységnév régies írásmódja volt hatással a lejegyzőre.

A Versegh (12/29) földrajzi név nagy valószínűség szerint családnév eredetű, és itt is a régies írásmód volt befolyásoló.

Helynevek helyesírása

A hangok jelölésének vizsgálata után a helynevek helyesírásával foglalkoztam. Itt a földrajzi nevet nem elemenként, betűnként vizsgáltam, hanem mint egységet, az egyes elemek szorosan összefüggő egészét. Arra voltam kíváncsi, hogy az írásmód mennyire tükrözi az egyes elemek összetartozását, kiemeli-e a meghatározó elemet vagy sem, használ-e kötőjelet. Négy kategória köré csoportosultak a főbb jelölési sajátosságok:

  1. egybeírás–különírás;
  2. kis és nagy kezdőbetű;
  3. nyelvjárási alak;
  4. szlovák nyelvű lejegyzés.

A névanyagot a források szerinti lebontásban vizsgálom, így lehetőség van két korszak, két térképkészítő jelölési sajátosságainak összehasonlítására is.

1. Egybeírás – különírás

A több elemből álló földrajzi nevek tagjainak kapcsolása mind a mai napig problémás kérdése helyesírásunknak. Természetesen a jelenleg érvényes szabályzat sokkal egyértelműbb, mint a 19. század végén keletkezett, de tökéletes megoldást ez sem nyújt.

Miközben a zoboralji névanyag e sajátosságát vizsgáltam, feltűnt, hogy tendenciaszerűséget szinte egyik korszakban sem lehet felismerni. Kíváncsivá tett a probléma, ezért megnéztem helyesírás-történetünk idevágó fejezetét. Szemere világosan leírja, hogy a különírás–egybeírás kérdésköre az egyik legproblémásabb helyesírásunk történetében. Mindez annak ellenére így van, hogy az első helyesírási szabályzat megjelenése óta mindegyik szabályozás megkísérelt rendet teremteni e téren. Hosszú évtizedekig folyt a vita „az összetétel fogalmának és fajtájának az egybeírás (…) szempontjából való tisztázásá”-ról (Szemere 1974, 146).

A 20. század eleji szabályzat teret engedett a kötőjel használatának anélkül, hogy különösebb módon meghatározta volna alkalmazásának szabályszerűségét: „Általában, mikor kétségünk van, összeírjuk-e a szókat vagy ne, kényelmes kisegítő eszközül kínálkozik a kötőjel” (AkH 1902. 163. p.). Ez „olyan szókapcsolatok tömbösítéséhez vezetett, amelyekben a tagok összefűzését semmiféle tárgyi ok sem teszi megokolttá (Szemere 1974, 149).

Ezek után már szinte „természetesnek” tűnt a zoboralji névanyag írásmódjának sokszínűsége, ami a fent említett kérdéskörben megmutatkozott. Miután az egyes összeírások (Pesty-féle) és térképek írásmódját külön-külön vizsgáltam meg, akkor sem találtam tendenciaszerűséget a többtagú földrajzi nevek egybe-, ill. különírására.

A Pesty-féle névanyagban szinte azonos arányban fordult elő a nevek egybeírása és különírása, sőt ugyanannak a névnek kétféle írásmódja is előfordul, pl. Szőllő- -hegyek (2/6), de Szőllőhegy (9/6). Megállapítható, hogy a nevek ortográfiája inkább a lejegyző személy egyéni írásmódját tükrözi, mint valami szabályszerűséget. Felismerhető a hosszú ideig hivatalos német nyelv hatása, valamint a lejegyző ösztönössége a helyesírás területén. Az sem elhanyagolható tény, hogy hallás útján gyűjtötték a névanyagot, így nehéz volt elkülöníteni – megfelelő szabályozás hiányában – a szorosan összetartozó tagokat és a lazább szerkezeteket, pl. Budamegye (7/20), Belsőtelek (14/22). Meg kell még említenünk, hogy ezt a gyűjtést nem szakemberek, nyelvészek vagy geográfusok végezték, hanem nagyrészt egyszerű emberek. Ez természetesen rányomta bélyegét a gyűjtés minőségére.

A Pesty-féle gyűjtést követő kataszteri térképek névanyagára is inkább az írásmód tarkasága jellemző, mint egy szabály követése. Itt is előfordul ugyanazon lokalizációs pont kétféle írásmódja, pl. K3: Bartoskút/Bartos kút (8/30), K3: Geszti hegyalja/Geszti hegy alja (11/26).

  • P: Szöllő-hegyek (2/6);
  • Barsi-sori szőlőhegy (7/3); Kancsa-haraszti dülő (7/7); Buda-megye (7/20); Nyitra-sori szőlőhegy (7/35); Felső-hora (7/46); Alsó-hora (7/47);
  • Meczke-hegy (8/36);
  • Szőllőhegy (9/6); régi-Nyitra (9/16);
  • K1: Serfűző-Tábla (6/8);
  • Mál-hegy (11/7); Kert-megi (11/24); Völgy-kút fölött (11/29); Segics-éri (11/34);
  • Kecske-nyitvány (14/6); Halas-tói-dűlő (14/27); Büdös-kúti-forrás (14/28); Új-Szőlő (14/48); Rigó-völgy (14/50);
  • K2: Pirosalmai-szer (1/40);
  • Hosszú-rétek (3/3); Király-szeri (3/8)
  • Száraz-patak (8/53);
  • Kétút-közi (9/7);
  • Mál-hegy (11/7);
  • K3: Kő-határ (4/11);
  • Napnyugati-Nádas (7/9);
  • Csente kút (8/22); Kender-földek (8/21); Bartos kút/Bartos kút (8/30); Meczke-hegy (8/36);
  • Hornia-Malanta (10/30); Dolnia-Malanta (10/31);
  • Kosa híd (12/12); Malom-szeg (12/15).

2. Kis és nagy kezdőbetű

Ami ezt a kérdéskört illeti, a tulajdonnevek és ezen belül a földrajzi nevek kezdőbetűjének problémáját már az 1832-es első szabályozás tisztázza. Egyértelművé teszi, sőt földrajzi névi példával szemlélteti (Pest) a tulajdonnevek „kötelező” nagy kezdőbetűs írását. Ezt az írásmódot egyetlen elkövetkező szabályzat sem módosítja.

Mindezek ellenére a vizsgált területtel kapcsolatos Pesty-féle gyűjtés, valamint a kataszteri térképek írásmódja különbözik a már akkor érvényben lévő szabálytól. A többelemű földrajzi nevek túlnyomó többségében minden elemet nagy kezdőbetűvel kezdenek függetlenül attól, hogy köznévi vagy tulajdonnévi eredetű-e az a bizonyos elem pl. P: Alsó Rétek (5/48), Salga Dülő (6/16); K1: Serfűző Tábla (6/8), Kis Erdő (6/21); K2: Barsi Szőllők (7/3), Buda Megye (7/20); K3: Napnyugati Nádas (7/9); Új Szőlő (14/48). Az „állandó” nagybetűs írás két okkal magyarázható: a korábbi térképek írásmódjára még nagy hatással volt a német helyesírás, a többi térkép, valamint a Pesty-féle gyűjtés készítőinek pedig a helyesírási ismeretei lehettek hiányosak.

Érdekességképp megemlíteném a kisbetű megjelenését néhány esetben. Helyesírási hiányosságokra utalnak a következő példák: P: régi Nyitra (9/16), barakapás (13/2). A lejegyző érzi a kisbetűs tag közszói jelentését, még ha néhány esetben nagybetűvel is kellett volna írnia, pl.: K2: Széles zséle (7/43); K3: Malyhegy és haraszt erdő (11/7).

  • P: Alsó Rétek (5/48);
  • Felső hora (7/46); Alsó hora (7/47);
  • Menyhei Templom egy kerekü malma (8/4);
  • régi Nyitra (9/16);
  • barakapás (13/2);
  • K1: Szent egy Ház megett (6/6); Kovácsin Túl (6/11); Salga Dülő (6/16); Szádi Kert (6/18); Kis Erdő (6/21); Hideg Völgy (6/23); Matyó Szeg (6/26); Ferencz
  • Oldal (6/28) Pap Rittye (6/32); Sor körtvély Fáknál (6/38); Csergető Dülö (6/49);
  • Új Szőlő (14/48);
  • K2: Barsi Szőllők (7/3); Napnyugati Nádas (7/9); Buda Megye (7/20); Vágás aljai Legelő (7/25);
  • Kövecses Hosszú partok (8/35);
  • Kő Kúti (14/9); Új Szőlő (14/48);
  • K3: Barsi Szőllők (7/3); Napnyugati Nádas (7/9); Decse völgy és napkeleti Tökinye (7/30); Nyitra sori Szőllők (7/35); Keskeny zsélye (7/44);
  • Malyhegy és haraszt erdő (11/7);
  • Új Szőlő (14/48).

3. Nyelvjárási alak

Irodalmi nyelvünk megteremtése óta az egyes nyelvjárási alakok fokozatosan kiszorultak a köznyelvből, főleg annak írott változatából. Természetesen az egyes térszínformák megnevezései már annyira állandósult kifejezései nyelvünknek, hogy az itt megjelenő nyelvjárási alakokat nem érezzük idegennek, nem oda valónak.

Ezért meglepőnek találtam, hogy a teljes zoboralji névanyagban csak két olyan földrajzi nevet találtam, ahol a szó nyelvjárási alakjában fordul elő: K1: Sor körtvély Fáknál (6/38); K3: Kerejtés (2/17).

4. Szlovák nyelvű bejegyzés

Az egyes tájegységek toponímiája nemcsak az ott élő nép életmódjáról, társadalmi összetételéről, hanem nemzetiségi hovatartozásáról is tanúskodik. Zoboralja már a honfoglalás óta nemzetiségileg vegyesen lakott terület, ez tükröződik az összegyűjtött névanyagban is. Hat olyan lokalizációs pontot találtam a vizsgált területen, melynek csak (!) szlovák nyelvű bejegyzése ismeretes. Ennek három okát véltem felfedezni: 1) szlovák volt az adatközlő; 2) a lejegyző volt szlovák, és az anyanyelvén írta le a földrajzi nevet; 3) csak szlovák neve volt/van a lokalizációs pontnak.

  • P: Æ
  • K1: Æ
  • K2: Pod Plisku (12/34);
  • K3: Prez hradczku (9/21); Cez hradczku (9/24); Od vodi Zseberin (9/26); Od vodi Nyitri (9/27);
  • Za heribom (12/35).

A névanyag változása tükrözi a változást kiváltó okot is. Ez lehet a lakosság kicserélődése, természeti viszonyok változása vagy éppen (mint esetünkben) a hivatalos nyelv megváltozása.

Megállapítható, hogy a magyar–szlovák névváltozatok döntő többsége szoros kapcsolatban van egymással, s nem csak arról van szó, hogy a fordítók igyekeztek érzékeltetni, megőrizni az eredeti jelentést és motivációt a szlovák változatban. A párhuzamos névadás lehetőségéről sem szabad elfeledkeznünk, mivel Zoboralján természetes gyökerei vannak a nyelvek egymás mellett élésének. Sajnos az általam használt forrásokból nem derül ki, hogy mely esetek kapcsán beszélhetünk párhuzamos névadásról. Megfelelő forrásanyag és az adott terület helyneveinek behatóbb vizsgálata nélkül szinte lehetetlen elkülöníteni a párhuzamos névadás és a tükörfordítás eseteit. A két nyelv közti tipológiai különbségek eredményezték azt, hogy a névváltozatok egy részénél szerkezeti különbségek találhatók (lásd a 2. kategória megfelelő pontjait).

Rövidítések és források jegyzéke

P: Pesty Frigyes helynévtára, kéziratos gyűjtemény 1864.

Térképek:

Alsóbodok (1):

  • K2: Alsó-Bodok határának ó állapotú térképe. Metz Sándor, 1876.
  • K3: Alsóbodok-Nyitrabodok Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1903. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
  • PM: Pozemková mapa – Mapa evidencie nehnuteµností, 1964.

Alsócsitár (2):

  • K1: Csitár ó állapotú térképe. Günther Károly, 1879.
  • K3: Csitár-Alsócsitár Nyitra vármegyei kisközségek kateszteri térképének másolata az 1905. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
  • PM: Pozemková mapa – Mapa evidencie nehnuteµností, 1977.

Béd (3):

  • K2: Béd község határának ó állapotú térképe. Soóky Mihály, 1880.
  • K3: Béd Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1906. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
  • KM: Katastrálna mapa, 1998–2000.

Geszte (4):

  • K1: Nyitrageszte határának ó állományú térképe. Kovács Antal, 1863.
  • K3: Nyitrageszte Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1902. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
  • KM: Katastrálna mapa, 1998–2000.

Gímes (5):

  • K3: Ghýmes Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1905. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
  • PM: Pozemková mapa – Mapa evidencie nehnuteµností, 1965.

Kolon (6):

  • K1: Mapa terreni possessionis Kolon, 1837.
  • K3: Kolon Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1905. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
  • PM: Pozemková mapa, 1977.

Lédec (7):

  • K2: Lédetz határának ó államú térképe. Szegedi Péter, 1868.
  • K3: Lédeczi határ tagosított állású térképe. Varga István, 1878.

Menyhe (8):

  • K2: Menyhe község határának ó állapotú térképe. Borossi Mihály, 1890.
  • K3: Menyhe Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1906. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
  • PM: Pozemková mapa – Mapa evidencie nehnuteµností, 1966.
  • KM: Katastrálna mapa, 1998–1999.

Nyitraegerszeg (9):

  • K2: Egerszegh tagosított határának térképe. Germány Gyula, 1876.
  • K3: Nyitraegerszeg Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1904. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
  • PM: Pozemková mapa – Mapa evidencie nehnuteµností, 1964, 1967, 1990.
  • KM: Katastrálna mapa, 1998–2000.

Nyitragerencsér (10):

  • K1: Gerencsér helység határának térképe. Dömötör Kálmán, 1863.
  • K2: Gerencsér tagosított határának térképe. Dömötör Kálmán, 1873.
  • K3: Nyitragerencsér Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1905. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
  • PM: Pozemková mapa, 1977.

Pográny (11):

  • K1: Pográny helység határának felvételi térképe. Dömötör Kálmán, 1860.
  • K2: Pográny község tagosított határának új állományú térképe. 1882.
  • K3: Pográny Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1905. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
  • PM: Pozemková mapa, 1977.

Szalakusz (12):

  • K2: Szalakusz határának ó állományú térképe. Soóky Mihály 1880.
  • K3: Szalakusz Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1906. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
  • PM: Pozemková mapa, 1966.
  • KM: Katastrálna mapa, 1999–2000.

Vicsápapáti (13):

  • K1: Vicsáp község tagosítási térképe. Günther Károly, 1860.
  • K3: Vicsápapáti Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1903. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
  • PM: Pozemková mapa, 1964.

Zsére (14):

  • K1: Zsére helység határának térképe.
  • K2: Zsére helység tagosított határának térképe. Mész József, 1880.
  • K3: Zsére Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1905. évi mérnöki nyilvántartás szerint.

Telek- és birtokkönyvek:

Alsóbodok:

  • Bodok helység határának Részlet-telek-könyve I–II. 1877.
  • Nyitra-Bodok helység határának új állapotú Részlet-telek-könyve, 1878.

Alsócsitár:

  • Csitár helység határának ó állapotú Részlet-telek-könyve, 1879.
  • Magyar-Csitár község tagosított határának részlet-telek-könyve, 1882.

Béd:

  • Béd község határának ó állományú részlet-telek-könyve, 1880.
  • Béd tagosított határának részlet-telek-könyve, 1886.

Geszte:

  • Gesztőcz helység tagosított határának sorozati- és birtokrészleti telek könyve, 1866.

Gímes:

  • 0

Kolon:

  • Koloni Telek Könyv, 1866.
  • Kolon Telek Könyve 1867 évi tagosítás szerint.

Lédec:

  • Lédec község ó állapotú Telek Könyve, 1868.
  • Lédec helység tagosított határának részlet-telek-könyve, 1878.

Menyhe:

  • Menyhe határának ó állományú Telek Könyve.
  • Menyhe tagosított határának Telek Könyve, 1893.

Nyitraegerszeg:

  • Nyitra Egerszegh határának felvételi telekkönyve (ó állapot), 1874.
  • Nyitra-Egerszeg új államú Telek-könyve, 1877.

Nyitragerencsér:

  • Gerencsér helység határának felvételi Telekkönyve, 1870.
  • Gerencsér helység határának tagosítási Telek-könyve, 1874.

Pográny:

  • Pográny helység határának felvételi Telekkönyvi Kivonata, 1860.
  • Pográny község tagosított határának új-állományú Telek és Birtok-Könyve, 1882.

Szalakusz:

  • Szalakusz község határának ó állapotú Birtok-Könyve, 1880.
  • Szalakusz határának ó állapotú Részlet Telek Könyve, 1880.

Vicsápapáti:

  • Vicsáp-Apáthi határának felvételi Telek Könyve, 1853.
  • Vicsáp-Apáthi tagosított határának Telek könyve, 1860.

Zsére:

  • Zsérei ó államú részlet telekkönyv, 1877.
  • Zsére ó államú birtok könyve, 1878.

Szakirodalom

  • A földrajzi nevek és megjelölések írásának szabályai. Az Állami Földmérési és Térképészeti Hivatal mellett működő Földrajzinév-Bizottság. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1965.
  • Alsóbodok. Komárom, KT Kiadó, 1998. /Honismereti Kiskönyvtár./
  • Balogh Lajos: A földrajzi köznevekről. In: Kiss Gábor és Zaicz Gábor (szerk.): Szavak-nevek-szótárak. Írások Kiss Lajos 75. születésnapjára. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézete, 1997.
  • Barangoló Csallóköztől Bodrogközig. Pozsony, Terra Könyvkiadó, 1995.
  • Blaskovics József: Az újvári ejálet török adóösszeírásai. Pozsony, Erdem, 1993.
  • Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Nyitra vármegye. Budapest, Országos Monográfiai Társaság, 1907.
  • Ethey Gyula: A Zoborvidék múltjából. Nyitra, Risnyovszky János Könyvnyomdája, 1936.
  • Fábián Pál–Földi Ervin–Hőnyi Ede: A földrajzi nevek helyesírása. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1998.
  • Fehér Sándor: Alsóbodok. Monográfia. Alsóbodoki Községi Hivatal, 1997.
  • Fehér Sándor: Nyitrageszte. Pozsony, AB-ART, 1997.
  • Fehér Sándor: Pográny – Pohranice (1075–1995). Pográny község önkormányzata, 1995.
  • Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. I–III. köt. Pest, 1851.
  • Gergelyi, Ottmar: Dejiny obcí okresu Nitra. In: Hlas nitrianského okresu. 32. rész – Hos»ová, VI. évf. (1965) 18. sz.
  • Gyürky Ákos: Zobor vidéke. In: Esterházy János és Aixinger László (szerk.): Szlovákiai Magyar Honismereti Könyvtár. Pozsony, Toldy-kör, 1941.
  • Hegedűsné Marikovecz Katalin: Helynevek Csehszlovákia Komáromi járásából. Budapest, 1983. /Magyar Névtani Dolgozatok, 45./
  • Hoffmann István: Számítógépes helynévvizsgálatok a KLTE Magyar Nyelvtudományi Tanszékén. In: Névtudomány és művelődéstörténet. A IV. Magyar Névtudományi Konferencia előadásai Pais Dezső születésének 100. évfordulóján. Zalaegerszeg, 1989.
  • Horváth Ildikó–Telekiné Nagy Ilona: Csilizköz földrajzi nevei. Pozsony, Kalligram, 2000. /Csallóközi Kiskönyvtár./
  • ifj. Hőnyi Ede: Hogyan kerülnek a népi helymegjelölések és földrajzi nevek az államigazgatási térképekre. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970. /Nyelvtudományi Értekezések, 70./
  • Inczefi Géza: A földrajzi nevek összehasonlító tipológiai vizsgálata. In: A Nyíregyházi Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1968.
  • Inczefi Géza: Földrajzi nevek névtudományi vizsgálata. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970.
  • Inczefi Géza: Szeged környékének földrajzi nevei. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1960. /Nyelvtudományi Értekezések, 22./
  • Luttere, Ivan–Kropáèek, Lubo¹–Huòáèek, Václav: Pùvod zemìpisných jmen. Praha, Mladá fronta, 1976.
  • Jankus Gyula: Az Érsekújvári járás keleti részének helynevei. Budapest, 1988. /Magyar Névtani Dolgozatok, 79./
  • Juhász Dezső: A magyar tájnévadás. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988. /Nyelvtudományi Értekezések, 126./
  • Kálmán Béla: A nevek világa. Debrecen, Csokonai Kiadó, 1989.
  • Király Lajos: A hivatalos névadó tevékenység hatása földrajzi neveink életére. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970. /Nyelvtudományi Értekezések, 70./
  • Kiss Lajos: Földrajzi neveink etimológiai szótára. I–II. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988.
  • Kiss Lajos: Korai magyar helységnévtípusok. In: Kovács László és Veszprémi László (szerk.): Honfoglalás és nyelvészet. Budapest, Balassi Kiadó, 1997.
  • Kniezsa István: Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1952.
  • Kósa László: Bágy (Badeni) helynevei. Budapest, 1983. /Magyar Névtani Dolgozatok, 37./
  • Lédec. Komárom, KT Kiadó, 1997. /Honismereti Kiskönyvtár./
  • Lőrincze Lajos: Földrajzi neveink élete. Budapest, Nyelvtudományi Intézet, 1947. /A Magyar Táj- és Népismeret Könyvtára, 9./
  • Majtán, Milan: Názvy obcí na Slovensku za ostatných dvesto rokov. Bratislava, Slovenská akadémia vied, 1972.
  • N. Császi Ildikó: Névadási indítékok Berencs (Branè) község földrajzi neveiben. In: Hungarológia 3. Budapest, Nemzetközi Hungarológiai Központ, 1993.
  • Nyirkos István: Térképeink névtani tanulságairól. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970. /Nyelvtudományi Értekezések, 70./
  • Nyitravármegye. Nyitra, Lőwy András és Fiai, 1931.
  • Oriskó Norbert: Szlovákia magyarok által lakott községei és városai. Pozsony, 1993.
  • Sándor Anna: Anyanyelvhasználat és kétnyelvűség egy kisebbségi magyar beszélőközösségben, Kolonban Kalligram, Pozsony, 2000. /Mercurius Könyvek./
  • Sándor János: Kolon – Egy falu Zoboralján. Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság, 1996. /Népismereti Könyvtár, 9./
  • Szabó T. Attila: Nyelv és település. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1988.
  • Szemere Gyula: Az akadémiai helyesírás története (1832–1954). Budapest, Akadémiai Kiadó, 1974.
  • Tagányi Károly: Nyitravármegye helyneveinek magyarázata. Nyitramegyei Közlöny, 1887–1888. 120. rész – Geszthe. VII. évf. (1887) 52. sz. 2. p.
  • Telekiné Nagy Ilona: Terbeléd földrajzi nevei. Nyitra, 1994. /Anyanyelvi Füzetek./
  • Balogh Lajos és Ördög Ferenc (szerk.): Veszprém megye földrajzi nevei. Budapest, 1991. /A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai, 186./
  • Vicsápapáti. Komárom, KT Kiadó, 1999. /Honismereti Kiskönyvtár./
  • Zsére. Komáromi Nyomda és Kiadó kft., 1997. /Honismeret Kiskönyvtár, 93./

Boros Ferenc: A Dzurinda-kormány nemzetiségi politikájáról

A dolgozat az alábbi kérdésekre keresi a választ: Az 1998. évi szlovákiai választások miben hoztak változást a magyarsághoz fűződő viszonyban? Az új kormány politikája miben jelent előrelépést a korábbi időszakhoz viszonyítva, mivel maradt adós a kormány a vállalt kötelezettségek teljesítése terén? A kormánykoalíción belül milyen jellegű problémák merültek fel, milyen tényezők hatottak a kormány politikájára? Mennyiben vált a kormány „magyarságpolitikája” a társadalom demokratizálódásának és az euroatlanti orientációnak szerves részévé, s ez hogyan hatott Szlovákia külső és belső (társadalmi) megítélésére és arculatára?

Ha általában akarunk válaszolni a fenti kérdésekre, akkor megállapíthatjuk, hogy a Meèiar-kormány időszakához (1994–1998) viszonyítva lényeges változások következtek be a szlovák kormány magyarságpolitikájában, ugyanakkor korántsem teljesen az elvárásoknak és az adott lehetőségeknek megfelelően. Nem alakult ki ugyanis a kormánykoalíción belül egy egységes álláspont a legnagyobb kisebbség kérdésének a megoldására, gyakran a politikai akarat hiányában. Nehézkesen, vontatottan s általában éles viták közepette születtek meg a döntések, és az esetek többségében félmegoldásokra került sor, s ez kételyeket és bizonytalanságokat szült a szlovákiai magyarság körében.

Az előzményekkel kapcsolatban fontos utalni arra, hogy részletes nemzetiségpolitikai koncepcióval a Meèiar-kormány idején ellenzékben lévő szlovák pártok nem rendelkeztek. Bár az 1998. évi választásokra való tekintettel a Magyar Koalíció és Szlovák Demokratikus Koalíció 1997 decemberében megállapodást (közös nyilatkozatot) írt alá a további együttműködésről, a szlovák ellenzéki pártok a választási programjaikban szinte említést sem tettek a nemzetiségi kérdés terén előttük álló feladatokról, vagy legalábbis nem vállaltak fel konkrét nemzetiségi feladatokat választóik előtt. /1/

Az új kormány megalakulásával a helyzet némiképp megváltozott, hiszen a koalíciós megállapodás eredményeképpen az MKP is tagja lett a kormánynak. A bonyolult körülmények, nehéz viták közepette megszületett koalíciós megállapodás történelmi jelentőségű, hiszen először vált a szlovákiai magyarság egészét átfogó politikai elitje kormánytényezővé. A demokrácia mellett hitet tevő szlovák pártok hivatalos dokumentumban rögzítették, mit vállalnak fel a szlovákiai magyarság igényeiből, a Magyar Koalíció Pártja (MKP) pedig azt, hogy milyen feltételek mellett vállalja a kormányszerepet.

A kormánytagság az MKP számára célkitűzései egy részének feladását is jelentette. /2/ Ennek ellenére a koalíciós megállapodás, majd a kormány 1998 novemberében jóváhagyott programnyilatkozata – amelynek kidolgozásában az MKP is részt vett – objektíve kedvező feltételeket biztosított a nemzetiségek helyzetének gyökeres javításához. /3/ A belpolitikai helyzet változásának következtében azonban a vállalt kötelezettségek teljesítése a szlovák kormánypártok részéről nehézségekbe ütközött.

A koalíciós megállapodásban és a kormány programnyilatkozatában foglalt nemzetiségpolitikai feladatokat lényegében három csoportra oszthatjuk:

  • az MKP kormányzati szerepével kapcsolatos feladatok megoldása /4/;
  • az előző kormány jogfosztó és jogkorlátozó intézkedéseinek megszüntetése érdekében tett lépések /5/;
  • a nemzetiségi jogok érvényesítésével kapcsolatos további elvárások teljesítésének kilátásai. /6/

Nem célja e tanulmánynak, hogy teljes áttekintést nyújtson a koalíciós megállapodásban és a kormányprogramban rögzített nemzetiségpolitikai feladatok teljesítésével összefüggő kérdésekről. Törekvésünk az, hogy néhány fontosabb téma kapcsán mutassunk rá azokra a problémákra, amelyek nehezítették a programban foglalt célok megvalósítását, s amelyek a jövőre nézve is tanulságul szolgálhatnak.

1. A kormányalakítás és a magyarkérdés

A koalíciós tárgyalások kezdetén úgy tűnt, hogy egység van a szlovák pártok körében az MKP kormánytagságának kérdésében. Ez a feltételezés a tárgyalási folyamat során megváltozott, amikor a Demokratikus Baloldal Pártjának (DBP) alelnöke, Róbert Fico, majd Jozef Miga¹, a DBP elnöke – „egyéb politikai megfontolásokból” – felvetette az MKP „kívülmaradásának” a kérdését. Mindezt azzal indokolták, hogy a kormánykoalíció az MKP kormányba lépésével veszíthet a választások során megszerzett tömegbázisából, a magyarok részvétele a kormányban az erős és agilis nacionalista ellenzék számára táptalajt nyújthat befolyásának érvényesítésére, nehezítheti Szlovákia örökölt súlyos belpolitikai problémáinak megoldását.

Valójában itt többről volt szó. A kormányalakításkor a politikai felfogásban és ideológiai szemléletben rendkívül heterogén politikai (mindenekelőtt jobb- és baloldali) erők között éles harc és versengés folyt a hatalmi posztokért, az erőfölény megszerzéséért. Ebből a szempontból nem kétséges, hogy az MKP a jobboldali csoportosulás pozícióit erősítette a koalíción belül. Ezen a tényezőn kívül a DBP magatartásához közvetlen okok is hozzájárultak. Példaként említhető, hogy az MKP és a DBP is igény tartott a földművelési tárcára, s ehhez kapcsolódott az ún. nevesítetlen földek kérdésének a rendezési lehetősége.

E csatában a DBP kompromisszumra kényszerült, miután koalíciós partnerei (beleértve a Polgári Egyetértés Pártját [PEP] is) kiálltak az MKP mellett, és ragaszkodtak ahhoz, hogy az MKP-t vegyék be a kormányba. „Mi voltunk azok – jelentette ki később Rudolf Schuster, a PEP akkori elnöke –, akik kimondták, hogy az MKP nélkül nem kötünk szerződést.” /7/

Róbert Fico a későbbiek során, amikor a DBP-vel való szakítás útjára lépett, a „magyar kártyát” és az MKP addigi kormányzati szerepének értékelését is felhasználta „elkülönülő” politikai magatartásának indoklására. A Práca 1999. május 26-i számában közzétett terjedelmes írásában részletesen kifejtette a magyarok kormányzati részvételével szembeni álláspontját. Ebben arra a következtetésre jutott, hogy annak idején „racionális okok” szóltak amellett, hogy az MKP-t ne vegyék be a kormányba, és szerinte a tapasztalatok teljes mértékben bebizonyították ennek indokoltságát. Azzal vádolta az MKP-t, hogy nem az országos érdekeket tartja szem előtt, hanem kizárólag saját regionális szempontjait követi, figyelmen kívül hagyja a többségi szlovák nemzet érdekeit, érzelmeit, és destabilizáló erőként van jelen a szlovák kormányzatban. Példaként az MKP-nak az Állami Földalap politikai birtoklására irányuló törekvését, a lezajlott költségvetési vita során a parlament „bojkottálását”, az államigazgatási funkciók tudatos megszerzésére irányuló törekvését, Bugár Béla „budapesti kapcsolatait” hozta fel. Nem lehet csodálkozni azon – állapítja meg Fico –, hogy az MKP a szlovák választók körében az utolsó támaszt is elveszíti, és csak a magyar választókra támaszkodhat, miközben ez kiváló talajt teremthet az extrémizmus felerősödéséhez. Szerinte a Szlovák Nemzeti Párt (SZNP) preferenciájának növekedése és részben a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (DSZM) életképessége is „egyértelműen az MKP kormánykoalícióban kifejtett néhány hónapos tevékenységére vezethető vissza”. Az idegesség nemcsak a politikában, de a választók körében is növekszik, és ez azért is veszélyes – véli Fico –, mert a „tűzpróba” valójában csak ezután, a napirenden levő kisebbségi nyelvtörvénnyel kapcsolatosan következik be. Az MKP túlzott követeléseivel kiélezte a helyzetet, s erre rájátszik az Európa Tanács is, amely a nyelvtörvény elfogadását követeli. /8/

Hogy az MKP végül is bekerült a kormányba, ehhez talán döntő módon hozzájárult az a körülmény, hogy a szlovák koalíciós pártok programjaikban hitet tettek a demokrácia követelményének érvényesítése és az euroatlanti integráció mellett, s azt a kisebbségi politika terén is hitelesíteni kellett, s az MKP kormánytagsága az új módon való gondolkodást demonstrálhatta külföld felé.

2. A kétnyelvű bizonyítványok ügye és az egyéb korrekciós lépések

A meèiari időszak jogkorlátozó és jogsértő intézkedéseinek, lépéseinek a korrekciói jegyében került sor első jelentősebb lépésként a kétnyelvű bizonyítványok kiadásának és az iskolai dokumentáció kétnyelvű vezetésének a visszaállítására. A vonatkozó törvény elfogadása során a kormánykoalíció egysége érvényesült. Fontos körülmény volt, hogy a nyugati politikai közvélemény igen nagy figyelmet szentelt ennek az első jelentősebb korrekciós lépésnek, és a törvény elfogadását rendkívül – mondhatni jelentőségét meghaladó módon – nagyra értékelte. 1999. január 13-án kezdte meg a parlament a vitát a törvényjavaslatról, és gyorsított eljárással hagyta jóvá, ami az ellenzék részéről eleve éles támadást váltott ki, de leginkább a törvény létjogosultságát bírálták. (Az ellenzék már előzetesen is kategorikusan bírálta a vonatkozó oktatási törvény módosítását.) A SZNP nyilatkozatban ítélte el e kormányzati lépést, mondván, hogy az engedmény meghaladja az alkotmány kereteit. /9/ Anna Malíková, a SZNP akkori alelnöke abból a szempontból bírálta a kormányt, hogy ez egy újabb engedmény a magyarok számára a kormány egyben tartása érdekében. A SZNP nyilatkozata figyelmeztet, hogy a magyar „irredenta” számára tett indokolatlan engedmények a szlovák államiság destrukcióját szolgálják. /10/

A kisebbségi politika állami gondozása struktúrájának újjászervezésére és kiépítésére, a nemzetiségi kultúra intézményei jogállásának rendezésére stb. irányuló korrekciós lépéseket is alapjában véve a vontatottság, esetenként a vonakodás jellemezte. /11/ A vontatottsághoz hozzájárult az is, hogy a szlovákiai magyarság sem volt

  • főként káderszempontból – kellőképpen felkészülve az új helyzetre, nem mindig és időben találtak megfelelő személyeket a különböző posztokra. /12/

3. A DBP és az MKP közötti újabb konfliktus az Állami Földalap kérdésében

A konfliktus az Állami Földalap igazgatói posztjának, majd a nevesítetlen földek önkormányzati kezelésbe adása kérdésében robbant ki már január folyamán. Az előzményekhez tartozik, hogy a kormányalakítás során a DBP részéről feltételként szabták az MKP kormányba vételekor, hogy a földművelési tárca igényléséről mondjon le. Ez megtörtént annak fejében, hogy az MKP az Állami Földalap igazgatói posztját kapja. Ezt azonban – sajnálatos módon – nem foglalták írásba, jóllehet a koalíciós pártok a szóbeli megállapodás tényét a későbbiek során sem vonták kétségbe.

Az MKP részéről azért is fontos lett volna e poszt megszerzése, mert a kormányprogram szerint az Állami Földalap gondozásában lévő nevesítetlen földek – melyek jelentős része Dél-Szlovákia területén található és kapcsolódik a Bene¹-dekrétumok következtében az ott élő magyaroktól elkobzott földek sorsához – az Állami Földalap gondozásából az önkormányzatokhoz kerülnek majd át.

Pavol Konco¹ kinevezett mezőgazdasági miniszter azonban a szóbeli megállapodásról nem kívánt tudomást venni, de elvi okokból sem volt hajlandó támogatni – ahogy ezt következetesen minden alkalommal kinyilatkoztatta –, hogy az Állami Földalap élére magyar nemzetiségű személy kerüljön. A Pravda című lapban 1999. január 19-én A föld nem tartozik pártokhoz címmel megjelent interjújában fejtette ki részletesen ellenérveit. Hivatkozott arra, hogy a koalíciós megállapodás nem tartalmaz utalást az Állami Földalap igazgatói posztjának betöltésére, szóbeli megállapodásról pedig nem tud. Élve kinevezési jogkörével, az Állami Földalap élére a Meèiar-kormány idején a földművelési miniszter környezetében tevékenykedő s vele annak idején „lojális magatartást tanúsító” Jaroslav Puskáèot nevezte ki igazgatónak. (Közölte, hogy az Állami Földalap igazgatótanácsának élére is megvan a – nem magyar – személyi javaslata.) Ugyanakkor nem ért egyet azzal, hogy a nevesítetlen földek az önkormányzatok kezelésébe kerüljenek. Azzal érvelt, hogy nem politikai, hanem szakmai kérdésről van szó, s egyben olyan érzékeny problémáról, hogy jobb, ha a politikusok ettől távol tartják magukat (rendkívül bonyolult öröklési kérdések, esetenként kettős tulajdonviszonyok, melyek a Bene¹-dekrétumokkal is összefüggnek). Az MKP-vel szemben azt hangsúlyozta, hogy nem 300 ezer, hanem csak 120 ezer hektár – többnyire Dél-Szlovákiában található – földterületről van szó. Ami pedig a Bene¹-dekrétumokat illeti, az 1991-es törvény és annak módosítása „nagyon világosan megjelöli a magyar nemzetiségű állampolgárok jogait” – mondta. „Semmi ok arra, hogy a Bene¹-dekrétumokat revízió alá vegyék”, amit egyes MKP-s politikusok burkolt formában szorgalmaznak. /13/

A kormánykoalíció szlovák pártjai lényegében nem foglaltak állást az igazgatói kinevezés körüli vitában. Maga Mikulá¹ Dzurinda miniszterelnök is kitért a közvetlen állásfoglalás elől /14/, miközben a koalíció egysége fenntartásának fontosságát s a miniszterek jogainak figyelembevételét hangsúlyozta. Később ezzel kapcsolatosan a Szabad Újság /15/ bírálóan úgy fogalmazott, hogy a kormánykoalícióban „vígan végignézik”, hogyan küzd egymással Bugár és Konco¹, mintha őket e kérdés nem érintené, pedig a koalíciós megállapodás megsértéséről van szó.

Sajátos magatartást tanúsított a DBP. ¥ubomír Andrassy alelnök kijelentette, hogy Pavol Konco¹ a pártjában senkivel sem egyeztetett, amikor az említett igazgató kinevezése mellett döntött, hanem saját belátása szerint és hatáskörében cselekedett, s egyben kijelentette azt is, hogy pártja kiáll a minisztere mellett. /16/ Pavol Ham¾ík a PEP részéről azon a véleményen volt, hogy a kérdést nem a sajtóban, hanem a Koalíciós Tanácsban kell megvitatni. /17/

A kérdéssel február 9-én a Koalíciós Tanács foglalkozott. Konco¹ február 8-án úgy nyilatkozott, hogy lemond miniszteri posztjáról és kilép a DBP-ből, ha az MKP jelöltje kerül az Állami Földalap igazgatói posztjára. /18/

Az MKP a Koalíciós Tanácsban „a béke érdekében” engedett, és döntés született, hogy az igazgatósági (ellenőrzési) tanács élére magyar nemzetiségű személy kerül (pontosabban a Koalíciós Tanács ajánlatot tesz a miniszternek, hogy az igazgatótanács vezetői posztját az MKP által javasolt személy töltse be), s a négy koalíciós egység (párt) arányosan jelöl tagokat az igazgatótanácsba. Források szerint az igazgatói posztról való lemondás fejében a nevesítetlen földek kezelési joga (a kormány programnyilatkozatában foglaltaknak megfelelően) 1999. november 1-jéig az önkormányzatokhoz kerül, s erről törvény születik. /19/ Jozef Miga¹ hangsúlyozta, hogy a DBP támogatja a kormány programnyilatkozatának végrehajtását. (A DBP részéről ugyanakkor az is elhangzott, hogy „az utolsó szó joga” ebben az ügyben Konco¹ minisztert illeti meg. /20/)

A Koalíciós Tanács ülése után egy nappal Pavol Konco¹ a tervet (a Koalíciós Tanács döntését) elvetette. Ellene volt annak is, hogy pártok jelöljenek tagokat az Állami Földalap igazgatótanácsába. /21/ Közölte továbbá, hogy továbbra is kitart amellett, hogy a földek az Állami Földalap gondozásában maradjanak. (A sajtó szerint
Konco¹ ígéretet tett arra, hogy 2002-ig javaslatot készít a földek községi igazgatásba helyezéséről. /22/)

Konco¹ azzal is érvelt, hogy „egy széles koalíció mellett a kormányprogram mindig kompromisszum eredményeként jöhet létre”. Annak idején a parlamentben ő is megszavazta a kormányprogramot, de azzal akkor sem értett egyet: „fogcsikorgatva” tette ezt – jelentette ki. /23/ Miga¹ pártelnök türelmet kért a kormányprogram megvalósításához, mondván, hogy a kormány programnyilatkozata nem szab határidőt a feladat végrehajtásához. /24/ Andrassy alelnök pedig közölte, hogy a DBP támogatja a földek önkormányzati igazgatásba adását, ha az állami érdekek ezzel nem sérülnek. /25/

Közben mind a szlovákiai magyar, mind a szlovák sajtóban utalások történtek arra, hogy Konco¹ „magyar kártyája” mögött nem elsősorban, ill. nemcsak nemzetiségi probléma áll, hanem egy nagy üzleti lehetőség. /26/ (Az Állami Földalap igazgatója továbbra is köti a szerződéseket, melyek során a megállapított földárak alacsonyabbak a piaci áraknál.) Egyes vélemények szerint Konco¹–Baco-féle (Baco földművelési miniszter volt Meèiar kormányában) összejátszás is van a dolog mögött.

Bugár Béla az üggyel kapcsolatosan úgy nyilatkozott, hogy az Állami Földalap igazgatói posztjáról való lemondás az utolsó engedmény az MKP részéről, amit a földkérdésben megtett a párt. Érzékeltette annak lehetőségét, hogy az MKP részéről felvetik a miniszter visszahívását.

1999. február 16-án a Koalíciós Tanács ismét megerősítette a kormányprogram végrehajtási szándékát. Peter Weiss, a DBP alelnöke arra utalt, hogy a kormányprogram négy évre szól, s a DBP garantálja a kormányprogram betartását, beleértve a nevesítetlen földek ügyének rendezését is. „Konco¹ miniszter úrnak elmagyaráztuk – mondta –, hogy a kormányprogram rá éppúgy vonatkozik, mint a koalíció összes többi tagjára.” /27/ Megállapodás született, hogy a kormány új igazgatótanácsot nevez ki, s megerősítést nyert, hogy annak élére az MKP által jelölt személy kerül. Az igazgatótanács hatáskörébe tartozik az Állami Földalap igazgatójának viszszahívási joga a miniszter javaslatára, ahogy ezt a törvény jelenleg is meghatározza. /28/

A vita azonban továbbra sem csitult. Konco¹ „magasabb elvekre” hivatkozva ellenezte, hogy az igazgatói tanács élére magyar nemzetiségű személyt nevezzenek ki, mondván: „soha nem fog magyar jelöltet támogatni az Állami Földalap elnöki tisztére, még akkor sem, ha az gyetvai lenne.” Bugár Béla e kijelentéséért Konco¹t „politikai sovinizmussal” vádolta meg, aki viszont feljelentéssel fenyegette meg Bugárt. Hangsúlyozta, hogy kijelentése „nem nemzetiségileg motivált”, s arra utalt, hogy az agrárpolitika a jobb- és balszárnyon diametrálisan eltérő, tehát eltérő mezőgazdasági politikai koncepcióról, a baloldali érdekek védelméről van szó. /29/

M. Stanislav publicista A föld mint magasabb elv című cikkében párhuzamot vont a DBP és az MKP mezőgazdasági politikája között, s megállapította, hogy a két párt programjában nincs lényegi különbség a mezőgazdaság helyzetének értékelésében. A bal- és jobboldali pártok között a különbség a tulajdonlás kérdésében van. Konco¹ék az állami földeket és erdőket nem kívánják privatizálni, míg az MKP a kis- és középgazdaságokra helyezi a hangsúlyt, és ezzel kapcsolatban merül fel, hogy a nevesítetlen földek az önkormányzatok kezébe kerüljenek, ami eredetileg nem az MKP ötlete volt, hanem a Városok és Falvak Szövetsége vetette fel, amit az MKP a kormányprogramban támogatott. /30/

Konco¹ kijelentése hatalmas visszhangot váltott ki, s azt egyesek alkotmányellenesnek minősítették. R. Kotian szerint „elvekről folyik a vita”, amely szerinte is abból adódik, hogy a két fél (jobb- és baloldali pártok) agrárprogramja különbözik egymástól. Kotian szerint az MKP elnökének az a véleménye, hogy Konco¹ megnyilatkozását „politikai sovinizmus”-ként lehet megbélyegezni, „magas fokú toleranciát” tükröz. Konco¹ kijelentésével és magatartásával megsérti az alkotmány elveit, és ez egy kormánytagnál eléggé komoly dolog. /31/ G. Bacharová publicista szerint a baloldalnak meg kell fontolnia, hogy a koalíciót vagy miniszterét részesíti előnyben. /32/ Peter Weiss ezúttal védelembe vette Konco¹t, mondván, hogy a miniszter a sajtótámadások miatt fogalmazott nem elfogadható módon. /33/

Bugár Béla 1999. március 23-ra kétoldalú megbeszélést javasolt Jozef Miga¹nak, hogy tisztázzák a pártközi kapcsolatokat. Az információk szerint a DBP és az MKP megállapodott abban, hogy a felmerülő problémákat a jövőben a két párt közötti egyeztetés útján oldják meg. /34/ A megállapodás eredménye az lett, hogy az igazgatótanács elnöki posztját pártok fölötti szakember tölti majd be, akit az „illetékes szervezet” (igazgatótanács) javasol.

A tapasztalatok azonban azt mutatták, hogy a földkérdésben Konco¹ véleménye továbbra sem változott. A kormányprogramban rögzített elvek betartási szándéka megerősítést nyert ugyan, de a probléma gyakorlati megoldása prolongálódott.

4. A parlament MKP részéről történt „bojkottjának” szlovák kormányzati megítélése a költségvetési vita kapcsán

Újabb koalíciós feszültség – törésvonal – alakult ki az MKP és a szlovák kormánypártok között az 1999. évi költségvetés tárgyalása során a kisebbségi kultúra támogatásának ügyében március folyamán, amikor is az MKP részéről indítványozták, hogy 30 millió koronával növeljék a kisebbségi kultúrára szánt költségvetési támogatást. Miután a szlovák koalíciós pártok részéről erre nem volt hajlandóság, az MKP „bojkottálta” a parlamenti ülést. Mivel a költségvetés megszavazásához a 15 magyar szavazatra is szükség volt, két nap alatt többször is félbeszakadt az ülés.

Végül a probléma megoldódott, s bár nem került sor a tervezett költségvetési összeg növelésére, de konkretizálták a kisebbségi kultúrára szánt összeg elosztását, vagyis az összeg rendeltetését áttekinthetőbbé tették. /35/

A kormánykoalícióban keletkezett zavar miatt a sajtóban éles polémia alakult ki. A szlovák pártok arra hivatkoztak, hogy a megszorító intézkedések valamennyi intézményt, szervezetet sújtják (élesen tiltakoztak a költségvetés általános korlátozó jellege miatt az ellenzéki pártok is), s ezért – megítélésük szerint – a magyaroknak nagyobb megértést kellett volna tanúsítaniuk, főként az eszközök megválasztásában. Egységesnek mondható a szlovák kormánypártok részéről az a vélemény, hogy a magyaroknak „jobban meg kellett volna fontolniuk lépéseiket”. Szerintük magyar részről alárendelhették volna saját érdekeiket a többségi érdekeknek a költségvetési vitában, és nem volt célszerű emiatt „feszíteni a húrt” az amúgy is élesen bírált költségvetés kérdésében. Az MKP fellépését, a parlament tevékenységének „bojkottját” a szlovák pártok „zsarolásnak” tekintették és elítélték.

Főként a DBP szállt szembe az MKP magatartásával, de az SZDK és a PEP is „elítélte” ezt a lépést. Peter Weiss élesen bírálta az MKP „obstrukcióját”, „sztrájkját”. Úgy vélekedett, hogy az nem a politikai felelősség megnyilvánulása. Weiss szerint „annak a pártnak, amely oly módon jár el, mint az MKP, meg kellene fontolnia, hogy továbbra is a kormánykoalícióban akar-e maradni”. /36/ Andrassy a 30 milliós követelést zsarolásnak minősítette, és kijelentette, hogy pártja nem támogatja a követelést, mert sokkal fontosabb az oktatásügy, az egészségügy és a földművelési tárca nagyobb támogatása, s azt is az MKP szemére vetette, hogy a párt regionális pártként viselkedik, mivel nem az ország érdekeit veszi figyelembe, s ezzel veszélyezteti a kormány stabilitását. /37/ Az MKP és a DBP közötti nézeteltéréseket mindig a magyarok „kezdeményezték” – jelentette ki Andrassy, megjegyezve: „az MKP nem tudja átlépni saját árnyékát.” Roman Kováè (SZDK) szerint a költségvetés restriktív, s ezt a magyaroknak meg kell érteniük. /38/ A lapok sérelmezték Bugárék nyilatkozatát, miszerint a DBP a „hudeci” módszert (Ivan Hudec volt a kulturális miniszter a Meèiar-kormányban) alkalmazza a kisebbségi kultúra költségvetési támogatása érdekében. /39/ Milan Kòa¾ko kulturális miniszter azzal érvelt, hogy a kulturális tárca 0,5 milliárddal kevesebb pénzt kapott, mint az elmúlt évben. Rámutatott arra, hogy ennek következtében csökkentik az állam által irányított intézmények költségvetését (Nemzeti Könyvtár, Pro Slovakia Kulturális Alap), s joggal sérelmezhetik a költségvetést a színházak, múzeumok stb. /40/

Mikulá¹ Dzurinda a Pravda részére adott interjúban úgy nyilatkozott, hogy az MKP magatartása kissé színvonaltalan, de úgy ítéli meg, hogy azt nem kell dramatizálni. /41/

A fentiek azt tükrözik, hogy az „ügy” alkalmat adott a szlovák kormánypártoknak és a sajtónak, hogy a magyarok által felvetett igények kapcsán próbálják bizonyítani, hogy az MKP az országos érdekek fölé helyezi az etnikai kérdéseket. A konfliktus jellegzetessége volt, hogy míg a föld kérdésében csak a koalíció egyik pártjával ütköztek az MKP törekvései, most már a többi szlovák koalíciós párt is szembefordult azokkal.

5. A nyelvtörvény kérdése

A nemzetiségi jogok érvényesítésének minden bizonnyal legérzékenyebb és legproblematikusabb területe a kisebbségi nyelvhasználati törvény megalkotása és elfogadása volt. A szlovák kormány e kérdésben kényszerhelyzetbe került. Már kezdetben nyilvánvalóvá vált, hogy a kormánykoalíció szlovák pártjainak és az MKP-nak az elképzelései alapvetően különböznek egymástól. Végül is el kellett dönteni a kormány szlovák pártjainak, hogy felvállalják-e a törvény jóváhagyását abban az esetben, ha az az MKP számára nem elfogadható. Hosszú huzavona után vállalták a kockázatot.

A kényszerhelyzetet az okozta, hogy a törvény elfogadása (amely kapcsolódott az 1992-ben elfogadott alkotmány elvárásához és a Dzurinda-kormány programnyilatkozatának teljesítéséhez) Szlovákia integrációs előrehaladásának – a helsinki csúcsértekezletre s az azt megelőző országértékelés javítására való tekintettel – egyik alapvető feltétele volt. Közel fél éves politikai csatározások közepette született meg a törvény, melyet az MKP végül is nem szavazott meg.

Az MKP már 1999 januárjában és februárjában – az évekkel azelőtt kidolgozott nyelvtörvénytervezetre építve – rendelkezett egy munkaváltozattal, amelyet a kormánykoalíció szlovák pártjai elvetettek. Szlovák részről az alapvető igény az volt, hogy a törvény kizárólag a hivatali nyelvhasználatra korlátozódjon. E tekintetben hivatkozhattak az alkotmány kitételére, amely hivatali nyelvhasználatot említ, ugyanakkor nem kívánták figyelembe venni az 1995-ben jóváhagyott államnyelvről szóló törvénynek a kisebbségi nyelvhasználatot korlátozó kitételeit, amelynek ellensúlyozása a szélesebb értelemben vett kisebbségi nyelvtörvény elfogadását indokolta. Kormányzati részről egyrészt attól tartottak, hogy a szlovák nacionalisták támadását a magyar nyelvtörvénytervezet felé tett engedmények felerősítik – ami ténylegesen várható volt –, de elvi okokból sem támogatták a magyar tervezetet arra utalva, hogy az már kétnyelvűséget eredményezne az országban. Végül is a saját verzió kidolgozása mellett döntöttek, melyet az MKP megkerülésével az integrációs szervezetekkel egyeztettek. Az Európai Unió részéről – végül is – „zöld utat” kaptak a szlovák tervezet elfogadásához (jóllehet Broek EU-biztos áprilisban még úgy nyilatkozott, hogy a nyelvtörvénynek meg kell felelnie a kisebbségeknek). /42/ Némi kiegészítésekkel a kormány a tervezetet jóváhagyásra a parlament elé terjesztette, mondván, hogy ott még lesz mód a változtatásra.

Nyilván a szlovák vezetés számára az egyik nagy kérdés az volt, hogy mi történik akkor, ha az MKP nem szavazza meg a törvényt, mert az nem elfogadható a magyarság számára. E dilemmát az említett döntéskényszer – vagyis az, hogy elkerülhetetlen volt Szlovákia számára a törvény elfogadása, másrészt miután látták, hogy lényegében tartalmilag, érdemben az EU részéről nem szólnak bele a törvény jellegébe – feloldotta, s ilyen körülmények között az MKP ellenében is vállalták a törvény megalkotását s a vele járó kockázatot.

A rendelkezésre álló források azt mutatják, hogy a szlovák vezetés az EU-val történt egyeztetés után „felbátorodott”. A kormány által kidolgozott tervezetet a Koalíciós Tanács június 8-án megtárgyalta. S bár az MKP nem értett egyet a tervezettel /43/, ennek ellenére azt a kormány a legiszlatív tanács elé utalta. Mikulá¹ Dzurinda elmondta, hogy bizalmas beszélgetést folytatott Max van der Stoellal, az EBESZ főbiztosával, és a koalíciós megbeszélések után úgy nyilatkozott, hogy Stoelnak csak technikai észrevételei voltak. ¥ubomír Foga¹ miniszterelnök-helyettes szerint a probléma abban van, hogy a magyarok megváltoztatták a törvény egész filozófiáját. Az alkotmány csak a hivatalos nyelvhasználatról szóló törvény meghozatalát írja elő, a magyar tervezet viszont nem csak erről szól. További érv volt, hogy a legiszlatív szabályok nem teszik lehetővé, hogy amit már törvény szabályoz, azt egy másik törvény újra szabályozza (itt azokról a törvényekről van szó – Meèiar szerint 30 törvényről –, amelyeknek vannak nemzetiségi vonatkozású kitételei).

Pavol Ham¾ík szerint a koalíció egységét nem veszélyezteti, ha nincs meg a Koalíciós Tanács egészének támogatása. Az a lényeg, hogy a többség számára elfogadható legyen a törvény. Ivan ©imko úgy véli, hogy ha az egyik párt külön utakon jár, akkor várhatja, hogy javaslatát nem fogadják el. /44/ A kormánykoalíció szerint „kompromisszumkészség kérdése” az egész. Ha az MKP nem szavazza meg a törvényjavaslatot – állapítja meg Franti¹ek Miklo¹ko –, a Magyar Koalíció Pártját nem lehet egy csapásra a közös kormányfelelősségbe bevonni. A szlovák pártok vezető képviselői hangsúlyozták, hogy a szlovák pártok engedményeket tettek, de „bizonyos határt” nem léphetnek túl. Nem vállalhatják, hogy Szlovákiában „még egy hivatalos nyelv” legyen (egyébként ezzel érvelt a nacionalista, soviniszta ellenzék is). /45/ Ivan ©imko a vele készített interjúban viszont arra is rámutatott, hogy az államnyelvről szóló törvény alaptörvény és a kisebbségi nyelvhasználati törvény egy „speciális jogi korrekció, amely alkalmazása során előnyt élvez az alaptörvénnyel szemben”. Ezért szerinte konfliktus nem állhat elő, hiszen „ez a legiszlatív technika egyszerű ábécéje”. /46/

R. Filipko publicista a Jozef Miga¹sal készített interjú során kifogásolta, hogy nem keresték a kompromisszumot a magyarokkal. Miga¹ szerint az MKP-nak el kellett volna fogadni a hármak javaslatát. Arra a kérdésre, hogy mire jó a törvény, ha az nem felel meg az érintetteknek, Miga¹ azt válaszolta, hogy az alkotmány és a jogi formák miatt. Miga¹ a továbbiakban megkérdőjelezte, hogy az MKP törvénytervezete fedi-e valójában a kisebbség igényét. A nem magyar koalíciós pártok a magyarok képviselői is, nem csak a szlovákoké. Szlovák részről nem kívánnak olyan törvényt elfogadni, amely másokat diszkriminál. Nem csak az tekinthető helyes pozíciónak, amelyet a magyarok terjesztettek elő – jelentette ki. Csáky Pál részt vett a törvénytervezet kidolgozásban, mondta Miga¹, de az MKP a Koalíciós Tanács ülésén újabb javaslatokkal állt elő. Dzurinda szerint „új fejezeteket nyitni ezen a szinten egyszerűen ma már nem lehetséges”. /47/ Pavol Ham¾ík szerint a tervezet jó, s a végtelenségig nem foglalkozhatnak új meg új lehetőségekkel, olyan kérdésekkel, amelyeket a parlament nem hagyna jóvá. Az MKP még érvényesítheti akaratát a további viták során. Ha a magyar szavazatok nélkül fogadják el a javaslatot, akkor az EB az országjelentésben erről említést tesz, de egyúttal megállapítja, hogy a törvényt „a feltételezett terjedelemben” hagyták jóvá, s ezzel az ügy le van zárva. (Kimmo Sasi európai ügyekért felelős finn miniszter június 9-én – a sajtó információi szerint – úgy nyilatkozott, hogy az EU nem értékeli a tagságra váró országokban készülő törvényjavaslatokat. /48/) Foga¹ szerint a kompromisszum eredményének többek között az tekinthető, hogy a községi önkormányzatok tárgyalási nyelve a kisebbség nyelve is lehet. /49/ A külföld felé közvetített rossz jelzésekért az MKP a felelős, hiszen ahelyett, hogy szakmailag állt volna hozzá a kérdéshez, politikai tőkét akart kovácsolni a nyelvtörvény körüli vitából.

Ján Figeµ nyilatkozatában kiemelte az igények kielégítésének fontossággát, de az a reális és jogos igényekre vonatkozik: vannak szélsőséges igények is – jelentette ki. /50/ Dzurinda 1999. június 21-én úgy nyilatkozott, hogy még beszél Bugárral, többet nem tehet, jó európai szintű törvénytervezetet készítettek a magyar fél részvételével, melyet az európai hivatalok is „ szentesítettek”, mit tehetünk ehhez még hozzá? – tette fel a kérdést. /51/

Június 23-án a kormány a három magyar miniszter tartózkodása mellett jóváhagyta a ¥ubomír Foga¹ által készített tervezetet, miközben a Szlovák Nemzeti Párt mintegy 2000 híve tüntetett a kormányhivatal előtt. /52/

Milan Kòa¾ko szélsőséges törekvésnek nevezte a törvényben az oktatás és a kultúra kérdésének szerepeltetését. Nem lehet kétnyelvűséget bevezetni – mondotta. Szerinte a tervezet meghaladja a Keretegyezmény szintjét. /53/ Peter Weiss elítélte az ellenzék „hecckampányát” a nyelvtörvény és a kisebbség ellen, ami szerinte a balkáni úthoz vezet. /54/ Eduard Kukan külügyminiszter úgy nyilatkozott, hogy nem befolyásolná Szlovákia integrációját, ha az MKP nem szavazna a kormány tervezetére.

Az Új Szó 1999. június 29-én arra hívta fel a figyelmet, hogy a szlovák kormánykoalíció szlovák pártjai részéről a koalíciós törvény támogatására „ösztönzik” az MKP-t.

A jelek azt mutatják, hogy egyes politikai, kormányzati tényezők részéről a nyelvtörvényi vita során mélyrehatóbb törés mutatkozott meg az MKP politikai törekvéseihez való viszony tekintetében. Ezt érzékeltette Róbert Fico már idézett terjedelmes írása. /55/ Szerinte nem is lenne szükség a törvényre, miután a magyarok mindenütt használhatják nyelvüket, a jogi előírások megfelelően szabályozzák a nyelvhasználatot. Fico bírálja a kormányt, hogy mindenáron eleget akar tenni az EU-nak. Megítélése szerint két lehetőség van: a törvény elfogadása, ami hozzájárul a nacionalizmus és extrémizmus erősödéséhez, s a másik lehetőség, ha Szlovákia megőrzi arculatát és bizonyos fokú függetlenségét, szemben a nemzetközi intézmények nem mindig objektív nyomásával szemben. Szerinte ideje lenne tiszta vizet önteni a pohárba az EU és NATO tagsággal kapcsolatosan. Látni kell, hogy itt olyan „klubokról” van szó, amelyek akkor fogadnak be új tagokat, ha abban érdekeltek. A jelölt felkészültsége nem annyira fontos, jóllehet Szlovákia felkészültsége a NATO tagságra semmiben sem különbözik a már felvett három országétól. Szerinte eddig „hiányzott az adott klub érdeke”, Szlovákia ezért nem került be e szervezetekbe. Magyarország NATO tagsága és előnye az EU csatlakozás terén a magyar politikusoknak szárnyakat ad céljaik megvalósításához – állapítja meg.

Fico megnyilatkozásával kapcsolatosan Peter Weiss, a DBP alelnöke úgy nyilatkozott, hogy „Meg kell szabadulni attól a politikától, amely a »magyar kártyával« a lehető legegyszerűbb módon akar teret szerezni magának”. /56/

Politikai elemzők, kommentátorok között akadtak ellenvélemények, melyek arra hívták fel a figyelmet, hogy a törvény mindenáron való áterőltetése veszélyes. A kormányhoz közelebb álló szlovák lapok inkább aggódtak, semmint ösztönözték a szlovák kormányt a mindenáron való döntés meghozatalára.

J. Füle szerint tovább kell kísérletezni a kompromisszum elérése érdekében. Szerencsétlen megoldásnak tartja a törvény „keresztülhajszolását”. El lehet fogadni a törvényt a magyarok nélkül is – hangsúlyozta. Ez külpolitikai szempontból nem lenne meghatározó, de belpolitikailag igen. /57/ P. Schultz publicista úgy véli, hogy ha nagyon rövid időn belül nem jön létre a politikai egyezség, akkor a kormánykoalíciót az „első nagy nemzetközi kudarc” fenyegeti, mely veszélyezteti Szlovákia integrációját. Szlovákia az instabilitás zónája marad. /58/ Jana Vodová publicista szerint a törvénynek nem szabadna arról beszélnie, mit szabad, mit nem, mert mindent szabad, ami az emberi jogokkal összefügg, s ennek eleme az anyanyelvhez való jog is. /59/ O. Dostál úgy véli, hogy ha márciusban az MKP összes követelésével elfogadták volna a törvényt, nem veszített volna a kormány annyit, mint a több hónapos polémiával. Szerinte az államnyelv miatt kell a törvényt elfogadni, majd kijelentette, hogy „az egész probléma elvi megoldását az jelentené, ha megszüntetnék vagy alapvetően megváltoztatnák az államnyelvről szóló törvényt”. /60/ R. Kotian szerint „az MKP-val való egyetértésben elfogadott törvény sokkal kedvezőbb lenne, mintha nélküle fogadnák el”. /61/

Külön figyelmet érdemel J. Hrabko (a kormányhivatal emberjogi és kisebbségi főosztályának vezetője) ezekben a napokban megjelent írása. /62/ Az előterjesztett törvénytervezet szerinte „komoly törést jelent a kormánykoalícióban”, mivel az „a koalíciós szerződés megsértéséhez vezetett,” miután a koalíciós szerződés szerint a parlamentbe csak közös megállapodás alapján lehet beterjeszteni törvényt. Megítélése szerint a szakadás sokkal súlyosabb, mint Konco¹ és Fico populista megnyilatkozásai, mert e lépés nem más, mint „erőszak”. Hrabko szerint jobb nem elfogadni a törvényt, mint úgy elfogadni, hogy azzal az érintett nem ért egyet. „Állami diktátumnak” lehet tekinteni, ha nem jön létre egyezség az érintettekkel. /63/ Július 12-én, tehát közvetlenül a törvény elfogadása után Hrabko úgy vélekedett, hogy „ilyen jogszabályt… jóváhagyni azok beleegyezése nélkül, akiket az érint, rosszabb, mintha egyáltalán nem fogadnának el semmit”.

Érdekes szemléletet tükröz B. Zala véleménye, aki egyrészt helyteleníti, hogy a „nemzetközi szervezet” igénye kielégítésének szándéka dominál a törvényalkotás során, helyette a népszerűsítésre, a törvénytervezet megismertetésére és társadalmi elfogadtatására kellene nagyobb hangsúlyt helyezni, hogy a magyarok és a szlovákok is többségében egyetértsenek a törvénnyel, el tudják azt fogadni. Ez lenne a demokratikus megoldás. /64/

Miroslav Kusý professzor közvetlenül a kisebbségi nyelvhasználati törvény elfogadását megelőző időszakban fejtette ki véleményét e vitás kérdésben. Mindenekelőtt leszögezte, hogy az egész nyelvtörvényügy a maticásoktól ered, akik már 1990-ben elkészítették soviniszta államnyelvtörvény-tervezetüket, majd annak elismerését 1992-ben az alkotmányba, 1995-ben pedig külön törvénybe erőszakolták. A radikális demokratikus megoldás az államnyelvről szóló törvény eltörlése lenne. Amíg azonban a nemzetieknek ehhez a „szent tehenéhez” nem lehet nyúlni, szükség van az államnyelv kompenzálására. Átmenetként el kell fogadni egy törvényt, de az nem lehet rossz, „fogatlan”, amely nem ad világos választ a vitás kérdésekre. Bármilyen lesz a törvény, az csak „kényszermegoldás” lehet, nélkülözhetetlen „közbeeső állomás a szlovák nyelv államosításának megszüntetése folyamatában”. /65/

1999. július 10-én a parlamentben elfogadták a kisebbségi nyelvhasználati törvényt, amelynek során több figyelmet érdemlő dolog történt. Minden magyar módosító indítványt elvetettek, a Du¹an Slobodníkét (a DSZM képviselője) viszont megszavazták. A másik figyelemre méltó jelenség a kormánypártiak magatartása. Peter Zajac módosító javaslatát előzetesen 15 szlovák képviselő támogatta, de közben Roman Kováè visszavonta támogatását, így nem szavazhattak a módosító javaslatról. A magyar módosító javaslatok közül a legtöbbet a szertartások anyanyelvűségére vonatkozó javaslat kapta (33-at), de a többi (oktatásügy, dokumentáció, felsőfokú képzés, tömegtájékoztatás terén az anyanyelv használata) nem kapott zöld utat a szavazáshoz. ¥ubomír Andrassy a szavazás előtt ugyancsak visszavonta javaslatát. /66/

Az EB a törvény elfogadása utáni napon elismerően szólt a törvény jóváhagyásáról. /67/

A törvény jóváhagyása után a magyarok azt fontolgatták, hogy kilépnek a kormánykoalícióból, ill. hogy felülvizsgálják a koalíciós szerződést. Ezt viszont a vezető szlovák politikusok elítélték. Rudolf Schuster köztársasági elnök úgy nyilatkozott, hogy az MKP-nak meg kellene fontolnia, hogy jó-e, ha destruktív pozíciót választ. /68/ P. Prokopoviè (SZDK) is hasonlóan vélekedett a koalíciós szerződés felülvizsgálatára és a kilépésre vonatkozó Duray-nyilatkozatról. Szerinte a kilépés értelmetlen, mert a magyarok a választások előtti ígéretekből „mindent elnyertek”. /69/

G. Bacharová elemző írásában áttekintette a koalíción belüli magyarkérdés kálváriáját, s ennek során azt emelte ki, hogy a koalíciós egység a kétnyelvű bizonyítványok ügyében még megmutatkozott. A többi magyar javaslatok viszont már beleütköztek valamelyik párt nemtetszésébe. Az MKP a költségvetési vita során a „nyomásgyakorlás eszközéhez” fordult, sikeresen. /70/ Hasonló fejtegetésbe bocsátkozott M. Elia¹, amikor a közös kormányzáson belüli törésvonalakról szólt: az első konfliktus – állapította meg – a DBP-vel (az Állami Földalap igazgatói posztja miatt) alakult ki, de sokkal nagyobb probléma keletkezett a nyelvtörvény vitája során, amikor az MKP törekvései az összes többi párt álláspontjával ütköztek. /71/

Ján Figeµ az osztrák Die Presse kérdésére válaszolva elmondta, hogy előrelépést jelent a törvény elfogadása. Az EB, az ET és az EBESZ szakértőivel folytatott egyeztetések során bebizonyosodott, hogy „az általunk kidolgozott törvény egy jó és megbízható jogrend alapjául szolgálhat”, és hangsúlyozta: a szlovák többség kételyeit is figyelembe kellett venni. /72/

6. A területi és közigazgatási átszervezés kérdése

A Meèiar-kormány idején végrehajtott közigazgatási átszervezéssel, amely az állami centralizációt erősítette, a demokrácia elvei és az EU elvárásai alapján sem érthettek egyet a volt ellenzéki pártok, s ez a kormány programnyilatkozatában is kifejezésre jutott azáltal, hogy tartalmazta a közigazgatási reform szükségességét. Az új kormány megalakulása után a koalíción belül e kérdésben két vitás kérdés merült fel: a reform mélységének, a szubszidiaritás elvének az érvényesítése, továbbá a területi felosztás kérdése, amellyel szorosan összefüggött az ET 1993. évi ajánlásának a figyelembevétele, vagyis hogy a területi felosztás ne sértse a kisebbség érdekeit.

A területi és közigazgatási átszervezés kérdésének ügye rendkívül vontatottan haladt előre. A koalíción belüli ellentétekre és a következetlenségre utalt az a tény, hogy 1999 februárjában a kormány korlátozott formában fogadta el a Helyi Önkormányzatok Európai Chartáját, amely a decentralizáció mértéke, a központi és a helyi jogkörök szintje, ezen belül a szubszidiaritás érvényesítése tekintetében jelentett szűkítéseket. /73/

1999 augusztusában a kormány elfogadta a közigazgatási reform stratégiájáról a kormánybiztos által kidolgozott anyagot, amely rögzítette a reform alapelveit: ez koncepcionálisan összhangban volt a kormány programnyilatkozatával, jóllehet a területi megosztásra vonatkozó javasatokat az anyag nem tartalmazta.

A közigazgatás reformjának stratégiája Jozef Ni¾òanský szerint már 1999. június elejére elkészült, a koalíciós egyeztetések csaknem két hónapig folytak, ennek során komoly viták voltak: az MKP részéről nagyon kevés észrevétel hangzott el, hiszen az egész reform a tervezet szerint olyan mederben folyt, amelyet az MKP is szorgalmazott a választási programjában. Az SZDK részéről sem voltak jelentősebb észrevételek, a PEP részéről hangoztak el konkrét követelések. Ni¾òanský szerint a DBP-vel volt a legtöbb vita, főleg a változtatások mértékéről, egyes elvekről, hiszen a DBP szerint „központosítottabban” kell irányítani az országot, és a pártnak fenntartásai voltak a decentralizálással kapcsolatosan is. Véleményét a kompromiszszumnál figyelembe kellett venni – jelentette ki Ni¾òanský. /74/

A kormány az 1999. október 21-i ülésén megbízást adott egy kormány szintű koordinációs csoportnak arra, hogy készítsen a kormány számára tájékoztató anyagot a közigazgatási reform előkészületeinek állásáról. Ez elkészült, és a kidolgozott anyaghoz a feladattal megbízott munkacsoport részéről a koalíciós partnerekkel nem egyeztetett tervezetet is csatoltak a területi felosztás jövőjére vonatkozóan. A tervezet olyan területi felosztást tartalmazott, amely ellentétben állt az MKP és a szlovákiai magyarság érdekeivel, mert az a magyarlakta területek további közigazgatási szétszaggatását célozta meg. /75/ Az MKP a Koalíciós Tanács ülésén kérte, hogy tervezetet vegyék le a kormány programjáról. Elfogadhatatlan a dél-szlovákiai területek „újra szalámizása” – nyilatkozta Kvarda József az Új Szóban. (A jelentés szerint Szlovákiát 13 régióra és 82 járásra osztanák, s ezen belül a Pozsony-vidék régióhoz tartozna Dunaszerdahely és Szenc is, a nagyszombati régióhoz Galánta és Vágsellye, az alsó-nyitrai régióhoz Nyitra, Érsekujvár, Léva Párkány és Komárom.) A kormányülés napirendjéről a dokumentumot levették, megtárgyalását elhalasztották. Az egész anyag megvitatására és jóváhagyására a tervektől eltérően csak 2000. április 11-én került sor. /76/

A fentiek mutatták a szlovák kormánykörök törekvéseit, amelyek a magyarlakta területek további szétszaggatására irányultak, ami társadalmilag, gazdaságilag valójában az országnak sem előnyös. „A közigazgatási reform az idei legfontosabb politikai kérdés” – jelentette ki Csáky Pál. /77/ Ezt azzal indokolta, hogy e téren Szlovákia nem kontabilis sem az EU-val, sem a három visegrádi országgal (erősen centralizált, túlbürokratizált rendszer működik Szlovákiában). Ésszerű megoldásra van szükség, ami az MKP részéről viszont nem nélkülözheti a nemzetiségi szempontok figyelembevételét. /78/

2000. április 11-én tehát a kormány elfogadta a közigazgatási reform koncepcióját. Eszerint az új helyi önkormányzatok 2001-ben kezdik meg működésüket. A DBP szorgalmazására olyan döntés született, hogy az év júliusáig még alternatívákat dolgozhatnak ki a járási hivatalok kérdésének rendezésére, amikor is a véglegesített terv a parlament elé kerül. Nem zárták le a területi felosztás kérdését sem.

A döntés azt érzékeltette, hogy a DBP az időhúzás taktikáját választotta. A párt ugyanis nem az átfogó reformot támogatta, hanem a szakaszokra bontást szorgalmazta, s a járások jogkörének jelentős csökkentésével nem számolt. /79/

A Városok és Falvak Szövetsége pozitívan értékelte az elfogadott koncepciót elsősorban abból a szempontból, hogy annak megfelelően a jogkörök nagy része átkerül az önkormányzatokhoz. /80/

7. Az alkotmány módosításának, ill. az ún. preambulumnak a kérdése

Az alkotmány módosításának, ill. egy új alkotmány megalkotásának a kérdése a volt ellenzéki pártok részéről már a választási programokban felmerült. /81/ A kormány programnyilatkozata feladatként határozta meg az alkotmány módosítását, ill. annak előkészítését. /82/

1999 januárjában a Koalíciós Tanács ülésén esett szó a további teendőkről. Az MKP és a PEP akár új alkotmány elfogadását is elképzelhetőnek tartotta, az SZDK úgy vélte, hogy 1999 végére az alkotmányban eszközlendő változásokat el lehetne készíteni. A DBP véleménye szerint komplex változtatást (ez alatt értendő egy teljesen új alkotmány is) csak a következő választási ciklusban lehetne végrehajtani, hivatkozva a sokrétű „politikai befolyások” és érdekek semlegesítésének, ill. közelítésének fontosságára. /83/

Az év során a téma némileg háttérbe szorult. Bizottság jött létre, amely ezzel a kérdéssel foglalkozott, de az álláspontok az alkotmány jövője kérdésében a kormánypártok körében is jelentősen szóródtak. Az MKP elképzelései a szlovák pártok részéről ellenállásba ütköztek, különösen a preambulum módosítására vonatkozóan.

Dag Danis a Fikció és az igazság a preambulumban címmel megjelentetett terjedelmes fejtegetésben azt próbálta bizonyítani, hogy a szlovák alkotmány preambuluma a realitásokból indul ki. A Szlovák Köztársaság a szlovák nép többségének, ill. politikai reprezentációjának akaratából jött létre. Politikai értelemben az alkotmány nemzeti. Így jöttek létre – hangsúlyozza – a többi államok is (magyar, lengyel, német). Ugyanakkor a preambulum világosan kifejezi, hogy a hatalom megtestesítői az állampolgárok. Tehát az állam létrejötte nemzeti, a hatalomgyakorlás polgári alapon motivált. Így nem diszkrimináló és nem nacionalista színezetű a preambulum. Az európai államoknak sincs komolyabb kifogása a szlovák alkotmány és annak preambuluma ellen. Az MKP kivételével minden párt így gondolkodik Szlovákiában. Jogos lenne – állapítja meg a szerző – a magyarok igénye, ha a dolgok reális állása radikálisan megváltozna. De a szlovák állam jelenleg tisztán a polgári elvek alapján nem működik, ha működne, akkor nem lenne az MKP mint speciális nemzetiségi párt. Indokolt lenne a magyarok igénye, ha az MKP a polgári társadalomra törekedne. De ez ellen szól Duray javaslata, hogy a magyar alkotmány a határon kívüli magyarokra is vonatkozzon (ebben az esetben – a szerző fejtegetése szerint – az egységes magyar nemzet a szlovák államnak is része lenne, ill. a magyar nemzetállamnak része lenne Szlovákia is). /84/

Ezzel szemben Peter Kresák az alkotmány módosításának előkészítésével megbízott bizottság tagja üdvözölné, ha módosítani lehetne az alkotmányt abban az irányban, hogy az a polgári elvet jobban kifejezésre juttassa, de szerinte ma ez olyan érzékeny kérdés, amely az egész alkotmány tartalmát érintené. Ezért úgy látja, hogy a preambulum kérdésére később kellene visszatérni. /85/

Végül a Koalíciós Tanács 2000. április 11-én állást foglalt az alkotmány módosítása mellett. (Az MKP két alternatív javaslatot dolgozott ki erre az alkalomra, ill. ebben a témában.)

8. A Beneš-dekrétumok kérdése

A Bene¹-dekrétumok kérdését a koalíciós megállapodás nem tartalmazta, de a külföld (harmadik fél) részéről – mint ismeretes – újra és újra felmerült a téma. Az EP felszólította Csehországot a Bene¹-dekrétumok eltörlésére, és J. Pühringer osztrák politikus is követelte ezt a Pavol Hru¹ovskýval, a szlovák parlament alelnökével való találkozója alkalmával, mondván, hogy kárpátaljai németek is áldozatul estek a bene¹i politikának. /86/

Eduard Kukan szlovák külügyminiszter ezzel kapcsolatosan úgy nyilatkozott, hogy Pozsony kitart eredeti álláspontja mellett, azaz az elkövetkező mintegy három és fél évben nem kezdeményezi a második világháború után kiadott Bene¹-dekrétumok kérdésének megnyitását. Kukan a koalíciós megállapodásra és a kormányprogramra hivatkozott. „A kabinet nem kíván foglalkozni a kérdéssel”, viszont ha az EU az ellenkezőjét akarja, akkor „természetesen nem zárkózunk el a tárgyalások elől”– jelentette ki. /87/ „A Bene¹-dekrétumok akkor születtek – mondta –, amikor szükség volt az ilyen rendeletek kiadására. Ami elmúlt, azon már nem lehet változtatni – a történelem már csak olyan, amilyen.”

9. Összegezés, következtetések

Ha a Dzurinda-kormánynak a szlovákiai magyarsággal kapcsolatos magatartását, politikáját – a további fejleményeket is figyelembe véve – vizsgáljuk, akkor az összehasonlítás egyik eleme kétségtelenül a korábbi időszak lehet, továbbá a dokumentumokban (koalíciós megállapodás, a kormány programnyilatkozata, a nemzetközi dokumentumok) is megfogalmazott elvárások s végül az adott körülmények és lehetőségek.

Ha a korábbi választási ciklussal vetjük össze a jelenlegi helyzetet, akkor a változás az 1998 utáni időszakban egyértelműen kimutatható. Ez több vonatkozásban is lemérhető. Mindenekelőtt abban, hogy a szlovákiai magyarság helyzete, jogaiért folytatott harcának feltételei lényegesen javultak, ehhez a kormányváltás s ezen belül az a tény is hozzájárult, hogy az MKP kormánytényező lett. A kormány, az állami tisztviselők és a közszolgálati média részéről a korábbiaktól eltérően az 1998 utáni időszakban lényegében nem volt tapasztalható gyűlöletkeltés a szlovákiai magyarsággal szemben és általában a magyarellenesség szítása. A meglévő problémák a magyarság irányában folytatott vagy alkalmazott politikában más horizontokban merültek fel, mint korábban, és eltérő tényezők determinálták. Korábban a szlovák kormánypolitika a teljes jogfosztás irányában haladt, a nemzetiség létének veszélyeztetését célozta, jóllehet irreális elgondolások alapján. A Dzurinda-kormány idején a nemzetiségi jogok érvényesítésének egy mérsékelt tendenciája, dinamikája érvényesül. Az ütközések, törésvonalak ebben a folyamatban keletkeztek.

A tapasztalatok s a szlovákiai magyarság részéről elhangzott észrevételek azt mutatják, hogy a szlovák kormány elmulasztotta a hatalomra kerülés utáni hónapok adta kedvezőbb lehetőségeket. Ekkor nem vállalta fel a kormányprogramban foglaltak gyors és következetes megoldását, a későbbiek során ez már nagyobb akadályokba és ellenállásokba ütközött. Előtérbe került az óvatoskodás, a hatalmi pozíciók féltése stb. Ilyen körülmények között az MKP határozott, kemény kiállása inkább egységbe tömörítette a szlovák kormánypártokat a magyar igények elfogadásával szemben. A döntések nehezen, vontatottan és ellenmondásos tartalommal születtek meg számos említett kérdésben, és ezt a Dzurinda-kormány első éveit követő időszak tapasztalatai még inkább megerősítik.

Érdemes ebből a szempontból utalni szlovák független szakértők értékelésére, nevezetesen a Slovensko 2000 című évkönyvben a „A nemzetiségi kisebbségek” című fejezet megállapításaira, amely hozzávetőlegesen a 2001 közepéig terjedő időszakig követi az eseményeket. /88/ Ondrej Dostál (a Demokrata Párt szóvivője), a fejezet szerzője úgy értékeli a kormány nemzetiségi politikáját, hogy „érzékelhető változás” következett be 1998 után a kormány részéről a kisebbségekhez való viszonyban. A korábbi időszak legfontosabb deformációinak megszüntetése megtörtént. A szlovák kormány elérte, hogy a nemzetiségi probléma most már nem gátja Szlovákia integrációjának. A kormány magatartása a kisebbségekkel szemben már nem konfrontatív jellegű: a kormány tevékenységét az égető problémák megoldására irányuló törekvések, útkeresések jellemzik. Ennek ellenére maradtak megoldatlan problémák, nyitott kérdések. Valójában a kormányban nincs meg a szándék, hogy a durva deformációkat meghaladó kérdésekben tovább lépjen. Komoly problémát jelent, hogy nem dolgozták ki a kisebbségi kérdés nemzetközi dokumentumokkal történő komplex összevetését, elemzését, melyet a kormányprogram kitűzött. Nem született meg a mindent átfogó nemzetiségi törvény, mivel nincs meg ehhez a kellő parlamenti támogatottság. Ennek hiányát különösen komoly mulasztásnak tekinti a kisebbségi jogok garanciáinak jövőbeni alakulása szempontjából, és ki is fejti, hogy miért. Ennek hiányában ugyanis nem biztosított az alkotmányban rögzített ama jog, hogy a kisebbségek az őket érintő ügyek megoldásában részt vegyenek. A törvény hiányában a kormány jóindulatán múlik a kisebbségi jogok érvényesülése.

E jogok érvényesítését szlovák részről az önkormányzatiság formájában nem akarják, erről hallani sem akarnak, ill. ez még vita tárgya sem lehet. Nem lezárt a nyelvhasználat ügye sem. Dostál megítélése szerint vagy az államnyelvről szóló törvényt kellene módosítani, vagy bővíteni kellene az 1999-ben elfogadott nemzetiségi nyelvhasználati törvényt, kiterjesztve azt a hivatali használaton kívüli területre is. Vagyis a kormány az első évben megtette azt, amit tehetett, több aligha várható tőle ebben a választási ciklusban.

A későbbiek – tapasztalataink alapján – valójában ezt igazolták azzal a különbséggel, hogy néhány kérdésben döntés született. Viszonylag kedvező lépés volt a regionális és kisebbségi nyelvi charta elfogadása 2001 folyamán, viszont egyéb területeken a rendkívüli merevség és ellenállás érvényesült: lásd az alkotmány módosításának több hétig tartó feszült és szélsőséges magyarellenes légkörben lefolyt parlamenti vitáját, a területi és közigazgatási reform keresztülvitelének nem kevésbé kiélezett folyamatát 2001 folyamán, s az olyan területeken sem történt semmi előrelépés, mint a magyar pedagógiai kar létrehozása, a nevesítetlen földek sorsa.

Összességében a szlovákiai magyarság nem lehet megelégedve az elért eredményekkel. Az okok összetettek. Tény az, hogy a szlovák kormány labilitása következtében nemcsak a nemzetiségi téren vállalt kötelezettségeit nem tudja teljesíteni, de a kormányprogram egyéb elvárásait sem. Az erősen heterogén összetételű koalíció általában nem volt kellően működőképes, és szétesésének veszélye minduntalan felmerült.

A nemzetiségi jogok szélesebb körű érvényesítésére jelentős fékező hatást gyakorolt az a tény, hogy a szlovák nacionalizmus továbbra is mindennapi realitás volt. Ez a magyar politikával és a szlovákiai magyarsággal szemben a szélsőségességekig menően megnyilvánult. Erős nyomást gyakorolt a kormánypolitikára, amely maga sem volt mentes a magyar fóbiától, főként egy olyan helyzetben, amikor a kisebbség (MKP) következetesen és aktív politizálással – az anyaország hátterével – nyomatékosan követelte és sürgette a kormányprogramban és nemzetközi dokumentumokban lefektetett jogok mielőbbi megvalósítását és érvényesítését. Ezzel kapcsolatosan nem hagyható figyelmen kívül annak a folyamatnak a hatása, ami a magyar kormányzati politika határon túli magyarsághoz fűződő politikájával, e kapcsolat intézményesítésével és mindenekelőtt a magyar Országgyűlés által elfogadott kedvezménytörvény érvényesítésével függ össze. A választási ciklus végére kormányzati szinten alakult ki e téren egy jelentős feszültség, amely megoldásra vár.

A néprajztudománynak továbbra is lesz kutatnivalója. Interjú a 70 éves Ujváry Zoltánnal (L. Juhász Ilona)

Ujváry Zoltán néprajzprofesszor neve nem cseng ismeretlenül a szlovákiai magyarok körében, hiszen sok olyan publikáció fûzõdik a nevéhez, amely a történelmi Gömör megye ma Szlovákiához tartozó részének népi kultúrájáról szól. Elindítója, szervezõje és állandó résztvevõje volt a majdnem két évtizedig tartó Gömör-kutatásnak. Õ a szerzõje a Szülõföldön hontalanul címû nagy sikerû kötetnek, amely a szlovákiai magyarok második világháború utáni kálváriáját, a Csehországba való deportálást írja le. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem (ma: Debreceni Egyetem) Néprajzi Tanszékének professzora 1932. január 25-én született a gömöri Hét községben, s az idén töltötte be 70. életévét. A következõ beszélgetés a professzor úr születésnapja alkalmából készült.

– Hogyan került kapcsolatba a néprajzzal?

– Amikor elkezdtem a nyolcosztályos gimnáziumot Rimaszombatban, fogalmam sem volt arról, mi a néprajz. Egy alig 400 lelket számláló kis gömöri faluból, Hétbõl származom. Én voltam az elsõ tanuló, aki onnan gimnáziumba került. Ilyen tekintetben tehát teljesen tájékozatlan voltam. A gimnázium elsõ osztályában volt egy földrajz-néprajz tantárgyunk, így együtt. Életemben elõször ott hallottam a néprajzról. Amikor egy országról beszélt a tanár, elmondta, milyen az ottani lakosság összetétele, mi jellemzõ rájuk, tehát a néprajz abban merült ki, hogy ezt ismertették. Számomra idegen volt az egész, nem nagyon érdekelt, úgyhogy az elsõ osztályban földrajzból meg is buktam. Az egyetlen rossz osztályzatom ebbõl a tantárgyból volt. Így kezdõdött tehát az én néprajzos pályafutásom. Elsõsorban az irodalom iránt érdeklõdtem, költõi hajlamaim voltak. A háború befejezése után a rimaszombati gimnáziumból el kellett jönnöm, a harmadik osztályt már Miskolcon kezdtem. Az irodalmi szakkörben tevékenykedtem a hozzám hasonló gimnazista fiúkkal. Különbözõ felolvasóesteket rendeztünk, ahol a saját verseinket olvastuk fel. Úgy tûnt, hogy az irodalmi pályán tevékenykedem majd. Érettségi után, 1951-ben a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar irodalom szakára nyújtottam be a jelentkezésemet. Amikor azonban megkaptam az értesítést, hogy mehetek a felvételi vizsgára, kiderült, hogy nem a magyar, hanem az orosz irodalom szakra hívtak be. Én most is sokszor elgondolkozom azon, hogy mertem azt mondani a felvételi bizottságnak, hogy ha én nem lehetek magyar irodalom szakos, akkor nem is jövök az egyetemre, mert én magyar irodalom szakos akarok lenni. Megkérdezték, hogy az orosz miért nem jó, s erre azt feleltem, hogy én nem szeretem az oroszokat. Szerencsére nem lett belõle bajom, mivel parasztszármazású gyerek voltam. A parasztszármazású gyerekeket akkoriban felvették az egyetemre. Befogták a fülüket, a szemüket behunyták, s miután határozottan azt mondottam, hogy én semmiképpen nem megyek orosz szakra, így aztán mégis magyar szakra vettek fel. Én akkor költõ akartam lenni. Miután azonban az irodalmi tanszéken a professzoraimtól irodalomelméletrõl, esztétikáról stb. széles körû ismereteket szereztem, rádöbbentem arra, hogy bizony az én verselésem, költeményeim nagyon messze állnak az igazi költészettõl, esztétikai és egyéb szempontból nem felelnek meg.

– Ekkor került a néprajz közelébe?

– Másodéves egyetemi hallgató koromban az akkori néprajzprofesszor, Gunda Béla meghirdetett egy folklórórát a népköltészetrõl, én eljártam erre az órára, és megszerettem. Tehát másodéves egyetemista koromban kezdtem a néprajz, pontosabban a népköltészet iránt érdeklõdni, mert a néprajz fogalmával és tárgykörével tulajdonképpen még nem voltam tisztában, csak a népköltészettel. Balladákkal, mondákkal, mesékkel, népdalokkal és hasonló mûfajokkal ismerkedtünk az irodalomóra keretében. Ezek nagyon közel álltak a lelki világomhoz. Egyre inkább ráhangolódtam erre a tárgyra, aztán minden hasonló, népköltészettel kapcsolatos órát felvettem, így fokozatosan a néprajz többi ágával is megismerkedtem. Olyannyira, hogy a szakdolgozatomat is a népköltészet egyik nagyon szép témakörébõl írtam, az Árgírus-mesének a magyarországi elterjedésérõl, az Árgírus-történet kapcsolatáról stb. Ez a szakdolgozatom nemrégen jelent meg nyomtatásban, mert annak idején valahogy bekerült az archívumba, s meg is feledkeztem róla. Amikor a közelmúltban olvastam az Árgírus-históriáról, akkor döbbentem rá, hogy a szakdolgozatomban, 1955-ben más összefüggésben már én is megírtam, s eldöntöttem, hogy most én is közzéteszem.

– Az egyetem elvégzése után hogy alakult pályája?

– Amikor elvégeztem az egyetemet, meghívtak a miskolci Kilátó címû folyóirat munkatársának. Ugyanakkor Gunda professzor úr felajánlott az egyetem néprajzi tanszékén egy tanársegédi állást. A két ajánlat közül a tanársegédi állást fogadtam el, bár nagy kedvem lett volna az irodalmi folyóirathoz is. De a néprajzhoz már erõs vonzalmat éreztem, ehhez valahogy jobban húzott a szívem. Nem tagadom, hogy döntésemben bizonyos mértékû hiúság is közrejátszott, hiszen egy egyetemi oktatói állás a kutatásra nagyobb lehetõséget kínált, mint a folyóirat.

– Tehát Gunda Béla professzornak köszönhetõen került az egyetem néprajzi tanszékére. Milyen kapcsolat alakult ki Önök között? Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre?

– Nagyon jó volt a kapcsolatom Gunda professzor úrral. Együtt jártunk kutatni, mindenhová magával vitt. Akkoriban Szatmár volt a kutatási területünk, így oda jártunk. Nagyon sok anyagot gyûjtöttünk. Még egyetemi hallgatóként a népi dramatikus játékokat is kutatni, gyûjteni kezdtem Szatmárban. Egyik barátommal és kollégámmal, Ferenczi Imrével együtt bukkantunk rá a farsangi játékok rendkívül gazdag anyagára. Ezeket összegyûjtöttük, és miután az egyetemen maradtam, ezt az anyagot feldolgoztuk, majd könyv formájában is megjelentettük Dramatikus játékok Szatmárban címmel.

– Milyen volt a kötet fogadtatása szakmai körökben?

– Ez a munka óriási visszhangot keltett. A dramatikus népszokásokkal foglalkozó kutatók addig ugyanis azon a véleményen voltak, hogy magyar népi színjáték már nincs, csak az egyházi játékok: farsangi játékok, pünkösdi játékok, regölés imitt-amott esetlegesen. Arra, hogy létezhet ilyen gazdag színjátékanyag, amilyet mi Szatmárban találtunk, senki sem számított. Éppen akkoriban írta az egyik német nyelvû néprajzi folyóiratban Dömötör Tekla, a neves magyarországi dramatikus játékkutatónk, hogy Magyarországon maszkok nincsenek, s amik vannak, azok is átvételek a románoktól, ilyenformán tehát színjátékok sincsenek. S íme, mi pedig ilyen gazdag anyagot publikálunk! Ez nagy meglepetés és sikerélmény volt, s a késõbbiekben ez az eredmény ösztönzött, hogy ezt a kutatást tovább folytassam és az egész országra kiterjesszem. Természetesen emellett mással is foglalkoztam az évek során, de a fõ kutatási területem ez volt. Évek múlva aztán Játék és maszk címmel négy kötetben publikáltam az ide vonatkozó anyagot, három kötetben az anyagot tettem közzé, a negyedikben pedig a szintézist.

– Ebben ez idõben más témával nem is foglalkozott?

– Természetesen mással is foglalkoztam, mert a tanszéken én voltam az elsõ folklorista, tehát mint tanársegéd én adtam le minden olyan tárgyat, témakört, amely a folklórra vonatkozott. Ez nagy megterhelést jelentett, de egyben nagy hasznot is, mert ezáltal minden témába bedolgoztam magam. Arra, hogy egy órát megtarthassak, mondjuk a népballada témakörébõl, egy hétig készültem, aztán a másik órára másik hetet, és ez így ment tovább. Minden témakörön alaposan átrágtam magamat. Ennek az általános tájékozottságnak nagyon nagy jelentõsége volt, mert amikor kimentem a terepre, már tudtam, hogy mit kell kérdezni. Tehát ennek következtében olyan témákkal is foglalkoztam, amelyek nem tartoztak a szorosan vett kutatási területemhez. Én például nem értek a népzenéhez, de gyûjtöttem népdalokat. A zene az egy más dolog, de a dalok szövegét összegyûjtöttem. Különbséget tudtam tenni az értékes és értéktelen dalok között, ennek alapján volt bátorságom népdalokat is gyûjteni. Így született meg 1977-ben a Gömöri népdalok és népballadák címû kötetem, amely azóta már második kiadásban is megjelent. Ugyanígy sorolhatnám tovább a különbözõ kutatási témákat. Például Mátyás király Gömörben címmel jelent meg monda- és anekdotagyûjteményem, a közelmúltban pedig szólásgyûjteményem. Tehát majdnem mindegyik témakörbõl megjelent valamilyen kötetem, kivételt csupán a mese képez. Amikor Abaúj-Zemplén területén kutatott a tanszék, akkor Gunda professzor felvetette, hogy nagyon érdemes lenne felgyûjteni a vadon termõ növényeknek a táplálkozásban játszott szerepét. Én azt mondtam, hogy nagyon szívesen, így ezzel a témával is foglalkoztam, úgyhogy írtam is egy cikket A vadon termõ növények felhasználása a táplálkozásban az Abaúj-zempléni hegyvidéken címmel. Aztán felvetõdött, hogy a kutakról is érdemes lenne anyagot gyûjteni, mivel nagyon érdekes építményekrõl van szó, így a kutakkal is foglalkoztam, s ezekrõl is írtam egy cikket. Amikor a vadon termõ növények táplálkozásban betöltött szerepével foglalkoztam, annyira megkedveltem ezt a témát, hogy amikor Gömörbe mentem gyûjteni, ott is folytattam. Ekkor fõ célom a foklórkutatás volt, de rádöbbentem, hogy tulajdonképpen milyen érdekes a szülõföldem, Gömör táplálkozása. Így ott, ahol dalokat gyûjtöttem, egyúttal a háziasszonyokkal is elbeszélgettem, aztán így fokozatosan nagyon sok anyag gyûlt össze, s ennek eredményeként született meg a Népi táplálkozás három gömöri völgyben címû kötetem. Tehát így kalandoztam el más területekre is a folklór területérõl. S meg kell még említenem, hogy a doktori disszertációm a népi kéziratos könyvekrõl szólt, ide vonatkozóan is több írásom látott napvilágot, a kandidátusi disszertációm pedig az agrárkultusz témakörébõl való, Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban. Ez szintén megjelent kötetben. Tehát elmondhatom, hogy elég széles spektrumú volt a kutatási területem.

– Az ön nevéhez fûzõdik a Gömör-kutatás elindítása is. Mikor született az ötlet, hogy a néprajzi tanszék szervezett keretek közt programszerûen kezdi el kutatni a történelmi Gömör megye néphagyományait. Gondolom, ebben bizonyára szerepe volt a professzor úr szülõföld iránti szeretetének is…

– Amikor tanársegéd lettem az egyetemen, a néprajzi tanszék még nagyon kicsi volt, hiszen l949-ben jött létre, s csupán Gunda professzor úr és két kutató tevékenykedett itt. Akkor a tanszék kutatási területe Szatmár volt. Ez a kutatás hoszszabb ideig tartott, majd amikor befejezõdött, átmentünk, Abaúj és Zemplén megyébe. Ott hosszú éveken keresztül folytattunk kutatómunkát, egészen a hetvenes évek végéig. Amikor ott is befejeztük a kutatást, éppen én lettem a tanszékvezetõ, s új kutatási területet kellett választani. Korábban is gondoltam már arra, hogy ha a zempléni kutatásokat befejezzük, akkor át kellene menni gömöri területre. Gunda professzor úr is támogatta tervemet, de õ már idõs kora miatt nem tartott velünk. A Gömör-kutatás tervének természetesen emocionális vonatkozása is van, hiszen egy gömöri faluból származom, jól ismertem gyermekként is ezt a régiót, nagyszüleim a szlovákiai Gömörben laktak, és én minden nyarat ott töltöttem. Tehát ezek az érzelmi okok is közrejátszottak a döntésben. Azt szoktam mondani Csokonai után, hogy minden föld hazája ugyan a jó embernek, de szülötte tája mindennél elõbbre való.

– Úgy tudom, hogy a szervezett tanszéki Gömör-kutatást megelõzõen is megfordult néprajzi gyûjtõúton ezen a vidéken…

– Igen, én már jártam Gömörbe gyûjteni korábban is. A tanszéki kutatás keretében diákjainkat évrõl évre Gömörbe vittük kutatni. Csodálatos évek voltak ezek, a mai napig a legnagyobb szeretettel emlékeznek a résztvevõk az ott töltött idõre. Azt tûztem ki célul, hogy lehetõleg minél nagyobb területrõl gyûjtsünk anyagot, s amikor már nagy mennyiségû anyag gyûlik össze, ebbõl szintézist készítsünk.

– A szervezett kutatást megelõzõen néprajzi szempontból mennyire számított ismert területnek Gömör?

– Nagyon kevés gyûjtés volt errõl a területrõl. Az elsõ világháború elõtt azért, mert nem volt olyan sok néprajzkutató Magyarországon, hogy minden területre eljutottak volna. Az elsõ világháború elõtt csupán néhány rövidebb írás jelent meg Gömörrõl. Trianon után Gömör kettészakadt, csak 21 falu maradt Magyarországon, zömük Csehszlovákiához került. Így a kutatás újra megszakadt, mivel a határ túlsó oldalára esett Gömör nagy része. Emiatt késõbb is alig-alig jelent megy egy-két írás Gömörrõl. A második világháború után sem változott meg nagyon a helyzet, vasfüggöny nem csupán nyugaton volt, hanem az ún. demokratikus országok között is, s így problematikus volt az átjárás. Emlékszem, hogy amikor 1958-ban ösztöndíjat kaptam Szlovákiába, itt, Debrecenben csodálkoztak a tanár kollégák, s úgy néztek rám, mintha Ceylonba mentem volna… Tehát ilyen volt a helyzet kezdetben, a hetvenes években azonban már enyhült a feszültség, a Gömör-kutatás megkezdésekor pedig már egészen más volt a légkör.

– Hogyan zajlott tehát ez a kutatás?

– A diákok szakdolgozatukat Gömörrõl írták, sõt még a disszertációk is Gömörrõl íródtak. A gyûjtött anyagnak egy példányát mindenkitõl bekértük, és Gömöri Archívum címmel egy adattárat hoztunk létre, amelyben a majdnem húsz évnyi gyûjtés eredményeként mára hatalmas mennyiségû anyag gyûlt össze. Mivel én dalokat és balladákat is gyûjtöttem, hatalmas dallamanyag is összegyûlt. Egyébként éppen a közelmúltban játszotta át CD-re a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete a magnetofonra felvett anyagot. Az anyag, amely megjelent a balladás kötetemben, csupán egy töredéke az általam összegyûjtött anyagnak.

– A szlovák kollégák hogyan viszonyultak a Gömör-kutatáshoz, hogyan fogadták ezt a kezdeményezést?

– Amikor én elõször ösztöndíjat kaptam 1958-ban Szlovákiába, elmentem Pozsonyba, mert jelentkeznem kellett a minisztériumban. Azért nem a tudományos akadémián, mert egyetemi oktató voltam. Rögtön közölték velem, hogy kapok egy kísérõt. Én mondtam, hogy nekem arra nincs szükségem, de hiába tiltakoztam, csak kísérõvel mehettem. Azt is elõre meghatározták, hogy hová mehetek. Különbözõ szlovák vagy szlovák–magyar városokat jelöltek ki, de a terepre nem mehettem. Akkor egy hónapot töltöttem Szlovákiában, s nagyon elkeseredtem, hogy hiába töltöm Szlovákiában az idõmet, nem kutathatok. Már-már leszakadt a lábam, annyi múzeumban voltam, annyi kiállítást láttam. Azon törtem a fejem, hogyan lehetne a kísérõtõl megszabadulni. Vettem egy nyelvkönyvet, és amikor hazajöttem, elkezdtem szlovákul tanulni. Amikor aztán egy-két évvel késõbb ismét Szlovákiába mentem, már tudtam valahogy szlovákul beszélni, úgyhogy sikerült elhárítanom a minisztériumi tisztségviselõt. Ekkor kezdtem el tulajdonképpen a Gömör-kutatást, ekkor mentem elõször falura gyûjteni a szlovákiai Gömörben.

– Milyen témát kutatott?

– Elõször népdalgyûjtéssel foglalkoztam, mert azt gondoltam, ebbõl nem lehet különösebb probléma, hiszen ha jelentette is valaki, hogy itt van egy kutató, én nem érdeklõdtem, csak dalolgattunk…

– Térjünk vissza a szlovák kollégákhoz: milyen volt velük a kapcsolata?

– Mindaddig, amíg nem jelent meg a Gömöri népdalok és népballadák címû kötetem, elmondhatom, hogy jól viszonyultak hozzám a szlovák kollégák. Olyannyira jól, hogy a Szlovák Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagjává is választottak. Amikor azonban megjelent az említett kötetem, megváltozott a helyzet. Egy ©vehák nevû szlovák kolléga, aki abban az idõben a Szlovák Néprajzi Társaságnál töltött be valamilyen tisztséget, azt üzente nekem, hogy be ne merjem többé tenni a lábamat Gömörbe… Ez meglepett, mert elõzõleg jó barátságban voltunk, még sörözgettünk is együtt, amikor Pozsonyban voltam. Ján Podolák is tiltakozott, s Gunda Bélának levelet is írt. Hozzáteszem, hogy én akkor szabad idõmben jártam kutatni Szlovákiába, úgyhogy errõl Gunda Béla nem is tudott.

– Mi lehetett ennek az ellenséges viszonyulásnak az oka?

– Ésszerû magyarázatot erre nem lehet adni, de tény, hogy megromlott a viszony. Pedig én annak idején felajánlottam az egyik szlovák kolléganõnek, hogy mi megcsináljuk Gömör magyar részét, õk a szlovákot, és készítünk egy közös kötetet Gömörrõl. Érdekes módon akkor lelkendezett, ezt el kell ismerni. De hogy mi történhetett, nem tudom, pedig én ezt követõen még levelet is írtam neki, de választ a mai napig nem kaptam tõle. Lehet, hogy leállították, vagy pedig õ nem akart együttmûködni. Mindenesetre megszakadt a kapcsolat. Neki volt valamilyen kutatása a földmûvelésrõl, ha jól emlékszem. Egyszerûen elzárkóztak az együttmûködéstõl, a közös publikálástól. Pedig szép összehasonlító munkát végezhettünk volna. Nem rajtunk múlott, hogy ez az elképzelés kudarcba fulladt…

– A Gömör-kutatás kapcsán sok szlovákiai magyar értelmiségi került kapcsolatba az ott kutató szakemberekkel, többen azóta el is végezték a néprajz szakot Debrecenben. Az lenne a kérdésem, hogy mennyire elégedett a Debrecenben végzett szlovákiai diákok aktivitásával, mennyire váltották be a hozzájuk fûzött reményeket.

– Bodnár Mónika, aki Tornáról származik, nem vett részt a Gömör kutatásban, mert az õ kutatási területe a szülõföldje, a Bódva-völgye volt, nagyon szép eredményeket ért el. Õ lett az 1989-ben megnyílt putnoki Gömöri Múzeum igazgatója. Természetesen sorolhatnám tovább is, itt van például Tornaljáról Puskó Gábor, õ éppen most hozott létre egy helytörténeti gyûjteményt Tornalján, és nagyon szép szakdolgozatot is írt, valamint több néprajzi vonatkozású írást is publikált már. A gömörszõlõsi É. Kovács Judit megírta Gömörmihályfalva néprajzát. A Gömörben kutató diákok és kutatók közül többen könyvet is írtak a kutatás befejeztével, vagy pedig megjelent valamilyen kisebb-nagyobb terjedelmû munkájuk. Tehát azt mondhatom, hogy boldog lehetek, hogy az egykori diákok, fiatal kutatók, akikkel együtt dolgoztam, ilyen eredményeket értek el. Legutóbb egy feledi lány végzett nálunk, Varga Gabriella, neki is megjelent Feledrõl egy kis összeállítása. Természetesen mutatkoznak színvonalbeli különbségek: az egyik jobb, a másik kevésbé. Ezek a kötetek elsõsorban a dokumentáció szempontjából nagyon fontosak. A baracai Gecse Annabella szintén nálunk végzett, gyönyörû szép munkát készített a szülõfalujáról. Most is van két nappali tagozatos diákunk, róluk is csak jókat tudok mondani. Eddig az 1985-ben indított Gömör Néprajza címû sorozatban 55 kötet jelent meg, ebbõl 18 Gömör szovákiai részének néprajzát mutatja be, s ahogy azt az elõbb is említettem, a szerzõk közt diákok és kutatók is találhatók.

– A Gömör-kutatás eredményeinek összegzéseként tervezett szintézis megjelenése mikorra várható?

– Most jelent meg a Gömör-kutatás szintézisének az elsõ kötete. Három kötetre tervezem. Az elsõ két kötetben a tárgyi kultúra, a harmadikban pedig a folklóranyagot tennénk közzé. Ez a kötet Gömör táji-természeti leírását, valamint történetét tartalmazza, mivel egy néprajzi monográfia esetében is szükséges a történeti vonatkozások alapos áttekintése. Gazdasági kérdésekrõl, táji tagolódásról, településrõl és építkezésrõl szól továbbá az elsõ kötet. A második kötetben pedig gazdálkodás, vásározás, kerámia, népi táplálkozás, továbbá népmûvészeti vonatkozású fejezet is lesz. Ezt most szerkesztem. A harmadik kötetben különbözõ folklórfejezetek lesznek a hiedelmekkel bezárólag.

– Nem említettük még a nagy visszhangot kiváltott Szülõföldön hontalanul címû 1991-ben megjelent kötetét, amelyben egy olyan témával foglalkozott, amely 1989-ig tabunak számított: a szlovákiai magyarok Csehországba való deportálásával.

– Gyûjtõútjaim során az adatközlõkkel sok mindenrõl elbeszélgettünk, s mivel Gömör Szlovákiához tartozó falvaiból is nagyon sok családot sújtottak a Bene¹-dekrétumok embertelen rendelkezései, természetesen ez is szóba került. Egy egykori deportált visszaemlékezései alapján írtam meg a könyvet, mert úgy gondoltam, írásban is meg kell örökíteni ezt az eseményt, hogy az utókor számára is megismerhetõ legyen. Nagyon örültem, hogy ilyen sikere lett, 1994-ben csehül, majd 1997-ben a dunaszerdahelyi Lilium Aurum Kiadó jóvoltából szlovákul is megjelent. Nagyon fontosnak tartom ugyanis, hogy az olvasók, elsõsorban a fiatalabb szlovák és a cseh olvasók is megismerjék, hogyan is zajlottak valójában ezek az események. A történelemórákon ugyanis errõl nem beszéltek a tanulóknak, nem ismerhették meg az igazságot.

– Milyen volt a visszhangja a magyar kiadásnak? És hát volt-e visszhangja a cseh, illetve szlovák verziónak?

– Nagy érdeklõdéssel fogadták. A velem beszélõk, telefonálók mindegyike rendszerint azt mondta, hogy eddig semmit sem tudtak a deportálásról, hiszen arról az elõzõ rendszer mélyen hallgatott. A pozsonyi nagykövetségen rendezett könyvbemutatón Miroslav Kusý professzor úr azt nyilatkozta, hogy õ sem tudott ezekrõl az eseményekrõl. A szlovák nyelvû kiadás bemutatását szóban, majd késõbb írásban is azzal fejezte be, hogy kötelezõ olvasmánnyá kellene tenni a szlovák iskolákban, hogy az újkori szlovák történelemnek ezt a fejezetét is megismerje az ifjú generáció. A cseh nyelvû kiadás 1994-es megjelenését követõen a Magyar Rádióból tudtuk meg, hogy az egyik ellenzéki képviselõ felszólalt a cseh parlamentben, azt kérdezve, hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen, a cseheket, a Bene¹-kományt elmarasztaló könyv cseh pénzen megjelenhetett. A rádióban elhangzott hír még tovább növelte az érdeklõdést, velem több interjút, beszélgetést készítettek. Ez a munkám, amely voltaképpen egy parasztember emlékezése nyomán született, a nagyközönség körében olyan nagy érdeklõdést váltott ki, hogy én magam is meglepõdtem, nevemet ismertebbé tette, mint a kisebb körre terjedõ szakírások.

– Így, a hetvenedik születésnapon, visszatekintve a több évtizedes munkásságára, a sok publikációra, tanulmányra, tanári pályájára, mennyire érzi magát elégedettnek, sikerült-e valóra váltania egykori álmait, terveit? Egyben megkérdezném azt is, milyen a tervei vannak a jövõre nézve.

– Az ember sohasem lehet elégedett, nekem is még rengeteg tervem van. Persze már nem biztos, hogy valamennyit meg tudom valósítani. Szerencsére jelenleg jó egészségnek örvendek, de nem tudni, meddig élhet az ember. Száz évvel ezelõtt ez a hetven év is matuzsálemi kornak számított. Tulajdonképpen nem tudni, mikor szólítja magához az embert a Jóisten. De édesapám is 80 éves elmúlt, amikor elhunyt, Dankó Imre kedves kollégám most 80 éves, Faggyas Pista bácsi mindjárt kilencven, Balassa Iván már szintén jóval elmúlt 80, és még mindig aktívan dolgozik. Nem tudhatjuk, mikor szakad meg az életünk fonala, de én még nagyon sok mindent szeretnék megírni.

– Mostanában hogyan telnek napjai?

– Gyakorlatilag az én életem már évtizedek óta nap mint nap a tudományos munka és az oktatás keretében folyik. Mondhatnám úgy is, hogy bûvöletében, ha egy kicsit érzelgõsebben akarnám magam kifejezni. Én szinte mindig az egyetemen vagyok, ha nem, akkor otthon az íróasztal mellett vagy pedig valamilyen könyvtárban. Szerencsére olyan családi hátterem volt és van mind a mai napig, amely lehetõvé tette számomra, hogy soha nem kellett semmi mással foglalkoznom, kizárólag csak a munkámmal. Közhelynek számít, s szokták is nekem mondani az interjúk során, hogy szerencsés ember vagyok, mert egész életemben azzal foglalkozhattam, amit szeretek. Ez valóban így van. A nagy témáimat nagyjából befejeztem, bár soha nem lehet mondani, hogy befejezhetõ valami. Mindenesetre én ezeket már nem folytatom. Tehát a népi színjátékokkal, az agrárkultusszal kapcsolatos kutatásaimat abbahagytam, a népdalkutatást, balladakutatást, mondakutatást úgyszintén. Most két évvel ezelõtt új munkába fogtam.

– Elmondaná bõvebben, hogy mibe?

– A folklórkutatás történetét 1958-tól évrõl évre leadtam a diákoknak. Mindig készültem arra, hogy egyetemi jegyzetet készítsek ezekbõl az elõadásokból, mert nincs tankönyv, amelybõl tanuljanak, hiányzik a folklórtörténet. Nagyon nagy hiba, hogy mind ez ideig nem készítette el a magyar néprajztudomány se a tárgyi néprajz, se a folklór történetét. Én ezt a történetet szeretném megírni. Kósa László megírta a magyar néprajztudomány történetét, az intézményes háttér, szervezeti keretek kialakulásának, valamint a különbözõ irányzatok formálódásának históriáját, de olyan munka nincs, amely úgy dolgozná fel a folklórtörténetet, mint ahogyan a magyar irodalom története is fel lett dolgozva 6 kötetben. Ebben az Ómagyar Mária-siralommal kezdik és befejezik valahol Pilinszky Jánosnál, közben végigveszik az összes költõt, írót, jeles személyiséget. Tehát nekünk is úgy kell áttekintenünk a folklórtörténetet, hogy valamennyi jeles kutatót bemutassunk. A 19. század közepéig tulajdonképpen nem beszélhetünk folklórkutatásról, hiszen a költõk, írók végezték a folklórkutatást is. Nem állíthatjuk, hogy Gaal György, aki az elsõ népmesegyûjteményt összeállította és összegyûjtötte, néprajzkutató lett volna. Ennek ellenére mégis szerves részét alkotja a folklórkutatás történetének, de Faludy Ferenc vagy Szvorényi József munkássága ugyancsak jelentõsnek számít. Szóval úgy tervezem, valamennyi személyiséget bemutatom, akik valamilyen módon foglalkoztak a folklórral, eredményeket hoztak, így tudományszakunk számára is jelentõs személyiséggé váltak. Róluk is beszéltem az óráimon, ezeket az elõadásokat most a diákjaimnak jegyzet formájában készítem el, aztán majd meglátom, hogy hány kötetet sikerül összeállítani. Eddig négy jelent meg, ezekben Edvi Illés Pál, Zilahy Károly, Greguss Ágost, Gyulai Pál, Gaal György, Majláth János, Mednyánszky Alajos és Szvorényi József munkásságát mutatom be. Idõben a 19. század végéig tervezem folytatni a sorozatot. Természetesen a köteteken kívül más egyéb területtel is foglalkozom, de a fõ tevékenységi irányom ez.

– Az utóbbi években elég sok vita folyt a néprajz módszereirõl. Egy bizonyos kör a néprajzot elavultnak tartja, a másik oldalon viszont az új szemléletmódot fogadják bizalmatlanul. Ön hogyan látja a néprajz jövõjét, mennyire szükséges a megújulás? Olyan nézetek is vannak, hogy lassan már nem lesz mit kutatni, a paraszti társadalom mint olyan szinte már teljesen felbomlott.

– A néprajz soha nem fog kimúlni, hogy így fejezzem ki magam. A néprajztudományra szükség lesz mindaddig, amíg emberi közösségek és falusi, ill. kisebb-nagyobb társadalmi közösségek lesznek. Aki azt gondolja, hogy néprajz csak addig van, amíg van fenõköves kasza vagy szekér, avagy amíg sulykolóval mosnak a patakon, az nagyon téved. A kultúra nem statikus, a kultúra állandóan mozgásban van. Hadd említsek egy példát: a 19. század végén jelent meg a kasza. Addig sarlóval arattak. Tehát a kasza ekkor modern eszköznek számított, mégsem húzták meg a vészharangot, hogy akkor már vége a népi kultúrának, mert nem sarlóval aratnak. Ma a kaszára úgy tekintünk, mint egy népi objektumra, holott ez egy modern dolog. Minden relatív. Azzal, hogy most kombájnnal aratják a gabonát, még nincs vége a kultúrának. Nincs vége, mert nem az a lényeg, hogy primitív vagy nem primitív az eszköz, hanem az a társadalom az érdekes, amelyet vizsgálunk, és amely történetesen mezõgazdasági tevékenységet folytat.

– Tehát a néprajzi kutatás nem vonatkozhat csupán a paraszti társadalomra, a falura, az archaizmusok kutatására, hanem másfajta közösségek, más témák, akár a mindenapi élet vizsgálata is képezheti a néprajz tárgyát?

– Természetesen. Az az életmód, ahogyan élnek az emberek. Ez az életmód lehet egy modernebb mód is, a modernebb életmódot is vizsgálnunk és kutatnunk kell. Mindig vizsgálhatjuk, hogyan élnek az emberek, hogyan viselkednek, a közösség tagjainak milyen az egymáshoz való viszonya stb. Milyen például egy mostani lakodalom. Ez is modern, de ez a mostani társadalomra jellemzõ, mert ez produkálja ezeket a szokásokat, tehát ezek ugyanúgy vizsgálandó dolgok. Az utóbbi idõben nagyon sok régi szokást újítanak fel, természetesen ezek nem mostani szokások, de valamilyen módon részei lettek napjaink kultúrájának is. Ha messzebbre mennék, akkor azt mondhatnám, hogy egy nagy bérház közösségének vagy egy lépcsõház lakosainak az életét is izgalmas vizsgálni. Az Amerikai Egyesült Államokban más keretek között alakult ki és fejlõdött a néprajztudomány, ott másképpen is nevezik. Ott a gazdaságoknak más volt a struktúrája, ott nem jöttek létre parasztgazdaságok, hanem farmergazdaságok mûködtek. Ott is ugyanúgy vizsgálják a farmergazdaságok mûködését, de ott antropológiának nevezik a néprajzot. A vizsgálati módszere azonban ugyanaz, mint a néprajzé, csak más közegeket vizsgál. Kis túlzással akár azt is mondhatnánk, hogy ahány ország, annyiféle elnevezése van a néprajznak, hiszen amit nálunk néprajznak neveznek, az Franciaországban etnológia. A lényeg nem nagyon különbözik, csupán az elnevezés, hiszen a néprajz módszereivel ugyanúgy vizsgálhatjuk például a médiák hatását a mindennapi kultúrára, mint valamelyik népszokást.

– Tehát annak a bizonyos tizenkettedik órának az emlegetése Ön szerint is alaptalan? Azáltal, hogy az a parasztság – amely létrejöttekor meghatározta a néprajz tárgyát – szinte már teljesen eltûnt, a néprajzkutatásra mint a társadalomtudományok egyikére továbbra is szükség van?

– Nemcsak addig marad meg a néprajz, amíg bõ gatya van. Ezek félreértések, téves gondolatok. A magyar néprajztudomány – ugyanúgy, mint a világ sok más országában is – hatalmas mennyiségû anyagot gyûjtött össze. Ha a néprajztudomány már semmi mást nem csinálna, csak ezt az anyagot elemezné, összehasonlítaná, ez is évtizedekig tartó munka lenne. Hogy a kutatók milyen munkát végeznek, az nem attól függ, hogy néprajznak vagy antropológiának nevezik az általuk mûvelt tudományágat, hanem attól, mennyire képesek leírni és értelmezni egy kulturális jelenséget. Amíg létezni fog az emberi társadalom, a néprajznak is lesz kutatási tárgya.

– Úgy gondolom, hogy ez végszónak is nagyszerû, így hát megköszönöm a beszélgetést és befejezésként még jó néhány termékeny évtizedet, erõt és egészséget kívánok Önnek!

Ujváry Zoltán önálló kötetei:

  • Népdalok és balladák egy Al-dunai székely közösségbõl (Debrecen, 1968);
  • Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban (Debrecen, 1969, 1981);
  • Ej haj, gyöngyvirág… Virág a magyar népi kultúrában (Debrecen, 1972);
  • Varia Folkloristica. Írások a néphagyomány körébõl. (Debrecen, 1975);
  • Gömöri népdalok és népballadák (Miskolc, 1977);
  • Szállj el, fecskemadár… (Debrecen, 1977, Budapest, 1980);
  • A temetés paródiája. Temetés és halál a népi játékokban (Debrecen, 1978);
  • Népszokások és népköltészet. Válogatott tanulmányok (Debrecen, 1980);
  • Népszokások és színjátékok (Debrecen, 1981);
  • Játék és maszk. I–IV. köt. (Debrecen, 1988);
  • Menyecske a kemencében. Világjáró palóc adomák és huncutságok (Budapest, 1986);
  • Fejezetek Gömör folklórjához (Debrecen, 1986);
  • Gömöri népballadák [Holló László illusztrációival] (Debrecen, 1987);
  • Adomák Gömörbõl (Debrecen, 1988);
  • Állatmaszkok (Debrecen, 1989);
  • Dramatikus népszokások (Debrecen, 1989);
  • Folklór írások (Debrecen, 1990);
  • Farsang (Debrecen, 1990);
  • Mátyás király Gömörben. Mondák, anekdoták a néphagyományban (Debrecen, 1990, 2. kiadás);
  • Népi táplálkozás három gömöri völgyben (Debrecen, 1991);
  • Szülõföldön hontalanul. Magyarok deportálása Csehországba (Debrecen, 1991, Pozsony, 1991, Debrecen, 1996);
  • Bezdomovcem ve své vlasti. Deportace Maïarù do Èech (Praha, 1994);
  • Bezdomovcom v rodnej zemi. Deportácia Maïarov do Èiech (Dunajská Streda, 1997);
  • Farsangi népszokások (Debrecen, 1991);
  • Népdal, színjáték, honismeret (Debrecen, 1992);
  • Születéstõl a halálig (Debrecen, 1993);
  • Kapcsolatok és párhuzamok. Tanulmányok, elõadások (Debrecen, 1994);
  • Huncut adomák Gömörbõl (Debrecen, 1995);
  • Miscellanea I. (Debrecen, 1995);
  • Egy földmûves szólásai és közmondásai (Debrecen, 1996);
  • Micellanea II. (Debrecen, 1996);
  • Népi színjátékok és maszkos szokások (Debrecen, 1997);
  • Huncut adomák Gömörbõl (Debrecen, 1998);
  • Folklór az Ördögi kísértekben (Debrecen, 1999);
  • Miscellanea. Pályarajzok, megemlékezések, megnyitók (Debrecen, 1999);
  • Folklór fejezetek Gömörrõl (Debrecen, 2000);
  • Szólásgyûjtemény (Budapest, 2001);
  • Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002).

Társszerzõs kötetek:

  • Farsangi dramatikus játékok Szatmárban (Ferenczi Imrével – Debrecen, 1962, 1990);
  • Hajdúsági farsang (Béres Andrással – Debrecen, 1982);
  • Két fazekas falu Gömörben (Szalay Emõkével – Debrecen, 1982);
  • Dalol Kocsis Julianna (Dévainé Kluka Adriennel – Debrecen, 1990).

szemle_2002_1_interju_01

Ujváry Zoltán (L. Juhász Ilona felvétele)

Az interjút L. Juhász Ilona készítette

Popély Árpád: A csehszlovákiai magyar kisebbség történeti kronológiája (1950—1964)

1950

1950. január 6.
– Az SZLKP KB Elnökségének ülésén heves vita folyik a magyar kisebbség helyzetének a rendezéséről. Elfogadnak egy (Lőrincz Gyula által előterjesztett) 26 pontból álló határozatot, melynek végrehajtását feladatul adják valamennyi állami és pártszerv számára. A határozat fontosabb pontjai: 3. gondoskodjanak a Csehországból hazatelepülő magyarok megfelelő elhelyezéséről; 4. a kerületi és a járási nemzeti bizottságokba válasszanak be magyar tagokat is; 6. a magyarlakta területeken a hirdetményeket tegyék közzé magyar nyelven is; 8. dolgozzanak ki programot a magyar nemzetiségű tanítók utánpótlására; 9. figyelmeztessék a népművelőket, hogy a Csemadoknak a reszlovakizáltak is tagjai lehetnek; 10. vizsgáljanak ki minden olyan esetet, amikor magyar nemzetiségű lakosokat nemzeti hovatartozásuk, ill. Csemadok-tagságuk miatt üldöztek, és gondoskodjanak a bűnösök megbüntetéséről; 11. akadályozzanak meg mindennemű soviniszta agitációt, ill. a reszlovakizáltakra gyakorolt nyomást az 1950. márciusi népszámlálással kapcsolatban; 13. növeljék az Új Szó példányszámát; 13. bizonyos filmeket lássanak el magyar felirattal. (A tanácskozás eredményei, az elfogadott határozatok a nyilvánosság számára ismeretlenek maradnak, betartásukat és megvalósításukat így nem lehetett ellenőrizni.)

1950. február 17.
– Az Új Szó tudósítást közöl arról, hogy Prágában megnyílt a Magyar Könyvesbolt. Vezetője Somogyi László.

1950. március 1.
– A II. világháború utáni első népszámlálást tartják Csehszlovákiában. Az ország összlakossága 12 338 450 fő, ezen belül Szlovákia lakossága 3 442 317 fő (Csehszlovákia lakosságának 27,8%-a). Szlovákia lakosságának nemzetiségi megoszlása a következő: szlovák 2 982 524 (86,6%), magyar 354 532 (10,3%), ukrán, rutén és orosz 48 231 (1,4%), cseh 40 365 (1,2%), német 5179 (0,1%), lengyel 1808 (0,1%), egyéb 9678 (0,3%). Csehországban a népszámlálás 13 201 magyar nemzetiségű lakost mutat ki, többségük a deportálások során került a cseh országrészekbe. (Nyilvánvaló, hogy a népszámlálás során kimutatott 354 532 magyar nem a szlovákiai magyarság valós számát adja meg. Csupán azt fejezi ki, hogy a lakosságcsere, deportálások és a reszlovakizáció után hányan merik vállalni nemzetiségüket. Mintegy 150 000 azoknak a reszlovakizált magyaroknak a száma, akik szlovák nemzetiségűnek íratják be magukat. (Összehasonlításul: a mai Szlovákia területén 1930-ban 585 434 személy, 1941-ben 761 434 személy vallotta magát magyar nemzetiségűnek.) A népszámlálás eredménye azonban még így is meglepetésként szolgált a hivatalos szervek számára. Számításaik szerint ugyanis Szlovákiában a lakosságcsere és a reszlovakizáció után kb. 230 ezerre csökkent a magyarok száma.)

1950. március 5.
– Szlovákia Kommunista Pártja nyitrai kerületi bizottsága határozatot hoz arról, hogy a helyi nemzeti bizottságokban a magyar lakosság arányos képviseletet kapjon. (Hasonló határozatot hoz az SZLKP pozsonyi kerületi bizottsága is.)

1950. március 11.
– Leváltják tisztségéből és önkritikára kényszerítik Vladimír Clementis külügyminisztert. Helyére Viliam ©irokýt nevezik ki.

1950. március 15.
– Megjelenik Pozsonyban a Szlovákiai Egységes Földműves Szövetség és a Szlovákiai Szövetkezeti Tanács Szabad Földműves című mezőgazdasági szak- és szövetkezeti hetilapjának első száma. Felelős szerkesztője Kugler János. (1959. jan. 4-től hetente kétszer, 1965. jan. 9-től ismét hetilapként jelenik meg.)

1950. március 30.
– Arra való hivatkozással, hogy a március 1-jei népszámlálás során a magyarok nyomást gyakoroltak a reszlovakizáltakra, a Megbízottak Testülete utasítja a Belügyi Megbízotti Hivatalt, hogy „különös gondossággal vizsgálja ki a népszámlálás során a nemzetiségileg vegyes lakosságú területeken tapasztalt zavaró jelenségeket, főleg abból a szempontból, hogy soviniszta elemek nem használták-e fel a népszámlálást arra, hogy a köztársaság nemzeteit egymás ellen uszítsák…”

1950. április 1.
– Megjelenik Pozsonyban a Szakszervezetek Központi Tanácsa Szakszervezeti Közlöny című hetilapjának első száma.

1950. április 2.
– Pozsonyban tartja I. országos közgyűlését a Csemadok, melyen az egyesület 147 helyi szervezete képviselteti magát.

1950. április 7.
– Klement Gottwald köztársasági elnök Esterházy János halálos ítéletét kegyelemből életfogytiglani börtönbüntetésre változtatja. (Ettől fogva Esterházy a szlovákiai Lipótvár és Illava, a csehországi Bory, valamint a morvaországi Mírov börtöneiben raboskodik.)

1950 áprilisában
– A ®ivot strany magyar nyelvű mutációjaként megjelenik Pozsonyban a Szlovákia Kommunista Pártja funkcionáriusai számára kiadott Pártélet című folyóirat első száma.

1950. május 1.
– Az Új Szó fejlécén első ízben jelenik meg a jelszó: „Világ proletárjai, egyesüljetek!”

1950. május 5.
– A kormány leváltja tisztségéből Gustáv Husákot, a Megbízottak Testületének elnökét és Ladislav Novomeský oktatás- és népművelésügyi megbízottat. A Megbízottak Testületének új elnöke Karol Bacílek, az új oktatás- és népművelésügyi megbízott Ernest Sýkora.

1950. május 24–27.
– Pozsonyban tartja IX. kongresszusát Szlovákia Kommunista Pártja. Viliam ©iroký beszámolója alapján „szlovák burzsoá nacionalizmussal” vádolják és önkritikára kényszerítik Gustáv Husákot, Ladislav Novomeskýt, Vladimír Clementist és Karol ©midkét. A párt elnökévé ismét Viliam ©irokýt, főtitkárává Karol Bacíleket választják. Az 59 tagú Központi Bizottságba bekerül Major István, Fábry István és Furinda Rudolf.

1950 májusában
– A magyar Művelődésügyi Minisztérium több ezer kötet magyar könyvet ajándékoz a Csemadoknak. Az ajándék ünnepélyes keretek közötti átadására a komáromi Duna-hídon kerül sor.

1950. július 10– augusztus 19.
– A magyar pedagógusok hiányának pótlására az Oktatásügyi Megbízotti Hivatal megrendezi Pozsonyban az első, hathetes tanítóképző tanfolyamot. Pedagógiai vezetői Hartmann József és Ozorai Ferenc dunaszerdahelyi pedagógusok. (Ezen és a következő években megrendezett gyorstalpaló tanfolyamokon több száz magyar pedagógust „képeznek ki”.)

1950. július 14.
– Lemondatják tisztségéről és képviselői mandátumáról Karol ©midkét, a Szlovák Nemzeti Tanács elnökét. Az SZNT új elnökévé Franti¹ek Kubaè addigi alelnököt választják.

1950. augusztus 15.
– Megnyílik Pozsonyban a Mihálykapu utcában a Magyar Könyvesbolt. Vezetője Szőke Lőrincné.

1950. szeptember 1.
– Megnyílnak Szlovákiában az első magyar tannyelvű óvodák és iskolák. Az óvodák száma az 1950/51-es tanévben 142, s ezekben 151 osztály működik 4985 gyerekkel. A nemzeti (tkp. elemi) iskolák száma 522, a középiskoláké (a 11–15 éves gyerekek számára) 91, melyekbe együttesen 45 497 tanuló iratkozik be. Komáromban 4 osztállyal és 142 diákkal magyar tannyelvű gimnázium, Pozsonyban a Duna utcában 5 osztállyal és 182 diákkal magyar tannyelvű tanítóképző pedagógiai gimnázium nyílik. A pozsonyi és a kassai ipari szakközépiskola mellett magyar tagozatot indítanak.

– Megalakul a Faluszínház (Dedinské divadlo) magyar tagozata, a II. világháború utáni első hivatásos magyar színtársulat Szlovákiában. Igazgatója Ondrás László.

1950. szeptember 21.
– Az Új Szó hasábjain Az inas válaszol címmel durva támadás jelenik meg Fábry Zoltán ellen. Bátky László jócskán kioktató hangvételű cikke szerint Fábry legfőbb bűne, hogy „nem lát túl a stószi földeken”, „nem akarja meglátni, hogy ma egy új ország épül”, s írásaiban is csak a múltba néz, ahelyett, hogy előre tekintve a mával, a jelen és a jövő feladataival foglalkozna.

1950 szeptemberében
– Megjelenik Pozsonyban a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség Alkotó Ifjúság című negyedévi kulturális folyóiratának első száma. Felelős szerkesztője Száraz József, a szerkesztőbizottság vezetője Hrubják Emil.

1950. október 3.
– A Városi Könyvtár önálló részlegeként megnyílik Pozsonyban a Magyar Könyvtár.

1950. október 8.
– Diószegen tartja első bemutatóját a Faluszínház magyar tagozata.

1950. november 1.
– Megjelenik Pozsonyban az Úttörők Lapja című havilap első száma. Fejlécén az „iskolai ifjúság és az úttörők folyóiratának” nevezi magát, főszerkesztője Turi Mária. (Utolsó szám: 1951 márciusa.)

1950. november 28.
– A Megbízottak Testülete feladatul adja Daniel Okáli belügyi megbízottnak, hogy a „vegyes lakosságú területen” olyan személyt nevezzen ki a nemzeti bizottságok körzeti titkárává, aki beszéli a magyar nyelvet.

1950. december 28.
– Összeül Poprádon a református egyház Alkotmányozó Zsinata, hogy megalkossa az egyház új alkotmányát, és annak rendelkezései szerint megszervezze az új egyházmegyéket.

1951

1951 januárjában
– Megjelenik Pozsonyban a Csehszlovák–Szovjet Baráti Szövetség Szovjetbarát című havilapjának első száma. Vezető szerkesztője Samo Fal»an.

1951. február 21–24.
– A CSKP KB ülésén ©tefan Ba¹»ovanský beszámol a Szlovákia Kommunista Pártjában tapasztalható „szlovák burzsoá nacionalizmusról”, majd megfosztják képviselői mandátumától és kizárják a pártból Gustáv Husákot, Ladislav Novomeskýt és az „imperialista kémkedés szolgálatába állt” Vladimír Clementist. Kizárásukat azonnali letartóztatásuk követi.

1951. április 1.
– A megszűnt Úttörők Lapja utódaként megjelenik Pozsonyban a Pionírok Lapja című kétheti lap első száma. Főszerkesztője Turi Mária (1951. szept. 1-jétől Mészáros Sarolta, 1951. szept. 30-tól Kopcsok András, 1952. máj. 15-től Zsilka László, 1952. szept. 7-től Somogyi Viola, 1956. jún. 15-től ismét Zsilka László, 1957. nov. 26-tól Ritzko Béla, 1958. ápr. 4-től Somogyi Mátyás, 1958. nov. 21-től Petrik József, 1960. máj. 24-től ismét Somogyi Mátyás, 1962. febr. 16-tól ismét Petrik József).

1951. május 30.
– Klement Gottwald köztársasági elnök kinevezi Major Istvánt Csehszlovákia budapesti rendkívüli és meghatalmazott követévé.

1951. június 23–24.
– Pozsonyban tartja II. országos közgyűlését a Csemadok (taglétszáma ekkor kb. 20 ezer, helyi szervezeteinek száma 300). Az egyesület tömegszervezetté alakítása érdekében határozatot hoznak a járási titkárságok felállításáról, a taglétszám növeléséről és egy kultúrpolitikai havi folyóirat indításáról. A korábbi 24 fős Központi Bizottság helyett új, 50 tagú vezetőséget választanak, amelynek tagjai többek között: Lőrincz Gyula, Sas Andor, Kugler János, Egri Viktor, Fellegi István, Fábry István, Szabó Béla, Major Sándor, Tolvaj Bertalan.

1951. július 8.
– Kugler János felelős szerkesztőt Major Sándor főszerkesztő váltja fel a Szabad Földműves élén. A lap fejlécén ugyanekkor megjelenik a felirat: „A csehszlovákiai magyar dolgozó parasztok hetilapja.”

1951. július 15.
– A Kalvínske hlasy önálló magyar nyelvű változataként megjelenik Kassán a református egyház Kálvinista Szemle című hivatalos lapjának első száma. Felelős szerkesztője Andrej Ma»a¹ík.

1951. július 21.
– Megjelenik Somorján a Horný ®itný ostrov–Felső-Csallóköz című kétnyelvű járási hetilap első száma.

1951 júliusában
– A Sudca µudu magyar nyelvű mellékleteként megjelenik Pozsonyban az Igazságügyi Megbízotti Hivatal A Népbíró című havilapjának első száma.

– A korábban negyedévi rendszerességgel megjelenő Alkotó Ifjúság átalakul havilappá. Ugyanakkor Hrubják Emilt Szűcs Béla váltja fel a lap szerkesztőbizottságának vezetői posztján.

1951. augusztus 3–4.
– A református egyház Alkotmányozó Zsinatának pozsonyi ülésén elfogadják az egyház új alkotmányát, amely szerint az egyház hivatalos megnevezése: Szlovenszkói (Szlovákiai) Református Keresztyén Egyház. Megválasztják a Zsinati Elnökséget, amelynek tagjai: Ján Toma¹uµa lelkészi elnök, Vojtech Ozorovský világi elnök, Varga Imre első lelkészi alelnök, Vágó Ede második lelkészi alelnök, Soós Imre első világi alelnök és Csáji Bertalan második világi alelnök. (Az alkotmányt a Szlovák Egyházügyi Hivatal 1951. okt. 22-én hagyja jóvá, kihirdetésére 1951. nov. 6-án Kassán kerül sor.)

1951. szeptember 1.
– Megjelenik Pozsonyban a Csemadok Fáklya című kulturális és politikai folyóiratának első száma. A havilap főszerkesztője Szabó Béla prózaíró (1952 áprilisától Bátky László, 1956 januárjától Bojsza [Barsi] Imre), a szerkesztőbizottság tagjai: Bátky László, Egri Viktor, Fábry István, Fellegi István, Lőrincz Gyula és Sas Andor (2. számától kezdve Major Sándor, a 3. számtól Kugler János is).

1951. szeptember 6.
– A CSKP KB ülésén Klement Gottwald, a párt elnöke beszámolójában Rudolf Slánský főtitkárt teszi felelőssé a párt által elkövetett hibákért. Slánskýt felmentik tisztségéből, egyelőre miniszterelnök-helyettessé nevezik ki, majd november 23-án letartóztatják.

1951. október 1.
– A pozsonyi Szlovák Egyetem (a későbbi Comenius Egyetem) Pedagógiai Karán kezdetét veszi a magyar pedagógusképzés: 5 tanulmányi szakon 44 hallgató kezdi meg tanulmányait. A magyar tanszék vezetője Sas Andor docens. (A Pedagógiai Kar 1953-ban önálló Pedagógiai Főiskolává alakul.)

1951. november 11.
– Karlovy Varyban megalakul a Csemadok első csehországi helyi szervezete. Elnöke Kluka Imre.

1951. november 13.
– Prágában Csehszlovákia tíz évre szóló kulturális együttműködési egyezményt köt Magyarországgal, amelyet csehszlovák részről Viliam ©iroký miniszterelnök-helyettes, külügyminiszter, magyar részről Révai József népművelési miniszter ír alá.

1951. december 5.
– A református egyház zsinata határozatot hoz a magyarországi új énekeskönyv szlovákiai kiadásáról, azzal a változtatással, hogy kihagyandó belőle három ének, és a magyar himnusz helyébe a csehszlovák himnusz veendő fel.

1951. december 8.
– A Csemadok II. országos közgyűlésének határozata alapján kezdetét veszi az egyesület tagtoborzási kampánya. A kitűzött cél: a jelenlegi 20-22 ezerről 1951. december 24-ig 50 ezerre növelni az egyesület tagjainak számát. (A határidőt később 1952. január 31-ig meghosszabbítják.)

1952

1952. január 14.
– Egy szibériai fogolytáborban meghal Neumann Tibor, a Magyar Párt 1945-ben elhurcolt egyik vezetője.

1952. január 15.
– Megjelenik Pozsonyban a Csehszlovák Nőszövetség KB Dolgozó Nő című képes havilapjának első száma kétezer példányban. Felelős szerkesztője Hanka Nová. (A lap 1955. jan.-tól kéthetente jelenik meg.)

1952. január 26.
– Az Új Szó Ifjúsági Szemle című mellékletének szerepét átvéve megjelenik Pozsonyban a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség Szlovákiai KB Új Ifjúság című hetilapjának első száma. Főszerkesztője Szőke József. (1953. ápr. 4-től hetente kétszer, 1955. jan. 1-jétől ismét hetilapként jelenik meg.)

1952. január 31.
– A Csemadok Központi Bizottságának ülésén megállapítják, hogy bár a múlt év decemberében indított tagtoborzási kampány nem érte el kitűzött célját, vagyis az 50 ezres taglétszámot, ezt az eredményt az évi országos közgyűlésig el kell érni, mivel ennek minden előfeltétele adott.

1952 januárjában
– A Národné výbory magyar nyelvű mellékleteként megjelenik Pozsonyban a Belügyi Megbízotti Hivatal Nemzeti Bizottságok című folyóiratának első száma.

1952. február 10.
– Loketben megalakul a Csemadok második csehországi helyi szervezete. Elnöke Mihalik Zoltán.

1952. március 29.
– Chodovban megalakul a Csemadok harmadik csehországi helyi csoportja. Elnöke Szűcs Sámuel. (A Csemadoknak 1953-ig további 5 csehországi helyi szervezete alakul [Kyn¹perk, Chomutov, Sokolov, Opava, Ostrava], működésüket azonban a hatóságok nem engedélyezik, az egyesület tevékenységét Szlovákia területére korlátozzák.)

1952. április 7.
– Pozsonyban Csehszlovákia a határövezetekről, a vámeljárásról és a vasúti forgalomról szóló szerződéseket köt Magyarországgal.

1952. április 12.
– Megjelenik Párkányban a Na¹a cesta–A Mi Utunk című kétnyelvű járási hetilap első száma.

1952. április 18.
– Szlovákia Kommunista Pártja pozsonyi kerületi bizottságának ülésén kifogásolják, hogy a Pozsonyi kerületben a párttagoknak csak 1,3%-a magyar nemzetiségű, míg a kerületben a magyar lakosság aránya több mint 20%.

1952 áprilisában
– Andrej Ma»a¹íkot Galambos Zoltán komáromi lelkész váltja fel a Kálvinista Szemle és a Kalvínske hlasy című lapok főszerkesztői posztján, ezért szerkesztőségük Kassáról Komáromba költözik.

1952. május 1.
– Megjelenik Füleken a Budovateµ–Építő című kétnyelvű járási hetilap első száma.

1952. május 9.
– Klement Gottwald köztársasági elnök II. fokú Állami Díjjal tünteti ki Egri Viktort a szövetkezeti és a nemzeti kérdés „megoldásáról” írt Közös út című színművéért.

1952. május 18.
– A Szlovákiai Egységes Földműves Szövetségtől és a Szlovákiai Szövetkezeti Tanácstól a Földművelésügyi Megbízotti Hivatal veszi át a Szabad Földműves című hetilap kiadását.

1952. május 21.
– Az Új Szó fejlécén megjelenik a felirat: „A szlovákiai Kommunista Párt napilapja.” (1952. május 22-től a felirat így jelenik meg: „Szlovákia Kommunista Pártjának napilapja.”)

1952. május 24–25.
– Pozsonyban tartja III. országos közgyűlését a Csemadok. A tervezett 50 ezres taglétszámot nem sikerült elérni, Fellegi István központi titkár beszámolója szerint tagságának száma 34 985, helyi szervezeteinek száma 380. Lőrincz Gyula országos elnök felhívja a figyelmet a magyarok körében mutatkozó „elkülönülésre, szeparálódásra”, s hangsúlyozza, hogy ez éppoly helytelen törekvés, mint a szlovák „burzsoá nacionalizmus”.

1952. június 17.
– A kormány ülésén titkosnak minősített határozatot fogadnak el „a magyar nemzetiségű állampolgárok némely kérdéséről”, melynek végrehajtását az egyes miniszterekre és a Megbízottak Testületére bízzák.

1952. július 1.
– A Megbízottak Testülete elrendeli Szlovákia magyarlakta területein a kétnyelvűséget. Az 1952. június 17-i kormányhatározattal azonos tartalmú (és szintén titkosított!), de részletesebb utasításokat tartalmazó, 24 határozatból álló intézkedésrendszer egyebek közt elrendeli, hogy a községeket és városokat magyar nyelven is meg kell jelölni; az állami szervek és közintézmények, valamint a gazdasági szervezetek megjelölését magyarul is fel kell tüntetni; lehetővé kell tenni a magyar nyelv használatát a nemzeti bizottságokban, hivatalokban és bíróságokon; a nemzeti bizottságoknak szóló irányelveket, utasításokat és körleveleket magyar nyelven is ki kell adni; a nemzeti bizottságok és más állami szervek és szervezetek a magyarok számára adjanak ki magyar nyelvű határozatokat, végzéseket, bizonylatokat és igazolásokat; a hirdetményeket, felhívásokat és rendeleteket tegyék közzé magyarul is; a nyilvános helyeken helyezzenek el magyar nyelvű tájékoztató, útjelző és figyelmeztető táblákat is; s végül, hogy a magyarul írt beadványokat, kérelmeket és panaszokat magyar nyelven intézzék el. (A határozatokat nem hozzák nyilvánosságra, csak a pártfunkcionáriusok ismerik, következetes alkalmazásukra így nem is kerülhet sor.)

1952. augusztus 20.
– A református egyház Léván ülésező Zsinati Tanácsa határozatot hoz az új egyházmegyei beosztásról és az egyházmegyék új megnevezéséről. A történelmi nevek elhagyását Varga Imre helyettes egyetemes esperes azzal indokolja, hogy az állami hatóság azokat „feudális maradványnak” tekinti, ezért az új állami közigazgatást reprezentáló kerületek szerinti megnevezést javasolja. A korábbi 9 helyett a következő 7 egyházmegye alakul: Pozsonyi, Észak-Nyitrai, Dél-Nyitrai, Besztercebányai, Nyugat-Kassai, Kelet-Kassai, Eperjesi.

1952. augusztus 27.
– Az Iskola- és Művelődésügyi Megbízotti Hivatal Szlovákia Kommunista Pártja Elnökségének 1952. febr.-i határozata értelmében megbízza Fellegi Istvánt, a Csemadok KB vezető titkárát a Magyar Területi Színház megszervezésével kapcsolatos teendők végrehajtásával.

1952. szeptember 28.
– Komáromban ünnepélyes keretek között visszahelyezik a Duna Menti Múzeum udvarában lévő régi helyére Jókai Mór 1945-ben eltávolított szobrát.

1952 szeptemberében
– Megjelenik Pozsonyban a 6–11 éves iskolások Kis Építő című gyermeklapjának első száma. A szerkesztőség megbízott vezetője Beòo Antal. (A lap főszerkesztője 1952. okt. 15-től Korbuly Mária, 1952. dec. 1-jétől [Koprláné] Varga Magda, 1962 szeptemberétől Petrik József, 1962 novemberétől Csikmák Imre.)

– A Príroda a technika magyar nyelvű mutációjaként megjelenik Pozsonyban a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség Szlovákiai Központi Bizottsága Természet és Technika című ifjúsági havilapjának első száma. Főszerkesztője Szabadi János. (A lap 1954 januárjától Tudomány és Technika címmel jelenik meg.)

1952. október 1.
– Megalakul Komáromban Csehszlovákia első állandó magyar színháza, a Magyar Területi Színház (Matesz). Tizenhat alapító tagja közül tizenkettő a Faluszínház magyar részlegéből, négy pedig különféle dél-szlovákiai magyar amatőr színjátszó együttesekből kerül a társulathoz. Igazgatója Fellegi István.

1952. november 27.
– Prágában az Állambíróság államellenes összeesküvés vádjával koncepciós perben halálra ítéli Rudolf Slánskýt, Csehszlovákia Kommunista Pártja volt főtitkárát, Vladimír Clementis volt külügyminisztert és további 9 vádlottat.

1952. november 28.
– Prágában a Vencel téren megnyílik a Magyar Kultúra Háza.

1952. december 16–18.
– Prágában tartja országos konferenciáját Csehszlovákia Kommunista Pártja. Nagy István, a füleki járási pártbizottság elnöke felszólalásában kijelenti, hogy „Slánský bandája burzsoá nacionalista politikájával elodázta a magyar dolgozók egyenjogúsítását. Végül azonban Gottwald elvtárs vezetésével ez a kérdés is megoldódott.” A Központi Bizottság póttagjainak sorából 11 új tagot kooptálnak a KB-ba, köztük Fábry Istvánt.

1953

1953. január 1.
– A Magyar Könyvtár kiválik a Pravda Kiadóvállalat keretéből, s Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó néven önállósul. Igazgatója Frendt Pál. (A Magyar Könyvtár 1949-ben hat, 1950-ben tizenhárom, 1951-ben huszonöt, 1952-ben harmincegy magyar könyvet adott ki.)

– Galambos Zoltán komáromi lelkészt Gaál István pozsonyi lelkész váltja fel a Kálvinista Szemle és a Kalvínske hlasy című lapok főszerkesztői posztján, ezért szerkesztőségük Komáromból Pozsonyba költözik.

1953. január 31.
– A komáromi Magyar Területi Színház Urbán Ernő Tűzkeresztség című művével tartja első bemutatóját.

1953 januárjában
– A Móda a textil magyar nyelvű mutációjaként megjelenik Pozsonyban a Csehszlovák Nőszövetség Divat és Textil című havilapjának első száma.

1953. február 2.
– Prágában aláírják a csehszlovák–magyar kulturális egyezmény 1953. évi munkatervét, melynek keretében megegyezés születik a közös könyvkiadásról is.

1953. március 3.
– Megjelenik Pozsonyban a Szlovákiai Testnevelési és Sportbizottság Csehszlovákiai Sport című hetilapjának első száma. Főszerkesztője Federmayer István.

1953. március 6.
– A Szabad Földműves fejlécéről eltűnik „A csehszlovákiai magyar dolgozó parasztok hetilapja” felirat, helyette a következő szöveg olvasható: „A Földművelődésügyi Megbízotti Hivatal lapja.” A fejlécen egyben megjelenik a jelszó: „A szocialista faluért!”

1953. március 14.
– Prágában meghal Klement Gottwald köztársasági elnök, Csehszlovákia Kommunista Pártjának elnöke.

1953. március 21.
– A Nemzetgyűlés Antonín Zápotocký eddigi miniszterelnököt választja meg Csehszlovákia új köztársasági elnökévé.

– Antonín Zápotocký köztársasági elnök Viliam ©irokýt nevezi ki miniszterelnökké.

1953. április 24.
– A Nemzetgyűlés 31/1953. számmal új iskolatörvényt fogad el, mely szerint a nyolcéves középiskola (melynek látogatása kötelező) befejeztével a tizenegy éves középiskola (a volt gimnázium) 9–11. osztályán kívül szakiskolában és szaktanintézetben lehet továbbtanulni.

1953. május 30.
– A Nemzetgyűlés 41/1953. számmal törvényt fogad el a pénzreformról. Megszünteti az élelmiszerekre és az iparcikkekre vonatkozó jegyrendszert és szabadpiaci árakat, s bevezeti az egységes állami kiskereskedelmi árakat. A pénzreformra vonatkozó irányelvek értelmében minden személy legfeljebb 300 koronát válthat be 5:1 arányban, 300 korona fölött a beváltási arány 50:1.

1953. június 1.
– Megalakul a hivatásos Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes (Népes). Igazgatója Béres József, művészeti vezetője és karnagya Ág Tibor, a tánckar művészeti vezetője és koreográfusa Takács András.

1953. június 13–15.
– Pozsonyban tartja X. kongresszusát Szlovákia Kommunista Pártja, amelyen elsősorban Szlovákia „szocialista iparosításának” kérdésével foglalkoznak. A párt első titkárává Karol Bacíleket választják. A 61 tagú Központi Bizottságba bekerül Major István, Fábry István, Lőrincz Gyula és Nagy István; a KB 18 póttagja közé Krempa János és Réthy István.

1953. június 15.
– Megjelenik Pozsonyban az Alkotó Ifjúság című ifjúsági kulturális havilap utolsó száma.

1953. július 30.
– A Zvesti Èerveného krí¾a magyar nyelvű változataként megjelenik Pozsonyban a Csehszlovák Vöröskereszt Vöröskeresztes Híradó című szervezési oktató és tájékoztató havi közlönyének az első száma. Felelős szerkesztője Kövér Ferenc. (A lap 1958 januárjától Híradó 1959 augusztusától Népegészség címmel jelenik meg.)

1953. augusztus 23.
– Megnyílik Kassán a Magyar Könyvesbolt.

1953. szeptember 4–5.
– Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának ülésén a pártelnöki tisztség megszüntetéséről és az első titkári tisztség létrehozásáról döntenek. A KB első titkárává Antonín Novotnýt választják.

1953. szeptember 29.
– A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház Pozsonyban ülésező zsinatán Varga Imre rimaszombati lelkész személyében megválasztják az egyház II. világháború utáni első püspökét. Első püspökhelyettes Juraj Gazdoviè, második püspökhelyettes Vágó Ede, egyetemes főgondnok Csáji Bertalan.

1953. október 3-4.
– Pozsonyban tartja IV. országos közgyűlését a Csemadok. Helyi szervezeteinek száma ekkor 453, taglétszáma 43 061. Megerősítik elnöki tisztségében Lőrincz Gyulát, az egyesület titkárává Varga Jánost választják.

1953. október 15.
– Hanka Novát Turi Mária váltja fel a Dolgozó Nő című havilap főszerkesztői posztján.

1953. december 15.
– Lőrincz Gyula főszerkesztő az Új Szó ötéves fennállása alkalmából írt vezércikkében harcot hirdet a „magyar burzsoá nacionalizmus” ellen, valamint az „ingadozó régi értelmiség” megnyeréséért és az „új értelmiség” megteremtéséért.

1953. december 18–19.
– Pozsonyban ülésezik Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága. Karol Bacílek első titkár beszámolójában kijelenti, hogy „Szlovákiában a szlovák burzsoá nacionalizmus mellett az ukrán és magyar burzsoá nacionalizmus is megnyilvánul”, ami ellen „rendszeresen küzdenünk kell”. A „magyar burzsoá nacionalizmus” szerinte főleg „a népi igazgatás szerveivel szemben táplált bizalmatlanságban” és az „elkülönülésben” nyilvánul meg, s abban, hogy a magyarok a Csemadokban látják érdekvédelmi szervezetüket. Burzsoá nacionalista jelenségnek tartja többek között azt, hogy Gútán a magyarok nem hajlandók együttműködni a helyi nemzeti bizottság szlovák vezetőivel, Érsekújvárban és Sárón pedig a szlovák vezetésű földműves-szövetkezet mellett a magyarok egy önálló „magyar földműves-szövetkezetet” hoztak létre. „Szeparatista jelenségek” tapasztalhatók a Csemadok komáromi helyi szervezetében is, mert nem hajlandó használni a hajógyár üzemi klubját, hanem más helyen tartja összejöveteleit.

1954

1954. február 21.
– Az Új Szó „Kultúrmunkánkban is harcoljunk a burzsoá nacionalizmus ellen” című írása éles támadást intéz a Csemadok párkányi helyi szervezete ellen, mivel az általa megrendezett Petőfi-esten fellépő tánccsoport öltözékén a piros-fehér-zöld színek domináltak.

1954 februárjában
– Lőrincz Gyula a Csemadok Fáklya című folyóiratának vezércikkében („A magyar burzsoanacionalizmus némely jelenségéhez Csehszlovákiában”) ismét felszólítja a csehszlovákiai magyar dolgozókat az ún. magyar burzsoá nacionalizmus csökevényei elleni harcra.

1954. március 22.
– Az SZLKP KB Elnökségének ülésén a Csemadok munkájával és szerepével foglalkozva megállapítják, hogy bár hasznos munkát végez, tevékenységében több téren hiányosságok mutatkoznak, mégpedig: 1. a csehszlovák szocialista hazafiságra való nevelésben; 2. a magyarok bekapcsolásában a Forradalmi Szakszervezeti Mozgalom és a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség munkájába; 3. a „burzsoá nacionalizmus csökevényei” elleni harcban. Legfőképpen azt kifogásolják, hogy a Csemadokot sokan a szlovákiai magyarok „érdekvédelmi szervezetének” tekintik, nem pedig kulturális egyesületnek. Megbízzák ezért a kerületi és járási pártszervezeteket, hogy gondoskodjanak pártcsoportok alakításáról a Csemadokon belül, és ellenőrizzék a kommunisták munkáját az egyesületben.

1954. március 25.
– Az SZNT megerősíti 15 újonnan megválasztott tagjának a mandátumát. Árvay József (Szlovákia Kommunista Pártja) személyében első ízben kerül magyar nemzetiségű képviselő az SZNT-be.

1954. április 8.
– Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának ülésén elítélik és érvénytelennek nyilvánítják a reszlovakizációt. Kijelentik, hogy „…véget kell vetni a reszlovakizációnak. Leghelyesebb, ha mindenki olyan nemzetiségűnek vallja magát, amelynek nyelvén legjobban ki tudja fejezni magát, és amely a legközelebb áll hozzá.” A május 16-i nemzeti bizottsági választásokkal kapcsolatban hangsúlyozzák, hogy a jelöltek kiválasztásánál gondoskodni kell valamennyi nemzetiség igazságos képviseletéről.

– Az Igazságügyi Minisztérium 2471/54. sz. utasításában kimondja, hogy a bírósági ítéleteket, ha azt az érdekelt úgy kívánja, magyar nyelven is kézbesíteni kell.

1954. április 21–24.
– A csehellenes nemzeti elfogultsággal és egy önálló szlovák állam létrehozására tett kísérlettel vádolt „szlovák burzsoá nacionalisták” koncepciós pere Pozsonyban. A fővádlott Gustáv Husák életfogytiglani, Ivan Horváth 22 évi, Daniel Okáli 18 évi, Ladislav Holdo¹ 13 évi, Ladislav Novomeský 10 évi börtönbüntetést kap. (Bár a perben a II. világháború utáni magyarellenes intézkedéseket meg sem említik, 1968-ig a hivatalos propaganda mégis azt igyekszik elhitetni, hogy ezekért is kizárólag a „burzsoá nacionalistákat” terheli a felelősség.)

1954. április 25.
– Pozsonyban, a Szlovák Nemzeti Színházban tartja első bemutatóját a Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes, a Népes.

1954. április 27.
– Az SZNT megerősíti Nagy István (Szlovákia Kommunista Pártja) megválasztását, aki így a testület második magyar nemzetiségű képviselőjévé válik.

1954. május 4.
– Az SZNT 7/1954. számmal törvényt fogad el „a szlovák nemzeti tanácsi választásokról”, amelynek 2. §-a szerint választójoggal rendelkezik valamennyi 18. életévét betöltött Szlovákiában élő csehszlovák állampolgár „nemzetiségre való tekintet nélkül”.

1954. május 16.
– Első ízben tartanak országos választásokat a nemzeti bizottságokba. A hivatalos végeredmény szerint a választásokon a választópolgárok 98,3%-a vesz részt, akik 93-94%-a megszavazza a kommunista párt vezette Nemzeti Front jelöltjeit a központi, kerületi, járási és helyi nemzeti bizottságokba.

1954. május 26.
– A Nemzetgyűlés elfogadja a 27/1954. sz. törvényt „a nemzetgyűlési választásokról”, melynek 2. §-a szerint választójoggal rendelkezik valamennyi 18. életévét betöltött csehszlovák állampolgár „nemzetiségre való tekintet nélkül”.

1954. május 30.
– Jókai Mór halálának 50. évfordulója alkalmából csehszlovák–magyar kultúrtalálkozót tartanak Komáromban. A 21 tagú magyar küldöttség tagja többek között Veres Péter, Illyés Gyula, Erdei Sándor, Szabó Pál, Urbán Ernő és Kerek Gábor. A csehszlovák küldöttség tagja többek között Jan Dida, a Csehszlovák Írók Szövetségének elnöke; Ctibor ©títnický, a Szlovák Írók Szövetségének vezető titkára és Egri Viktor. Az ünnepség keretében fellép a Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes és a győri Kisfaludy Színház.

1954. június 6.
– Az Új Szó idézi Árvay József képviselőnek a Szlovák Nemzeti Tanács ülésén elhangzott beszédét, miszerint a „proletár nemzetköziség szellemében” lebonyolított nemzeti bizottsági választások során bebizonyosodott, hogy „a népi demokratikus köztársaság összes dolgozója egyaránt élvezi a demokratikus törvények által biztosított jogokat nemzetiségre való tekintet nélkül”.

1954. június 11–15.
– Prágában tartja X. kongresszusát Csehszlovákia Kommunista Pártja. A kongresszuson megállapítják, hogy „nálunk a reakciós burzsoá ideológia fő hordozói a szétzúzott városi burzsoázia és a kulákság maradékai”. Megerősítik első titkári tisztségében Antonín Novotnýt, a 84 tagú Központi Bizottságba ismét bekerül Fábry István.

1954 júliusában
– A Csemadok Fáklya című kultúrpolitikai folyóirata megkezdi Fábry Zoltán Harmadvirágzás című nagy jelentőségű tanulmányának folytatásos közlését. Az írás amellett, hogy értékeli a II. világháború utáni csehszlovákiai magyar irodalmat, figyelmezteti a politikai jelszavak hatása alá került írókat a frázisveszélyekre, amivel elindítójává válik annak a folyamatnak, mely a későbbi években a sematizmus elleni harc szempontjait is meghatározza a csehszlovákiai magyar irodalomban.

1954. augusztus 9.
– A CSKP KB politikai bizottságában döntés születik arról, hogy a cseh országrészekben, ahol nagyobb létszámú magyar gyermek él, az Oktatásügyi Minisztérium az 1954/55-ös tanévtől kezdődően szervezzen számukra magyar nyelvi köröket. (1953. szeptember 30-án a cseh országrészekben összesen 1724 magyar tanulót tartottak nyilván, ebből 795-öt a határvidéken.)

1954. augusztus 12.
– Az Új Szó „Népeink testvéri együttéléséért” című vezércikke sürgeti, hogy a „szlovák burzsoá nacionalistákkal” való leszámolás példájára leplezzék le a „magyar burzsoá nacionalistákat” is.

1954. szeptember 8.
– A Kassára távozó Gaál István helyett Andrej Ma»a¹íkot választják a pozsonyi református egyházközség lelkészévé, aki így 1954 októberétől ismét elfoglalja a Kálvinista Szemle és a Kalvínske hlasy című lapok főszerkesztői posztját.

1954 szeptemberében
– Megjelenik Pozsonyban a Népművelési Intézet Népművelés című havi tájékoztató közlönyének első száma. Főszerkesztője Koczka István.

1954. október 29.
– Az SZLKP KB Elnöksége utasítja az oktatásügyi megbízottat, hogy a szlovák nyelv tanórái számának növelése érdekében biztosítsa valamennyi ukrán és magyar tannyelvű iskola tantervének módosítását. Azokban a községekben, ahol „a lakosok ezt kevesellni fogják, ezenfelül vezessék be néhány tantárgy szlovák nyelvű oktatását is”. A hivatalos indoklás szerint az intézkedések célja az, hogy a gyerekek a 8. osztály elvégzése után „folyékonyan bírják a szlovák nyelvet, és így teljes mértékben érvényesülhessenek politikai, gazdasági és kulturális életünk minden területén”.

1954. november 28.
– Választásokat tartanak a prágai Nemzetgyűlésbe és a pozsonyi Szlovák Nemzeti Tanácsba. Az új választójogi törvény értelmében a választópolgárok egymandátumos választókörzetekben „választhatnak”. A magyarok első ízben járulhatnak az urnákhoz.
A nemzetgyűlési választásokon a választásra jogosult polgárok 99,18%-a adja le a voksát, akik közül 97,89% szavazza meg a Nemzeti Front jelöltjeit. A 386 tagú Nemzetgyűlésben 9 magyar képviselő kap helyet: Brida Mátyás, Csank Jenő, Dobos Imre, Dudás Ilona, Livinka István, Lőrincz Gyula, Pollák Lajos, Szigl Mária és Vrábel Vendel.

A szlovák nemzeti tanácsi választásokon a választópolgárok 99,14%-a vesz részt, s 97,27%-uk megszavazza a jelölteket. A 104 tagú Szlovák Nemzeti Tanácsban az eddigi 2 helyett 13 magyar képviselő kap helyet: Árvay József, Berta János, Brandics András, Dénes Ferenc, Janó Károly, Molnár Anna, Nagy István, Prokes József, Tóth Imre, Török Pál, Trencsík János (mind SZLKP), Pongrácz Frigyes és Vida Irma (pártonkívüliek). Az SZNT-ben Szlovákia Kommunista Pártjának 77, a Szlovák Megújhodás Pártjának 10, a Szabadságpártnak 5 képviselője van, 12 tagja pártonkívüli.

1954. december 3-4.
– Az SZLKP KB propaganda-agitációs osztálya Pozsonyban szemináriumot rendez a „burzsoá nacionalizmus” kérdéséről. Lőrincz Gyula a „magyar burzsoá nacionalizmusról” tartott előadásában helyénvalónak nevezi az ún. szlovák burzsoá nacionalisták „leleplezését és ártalmatlanná tételét”, s kijelenti: „Nekünk is ezt a példát kell követnünk…” Burzsoá nacionalizmussal vádolja meg a Csemadok komáromi helyi szervezetének vezetőit, köztük Pálfi Antalt, a hajógyár hegesztőjét, valamint a gútai magyarokat, akik a helyi nemzeti bizottság élére a magyar Tánczos Istvánt szerették volna választani a hivatalos szlovák jelölt ellenében.

1954. december 12.
– Antonín Zápotocký köztársasági elnök kinevezi az új kormányt. Miniszterelnök Viliam ©iroký, tagjai többek között: Václav Kopecký, a miniszterelnök első helyettese; Rudolf Barák belügyminiszter, Alexej Èepièka nemzetvédelmi miniszter Václav David külügyminiszter; Július Ïuri¹ pénzügyminiszter.

1954. december 13.
– A Nemzetgyűlés alakuló ülése. Elnökévé Zdenìk Fierlingert választják.

1954. december 14.
– A Nemzetgyűlés elfogadja a 61/1954. sz. törvényt „a Nemzetgyűlés ügyrendjéről”, melynek 17. §-a kimondja, hogy „minden felszólalónak joga van saját anyanyelvén beszélnie”.

1954. december 17.
– A kormány kinevezi az új Megbízottak Testületét. Elnöke Rudolf Strechaj, tagjai többek között: ©tefan ©ebesta elnökhelyettes, Ján Marko pénzügyi megbízott, ©tefan Ga¾ík földművelésügyi megbízott, Ernest Sýkora oktatásügyi megbízott.

1954. december 18.
– Az SZNT alakuló ülése. Elnökévé ismét Franti¹ek Kubaèot (Szlovákia Kommunista Pártja) választják, alelnökei: Irena Ïuri¹ová, Dénes Ferenc (mindkettő SZLKP), Jozef Mjartan (Szlovák Megújhodás Pártja) és Michal ®ákoviè (Szabadságpárt). Dénes Ferenc személyében a Szlovák Nemzeti Tanácsnak első ízben van magyar nemzetiségű alelnöke.

– Az SZNT elfogadja a 8/1954. sz. törvényt „a Szlovák Nemzeti Tanács munka- és tárgyalási rendjéről”, amelynek 15. §-a kimondja, hogy „minden felszólalónak joga van saját anyanyelvén beszélnie”.

1955

1955. január 1.
– Alig másfél éves működés után feloszlik a Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes.

1955. február 5–6.
– Pozsonyban tartja V. országos közgyűlését a Csemadok. Helyi szervezeteinek száma 473, taglétszáma 45 543. Lőrincz Gyula újfent hangsúlyozza, hogy az egyesület feladata többek között: csehszlovák hazaszeretetre nevelni a magyar dolgozókat, harcolni a magyar burzsoá nacionalizmus ellen, és elmélyíteni a barátságot a cseh, szlovák és más nemzetiségű polgárokkal. A közgyűlés a Csemadok országos elnökévé ismét Lőrincz Gyulát, vezető titkárává Pathó Károlyt választja.

1955. március 2.
– Lőrincz Gyulát Dénes Ferenc váltja fel az Új Szó főszerkesztői posztján.

1955. április 22–24.
– Pozsonyban tartja kongresszusát Szlovákia Kommunista Pártja. Karol Bacílek első titkár szerint az ún. burzsoá nacionalizmus elleni harc még nem ért véget, s kijelenti: „A burzsoá nacionalizmus gyakran megnyilvánul köztársaságunk magyar polgártársai között is”, akik „elfelejtik, hogy az ő hazájuk a népi demokratikus Csehszlovák Köztársaság”. Ezért szükségesnek tartja a pártsajtó, többek között az Új Szó példányszámának növelését is. A párt első titkárává ismét Karol Bacíleket választják. A 60 tagú Központi Bizottságba bekerül Major István, Bozó János, Dénes Ferenc, Lőrincz Gyula, Nagy Gyula, Réthy István és Szántó László; a KB 20 póttagja közé Esek Pál és Virág Géza; a 11 tagú Központi Revíziós Bizottságba Tóth János.

1955. május 9.
– A háború befejezésének tizedik évfordulója alkalmából Antonín Zápotocký köztársasági elnök amnesztiát hirdet. Az elengedésre kerülő rabok közé eredetileg Esterházy Jánost is besorolják, szabadulása előtt azonban a börtönparancsnok váratlanul közli vele, hogy rá az amnesztia nem vonatkozik, az ő életfogytiglani büntetését csupán 25 évi börtönbüntetésre változtatják.

1955. május 11–14.
– A Szovjetunió, Csehszlovákia, Magyarország, Lengyelország, az NDK, Románia, Bulgária és Albánia kormányküldöttségeinek varsói tárgyalásán aláírják a barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási egyezményt, az ún. Varsói Szerződést, és létrehozzák fegyveres erőik közös parancsnokságát. (A Nemzetgyűlés a Varsói Szerződést május 24-én iktatja törvénybe.)

1955. június 11.
– Az Új Szó „Több bizalmat állami szerveink iránt” című elvi jelentőségű írásának szerzője „nacionalista tendenciának” nevezi azt, hogy a szlovákiai magyarság az államhatalmi szerveket mellőzve gyakran a Csemadoktól és az Új Szótól kéri, hogy járjanak közben a magyar iskola létesítése érdekében. Hangsúlyozza: sem a Csemadok, sem az Új Szó nem a szlovákiai magyarok érdekvédelmi szervezete.

1955. július 27–31.
– Az Országgyűlés meghívására Zdenìk Fierlinger vezetésével Magyarországra látogat a csehszlovák Nemzetgyűlés küldöttsége.

1955. szeptember 1.
– Megalakul Pozsonyban a Népművelési Intézet nemzetiségi osztálya. Feladata a szlovákiai magyar és ukrán (ruszin) lakosság népművelési tevékenységének központi irányítása. Az osztály vezetője Koczka István.

– A Fáklya augusztus–szeptemberi dupla számában megjelenik Fábry Zoltán Kevesebb verset – több költészetet című tanulmánya, melyben Fábry újra felhívja a csehszlovákiai magyar költők figyelmét a sematizmus veszélyeire.

1955 őszén
– Pozsonyi magyar egyetemi és főiskolai hallgatók (többek között Gyüre Lajos, Mede István, Tóth János, Kucsera Klára) megalapítják a Magyar Főiskolások Művészegyüttesét. Az énekkart, zenekart, tánccsoportot, színjátszócsoportot és irodalmi kört magában foglaló együttes pótolni kívánja azt az űrt, amely a feloszlatott Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes megszűnése után keletkezett.

1955. december 8.
– Az Új Szó „Életre-halálra a szlovák munkással, a szlovák paraszttal” című szerkesztőségi cikke rosszallását fejezi ki amiatt, hogy a „csehszlovákiai magyar reakció”, sőt a magyar dolgozók körében is még mindig gyakori „a múlt sérelmeinek a felhánytorgatása”, s minden olyan intézkedést, amely az „osztályellenség” ellen irányult, s minden előforduló hibát nemzetiségi sérelemként tüntetnek fel.

1955. december 17.
– Az Új Szó „Mi legyen a gyerekből” címmel nagy visszhangot kiváltó cikket közöl a szlovák nyelv oktatásának kérdéséről a magyar iskolákban. A témával kapcsolatban ezt követően hónapokig tartó véleménycsere indul a lap hasábjain.

1956

1956. január 1.
– Megszűnik a Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó önállósága, s magyar szerkesztőségként beolvasztják a pozsonyi Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadóba.

1956 januárjában
– Megjelenik Pozsonyban a Szocialista Nevelés című oktatás- és nevelésügyi szaklap első száma. A szlovákiai magyar tannyelvű iskolák számára készült módszertani folyóirat kezdetben kéthavonta, 1956 szeptemberétől havilapként jelenik meg. Kiadója az Iskolaügyi Megbízotti Hivatal, első felelős szerkesztője Náhlovský Zoltán (1956 novemberétől Turczel Lajos).

1956. február 2.
– Szlovákia Kommunista Pártja KB Titkárságán a Csemadok munkájával és feladataival foglalkoznak. Ismét felhívják a figyelmet az egyesület tevékenységének „egyoldalúságára”, s felszólítják: szervezzen több népi akadémiát, irodalmi estét, olvasókört, előadás-sorozatot.

1956. március 1–14.
– A csehszlovák Nemzetgyűlés Elnökségének meghívására Csehszlovákiába látogat a magyar Országgyűlés küldöttsége (vezetője Rónai Sándor, az Országgyűlés elnöke). Az Új Szó tudósítása szerint a látogatás „még jobban megszilárdítja a magyar nép és Csehszlovákia nemzetei közötti megbonthatatlan barátságot”.

1956. június 3.
– Nagymegyeren tartja első fellépését a Magyar Főiskolások Művészegyüttese.

1956. június 11–16.
– Prágában tartja országos konferenciáját Csehszlovákia Kommunista Pártja. Az SZKP XX. kongresszusának hatására határozatot hoznak a túlzott centralizáció mérsékléséről, a „szocialista demokratizmus” megvalósításáról, a szlovák nemzeti szervek jogkörének bővítéséről, a minisztériumok és a központi hivatalok számának csökkentéséről, s változtatásokat hajtanak végre a kormányban is, a koncepciós perek esetleges felülvizsgálásának lehetősége azonban fel sem merül. A konferencia elfogadja az 1956–1960-ra szóló 2. ötéves népgazdaság-fejlesztési terv irányelveit.

1956. július 31.
– A Nemzetgyűlés elfogadja a 33/1956. sz. alkotmánytörvényt „a szlovák nemzeti szervekről”, amely szerint Szlovákiában az államhatalom nemzeti szerve a Szlovák Nemzeti Tanács, a kormányzati és a végrehajtó hatalom nemzeti szerve pedig a Megbízottak Testülete, melyet az SZNT nevez ki és hív vissza, s amely az SZNT felügyelete alá tartozik. A kormánynak azonban jogában áll hatálytalanítania a Megbízottak Testületének minden olyan határozatát vagy intézkedését, melyet a törvénynyel, ill. a kormány utasításával ellentétesnek minősít.

Ez az első alkotmány erejű törvény, amely megemlékezik a magyarokról is. 2. §-a szerint a Szlovák Nemzeti Tanács hatáskörébe tartozik többek között az, hogy „az egyenjogúság szellemében biztosítsa a magyar és ukrán nemzetiségű állampolgárok gazdasági és kulturális életének kedvező feltételeit”.

1956. október 26.
– A magyarországi forradalom hatására a CSKP KB Politikai Bizottsága úgy határoz, hogy teljes harckészültségbe kell helyezni a Belügyminisztérium fegyveres erőit és a népi milíciát (munkásőrséget).

1956. október 28–december 2.
– A pártszervek utasítására az Új Szó magyarországi terjesztésre szánt különszámokat jelentet meg.

1956. október 31.
– A Csemadok az Új Szóban közzéteszi hűségnyilatkozatát, amely amellett, hogy elítéli a magyarországi forradalmat, a csehszlovákiai magyarságot mint közösséget el is határolja tőle: „Mi, csehszlovákiai magyar dolgozók (…) hűséggel tömörülünk pártunk, Csehszlovákia Kommunista Pártja és népi demokratikus kormánya köré…”

1956. november 5.
– Az Új Szó vezércikke „a magyar nép nagy győzelme”-ként értékeli a magyar forradalom elfojtását.

1956. november 15.
– Viliam ©iroký miniszterelnök vezetésével csehszlovák kormányküldöttség utazik Magyarországra, ahol Kádár János „munkás-paraszt” kormányával tárgyal az „időszerű kérdésekről”. A találkozóról kiadott közös nyilatkozatuk szerint a magyar kormány „a csehszlovák kormánynak és a csehszlovák népnek köszönetét fejezte ki azért a segítségért, amelyet eddig nyújtott az ellenforradalom leverésében”.

1956. november–december
– Megjelenik Pozsonyban a Csemadok Fáklya című művelődéspolitikai havilap utolsó, összevont száma. Alacsony színvonala és folyamatosan csökkenő példányszáma miatt a Csemadok vezetősége egy színvonalasabb, ugyanakkor a szélesebb olvasói rétegeket megcélzó lappal kívánja felváltani.

1956. december 2.
– A megszüntetett Fáklya utódlapjaként megjelenik Pozsonyban a Csemadok A Hét című kulturális, művészeti és irodalmi hetilapjának első száma. Kezdeti példányszáma 10-11 ezer, főszerkesztője Egri Viktor. „Beköszöntő” című szerkesztőségi cikke szerint „az októbervégi és novemberi viharos napok, a magyarországi tragédia” miatt nagyobb felelősség hárul az új lapra.

1956. december 5–6.
– Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának ülésén a feszült nemzetközi helyzetről, különösképpen a „magyarországi eseményekről” tárgyalnak. Az ülésről kiadott közlemény szerint Csehszlovákia népe egyetért azzal, hogy a Szovjetunió „katonai segítséget nyújtott az ellenforradalom leverésére”.

1956. december 12–13.
– Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának ülése megállapítja, hogy a nemzetközi eseményekre való tekintettel meg kell szilárdítani a párt egységét. Kijelenti, hogy a Csemadok és az Ukrán Dolgozók Kulturális Egyesületének továbbra is „legfőbb kötelessége a magyar és ukrán nemzetiségű polgárok csehszlovák szocialista hazafiságra és proletár internacionalizmusra való nevelése”. Karol Bacílek első titkár szerint a magyarországi események idején a szlovákiai magyaroknál „oly mértékben nyilvánult meg a Csehszlovák Köztársaság iránti hazafias érzés, mint soha azelőtt”, megemlíti viszont, hogy a pozsonyi Pedagógiai Főiskola néhány magyar nemzetiségű diákja a magyar „ellenforradalmár” diákok nézeteit védelmezte. Ezért újra harcot hirdet a „burzsoá nacionalizmus”, a „ludák elemek” és a „trockisták” ellen. Dénes Ferenc, az Új Szó főszerkesztője beszámol arról, hogy a lap szerkesztőségének egyes tagjai is „meginogtak, nacionalista jelszavak hatása alá kerültek”, az értelmiség körében pedig a magyarországi eseményeket többen „nemzeti forradalomnak”, „igazságos felkelésnek” hitték. Eszmei alapállásukat a magyar írók öszszejövetelén meg is fogalmazták, sőt arra akarták rábírni az Új Szót, hogy tegye közzé határozatukat.

1956. december 23.
– Antonín Zápotocký köztársasági elnök visszahívja tisztségéből Major Istvánt, Csehszlovákia rendkívüli és meghatalmazott budapesti nagykövetét. Az új nagykövet Július Viktory.

1956. december 30.
– A Csemadok KB országos népművészeti szemlét rendez Losoncon, amelyen az egyesület népművészeti csoportjainak több mint 400 szereplője lép színpadra. A rendezvényt utólag az I. Országos Dal- és Táncünnepéllyé nyilvánítják.

1957

1957. március 8.
– A morvaországi Mírov börtönkórházában súlyos betegen, 56 éves korában meghal Esterházy János gróf, az egykori Magyar Párt elnöke.

1957. április 26–28.
– Pozsonyban tartja kongresszusát Szlovákia Kommunista Pártja. A kongresszuson elfogadott határozat kijelenti többek között, hogy a párt „feltárta azokat a hibákat, amelyek a személyi kultusz hatása következtében nálunk is előfordultak”, s „a nemzetiségi kérdés helyes lenini megoldása tovább szilárdította a csehek és szlovákok, valamint köztársaságunk többi egyenjogú nemzetiségének testvéri szövetségét”. A párt első titkárává ismét Karol Bacíleket választják, a 70 tagú Központi Bizottságba bekerül Major István, Dénes Ferenc, Lőrincz Gyula, Réthy István, Dusza Bálint, Árvay József és Mondok Gábor; a KB 24 póttagja közé Esek Pál; a 15 tagú Központi Revíziós Bizottságba Tóth János.

1957. május 19.
– Választásokat tartanak a nemzeti bizottságokba. A hivatalos végeredmény szerint a választásokon a választópolgárok 99,26%-a vesz részt, s közülük 99,12% megszavazza a Nemzeti Front jelöltjeit.

1957. május 25–26.
– Pozsonyban tartja VI. országos közgyűlését a Csemadok. (Helyi szervezeteinek száma ekkor 498, taglétszáma 32 044.) Pathó Károly vezető titkár beszámolójában kiemeli, hogy a magyarországi „ellenforradalom” idején a csehszlovákiai magyarok „igazolták a Csehszlovák Köztársaság iránti hűségüket”, ugyanakkor „még mindig vannak magyar burzsoá nacionalista elemek, amelyek nem mondtak le (…) a szlovák és a magyar dolgozó nép barátságát rombolni akaró népellenes szándékukról”, s mivel ezek beférkőztek a Csemadokba is, sürgeti a „magyar burzsoá nacionalizmus” elleni harc fokozását. A közgyűlésen új szervezeti szabályzatot hagynak jóvá, amely egyszerűbbé teszi a tagfelvételt, pontosabban meghatározza az egyesület jellegét és feladatait, s megerősíti, ill. világosabban körülhatárolja 4 kerületi és 27 járási szervének hatáskörét, nagyobb jogkört biztosítva nekik.

1957. június 13–14.
– A CSKP KB ülésén a párt ideológiai munkájával foglalkoznak. A belföldi és a nemzetközi, főleg a magyarországi események tapasztalatai alapján elemzik a revizionista irányzatokat, s megállapítják, hogy a revizionizmus a nemzetközi imperializmus kiszolgálója a szocialista államok és a kommunista pártok elleni harcban, ezért küzdeni kell „a revizionizmus minden megnyilvánulása és hatása ellen”.

1957. július 1.
– Az eddig öntevékeny alapon működő Magyar Főiskolások Művészegyüttesét párthatározat alapján félhivatalossá minősítik, állami támogatásban részesítik, fenntartó szervévé pedig a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség Szlovákiai Központi Bizottságát nevezik ki. Az együttes új elnevezése: Ifjú Szivek Magyar Dal- és Táncegyüttes, igazgatója Ág Tibor (1962-től Viczay Pál). Énekkara ekkor 76, tánccsoportja 20, népi zenekara 15 taggal rendelkezik.

1957. augusztus 24–25.
– A Csemadok KB megrendezi Zselizen a II. Országos Dal- és Táncünnepélyt.

1957. szeptember 1.
– Az 1957/1958-as tanévben összesen 566 magyar tanítási nyelvű nyolcéves középiskola (tkp. általános iskola) nyílik.

1957. november 13.
– Meghal Antonín Zápotocký köztársasági elnök.

1957. november 19.
– A Nemzetgyűlés Antonín Novotnýt, a CSKP KB első titkárát választja meg Csehszlovákia új köztársasági elnökévé.

1957. december 12.
– Az Új Szó címoldalon közli Dénes Ferenc „Törhetetlen egységben” című írását, amely szerint Csehszlovákiában nemcsak a csehek és a szlovákok találtak igazi hazára, hanem a magyarok, ukránok, lengyelek és németek is, mert a köztársaságban „a nemzetiségi kérdés a Szovjetunió példájára, a marxi–lenini nemzetiségi tanok alapján nyert megoldást”.

– A Pozsonyba látogató Antonín Novotný köztársasági elnök „a szocialista haza építésében szerzett érdemeiért” 70. születésnapja alkalmából Klement Gottwald Érdemrenddel tünteti ki Major Istvánt.

1957. december 23.
– Gábor József prágai magyar nagykövet kormánya nevében a Magyar Népköztársaság gyémántokkal ékesített I. osztályú érdemrendjével tünteti ki Major Istvánt. Kiemeli Major érdemeit a Csehszlovákia és Magyarország népei közötti baráti kapcsolatok kialakulásában s Magyarország politikai és gazdasági helyzetének konszolidálásában az „ellenforradalom” utáni időszakban.

1958

1958. április 6.
– Pathó Károly, a Csemadok vezető titkára A Hét hasábjain közölt „Szocialista csehszlovák hazafiság – proletár nemzetköziség” című írásában ismét hangsúlyozza: a szocialista csehszlovák hazafiság arra kötelezi az ország magyarságát, hogy állandóan küzdjön és harcoljon a soraiban megnyilvánuló burzsoá nacionalista irányzatok ellen.

1958. május 16–18.
– Pozsonyban tartja kongresszusát Szlovákia Kommunista Pártja, amelyen Karol Bacílek ismét felhívja a figyelmet a ludákság és a burzsoá nacionalizmus csökevényei elleni harcra. Oskár Jeleò KB-tag a nemzetiségi kérdésről tartott felszólalásában kifogásolja, hogy a Csemadokot sokan még mindig a csehszlovákiai magyarok érdekvédelmi szervezetének tekintik, a magyarok gyakran nem hajlandók megtanulni az államnyelvet, s hiányosnak tartja a szlovák nyelv oktatását is a magyar iskolákban. Ugyanakkor kilátásba helyezi, hogy hamarosan megoldódik a magyar hontalanok állampolgárságának kérdése, a „burzsoá nacionalisták” által okozott károk orvoslása érdekében pedig javasolja a községek 1948-as névváltoztatási akciójának felülvizsgálását. A párt első titkárává újból Karol Bacíleket választják, a 77 tagú Központi Bizottságba bekerül Árvay József, Dénes Ferenc, Dusza Bálint, Esek Pál, Lőrincz Gyula, Major István, Mondok Gábor és Réthy István; a KB 30 póttagja közé Lengyel Imre és Palágyi János; a 15 tagú Központi Revíziós Bizottságba Tóth János.

1958. június 18–21.
– Prágában tartja XI. kongresszusát Csehszlovákia Kommunista Pártja, amelyen elfogadják a „szocialista országépítés befejezésének” programját. A Központi Bizottság első titkárává ismét Antonín Novotnýt választják, a 97 tagú KB-ba bekerül Lőrincz Gyula. A KB tagjainak és póttagjainak nemzetiségi megoszlása: 110 cseh, 34 szlovák, 1-1 magyar, lengyel és ukrán.

1958. június 23.
– A Szlovák Nemzeti Tanács új elnöke ¥udovít Benada. (Franti¹ek Kubaè korábbi elnök 1958. június 15-én elhunyt.)

1958. június 28–29.
– A Csemadok KB megrendezi Zselizen a III. Országos Dal- és Táncünnepélyt.

1958. augusztus 29.
– A szlovák nemzeti felkelés 14. évfordulója alkalmából ünnepi ülést tart a Szlovák Nemzeti Tanács. Nagy István képviselő kijelenti, hogy a szlovákiai magyarság számára „könnyekkel áztatott évek voltak a Horthy-féle megszállás évei”, s hangsúlyozza, hogy „Csehszlovákia magyar dolgozói ma a szocialista országépítésben való öntudatos és lelkes részvételükkel bizonyítják be a köztársaság iránti szeretetüket és hűségüket…”

1958 szeptemberében
– Megjelenik Pozsonyban az Irodalmi Szemle című irodalmi és kritikai folyóirat első száma. Kiadója a Szlovák Írószövetség, főszerkesztője Dobos László, főmunkatársa Fábry Zoltán, a szerkesztőbizottság tagjai: Egri Viktor, Lőrincz Gyula, Simkó Tibor, Juraj ©pitzer, Szabó Béla és Turczel Lajos. (A lap kezdetben negyedévenként, 1961-től kéthavonta, 1964-től évente tízszer jelenik meg.)

1958. október 17.
– A Nemzetgyűlés elfogadja a 72/1958. sz. törvényt, amely véglegesen rendezi a második világháború után csehszlovák állampolgárságuktól megfosztott magyarok állampolgárságának kérdését. A törvény III. cikkelye kimondja, hogy „azok a magyar nemzetiségű személyek, akik a 33/1945. sz. elnöki dekrétum alapján elveszítették csehszlovák állampolgárságukat, s e törvény hatálybalépésének napján lakóhelyük a Csehszlovák Köztársaság területén van, csehszlovák állampolgárokká válnak, amennyiben nem szerezték meg a csehszlovák állampolgárságot már korábban és más államnak nem állampolgárai…”. (A törvény hatálybalépésének ideje 1958. november 11.)

1958. december 10–17.
– A csehszlovák kormány és a CSKP KB meghívására magyar párt- és kormányküldöttség látogat Csehszlovákiába (vezetői Münnich Ferenc miniszterelnök és Marosán György államminiszter). December 16-án nyilatkozatot írnak alá a csehszlovák–magyar együttműködés további bővítéséről és elmélyítéséről, melyben leszögezik, hogy ennek az együttműködésnek a kifejezője többek között a Nagymaros–visegrádi vízi erőmű felépítéséről szóló egyezmény megkötése.

1958. december 15.
– Az Új Szó megjelenésének 10. évfordulója alkalmából írt vezércikkében Dénes Ferenc főszerkesztő hangsúlyozza, hogy a lap „mint a párt szószólója, harcos szerve” nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy „a magyar dolgozók körében jelentősen elmélyült a csehszlovák szocialista hazaszeretet”.

1959

1959. január 16.
– Szlovákia Kommunista Pártja KB Politikai Irodája elemzi és összegzi a szlovákiai magyarsággal kapcsolatos eddigi párthatározatok teljesítését. Az elért eredményeket elégtelennek minősíti, különösen a nyelvi ismereteket tartja hiányosnak. Egyrészt nem teremtették meg a feltételeket ahhoz, hogy a magyarok a hivatalokban szlovákul tudják intézni az ügyeiket, vagyis a magyarok számára rendezett szlovák nyelvtanfolyamok nem voltak kellőképpen megszervezve; másrészt a járási nemzeti bizottságok tisztségviselői nem beszélik a magyar nyelvet, s a rendeleteket és törvényeket nem teszik közzé magyar nyelven is. Bírálja a magyar tannyelvű iskolákban folyó szlovák nyelvoktatás hatékonyságát is. A helyzet javítása érdekében javasolja a kétnyelvűség biztosítását a hivatalokban és a szlovák nyelvoktatás színvonalának a javítását oly módon, hogy a szülők „önkéntes beleegyezésével” vonják közös igazgatás alá a szlovák és a magyar iskolákat, melynek eredményeként a magyar diákok bizonyos tantárgyakat szlovákul tanulnának. (A jelentést „A szlovákiai magyar nemzetiségű lakosság életének egyes politikai kérdései” címmel külön brosúrában szlovák és magyar nyelven is közzéteszik.)

1959. február 5.
– A Megbízottak Testülete kiadja 37. sz. utasítását, amely kimondja, hogy a törvényeket és egyéb jogszabályokat magyar fordításban is meg kell jelentetni, a nemzeti bizottságok és azok végrehajtó szervei a magyar nemzetiségű lakosok írásbeli és szóbeli beadványait magyarul is kötelesek elintézni, s a nemzeti bizottságok magyar tagjai az üléseken anyanyelvükön is felszólalhatnak. Végül elrendeli, hogy a hazai és a külföldi filmeket egyaránt lássák el magyar felirattal.

1959. február 18–21.
– Csehszlovákiába látogat Kádár János, az MSZMP KB első titkára, s az ország állami és pártvezetőivel találkozik. A látogatásáról kiadott közlemény szerint az MSZMP és a CSKP egyaránt „harcolni fog a burzsoá nacionalizmus minden megnyilvánulása, valamint a jelenlegi revizionisták bomlasztó törekvései ellen”.

1959. március 1.
– Egri Viktort Szabó Rezső váltja fel a Csemadok A Hét című hetilapjának főszerkesztői posztján. A szerkesztőbizottság tagjai: Bojsza (Barsi) Imre (1960. október 16–1961. november 5-e között egyben a lap felelős szerkesztője), Egri Viktor, Lőrincz Gyula, Pathó Károly és Tóth Tibor.

– Lőrincz Gyula a Csemadok megalakulásának 10. évfordulója alkalmából A Hét című hetilap vezércikkében („Elindultunk”) ismét leszögezi: az egyesület legfontosabb feladata, hogy proletár nemzetköziségre, szocialista hazafiságra és a csehszlovák haza szeretetére nevelje az ország magyarságát. Lőrincz szerint a csehszlovákiai magyar dolgozók megállták a helyüket a dolgozók békés együttélését megbontani szándékozó „burzsoá nacionalista elemek” elleni harcban csakúgy, mint az 1956-os „nehéz napokban”, amikor „szorosan felzárkózva pártunk mögé, megőrizték hazánk népeinek megbonthatatlan egységét”.

1959. március 23–26.
– Kassán a kerületi bíróság tanácsa előtt folyik az 1944 novembere–1945 januárja közötti kassai nyilas vérengzések elkövetőinek bűnpere. Darabos Lászlót és Kőrössy Gyulát halálbüntetésre, Ruszinyák Zoltánt 25 évi, Mursa Károlyt 22 évi, Kalász Gyulát 20 évi szabadságvesztésre ítélik.

1959. április 6–7.
– Pozsonyban tartja VIII. országos közgyűlését a Csemadok (helyi szervezeteinek száma ekkor 498, taglétszáma 32 527). Lőrincz Gyula elnök az egyesület 10 éves tevékenységét értékelő beszámolójában hangsúlyozza, hogy a Csemadok nem kíván a csehszlovákiai magyarság érdekvédelmi szervezete lenni, feladata a népnevelés, a népművészeti és kulturális hagyományok ápolása, a „magyar burzsoá nacionalizmus maradványai” elleni harc, s az, hogy „szocialista hazafiságra, a csehszlovák haza szeretetére” nevelje a csehszlovákiai magyar dolgozókat. Új, 50 fős Központi Bizottságot választanak. Elnök ismét Lőrincz Gyula; vezető titkár: Pathó Károly; a KB Elnökségének tagjai: Ág Tibor, Csanda Sándor, Czibulka József, Fábry István, Gyurcsó István, Koday Lajos, Kugler János, Major Sándor, Szabó Rezső, Szabó Béla, Szűcs Béla, Sziegl Ferenc és Vadkerty Katalin.

1959. augusztus 22–23.
– A Csemadok KB megrendezi Zselizen a IV. Országos Dal- és Táncünnepélyt.

1959. szeptember 1.
– Megszűnik a Faluszínház magyar tagozata, s beolvad a komáromi Magyar Területi Színházba.

1959. szeptember 10.
– A Belügyminisztérium kiadja 182/1959 Ú. v. sz. rendeletét az anyakönyvekről, amelynek 34. §-a lehetővé teszi, hogy azoknak a nem cseh és nem szlovák nemzetiségű személyeknek a személynevét, akiknek azt 1959. október 1-je előtt csehül vagy szlovákul anyakönyvezték, az anyakönyvi kivonatban saját kérésükre anyanyelvükön tüntessék fel.

1959. szeptember 30.
– A Belügyi Megbízotti Hivatal „A Csehszlovák Köztársaság Törvényeinek Gyűjteményéből és a Hivatalos Közlönyből” címmel megkezdi egyes válogatott jogi előírások magyar nyelvű fordításban való megjelentetését. (Kiadása 1968-ban megszűnik.)

1959 szeptemberében
– A pozsonyi Comenius Egyetem magyar szemináriumába beolvad a megszűnő Pedagógiai Főiskola magyar tanszéke, s ezzel az egyetem bölcsészkarán megalakul a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék. Tanszékvezető: Sas Andor.

1959. november 9–19.
– A csehszlovák Nemzetgyűlés Elnökségének meghívására tíztagú magyar parlamenti küldöttség látogat Csehszlovákiába. Vezetője Rónai Sándor, az Országgyűlés elnöke.

1959. november 10.
– A Szlovák Írószövetség magyar szakosztályának taggyűlésén nyolc fiatal költő antológiájának vitája kapcsán a sematizmus egyik utócsatározásaként kirobban az ún. vox humana-affér. Bábi Tibor és Barsi (Bojsza) Imre elmarasztalják a Fábry Zoltán munkásságának javát jelentő vox humanát, s megkérdőjelezik annak létjogosultságát. Szerintük Fábry vox humanája sokat jelentett ugyan az antifasiszta harc idején, nem pótolhatja viszont a szocialista irodalom marxista értelemben vett pártosságát, kritikáját.

1960

1960. január 3.
– A Csemadok A Hét címmel indított hetilapjának új címe: Hét. Ugyanakkor Fórum címmel irodalmi melléklet indul a lapban, amelyet kezdetben Ozsvald Árpád, majd 1964-től Mács József szerkeszt.

1960. január 4.
– Kassán megkezdődik Szlovákia legnagyobb kohóművének, a Kelet-szlovákiai Vasműnek az építése.

1960. január 4. [18. ?]
– Megjelenik Léván a Nový ®ivot–Új Élet című kétnyelvű járási hetilap első száma. (Utolsó szám: 1965. december.)

1960. január 13–14.
– A CSKP KB ülésén „a szocialista demokrácia további elmélyítése” céljából határozatot hoznak az ország területi átszervezéséről, mivel a régi területi elrendezés „a társadalom fejlődésében elért fokhoz képest már elavult”.

1960. január 14.
– Antonín Novotný köztársasági elnök 50. születésnapja alkalmából Munkaérdemrenddel tünteti ki Lőrincz Gyulát, a Csemadok elnökét.

1960. január 21.
– Megjelenik Érsekújvárban a Na¹a cesta–Mi Utunk című kétnyelvű járási hetilap első száma. (Utolsó szám: 1967. február.)

1960. március 27.
– A Csemadok KB lévai ülésén úgy határoznak, hogy mivel az ország területi átszervezése következtében az egyesület tevékenysége a jövőben mindössze 12 járásra korlátozódik, 1960. április 10-ével megszüntetik a kerületi vezetőségeket, a 12 járási vezetőség munkáját pedig közvetlenül a KB irányítása alá vonják. Ugyanakkor a KB irányító munkájának hatékonyabbá tétele céljából határozatot hoznak a KB mellett működő különböző szakbizottságok (népművelési, néptáncmozgalmi, zenei, dramaturgiai, valamint a szlovák nyelvtanfolyamok szervezését és működését irányító szakbizottságok) létesítéséről.

– Megjelenik Galántán a Ví»azná cesta–Győzelmes Út című kétnyelvű járási hetilap első száma.

1960. március 30.
– Csehszlovákia hosszú lejáratú árucsere-egyezményt köt Magyarországgal.

1960. április 1.
– A ®ivot ju¾ného Zemplína önálló magyar mellékleteként megjelenik Tőketerebesen a Dél-zempléni Élet című járási hetilap első száma. (Utolsó szám: 1967. március.)

1960. április 2.
– A megszűnt Dru¾stevná dedina–Szövetkezeti Falu utódlapjaként megjelenik Dunaszerdahelyen a ®itný ostrov–Csallóköz című kétnyelvű járási hetilap első száma.

– A Zora východu önálló magyar mellékleteként megjelenik Kassán a Keleti Hajnal című járási hetilap első száma. (Utolsó szám: 1967. december.)

– Megjelenik Rimaszombatban a Budovateµ–Építő című kétnyelvű járási hetilap első száma.

1960. április 7–8.
– A CSKP KB ülésén elfogadják az ország új, „szocialista” alkotmányának tervezetét.

1960. április 9.
– A Nemzetgyűlés 36/1960. számmal törvényt fogad el az ország új közigazgatási felosztásáról, amely a korábbi 20 kerületet 10 kerületté, 270 járását 108 járássá vonja össze. Ezen belül Szlovákiában a korábbi 6 kerületből 3 kerület (a Pozsony székhelyű Nyugat-szlovákiai kerület, a Besztercebánya székhelyű Közép-szlovákiai kerület és a Kassa székhelyű Kelet-szlovákiai kerület), a 90 járásból 33 járás jön létre. Szlovákia magyarlakta területein a járások számának csökkenése meghaladja az országos átlagot. A magyar többségű járásokat összevonják a tőlük északra fekvő szlovák lakosságú járásokkal, miáltal a magyar többségű járások száma 14-ről 2-re csökken. Magyar többségű marad a Dunaszerdahelyi és a Komáromi járás, a magyarok részaránya további 7 új járásban (Galántai, Lévai, Érsekújvári, Losonci, Rimaszombati, Rozsnyói, Tőketerebesi) haladja meg a 20%-ot.

1960. május 16–22.
– Az ország felszabadulásának 15. évfordulója alkalmából az Oktatási és Kulturális Ügyek Megbízotti Hivatala, a Csemadok és az Ukrán Dolgozók Kultúregyesülete megrendezi Pozsonyban a Magyar és Ukrán Kultúra Hetét. Megnyitó beszédében Irena Ïuri¹ová, az SZNT alelnöke hangsúlyozza, hogy az akció „tanúbizonysága magyar és ukrán lakosságunk kulturális élete fellendülésének”.

1960. május 21.
– A Csemadok KB pozsonyi ülésén megvitatják az új alkotmány tervezetét, s egyetértenek annak valamennyi pontjával. Megállapítják, hogy „az új alkotmány külön hangsúlyozza hazánk magyar és más nemzetiségeinek teljes egyenjogúságát”.

1960. május 28–29.
– A Csemadok KB megrendezi Érsekújvárban az V. Országos Dal- és Táncünnepélyt.

1960. június 8.
– Csehszlovákia Kommunista Pártja és a készülő új alkotmány megállapításaihoz igazodva, miszerint „Csehszlovákiában győzött a szocializmus”, a Szabad Földműves fejlécén „A szocialista faluért!” jelszót a következő jelszóval cserélik fel: „A döntő fordulatért a mezőgazdaságban!”

1960. június 12.
– Választásokat tartanak a Nemzetgyűlésbe, a Szlovák Nemzeti Tanácsba és a nemzeti bizottságokba.
A nemzetgyűlési választásokon a választópolgárok 99,68%-a vesz részt, akik közül 99,86% megszavazza a Nemzeti Front jelöltjeit. A 300 tagú Nemzetgyűlésben a 205 cseh, 83 szlovák, 3 ukrán, 2 német és 1 lengyel képviselő mellett 6 magyar nemzetiségű képviselő kap helyet, többek között Lőrincz Gyula, Árvay József és Berta János.

A szlovák nemzeti tanácsi választásokon a választásra jogosultak 99,69%-a vesz részt, s 99,97%-uk adja voksát a Nemzeti Front jelöltjeire. A 87 tagú SZNT-ben 72 szlovák, 3 cseh és 2 ukrán képviselő mellett 10 magyar nemzetiségű képviselő kap helyet: Dénes Ferenc, Tóth Imre, Vida Irma, Tomaskovics Károly, Seifert Ferenc, Bánszky Zoltán, Knotek József (mind SZLKP), Hrubik István, Mészáros Vilmos és Bokros Mária (pártonkívüliek). Az SZNT-ben Szlovákia Kommunista Pártjának 61, a Szlovák Megújhodás Pártjának 8, a Szabadságpártnak 4 képviselője van, 14 tagja pártonkívüli.
A nemzeti bizottsági választásokon a választók 99,76%-a szavaz a Nemzeti Front jelöltjeire. A szlovákiai nemzeti bizottságok 60 249 tagja közül 6994 a magyar nemzetiségű, vagyis az összes képviselő 11,6%-a.

1960. június 13–17.
– Pozsonyban tartja első közös ülését a Magyar–Csehszlovák Történész Vegyes Bizottság (magyar szekciójának elnöke Lederer Emma egyetemi tanár, a csehszlovák szekció elnöke Jaroslav Dubnický egyetemi tanár). A bizottság fő feladatának a két ország történészeinek kölcsönös együttműködését, tapasztalataik és kiadványaik kicserélését tartja.

1960. július 3.
– A Szabad Földműves fejlécén új felirat jelenik meg: „A mezőgazdasági dolgozók lapja”.

1960. július 5–7.
– Prágában tartja országos konferenciáját Csehszlovákia Kommunista Pártja, amelyen bejelentik, hogy Csehszlovákiában „győzött a szocializmus”. Megállapítják, hogy az országos vita során a lakosság „büszkeséggel fogadta” az ún. szocialista alkotmány tervezetét, ezért azt a Nemzetgyűlés elé terjesztik. A konferencián elfogadott határozat szerint az új alkotmány törvénybe iktatja „a nemzetiségi kérdés marxista–leninista megoldását”.

1960. július 9.
– A Nemzetgyűlés alakuló ülése. Elnökévé ismét Zdenìk Fierlingert választják, az Elnökségbe bekerül Lőrincz Gyula.

1960. július 11.
– A Nemzetgyűlés 100/1960. számmal elfogadja Csehszlovákia új, ún. szocialista alkotmányát, amely kinyilvánítja, hogy Csehszlovákiában „győzött a szocializmus”, az ország hivatalos nevét Csehszlovák Szocialista Köztársaságra változtatja, rögzíti a kommunista párt vezető szerepét, s olyan új állami címert vezet be, melyből eltávolították Szlovákia történelmi szimbólumait.

Az alkotmány 1. cikkelye szerint a köztársaság „két egyenjogú testvérnemzet, a csehek és szlovákok egységes állama”, 20. cikkelye szavatolja az állampolgárok egyenjogúságát az élet minden területén „nemzetiségre és fajra való tekintet nélkül”. A 25. cikkely szerint „az állam biztosítja a magyar, az ukrán és a lengyel nemzetiségű állampolgárok számára az anyanyelvi oktatás és a kulturális fejlődés minden lehetőségét és eszközét”. Ez az alkotmány mondja ki először a kisebbségeknek a művelődéshez való jogát.

A Szlovák Nemzeti Tanácsnak az alkotmányban rögzített hatáskörei jelképesek. Megszűnik a Megbízottak Testülete, a végrehajtó szerv szerepét az SZNT bizottságai és megbízottai veszik át. Az alkotmány 74. cikkelye szerint az SZNT feladata többek között, hogy „a magyar és az ukrán nemzetiségű állampolgárok számára az egyenjogúság szellemében biztosítsa életük sokoldalú fejlesztésének kedvező feltételeit”.

– Antonín Zápotocký köztársasági elnök kinevezi az új kormányt. Miniszterelnök Viliam ©iroký, tagjai többek között: Václav David külügyminiszter, Július Ïuri¹ pénzügyminiszter, Bohumír Lomský nemzetvédelmi miniszter.

1960. július 14.
– A Szlovák Nemzeti Tanács alakuló ülése. Elnökévé Rudolf Strechajt (Szlovákia Kommunista Pártja) választják, alelnökei: Pavol Majling, Vasil Biµak és ¥udovít Benada (mind SZLKP), az Elnökség tagja Dénes Ferenc (SZLKP).

1960. augusztus 5.
– A Zora Gemera önálló magyar mellékleteként megjelenik Rozsnyón a Gömöri Hajnal című járási hetilap első száma.

1960. szeptember 1.
– Csehszlovákia és Magyarország közt megszűnik a vízumkényszer.

– Az Új Szó fejlécén megváltozik a felirat, a lap ettől fogva „Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának napilapja”.

1960. szeptember 10.
– A megszüntetett pozsonyi Felsőbb Pedagógiai Iskola magyar tagozatának Nyitrára költöztetésével megkezdi működését az 1959-ben alapított Pedagógiai Intézet Magyar Tagozatának egyetlen önálló tanszéke, a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke. Tanszékvezető: Csanda Sándor. (A Pedagógiai Intézet 1964-ben átalakul Pedagógiai Fakultássá.)

1960. november 4.
– Csehszlovákia és Magyarország Prágában egyezményt ír alá az állampolgárságra vonatkozó kérdések rendezéséről, amely megoldja a kettős állampolgárság kérdését, és lehetővé teszi a két állam polgárainak, hogy maguk dönthessék el, mely állampolgárságra tartanak igényt.

1960. november 17.
– A Nemzetgyűlés elfogadja a 165/1960. sz. törvényt a népgazdaság fejlesztésének 1961–1965-re szóló 3. ötéves tervéről.

1960. december 15.
– A Nemzetgyűlés 186/1960. számmal újabb iskolatörvényt fogad el, amely ismét a kilencéves iskolalátogatást téve kötelezővé létrehozza a kilencéves alapiskolát, ill. annak az 1–5. osztályát képező kisiskolát. A középiskolák sorába az általános műveltséget nyújtó középiskolák, a szakközépiskolák, a szakiskolák, a szaktanintézetek, a tanonciskolák, a dolgozók középiskolája és a konzervatóriumok tartoznak. Ez az első iskolatörvény, amely rendelkezik az anyanyelvű oktatásról is. 29. §-a kimondja: „A tanítási nyelv a cseh vagy a szlovák nyelv. A magyar, ukrán és lengyel nemzetiségű gyerekek és ifjúság számára létesített iskolákban az anyanyelvük a tanítási nyelv.”

1961

1961 januárjában
– A Príroda a spoloènos» magyar nyelvű mutációjaként megjelenik Pozsonyban a Természet és Társadalom című tudományos, ismeretterjesztő havilap első száma. Kiadója a Szlovák Szocialista Akadémia Központi Bizottsága.

1961. február 20–24.
– Kádár János és Dobi István meghívására Antonín Novotný köztársasági elnök vezetésével csehszlovák állami és pártküldöttség látogat Magyarországra. A látogatás zárónapján Václav David csehszlovák külügyminiszter és Benke Valéria magyar művelődésügyi miniszter egyezményt ír alá a két ország közötti kulturális együttműködésről.

1961. március 1.
– Népszámlálást tartanak Csehszlovákiában. Az ország összlakossága 13 745 577 fő, ezen belül Szlovákia lakossága 4 174 046 fő (az összlakosság 30,3%-a). Szlovákia lakosságának nemzetiségi összetétele: szlovák 3 560 216 (85,3%); magyar 518 782 (12,4%); cseh 45 721 (1,2%); orosz, ruszin és ukrán 35 435 (0,9%); német 6259 (0,1%); lengyel 1012 (0,02%); egyéb 6621 (0,2%). A cseh országrészekben 15 152 fő vallja magát magyar nemzetiségűnek. A szlovákiai magyarság aránya 453 községben haladja meg az 50%-ot, ezekben több mint 434 ezer magyar él, azaz a szlovákiai magyarság 84,6%-a.
(A népszámlálás eredményei ismét kellemetlen meglepetést okoznak szlovák szakmai és politikai körökben, ugyanis amíg a legutóbbi népszámlálás óta eltelt tizenegy év alatt az ország cseh nemzetiségű lakossága 8,2%-kal, a szlovák 18,4%-kal szaporodott, a magyarok szaporodása 45,2%. Ennek a látszólag magas szaporodásnak az oka, hogy a korábban reszlovakizáltak közül a nacionalista nyomás enyhülésével ismét többen merik vállalni magyar nemzetiségüket.)

1961 márciusában
– Kassai magyar főiskolás és középiskolás diákok létrehozzák a Csemadok helyi szervezete mellett működő Új Nemzedék Ifjúsági Klubot (ÚNIK), melynek keretein belül tánccsoport (Új Nemzedék Népi Együttes), énekkar és irodalmi színpad is alakul. Elnöke Szakál László.

1961. április 21–22.
– A kommunista párt megalakulásának 40. évfordulója alkalmából kibővített ünnepi ülést tart a Csemadok Központi Bizottsága. Az ülés egyik fő pontja a magyar iskolák kérdésének megtárgyalása. Lőrincz Gyula a magyar iskolák előtt álló legfontosabb feladatnak a szlovák nyelvoktatás színvonalának növelését és a csehszlovák szocialista hazafiságra nevelés fokozását tartja. Szabó Rezső vezető titkár hangsúlyozza, hogy az „új, szocialista ember” kialakításából a Csemadoknak is ki kell vennie a részét.

1961. június 17–18.
– A Csemadok KB és a Népművelési Intézet megrendezi Zselizen a csehszlovákiai magyar felnőtt ének- és zenekarok országos fesztiválját (I. Országos Énekkari Fesztivál).

1961. július 1–2.
– A Csemadok KB megrendezi Gombaszögön a VI. Országos Dal- és Táncünnepélyt.

1961. július 8.
– Az Új Szó közli Ján Uhernek, az SZLKP KB dolgozójának „A Csehszlovák Szocialista Köztársaság magyar nemzetiségű állampolgárai életének egyes kérdései” című elvi jelentőségű írását. A szerző a „proletár internacionalizmus szempontjából” pozitív jelenségként értékeli a dél-szlovákiai járások összevonását és vegyes lakosságúvá válását, mivel ezekben „együtt élnek” a szlovákok és a magyarok. Ugyancsak helyesli „a dolgozók ama elhatározását”, hogy a dél-szlovákiai községekben közös épületbe helyezzék s közös igazgatóság alá vonják a szlovák és a magyar iskolákat, mivel így a magyar gyermekek könnyebben elsajátíthatják a szlovák nyelvet. Ha valaki ezzel kapcsolatban elnemzetlenítést, erőszakos asszimilációt emleget, az „nacionalista korlátoltság és rosszindulat”.

1961. augusztus 23.
– A Szabad Földműves című hetilap új főszerkesztője Pathó Károly. (Major Sándor korábbi főszerkesztő 1961 júniusában öngyilkosságot követett el.)

– A Szabad Földműves főszerkesztőjévé kinevezett Pathó Károlyt Szabó Rezső váltja fel a Csemadok vezető titkári tisztségében.

1961. szeptember 15.
– A felettes iskolai hatóságok utasítására Pozsonyból Nyitrára helyezik át a Szocialista Nevelés szerkesztőségét. Az átköltözés következtében Turczel Lajos pozsonyi egyetemi előadót Onódi János, a nyitrai Pedagógiai Intézet igazgatóhelyettese váltja fel a lap felelős szerkesztői posztján.

1961. október 18.
– A Szabad Földműves fejlécén új jelszó jelenik meg: „A szocialista mezőgazdaságért.”

1961. november 2.
– Prágában Csehszlovákia és Magyarország szerződést ír alá a két ország közötti polgári, családi és büntetőjogi kapcsolatok rendezéséről.

1961. november 29.
– A Nemzetgyűlés elfogadja a Büntető perrendtartást (141/1961. sz. törvény), amelynek 2. §-a szerint „minden polgár jogosult arra, hogy a büntetőeljárás során eljáró szervek előtt anyanyelvét használja”, 28. §-a pedig kimondja, hogy „ha a vallomás tartalmát vagy az iratokat le kell fordítani, vagy ha a vádlott nem ismeri azt a nyelvet, amelyen a tárgyalást vezetik, tolmácsot alkalmaznak”. (A tárgyalást és a jegyzőkönyvet cseh vagy szlovák nyelven vezetik.)

1962

1962. január 14.
– Szabó Rezsőt Major Ágoston váltja fel a Csemadok Hét című hetilapjának főszerkesztői posztján (Major 1961. december 24-e óta megbízott főszerkesztőként vezette a lapot). A szerkesztőbizottság tagjai: Egri Viktor, Gály Iván, Lőrincz Gyula, Mács József, Ozsvald Árpád, Pathó Károly és Szabó Rezső.

1962. március 6.
– A Hlas okresu Komárno magyar nyelvű változataként megjelenik Komáromban a Hangunk című járási hetilap első száma (1962. szeptember 1-jétől Dunatáj címmel jelenik meg).

1962. április 14–15.
– Pozsonyban tartja VIII. országos közgyűlését a Csemadok (helyi szervezeteinek száma ekkor 507, taglétszáma 34 900). A közgyűlésen elfogadott határozat kijelenti: „Minden erőnkkel irtani fogjuk a tudatunkban levő burzsoá csökevényeket és kispolgári babonákat.” Ismét új, sorrendben már a harmadik alapszabályt fogadják el, amely tartalmazza az ország területi átszervezésével bekövetkezett változásokat. Megszűnnek az egyesület kerületi vezetőségei és azok titkárságai, s a járási bizottságok közvetlenül a Központi Bizottság irányítása alá kerülnek, miközben számuk 27-ről 12-re csökken. A 12 járási bizottság: Pozsony, Galánta, Dunaszerdahely, Komárom, Érsekújvár, Nyitra, Léva, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Kassa és Tőketerebes. Új, 56 fős Központi Bizottságot választanak, melynek elnöke Lőrincz Gyula, vezető titkára Szabó Rezső, titkára Varga János. A KB Elnökségének további tagjai: Balázs Béla, Czibulka József, Dobos László, Egri Viktor, Fábry István, Nyári Ferenc, Pintér Ferenc, Szabó Béla, Sziegl Ferenc, Tolvaj Bertalan, Vadkerty Katalin és Vass Ferenc.

1962. április 18.
– A Dolgozó Nő új főszerkesztője Szarkáné Lévay Erzsébet.

1962. június 6–július 1.
– A Szlovák Nemzeti Tanács iskola- és kulturális ügyi szakosztálya az 1961-ben Budapesten és Békéscsabán megszervezett csehszlovák könyvkiállítás viszonzásaként magyar könyvkiállítást rendez Pozsonyban

1962. június 30–július 1.
– A Csemadok KB megrendezi Gombaszögön a VII. Országos Dal- és Táncünnepélyt.

1962. augusztus 1.
– Fellegi István nyugállományba vonulását követően háromfős kuratórium veszi át a komáromi Magyar Területi Színház igazgatását. Tagjai: Munk István, Konrád József és Tarics János.

1962. augusztus 23.
– Pozsonyban meghal Sas Andor irodalomtörténész, a Comenius Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének vezetője. Az új tanszékvezető Turczel Lajos.

1962 augusztusában
– A CSKP KB Elnöksége bizottságot hoz létre az 1949–1954 közötti politikai perek felülvizsgálására.

1962. szeptember 11.
– Prágában Antonín Novotný köztársasági elnök „a magyar nemzetiségű lakosság körében végzett áldozatkész munkájáért” és „a szocializmus építésében szerzett érdemeiért” 60. születésnapja alkalmából Köztársasági Érdemrenddel tünteti ki Dénes Ferencet, az Új Szó főszerkesztőjét, a Szlovák Nemzeti Tanács Elnökségének és Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának a tagját.

1962. október 31.
– A Szlovák Nemzeti Tanács új elnöke Jozef Lenárt (Rudolf Strechaj korábbi elnök 1962. július 28-án Prágában meghalt).

1962. november 23–25.
– Pozsonyban tartja kongresszusát Szlovákia Kommunista Pártja, amelyen főleg gazdasági kérdésekkel foglalkoznak. A párt első titkárává ismét Karol Bacíleket választják. A 67 tagú Központi Bizottságba bekerül Major István, Dénes Ferenc, Lőrincz Gyula, Árvay József, Nagy István és Dusza Bálint; a KB 19 póttagja közé Lengyel Imre, a 25 tagú Ellenőrző és Revíziós Bizottságba Fábry István és Vass Ferenc.

1962. december 4–8.
– Prágában tartja XII. kongresszusát Csehszlovákia Kommunista Pártja, amelyen Karol Bacílek ismét a burzsoá nacionalizmus elleni harcot jelöli meg az SZLKP egyik legfontosabb feladatának. A kongresszuson elfogadott határozat amellett, hogy kitűzi a népgazdaság fejlesztésének irányelveit, harcot hirdet a polgári és kispolgári ideológia csökevényei, a reformizmus, a kispolgári lelkület, a revizionizmus és a dogmatizmus ellen. Megerősítik tisztségében Antonín Novotný első titkárt, a 97 fős Központi Bizottságba ismét bekerül Lőrincz Gyula. (A KB 147 tagja és póttagja közül 115 cseh, 29 szlovák, 1-1 magyar, ukrán és lengyel nemzetiségű.)

1963

1963. február 7.
– A Szlovák Nemzeti Tanács ülésén Dénes Ferenc képviselő felszólalásában kiemeli a kommunista párt „következetes lenini nemzetiségi politikáját”, s hangsúlyozza, hogy a cseh, szlovák, magyar és ukrán dolgozók között, akiket a közös cél: „a fejlett szocialista társadalom építése fűz össze”, egyre mélyül „a baráti viszony” és „a kölcsönös megértés”.

1963. március 1.
– Krivo¹ík Istvánt, a Csehszlovák Rádió magyar adásának főszerkesztőjét nevezik ki a komáromi Magyar Területi Színház igazgatójává. (A magyar adás új főszerkesztője a Magyarországról áttelepült szlovák nemzetiségű Juraj Molnár.)

1963. március végén
– Milo¹ Gosiorovský szlovák történész elkészíti A csehek és szlovákok viszonyának néhány kérdése a CSKP politikájában című nagy visszhangot kiváltó tanulmányát, amelyben az állam föderatív elrendezése mellett száll síkra. Tanulmányát megküldi a CSKP KB és az SZLKP KB Elnökségének, valamint Antonín Novotný köztársasági elnöknek is.

1963. április 3–4.
– A CSKP KB ülésén Antonín Novotný beszámol a szocialista törvényesség és a pártalapelvek megsértéséről a személyi kultusz idején. Ezzel kapcsolatban határozatot hoznak a politikai perek felülvizsgálásáról, s leváltják tisztségéből a párt több vezető funkcionáriusát, többek között Karol Bacíleket, a CSKP KB elnökségi tagját, az SZLKP KB első titkárát. Helyére Alexander Dubèeket választják be a CSKP KB Elnökségébe, akit az SZLKP KB első titkárává is megválasztanak. (A személycseréket csak 1963. május 14-én hozzák nyilvánosságra.)

1963. április 7.
– A Hét Fórum című mellékletében megjelenik Tőzsér Árpád Egy szemlélet ellen című, vitaindítónak szánt írása, amely sürgeti a sematizmus és a dogmatizmus jegyeivel való végleges leszámolást és a csehszlovákiai magyar irodalom megújulását. (A cikk nagy visszhangot, s termékeny irodalmi vitát vált ki, amely során a lap négy hónapon át közli a csehszlovákiai magyar írók, költők és olvasók hozzászólásait.)

1963 júniusában
– Megalakul Érsekújvárban a Csemadok helyi szervezete mellett működő Honismereti Kör. Vezetője Szirmák Imre ügyvéd.

1963. július 6–7.
– A Csemadok KB megrendezi Gombaszögön a VIII. Országos Dal- és Táncünnepélyt.

1963. július 12.
– A Hét szerkesztősége több mint negyven csehszlovákiai magyar író, költő, kritikus és meghívott vendég részvételével értekezletet tart Pozsonyeperjesen a lap hasábjain már hónapok óta zajló ún. sematizmus-vitáról. A véleménycsere során a csehszlovákiai magyar irodalom továbbfejlődését gátló tényezők között megemlítik többek között egy önálló magyar könyvkiadó hiányát, valamint a magyar nyelv és irodalom alacsony színvonalú oktatását az iskolákban.

1963. augusztus 22.
– A pártlapokban, köztük az Új Szóban megjelenik az 1949–1954 közötti politikai perek felülvizsgálásának eredményeiről kiadott közlemény, amely szerint a legfelsőbb bíróság a főügyészség javaslatára felmenti a vád alól többek között a Rudolf Slánský és társai elleni bűnperben, valamint a „szlovák burzsoá nacionalisták” elleni bűnperben elítélt személyeket.

1963. szeptember 20.
– A CSKP KB döntése alapján Antonín Novotný köztársasági elnök felmenti tisztségéből a pártvezetés és a kormány több tagját, köztük Viliam ©iroký miniszterelnököt. Helyére Jozef Lenártot, a Szlovák Nemzeti Tanács addigi elnökét nevezi ki.

1963. szeptember 23.
– A Szlovák Nemzeti Tanács felmenti elnöki tisztségéből a miniszterelnökké kinevezett Jozef Lenártot. Az SZNT új elnöke Michal Chudík.

1963. szeptember 29.
– Batsányi János születésének 200. évfordulója alkalmából szlovák és magyar nyelvű emléktáblát lepleznek le Kassán. A Matica slovenská és a Szlovák Tudományos Akadémia megpróbálja megakadályozni az emléktábla felállítását, leleplezésére végül csehszlovák–magyar pártközi kapcsolatfelvétel eredményeként kerülhet sor.

1963. szeptember 30.
– A kissé szabadabb politikai légkört kihasználva a Csemadok beadvánnyal fordul a Szlovák Nemzeti Tanácshoz, amelyben elemzi a csehszlovákiai magyar kultúra és iskolaügy fejlődését gátló jelenségeket. Ezek legfőbb oka, hogy nincs olyan állami szerv, amely a magyarok kulturális életével foglalkozna, ezért javasolja a Szlovák Nemzeti Tanács mellett egy olyan szerv létrehozását, amely a magyar kultúra és iskolaügy kérdéseit intézné.

1963. október 1–4.
– Antonín Novotný meghívására magyar párt- és kormányküldöttség látogat Csehszlovákiába (vezetője Kádár János miniszterelnök, az MSZMP KB első titkára). Tárgyalásokat folytatnak többek között a közös dunai vízi erőmű építésének előkészületeiről és az útlevél nélküli utazások lehetőségeinek bővítéséről a két ország állampolgárai számára.

1963. október 23.
– Budapesten Csehszlovákia és Magyarország egyezményt ír alá a két ország közötti vasúti forgalomról, valamint az atomenergia békés felhasználásáról.

1963. október 27.
– A Hét Fórum című melléklete megkezdi Fábry Zoltán Antisematizmus című, nagy visszhangot kiváltó vitazáró tanulmányának közlését. Bár az írás kimondottan a lap szerkesztőségének felkérésére készül, 1. részének négy folytatásban való megjelentetése után – politikai fenntartások miatt – elállnak további közlésétől, 2., 3. és 4. része ezért az Irodalmi Szemle 1964. májusi és júniusi számában lát napvilágot. Fábry a dogmatikus gondolkodást és az irodalmi sematizmust történelmi és társadalmi okokkal magyarázza, melyek között elsődlegesnek az 1945 és 1949 közötti magyarellenes intézkedéseket, s az azokból eredő félelmet és bizonytalanságot említi.

1963. december 2.
– Budapesten a csehszlovák és a magyar kiadóvállalatok vezetői együttműködési egyezményt írnak alá a közös könyvkiadásról, melynek értelmében az együttműködést kiterjesztik a népszerűsítő tudományos és szakirodalmi termékekre, valamint a főiskolai tankönyvekre.

1963. december 4.
– A Nemzetgyűlés elfogadja a 95/1963. sz. törvényt „a közjegyzőségről és a közjegyzőség előtti eljárásról”. 96. §-a szerint tolmács alkalmazható abban az esetben, ha valamelyik fél vagy tanú nem ismeri azt a nyelvet, amelyen a jegyzőkönyvet vezetik. (A jegyzőkönyvet cseh vagy szlovák nyelven vezetik.) Ha viszont a közjegyző ismeri a résztvevő fél vagy a tanú által használt nyelvet, el lehet tekinteni a tolmács alkalmazásától.

– A Nemzetgyűlés elfogadja a Polgári perrendtartást (99/1963. sz. törvény). 18. §-a szerint a polgári eljárás résztvevőinek „joguk van arra, hogy a bíróság előtt anyanyelvükön járjanak el”, 141. §-a pedig kimondja, hogy az anyanyelv használatával kapcsolatos költségeket az állam fedezi.

1963. december 11.
– Prágában aláírják a csehszlovák–magyar utasforgalmi egyezményt. Míg korábban csak hivatalos küldetésben, családi vagy rokoni látogatásra és szervezett csoportos kirándulás formájában lehetett Magyarországra utazni, az egyezmény lehetővé teszi, hogy 1964. január 1-jétől bárki, bármikor évente többször egyénileg is utazhasson.

1963. december 18–19.
– A CSKP KB ülésén „helytelennek” és „mesterségesen kikonstruáltnak” nyilvánítják a „szlovák burzsoá nacionalizmussal” kapcsolatos téziseket, a koncepciós perek felelőseinek megbüntetéséről és áldozatainak rehabilitálásáról azonban nem intézkednek. Ugyancsak elítélik a lakosságcsere módszereit, a csehországi deportálást és a reszlovakizálást, s leszögezik, hogy ezekért nem az ún. burzsoá nacionalistákat terheli a felelősség, mivel ez a CSKP és általában az ország politikája is volt. A KB határozata kimondja: „Gondoskodni kell arról, hogy a magyar, lengyel és ukrán nemzetiségű polgárok is a köztársaság teljesen egyenjogú építőinek érezzék magukat és azt hazájuknak tekintsék.” Ezért utasítja az állami és a pártszerveket: gondoskodjanak a nemzetiségek egyenjogúsításáról hozott határozatok következetes érvényesítéséről.

1963. december 20.
– Prágában Csehszlovákia és Magyarország aláírja a két ország közötti kereskedelmi és hajózási egyezményt.

1963. december 21–22.
– Az SZLKP KB ülésén egyetértésüket fejezik ki a CSKP KB-nak a „szlovák burzsoá nacionalizmussal” kapcsolatos tézisek felülvizsgálásáról hozott határozatával, s ugyancsak sürgetik a nemzetiségekkel kapcsolatos párthatározatok következetes végrehajtását.

1964

1964. január 25.
– Az Új Szó „A magyar iskolák jövője” című szerkesztőségi cikkében hívja fel a figyelmet a magyar iskolák elsorvasztásának a veszélyére és az anyanyelvű oktatás fontosságára. Hangsúlyozza: „A nemzetiségek egyenjogúsága nem lehet puszta frázis.” (A cikk megszületését a pozsonyligetfalui szülői munkaközösségnek a lap szerkesztőségéhez intézett levele inspirálja, amelynek szerzői arról számolnak be, hogy községükben egyesek igyekeznek meggyőzni a magyar szülőket: gyermekeiket adják szlovák iskolába, mert a magyar iskoláknak nincs jövőjük.)

1964. február 18.
– Megalakul Pozsonyban a Szlovák Újságírók Szövetségének magyar tagozata.

1964. február 22.
– Pozsonyi magyar egyetemi és főiskolai hallgatók megalakítják a József Attila Ifjúsági Klubot (JAIK).

1964. február 26.
– A Nemzetgyűlés 36/1964. számmal törvényt fogad el „a bíróságok szervezetéről és a bírák megválasztásáról”, amelynek 8. §-a kimondja, hogy „a törvény előtt és a bíróság előtt minden polgár egyenlő”, s „a bíróság előtt minden polgár használhatja anyanyelvét”.

1964. március 8.
– Lőrincz Gyula a Csemadok megalakulásának 15. évfordulója alkalmából a Hét hasábjain közölt írásában („Megújult élet”) a „szocialista rendszerünk iránti bizalom megerősödésével” magyarázza, hogy míg 1950-ben 354 532-en jelentkeztek magyar nemzetiségűnek, addig 1961-ben már 534 ezer személy vállalta a magyarságát. Az elmúlt 15 év eredményeit összegezve kiemeli, hogy 82 561 diák tanul magyar iskolában, s a csehszlovákiai magyarságnak 507 óvodája, 544 kilencéves alapfokú iskolája, 22 tizenkétéves iskolája, 34 különféle mezőgazdasági iskolája, 2 tanítóképzője, 3 ipari középiskolája, 2 gazdasági és 1 egészségügyi iskolája, valamint pedagógiai főiskolája van, s 1500 magyar nemzetiségű hallgató tanul az ország főiskoláin.

1964. április 20–23.
– Václav David külügyminiszter meghívására Csehszlovákiába látogat Péter János magyar külügyminiszter.

1964. május 22–31.
– A Csemadok KB és a Népművelési Intézet nemzetiségi osztálya megrendezi Komáromban az I. Jókai Napokat, amely a csehszlovákiai magyar vers- és prózamondók országos versenyén kívül magában foglalja a magyar műkedvelő színjátszó együttesek és irodalmi színpadok seregszemléjét is.

1964. június 14.
– Választásokat tartanak a Nemzetgyűlésbe, a Szlovák Nemzeti Tanácsba és a nemzeti bizottságokba.

A nemzetgyűlési választásokon a választópolgárok 99,42%-a vesz részt, akik közül 99,94% megszavazza a kommunista párt vezette Nemzeti Front jelöltjeit. A 300 tagú Nemzetgyűlésben a 205 cseh, 80 szlovák, 2-2 német és ukrán, s 1 lengyel képviselő mellett 10 magyar nemzetiségű képviselő kap helyet: Lőrincz Gyula, Fekete József, Renczés Sándor, Egri László, Halász János, Tóth Margit, Haraszti Valéria, Végh Géza, Bodnár Ferenc és Zselenák József.

A szlovák nemzeti tanácsi választásokon a választásra jogosultak 99,42%-a vesz részt, s 99,94%-uk megszavazza a Nemzeti Front jelöltjeit. A 92 tagú SZNT-ben 11 magyar nemzetiségű képviselő kap helyet: Dénes Ferenc, Fábry István, Retkes Lajos, Tomaskovics Károly, Bánszky Zoltán, Gulis Valéria, Horváth Vince, Faraga Ferenc, Czaban Bálint, Stifter Emília és Szaniszló Gyula.

A nemzeti bizottsági választásokon a választók 99,8%-a szavaz a Nemzeti Front jelöltjeire. A szlovákiai nemzeti bizottságok 76 467 tagja közül 9039 a magyar nemzetiségű, az összes képviselő 11,8%-a.

1964. június 18.
– Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának ülésén Lőrincz Gyula személyében első ízben választanak be magyar nemzetiségű tagot a KB Elnökségébe.

1964. június 23.
– A Nemzetgyűlés alakuló ülése. Elnökévé Bohuslav Lastovièkát választják, a 30 tagú Elnökségbe bekerül Lőrincz Gyula.

1964. június 29–30.
– A Szlovák Nemzeti Tanács alakuló ülése. Elnökévé ismét Michal Chudíkot választják, alelnökei: Vincent Krahujec és Jozef Krí¾, a 16 fős Elnökség tagja Fábry István (mind SZLKP). Fábry személyében, akit a Helyi Gazdálkodási Bizottság elnökévé is megválasztanak, első ízben kerül magyar nemzetiségű az SZNT valamely bizottságának élére.

1964. július 1.
– Dunaszerdahelyen megalakul a Csallóközi Múzeum. Igazgatója Marczell Béla.

1964. július 4–5.
– A Csemadok KB megrendezi Gombaszögön a IX. Országos Dal- és Táncünnepélyt.

1964. július 6–8.
– Megalakul a Csehszlovák–Magyar Kulturális Munkabizottság, amely miniszterhelyettesek vezetésével évente kétszer (Budapesten és Prágában felváltva) ülésezik.

1964. augusztus 4.
– A Csemadok vezetősége a Szlovák Nemzeti Tanácshoz intézett újabb beadványában megismétli előző évi javaslatait, s ismét szorgalmazza, hogy az SZNT Iskolaügyi és Kulturális Bizottsága rendszeresen foglalkozzon a magyar iskolaügy és a kulturális intézmények munkájával.

1964. szeptember 12–13.
– A Csemadok Bihari János cigányprímás, a verbunkos muzsika megteremtője születésének 200. évfordulója alkalmából megrendezi Dunaszerdahelyen és Nagyabonyban az I. Bihari János Napokat.

1964. szeptember 15.
– Antonín Novotný köztársasági elnök „a magyar nemzetiségű állampolgárok között végzett eredményes politikai és szervező munkáért”, valamint „a szocializmus építésében tanúsított áldozatos munkáért” az „Építésben szerzett érdemekért” elnevezésű magas állami kitüntetést adományozza az Új Szónak.

1964. szeptember 28–október 3.
– Dobi István és Kádár János meghívására Antonín Novotný vezetésével csehszlovák párt- és kormányküldöttség látogat Magyarországra. A delegáció tagja többek között Lőrincz Gyula is. A látogatásról kiadott közös nyilatkozat hangsúlyozza, hogy a két ország népei között új, „szocialista viszony” alakult ki.

1964 szeptemberében
– Juraj Zvara szlovák történész az Irodalmi Szemle hasábjain megjelent Irodalmi sematizmus ellen történelmi sematizmussal? című írásában éles támadást intéz Fábry Zoltán Antisematizmus című tanulmánya ellen, egyoldalúnak, leegyszerűsítettnek és az osztályszempontokat figyelmen kívül hagyónak nevezve azt. Mindenekelőtt Fábry azon megállapításával nem ért egyet, hogy az ún. szlovák állam magyarsága náciellenes és antifasiszta tényező lett volna, az 1945 utáni magyarellenes intézkedéseket pedig forradalmi szükségszerűségnek, a nemzeti és demokratikus forradalom velejárójának nevezi, elutasítva, hogy ezért a kommunista pártot is megbélyegezzék.

1964. október 3–4.
– Madách Imre halálának 100. évfordulója alkalmából a Szlovák Nemzeti Tanács, a Szlovák Írószövetség magyar tagozata és a Csemadok emlékünnepet rendez Losoncon és Alsósztregován, amely keretében Alsósztregován megnyitják a Madách Múzeumot.

1964. november 12.
– A Nemzetgyűlés ismét Antonín Novotnýt választja meg Csehszlovákia köztársasági elnökévé. Ellenjelöltje nincs, a jelen levő 294 képviselő mindegyike rá adja szavazatát.

1964. november 27.
– A Csemadok KB támogatásával megalakul Nyitrán a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara. 120 alapító tagját 275 jelentkező közül választják ki. Művészeti vezetője és karnagya Janda Iván, szervezőtitkára Gyurcsó István.

1964 őszén
– A prágai magyar egyetemi és főiskolai hallgatók 1957-ben alapított ifjúsági klubja felveszi az Ady Endre Diákkör (AED) nevet.

Ivan Kamenec: Hµadanie a blúdenie v dejinách (Simon Attila)

A Kalligram Kiadó az utóbbi években számos olyan kötetet megjelentetett, amelyek plasztikus képet nyújtanak a szlovák közgondolkodás européer vonaláról. Ebbe a sorba illeszkedik bele Ivan Kamenecnek, a neves szlovák történésznek a Hµadanie a blúdenie v dejinách (Keresés és tévelygés a történelem útvesztőiben) című tanulmánykötete is, amely a kiadó Dominó Könyvek sorozatában jelent meg.

Bár történész munkájáról van szó, a kötetet azonban mégsem lehet a történészi szakma keretei közé beszorítani, hiszen a közel negyven írás nem csupán a történész Kamenecet ismerteti meg velünk, hanem sokkal inkább a közélet problémái iránt mélyen fogékony gondolkodó embert is.

Kamenec a kötetbe néhány 1989 előtt megjelent írását is beválogatta, hiszen, mint írja: „végtére is nem tehetek úgy, mintha történészként 1989 után születtem volna …” A kötetbe rendezett írások nagy része azonban 1990 és 2000 között született, s a szlovákiai írott sajtóban jelent meg, esetleg valamely szakmai konferencián hangzott el. Az írások kronológiai sorrendbe vannak rendezve, ami utólag nem tűnik nagyon szerencsés rendezőelvnek, hiszen ezáltal erősen kiütköznek azok a műfaji és tematikai egyenlőtlenségek, amelyek általában a válogatott írásokat jellemzik. Az olvasónak esetleg az lehet az érzése, hogy olyan koktélt szervíroztak neki, amelybe minden fontos adalékot belekevertek, amely mindenki számára ízletes akar lenni, ám ezáltal igazából senkinek sem ízlik különösebben. A szakmailag kiművelt olvasót ugyanis nem biztos, hogy érdeklik az eredetileg napilapokban megjelent aktuálpolitikai vonatkozású írások, másokat viszont éppen az alaposabb történészi tanulmányok riaszthatnak el.

Ivan Kamenec nem csupán a poros levéltárak ismerője, hanem a történészi szakma horizontján túllátó, a közélet problémái iránt affinitással viselkedő ember – erről a kötet írásai könnyen meggyőzik az olvasót. Persze Kamenecet leginkább a szlovákiai történésztársadalom problémái, a társadalom és a történetírás viszonya érdekli. A hetvenedik életévét is betöltő szerző visszapillantása ez saját szakmai múltjára, szembenézése az egész szlovák történetírással. Ezt eddig kevés történész tette meg, pedig lenne mivel szembesülni, hiszen a szocializmus évtizedeinek hazai historiográfiájáról minden elmondható volt, csak az nem, hogy objektivitásra törekedett, hogy mentes volt a pártosságtól és a marxista szemlélettől. Ivan Kamenec maga is beismeri, hogy a történészek nemcsak áldozatai, hanem formálói is voltak a rendszernek, s ő is azok között volt, aki az 1989-es csehszlovák történészkongresszuson inkább a hallgatást választotta, s nem állt ki az ott nyilvánosan meghurcolt néhány cseh történésztársa mellett. Ebből a szempontból az 1989-es rendszerváltás a szlovákiai történetírás szempontjából sokkal élesebb választóvonalat jelent, mint a magyarországi szakma esetében, hiszen ott a Kádár-rendszer értelmiséggel kapcsolatos politikájának „köszönhetően” a nyolcvanas években már viszonylag szabad keretek között fejlődhetett a történetírás, s máig időtálló művek születtek, addig szlovák történetírást erősen áthatotta a normalizáció szelleme.

Azok közül a kérdések közül, amelyek Kamenecet foglalkoztatják, kiemelt
szerepet kap a történészi pártatlanság és az objektivitáson alapuló szakmai tisztesség problémája. Talán furcsának tűnhet a kettő szembeállítása, de mégis jogos, hiszen míg az objektivitást alapvető szakmai erényként kell számon tartanunk, addig a sokak által annyit hangoztatott pártatlanság inkább valamiféle hiúságból felvett póznak tűnik. Victor Hugo írja valahol, hogy a szerző nem lehet pártatlan, a pártatlanság ugyanis olyan erény, amellyel még Tacitus sem rendelkezett. Kamenec nem is esik abba a hibába, hogy pártatlanságát bizonygassa, s nem is teheti, hiszen – mint ahogy írja – a történészt nagyon sok körülmény determinál: a társadalom, amelyben él; a család, a nemzet stb. Ezért állítja, hogy a történész munkája a történelemben való keresés és tévelygés, s a történelem feladata nem az, hogy tanítsa a kortársakat, hanem az, hogy nyugtalanító kérdéseket tegyen fel nekik, mintegy szembesítve őket saját világukkal.

A szlovák történelmi munkákat olvasva a szlovák történetírás egyik kerékkötőjének azokat a beidegződéseket és hamis sztereotípiákat tarthatjuk – s erről Kamenec is hasonlóan gondolkodik –, amelyek még az elmúlt századokban rakódtak rá a szlovákok történelmi tudatára. A más közép-európai nemzetekhez képest viszonylag későn kiformálódó szlovák nemzet történetírói hagyományai csupán a 18. század második feléig nyúlnak vissza. Már ezek az első munkák (Juraj Papánek, Ján Sklenár stb.) megalapozták és ©túrék generációja véglegesen megerősítette a szlovák történetírás alapkoncepcióját, a romantikus szemléletű és elsősorban érzelmi alaptöltésű nemzeti-védekező történeti alapállást. Az ekkor kiformálódó motívumok – a nagymorva tradíció vagy Csák Máténak és Giskrának mint a „különálló szlovák területek” vezetőinek a misztifikációja stb. – fokozatosan beágyazódtak a szlovákság történelmi tudatába, s a mai napig részei a nemzeti hagyományoknak. Kamenec érzékeli azt, hogy a történészek ugyan ma már kevéssé azonosulnak ezzel, de bizonyos mértékig még mindig respektálniuk kell, hiszen sokkal könnyebb a történelmi tradíciókat kialakítani, mint azt a nemzet emlékezetéből kigyomlálni. Azok pedig, akik ezt meg akarják haladni, a szakma egy részének és a publicisztika által irányított közvéleménynek a kemény ellenállásába ütköznek.

Kamenec szerint a rossz beidegződéseken kívül a 20. században a szlovák történetírásnak még további szélsőséggel is meg kellett küzdenie. Az elsőt a csehszlovakizmus erőltetése jelentette. Ahogy 1918 után a valójában nem létező csehszlovák nyelv lett az új köztársaság hivatalos nyelve, úgy a történetírás is egy nem létező csehszlovák múltat próbált megteremteni. Ma persze már furcsának tűnhet, amikor a korabeli történelemkönyvek a csehszlovák tradíciót nem csupán a dualizmus korszakáig, avagy a reformációig igyekeztek visszavezetni, hanem kétezer évvel visszamenőleg az időben. Az „udvari történészeken” kívül azonban a szlovák szakma ezt elutasította, s ellenreakcióként a szlovák múlt néhány alakjának és eseményének a glorifikálásában keresett menedéket. Ez a második világháború idején működő szlovák államban olykor militáns csehszlovákellenes kurzushoz, szélsőséges nacionalista szemléletű történetíráshoz vezetett. Ennek a hagyománynak a folytatóiként tartja számon Kamenec azokat a történetírókat, akik 1989-ig az emigrációban, a változásokat követően pedig az ilyen szélsőségeknek teret adó szlovákiai fórumokon nyilvánulnak meg.

A szlovák historiográfia megosztottságát vizsgája a szerző a Kettéosztott történetírás című tanulmányában. Kamenec a szakma egyik nagy gondjának a politika és a történetírás összefonódását tartja, amely, mint írja, leginkább a nagy változások korára, a forradalmi időkre jellemző. A 20. századi szlovák történelem pedig gazdag volt az ilyen eseményekben. Az állandó átértékelések miatt viszont a szakma becsülete degradálódott, s részben sarlatánok és kvalifikálatlan publicisták kezébe került, akik nem a levéltárakban keresik a történelmi folyamatok magyarázatát, hanem a sztereotípiákban és a nemzeti előítéletekben. Ennek következtében a szlovák történetírás eme irányvonalát a permanens magyar- és zsidóellenesség és egyfajta plebejus szemlélet jellemzi – kifogásolja a szerző a tanulmányában.

A nemzeti szempontból elvakult és az előítéletekre építő történetírás példájaként említi Milan Ïurica Szlovákia és a szlovákok története című könyvét. Kamenec valójában nem is magával a Szlovákiában olyan nagy visszhangot kiváltó könyv tartalmával foglalkozik, hanem sokkal inkább a mű megjelenését kísérő vitákkal. Ïurica könyvéről nagyon egyértelmű a véleménye: olyan munkának tartja, amelyben a koncepció uralkodik a tények fölött, s amelyben egyértelműen kimutatható a történelmi források meghamisítása és szándékos félremagyarázása. Ïurica könyvét, amelyet az akkori oktatási miniszter jóváhagyásával a szlovákiai iskolákba is eljutattak, Kamenec a nemzeti szempontból túlexponált történetírás mintapéldányaként említi. Ezt a megállapítást bizonyítja az is, hogy a könyv mintegy egynegyedét a Tiso-féle szlovák állam története teszi ki, amelyet Ïurica a szlovák történelem legfényesebb időszakaként jellemez. Az viszont már az egész szlovák társadalmat és tudományos életet jellemzi, hogy a könyvről igazából szakmai vita nem bontakozhatott ki, mivel a politika rögtön „lecsapott” a témára, s Ïurica könyve parlamenti vitanapok témája lett.

Ïurica könyve kapcsán eljutottunk ahhoz a témához, amely Kamenecet leginkább foglalkoztatja, s amely történészi kutatásainak középpontjában áll: a szlovák fasizmus és az antiszemitizmus. A kötetben található tanulmányok közel fele foglalkozik ezzel az igen csak ellentétesen megítélt időszakkal, amely afféle vízválasztó a szlovák történetírásban. Kamenec úgy látja, hogy a szakma egyik fele – főleg az emigráns történészek és a hozzájuk csapódó félkvalifikált történetírók – idealizálja ezt a korszakot, s magát Jozef Tisót, a le nem tagadható bűnöket pedig az ún. „kisebbik rossz” elméletével próbálja magyarázni, bár egyesek a holocaust tagadásáig is eljutnak; a másik fél pedig – szerencsére ők vannak többségben, és ők foglalják az egyetemi tanszékeket – a korabeli szlovák állam jelentőségét ugyan nem tagadja, de nevén nevezi a bűnöket és a bűnösöket.

Kamenec, aki ez utóbbiakhoz tartozik, a holocaustot az egész emberiség tragédiájának tartja, s mint írja, főképp azért kezdett ezzel a témával foglalkozni, mert Szlovákiában eddig vagy nem beszéltek erről a témáról, ha pedig igen, akkor is óvatosan, nehogy ártsanak vele Szlovákia és a szlovákok jó hírének. Kamenec szembeszáll azokkal a szándékokkal, amelyek relativizálni, illetve kimagyarázni akarják a szlovákok szerepét a holocaustban, és úgy állítják be, mintha a 70 000 áldozatért csupán a németek viselnék a felelősséget. Idézi Franti¹ek Vnuknak, az emigráns történészek egyik vezéralakjának azt a megfogalmazását, amely szerint „egyetlen nemzetnek volt valós oka kitelepíteni a zsidókat államából, a szlovákoknak”. Ehhez a „történészi” megnyilvánuláshoz sem Kamenecnek, sem nekünk nem lehet hozzáfűznivalónk, hiszen az ilyen állítások önmagukért beszélnek, s mindent elmondanak szerzőikről.

Kamenec nem az ilyen xenofób nézetekre épít, szerinte ugyanis a szlovák társadalom egésze felelős a szlovákiai zsidók tragédiájáért, hiszen a lakosság nagy része nagy reményekkel fogadta a zsidók elleni gazdasági intézkedéseket. A szlovákság körében meglévő és a propaganda által tovább szított antiszemita érzések okozták, hogy Szlovákia volt az egyetlen olyan állam, amely a németek által nem megszállt, független államként saját erejéből hurcolta haláltáborokba a zsidóságot. A végső megoldást számos olyan intézkedés előzte meg, amely nyilvánvalóvá tette, hogy a szlovák állam vezetői, köztük a sokak által idealizált Tiso elnök, mélyen elkötelezettek a fasiszta ideológia embertelensége iránt. Magyar szempontból egy érdekes mozzanatot is említ Kamenec. Eszerint rögtön az első bécsi döntés meghozatalát követően Tiso parancsára a Hlinka Gárda egységei kb. 7500 szlovákiai zsidót próbáltak áttelepíteni Magyarország területére, az akció azonban nem hozta meg a várt sikert.

Kamenec írásai között van egy, amely magyar és főleg felvidéki magyar szempontból különösebb érdeklődésre tarthat számot. A szerző Esterházy Jánosról szóló írása eredetileg 2000-ben egy, a Helsinki Polgári Társulás által Nyitrán szervezett konferencián hangzott el, a szöveg egy része azonban minden bizonnyal az Esterházy-per újratárgyalásához készített szakértői jelentésből való átvétel. Ennél az írásnál érdemes hoszszabban is időznünk, s noha mai szemmel nem lehet egyetérteni Esterházy minden megnyilvánulásával, olykor mégis vitába kell szállnunk Kamenec szigorúnak tűnő véleményével.

Az Esterházy-téma szimptomatikus jelenség a szlovákiai közéletben. Esterházy személyiségének a megítélése és elfogadása ugyanis az egész felvidéki magyarság megítélését és elfogadását magában rejti. Annak a fokmérője, vajon képes-e a többségi társadalom elfogadni, hogy a vele együtt élő kisebbséget más érdekek, motivációk vezérlik, hogy a kisebbségi másként gondolkodik, más érzelmi kötődésekkel rendelkezik. Ha ugyanis ezt nem tudják megérteni, akkor azt sem tudják elfogadni, hogy Esterházy egyetértett a békés revízió gondolatával, s cselekedeteit nem a csehszlovák állam, hanem saját nemzete iránti lojalitás mozgatta. Mivel a szlovák társadalom és a történészek sem tudják ma még ezt elfogadni, ezért Esterházyt merőben másképp ítélik meg, mint mi, magyarok, mint azok a magyar történészek, akik foglalkoztak e témával.

Az nyilvánvaló, hogy Esterházy János politikai tevékenységének a feltárása még nem fejeződött be. Ezt nehezíti az, hogy alakja túlságosan is szimbólum értékűvé vált ahhoz, hogy mind a magyar, mind pedig a szlovák oldalon megfelelő objektivitással tudjanak hozzá közelíteni. Kamenec tulajdonképpen jól veszi észre, hogy „a 19. és 20. századi szlovák történelemben gyakori az, hogy a közélet egyes személyiségeit vagy glorifikálják, vagy teljes mértékben elutasítják, és negatív fényben tüntetik fel”, ő viszont saját bevallása szerint objektivitásra és mértékletességre törekszik, s valamit fel is villant ebből – alapvetése azonban mégis hibás. Ugyanis hamis választás elé állítja Esterházyt, amikor azt fejtegeti, hogy a szlovákiai magyar politikusnak a csehszlovák állam által képviselt demokratikus elvek és a magyar kisebbség és magyar kormány nacionalista elvei között kellett választania. Szokatlan megfogalmazás ez a szerzőtől, aki saját maga is oly gyakran elutasítja a feketén-fehéren való látásmódot és a kizárólagos igazságot. Neki is látnia kell ugyanis azt, hogy a Csehszlovák Köztársaság nemzeti alapokon megszerveződött állam volt, amely kisebbségeitől polgári elveket követelt, maga azonban nacionalista elvek szerint működött. Azon pedig, hogy demokráciának lehet-e nevezni azt a rendszert, amely kisebbségeit nem kezeli egyenlőként, el lehetne vitatkozni.

Esterházy életútjának, az általa oly sokszor kifejtett keresztény-konzervatív eszméknek az ismeretében tévesnek kell tartanunk Kamenecnek azt a megfogalmazását is, mely szerint „Esterházy egyszerre volt létrehozója, része és áldozata a szlovákiai totális rendszernek…” Nehéz ugyanis Esterházy tevékenysége és az önálló szlovák állam totalitárius rendszere között ok-okozati összefüggést találni. Esterházynak ugyanis sem a szlovák önállósághoz, sem pedig a totális állam kiépítéséhez nem fűződhetett érdeke, hiszen mindkettő ellentétben volt a bécsi határok után Szlovákiában rekedt magyar kisebbség érdekével. A szlovák belügyminisztérium által sokáig nem is regisztrált, s amúgy is csak jelképes tevékenységet folytatható Magyar Párt vezetőjeként pedig gyakorlatilag semmi befolyása nem lehetett a szlovák állam politikájára, a totális rendszer kiépítésére. Nézeteivel kapcsolatban pedig álljon itt ismert nyilatkozata a szlovákiai magyar politika irányultságáról: „Hogy mi nem alakultunk át nemzetiszocialista párttá, annak megvan a maga oka. Ez német produktum, amit mi nem ismerünk el… A mi jelképünk a kereszt, nem pedig a horogkereszt.”

A legnagyobb hibát azonban nem ott látom Kamenec véleményében, hogy ő is bűnnek tartja azt, hogy a szlovákiai magyarság vezetője negatívan ítélte meg a csehszlovák politikát s magának a csehszlovák államnak az eszméjét, hanem abban, ahogy párhuzamot von Esterházy János és Jozef Tiso felelőssége között. Kamenec ezt a párhuzamot Esterházynak a háború idején tett néhány nyilatkozatára alapozza. Ez a koncepció azonban alapvetően ellentmond minden realitásnak: a két politikus emberi kvalitásainak, politikai szerepének és lehetőségének, ám elsősorban felelősségének. Inkább Szarka László véleményével kell egyetértenünk, aki az Esterházy-vitával kapcsolatban többek között a következőket írja: „Ezért úgy gondolom, hogy csakis a zsidóüldözések éveinek történeti valóságát felejtve, illetve értve lehet egyenlőségjelet tenni – az adott kor frazeológiáját tükröző és taktikai engedményként felfogható – egynéhány kijelentés, illetve Esterházynak a szlovák parlamentben tanúsított bátor kiállása között.”

A fentiekben csupán néhány írást ragadtam ki a kötetbe sorolt negyven írás közül, kissé önkényesen azokat, amelyek engem a legjobban megfogtak, amelyekről úgy gondoltam, hogy a magyar olvasót leginkább érdeklik. A kötet azonban nem a magyar olvasó számára készült, Kamenec saját nemzete elé állít történelmi tükröt. Ha azonban alkalomadtán mi is felismerjük magunkat benne, az inkább csak hozzáad a tanulmánykötet értékéhez.

Simon Attila

Impresszum 2002/2

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
VI. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom:

Tanulmányok

VÖRÖS FERENC: Magyar nyelvű oktatás Szlovákiában az ezredfordulón
MÉSZÁROS ANDRÁS: Iskolai filozófia Felső-Magyarországon
SZABÓ HELGA: A visszacsatolt Csallóköz politikai és közigazgatási beilleszkedése 1938-1941
TÖTH ENDRE: Az első kétoldalú tárgyalások Csehszlovákia és Magyarország között (1921) – Bruck an der Leitha (II. rész)
LAMPL ZSUZSANNA: Adj 1 százalékot!
BORDÁS SÁNDOR: A rendszerváltás társadalmi következményei

Kósa László köszöntése

LISZKA JÓZSEF: Kósa László 60 éves
RASTISLAVA STOLIČNÁ: Szlovákia mint etnokulturális tér
LISZKA JÓZSEF: Differenciáltság és homogenizálódás a szlovákiai magyarok 20. századi népi kultúrájában
VIGA GYULA: A gazdaság, társadalom és kultúra változása a Bodrogköz 18-20. századi műveltségében
L. JUHÁSZ ILONA: A permonyík (A bányaszellem és bányamanó egy gömöri bányatelepülés, Rudna hiedelemvilágában)

Agora

LANSTYÁK ISTVÁN: A magyar nyelv határon túli változatai – babonák és közhelyek

Oral History

Elbeszélt történelem: Lelley János

„Apám bukásának az volt az oka, hogy nagyon reálisan látta a helyzetet”

Konferencia

A Kisemlékkutatók XV. Nemzetközi Konferenciája Komáromban. 2002. május 10-12. (L. Juhász Ilona)

Könyvek

Summary

Rastislava Stoličná et al.: Slovensko. Európske kontexty ľudovej kultúry (L. Juhász Ilona)

A Szlovák Tudományos Akadémia Etnológiai, valamint Zenetudományi Intézete közös kiadásában egy reprezentatív kötet jelent meg Szlovákia. A népi kultúra európai kontextusai címmel. A cím alapján az érdeklődő azt feltételezi, hogy a kötet Szlovákia komplex néprajzi képét tárja elénk, figyelembe véve az ország területén élő más nemzetiségek – magyarok, ukránok, ruszinok, horvátok, németek, romák stb. – népi kultúráját is, hiszen az említett nemzetiségek, etnikai csoportok kultúrájának néprajzi irodalma az elmúlt évtizedben számos új kötettel gazdagodott. Különösen igaz ez a magyarok esetében, hiszen az utóbbi több mint egy évtized gazdag termésében a magyar nyelvűek mellett szlovákul megjelentetett kiadványokat is találunk. Feltételezhetnénk tehát, hogy ezek a szlovák szakemberekhez is eljutottak. Azt csak a margóra jegyzem meg, hogy már több mint 15 évvel ezelőtt elkészült a szlovákiai magyar néprajzi irodalmat 1986-ig összegző, magyarul és szlovákul egyaránt használható, a Szlovák Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézete (!) és a Csemadok közös kiadásában megjelent bibliográfia, amely áttekintést nyújt az érdeklődő szakemberek számára. Azóta négy további kötet (egyenként két-két év néprajzi termését feldolgozva, 1994-gyel bezárva) gazdagítja a szlovákiai magyarok népi kultúrájához vezető forrásokat (keresőrendszer segítségével ezek is használhatóak a magyar mellett mind a szlovákul, mind a németül olvasó érdeklődők számára). Mindezzel csak azt kívántam jelezni, hogy igenis vannak hozzáférhető (szlovákul is hozzáférhető) források a szlovákiai magyar néprajzi kutatások eredményeihez. A nyelvi akadályok („jazyková bariéra”) folyamatos hangoztatása tehát legalábbis alibizmusnak tűnik.

Az 1989-es rendszerváltást követően rövid időn belül a Szlovák Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetének neve Etnológiai Intézetre változott. Ez a névváltoztatás arra enged következtetni, hogy a szlovák néprajztudomány szakított az etnocentrikus szemléletmóddal, és a szakemberek munkájukat a modern kor követelményeinek megfelelően egy más szellemiségben folytatják. Az az érdeklődő, aki ilyen szellemiséget vár el a bemutatott kötettől, bizony téved. Bár a név új, s a cím is más tartalmat sejtet, a tartalom, a szemléletmód bizony alig vagy egyáltalán nem változott. Az egyes tanulmányok valóban átfogóan mutatják be a szlovák népi kultúrát, azonban nem Szlovákia népi kultúráját. Mintha egy etnikailag „tiszta” ország népe kultúrájának európai kapcsolódásait tárgyalnák, holott ez, amint már fentebb is jeleztem, nem így van. Bízzunk benne, hogy egyszer talán születik egy olyan jellegű, Szlovákia népi kultúráját bemutató kötet is, amelynek címe összhangban lesz a tartalommal! A szóban forgó kötet egyébként először angol nyelven jelent meg még 1997-ben. Ebben az időszakban több más jellegű reprezentatív kiadvány is születet Szlovákiáról.

Most pedig tekintsük át, milyen tanulmányokat tartalmaz a szóban forgó kiadvány, s a maga műfaján belül (tehát a szlovák népi kultúra prezentálása terén) milyen eredményeket tud felmutatni!

A bevezető tanulmányban Szlovákia népi kultúrája fejlődésének alapvető összefüggései címmel a kötet szerkesztője, Rastislava Stolièná, Szlovákia történeti-néprajzi áttekintését adja. A természetföldrajzi jellemzők mellett figyelmet szentel a betelepülési folyamatoknak: a magyar honfoglalásnak, majd a németek és a vlach népcsoport megtelepedésének. Ez utóbbiakról bővebben is szól. Jellemzi a kereszténységnek a szláv népi kultúrára gyakorolt hatását. Az egykori közigazgatási egységek, a megyék keretein belül az idők folyamán a népi kultúra sajátos helyi változatai alakultak ki. Az ott élők identitását, mi-tudatát sok esetben ezek határozták meg, s az ezen az egykori közigazgatási területen élők mindmáig eszerint határozzák meg hovatartozásukat (pl. Árva, Liptó, Gömör, Bars, Zemplén stb.). A szerző szól többek között az 1818 utáni államigazgatási átszervezésről, valamint az 1950-es években megvalósult szövetkezetesítés népi kultúrára gyakorolt hatásairól. Megállapítja, hogy a migrációs folyamatok a 18. századtól figyelhetőek meg fokozottabban, ekkor válik intenzívebbé az idegen kulturális hagyományok egymásra hatása, cseréje is. A más vidékeken idénymunkát, vendégmunkát végző szlovák csoportok közvetítésével szintén érték hatások a szlovák népi kultúrát. A 17–19. század folyamán a szlovákság aránylag nagy számban telepedett meg a magyar Alföldön is, s ekkor kerültek Horvátországba, Szerbiába, Bulgáriába és Romániába is kisebb-nagyobb csoportjaik. A migrációs folyamatok tárgyalását az Amerikába való tömeges kivándorlással zárja a szerző, azonban nem tesz említést az államilag irányított cseh telepes falvak kialakításáról-kialakulásáról Szlovákia déli, magyarok által lakott vidékein. Figyelmen kívül hagyja a második világháborút követő, a magyarokat diszkrimináló intézkedések nyomán született szlovák–magyar lakosságcserét, valamint a németek deportálását, kitelepítését is. Ezt azért is hiányoljuk, mert az Alföldről Dél-Szlovákia magyarok által lakott terültekre érkezett nagyszámú szlovákság megjelenése nemcsak az itt élő magyarok hagyományos kultúrájára gyakorolt jelentős hatást, hanem az időközben itt megtelepedett szlovákok kultúrája is változásokon ment át. Teljesebb lett volna a kép, ha arról is említést tesz a szerző, hogy a németek távozása milyen nyomot hagyott, milyen változásokat idézett elő az általuk lakott régiók kultúrájában (helyükbe általában szlovákok telepedtek Észak-Szlovákiából, Romániából, Jugoszláviából). Kár, hogy ezek kimaradtak, hiszen tudomásunk szerint az ún. repatriált szlovákok mindennapi kultúrájával, interetnikus kapcsolataival, reintegrációs erőfeszítéseikkel már több szlovák néprajzkutató is foglalkozott, több tudományos publikáció is napvilágot látott. Bizonyára az eredetileg angol nyelven kiadott kötet olvasóit is érdekelte volna ez a téma. A szerző a kényes politikai történéseket mintha szándékosan kihagyta volna. Az viszont dicséretes, hogy a szlovákok magyarok általi elnyomását sem tálalja abban a hangnemben, ahogyan azt több szlovák szakembertől korábban megszokhattuk.

A bevezető tanulmányt tizenöt további követi. Most tekintsük át ezeket röviden!

A sort Peter Slavkovský Hagyományos mezőgazdasági kultúra című tanulmánya
nyitja. Ebben tömören vázolja az agrárkultúra fejlődését térségünkben a 6. századtól napjainkig, majd Szlovákia agrárkultúrája a 20. század első felében címmel részletesen taglalja a növénytermesztés és állattartás különböző területeit. Tanulmánya a következő alfejezetekre tagolódik: Termőföldszerzés és előkészítése. Ebben az irtványozással szerzett termőföld megmunkálását írja le, amely a 13–15. században az ún. soltészok által zajlott, a 16–17. században az ún. valach jog alapján. Az irtással és égetéssel szerzett termőföldet egy idő után otthagyták, új területet vettek birtokba, de gyakran bizonyos idő elteltével visszatértek ide. A hegyoldalakban kialakított teraszos termőföld kialakítását is leírja a szerző, mint ahogy sok más folyamat mellett a trágyázás különböző módjairól is szól. A növénytermesztés minden aspektusára kitér, s természetesen a szlovákok egyik fő eledele, a krumpli termesztésének is nagy teret szentel. A zöldség és gyümölcstermesztés, valamint szőlészet tárgyalásánál a szőlőhegyek építészetéről, valamint a bortermő vidékekről is leírást kapunk. A következő, A háziállatok tartásának szervezete című alfejezetben a szállásokon zajló hegyi pásztorkodás, a tejtermelés alapos leírását nyújtja. Nem tér ki azonban a növénytermesztést illetően például a Vág menti területre, amely elsősorban a zöldségtermesztésben játszott kiemelkedő szerepet, miközben ennek is van szlovák nyelvű (szlovákiai magyar, illetve szlovák szerzőtől származó) irodalma.

Michal Kaµavský a Mesterségek és háziipar című tanulmányát a Mesterségek története Szlovákiában című alfejezettel indítja, majd A mesterségek Szlovákiában és európai jelentőségük című alfejezetben sorra veszi, melyik vidékekre mely mesterségek voltak a jellemzőek, ezt követően pedig a kézművesipar helyzetével foglalkozik a céhek megszűnését követő időszakban. A szlovák vándormesterekről szóló részben részletezi, mely környező országba milyen mesteremberek vándoroltak, s Szlovákia területén milyen vidékeket kerestek fel. A nyugati határt Stájerország, Württemberg, Szászország és Szilézia jelentette, délen Bácska, s keletebbre pedig Erdélyt is bejárták.

¥ubica Faltaòová a szerzője a Hagyományos kereskedelem című tanulmánynak, amelyben a történeti leírás után térképek segítségével érzékelteti, Európa mely területeire jutottak el a szlovák kereskedők portékái. A második részben a hazai piacokat mutatja be, s az itt közzétett térképnek köszönhetően átfogó képet kaphatunk egyes vidékek vonzáskörzetéről.

A kötet szerkesztője, Rastislava Stolièná foglalta össze a népi táplálkozást. Külön tárgyalja a növényi és állati eredetű táplálékokat, valamint az italokat is, külön-külön az alkoholtartalmúakat s az alkoholmenteseket. Az étkezési rend című fejezetben bemutatja, hány alkalommal táplálkoztak naponta, s az egyes étkezéseknél mit fogyasztottak. Kitér az étkezés módjaira, s külön teret szentel az ünnepi lakomák alkalmainak (esküvő, keresztelő, halotti tor, naptári ünnepek). A tanulmány végén a téma európai összefüggéseit taglalja.

Mojmír Ben¾a a Ruha és lábbeli című tanulmányában a szlovák népviseleteket mutatja be, térképeken szemléltetve egyes ruhadarabok elterjedését nem csupán Szlovákiában, hanem a környező országokban is. Tanulmányát a férfi viselet bemutatásával kezdi, majd a nőivel folytatja. Ez utóbbinál a női hajviseletre, valamint fejdíszekre is kitér. A lábbelik bemutatásánál ugyanazt az elvet követi, mint a ruháknál és a női fejviseletnél, vagyis európai keretbe helyezi a témát. Befejezésként külön fejezetben tárgyalja a hagyományos viselet és az etnicitás viszonyát. Arra a következtetésre jut, hogy az etnikai határok, valamint az egyes elemek elterjedési határai nem azonosak, és a szimbólumokkal is óvatosan kell bánni.

Soòa Kovaèevièová a Települések és lakóházak című tanulmányában elsőként a települések történeti fejlődésének vázlatát nyújtja, majd magát a lakóházat mutatja be. Négy alapvető szempontot jelöl meg ezek jellemzőiként: az építőanyag és az épület konstrukciója, a ház belső felosztása, a bútorzat és a gazdasági épületek. A továbbiakban e négy területet részletezi bővebben.

A Katarína Apáthyová-Rusnáková és Rastislava Stolièná szerzőpáros mutatja be a Település és a család társadalmát. A helyi közigazgatás alakulásának történeti bemutatása után a legnagyobb teret a családnak és családszervezetnek, a rokoni kapcsolatoknak szentelik.

A Naptári ünnepekhez kapcsolódó szokásokat Viera Feglová dolgozta fel. A téli időszakkal, a karácsonyi ünnepkörrel nyitja a sort: külön alfejezetet szentelve az advent, a karácsony, majd a farsang időszakának. A tavaszi és nyári ünnepkör keretében az általános bevezető után a húsvétot, a májusfaállítást, a pünkösdöt, a Szent Iván-napi tűzugrást, az aratóünnepséget külön fejezetben tárgyalja. Befejezésként néhány mondatban az egyes naptári ünnepek területenkénti eltéréseit vázolja, s említést tesz az egyes felekezetek eltérő szokásairól is.

Az emberi élet fordulóihoz kapcsolódó szokásokat a születéstől a halálig Családi szokások címmel a Viera Feglová és Kornélia Jakubíková szerzőpáros taglalja.

A dramatikus népszokásokat Daniel Luther tanulmánya foglalja össze, külön-külön bemutatva a szertartásjátékokat: a maszkos lények szereplési alkalmait, a farsangi, lakodalmi, karácsonyi játékokat, a betlehemezést, a háromkirály-járást, a Heródes-játékot, a Szent Dorottya-mártíriumjátékot stb. A tanulmány legutolsó alfejezetében a népi bábjátszást és a műkedvelő színjátszás hagyományait tárja elénk.

A népművészetet Oµga Danglová mutatja be a következő témakörökbe tagolva tanulmányát: fejlődési tendenciák, regionalizmus, a mesterségek szerepe, földrajzi tényező, társadalmi adottságok, a vallás hatása, stílushatások, valamint specifikus vonások. Ez utóbbi fejezetben az etnikus specifikumokkal is foglalkozik: a szlovákokra jellemző művészeti specifikumként a vert csipkét jelöli meg, amely ágazat művelőinek központjai a bányavárosok voltak, jóllehet a csipkeverés a 16. század elején a horvát telepesek közvetítésével terjedt el Nyugat-Szlovákia területén, Szlovákia keleti részeibe pedig a cseh és német telepesek által. A szerző szerint a 19. század folyamán a csipkekészítés a földműves családokban is fontos bevételi forrássá vált. A földművesek körében készült csipke sajátos fejlődésen ment keresztül. Míg a bányavidékeken a nyugati hagyományok domináltak, a többiek körében készült csipke magán viseli a lokális hatásokat, elsősorban a hímzések motívumai jelennek meg rajta.

Gabriela Kiliánová Prózai népköltészet című tanulmányát három nagyobb alfejezetre tagolja: a prózai népköltészet kultúrtörténeti és szociális kontextusa Szlovákiában, a népköltészet tanulmányozása, valamint a szlovák próza az európai kontextusban. A második alfejezetben külön tárgyalja a szöveges folklór két válfaját, a mesét és a mondát. Az egyes mesetípusokat: az állatokról szóló meséket, a tündérmeséket, a legenda-meséket, a realisztikus meséket, valamint a humoros elbeszéléseket és anekdotákat külön is bemutatja. A mondák esetében is ugyanezt a módszert alkalmazza: jellemzi a helyi, történeti és hiedelemmondákat, valamint az elbeszélések az életből elnevezésű kategóriát. Ez utóbbiba azokat a közelmúltban megtörtént eseményeket, történeteket sorolja, melyeket maga az elbeszélő élt át, vagy pedig a környezetéből mástól hallotta, s meggyőződéssel állítja, hogy valóban megtörtént. Ezek az elbeszélések számtalan csoportra oszthatók tovább, hiszen ide tartoznak a gyermekkori történetektől kezdve a különböző természeti katasztrófák, gyilkosságok, balesetek, háborús történetek, s még sorolhatnánk tovább. A tanulmány befejezéseként a szerző (A szlovák próza európai kontextusban) az egyes mesetípusok szláv kölcsönhatások, párhuzamok elemzése mellett a magyar kapcsolatokra is kitér, példaként említve a Mátyás királyról szóló meséket és mondákat. Kár, hogy a szerző nem ismeri a szlovákiai magyar népmeseköteteket (itt elsősorban B. Kovács István és Géczi Lajos több mese- és mondakötetére gondolok), bizonyára ezeket is hasznosítani tudta volna munkájában. Ebben az esetben viszont hozzá kell tenni, hogy a magyar nyelvismeret hiányában ezeket valóban problematikus értő módon beleépíteni az adott tanulmányba. Többek között ez is rávilágíthat arra, hogy még ilyen, teljesen a nyelvhez kötött folklórtémákban is fontos lenne a szlovákiai magyar folkloristáknak eredményeiket szlovákul vagy valamelyik világnyelven is összefoglalniuk.

A népdal című fejezetet Eva Krekovièová írta, a néptáncot Stanislav Dú¾ek, a népzenét pedig Oskár Elschek tanulmányából ismerhetjük meg. A szlovákiai magyar néprajzi irodalom talán éppen e három témakörben a leggazdagabb, de sajnos egyik szerző sem vette figyelembe ezeket. Ág Tibor egyetlen munkáját sem említik, de Takács András néptánckutató köteteiről sincs szó, nem beszélve Ujváry Zoltán népdalgyűjteményeiről. A kötetben szereplő tanulmányok közül Oskar Elschek tanulmánya az egyedüli olyan munka, amely figyelembe veszi a Szlovákia területén élő más nemzetiségek népzenéjének hatását a szlovákra, és viszont. Sőt a Szlovákia és a közép-európai hagyomány című alfejezetében külön-külön tárgyalja a szlovák népzene morva-cseh, osztrák-német, lengyel, ruszin-ukrán, valamint magyar kapcsolatait is. Kár, hogy a többi tanulmány nem ilyen módszer alapján készült. Ha az Oskar Elschek által figyelembe vett szempontok érvényesültek volna, valóban egy modern, más országok kutatói számára is iránymutató, példaértékű munkával gazdagosodhatott volna nem csupán a szlovákiai, hanem az európai és az egyetemes néprajztudomány.

Visszatérve a kötet szerkesztőjének bevezetőjéhez, írását a következő gondolattal zárja: „Az európai régió, ahol Szlovákia is található, mindig élénk, nyitott és átmeneti területnek számított, a keleti és nyugati kulturális hatások egyaránt hatottak rá. Ennek okán az itteni népi kultúra is több tényező hatására formálódott, fejlődött, s magán viseli a különböző hatások tarkaságának, sokrétűségének bélyegét. Az alapvető aspektusok megragadása Szlovákia népi kultúrájának fejlődésében s annak széles körű európai kultúrába való besorolása volt annak a projektumnak a célja, melynek eredményeit e kötet prezentálja” (12. p.).

Kár, hogy a mai Szlovákia területén évszázadokon át jelen lévő, ma is itt élő nemzetiségeket nem sorolja azon tényezők közé, amelyek szintén hatást gyakoroltak Szlovákia népi kultúrájának alakulására, tovább menve: amelyek szintén meghatározzák Szlovákia néprajzi képét.

Mindemellett a kötetben szereplő gazdag és kiváló minőségű illusztrációs anyagnak is köszönhetően (fényképek, rajzok, térképek) valóban átfogó képet kapunk a szlovák népi kultúráról. A komparatív módszernek köszönhetően a tanulmányok valóban európai öszszefüggéseiben láttatják a szlovák népi kultúra egy-egy részterületét, s az érdeklődő sok új ismerethez juthat általuk.

L. Juhász Ilona

Liszka József (szerk.): Acta Ethnologica Danubiana 2—3. (Bődi Erzsébet)

Az Acta Ethnologica Danubianára mint a közép-európai etnológia egyik legkomolyabb fórumára illik odafigyelni. Külön öröm, hogy ez az értékes szakkiadvány a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi műhelye munkájának az eredménye. Az Acta német alcíme – Jahrbuch des Forschungszentrums für Europäische Ethnologie – talán még egyértelműbbé teszi a kiadvány évkönyv jellegét és a közép-európai etnológia szolgálatát.

Az ismertetésre kerülő kötet összevont 2–3. száma a XII. Nemzetközi Etnokartográfiai Konferencia előadásait és néhány könyvismertetést közöl. Mindezekből az is kiderült, hogy a Liszka József által vezetett komáromi tudományos műhely, pontos nevén a Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központja szervezte ezt a konferenciát (2000. október 18–21.), s Alexander Fenton szavai után ítélve, igen sikeresen.

A 20. századi európai néprajztudományt a kartográfiai kutatások integrálták a leghatékonyabban. Ezeket a kutatásokat nem lehetett ösztönösen végezni, a terepen szerzett adatok közvetlenül nem adtak választ a feltett kartográfiai kérdésekre. Az ilyen kutatásokra már a kezdet kezdetén módszertanilag kellően fel kellett készülni, és az azt követő szisztematikus adatgyűjtés is hosszú éveket igényelt, s az eredmények közzététele, a térképszerkesztések s azok megjelentetése nemcsak költségesek voltak, hanem még veszélyt is hozhattak a népek békéjére. Az egymásrautaltság tehát törvényszerű. F. Ratzel Anthropogeographiájától (1891) a 20. század végéig felbecsülhetetlen értékű nemzeti néprajzi atlaszok jelentek meg. A biztató sikerek közepette közös európai etnológiai atlasz kidolgozására is vállalkoztak. A munka közben a kartográfiai etnológia azonban szerteágazott. Hogy milyen irányban, erről szólnak az Acta Ethnologica Danubiana (2–3.) lapjain közzétett előadások, melyeket a témakör legkiválóbb, az etnográfiai térképészet gyakorlati megvalósításában részt vevő kutatók fogalmaztak meg.

Már Alexander Fenton, az 1966-tól szerveződő Európai Néprajzi Atlaszi Találkozók egyik vezetője leszögezte, hogy 1990 a fordulat éve. Ettől kezdve újabb és újabb dimenziók kerültek be a kartográfia látószögébe. A határ mint néprajzi probléma a jelenlegi kérdés.

Erre 18 értékes, továbbgondolásra serkentő dolgozat reagált. Komoly tanulmányokká formálódott előadásokra nem lehet nem odafigyelni. Számtalan új tudományos fogalommal, látószöggel és nem utolsósorban eredménnyel frissítették az etnológiai gondolkozást. Ha csak néhány tanulságra hívom fel a figyelmet, akkor is oldalakat tölt ki.

A Nemzetközi Etnokartográfiai Munkacsoport leköszönő koordinátora, H. L. Cox mint a német néprajzi atlasz archívumának vezetője úgy véli, hogy a kijelölt kérdéskörre a választ a mai nemzetállamok makro- és mikroterületeinek határkutatásaival lehet megközelíteni. E vizsgálatok történeti és szinkronikus, strukturális tagolásban, szociálpszichológiai elemek összefüggésében történhetnek. Elkerülhetetlen a súlyponteltolódás a nagyobb földrajzi egységek történeti makroanalíziséről a kisebb régiók – a források mennyiségi és minőségi elemzésén alapuló – vertikális, történeti, gazdasági és szociálvizsgálatára.

Barna Gábor tanulmányában ezúttal ismeretelméleti síkon keresi a járható utat az emberi kultúra és a táj térbeli tagolódásához, amikor egy-egy romániai és szlovákiai jeles esemény vonzáskörzetének térbeli rendező elvét mutatja be kultúrtörténeti példák sokaságával. Borsos Balázs módszertanilag nyújtott újat. A Magyar Néprajzi Atlaszt számítógépes program alá véve eddig nem ismert összefüggésekre hívta fel a figyelmet. Továbbá elkülönített 68 kisrégiót. Elemzéséből egyértelművé vált, hogy a Duna mindenhol elválasztó, míg a Tisza folyó sehol sem tagolja a magyar kultúra képét.

A szlovák néprajztudomány részéről Marta Botíková, Oµga Danglová és Soòa Kovaèevièová készült a konferenciára. Kérdésfelvetéseik a kulturális areák és etnikai határok, a díszítő elemek és viseleti formák hatása az identitás tartalmára, valamint olykor a nagypolitikából gyökerező határ menti kultúrtörténeti problémák értelmezésére vonatkoztak.

Kurt Dröge egy Magyarországon alig ismert korai néprajzi atlaszt értékelt, az 1936-ban megjelent Balti-tenger mellékéről készültet – a Pomerániai Néprajzi Atlaszt. Walter Hartinger előadásának fő mondanivalója a mobilitás, a társadalmi rétegek egymásra hatása, a lesüllyedt kultúrjavak és a kulturális diverzifikáció.

Keményfi Róbert egy komplex etnikai és nyelvhatárvizsgálat programját ismertette, melyet az MTA Kisebbségkutató Műhely indított útjára.

Gömör-Kishont történeti vármegye etnokulturális helyzetét jól ismerő B. Kovács István azt a felfogást erősítette, mely szerint a kultúrának mint egésznek nincsenek határai, csupán súlypontjai és átmenetei vannak. Egységes, akárcsak létrehozója és alakítója, maga az ember. Határai az egyes elemeknek és jelenségeknek lehetnek csupán. Liszka József a szlovákiai magyarok 20. századi populáris kultúráját jellemezte az iskolarendszer, az államhatalmi struktúra, a hadseregben való szolgálat, a piackörzetek alakulásának szemszögéből.

A néprajzi térképek szerkesztésében jártas Paládi-Kovács Attila ezúttal a történeti Felső-Magyarország földrajzi, nyelvi és részben kulturális tagolódásáról szólt. Növényföldrajzi, nyelvi és népsűrűségi határ körvonalazása, az átfedések ténye, a határzónát szélesítő népszigetek, az életkamrák megjelölése és az ezekre irányuló kutatásai újabb színezetet adnak a hagyományos kultúra tagolódásának megértéséhez.

Thomas K. Schippers tanulmányában a nemzeti térképek mint grafikai ikonok érzelmi és szellemi hatásának, a határértékek többdimenziós megjelenéseinek, a peremek, határok eltűnésére való természetes hajlamosságnak, a zárás–nyitás tényének, a virtuális és valóságos határok felfedezésének vizsgálata szerinte Európa jövő etnológusainak feladata.

Mieczyslaw Trojan wroc³awi etnológus Szilézia nyugati határánál zajló szociokulturális folyamatokról szólt. A két eltérő fejlettségi fokon álló német és lengyel kultúra között szerinte még áll a fal, pedig a határ már megszűnt.

Josef Vaøeka egy új atlaszt mutatott be. Térképei az 1752–1756 közötti cseh kézművességet, manufakturális termelést és a kézműves termékek kereskedelmét dokumentálják levéltári kutatásokra alapozva.

Jurjen Van der Kooi határokon átnyúló népi elbeszélésekről értekezett. Voigt Vilmos a nyelvsziget, népsziget fogalmát, létét bizonyította. A szigetképződés igazi okát a kultúra és a vallás terén láttatja, mivel bizonyos esetekben kételkedik a kisebbségi nyelvhasználat egyedüli hatásában.

Egy ilyen vaskos tanulmánykötet elméleti eszenciákat tartalmazó értekezéseit nem lehet csak egyszer elolvasni és értelmezni. Még az egyszerű kijelentések mögött is mélységek vannak, és ezeknek a mélységeknek is tudni kell a tartalmát, hogy ítélkezni merjünk. A kötet tanulmányaiból csak egy dolgot állíthatunk biztosan. Azt, hogy a néprajzi kartográfiai kutatásokban a 2000. év tájékán új korszak kezdődött: egy-egy érintkezési terület (zóna, sáv, perem stb.) minél összetettebb vizsgálata.

Bődi Erzsébet

Karl-Peter Schwarz: Èesi a Slováci — Dlhá cesta k pokojnému rozchodu. (Danis Ferenc)

Karl-Peter Schwarz eredetileg német nyelven (Tschechen und Slowaken – Der lange Weg zur friedlichen) 1993-ban megjelent könyvének szlovák nyelvű kiadása (Karl Gronsky munkája) bevezető részében nyomon követi a szláv törzsek történetét attól az időtől kezdve, amikor őshazájukból, a Visztula és a Dnyeper közötti területről az avarok nyomására kiszorultak és szétszéledtek a Baltikumtól az Adriáig, az Elba és a Duna vonalától a Fekete- és a Kaszpi-tengerig. Az avarok ellen lázongó szláv törzseket a 7. században Samo frank kereskedő egyesítette, és létrehozta „birodalmát”, amely mintegy 35 évig állt fenn. A szerző ezek után a cseh fejlődést követi nyomon, amelynek legfontosabb mozzanata az volt, amikor 845-ben a 14 cseh fejedelem felvette a kereszténységet, s ezzel folyamatosan integrálódott a nyugati keresztény világba. Rövid életű volt a Nagymorva Birodalom is (830–906), bár a későbbi Csehszlovákia megalapítói ebben látták felfedezni ősi államegységüket. A szláv nyelv fejlődésére nagy hatással volt néhány generáción keresztül a Cirill és Metód által meghonosított ószláv liturgia.

A Pøemysl uralkodócsaláddal kezdődően „megrendítően tompa durvaság kezdődött a cseh történelemben” (14. p.), ennek következtében kiéleződtek a vallási, gazdasági, politikai, szociális, nemzeti és egyéb ellentétek. A huszitaság egy ideig erősítette a cseh nemzetébresztő érzelmeket, mivel azonban nem sikerült a különböző irányzatokat egy közös cél érdekében egyesíteni, bekövetkezett a fehérhegyi csata (1620), amely a Habsburg-dinasztia győzelmével zárult. Még jobban megerősödött a nemesség hatalma, amely az ország területének kétharmad részét vallhatta magáénak.

Az első nyelvi konfliktus a csehek és az uralkodóház között II. József uralkodása alatt történt, aki a német nyelvet a hivatalos nyelv rangjára emelte, és annak a latin nyelv szerepét kellett volna átvennie. Ekkor kezdett a cseh nemesség hazafias módon gondolkozni és cselekedni. Ezzel kapcsolatban a szerző megemlíti Václav Hanka irattáros érdekes esetét, aki még középkori iratokat is meghamisított, hogy ezzel bizonyítsa a cseh államiságnak a távolabbi múltba nyúló kezdetét. Ezekben az időkben a szlovákokról úgy ír, mint „történelem nélküli népről” (47. p.). A 10. században becslések szerint négyszázezer „ugor” és kétszázezer szláv lakott Pannóniában (47. p.). Csak a 18. század végén kezdődött a szlovákok nemzeti ébredése. Ez azonban összefüggött az egész magyarság korszakváltásával, a soknemzetiségű feudális korszakból az egységes nemzetté válásával, a tereziánusi–jozefiánusi jogrendszer elleni törekvésekkel. II. József 1784-ben a német nyelvet hivatalos rangra emelte az egész Monarchia területén, és ez a centralizációs „germanizáció” itt sokkal nagyobb ellenállásba ütközött, mint Cseh- és Morvaországban, hiszen a magyar nemesség már 1526-tól harcolt a Habsburgok ellen, amikor a trónt a dinasztia vette át.

Míg az 1848–49-es magyar szabadságharc és főleg az osztrák–magyar kiegyezés után megkezdődött Magyarország iparosítása, és a jobbágyság felszabadításával fellendült a mezőgazdasági termelés is, a csehekkel szembeni német politikában eluralkodott – főleg az 1861. február 26-i új alkotmány elfogadása után – a felsőbbrendűség és a nacionalizmus. A szlovákok körében az erős magyarosítás az 1867-es kiegyezés után kezdődött, ez a sötét korszak maradt meg a szlovák népben emlékként napjainkig. Míg 1868-ban 1800 szlovák nyelvű népiskola volt, a 20. század elejére számuk lecsökkent 528-ra, 1913-ban pedig 260-ra. Az uralkodó osztályok nemcsak a szláv nemzetiségűektől féltek, hanem saját népüktől is, hiszen a rossz szociális viszonyok miatt csak a lakosság 5,5%-ának volt választójoga. „A nemzeteknek egyenlő jogokat” jelszó alatt gyorsan formálódott a szláv népek egységes ellenállása a Habsburg-monarchia uralkodó népei, a németek és a magyarok ellen (53. p.). Csak az uralkodók, főleg Metternich vaksága okozta, hogy elismerje a nemzetiségek jogait, amely a saját létének alapját képezték, és amelyet Franti¹ek Palacký a Duna menti országok föderációjában lefektetett (57. p.).

Amikor 1849 nyarán a császári és az orosz cári katonaság egyesített ereje legyőzte a magyar forradalmat, a szláv nemzeteket a bécsi udvar nem jutalmazta meg. Így ¥udovít ©túr lassan russzofil politikát kezdett hirdetni, sőt azt javasolta, hogy a szlovákok térjenek át a pravoszláv hitre és váljon az orosz nyelv hivatalossá számukra (61. p.). Masaryk 1917-ben a cseh légiósoknak írt kis könyvét eljuttatta a nyugati országok vezetőinek is. A Szép, új Európában először vázolja fel az új államokat, kiemelve a három szláv állam: Lengyelország, Csehszlovákia és Jugoszlávia szerepét a német expanzió ellen. Megemlékezik a magyarokról is: „Számukra biztosítva lesznek az összes polgári jogok. A demokráciának világnézetté kell válnia: Jézus, nem Cézár – ez lesz a demokratikus Európa jelszava” – írta (99. p.).

A szlovákok által lakott területek besorolása az új állam keretei közé nehezebb volt, mint a cseheknél. Az osztrákoktól való szétválás után Károlyi Mihály kormánya liberális köztársaságot igyekezett kialakítani. Tárgyalt Milan Hod¾ával és más szlovák vezetőkkel is, felajánlotta nekik egy autonóm terület létrehozását (109. p.). A cseh egységeket, amelyek Szlovákia területére léptek, a magyar katonák visszaverték. Párizsban sikerült Bene¹nek meggyőznie a franciákat és az angolokat, hogy engedjék át Felső-Magyarországot az új állam kereteibe. Így aztán januárban újra bevonultak Szlovákiába, és elfoglalták egészen a demarkációs vonalig. Később úgy látszott, hogy a kártya megfordul, amikor Kun Béla vörösgárdistái bevonultak Szlovákiába. Csak a júniusi párizsi békekonferencia ítélte véglegesen Szlovákiát Csehszlovákiának.

Masaryk elve az „osztráktalanítás” volt, bár átvette az osztrák jogi és államigazgatási rendszert. „A mi programunk Tábor” – mondta kifejezésre juttatva ezzel a „katolikus idegenuralkodás” megszüntetését. A Bécstől való elválás ezzel Rómára is vonatkozott. A fiatalok körében elvei visszhangra találtak, a „felszabadító elnököt” nagy tisztelet övezte kormányzása egész ideje alatt. Bene¹ már sokkal gyengébb vezetőnek mutatkozott.

Csehszlovakizmusával maga ellen hangolta a németeket és a szlovákokat. A Szovjetunióval 1935-ben megkötött szövetséges szerződés konzervatív körökben ellenszenvet váltott ki. Amikor Andrej Hlinka 1935-ben meghalt, a szlovák politika folytatója Jozef Tiso lett. 1938. szeptember 30-án a Bene¹-féle csehszlovák kormány elfogadta a müncheni döntést, s ezzel a németek harc nélkül elfoglalták Cseh- és Morvaországot. Henlein emberei 400 ezer cseh lakost űztek ki a szudétanémet területről. A lengyelek október 2-án elfoglalták Tì¹ín környékét, Magyarország követelése a bécsi döntéssel lépett érvénybe. Március 13-án Hitler meghívta Tisót, és ismertette vele tervét Csehszlovákia szétrombolására. Másnap Tiso összehívta a tartományi gyűlést, amely kikiáltotta Szlovákia függetlenségét. A Hlinka-féle Szlovák Néppárt (HS¥S) fanatikus hívei vakon követték a hitleri nemzetiszocializmus eszméit; az antiszemitizmus és idegengyűlölet aztán a zsidóüldözésben csúcsosodott ki. A szlovák kirakatpolitikának jól jött, hogy a Hlinka-féle pártban Tisón kívül még tíz katolikus pap vállalt vezető szerepet (147. p.). Az 1941. szeptember 9-én kiadott „Zsidó kódex” túlszárnyalta a hírhedt nürnbergi törvényeket is. Később aztán a sorozatos német katonai vereség hangulatváltást idézett elő Szlovákiában. 1943 októberében egy egész gyalogezred állt át Ukrajnában a szovjetekhez, később pedig egy elit gyalogezred is. Ezért a németek a szlovákokat kivonták a keleti frontról. Ugyanebben az évben megalakult Ludvík Svoboda vezetésével az I. csehszlovák zászlóalj. A szlovák nemzeti felkelés kirobbanása előtt (augusztus 27-én) a szlovák hadsereg szökevény katonái a turócszentmártoni állomáson lefegyverezték a német katonai misszió 22 tagját, és másnap kivégezték őket. Erre 29-én Tiso beleegyezésével a német csapatok megszállták Szlovákiát. Megtorlásul felégettek 60 falut, és kivégeztek 3723 civil személyt. Ezekben az akciókban a Hlinka Gárda is részt vállalt.

Csehországban az ellenállók kisebb szabotázsakciókat folytattak Prága kivételével, ahol 200 ezer civil német maradt, főleg öregek és gyerekek. Május 5-én itt is kirobbant a felkelés, a németeket iskolákba, mozikba, futballstadionokba gyűjtötték össze. Az utcákon nőtt a gyűlölet, amely „németvadászatba” torkollott. Ismeretes a „brünni halálmenet”, ahonnan az összegyűjtötteket egészen a határig zavarták botokkal verve őket. A német statisztikai hivatal 1956-ban kiadott közvéleménye szerint az efféle akciók során 250 ezer szudétanémet lelte halálát (171. p.). Bene¹ elsőrendű célja az összes német kiűzése volt, mert e révén vélte megvalósíthatónak a tiszta csehszlovák nemzeti államot. 1946. május 8-án pedig törvényesítették az összes bűntettet, amelyet az „igazságos megtorlás” ideje alatt 1945. október 25-éig elkövettek. Bene¹ májusi dekrétumai megfosztották a németeket politikai jogaiktól, gazdasági alapjuktól, majd a szövetségesek potsdami értekezletén beleegyeztek „a német lakosság egy részének teljes kitelepítésébe” – számuk elérte a 2,7 millió főt. Bene¹ dekrétumai a magyar lakosságra is vonatkoztak, azonban hiába igyekezett nemzetközi beleegyezést szerezni a magyarok kitelepítéséhez. A szlovák kommunisták és részben a polgárság azért egyezett bele az erőszakos reszlovakizációba, hogy így csökkentsék a kisebbség számarányát (174. p.). Az erőszakos akcióknak katasztrofális volt a következményük nemcsak a németekre és magyarokra, hanem a csehekre és szlovákokra nézve is. Nem volt már erős polgárság, amely a kommunista diktatúrát megállíthatta volna. Az 1946-os „szabad” választásokat Cseh- és Morvaországban 38%-kal a kommunista párt nyerte, Szlovákiában azonban a demokrata párt győzött 62%-kal. Itt nem volt annyi földterület szétosztásra, mert a magyarok kitelepítése csak félig sikerült. Az 1945–1948 közötti időszakban a bíróságok 778 halálos ítéletet hoztak, és további 29 864 személyt ítéltek szabadságvesztésre, melyek kétharmada német és magyar nemzetiségű volt (183. p.).

Az SZKP XX. kongresszusán egy új folyamat kezdődött a „személyi kultusz” elleni harccal, Sztálin bűntetteinek a leleplezésével. Kezdetét vette Szlovákia iparosítása. Ennek nagyságát bizonyítja az, hogy az 1965. évi ipari termelés már olyan nagy volt, mint az 1947-es évben Csehszlovákia ipari termelésének teljes volumene. A hatvanas évek közepétől a cseh írók mind nehezebben hagyták magukat megfélemlíteni, így Prágában megjelentek Milan Kundera első regényei, Hrabal regényének megfilmesítésével Milo¹ Forman és Jiøí Menzel Oscar-díjas lett. Gottwald, Zápotocký és Novotný után, amikor az utóbbi 1968. január 4-én lemondott, helyére első titkárnak Alexander Dubèeket választották. Megalakult a Forradalmi Pártonkívüliek Klubja, majd a K 231, kiadták a Kétezer Szó című manifesztumot. A januári út augusztus 21-én szakadt meg, amikor az öt „varsói tagállam” együttes erővel megszállta Csehszlovákiát, amelyet Dubèek és társai kikényszerített aláírásával szentesítettek. Dubèek ezzel elvesztette szavahihetőségét, őt a kommunista párt vezetői tisztségében a börtönből nemrég szabadult Gustáv Husák váltotta fel. Amikor 1989 végén az új hullám Václav Havelt juttatta az ország élére, nem pedig Dubèeket, nagyon sokan meglepődtek. Az öreg „államalapító” nemzetek: az oroszok, a szerbek és a csehek elvesztették európai vezető szerepüket, a németek még mintaképeink is lettek. Radikalizálódott a szlovák politikai klíma. Az 1992-es parlamenti választásokon Csehországban Václav Klaus, Szlovákiában pedig Vladimír Meèiar győzött. Két nappal a választások után már Brünnben találkoztak, és közvetlenül megbeszélésük után Klaus az újságíróknak kijelentette: „A föderáció elveszett.” A hátramaradó hat hónap alatt elkészítették a békés szétválás feltételeit. Robert A. Kann történész szerint azért esett szét Csehszlovákia, mert az egész rendszert összefogó idea elvesztette funkcióját. Csak elodázni lehetett volna a szétesés idejét. Egyik utódállamnak sem egyszerű az előttük álló út. Hogy be is tudják fejezni, nem utolsó sorban szomszédjaiktól is függ.

A szerző, Karl-Peter Schwarz 1952-ben született az ausztriai Villachban. Hosszú éveken át volt az osztrák rádió és televízió (ORF) római tudósítója, majd a Die Welt és a Die Presse sajtómunkatársa.

A könyv szlovák kiadója kiemeli, hogy ez olyan érdekfeszítő olvasmány, mint egy detektívregény. Mai nemzedékünk többsége még nem találkozott történelmünk objektív leírásával, ezek bizonyos „pártszemléletből” íródtak vagy a külföldön élő történészek szélsőséges nézeteiből. Nem tudományosan megalapozott mű, annál érdekesebb és meglepőbb az olvasó számára, akinek nincs ideje és nem is igényli a mély történelmi elemzéseket. A szerző kitűnően összegezte a legfontosabb és alapvető történelmi tényeket, amelyek a mai állapotokig vezettek. Az olvasó sok ismeretlen idézetet is talál benne, ezek egészen más megvilágításban tüntetik fel a cseh és szlovák politikusok tevékenységét. Nagyon jó hasznát vehetik segédeszközként középiskolai pedagógusaink, de a történelmünk iránt érdeklődő emberek is. A könyvet irodalom- és névjegyzék zárja.

Danis Ferenc

Summary

Endre Tóth:
The first bilateral discussions between Czechoslovakia and Hungary (1921) – Bruck an der Leitha (1st part)

From the Czechoslovak-Hungarian relations’ aspect, 1921 can be viewed as an important year. After two years of difficult coexistence in the first part of the mentioned year, in Middle-Europe that was newly arranged after the war, the backgrounds for, even if not friendly relations, but traditional communication between the governments of the two countries were set, of which all the necessary conditions – through the signing and ratifying the Trianon Peace-Treaty by the Hungarian National Assembly – were define from the previous year.

The first bilateral discussions on Ministry level took place in Lower Austria, Bruck an der Leitha, on 14th – 15th March 1921 – when the leading politics of the newly-formed Czechoslovakia and the post-war Hungary met: Edvard Bene¹, Czechoslovak Foreign Minister, and his Hungarian partner, Gratz Gusztáv, and Teleki Pál, Hungarian Prime Minister – as a result of the series of secret discussions that began in autumn 1920. This first meeting determined the process and character of the discussion that run in the spirit of mutual recognition of the viewpoints concerning the parties’ development of Middle-Europe and of the arrangement of the relations of the two parties. This meeting on ministry level meant the clash of the two discussion conceptions at the same time. While the Czechoslovak party, in contrast with raising political questions, initiated mainly to discuss the economic questions, while the Hungarian party connected the discussion of political issues with raising economic questions. Moreover, this Ministry-level discussion was not only of informative character, but there were concrete results. Both parties agreed on establishing four professional committees – political-legal, financial, transport and economy –, within the framework of which the most fundamental issues of the normalisation of neighbour relations can be solved. Although, the possibilities of solving the joint problems were very soon broken by Habsburg Károly’s first restoration attempt.

Aranka T. Sápos:
The Tõketerebes district’s ethnical composition during the dualism

In modern story writing the numerical development of population – reproduction, stagnation, and decline – is the fundamental prerequisite of knowledge of society. My study is about the population’s development in the villages located in the middle area of Zemplén County during the dualism, mainly about the Terebes district that is an area that during the period of dualism was not an administrative unit. Determining the researched region and finding its source materials was a more difficult task, but these obstacles were eliminated. Recently, this area of Slovakia is one of the smallest administrative units, to which the whole Felsõ-Bodrogköz belongs. The primary reason of why I have chosen this area is that from ethnical and religious point of view it was diversified and it has remained its characteristics up to these days. It was a place, where through centuries the Hungarian-Slovak-Ruthenian ethnical language boundaries have met. The religious division of the areas’ majority and the presence of three religions – Roman Catholic, Greek Catholic, and Calvinist – living with each other up to these days, reflect its complexity.

As far as I know no such work has been published that describes a location that went through similar multiple administrative re-organisations as the Terebes district.
The majority of works that have been published examines only the population’s nationality from the establishment of the Czechoslovak Republic to the present times. In literature works that deal with population of small regions, administrative units, or geographical areas are very rare. In my study I have tried to present the district’s number of population, and its decreasing or increasing tendency, division by gender, age, ethnical composition, religion, state of education, process of main indicators of emigration. Eighty-eight locations are analysed from these aspects.

The analysis of ethnical composition became one of the central parts of the study. The difficulty was in the fact that three ethnical borderlines have to be monitored. We take into consideration not only the official data of population censuses, but also the records and registries of place names before the dualism. While analysing and comparing the data we found out that one can not draw improvident consequences. The comparing method is a necessity in order to find the differences in the source materials and to point out the real situation, since there are serious differences between the language boundaries of the years 1773 and 1851. The task of examining the population’s ethnical classification from the second part of the 19th century seemed to be easier. The official population censuses of the years 1880, 1900, 1910 showed the Hungarians’ stabilisation. That large temporary area that was traced out according to Fényes Elek’s data had disappeared. The Hungarian language area gradually extended to north. The Hungarian-Slovak ethnical border spread on the line of Kolása, Alsómihályi, Velejte, Gercsely, and Hardicsa, but the number of population with Hungarian language in north also increased. From the Slovaks’ point of view this period meant both losses and gains. On the southern parts of the Gálszécs district their number decreased in favour of the Hungarians, but the Slovak-Ruthenian language border moved in favour of the Slovaks. From the three language borders the Ruthenians lost gradually. Further processes and changes showed the Ruthenians’ vast assimilation.

István Gaucsík:
The creation of Hungarian and German banking associations of financial institutions in Czechoslovakia (1918–1920)

Except for the publications that are of economic-history character and deal with the situation of Hungarian national minority in Slovakia between the two World Wars, works on bank history are almost entirely lacking. The reason for this is that firstly the bank archive materials are not processed, and secondly the dominant position of political history in the Hungarian research strategies in Slovakia sets the study of economic issues into the background.

The study deals with the issues of Hungarian commercial banks in Slovakia in 1918-1920 – that were set up on ethnical basis and that remained their institutional/commercial state from before 1918 – and that integrated to the structure of credit organisation.

The study examines within the frameworks of economic disintegration of Middle-Eastern Europe after 1918 the Czechoslovak system of financial institutions (Czech country parts – specialised institution types, Slovakia and Sub-Carpathia – less specialised system) that was created from the bank system that had different developing models. The leading line of the work is the examination/comparison of bank division from the point of view of nationalities in Slovakia and Sub-Carpathia, using contemporary statistical data (number of institutions, introducing the items of their balances, division of their military loans).

He analyses the changes through the economic problems (consequences of cutting financial connections, the issue of the capital that remained in Budapest, foreign exchange problems, influences of the measures of Czechoslovak acts on banks and finances).

The author also deals with the banking system that was created on 19th July 1920 by the Hungarian and German nationality institutions (trilingual name: Pénzintézetek Egyesülete Szlovenszkóban és Podkarpatszká-Ruszban; Jednota peòa¾ných ústavov na Slovensku a Podkarpatskej Rusi; Verband der Geldinstitute in Slovensko und Podkarpartska Rus), with interest protection and implementation, in which the Hungarian banks were in majority (in 1919 the association had 147, and in 1922 173 members).

In conditions of Slovakia, their capital strength and influence in contrast with the Slovak banks decreased, because to increase their capital a permission from the government is needed that they did not received because of their economic difficulties (unclaimable foreign demands, military loans, deposit decrease), and because of the nationalistic disagreements of governmental circles.

Although, the sources evidence that the possibilities for economic co-operation – for the reason of dealing crisis situations – were created, therefore bilateral arrangement of interests took place (financial governance – Hungarian nationality bank, Slovak nationality bank – Hungarian nationality bank, Slovak bank association – Hungarian and German bank association).

The number of Hungarian banks did not decrease in consequence of the measures of the nationalistic Czechoslovak economy policy, but as a result of such objective economic processes (economic crises, structural changes of banking system) that required the relevant answers (mergers, bank solidarity).

Tamás Török:
Examination of the historical names of Zoboralja

When one sees the research work of historical material on names it is evident for the first sight that the designation of contemporary maps, property books is different from the designation of present spelling rules. In the above study the author looks for the answer of this question, examining Zoboralja’s historical names from the orthographic point of view. He classifies separately the designation characteristics of the sounds and the characteristics present in the way of writing of place names. When studying the sounds, he defines two sub-classes: the class of vowels and consonants. In the case of vowels, he emphasises three main characteristics: a) duration designation, b) vowel change, c) archaic forms. He also examines the designation of consonants, where he classifies five characteristics: a) duration designation, b) consonant change, c) consonant-dropout, d) palatalisation, e) archaic form. With his analyses the author wants to introduce writing method characteristics of map creators, influences of the dialect present in written documents, that the old – archaic – way of writing continues to live on on the maps of certain periods.

Ferenc Boros:
Nationality policy of the Dzurinda-government

The essay wants to find answers to the following questions: What changes did the Slovak elections in 1998 bring in relation to the Hungarian people? Where are the positive changes of the new government’s policy in comparison with the previous period? In which field did not the government fulfilled its obligations? Within the government coalition what kind of problems did arise? What factors did influence the government’s policy?

In what extent did the government’s „policy concerning the Hungarian people” become an organic part of the society’s democratisation and of the Euro-Atlantic orientation? And how did this affect the external and internal (social) judgement and character of Slovakia?

If we want to answer the above questions generally, then we can say that comparing with the Meèiar-government period (1994–1998), significant changes were carried out in the Slovak government in the field of policy concerning the Hungarian people, although they were by no means in accordance with the expectations and given possibilities. A uniform viewpoint on solving the issue of the largest minority was within the government coalition not formed, often because of the lack of political will. The decisions were generally made with difficulties and amid sharp debates and in the majority of cases half-solutions were born that resulted doubt in the circles of the Hungarian people in Slovakia.

The author describes all those cases when the Party of Hungarian Coalition argued with the coalition partners during the almost four years. Firstly, he examines the issues of setting up the government in 1998, that after the elections the Party of the Democratic Left tried to left out the Hungarian party from the coalition party. Later, he writes about the restoration of bilingual certificates and the bilingual school documentation that were blocked by Meèiar. The author also describes the clashes between the Party of the Democratic Left and the Party of Hungarian Coalition in the issue of the National Land Fund. In the next part he deals with the debate that arose in connection with the financial support of the minority culture and he also introduces the process of passing the so-called Language Act that regulates the language usage of minorities. This act was passed by the Slovak Parliament, against the Hungarian representatives. In the next chapter the author introduces the dispute that arose in relation to the Act on regional and local government and also the disputes on the Slovak Constitution’s modification. Finally, he deals with the issue of the Bene¹ Decrees that still affects the Hungarians living in Slovakia.

Ilona L. Juhász:
Ethnography will still have subjects to research (Interview with Ujváry Zoltán, aged 70)

Ujváry Zoltán, professor of the Ethnological Department of the Debrecen University (former Kossuth Lajos University) turned 70 this year. The professor – who still works hard with a young spirit – was born in the village of Hét close to Gömör, commenced his studies at the grammar school of Rimavská Sobota, and later he studied at the Kossuth Lajos Unviersity. After receiving his diploma, he became an assistant at the Ethnological Department, and later he was appointed the position of ethnologist, Béla Gunda, head of this department. Then, in 1979, he commenced his researches in Gömör. Within the framework of this work he provided ethnological research with his students and other well-known experts on the territories of historical Gömör with Hungarian population, i.e. on the territories of present Slovakia. As a result of almost two decades of systematic research work 55 volumes were published in the Gömör Néprajza series, that was also edited by him, of which authors were well-known experts, and his students, as well. Recently, the first volume of his synthesis was published, introducing Gömör from the ethnologic point of view, that was planned to have four volumes. Ujváry Zoltán’s works are very rich and detailed. Primarily his works oriented on folklore dominate, but he was the author /or was the co-author/ of books on other fields of ethnology (e.g. eating habits, pottery). He was a pioneer in searching the folklore mask games. In Szatmár he found unbelievably rich materials on carnivals that had been undiscovered in literature. He extended the research on this topic to the territory of the whole country and he published its results in his 4 books titled Game and Mask. His life work is evidenced with dozens of books, but the number of books he contributed to is even higher. Among others, he launched the Néprajz Egyetemi Hallgatóknak (Ethnology for University Students) series, in which he introduced the numerous topics of traditional /and non-traditional/ ethnology. His famous work Szülõföldön hontalanul (In the Country of Birth with no Home), that have been published in more languages (Hungarian, Slovak, Czech), in which he describes the Calvary of Hungarian people living in Slovakia after the Second World War on the basis of the reminiscences of a villager. According to the Bene¹ Decree in the period of 1947-48, masses of Hungarian people were moved to Hungary or deported to the Czech Republic. This book evoked a strong reaction not only in Slovakia, but in the Czech Republic, too. A nationalistic Czech Parliamentary representative in his speech protested against publishing the book in Czech language.

Professor Ujváry Zoltán besides his scientific, educational, and writing activities, he always paid attention to and helped to people in Hungarian museums of Gömör in Slovakia and encouraged students to continue their ethnological studies at the Debrecen University.

Vörös Ferenc: Magyar nyelvű oktatás Szlovákiában az ezredfordulón

1.1. A címben jelzett téma kifejtése első pillantásra egyszerűnek tűnik, hiszen látszólag csak összegezni kell azokat a statisztikai adatokat, amelyek a megközelítően 5,5 milliós lélekszámú Szlovákiában folyó magyar nyelvű képzésre vonatkoznak. A helyzet azonban ennél sokkal összetettebb, hiszen a nagyszámú magyar nemzetiségű lakos jelenléte miatt többen tudnak az országban magyarul, mint ahányan intézményes keretek között sajátítják el a nyelvet. A magyar nyelv tanulásával kapcsolatban mindazokat az élethelyzeteket fel kellene térképezni, amelyek magyar–szlovák vagy egyéb viszonylatban a lakosság egy részének bilingvizmusához vezet. Tudatában vagyok annak, hogy elöljáróban tisztázni kellene azt is, a kétnyelvűségnek milyen típusaival számolhatunk az országban, s milyen történelmi tényezők vezettek a jelen állapotok kialakulásához. Ezekkel a kérdésekkel mégsem foglalkozom, mert hosszabb kitérőt igényelnének.

1.2. Szlovákia Európa legfiatalabb államai közé tartozik. Közvetlen jogelődje a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság volt, amely 1993. január 1-jén két részre szakadt. Ebből jött létre a Cseh Köztársaság, valamint a Szlovák Köztársaság (Szarka 1993, 216). A mintegy hetvenéves múltra visszatekintő Csehszlovákia az első világháborút követően az Osztrák–Magyar Monarchia széthullása után jelent meg Európa térképén, jelentős részeket és magyar lélekszámot olvasztva magába a korábbi felső-magyarországi területekből. Az újonnan létrehozott csehszlovák állam magyar ajkú lakosságának többsége területileg zárt tömböt alkotott, s csak a mesterségesen meghúzott államhatárok választották el az anyaországi magyarságtól. Ez elvileg kedvezett a magyar iskolahálózat fenntartásának (is). Más részük a Felvidék különféle régióiban – főként városaiban – már akkor szigethelyzetben volt, amikor megtörtént a területek leválasztása Magyarországról. Az ő háború utáni sorsuk a viszonylag gyorsan végbemenő természetes asszimiláció lett, melyhez az új államhatalom is segédkezet nyújtott. A határaink közvetlen közelében élő kisebbségek jelentős hányada a kedvezőtlen helyzet ellenére megtartotta nyelvét és kultúráját, amelyben nagy támaszt jelentett az anyanyelvű iskolahálózat fenntartása. A magyar iskolák megmaradása, illetőleg megszüntetése körüli bonyodalmakat jelen tanulmányban nem kívánom részletezni. Azt helyettem megtették már sokan mások. Helyette csak utalok a legfrissebb munkákra.

A szlovákiai magyar iskolahálózat múltjával és jelenével az utóbbi időben két nagyobb tanulmány is foglalkozott (Dolník 1997, László 2000). Mindkét szerző arra az alapvető megállapításra jutott, hogy a kisebbségben élő szlovákiai magyarság felnövekvő generációinak egy része az oktatás különféle szintjein nem az anyanyelvén szerzi meg a szükséges tudást. László Béla külön is szót ejt egy 1990-ben készült minisztériumi tanulmányról, amely arra enged következtetni, hogy sokkal kisebb az olyan szlovák nemzetiségű diákoknak a száma, akik magyar iskolába járnak, mint azoké a magyar nemzetiségű gyermekeké, akiket szüleik szlovák iskolába íratnak. Érdekes kérdés, mik lehetnek egyik, illetőleg másik esetben az iskolaválasztás motívumai. Erre azonban a jelen munkában nem kívánok kitérni, csak utalok a főbb szempontokra. A fentebbi kérdéssel kapcsolatos főbb motívumok között három tényezőt említhetünk. Az első kettőt szubjektívnak, a harmadikat objektívnak mondhatjuk.

1.2.1. A magyar nemzetiségűek esetében közismert az a félelem, hogy a magyar iskola elvégzése után beszűkülnek az érvényesülés, ezen belül a továbbtanulás lehetőségei. Ezen túl az esetek jelentős részében okként szokás említeni a vegyes házasságokat, ahol a szülők többnyire előnyben részesítik a szlovák iskolát. A harmadik tényező – ahogy már fentebb utaltam rá –, tulajdonképpen objektívnak tekinthető. Ebben az esetben az adott településen vagy közvetlen közelében nincs magyar iskola, ezért kényszerülnek a szülők gyermeküknek szlovák iskolát választani.

1.2.2. Szlovák identitású gyermekeknél csak ritkán fordul elő, hogy magyar iskolába járnak. Ilyenkor legfőbb okként említhető a vegyes házasság, valamint a családban fellelhető magyar gyökerek. Egészen kivételes esetekben fordul csak elő, hogy nemzetiségileg vegyes területeken szlovák családok gyermekeiket azért adják magyar iskolába, hogy elsajátíttassák velük az ott élő kisebbség nyelvét. /1/ Napjainkban ugyancsak egészen ritka kivételnek számít, hogy az adott településen nincs szlovák iskola, s ezért a szülők a szlovák azonosságtudatúnak nevelt gyermeket kénytelenek magyar iskolába járatni. Ez utóbbi valóban objektív tényezőnek tekinthető.

1.3. Gyakorlati tapasztalatok alapján bátran megállapíthatjuk, hogy a szlovákiai magyarság az elmúlt nyolcvan év alatt kétnyelvűvé vált. Ez alól csak néhány idős ember számít kivételnek. Ám a bilingvizmus meghatározásakor kevésbé szigorúnak számító elméletek alapján az ő esetükben is feltételezhetjük a kétnyelvűséget.

Tanulmányomban a magyar nyelv elsajátításával kapcsolatban két dologra kellene választ keresnem. Az egyik kérdés az lenne, kik és milyen módon tanulják intézményes keretek között a magyar nyelvet a szlovák ajkú közösség tagjai közül. Ezt a típusú nyelvelsajátítást a szociolingvisztika terminológiájával élve elit kétnyelvűségnek is nevezhetjük (Kiss 1995, 215). A másik megválaszolandó kérdés a népi kétnyelvűség területére visz bennünket (Kiss 1995, 215). Ez Szlovákiában a magyar nyelv tanulásával kapcsolatban azokat a szlovák ajkú egyéneket érinti, akik elsősorban nem személyes döntésük alapján tanulják a magyar nyelvet, hanem életkörülményeikből fakadóan képesek valamilyen szinten magyarul kommunikálni. ők többnyire a magyar kisebbség által lakott területeken kerülnek kapcsolatba a magyarral mint idegen nyelvvel. A nyelvi alapokat zömmel nem iskolában szerzik meg. A családok, lakóközösségek többnyelvűsége, esetleg baráti kapcsolatok segítik hozzá őket a nyelvismerethez. Szlovákiában szlovák–magyar relációban is alapvetően közösségi kétnyelvűséggel számolhatunk (Kiss 1995, 216). Az elit kétnyelvűség felé tesznek lépéseket azok a Pozsonyban tanuló levéltár szakos hallgatók, akik tanulmányi kötelezettségüknek tesznek eleget a magyar nyelv alapjainak elsajátításakor.

A vegyes házasságokban, a kétnyelvű környezetben elsajátított magyarnyelv-ismeretről nincsenek direkt statisztikai adataim. Nehezíti a jelenség feltérképezését, hogy a népszámlálásokkor felvett adatok között nem teljesen fedik egymást a nemzeti identitásra és az elsődleges szocializációt biztosító anyanyelvre vonatkozó válaszok. Továbbá azt is megállapíthatjuk, hogy Szlovákiában a magyar nyelv anyanyelvi szintű ismerete nem mindig jár együtt a magyar etnikummal való azonosulással. Másképp fogalmazva ez azt jelenti: a statisztikai adatokból kibontható következtetések az esetek egy részében csak sejteni engedik, hogy a magyarul (is) tudó szlovákiai lakosok egy részének melyik nyelv szolgálta az elsődleges szocializációját: a magyar-e, a szlovák, a cigány valamelyik változata vagy esetleg valamilyen más nyelv.

Óvoda és közoktatás

2.1. A 2000/2001. tanévben 279 magyar tannyelvű óvoda működött. Ezen túl további 101 ún. alternatív intézmény – tehát szlovák–magyar óvoda – fogadta azokat a magyar ajkú gyermekeket, aki anyanyelvükön is részt vehettek a foglalkozásokon. Ennek megfelelően az említett intézményekben összesen 559 csoportban folytak magyarul (is) a foglalkozások. Az ide járó gyermekek száma 9511. Az óvodáskorúak valamivel több mint 7%-a magyar nemzetiségű. Nekik közel kétharmaduk intézményesített keretek között is alapvetően magyar nyelven szocializálódik. /2/

2.2.1. Az alapiskolában a statisztikák a korosztály 8,12%-át tartják nyilván magyar nemzetiségűként. Az intézmények közül 271 volt magyar tannyelvű, 29 pedig alternatív. A két iskolatípusban 2178 osztályban 42 980 gyereknek folyt az oktatás. Ez azt jelenti, hogy megközelítően 19-20 fős volt az átlagos osztálylétszám. Az így kapott átlag arra is utal, hogy az iskolák zöme kistelepülésen működik, lévén a szlovákiai magyarság nagy része tipikusan falulakó. Az arányok érzékeltetéséhez látnunk kell, hogy a szlovák és a magyar iskolák megoszlása jobban közelít a magyar ajkúak 11-12%-os országos arányához. /3/ Az iskolák viszonylag magasabb száma és ehhez képest a tanulólétszám viszonylag alacsonyabb volta is arra világít rá, hogy a magyar iskolák zöme kis településeken s az országos átlagnál alacsonyabb osztálylétszámokkal működik.

2.2.2. Szlovákia gimnazistáinak 7,1%-át tartják nyilván magyarként. A 137 szlovák gimnáziuma mellett 16 iskola magyar tannyelvű, további 8 pedig alternatív. A két iskolatípus 178 osztályában 4657 diáknak folyt részben, illetőleg teljes egészében magyarul az oktatás.

2.2.3. A szakközépiskolás korosztálynak 6,91%-a magyar. A diákoknak 22 iskolában van lehetőségük magyar nyelvű tanulmányok folytatására. Ám itt mindössze hét iskola magyar tannyelvű, a fennmaradó 15-ben pedig csak ún. alternatív módon folyik a magyar nyelvű oktatás. Ebben az iskolatípusban 88 776 tanuló folytatta középfokú tanulmányait, közülük azonban mindössze 3544 volt az olyan, aki részben vagy teljes egészében magyar nyelven részesült oktatásban. Ez éppen csak eléri a négy százalékot (3,99%). Megállapíthatjuk, hogy ebben az iskolatípusban a statisztikák által magyar nemzetiségűekként nyilvántartottak kevesebb mint fele részesül valamilyen mértékű anyanyelvű oktatásban. A népesség alulreprezentáltsága tehát itt nagyon jelentős.

2.2.4. A szaktanintézetekben a diákság 8,38%-át tartják nyilván magyar nemzetiségűként. A 368 szlovákiai szaktanintézet közül 336 szlovák, a fennmaradó öszszes többi – tehát 32 iskola – pedig magyar vagy részben magyar tannyelvű. Ez utóbbiak között mindössze 8 olyan van, amelyben teljes egészében magyarul folyik az oktatás. Még kedvezőtlenebb az összkép, ha az osztályok és tanulók számát vizsgáljuk. Eszerint 4083 osztályban 97 427 diák szlovákul, 408 osztályban 8411 diák magyarul vagy részben magyarul tanul. A teljes egészében magyar tannyelvű intézményekben viszont csak 89 osztály működik, ahol 1834 tanuló folytathatja tanulmányait. /4/

2.2.5. A speciális iskolákban a magyar nemzetiségűek részesedése 6,59%-os. Az e területen működő 377 iskola közül mindössze 31 a teljes egészében vagy csak részben magyar. Ebből 14 tisztán magyar, a többi 17 pedig szlovák–magyar tannyelvű. A 3212 szlovák osztály mellett 180 magyar vagy részben magyar tannyelvű csoportot indítottak a legutóbbi tanévben. A 29 324 szlovákul oktatott gyermekhez képest csak 1543 volt a magyarul (vagy magyarul is) tanuló diákok száma.

2.3.1. Nagyon érdekes összefüggésre figyelhetünk fel, ha egymás mellé állítjuk a különféle iskolatípusokban a tanulmányaikat magyarul folytatók adatait a magyar nemzetiségűekként számon tartottakéval. Ezt teszem a következő táblázatban.

<szemle_2002_2_voros_01

Az adatok összevetéséből azonnal látható, hogy a szakközépiskolákban legtöbb az olyan magyar nemzetiségű diák, aki nem anyanyelvén tanul (2,91%). Ezt követi az óvoda (1,67%), a speciális iskola (1,59%), az alapiskola (1,52%), a gimnázium (1,38%). A szaktanintézetekben a magyar diákok 0,43%-a ugyancsak nem az anyanyelvén tanul. Ez tehát a hivatalos nyilvántartás alapján készült statisztika, amely nem tartalmazza azoknak az adatait, akiknél az iskolák valamilyen ok miatt nem a tényleges nemzeti hovatartozást rögzítették az erre vonatkozó rubrikák kitöltésekor. A fentebb ismertetett tényeket a szemléletesség kedvéért diagramban is összefoglaltam. Íme: /5/

szemle_2002_2_voros_02

2.3.2. Mindenképpen érdekes a jelenséget másik oldalról is megvilágítani. Ehhez a szlovákul tanuló diákokra vonatkozó százalékokat a szlovák iskolákban szlovák nemzetiségűekként nyilvántartottak százalékaival vetem egybe. Ez táblázatba foglalva a következő képet rajzolja ki.

szemle_2002_2_voros_03

Eszerint a legtöbb más nemzetiségű a szlovák speciális iskolákba jár (9,08%), ezt követi a szakközépiskola (4,08%), az alapiskola (2,83%), az óvoda (2,35%), végül a gimnázium (2,09%). A statisztikák tanúsága szerint a szlovák szaktanintézetekben találjuk a legkevesebb nemzetiségiként nyilvántartott diákot. ők ebben az adatsorban mindössze 1,06%-ot képviselnek. Megjegyzendő, hogy a szlovákul tanuló más nemzetiségűek adatsora nem csupán a magyarokra vonatkozik, de a dolog természetéből fakadóan feltehetőleg mégis ők teszik itt ki a többséget. A jobb áttekinthetőség érdekében ezeket a számokat diagram segítségével is igyekeztem összehasonlíthatóvá tenni.

szemle_2002_2_voros_04

2.3.3. Az óvodákban, illetőleg az egyes iskolatípusokban a nemzetiségi megoszlásból a következő helyzetkép rajzolódik ki.

szemle_2002_2_voros_05

A fentebbi diagram adatai tehát nem az adott iskolatípusban tanulmányokat folytatók nyelvi kötődését, hanem az oda járó gyermekek nemzetiségi hovatartozását tükrözik. Ha azonban azt vesszük szemügyre, hányan részesülnek szlovák, illetőleg magyar nyelvű foglalkozásokban, némileg módosul a helyzetkép.

szemle_2002_2_voros_06

Megállapítható, hogy a két utóbbi diagram a bennük kirajzolódó tendenciák tekintetében nem, csak a százalékokban különbözik.

2.3.4. Külön érdekessége lehet vizsgálódásunknak a fenntartók szerinti körkép felvázolása. A magyar nyelvűség szempontjából három fenntartótípust említhetünk: az államot, a magánszférát és az egyházakat. A továbbiakban az említett bontásban folytatom az összefüggések feltárását.

Mielőtt az egyes fenntartókon belüli nemzetiségi arányokat megadjuk, érdemes pillantást vetni a különféle oktatási szintek és típusok tanulóinak fenntartók szerinti megoszlására. A következő táblázat, illetőleg az abból készült diagram segítségével ezeket az adatokat vehetjük szemügyre.

szemle_2002_2_voros_07

Az adatokból kiolvasható, hogy az állam minden intézménytípusban a legnagyobb fenntartó. Az egyházaknak a legjelentősebb szerep a gimnáziumokban jut (13,04%), s ennél jóval kisebb jelentőségük van az alapiskolában (3,92%), valamint az egyéb iskolatípusokban. Jelenlétük az óvodákban statisztikailag szinte elhanyagolható. A magánszféra leginkább a szakközépiskolákban (3,79%), a gimnáziumokban (3,24%) és a szaktanintézetekben (1,22%) nyert teret. Jelenlétük a többi helyen nem tekinthető számottevőnek.

szemle_2002_2_voros_08

2.3.5. Mindezek számbavétele után nézzük meg, milyen etnikai arányok mutathatók ki az egyes intézménytípusokban fenntartók szerinti bontásban! A százalékok számításánál viszonyítási alapnak az adott fenntartó intézményeiben nyilvántartott gyerekek összlétszámát tekintettem, s ehhez képest adtam meg a nemzetiségek szerinti bontás százalékait.

szemle_2002_2_voros_09

A diagramból kiolvasható, hogy az óvodák esetében a magyar nemzetiségűek aránya közelít a 12%-hoz A magyar nyelvű oktatás legmagasabb arányban a szaktanintézetekben folyik. Itt azonban egyszerre emlékeztetnünk kell arra a tényre, hogy ebben az iskolatípusban a legkevesebb a tisztán magyar tannyelvű iskolák és osztályok száma. Ezt követi az alapiskola és gimnázium, majd a speciális iskola. A sort a szakközépiskolák zárják.

szemle_2002_2_voros_10

2.3.6. A magánfenntartású magyarul (is) oktató intézmények között kiemelkedően magas értéket képviselnek a szaktanintézetek. Mégis azt kell mondanunk, hogy csak színezik az oktatás palettáját, hiszen ha visszaidézzük a fenntartók között képviselt súlyukat, akkor azonnal belátjuk, hogy az itt tanuló magyar diákok csekély száma ebben az iskolatípusban sem képes pótolni a statisztikailag körükben megmutatkozó hiányt. A gimnáziumoknak és a szakközépiskoláknak e csoporton belül sokkal szerényebb szerepük van.

2.3.7. A magyar nyelven folyó oktatást az egyházi fenntartók is mostohán kezelik. Ez kitűnik abból is, hogy egyetlen területen sem éri el az ott magyar nyelven tanuló diákok aránya az egyházaknak az egyes intézménytípusokban általában kimutatható jelenlétét. Még ott sem, ahol pedig az egyházak hagyományosan gyökeret vertek, így az alapiskolában és a gimnáziumban. Ezt jól szemlélteti az alábbi diagram is.

szemle_2002_2_voros_11

Felsőoktatás

3.1. Közismert tény, hogy a felsőoktatásban végleg beszűkül a tér az anyanyelvükön továbbtanulni szándékozó magyar diákok előtt. Bátran megállapíthatjuk, hogy ezen a szinten a magyar pedagógusok képzése jelenti az egyetlen szűk ösvényt. A rendelkezésemre álló adatok szerint Szlovákiában az államilag finanszírozott felsőoktatásban az említetten kívül más szakterületen magyar nyelvű tanulmányok folytatására nincs lehetőség. Ez alól az egyházi intézmények sem számítanak kivételnek.

Három intézményben folyik magyar szakkal párosított képzés: Pozsonyban a Comenius Egyetemen, Nyitrán a Konstantin Egyetemen, valamint a Bél Mátyás Egyetemen Besztercebányán. Ezek közül a legnagyobb létszámot a nyitrai székhelyű képzés teszi ki. /6/

3.2. Pozsonyban a magyar szakos hallgatók képzése az egyetem bölcsészettudományi karán folyik. A 2000/2001. tanévben évfolyamonként tíz és húsz között volt a beiratkozottak száma. Ezt tükrözik évfolyamonkénti bontásban az alábbi táblázat hozzávetőleges számai.

szemle_2002_2_voros_12

A fentebbi adatok pontatlansága az évközi lemorzsolódásból, külföldi ösztöndíjak elnyeréséből és egyéb, a hallgatók egzisztenciáját érintő személyes okokból adódik. Ennek ellenére a nagyságrendek megítéléséhez jó támpontnak tekinthetők. Pozsonyban korábban létezett magyar mint idegen nyelv szakos képzés is. Erre a tanszék olyan hallgatók jelentkezését várta, akiknek nem volt anyanyelve a magyar. 2001-ben 3 fő szerzett ezen a szakon diplomát. Az alsóbb évfolyamokon nem voltak beiratkozott hallgatók, de ismereteim szerint a következő tanévtől ismételten indítanak ez irányú képzést. A Comenius Egyetemen a magyar nyelv tanulását kötelezően írják elő a tantervek a történelem szakosoknak, hogy a levéltári anyagok tanulmányozása során boldoguljanak a magyar nyelvű szakanyagok olvasásával. Az itt folyó képzés négy féléves. /7/

3.3. A besztercebányai egyetemen három tanévvel ezelőtt indult meg a magyar szakosok képzése. Az egyetem információim szerint alapvetően magyar–német szakos műfordítói diplomákat ad ki a majdani végzés után. A három évfolyamon jelenleg összesen megközelítően 42 fő folytat tanulmányokat. 15-15 egyetemista jár az I. és III., 12 fő a II. évfolyamra. /8/ Az ide járó hallgatók közül kb. 11-en olyanok, akik a magyart nem tekintik anyanyelvüknek. Ezen kívül az egyetemnek ún. extern stúdiuma van Losoncon, ahol a hétvégeken folyik a képzés. Az itt tanulók létszáma 12 fő. A felfejlesztés alatt lévő tanszék tanárainak létszáma információim szerint öt fő. Ebből hárman magyar nemzetiségű szlovákiai oktatók, ketten pedig Magyarországról járnak át egyéni munkavállalóként, lévén az ő alkalmazásukra nincs államközi szerződés.

3.4. Nyitrán az eddig működő három kar mindegyikén lehetett részben vagy az egyik szakból lényegileg teljes egészében magyar nyelven tanulmányokat folytatni. Az alapiskola 1–4. osztályára felkészítendő magyar nemzetiségű tanítók alapvetően teljes egészében magyar nyelvű képzésben vesznek részt. Nekik elvileg hivatalosan minden tantárgy oktatása magyarul történik, s a szlovák nyelvet is olyan személynél vehetik fel, aki tud magyarul, illetőleg magyar nemzetiségű. Csak akkor kell egy-egy tárgyat szlovákul hallgatniuk, ha nincs az adott szakterületen magyarul (is) (jól) tudó oktató. Erre az utóbbi években csak elvétve volt példa. Az ún. 1–4-esek a Pedagógiai Kar keretén belül folytatják tanulmányaikat, de az anyanyelvvel kapcsolatos tárgyaik oktatását a Bölcsészettudományi Kar Hungarisztika Tanszékének oktatói látják el. A Pedagógiai Kar magyar hallgatóinak száma az 1999/2000. tanévben 99 fő volt, ebből az első évfolyamos 26. Mindez azt jelenti, hogy a négy évfolyamos képzésben évfolyamonként 25-30 hallgató részesül.

A Bölcsészettudományi Karon magyar szakos képzés is folyik a legkülönfélébb szakpárosításokkal. Ezek közül néhány olyat is említek, amelyek Magyarországon ritkaságszámba mennek, illetőleg elő sem fordulnak: magyar–informatika, magyar–matematika, magyar–biológiai stb. A hallgatók száma évfolyamonkénti bontásban a következőképpen alakult:

szemle_2002_2_voros_13
A hallgatók száma: I. évfolyam 35 fő, II. évfolyam 28 fő, III. évfolyam 16 fő, IV. évfolyam 12 fő, V. évfolyam 16 fő

A 2000/2001. tanévben összesen tehát 107 fő nappali tagozatos magyar szakos beiratkozott hallgatója volt az egyetemnek. Ezen túl ún. extern stúdiumon is folyik képzés, amely helyileg részben Nyitrán, részben Komáromban zajlik kihelyezett formában.

szemle_2002_2_voros_14

Az extern stúdiumon összesen 50 fő folytathatja tanulmányait valamilyen egyéb szakkal párosítva. Nekik a magyar szakkal kapcsolatos összes tantárgy oktatása értelemszerűen magyar nyelven folyik.

A magyar szakkal kapcsolatos tantárgyak oktatását a bölcsészkaron működő Hungarisztika Tanszék végzi. Az itt tanító oktatók mindegyike magyar nemzetiségű. A tanszéken államközi szerződéssel magyarországi vendégtanár segíti a munkát.

A Hungarisztika Tanszék az utóbbi években olyan stúdiumokat is meghirdetett, amelyeket a természettudományi kar nem magyar szakos, de magyar anyanyelvű diákjai is felvehetnek. Az érdeklődésre jellemző, hogy az utóbbi kínálat iránt egy-egy szemeszterben kb. 10-15 természettudományi karra beiratkozott hallgató érdeklődött.

A nyitrai tanárképzésnek a mi szempontunkból két specialitása is van. Az egyik, hogy ún. univerzális tanárképzés folyik. Ez azt jelenti, hogy akik az 5–12-es képzésben vesznek részt, azok diplomájuk kézhezvétele után mind az alapiskola 5–8. osztályán, mind pedig a középiskolák 1–4. osztályán taníthatnak. A másik specialitás, hogy a magyar tagozat keretén belül elvileg mód van a másik szakon is bizonyos tantárgyakat magyarul hallgatni akkor, ha az adott szakterületen tevékenykedik olyan oktató, aki a kellő mértékben tud magyarul tanítani, illetőleg vállalkozik erre. 1999-ből származó becsült adatokkal rendelkezem erre vonatkozólag, amelyet László Béla kollégám bocsátott rendelkezésemre. /9/

szemle_2002_2_voros_15

4. Végezetül álljon itt egy olyan adatsor, amely megmutatja, hogy Szlovákia különféle egyetemein, főiskoláin hány magyar ajkú hallgató folytatott tanulmányokat az 1999/2000. tanévben, s ők az összes hallgatónak hány százalékát tették ki. Az alábbi táblázatban feltüntetett besztercebányai székhelyű Bél Mátyás Egyetem, a pozsonyi Comenius Egyetem és a nyitrai Konstantin Egyetem kivételével sehol nem folyik magyar nyelven még részképzés sem.

szemle_2002_2_voros_16

Irodalom

  • Bordás Sándor–Friè, Pavol–Haidová, Katarína–Hunèík Péter–Róbert Máté 1995. Ellenpróbák. A szlovák–magyar viszony vizsgálata szociológiai és etnopszichológiai módszerekkel Szlovákiában. Pozsony–Dunaszerdahely, Márai Sándor Alapítvány–NAP Kiadó.
  • Dolník Erzsébet 1997. Sorsunk – iskoláink. A magyar anyanyelvű oktatás Szlovákiában. Magyar Tudomány, 1997. 4. sz. 438–448. p.
  • Gyurgyík László 1994. Magyar mérleg. A szlovákiai magyarság a népszámlálási és a népmozgalmi adatok tükrében. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
  • Gyurgyík László 2001. Népszámlálás – nemzetiségi vonatkozások. Új Szó, 2001. május 22.
  • Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
  • Lanstyák István 2000. A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest–Pozsony, Osiris Kiadó–Kalligram Könyvkiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely.
  • László Béla 2000. A szlovákiai oktatásügy a kilencvenes években. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2000. 2. sz. 3–29. p.
  • Szarka László 1993. A szlovákok története. Budapest, Bereményi Kiadó.

Mészáros András: Iskolai filozófia Felső-Magyarországon

Mindenki, aki a magyarországi filozófia történetével foglalkozik, beleütközik abba a ténybe, hogy az adott témakörben nincsenek használható és viszonylag megbízható lexikonszerű kézikönyveink. filozófiatörténeti áttekintések és monografikus feldolgozások ugyan már bizonyos időszakok és gondolkodók tekintetében vannak, de olyan pozitivisztikus jellegű, csupán a biográfiai és bibliográfiai adatokra alapozó lexikonok, mint például a jó „öreg Szinnyei”, nincsenek. Ezért aztán nem is tudjuk valójában, ki mindenki foglalkozott filozófiával Magyarországon. A legjelentősebb és csaknem minden filozófiatörténeti és irodalomtörténeti áttekintésben szereplő gondolkodók nevei ugyan ismeretesek, de rajtuk kívül még számtalan – mára már elfelejtett, ezért „nem létező” – filozófus akad, aki fontos szerepet játszott abban, hogy a magyarországi filozófia esetében is beszélhessünk némi kontinuitásról. ők azok a – főként – tanáremberek, akik Magyarországra implementálták az európai filozófia aktuális eszméit, és – ahogy azt Erdélyi János megfogalmazta – szinkronban tartották a magyar művelődést az európai áramlatokkal.

Azt, hogy a magyarság „filozófiátlansága”, azaz filozófiaellenessége egyszerű előítélet, valamint azt, hogy mivel a filozófia mindig nagy szerepet játszott a magyarországi oktatási rendszerben, és ezért behatolt a művelődés más területeire is, tehát közvetve jelentős hatást gyakorolt, már sokan leírták. De önmagában az iskolai filozófiaoktatással, az iskolai filozófia mibenlétével, a filozófiatanárok tevékenységével és műveivel még nem sokan foglalkoztak. Pedig a magyarországi filozófia a 19. századig (sőt bizonyos tekintetben azután is) iskolai filozófia volt. A filozófia tanárai voltak azok, akik a filozófiát fenntartották Magyarországon akkor is, amikor annak nem voltak szinte semmilyen intézményes feltételei. M. Zemplén Jolán, a 17. és 18. századi magyarországi tudományosság feltérképezője írta le, hogy minden egyes tudós sorsa valamelyik iskolához kötődött, vagyis az iskolák és a tudósok története elválaszthatatlan egymástól. /1/ De ugyanígy fogalmazott Böhm Károly is, aki szerint azok, akik a filozófiát Magyarországon fenntartották, „szegény anyagi viszonyok közt ápolták, azok szegény középtanodai protestáns tanárok voltak: Greguss, Vandrák, Tarczy, Kerkápoly, Erdélyi, Domanovszky, Tóth, hogy többet ne említsek”. /2/ Ezen a véleményen volt Kőrösy György is, de ő már sarkítottan megfogalmazta az iskolai filozófia negatívumát is: „Kik voltak a mi philosophusaink? Szegény papok és tanítók. Tehát olyan emberek, (…) kik állások által bizonyos mértékben meg voltak kötve. Az élet céljává senki sem tette a philosophiát.” /3/ A 19. század elején ugyan már megjelennek a folyóiratbeli filozófiai (pontosabban: filozófiát érintő) viták, és a magyar filozófia önállósodása, saját belső tendenciáinak a kialakulása is jobbára az iskolák falain kívülre helyeződik, a filozófiatanárok működése azonban még mindig meghatározó. Meghatározó főként a 18. század végétől politikailag és kulturálisan is periferizálódó Felső-Magyarország esetében.

Ha ugyanis visszatekintünk, akkor azt látjuk, hogy a 16–18. században, a hódoltsággal kezdődően megnőtt Felső-Magyarország szerepe. A Pozsony–Nagyszombat– Szepesség–Kassa karéjban találjuk a katolikus és a protestáns (evangélikus) művelődési intézmények javarészét. A nagyszombati egyetem Budára (majd pedig Pestre) helyezésével viszont a 17. és 18. század legjelentősebb felsőoktatási intézménye vonult ki erről a területről. A Pozsonyban és Kassán megalakult királyi akadémia, valamint a magyarországi tekintetben legjelentősebb evangélikus kollégiumok (Pozsony, Késmárk, Lőcse, Eperjes) maradnak azok az intézmények, amelyek a korábbi kulturális szerepet tovább éltetik, és a filozófia szempontjából fontossá válnak. Ezen iskolák történetének és az itt működő filozófiatanárok tevékenységének az ismerete a magyar művelődéstörténet szerves és fontos része. Már csak azért is, mert Felső-Magyarország iskolái (és itt főként a protestáns intézményekre gondolok) megőrizték a multikulturalitás azon eszméit és eszményeit, amelyek a reformkorral kezdődően lassan kikoptak Magyarország központi szerepet játszó politikai és kulturális intézményeiből.

A felső-magyarországi iskolai filozófia sajátossága abban is megmutatkozik, hogy itt nem a katolikus–református felekezeti ellentét, hanem a katolikus–evangélikus felekezeti és művelődési kettősség az, ami meghatározó. Az evangélikus filozófiatanárok munkásságára és gondolkodására általában a tolerancia nagyobb mértéke és a tudománynak odaítélt nagyobb autonómia volt a jellemző. A magyar, német és szlovák kultúra egymás mellett való létezése (gondoljunk csak például az evangélikus líceumok 19. századi irodalmi társaságainak működésére) szintén gazdagító hatású volt.

Mindezek azt mutatják, hogy az egyetemes magyar és a szlovákiai magyar művelődéstörténet szempontjából is fontos területtel van dolgunk. Ennek feltárása és bemutatása a tervezett kötet célja.

1. Felső-Magyarország

Pontosítsuk elsősorban azt a fogalmat, amely írásunk címében jelzőként szerepel!

A „Felvidék”, „Felföld” elnevezéssel gyakran találkozunk mind a különböző publikációkban, mind a politikai nyelvhasználatban. A Felföld a középkor végén Magyarországnak a korabeli közigazgatási központoktól északra eső részét, vagyis egy földrajzi nagytájat jelentett. /4/ Szűkebb értelemben és főként a néprajz vonatkozásában a magyar nyelvterület északi, hegyvidéki területeit jelöli. /5/ A Felvidék elnevezés eredetileg Magyarország szlovákok lakta vidékeire vonatkozott, 1918 után pedig politikai tartalmat nyert, és a Csehszlovákiához (jelenleg Szlovákiához) csatolt volt magyarországi területeket jelöli. A Felföld fogalma a 19. század közepétől, a Felvidék pedig 1918 után szorította ki a Felső-Magyarország elnevezést.

Felső-Magyarország tehát a 19. század közepéig használt történeti-földrajzi fogalom. A 16. és a 18. század között a Szepes és Gömör vármegyétől Erdélyig elterülő országrészt jelölte, amely nem került a török kezére. A legáltalánosabb megfogalmazás szerint Magyarország felső vidéke, nevezetesen a Duna bal partja és a Tisza jobb partja. Ezen utóbbi meghatározást átveszi a szlovák történettudomány is (Horné Uhorsko). /6/

Felső-Magyarország fogalma alatt az alábbiakban azt a területet értjük, amelynek körvonalai a 16. század folyamán, Magyarország három részre szakadása és az ún. királyi Magyarország létrejötte után alakultak ki. Felső-Magyarország nyugaton Pozsonnyal kezdődik és nagy félkörben Nagyszombaton, Nyitrán, a Vág völgyén, a bányavárosokon és a szepességi városokon keresztül Kassán végződik. Iskola- és kultúrtörténeti szempontból ez a nagyszombati és a kassai jezsuita egyetemet, a pálosok nagyelefánti, valamint máriavölgyi és a ferencesek nagyszombati, valamint galgóci „studium generale”-jait, a selmecbányai bányászati főiskolát, a pozsonyi, késmárki, lőcsei és eperjesi evangélikus líceumot, a katolikus és evangélikus gimnáziumokat jelenti. A 18. századdal kezdődően ehhez társulnak a piaristák privigyei, nyitrai és szentgyörgyi intézményei, majd pedig a pozsonyi és a kassai királyi akadémia, a 19. században pedig a pozsonyi teológiai akadémia, és végül a rövid életű pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem. Vagyis Felső-Magyarországnak csupán a hódoltság és a kuruc szabadságharcok ideje alatt volt olyan-amilyen politikai státusa, kultúrtörténeti szerepe azonban állandó maradt.

Felső-Magyarország nemcsak társadalomföldrajzilag, hanem időben is meghatározható jelenség. Kezdete a már említett királyi Magyarország létrejöttéhez, lezárása pedig a Habsburg Birodalom és ezen belül a történelmi Magyarország 1918 utáni megszűnéséhez-megszüntetéséhez kapcsolódik. A Felföld elnevezés esetünkben azért nem jön számításba, mert már akkor használatos, amikor még az iskolai filozófiaoktatásról szó sincs, a Felvidék fogalmának pedig egyrészt egyértelműen politikai konnotációi vannak, másrészt pedig arra a korszakra vonatkozik, amikorra már a korábbi iskolarendszer és ezen belül a filozófia szerepe is felbomlik-megváltozik.

A Felső-Magyarország fogalmat tehát 19. századi lassú kikopása ellenére azért helyezzük vissza szerepébe a Felföld és Felvidék fogalmak ellenében, mert térben és időben beazonosítható jelenséget takar, valamint utal arra a multikulturalitásra és művelődési sokszínűségre, amely a középkorban még nem, az 1918 utáni Felvidéken már nem létezhetett úgy, mint korábban. Végezetül, de nem utolsósorban pedig azért választottuk ezt a fogalomhasználatot, mert a szlovákiai magyar művelődéstörténet szempontjából – véleményünk szerint – nem kerülhetjük meg annak a kérdésnek a feltevését, hogy mi adta meg az itteni magyarság kulturális sajátosságát. Ezt a kérdést pedig csak úgy tudjuk megválaszolni, ha nem csupán néprajzi vagy politikai szempontokat veszünk figyelembe, hanem részrehajlás nélkül áttekintjük a kor művelődési viszonyait is.

2. Felső-Magyarország iskolái

Felső-Magyarország iskolai hálózatának kialakulása egyidős a reformáció terjedésével. (Itt természetesen azokról az iskolákról lesz szó, amelyek a filozófiaoktatás szempontjából számításba jönnek, esetleg jelentősek.) A 16. század folyamán a felső-magyarországi szabad királyi városok korábbi városi plébániai iskolái kerültek a magisztrátusok ellenőrzése alá. Művelődéstörténeti szempontból annyit kell megjegyezni, hogy míg a szabad királyi városok főként evangélikus német polgársága a saját képére alakította ezeket az intézményeket, addig a mezővárosokban református iskolák jöttek létre.

Az evangélikus városi iskolák bizonyos szempontból a középkori káptalani iskolák modelljét követték, ahol a „schola minor” fölé a „schola maior” épült, és ezek már filozófiát és teológiát is oktattak. Ezeknek a városi iskoláknak a többsége persze nem vált háromtagozatossá, hanem maximálisan a gimnáziumi szintig jutott el. Ezen a szinten az elemi ismeretek elsajátítása után latin grammatikával és klasszikus szerzők műveinek tanulmányozásával foglalkoztak. Itt előfordult – ha az iskola rektora külföldöt is megjárt és ott magiszteri fokozatot elért tudós ember volt –, hogy a latin grammatika mellett a logika elemei is megjelentek az oktatásban. A 17. században, amikor a protestáns iskolák működését hivatalosan is korlátozták, gyakran előfordult, hogy a jezsuita „ellenőrök” felháborodottan mutattak rá: a tilalom ellenére egyes evangélikus iskolákban logikai szemináriumokat tartanak. A 16. és 17. században a felső-magyarországi evangélikus iskolák többsége gimnáziumként működött. Ilyen volt a besztercebányai, a körmöcbányai, a selmecbányai, az iglói, a késmárki, a lőcsei, a trencséni, az eperjesi, a bártfai és a kassai iskola.

A 17. század második felétől datálható a harmadik – akadémiai – szint kiépítése azokban az intézményekben, ahol egyrészt a tradíció megléte, de legfőként a magisztrátus és az egyházi elöljáróság jóakarata lehetővé tette a filozófia és a teológia oktatását. Ezt az iskolatípust nevezték a reformátusok kollégiumnak, az evangélikusok pedig líceumnak. Ekkorra már kialakult az a protestáns iskolarendszer, amely kb. a 19. század közepéig alig változott. Mivel a protestáns kollégiumok és líceumok elsősorban papnevelő intézmények voltak, a különbség a teljes és a nem teljes szervezettségű iskolák között abban rejlett, hogy míg az egyszerűbb szervezetű nem teljes kollégiumban a teológia közvetlenül a latin grammatikára épült, addig a teljes kollégiumban a grammatikai tanulmányok után következett a poétika, a retorika, azután a filozófia és végezetül a teológia.

A protestáns és katolikus iskolák tanrendje, a tantárgyak egymásra épülése, a nyugat-európai normák átvétele nem mutatott ki jelentős különbségeket. Abban is megegyeztek, hogy az iskolák felsőbb szintjeinek a tanárai általában külföldi egyetemi végzettségűek voltak. Az is azonos volt, hogy a filozófia oktatása mindenütt a teológiára való előkészítést szolgálta. A különbségeket az oktatás alapját nyújtó tankönyvek kiválasztásában, az autoritások megnevezésében, a katolikus, illetve protestáns értelmezésekben, valamint a katolikus iskolarendszer központosítottságában, illetve a protestáns iskolák regionális szervezettségében találhatjuk meg.

A 16. században Felső-Magyarországon Pozsonyban, Besztercebányán, Körmöcbányán, Selmecbányán, Zólyomban, Iglón, Késmárkon, Lőcsén, Trencsénben, Eperjesen, Bártfán és Kassán működtek városi plébániai iskolák a katolikusok ellenőrzése alatt. A nagy múltú esztergomi káptalani iskola 1543 után települt át Nagyszombatba, megvetve ezzel egy későbbi gazdag fejlődés alapjait. 1600 körül aztán jelentős változások kezdődnek a magyarországi katolikus iskolarendszeren belül. E változások előzményei közé tartozik a tridenti zsinat, valamint a jezsuiták által kidolgozott központi tanterv, a Ratio Studiorum (1599). A katolikus iskolaszerkezet a következő lett: az alsó szinten a népiskolák voltak; a középső szinten a gimnáziumok, ahol latin grammatikát, poétikát, retorikát, klasszikus szerzőket és matematikát oktattak; az akadémiai bölcselettagozat (16–18 éves diákok), ahol filozófiát, történelmet, matematikát és fizikát adtak elő (megjegyzendő, hogy ekkor még a matematika és a fizika bölcseleti tárgyakként tételeződtek); végezetül az akadémiai felső tagozat, valamint az egyetemi jogi, orvosi és teológiai fakultások. Ennek nyomán alapította meg Pázmány Péter Nagyszombatban (1635-ben) a jezsuita egyetemet, amely bölcseleti és teológiai karral indult. Még a 17. században kibővült jogi karral, majd pedig Mária Terézia elrendelte az orvosi kar létrehozását is. A nagyszombati intézményt követve alakult meg a kassai (nem teljes) egyetem is bölcsészeti és teológiai karral. Mindkét intézményben folyt filozófiaoktatás a teológiára való előkészítés formájában, amely az 1599-i tanterven, a Ratio Studiorum et Institutiones Scholasticae Societatis Jesun, illetve az ennek nyomán az osztrák (és magyarországi) jezsuita rendtartomány számára készült Forma et ratio gubernandi academias et studia generalian alapult. Ebbe némi változást csak az 1735-ben közzétett új „Typus” hozott, amely bevezette az elementáris történelemoktatást. 1753 után, amikor Mária Terézia az egyetem bölcseleti és teológiai karának reformja kapcsán elrendelte, hogy a tanárok diktálás helyett írjanak tankönyveket, jelentősen nőtt a nívós és a kor színvonalán álló publikációk száma. Ez különösképpen észrevehető a filozófián belül is.

Az 1599-es Ratio Studiorum a filozófiának a teológiára való felkészítés szerepét adja. Magának a filozófiai oktatásnak az alapja pedig Arisztotelész filozófiája. A filozófiai oktatás a nagyszombati egyetemen 1753-ig hároméves, azután pedig kétéves. Az első évben logikát (Toleto vagy Fonseca kézikönyveiből, illetve Arisztotelész „Peri Herméniász” című műve alapján), a másodikban fizikát (Arisztotelész „De coelo”, „De generatione et corruptione” és „Meteorologia” című művei nyomán), a harmadikban pedig metafizikát és lélektant adtak elő (ugyancsak Arisztotelész szerint a „Metaphysica”, a „De anima” és a „Nikomachoszi Ethika” alapján). A tanszabályzat nemcsak a tananyagot írta elő, hanem körvonalazta a követendő módszert is. Ez a magyarázandó eredeti szöveg felolvasásán és magyarázásán alapult. Mind a három filozófiai tanfolyamra külön tanárt rendeltek el. A probléma csak az volt, hogy ezt az állást átmenetinek tekintették a teológiai kar felé. A szokásos pályafutás az volt, hogy a filozófiai professzorság három vagy négy éve után teológiai tanárok lettek. Előfordult, hogy tanulmányaikat még be sem fejezett jezsuiták tanították a filozófiát. Bevett formát jelentettek a tanulmányi vitagyakorlatok, amelyeknek négy formáját is alkalmazták. A „disputatio hebdomadaria” minden szombaton volt az elvégzett heti anyagból. „Disputatio menstrua” ritkábban, évente 5-6 alkalommal volt, amelyen részt vett az egész kar, a tanárok és hallgatók is. Néha az egyetem előkelő hallgatóinak megengedték, hogy nyilvános dispután mutassák be filozófiai tudományukat; ezt nevezték „disputatio honoraria”-nak. Végezetül a doktori fokozat elnyeréséért folytatott vita, a „disputatio pro obtinenda laurea”, amikor az egész filozófia anyagából kellett kiállni vitára a nyilvánosság előtt.

A nagyszombati egyetemnek hármas akadémiai fokozatai voltak: a baccalaureatus, a licentia (jelöltség a doktorátusra) és a magisterium (doktorátus). A baccalaureatusért vagy a doktorátusért folytatott „disputatio” anyagát szokás volt kinyomtatni . Ezek képet adnak számunkra az oktatási szintről, de nagyon ritkán állapítható meg belőlük a szerző kiléte. Az értekezések jelentős részét ezért a tanár és a hallgató együttes munkájának tekinthetjük. 1753 után aztán a tanárok már nemcsak promóciókhoz alkalmas értekezéseket, hanem saját tankönyveket is kiadtak.

1753 után a bölcsészeti kar tanszékei a következők voltak: logika és metafizika, filozófiai etika, természettudományok, matematika, történettudomány és retorika, politikai és kamarai (értsd: pénzügyi) tudományok, héber és görög nyelv. A tanfolyam kétéves lett: az első évben logika, metafizika és matematika, a második évben etika és természettudományok képezték a tárgyakat. Tankönyvként Ivancsics János logika- és metafizika-tankönyvét (amelynek a logikai része a janzenista Arnauld és Nicole „L’Art de Penser” című művén alapult), Makó Pál és Horváth K. János matematika-, illetve fizikatankönyvét, valamint Francois Roys „Ethica et jus naturae” című tankönyvét használták.

A pápa 1773-ban feloszlatta a jezsuita rendet, de az egyetem folytatásaként működő budai (majd pesti) egyetem (Királyi Tudományegyetem) továbbra is katolikus jellegű maradt. Ezt erősítette az a császári rendelet, amely már korábban (1769-ben) királyi intézménnyé nyilvánította a nagyszombati egyetemet (Universitas M. Theresiana Regia, 1774–1784). A rend eltörlése után 1774-ben pályázatot írtak ki az egyetemi tanszékekre, amelyekre világi papok, piaristák, ferencesek és pálosok jelentkeztek. Ezek után a hittudományi karon már jezsuiták nem oktathattak. A bölcsészettudományi karon kissé más volt a helyzet. Ott még a rend feloszlatása utáni évben működött Horváth Keresztély János, Handerla Ferenc és a történész Katona István. őket a pályázat megerősítette állásukban. Hozzájuk csatlakozott még Szerdahelyi György, első ismert esztétánk. Makó Pál (akinek a fő szakmája a matematika volt) nemcsak hogy maradhatott az egyetemen, hanem még a pályázati bizottságnak is tagja volt. 1777-ben aztán az egyetemet áthelyezték Budára.

A jezsuita rend feloszlatása után a kar felépítése megváltozott. A filozófiai diszciplínákat egyetlen tanszékre összpontosították, de külön tanszéket kapott a csillagászat, a felsőbb matematika, a természetrajz és az esztétika (ehhez csatolták viszont a történettudományról leválasztott retorikát), a héber nyelvhez még más keleti bibliai nyelveket csatoltak. A kötelező tanfolyam továbbra is kétéves maradt. A filozófia tanárát kötelezték, hogy az etikán belül térjen ki a jogfilozófiára („természeti jogtan”) is, amelyet Feder mintájára oktasson. A filozófia többi részét tekintve pedig Baumeister művei szolgáltak vezérfonalul.

Mivel Felső-Magyarország az ún. királyi Magyarország része volt, itt a katolikus vallás államvallásként, következésképpen a katolikus iskolák államilag támogatottakként kedvezményezettek voltak a protestáns iskolákkal szemben. 1673 őszétől az állami hatóságok erőszakosan is akadályozták a protestáns iskolák tevékenységét. Csupán az artikuláris települések voltak viszonylag védett helyzetben. A türelmi rendeletig terjedő időszak az evangélikus iskolák számára az állandó fenyegetettség, és ezért a színvonalcsökkenés, néhol pedig a megszűnés korszaka volt.

A változást a türelmi rendelet, valamint az 1777-ben elfogadott Ratio Educationis hozta meg.

Ez egyrészt pozitív, másrészt negatív hatással volt a felső-magyarországi iskolák működésére. A negatív jelenség abban mutatkozott meg, hogy a jezsuita rend betiltásával és az állami felügyelet megerősítésével párhuzamosan Felső-Magyarország elveszítette két egyetemét (Nagyszombat, Kassa), a pozitív hatás abban nyilvánult meg, hogy az evangélikus líceumok gyors fejlődésnek indultak és országos (magyarországi) tekintetben meghatározó szerephez jutottak. A pozsonyi, a késmárki, a lőcsei és az eperjesi líceum nevelte ki a magyar, a német és a szlovák evangélikus értelmiségiek legjelentősebb részét a 19. században.

A jezsuiták helyét a legtöbb helyen a piaristák foglalták el, akik ugyanakkor megtartották saját iskoláikat is. Nagygimnáziumot vezettek Nyitrán, Podolinban, Privigyén, Szepesbélán, Breznóbányán és Pozsonyszentgyörgyben, Nyitrán pedig akadémiájuk volt.

A Ratio Educationis nem változtatta meg lényegesen a korábbi iskolastruktúrát, de erősen bevonta az államot az iskolák ellenőrzésébe. A magyarországi iskolaszerkezet ezt követően is a következő volt: népiskolák – kis- és nagygimnázium – akadémiai bölcselettagozat – egyetem. Akadémiákat az egyes tankerületek székhelyein szerveztek. Ezeknek volt két évfolyamos bölcseleti és két (később három) évfolyamos jogi tagozata. Ilyen akadémiát kapott Pozsony és Kassa.

A protestáns iskolafenntartók és maguk az iskolák is elutasították a Ratio Educationis rendelkezéseit, és továbbra is fenntartották autonómiájukat. A dokumentumnak azonban megvolt az a hatása, hogy az elkövetkező időkben ezek az iskolák is megpróbálkoztak valamiféle közös tanterv kidolgozásával. Tették ezt főként a második Ratio Educationis hatására, amely részletesen előírta a líceumok és az akadémiák tananyagát. Eszerint a líceum a kétesztendős filozófiai képzést nyújtó intézmény elnevezése, az akadémiák körébe pedig a kétéves bölcsészeti, majd hároméves jogi tanulmányokat nyújtó főiskola tartozott. Ezek a változtatások érintették a pozsonyi és a kassai akadémia működését is.

A reformkor a legnagyobb változást az oktatás anyanyelvűsítésében hozta. A 19. század harmincas éveiben már minden evangélikus iskolában magyarul oktattak, és a szlovák, valamint német diákok (de a magyarok is) kialakították saját irodalmi önképzőköreiket. A tankönyvek nyelve azonban még egy ideig a latin maradt. A szepességi városokban pedig német nyelvi dominanciával kell számolni. A katolikus iskolákban továbbra is fennmaradt a latin nyelv kultúrahordozó szerepe. Ezzel függ öszsze az, hogy a nemzeti mozgalmak (Felső-Magyarország esetében a szlovák nemzeti ébredés) gyökerei az evangélikus iskolákba nyúlnak le.

A 19. század ötvenes éveiben az ún. Organisationsentwurf (Entwurf der Organisation der Gymnasien und Realschulen in Oesterreich) határozta meg a középiskolák működését. A filozófia szempontjából ez azt is jelentette, hogy megnőtt a neohumanizmus és a herbartizmus szerepe az oktatásban. Ettől az időtől számíthatjuk az ún. főgimnáziumok létezését. A rendelkezés egyik előremutató intézkedése, hogy a gimnáziumokban csak szaktanárok tanítsanak, sajnos sok iskolát nehéz feladat elé állított. A már addig is anyagi gondokkal küszködő evangélikus líceumok csak nagy áldozatok árán tudták fenntartani magukat.

A kiegyezés után (de főként 1890 után) sok protestáns iskola feladta addigi önállóságát, és az állami támogatás fejében elfogadta a középiskolák számára felállított központi tanrendet. Így szűnt meg a klasszikus gimnáziumokban a görög nyelv és irodalom oktatása. A filozófiát ez oly módon érintette, hogy a korábbi kétéves és heti két-két órás filozófiai propedeutika helyett a gimnáziumok nyolcadik évfolyamában heti három óra logikával és pszichológiával kell számolnunk. Ez azonos volt mind a protestáns líceumokban, mind pedig a katolikus főgimnáziumokban. A kassai és a pozsonyi akadémia tovább működött, de most már jogakadémiaként. A pozsonyi intézményben 1875-től újra létrehozták a bölcsészeti kart 1 filozófiai, 2 történettudományi és 3 filológiai tanszékkel. Az itt végzett hallgatók középiskolai tanári oklevelet kaptak. Erre a szerkezetre épült rá az 1912-es törvényhatározattal létrehozott Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem, amely rövid fennállása után egyrészt beleolvadt a csehszlovák állam által kreált Komenský (Comenius) Egyetembe, másrészt (a magyar tanárok távozásával) egy rövid budapesti átmenet után a Pécsi Tudományegyetemben folytatódott. Jogakadémiája volt az eperjesi líceumnak is (1864-től). Ugyanitt teológiai képzés is folyt. A pozsonyi líceum teológiai kara 1882-ben alakult át teológiai akadémiává.

1918 után az eperjesi és pozsonyi teológiai képzés megszűnt. Az eperjesi jogakadémia Miskolcra költözött át, és ott folytatta működését. A protestáns és katolikus gimnáziumok állami felügyelet alá kerültek, és bennük a magyar nyelvű oktatás vagy rögtön, vagy pedig folyamatosan (mint pl. Eperjesen vagy Pozsonyban) megszűnt. Ezekben az intézményekben a filozófia tanítása ezek után cseh tankönyvekre alapozódott. A Comenius Egyetemre is cseh tanárok jöttek.

3. Iskolai filozófia

Mit is nevezünk iskolai filozófiának? Az elméleti meghatározáskor Kanthoz kell viszszanyúlnunk, aki megkülönböztette az „in sensu scholastico” és az „in sensu cosmopolitico” értelmezett filozófiát. Az iskolai filozófiához ebben a felfogásban az ismeretek megfelelő készlete és ezek rendszeres összefüggése tartozik. Vagyis a filozófia „in sensu scholastico” arra szolgál, hogy a tudományok nyújtotta ismereteket rendszerbe foglalja, azaz „a fogalom iskolai tartalma szerint a filozófia pusztán az ügyesség organonja”. /7/

Az iskolai filozófia gyakorlati megjelenési módja az, amelyik valamilyen állami, egyházi vagy felekezeti meghatározású iskolarendszer tanrendjéhez igazodva próbál elméleti és világnézeti alapozást nyújtani más tantárgyak oktatásához. Általában csak gimnáziumi és egyetemi szinten jelenik meg, és az ún. felsőbb tudományokra való előkészítésben kapja meg szerepét. Bizonyos szempontból mindig leképezi az adott kor filozófiájának szintjét.

Az iskolai filozófia ilyetén meghatározásánál első helyen arra kell hivatkozni, hogy a filozófia az oktatásban másként jelentkezett a középiskolákban és másként az egyetemeken. A középiskolákban ez filozófiai propedeutikát jelentett, azaz bevezetést a rendszeres filozófiába, de leginkább felkészítést az egyetemi tanulmányokra. Vagyis olyan diszciplínákról van szó, amelyek ezt a bevezetést és felkészítést el tudták végezni. Ez a két diszciplína pedig a 18. századtól a logika és a pszichológia volt. A Ratio Educationis szerint a logika mint a helyes gondolkodás, illetve következtetés tudománya bevezetésül szolgál a poétikához és a retorikához. Az 1849-es Entwurf előírásai alapján a logikát és a pszichológiát kötelezően kellett oktatni minden állami középiskolában. A logika volt hivatott elsajátíttatni az absztrakt gondolkodás elemeit, amelyekre aztán fel lehetett építeni más tudományokat. A pszichológia az emberi tudat és megismerés törvényeit ismertette meg a hallgatókkal.

Az itt tárgyalt korban és területen csaknem kizárható a filozófia mint szak oktatása, mert talán a nagyszombati és a kassai jezsuita egyetemet, valamint a pozsonyi Erzsébet Egyetemet leszámítva, Felső-Magyarországon nem létezett olyan felsőoktatási intézmény, ahol a bölcsészkaron filozófusokat képeztek volna. De a jezsuita egyetemek is sajátságos esetet jelentettek, mert a filozófiai kurzus elvégzése (amelyen belül az adeptusok vizsgát tettek a filozófia egészéből, azaz metafizikából, „philosophia naturalis”-ból és „historia naturalis”-ból is) volt a feltétele annak, hogy teológiát hallgathassanak. Vagyis a filozófia ebben az esetben is egy sajátságos propedeutikaként jelentkezett. Erre utal az a szokás is, hogy a filozófiai tárgyakat azok a fiatal tanárok adták elő, akiknek ez a pozíció volt az első lépcsőfok a teológia felé vezető úton. Egyébként is Magyarországon a bölcsészeti kar és azon belül a filozófia mint szak önállósodása csupán az 1806-os Ratio Educationis nyomán indult meg Pesten, azaz már nem Felső-Magyarországon. A pozsonyi és a kassai akadémia kétéves bölcsészeti kurzusa nem jelentette ezt az önállóságot, hiszen abban benne foglaltattak a történelem, az irodalom és más szakok is. Itt, valamint a protestáns líceumokban is a bölcsészeti kurzus (és benne a filozófia) kifejezetten a szaktudományi képzettség alapozását kellett, hogy elvégezze.

Az ún. iskolai filozófia első meghatározása tehát az lehetne, hogy ez a filozófia nem önmagára irányul, azaz nem saját belső fel- és kiépítésével foglalkozik, hanem az oktatás egészét szolgálja. Ennek az egyik alesete a filozófia funkciója a teológusképzésben (a jezsuitáknál Nagyszombatban és Kassán, valamint az evangélikusoknál Pozsonyban és részben Eperjesen), amikor a filozófia a teológiának alárendelt szerepet játszik. Nem más, mint a teológia racionális eszköztára. Később térünk ki arra, mit jelentett a filozófia számára az, hogy csaknem az egész általunk tárgyalt időszak alatt felekezeti iskolákban művelték.

Propedeutikaként azért is a logika és a pszichológia jelentek meg, mert néhány tanrend elképzelése szerint ezek azok a diszciplínák, amelyek a filozófiai rendszerek vitáin kívül állnak. Innen adódik az iskolai filozófia második szembetűnő tulajdonsága, vagyis az, hogy míg az iskolák falain kívül művelt filozófia – még akkor is, ha rendszer jellege van – élő, változó, a kultúra egészéhez közvetlenül kapcsolódó jelenség, addig az iskolai filozófia mindig valamilyen lezárt rendszerhez nyúl vissza. Olyanhoz, amely már interpretációk tárgya, azaz a múlt része. Leggyakrabban ezt a filozófiai rendszert valamilyen intézményesített hatalom is garantálja és előírja. A jezsuitáknál ez volt hosszú ideig a skolasztikus módon interpretált Arisztotelész filozófiája, amelyen csak az újkori természettudományos gondolkodás (René Descartes, Isaac Newton, Gottfried Wilhelm Leibniz) tört rést, és adta át a helyet Christian Wolffnak. Általában is jellemző a katolikus iskolai filozófiára (a gyakorlatiasabb piaristákat is beleszámítva) a philosophia perennishez való kötődés, ami aztán – más, ideológiai és gyakran politikai okok miatt is – előfeltételezte Immanuel Kant antimetafizikus gondolkodásának elutasítását. Annak persze, hogy az iskolai filozófia előnyben részesíti a lezárt rendszereket, megvan a módszertani oka, mégpedig az, hogy tanítani is csak a már kodifikált, elfogadott rendszereket lehet. Főként abban az esetben – mint ez a felekezeti iskolákra érvényes –, amikor biztosíték van arra, hogy az illető filozófia nem kerül ellentmondásba az adott típusú iskola tanrendjében foglalt eszményekkel. Egy élő és még változó filozófia esetében ilyen garancia nincs. Ezért történhetett meg, hogy Kant filozófiája csak akkor vált szinte egyeduralkodóvá az evangélikus iskolákban a 19. század első felétől, amikorra kiderült, hogy nagyon jól egyeztethető a protestáns etikával és – különböző posztkantiánus gondolkodók, mint például Jakob Friedrich Fries révén – a teológiával is.

Az iskolai filozófia harmadik – nem általánosítható, de jellemző – tulajdonsága az eklekticizmus. Esetünkben ez elmondható azokról a jezsuita gondolkodókról, akik már elhagyták az arisztotelészi rendszert, és tisztességgel ismertették a korabeli filozófiai áramlatokat, de egyértelmű álláspontot ritkán foglaltak el. Pontosabban: a fizikán belül (amely a 18. század végéig az iskolai filozófiaoktatás részét képezte) meghatározták saját álláspontjukat és elméleti hovatartozásukat, de metafizikájukban végig megtartották a skolasztikus rendszert, amely a „metaphysica particularis”-on belül mindig tárgyalja az ún. theologia naturalist. (Ezt egyébként előírta az első és a második Ratio Educationis is.) Lehetett tehát az illető filozófiatanár a newtoni mechanika hirdetője vagy a Roger Boscovich-féle rendszer követője, Isten örökkévalósága és tökéletessége, a „concursus Dei” vagy akár az angyalok megléte számára ugyanolyan valóságként létezett. Sőt találkozhatunk olyan jezsuitával is, aki fizikatankönyvének végén külön fejezetet szentel a nem érzékelhető, azaz okkultista tárgyak világának. Programszerűen eklektikusok a piaristák, akik tanító rendként 1642 óta működtek Magyarországon. Alapítójuk, Kalasanzi Szent József Galileo Galilei barátja volt, tehát a matematikát már eleve a filozófia részének tartotta, de Eduardo Corsini, a rend legismertebb és legbefolyásosabb 18. századi filozófusa már programként népszerűsítette az eklekticizmust (Newton, Wolff és Leibniz egyeztetése). Ezt az alapállást megkönnyítette a magyarországi piaristák számára az, hogy a metafizikának eleve kisebb szerepet szántak. A protestáns filozófiatanárok között is sok eklektikust találunk, ami azért volt lehetséges, mert a Schedius-féle tanterv előtt az evangélikus iskolák tanárai függetlenül döntöttek arról, mit tanítanak tantárgyukon belül, és mivel a tudományos szabadságot komolyan vették, nem szívesen kötelezték el magukat valamilyen rendszer mellett. Kivételt képeztek ez alól a szabály alól azok a tanárok, akik a külföldi (főként németországi) egyetemekről hazatérve az ott hallgatott filozófia hatása alatt döntöttek az adott filozófus nézetei mellett. Az eklekticizmus meglétét támogatta az az általános európai törekvés is, hogy Kant óta a filozófia mint egész, zárt rendszer elveszítette iskolaszerű tanító és tanítható jellegét. Ilyen tulajdonsága ezután egyedül Georg Wilhelm Friedrich Hegel filozófiájának volt, de Hegel Felső-Magyarországon csak a reformátusoknál és néhány evangélikus szlovák gondolkodónál talált követőre. Az utóbbiak esetében ez az orientáció a magyar nyelvű evangélikus gondolkodóktól való rejtett távolságtartást és bizonyos belső, generációs elhatárolódást is jelentette.

És itt vagyunk az iskolai filozófia magyarországi alapjellemzőjénél, a felekezeti jellegnél. Ezt mindig az az iskola határozta meg, amelyen belül az adott filozófia megjelent. A Ratio Educationis megjelenéséig ugyanis a magyarországi iskolák működésébe és belső elrendezésébe az állam alig avatkozott be. Maguk az iskolafenntartók (városi tanácsok, egyházak, iskolai tanácsok stb.) döntötték el, milyen körülmények között, kik és mit oktatnak. A jezsuiták esetében nem lehetett megszegni a Ratio Studiorum előírásait, amelyek megszabták, milyen filozófia – Arisztotelész – oktatható a jezsuita gimnáziumokban és egyetemeken, sőt, hogy az egyes diszciplínákon belül is meddig mehet el a tanár. Ezek a megkötések csak nagyon lassan lazultak fel, de még azután is (a 18. század második felében) megmaradnak az új elméletek mellett a hagyományos tanítások. Az evangélikus iskolák esetében az egyházi és teológiai szabályok korlátozták a filozófiatanárok szabadságát. Egyébként az evangélikus filozófiatanárok a leggyakrabban azt a filozófiát népszerűsítették és tanították, amellyel peregrinációjuk alatt kapcsolatba kerültek. Ha az evangélikus iskolai filozófiát tekintjük, akkor időrendi sorban Philip Melanchton és a protestáns skolasztika hatását Comenius váltotta fel, azután következett a pietizmus, majd pedig a neohumanizmus. A 17. században az evangélikus filozófiatanárok közvetítik Petrus Ramus, Francis Bacon, Daniel Sennert, Pierre Gassendi, a 18. században pedig Ludwig Philip Thümmig, Johann Franz Budde, Johann Arndt, Philip Jakob Spener, Christian Wolff és Friedrich Christian Baumeister nézeteit. Annak ellenére tehát, hogy a jezsuiták internacionalista szervezettsége (az illető tanárok nacionalitásának efemer jellege, az állandó fluktuáció és az azonos program) szinte felkínálta az eszmék importját, maga a Ratio Studiorum ennek gátat szabott, és Newton, Descartes, Boscovich, Leibniz filozófiája megkésve jelenik meg a jezsuita iskolákban. A protestáns tanárok voltak azok, akik naprakészen követték a nyugat-európai filozófiai törekvéseket. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy voltak példák a filozófiai nézetek párhuzamosságára protestánsok és katolikusok között, de ezeket elfedték a teológiai és egyházi viták. Ezért van az, hogy a 16–17. századi evangélikus tanárok műveinek javarésze polémikus irat. Vagyis itt is megjelenik a felekezeti meghatározottság. Főként abban a vonatkozásban, hogy az ún. királyi Magyarország katolikus jellegű volt, és pl. a 17. században a jezsuiták nagyon szigorúan ellenőrizték az evangélikus iskolákat abban a tekintetben, hogy azokban filozófiát ne taníthassanak.

Az állam nagyobb szerepvállalásával (a Ratio Educationis bevezetése után) a katolikus–protestáns különbségek egy időre elmélyülnek. Mivel a katolikus iskolák elfogadták a Ratio Educationis előírásait, és így alárendelték magukat az államhatalomnak, minden hivatali tiltás is érvényes volt számukra. Így például az a helytartótanácsi rendelet is, amely 1895-ben megtiltotta Kant filozófiájának az oktatását a Habsburg Birodalom területén. Mivel a protestáns iskolák maguk számára nem tartották kötelező érvényűnek a Ratio Educationist, Kant eszméinek a terjesztése elé nem gördítettek nagyobb akadályokat. Egyébként is a magyarországi Kant-vita sok tanulsággal szolgáltat a filozófia terjedésének politikai és egyházi-ideológiai vonatkozásaiban. A 19. század folyamán így az történik, hogy a katolikus filozófiatanárok túlnyomó többségükben a Birodalom határain belüli egyetemeket látogatják (és így az állami-ideológiai korlátozások alá eső filozófiát sajátítják el), a protestánsok továbbra is Németország, Hollandia, Anglia egyetemein képezik tovább magukat, és behozzák az éppen divatos filozófiai irányzatokat. Mindezekkel párhuzamosan a felső-magyarországi evangélikus iskolákban a 19. század elejétől kialakul egy rendkívül erős kantiánus hagyomány, amely magára Kantra, de főként más posztkantiánus gondolkodók nézeteire támaszkodik. A német filozófia erős magyarországi hatása éppen az evangélikus filozófiatanárok működése révén válik valósággá.

A katolikus–evangélikus különbségek csak a 19. század végén enyhülnek, amikor a protestáns iskolafenntartók átengedték iskoláikat az állami ellenőrzésnek, és így pl. hasonló vagy azonos tankönyveket kezdenek használni mindkét iskolatípusban. De még így is fennmaradnak azok a különbségek, amelyeket az eltérő filozófiai tradíció alakított ki. Tudjuk, hogy a század végén a katolikus iskolákban Johann Friedrich Herbart filozófiáját oktatják (főként Gustav Adolf Lindner prágai egyetemi tanár tankönyvei alapján), és hogy az ugyancsak herbartiánusnak tartott Hermann Lotze könyveit használják a pozsonyi és az eperjesi líceumban, de ugyanakkor azt is tudjuk, hogy Lotze teleológiai idealizmusa és az értékeszme hangsúlyozása (a „van” alapja a „lennie kell”) nem különbözik lényegesen a korábban csaknem minden magyarországi evangélikus iskolában használt Vandrák András-féle tankönyvek tételeitől, sőt mindez Böhm Károlynál csúcsosodik ki. Vagyis a kantiánus hagyomány magához idomította a hivatalos tanterv által előírt tankönyvek használatát is.

De mi is a szerepe a tankönyveknek az iskolai filozófián belül? Látszólag banális kérdésről van szó, de a dolog nem ennyire egyszerű. Tudva, hogy az általunk tárgyalt korszak elején, de később is gyakran külföldi tankönyvek jelennek meg a hazai oktatásban, fontossá válik annak a kérdésnek a megválaszolása, milyen tudásanyag került így be Magyarországra, vagyis hogy milyen jellegű műveltséggel és művelődéssel kell számolnunk. Így bizonyítható vagy megcáfolható az az Erdélyi óta közhellyé vált tétel, hogy a magyarországi filozófia mindenkor „követő filozófia” volt. Azokban az esetekben pedig, amikor hazai szerző tankönyvéről van szó, azt kell megvizsgálni, van-e valamiféle eredetiség az adott kompendiumban vagy sem.

Arra a kérdésre, hogy követő jellegű volt-e a magyarországi filozófia vagy sem, nincs egyértelmű válasz. Ha abból a szemszögből vizsgáljuk a dolgot, hogy az adott korban a magyarországi (és természetesen felső-magyarországi) filozófiatanárok többsége teológus vagy természettudós volt és a filozófia tanítását többnyire megbízásból végezte (a többi tárgy mellett), akkor – ha az illető tanárnak nem volt saját szerzeményű jegyzete – fel kell tételeznünk, hogy mechanikusan átvette az előírt mintát. Ilyen esetben a tanár csupán közvetítő szerepet játszott, és az ismert és hivatalosan előírt tankönyv objektíve mutatja, milyen filozófia jutott el a diákokhoz. De legalábbis képet kapunk arról, hogy az illető tanár és az iskolája milyen eszményeket követett. Abban az esetben, amikor hazai szerző tankönyvéről van szó (főként a jezsuita gondolkodók esetében a 18. század harmincas éveitől számítva és az evangélikus tanárok esetében a 18. század utolsó harmadával kezdődően), akkor megállapítható az illető tanárok filozófiájának az egyedisége és viszonylagos önállósága, vagyis a külföldi mintától való eltérése. Viszonylagos önállóságról kell beszélni, mert – tankönyvekről lévén szó – szerepet kapott itt az állami tanterv, az illető iskola irányultsága, a tanrend, esetleg a cenzúra is. Tudjuk, hogy sok tankönyvet nem engedtek megjelenni politikai okokból. Egy példát említsünk: Greguss Mihály jogfilozófiai kompendiumát nem ajánlották kiadásra a recenzensek, mert állítólag felforgató jellege volt. Másként vetődik fel a kérdés, ha az illető tanár nem tankönyvet, hanem a tanítástól független filozófiai művet írt. De ez itt most számunkra másodlagos kérdés.

Röviden tekintsük át, milyen fő hatások érték a felső-magyarországi oktatási intézményeket az adott korban! A 16–17. században a jezsuiták az arisztotelészi filozófiára esküsznek (és használják a kor legnívósabb kézikönyveit, pl. Francisco Suarez vagy Petrus Fonseca műveit). A protestánsok tanítómestere Melanchton és az ő skolasztikába merevedő rendszere. őt követően azonban már P. Ramus, F. Bacon, D. Sennert, Johannes Amos Comenius, P. Gassendi könyveit idézik. A 18. században meglódulnak az események: a jezsuiták már nem utasítják el Descartes, Newton, Pierre van Musschenbroek, Boscovich, Leibniz, Antonio Genuensis és Ch. Wolff gondolatait. Ugyanezek az autoritások (kivéve talán Descartes-ot) megjelennek az evangélikusoknál is, kiegészítve még L. Ph. Thümmiggel, J. F. Buddeval, F. Ch. Baumeisterrel. A 18–19. század fordulóján a jogfilozófiában a katolikus bölcselők mintája Karl Anton Martini, míg az evangélikusoknál Kant veszi át a terepet. Mellette még mindig ott van Wolff és Johann Georg Heinrich Feder, a 19. században pedig Jakob Friedrich Fries. Ekkor, a 19. század elején az egyes evangélikus iskolákban (pl. Eperjesen) Kant, J. G. H. Feder, Johann Joachim Eschenburg és Ernst Reinhold könyveit használják tankönyvként. A 19. század második felében az evangélikusoknál először Vandrák kézikönyveit használják országszerte, majd ezeket felváltják a következő szerzők: Josef Beck, Hermann Lotze, Böhm Károly (akinek a tankönyveit Eperjesen egészen 1927-ig használják), Henri Joly, Szitnyai Elek, Szelényi Ödön. A katolikus főgimnáziumokban a 19. század második felében Purgstaller József, Pauer Imre, G. A. Lindner, a századfordulón pedig H. Joly, Szitnyai Elek és Kornis Gyula voltak az előírt tankönyvszerzők. /8/

A matematika, a fizika és a természettudományok bizonyos elemei a filozófiai oktatás részét képezték a 18. század végéig. Ezért jelennek meg a lexikonrészben ilyen elnevezésű könyvek: „Philosophia naturalis” (a 17. és 18. században magában foglalta a természetfilozófiát és a természettudományokat is); „Institutiones Physicae” (amelynek részei voltak a „Physica generalis” és a „Physica particularis); „Historia naturalis” (növénytan és állattan); „Physico-theologia” (a deisták, a materialisták és az ateisták tanításainak természettudományos érvekkel történő cáfolata, itt-ott moralitásokkal megtűzdelve). A jezsuiták számára az „Institutiones Physicae” című kompendiumok jelentették a lehetőséget arra, hogy kitörjenek a szabályok adta merev korlátok közül, és kapcsolódjanak a korabeli tudományossághoz és filozófiához. A klasszikus metafizikához való kötődés azonban megakadályozta őket abban, hogy a kanti fordulatot feldolgozzák, és érvényre juttassák. Nagyon jó példával szolgál erre Horváth Keresztély János működése. Az ő fizikatankönyvei voltak a kor legismertebb és legnívósabb kompendiumai, de pl. ő az első Magyarországon, aki még Kant életében bírálja a kriticizmust, mert az megkérdőjelezi a szubsztancia létét. Itt is beleütközünk abba a kettősségbe, amely nagyon sok magyarországi filozófus tevékenységét kíséri: amíg egy konkrét tudományágról van szó, a szakmaisághoz és a korabeli elméletek ismereteihez nem férhet kétség, abban a pillanatban azonban, amikor vagy az illető tudományág, vagy a filozófia nem egyezik a teológia elveivel, a filozófus a leggyakrabban megtorpan, és a teológiának tesz engedményeket. Talán ez a valódi oka annak is, hogy az evangélikus filozófusok a kanti filozófia átvételekor nem annak ismeretelméleti következményeit, hanem erkölcsfilozófiai és vallásfilozófiai lehetőségeit aknázták ki. A korabeli tankönyveket és kompendiumokat áttanulmányozva nyomon lehet követni ezt a folyamatot. Az, hogy a 19. század végén Magyarországon megjelenik az axiológia, nem véletlen és nem hirtelen esemény, hiszen ott van mögötte egy közel évszázados előkészítés az iskolai oktatásban.

Végezetül, de nem utolsósorban röviden szólni kell a filozófiatanárokról magukról is, akik a 19. század végéig túlnyomórészt szintén bizonyos felekezetek tagjai és felekezeti iskolákban oktatnak. A felekezeti meghatározottság alól némi kivételt jelentenek a jogakadémiák tanárai, habár azok többségükben katolikusok voltak. A felekezetiség ebben az esetben az adott iskolához való viszonyt és bizonyos politikai-ideológiai színezetet is kölcsönöz a tanárok munkásságának. A jezsuiták, majd később az ő funkcióikat jelentős részben átvevő piaristák is „vándorló” tanárok voltak, akiket a rend a belső szabályok és a feljebbvalók döntései nyomán helyezett át az egyik helyről a másikra. Esetükben a tanárkodás helye csupán a tevékenység egyik helyszíne, de nem meghatározó eleme. A Kassán és Rozsnyón működő premontreiek jobban „helyhez kötött” rend, de tudományosságban nem érnek fel a jezsuitákhoz és a piaristákhoz. Ugyanez mondható el a ferencesekről és a pálosokról is, akiknek a Ratio Educationst megelőző korszakban saját felsőoktatási intézményeik is voltak, de 19. századi újraindulásuk után már az állami tanrendekhez igazodnak. Jelentős református iskola csak Losoncon működött, az viszont a 19. század elejére elveszítette addigi súlyát. Az evangélikus tanárok azok, akik a leginkább kötődtek az iskolákhoz, ahol tanítottak (a migráció leginkább meghívásos alapon működött), ezért van az, hogy esetükben beszélhetünk a filozófia bizonyos kontinuitásáról. (Ebben az értelemben kell vennünk Böhm Károly túlzónak tűnő megjegyzését is arról, hogy az evangélikus tanárok voltak azok, akik fenntartották a filozófia folyamatosságát Magyarországon.) Hiszen ha egy tanár a saját filozófiai meggyőződésével akár ötven évig is egyetlen intézményben van jelen (mint pl. Vandrák András Eperjesen), akkor az rajtahagyja a kézjegyét az iskolán, a diákokon és az őt követő tanár irányultságán is. Nem beszélve arról, hogy az evangélikus iskolákban a 19. század folyamán az egyik meghatározó pedagógiai eszmény (a tudomány szabadsága és a tolerancia mellett) a nemzeti eszme. Ami pedig a 19. századi magyar közgondolkodás egyik – ha nem a legfőbb – ideálja. Nem véletlen tehát, hogy a sajátságos magyar bölcselet képzete is protestáns környezetben volt a legéletképesebb. Még akkor is, ha ez a kérdés látszólag már túl van az iskolai filozófia határain.

4. A felső-magyarországi iskolai filozófia helye a magyarországi filozófia történetében

Ennek a témának a megfogalmazása nagyobb teret igényelne, ezért itt csupán azokat az összefüggéseket vesszük sorra, amelyek az iskolai filozófiát jellemzik.

Elsősorban azt kell leszögezni, hogy legalább a 19. század elejéig megvan az iskolai filozófiának az a funkciója, amelyet Erdélyi János és Böhm Károly is úgy határozott meg, hogy a filozófia tanárai azok, akik a bölcseleti kultúra folyamatosságát biztosították Magyarországon. Mivel pedig a leggazdagabb iskolahálózat Felső-Magyarországon volt, az itteni iskolai filozófiának is kiemelt szerep jutott ebben a tevékenységben. Ez a folyamatosság persze nem jelentette azt, hogy kialakultak volna valamilyen sajátságos belső mozgástendenciák. Hiszen a kontinuitás inkább az adott iskolák biztosította teret jelentette. Vagyis a folyamatosság a hagyománymegőrzéssel azonosult.

A hagyománynak pedig két alapvető típusa jelenik meg: az egyik a jezsuita, a másik pedig az evangélikus iskolákon belül. A jezsuita típus mögött az oktatási program, a Ratio Studiorum húzódik meg, amely meghatározta mind a gimnáziumok, mind pedig a két egyetem működését. A filozófia szemszögéből ez azt jelentette, hogy a hagyományos diszciplínák (metafizika, etika, „theologia naturalis”) esetében a filozófia oktatói megmaradnak a skolasztikus szemlélet mellett, és a változások csakis a természetfilozófiát (főként a fizikát és a matematikát) érintik. Ilyen összefüggésben az ún. piarista felvilágosodás sem jelentett túl nagy előrelépést, hiszen csak a reáltudományok oktatásbeli előtérbe helyezésével tesznek túl a jezsuitákon, és persze azzal, hogy megelőlegezik a filozófiai nyelvújítást. Ezzel szemben az evangélikus filozófiatanárok a külföldi (főként német) egyetemeken végzett „utánképzésükkel” lépést tartottak a korabeli filozófiával. őket ugyanis nem kötötték a Ratio Studiorumhoz hasonló programok, ezért az oktatásba szabadabban vihették be mindazt, amit külföldön elsajátítottak. Persze ez a szabadság is relatív volt, mert a 17. században a filozófia gyakran elvész a hitvitázás mögött, és az iskolai elöljáróság sem látta mindig szívesen, ha a tanár túlságosan beletemetkezett a bölcsészetbe. Mindezek ellenére az evangélikus iskolák azok, amelyeken belül a 18. és 19. század fordulóján szerves átmenet létezik a kantiánus filozófiába.

És itt mindjárt bemutatható egy sajátságos eset. A Ratio Educationis állami ellenőrzés alá vonta a katolikus iskolákat. Miután a helytartótanács 1795-ben betiltja Kant filozófiájának az oktatását a Birodalom területén belül, ezt a tiltást a katolikus iskolák be is tartják. A református iskolákban viszont oktatják Kant erkölcsfilozófiáját (pl. Márton István), sőt mindezt magyar nyelven teszik. Az iskolafenntartók azonban továbbra is Krug filozófiáját helyezik előtérbe, ezért a kantianizmust itt is háttérbe szorítják. Ugyanakkor lezajlik egy nyilvános Kant-vita, amelynek egyértelműen politikai háttere van, és amelyben ugyanakkor magasan képzett bölcsészek is részt vesznek (Márton István és Rozgonyi József), és amelyik hivatalosan szintén a kantianizmus vereségét hozza. Mindezzel párhuzamosan az evangélikus iskolák falain belül (Pozsonyban, Eperjesen) Kant gondolatrendszere legitim része az oktatásnak, sőt megalapoz egy későbbi folyamatos fejlődést.

A lépéstartás az európai folyamatokkal, ami az iskolai filozófiát a 19. század előtt jellemezte, a 19. század elejétől bizonyos háttérhatással ötvöződik. Ez azt jelenti, hogy a felgyorsuló politikai és kulturális változások mögött állandósul az egyes iskolákban oktatott filozófiák jellege, és meghatározza mind a tanárok, mind pedig a diákok szellemi orientációját. Nem véletlen ilyen szempontból az, hogy a felső-magyarországi evangélikus iskolákban megrögzült kantiánus hagyomány a maga sajátságos befogadásmechanizmusán keresztül elvezet a 19. század végén az axiológia megteremtéséhez. Ez az a pont, ahol a reformkorban egymástól elválni látszó iskolai és „nyilvános” filozófia útjai újból kereszteződnek.

Ha ugyanis az iskolai filozófiát úgy jellemeztük, hogy annak a céljai önmagán kívülre nyúlnak, ennek ellenében az „in sensu cosmopolitico” filozófia keresi saját belső lényegét. Mit jelent ez a magyarországi filozófia esetében? A 19. század elején a magyarországi filozófia – nyelvének magyarításával párhuzamosan – kilép az iskolák falai közül, és egyrészt új médiákat talál magának (folyóiratok, újságok, könyvkiadás), másrészt centralizálódik (az Akadémia révén), majd pedig – a 19. század végén – megteremti saját fórumait (szakmai társulás, szaklapok). Eközben óhatatlanul kapcsolatba kerül a közélettel és a változó kulturális köztudattal is. Az első problémája az, hogy milyen jellegű filozófia játszhatja el az alapozó szerepét. Így zajlik le a Kant-vita, amelynek a végeredménye az, hogy a magyarországi recepció nem az ismeretkritikára, hanem az erkölcsfilozófiára összpontosít. Majd következik a reformkorban Hegel bölcseletének a hivatalos (mert az Akadémia folyóiratában kinyilvánított) elutasítása annak elvontsága és érthetetlen nyelvezete miatt. Ezt tetőzi be az ún. egyezményes filozófia kísérlete, amely sajátságos magyar filozófiaként mutatja be magát. Ezek a viták és kísérletek olyan kérdéseket is felvetnek, amelyekkel az iskolai filozófia nem konfrontálódott: közérthetőség, filozófia és irodalom viszonya, filozófia és a politikailag értelmezett nemzeteszme kapcsolata stb. Ugyanakkor például mindezen kísérletek, de leginkább az egyezményesek igyekezete mögött ott van a protestáns iskolai filozófiában már csaknem fél évszázada jelenlevő Krug-féle azonosságeszme. Vagyis az, amit az iskolai filozófia háttérhatásának nevezhetünk, megmarad azután is, amikor a magyarországi – és most már magyar – filozófia önállósul és saját belső logikája alapján mozdul el.

Az alapvető különbség a megelőző korral szemben az, hogy míg korábban az iskolai filozófia volt a kontinuitás hordozója, ekkorra már a szaklapokban, a filozófiai vitákban és az egyetemi fórumokon megjelenő filozófia kerül a centrumba, és az iskolai filozófia a maga sajátosságaival egyetemben periferizálódik. De ez a periferizálódás nem jelent funkcióvesztést. A háttérhatás ugyanis erős marad. Ha csupán a 19. századról van szó, akkor olyan felső-magyarországi filozófiatanárok nevét lehet megemlíteni, akiknek – éppen filozófiatanári mivoltukban – jelentős művelődéstörténeti szerepük volt: Johann Genersich, Greguss Mihály, Magda Pál, Vandrák András, Schneller István, Böhm Károly stb. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az itteni evangélikus líceumokban nevelődik fel az a reformkori nemzedék, amelyik a szabadságharcban és utána kerül vezető pozíciókba. De a legfontosabb összefüggés az, hogy egy olyan filozófiai hagyomány – a kantianizmus – gyökeresedik meg, amelynek a hatása máig érvényesül. A felső-magyarországi iskolai filozófia történetének pontos ismerete mutatja meg azokat a hatásmechanizmusokat, tanáregyéniségeket, iskolai programokat, önképzőköröket, amelyeken keresztül és amelyek révén mindez megvalósult.

 

Szabó Helga: A visszacsatolt Csallóköz politikai és közigazgatási beilleszkedése 1938 – 1941

1. A katonai közigazgatás

1.1. A Csallóköz birtokbavétele

Az első bécsi döntés előírása szerint a határok helyszíni kijelölését magyar–csehszlovák bizottság végezte el. Az átengedett területek kiürítése és Magyarország részéről való megszállása 1938. november 5-én kezdődött, és november 10-ig kellett végrehajtani. A kiürítés és megszállás egyes szakaszait és módját szintén magyar–csehszlovák bizottság állapította meg. Az átengedendő területeknek normális állapotukban kellett maradniuk. /1/

A magyar katonai vezetés készült a Felvidék elfoglalására. A terveket háborús viszonyokra dolgozták ki, és csak a bécsi döntés után készítették el a megszállás békés tervét. Hadgyakorlat ürügyén 1938. szeptember 26-ig háromszor volt pótbehívás, a hadsereg létszáma csaknem 190 000 főre duzzadt. /2/ A Magyar Legfelső Honvédelmi Tanács a komáromi tárgyalások előtt, október 4-én elhatározta az átmeneti katonai közigazgatás bevezetését a Felvidéken. /3/ A megszállásra négy vegyesdandárt jelöltek ki, a hadrend négy legnagyobb seregtestét, amelyek önálló hadműveleti jellegű feladatok végrehajtására is alkalmasak voltak. Az összpontosítás az északi határtól délre, a 30–50 km mélységben lévő nagyobb városok környékén történt. November elejére érték el a csapatok az összpontosítási körleteiket. Az 1. vegyesdandár Budapestet, a 2. vegyesdandár Székesfehérvárt, a 7. vegyesdandár Miskolcot, a 6. vegyesdandár pedig Debrecent. A vegyesdandár-parancsnokságok az eredeti állomáshelyeiken készültek fel a megszállásra, kivéve a 2. vegyesdandárét, mert az parancsot kapott, hogy Győrbe tegye át székhelyét.

A komáromi tárgyalások megszakadása után újabb mozgósításra került sor. /4/ November 3-án a bécsi döntés figyelembevételével, vezérkari utasításra, kidolgozták a megszállás békés tervét. A szűkös műszaki ellátottság miatt az átkelő pontok kiválasztásánál a hidakat részesítették előnyben, csak szükség esetén választottak olyan helyet, ahol hídépítésre volt szükség a Dunán való átkeléshez. A megszállási útvonalak követték az úthálózatot és a vasútvonalakat.

A két állam katonai megbízottai Pozsonyban találkoztak, és egyeztették a részleteket, de abban is megegyeztek, hogy minden összeütközést kerülni fognak. /5/ November 3-án kellett végrehajtani az „Ipoly” rendeletet, a határhoz való felzárkózást. November 4-én adta ki Horthy Miklós az első hadparancsot, és 5-én megkezdődött a Felvidék déli részének megszállása. /6/

Csallóköz megszállását a Temessy Milán altábornagy vezetése alatt álló 2. vegyesdandár hajtotta végre. E seregtest megszállási sávjában hídépítésre volt szükség, az utászalakulatok Medvénél és Doborgaznál emeltek pontonhidat. Az utóbbi helységnél lépték át a magyar királyi honvédség csapatai a Dunát november 5-én délelőtt 10 órakor. /7/ A volt határt elsőnek egy vezérkari tiszt lépte át 8 óra 30 perckor, és Doborgaz község iskolájánál átvette a területet az illetékes csehszlovák tiszttől. /8/ Az előzetes megegyezés szerint a két hadsereg közt mindenféle mozgás alkalmával 3 km-es biztonsági öv maradt fenn. Itt a magyar sereg bevonulásáig a csehszlovák hatóságok feladata volt a rendfenntartás. A bevonulás után a csehszlovák biztonsági szervek fegyvereiket és felszereléseiket elvihették, és a két fél öszszekötő tisztjei egyeztek meg a terület átvételének részleteiről. /9/

Az átkelő csapatok Doborgaz-szigeten, a kijelölt helyen imához gyülekeztek, a zenekar a Himnuszt játszotta, minden katona rohamsisakját virággal díszítették fel. A csapatok parancsnoka kihirdette a kormányzó hadparancsát, beszédet intézett a katonákhoz, majd elindultak a hídfő felé. A lakosságban mindenhol kedvező benyomást kellett kelteni. A vezérkari utasítás felhívta a vegyesdandár-parancsnokok figyelmét, hogy az elsőnek bevonuló csapatok megfelelő ruhával rendelkezzenek, ne hajtsák túl a katonákat, frissen, rendezetten érjék el a helységeket, és tartsák fent a fegyelmet az ünneplés hevében is, a lakossággal udvariasan bánjanak, de ha bárhol ellenállást tapasztalnak, azt keményen törjék le. Az átkelő katonákat a falu templomának harangzúgása fogadta. A Duna-partra kivonult a település és a környék lakossága, mindenütt nemzetiszínű zászlókat lobogatott a szél. A falu főutcáján diadalkapu várta honvédeket, az utca két oldalán gyerekek álltak, és virágot szórtak a katonák lábai elé. Kivonult fogadtatásukra a Dunaszerdahelyi járás magyarjainak egész vezetősége. Az emberek könnyezve és örömujjongások közepette ölelgették a magyar honvédeket, akik büszkén, dicsőségben fürödve, felszabadítókként érkeztek. Az 5. önálló dandár átkelése és bevonulása mintaszerűen folyt le. Ugyanilyen ünneplésben volt részük a katonáknak Medvénél is. A szomszédos településekről az ünneplőbe öltözött emberek kiözönlöttek a partra. Szüntelenül éljenezték a kormányzót. 8 óra 30 perckor Szőke Endre vezérkari százados átkelt a Dunán, hogy a csehszlovák hatósággal megbeszélést tartsanak a hídfő építésével kapcsolatban. A tárgyalás befejezése után hozzákezdtek a hídverés munkájához. 11 óra tájban átkelt Temessy Milán altábornagy, Breyer István győri megyéspüspök, Polniczky Lipót főispán és Teilbisz Miklós alispán, majd 12 órakor megkezdődött a 4. önálló dandár átvonulása a hídon. /10/

Az átkelés után elindultak a csapatok a Csallóköz belsejében fekvő községek megszállására. Az 5. önálló dandár 4/I és 4/II zászlóaljakkal és két üteggel Doborgaz, Keszölcés és Vajka területét vette birtokba, majd keletről nyugat felé haladva Körtvélyes, Bacsfa, Szentantal, Tárnok és körzete, valamint Macháza, Nagyszarva és Sárosfa következett. November 7-én elfoglalták Gútort, Somorját, Bélvatát és Vajasvatát. E seregtest november 8-án érte el a célpontját, Dunaújfalu–Sáp és Zonc területét. A Medvénél átkelt 4. önálló dandár 24/I zászlóalja birtokba vette Balonyt, Csilizradványt; a 24/II Nyáradot, és ott is maradt; a 24/III zászlóalj pedig Kucsodnál kelt át, és innét indult tovább. A 4. önálló dandár zászlóaljai Padány, Alistál, Tőnye, Felistál, Nagymad, majd Ekecs, Dunaszerdahely, Nyék és Várkony körzetét szállta meg. A 6. önálló dandár szintén november 5-én Komáromnál való átkelés után megszállta a várost, majd Keszegfalvát, Csallóközaranyost, Örsújfalut, november 7-én Gútát, és haladtak egészen a határig. A dandár egy csoportja 6-án 14 óra 15 perckor a kormányzóval az élen ünnepélyes keretek és a város lakosságának üdvrivalgása közepette vonult be Komáromba. /11/

A csapatok november 10-ig mindenütt elérték céljukat. Az élen határbiztosító századok és előrevont határbiztosító őrsök haladtak, melyek miután elérték a határt, lezárták azt, és a fő közlekedési vonalakat is. A trianoni határokon nehézfegyverekkel megerősítve visszamaradt a határbiztosító zászlóaljparancsnokságok és őrsök egyharmada. Az 1/I őrnaszád a doborgazi és a medvei hidat biztosította, a 2/II pedig az ó-komáromit. Mindkettő a 2. vegyesdandár alárendeltségébe tartozott. /12/

Az utánpótlás a vezérkari rendelet értelmében vasúton történt. /13/ A vasutat járművekkel közelítették meg a csapatok, és innen vételezték a szükséges élelmet. A helyi lakosságtól csak készpénz ellenében lehetett vásárolni, és csak akkor, ha önként kínálta eladásra az áruját. Az üzemanyag-utánpótlást is maguknak kellett biztosítani, mert a döntés lehetővé tette, hogy a csehszlovákok magukkal vigyék az összes üzemanyagot. Az egészségügyi ellátást kijelölt kórházak biztosították, a betegszállítást a vegyesdandár saját szállítóeszközeivel végezték. A katonasággal együtt vonultak be az ideiglenesen összevont csendőri és rendőri alakulatok, amelyek a vegyesdandárok alá tartoztak. Feladatuk a rendfenntartó erők megszervezése volt. November 5-én a csapatokkal együtt a járási katonai parancsnokságok is átlépték a határt, hogy átvegyék a terület járásainak közigazgatását.

1.2. A katonai közigazgatás szervezete

A katonai közigazgatás /14/ bevezetéséről a müncheni egyezmény létrejötte után született meg a döntés, amikor a magyar revízió Csehszlovákia rovására elég közelinek tűnt. Kidolgozták a katonai közigazgatás megszervezésének fő irányelveit, melynek előkészítője a honvédelmi miniszter, Rátz Jenő volt. A katonai közigazgatás a csapatok bevonulásával egy időben lépett életbe. Élén a honvéd vezérkar főnöke, Werth Henrik állt. Budapesten még 1938. október 17-én megalakult a Vezérkari Főnökség polgári csoportja, a katonai közigazgatás polgári ügyeinek legfelső szerve. Vezetője Csatáry Béla belügyminisztériumi államtitkár lett. /15/ Ennek egyik részlege a Felvidéki Unifikációs Csoport volt, amelyet Weiss István miniszteri osztályfőnök vezetett. Werth mellé tanácsadói jogkörrel 1938. november 3-án Jaross Andort /16/ nevezte ki a kormány. Jaross később a Csatáry vezette polgári csoporthoz került, és annak vezetője lett, majd november 16-án a felvidéki ügyek tárca nélküli miniszterévé nevezték ki az Imrédy-kormányba. Konkrétan nem írták körül jogkörét. Feladatköre kiterjedt az egész visszacsatolt területen az igazgatás valamennyi ágára és az ezzel kapcsolatos politikai, közgazdasági, társadalmi és minden kormányzati kérdésre. /17/ Felügyelte a Vezérkari Főnökség polgári csoportját. Minden minisztérium egy-egy képviselőjét beosztották ide, akik kidolgozták a visszakerült területtel kapcsolatos teendőket, és felterjesztették a szakminiszterhez. A Felvidékkel kapcsolatos, tervbe vett intézkedéseket a szakminiszterek közölték Jaross Andorral, és az ő beleegyezésével léptethették életbe azokat. Ha nem tudtak megegyezni, a Minisztertanács elé terjesztették a vitás kérdést. /18/

A felvidéki tárca nélküli miniszteri tisztség mellett létrehozták a politikai és közigazgatási ügyosztályt, a gazdasági ügyosztályt és a jogi ügyosztályt. Feladatuk Jaross Andor munkájának segítése volt, és tanácsokkal látták el az illetékes minisztériumokat a Felvidékkel kapcsolatos döntéseik meghozatalánál. Véleményüket sokszor figyelmen kívül hagyták. /19/

A honvédcsapatokkal együtt a Csallóköz területére is bevonultak a katonai közigazgatás vezetői. A vezérkari főnök rendeletében előírtaknak megfelelően igyekeztek biztosítani a folytonosságot a közigazgatás, oktatás, gazdaság működésében, és a visszatért területet minél hamarabb Magyarország arculatára próbálták meg alakítani. A három csallóközi járás, a Somorjai, Dunaszerdahelyi és a Komáromi járás területe kisebb mértékben változott, de lényegében egybeesett az 1919–1938 közöttivel. A Somorjai járás területe kiegészült a volt Pozsony vármegyéből a Duna és a Kis-Duna közötti résszel, a Dunaszerdahelyi pedig az egykor Győr vármegyéhez tartozott Csilizközzel. /20/

A Csallóköz a 2. vegyesdandár felügyelete alá tarozott, melynek élén a Székesfehérváron székelő vitéz Zalay Károly ezredes állt. ő közvetlenül a vezérkari főnőktől kapta az utasításokat. A járások székhelyére megérkeztek – a vegyes dandárparancsnok alárendeltségében – a járási katonai parancsnokok. A Somorjai járás katonai parancsnoka Bleszkányi Lajos alezredes lett, a Dunaszerdahelyi járásé Kulay Oszkár alezredes /21/, a Komáromi járásé pedig Roth alezredes /22/, aki egyben Komárom városi parancsnoka is volt. A vegyesdandár-parancsnok mellett, annak alárendeltségében és ellenőrzése alatt működött a polgári osztály, amelynek központja szintén Székesfehérvár volt. Élére polgári osztályfőnököt neveztek ki Barthal Iván /23/ személyében. A polgári osztályhoz is beosztották az egyes minisztériumok képviselőit, akiknek ismerniük kellett mind a visszacsatolt területen, mind a Magyarországon érvényben lévő jogszabályokat. A járási katonai parancsnokok mellé járási közigazgatási előadókat helyeztek. Ezt a tisztséget a Somorjai járásban dr. Selliger Ernő, a Dunaszerdahelyi járásban dr. Szeiff Géza /24/, a Komáromi járásban pedig Koczor Gyula /25/ töltötte be. A belügyminiszter és a Miniszterelnökség kisebbségi osztálya jelölte ki őket és a polgári osztály főnökét is. A kiválasztásban a fő szempont az volt, hogy helyi lakosok legyenek, és azok közül is olyanok, akik a Csehszlovák Köztársaság idejében a magyarok vezetői voltak. Dr. Sellliger Ernő somorjai városbíró volt, dr. Szeiff Géza a Magyar Nemzeti Tanács elnöke, dunaszerdahelyi lakos, Koczor Gyula pedig komáromi születésű nemzetgyűlési képviselő volt. Barthal Ivánnal együtt tagjai voltak a felvidéki Egyesült Magyar Pártnak. Jól ismerték a helyi viszonyokat, beszélték a szlovák nyelvet, ami a szlovák lakossággal való érintkezés szempontjából volt fontos. ők tűntek a legmegfelelőbbnek, hogy a kizárólag anyaországból érkező katonai parancsnokok /26/ munkáját segítsék. A Minisztertanács napi 25 pengő fizetést állapított meg számukra. /27/ A járási katonai parancsnokságokat és polgári szerveiket állami épületekben, járási, városi közigazgatási hatóságok épületeiben helyezték el, és csak végszükség esetén béreltek helyiségeket. A Somorjai járási katonai parancsnokság személyi állománya a kisegítő személyzettel együtt 10 fő volt, a Dunaszerdahelyié 12, a Komáromié pedig 13. /28/ November 10-re, a bevonulás befejezésének időpontjára a közigazgatás megkezdte működését.

1.3. A katonai közigazgatás hatásköre és működése

A vezérkari főnök rendelete értelmében a katonai parancsnok tevékenysége kiterjedt a közigazgatás feladatainak ellátására, a büntető törvénykezésre, a közrend fenntartására, az útlevél- és iskolaügyre, az anyakönyvi nyilvántartás megszervezésére, a postai forgalom, a vasúti szállítás és közlekedés fenntartására, a sajtó és egyéb kiadványok problémáira. /29/ Az ipolysági tapasztalatokból okulva, ahol a lakosság ügyes-bajos dolgaival megrohanta a katonai parancsnokot, és annak nem maradt ideje a katonai intézkedésekre, a városok és falvak lakosságát falragaszok révén és a Felvidéki Magyar Hírlap segítségével tájékoztatták az új intézkedésekről.

A Somorjai járás területén 42, a Dunaszerdahelyién 70, a Komáromién pedig 23 község volt. /30/ A községi vezetők nagy többsége magyar volt, és volt olyan falu, ahol minden szolgálatot teljesítő a helyén maradt. /31/ A községekre vonatkozóan részletes kimutatás nem maradt fent, csupán néhány falu töredékes adatához sikerült hozzáférni, valamint Komárom városra vonatkozóan vannak részletesebb információk. Ezek alapján lehet következtetéseket levonni a terület viszonyait illetően. (A telepes falvakról később esik szó.)

Gútáról a szlovák nemzetiségű beosztott jegyző a visszacsatoláskor rögtön távozott, Ekel községből pedig nyolc alkalmazott ment el. /32/ Somorja és Dunaszerdahely községi bírái, dr. Selliger Ernő és Srenker Lajos, valamint Komárom városi bírója, Fülöp Zsigmond /33/ szintén a helyükön maradtak, mivel a köztársaság idején a magyarok érdekeinek szolgálatában álltak. Esküt tettek ugyanúgy, mint a többi köztisztviselő, akiknek a nagy része szintén magyar volt.

A különböző hivatalok alkalmazottainak, hogy hivatalban maradhassanak, szolgálatra kellett jelentkezniük a járási katonai parancsnoknál. A járási közigazgatási előadó jelentést készített, amely tartalmazta, hogy az átvételét kérő honnét származik, milyen politikai párt tagja, és hogyan viselte a kisebbségi sorsot. Ha megfelelt a követelményeknek, akkor felesküdött Magyarországra, a kormányzóra, és alkalmazásban maradt. A megüresedett állásokba elsősorban az őslakosokat kellett alkalmazni, ha ez nem volt lehetséges, akkor a polgári osztály vezetője elé kellett terjeszteni, hogy hol mennyi munkaerőre van szükség. Előnyt élveztek azok, akik 1918-ig magyar szolgálatban álltak, és emiatt a köztársaság idejében nem alkalmazták őket, ezután jöhettek számításba anyaországbeliek. /34/ Csupán ideiglenesen alkalmazták őket.

A komáromi pénzügyőrség, mely vámőrségi és határőrségi feladatot is ellátott, 56 alkalmazottal működött. Az 56 alkalmazott közül 30 cseh, 21 szlovák, 2 német, 1 lengyel és 1 magyar nemzetiségű volt. A magyar tisztviselőn kívül mindenki elment, és a hivatal megszűnt. /35/ Az itt maradt magyar nemzetiségű kérte átvételét, ami meg is történt. Letette az esküt, és az Állami Jövedéki Hivatalnál alkalmazták.

Ha kiderült valakiről, hogy valamelyik magyarellenes párt, pl. az Agrárpárt tagja volt, nem a magyarok érdekeit szolgálta, hanem csak a saját érdekeit tartotta szem előtt, akkor el kellett volna utasítani. Többször előfordult azonban ennek az ellenkezője: átvettek olyan embereket, akik nemzethűsége kívánnivalót hagyott maga után. Az Állami Jövedéki Hivatal 7 alkalmazottja közül négyen távoztak, kettőt a mozgósításkor besoroztak, és még nem tértek haza, két ember pedig jelentkezett, hogy szeretné folytatni a munkát. /36/ A róluk szóló jelentés elkészítése során kiderült, hogy egyikük a bécsi döntés előtt magyarellenes és csehbarát volt. Mielőtt Komáromba jött, nyomozóként Pozsonyban dogozott a pénzügyőrségnél. Besúgások alapján, főleg magyarok ellen, folytatott eljárást, valamint az Agrárpárt tagja volt. Mégis átvették, és letehette az esküt. /37/

A szlovák tisztviselők esetében, mert ilyenek is voltak, nyomozás is folyt. Ha kiderült, hogy a magyarok ellen uszítottak, a csehszlovák mozgósításkor felhívás nélkül bevonultak, valamely magyarellenes párt tagjai voltak, most pedig megváltoztatták nézeteiket, el kellett volna utasítani őket. Viszont a komáromi kerületi bíróság két szlovák alkalmazottja kérte, hogy továbbra is alkalmazásban maradhassanak. Mindketten a Szlovák Egység a Csehszlovák Köztársaságért és Demokráciáért Párt tagjai voltak, az egyikük nyilvános helyen kijelentette, hogy disznóságnak tartja, hogy a magyarok a Himnuszt akarják énekelni, a másikuk pedig a csehszlovák kiürítésnél működött közre. Mindezek ellenére hivatalukban maradhattak. /38/ Szintén a bíróság kötelékében maradt három szlovák, akik a köztársaság feltétlen hívei voltak, és csak szlovákul beszéltek, most pedig magyarnak vallották magukat. /39/ Volt azonban olyan eset is, hogy hiába bizonyult valaki megbízhatónak, támadták, mert szlovák volt, és valamelyik hozzátartozója magyarellenes kijelentéseket tett. /40/

Mindezt a város lakossága rossz szemmel nézte, és rossz hatással volt a közhangulatra, mivel sokaknak nem volt munkájuk. Nehezményezték azt is, hogy sok volt az állítólagos magyar tisztviselő, akiket közvetlenül a visszacsatolás előtt helyeztek ide, hogy a szlovák területen minél kisebb legyen az arányuk. /41/ ők is a helybeli lakosok munkalehetőségeit rontották.

A tanítás a magyar tannyelvű iskolákban a bevonulás után a folyó tanév végéig az akkor érvényes szlovák tanrend szerint folyt tovább, mert az iskolai munka folytonosságát és zavartalanságát mindenképp biztosítani szándékoztak. Az oktatás anyaga a reáltárgyak tekintetében változatlan maradt, viszont a magyar történelem, irodalom, földrajz oktatását haladéktalanul biztosítani kellett. Gondoskodni kellett a szlovák nyelvoktatásról is, ha az adott iskolát szlovákok is látogatták. /42/ A színmagyar falvak szlovák iskoláit megszüntették. Az állami iskolák magyar állami iskolákká váltak, az addig magánkézben lévők fenntartóik kezében maradtak. A Komárom-Csallóközi magyar tankerületben 3 óvoda, 80 elemi népiskola, 3 polgári iskola, 1 gimnázium, 1 földműves iskola, 1 siketnéma iskola, 3 tanonciskola, 2 tanítóképző folytatta működését összesen 423 tanítóval, tanárral. A komáromi iskolákban tanítók nemzetiségi megoszlásának kimutatása fennmaradt. /43/ Eszerint a Szent Benedek-rend katolikus főgimnáziumban volt 1 szlovák nemzetiségű tanerő, aki elhagyta az iskolát, valamint a Siketnémák Állami Intézetében volt 2 szlovák, akik megmaradtak állásukban, egy tanító pedig elmenekült. /44/ A többi iskolák alkalmazottai Komáromban – egy olasz és egy német tanító kivételével – magyarok voltak, és átvették őket. Mindannyian letették az esküt, kivéve egy izraelita tanítót.

Az útlevélügyeket is a járási katonai parancsnokok intézték. Mivel mind a trianoni, mind pedig a Szlovákiával létrejött új határt lezárták, útlevél nélkül nem lehetett sem az anyaországba, sem külföldre utazni. A megszállt területre a trianoni Magyarországról és vissza csak a katonai közigazgatás alkalmazottai utazhattak passzus nélkül. A polgári személyek a lakhelyüknek megfelelő járási katonai parancsnokhoz nyújtottak be kérvényt. Ezt követően vizsgálat következett, hogy a kérelmező megbízható-e. Pozitív elbírálás esetén illetmény ellenében kiállították a fényképes utazási igazolványt. Ahhoz, hogy valaki a Csallóközbe utazhasson, a Székesfehérváron székelő Zalay Károly vegyesdandár-parancsnokhoz kellett kérelmet benyújtania, és onnan kaphatott – kedvező döntés esetén – igazolványt, amellyel utazhatott. Külföldre csak a vezérkari főnök által kiállított útlevelekkel lehetett utazni. Mindegyik igazolvány csupán három hónapig volt érvényes, utána vissza kellett szolgáltatni. A járási katonai parancsnoktól ún. kettős birtokos igazolványt kaptak azok a Somorjai járásbeli földtulajdonosok, akiknek a határ másik oldalán is volt birtokuk, amelyet művelni kellett. /45/ A trianoni határ lezárását december 5-én megszüntették, szabadon, útlevél nélkül lehetett utazni.

A bíráskodás is a katonai parancsnokok hatáskörébe tartozott. A polgári ügyekben az eljárás szünetelt, csak a leghalaszthatatlanabb esetekben tettek kivételt. A büntetőbíráskodást a katonai közigazgatás ideje alatt elkövetett bűncselekmények ügyében katonai büntetőbíróságok végezték a magyar törvényeknek megfelelően. Ezek a bíróságok a járási székhelyeken működtek. /46/

Eme rövid – és a források töredékessége miatt hiányos – áttekintés arra enged következtetni, hogy a bevonulást és a terület átvételét a magyar hadsereg gyorsan megvalósította, de a berendezkedés és közigazgatás működésének megindítása számos nehézségbe ütközött. Nagyon kevés volt az idő a bevonulás és a berendezkedés tervének kidolgozása, valamint megvalósítása között. Bár pontos információkkal rendelkeztek a területről, a csapatok felkészületlenül álltak számos gyakorlati probléma megoldása előtt. Hatalmas gondot okozott, hogy a csehszlovákok a kivonuláskor sok mindent elvittek. Már a müncheni egyezmény megkötése után, október elején /47/ megkezdték a hurcolkodást. Lezárták a határátkelőhelyeket, leszerelték a gyárakat, kiürítették a hivatalokat, a katonai tiszti, altiszti lakásokat. Elvitték a kórházak berendezéseit, a komáromi Öreg- és Újvárat teljesen kifosztották, az ablakokat is leszerelték. /48/ Számos helyről még a leltárkönyveket is elvitték, így a károk mértékét sem lehetett megállapítani. Besorozták a lovakat, kocsikat, gépjárműveket, hogy legyen szállítóeszközük. Ezeket aztán csupán egyenként adták vissza, a lovakat lesoványodva, vagy pedig vissza sem kerültek. A boltosoknál hitelre vásárlók nem egyenlítették ki utolsó havi számláikat. A határ lezárása jelentős piacoktól szakította el a termelőket, a gyárak leszerelése sokakat munkanélkülivé tett. Mindez súlyos anyagi gondokat okozott. Ehhez még társult, hogy a termékek és szolgáltatások ára jelentősen nőtt, és a korona, valamint a pengő beváltási aránya is kedvezőtlenül érintette a lakosokat. /49/ Megszűnt az ingyenes betegellátás, gondok voltak a betegsegélyek, nyugdíjak utalásával, mert nem volt mindenkinek rendezve az állampolgársága. Az éppen hogy berendezkedő katonai közigazgatás apparátusa súlyos anyagi, szociális és egyéb problémákkal találta szemben magát, melyek kezelésére nem volt megfelelően felkészülve.

Ebből adódóan számos hiba fordult elő, miként abból is, hogy olyan tisztviselők maradhattak hivatalukban, akik megbízhatósága kétséges volt, vagy olyanokat távolítottak el, akik hiába feleltek meg minden kritériumnak, nemzetiségük nem volt „megfelelő”. A Csallóköz mindezek ellenére szerencsés helyzetben volt az olyan területekhez képest, ahol magasabb volt a szlovákok aránya, és a visszacsatolás után a közigazgatás apparátusa teljesen felbomlott. A felmerülő gondok megoldását a polgári közigazgatástól várták.

2. Országgyűlési képviselet és a választások

A Csallóköz, mint ahogy az egész Felvidék országgyűlési képviseletéről az 1938: XXXIV. tc. rendelkezett, amely kimondta a Magyar Szent Koronához visszacsatolt felvidéki területeknek az országgal egyesítését is. Az Egyesült Magyar Pártnak a csehszlovák nemzetgyűlésbe, szenátusba, tartománygyűlésbe megválasztott tagjai közül azok kerültek be a magyar képviselőházba, akiket a miniszterelnök javaslatára az országgyűlés mindkét háza meghívott. /50/ 1938-ban 17 képviselőt hívtak meg /51/, akik december 5-én ünnepélyes keretek és nagy éljenzés közepette bevonultak a parlamentbe, és a kormánypártot erősítették.

A választásokra azért nem kerülhetett sor, mert nem voltak választói névjegyzékek. Az 1935. április 27-ére összehívott országgyűlés 1939. május 4-ig ülésezett, abban az évben választások voltak, de a Felvidéken nem tartották meg. A képviseletről egy új törvény rendelkezett. A képviselők újra meghívással kerültek be az 1939. június 10-re összehívott országgyűlés képviselőházába. Ezúttal 26 képviselőt hívtak meg. A meghívás kritériuma annyiban változott, hogy most már a csehszlovák törvényhozásba megválasztott pótképviselőket is behívhattak. A törvény szerint 1940. június 30-ig meg kellett volna tartani a választásokat. A behívott képviselők mandátuma a választások napjáig szólt. /52/

A képviselők közül a Csallóközből származott Füssy Kálmán komáromi gazdálkodó és Király József csicsói esperesplébános. Füssy Kálmánt 1938-ban és 1939-ben is meghívták, Király József pedig az 1939-es meghívás után került a képviselőházba. /53/

A választások terve 1939-re kész volt. A terv szerint a 26 képviselő megfelelt a felvidéki arányoknak. Egyéni választási kerületeket hoztak létre. /54/ Komárom vármegyében három egyéni kerület lett volna, és Komárom Duna bal parti része önálló kerületet alkotott volna. 1939 októbere és 1940 decembere között elkészültek a választólisták is, a választásokat azonban mégsem tartották meg. Ezt azzal indokolta a kormány, hogy a háborús események felgyorsulhatnak, és zavarhatják a választások menetét, valamint a II. és VIII. hadtesteket /55/ mozgósították, és ebből kifolyólag sok választásra jogosult nem tartózkodik otthon. /56/ Amint megszűnnek ezek az akadályozó körülmények, a kormány rögtön kiírja a választások időpontját. A háború azonban elhúzódott, és Magyarország is aktív résztvevőjévé vált, választásokra soha nem került sor a visszakerült területeken.

A választások kilátásba helyezésével választójogi problémák merültek fel. A magyar törvények szerint a választhatósághoz hat év egy helyben lakás és állampolgárság kellett, az egyéb kötöttségeken kívül. A felvidékiek viszont a sokkal demokratikusabb választójoghoz szoktak, és úgy érezték, hogy jogaik megcsorbítása lenne, ha a magyarországi választójog szerint kellene szavazniuk. Nagyon sokan nem élhettek volna a lehetőséggel, mert nem volt rendezve az állampolgárságuk, s arra vártak, hogy visszahonosítsák őket. Ám akiket visszahonosítottak, azok is csak hat év múlva választhattak volna. Az anyaországiak pedig ellenezték, hogy más törvények szerint bonyolítsák le a szavazást, mert ez is erősítené a terület különállását, és hátráltatná az egységesítést.

Rendezni kellett a visszatért terület lakosságának állampolgárságát. Automatikusan azok váltak magyar állampolgárokká, akik 1928. november 2-ától megszakítás nélkül a Magyarországhoz visszacsatolt területen laktak. /57/ Annak, akinek akár pár hétig is máshol volt az állandó lakhelye, kérnie kellett a visszahonosítást (pl. a Felvidéki Magyar Hírlap munkatársainak, mert őket munkájuk Prágához kötötte). A közszolgálati alkalmazottak magyar állampolgárságát a belügyminiszter intézkedésének köszönhetően soron kívül elintézték. A Komáromi járásban kettő, a Dunaszerdahelyi járásban tizenegy, a Somorjai járásban pedig egy rendezetlen állampolgárságú közszolgálati alkalmazott volt. /58/ A többi Csallóközben élő rendezetlen állampolgárságúra vonatkozóan nem találtam adatot. Az állampolgárság megszerzése nagyon sok utánajárást igényelt, az ügyintézés hosszadalmas és bonyolult volt, az egyéb ügyekkel is túlterhelt hivatalok lassan dolgoztak. Az állampolgársági bizonyítvány kiállításához kérelmet kellett benyújtani. A kérelemhez csatolni kellett a születési bizonyítványt, amely azt is igazolta, hogy a kérelmező magyar, az apa házassági vagy születési bizonyítványát, igazolást, hogy 1917. június 26. és 1921. június 26. között, ha ekkor már élt, ugyanabban a közégben lakott. Ha 1921 után született, akkor igazolni kellett, hogy apja, házasságon kívüliek esetében az anyja 1921 előtt négy évig egyfolytában egy helyben lakott. Igazolni kellett továbbá, hogy 1928. november 2-tól 1939. március 1-jéig a visszacsatolt területen lakott a kérelmező. A kérvényt illetékbélyeggel ellátva és az igazolásokkal együtt a polgármesterhez, jegyzőhöz vagy a körjegyzőhöz kellett benyújtani. ők felülvizsgálták, hogy az adatok megfelelnek-e a valóságnak, és ha mindent rendben találtak, akkor felterjesztették a kérelmet a belügyminiszterhez, aki kiállította az állampolgársági bizonyítványt. Ha valamely feltétel hiányzott, akkor viszont elutasították, és visszahonosítást kellett kérni. A kérvények elbírálása hosszú időt vett igénybe, és egészen 1942-ig elhúzódott. /59/

A hontalanok ügyét igyekeztek előmozdítni az 1939-ben megkötött magyar–csehszlovák /60/ és az 1941-ben kötött magyar–szlovák /61/ állampolgársági egyezménnyel, amely a Magyarországon élő szlovákok és a Szlovákia területén élő magyarok helyzetét rendezte. Mivel a Csallóközben szinte csak magyarok laktak, ezért az egyezménynek itt nem volt túl nagy jelentősége. Az 1941-ben hozzácsatolt kiegészítésében viszont a magyarok magyar állampolgárságának visszaszerzésével is foglalkoztak. Enyhítettek a feltételeken. A magyarok akkor is visszaszerezhették az állampolgárságukat, ha nem laktak 1928. november 2-tól a Felvidéken, de 1939. január 1-jétől visszamenőleg itt volt állandó lakhelyük. Ez kiterjedt az állampolgárságát ez alapján visszaszerzett férfi feleségére és kiskorú gyerekeire is. /62/ Az egyezmény segítséget jelentett, de későn érkezett, mivel a rendezetlen állampolgárok nagyon sok juttatástól elestek, míg sikerült megszerezniük az állampolgárságot; nem kerülhettek állami alkalmazásba, nem kaptak nyugdíjat, segélyeket.

3. A polgári közigazgatás

3.1. A polgári közigazgatás szervezete

A polgári közigazgatás 1938. december 22-én lépett életbe. A visszacsatolt területek közigazgatásáról miniszterelnöki rendelet intézkedett. Megállapította a közigazgatási beosztást, előírta az önkormányzati testületi szervek megalakításának módját, megállapította a tisztviselői szervezetet és a tisztviselők alkalmazásának feltételeit. A rendelet célja az volt, hogy a területet minél hamarabb beillesszék az ország jogrendszerébe. A polgári közigazgatás életbelépésétől minden polgári ügy a polgári hatóságra tartozott. A katonai közigazgatás alkalmazottai még pár napig jelen voltak és segítették a folyamatban lévő ügyek, leltárak átadását, de a felelős intézkedés joga már a polgári hatóságé volt. /63/

A rendelet újra bevezette a vármegyerendszert. A vármegyék területén a járási beosztás megmaradt a csehszlovák törvények szerint, önkormányzattal együtt. Tavaszra a járások önkormányzatát feloszlatták. A három csallóközi járás Komárom vármegye részét alkotta. Megállapították a jegyzői és körjegyzői szervezetet is. A megyeszékhely Komárom lett, és megyei jogú városi rangot kapott, de egyelőre nem egyesítették a Duna jobb partján fekvő városrésszel. /64/

A tisztviselők névsorát a felvidéki tárca nélküli miniszter és munkatársai állapították meg, majd felterjesztették jóváhagyásra a belügyminiszterhez. A belügyminiszter jóváhagyása után kinevezte a főispánt, az alispánt, a főszolgabírókat, a szolgabírókat, a polgármestert, valamint a községi- és körjegyzőket. A városi segéd és kezelőszemélyzetet, városi szerződéses alkalmazottakat a polgármester, a nagy- és kisközségekben a többi elöljárót és alkalmazottat pedig a szolgabíró nevezte ki. A kinevezések ideiglenesen arra az időre szóltak, amíg meg nem alakulnak a törvényhatósági bizottságok és a képviselő-testületek. Minden kinevezett tisztviselő a kinevezését követő 15 napon belül köteles volt esküt tenni. Az eskü szövege így szólt: „Én … esküszöm, a mindenható és mindentudó Istenre, hogy Magyarországhoz, annak alkotmányához és Magyarország Kormányzójához hű leszek, Magyarország törvényeit és törvényes szokásait, valamint az alkotmányos kormány rendeleteit megtartom, hivatali elöljáróimnak engedelmeskedem, hivatali titkot megőrzöm, hivatali kötelességeimet pontosan, lelkiismeretesen teljesítem, és … tisztemben híven eljárok. Isten engem úgy segéljen!” /65/ A főispán, Bartal Iván, az alispán, Reviczky István a belügyminiszter előtt tette le az esküt, a főszolgabírók, a somorjai dr. Bacsák Kálmán, a dunaszerdahelyi Dóka Sándor és a komáromi dr. Geöbel Károly Komárom város polgármestere, Fülöp Zsigmond előtt, a községi jegyzők pedig a főispán előtt. A megyei város tisztviselői a polgármesternek, a községi tisztviselők pedig a főszolgabírónak tették le az esküt. /66/

A visszacsatolt területen az utolsó csehszlovák választások maradtak érvényben. A vármegyei törvényhatósági testületet a lakosság arányának megfelelően kiegészítették a járási képviselő-testületek megválasztott tagjaiból. A tagokat a főispán hívta meg. A törvényhatósági választásokat a választói névjegyzékek összeállítása után kellett megtartani. A törvényhatósági kisgyűlést az érvényben lévő szabályok szerint kellett minél rövidebb időn belül megalakítani, ugyanígy a közigazgatási bizottságot, egyéb bizottságokat és albizottságokat is. A megye, Komárom város és a községek képviselő-testületei március elejére alakultak meg, és beiktatták az illetékes elöljárókat. /67/ A képviselők a volt képviselő-testületek választott tagjai közül kerültek ki, akiket a város esetében a polgármester, a községeknél pedig a főszolgabíró hívott meg. A katonai közigazgatás életbe lépése után azonnal feloszlattak minden pártot, kivéve az Egyesült Magyar Pártot, Hlinka Szlovák Néppártját, az Autonóm Földművesszövetséget és az Autonóm Nemzeti Pártot. /68/ Az utóbbi háromnak nem volt bázisa a Csallóközben, ezért a képviselő-testületeket az Egyesült Magyar Párt tagjai alkották. A törvényhatósági választásokat a választólisták elkészülte után kellett kiírni.

A tisztviselők kinevezésénél a fő szempont az volt, hogy felvidéki magyarokat nevezzenek ki. Közülük is előnyt élveztek azok, akik 1921. július 26-án magyar közszolgálati alkalmazottak voltak, de magyarságuk miatt elveszítették állásukat, és azt követően a Felvidéken laktak, valamint azok, akik 1938. november 2-án közalkalmazásban voltak, és a magyarok érdekeit képviselték az elmúlt húsz évben. /69/ Ha olyan jegyzőt neveztek ki, akinek nem volt jegyzői oklevele, akkor mellé ilyennel bíró segédjegyzőt helyeztek, aki szinte mindig az anyaországból érkezett (ezzel a szakszerűséget kívánták biztosítani). A vármegyében az alispán, a főjegyző, a hat aljegyző közül kettő, a tiszti főügyész, az árvaszéki elnök, a négy árvaszéki ülnök közül egy az anyaországból jött, hasonlóképpen a Dunaszerdahelyi járás főszolgabírója is. /70/ A jegyzőségekben és körjegyzőségekben a következőképpen alakult a helyzet: a Somorjai járásban egy nagyközség volt és hét körjegyzőség. Minden körjegyzőségben volt anyaországból származó jegyző vagy segédjegyző. A Dunaszerdahelyi járás két nagyközségének és tizenhárom körjegyzőségének mindegyikében volt anyaországi tisztviselő. A Komáromi járás négy nagyközségében és hét körjegyzőségében pedig tizenegy nem helybéli származású dolgozott. /71/

Az illetményezés a fennálló jogszabályok szerint alakult. A főispán fizetésére vonatkozóan maradt fenn adat. Havonta 680 pengő fizetést kapott, 184 pengő lakáspénzt, 320 pengő képviseleti átalányt, felesége után 12 pengő juttatást, két gyermeke után pedig egyenként 18 pengő gyermeknevelési pótlékot. Emellett 195 pengő útiátalányt is utaltak számára havonta. /72/ A közigazgatási alkalmazottak 50%-os vasúti menetkedvezményben részesültek, ha kiváltották az erre feljogosító arcképes igazolványt. /73/

3.2. Az igazolási eljárások

Az ideiglenesen átvett, csehszlovák alkalmazásban állt közhivatalnokokat, közalkalmazottakat igazolási eljárásnak vetették alá, s csak ezután véglegesítették őket állásaikban. Az igazolást igazgatási áganként megalakított igazolóbizottságok végezték. Létrejött a közigazgatási alkalmazottak, orvosok, vasutasok, tanítók, mérnökök, gyógyszerészek igazolóbizottsága. Tevékenységüknek az volt a célja, hogy csak a megbízhatóak kerülhessenek állami alkalmazásba. /74/ A bizottság minden esetben egy elnökből, négy tagból és négy póttagból állt. /75/ Az elnököt közigazgatási alkalmazottak esetében a tárca nélküli miniszter jóváhagyásával a belügyminiszter, más ágazatok esetében az illetékes miniszter nevezte ki, a tagokat pedig a főispán javaslatára a tárca nélküli miniszter. /76/ A belügyi igazolóbizottság elnöke Ney Géza magyar királyi főtanácsos volt. A rendes tagok: Kristóff Sándor, Kollányi Miklós, Nagy Nándor, Király József; a póttagok: Rázga Károly, Füssy Kálmán, dr. Szeiff Géza és dr. Uhrovics Vendel voltak. /77/

Az eljárás során a közigazgatási alkalmazott idézést kapott, amelyet az a községi elöljáróság kézbesített ki, amelyiknél alkalmazásban volt. Ezt követően aláírásával jelezte, hogy átvette az idézést, és ezt a községi elöljáró-testület továbbította az igazolóbizottságnak. Az adott időpontban a beidézett megjelent a bizottság előtt, ahol kikérdezték, hogy hol született, milyen nemzetiségű, milyen iskolai végzettsége van, hol volt katona, mikor lépett közszolgálatba, hol dolgozott még, tagja volt-e valamelyik pártnak. Ezt követően a bizottság a zárt ülésen döntött az igazolásról, majd döntését felterjesztette a főispánhoz. Ha ő is jóváhagyta a bizottság kedvező döntését, az alkalmazott megmaradhatott állásában, és személyi igazolványt kapott. Ha a bizottság kedvezőtlenül döntött, akkor elbocsátották, és munkanélküli lett vagy nyugdíjba ment. Az igazolást leggyakrabban akkor tagadták meg, ha valaki magyar volt, de kényszerítés nélkül szlováknak vallotta magát, belépett valamelyik cseh vagy szlovák pártba, gyerekeit szlovák iskolába járatta. Az igazolás alá vont személyek névsorát az adott községekben kifüggesztették. Ha valakinek tudomása volt olyan adatról, amely az igazolás alá vont alkalmazott, pl. írnok magatartását kifogásolta, eljuttathatta a bizottság elnökéhez. A csendőrség tanúk vallomásai alapján megvizsgálta, hogy igazak-e a vádak. A vallomások az igazolóbizottság elé kerültek, és ezek figyelembevételével döntött. /78/

Az igazolások számos problémát vetettek fel. Az igazolásról szóló határozat kihirdetése után nagy lett a bizonytalanság, az alkalmazottak rendszertelenül kapták fizetésüket, és teljesesen változó összegeket utaltak számukra. A minisztertanács, hogy véget vessen ennek, úgy döntött, hogy az ideiglenesen alkalmazottaknak nem fizetést, hanem csehszlovák jövedelmeik nettó összegének megfelelő előleget utalnak, amit 7: 1-es átszámítási alapon fizettek ki. /79/ Az amúgy sem kedvező anyagi helyzetüket ez tovább rontotta. Az igazolandóra vonatkozó lakossági bejelentések során sokszor csak a személyes bosszú vezérelt valakit. A bejelentés valódiságának megvizsgálása többször elhúzódott, mert a beidézett tanúk nem jelentek meg, és ilyenkor az ügyet elnapolták. /80/

A bizottságok sok esetben téves határozatot hoztak. Igazságtalanul bocsátottak el embereket pl. olyan indokkal, hogy beigazolódott a vád, hogy otthon szlovákul beszéltek. Nagyon sokan érdemtelenül átcsúsztak az igazolási eljáráson. Voltak olyanok is, akikről megfeledkeztek, be sem hívták őket, pedig képesítésüket még Magyarországon szerezték. /81/ A viszonyok rendezetlenségén kívül magyarázatot adhat erre az is, hogy az Egyesült Magyar Pártnak döntő befolyása volt az igazoltatásban. A bizottságok tagjai legtöbb esetben párttagok voltak, és Jaross Andortól biztatást kaptak, hogy hozhatnak nagyszámú elmarasztaló ítéletet, a nem igazoltak nyugdíját olyan alacsonyan állapítják majd meg, hogy tömeges elbocsátás esetén sem okoz nagy gondot a kifizetés az államnak. /82/ A párt célja az volt, hogy saját híveit helyezze a megüresedett állásokba, azokra a helyekre, amelyeket még nem a párt tagjai töltöttek be. Számítása azonban nem jött be, mert anyaországbeliek kerültek a felszabadult tisztségekbe, akiket anyásoknak csúfoltak. /83/ A lakosság kifogást emelt az ellen, hogy a hivatalokban idegenek ülnek, akik lenézik az ittenieket. /84/ Az igazolást azonban nem lehetett megismételni.

Az anyaországbeliek száma az Imrédyt 1939. február 16-án felváltó /85/ Teleki Pál miniszterelnöki székbe kerülése után nőtt meg. ő túlzottnak tartotta az igazolási eljárások során történt visszaéléseket, de a felülvizsgálatra nem adott lehetőséget. Az igazolások során szerzett rossz tapasztalatok és az anyaországgal szembeforduló felvidéki közhangulat miatt Erdély visszatérése után a tisztviselőket és alkalmazottakat nem vetették nemzethűségi igazoló eljárás alá.

Az anyaországból jöttek anyagi helyzete nem volt könnyű. Komáromban lakáshiány volt /86/, magasak voltak a lakbérek, mert a kormány a háztulajdonosok védelme érdekében eltörölte a lakbéremelést korlátozó csehszlovák rendelkezéseket. /87/

3.3. A Csallóköz beilleszkedése a vármegyerendszerbe

A hivatalok 1938. december 22-én megkezdték működésüket az életbe lépett jogszabályok szerint. Intézkedni kellett a katonai közigazgatás bevezetése előtt felállított Magyar Nemzeti Tanácsok feloszlatásáról, mert már megszűnt a létjogosultságuk, mint ahogy a polgári fegyveres alakulatoknak is, mert kiépült a rendőrség és a csendőrség szervezete. /88/ Azokat a jegyzőket, segédjegyzőket, akik nem az anyaországból érkeztek, továbbképzésre küldték Szombathelyre, ahol két hétig tartó jegyzői tanfolyamon vettek részt. Itt megismerkedtek a magyar jogszabályokkal, ügyviteli renddel. A részvétel kötelező volt. Az útiköltséget, az ellátási díjat, a szállást és a kosztot a belügyminisztérium fizette. /89/

Komárom azzal, hogy megyei városi rangot kapott, nem készült fel a feladatai ellátására. Az elmúlt húsz évben nem fejlődött. Komárom Magyarországon fekvő területe viszont az elvesztett városrész jogutódjaként fejlődésnek indult. A jobb parti rész tehát jobban el tudta volna látni a megyeközpont feladatait. A hagyományok miatt azonban Ókomáromra esett a választás, ez lett a vármegyei, járási és városi igazgatás központja, de a hiányosságok gyorsan a felszínre kerültek. Probléma adódott a hivatalok elhelyezése körül. Nem volt elegendő épület, a város különböző pontjain voltak az egy épületbe kívánkozó irodák, a polgármesteri hivatal például 12 különböző helyen nyert elhelyezést. Nem volt elegendő lakás sem az újonnan érkezett tisztviselőknek. Tervbe a vették megyeháza kibővítését, és a pénzt a következő évi költségvetésből előlegezték meg, kibővítetve főispáni, alispáni lakással, irodahelyiségekkel, levéltárral és garázzsal. /90/ A problémák azonban ezzel sem oldódtak meg. A javulást a két városrész egyesítésétől várták. Az egyesítés előkészítésére a bal parti rész képviselő-testületi közgyűlése 6 tagú bizottságot jelölt ki, melynek élén a polgármester állt. 1939. július 15-én megszűnt a különállás, és a város törvényhatósági jogot kapott, újraválasztották a most már közös képviselő-testületet. Fülöp Zsigmond lemondott, és Alapy Gáspár /91/ lett a polgármester, beiktatására augusztus 1-jén került sor. Az egyesítés nem hozta meg a várt eredményt. Az ókomáromi városrész anyagi viszonyai siralmasak voltak. 1939. augusztus 31-én a csehszlovákiai időkben felvett, vissza nem fizetett adósságok összege 2 200 000 pengő volt, illetve rengeteg kifizetetlen számla halmozódott fel. A belügyminiszter 1940 februárjában pénzügyi ellenőrzés alá helyezte a várost, melynek eredményeként a tartozás egy részét sikerült rendezni, de még 1944-ben is volt a külföld felé tartozásuk. /92/ A város 116 közigazgatási alkalmazottja a 30 842 lakoshoz viszonyítva sok volt. /93/ A lakásproblémák továbbra is fennmaradtak, nem oszlott meg a teher az egységesítés után sem, hanem inkább az anyaországi rész is visszaesett a fejlődésben. A járási központokban a szolgabírói hivatal szűknek bizonyult. Nehezítette a helyzetet, hogy a berendezést pótolni kellett, mert sok helyen hiányoztak az alapvető bútorok, az irattárak üresek voltak, mert a csehek a kivonuláskor mindent elvittek.

A vármegyei közgyűlés, kisgyűlés, közigazgatási és egyéb bizottság havonta ülésezett. A jegyzők és körjegyzők hetente jegyzői értekezleten találkoztak. Már a kezdet kezdetén voltak nehézségek. Akadozott a közlekedés és az ellátás, szokatlan volt a hivatalok lassúsága. A lapok hasábjain megjelentek az elégedetlenség hangjai: „Más impérium, más szokások; rendet szeretnénk.” /94/ Mindezt a kezdeti nehézségek számlájára lehetett írni. Mindenki bízott abban, hogy hamarosan jobbra fordulnak a dolgok, és az élet a normális mederben folyik tovább. A kismértékű javulást követően azonban nem az elvárásoknak megfelelően alakultak a dolgok.

A hivatalok nagyon túlterheltek voltak. Az emberek megrohanták ügyes-bajos dolgaikkal, megindult a fellebbezések lavinája, megsokasodtak az állampolgársági és álláskérelmek, az útlevélügyek intézése, megnőtt a munkanélküliség, a közellátás problémája, s a közbiztonság és a közegészségügy felügyelete is a hatáskörébe tartozott. A háború kitörése után – bár még Magyarország nem állt hadban – pedig még több feladat hárult rá. Népmozgalmi nyilvántartásokat kellett készíteni, melyek a 18–60 év közötti férfiak adatait tartalmazták abból a célból, hogy mozgósítás esetén elérhetőek legyenek. A vármegye 102 tagú tisztikara nem győzte az ügyek intézését, a községi jegyzők nehezen boldogultak a munkával. Az ügyvitel pedig az eddig megszokotthoz képest nagyon bonyolulttá vált. Sok formai dolognak kellett eleget tenni. Helyi szinten alig lehetett dönteni. Ez nagyon lelassította az ügyintézést. Ehhez hozzájárult a sok hiányosság. A tisztviselők közül sokan nem ismerték a feladatkörükbe tartozó jogszabályokat, a rájuk bízott elintézésre váró ügyeket ilyen esetben átutalták máshová, ahol jobb esetben elintézték vagy visszaküldték, hogy nem az ő hatáskörükbe tartozik. A határozatok végső megfogalmazása kezdetleges volt, a jegyzőkönyveket nem vezették rendesen, két-három hétig tartott, míg letisztáztak valamit. Az irattárba rendezetlenül kerültek be az anyagok, szinte áttekinthetetlen volt az egész. A postán jött pénzeknek nem készítettek külön nyilvántartást, hiányosan vezették a pénztári főnaplót, eltérések voltak az alnaplóval, nem készültek napi zárlatok. Az ajánlott leveleknek nem volt feladókönyvük. A járásokban és községekben hasonló rendszertelenség volt. Az alispán nem ellenőrizte, hogy a főszolgabírók eleget tesznek-e annak a kötelezettségüknek, hogy havonta tíz napot eltöltenek járásuk falvait járva. A főszolgabírók pedig nem ellenőrizték a szolgabírókat, beosztott szolgákat, hogy helyesen végzik-e feladataikat, és csupán felületesen történt meg a községek ügyvitelének vizsgálata is. /95/ Csak a Somorjai járásból érkezett olyan jelentés, hogy a főszolgabírói hivatal elhelyezése jó, a létszáma teljes, az ügyintézés megfelelő, csupán kisebb hiányok voltak, de ezeket nem részletezte. /96/ Az alispánnak rendelettel kellett intézkednie a községi hivatalok rendben tartásáról, mert a járásokban tett körútja során a községi hivatalokat nagyon piszkosnak, udvaraikat elhanyagoltnak tartotta, és hatalmas rendetlenséget tapasztalt az ügyiratok között. /97/

A kezdeti türelmet és várakozást felváltotta a lakosság részéről a nyugtalanság. Egy-egy ügy elintézése nagyon sok időt és energiát vett igénybe az előző időszakkal összehasonlítva. Értetlenül álltak a hatóságok merevsége előtt, mert azok nem voltak hajlandóak az önálló cselekvésre, hiába az lett volna a célszerűbb. Míg a csehszlovák hatóságok pár nap alatt elintézték az ügyek nagy részét, addig most a legtöbb esetben a minisztériumhoz kellett felterjeszteni. /98/ Többször előfordult, hogy annak reményében, hogy gyorsabban sikerül valamit elintézni, egyenesen a tárca nélküli miniszterhez vagy az illetékes miniszterhez küldték el a kérelmeket, leveleket. Ebben az esetben éppen az ellenkező eredményt érték el, még hosszabbra nyúlt a várakozási idő, mert a papírokat visszaküldték, és a megfelelő szintű hivatalhoz kellett újra benyújtani. /99/ Túlságosan magas volt a kezelési költség, minden kérelemhez illetékbélyeget kellett mellékelni, ami jelentős anyagi teher volt. /100/ Meghökkentő volt, amikor szembesültek a hivatalokban a tisztviselők modorával. Főleg az anyaországi jegyzők, aljegyzők, írnokok ellen volt az a panasz, hogy mindenhatóskodnak, lenézik az ittenieket, lekezelően bánnak velük, mintha alacsonyabb rendűek lennének. Szokatlan volt a címek és rangok használata. /101/ Az alázatos tiszteletadás követelése ellenkezést és felháborodást szült. /102/ Bizalmatlanul tekintettek a számukra bonyolult megyerendszerre, a számos bizottsággal és gyűléssel együtt. Sokszor nem értették, hogy miért kell titkosan szavazni az ilyen szempontból jelentéktelen ügyekben. /103/ Önállóan dönteni képes, gyorsan intézkedő hivatalnokokat szerettek volna, akik megértően és segítőkészen viselkednek az emberekkel.

A helyzet javításához pénzre és a közigazgatás reformjára a lett volna szükség. Támogatást sem az államkasszából, sem pedig saját erejéből nem tudott a megye szerezni. A községi pótadók már így is magasak voltak, és a csehszlovák időkből is jelentős adósságot örökölt, amit törleszteni kellett. Ezért csupán egy-egy létszámfeletti írnoki állást szerveztek a járási székhelyeken /104/, és meghosszabbították a hivatalok nyitva tartását egy órával. Körözvények érkeztek a megyébe, amelyet a főszolgabíróknak továbbítottak, ők pedig a jegyzőknek. Ezekben utasították a hivatalokat, hogy takarékoskodjanak a nyomtatványokkal, írólapokkal. Véget kellett vetni a pazarlásnak, spórolni kellett a villanyárammal, és csupán hivatalos ügyekben lehetett telefonálni. /105/ Felülvizsgálták a községi beosztást. A vármegye kisgyűlése rendkívüli ülésén takarékosságra és a közigazgatás ésszerűsítésére hivatkozva elfogadta a törpe- és az összeépült településeknek az összevonását. /106/ A javaslatot felterjesztették a belügyminiszterhez. Végül csak néhány község helyzetében történt változás: Nagykeszi az ekeli körjegyzőséghez került, Tany nagyközség lett, a vajkai körjegyzőség székhelye Nagyszarva lett. Csallóköznádasdi körjegyzőséget két külön körjegyzőségre osztották, tehát az összevonás helyett növekedett a jegyzőségek száma.

A kormány is látta, hogy nem az elképzeléseknek megfelelően alakulnak a dolgok, rendeletekkel egyik napról a másikra nem lehet jogi, gazdasági és lelki egyesítést végrehajtani. Teleki Pál 1939 szilveszterét Csicsón töltötte gr. Kálnoky Sándor vendégeként. Találkozott Király Józseffel, és fogadta a község képviselőit, de csak arra tudta biztatni őket, hogy tartsanak ki. /107/ A belügyminiszter reformot ígért a közigazgatás minden szintjén; kevesebb papírmunkát, egyszerűbb ügyintézést, a tisztviselők továbbképzését. /108/ Konkrét lépésekre azonban nem került sor.

Bár nem kapcsolódik szorosan a témához, de mindenképp meg szeretném említeni, hogy nem csak a közigazgatás működése okozott csalódást és keserűséget. Nehezítette a mindennapi életet, hogy mindennek nagyon felment az ára, a gabona- és paprikatermesztést pedig visszaszorították, hogy védjék az alföldi termelőket. Nagyon kevés volt a munkalehetőség, Pozsony elvesztésével a piacától fosztották meg a Csallóközt. Nemcsak az iparban és mezőgazdaságban dolgozók kerültek utcára, hanem az értelmiségiek is. /109/ Munkanélküli segélyt pedig nem kaptak, mert ilyen nem létezett Magyarországon. A kormány ínségmunkával igyekezett enyhíteni a munkanélküliek sorsán. Ez azonban csak ideig-óráig jelentett segítséget, mert rövid időre szólt.

3.4. A felvidéki magyar szellem

A közhangulatot tovább rontotta, hogy a képviselőházban durva támadásokat intéztek a felvidéki képviselők ellen, melyekről a sajtón keresztül lehetett értesülni. A Felvidéki Magyar Hírlap rendszeresen címlapon közölte a sértéseket. A Felvidék viszszatérésekor a magyar közvélemény egy részének hatalmas elvárásai voltak az ottani magyarok körében kialakult szellemmel szemben. A felvidéki magyar szellemet a húsz év során megszerzett jogokhoz, a szociális ellátáshoz, a választójoghoz való ragaszkodás és az ennek kapcsán kialakult gondolkodásmód, a nemzet egységének és érdekeinek mindenek elé helyezése jelentette. Azt várták, hogy a felvidékiek visszatérésével az általuk hozott új gondolkodás majd gyökeret ver a magyar életben is. Meglepetésként érte a közvéleményt az első támadás, amelyre akkor került sor, amikor Jaross Andor bekerült a kormányba. Az ellenzék a felvidékiek által képviselt magyar szellemet a bene¹i szellemiséggel azonosította, és ezt vágta Jaross fejéhez. /110/ 1939 tavaszán, amikor a választójog és a szociális kérdések kerültek napirendre, egymást érték az ellenséges felszólalások a kormánypárt elleni támadások részeként is. A felvidékiek amellett voltak, hogy az általános és titkos választójogot terjesszék ki az anyaországra is, és ne fordítva, mert ez lenne ésszerű, ha Magyarország valóban a reformok útjára akar lépni. Ragaszkodtak a szociális téren sokkal kedvezőbb törvényekhez is. Az ellenzéki és a kormánypártból kilépő képviselők ezért szeparatizmussal vádolták őket mondván, hogy nem akarnak alkalmazkodni az anyaország rendjéhez. A másik oldalon ez sértődést eredményezett. Nem értették, hogy a teljesen ésszerű reformokat, amelyek a magyarság érdekeit szolgálják, miért ellenzik, miért fontosabbak a pártérdekek. Felszólalásaikban amellett érveltek, Király Józsefhez hasonlóan, hogy egységre van szükség a haladáshoz, fejlődéshez. /111/ A kormánynak azonban az anyagi feltételek híján nem állt módjában szociális téren az anyaországot a visszakerült terület szintjére emelni. Azt viszont, hogy az anyaországi szintre szállítsák le a Felvidék viszonyait, nem merte vállalni a kormány. Az ellenségeskedés szinte rendszeressé vált, és az Imrédyt 1939. február 16-án felváltó Teleki Pál, hogy leszerelje a támadókat, igyekezett megoldást találni.

Csökkentette az Egyesült Magyar Párt befolyását, mert azt is a különállás egyik jelképének tartották, hogy a Felvidéknek külön pártja volt, amely minden felvidéki kérdésbe beleszólhatott, mert a magyarság érdekeit húsz éven keresztül képviselő, egyetlen pártnak tartották. Imrédy és Jaross kapcsolata nagyon jó volt, Jaross teljesen azonosult a volt kormányfő nézeteivel. /112/ Teleki 1939 márciusában megszüntette a felvidéki tárca nélküli miniszteri posztot, és Jarosst a kormányzó titkos tanácsosi ranggal tüntette ki. Megszűnt a miniszter tisztikara is, az alkalmazottak más minisztériumoknál és közintézményeknél helyezkedtek el. /113/ A Felvidék ügyeit ezután az egyes miniszteri tárcák szakszerű irányítása alá rendelte. A miniszterelnök azzal indokolta ezeket a lépéseket, hogy segítik a visszatért területek tökéletes bekapcsolását az állami adminisztrációba, és ezzel mindenféle különállás hamarosan megszűnik. /114/ Az Egyesült Magyar Párt befolyását igyekezett csökkenteni azzal is, hogy leváltott néhány főispánt. 1939. május 27-én a kormányzó Bartal Ivánt felmentette a belügyminiszter előterjesztésére. A lapok önkéntes lemondásáról tájékoztatattak. /115/ A főispáni teendőket az alispán, Reviczky István látta el az új főispán, Nagy Nándor kinevezéséig. Nagy Nándort a vármegye törvényhatósági bizottsága július 25-én iktatta be, az Országgyűlés előtt pedig augusztus 1-jén volt az ünnepélyes beiktatás. /116/

A szociális törvények esetében kompromisszumos megoldás született. A nyugdíjak esetében a 150 pengős összeget közelítették a magyarországi 60 pengőshöz, és 120 pengőben állapították meg. /117/ Az Egyesült Magyar Párt 1940 februárjában beolvadt a Magyar Élet Pártjába /118/, melyet szintén Teleki eszközölt ki, eltüntetve ezzel a különállást jelképező pártot. 1940. március 15-én megtartotta alakuló közgyűlését a Magyar Élet Pártja Dunaszerdahelyen, és ahol tagok jelentkeztek, mindenütt megalakultak az alapszervezetek. Az Egyesült Magyar Párt kimondta, hogy feloszlik és beolvad a Magyar Élet Pártjába. /119/ Így formálisan megtörtént az egységesítés, de a valóságban továbbra is számos probléma megmaradt.

3.5. A telepesek és falvaik sorsa

A csehszlovák földreform során ideköltözött telepesek problémát okoztak az alig berendezkedett polgári szerveknek. A gondok a katonai közigazgatás ideje alatt kezdődtek. A vezérkari főnök utasította a katonai parancsnokokat, hogy az elfoglalt területekről haladéktalanul utasítsák ki a telepeseket, leszármazottaikat és minden rokonukat. Mivel nem a megfelelő ütemben haladt a távozásuk, arra hivatkozva, hogy barátságtalanul fogadták a bevonuló katonákat, november 11-én megismételte az utasítást. /120/ Ennek köszönhetően a csehek és a morvák nagy része elment, de voltak, akik még a bevonulás előtt távoztak. December elején a Vezérkari Főnökség beszüntette a kiutasítást, mert Szlovákiából egyre nagyobb számban érkeztek magyarok, akiket különböző indokkal kitoloncoltak. Valószínűnek tartották, hogy a telepesekkel való bánásmódra ez volt a válasz. /121/ Ezután csak a járási katonai parancsnok engedélyével mehettek el, az engedélyt pedig abban az esetben kapták meg, ha nem volt semmiféle adósságuk. /122/ Továbbra is előfordult, hogy arra kényszerítették a telepeseket, hogy távozzanak, és írják alá a nyilatkozatot, hogy önként mennek el. /123/ Az itt maradt ingatlanaik, állataik és felszerelésük őrzését a magyar hatóságoknak kellett volna biztosítani, míg vissza nem jönnek érte. A járásokban legtöbb helyen nem tudták megoldani a felügyeletet. A falvak lakossága kihasználta ezt, és ellenszolgáltatás nélkül széthordta a telepesek vagyontárgyait. /124/ Az elhagyott földek művelés nélkül maradtak. Bár november volt, az őszi munkálatok befejeződtek, gondoskodni kellett arról, hogy a földeket tavasszal is megműveljék.

Az őrizetlenül maradt birtokokról a járási gazdasági felügyelő gondoskodott. Az elhagyott birtokot zár alá helyezték, majd kiadták egy évre haszonbérbe. Ha a járási katonai parancsnok utasította a bérlőt, akkor el kellet hagynia a birtokot még a bérleti szerződés lejárta előtt, és nem kapott kártérítést sem. /125/ Amelyik birtokot nem adták ki, azt gondnokság alá helyezték. A gondnokok a környező falvakból származó szakképzett gazdák voltak, és nekik kellett biztosítani a termelés zavartalanul folyamatát. Mindezek ellenére számos ház maradt őrizetlenül. /126/

A polgári közigazgatás életbe lépése után megindult a csehszlovák földreform felülvizsgálata. A miniszterelnök rendelettel hatálytalanította az 1919-es földreformot, hogy kárpótolhassák az őslakosokat. A hatálytalanítás nem volt érvényes abban az esetben, ha földet az egyház vagy a visszacsatolt területen fekvő, nem telepesek által alapított község szerezte. A telepesektől elvett földek az államra szálltak viszsza, a tulajdonosokat kárpótolták, visszakapták a föld árának letörlesztett részét. A földreform revíziójának előkészítésére és végrehajtására kormánybiztost nevezett ki a kormány. /127/ A haszonbérbe kiadott és gondnoki kezelés alá helyezett földek a magyar királyi vármegyei gazdasági felügyelő ellenőrzése alá kerültek. A vármegyei gazdasági felügyelő járásonként – a vármegyei közigazgatási bizottság gazdasági albizottságával együtt – kinevezett egy-egy gazdasági ellenőrt, akinek az volt a feladata, hogy gondoskodjon a tulajdonos nélkül maradt gazdaságok működtetéséről, és ellenőrizze, hogy rendesen fizetik-e a haszonbért a kiadott földek után. /128/ A haszonbérek és a gondnokság alá helyezett ingatlanok jövedelmének beszedéséről a föld, ill. a birtok fekvése szerint illetékes községi elöljáróság gondoskodott.

Megkezdődött a volt telepes birtokok szétosztásának előkészítése. A földművelésügyi minisztérium nem rendelkezett megfelelő kataszteri térképekkel és adatokkal az 1919 után kiosztott földekről. Bejelentések alapján készítették el a felméréseket. Aki a földreform során ingatlant kapott, a föld elhelyezkedése szerint illetékes községi elöljáróságnál kellett bejelentenie. A gondnoki kezelés alatt álló ingatlanok esetében a bejelentést a járási gazdasági felügyelő tette meg. A községi elöljárók ellenőrizték, hogy a bejelentőíveket helyesen töltötték-e ki és pótolták-e a telekkönyvi kivonatot, ha hiányzott. A bejelentőíveket két példányban felterjesztették a főszolgabírói hivatalba. A járási gazdasági felügyelő és az Egyesült Magyar Párt járási vagy városi tagozatából kijelölt személy felülvizsgálta a bejelentéseket, és javaslatot tettek a kormánybiztosnak az ingatlanszerzés megerősítésére, ill. hatálytalanítására. A következő szempontok alapján döntöttek: milyen volt a viszonya a magyarokkal 1918–1938 között, 1918 előtt milyen volt az állampolgársága és a nemzetisége, kívánatos-e nemzeti szempontból, hogy ingatlanszerzését hatálytalanítsák. Ezután járásonként összesítés készült, melyet a kormánybiztos elé terjesztettek. /129/ A cseh és morva telepesek ingatlanszerzéseit hatálytalanították, a szlovákokét felfüggesztették, mert 1939. szeptember 15-én megalakult az a magyar–szlovák bizottság, amely azt pontosította, hogy miként kárpótolják a szlovák telepeseket. A felfüggesztés ellenére mind a Dunaszerdahelyi, mind a Somorjai és Komáromi járásban voltak további ingatlanhatálytalanítások. /130/

Akiknek érvénytelenítették a földszerzését, azoknak 1939. október 31-ig el kellett hagyniuk az országot, majd ezt az időpontot 1940. március 15-éig meghosszabbították. /131/ A feltüntetett időpontig a telepeseket és családjukat ingóságaikkal együtt vámmentesen kiszállították Szlovákiába, és ott megkapták a szlovák állampolgárságot, ha nem volt adósságuk. Ezt a Magyar Nemzeti Bank által kiállított tanúsítvánnyal igazolták. Aranyat, ezüstöt, platinát nem lehetett kivinni. A rakodóhely a telephelyhez legközelebb eső vasútállomáson volt /132/, az ingóságok vámkezelése a lakhelyhez legközelebb eső vámhivatalnál, jelen esetben Úszornál történt. /133/ Akik már távoztak, de még maradt itt holmijuk, azok annyi időre visszajöhettek, hogy elvigyék ingóságaikat, és megkapják a vagyonuk kezeléséből, dolgaik eladásából származó haszon elszámolását. A vármegyei gazdasági albizottság végezte az elszámolást, s kiderült, hogy sokszor olyan ingóságokat is eladtak, amit nem lehetett volna. /134/ Az ingóságok elszállítását egy szlovák bizottság szervezte meg. A telepeseket telephely szerint névjegyzékbe vették, csoportokra osztották, és fényképes igazolványt állítottak ki számukra. A csoportokat a bizottság egy-egy tagja kísérte a volt lakóhelyükre. Megérkezéskor a községi elöljáróságnál kellett jelentkezniük, legfeljebb öt napig maradhattak, és végig megfigyelés alatt tartották őket a hatóságok. Bejelentették járműigényüket, mert a rakodóállomásra mindenki maga biztosította a fuvarozást, amiért a helyi szállítási díjat kellett kifizetni. /135/ Visszafelé ugyanazon az útvonalon távoztak, amelyen jöttek, azokkal együtt, akik most szándékoztak először elhagyni az országot. Ha nem vették igénybe a csoportos kiszállítást, akkor már csak saját költségen tehették ezt meg.

Azokat a falvakat, amelyeknek kevés lakosa maradt, és nem voltak meg a községi lét feltételei, összevonták a közelben lévő településsel. Amelyeknek nem volt magyar nevük, azokat átkeresztelték. Így Hviezdoslavov a Vörösmajor, Hod¾ovo a Zsemlékes, Okánikovo a Szántóér, ©túrova pedig a Margitpuszta nevet kapta. /136/ A jegyzői és körjegyzői jelentések, melyek szerint jegyzőségük, ill. körjegyzőségük területén nincsenek szlovák nemzetiségűek, azt mutatják, hogy a telepesek közül szinte mindenki elment.

4. Összegzés

A Csallóköz és az egész Felvidék visszacsatolását hatalmas örömmel üdvözölték mind az anyaországi, mind a visszatért magyarok. A bevonulás a húszéves megszállás alóli felszabadulást jelentette, a magyar katonákat felszabadítókként üdvözölték, és ők is igyekeztek megfelelni ennek az elvárásnak. A katonai bevonulást követően bevezették a katonai közigazgatást, amely a polgári jogrendszer számára kellett, hogy előkészítse a talajt. Mindkét oldalról hatalmas volt a várakozás. A csallóköziek abban bíztak, hogy nem érheti őket több sérelem nemzeti hovatartozásuk miatt. Ez a reményük valósággá is vált. A revízióval elhárultak az akadályok a nemzeti jogok és kulturális igények elől. Ezenfelül pedig nem kételkedtek a már meglevő politikai jogaik továbbélésében, valamint abban sem, hogy az eddig szlovákokkal és csehekkel betöltött állásokat megszerezhetik. Azt remélték, hogy az általuk hozott, felvidékinek nevezett szellem segítségével Magyarország politikai és szociális viszonyai megreformálásra kerülnek. Az anyaországiak arra számítottak, hogy az egységesítés gyorsabban és simábban megy majd végbe.

Mindkét félnek csalódnia kellett. A visszakerültek politikai és szociális helyzete romlott. A választásra jogosultak száma csökkent, sokaknak újra kellett kérni az állampolgárságot, a hivatalok elnyeréséhez igazolási eljáráson kellett átesni, amely sok esetben téves eredménnyel zárult. Sok állást, főleg a jegyzői, aljegyzői hivatalokat az anyaországból érkezett tisztviselőkkel töltötték be. A hivatalokban az ügyintézés nehézkes és hosszadalmas volt, rossz volt a munkamorál, ráadásul a hivatalnokok viselkedése is ellenérzéseket szült. A közigazgatást embertelennek találták. Mindehhez még hozzájárult, hogy különállónak bélyegezték őket, mert ragaszkodtak a megszerzett jogaikhoz. A „felvidéki szellemtől” várt reformok nem váltak valóra. Az anyaországiak számára sem az elképzelések szerint alakult a helyzet. A kormányzat rájött, hogy a törvények és rendeletek életbeléptetése nem elegendő ahhoz, hogy a visszatért területet bekapcsolják az ország vérkeringésébe. Csupán ezzel nem lehetett áthidalni a gondolkodásbeli és fejlődésbeli különbségeket. A visszacsatolt részt nem lehetett teljesen a trianoni Magyarország szintjére süllyeszteni. Ahhoz pedig, hogy az anyaországot emeljék a visszatért terület szintjére, sem pénz, sem idő nem volt. A figyelem hamarosan a további visszaszerzett területek felé fordult, majd az ország 1941-től belesodródott a második világháborúba. Békés körülmények között valószínűleg lassan és fokozatosan megvalósult volna a minden téren való egybeolvadás.

A közigazgatás és az ezzel néhány, szorosan összefüggő esemény vizsgálata arra enged következtetni, hogy a visszacsatolást fogadó nagy öröm csalódásba fordult át. A telepesek elköltözésével etnikailag újra egységessé vált a régió, nemzeti jogaikat leszámítva azonban a Csallóköz népe rosszabb körülmények közé került. Teljes képet és végső értékelést viszont csak egy minden területre kiterjedő kutatás során lehet majd nyerni.

Tóth Endre: Az első kétoldalú tárgyalások Csehszlovákia és Magyarország között (1921) Bruck an der Leitha (II. rész)

III. A brucki tárgyalás (1921. március 14–15.)

Az elsõ kétoldalú tárgyalás Csehszlovákia és Magyarország között 1921. március 14-én és 15-én zajlott le a háború elõtti osztrák–magyar határon fekvõ dél-ausztriai Bruck an der Leithában. A vendéglátói szerepet ehhez a történelmi jelentõségû találkozóhoz gróf Ottokar Harrach vállalta, aki erre a célra nemcsak a brucki kastélyát bocsátotta a felek rendelkezésére, hanem a delegációk teljes ausztriai ellátásáról is gondoskodott. /171/

A csehszlovák delegáció vezetõje, Edvard Bene¹ külügyminiszter Pozsonyon keresztül érkezett Bruckba szlovákiai látogatásának keretében, ahová neje és a követségi tanácsos, Jan Masaryk társaságában már az elõzõ napon megérkezett. /172/ A csehszlovák külügyminiszter egynaposra tervezett szlovákiai tartózkodásának programja keretén belül a Szlovákia közigazgatásával megbízott miniszter, Martin Mièura kíséretében meglátogatta Brezovát, illetve Bradlót, ahol megkoszorúzta ©tefánik sírját. Bradlóból Bene¹ Pöstyénbe utazott, ahonnan este visszatért Pozsonyba. /173/ Március 14-én a delegáció további tagjai is megérkeztek Pozsonyba, köztük dr. Hotowetz gazdasági miniszter, dr. Krèmáø egyetemi professzor, Dvoøáèek mérnök követségi tanácsos és néhány szakértõ a vasúti és pénzügyi minisztériumból, akik megérkezésük után Bene¹sel és Jan Masarykkal együtt továbbutaztak Ausztriába, hogy találkozzanak a magyar miniszterelnökkel, Teleki gróffal és Gratz külügyminiszterrel. /175/ A magyar delegáció tagjai már egy nappal korábban megérkeztek Ausztriába.

A kétoldalú tárgyalások elsõ körét március 14-én délután háromtól este hétig tartó megbeszéléssel kezdték. A résztvevõk között csehszlovák részrõl ott volt a külügyminiszter, Edvard Bene¹, aki abban az idõben a miniszterelnöki posztot is betöltötte, valamint a gazdasági miniszter, Rudolf Hotowetz. Magyar részrõl jelen volt a miniszterelnök, gróf Teleki Pál és a külügyminiszter, Gratz Gusztáv. /176/ Ami a további közvetlen résztvevõket illeti, nem lehet pontosan megállapítani, ki vett még részt a találkozón. Valószínû, hogy a találkozó közvetlen résztvevõje volt a követségi tanácsos, Jan Masaryk, illetve a találkozó kezdeményezõje, Szapáry gróf is, aki a háromfordulós találkozó elsõ ülését megnyitotta. Nehéz, illetve bizonytalan a két küldöttség pontos összetételének a megállapítása is, fõleg a csehszlovák delegáció esetében.

A csehszlovák delegáció tagjai névsorának meghatározásában segítségünkre lehet a csehszlovák külügyminisztérium körtávirata /177/, a magyar fél által a brucki tárgyalásokról /178/ vezetett jegyzõkönyv /179/, illetve a napi sajtó. A csehszlovák külügyminisztérium körlevele nyolctagú delegációt említ mind a két oldalon, miközben a magyar küldöttségbõl Teleki, Gratz és Szapáry, a csehszlovákból pedig Bene¹, Hotowetz és Jan Masaryk nevét sorolja fel. /180/ A távirat ugyan megadja a résztvevõk számát, konkrét neveket azonban csak a delegáció fõbb személyiségei, illetve annak politikai résztvevõi esetében említ. A Èeské slovo címû napilap korábban említett idézete alapján kiegészíthetjük a névsort két további névvel: Krèmáø és Dvoøáèek. A fent említett magyar forrás figyelembevételével elmondhatjuk: a három fõ politikai személyiségen kívül a csehszlovák delegáció tagja volt még a már említett követségi tanácsos, Dvoøáèek, továbbá Krèmáø és Zachystal. Ha a csehszlovák delegáció tényleg nyolc tagot számlált, két személy kiléte még megállapításra vár. A prágai delegáció személyi összetételét illetõen meg kell jegyeznünk, hogy a tárgyaláson nem vett részt a volt miniszterelnök, Tusar annak ellenére, hogy részvételét a magyar fél kérte, és azt a csehszlovák fél elõzetesen meg is erõsített. /181/

Ezzel szemben a magyar delegáció névsora majdnem teljes bizonyossággal meghatározható. A fent említett jegyzõkönyv alapján a magyar delegációban – a fõ politikai képviselõk mellett – helyet kapott Tahy László, a magyar kormány prágai képviselõje, az egész találkozót „tetõ alá hozó” Szapáry László gróf, továbbá az egyes minisztériumok szakértõi, azaz Scitovszky /182/, a gazdasági minisztérium titkára, Walko /183/, a pénzügyminisztérium titkára és Berczelly /184/, az igazságügy-miniszter tanácsadója. Ha a magyar delegáció tényleg nyolc tagot számlált, ahogy azt a fent említett csehszlovák körtávirat jelzi, még egy név hiányzik a listáról. Ebben az esetben a Èeské slovo március 16-i száma nyújthat segítséget, amely a magyar résztvevõk között megemlíti „Török, a magyar külügyminisztérium politikai osztályának vezetõje” /185/ nevét is, akivel együtt a magyar résztvevõk névsora már teljessé válik. Török neve viszont nem jelenik meg a találkozóról szóló, a magyar fél által készített dokumentumok egyikében sem.

A két ország politikai vezetõi elsõ kétoldalú találkozójának fõbb pontjait már meghatározták a korábbi – magyar részrõl Szapáry által, csehszlovák részrõl pedig elsõsorban Bene¹ és ©ámal kancellár által megtartott – elõkészítõ tárgyalások. Ezek közül az egyik – természetesen a magyar fél ösztönzésére – a területi kérdés volt, melynek kapcsán a magyar delegáció Millerand „lettre d’anvoi”-ára hivatkozott. A területi kérdést azonban a csehszlovák delegáció háttérbe szorította, helyet adva gazdasági és a mindennapi élet szempontjából fontos állampolgári, jogi, pénzügyi és kommunikációs kérdéseknek, tehát olyan kérdések kerültek szóba, amelyeknek megoldása a két ország legalapvetõbb mûködése, illetve mindenfajta, közöttük zajló érintkezés alapjait alkották, azonban a határkérdés az egész tárgyalás folyamán mindvégig jelen volt. /186/

A csehszlovák–magyar találkozó legfõbb és egyben talán egyetlen terjedelmesebb forrásanyaga a magyar fél által készített jegyzõkönyv. Ez viszont nem tekinthetõ a hagyományos értelemben vett jegyzõkönyvnek, hiszen az egyik résztvevõ fél sem írta alá. Sajnos csehszlovák oldalról nem készült hasonló jellegû dokumentum, amellyel a magyar jegyzõkönyvet össze lehetne vetni. Ugyanakkor azok a részleges és tömör információk, amelyek fellelhetõk különbözõ csehszlovák forrásokban, hasonló tartalmi szerkezetrõl tanúskodnak, mint a magyar dokumentum, amely viszont fõképpen a területi kérdést követi kiemelt figyelemmel. A levéltári anyagokon kívül érdemes megvizsgálni a két ország napi sajtóját is. Az a tény, hogy a találkozó elõkészítését mindkét fél, de fõleg Csehszlovákia titokban tartotta nemcsak a nagy nyilvánosság, de még saját politikai elitje elõtt is, illetve hogy mindez a találkozón megtárgyalt és utána is aktuális politikai kérdések figyelembevételével történt, nyilvánvalóvá teszi azt, hogy a napi sajtóban közölt információk csak általánosságokra, illetve a gyakorlati jellegû kérdésekre szorítkoztak.

A találkozó elsõ fordulóját annak kezdeményezõje, a magyar fél, azon belül Szapáry gróf nyitotta meg, aki köszöntötte a résztvevõket, és kifejezte a két ország közötti javuló viszony fölött érzett örömét. Ezután a magyar miniszterelnök, Teleki vette át a szót, és azt javasolta, hogy a csehszlovák fél álljon elõ a találkozó konkrét programját célzó javaslatokkal, és felszólította Bene¹t, hogy „általánosságban vázolja fel az európai helyzettel kapcsolatos nézeteit”. /187/ Bene¹ válaszában hangsúlyozta, hogy Csehszlovákia politikája a béke politikája, melybõl az következik, hogy a tárgyalás alapjának a békeszerzõdést tekinti, és az ebbõl következõ kérdések megoldásának kétféle módját látja: a kérdéseket nemzetközileg vagy a két ország közötti megegyezés segítségével lehet megközelíteni. Bene¹ az utóbbi megoldást részesítette elõnyben, rámutatva annak gyakorlatban való megvalósítására Csehszlovákia és Ausztria esetében. Ezt követõen Bene¹ azt ajánlotta, hogy még a tényleges megbeszélés elõtt a két fél határozza meg, milyen módon lesz a trianoni békeszerzõdés megvalósítása belefoglalva a tárgyalás programjába. Továbbá hangsúlyozta a konkrét procedurális kérdések rögzítésének szükségességét azzal a céllal, hogy mindjárt az elején megvizsgálják, egyetért-e a két fél az általános kérdésekben, így kerülve el az esetleges kényes kérdések szülte félreértéseket.

A tárgyalás procedurális kérdéseivel kapcsolatban Bene¹ – tekintettel a megfelelõ, közös érdekek kifürkészését elõsegítõ légkör megteremtésének szükségességére – a következõket ajánlotta:

  1. a megoldásra váró problémák összegyûjtése, és ezek témakörök szerinti csoportosítása;
  2. az egyes kérdéskörökért felelõs bizottságok felállítása, és ezeknek megfelelõ kompetenciákkal való felruházása.

Bene¹ a következõ kérdéskörök felállítását ajánlotta:

  1. a nemzeti kisebbségeket, a nemzetiség és az állampolgárság megválasztását és az állami hivatalnokok alárendeltségét illetõ kérdések;
  2. pénzügyi jellegû kérdések, tehát a nosztrifikációval, értékpapírokkal, háború elõtti tartozásokkal, pénzváltásokkal kapcsolatos kérdések, amelyeket a békeszerzõdés csak nagy általánosságban rendez azzal, hogy ezek részleteit az érintett felek kétoldalú tárgyalásokon véglegesítsék;
  3. a kommunikációval kapcsolatos kérdések – a két ország közötti közlekedés, tarifák, nemzetközi csatlakozások és a fuvarozás szabályozásának kérdése;
  4. gazdasági és kereskedelmi jellegû kérdések, amelyek csak részben rendezõdtek a békeszerzõdés által, a kereskedelmi jellegû kérdések közül pedig fõleg exporttal és importtal kapcsolatos kérdések;
  5. egyéb kérdések – az államhatárral kapcsolatos kérdések, amelyek viszont közvetlenül a békeszerzõdés hatáskörébe tartozva függetlenek a találkozótól, és amelyeknek a megoldását nemzetközi összetételû bizottságra kell bízni. /188/

A magyar külügyminiszter általánosságban helyeslõen reagált a Bene¹ által vázoltakra, ugyanakkor megjegyezte, hogy szívesen fogadna egy, a két ország közös érdekeit keresõ párbeszédet, és hangsúlyozta a magyar fél hajlandóságát érzékenyebb kérdések megtárgyalására is. A tárgyalás gördülékenységének épp a metodológia megválasztása vált akadályává. A Bene¹ által szorgalmazott szintetizáló módszert – amely a francia analizáló módszerbõl kiindulva az egyszerû kérdésektõl a bonyolultak felé haladva fokozatosan vázolja a végsõ megoldás lehetõségeit és módjait – a magyar oldal kezdetben teljesen elutasította, de a késõbbiek folyamán is, amikor kénytelen volt elfogadni, fenntartásokkal kezelte, és lényegében az egész tárgyalás alatt hangsúlyozta annak veszélyét, hogy a normalizációs folyamat éppen a kétoldalú megbeszélésekre rákényszeríttet tárgyalási módszer okozta – számára elõnytelen – pozíció miatt futhat zátonyra.

A magyar tárgyaló fél ugyanis nem tartotta lehetségesnek a tárgyalások eredményes folytatását, amíg a politikai kérdések meg nem oldódnak, tehát az adott esetben számukra a békeszerzõdés határmegállapításának korrekciója jelentette volna a Csehszlovákiával kialakított jobb kapcsolatokat eredményezõ kétoldalú tárgyalások sikerét, és ugyanebben látták az új magyar külpolitikai irányvonal közvélemény általi elfogadásának zálogát. Magyarország részérõl ez a hozzáállás érthetõ volt, ugyanúgy, ahogy Csehszlovákiának ezzel ellentétes véleménye. A találkozóra mindkét oldal, ahogy azt a fentiekben láthattuk, a legnagyobb titokban készült, éppen a mindkét országban tapasztalható, a másik ország iránt táplált ellenséges érzelmek miatt. Az egyik fél szemszögébõl a másik országban meglévõ „háborús” hangulat és a belpolitikai helyzet – amely a gyûlölt államforma és a megbukott uralkodói család, bár valóságosan csak részleges, a bíráló szemszögébõl teljesnek tûnõ támogatottságának jegyében állt – adott okot a közeledés elutasítására, a másik oldal pedig szomszédját is felelõsnek tartotta az elmúlt két év során tapasztalható igazságtalanságokért. A két fél vezetõi tehát – átvágva a gordiuszi csomót – megpróbálták közvéleményüket egyrészt kész tények elé állítani, azaz hogy az ország vezetõ politikusai egy tárgyalóasztalhoz ültek, másrészt meggyõzni azt a békés egymás mellett élés, és a közös problémák egyenrangú párbeszéd segítségével történõ megoldásának szükségességérõl.

A továbbiakban Gratz külügyminiszter Bene¹ javaslataira reagálva megpróbálta érzékeltetni, milyen szempontok szerint értékeli a magyar fél a békeszerzõdést, illetve felvázolta a magyar kormány nehéz helyzetét a nyilvánosság elõtt, amikor a tárgyalások tényét kell megindokolnia. Ezzel rámutatott arra, hogy a tárgyalások során a politikai kérdések mellõzésével a magyar fél újabb áldozatot kell, hogy hozzon, ami a Magyarországon tapasztalható általános hangulat, illetve a tárgyalások folytatásához szükséges megfelelõ légkör kialakításának szempontjából rendkívül kockázatos lehet. A politikai jellegû kérdések kapcsán a magyar fél szorgalmazta, hogy kormányszinten tárgyalják meg a Szlovákiából elûzött magyarok, illetve az amnesztia kérdését, mivel ezeket – a magyar fél szerint – nem elég a bizottságok szintjén rendezni. Gratz külügyminiszter továbbá azt javasolta, hogy még a gazdasági jellegû kérdések elõtt határozzák meg a politikai kérdések megtárgyalásának alapelveit. /189/ Bene¹ válaszában hajlandónak mutatkozott konstruktívan hozzáállni a menekültek kérdéséhez, de elõnybe helyezte annak bizottsági szinten való kezelését, ezenkívül továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy a tisztán pénzügyi és gazdasági jellegû kérdések élvezzenek elõnyt a kisebbségek kérdésével szemben, mivel Bene¹ szerint az utóbbi már rendezve van a békeszerzõdés kisebbségek védelmérõl szóló 1919. szeptember 10-én kelt egyezménye által. A határkorrektúra kérdését illetõen pedig Bene¹ azt ajánlotta, hogy azt a tárgyalás jó légkörének kialakítása érdekében tegyék félre, és hozzátette, hogy ez a kérdés a békeszerzõdés alapján egyébként is a delimitációs bizottság hatáskörébe tartozik (a magyar fél határkorrekcióra vonatkozó elképzelései egyébként messze túlhaladták a határ-megállapítási bizottság céljait és hatáskörét). Bene¹ egyértelmûen elzárkózott a magyar fél azon kérdése elõl, hogy mi lenne Csehszlovákia reakciója abban az esetben, ha Magyarország a Nemzetek Szövetségétõl kérné a határ korrekcióját /190/, illetve semleges értelemben nyilatkozott ennek a kérdésnek az esetleges kétoldalú, harmadik felet mellõzõ és mindkét ország nyilvánossága számára elfogadható rendezésével kapcsolatban. /191/

Ezzel a csehszlovák állásponttal a magyar fél továbbra sem értett egyet, és hangsúlyozta, hogy a politikai jellegû kérdések mellõzése nem nyugtathatja meg a magyarországi közvéleményt. Bene¹ válaszképp figyelmeztetett, hogy nincs más megoldás, mint hogy a magyar delegáció a parlament tudtára adja, hogy a határ kérdésérõl nem lehet tárgyalni, és hogy ennek kapcsán mindkét félnek a saját nyilvánosságával kell szembenéznie, amelyet elõre fel kell készíteni. Ezek után Bene¹ biztosította a magyar felet, hogy nem tesz olyan javaslatot, amely ne szolgálná Magyarország érdekeit. /192/ A magyar fél, pontosabban Teleki miniszterelnök erre megállapította, hogy mivel a területi kérdések úgyis összefüggenek a gazdasági jellegû kérdésekkel, a kezdetben eltekinthetnének a határrendezés kérdésétõl, és rögtön rátérhetnének a gazdasági kérdések megvitatására, amelyek a gazdasági érdekeken keresztül fokozatosan a területi kérdésekig vezethetnék a tárgyalást. Bene¹ viszont még ezt a javaslatot sem fogadta el. /193/

A csehszlovák–magyar kétoldalú tárgyalások elsõ ülésén a procedurális kérdések tekintetében az egyes kérdéskörökért felelõs bizottságoknak a másnapra való összehívásával kapcsolatos döntésen kívül nem született szélesebb körû politikai konszenzus. Ugyanakkor Bene¹ Telekinek az elsõ, az általános európai politikai helyzetre vonatkozó kérdésére adott válaszában azt hangsúlyozta, hogy az általa vezetett csehszlovák diplomácia egy felújítható szerzõdéseken alapuló közép-európai rendezést szorgalmaz, amely az országok közötti megbékélést szolgálná. Emellett Bene¹ azon meggyõzõdésének adott hangot, hogy belátható idõn belül a gazdasági jellegû kérdések elõnyt fognak élvezni a politikaiakkal szemben, és emiatt a szóban forgó politikai kérdések megoldásához csak késõbb lehet majd hozzáfogni. A csehszlovák külügyminiszter ezt azzal egészítette ki, hogy elképzelései szerint a Közép-Európán belül újjáépített kapcsolatok következtében csökken az olyan szövetségnek a jelentõsége, mint amilyen például a kisantant. /194/

A két delegáció március 15-én délelõtt, illetve délután megtartotta a politikai tárgyalások következõ két körét. Ezen a magyar „jegyzõkönyv” szerint a csehszlovák oldalról csak Bene¹, a magyar oldalról pedig Teleki miniszterelnök és Gratz külügyminiszter vett részt. A délután során, a politikai tárgyalásokkal párhuzamosan üléseztek az alábbi bizottságok is: /195/

  1. a jogi kérdésekkel foglalkozó bizottság, Berczelly, Krèmáø és Zachystal részvételével;
  2. a pénzügyi kérdésekkel foglalkozó bizottság Walko, Krèmáø és Plocar részvételével;
  3. a közlekedési bizottság Scitovszky, Dvoøák és Krèmáø részvételével;
  4. a gazdasági jellegû kérdések bizottsága, ismét Scitovszky, Dvoøák és Krèmáø részvételével. /196/

A politikai tárgyalások második napját – azon belül is a délutáni ülést – talán még inkább jellemezték a procedurális, a gazdasági, illetve politikai jellegû kérdések prioritásával kapcsolatos nézetkülönbségek, mint az elsõ nap ülését. A második ülést a magyar külügyminiszter kezdte az elõzõ tárgyalási nap összefoglalásával. Gratz ugyan elismerte Bene¹nek a tárgyalás vezetésére vonatkozó ajánlatainak helyességét, de hangsúlyozta, hogy ez a módszer csak Csehszlovákia számára elõnyös /197/, mivel – ahogy Gratz fogalmazott – a határkorrekció a csehszlovák oldalon csak a „légkör feloldódása” után képzelhetõ el, amit viszont a gazdasági kérdések megoldása válthat ki, ezzel szemben Magyarországon a gazdasági kérdések nem kerülhetnek szóba, amíg nem kerül sor legalább részleges határkorrekcióra. /198/

A magyar delegáció szorgalmazására tehát a második tárgyalási napon is a politikai, illetve területi kérdések kerültek a párbeszéd elõterébe. Bene¹ ugyan teljesen egyetértett a Gratz által vázolt helyzettel, de újra elutasította a határkorrekció kérdésérõl való tárgyalás lehetõségét, és figyelmeztetett, hogy ha Magyarország a területi kérdésrõl tárgyalásokat kezdene, az a dolgok akkori állása alapján semmiképpen sem vezetne sikerhez. Bene¹ hozzátette, hogy egyelõre nem tehet mást, mint hogy megkéri a magyar felet, hogy bízzon az „õ lojalitásában” /199/ és azon ígéretében, hogy az „adott szavát megtartja”. /200/ Bene¹ szerint Magyarország érdeke azt kívánja, hogy a szomszédjaival való kapcsolatok javítását minél készségesebb hozzáállással segítse elõ, amivel a antanttal szembeni pozícióját is javíthatja, éppen úgy, ahogy azt Magyarország elsõ lépésként máris teszi a Csehszlovákiával való kétoldalú tárgyalások által. Nagyon érdekes még Bene¹ kijelentése a két állam kölcsönös igényeivel, illetve a kisebb jelentõségû akadályokkal kapcsolatban, amelyek – összehasonlítva az alább említett államokkal – a két állam viszonyai rendezésének útjában állnak. Bene¹ ugyanakkor a magyar jegyzõkönyv tanúsága szerint kijelentette, hogy bár Csehszlovákia számára fontos valamennyi közép-európai régióban fekvõ állammal való megegyezés, a Magyarországhoz fûzõdõ kapcsolatok kiemelt fontosságúak, mert Csehszlovákia számára – szövetségeseivel, Romániával és Jugoszláviával ellentétben – Magyarország a nyugat szerves része. Bene¹ éppen ezt a geopolitikai tényezõt jelölte meg a két állam közötti legfontosabb kötelékként. Ebbõl következtetve Bene¹ felhívta tárgyalópartnerei figyelmét, hogy számukra egyszerûbb a Csehszlovákiával való megegyezés, mint déli vagy keleti szomszédjával. Csehszlovákia és Magyarország közös szükségleteit Bene¹ ezután gazdasági szempontból is indokolta. Az Európán belüli új határok megállapításának elveivel, illetve a magyar félnek a határok retusálását a közeljövõben végbemenõ folyamatként való értelmezésével kapcsolatban Bene¹ azon meggyõzõdésének adott hangot, hogy a határok megállapításánál a kizárólagosan etnikai szempontok helyett történelmi, földrajzi, gazdasági és etnikai szempontok rendszerét kell figyelembe venni. Ehhez Bene¹ hozzátette, hogy a trianoni határokat õ sem tartja a legmegfelelõbbeknek. /201/

A délutáni ülés a délelõtt folyamán zajlott szakértõi bizottsági tárgyalások sikeres menetének hatására kezdõdött, amit elsõsorban a csehszlovák külügyminiszter fogadott örömmel, azt ajánlva, hogy a szakértõi bizottságok közül kettõ ülésezzen Prágában, kettõ pedig Budapesten. A szakértõi bizottságok mûködésének megkezdésére Bene¹ már egy április elejei idõpontot reálisnak tartott; ezenkívül azt ajánlotta, hogy a bizottságok által megtárgyaltak kerüljenek az egyezmény szövegébe – a szövegértelmezésbõl adódó esetleges nézeteltérések elkerülése érdekében – a két ország nyelvén kívül franciául is. Ezeket a javaslatokat a magyar fél ellenvetés nélkül elfogadta. /202/

Az ülés további menete során ismét felszínre kerültek az ellentétes nézetek, és tulajdonképpen az összes forduló közül az utolsó folyt leginkább az éles viták jegyében. A magyar delegáció a találkozó végének közeledtével, annak nyomása alatt, illetve felbátorodva a szakértõi bizottságok által teremtett, a gyakorlati kérdések megoldásával kapcsolatos lehetõségen, ismét megpróbálta rábírni tárgyalópartnerét a saját szemszögébõl fontosnak tartott kérdések megvitatására vagy legalább annak elkezdésére. Tehát ismét a politikai jellegû kérdések domináltak, amelyek kétoldalú tárgyalások általi halaszthatatlan megoldását Magyarország még nagyobb hangsúllyal a gazdasági jellegû teendõk elé követelte. A magyar külügyminiszter, rámutatva a bizottságok hatékony mûködésének kérdésére, figyelmeztette tárgyalópartnerét, hogy az éppen megalakított szakértõi bizottságok olyan kérdéseket boncolgatnak, amelyek feltételezik a két ország közötti rendezett politikai kapcsolatokat, és hogy ezeknek a kérdéseknek a kezelése sokkal hatékonyabb lenne, ha a bizottságokban két, politikai értelemben baráti állam szakértõi ülnének, mintha két olyan állam képviselõirõl lenne szó, akik bár gazdaságilag „baráti” kapcsolatokat tartanak fenn, politikailag ellenséges viszonyban állnak. Bene¹ ismételten elutasító álláspontjára reagálva a magyar politikusok kilátásba helyezték, hogy leállítják a gazdasági egyezményekrõl való tárgyalást, és „jelezték, hogy nincsenek érdekelve a tárgyalások folytatásában”. /203/ Bene¹ erre figyelmeztette a magyar felet, hogy Csehszlovákia már „megegyezett az összes szomszédjával” /204/, míg Magyarország – a Csehszlovákiával való megegyezés híján – a teljes elszigeteltségben maradna. A magyar fél viszont arra alapozta követeléseit, hogy a magyar piac létfontosságú a csehszlovák gazdaság számára, és továbbra is ragaszkodott azon álláspontjához, miszerint területi engedmények hiányában nem köthetõek gazdasági jellegû egyezmények. Amikor Bene¹ a magyar delegáció eljárását ultimátumként értékelte, a magyar fél válaszában figyelmeztetett, hogy az adott körülmények között, amikor Magyarországnak a számottevõ csehszlovákiai magyar kisebbség tényével kell kiegyeznie, a magyar politikai színtéren, illetve a magyar nyilvánosság elõtt lehetetlen a Csehszlovákiával való bármilyen politikai egyezményt keresztülvinni. Ebben a feszült légkörben hangzott el Teleki miniszterelnök javaslata, hogy elõször tárgyalják meg a semleges kérdéseket, azokat pedig, amelyeknek erõsebb politikai töltetük van, tehát a gazdaság-politikai jellegûeket, egy szélesebb körû gazdasági egyezménnyel együtt – amelyekkel a magyar fél megpróbált biztosítékokat szerezni arra, hogy sor kerül a politikai kérdésekre is – halasszák késõbbi idõpontra. /205/

A két delegációnak a tárgyalás procedurális kérdéseire, illetve a kérdéskörök prioritására vonatkozó ellentétes nézetei ellenére az elsõ kétoldalú csehszlovák–magyar találkozó nem nevezhetõ kudarcnak. A magyar politikai képviselet szem elõtt tartva a két ország közötti megegyezés szükségességét – még ha mindkét országot is más-más célok elérése ösztönzött –, illetve a közép-európai, háború utáni bizonytalan gazdasági helyzetet, amelyben a gazdasági jellegû kérdések nem csak Csehszlovákiában kaptak kiemelt szerepet, tisztában volt azzal a ténnyel, hogy az elkezdett külpolitikai irányvonalat folytatniuk kell még akkor is, ha annak csak gazdasági jellegû eredményei lesznek. A kétoldalú tárgyaláson résztvevõ magyar politikusok azzal is tisztában kellett, hogy legyenek, hogy a tárgyalás sikere egyben az általuk létrehozott politikai irányvonal megerõsítése, illetve pozitív jelzés más országok, elsõsorban az antanthatalmak felé. Épp ezért Magyarország végül is megelégedett Bene¹ ködös és kétségtelenül taktikai ígéreteivel, amelyeket a Szapáryval való, illetve a kormány szintû találkozókon tett. Ugyanakkor érdekes a délutáni ülés jegyzõkönyvében az esetleges határkorrekcióra vonatkozó rész, amelyben a magyar delegációból Teleki gróf magyarázatot kért Bene¹tõl a délelõtti ülés alatt tett kijelentésére, amelyben Bene¹, megpróbálva tárgyalópartnereit a területi kérdés késõbbre való halasztásának szükségességérõl meggyõzni, lojalitásáról biztosította a magyar felet. Bene¹ válaszában elõször felhívta a magyar fél figyelmét az ügy bizalmas voltára, amelynek megsértése, tehát a nyilvánosságra kerülés lehetetlenné tenné a kérdés megtárgyalásának bármilyen lehetõségét. /206/ Bene¹ ez után kijelentette, hogy akkor látna valamiféle esélyt a határ esetleges korrekciójáról folyó megbeszélésre, ha a Nemzetek Szövetségének ellenõrzõ bizottsága egy magyarországi látogatása során kielégítõnek tartaná az ottani szlovák kisebbség helyzetét. /207/ Ezzel a témával kapcsolatban szóba került még Kárpátalja kérdése is, amelyet a magyar fél a találkozó elejétõl kezdve kiemelt figyelemmel kezelt, és azon aggodalmának adott hangot, nehogy az adott terület Oroszország kezére kerüljön. Bene¹ viszont éppen azt hangsúlyozta, hogy Kárpátaljának Csehszlovákiához való tartozása a garancia arra, hogy az orosz államhatár nem nyúlik be a közép-európai térségbe. /208/

A tárgyalások második napjának további fontos pontja – Magyarország akkori legégetõbb politikai kérdése – a királykérdés volt. Ezzel kapcsolatban Bene¹ megismételte változatlan, a Habsburg-restaurációt ellenzõ álláspontját, és kijelentette, hogy a Habsburgok magyarországi visszatérésével Csehszlovákia a puszta létében érezné magát fenyegetve. Bene¹ ehhez hozzátette, hogy „még egy olyan helyzet esetén is, amikor egy magyarországi nemzeti királyság vagy köztársaság ötszázalékos veszélyt jelentene Csehszlovákia számára, és a legitim királyság pedig ennél csak fél százaléknál nagyobb veszélyt képviselne, Csehszlovákia indokoltnak látná az ez ellen való fellépést”. /209/ Gratz miniszter viszont biztosította Bene¹t, hogy a kérdés nem aktuális, mivel Magyarországon még nem érett meg a helyzet a királykérdés végleges eldöntésére. /210/ A jegyzõkönyv szerint a politikai jellegû kérdések megtárgyalása során szóba került még az irredenta propaganda, amelytõl viszont a magyar kormány elhatárolódott, továbbá a magyar emigránsok Csehszlovákia általi támogatása, melyet a magyar delegáció egyértelmûen elítélt, s ezenkívül a hadsereg kérdése – ennek kapcsán a magyar fél megígérte, hogy a hadsereg létszámtöbbletét a trianoni szerzõdés ratifikációs folyamatának befejeztével leszereli. /211/

Az elsõ csehszlovák–magyar kétoldalú találkozó – a procedurális kérdések körüli nézeteltérés ellenére – sikeresnek mondható. A találkozó fõ célja a két ország közötti gazdasági és az esetleges politikai együttmûködés mértékének meghatározása volt, bár az egyik ország a gazdasági együttmûködés létrejöttének feltételeként a politikai kérdések megoldását szabta, míg a másik fél a politikai kérdésekrõl való tárgyalás lehetõségét a gazdasági egyezmények létrejöttéhez kötötte. Gazdasági szempontból azonban mindkét ország rá volt szorulva egy jól mûködõ, szigorú szabályokra támaszkodó együttmûködésre. Ennek elérése szempontjából fontos lépésnek tekinthetõ a szakértõi bizottságok megalapításáról született döntés. A szakértõi bizottságok a két ország együttélésének legalapvetõbb szabályait voltak hivatottak lefektetni az állampolgári-jogi, illetve gazdasági és közlekedési kérdések rendezése által, amely kérdések az Osztrák–Magyar Monarchia szétesését követõ idõszakban még messze megoldatlanok voltak. A politikai síkon tapasztalható bizonyos ellentétek ellenére éppen a két ország közötti, de az egész közép-európai térséget is érintõ gazdasági konszolidáció lehetõsége jelentette a motivációt, illetve a garanciát a gazdasági együttmûködés kiépítésére, amelynek szükségességét immár az új magyar politikai vezetés is belátta. Érthetõ, hogy az akkori körülmények között az akárcsak részleges politikai konszenzus elérésére sem volt lehetõség, fõleg nem a két ország legelsõ kormány szintû találkozóján, viszont azzal, hogy a csehszlovák oldal ezt a lehetõséget taktikai megfontolásokból nem zárta ki, biztosított egy bizonyos fokú együttmûködést, amelynek híján a két ország nem lett volna képes teljes mértékben stabilizálni gazdasági helyzetét. A kétoldalú kapcsolatok felvétele irányában tett lépések közé tartozott természetesen a prágai, illetve a budapesti diplomáciai képviseletek nagykövetségi rangra való emelésérõl született döntés is, amelynek végrehajtására ugyan csak egy évvel késõbb került sor, viszont a követségek kölcsönös elismerésének szándéka is nagyban hozzájárult a magasabb szintû párbeszéd megteremtéséhez. /212/

Összefoglalva: a kétnapos csehszlovák–magyar találkozó konkrét eredményei közé tartozott a szakértõi bizottságok megalapításáról szóló megegyezés, a két ország képviseletének követségi szintre való emelésérõl szóló döntés, ezenkívül a csehszlovák oldal elõzetes garanciája arra, hogy a magyar nemzetiségû katonaszökevények és repatriánsok visszatérhetnek Csehszlovákiába (ez a pont viszont a késõbbi, bizottsági, illetve a Mariánské Láznìban tartott második kormány szintû tárgyalás sarkalatos kérdésévé vált). Továbbá Csehszlovákia számára alapvetõ fontosságúak voltak a magyar oldal konkrét biztosítékai, illetve ígéretei a Magyarország szempontjából kényes politikai kérdésekben. A királykérdés ügyében megnyugtatták a csehszlovák felet, hogy az – mivel annak rendezése egyelõre nem aktuális – nem jelent veszélyt Csehszlovákia számára; emellett a magyar fél ígéretet tett a Csehszlovákia ellen irányuló irredenta propagandától való elzárkózásra, valamint biztosította tárgyalópartnerét, hogy a hivatalos magyar kormányzat a trianoni békeszerzõdést tekinti kiindulási alapnak. /213/ Gazdasági szempontból nagy jelentõséggel bírtak a kereskedelmi és közlekedési kérdések rendezésének fõbb pontjairól született döntések, amelyek részleteiben való kidolgozása már az egyes kérdésköröknek megfelelõ szakértõi bizottságokra várt. A gyakorlati kérdések terén elõrelépést jelentett a Pozsonyban, illetve Kassán létrehozandó útlevélosztállyal kapcsolatos megegyezés, amely a két ország közötti, elsõsorban a Szlovákiában élõ magyar kisebbség személyi forgalmának megkönnyítését célozta, mivel addig a Magyarországra utazó csehszlovák állampolgárok vízumának kiadása a prágai útlevélosztály hatáskörébe tartozott. /214/

A csehszlovák és a magyar külügyminiszter találkozója természetesen nem csak az érintett két országban váltott ki óriási visszhangot; ezt csak felerõsítette a találkozó elõkészítésének gondos eltitkolása. Az osztrák 8 Uhrblatt például úgy ír a találkozóról, mint a két ország közötti háborús politikának a megszüntetésérõl, amelyet Gratz külügyminiszter a Habsburg-kérdésnél is fontosabbnak tart. /215/ A két ország politikai képviselõinek találkozója természetesen Magyarországon váltott ki nagy meglepetést, ahol annak bizalmas kezelése szó szerint információs káoszhoz vezetett, bár egyes újságírói körökben már néhány nappal a találkozó elõtt /216/ felbukkant a hír, amely valószínûleg a magyar külügyminisztériumnak még a találkozó elõtt szétküldött körtávirata által szivárgott ki. /217/ Az a tény, hogy a magyarországihoz hasonló tájékoztatást a csehszlovák külügyminisztérium csak három nappal a találkozó befejezése után küldött szét képviseleteinek, nem csak Magyarországon járult hozzá az információs vákuumhoz. /218/ Emiatt a budapesti csehszlovák képviselet rendkívül kellemetlen helyzetbe kerülve egyáltalán nem tudta kielégíteni a kétségtelenül nagy jelentõséggel bíró és meglepõ esemény iránt érdeklõdõ újságírókat. A képviselet sajtótájékoztató osztályának vezetõje csak „Bene¹ miniszter legutóbbi kijelentésére hivatkozhatott, amelyben a trianoni békeszerzõdés feltételeinek pontos teljesítését és megváltozhatatlanságát hangsúlyoztza”. /219/ Az effajta általános információk közreadásának viszont az lett a következménye, hogy azokat „nem fogadták bizalommal, és ezáltal meggyõzõ erejüket vesztették”. /220/

Az információhiány miatt a magyar sajtóban különbözõ – a valós tényektõl többé vagy kevésbé elrugaszkodott – híresztelések láttak napvilágot, amelyek azért, mert csak találgatásokra épültek, a találkozó témáját illetõleg Magyarország akkori legaktuálisabb problémáját – Nyugat-Magyarország kérdését – jelölték meg a tárgyalás legfõbb témájául, mi több, tudni vélték, hogy a tárgyalások a csehszlovák–magyar határ esetleges, a trianoni békeszerzõdés életbe lépése utáni korrekciójáról is folynak, ami viszont nem is volt olyan messze a valóságtól. /221/ Pontos információk viszont csak a tárgyalások befejeztével kerülhettek a nyilvánosság elé. Mindezek ellenére a magyar sajtó – mindent összevetve – pozitívan reagált a történtekre.

Az adott körülmények között a találkozó eredményével mindkét fél elégedett lehetett. A budapesti csehszlovák küldött a Gratz külügyminiszternél március 22-én tett látogatása után arról számolt be, mennyire pozitív benyomást tettek a Csehszlovákiával folytatott tárgyalások a magyar delegációra. Ugyanilyen hangnemben beszélt a lengyel kormány budapesti képviselõje is, aki a csehszlovák küldöttnek elmondta, hogy „Gratz mennyire pozitívan értékelte elsõsorban Bene¹ külügyminisztert”. /222/ A találkozó Teleki általi pozitív értékelésérõl pedig a csehszlovák küldöttnek – személyes benyomására alapozva – Johnson, az angol követségi tanácsos beszélt. /223/

Érdemes teljes terjedelmében idézni a magyar külügyminiszternek a Times /224/ bécsi tudósítója számára adott interjú teljes szövegét, mivel amellett, hogy képet alkothatunk a külügyminiszternek a tárgyalásról szerzett általános benyomásairól, találhatók benne bizonyos hasonlóságok a magyar jegyzõkönyvben foglaltakkal, ennek pontjaival, illetve ez a szöveg foglalja össze legjobban és legautentikusabban a brucki találkozót:

„Bene¹sel, a csehszlovák külügyminiszterrel folytatott brucki tárgyalások kielégítõk voltak, úgy eredményeikben, mint lefolyásukban, és komoly lépést jelentenek a megbékélés irányába, amely nélkül a közép-európai viszonyok konszolidációja elképzelhetetlen lenne. Azt viszont senki ne gondolja, hogy Magyarország – amikor erre az útra lépett – megváltoztatta arról a trianoni békérõl alkotott véleményét, amely magyarok millióit szakította el a magyar földtõl. Magyarország, jogos érzelmeit háttérbe szorítva, elsõként és elsõsorban azt szeretné elérni, hogy a háború következményeitõl szenvedõ kontinensen ne keltsen újabb ellenségeskedést, hanem a lehetõségekhez mérten a mostani problémákat próbálja meg enyhíteni, mert különben az a veszély fenyeget, hogy Európának az a része, ahol élünk, teljes gazdasági, majd késõbb szociális és politikai anarchiába süllyed. Bár nemzetünk céljai fontosak számunkra, nem szeretnénk azokat olyan eszközök segítségével elérni, amelyek az európai civilizációt fenyegetõ veszélyt hordoznak magukban. A brucki találkozón nyíltan és õszintén beszéltünk Csehszlovákia és Magyarország gazdasági és politikai közeledésének feltételeirõl. Leszögezhetõ, hogy abban, amit Bene¹ miniszter úr a megegyezés feltételeként megjelölt, nincs semmi, amit magyar szemszögbõl elfogadhatatlannak lehetne nevezni, más oldalról úgy gondolom, hogy dr. Bene¹ is mérlegelni fogja az országaink közötti viszony javításának általam megnevezett feltételeit. Még akkor is, ha ebben az irányban természetesen nem született konkrét megegyezés – hiszen az ellenségeskedést nem lehet egy kézmozdulattal barátsággá változtatni –, a brucki tárgyalás lefolyása azt a reményt kelti, hogy az országaink felelõs személyiségei megismétlik a mostani találkozót, ahol a megkötött szálakat sikerül tovább erõsíteni. /225/ A magyarok Szlovákiában, illetve csehszlovák állampolgárok Magyarországon elkövetett politikai bûneit illetõ amnesztiáról született megegyezés bizonyítékként szolgálhat arra, hogy a feszültség némileg enyhült, és hogy mindkét fél a kölcsönös vádaskodások és ellenségeskedések idõszakának befejezésére törekszik. A Csehszlovákia felé tett közeledõ lépéseket Magyarország kész megtenni Románia és Jugoszlávia felé is. Nem rajtunk múlott, hogy ilyen irányú törekvéseink épp Csehszlovákiánál találtak meghallgatásra, inkább arról lehet szó, hogy Bene¹ miniszter úr – a jelek szerint – tisztában van az európai politika szükségleteivel vagy talán azzal, hogy a nyugati kultúra jegyei, amelyek Ausztrián kívül az összes utódállam közül Csehszlovákiában és Magyarországon vannak leginkább jelen, egy olyan kapcsot jelentenek a két ország között, amelyet még a háború keltette gyûlölködés sem tudott elszakítani.” /226/

Egy ilyen, a politikai körök és a nyilvánosság kizárásával, titokban elõkészített és megtartott politikai lépés után, amilyen a csehszlovák–magyar kétoldalú találkozó volt, természetesen várható volt, hogy mindkét ország parlamentje – képviselõi felszólalásokon keresztül – egyenesen a résztvevõktõl, azaz a külügyminiszterektõl fogja követelni a találkozóval kapcsolatos tájékoztatást, amelyrõl a politikába beavatatlan nyilvánossághoz hasonlóan csak a tárgyalások megkezdése után a sajtón keresztül értesült. Ennek ellenére, eléggé meglepõ módon, a csehszlovák Nemzetgyûlésben a brucki találkozó nem is került terítékre, legalábbis nem képviselõi felszólalások keretén belül. Ennek okát valószínûleg abban kell keresnünk, hogy a törvényalkotókat a csehszlovák–magyar találkozóról idõben tájékoztatták. Azt, hogy ez mikor és milyen módon történt, a gyorsírásos jegyzõkönyvekbõl nem lehet pontosan megállapítani, mivel ezek nem tesznek említést semmiféle, a képviselõket a brucki tárgyalásról tájékoztató hírrõl. Ennek ellenére a képviselõk kaphattak valamiféle felvilágosítást. Errõl tanúskodik Svetlík képviselõnek a költségvetési és alkotmányos bizottság által készített, a rendkívüli szlovákiai megyei különadóról szóló jelentéssel kapcsolatos beszéde, amely a képviselõház 66. ülésén 1921. március 31-én hangzott el. /227/ Svetlík képviselõ a fenti témáról kialakult vita során többek között megjegyezte: „Tisztelt képviselõház, néhány nappal ezelõtt beszámolót hallhattunk arról, hogy a külügyminiszter úr Bruckban találkozott… Teleki miniszterrel és más magyar politikussal.” /228/ A gyorsírásos jegyzõkönyvben viszont nem szerepel a képviselõ által említett hírközlés, tehát ennek formáját és tartalmát nem áll módunkban feltárni. A képviselõházi hírvivõ a képviselõket, Svetlík képviselõ utalásából kiindulva, valószínûleg vagy március 16-án, tehát a képviselõház 65. ülésén, vagy 15-én, a 64. ülésen tájékoztathatta a csehszlovák–magyar találkozóról. Még a csehszlovák–magyar találkozó megkezdésérõl szóló tájékoztatás szövegének hiányában is – a képviselõ bíráló hangvételû szavaiból – következtethetünk annak felületes és általános jellegére. Azonkívül, hogy Svetlík tévesen gondolta a brucki kastély tulajdonosának a „szlovák nép kizsákmányolóját” /229/, Dréher Antalt, ami figyelmetlenségének tudható be, a találkozóval kapcsolatos szavai, amelyek így hangzottak: „paktum, amelyrõl nem tudjuk, mirõl szól” /230/, arra enged következtetni, hogy még a parlamenti tájékoztatás ellenére sem oszlottak teljesen szét Bene¹nek a magyar partnereivel tartott találkozóját övezõ szóbeszédek.

A csehszlovák parlament reakciójával ellentétben a brucki találkozó részleteit azonban a Magyar Nemzetgyûlés képviselõi interpelláció keretén belül tárgyalta, éspedig Pallavicini György képviselõ jóvoltából, aki Baranya kérdésével kapcsolatos felszólalásában felszólította Gratz külügyminisztert, hogy magyarázza meg a csehszlovák–magyar kétoldalú találkozó körülményeit, és számoljon be annak tartalmáról. /231/ Gratz válaszában a találkozó indokoltságát hangsúlyozta, hivatkozva miniszteri tisztségbe lépésének programjára, ahol egyértelmûen leszögezte annak szükségességét, hogy az érzelmek ellenére normalizálódjanak a gazdasági kapcsolatok a szomszédos államokkal, és emlékeztetett korábbi nyilatkozatára: „Kijelentettem…, hogy kész vagyok minden alkalmat megragadni arra, hogy szomszédainkkal politikai tekintetben bizonyos modus vivendi jöjjön létre, gazdasági tekintetben pedig a kölcsönös érdekeknek megfelelõ szorosabb megállapodások is létesüljenek.” /232/ A magyar külügyminiszter ugyanakkor hangsúlyozta, hogy küldetésének tekinti enyhíteni Magyarország háború utáni, a kisantant létrejöttében kicsúcsosodó elszigeteltségét. Gratz szerint a brucki találkozó ennek a politikai irányvonalnak a szerves részét képezi /233/, más szóval a brucki találkozó a fent vázolt külpolitikai irányelvek megvalósításának elsõ lépcsõfokát képviseli. /234/ A brucki találkozó során megtárgyalt kérdéseket illetõleg Gratz csak általánosságban beszélt arról, hogy ezek két csoportba oszthatóak: az elsõ csoportba azok a kérdések tartoznak, amelyekre a két ország közötti viszonytól függetlenül kell megoldást találni, a másik csoport kérdései pedig a csehszlovák–magyar viszony szempontjából meghatározó jellegûek. Ugyanakkor rámutatott arra, hogy a két ország közötti viszony valójában még nincs meghatározva, sem nemzetközi-politikai, sem gazdasági szempontból. A problémák megoldásának szükségességére – Gratz szerint – a „mindennapi élet követelményei” /235/ mutatnak rá. Azt, hogy konkrétan milyen kérdések kerültek szóba a brucki találkozón, a külügyminiszter nem árulta el. Az általa második csoportba sorolt kérdésekrõl, amelyeket politikai kapcsolatok kialakulásának alapfeltételeként jelölt meg, Gratz ismét csak nagy általánosságban annyit mondott, hogy ezeket a csehszlovák külügyminiszterrel egy teljesen nyílt párbeszéd keretén belül tárgyalták meg, amely során a felek minden részletre kiterjedõen, még a legérzékenyebb problémákat is érintve, ismertették álláspontjaikat. Ez a tény – Gratz szerint – önmagában is bizonyítja a két ország közötti feszültség csökkenését. A megtárgyalt ügyek közül Gratz csak a diplomáciai képviseletek nagykövetségi szintre való emelését és a kétoldalú amnesztiáról született keretegyezményt említette. Figyelemre méltó volt a külügyminiszternek az interpellációra adott válasza végén tett kijelentése, miszerint Magyarország kész hasonló tárgyalásokat kezdeni többi szomszédjával is. /236/

A két ország törvényhozó testületeinek, illetve a sajtónak az elõbbiekben ismertetett reakciói arról tanúskodnak, hogy a csehszlovák–magyar találkozó egyik országban sem keltett különösebb társadalmi visszhangot. A nyilvánosság negatív reakciójától és annak a két ország kormányát fenyegetõ lehetséges hatásaitól tartó elõzetes aggodalmak, amelyek fõleg a magyarországi törékeny kormányhatalom szempontjából tûntek indokoltnak, bár kissé eltúlzottnak bizonyultak, semmiképpen sem voltak indokolatlanok, hiszen a két ország közvéleményét uraló ellenséges hangulat szempontjából lehetetlenség volt akár a politikai élet, akár a nagy nyilvánosság reakcióját pontosan megjósolni. Mindenesetre az esemény egészen más visszhangot is kiválthatott volna – és itt a sokkal súlyosabb következményekre gondoljunk –, ha annak elõkészítése a nyilvánosság, illetve a hivatalos diplomáciai és politikai apparátus bevonásával történik. A tárgyalás légkörét az is nagyban megváltoztathatta volna, ha az csehszlovák vagy magyar területen kerül megrendezésre, ahol egy ilyen esemény biztosan nem folyt volna le a mindkét fél számára kellemetlen incidensek nélkül. A brucki találkozó a két ország külpolitikájának szempontjából, de alapjában véve az egész közép-európai régió kontextusában is jelentõs eseménynek számít, mivel annak eredményétõl függött egyrészt a két ország politikai kapcsolatainak jellege, másrészt a két ország közvéleményének a másik ország irányában tanúsított ellenséges magatartás jövõbeni alakulása is, tehát annak radikalizációja vagy éppen enyhülése. Mindenesetre mindkét ország a gyakorlatban gyõzõdhetett meg arról, mennyire idõszerûtlen saját politikáját a másik fél szemszögébõl elfogadhatatlannak tekinteni – ez viszont mindkét fél számára hasznos tapasztalatot jelenthetett egy esetleges, következõ találkozó elõkészítése során. A Csehszlovákia és Magyarország közötti párbeszéd, illetve együttmûködés folytatását nemcsak a bizottságok mûködése és a következõ kormány szintû találkozó megrendezése tette próbára, hanem elsõsorban a néhány nappal késõbb bekövetkezõ, Károly excsászar elsõ magyarországi restaurációs kísérlete, amely váratlanul megzavarta Magyarország kül- és belpolitikai helyzetét.

 

(Cseh eredetibõl fordította Bondor Sándor)

Lampl Zsuzsanna: Adj 1 százalékot!

Szlovákia adófizető polgárainak 2002-ben először nyílt alkalmuk arra, hogy adójuk 1 százalékát valamelyik – általuk kiválasztott – nonprofit szervezetnek adományozzák. A törvény minél szélesebb körű alkalmazása érdekében a Fórum Információs Központ és a 1. Slovenské neziskové servisné centrum alkotta konzorcium felkarolta a kezdeményezést, és elkészítette a lakosságot és civil szervezeteket tájékoztató információs kampányát. Sikeres volt-e a kampány? Milyen mértékben informálta az embereket, s ami még fontosabb, milyen mértékben mozgósította az adófizetőket, hogy éljenek törvény adta jogukkal?

Ezekre a kérdésekre kereste a választ az alábbiakban bemutatásra kerülő szociológiai felmérés, amelyet a Fórum Társadalomtudományi Intézet készített az Információs Központ megrendelésére. A standard kérdőíves felmérés 2002. július 2-tól 9-ig zajlott. A reprezentatív mintát 1043 felnőtt, azaz 18 éven felüli szlovák állampolgár alkotta. A magyar nemzetiségűek a minta 10,3 százalékát tették ki. Az adatgyűjtéssel a Focus ügynökséget bíztuk meg.

1. Mennyire tájékozottak az emberek?

A megkérdezettek 71 százaléka tudott arról, hogy adója 1 százalékát nonprofit szervezetnek adhatja /*/ (a továbbiakban: az 1%-ról), 29 százalékuk viszont nem hallott erről a lehetőségről.

A tájékozottságról árnyaltabb képet nyújt az 1. ábra.

szemle_2002_2_lampl_01

Az eredmények egyértelműen bizonyítják, hogy a tájékozottság mértéke a növekvő iskolai végzettséggel egyenes arányban emelkedik. Míg az alapiskolai végzettségűeknek csupán a fele értesült az 1%-ról, a szaktanintézeti végzettségűeknek már csaknem a háromnegyede, az érettségizettek 88 százaléka, a felsőfokú végzettségűeknek pedig 92 százaléka.

Az 1. ábrából az is kiderül, hogy a korcsoportok tájékozottsága sem egyforma. A 35–55 évesek a legtájékozottabbak, 78 százalékuk tudott az 1%-ról. A 18–34 évesek nem sokkal tájékozatlanabbak (75%), az 55 éven felüliek viszont mindkét fiatalabb korcsoporthoz képest jóval tájékozatlanabbak, hiszen csak 54 százalékuk értesült az 1%-ról. Az eltérő tájékozottság hátterében azonban rejtett tényezőként újfent jelen van az iskolázottság, ugyanis a három korcsoport közül épp a legtájékozottabbak, vagyis a 35–55 évesek a legiskolázottabbak, míg a legtájékozatlanabbak, az 55 éven felüliek a legkevésbé iskolázottak: 50 százalékuk csupán alapiskolai végzettséggel rendelkezik.

Tovább szemlélve az 1. ábrát azt látjuk, hogy a szlovák nemzetiségűek 72 százaléka, a magyar nemzetiségűek 69 százaléka értesült az 1%-ról. Bár a szlovák és a magyar nemzetiségű lakosság tájékozottsága között alig van különbség, feltételezhető, hogy ez esetben is szerepet játszik az iskolázottsági tényező, ugyanis a szlovákok között kétszer annyi a felsőfokú végzettségű, mint a magyarok között.

Summa summarum tehát leszögezhetjük, hogy a megkérdezettek tájékozottsága az 1%-ról a vizsgált változók közül alapvetően az iskolai végzettségtől függött. A felsőfokú végzettségűek, érettségizettek, 35–55 évesek, de még a 18–34 évesek is átlagon felüli tájékozottsággal rendelkeztek, míg az alapiskolai végzettségűek és az 55 éven felüliek átlagon aluli tájékozottsággal. Ugyancsak elmondható, hogy a szlovákok és a magyarok tájékozottsági szintje alig különbözött egymástól, de a magyarok voltak tájékozatlanabbak.

A megrendelő arra is kíváncsi volt, hogy a megkérdezettek milyen forrásokból szerezték be információikat.
Amennyiben leszámítjuk a megkérdezettek azon 29 százalékát, akiknek semmiféle értesülésük sem volt az 1%-ról, kiderül, hogy a megkérdezettek elsősorban a televízióból, sajtóból, valamint ismerőseiktől, rokonaiktól szereztek tudomást az 1%-ról. Az eredmények részletes ismertetése a 2. ábrán látható.

szemle_2002_2_lampl_02

A 2. ábrán három különböző eredményt tüntettem fel. Egyrészt látható, hogy a teljes minta – ez esetben az a 741 megkérdezett, akik tudtak az 1%-ról – milyen mértékben tájékozódott a felsorolt információforrásokból. Másrészt ugyanez látható a szlovák, harmadrészt pedig a magyar megkérdezettek esetében.

A legtöbben, azaz a megkérdezettek fele a televízióból szerzett tudomást az 1%-ról, 16 százalékuk a sajtóból, 13 százalékuk ismerősöktől, rokonoktól, 5-5 százalékuk a rádióból vagy egy konkrét szervezettől. 4 százalékuk a kérdőívben feltüntetett lehetőségeken kívüli forrásokból merítette információit. Vannak, akik nem emlékeznek rá, honnan tájékozódtak, s azok vannak a legkevesebben, akik az óriásplakátokról és az internetről szerezték be információikat. Tehát a klasszikus tömegkommunikációs eszközökből és a „megbízható forrásból”, azaz az ismerősök, rokonok szájából elhangzó információk bizonyultak a leghatékonyabbaknak.

Kevés módosítással mindez a magyarokra is érvényes. Ugyanúgy, mint a szlovákok, a magyarok is elsősorban a televízióból tájékozódtak, de a televízióból tájékozódó magyarok részaránya lényegesen kisebb: a szlovákok 54 százalékához képest 41 százalék.

A szlovákok számára a második legfontosabb információforrás a sajtó (16%), majd az ismerősök, rokonok (12,4%). A magyaroknál is ez a két forrás követi a televíziót, de egyrészt nagyobb hangsúlyt kap, mint a szlovákoknál, másrészt egyenértékű, egyenrangú információforrásként van jelen, hiszen mindkettőt a megkérdezett magyarok 21 százaléka preferálta.

A szlovákok számára a következő legfontosabb hírforrás a rádió, csaknem 6 százalékuk ebből tájékozódott. Ezzel szemben a magyaroknak csupán 1,4 százaléka értesült a rádióból az 1%-ról, sokkal inkább konkrét szervezetek által tájékozódtak. Az óriásplakát és az internet a szlovákok elenyésző részének szolgált információforrásul, a magyarok pedig egyáltalán nem említik.

Végezetül érdemes felsorolni, hogy kik azok, akik az egyes információforrásokból átlagon felüli, valamint átlagon aluli mértékben tájékozódtak.

A televíziót leginkább az 55 éven felüliek (58%), az alapiskolai (57%) és a szaktanintézeti végzettségűek (58%) említik, a magasabb iskolai végzettségűek már kevésbé (46%), de legkevésbé a magyarok (41%). Az utóbbi egyik feltételezhető oka – korábbi médiafelméréseinkre támaszkodva – az, hogy a szlovákiai magyarok inkább nézik a magyarországi tévécsatornákat, mint a hazaiakat.

A sajtó a magyarok számára a legfontosabb (20,5%), majd a felsőfokú végzettséggel rendelkezők említik a leggyakrabban (19%). Legkevésbé az alapiskolai végzettségűek (14%).

Az ismerősök, rokonok által újfent a magyarok szerezték be legnagyobb mértékben információikat (20,5%), majd a felsőfokú végzettségűek (18%), legkevésbé pedig a szaktanintézetet végzettek (9%).

A rádiót leggyakrabban az alapiskolai végzettségűek említik (8%), legritkábban a felsőfokú végzettségűek (1%) és a magyarok (1,4%).

Konkrét szervezettől leginkább a felsőfokú végzettségűek értesültek (8%) és a magyarok (6,8%), legkevésbé az 55 éven felüliek (2%).

A másik két információforrás, az óriásplakát és az internet általi tájékozódás minden kategóriánál minimális. Tendenciaként semmiképp sem kezelhető, inkább csak érdekességként említem, hogy a magyaroknál egyik sem jelenik meg, az internet pedig leginkább a felsőfokú végzettségűeknél kap hangsúlyt (2,4%).

2. Adakoztak-e az emberek?

A kampány elsődleges célja az volt, hogy az ország lakosai közül minél többen adakozzanak. S hányan tették ezt meg? Az 1. táblázat részletesen ismerteti felmérésünk erre vonatkozó eredményeit.

1. táblázat. Ön átutalta valakinek adója 1 százalékát?

szemle_2002_2_lampl_03

Az 1. táblázat második oszlopa az összes megkérdezett válaszainak megoszlásait tartalmazza. Újra megjelenik a megkérdezettek azon 29 százaléka, akik nem tudtak az 1%-ról. További 24 százalékot tesznek ki azok, akik ugyan értesültek az 1%-ról, de nem adófizetők, tehát az 1% sem érinti őket. E két csoport mellett igazából a harmadik csoport a legérdekesebb számunkra, az összes megkérdezett azon 28 százaléka, akik adófizetők, tudtak is az 1%-ról, de nem adakoztak. Ugyanis épp ők azok, akik adójuk 1 százalékával hozzájárulhattak volna a nonprofit szervezetek működéséhez, de nem ezt tették. Az adófizetőknek csupán a 19 százaléka adakozott.

A harmadik oszlop már csak annak a 488 adófizetőnek a válaszmegoszlásait tartalmazza, akik tudtak az 1%-ról. Az adatok alapján elmondható, hogy az érintettek 60 százaléka nem élt a törvény adta lehetőséggel. Azon 40 százalékuk közül, akik éltek vele, a legtöbben (13%) annak a szervezetnek adakoztak, amelynek szolgáltatásait családjuk valamelyik tagja igénybe veszi.

A jogosultak 60 százaléka tehát nem adakozott. E tény megállapításán túl szemléljük meg alaposabban a nem adakozók csoportját (3. ábra).

szemle_2002_2_lampl_04

A nem adakozó adófizetők részaránya annál magasabb, minél alacsonyabb az iskolai végzettségük és minél fiatalabbak. Ez a két összefüggés fordítva is érvényes: minél magasabb a megkérdezett iskolai végzettsége, annál jellemzőbb rá az adakozás, továbbá minél idősebb a megkérdezett, annál inkább adakozik. Az 55 éven felüliek csaknem fele, a felsőfokú végzettségűek csaknem 60 százaléka adakozott.

A nemzetiség szerinti bontásból az derül ki, hogy a szlovákok közül többen adakoznak (40%), mint a magyarok közül (30%), ugyanis az előbbieknél a nem adakozók részaránya 60 százalék, az utóbbiaknál 70 százalék.

A továbbiakban azt vizsgáljuk meg, miért nem adakozott a jogosult személyek 60 százaléka.

2. táblázat. Miért nem adakoztak? (N=292)

szemle_2002_2_lampl_05

A 2. táblázatban feltüntetett válaszmegoszlások jelzik, hogy a jogosult személyek különböző okok miatt nem adakoztak, s ezek közül egyik sem meghatározó. Annyi azonban elmondható, hogy nem igazán a nonprofit szervezetek iránti bizalomhiány miatt nem adakoztak – bár ez is előfordult –, sokkal inkább tudatlanságból, kényelemből, lustaságból, bár relatív, ki mit tart adminisztratív szempontból igényesnek.

3. Kinek adakoztak?

Az összes megkérdezett 20 százaléka, a jogosult személyeknek pedig a 40 százaléka adakozott. A 3. táblázat azt tartalmazza, hogy az adakozók milyen mértékben támogatták az egyes területeken működő szervezeteket.

3. táblázat. Milyen területen működő szervezetet támogatott? (N=196)

szemle_2002_2_lampl_06

Az adakozók 30 százaléka az egészségügyet, csaknem 20 százalékuk az iskolaügyet támogatta, s 10 százalékon felüli a sportot támogatók részaránya is. A többi terület 10 százalékon aluli támogatottságot élvezett. Legkevesebben a tudományos szervezeteknek adakoztak.

A 4. táblázatból az is kiderül, hogy milyen földrajzi hatáskörű szervezeteket támogattak.

4. táblázat. Hol működik az a szervezet, amelyet támogatott? (N=196)

szemle_2002_2_lampl_07

A legtöbben – az adakozók 63 százaléka – a lakhelyükön működő szervezeteket támogatták, majd az országos hatáskörű szervezeteket. Ebből arra következtethetünk, hogy elsősorban azok számlájára adakoztak, amelyeknek tevékenységét ismerik, amelyekben megbíznak.

Érdekes adatokat tárt fel az adakozók nemzetiség szerinti elemzése. Ezeket a 4. és 5. ábra szemlélteti.

szemle_2002_2_lampl_08

Arról már volt szó, hogy a magyarok közül kevesebben adakoztak (30%), mint a szlovákok közül (40%). A 4. ábra alapján azt is leszögezhetjük, hogy a szlovákok a felsorolt területeket kisebb-nagyobb mértékben, de mindet támogatták, ugyanakkor a magyarok a felsorolt nyolc terület közül csak négyet, s ezek közül is leginkább kettőre koncentráltak. A magyarok az egészségügy, az iskolaügy, a kultúra és az egyház területén működő szervezeteket támogatták. A legtöbben (összesen 70%) az iskolaügyi és a kultúra területén működő szervezeteknek adakoztak, egyötödük az egészségügyi, 7 százalékuk pedig az egyházi szervezeteket támogatta.

szemle_2002_2_lampl_09

A támogatott szervezetek földrajzi hatáskörét illetően a szlovákok és a magyarok között inkább a hasonlóság dominál, hiszen mind a szlovák, mind a magyar adakozók elsősorban a helyi és az országos hatáskörű szervezeteket támogatták. Egyetlen lényeges különbséget látunk: a magyarok közül háromszor annyian adakoztak több régiót átfogó hatáskörű szervezeteknek, mint a szlovákok közül.

Összegzés

Amennyiben az 1% adományozására irányuló kampányt két részre, egy információszolgáltató és egy perszuazív, azaz meggyőzésre irányuló kampányra bontjuk, akkor az első sikeresebbnek tűnik, mint a másik. Ugyanis míg a megkérdezettek 71 százaléka szerzett tudomást az 1%-ról, adakozni csak 20 százalékuk adakozott. Ha pedig csak a tényleges érintetteket, vagyis az adófizetőket vesszük, akkor még roszszabb az arány: azok közül, akik adófizetők, ugyanakkor értesültek is az 1%-ról, 60 százalék nem adakozott. Nem mintha eleve bizalmatlanok lettek volna a nonprofit szervezetek iránt, inkább tudatlanságból, feledékenységből s az adakozási folyamat adminisztratív igényessége miatt.

A jogosult személyek 40 százaléka adakozott. Leginkább olyan szervezeteket támogattak, amelyek szolgáltatásait családtagjaik is igénybe veszik, vagy olyanokat, amelyek tevékenységét jól ismerik Legtöbben az egészségügyi, iskolaügyi és sportszervezeteket támogatták, földrajzi hatáskör szempontjából pedig a lakhelyükön működő szervezeteket.
A magyar nemzetiségű adakozók részaránya még kisebb volt, 30 százalék. ők iskolaügyi, egészségügyi, kulturális és egyházi szervezeteket támogattak, ezek közül is kimagasló mértékben azokat az iskolaügyi és kulturális szervezeteket, amelyek a lakhelyükön működnek.

Jegyzetek

*A tanulmányban az ad, adományoz, adakozik szavakat használjuk a könnyebb érthetőség miatt, azonban fontos tudni, hogy ez esetben nem adományról van szó, a törvény (366/1999. sz. törvény 48. paragrafusa) értelmében az adófizető polgároknak jogukban áll befizetett jövedelemadójuk 1%-áról valamely közhasznú tevékenységet folytató civil szervezet javára nyilatkozni. Az adományozásra más törvény vonatkozik.

Liszka József: Kósa László 60 éves

A magyarországi néprajzkutatók között az elsők sorában jelent meg tájainkon az 1960-as évek második felében, és miközben készülő munkáihoz nyersanyagot gyűjtött, az éppen csak kibontakozófélben levő szlovákiai magyar néprajzi tudományosság akkor fiatal képviselőit szakmai tanácsokkal látta el, a szlovákiai magyar néprajzi tudományosság számára programcikket írt, majd néprajzi-művelődéstörténeti ismeretterjesztő előadásokat tartott országszerte… Mindez persze csak az egyik – számunkra, szlovákiai magyarok számára fontos – Kósa László. A másik a tudományszervező, a szakíró Kósa László, aki az Eötvös Loránd Tudományegyetem Művelődéstörténeti Tanszékének vezetője, a Magyar Néprajzi Társaság elnöke, 1998 óta a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.
1942. július 17-én született Cegléden. Gyermekkorát Gyulán töltötte, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett diplomát magyarból és néprajzból (1967). Ezt követően a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoportjának tudományos főmunkatársa, majd 1987-től az Eötvös Loránd Tudományegyetem Művelődéstörténeti Tanszékének a vezetője.

Kezdetben agrárnéprajzzal foglalkozott, e témából írta kandidátusi értekezését is (A burgonya Magyarországon. Budapest, 1980), majd fokozatosan a magyar nép táji-történeti tagolódásának kérdései felé fordult. Először a Magyar néprajzi lexikon ilyen tárgyú, Filep Antallal közösen írott szócikkeit gyűjtve egybe, azok elé elméleti-módszertani megközelítésű tanulmányt írva jelentkezett a témával (A magyar nép táji-történeti tagolódása. Budapest, 1975), majd később, az azóta három kiadást megért, a Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880–1920) című nagydoktori értekezésében tért vissza a témához, néhány saját korábbi megállapítását is korrigálva (Budapest, 1998). Miután/miközben megírta a magyar néprajz tudománytörténetét (1989), részben nyilván a néprajz paradigmaváltására is reagálva, érdeklődése fokozatosan a társadalomnéprajz, illetve a művelődéstörténet felé fordult. Ennek eredménye többek között az általa szerkesztett Magyar művelődéstörténet (Budapest, 1998), illetve a Fürdőélet a Monarchiában (Budapest, 1999), továbbá a magyar kisnemesség művelődéstörténetét és társadalomnéprajzát taglaló szintézise („Hét szilvafa árnyékában”. Budapest, 2001).

Kósa László a néprajztudomány eredményeinek széles körű megismertetése terén is maradandót alkotott. Szemerkényi Ágnessel közösen megírta az azóta több kiadást megért Apáról fiúra című, jobbára az általános iskolás korú gyerekeknek szánt néprajzi ismeretterjesztő összefoglalást (1973). Inkább a középiskolás korosztálynak szól a Hagyomány és közösség című áttekintése (1984), illetve a művelt nagyközönségnek a Néphagyományunk évszázadai című gondolatébresztő nagyeszszéje (1976). Alapvetően szintén ismeretterjesztő jellegű, bár a szakmai nagyközönség számára is számos új szempontot felvető munkája a „Ki népei vagytok?” Magyar néprajz című áttekintése (1998). Hosszú éveken át, Ortutay Gyulától átvéve szerkesztette-szervezte a Magyar Rádió Kis magyar néprajz című előadássorozatát, melynek keretében megszólalási lehetőséget nyújtott a magyar szakma szinte valamennyi jelentősebb képviselőjének. A méltán népszerű sorozat legsikerültebb darabjai két külön kötetben is megjelentek később.

A hatvanas évek végétől rendszeresen járta a szlovákiai magyar tájakat, személyes kapcsolatokat épített ki, 1968-ban az Irodalmi Szemlében megjelentette a szlovákiai magyar néprajzi kutatás programját, s már dolgozik a később Rozmaringkoszorú címmel a pozsonyi Madách Kiadó gondozásában megjelentetett népköltészeti gyűjteményén, amely a szlovákiai magyar tájak szöveges folklórjába ad betekintést (1979). Kósa László azóta is jelen van a szlovákiai magyar tudományos életben. Tanácsaival, a Tudományos Kollégiumban elvállalt tagságával ott bábáskodott a Fórum Társadalomtudományi Intézet Etnológiai Központjának kialakításában, publikációinkba készséggel ad kéziratot, ajtaja mindig nyitva áll a szlovákiai magyar néprajzi tudományosság képviselői előtt. A közelmúltban hatvanadik életévét betöltött Kósa Lászlót a következő néprajzi tematikájú tanulmánycsokorral köszöntjük.

szemle_2002_2_liszka1_01
Kósa László
(L. Juhász Ilona felv.)

Rastislava Stoličná: Szlovákia mint etnokulturális tér

Az utóbbi években egyre többet beszélünk az „új” Európa építéséről. Az ilyen mérlegelések során mindig visszacsengenek a közös gyökerek, hagyományok, a közös történelem és civilizáció gondolatai. Nem kétséges, hogy az egyes nemzetek népi kultúrája is integráns része az európai öntudat forrásainak, és általában az európai kultúra egyik alapjának tekinthető.

Megerősítik ezt azok a jelentős etnográfiai munkák is, amelyek az elmúlt évtizedben jelentek meg Szlovákiában: Szlovákia etnográfiai atlasza (Etnografický atlas Slovenska. Bratislava, Veda, 1990), Szlovákia népi kultúrájának enciklopédiája (Encyklopédia µudovej kultúry Slovenska. Bratislava, Veda, 1995) és a Szlovákia – a népi kultúra európai kontextusai (Slovakia – European Contexts of the Folk Culture. Bratislava, Veda, 1997). Azoknak az etnológusoknak az eredményei, akik létrehozták e publikációkat, azt bizonyítják, hogy a kulturális hagyományok keletkezésének, stabilitásának és szétesésének impulzusai sokféle tényező és kontextus függvényei, amelyek többnyire túllépik a népi kultúra kereteit, és szélesebb földrajzi, etnikai, vallási, gazdasági-társadalmi és közigazgatási összefüggésekben érvényesülnek. Nyilvánvaló, hogy a népi rétegek kultúrája, a nem elit kultúra Kelet-Közép-Európa egész térségében erősen plurális. A kulturális emlékezetet többrétegű etnikai realitás alakította, amely a népi kultúra jelenségeinél Szlovákiában a formák, típusok és variánsok szokatlan tarkaságában is visszatükröződött.

Etnokulturális tekintetben Szlovákia nagyobb területekre oszlik, többnyire azonban határán gyakran túlnyúló kisebb régiókra és szubrégiókra esik szét.

Szlovákia két nagy európai földrajzi területhez tartozik. A sík vidék a tiszai-pannon övezettel képez összefüggő területet, és Európában a paleolit óta lakott kultúrtájakhoz tartozik. A kedvező talaj- és klimatikus viszonyok a kultúra számos jelenségének állandósulását meghatározták. A száraz és meleg éghajlat lehetővé tette a síksági jellegű mezőgazdaság viszonylag progresszív formáinak a meghonosodását, amely gabona, zöldség, gyümölcs, disznóhús, zsír, tej és tejtermékek előállításában bővelkedett, s meghatározta az emberi táplálkozást. A specifikus jelenségek nyilvánvalóak a népviseletben (a vászonruhák túlsúlya) és a népi építészetben is (vályogépítmények nád- vagy szalmatetővel).

Szlovákia nagyobbik része hegyvidéki és hegyalji jellegű, a Kárpátok földrajzi övezetével képez összefüggő területet. A zordabb klimatikus feltételek és a talaj roszszabb minősége jellegzetes módon befolyásolták a terület etnokulturális jegyeit. A gazdaságok alacsonyabb hozamai a megélhetés további forrásainak keresésére ösztönözték a lakosságot. A természet gazdagsága lehetővé tette a faipar, a bányászat, a sokféle háziipar, az állattartás kialakulását. A helyi feltételek befolyásolták a népviseletben (juhgyapjú és -bőrök) és a népi építészetben (zsindelytetős faépületek) használt anyagok kiválasztását.

Nyilvánvaló, hogy a népi kultúrának a természeti környezettől való közvetlen függése napjainkhoz közeledve fokozatosan gyengült, Szlovákiában azonban ez még a 20. században is érvényesült. Ezért a primer tényezők egyikének tekinthető, amely hatással volt az eredeti, az évszakokat, természeti ciklusokat, a kozmikus rendet és az emberi élet szakaszait méltányoló, agrárgondolkodáson alapuló földműves kultúra jellegére.

A szlovák terület etnikai és kulturális pluralitásának kialakulásában jelentős szerepet játszó tényezők közé tartozik a benépesülés folyamata. A régészeti források és a történeti híradások az 5. századtól kezdődően bizonyítják a nyugati szlávok jelenlétét a Kárpát-medencében. A betelepülést főleg Szlovákia síkvidéki területein támasztják alá a növénytermesztésre és az állattartásra irányuló főfoglalkozások. A mezőgazdaság és a kézművesipar viszonylag fejlett formája fokozatosan a lakosság nagyobb koncentrációját, valamint kulturális és termelési központok kialakulását tette szükségessé. Ez a folyamat Közép-Európában a 9. században tetőződött be a szlávok első államalakulata, a Nagymorva Birodalom (Nagymorávia) megalakulásával, amelynek központi területei Morvaország déli és Szlovákia délkeleti vidékein feküdtek. A szlovák nemzeti kultúra legrégibb rétegének a szláv kultúrát tartjuk, amelynek számos eleme éppen a népi kultúrában maradt fenn legtovább.

A szláv lakosság először a 9. század végén került kapcsolatba kifejezetten más etnikummal, az ómagyarokkal. A magyarok érkezése e területek kultúrája szempontjából nem volt annyira meghatározó, mint amennyire az volt politikai szempontból. Szlovákia meghódított területe az új államalakulathoz, a magyar államhoz került. Az etnikumok kulturális örökségének cseréje során a magyarok inkább befogadók voltak, főleg a szilárd földműves kultúra különféle területein, amelyet a szláv lakosság már a magyarok érkezése előtt művelt. A 10. századtól kezdve a magyar és a szlovák etnikum Dél-Szlovákia vidékein kulturális szimbiózisban él egymás mellett, az etnikai jegyek nagyrészt csak a népi megnevezésekben bizonyíthatók. Szlovákia fejlődése az első és a második évezred fordulóján bizonnyal nem volt homogén. A termékeny déli vidékek gyorsabban fejlődtek, mint Szlovákia nagyrészt hegyes középső és északi részei. Az utóbbiak későbbi kolonizáció révén tagolódtak Magyarországhoz. A 12. század derekán idegen telepesek érkeztek Szlovákiába. Az eredeti szlovák és magyar etnikum a némettel gyarapodott. Az első német kolonisták a legfejlettebb mezőgazdasági, kereskedelmi és bányavidékeken telepedtek le. A 13. század elején újabbak jöttek, majd a telepesek harmadik, legnépesebb hulláma a tatárjárás után, a 13. század második felében és a 14. században érkezett a német nyelvterületről.

A német telepesek honosították meg nálunk az arany, az ezüst és a sárgaréz mélységi bányászatát. A jelentős regionális központok a német jog szerinti kiváltságok adományozása révén Európa középkori városaihoz hasonlítható városokká alakultak (1238: Nagyszombat, Selmecbánya, Korpona, Zólyom; 1248: Nyitra; 1269: Késmárk; 1271: a szepesi városok; 1291: Pozsony; 1320: Bártfa stb.). A 13. század utolsó harmadában a Szepességben, majd a 14. század folyamán másutt is megjelent a németség vidéken is. Az általános gyakorlat szerint a földesúr megbízott egyet a német vendégek közül, hogy a betelepedést vagy az új falu megalapítását irányítsa, amiért az örökös ispánságot kapott. E falvak minden lakója örökrészt nyert a földből, amellyel szabadon rendelkezett. Szemben a korábbi településű falvak lakosságával, amely szokásjog alapján élt, és nem volt rendelkezési joga a föld fölött, ez jelentős haladás volt. Ezért a német jog gyorsan terjedt Szlovákia ritkán lakott középső és északi részein.

A német etnikum a középkori ország minden jelentős városában túlsúlyra jutott. A 13–14. század városai két- és háromnyelvűek voltak, szlovák–német, ill. szlovák–német–magyar nyelvűek. A németek összetartásuk és gazdasági erejük révén a lakosság leggazdagabb részét képezték, és uralták a városi közigazgatást, bíráskodást, kereskedelmet, ipari termelést, a céheket, az iskolaügyet stb. Magas színvonalú gótikus építészeti kultúrát hoztak magukkal Szlovákiába. Falusi környezetben azonban gyorsabban elszlovákosodtak.

A német etnikum sajátos emlékeket hagyott maga után a szlovák népi kultúrában, amelyek máig kitapinthatóak a német eredetű elnépiesedett kifejezések tömegében. Német szakkifejezésekben bővelkedik a kézműves- és a háziipar, a munkaszerszámok és eszközök területe, de sok kifejezés található a ház, a viselet, a táplálkozás stb. terminológiái között is.

A nyugat-európai kulturális hatások legerősebb áramlásának időszaka fontos határkő volt a középkori népi kultúra alakulásában, s hagyományos formáinak alapját képezte a preindusztriális időszakban. A középkori technikai forradalom néven ismert gazdasági változások Szlovákiában is megnyilvánultak a földművelés háromnyomásos rendszere, a nagyobb teljesítő képességű vasekék, az ágyeke formájában, a falusi üzemszervezetek hatékonyabb gazdálkodásában, a vidéki települések külső képének alakulásában. Ebben az időszakban ugyancsak változott a falusi lakóház alaprajza (szoba–pitvar–kamra). Az elit nemesi kultúra mellett megjelent a városi polgári, a hagyományos földműves kultúra mellett pedig a városi kézművesek és kereskedők sajátos kultúrája.

Szlovákia benépesülésének további fázisa az ún. vlach jog alapján történt kolonizáció volt. E jogi normák az ország legészakibb vidékeinek betelepülése során érvényesültek, Magyarország (Szlovákia) és Lengyelország határának mentén a 14–17. században. A vlach név eredeti hordozója az Erdély területéről származó keletromán etnikum volt. A vlachok magashegyi állattartásuk mellett félnomád életmódot folytattak. Pravoszláv vallásuk, saját jogszokásuk volt, amelynek alapját a földesúrnak évente meghatározott számú állat adásának kötelezettsége képezte. A 14. század elején a vlach életmódot fokozatosan átvette Ukrajna lakosságának egy része, s ez a hullám lassan áthatott Szlovákia északkeleti területeire is. E vándorlás során a vlach népelemek etnikailag keveredtek.

A vlachok olyan juh-, ló-, disznó- és kecskefajtákat tartottak, amelyek jól tűrték a hideget a hegyi legelőkön. Kezdetben a már megült falukban telepedtek meg, a 14. század derekától azonban önálló településeket alapítottak. A vlach betelepedés Szlovákia északi határa mentén keletről nyugat felé történt, és Morvaország északkeleti vidékeire is átnyúlt. A 15. század elején a vlachok, ruszinok, lengyelek mellett már jelentős etnikai csoportot képeztek e pásztortársadalomban a szlovákok. A keleti rítus, amelyet az eredeti vlachok hoztak magukkal, a Szepességtől tovább nyugatra már nem terjedt. A „vlach” megnevezés fokozatosan elveszítette etnikai jelentését, és a magashegyi állattartókat jelölte.

A vlachok jogszokásai lassan átalakultak. Minden vlach faluban a település megalapítója, a kenéz adómentesen dolgozhatta fel a gyapjút, fát, tarthatott italkimérést, a többi telepes pedig 6–20 évig mentességet élvezett az állatbeszolgáltatás kötelezettsége alól. A 16–17. században a vlachok ezerszám legeltették juhaikat Szlovákiában, fő termékük a tej és a tejből készült specialitások voltak (legismertebbé a juhtúró vált). A másik nyersanyaguk a posztónak feldolgozható, ruha, cipő és takaró készítésére alkalmas gyapjú volt.

A népi kultúrát a Szlovákia hegyvidékein élő pásztorok számos elemmel gazdagították, amelyek egészen a 20. századig fennmaradtak. A társadalom területén az állattartásnak nagy nyájakban való szervezésével kapcsolatos sajátos kifejezéseket vezetettek be. A juhtej termeléséhez kapcsolódó gazdaságban specialisták tevékenykedtek, akik a juhtartást irányították, és birtokában voltak az igényesebb technológiájú tejtermékek, mint a párolt és füstölt sajtok előállításához szükséges szaktudásnak. E foglalkozásokhoz kötődtek a jellegzetes pásztorépítmények és -berendezések. A pásztorkultúra a hegyvidéki férfiöltözetbe is sajátos, a munkából eredő elemeket vitt (pl. bőr érmelegítők, széles bőrövek). Rányomta bélyegét a népköltészetre és a népművészetre is. A hegyvidékeken maradtak fenn legtovább az állattartáshoz kapcsolódó hiedelmek és szokások. Sajátos módja alakult ki a népi fafaragásnak, a csont- és bőrművességnek, a sárgaréz ékszerek készítésének. A pásztorélet motívumai, bibliai történetekkel átszőve, részeivé lettek számos népi játéknak és koledának. Ez az életmód a különféle típusú fúvós hangszer keletkezését is ösztönözte, amelyek némelyike Európában egyedülálló (pl. a csaknem 2 méter hoszszú „fujara”). A népdalokban s a néptáncban túlsúlyba kerültek a pásztor-vlach, valamint betyár dallamok és motívumok. A vlach kultúra (hasonlóan a némethez) sok új szóval és helyrajzi névvel gazdagította a szlovák szókincset.

Etnológiai adatok igazolják, hogy az életmód a pásztorfalukban sok archaikus jelenség megmerevedéséhez járult hozzá. Éppen itt maradtak fenn legtovább, gyakran egészen a 20. század első feléig, a középkori kultúra elemei, és a kiegyenlítő civilizációs áramlatok csak nagyon lassan hatották át őket.
Szlovákia etnokulturális arculatának formálódásában természetesen nagy jelentősége volt a vallásnak és a lakosság felekezeti hovatartozásának.

Keresztény térítők a 7. századtól kezdve érkeztek Szlovákiába, mégpedig mindkét keresztény központból, Rómából és Konstantinápolyból egyaránt. Meghatározó jelentősége a bizánci térítőknek, Konstantinnak és Metódnak volt 863-ban, akik Nagymoráviában lerakták a szláv írás és irodalom alapjait. A további történelmi fejlődés során, amikor Szlovákia Magyarország része lett, területének nagy részén a kereszténység nyugati formája került túlsúlyba. Szlovákia keleti vidékein azonban a lakosság jelentős része a görögkeleti egyházhoz tartozónak, pravoszlávnak vallotta magát. A magyar uralkodók ezt, Róma egyházon belüli unionista törekvései ellenére hosszú ideig tolerálták. Róma igyekezete a 16–17. században ért el jelentősebb sikereket, amikor Kelet-Szlovákia lakossága nagyobb számban a hatása alá került, és megszületett a görög katolikus egyház. Ennek ellenére azonban az északkeleti területeken sok, különösen vlachok által települt falu megtartotta a pravoszláv vallást. Így Kelet-Szlovákiában egy időben egymás mellett több vallás létezett: római és görög katolikus, pravoszláv, és sok híve volt a judaizmusnak, miután Szlovákiában a legnagyobb számú zsidó etnikum éppen itt koncentrálódott.

A kereszténység másik változata, a protestantizmus az egyházon belüli 16–17. századi reformációs mozgalmak eredményeképpen született. Szlovákiában főleg a lutheránus ág, a déli területeken, nagyrészt a magyar etnikum körében pedig a kálvinizmus eresztett gyökeret. A Habsburgok reformáció iránti kezdeti türelme révén Szlovákiában a protestantizmus annyira elterjedt, hogy túlsúlyra jutott. A török kiűzése után, a 17. században a politikai küzdelem a protestantizmus ellen fordult, s ez hívőinek számát egész Magyarországon megtizedelte. Amikor 1781-ben a lutheránus és kálvinista vallást a türelmi rendelet állami vallásként elismerte, Szlovákia lakosságának mindössze kb. egyötöde vallotta magát e felekezetekhez tartozónak. A kultúra fejlődése szempontjából azonban a protestantizmusnak nagy szerepe volt Szlovákiában, miután e felekezetek művelt emberei támogatták a művelődés minél szélesebb körű kiterjesztését a népi rétegekre is, hangsúlyozták a nemzeti nyelvű irodalom szükségességét, és közvetlen kapcsolatban álltak az európai kulturális fejlődés fő áramlataival, amelyek a nemzeti tradíciók felé való fordulást hirdették.

A kereszténység és annak egyes irányzatai erős hatással voltak Szlovákia népi kultúrájának alakulására és jellegére. Ez leginkább a családi élet és a naptári év rítusaiban nyilvánult meg. A családi élet szertartásai közé bevezették a kötelező egyházi keresztelést, bérmálkozást, ill. konfirmációt, esküvőt, temetést. A kalendáris ünnepek sorába beiktatta az egyház a karácsonyt, a húsvétot, a pünkösdöt, a búcsúkat, előírta a böjtöt. A földműves és a keresztény kultúra kölcsönös egymásra hatásának eredményeképpen lassan új kulturális rendszer született, intézményesült elemekkel. Népi vonása ennek a pogány és keresztény elemek szimbiózisa, valamint a profán és a szakrális világ egymásba kapcsolódása volt.

Szlovákia felekezeti sokszínűsége a népi kultúra számos jelenségénél a regionális változatok széles skáláját vonta maga után. Különösen szembetűnő volt ez a keleti vidékeken, ahol sok szokás és rítus a misztika felé hajló pravoszláv befolyás alatt állt, amint magának az egyházi évnek a katolikushoz képest 13 nappal való eltolódása is. Ezen a vidéken rögzültek leginkább a régi hiedelmek elemei, mint pl. a halottkultusz vagy a vízkultusz. Kifinomultak voltak a játékok kelet-európai kulturális zónájára jellemző bajelhárító formái, s a lakodalmi rítus leggazdagabb rendszerei is itt őrződtek meg Szlovákiában. Ugyancsak sokáig fennmaradt a hagyományos patriarchális családi rendszer.

A racionális protestáns vallás is hatással volt több kulturális jelenségre. A népviseletben ez az érezhetően kisebb dekorativitásban nyilvánult meg. A rítusokból sok archaikus elemet elhagytak, és néhány szokást más időpontban végeztek, mint a katolikusok. Elmondható, hogy éppen a protestantizmus és a német etnikumú bánya- és kereskedelmi központok járultak hozzá sok termékenységvarázsló-védelmező, eredetileg földműves szokás megszűnéséhez.

A közigazgatás összefüggései és a központi irányítás további olyan fontos jelenség, amely hatással volt a népi kultúra jellegére és alakulására. Szlovákia nem képezett külön közigazgatási egységet Magyarország területén belül, területi igazgatása a magyarországi fejlődéssel együtt alakult. A 13. századtól a várbirtokok fokozatosan a rendi önigazgatás intézményeivé, az ún. vármegyékké alakultak át. A megyei szervek jogköre a közélet minden területére kiterjedt és minden lakosra vonatkozott, kivéve a főnemességet, valamint a királyi és bányavárosok kiváltságos területeit. A volt vármegyék területén helyi tradíciók születtek, amelyek jelentős szerepet játszottak a szlovákiai népi kultúra alakulásában, s tulajdonképpen máig fennmaradtak.

A hatósági intézmények rendeleteikkel és tilalmaikkal határozottan beavatkoztak a falusi települések fejlődésébe, építészeti kultúrájukba, ünnepeik megülésébe, hitéletükbe és általában a mindennapi élet sok részletébe. A 18. században, Mária Teréziának és II. Józsefnek a felvilágosult abszolutizmus szellemében fogant jelentős reformjai után, Szlovákiában is alapvető reformok zajlottak le, amelyek majd a jobbágyság megszűnéséhez, a joggyakorlat és a művelődés alapelveinek megváltozásához vezettek. Mindezek nagyban hozzájárultak egyrészt a modernizációhoz, másrészt a széles néprétegek kultúrájának egységesüléséhez.

Beleszóltak az életvitel és életmód irányításába azok a reformok is, amelyek az új állam, a Csehszlovák Köztársaság megszületése (1918) után valósultak meg. Elsősorban az állami és helyi közigazgatás teljes átszervezéséről volt szó, valamint a földreformról, amely lehetővé tette, hogy a parasztok megvásárolják a volt nagybirtokosok földjeit.

A népi kultúra alakulásában a legradikálisabb változások a 20. század második felében, a mezőgazdaság kollektivizációjával következtek be. Ebben az állam által irányított folyamatban, a magángazdálkodásról a kollektív gazdálkodásra való áttérés során nemcsak az agrárkultúrában következett be törés, hanem a népi kultúra számos jelenségében is megszakadt a folytonosság.

Amint a Szlovákia és környezetének határain belül folyó belső migráció, úgy az ország határain kívülre irányuló alkalmi vagy tartós kivándorlás is fontos tényezői a kulturális tradíciók áramlásának és cseréjének. A hegyvidéki és hegyalji vidékekre jellemző volt az ún. megosztott foglalkozás, ami azt jelentette, hogy a mezőgazdaság mellett főleg a férfi lakosság gazdasági okokból más megélhetési forrást is keresett. Hagyományosan ilyenek voltak a mezőgazdasági szezonális munkák, a háziipar és kézművesség, a házaló kereskedelem, a tutajozás, a fuvarozás, a fakitermelés. A kettős foglalkozás elsősorban a mezőgazdaság alacsony termelékenységének és a sok tulajdonos közt a földbirtok elaprózódásának volt a következménye, amely utóbbiért a Magyarországon érvényben levő örökösödési joggyakorlat hibáztatható. Az agrárvidékek növekvő túlnépesedése és az egyes iparágazatok megkésett fejlődése különösen a 19. században és a 20. század elején a munkaerő állandó vándorlását idézte elő. Fontos ösztönző volt e tekintetben – a gőzgép megjelenésével és az ipari növények, mint a kukorica, dohány, cukorrépa termelésének beindulásával összefüggésben – a mezőgazdasági termelés fokozódása. 1919–1938 között az állami szervek Szlovákiában több mint 200 ezer ember számára közvetítettek szezonális mezőgazdasági munkát Európa különböző országaiba.

A rossz gazdasági viszonyok a kivándorlást is előidézték, amely több szakaszban zajlott le. A 17–19. században a kivándorlás árama a Délvidékre, Magyarország déli területeire irányult, a 19. század utolsó évtizedeiben pedig a kivándorlók legnagyobb tömege az Egyesült Államokba ment. A lakosság arányaihoz képest Szlovákia a legnagyobb kivándorló területek közé tartozott Európában. Összességében Szlovákiából mintegy egymillió ember vándorolt el. Az emigránsok elsősorban azzal a szándékkal indultak útnak, hogy földvásárláshoz és életszínvonaluk javításához pénzt szerezzenek. Ám csak mintegy negyedük tért vissza a második világháború után.

Az új munkaterületeken az emberekkel és a kulturális környezettel kialakított interregionális és interetnikus kapcsolatok bizonyos mértékben mindig visszatükröződtek az emigránsok életmódjában, annak különböző síkjain. Ezek elsősorban úgy nyilvánultak meg, hogy a népi kultúra eredeti modelljébe új elemeket vezettek be. Azok a migrációs csoportok, amelyek a visszatérés után jelentősen befolyásolták eredeti lokális társadalmukat, főleg az Amerikából visszatértek, az ún. amerikások voltak. Hazatérésük után az ő életmódjuk mintegy új kulturális mintaként szolgált.

A 20. században erős hatást gyakoroltak a népi kultúrára Szlovákiában a városok és az ipari központok, ahol vidékiek tömegei kezdtek dolgozni. Az új kulturális képződmények befogadásának folyamata elsősorban a táplálkozás, az öltözködés és a lakás területén volt nyilvánvaló. A rövid és a tartós migráció is új mintákat vitt be a keleti kulturális környezetbe, amelyek befogadása gyakran közösségileg történt, máskor utánozták őket sokan mindaddig, amíg lassan a kulturális tradíció részeivé nem lettek.

Az európai kulturális identitást nem lehet megérteni a népi kultúra sokféle formájának elismerése nélkül, amelynek Szlovákia népi kultúrája is természetes része. Ez is az európai kultúra egyik sajátos megnyilvánulási módját képezi. Közösek azzal a földműves kultúrából eredő gyökerei, s az európai kultúra alapjainak olyan szellemi pilléreire támaszkodik, mint az antikvitás és a kereszténység öröksége. Az a tér, amelyet Szlovákia Európában elfoglal, mindig mozgalmas, nyitott és átmeneti terület volt, s az európai kultúra mind nyugati, mind keleti részeiből érkező hatások befolyásolták. Ezért itt az etnokulturális jelenségek is sokféle tényező hatása alatt alakultak, amelyek végül rendkívüli tarkaságot és változatosságot eredményeztek.

(Fordította Kocsis Aranka)

Az utóbbi években egyre többet beszélünk az „új” Európa építéséről. Az ilyen mérlegelések során mindig visszacsengenek a közös gyökerek, hagyományok, a közös történelem és civilizáció gondolatai. Nem kétséges, hogy az egyes nemzetek népi kultúrája is integráns része az európai öntudat forrásainak, és általában az európai kultúra egyik alapjának tekinthető.

Megerősítik ezt azok a jelentős etnográfiai munkák is, amelyek az elmúlt évtizedben jelentek meg Szlovákiában: Szlovákia etnográfiai atlasza (Etnografický atlas Slovenska. Bratislava, Veda, 1990), Szlovákia népi kultúrájának enciklopédiája (Encyklopédia µudovej kultúry Slovenska. Bratislava, Veda, 1995) és a Szlovákia – a népi kultúra európai kontextusai (Slovakia – European Contexts of the Folk Culture. Bratislava, Veda, 1997). Azoknak az etnológusoknak az eredményei, akik létrehozták e publikációkat, azt bizonyítják, hogy a kulturális hagyományok keletkezésének, stabilitásának és szétesésének impulzusai sokféle tényező és kontextus függvényei, amelyek többnyire túllépik a népi kultúra kereteit, és szélesebb földrajzi, etnikai, vallási, gazdasági-társadalmi és közigazgatási összefüggésekben érvényesülnek. Nyilvánvaló, hogy a népi rétegek kultúrája, a nem elit kultúra Kelet-Közép-Európa egész térségében erősen plurális. A kulturális emlékezetet többrétegű etnikai realitás alakította, amely a népi kultúra jelenségeinél Szlovákiában a formák, típusok és variánsok szokatlan tarkaságában is visszatükröződött.

Etnokulturális tekintetben Szlovákia nagyobb területekre oszlik, többnyire azonban határán gyakran túlnyúló kisebb régiókra és szubrégiókra esik szét.

Szlovákia két nagy európai földrajzi területhez tartozik. A sík vidék a tiszai-pannon övezettel képez összefüggő területet, és Európában a paleolit óta lakott kultúrtájakhoz tartozik. A kedvező talaj- és klimatikus viszonyok a kultúra számos jelenségének állandósulását meghatározták. A száraz és meleg éghajlat lehetővé tette a síksági jellegű mezőgazdaság viszonylag progresszív formáinak a meghonosodását, amely gabona, zöldség, gyümölcs, disznóhús, zsír, tej és tejtermékek előállításában bővelkedett, s meghatározta az emberi táplálkozást. A specifikus jelenségek nyilvánvalóak a népviseletben (a vászonruhák túlsúlya) és a népi építészetben is (vályogépítmények nád- vagy szalmatetővel).

Szlovákia nagyobbik része hegyvidéki és hegyalji jellegű, a Kárpátok földrajzi övezetével képez összefüggő területet. A zordabb klimatikus feltételek és a talaj roszszabb minősége jellegzetes módon befolyásolták a terület etnokulturális jegyeit. A gazdaságok alacsonyabb hozamai a megélhetés további forrásainak keresésére ösztönözték a lakosságot. A természet gazdagsága lehetővé tette a faipar, a bányászat, a sokféle háziipar, az állattartás kialakulását. A helyi feltételek befolyásolták a népviseletben (juhgyapjú és -bőrök) és a népi építészetben (zsindelytetős faépületek) használt anyagok kiválasztását.

Nyilvánvaló, hogy a népi kultúrának a természeti környezettől való közvetlen függése napjainkhoz közeledve fokozatosan gyengült, Szlovákiában azonban ez még a 20. században is érvényesült. Ezért a primer tényezők egyikének tekinthető, amely hatással volt az eredeti, az évszakokat, természeti ciklusokat, a kozmikus rendet és az emberi élet szakaszait méltányoló, agrárgondolkodáson alapuló földműves kultúra jellegére.

A szlovák terület etnikai és kulturális pluralitásának kialakulásában jelentős szerepet játszó tényezők közé tartozik a benépesülés folyamata. A régészeti források és a történeti híradások az 5. századtól kezdődően bizonyítják a nyugati szlávok jelenlétét a Kárpát-medencében. A betelepülést főleg Szlovákia síkvidéki területein támasztják alá a növénytermesztésre és az állattartásra irányuló főfoglalkozások. A mezőgazdaság és a kézművesipar viszonylag fejlett formája fokozatosan a lakosság nagyobb koncentrációját, valamint kulturális és termelési központok kialakulását tette szükségessé. Ez a folyamat Közép-Európában a 9. században tetőződött be a szlávok első államalakulata, a Nagymorva Birodalom (Nagymorávia) megalakulásával, amelynek központi területei Morvaország déli és Szlovákia délkeleti vidékein feküdtek. A szlovák nemzeti kultúra legrégibb rétegének a szláv kultúrát tartjuk, amelynek számos eleme éppen a népi kultúrában maradt fenn legtovább.

A szláv lakosság először a 9. század végén került kapcsolatba kifejezetten más etnikummal, az ómagyarokkal. A magyarok érkezése e területek kultúrája szempontjából nem volt annyira meghatározó, mint amennyire az volt politikai szempontból. Szlovákia meghódított területe az új államalakulathoz, a magyar államhoz került. Az etnikumok kulturális örökségének cseréje során a magyarok inkább befogadók voltak, főleg a szilárd földműves kultúra különféle területein, amelyet a szláv lakosság már a magyarok érkezése előtt művelt. A 10. századtól kezdve a magyar és a szlovák etnikum Dél-Szlovákia vidékein kulturális szimbiózisban él egymás mellett, az etnikai jegyek nagyrészt csak a népi megnevezésekben bizonyíthatók. Szlovákia fejlődése az első és a második évezred fordulóján bizonnyal nem volt homogén. A termékeny déli vidékek gyorsabban fejlődtek, mint Szlovákia nagyrészt hegyes középső és északi részei. Az utóbbiak későbbi kolonizáció révén tagolódtak Magyarországhoz. A 12. század derekán idegen telepesek érkeztek Szlovákiába. Az eredeti szlovák és magyar etnikum a némettel gyarapodott. Az első német kolonisták a legfejlettebb mezőgazdasági, kereskedelmi és bányavidékeken telepedtek le. A 13. század elején újabbak jöttek, majd a telepesek harmadik, legnépesebb hulláma a tatárjárás után, a 13. század második felében és a 14. században érkezett a német nyelvterületről.

A német telepesek honosították meg nálunk az arany, az ezüst és a sárgaréz mélységi bányászatát. A jelentős regionális központok a német jog szerinti kiváltságok adományozása révén Európa középkori városaihoz hasonlítható városokká alakultak (1238: Nagyszombat, Selmecbánya, Korpona, Zólyom; 1248: Nyitra; 1269: Késmárk; 1271: a szepesi városok; 1291: Pozsony; 1320: Bártfa stb.). A 13. század utolsó harmadában a Szepességben, majd a 14. század folyamán másutt is megjelent a németség vidéken is. Az általános gyakorlat szerint a földesúr megbízott egyet a német vendégek közül, hogy a betelepedést vagy az új falu megalapítását irányítsa, amiért az örökös ispánságot kapott. E falvak minden lakója örökrészt nyert a földből, amellyel szabadon rendelkezett. Szemben a korábbi településű falvak lakosságával, amely szokásjog alapján élt, és nem volt rendelkezési joga a föld fölött, ez jelentős haladás volt. Ezért a német jog gyorsan terjedt Szlovákia ritkán lakott középső és északi részein.

A német etnikum a középkori ország minden jelentős városában túlsúlyra jutott. A 13–14. század városai két- és háromnyelvűek voltak, szlovák–német, ill. szlovák–német–magyar nyelvűek. A németek összetartásuk és gazdasági erejük révén a lakosság leggazdagabb részét képezték, és uralták a városi közigazgatást, bíráskodást, kereskedelmet, ipari termelést, a céheket, az iskolaügyet stb. Magas színvonalú gótikus építészeti kultúrát hoztak magukkal Szlovákiába. Falusi környezetben azonban gyorsabban elszlovákosodtak.

A német etnikum sajátos emlékeket hagyott maga után a szlovák népi kultúrában, amelyek máig kitapinthatóak a német eredetű elnépiesedett kifejezések tömegében. Német szakkifejezésekben bővelkedik a kézműves- és a háziipar, a munkaszerszámok és eszközök területe, de sok kifejezés található a ház, a viselet, a táplálkozás stb. terminológiái között is.

A nyugat-európai kulturális hatások legerősebb áramlásának időszaka fontos határkő volt a középkori népi kultúra alakulásában, s hagyományos formáinak alapját képezte a preindusztriális időszakban. A középkori technikai forradalom néven ismert gazdasági változások Szlovákiában is megnyilvánultak a földművelés háromnyomásos rendszere, a nagyobb teljesítő képességű vasekék, az ágyeke formájában, a falusi üzemszervezetek hatékonyabb gazdálkodásában, a vidéki települések külső képének alakulásában. Ebben az időszakban ugyancsak változott a falusi lakóház alaprajza (szoba–pitvar–kamra). Az elit nemesi kultúra mellett megjelent a városi polgári, a hagyományos földműves kultúra mellett pedig a városi kézművesek és kereskedők sajátos kultúrája.

Szlovákia benépesülésének további fázisa az ún. vlach jog alapján történt kolonizáció volt. E jogi normák az ország legészakibb vidékeinek betelepülése során érvényesültek, Magyarország (Szlovákia) és Lengyelország határának mentén a 14–17. században. A vlach név eredeti hordozója az Erdély területéről származó keletromán etnikum volt. A vlachok magashegyi állattartásuk mellett félnomád életmódot folytattak. Pravoszláv vallásuk, saját jogszokásuk volt, amelynek alapját a földesúrnak évente meghatározott számú állat adásának kötelezettsége képezte. A 14. század elején a vlach életmódot fokozatosan átvette Ukrajna lakosságának egy része, s ez a hullám lassan áthatott Szlovákia északkeleti területeire is. E vándorlás során a vlach népelemek etnikailag keveredtek.

A vlachok olyan juh-, ló-, disznó- és kecskefajtákat tartottak, amelyek jól tűrték a hideget a hegyi legelőkön. Kezdetben a már megült falukban telepedtek meg, a 14. század derekától azonban önálló településeket alapítottak. A vlach betelepedés Szlovákia északi határa mentén keletről nyugat felé történt, és Morvaország északkeleti vidékeire is átnyúlt. A 15. század elején a vlachok, ruszinok, lengyelek mellett már jelentős etnikai csoportot képeztek e pásztortársadalomban a szlovákok. A keleti rítus, amelyet az eredeti vlachok hoztak magukkal, a Szepességtől tovább nyugatra már nem terjedt. A „vlach” megnevezés fokozatosan elveszítette etnikai jelentését, és a magashegyi állattartókat jelölte.

A vlachok jogszokásai lassan átalakultak. Minden vlach faluban a település megalapítója, a kenéz adómentesen dolgozhatta fel a gyapjút, fát, tarthatott italkimérést, a többi telepes pedig 6–20 évig mentességet élvezett az állatbeszolgáltatás kötelezettsége alól. A 16–17. században a vlachok ezerszám legeltették juhaikat Szlovákiában, fő termékük a tej és a tejből készült specialitások voltak (legismertebbé a juhtúró vált). A másik nyersanyaguk a posztónak feldolgozható, ruha, cipő és takaró készítésére alkalmas gyapjú volt.

A népi kultúrát a Szlovákia hegyvidékein élő pásztorok számos elemmel gazdagították, amelyek egészen a 20. századig fennmaradtak. A társadalom területén az állattartásnak nagy nyájakban való szervezésével kapcsolatos sajátos kifejezéseket vezetettek be. A juhtej termeléséhez kapcsolódó gazdaságban specialisták tevékenykedtek, akik a juhtartást irányították, és birtokában voltak az igényesebb technológiájú tejtermékek, mint a párolt és füstölt sajtok előállításához szükséges szaktudásnak. E foglalkozásokhoz kötődtek a jellegzetes pásztorépítmények és -berendezések. A pásztorkultúra a hegyvidéki férfiöltözetbe is sajátos, a munkából eredő elemeket vitt (pl. bőr érmelegítők, széles bőrövek). Rányomta bélyegét a népköltészetre és a népművészetre is. A hegyvidékeken maradtak fenn legtovább az állattartáshoz kapcsolódó hiedelmek és szokások. Sajátos módja alakult ki a népi fafaragásnak, a csont- és bőrművességnek, a sárgaréz ékszerek készítésének. A pásztorélet motívumai, bibliai történetekkel átszőve, részeivé lettek számos népi játéknak és koledának. Ez az életmód a különféle típusú fúvós hangszer keletkezését is ösztönözte, amelyek némelyike Európában egyedülálló (pl. a csaknem 2 méter hoszszú „fujara”). A népdalokban s a néptáncban túlsúlyba kerültek a pásztor-vlach, valamint betyár dallamok és motívumok. A vlach kultúra (hasonlóan a némethez) sok új szóval és helyrajzi névvel gazdagította a szlovák szókincset.

Etnológiai adatok igazolják, hogy az életmód a pásztorfalukban sok archaikus jelenség megmerevedéséhez járult hozzá. Éppen itt maradtak fenn legtovább, gyakran egészen a 20. század első feléig, a középkori kultúra elemei, és a kiegyenlítő civilizációs áramlatok csak nagyon lassan hatották át őket.
Szlovákia etnokulturális arculatának formálódásában természetesen nagy jelentősége volt a vallásnak és a lakosság felekezeti hovatartozásának.

Keresztény térítők a 7. századtól kezdve érkeztek Szlovákiába, mégpedig mindkét keresztény központból, Rómából és Konstantinápolyból egyaránt. Meghatározó jelentősége a bizánci térítőknek, Konstantinnak és Metódnak volt 863-ban, akik Nagymoráviában lerakták a szláv írás és irodalom alapjait. A további történelmi fejlődés során, amikor Szlovákia Magyarország része lett, területének nagy részén a kereszténység nyugati formája került túlsúlyba. Szlovákia keleti vidékein azonban a lakosság jelentős része a görögkeleti egyházhoz tartozónak, pravoszlávnak vallotta magát. A magyar uralkodók ezt, Róma egyházon belüli unionista törekvései ellenére hosszú ideig tolerálták. Róma igyekezete a 16–17. században ért el jelentősebb sikereket, amikor Kelet-Szlovákia lakossága nagyobb számban a hatása alá került, és megszületett a görög katolikus egyház. Ennek ellenére azonban az északkeleti területeken sok, különösen vlachok által települt falu megtartotta a pravoszláv vallást. Így Kelet-Szlovákiában egy időben egymás mellett több vallás létezett: római és görög katolikus, pravoszláv, és sok híve volt a judaizmusnak, miután Szlovákiában a legnagyobb számú zsidó etnikum éppen itt koncentrálódott.

A kereszténység másik változata, a protestantizmus az egyházon belüli 16–17. századi reformációs mozgalmak eredményeképpen született. Szlovákiában főleg a lutheránus ág, a déli területeken, nagyrészt a magyar etnikum körében pedig a kálvinizmus eresztett gyökeret. A Habsburgok reformáció iránti kezdeti türelme révén Szlovákiában a protestantizmus annyira elterjedt, hogy túlsúlyra jutott. A török kiűzése után, a 17. században a politikai küzdelem a protestantizmus ellen fordult, s ez hívőinek számát egész Magyarországon megtizedelte. Amikor 1781-ben a lutheránus és kálvinista vallást a türelmi rendelet állami vallásként elismerte, Szlovákia lakosságának mindössze kb. egyötöde vallotta magát e felekezetekhez tartozónak. A kultúra fejlődése szempontjából azonban a protestantizmusnak nagy szerepe volt Szlovákiában, miután e felekezetek művelt emberei támogatták a művelődés minél szélesebb körű kiterjesztését a népi rétegekre is, hangsúlyozták a nemzeti nyelvű irodalom szükségességét, és közvetlen kapcsolatban álltak az európai kulturális fejlődés fő áramlataival, amelyek a nemzeti tradíciók felé való fordulást hirdették.

A kereszténység és annak egyes irányzatai erős hatással voltak Szlovákia népi kultúrájának alakulására és jellegére. Ez leginkább a családi élet és a naptári év rítusaiban nyilvánult meg. A családi élet szertartásai közé bevezették a kötelező egyházi keresztelést, bérmálkozást, ill. konfirmációt, esküvőt, temetést. A kalendáris ünnepek sorába beiktatta az egyház a karácsonyt, a húsvétot, a pünkösdöt, a búcsúkat, előírta a böjtöt. A földműves és a keresztény kultúra kölcsönös egymásra hatásának eredményeképpen lassan új kulturális rendszer született, intézményesült elemekkel. Népi vonása ennek a pogány és keresztény elemek szimbiózisa, valamint a profán és a szakrális világ egymásba kapcsolódása volt.

Szlovákia felekezeti sokszínűsége a népi kultúra számos jelenségénél a regionális változatok széles skáláját vonta maga után. Különösen szembetűnő volt ez a keleti vidékeken, ahol sok szokás és rítus a misztika felé hajló pravoszláv befolyás alatt állt, amint magának az egyházi évnek a katolikushoz képest 13 nappal való eltolódása is. Ezen a vidéken rögzültek leginkább a régi hiedelmek elemei, mint pl. a halottkultusz vagy a vízkultusz. Kifinomultak voltak a játékok kelet-európai kulturális zónájára jellemző bajelhárító formái, s a lakodalmi rítus leggazdagabb rendszerei is itt őrződtek meg Szlovákiában. Ugyancsak sokáig fennmaradt a hagyományos patriarchális családi rendszer.

A racionális protestáns vallás is hatással volt több kulturális jelenségre. A népviseletben ez az érezhetően kisebb dekorativitásban nyilvánult meg. A rítusokból sok archaikus elemet elhagytak, és néhány szokást más időpontban végeztek, mint a katolikusok. Elmondható, hogy éppen a protestantizmus és a német etnikumú bánya- és kereskedelmi központok járultak hozzá sok termékenységvarázsló-védelmező, eredetileg földműves szokás megszűnéséhez.

A közigazgatás összefüggései és a központi irányítás további olyan fontos jelenség, amely hatással volt a népi kultúra jellegére és alakulására. Szlovákia nem képezett külön közigazgatási egységet Magyarország területén belül, területi igazgatása a magyarországi fejlődéssel együtt alakult. A 13. századtól a várbirtokok fokozatosan a rendi önigazgatás intézményeivé, az ún. vármegyékké alakultak át. A megyei szervek jogköre a közélet minden területére kiterjedt és minden lakosra vonatkozott, kivéve a főnemességet, valamint a királyi és bányavárosok kiváltságos területeit. A volt vármegyék területén helyi tradíciók születtek, amelyek jelentős szerepet játszottak a szlovákiai népi kultúra alakulásában, s tulajdonképpen máig fennmaradtak.

A hatósági intézmények rendeleteikkel és tilalmaikkal határozottan beavatkoztak a falusi települések fejlődésébe, építészeti kultúrájukba, ünnepeik megülésébe, hitéletükbe és általában a mindennapi élet sok részletébe. A 18. században, Mária Teréziának és II. Józsefnek a felvilágosult abszolutizmus szellemében fogant jelentős reformjai után, Szlovákiában is alapvető reformok zajlottak le, amelyek majd a jobbágyság megszűnéséhez, a joggyakorlat és a művelődés alapelveinek megváltozásához vezettek. Mindezek nagyban hozzájárultak egyrészt a modernizációhoz, másrészt a széles néprétegek kultúrájának egységesüléséhez.

Beleszóltak az életvitel és életmód irányításába azok a reformok is, amelyek az új állam, a Csehszlovák Köztársaság megszületése (1918) után valósultak meg. Elsősorban az állami és helyi közigazgatás teljes átszervezéséről volt szó, valamint a földreformról, amely lehetővé tette, hogy a parasztok megvásárolják a volt nagybirtokosok földjeit.

A népi kultúra alakulásában a legradikálisabb változások a 20. század második felében, a mezőgazdaság kollektivizációjával következtek be. Ebben az állam által irányított folyamatban, a magángazdálkodásról a kollektív gazdálkodásra való áttérés során nemcsak az agrárkultúrában következett be törés, hanem a népi kultúra számos jelenségében is megszakadt a folytonosság.

Amint a Szlovákia és környezetének határain belül folyó belső migráció, úgy az ország határain kívülre irányuló alkalmi vagy tartós kivándorlás is fontos tényezői a kulturális tradíciók áramlásának és cseréjének. A hegyvidéki és hegyalji vidékekre jellemző volt az ún. megosztott foglalkozás, ami azt jelentette, hogy a mezőgazdaság mellett főleg a férfi lakosság gazdasági okokból más megélhetési forrást is keresett. Hagyományosan ilyenek voltak a mezőgazdasági szezonális munkák, a háziipar és kézművesség, a házaló kereskedelem, a tutajozás, a fuvarozás, a fakitermelés. A kettős foglalkozás elsősorban a mezőgazdaság alacsony termelékenységének és a sok tulajdonos közt a földbirtok elaprózódásának volt a következménye, amely utóbbiért a Magyarországon érvényben levő örökösödési joggyakorlat hibáztatható. Az agrárvidékek növekvő túlnépesedése és az egyes iparágazatok megkésett fejlődése különösen a 19. században és a 20. század elején a munkaerő állandó vándorlását idézte elő. Fontos ösztönző volt e tekintetben – a gőzgép megjelenésével és az ipari növények, mint a kukorica, dohány, cukorrépa termelésének beindulásával összefüggésben – a mezőgazdasági termelés fokozódása. 1919–1938 között az állami szervek Szlovákiában több mint 200 ezer ember számára közvetítettek szezonális mezőgazdasági munkát Európa különböző országaiba.

A rossz gazdasági viszonyok a kivándorlást is előidézték, amely több szakaszban zajlott le. A 17–19. században a kivándorlás árama a Délvidékre, Magyarország déli területeire irányult, a 19. század utolsó évtizedeiben pedig a kivándorlók legnagyobb tömege az Egyesült Államokba ment. A lakosság arányaihoz képest Szlovákia a legnagyobb kivándorló területek közé tartozott Európában. Összességében Szlovákiából mintegy egymillió ember vándorolt el. Az emigránsok elsősorban azzal a szándékkal indultak útnak, hogy földvásárláshoz és életszínvonaluk javításához pénzt szerezzenek. Ám csak mintegy negyedük tért vissza a második világháború után.

Az új munkaterületeken az emberekkel és a kulturális környezettel kialakított interregionális és interetnikus kapcsolatok bizonyos mértékben mindig visszatükröződtek az emigránsok életmódjában, annak különböző síkjain. Ezek elsősorban úgy nyilvánultak meg, hogy a népi kultúra eredeti modelljébe új elemeket vezettek be. Azok a migrációs csoportok, amelyek a visszatérés után jelentősen befolyásolták eredeti lokális társadalmukat, főleg az Amerikából visszatértek, az ún. amerikások voltak. Hazatérésük után az ő életmódjuk mintegy új kulturális mintaként szolgált.

A 20. században erős hatást gyakoroltak a népi kultúrára Szlovákiában a városok és az ipari központok, ahol vidékiek tömegei kezdtek dolgozni. Az új kulturális képződmények befogadásának folyamata elsősorban a táplálkozás, az öltözködés és a lakás területén volt nyilvánvaló. A rövid és a tartós migráció is új mintákat vitt be a keleti kulturális környezetbe, amelyek befogadása gyakran közösségileg történt, máskor utánozták őket sokan mindaddig, amíg lassan a kulturális tradíció részeivé nem lettek.

Az európai kulturális identitást nem lehet megérteni a népi kultúra sokféle formájának elismerése nélkül, amelynek Szlovákia népi kultúrája is természetes része. Ez is az európai kultúra egyik sajátos megnyilvánulási módját képezi. Közösek azzal a földműves kultúrából eredő gyökerei, s az európai kultúra alapjainak olyan szellemi pilléreire támaszkodik, mint az antikvitás és a kereszténység öröksége. Az a tér, amelyet Szlovákia Európában elfoglal, mindig mozgalmas, nyitott és átmeneti terület volt, s az európai kultúra mind nyugati, mind keleti részeiből érkező hatások befolyásolták. Ezért itt az etnokulturális jelenségek is sokféle tényező hatása alatt alakultak, amelyek végül rendkívüli tarkaságot és változatosságot eredményeztek.

(Fordította Kocsis Aranka)

Liszka József: Differenciáltság és homogenizálódás a szlovákiai magyarok 20. századi népi kultúrájában

Tudományos közhelynek számít, hogy a szlovákiai magyar tájak népi kultúrája a 20. század elején nagymértékben tagolt volt, és az egyes tájegységek (a Csallóköz, a Medvesalja vagy éppen a Felső-Bodrogköz) kulturálisan közelebb álltak a velük szomszédságban levő magyarországi tájak műveltségével, mint a többi szlovákiai magyar tájegységével. A szlovákiai magyar nyelvterület táji-történeti tagoltságáról, illetve a szlovákiai magyarok (népi) kultúrájának integrációs folyamatáról Kósa László is írt több alkalommal (főleg: Kósa 1979; 1987; 1998). Az alábbiakban – részben az ő gondolatmenetét követve, részben azt újabb szempontokkal kiegészítve – megkísérlem a szlovákiai magyarok népi kultúrájának 20. századi differenciáltságát bemutatni, illetve a fokozatosan fellépő homogenizálódási tendenciákat, integrációs folyamatokat számba venni. Hangsúlyozni szeretném, hogy a kutatásnak azok a hiányai, amelyekre Kósa is figyelmeztet egy 1987-es előadásában (Kósa 1987, 217), lényegében a mai napig fennmaradtak. Célirányos és módszeres kutatások hiányában az alábbiak is inkább intuíciók, illetve olyan megfigyelések, amelyek a térségben élve nem kerülhetik el az ember figyelmét.

Az 1918. október 28-án kikiáltott Csehszlovák Köztársasághoz került mintegy 650 000 fős magyarság akkori népi kultúráját meglehetősen hézagosan ismerjük. Annyi azonban egyértelmű, hogy a magyar falusi és kisvárosi népesség tradicionális népi kultúrája legalább három nagyobb egységbe volt sorolható. Nyugatról kelet felé haladva az első a Kisalföld Dunától északra elterülő része (a mai Délnyugat-Szlovákia), amely elsősorban a Dunántúl népi kultúrájával rokon, miközben az Alföld és a „Palócföld” felé mutató jegyek is tarkítják. Főleg északi része a szlováksággal, nyugati pedig a Pozsony környéki németekkel, illetve horvátokkal élt szoros (gazdasági és kulturális) kölcsönhatásban. Jelentősebb tájegységei a Csallóköz, a Mátyusföld, a Vág és Garam köze, valamint a Zobor-vidék (utóbbi rendkívül erős szálakkal kötődik azonban a felföldi jellegű „Palócföld” népi kultúrájához). A térség középső részén (hozzávetőlegesen a mai Közép-Szlovákia déli sávja), nagyjából a Garam és a Hernád vonala között élő népcsoporto(ka)t szokás sommásan „palóc”-ként emlegetni. Az új államhatár ezt a népességet kettévágta, déli része Magyarországon maradt, míg az északi Szlovákiához került. Gazdasági kapcsolatai egyaránt kötötték a szomszédos szlováksághoz és az alföldi területekhez. A térségben szigetszerűen középkori eredetű német településtömbök (elsősorban Selmecbánya és környéke, Rozsnyó és térsége, valamint Mecenzéf és Stósz), valamint ruszin és lengyel szórványok is találhatók. Mindamellett a „palóc”-ként jelzett népesség kulturálisan, konfesszionálisan, társadalmilag is rendkívül tagolt, s lényegében csak bizonyos nyelvjárási elemek tartják egyben. A harmadik egység a Kassa környéke, valamint a Felső-Bodrogköz és az Ung-vidék, amely 1945-ig lényegében a kárpátalji területekkel az évszázados gyakorlatnak megfelelő kapcsolatait ápolhatta. Emellett ruszin, lengyel és alföldi kötődései is voltak. 1945 után, az újonnan meghúzott csehszlovák–szovjet határ a térség korábbi kötődéseit nagyobbrészt elvágta, és a külső kapcsolatok átszervezését segítette elő.

A mai szlovákiai magyar tájak népi kultúrája tehát 1918-at megelőzően tagolt volt, s az egyes nagy- és kistájak szorosabb, észak–déli kapcsolatban álltak a később Magyarország fennhatósága alatt maradt szomszédos területekkel, mint – kelet–nyugati irányban – egymással (Lukács 1996 /1/). Ez a természetföldrajzi adottságok és az úthálózat (s az ezekből is fakadó kereskedelmi kapcsolatok) mellett annak tudható be, hogy ezek a régiók amolyan félhold alakban Budapest vonzáskörzetéhez tartoztak. Darkó István Losonc példáján ezt a helyzetet érzékletesen szemlélteti: „A nagy test szívéhez, Budapesthez akkora távolságra volt, hogy jól hallhatta a dobbanásait. Délután öt órakor szokott volt berobogni a losonci állomásra Körmöcbánya és Zólyom hegyeiből, Középeurópa legszebb vasútvonalán a »ruttkai gyors«. A losonci polgár kis kézitáskával szállott fel rá, hogy este már valamelyik pesti színház nézőterén üljön, vagy üzleti ügyeit intézhesse…” (In: Tamás [szerk.] 1938, 197). Összegzésében Balassa Iván is rámutatott az észak–déli kapcsolatokat meghatározó természetföldrajzi adottságokra, illetve a későbbi, mesterséges nyugat–keleti kapcsolatok szorgalmazásának fontosságára a szlovákiai magyarok népi kultúrája kapcsán: „Az észak–déli irányú folyóvölgyeket, hegyvonulatokat merőlegesen szelő határvonal egymástól is elzárta a magyar falvak csoportjait, melyek nagyobb összefüggő tömböt így csak a sík területeken: a Csallóközben, Mátyusföldön, Gömörben (sic!), Bodrogközben alkotnak. Nehézséget jelent az is, hogy a közlekedési útvonalak is nagyobbrészt észak–déli irányúak, de a csehszlovák kormányzat a múltban és a jelenben nagy erőfeszítéseket tesz a nyugat–keleti kapcsolatok kiépítésére, ami a magyar nemzetiségre is kedvező hatást gyakorolhat” (Balassa 1989, 319). Az említettek mellett a szlovákiai magyarok népi kultúráját erősen meghatározta az általuk lakott térség erősen differenciált természetföldrajzi képe is. Gondoljunk csak bele: ugyanúgy magyarok lakták az évszázadokon keresztül erősen vízjárta, mocsaras Csallóközt, Ung-vidéket és Felső-Bodrogközt, mint a lankás, kis erdőfoltokkal tarkított Mátyusföldet, a Vág és Garam közét vagy akár a honti tájak egy részét, továbbá az erősen dombvidéki jellegű Zoboralját vagy Torna egy részét, illetve a magashegyi jellegű Gömört. Egyértelmű, hogy az imént vázolt természetföldrajzi különbözőségek más-más megélhetési forrásokat, gazdálkodási rendszert teremtettek, meghatározták az építkezés nyersanyagát, sőt talán az ott lakók mentalitását is.

A 20. század általában véve is a népi kultúra gyökeres átalakulásának a korszaka, tehát ezek a modernizációs erők és az egyre gyorsabb ütemű polgárosodás erősen uniformizálta a szlovákiai magyarok népi kultúráját. Ehhez társultak az impériumváltásból adódó külső hatások, a korábbi piacközpontoktól való leszakadás, a „központi” szituációból peremhelyzetbe való kerülés, továbbá az iskolarendszer, a hadsereg, a csehszlovák ipar stb. egységesítő hatása (lásd részletesebben: Liszka 2000a; 2000b). Legyen szabad itt Komárom példáját felhoznom. Köztudomású, hogy a 18–19. században a város virágzásának egyik legfontosabb pillérét a fakereskedelem jelentette. A szlovák hegyekből alapvetően (bár nem kizárólag) szlovák tutajosok által leúsztatott szálfát egyrészt a komáromi faipar dolgozta fel, másrészt továbbszállították dél felé, elsősorban Pestre és Budára. Ily módon a városnak igen élénk észak–déli kapcsolatai voltak, a rendszeresen a városba érkező szlovák tutajosok már szinte hozzátartoztak a városképhez, a jómódú komáromi fakereskedők gyerekeiket szlovák szóra küldték tanulni a szlovák hegyekbe stb. (lásd részletesebben: Liszka 1995). Miután a trianoni egyezmény nyomán Magyarország és Csehszlovákia határát ebben a térségben a Duna alkotta, megszűnt a szálfa továbbszállításának a lehetősége, és a fafeldolgozó ipar is hanyatlásnak indult, hiszen annak termékeit elsősorban szintén dél felé, egész le a Balkánig értékesítették korábban. Egészen paradox módon azáltal, hogy Komáromnál délről meghúzták a határt, szinte az egyik napról a másikra megszűnt a város észak felé mutató kapcsolatainak jelentős része is.

Az 1938-as államfordulat magával hozott ugyan bizonyos új hatásokat, ám ezek az idő rövidsége és az egyébként is háborús viszonyok következtében nem mutatkoztak különösebben erősnek. Az 1945 utáni korszak az impériumváltás mellett, az 1948-as kommunista hatalomátvételből adódó társadalmi átalakulás miatt is erősen rányomta bélyegét a szlovákiai magyarok népi kultúrájára. A magánbirtokon alapuló gazdálkodást felváltotta az egységes szempontok szerint kialakított és egységes szervezeti keretek között működő kollektivizált mezőgazdasági termelés, az 1918 után amúgy is alaposan legyengül magyar kis- és kézművesipar ekkortól gyakorlatilag teljesen megszűnt, a térségbe telepített gyárak adtak munkalehetőséget a volt agrárproletariátus egy részének, illetve a korábbi kisiparosoknak. Ezzel egyszersmind egy új életforma, az ingázók életformája alakult ki (Gyurgyík 1990). A probléma néprajzi szempontú kutatása mind a mai napig nem történt meg. Az úthálózat nyugat–keleti irányú kiépítése (a Pozsony–Komárom–Királyhelmec–Tőketerebes között közlekedő, a déli területeket egymással összekötő autóbuszjáratok), a Közép-Szlovákia déli részén kiépített vasútvonal szintén a térség magyar lakosságának egymással való kapcsolattartását könnyítette meg. Az ünnep- és hétköznapokat is áthatotta az új ideológia: központilag szervezett aratási ünnepségek, szüreti felvonulások, az államilag előírt névadó ünnepségek, esküvők és temetések ceremóniái (L. Juhász 2002) mind-mind homogenizálták a szlovákiai magyarságot, s ezeken keresztül a szlováksághoz közelítették, míg a határ túloldalán maradt, korábban azonos kulturális értékrend szerint élő magyarországi településektől fokozatosan eltávolították őket. Mindezekhez még az olyan természeti katasztrófák is hozzásegítettek, mint amilyen az 1965-os csallóközi árvíz volt. Ekkor az áradás több mint félszáz csallóközi magyar települést tett gyakorlatilag a föld színével egyenlővé. Az újjáépítés során az akkor Csehszlovákia-szerte dívó, modern kockaházak kerültek a régi, sárfalú és nádtetős csallóközi parasztházak helyére, s amint azt Soòa Kovaèevièová is megjegyezte, ezt követően az ember csupán a településkép alapján nem tudta eldönteni, hogy egy csallóközi magyar faluban vagy egy szlovák településen jár-e (Kovaèevièová 1975, 46).

Azáltal, hogy az ország(rész) központja Pozsony lett, az emberek ügyes-bajos dolgaikat a Csallóköztől a Bodrogközig a fővárosban voltak kénytelenek intézni. Ugyanitt, illetve Nyitrán összpontosult a magyar nyelvű felsőoktatás (alapvetően tanítóképzés), ami azt is jelenti, hogy ide jöttek tanulni, illetve innen kerültek vissza az ország legtávolabbi zugából érkezett fiatalok is. Az ismeretségeken, barátságokon túlmenően számtalan házasság szövődött, s ennek köszönhetően jobbára a keleti végekből telepedtek le a Csallóközben, a Mátyusföldön a fiatalok, bár szórványosan ugyan, de a fordított irányú belső migráció is előfordul. /2/ Az 1960-as évek végén néhány esztendeig, majd az 1970-es évek végétől rendszeresen szervezték meg a különféle nyári ifjúsági művelődési táborokat, amelyeken elsősorban a leendő magyar értelmiségi fiatalok vettek részt. Az először a Komárom melletti Örsújfalu, majd fokozatosan kibővítve a Zobor-vidéki Ghymes, a Fülek melletti Abroncsos, a Szepsi közeli Somodi stb. kempingtábora adott otthont ezeknek a rendezvényeknek. Ezek kezdetben központilag szervezett országos (szlovákiai) rendezvények voltak, majd a nyolcvanas évek második felétől egyre inkább a kisebb régiók számára rendezték meg őket. Ezek a jelenségek (tehát a felsőoktatás és a művelődési táborok) természetesen csak a társadalom egy viszonylag szűk rétegét érintették, az értelmiséget. Véleményformáló és -közvetítő szerepük miatt azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni őket, viszont szerepüket túl sem szabad becsülni. A nyolcvanas években végzett néprajzi kutatásaim során a Csallóközben vagy a Mátyusföldön fel szoktam tenni idős paraszt adatközlőimnek olyan kérdéseket is, hogy tudja-e, hol található Nagykapos vagy Szepsi? Gömörben vagy az Ung-vidéken viszont azt kérdeztem meg, hogy szerinte hol van Nagymegyer vagy Szenc? A legtöbb esetben, mindkét országrészben a válasz az volt, hogy Magyarországon. Tudomásom szerint a kérdést (tehát a „szlovákiai magyar önismeret” kérdését) soha nem vizsgálták egzakt módszerekkel, de a fenti eredmény valamit mégis jelez. S ez az önismerethiány mindazok ellenére kitapintható, hogy a szlovákiai magyar napi és kulturális sajtó, valamint a pozsonyi rádió magyar adása már általános tevékenységével – ha nem is mindig tudatosan – éppen e szlovákiai magyar nemzetiségi öntudat, önismeret kialakításán fáradozott. Néhány kulturális folyóirat (főleg a Nő, a Hét, a Barátnő) évtizedeken keresztül néprajzi ismeretterjesztő cikksorozatok keretében mutatta be az egyes szlovákiai magyar tájegységek népviseletét, textilművészetét, építészetét, népdalait, gyermekjátékait, hagyományos ételeit stb. Miközben ezek a cikkek látszólag a regionalizmust erősítették (hiszen mindig egy-egy adott tájegység, település kérdéses jelenségét mutatták be), egyszersmind a homogenizálódást is segítették azzal, hogy közismertté tették azokat.

Kissé részletesebben kell szólni az ún. színpadi folklór szerepéről a szlovákiai magyarok népi kultúrájának homogenizálódási folyamatában. Ahogy azt már Kósa László is felvetette, a két világháború közötti időszakban a szlovákiai magyarok körében jelentősebb népművészeti mozgalom nem bontakozott ki. 1938 után a Gyöngyösbokréta hatására néhány település ugyan bekapcsolódott e mozgalomba, ám tömegmozgalomról még korántsem beszélhetünk. A második világháború után részben szovjet mintájú népművészeti tömegmozgalom bontakozott ki az akkori Csehszlovákiában, ami kiválóan illeszkedett a szlovák kultúrának a magyarénál jóval erőteljesebb folklórbeágyazottságához (©ípka 2000; Zále¹ák 1982). Ez utóbbi gyökereit (legalábbis azok egy részét) Soòa Kovaèevièová az egykori felső-magyarországi fürdőéletben véli megtalálni. Az egyes gyógyfürdőket üzemeltetők ugyanis a századforduló környékén vendégeik szórakoztatására egyrészt kirándulásokat szerveztek a környékre, ahol azok a néprajzi nevezetességekkel (viselet, építészet) ismerkedhettek meg, illetve a fürdők pódiumaira énekeseket, táncosokat hoztak, akik falujuk folklórjából mutattak be az ott unatkozó vendégeknek (Kovaèevièová 1975, 91). S itt nem az az érdekes, hogy a messziről jött fürdővendégek (úgy, ahogy) megismerkedtek az adott térség népművészetével, hanem az, hogy érdeklődésükkel a helyieket ráébresztették hagyományos kultúrájuk (akár piaci értelemben is mérhető) értékeire. Később, a második világháború után éppen azokon a településeken virágzott fel a leggyorsabban a népművészeti mozgalom, a színpadi folklór, ahonnan már korábban is el-elkerültek kisebb-nagyobb csoportok a közeli gyógyfürdőkbe fellépni. A Monarchia-beli fürdőéletről szóló monográfiájában Kósa is említi, hogy az egyes felföldi és erdély gyógyfürdők üzemeltetői a 19. század végén fellángoló népművészeti divat hatására kirándulásokat szerveztek vendégeik részére a környék népművészeti nevezetességeit megtekintendő. Viszont ezen kirándulások célja többnyire – e fürdőhelyek földrajzi fekvéséből adódóan – szlovák vagy román települések meglátogatása volt (Kósa 1999, 252). Így, teljesen paradox módon, a szlovákiai magyarok körében kialakult népművészeti tömegmozgalom, amely a szlovákiai magyarok identitásának is egyik fontos alakítója lett, szovjet, illetve szlovák mintára (mondhatni: utasításra) jött létre, miközben azon településeken, amelyek korábban bekapcsolódtak a Gyöngyösbokrétába, jóval gyorsabban gyökeret tudott ereszteni (pl. Bény, Kéménd). A nagyszabású országos rendezvények (pl. Tavaszi szél vizet áraszt népdalverseny, a zselizi Népművészeti Fesztivál vagy a gombaszögi Országos Kulturális Ünnepély) aztán rendszeresen, évtizedeken keresztül közel hozták egymáshoz a csallóközi vagy Zobor-vidéki, illetve rozsnyói vagy bodrogközi táncosokat, népdalcsoportokat vagy hagyományőrző együtteseket. Méry Margit egy előadásában a szlovákiai magyar folklórfesztiváloknak a népi kultúrára gyakorolt hatásait vizsgálta. Ezeket pozitív és negatív hatásokra osztotta, s nagyobbik részük nem tartozik jelen témám tárgykörébe. A negatív jelenségek sorában kapott viszont helyet többek között az a tény, hogy az egyes rendezvényeken fellépő csoportok eltanulták egymás repertoárjának bizonyos darabjait is (Méry 1987, 134). Bár a jelenséget én nem merném minősíteni, annyi bizonyos, hogy ezeken a rendezvényeken nemcsak egymással ismerkedtek meg a szereplők (az sem elhanyagolható!), hanem elsajátították egymás dalait, táncait is. Bizonyos fokon, ha felszínesen is, hozzájárulva ezzel a szlovákiai magyarok népi kultúrájának homogenizálódásához.

A fentiek mellett az sem hagyható figyelmen kívül, hogy ezeken a rendezvényeken általában vendég szlovák csoportok is felléptek, miközben a szlovákiai magyar együttesek is szinte állandó szereplői voltak a szlovák népművészeti fesztiváloknak (pl. Východná). 1989 előtt csak szórványosan léptek fel ezeken a rendezvényeken magyarországi folklórcsoportok, illetve a szlovákiai magyar népművészeti és hagyományőrző csoportok is csak elvétve jutottak el Magyarországra. Begyűrűzött viszont, ha meglehetősen erőtlenül is a magyarországi táncházmozgalom, amely viszont (mivel alapvetően erdélyi táncokat jártak ott a fiatalok) szintén inkább a szlovákiai magyarok homogenizálódását, semmint differenciálódását segítette elő.

A század vége felé a modernizációs hatások mellett egyre erőteljesebben érvényesülnek bizonyos globalizációs jelenségek, amelyek – bár az egyes régiók népi kultúrájára gyakorolt hatásait azért nem szabad túlbecsülni (Bausinger 2001, 124–125) – már nemcsak egymáshoz közelítik a szlovákiai magyar tájak népi kultúráját, hanem egy „világkultúrába” is bekapcsolják azokat. Példaként említhetem a legkisebb falvakban is felbukkanó graffitikat vagy a táplálkozáskultúrában egyre jelentősebb szerepet játszó pizza, hamburger, gyros, illetve Coca Cola, Fanta, Algida-termékek stb. gyors térhódítását. A globalizációs folyamatok ellenhatásaként viszont térségünkben is megerősödnek a helyi (gyakran egyetemes magyar) folklór ápolását szorgalmazó törekvések. Ilyen például a Martoson immár hét alkalommal megrendezett Pünkösdi Fesztivál (Katona 2002. A kérdéshez elméletileg lásd: Bausinger 2001; Petzoldt 1999). Több mint elgondolkodtató viszont, hogy az egyik, többek között éppen a globalizációs folyamatok ellen létrehozott dél-szlovákiai népművészeti seregszemlén 2002-ben a többé-kevésbé elzárt kis falvakból érkező vendégek a szemem láttára ismerkedtek meg (mivel a sokadalomban más kínálat nem is igen volt!) a gyrosszal, döbbentek rá, hogy a hamburgeres zsemlében „hús is van” stb. Mindez természetesen elsősorban nem a konkrét étrend megváltozása miatt érdekes (bár ez sem mellékes), hanem az ezzel együtt járó változások miatt az étkezési szokások, illetve tágabban az egész életmód területén (Stolièná 2000).

Mindezek a hatások is hozzájárulhattak ahhoz, hogy ma a magyar–szlovák államhatár két oldalán fekvő, egyaránt magyar lakosságú, korábban kulturálisan egyértelműen összetartozó települések külső képe már korántsem azonos, illetve az, hogy a határ két oldalán lakó magyarok mentalitása is más lett. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szlovákiai magyarok népi kultúrája teljesen homogén lett. A korábbi nagytáji jellegzetességek töredékei a mai napig jelen vannak ebben a kultúrában, amelyeknek köszönhetően ezek, körvonalaikban ma is kitapinthatók.

A fentebb vázolt homogenizálódási folyamat mindamellett 1989 után megtörni, de legalábbis lelassulni látszik. Mivel a szlovákiai magyarok kulturális életében fokozatosan megszűnt a Pozsony-centrikus központi irányítás, kisebb helyi és regionális társaságok, egyesületek jöttek létre, amelyek helyi, illetve regionális szintű rendezvények megvalósításában érdekeltek, és a helyi identitást is erősítik, miközben megszűntek a nagy, országos rendezvények, ismét a regionalizmus lépett előtérbe. A határ menti régiók sokkal inkább a szomszédos magyarországi területekkel törekednek partnerkapcsolatok kialakítására, semmint az egyes, egymástól földrajzilag távol eső szlovákiai magyar tájegységek egymással.

Irodalom

Balassa Iván 1989. A határainkon túli magyarok néprajza. Budapest.
Bausinger, Hermann 2001.
Heimat und Globalisierung. Österreichische Zeitschrift für Volkskunde, 104. évf. 121–135. p.
Burszta, Józef 1974.
Kultura ludowa – kultura narodowa. Skice i rozprawy. H. n.
Gyurgyík László 1990.
Ingázás Szlovákiában – adalékok egy társadalmi-gazdasági jelenség megközelítéséhez. In: Új Mindenes Gyűjtemény. 9 köt. Pozsony, 139–156. p.
Juhász Ilona, L. 2002.
Rudna I. Temetkezési szokások és a temetőkultúra változásai a 20. században. Komárom–Dunaszerdahely.
Katona István 2002.
Álom született. Feszty Árpád Művelődési Park. Martos.
Kósa László 1979.
Néprajzi tájak – néprajzi csoportok. In: uő: Rozmaringkoszorú. Szlovákiai magyar tájak népköltészete. Bratislava, 10–20. p.
Kósa László 1987.
Integrálódás és differenciálódás. Etnokulturális folyamatok a szlovákiai magyarok legújabb történetében. In: Tátrai Zsuzsanna (szerk.): A hagyományos kultúra a szocialista társadalomban. Szlovák–magyar bilaterális konferencia. 219–227. p. /Folklór és Tradíció, IV./ A dolgozat újraközölve: Uő: Nemesek, parasztok, polgárok. Néprajzi tanulmányok. Debrecen, 1996, 34–40. p. /Folklór és Etnográfia, 94./
Kósa László 1998.
Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880–1920). Harmadik, bővített kiadás. Budapest /Jelenlévő múlt./
Kósa László 1999.
Fürdőélet a Monarchiában. Budapest.
Kovaèevièová, Soòa 1975.
Vkus a kultúra µudu. Bratislava.
Kovaèevièová, Soòa 1981.
A szlovákiai magyar népi kultúra differenciálódása a Szlovákia Néprajzi Atlasza kutatásainak tükrében. In: Botík, Ján–Méry Margit (szerk.): A csehszlovákiai magyar nemzetiség néprajzi kutatása. Bratislava, 85–91. p.
Liszka József 1995.
A folyók szerepe az árucsere-kapcsolatok lebonyolításában. Új Forrás, 27. évf. 8. sz. 43–51. p.
Liszka József 2000a.
A szlovákiai magyarok populáris kultúrája a 20. században. Korszakok és az impériumváltásokból fakadó változások. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2. évf. 3. sz. 67–80. p.
Liszka József 2000b.
Újabb szempontok és közelítések az 1920 utáni magyarság néprajzi kutatásában. Néprajzi Látóhatár, 9. évf. 1–2. sz. 89–95. p.
Liszka József 2002.
A szlovákiai magyarok néprajza. Budapest–Dunaszerdahely.
Lukács László 1996.
Észak–déli kapcsolatok. In: Katona Judit–Viga Gyula (szerk.): Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei. Miskolc, 79–89. p.
Méry Margit 1987.
A folklórfesztiválok hatása a szlovákiai magyarok mai népi kultúrájára. In: Tátrai Zsuzsanna (szerk.): A hagyományos kultúra a szocialista társadalomban. Szlovák–magyar bilaterális konferencia. 133–140. p. /Folklór és Tradíció, IV./
Petzoldt, Leander 1999.
Folklore zwischen Globalisierung und Kommerz. Lares, 65. évf. 1–2. sz. 5–12. p.
©ípka, Milo¹ 2000.
Od autenticity k folklórnemu festivalu. In: Zuzana Profantová (Red.): Na prahu miléna. Folklór a folkloristika na Slovensku. Bratislava, 210–217. p.
Stolièná, Rastislava 2000.
Fast Fodd: globálny fenomén súèasného stravovania a ¾ivota. Slovenský národopis, 48. évf. 305–313. p.
Tamás Mihály (szerk.) 1938.
Tátra-almanach. Szlovenszkói városképek. Bratislava–Pozsony.
Zále¹ák, Cyril 1982.
Folklórne hnutie na Slovensku. Bratislava.

Viga Gyula: A gazdaság, társadalom és kultúra változása a Bodrogköz 18—20. századi műveltségében

I. Az 1990-es évek első felében – kezdetben a Szlovák Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetének támogatásával – a Bodrogköz északi, Szlovákiához tartozó falvaiban végeztem kutatásokat, melynek eredményeit 1996-ban egy tanulmánykötetben összegeztem (Hármas határon. Tanulmányok a Bodrogköz változó népi kultúrájáról. Miskolc). A címbe került kulcsszó, a változó népi kultúra – túl a fogalom evidenciáján – előre vetítette a kutatás továbbvitelét, melyhez négy éven át az OTKA támogatását élvezhettem.

A vizsgálatok alapját néhány – a korábbi kutatásból leszűrt – tanulság s előzetes elképzelés jelentette. 1. A Bodrogköz – ellentétben több kutató véleményével s számos korábbi tanulmány kicsengésével – nem reliktum terület. Ha őriz is a tradicionális műveltségében archaikus vonásokat, azok megmaradása és eltűnése a történeti táj egészének hagyományos kultúrájában jelez elmozdulásokat, változásokat, így indokolt a kérdésfeltevés: milyen tényezők hatnak a tradíció megőrzésének, s milyenek a változásának, átalakulásának irányába. 2. A Trianonban létrehozott új helyzet, hogy a történeti táj egyik fele Magyarország része maradt, másik fele – a mai Ukrajna kárpátaljai részét is magában foglaló – Csehszlovákia része lett, a 20. századi változásokat illetően két ország zömében magyar népességének gazdasági, társadalmi és kulturális folyamatait körvonalazza. A határon túli területek a korábbi néprajzi vizsgálatokban többnyire úgy jelentek meg, mint a magyar népi kultúra régies zónái, s csak az elmúlt évek világítottak rá, hogy a hagyományos népi műveltség átalakulása ezekben a térségekben – esetünkben a Felső-Bodrogközben – is lezajlottak. 3. Figyelembe véve a 18–20. század gazdasági, társadalmi és kulturális folyamatait, már az indulásnál megállapítható volt, hogy e három – történetileg változó – összefüggésrendszerben értelmezhető a hagyományos műveltség állapota. A) A vallási-etnikai folyamatok a 19. század 70-es éveire gyakorlatilag lezajlottak, a polgárosodás időszakában ez a képlet lényegében változatlan feltételrendszert jelent. B) A 19. század 70-es éveitől a kivándorlás és az időszaki munkásvándorlás jelent kitörési pontot. C) A Bodrogköz vízrendezése újjáformálja mind a területhasznosítás, mind a társadalmi struktúra (birtokviszonyok) kereteit, így a lassú modernizáció keretei mindkét összefüggésben táji differenciákat mutatnak.

Ezek a – nem kis részben saját kutatásaim révén rendelkezésre álló – vizsgálati elvek jelentették tehát munkám alapját. Mivel közben több új kutatási összegzés is megjelent, munkám egyre erőteljesebben a polgárosodás, modernizáció folyamatára, annak eltérő táji variánsaira, az átalakulást gyorsító és azt akadályozó tényezők szerepére és hatására összpontosított.

II. Mind a terepmunka adatai (összesen mintegy 40 nap), mind a Zempléni Levéltár – jobbára lokális – forrásai, mind a Bodrogköz rendkívül szerteágazó történeti-néprajzi irodalma végtelenül szétdarabolta a vizsgálat célkitűzéseit. Valamennyi település kutatására természetesen nem lehetett mód, így a lezárt és publikált – részben sajtó alatt levő – eredményekben részben esettanulmányok közlésére, részben pedig olyan általánosításra nyílott lehetőség, amely az alapproblematika gerincét jelenti, s legfőbb rendező elveit jelöli ki, de a témakör rendkívül sok részletében nyitott, további vizsgálatokat és tanulmányokat igényel.

1. Esettanulmányok

A) Kisgéres

Kezdeményezője, szervezője és szerkesztője voltam annak a tanulmánykötetnek, amelyik egy reprezentatív szlovákiai magyar település, Kisgéres hagyományos kultúrájának változását mutatja be (Dunaszerdahely, Lilium Aurum Kiadó, 2000). A település kiválasztásában meghatározó volt, hogy azt a környező falvak korábban az elmaradottság, a paraszti hagyományokhoz való ragaszkodás, a tradicionális paraszti habitus mintájának tartották. A kötet s abban – Viszóczky Ilonával – a hagyományos gazdálkodásról írott tanulmányom érzékelteti azokat az összefüggéseket, amelyek a 18. század derekától, de legfőképpen a polgárosodás folyamatában a földrajzi feltételek és az emberi tevékenység egymásra hatásában, a gazdálkodás lehetőségeinek, feltételrendszerének átalakulásában, az 1920 után megváltozott geopolitikai-értékesítési folyamatokban megnyilvánultak, ezáltal kimozdították korábbi keretéből a paraszti üzemszervezetet. Ugyanakkor hatással voltak a lokális társadalom hierarchiájára, az új eszközök és ismeretek átvételének folyamatára, s nem utolsósorban a táj környező településeihez való viszonyra is. Átalakították a falu megtartó erejét, külső kapcsolatrendszerét. A kötet és az említett tanulmány végigköveti a változás folyamatát a közös gazdálkodás folyamatában, de az 1990-es években is, rámutatva a közelmúlt és a mai falu gazdasági-társadalmi ellentmondásaira, gondjaira is.

A Kisgéres-tanulmány tanulságai számos vonatkozásban igazak az egész táj népéletének 19–20. századi átalakulására. Közös adottság, s az életmód és a műveltség vonatkozásában is meghatározó tényező, a bodrogközi táj, pontosabban azok az ökológiai feltételek, amelyek a történeti tájon belül az ún. Karcsa-mellék jellemzői. A 18. századi források által még egyértelműen gyenge mezőgazdasági adottságúnak tartott Kisgéres népe – hasonlóan a Bodrogköz vízjárta településeihez – a 19. század második felében a vízrendezéssel, kisebb mértékben az erdőirtással tágítja ki, egyben szelídíti meg, fogja termőre a határát, terjeszti ki élettevékenységének kereteit. Az életmód dominanciája egyértelműen a kétnyomásos határhasználatra, különösen a szemtermelésre, valamint a – részben más falu legelőin hizlalt – szarvasmarhatartásra került. A 20. század első felében a lakosság a legelőterület kiterjesztésére törekszik – ez vásárlással valamelyest sikerül is –, de szerepet kap a hízóállatok nevelésében a sajátos adottságot jelentő Keresztúrpuszta szénatermése is. Maga Keresztúrpuszta használata, az ott folyó gazdálkodás sajátos kettősséget ad a település gazdasági működésének. A gazdálkodás jellege lényegében hasonló a 19–20. században a környező bodrogközi és északkelet-magyarországi falvakéhoz: a növénytermesztés intenzívebbé tétele fokozatosan alakítja át a legeltető állattartás szerkezetét, ill. teszi lehetővé a takarmánytermesztés révén nagyobb állatállomány tartását. A Bodrogköz falvaiban nem arról van szó, hogy a legeltető állattartás elveszítené korábbi takarmánybázisát a földművelés struktúrájának átalakításával, hanem a vízrendezés, a korábban hasznavehetetlen területek nagy részének felszámolása teremti meg mind a legelőterület, mind a szántók kiterjesztésének lehetőségét. A korszak azonban – mind a jobbágyfelszabadítással, mind a nagyon lassú polgárosodással – egyszerre indít extenzív és intenzív gazdasági folyamatokat. Az állattenyésztés és a földművelés egyensúlya a határhasználatban meglehetősen kimért, a nagy gazdasági hasznot jelentő hízóállat-nevelés így jórészt kiszorul a falu határából: hasonlóan más bodrogközi falvakhoz, más települések legelőire hajtják azokat tavasztól őszig.

Jellemző volt Kisgéresre a korai burgonya termesztése, ami nem csupán az állattartás takarmányozása felé hat, de jelentős piaci bevételhez is juttatja a paraszti üzemeket. A szarvasmarhatartás szerkezetéből fakadóan a fogatolásban egészen a második világháborúig megmarad a szarvasmarha dominanciája, amely – az értékesítési lehetőségekkel együtt – konzerválja a nagyszarvú magyar ökrök tenyésztését.

Sajátos adottsága viszont a település népének a királyhelmeci hegy, ahol jobbára saját fogyasztásra termelnek bort a 20. század első felében. A szőlészkedés a 20. század dereka óta fokozatosan intenzív ágazattá alakult, melyben – többféle módon – szerepe volt a közös gazdálkodásnak is. Extenzív technikája és fajtaösszetétele ellenére jelentős hasznot adott a lakosságnak a szőlőhegyeken termő cseresznye is, melynek az igényesebb művelése már nem volt érdemes befektetés a kisgéresi parasztemberek számára. A bor és a karakteres pincesor ma már jelképe a falunak és az ott élőknek.

Lényegében kedvezőnek nevezhető a falu közlekedés-földrajzi helyzete. Mind országúton, mind – Nagygéres vasútállomása révén – jó lehetősége volt a lakosságnak a javak cseréjére. A kereskedésnek annak ellenére nagy jelentősége volt a falu gazdasági életében, hogy a parasztüzemek döntő többsége kisbirtokon gazdálkodott, s a 20. század első felében igazából nem is volt nagygazda a faluban. Az önellátás mellett, olykor a saját fogyasztás rovására, számottevő hasznot hozott a szőlő és a gyümölcs. A valódi mobilizálható tőkét azonban a szarvasmarha, főleg az ökör hizlalása és értékesítése jelentette. A kereskedelembe döntő módon avatkoztak bele a 20. század politikai történései. A trianoni döntés megfosztotta a tájat organikus egységétől: a Bodrogköz északi része Csehszlovákia, a déli pedig Magyarország végvidéke lett. A bécsi döntést követő pár év után tovább súlyosbította a helyzetet a közép-európai államok területének újabb módosítása: a Szovjetunió új határa elvágta a Felső-Bodrogközt a Kárpátaljától is. Így nem csupán az anyaországi piacok vesztek el, hanem a – különösen az állatkereskedelemben fontos – kárpátaljai vásárok is. Valódi vákuumba, gazdasági zsákba került Kisgéres, hasonlóan a Bodrogköz határ menti településeihez. Mindezt csak részben enyhítette, hogy – éppen a regionális változások következtében – Királyhelmec helyi centrummá vált, s részben felszívta a környező falvak, köztük Kisgéres nem túl jelentős élelmiszerfeleslegét.

Aligha tévedünk, ha a helyi társadalmi struktúra mellett ezzel a gazdasági helyzettel is magyarázzuk azt, hogy a közös gazdálkodás igen hamar elfogadást nyert, s ma is olyan adottság, melyet már nemcsak a kisgéresiek, hanem a környező bodrogközi falvak is szinte alternatíva nélkülinek mondanak. A nehéz szociális helyzet valójában soha nem hagyott sok kitörési lehetőséget, s konzervált bizonyos elvárásokat is. Kétségtelen tény azonban, hogy Kisgéres népe többségében összehasonlíthatatlanul magasabb életnívót mondhat magának, mint a második világháború előtti elei, s ez nem egyszerűen a 20. század második felének „haladásával” magyarázható. A munkaközpontú paraszti társadalom átalakulása itt is sok vonatkozásban megfigyelhető, de az sem kérdéses, hogy a kisgéresiek a föld és a munka szeretetét – különösen az idősebb generáció tagjai – a közös gazdálkodás időszakában is megőrizték. Ez segítette hozzá őket ahhoz, hogy a falu ma nem egyszerűen elfogadott, hanem sok tekintetben minta is a környező települések számára, jóllehet azok népe korábban megmosolyogta, finoman kigúnyolta a kisgéresiek ezen tulajdonságát. A kisgéresiek kényszerű, ám a korábbi birtokstuktúra szélsőséges ellentmondásait részben „feloldó” közös gazdálkodása, az oda is átmentett föld- és munkaszeretete tehát előnyös helyzetet teremtett a megváltozott körülmények között, egyszersmind át is törte a konzervatív paraszti hagyományokat: a polgárosodásban a kisgéresiek utolérték a táj gyorsabban modernizálódó falvait.

B) Karcsa és Pácin viszonya

Ha Kisgéres megítélésében, viszonyrendszerében egyértelműen tükröződött a tradicionális kultúra átalakulása, az ahhoz való mentális és közösségi viszony, nem utolsósorban ennek a kívülállók részéről való megítélése, akkor kézenfekvő volt együtt megvizsgálni és összevetni két szomszédos települést, amelyekről már az előzetes vizsgálatok is sejtették, hogy eltérő a polgárosodáshoz, modernizációhoz való viszonyuk. Karcsa és Pácin – két szomszédos település – kapcsolata abban is sajátos, hogy két évtizeden keresztül közös tanács irányításával működtek, a népesség jelentős része közös termelőszövetkezetben dolgozott, de a mindennapi élet számos találkozási alkalmánál is tükröződött az egymásról alkotott – megörökölt – kép, benne a saját elődeik öröksége. (Viga Gyula: A tradíció és a változás néhány jellemzője a Bodrogköz népi műveltségében. [Karcsa és Pácin példája]. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XXXVIII. (1999) 1127–1155. p., Miskolc.)

A két, földrajzilag hasonló adottságú település népének életstratégiája lényegében a vízrendezést követően, a 19. század utolsó két évtizedében kezdett erőteljesebben elágazni: a birtokstruktúra és a társadalmi mobilitás volt e folyamat tükrözője. A vízrendezéssel kiterjedt karcsai határ művelése – a széles zsellér-, ill. mezőgazdasági cseléd réteg ellenére – hozzákötötte a földhöz a karcsaiakat, s a munkaközpontú paraszti mentalitásuk a közös gazdálkodás időszakáig megmaradt. Pácin nincstelenjei közül számosan az Amerikába való kivándorlással reagáltak a kialakult helyzetre, ahonnan pénzt hozva/küldve igyekeztek földhöz jutni. Itt gyorsabban alakult a pénzgazdálkodás, a faluban a 20. század elejétől nagyobb számban – főleg zsidó – üzletek nyíltak, s a népesség egész mentalitása sokkal polgárosultabb volt, mint a kaparkodó, a paraszti munkában magát megnyomorító karcsaiaké. Szerepet játszott a páciniak szemléletének és habitusának átakulásában a helyi Senyei-kastély és annak népe: a ruházkodásban és a hajviselet alakulásában számos alkalommal közvetlen hatás is kimutatható Lényegesebb ennél, hogy a páciniaknak a helyi bárói birtokon mindig volt lehetőségük részes-, ill. bérmunkára, emiatt nem kellett elmenni a faluból. Aki elment, az ki is szakadt a falu paraszti közösségéből. Erőteljesen befolyásolta Pácin népének 20. századi sorsát az, hogy a trianoni határ szélén fekszik, a helybeli katonaság, határőrség jelenléte erősen befolyásolta a helybeliek szokásait, viselkedését, beleértve a házasodás körét is. Másfajta minták voltak számukra, mint a karcsaiaknak. A közösségi normák és azok kontrollja is gyorsabban változott, a karcsaiak lényegesen tradicionálisabbak, konzervatívabbak maradtak.

Különösen tanulságos eredménnyel járt az egymásról alkotott kép, egymás megítélésének vizsgálata. A páciniak büszkék a mozgékonyságukra, a társadalmi mobilitásukra: például a falujukból nagyobb számban kikerült értelmiségire. A páciniak jártak elöl a másikról alkotott értékítéletben: a karcsaiakat – finoman szólva – elmaradottnak, butábbaknak tartják. Amíg a páciniak lenézték a munkába beleszakadó karcsaiakat, addig a karcsaiak lustának, a közösségi normákat be nem tartónak mondják a páciniakat, s számukra a faluhoz és a közösséghez, annak közös hagyományához való ragaszkodás jelent értéket.

A mai generációk jószerével megörökölték az egymásról alkotott véleményt, ami ma már barátságosabb, sokszor tréfás formában jelenik meg, de az eltérések ma is tapinthatók. Kutatásom során például a közös iskola sportversenyein s főleg a két falu futballcsapatának egymás elleni mérkőzésein tudtam kimutatni az értékítéletek/előítéletek konfrontációját, megnyilatkozását.

Az egymásról alkotott értékítéletnek – a falucsúfolótól a közös munka során tett észrevételekig – különféle szintjei vannak, s mindezek maguk is alakulnak, változnak. A szomszédos parasztfalvak jobbára azonos társadalmi státusban léteznek, s az egymásról kialakított képük nem utolsósorban éppen a polgárosodás, modernizáció folyamatában formálódik, egyben tükrözi is az ahhoz való viszonyt: a tradíció és a változás (urbanizáció, modernizáció) kapcsolatrendszerét. A változással és változtatással párhuzamosan a közösségek kialakítanak egy társadalmi önképet, s egyfajta képet a más, őket körülvevő, hozzájuk kapcsolódó közösségekről. Az újabb generációk tudásának egy része öröklött vélekedés, kvázi előítélet, másik része folyamatosan újra termelődik a gazdaság, a társadalom és a kultúra – hol konvergáló, hol divergáló – folyamataiban. Újabb elemei ma is születnek: részben empirikus úton az egyes közösségek tagjaiban, ami csak akkor válik a közösség vélekedésévé, tudásává, ha nem áll egészében szemben a korábban megörökölt/tanult képpel.

Vizsgálataim s a konkrét esettanulmány azt igazolja, hogy a vizsgált példa az egész történeti táj vonatkozásában tükrözi a tradicionális műveltség és a modernizáció viszonyát. Az egyes falvak, falucsoportok mozgástere, lehetősége más-más volt gazdaságuk, társadalmuk átalakítására, az eltérő helyzet ma is esélyegyenlőtlenségeket hordoz. Az eltérő adottságok egy része öröklött, s meg nem változtatható, más részük azonban a 20. század politikai, gazdasági, társadalmi átalakulásának, ellentmondásos és területileg egyenlőtlen változásának következménye. A vizsgált történeti táj műveltségi tömbjei s a reprezentáns falvak eltérő jegyeit tehát magam az eltérő lokális adottságokból eredően eltérő modernizációban keresem.

2. Összegező tanulmányok

Több előadásban és tanulmányban igyekeztem összegezni a vizsgálat tanulságait, ennek megfelelően az elmúlt évek alatt – mind a regionális adatokkal, mind teoretikus vonatkozással – bővült a problematika értelmezése.

A hagyomány és a változás fogalmai, amelyek valójában nem ellentétes jelentésűek, a kutató számára az azokat összekapcsoló – időben és térben behatárolt – szakaszok miatt érdekesek: a változás mikéntjéért és időrendjéért, ill. a változást megelőző állapot rekonstruálásáért. A változás tényét, folyamatát, annak periódusait, a tempója által (is) eredményezett táji variánsait, ill. a paraszti műveltség így létrejött regionális típusait a magyar parasztok életmódjának és kultúrájának vélhetően minden korábbinál mélyrehatóbb átalakulása óta tünteti ki megkülönböztetett figyelemmel a néprajz a második világháborút követő fél évszázad során. A változások mibenlétének és mikéntjének értelmezése azonban messze nem csupán szaktudományi kérdés. Az adott kultúrában és társadalomban élő egyén esetében is döntő az egyéni hajlam, habitus abban, hogy inkább a megszokotthoz, a megörökölthöz ragaszkodik-e, a lehető legkevesebb változtatással viszi-e tovább az előző generációtól szerzett örökséget, avagy – könnyebben-nehezebben – alakít annak részletein. Az előzőekhez hasonlóan meghatározott személyiségében a kutatói hajlam, habitus is, csöppet sem függetlenül attól a társadalmi közegtől, melyben az illető él. Európában a társadalmi haladásról, a fejlődésről folytatott értelmiségi gondolkodás az elmúlt századokban vagy a távoli kontinensek alacsony fejlődési fokon álló népeit, vagy az európai parasztokat jelölte meg – saját társadalmának kritikájaként – mintául. A magyar nemzeti kultúra megkonstruálásának időszakában a hagyományában is erősen megosztott magyar társadalom különböző rétegei alapvetően más jelentőséget tulajdonítottak saját identitástudatukban az egyes társadalmi rétegek tradíciójának, köztük a korábbi századokban domináns parasztok kulturális örökségének.

A hagyomány értelmezése a néprajz tudománnyá válása és intézményesülése óta sokat változott, de tartalma ma is vitatott. A 19. században még jobbára a folklór egészével azonosították, hasonlóan Györffy István 1939-ben még az elődeinkről ránk maradt szellemi javakat érti alatta, szemben a hagyaték és az örökség kifejezésekkel jelzett, objektiválódott tárgyi javakkal, amelyek ugyancsak az előző generáció(k)ról maradtak fent. Az újabb kutatások a tradíciót igyekeznek leválasztani magáról a kultúráról, s olyan törvényszerűségnek tartják, amely maga nem része a kultúrának.

Ha a hagyomány fogalmát a generációk között átörökített kulturális örökség értelmében használjuk, akkor a műveltség nagy tömbjeit lényegében kiemelhetjük a tradíció köréből. A táji feltételekhez való alkalmazkodás rendje, annak eszközei, a mezőgazdálkodás technikái és szerszámai, a kézműves technológiák önmagukban nem tartoznak a tradíció körébe. Különösen nem, ha figyelembe vesszük, hogy a paraszti tevékenységet az európai feudalizmus tulajdonlási és birtoklási rendje, a szolgáltatások rögzített formái, a rögzült településhatárok s még számos más tényező szervezett struktúrában működteti. A termőtájak kialakításának lehetősége a feudális keretek között éppen úgy nem volt spontán folyamat, ahogyan nem volt az a 19. század második felében sem.

Mindezek persze egészen nem függetlenek a hagyománytól és a hagyományozódástól. A termelés technikájának és eszközeinek, eljárásmódjainak működtetése mentén az átörökítés – hol vékonyabb, hol erősebb – szálaival generációkat kapcsol össze. A termőterületek adottságait éppúgy nem kell újratanulniuk a parasztemberek fiainak, ahogyan a társadalmi viszonyokat és viszonylatokat, a közösségen belüli hierarchiát s azokat az eszméket sem, amelyek azok átalakítására, megreformálására jönnek létre. Ennyiben a tradíció valóban nem közvetlen része a kultúrának, hanem értelmezhető annak grammatikájaként, csakhogy azonnal értelmét veszíti, ha nem nevezzük meg konkrétan a helyét, működési területét. Nincs általában „hagyomány”, ilyen módon az mégis elválaszthatatlan a kultúra szövetétől.

Ha a kultúra bonyolultan összetett szerkezetét tekintjük, akkor egyértelmű, hogy annak összetevői más-más jelentőséggel bírnak az egész struktúrájában, s szerepüknek megfelelően eltérő megváltozásuk/megváltoztatásuk lehetősége, valamint a változásuknak a műveltség egészének állapotára gyakorolt befolyása. A fentiek összefüggésében különös jelentősége van a műveltség korszakhatárainak, s a változások értelmezhetetlenek a hosszabb történeti metszetek nélküli kutatások számára. Az európai kontinens históriájában a – főleg történeti-agrártörténeti – kutatások mind térben, mind időben markáns határokat húztak, amelyek egyszersmind korszakhatárok: kifejezik, hogy a térbeli különbözőségek az időbeliekkel mennyire adekvátak, s miként változnak az évszázadok során. Értelmezik, hogy gyorsul-e vagy lassul a változások tempója, s azt is, hogy milyen feltételek gyorsítják vagy lassítják az átalakulás ütemét.

Markánsabban megragadható ezekben a folyamatokban a jobbágyfelszabadítás társadalmi-gazdasági következménye, a paraszti műveltség átalakulására és táji differenciálódására gyakorolt hatása. Amennyire egyértelműen korszakhatár a paraszti polgárosodásban a jobbágyfelszabadítás, olyan nyilvánvaló az is, hogy egy-egy táj népi (paraszti) műveltségének alakulásában van folytonosság az e fontos cezúra előtti és utáni állapotok között. Magam meghatározó változásnak tekintem a Magyar Alföld nagy tájátalakító munkáját, a vízrendezést is, melyet – mind a gazdaságra, mind a paraszti társadalomra gyakorolt hatása miatt is – valóban nem alaptalan második honfoglalásnak nevezni. Századunkban nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk – az ugyancsak nem belső fejlődés révén – létrejött trianoni határok hatásának, a második világháborút követő földosztásnak, majd az azt rendkívül gyorsan követő kollektivizálásnak, s úgy tűnik – bár tanulságai ma még nem beláthatók –, hogy ilyen hatás az 1989 utáni változás is a hazai agrártársadalomban.

Ha a Bodrogközben a paraszti életmód és műveltség 20. századi átalakulását kívánjuk röviden számba venni, akkor a ható tényezőknek éppen olyan hierarchikus sora rajzolódik ki, mint amilyen a műveltség egész struktúrája. Az egyes hatások az életmódban, a kultúrában alapvető, azok egész állapotára kiható változásokat idéznek elő, mások csak annak részleteit formálják, s nem járnak strukturális módosulással, sem a társadalom szerkezetének átformálódásával. Ahogyan a paraszti műveltség egyaránt tartalmaz nagy területeket és kiterjedt csoportokat jellemző általános vonásokat és regionális, ill. lokális elemeket, ugyanolyan módon hierarchizáltak a változtató hatások is. Vannak folyamatosan ható s lassú változást előidéző tényezők akár a műveltség természeti környezetében is, s vannak gyors folyamatok, amelyeknek tempós lefutásúak a társadalmi, kulturális következményei is. Az alábbiakban elsősorban az általam vizsgált tájat ért hatásokat, ill. az azok következtében létrejövő átalakulásokat veszem számba, különös figyelmet szentelve természetesen annak, hogy azok egyformán érvényesülnek-e a terület egészén, vagy maguk is előidéznek további regionális hatásokat. Tisztában vagyunk azzal, hogy a szóba jöhető ható tényezőknek és az általuk indukált változásoknak csak egy részét sorolhatjuk fel ebben az írásban, további vizsgálatok szolgálják majd a problematika kiszélesítését és megoldását.

A létfenntartás rendszere nem értelmezhető a környezeti tényezők nélkül, az abban végbemenő változás jobbára az adott környezetben élők generációinak tájátalakító tevékenysége révén valósul meg. Az ember és a földrajzi környezet alakítható része leginkább abban a folyamatban érintkezik, amely során az emberi tevékenység a kultúrtájat kialakítja. Ahogyan az európai parasztok mindenhol az erdő és a víz rovására tudják kitágítani élettevékenységük kereteit, úgy a Bodrogköz területén is ezek a gazdálkodás extenzív kiterjesztésének lehetőségei. A Bodrogköz területén a 13. századtól folyamatosan zajlott az erdők irtása, hasonlóan a honfoglalás korában egyetlen összefüggő erdőséghez hasonlítható Kárpát-medence más tájaihoz. Először a települések környékén, magasabban fekvő tölgyesek lesznek a fejszék áldozatai, s a kiemelkedő térszíneken, főleg a Zempléni-szigethegység belsejében fekvő magaslatokon húzódó tölgyesek jelentősége egészen a 19. század derekáig megmarad a sertéskondák makkoltatásában. A települési folyamat és a gazdálkodás kiterjesztése évszázadokon át párhuzamos az erdők és a vizek visszaszorításával. Az erdő és a vízjárás, ill. ártér egymással is szoros kapcsolatban van, s a vízrendezés és az erdőirtás folyamata számos vonatkozásban egymásba kapcsolódik. A legkisebb kárt a 19. század elejéig az ártéri és síksági galériaerdők szenvedték el, azok kivágásának feltétele volt a vízrendezés is: az erdőállomány kiirtásának utolsó nagy szakasza egybeesett a Bodrogköz vízszabályozásával.

A Bodrogköz kiterjedt legeltető állattartásának takarmánybázisát a 19. század derekáig éppen az erdők és az ártéri legelők, ill. a vízjárta rétek szénatermése képezte. Az erdők kiirtása visszavetette a gazdálkodás ezen ágazatát, majd amikor az 1880-as évekre egészében átalakult a földhasznosítás szerkezete, s a reliktumszerűen megmaradt külterjes legelők és a falvak közös legelői mellett egyre inkább a téli istállózás vált jellemzővé. A szarvasmarhák száma 1895–1911 között növekedett. Az állattartás, főleg a szarvasmarha gazdasági dominanciája azonban vidékünkön egészen a közös gazdálkodás kezdetéig kimutatható, jóllehet a tájon belül erőteljesen differenciálódott ezen ágazat jelentősége.

A tájátalakító tevékenység hatására a szántóterületek aránya megnőtt (a domborzati tényezők miatt a Bodrogköz felső-, ill. alsó területein nem egyenlő mértékben). Amíg – Frisnyák Sándor számításai szerint – 1865-ben az összes földalapból a Felső-Bodrogközben a szántók 37,4%-kal, az Alsó-Bodrogközben mindössze 19,6%-kal részesedtek, addig a folyószabályozási, árvízmentesítő és lecsapolási munkák eredményeként 1897-re ez az arány már 57,1%, ill. 49,2% volt. A gyep területe a Felső-Bodrogközben 31,0%-ról 21,6%-ra, az Alsó-Bodrogközben pedig – a mocsarak lecsapolása révén – 24,7%-ról 34,7%-ra növekedett. Leginkább kifejező azonban a hasznavehetetlen területek változása: 17,2%-ról, ill. 42,9%-ról 7,5%-ra, ill. 9,9%-ra zsugorodott a művelésbe nem fogható részek aránya. Megnőtt a mikrotáj népességeltartó képessége, s az ártéri gazdálkodás elemei egyre inkább reliktumként mutathatók ki a termelő gazdálkodás mellett. A természeti táj átalakításának az egész paraszti társadalmat és kultúrát átformáló hatása volt: ezeknek egy része közvetlenül, másik része közvetve hatott vissza a műveltség állapotára. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy ezt a nagy munkát éppen a paraszti társadalom alsó rétege végezte el. A nagy tájátalakító tevékenység mögött azonban – s ez a műveltség históriájában az előzőhöz hasonlóan fontos – napi küzdelem zajlott a táj, a közösség és az egyén természeti környezetének formálásában, a termesztés és a tenyésztés napi sikereinek érdekében.

A fentiek együttesen a gazdálkodás strukturális változását jelzik, ami azonban annak ellenére ellentmondásos folyamat – elsősorban a helyi társadalom szerkezete, a népesedéstörténet és birtoklástörténet sajátosságai miatt –, hogy a tájátalakítás és a lassú paraszti polgárosodás közötti párhuzam a Bodrogköz műveltségének alakulásában kitapintható. Az ármentesítés, a vízrendezés sok tekintetben átformálta a települések létfenntartási szisztémáját, vele együtt átalakította a korábbi településhierarchiát is. Mindez azonban elsősorban a mezőgazdálkodás extenzív növelése, s nem jelenti azt, hogy a parasztüzemek termelési szerkezetében is lezajlott volna a változás. Továbbra is megmarad az eladásra nevelt/hizlalt szarvasmarha tartásának túlsúlya, valamint a gabonatermelés prioritása. Az utóbbi azonban – az ármentes térszínek és az árterek hasznosítása közötti differenciák másodlagossá válásával – a búzatermelés szerepének növekedését is jelenti a homokhátak tradicionális rozstermesztésével szemben. Az ugar fokozatos elhagyásával a kapás takarmánynövények és a vetett takarmányok is terjednek a századfordulótól, ezek azonban sokfelé – a kétnyomásos határhasználat keretei között – a homokos fordulóföldekben a rozzsal felváltva kapnak helyet. Egészében növekszik az istállózás jelentősége, az állattartás azonban nagyon sokféle üzemszervezetbe illeszkedik, s a nagy, jobbára víz menti legelőkkel rendelkező falvak gazdasági előnye megnő a szűk határú, kis legelőterületű településekkel szemben.

Az értékesítés nehézségét elsősorban az okozza, hogy a Bodrogközt jobbára hasonló adottságú tájak veszik körül. A belső piacok gyengék voltak, a társadalmi munkamegosztás kezdetleges fokon állt, hiányoztak a városok, így jószerével az önellátás lehetőségei voltak biztosítva. Kivételt a már jelzett állatkereskedelem képezett (az állatokat elsősorban Kárpátalja területe felé hajtották eladni). Az értékesítés lehetőségeivel is összefüggött, hogy – leszámítva a Tisza mente néhány települését – megmaradt a szarvasmarha igázásának domináns szerepe is, s nagyon későn, a második világháború előtt kezdtek csak elterjedni a mezőgazdaságban a másutt már közkeletű technikai újítások (vetőgép, ekekapa stb.).

A bécsi döntés hét esztendőre 630 négyzetkilométer területet és 45 734 főt csatolt vissza Magyarországhoz Zemplén vármegye középső területén. A lakosságnak csaknem 70%-a őstermelő volt, 12,7%-át foglalkoztatta az ipar, 2%-át a közlekedés és 3,2%-át a kereskedelem. Hasonlóan azonban Csehszlovákiához, a magyar Felvidék keleti része lényegesen fejletlenebb volt a nyugatinál, beleértve a térkapcsolatok szervezettségét is.

Tovább rontotta a térség esélyeit a második világháború utáni határmegvonás, amely keletre is lezárta a Felső-Bodrogköz falvainak gazdasági életterét. Ekkor már nem csupán a természetes észak–déli irányú kereskedelmi utak zárulnak le, s a Kárpát-medence centrumához való intakt kapcsolódás lehetősége vész el a Felső-Bodrogköz települései számára, hanem megszűnik Kárpátalja vásárainak vonzása is. Megszakadt a Tisza-völgy természetes közvetítő szerepe is a szomszédos nagytájak között. Ez a Felső-Bodrogköz településeinek egy részét azért is visszavetette, mert a hagyományos mezőgazdálkodásból előre mutató kitörési pontokat éppen néhány növény termesztésében és ezek Ungvár, Munkács, Csap piacán való értékesítésében vélték megtalálni (korai burgonya, dinnye, káposzta, zöldségfélék stb.). Ágcsernyőnél véget ért a Bodrogköz szlovákiai oldalán levő falvak számára is nagy jelentőségű vasútvonal. Igaz, nyugati irányban – Bodrogszerdahely, Legenyemihályi s főleg Kassa céllal – továbbra is folyt a szállítás, mindez azonban nem oldotta meg falvaink értékesítési gondját. A Bodrogköz falvainak egy része valóságos gazdasági vákuumba, „zsákba” került, a határmegvonás megakasztotta az amúgy is nagyon lassú és ellentmondásos fejlődésüket. A csehszlovák államban olcsóbb iparcikkek a Felső-Bodrogköz népét segítették, a magyarországi oldalon az élelmiszer és az élőállat volt olcsóbb. A két oldal gazdasága között a csempészet nem elhanyagolható tényezőként volt jelen.

A mezőgazdálkodás táji feltételeinek átalakulását a Bodrogközben rendkívül ellentmondásos társadalmi folyamat kíséri és követi, ami számos vonatkozásban rányomta a bélyegét magára a hagyományos paraszti kultúra átalakulására is. Nem csupán a jobbágyfelszabadítás jogi aktusa, de az újonnan művelésbe vett területek sem oldottak a bodrogközi parasztok földéhségén, s a táj népességének igen jelentős része nem kapott esélyt az önálló paraszti gazdálkodásra. Annak ellenére, hogy a Bodrogköz népessége lassabban nőtt, mint a művelésbe vett területek, a vidék – hasonlóan Zemplén vármegye más részeihez – a kivándorlás egyik legnagyobb kibocsátója maradt, s az életképtelen töredékparcellán élők, ill. zsellérek jelentős része az egyházi és világi nagybirtokokon, ill. a 20. században a különböző bérlők által használt mezőgazdasági nagyüzemekben kapott időszaki munkát. A 19. század utolsó éveiben a Bodrogköz területének 43%-át a nagybirtokok foglalták el, a táj munkaerő egyenlegét nem lehet megvonni az időszakos vándormunkások mozgalmai nélkül. A vándoraratók, a summásmunka, a szőlővidékekre való napszámosvándorlás (Tokaj-Hegyalja, Szőllőske, Kis- és Nagytoronya, Királyhelmec) csak igen csekély, a mezőgazdaságon kívüli tevékenységgel egészült ki a 20. század elejéig (slipperfaragás, kőbányászat, kendertörés stb.). Ezzel együtt a népesség jelentős része sokféle tevékenységgel igyekezett megkeresni a kenyerét, s a saját földjét művelő kis- és középparaszti réteg műveltségéhez a különböző vándorlások hatására számos új elem is társult.

Ha nem is meghatározó a szerepe a táj mezőgazdálkodásában, de nem hagyható figyelmen kívül az idegen ajkú vándormunkások szerepe. Bár a kepés aratás a bodrogközi szegénység számára közönségesen a megélhetés egyik formája, különösen a Felső-Bodrogközben él a ruszin vándoraratók emléke. Fel-felbukkan nyomuk a táj délebbi részének uradalmai kapcsán is. A Felső-Bodrogköz falvaiban kimutatható a ruszin szolgalegények nyoma, akik nem csupán munkát vállaltak, hanem olykor le is telepedtek falvainkban.

A második világháborút közvetlenül megelőző években s a háború elején a bodrogközi falvakból is vonzott munkaerőt a németországi summásmunka. A hagyomány szerint Németországból hozták haza az időszaki munkások a modern, szögletes kormányú kerékpárokat az 1940-es évek elején.

A gazdálkodás modernizációja szempontjából is meg kell említenünk az amerikás kivándorlók problematikáját. Zemplén vármegye korábbi munkaerőmérlegét a 19. század utolsó harmadában alaposan átalakította az Újvilágba áramló kivándorlás. A vármegyéből – jobbára annak felső területeiről – mintegy 50 000 ember vándorolt ki. Ezek többsége zsellér volt, akik korábban az időszaki mezőgazdasági munkásság derékhadát alkották. Távozásukkal munkaerőhiány alakult ki, ami nagy számban hozta Zemplén középső és alsó részeinek uradalmaiba Galícia, a kárpáti peremterületek, nem ritkán a Magyar Alföld munkavállalóit. Az Amerikában munkát vállalók közül számosan hazatértek néhány év után. A szerencsésebbek némi pénzt hoztak, melyből megvehettek egy-egy darabot a korábban áhított földből, módosítva valamelyest falujuk népének birtokstruktúráját. A bodrogköziek szerint az amerikások kezdték el – kinti minta alapján – a háztetők bádoggal való befedését. Voltak, akik cséplőgépet vásároltak, többen béreltek, s kisvállalkozóként csépelték a parasztok gabonáját.

Az egészségtelen birtokstruktúra, a faluhatár gyenge megtartó ereje, a kezdetben kényszerből vállalt vándormunka, az időszakos elvándorlás mind olyan tényező, amely bontja a tradicionális paraszti társadalmat és kultúrát. Ezek révén olyan új ismeretek, javak kerülnek a közösség birtokába, amelyek – kisebb-nagyobb területen – segítik a modernizációt, urbanizálódást. Ugyanakkor a paraszti mentalitás, a földéhség konzerválja a hagyományokat: a földhöz jutás vágya, az elődöktől tanult munkaeszközök és technikák jobbára a reprodukciót segítik, s nehezebben változtathatók. A konzervatív parasztfalvak működése és kultúrája, az ott élők műveltsége és habitusa a 20. század elejétől egyre inkább elüt a gazdálkodásában, társadalmában tagoltabb településektől. Ennek regionális részletei és a táji tagoltságra gyakorolt hatása további vizsgálatok tárgyát képezi.

Mind a gazdálkodás, mind a társadalom, de hasonlóan a paraszti kultúra változásának is döntő állomása a közös gazdálkodás létrejötte. Mindez messze nem természetes fejleménye a paraszti gazdálkodás üzemszervezetének s az egész paraszti életmódnak, mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül, mert hozzá foghatóan gyors és mélyreható változást más módon nem tanulmányozhatunk. A kollektivizálást követő folyamatok – éppen a paraszti társadalom rendkívüli differenciáltsága miatt – ellentmondásosak, s „felülről” érkező gazdasági, társadalmi és politikai hatásokkal terhesek. Ebben a vonatkozásban igen sok hasonlóság van a határ két oldalán fekvő bodrogközi falvak históriájában: a kollektív gazdálkodás hasonló elveken nyugodott. Ugyanakkor aligha tévedünk, ha úgy véljük, hogy a bodrogközi falvak marginális helyzete, az alternatívák hiánya is hozzájárult a kollektivizálás viszonylag gyors elfogadásához. Egészében nem vitatható, hogy a kollektív gazdálkodás modernizálta a bodrogközi falvakat, megnyitotta azokat a nagyvilág felé, s felgyorsította a polgárosodás tendenciáit. Egészében természetesen nem lettek jobbak a Bodrogköz táji adottságai, és gazdasági térkapcsolatainak rendje sem alakult pozitívan, kezdetben a szövetkezetek is tovább viszik a magángazdálkodás helyi hagyományait. A szocialista tervgazdálkodás azonban gyakran figyelmen kívül hagyja a regionális adottságokat, s ez megterheli a saját paraszti hagyományaikat, a közösbe magukkal vitt parasztok, társadalmi rétegek viszonyát. A módosabb paraszti réteg a szövetkezetet a bajok forrásaként emlegeti, a földnélküli szegénység könnyebben idomul ahhoz. Gyorsan lebontják az új viszonyok a hagyományos paraszti társadalom szerkezetét, a társadalmi munkamegosztás átalakulása pedig jószerével uniformizálja a települések műveltségi arculatát. A mikrovizsgálatok ugyanakkor alkalmasak részben az előzményekből fakadó, részben az új feltételekhez igazodó sajátos vonások megragadására. A magyarországi falvakban intézményesült a szövetkezet mellett a háztáji gazdaság, amely – önálló gazdasági tevékenységként – igen jól jövedelmezett. Rengeteg munkával igaz, de némi készpénzhez jutott a falusi népesség, s ebben az egyes települések táji adottságai, termelési hagyományai és – az értékesítésben megjelenő – helyzeti energiái is tükröződtek. Mindezek a települések esélyegyenlőtlenségét hangsúlyozták. A magyarországi oldalon főleg a jószághizlalás és a zöldség-, gyümölcstermesztés, a vasúthoz közel fekvő szlovákiai falvak számára főleg a zöldségtermesztés a jövedelmező. A csehszlovák állam a mezőgazdasági termelvényeket jó áron vásárolta fel, s szállította az ország északi-északnyugati, hegyesebb vidékeire és a városokba. Nagy felvásárlás zajlott például Perbenyik vasútállomásán, amely a kisgéresiek vagyonosodásának fő letéteményese volt az 1970-es, 1980-as években.

A két ország szociálpolitikája és az olcsó hitelek mellett az előzőek is szerepet játszottak abban, hogy az 1960-as évek végén, de főleg az 1970-es években épül az új lakóházak zöme, az 1950-es évektől általánossá váló elektrifikáció korszerűsíti a háztartásokat és a gazdaságokat is. A rádió, a televízió, az 1980-as évek végétől általánosan elterjedő telefonhálózat egészen más dimenziókat ad a műveltség kiterjedésének és szerkezetének is.

A közös gazdálkodás időszaka a társadalmi mobilitás megerősödését is jelenti. Igen sokan elhagyják falvainkat, s megnő az ingázás jelentősége is. (Az 1980-as évek második felében Csehszlovákiában minden harmadik dolgozó a lakóhelyén kívül dolgozott. A Bodrogköz szlovákiai oldalán jelentős munkaerőt akkumulál az ágcsernyői vasúti átrakodóállomás.) Közelben kevés a munkahely, a nagy távolság gyakran végérvényesen kiszakítja a népesség egy részét falujából. A falun élő, de a faluközösség életében már kevéssé részt vevő, nagyobb jövedelemmel rendelkező, de a falusi infrastruktúra hiányait szenvedő sajátos réteg tovább bontja a tradicionális paraszti társadalmat.

Hasonlóan ellentmondásos hatású az 1989 utáni állapot: a privatizáció nem mindenütt sikeres, a vizsgált falvak tovább viszik öröklött hátrányukat. Kevés a tőke, gond az értékesítés, a modernizációnak ismét komoly gátjai vannak. A munkaerő ma is olcsóbb, mint a korszerű eszközök. Az újjászülető magángazdaságokban jobbára nem is a fiatalok dolgoznak, hanem a közép- és idősebb generáció, s nagyobb részben eleik hagyományos gazdálkodásának elemeit rekonstruálják. Nem véletlen, hogy a szlovákiai oldalon az egyben maradt kisgéresi szövetkezet az átalakulás – szinte egyetlen – pozitív példája.

Amint arra fentebb utaltunk, a földrajzi környezet, ill. annak átalakulása, az ahhoz is alkalmazkodó termelő gazdálkodás, a gazdasági kapcsolatok térszerkezete közvetlenül vagy közvetve hatott a hagyományos társadalomra, egészében pedig a tradicionális kultúra állapotára. A tradicionalitás amúgy sem jelenti a kultúra állapotának változatlanságát, sokkal inkább a társadalom konzervatív jellegét, ami természetesen rávetül a műveltség jellegére és állapotára, de nem akadályozza meg annak átalakulását. Egészében nem áll ellent a fölbontó-átalakító hatásoknak, sokkal inkább arról van szó, hogy az egyes régiók, ill. műveltségi csoportok változásának tempója s a társadalom szerkezetének átalakítására gyakorolt hatása különbözik egymástól. Mindez elsősorban a társadalmi haladás kérdéskörében jelenik meg, s csak közvetve a kultúráéban. Minden társadalmi változás magával hozza a néprajzi jelenségek átalakulásának, változásának folyamatát is, ám ez igen eltérő sebességgel zajlik mind a társadalom, mind a kultúra szerkezetében.

A tradíció és a változás egyik kimetszésében a vizsgált terület etnikai és vallási viszonyai, ill. azok történeti alakulása jelenik meg. Annak ellenére, hogy a történeti Magyarország északkeleti részében a 20. századi viszonyok alapján nem lehet egyértelműen összekapcsolni egymással az etnikumokat és a vallási felekezeteket, nem kétséges, hogy a vallásnak, a felekezeteknek döntő szerepük van az egyes népek identitástudatának megőrzésében. Különösen így van ez a Bodrogköz reformátusságával, ami egészében magyar ma is a táj mindkét oldalán. A vidéknek az északkeleti magyar tömb műveltségéhez való illeszkedése, a Bodrogköz szlovákiai oldalának is döntően magyar nyelvű népessége ellenére ezen a tájon az elmúlt századokban intenzív migráció zajlott, s a műveltség mai arculatának megformálásában többféle náció is szerepet játszott. A nyugati és a keleti kereszténység találkozott ezen a tájon, s a történeti Zemplén területén a 18. század derekától négy vallási és három nyelvi körzet mutatható ki. A Bodrogköz ma Magyarországhoz tartozó falvai mellett már a 18. században is színmagyar volt Ladmóc, Battyán, Kaponya, Ágcsernyő, Királyhelmec, Kisgéres és Bodrogszentes. Bár a mai határt övező sávban a szlovák oldalon is erős volt Sárospatak hatása, mégis, a települések többségén – a magyar mellett – ruszin és szlovák népesség is kimutatható, s alapvetően a kevert görög katolikus, római katolikus és református vallás a jellemző. A többségi reformátusság homogén magyar tömbjéhez képest a Felső-Bodrogköz településeinek története római katolikus magyar és szlovák, görög katolikus magyar és ruszin csoportokat körvonalaz, melyhez képest elenyésző a térségben a kis létszámú evangélikus szlovákság jelentősége. Az elmúlt század határmódosításai, közigazgatási és egyházi átszervezései arányaiban módosították a felekezeti viszonyokat, de érdemben nem változtattak a Bodrogköz etnikai arculatán. A 19. század végén a Bodrogközi járás területén a reformátusság létszáma kétszerese volt a római katolikusságnak, és háromszorosa a görög katolikusságnak. 1938-ban, a bécsi döntés után a három nagy felekezet megközelítőleg egy-egy harmaddal rendelkezett a terület népességéből – a római katolikusság kevéssel előzte meg a reformátusságot, s mindkét felekezet pár ezer fővel a görög katolikusokat. A Felső-Bodrogközben a három nagy vallás integráló ereje formálta a műveltséget, nem befolyásolva azonban a magyarság létszámbeli dominanciáját, ugyanakkor színezve azt a szlovák és ruszin csoportok – leginkább a hitéletben és a jeles napi szokásokban megnyilatkozó – kulturális specifikumaival. Ebben érdemi változás annak ellenére nem történt az elmúlt fél évszázadban, hogy a nemzetközi politikai helyzet rendre kiélezte a szomszéd országok viszonyát, s ez erősen visszahatott a – főleg magyar, kisebb részben ruszin – nemzeti kisebbségre is. Amíg azonban a magyarság létszámbeli fölénye Szlovákia délkeleti sávjában egyértelműen érvényesült, addig a ruszinok önálló kisebbségként sem igen jelenhettek meg.

A nyelvében egységes, vallási összetételében is kevéssé tagolt magyarországi Bodrogköz kulturális arculata ebben a vonatkozásban sok tekintetben mást mutat, s a kultúra vizsgálata számára is más feladatokat ad, mint a többnyelvű, vallásában pedig alapvetően tagolt szlovákiai Felső-Bodrogköz. A nyelvi folyamatok a szlovák oldalon éppúgy feltárásra várnak ma még, mint a kisebbségi lét számos kérdése, ill. annak a tradícióra gyakorolt specifikus hatása. Vagyis semmiképp nem tartható ma már az a kutatói gyakorlat, hogy a Bodrogköz a vizsgálatokban a magyar népi kultúra archaikus elemeinek gyűjtőmedreként, olykor kifejezetten reliktumterületeként jelenik meg.

A Bodrogköz adminisztratív központjai, az uradalmak gazdasági centrumai nem elsősorban központképző funkcióik miatt érdekesek számunkra, hanem annak illusztrálására, hogy jelenlétük miként befolyásolta a hagyományos műveltség arculatát. A trianoni határmódosítás egészében átszabta a közigazgatás szerkezetét, s az új szolgabírói székhelyek és a körjegyzőségek székhelyei érezhetően előnyt élveztek a polgárosodás, az urbanizáció folyamatában. Mindez éppúgy belső ellentétekhez, rivalizáláshoz vezetett, mint a második világháború után a járási székhelyek kijelölése, az adminisztráció hálózatának kiépítése, az összevont termelőszövetkezeti központok, közös tanácsú községek központjai, körzetesített iskolák székhelyei s számos más, lokális centrum kijelölése.

A vasút fontos szervezője a gazdasági kapcsolatoknak. A Bodrogköz – különösen annak magyarországi területe – ebben a vonatkozásban sem volt szerencsés helyzetben. A helyi vasútállomás nagyban segíti az értékesítést, abban közvetlen szervező erőként jelenik meg (pl. Perbenyik). Az autóbusz-közlekedés nem volt képes átvenni a vasúttól annak a piacozásban betöltött szerepét. A Felső-Bodrogköz közlekedési érrendszerének középpontjában álló vasút nem egyszerűen közlekedésföldrajzi-gazdasági stratégiai adottság, de a műveltség terjedésének fontos tényezője: a polgárosodás számos összefüggésében a vasúton jár térségünkben.

Sajátos adottságként, de a hagyományos paraszti műveltség szempontjából sem elhanyagolható tényezőként kell számolnunk a földesúr, a kastély jelenlétével (Pácin, Perbenyik). Ennek csupán egyik összetevője a gazdasági-társadalmi kapcsolat, viszony: a Bodrogköz egészségtelen birtokstruktúrájában persze ez sem elhanyagolható tényező. A táj világi és egyházi földesurai, 20. századi nagy bérlői igen sok családnak és számos cselédnek adtak rendszeres – nehéz munkával megszerzett – kenyeret. A kastély a helybelieknek általában munkát adott, nem kellett elvándorolniuk a szegényeknek, nincsteleneknek a falujukból. Azokban a falvakban azonban, ahol a földesúr – az év hosszabb-rövidebb szakaszában – lakott, a kastély és személyzete, az uraság és családja, a meg-megjelenő vendégek mintaként is hatottak a paraszti társadalomra, s befolyásolták annak kulturális változását, polgárosodását. Miközben a nagybirtok gazdálkodása térségünkben jobbára az olcsó munkaerőn nyugodott, s a parasztok dicsérően emlegetik a földesurat, aki nem veszi el a kenyerüket mezőgazdasági gépek üzembeállításával, az érintkezések más színterén a változások gyorsítójaként formálja a tradicionális paraszti kultúrát a kastély és lakói. A környező parasztfalvak népe azt mondja a földesúri központokról, hogy az ott élők általában „többet láttak” náluk: nem csupán papjukat, tanítójukat meg a jegyzőt, hanem másfajta urakat, városi embereket, s megtapasztalhatták azt, hogy van másfajta illem is. A ruházkodásra, a viselet alakulására a kastélybeliek közvetlenül is hatottak: az ott dolgozó cselédek is elkülönültek öltözetükben a falubeliektől, s mintaként szolgáltak a többieknek.

A fentieken kívül számos külső és belső tényező alakítja a tradicionalitást és a változás/változtatás készségét. Ma még mindezek sem általánosságban, sem a konkrét területen nem kellő mélységben feltártak. Megítélésünk szerint a közösség belső jellemzőinek, tulajdonságainak vélt vonások is jobbára a külső adottságokra, feltételekre vezethetők vissza, legfeljebb nem könnyen ismerjük fel abban a koherens tényezőket.

Bizonyos, hogy a vallásnak – mind az egyén számára, mind a hitélet közösségi gyakorlásában –, de az egyházszervezés adminisztratív, területi vonatkozásainak is van szerepe a tradicionalitásban. Falvainkban nem ritka, hogy – különösen a századelőn – két vagy több felekezet egyetlen templomba járt, s rendszeresen látogatták egymás istentiszteletét is. Amennyire toleránssá tette ez az ott élőket más vallásúak felé, egy-egy markánsabb személyiségű, konzervatívabb lelkipásztor olykor éppen úgy szembe tudta állítani egymással a falu felekezeteit, ill. a közeli, szomszédos falvak népét. Mindezek számos, objektív módon talán meg sem ragadható összefüggésben hatottak ki a hagyományőrzés és az új befogadásának készségére, a hitélet területén túl is.

Összefüggés látszik a tradicionalizmus és az egyes közösségek identitástudata között is. Ezt számos tényező motiválja. Egyik legfontosabb a kisnemesi tudat, amely olykor annak ellenére konzervál hagyományokat és különít el társadalmi rétegeket, hogy a létfeltételekben, az életmódban és a műveltség egészében jószerével azonos hagyományokat követnek (pl. Nagygéres). Mint korábbi vizsgálatunk igazolja, nem csupán a társadalmi viszonyokat, hanem a változások befogadásának készségét is befolyásolhatja az endogámia (pl. Kisgéres).

A tradícióval szoros összefüggést mutat a tanulás, oktatás. Könnyebben megragadhatók azok a vonatkozásai, amelyek – pl. a két háború között divatos gazdasági iskolák, gazdatanfolyamok stb. révén – magára a mezőgazdasági termelés technikájára, eszközkészletére hatottak, vagy amelyek, elsősorban nők számára, kiegészítő foglalkozásokat/jövedelmeket népszerűsítettek (csuhéfonás, kosárfonás stb). Árnyaltabb problémákat vet fel az iskolázás az identitástudat, az azzal is összefüggő tradíció vonatkozásában. Falvaink idősebb nemzedéke számon tartja, hogy az adott település mennyi tanult embert adott: ki lett orvos, ügyvéd, katonatiszt, esetleg pap, később termelőszövetkezeti vezető stb. Igyekeznek erősíteni is ezen személyiségek kötődését a faluhoz: ez nem csupán az elmúlt évtizedek „kijáró” politikai szisztémájában volt fontos. A közeli oktatási intézmények – s itt elsősorban a sárospataki kollégiumra és a teológiára kell gondolnunk – kifejezetten erősíteni igyekeztek a diákjaik, hallgatóik kötődését a szülőföldhöz, sőt igyekeztek körükben megszervezni a lokális hagyomány kutatását.

Nagyban függött a falubeli tanító/tanár személyiségétől, hogy milyen súlyt fektetett a helyi hagyomány megismertetésére és megőrzésére, magára a magyarságtudat kialakítására, melynek formálása sokszor táplálkozott a lokális tradíció elemeiből. De befolyásolta azt a lelkész kötődése is a tájhoz, településhez: akár elszármazott volt, akár megismerni akarta a lokális hagyományt, kapcsolatot talált ebben a híveivel. Mind az iskola, mind az istentisztelet alkalmas lehetett különféle műveltségi elemek megtartására, megerősítésére, de újakkal való kicserélésére, leváltására is. A pap és a tanító státusa az adott településen kifejezte ezen szerepüket.

A polgárosodás folyamatában átalakulnak a társadalmi normák, értékek is. Kifejezetten szembetűnő ez például a munkaszeretet, a munkához való viszony vonatkozásában. A munkaközpontú paraszti társadalomban a munkabírás, a produktív hasznosság, az ahhoz szükséges fizikai kondíció és mentális készség előkelő helyet foglalt el az egyén társadalmi helyének kijelölésében.

Összegzésként megállapíthatjuk, hogy a hagyományos paraszti műveltség szerkezetét a polgárosodás folyamata minden korábbinál erőteljesebben megváltoztatta. A tulajdonlás új formája éppúgy, mint a modernizáció, az urbanizálódás eltérő tempóban s regionálisan is különböző módon hatott a hagyományos kultúrára és társadalomra. A sok összetevőben hasonló, részleteiben azonban eltérő táji-ökológiai adottságok, az azokhoz való alkalmazkodás formái, az összefüggésükben változtatható gazdasági-technikai tapasztalatok, a helyi közösségek öröklött normái és azok átalakulásának módja a 20. századi paraszti műveltség állapotában is lokális változatokat eredményezett. Az egyes települések sok tekintetben hasonló, számos részletében viszont specifikus életmódja, az ott élők eltérő habitusa, az öröklött tudás és annak átalakulása/átalakítása ugyancsak sajátos kulturális arculatú falvakat, ill. falucsoportokat hozott létre. A változás folyamata, annak mikéntje egészében nem ad választ arra, hogy az egyes közösségek miért és miben különböznek egymástól, ugyanakkor ennek vizsgálata, akár a műveltség legapróbb elemeinek szintjéig indokolt. Beleértendő ebbe az egyes falvak egymásról kialakított – jórészt ugyancsak öröklött – vélekedése is, hasonlóan az egyes falvak önképének alakulásához. Ez véleményünk szerint szorosan összefügg a változás, a polgárosodás fokával és az arra való hajlandósággal is. Annak ellenére, hogy a modernizáció nem elsősorban a közösség hajlamának kérdése, de nem is független attól. Az eltérő adottságok egy része öröklött, s nem változtatható, más részük azonban – éppen a vizsgált Bodrogköz esetében – a 20. századi politikai, gazdasági, társadalmi hatások következménye, s mint ilyen meglehetősen ellentmondásos és esélyegyenlőtlenségeket is teremt.

A vizsgálat eredményei azt igazolják, hogy a regionális kutatások tanulságos öszszefüggéseket tárhatnak fel a műveltség különféle korszakai és szintjei között. A történeti táj népe akkor is örököse elődei életmódjának, műveltségének, ha azt maga különösebben nem ismeri és nem vállalja. A modernizáció, a polgárosodás folyamata nem számolja fel egészében a tradicionális műveltséget: annak mélyén ott kristályosodik mindaz, amiben az utódok jószerével azonosak alig ismert elődeikkel. A történeti előzmények, a jelenben kristályosodó régi összefüggésrendszerek megismerése elengedhetetlen a régiók Európájának megformálásához, az együtt élő népek és népcsoportok harmonikus viszonyának kialakításához. A történeti Magyarország északkeleti térsége mind az összetett kulturális képletével, mind a megkésett polgárosodásával különösen alkalmas a vizsgált folyamatok feltárására és elemzésére. Az elmúlt évtizedek is igazolják, hogy ez a hátrányos helyzetű térség igen sok gazdasági és társadalmi feszültséggel terhelt, s a kultúrához való hozzájutás esélyeit tekintve is elmaradott. Mind szakmai-metodikai, mind praktikus megfontolásokból érdemes tehát a hasonló vizsgálatok folytatására.

L. Juhász Ilona: A permonyík (A bányaszellem és bányamanó egy gömöri bányásztelepülés, Rudna hiedelemvilágában)

Egy gömöri magyar bányásztelepülésen, Rudnán végzett néprajzi kutatásaim során a halállal kapcsolatos hiedelemmondák gyűjtése közben néhány olyan mondára akadtam, amelyek a bányaszellemekkel, bányamanókkal kapcsolatosak. Ezeket a helyiek permonyíkoknak, ill. perpónyikoknak nevezik, s ugyanezt az elnevezést használják a környékbeli falvak magyar és szlovák lakosai is. Tanulmányomban először áttekintem, hogy mit tud ma a magyar (illetve a szlovák) folklorisztika a bányaszellemekről, majd a Rudnán gyűjtött mondákat mutatom be.

I

A bányaszellemekkel kapcsolatos, a magyar néprajzi szakirodalomban a 19–20. század fordulójáig ismert adatokat 1890-ben Versényi György összegezte az Ethnographiában. Munkásságát bemutató kötetében Ujváry Zoltán külön kiemeli Versényi azon érdemét, hogy neki köszönhetően kerültek be a bányászhiedelmek is a folklórműfajok közé. Egy ideig ő maga is működött bányavidéken, Körmöcbányán. Az ottani magyar egyesületben előadást is tartott a bányászhagyományok gyűjtésének fontosságáról. Egy 1885-ben, a Fővárosi Lapok 176. számában megjelent cikkében több hiedelmet is közöl. A bányaszellemet ő bányarémnek nevezi, és német eredetűnek tartja. Alakja a törpééhez hasonló, hosszú fehér szakálla van, és piros nadrágot, valamint zöld sapkát visel. Általában segít, azonban gyakran büntet is. A Versényi által közölt egyik hiedelemtörténetben a gölnici bányásznak a bányaszellem mutatta meg, hol találhatnak aranyra, az egyik szepességi bányában pedig ugyanúgy a bányaszellem segített az érc megtalálásában. Gyűjtésében két történetben van példa arra, hogy bár a bányaszellem időben figyelmeztette a bányászokat a veszélyre, azok mégsem hallgattak rá, s így bányaszerencsétlenség következtében többen is életüket vesztették. Ujváry Zoltán felhívja a figyelmet arra, hogy az egyik történet kapcsolódik a 300 özvegyasszony tánca néven ismert mondához, amelyben a szerencsétlenül járt bányászok feleségeit táncra hívja a bányatulajdonos (Ujváry 2002).

Az Ethnographia 1924. évi számaiban Relkoviè Néda Néphagyománygyűjtés című közlésében veszprémi és börzsönyi adatokat tesz közzé, melyek szerint a veszprémi bányaszellem magas termetű és ellenségesen viszonyul az emberekhez, a börzsönyi viszont fejetlen törpe, s az emberekhez való viszonya szintén negatív (Relkoviè 1924). Ugyancsak a fent említett szerző ugyanezen folyóirat 1927/38. számában szereplő Mondagyűjtéseimből című közlésében tornai (Abaúj-Torna vármegye) hiedelemmondát is találhatunk. E történetben a bányaszellem megjósolta a bányászoknak, hogy el fogja önteni a bányát a víz, de mivel nyolc bányász erről nem tudott, mindnyájan odavesztek, s mivel a bányaszellem megátkozta őket, szellem képében időközönként megjelentek, egyszer tetszetős, máskor rút alakban. A másik történet selmecbányai vonatkozású, az ebben szereplő bányaszellem kincset osztogatott, azonban mivel egyszerre többen is felkeresték, megharagudott kapzsiságuk miatt, rájuk ült, s a föld megnyílt, majd a bányából lángok csaptak ki (Relkoviè 1927).

Szendrey Zsigmond szintén az Ethnographia hasábjain A nép élő hitvilága című tanulmányában fél oldalnyi terjedelemben foglalkozik a bányaszellem kérdésével, ő a bányarém, bányapásztor, bányatörpe és birgej elnevezéseket sorolja fel, s megjegyzi, „Ismerik Erdélytől kezdve Szatmáron, Máramaroson, a felföldön és minden bányavidéken. Általában kistermetű emberke, Borzsönyben fejetlen törpe, de Veszprémben és Verespatakon óriás, a bucsumi pedig különböző állatalakban szokott megjelenni.” Szendrey a bányaszellemek jellemzése során leírja, hogy ezek csoportosan, családosan is előfordulnak, sőt családi életet is élnek, feleségük van, gyerekeik vannak (Szendrey 1938).

A Magyar Néprajzi Lexikon I. kötetében szereplő bányaszellem címszó szerzője, Nagy Ilona szerint a német bányászok révén terjedtek el a permonyíkokról szóló hiedelemmondák, azonban kiemeli a szlovák és délszláv bányászok szerepét is ezek terjesztésében. Mivel több nemzetiség hiedelemvilágában is jelen volt, ennek tudhatók be a különböző megnevezések, hiszen a jelenségre a bányaszellem és permonyík mellett a bányapásztor, bányatörpe, bergmándli, bergmanli, berkanik, birgej, permantli, pertymanik és a pörtmandli megnevezés is ismeretes. A fenti elnevezések zöme is a német eredetre utal. A történeti Magyarország különböző bányavidékein a bányaszellem külalakját eltérően írják le, a leggyakoribb a kis termetű szakállas törpe alakja, aki piros sapkát és ruhát visel, kezében pedig bányászszerszámokat tart. Veszprém megyében azonban óriásként szerepel a hiedelemmondákban, a Börzsönyben fejetlen, de állat alakúnak is leírják. Nagy Ilona a hiedelemmondák szövegtípusait hét csoportra osztja. Az első szerint a bányaszellem segítőként lép fel, dolgozik a szegény bányász helyett, aki megosztja vele fizetését. A második csoportba tartozó mondákban szereplő bányaszellem előre jelzi a veszélyt. A harmadik csoportot a tabumondák alkotják, ezekben a bányaszellem megbünteti a bánya szabályai ellen vétkezőket. A negyedik csoportba tartozó történetekben a bányász karácsonyeste eltéved, s a szellem arannyal ajándékozza meg, amely viszont azonnal eltűnik, ha a bányász hazaér. Az ötödikben a bányában tűz keletkezik, s a bányaszellemek nem engedik elvinni a bányászok ruháját. Ha mégis elviszik, akkor új tüzek keletkeznek. A hatodik csoportot alkotó mondatípusokban mindig eltűnik a víz, azonban ha új ruhát készítenek a bányaszellemeknek, azok többé nem jönnek elő, s a víz is megmarad. A legutolsó mondacsoportban a bányaszellemek felkéredzkednek a kocsira. Ha a bányászok szívesen látják őket, akkor repül a kocsi (Nagy 1977, 214).

A Bihari Anna által összeállított Magyar Hiedelemmonda Katalógusban a bányaszellem, bányatörpe címszó alatt három csoportra osztja fel a hiedelemmondákat: 1. bányászokat segítő, figyelmeztető bányaszellem; 2. embereket megbüntető, megtréfáló bányatörpék; 3. rosszindulatú bányaszellem, bányarém. Az első csoportban két, a másodikban és a harmadikban pedig egy-egy Barabás Jenő által 1955-ben Rudnán gyűjtött hiedelemmonda is szerepel (Bihari 1980).

Dömötör Tekla A magyar nép hiedelemvilága című kötetében az Óriások, törpék cím alatt tárgyalja a bányaszellemeket is. Leírja, hogy 1950-ben Tatabánya és Salgótarján környéki kutatása során feljegyezte, hogy a helyi bányászok pörtmandlinak nevezték a bányaszellemet, s ugyanilyen névvel jelölték őket a Pécs környéki bányászok is. A jóságos bányaszellem segíti a tisztességes bányászt, s gazdag lelőhelyet mutat neki, ill. figyelmezteti a közeledő veszélyre, azonban negatív szereplőként is megjelenik, ilyenkor ijesztgeti és megbünteti őket (Dömötör 1981).

Paládi-Kovács Attila a gömöri bányászattal és erdei iparűzéssel foglalkozó könyvében – amelyben számos rudnai vonatkozású adat is szerepel – szintén említi a permónyikot. A kutatott területen „elhalt ember szellemének tartják, aki az adventlámpával, rossz utakra, úttalan helyekre vezette a régi bányászokat…” Az adatközlők egy része még saját élményeit mesélte el a szerzőnek, akik közül sokan hittek is létezésükben. Számos történet szólt arról, hogyan vezette őket a permonyik a Sajóba. A Rudnához közeli Dernőn pormónyik volt a bányamanó neve, s a helyi hiedelem szerint ott is tévútra vezette a bányászokat. A Rudnával északról szomszédos szlovák Betlér községben perchmániknak nevezik őket (Paládi-Kovács 1988).

A Magyar Néprajz VII. kötetének bányaszellem címszavában Pócs Éva is említést tesz a permonyíkokról. Véleménye szerint e hiedelemalakok az egykor Magyarországra telepített német bányászok révén terjedtek el a magyarok körében, de terjedésükben a szlovák bányászok közvetítő szerepe is jelentős lehetett. A bányaszellem hétféle elnevezését sorolja fel: bányarém, bányapásztor, bányatörpe, bergmanli, pörtmandli, birgej és permonyík. Törpeszerű, szakállas lényeknek írja le őket, de említést tesz arról is, hogy néhány helyen óriás alakjában is megjelenik. Legtöbbször pozitív lényként tűnik fel, azonban ha vét valaki a bánya törvényei ellen, akkor azt valamilyen módon kisebb vagy nagyobb büntetéssel sújtja. Ha megjelenik, az általában a veszély közeledtét jelzi (Pócs Éva 1990).

Jung Károly 1998-ban a Néprajzi Látóhatár című folyóiratban megjelent tanulmányában összefoglalja a bányaszellemekkel kapcsolatos eddigi ismereteket, sorra veszi az ezzel kapcsolatos néprajzi szakirodalmat, eddig ismeretlen felvidéki és délvidéki adatokat is felsorakoztatva. A magyar néprajztudományban eddig ismert bányaszellemekre vonatkozó legkorábbi, felvidéki adat 1714-ből származik egy jezsuita szerző, Csiba István tollából. Jung Károly tanulmányában egy eddig ismeretlen adatot tesz közzé, amelyre a Magyar Könyvszemle 1998/114. számában talált rá. A szóban forgó lapban szerepel egy ismertetés Jean Baptiste Morin (1583–1656) francia utazó eddig Magyarországon ismeretlen művéről. A nevezett utazó 1615-ben többek közt megfordult Besztercebányán és Körmöcbányán is. Az ismertetés szerzője, Magyar László András a következőket írja: „Morin megkérdi tőlük, szoktak-e bányadémonokat látni? Egyikük azt válaszolja: szoktak bizony: törpe, néger démont például már ő is látott, de az ijedségen kívül más baja nem esett, hiszen a démonok idelenn csak tréfálkozni szoktak az emberekkel. Bár akadnak köztük, akik kioltják a lámpát és másképpen is gyötrik a népet. Arra a kérdésre, mégis mitől tartanak a legjobban, a bányász azt válaszolja: a földrengéstől, amit ugyan nem a bányászat okoz, ám ami errefelé mégis elég gyakori.”

Jung Károly tanulmányában közli a délvidéki Kovács Endre által 1990-ben lejegyzett bányaszellemmel kapcsolatos történetek egyikét, amelyet a nevezett a Fruska Gora-hegység Vrdnik nevű fürdőhelyén Leszják Mihály nyolcvankét éves egykori bányásztól gyűjtött. Az adatközlő bergmandlnak nevezi a bányaszellemet, s ő maga is hisz létezésében. A történet szerint 12 éves korábban találkozott először a bányaszellemmel, aki ugyanolyan ruhát viselt, mint a többi bányász, kezében bányászlámpát és bányászbotot tartott. Az egyik idősebb bányász ekkor mondta el neki részletesen, mik is azok a bányaszellemek. ő pozitív alakként írta le, olyan kis termetű embernek, aki figyelmezteti a bányászokat a közelgő veszélyre. Elbeszélése szerint amikor 1931-ben elárasztotta termálvíz a bányát, csak a bergmandl segítségével tudtak megmenekülni a bányászok. Jung Károly tanulmányában kiemeli Nagy Dezső szerepét a bányaszellemek könyvészeti feltárásában, mivel a nevezett szerző által publikált bibliográfiákban található a bányaszellemekkel kapcsolatos leggazdagabb irodalom (Jung 1998).

A közelmúltban jelent meg Hála József és Landgraf Ildikó szerzőpáros Magyarországi bányászmondák című hiánypótló kötete, amelyben összegzik a magyarországi bányászmondákkal kapcsolatos eddigi kutatások eredményeit (Hála–Landgraf 2001). Munkájukban rendszerezték a magyarországi bányászmondákat, három nagyobb csoportra osztva őket, s az egyes csoportokat is külön alcsoportokra tagolva részletesen jellemzik ezeket. A bányaszellemek 6 csoportját különböztetik meg: 1. segítő bányaszellem; 2. ártó, büntető bányaszellem; 3. segítő és ártó, büntető bányaszellem; 4. bányaszellemnek hitt állatok; 5. ijesztgetés bányaszellemmel; 6. egyéb történetek a bányaszellemről. A kötetben gazdag válogatást tesznek közzé a magyarországi bányászmondákból, több bányaszellemmel kapcsolatos is szerepel köztük. A segítő, ártó, büntető bányaszellem (3.6.2.2.) kategóriában olvasható egy – a 19. szám alatt szereplő, az általam kutatott faluban, Rudnán –, az MTA Néprajzi Kutató Csoportja által szervezett kutatás alkalmával Manga János gyűjtéséből származó hiedelemtörténet is (jelenleg a budapesti Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárában található az EA-6530 szám alatt).
Amint fentebb már említettem, a szlovák szöveges folklórnak is szerves részét képezik a különféle bányaszellemekről, bányamanókról szóló történetek. A továbbiakban a szlovák folklorisztika általam ismert eredményeit tekintem át.

Pavol Dob¹inský 1880-ban megjelent szokás- és hiedelemgyűjteményében a hiedelemalakok között már megtalálhatjuk a bányamanót, ő azonban lútky néven tünteti fel őket, de megjegyzi, hogy „a selmeci vájárok permoníkoknak is hívják őket, népünk azonban csak »lútky«-nak nevezi őket” (Dob¹inský 1880, 114). A szlovák néprajzi szakirodalomban, tudomásom szerint, ezen a néven nem szerepelnek bányamanók. A szlovák nyelv történeti szótára szerint a lútka cseh eredetű szó a szlovákban, és bábot, babát jelent (Majtán 1992, 241). Egyelőre nem világos, hogy milyen kapcsolatban lehet ez a kifejezés a bányamanó alakjával. Dob¹inský e hiedelemalak leírásakor arra nem utal, hogy törpeszerű, alacsony lényről van-e szó, csupán az öltözetét jellemzi. Ez azonban eltér az általánostól: bányászruhát visel, de nadrágja fehér, kabátja pedig zöld, fején nem sapkát, hanem kucsmát hord, amely mellé zöld ág van beszúrva, papucsban jár, amelyet ezüst bojt díszít. Egyik kezében mécsest, a másikban aranygereblyét tart, a vállán pedig egy kalapácsot visz. Figyelemre méltó, hogy a Dob¹inský által leírt alak nem egyedül jelenik meg a bányákban és az erdőkben, hanem mindig tizenkettedmagával. A közölt hiedelemtörténetek Körmöcbányáról és környékéről, valamint a gömör megyei Szirkről származnak, és a segítő, ártó és büntető kategóriába sorolhatjuk őket. Azzal ellentétben, hogy Dob¹inský szerint a bányamanók mindig tizenketten vannak, az egyik közölt történtben csupán egy jelenik meg az öreg bányásznak (Dob¹inský 1880, 114–115).

A Ján Mjartan által szerkesztett, a szlovák ®akarovce bányásztelepülés népi kultúráját bemutató monográfia Mária Kosová által írott szöveges folklór fejezetben négy bányaszellemmel – permonyíkkal (permoník) – kapcsolatos hiedelemmondát is találunk. Az adatközlők ezeket a permonyíkokat ugyanolyan lényeknek írják le, mint a magyar szakirodalom: a kötetben szereplő első történet apró, törpeszerű szakállas lényeknek írja le, akik mécsessel a kezükben szoktak megjelenni a bányászoknak, s mutatták nekik, hogy merre található az érc. Nem mutatkoznak hosszú ideig, csupán néhány pillanatra jelennek meg mindig, hogy megmutassák a helyet. A második történet szerint a bányában tilos volt a fütyülés, ezért a permoníkok nagyon haragudtak. A bányászok figyelmeztetni szokták egymást, hogy ne fütyüljenek, mert akkor a permoníkok megharagszanak, és elviszik magukkal a kincset, eltűnik az érc. A harmadik történet leírja, hogyan néztek ki a permoníkok, s eszerint is ők mutatták, hogy merre található az érc. A negyedik történet szerint a permoník vájáröltözetben jelent meg a lovát legeltető személynek, s megmutatta, merre van az érc, de előtte figyelmeztette, hogy ne káromkodjon (Mjartan 1956, 516–517).

A Szlovákiát bemutató többkötetes monográfia Nép című II. kötetében a népi kultúrát prezentáló kötetben is találunk egy bányaszellemmel kapcsolatos hiedelemmondát, mely szerint a bányavidékeken ismerik ezt a hiedelemalakot, s többek közt törpének és „piadimu¾íknak” is nevezik. Alacsony, 3-4 éves gyerekekhez hasonló termetű lényeknek írják le őket, fejük azonban az öregemberekéhez hasonlít, és hosszú szakállt viselnek. A föld alatt laktak, és ásták és védték az értékes fémeket és érceket. Ugyanúgy, mint a bányászok, ők is bőrkötényt, surcot viseltek, az egyik kezükben kalapácsot, a másikban pedig mécsest tartottak. A közelgő szerencsétlenséget azzal jelezték a bányászoknak, hogy megjelentek előttük (Filová–Mjartan 1975, 1029).

A Ján Michálek által szerkesztett szlovák hiedelemtörténet-gyűjteményben egyetlen mondát találhatunk, amely bányaszellemekkel kapcsolatos, azonban itt a permoník elnevezést nem használják. A történet szerint a helybeliek a már nem üzemelő régi bánya mellett elhaladva kora hajnalban mindig hallották a föld mélyéből az egykor ott halálukat lelt bányászok kiáltásait: az „Ohó, ohó” vagy pedig a „Èakaj, èakaj!” („Várj, várj!”) szavakat kiabálták egymásnak, ahogyan azt haláluk előtt szokták munka közben (Michálek 1991, 124).

A Szlovákiai népi kultúra enciklopédiájában permonyík címszó nem található, de nem található meg a bányaszellem címszó sem annak ellenére, hogy a szakirodalomban eddig ismert hiedelemmondák zöme éppen a mai Szlovákia területén található bányavidékekről származik. Csupán a bányászszokások (banícke obyèaje) címszóban találunk utalást a permonyíkokra, mégpedig a bányászfelvonulást bemutató szövegben, ahol ez az elnevezés csupán zárójelben szerepel. A leírás szerint a bányászmenet élén a kezében fából készült gyíkot tartó bacsa után „a bergmanok (permonyíkok) következnek…” (Botík–Slavkovský 1995, I. köt. 29).

A kutatott község, Rudna szomszédságában fekvő járási székhelyen, az egykori híres bányavárosban, Rozsnyón 2000-ben néhányan az egykori – az 1989-es rendszerváltást követően bezárt – bánya alkalmazottai közül Bratstvo (Testvériség) néven megalakították a Gömöri Bányásztársaságot (Gemerský banícky spolok). Egyik tagja 2000-ben Bányász természet (Banícka nátura) címmel megjelentette a saját maga gyűjtött, bányászokkal kapcsolatos történeteket, amelyeket munkaviszonya idején vagy meséltek neki, vagy esetleg maga is részese volt egy-egy eseménynek. Meglepő, hogy a kötetben a bányamanó vagy a permonyík szó egyszer sem fordul elő, s vele kapcsolatos hiedelemtörténeteket sem találunk benne. Csupán egy olyan történet szerepel, amely sejteti, hogy a társai által megtréfált bányász azt hitte, hogy a bányaszellemek jelentek meg, amikor lámpája kialudt és sötétben maradt a mélyben egy kis időre. Megjegyzem, hogy a kötetben szereplő történetek az ún. tudományos világnézet, a hiedelmekben való abszolút kételkedés szellemében íródtak (®údel 2000).

A rendelkezésemre álló szlovák szakirodalomban több bányaszellemre vonatkozó adatra nem akadtam, azonban alaposabb kutatómunka során minden bizonnyal gazdagabb anyagra bukkanhatnánk. Érdemes lenne áttekinteni a szlovák néprajzi adattárak anyagát is.

A bányaszellemekre vonatkozó német szakirodalom a magyarral és a szlovákkal ellentétben nagyon gazdag, ennek bemutatásától most eltekintek (lásd rengeteg adattal és további irodalommal: Bächtold-Stäubli 1927).

A Manfred Blechschmidt által szerkesztett európai bányászmondákat bemutató, 1974-ben Lipcsében megjelent kötetben több európai országból származó hiedelemtörténet mellett számos csehországi, valamint két szlovákiai, pontosabban felvidéki vonatkozású történet is szerepel, az egyik Selmecbányáról, a másik pedig Körmöcbányáról származik. A kötetben egyetlen Magyarországról, Sopronból származó bányászmonda is olvasható, ez azonban nem a bányaszellemmel kapcsolatos, a selmecbányai, illetve körmöcbányai azonban igen. Ezeket a történeteket a szerkesztő egy 1934-ben Prágában megjelent német nyelvű mondakötetből válogatta (Gustav Jungbauer: Deutsche Sagen aus der Tschechoslowakischen Republik).

A selmecbányai történetben 12 bányaszellem jelenik meg fehér ruhás lányok alakjában, akik mezítláb táncolnak az aknában. A bányászok ezt látva elhatározták, hogy 12 pár piros cipőt készíttetnek számukra. A cipőket a bánya bejáratához helyezték, azonban a bányaszellemek nem fogadták el, hanem elköltöztek egy másik járatba. Nem fogadták el a gazdag bányászok könyöradományát. Azzal, hogy máshová költöztek, egyben az érc is eltűnt arról a helyről velük együtt (Belchschmidt 1974). A körmöcbányai hiedelemtörténetben a bányaszellem rosszindulatú, áldozatot követel az emberektől. Egy bánya elhagyott bejáratánál dolgozó ember két játszadozó gyermekének egy nyúl jelent meg, ők utána iramodtak, azonban a bánya közelében egy lyukba zuhantak. Amikor édesapjuk észrevette, hogy eltűntek a gyerekek, keresésükre indult, s alig tett néhány lépést az aknában, füst ömlött rá, melytől összeesett. A kint dolgozók segélykiáltását hallva kiszabadították, megtalálták a két gyermek holttestét is, akik a füsttől fulladtak meg. Amikor a környékbeliek tudomást szereztek az esetről, azt mondták, hogy a nyúl, amit a gyerekek üldözőbe vettek, nem igazi nyúl volt, hanem a bánya szelleme, aki így szedett áldozatokat, mivel neki mindig szüksége van áldozatokra (Blechschmidt 1974).

A soproni bányászmonda az egyik bányalelőhely történetét mondja el, azt, hogyan tudatta a nap a juhásszal, hogy hol található az érc; itt azonban nem szerepel bányaszellem (Blechschmidt 1974, 30–31).

II

Az 1950-es években Barabás Jenő, Manga János, valamint Boross Marietta is lejegyzett a bányaszellemekkel, permonyíkokkal kapcsolatos történeteket, amikor a Szlovák Tudományos Akadémia és a Magyar Tudományos Akadémia által szervezett közös kutatás keretében Rudnán gyűjtöttek. A Magyar Hiedelemmonda Katalógusban azonban csupán a Barabás Jenő által gyűjtött négy hiedelemmondára utalnak. Mivel tudomásom szerint ezeket a történeteket a fent említett Manga János gyűjtéséből származó egy kivételével máig sem publikálta senki, jelen tanulmányomban közlöm ezeket. 2000–2002-ben nekem is sikerült lejegyeznem permonyíkokkal kapcsolatos történeteket, ezeket szintén közzéteszem.

A helyi hiedelem szerint a permonyíkok elsősorban a bányában szoktak megjelenni a bányászoknak, de az „öregektől” úgy hallották adatközlőim, hogy látták őket az erdőben és a mezőn is, ahogyan kis lámpásaikkal világítottak. Az adatközlők kis termetű, törpeszerű alakként írták le őket, akik egyik kezükben kis lámpást, a másikban pedig kalapácsot tartanak. A ruhájuk a bányászokéhoz hasonló, fejükön gyakran piros sapkát viselnek. A legidősebbek még úgy tudják, hogy ezek a permonyíkok a bányában szerencsétlenség következtében elhunyt bányászok szellemei. Boross Marietta 1956-os rudnai gyűjtésében is szerepel olyan permonyíkokra vonatkozó adat, amely szintén ezt a hiedelmet támasztja alá: „a permonyíkok bányászok lelkei, akiket a bánya megölt” (Tencs Györgyné, 64 éves, EA-6176).

Egyik Krasznahorkaváraljáról származó adatközlőm elmondása szerint szülőfalujában is van egy olyan hely, ahol több bányász lelte halálát egykor, s ott bizonyos időszakonként ősszel fények jelennek meg. A helyi hagyomány szerint az ott egykor szerencsétlenség következtében életüket vesztett bányászok jönnek elő:

„Bányák ajának is hívják azokat a mezőket, ahol még régen dolgoztak az emberek a bányába, de a bánya ot beszakat. Hát én nem tudom, hogy hogy s mint vót ot ez az eset. De otan, amikor októberi litániákra mentünk a templomba, mindig fél hétkor, vagy hét óra fele gyötünk ki. Ép odalátunk, ot már csak úgy száltak azok a permonyíkok, már a nép se mert ara járni, mer a nép ara szokot Rozsnyóra járni. Ara közeleb vót, nem keletet legyöni az útra. Rövideb is vót, meg hűvöseb vót nyárba. Megáltunk, oszt ahogy kigyötünk a templomból, úgy néztük, hogy repülnek azok a lámpák. 5-6 lámpa mindig ot keringet. Oszt mindig azt monták, hogy szegények nem gyóntak, nem áldoztak, nem tudnak nyugotan piheni, azér járnak mindig ki. Mindig olyan 5-6 lámpát látunk” (özv. Burdiga Józsefné, s. gy. 2000).

Rudnán a gyűjtés idején már csak a legidősebb adatközlők egy része hallott arról, hogy, hogy a permonyíkok a szerencsétlenül járt bányászok szellemei. Legtöbb adatközlőm ezt a hiedelmet már nem ismeri, viszont úgy tudja, hogy a permonyíkok kis termetű manók, törpék voltak, akik a bányában éltek, és meg szoktak néha jelenni a bányászoknak, figyelmeztetni szokták őket a bekövetkező veszélyre. Más történet szerint este az erdőn is szokták őket látni. Kezükben kis lámpást tartottak, ezzel szoktak világítani, gyakran ennek a lámpásnak a fényével vezették a bányászokat az úton. Leggyakrabban téli hónapokban, karácsony táján jelentek meg. Az adatközlők többsége (néhány idősebb is) már nem hisz létezésükben, ők úgy tartják, hogy ezek csak kitalált alakok, a bányászok csak képzelődtek, amikor látni vélték őket. Idősebb adatközlőim nagy része úgy emlékszik, hogy gyerekkorukban a permonyíkokkal ijesztgették őket, azt mondták, ha nem viselkednek jól, elviszik őket.

„Amikor gyerekek vótunk, aval ijeszgetek, hogy ne menyünk be a bányába, mer hogy megfog a permonyík, vigyázatok, mer elvisz a permonyík. A permonyík jelezte a bajt a bányába, így monták. Ahol megjelentek, az már azt jelentete, hogy veszély van” (Kerekes Árpád, s. gy. 2000). Másik idős adatközlő is csak gyermekijesztőként hallott róla: „Ha fényt lehetet látni a a Kőrösi dombon akor azt monták, hgy ot jár a perpónyik a lámpával, majd elvisz tégedet” (id. Juhász Ferencné Kiss Mária, s. gy. 2001).

A középkorú adatközlők is csupán erre emlékeznek, történeteket már nem tudnak mesélni.

Egyetlen adatközlőm hallotta úgy, hogy a perpónyikok elátkozott gyerekek voltak, azaz valós személyek, akiket valamilyen okból elűztek a faluból (adatközlőm szlovák származású, szülei pedig a 20. század első felében költöztek a 10 kilométernyire fekvő Csetnek községből). „Azt is monták, hogy a perpónyikok elátkozot gyerekek vótak oszt elmenekültek, öszeáltak, oszt együt éltek az erdőn a bányába (Kotrèka Margit, s. gy. 2002).

Rekenyeújfalusi származású adatközlőm nagymamájától azt hallotta, hogy a rudnai bányában dolgozó újfalusiakat is sokszor vezették este a permonyíkok:

„Mindég nagyanyám is monta, hogy ezek az emberek télen is ahogy mentek gyalog, permonyíkokat emlegetek, azok vezeték az embereket. Mer akor se autó, se semi nem vót, meg oszt ahogy jártak a bányába is gyalog, a permonyíkok vezeték őket” (özv. Gotthardt Lászlóné, s. gy. 2000).

A hiedelem szerint ezek a permonyíkok segítettek megtalálni a bányászoknak az aranyat, az ércet, és vezették őket a bányában, nehogy eltévedjenek, valamint figyelmeztették őket a közelgő veszedelemre is. Idősebb adatközlőim szerint gyerekkorukban az idősebb bányászok még nagyon sok, saját élményen alapuló történetet meséltek a permonyíkokkal kapcsolatban, amelyek zöme arról szól, hogy miképpen jelentek meg nekik a bányában, hogyan jelezték a veszélyt. Ezek zömmel már feledésbe merültek, s amint már fentebb is említettem – nagyon ritka kivételtől eltekintve –, létezésükben nem hisznek.

„Azelőt beszélték, hogy a bányákba a permonyíkok mutaták, hogy az érc mere van. Hogy a bányászok mindig ara mentek bányászni, ahol ilyeneket látak. Én csak így halotam, mind gyerek azelőt” (Vanyo Ferencné, s. gy. 2000).

A következő hiedelemtörténetben láthatatlannak tartják a bányaszellemet, akit ebben az esetben az adatközlő pertymoníkként emleget.

„Régebben beszélték, hogy törpék szoktak a bányába járni. Ezeket pertymoníkoknak hívták. A bányászok érezték, hogy hol lehettek, de senki sem mondta, hogy látták őket. A pertymoníkok tudták, hogy hol van a szakadás és figyelmeztették a bányászokat” (id. Gonosz András, EA-6195).

Manga Jánosnak az Ethnológiai Adattárban található gyűjtésében egy olyan hoszszabb történetet találhatunk, amelyben egy idős bányász saját élményét meséli el, amikor is egy elhunyt bányász szelleme kísértett a bányában azon a helyen, ahol ő dolgozott. Furcsa szuszogásra lett figyelmes pihenés közben, ettől megijedt, és elfutott, azt gondolta, hogy egy korábban szerencsétlenül járt bányász szelleme lehetett, akire egykor az ő munkahelyétől néhány méterrel szakadt rá a vaskő.

„Hát amikor én pirgeltem, akor magam maratam ot, cimborám elment és e csepet pihentem lapátal, aztán nekem a vagonok melet szuszogot valami, mintha nagy kabátba dörzsölte a vagonyokhoz. Akor én megijetem és keztem szaladni a cimborám után az aknához. Ot lefekütem a fára, mert igen voltam megijedve. Hát aztán cimbora gyöt, mégis az mit vetem észre, hát gyerünk cimbora, megnézük. De hát nem látunk semit. Nem vetünk mink otan észre semit má. Csak engemet mint elzavarta a munkahelyről. Na de hát én tutam, hogy ot vagy 500 métere továb egy román munkás agyonverte kő. Hát lehetsiges, hogy ő gyöt engemet megriasztani. Hát valamikor, mikor én dolgoztam a bányán, hát mikor egy csepet pihentünk, szóba került, azok a idősebek keztek úgy mesélni, hogy permonyíkok is egzisztálnak a bányán. Hát én nem is akartam elhini, mer nem látam, de voltak olyanok, akik íszrevetek, hogy van permonyík. Hogy van neki hatása bányán mászkálni. Meg is magyaráztak, hogy olyan piros ruhágba azok szoktak járni. De igen kicsi, például mind ahogy mongyák ilyen permonyík. Kicsi növésű voltak azok az emberkék, hát lehetséges, hogy az igaz vót. Én nem látam, csak halotam idősebektül, meg hogy vót az hatása nekik akoriba. De most már aztán, mikor in bányába dolgoztam, nem vetem iszre, csak ecer, mikor muszáj volt elszaladni nekem munkahelyrül. Mer az éjféltájba volt és hatása volt, hogy engemet elzavarta. Idedség rám jöt, muszáj volt elszaladni a cimborám után. De aztán, mikor már viszakerültünk a munkahelyünkre, hát mit csináljunk most, cimbora? Gép meleg, nem fúrhatunk továb, hát a cimborám azt monta: lefekszünk egy csöpet, pihenjünk mink is, még a gép e csepet, egy szóval hidegeb lesz, mert ilyen forón nem lehet fúrni továb. Hát én lefekütem a cimbora mögü, kőhöz, deszkára, ő is meletem. De én bizony nem tutam elaludni semit, csak halgatam, vártam, nem e még fog gyöni az a pasi hozánk másocor. De nem vetem iszre már ezután semit, mer már neki az óra letelt, hát biztosan ment, ahova való vót. No, azután meg azt is halotam az időseb bányászoktól, mer még én akor fiatal bányász voltam, de mégis hozá, egy szóval szóba kerültünk aval, hogy minek azok a patkányok a bányán vanak. Mondták, hogy nem szabad agyonütni, mer az védi minket, a bányászokat, akár az ércbányákba, akár a szénbányákba van sok patkány. Sokszor igy történt, hogyha nem jó helyre van akasztva a tarisznya, fölmászik is megeszi a bányásznak az ebidet. No de semi, ha megete, megete, nem agyonütötek őtet, mert ha történik valami szakadás, szerencsitlenség, ezek a patkányok iszrevesznek, mintha csak eszibe volna az úgy, mint minden embernek, hogy má iten kel inen szaladni, mer it szakadni fog a bánya, hát őket ugyis agyonüti, hát ugy a bányász is szerencsétlenül járna, hogy ha nem vene iszre a patkányt, hogy má fütyül, szalad, akor a bányásznak is el kel onan menekülni olyan helyrül” (Longauer József, EA-6530).

A következő Manga János által gyűjtött történetben a permonyíkok megjelenésének idejét (karácsony előtt, advent idején) különösen hangsúlyozza az adatközlő, valamint azt is, hogy valamilyen szerencsétlenség bekövetkeztét jelzik előre:

„Hát a permonyíkokat úgy tartották azelőtt az emberek, hogy ijesztgeti a bányászokat és lámpásokkal járnak, csep emberek és megjelennek a bányákba, megjelentek a mezőkön és akkor az emberek azt mondják, hogy most már nagy veszedelem lesz, mert látták a permonyíkokat. És a bányákban is vigyáznak, mert nagy szerencsétlenségek lesznek, mert hogy permonyíkok arra jártak, arra lesz a vaskőbe, hogy nagy szerencsétlenségek lesznek. Karácsony előtt jártak így ádventbe, mert karácsony előtt van ádvent és akkor úgy tartják, hogy ádventba nagy veszedelmek vannak, mindenfele a munkások közt a bányákba is, meg a favágóknál, mindenfele. És ha láták a permonyíkokat, akkor mingyá mondták, hogy már veszedelmek lesznek, mert a permonyíkok már mutatkoznak. Ezek voltak a permonyík hiedelmek. És etől féltek is az emberek és hitték is az öregek” (Tencs Györgyné Barczi Julianna, EA-6530).

„A permonyíkok kis emberek vótak és lámpással jártak. Hogy olyanok, mint a törpék, hogy olyanok vótak. Hát hogy olyan törpe ruha, olyan kis piros sapka és hogy csep férfi ruhákba vótak, olyan csepek. Igy monták. A polovnyicák láthatatlanok vótak, ezek csak elvezeték az embert, ezeket nem látta, senki. És azután, mikor mink úgy kérdezgettük, hogy hát de hogy van az, hogy mink meg nem látunk meg valamit, azt mondták, hogy azok a szent misék, meg a búcsuk, meg a papok, hogy azok most már megtörik a szellem járást. Hát hogy ezért nem lát mindenki. Igy mondták” (Tencs Györgyné Barczi Julianna, EA-6530).

A szegény bányász helyett dolgozó jóságos permonyík is előfordul egy történetben, aki később megharagszik a bányászra, mivel egy idő után, amikor már meggazdagodott, már nem vitt neki élelmet. Ezért nem dolgozott tovább helyette, de az életét is elvitte. A következő hiedelemmondát Manga János jegyezte le egy helybeli bányásztól:

„A bányákban volt sok szegény ember, aki nagy családos volt és találkozott permonyíkal az üzembe és azt monta a permonyík néki, hogy nem leszel töbé szegény, csak egy zsemlét hozzál nékem minden nap és ezel teneked nem muszáj lesz dolgozni és fel fog emelkedni a gazdagságod. Ment a szegény ember, meg is tete a permonyíknak a kívánságát, úgy, hogy ő elvite néki minden nap azt a zsemlét és dolgoztatak a permonyíkok magok, a zembernek nem keletet. Közbe, mikor a szegény ember meggazgadogot, már megunta hordani a zsemlét a permonyíkoknak a részére, iten a permonyíkok aztán eltűntek, de közbe eltűnt a bányász embernek az élete is” (Kerekes József, EA-6530).

A permonyíkok vezetni szokták az embereket a bányán kívül is lámpásaikkal, azonban nem mindig jó szándékkal. Egy ilyen tévútra vezetett személy esetét mesélte el Manga Jánosnak egy ötvenéves bányász:

„Franciska Mária Thán báróéknál szolgált és lakodalomba készült haza s közbe egy világoság jutot elibe, kis pislancsal, amit nevezünk mink permonyikoknak és ő iparkodot utána mindenüt, hogy ő haza tugyon jöni azal a világoságal és ő ment mindég a világoság után, de közel volt hozája és ő anyira elvezte az a világoság őtet, hogy hát elkerült regel hajnalig, amit ő mindig álandóan rendes egyenes úton jöt, ment, mintha hogy ő csak haza ért volna. De közbe regel, kivilágositásnál ő mit vet észre, mikor ő előle eltűnt a világoság, anyit, hogy ő a szomszéd községbe, köség határába, ot találta fel magát” (Kerekes József, EA-6530).

Ehhez hasonló történetet mondott el a közeli Jólészről származó Rudnára férjezett bányászfeleség Barabás Jenőnek 1955-ben:

„Permonyíkok járnak, így adventben este, olyan kis emberkék, lámpácskával járnak, 5-6 éve is láttunk ilyeneket. Egy ember mesélte, hogy a permonyíkok őtet meghurcolták, reggel hatkor került haza, addig csak járni kellett neki mindig sárga vízbe. A bátyám a gyárba járt régebben. Egyszer késő éjszaka jött haza s kiabál a bátyám messziről (én jólészi születésű vagyok) hogy a Csermosnyába vagyok. A patak mellett volt egy gödör, amit mosáshoz ástak. Ott látott egy libát, de az eltűnt. A bátyám mondta hogy neki csak menni kellett, mindig a víz után. A permonyík vezette. Ha a kakasok megszólalnak, akkor már nincs hatalmuk. Ezek olyan kísértetek, de csak ilyenkor, decemberben járnak” (Géczi Györgyné, EA-6195).

Krasznahorkai származású adatközlőm szintén 2000-ben elmondott másik története szerint a permonyíkok az ő szülőfaluja határában is megjelentek, kísérgették este az embereket. Bár az adatközlő a permonyíkokról beszél, ebben az esetben nem bányaszellemről lehet szó, valószínűsíthető, hogy a lidérc és a permonyík alakját összemosták:

„A Nyírjestől jártak gyalog Hoszúrétre, ot van az a kis erdő. Az a kis erdő rengeteg titkot rejt, ot rengeteg embert megöltek. Mer ezek olyan vándorok vótak, valami gombokat árult ecer valami szegény ember, megölték a pénzeért ot. A hoszúrétiek meg ot irtóztak meni, mindenki félt. Nekünk vót ot rétünk, de én magamban mindég féltem odameni takarni, még napal is, mer ot mindig mutatkozot valami. A nép, a hoszúréti így beszélte. És ezek a permonyíkok már előveték őket, ahogy mentek a Nyírjesen, már még az erdőbe se értek, már ment utánok ez a lámpa, és ezt az én mamám emlegete, mer úgye ő is hoszúréti vót. Emlegete, hogy ecer Rozsnyón marat későig, úgyhogy besetétedet ahogy ment haza. Hát hogy hozá is hozá csatlakozot a permonyík a nyírjesi háztól már ment melete, oszt igen meg vót ijedve, de nem tuta, mit csinajon, viszafordujon, vagy mit, mer hát a gyerekek meg othon várták már őtet, mi lesz othon gyerekekel, mer hát ők is hatan vótak. Hát csak nem fog engem megölni? Mást is elkísért oszt nem bántot, majd elhagy engem is a keresztnél. És hogy elhagyta a keresztnél. Mikor a kereszthez értek már, akor elhagyta. Nem mesze vót a Nyírjesnél, olyan kis partocska vót, ot ált a kereszt, de most már nincs ot, mer a jéerdé ledőtöte. Azelőt minden útnál vót kereszt, a faluból kivezető utak melet vót” (Burdiga Józsefné Manko Márta, s. gy. 2000).

Rudnán és a szomszédos községben, Rekenyeújfaluban az idősebbek gyakran felidézik annak a Rekenyeújfalu és Rudna szomszédságában fekvő Kőrösből származó embernek a történetét, aki részegen indult hazafelé Rekenyeújfaluból, s mivel eltévedt, csak reggelre került haza. Az illető ugyanis eltévedésének okát nem a részegségének tudja be, hanem azzal magyarázta, hogy a permonyíkok vezették őt tévútra:

„Vót egy kőműves Kőrösből, oszt igen szerete ini. No oszt amikor végeztek a munkával, elment a kocsmába, oszt teljesen leita magát, oszt elvitete magát haza szekervel. No oszt valamin öszevesztek, mer oszt a kolléga othata őt, hát oszt gyalog ment haza. No oszt igen sokára ért haza, azt monta, hogy a permonyik vite őt ide oda, azér nem tudot hazatanálni. De milyen permonyik? Hát a pájinka! No oszt ezt sokáig emlegeték, ez még akor vót, amikor mink is gyerekek vótunk, de későb is igen sokat emlegeték, ha valaki ment át a dombon, monták, hogy ne meny ara, mer elvisz a permonyik, mind Parditka Józsit. Ez még a háború után vót” (Pásztor Martinné, Simon Erzsébet 1930-ban Kőrösben, s. gy. 2002).

A 20. század első felében a permonyík alakja még elevenebben élt a köztudatban, a Manga János, valamint Barabás Jenő és Boross Marietta által lejegyzett történetek is erről tanúskodnak, valamint egy 2000-ben egy fiatalabb adatközlőtől gyűjtött történet is ezt támasztja alá. Ebben az 1940-es évek második feléből származó történetben egy kis növésű, bottal bicegő rokkant gyerektől ijedt meg a bányamester a bányabejáratban, mivel messziről azt hitte, hogy permonyíkkal van dolga:

„Elemér vót ecer permonyík. Amikor még suhancok vótak, apu is járt velek kecskét legeltetni, oszt petróleumból csinaltak olyan lámpát, oszt bementek a bányába. Oszt épen gyöt ki a bányamester, oszt láta, hogy valami ot szembe világít. Mer a töbiek elbújtak, csak Elemér marat ot, ő meg rátámaszkodot a botyára, a lámpáska a kezébe vót, meg olyan bojtos sapka is vót rajta, úgyhogy a bányamester megijet. Oszt nem mert gyöni, mer azt hite, hogy permonyíkot lát. No oszt, gondolta, hogy úgyis ki kel gyöni, mer hát visza hova menyen, hát elindult. Oszt amikor közeleb ért, akor láta, hogy Elemér az. No, oszt akor káromkodot mérgébe, hogy a kutyaszentségit, te vagy az Elemér, a szívbajt hozod rám!” (Pardon Miklós, s. gy. 2000).

A közölt történetekben szereplő permonyíkok valamennyien kis termetűek, óriás bányaszellem, illetve állat képébe bújt bányaszellemekkel kapcsolatos történetek nem fordulnak elő. Egyikben sincs szó arról, hogy elöntötték volna vízzel a bányát, vagy pedig tüzet okoztak volna. A tulajdonságait illetően a bányákban előforduló permonyíkok inkább pozitív, jóságos alakként vannak jelen. Barabás Jenő 1955-ös gyűjtésében egy olyan történet szerepel, amikor a bányaszellem rosszindulatú. „A törpék nem engedik, hogy a bányászok feltörjék a bejáratot, mert ez az ő birodalmuk. Kis lapátjaikkal, talicskákkal dolgoznak, ha közbeavatkoznak az emberek, beomlás lesz” (MOA-8316). Azok a permonyíkok is jót tesznek a bányászokkal, akik vezetik, ill. kísérik őket lámpásaikkal az úton, kivételt az azokban a történetekben szereplő láthatatlan permonyíkok jelentik, akik jelenlétét csupán világító lámpásaik jelzik, s téves útra vezetik az embereket, máshová vezetik, nem oda, ahová elindultak. Ezek a történetek azonban inkább a lidércfényekkel kapcsolatos hiedelemmondákkal mutatnak hasonlóságot.

A gyűjtőmunkám idején a helyi vasércbánya már nem működött, 1979-ben zárták be, s az 1989-es rendszerváltás óta hasonló sorsra jutott a környékbeli lakosság nagy részének munkát adó rozsnyói vasércbánya is, ahol többen dolgoztak a rudnaiak közül is. A helybeliek tehát évek óta nem jártak a bánya mélyén, s az egykor kenyerüket ott keresők száma a természetes elhalálozás következtében egyre csökken. Így tehát egyre kevesebb az olyan adatközlő, aki esetleg saját maga által tapasztalt, a permonyíkkal kapcsolatos történetet mondhatna el. Megjegyzem azonban, hogy az idős egykori bányász adatközlőim sem hisznek a bányaszellem létezésében, s már nagyon kevés információval szolgálnak e lényeket illetően. A közép korosztály ha hallott is róluk, csupán annyit tud mondani, hogy a permonyíkokkal ijesztgették őket szüleik és az idősebbek gyerekkorukban, ha rosszalkodtak vagy pedig az erdőre akartak menni, különösen, ha az erdőben található régi bányajáratokba akartak bemenni. Ennek ellenére, ha elvétve is, sikerült néhány hiedelemmondát gyűjteni, tehát ennek alapján feltételezhető, hogy a környékbeli településeken emlékeznek még hasonló történetekre. Ezt támasztják alá a krasznahorkaváraljai, valamint a szomszédos szlovák községből, Rekenyeújfaluból férjezett adatközlőm történtei is. A bányaszellem elnevezése – permonyík – megegyezik a szlovákoknál és a magyaroknál is, azonban hangzása alapján arra következtethetünk, hogy a magyar lakosság a szlovák bányászoktól vette át ezt az elnevezést, akik viszont az egykor idetelepült német bányászoktól vehették át a bergmandl kifejezést. Rudnán csupán a 2000–2002-ben végzett gyűjtésem idején találkoztam a permonyíkon kívül a perpónyik kifejezéssel, és a Manga János által feljegyzett egyik történetben a pertymoník alak is szerepel.

Szintén kapcsolatos a bányával az a hiedelemtörténet, amelyet a fej nélküli lovasról jegyeztem fel 2000-ben.

„A Csetneki patakba ot a régi bánya környékén igen sokszor láták a fehér lovon a lovast. Kísérte a legényeket a Csetneki patakba, akik gyötek Újfaluba, vagy Újfaluból, meg a bányászokat is. A fehér lón egy ember vót fej nékül. Mindig monták, hogy ne menyetek ara a bányától, mer hogy ot van az ember a fehér lovon, a feje meg a hóna alat van. Mer azelőt ot nem vótak még házak az új soron, ot akor csak erdőféle vót. Oszt mindig kísérte az embereket, oszt mindig aba a bányába ment be, ami ot van a Csetneki patakba fejeb. Most már nincs meg a bejárat, mer már beszakat. Apám is mindig monta, hogy magunkba ne is menyünk, mer igen rosz érzés. Mindig ot járt, azt monták. Az ember a fehér lovon soha nem mondot semit, csak kísért. Úgy beszélték, hogy igen sokan láták, meg igen féltek sötétbe ara meni. Mer úgye azelőt a bányászok is gyalog jártak Újfaluból ide a bányába” (özv. Gotthardt Lászlóné, s. gy. 2000).

2002-ben jegyeztem fel egy rudnai, Csetnekről betelepült szlovák nemzetiségű szülőktől származó adatközlőtől azt a történetet, amely szinte megegyezik (nagyon sok hasonlóságot mutat?) a Hófehérke és a hét törpe című mesével. A különbség csupán annyi, hogy a mesében hét törpe szerepel, az adatközlő által elmondott történetben viszont 12 perpónyík (megjegyzem, hogy Dob¹inský szerint is mindig tizenketten jelentek meg), a mesében királylányról van szó, míg ebben a történetben „szegény jánkáról”, s a lány meggyilkolására tett kísérletek is más sorrendben és módon követik egymást. Itt nem maga a mostoha próbálja meggyilkolni a lányt, hanem egy boszorkányt küld maga helyett:

„Valamikor vót egy nagyon szegény lányka. A mostohája üldözte őt mindig. Hát elment othonról egy erdőbe, oszt ot megtanálták őtet a perpónyikok, ahogy mentek a bányából haza. Ezek a perpónyikot tizenketen vótak olyan kis emberkék vótak, lámpásokal jártak a bányába mindig dolgozni. Mer olyan kis házba laktak az erdőbe. Oszt a jánka ahogy bolyongot, megtanálta ezt a házat, oszt bement. A perpónyikok maguknak mindegyik elkészítete az enivalót, ahogy mentek a bányába. Oszt amikor hazagyötek, azt mongyák, hogy ki evet az én tányéromból, ki ivot az én poharamból, ki fogta meg az én kanalamat? Oszt akor a jánka megszólalt, hogy én. Örültek a perpónyíkok, mer mosot rájok, meg minden. Amikor elmentek munkába, oszt hazagyötek, mindég vót enivaló. De a mostohája azon vót, hogy elpusztícsa őt, mer valahonad megtuta, hogy ot él az erdőbe a perpónyikoknál. Oszt elkűte a boszorkányt az erdőbe, hogy mérgeze meg őtet. Oszt adot a boszorkány mérgezet almát a jánkának, de az alma kiugrot a torkából, amikor a perpónyikok hazamentek, oszt feléleszteték. Utána meg mérgezet fésűt küldüt a mostoha a boszorkával, azal fésülte meg a jánkát, oszt elájult, de a perpónyikok megint segítetek rajta, magához tért. Oszt harmacor meg övet vit a boszorka, azal szorítota el őtet, úgyhogy oszt akor már meghalt rendesen, nem tért magához, hiába csinaltak a perpónyikok akarmit vele, nem tutak rajta segíteni. A királylegény igen szerelmes vót ebe a jánkába, oszt amikor ment az erdőbe, megtanálta őt a koporsóba. Mer a perpónyíkok üvegkoposót csinaltak neki, hogy mindég láthasák, mindég ot vót valamelyik közülük a koporsója melet, ot vigyáztak rá, mer igen sajnálták, oszt nem akarták eltemetni a fődbe, hogy mindig láthasák. Úgyhogy a királyfi ezt megtuta, oszt elment az erdőbe lovon, oszt megtanálta. Oszt elvite magával szekeren, hogy majd bebalzsamoza magának, oszt mindég fog bene gyönyörködni. De oszt a szeker ahogy rázta a koporsót, a jánka felébret, oszt megeskütek. De hogy a mostoha még akor is üldözte egy ideig, de oszt utána már nyugotan éltek” (Kotrèka Margit, s. gy. 2002).

Izgalmas feladat lenne egy alapos gyűjtést végezni a környező bányásztelepüléseken, mennyire élnek még a bányaszellemekkel kapcsolatos történetek. Feltételezhetően még gyűjthető lenne a téma, s megtudhatnánk, milyen kép él a mai modern társadalomban a permonyíkról. Hogy a mai napig jelen van a permonyík alakja a környékbeliek hiedelemvilágában, azt az is bizonyítja, hogy a Rudna szomszédságában fekvő járási székhely, Rozsnyó egyik sütőipari vállalatának, a Granum nevű cégnek kétféle termékén, a mézeskalácsok csomagolásán egy permonyík szerepel, s a termékeknek is a permonyík nevet adták. A színes csomagoláson egy törpeszerű nevető bányamanó alakja látható, aki kezében egy kalapácsot tart, a másikban pedig a szóban forgó édességet. Ami a ruhája színét illeti, egyik darabja sem piros, a sapkája, mellénye és papucsa kék, inge, valamint nadrágja pedig sárga. A névválasztással minden bizonnyal kapcsolatba hozható az a szóhasonlóság, ami a mézeskalács szlovák nevéből (’pernik’) és a jellegzetes helyi bányamanó (’permonyik’) nevéből fakad. Mindenesetre tanulsággal szolgálna annak kiderítése is, vajon valóban ezért kapta-e ezt a nevet a szóban forgó termék, kitől származik az ötlet, ő maga mit tud a permonyíkról stb.

Megállapítható, hogy a bányaszellemek, a permonyíkok egyaránt ismertek voltak mind a szlovák, mind a magyar és cigány származású lakosság körében, s felekezeti szempontból sem oszlik meg ismeretük. Azt azonban elmondhatjuk, hogy az emberek emlékezetében egyre halványulnak a velük kapcsolatos ismeretek, a legfiatalabbak közül sokan már nem is tudják, mik voltak a permonyíkok. Elképzelhető, hogy a már fentebb említett mézeskalács-csomagolás közvetítésével bizonyos mértékben ismét bekerülnek a köztudatba. Néhány év elteltével valószínűleg erre is sikerül választ kapnunk. Jelen munkámmal az volt a szándékom, hogy újabb adalékokkal szolgáljak a bányaszellemekről szóló hiedelemtörténetek ismeretéhez.

szemle_2002_2_juhasz_01
szemle_2002_2_juhasz_02

A bányatörpe (permonyík) alakja a Rozsnyón készült mézeskalács csomagolásán

Irodalom

Barabás Jenő 1955. Vegyes néprajzi gyűjtés. Kézirat. Néprajzi Múzeum, Ethnológiai Adattár EA-6195.
Bächtold-Stäubli, Hanns (Hg.) 1927.
Berggeister. In: Handvörterbuch des deutschen Aberglaubens. Berggeister. Berlin–New York, Band 1, 1071–1083. p.
Bihari Anna 1980.
Magyar hiedelemmonda katalógus. Előmunkáltok a Magyarság Néprajzához 6. Budapest.
Blechschmidt, Manfred 1974.
Die silberne Rose. Europäische Bergmannssagen. Greifenverlag Rudolstadt. Leipzig.
Boross Marietta 1956.
Kézirat. Néprajzi Múzeum, Ethnológiai Adattár 6176.
Botík, Ján–Slavkovský, Peter 1995.
Encyklopédia µudovej kultúry Slovenska. I. köt. Bratislava, Veda.
Dömötör Tekla 1981.
A magyar nép hiedelemvilága. Budapest, Corvina.
Dob¹inský, Pavol 1880.
Obyèaje, povery a hry slovenské. Turè. Sv. Martin.
Hála József–Landgraf Ildikó 2001.
Magyarországi bányászmondák. Rudabánya, 2001.
Jung Károly 1998.
Bányadémon és Bergmandl (Ismeretlen fel- és délvidéki adatok a bányaszellemek kérdéséhez). Néprajzi Látóhatár, VII. évf. 3–4. sz. 80–83. p.
Majtán, Ján (red.) 1992.
Historický slovník slovenského jazyka. II. köt. K–N. Bratislava, Veda.
Manga János 1956.
Szokásgyűjtés. Kézirat. Néprajzi Múzeum, Ethnológiai Adattár, EA-6530.
Michálek, Ján (zost.) 1991.
Na krí¾nych cestách. Poverové rozprávanie µudu. Bratislava, Tatran.
Mjartan, Ján (red.) 1956.
Banícka dedina ®akarovce. Bratislava, Vydavateµstvo Slovenskej akadémie vied.
Nagy Ilona 1977.
Bányaszellem. In: Magyar Néprajzi Lexikon. I. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Paládi Kovács Attila 1988.
Életmód, foglalkozás, nemzetiség. Bányászat és erdei iparűzés a régi Gömörben. Debrecen 41-42. p. /Gömör Néprajza, XV./
Pócs Éva 1990.
Néphit. In: Dömötör Tekla (főszerk.): Magyar néprajz. VII. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Relkoviè Néda 1923–1924.
Néphagyománygyűjtés. Ethnographia, 34–35. évf. 106–109. p.
Relkoviè Néda 1927.
Mondagyűjtésemből. Ethnographia, 38. évf. 126. p.
Szendrey Zsigmond 1938.
A nép élő hitvilága. Ethnographia, 49. évf. 257–273. p.
Ujváry Zoltán 2002.
Kis folklórtörténet. V. köt. Versényi György 1852–1918. Debrecen, 23–24. p. /Néprajz Egyetemi Hallgatóknak, 26./
Versényi György 1890.
A bányarémről. Ethnographia, 1. évf. 335–345. p
®údel, Ondrej 2000.
Banícka nátura. Zbierka poviedok z baníckjeho prostredia. Ro¾òava.

szemle_2002_2_juhasz_03

A permonyík elnevezésű mézeskalács reklámja egy óriásplakáton Rozsnyón
(L. Juhász Ilona felv.)

Lanstyák István: A magyar nyelv határon túli változatai — babonák és közhelyek

A Magyar Tudományos Akadémia 2002. évi akadémiai közgyűlésének keretében a Nyelv és Irodalomtudományok Osztálya május 2-án tudományos ülésszakot rendezett; ennek egyik témája „A magyar nyelv a Magyarországgal szomszédos országokban” volt. A fő előadást Szilágyi N. Sándor, a kolozsvári Babeº–Bolyai Tudományegyetem Filológiai Kara Magyar Nyelv és Kultúra Tanszékének oktatója tartotta. A magyar nyelv kisebbségi változatairól a megszokott közhelyek és babonák helyett jó néhány olyan megállapítást tett, amely a nyelvművelők körében nem szokott osztatlan sikert aratni. Szilágyi N. Sándort nagyon nehéz lett volna cáfolni („lett volna” – vitára sajnos a zsúfolt program miatt nem volt mód), hiszen minden gondolata szervesen ágyazódott be mindabba, amit a nyelvi változások társas meghatározottságáról tudunk, s amit ma már nyelvművelő alapállásból sem igen illik megkérdőjelezni.

Szilágyi N. Sándor előadása számos olyan kérdést vetett fel, amely nemcsak a nyelvészek érdeklődésére tart számot, hanem általában beszédtéma a művelt magyar nagyközönség körében. Érdemes ezért néhány gondolatát ismertetni és közelebbről megvilágítani már csak azért is, hogy túllépve a megszokott nyelvművelő babonákon és társasnyelvészeti közhelyeken, valószerűbb képet kapjunk arról, mivé lett a mi „édes anyanyelvünk” kisebbségi körülmények közt, s mi az, amit a nyelvészek tenni tudnak annak érdekében, hogy életereje a jövőben ne csökkenjen, hanem – ha lehet – növekedjen.*

Nyelvi szétfejlődés

Szilágyi N. Sándor a jelenlegi nyelvtörténeti korszak jellegadó sajátosságának tartja azt a tényt, hogy a magyar etnikum szétdaraboltsága miatt „a magyar nyelv nem egyetlen országban változik, hanem a történelem jelenlegi állása szerint most éppen nyolcban egyszerre, a nyelvi változást pedig minden országban más-más tényezők befolyásolják”. Mivel minden emberi nyelv állandóan változik, igazán nem csodálkozhatunk azon, hogy a magyarral is ez történik; az lenne az érthetetlen, ha nem így volna (sőt ez meglehetősen nagy baj lenne, mert azt jelentené, hogy a magyar holt nyelv, hiszen csak a már nem használt nyelvek nem változnak). Mivel a nyelvi változásokat számos nyelven kívüli tényező befolyásolja, azt is természetesnek kell tartanunk, hogy nyelvünk csak a Kárpát-medencét tekintve is nyolcféleképpen változik, hiszen a Kárpát-medence minden országában részben eltérőek a társadalmi, gazdasági, kulturális stb. feltételek. Ez pedig nem más, mint a nyelvművelők által annyiszor megidézett rémkép: a különfejlődés vagy más szóval szétfejlődés „veszélye”. Ez a „rémkép” valójában nem a jövőben fenyeget minket: máris valóság. Szilágyi N. Sándor azonban nem kesereg emiatt, ellenkezőleg: nyelvünk szétfejlődésében életképességének bizonyságát látja, „hiszen ez azt mutatja, hogy tud alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez is”. Vagyis nem helyes az okkal kapcsolatos negatív értékítéletünket az okozatra átvinni. Akármennyire is jogos Trianont nemzeti katasztrófának látni, az, hogy az akaratuk ellenére önállóságra kényszerített (pontosabban: idegen nyelvű etnikumok uralmának – s nemegyszer bosszúvágyának – kiszolgáltatott) nemzetrészek többsége a nehéz körülmények ellenére is képes volt magát társadalmilag, kulturálisan, sőt politikailag is megszervezni, örvendetes tény, s mi sem természetesebb, mint hogy nyelvi következményei vannak.

Tudjuk, mert tapasztaltuk, hogy a nyelvművelők a magyar nyelv szétfejlődéséért kimondva-kimondatlanul a kisebbségi magyarokat teszik felelőssé, akik ilyen-olyan okokból, többek között „kényelemszeretetből” nem mindig használják a magyarországi szavakat, szókapcsolatokat, nyelvtani formákat (pedig – úgymond – mindenre van „jó magyar szavunk”), hanem helyettük nemegyszer „idegen” mintára saját szavakat, szókapcsolatokat, nyelvtani formákat alkotnak, és ezeket használják, néha még a tömegtájékoztatásban is. Ezzel szemben Szilágyi N. Sándor felhívja a figyelmet arra, hogy az 1918-as állapottól nemcsak a kisebbségi magyar nyelvváltozatok távolodtak el, hanem a magyarországiak is, hiszen a trianoni Magyarországon sem állt meg az élet 1918-ban. Ezt a látszólag oly nyilvánvaló tényt véleményem szerint némileg elfedi a „különfejlődés” műszó, amely azt sugallja, mintha volna egy „igazi” magyar nyelv, amelyhez képest a többi „renitens” változat különfejlődött. Ilyen szempontból a magyar nyelv egészére nézve szerencsésebbnek tűnik „szétfejlődés”-ről beszélni: a magyar nyelv szétfejlődött, mivel állami változatai – a magyarországi éppúgy, mint a határon túliak – különfejlődtek.

A szétfejlődés tehát egyfelől szükségszerűen következik a nyelvi változatok társas beágyazottságából, másfelől pedig nemcsak a kisebbségi magyar nyelvváltozatokra jellemző, hanem a magyarországiakra is; ráadásul mindez nem a jövőben „fenyegeti” a magyar nyelvet, hanem már most történik, s ezt nem is kell feltétlenül negatívan értékelni – ez Szilágyi N. Sándor előadása első részének summája. Ezek után már csak az volna hátra, hogy nevén nevezzük a gyereket, ezt azonban Szilágyi N. Sándor nem teszi meg, hanem ránk bízza, tegyük meg helyette. Hát – megteszszük. Az olyan nyelveket, amelyek több országban használatosak olyan fontos funkciókban, mint amilyen pl. a közigazgatás, a tömegtájékoztatás vagy az oktatás, többközpontúaknak nevezzük (lásd Lanstyák 1995a/1998, 1995b/1998, 1996/1998), magukat az országokat pedig az ilyen nyelvek központjainak. A magyar ilyen többközpontú nyelv; teljes központja Magyarország, részleges központjai közé tartozik Szlovákia, Kárpátalja, Erdély és a Vajdaság (esetleg más országok is). A magyar nyelv többközpontúságának tényét a nyelvművelők megpróbálták megkérdőjelezni (lásd Deme 1995/1998, Benkő 1996/1998, vö. még Pusztai 1999, 93–95), törekvésük azonban semmiképpen sem járhatott sikerrel, hiszen itt csupán egy bevett nemzetközi fogalomnak magyar viszonyokra való alkalmazásáról van szó. /1/ Mivel a magyar nyelv kétségtelenül használatos a határon túl bizonyos „emelkedett” funkciókban, a többközpontúság meghatározása értelmében szükségszerűen többközpontúnak kell tartanunk attól függetlenül, hogy ez tetszik-e nekünk vagy sem. Persze a magyar nyelv másképp többközpontú, mint mondjuk az angol, a német, a francia vagy a spanyol – ezek több országban hivatalos nyelvek (vagyis ezeknek nem egy, hanem több teljes központjuk van), ezzel szemben a magyar csak egyben, a többiben csupán kisebbségi (ezért mondtuk, hogy csak egy teljes központja van, a többi pedig részleges). Ez kétségtelenül óriási különbség – ki ne tudná ezt –, de mit sem változtat azon a tényen, hogy a többközpontúság fogalmát annak idején úgy határozták meg, hogy abba az olyan helyzetű nyelvek is beleférjenek, mint amilyen a magyar vagy a svéd.

Bár a magyar nyelvészek közül valószínűleg senki sem örül annak a történelmi katasztrófának, melynek következtében a magyar nyelv többközpontúvá vált, ennek szükségszerű nyelvi következményeit nem áll módunkban elhárítani. Nem vagyunk persze teljesen tehetetlenek – a kialakult nyelvi helyzet bizonyos mértékig befolyásolható, ennek azonban előfeltétele a minél reálisabb helyzetismeret. Az, ha a homokba dugjuk a fejünket, s nyelvünk többközpontúságának tényét letagadjuk arra hivatkozva, hogy maga a fogalomrendszer eredetileg más nyelvekre lett kitalálva (vö. Clyne 1992), egész biztos, hogy nem segít megoldani a nyelvünk trianonizálódásai /2/ által létrejött problémákat. Én a magam részéről készségesen elhiszem Szilágyi N. Sándor paradoxonként megfogalmazott tételét, mely szerint: „A mostani nyelvtörténeti korszakban […] a magyar nyelv egységét csakis úgy lehet fenntartani, ha tudomásul vesszük, hogy magyarul beszélni többféleképpen is lehet, és ez így van rendjén.”

Egy vonatkozásban szeretném pontosítani Szilágyi N. Sándornak nyelvünk többközpontúságával kapcsolatos fejtegetéseit. Tudjuk, hogy a szétfejlődés elsődleges terepe az államigazgatáshoz, illetve az eltérő intézményrendszerhez kapcsolódó szakszókincs és kifejezésmód, így tehát a magyar nyelv állami változatai között mindenekelőtt a hivatali, jogtudományi és más szaknyelvi regiszterekben, valamint az ezekből merítő publicisztikában vannak eltérések (lásd Lanstyák 1996b/1998, 1998; Szabómihály 1999, 2000a, 2000b, 2002a, 2002b). Mivel ezek a regiszterek erősen kötődnek a standard nyelvváltozathoz (vö. Garvin 1998, 90), mi sem természetesebb, mint hogy a létrejött nyelvi különbségek a magyar standardban is megnyilvánulnak, s létrehozzák ennek országonként némileg eltérő változatait. /3/ A magyar standard ún. állami változatainak (a fogalomra lásd Pete 1988) kialakulása az általában vett szétfejlődéshez hasonlóan örvendetes tény, hiszen azt mutatja, hogy nyelvünk standard dialektusa még kisebbségi körülmények közt is használatos olyan, Ferguson (1959/1975) terminológiájával élve „emelkedett” funkciókban, mint a közigazgatás, a tömegtájékoztatás vagy az oktatás. (Ezenkívül pedig más, ebben az összefüggésben kevésbé releváns „magas” funkciókban: a hitéletben, a magas kultúrában, a tudományos kutatásban stb.; vö. Kiss Jenő 1994; Lanstyák 1995a/1998, 1995b/1998.)

Szilágyi N. Sándornak az a megállapítása, mely szerint a magyarországi nyelvváltozatok is különfejlődnek a többitől, arra figyelmeztet, hogy méltánytalan eljárás az ún. „egységes magyar nyelv” fenntartásának terhét egyedül a kisebbségi magyar nyelvváltozatokra, helyesebben azok beszélőire róni. Magyarországon sokkal több eszköz áll rendelkezésre a sikeres nyelvtervezéshez, mint a magyar nyelv többi központjában; számos esetben elkerülhető volna a szétfejlődés, ha a terminológiai újítások bevezetése során az anyaországban tekintettel volnának a magyar nyelv többi állami változatára. Ha például 1955-ben nem vezették volna be az addigi kihágás helyett a szabálysértés műszót (lásd Szabómihály 2002b), akkor ma eggyel kevesebb eltérés lenne a magyarországi és a szlovákiai magyar államigazgatási szaknyelv közt.

A magyar nyelvnek többközpontúként való elismerése többek között azért volna fontos, mert megszüntetné a kisebbségi magyar nyelvváltozatok, ill. az ezekben található sajátos elemek nyelvi megbélyegzésének legfontosabb „jogalapját”. Ahogy Szilágyi N. Sándor megállapítja, a magyar nyelvészek úgy tekintettek a magyarországi standardra, mint amelynek központi, sőt monopolhelyzete van, ez pedig vulgárisabb megfogalmazásban „már úgy szólt, hogy minden úgy van magyarul, ahogy Magyarországon használják, ha pedig valamit nem úgy használunk, az legalábbis kétséges, hogy egyáltalán magyarul van-e, de általában ennél csúnyábban is mondtuk”.

A kisebbségi magyar nyelvváltozatok megbélyegzésének enyhítésében nagy jelentősége lehet annak, ha egyes kontaktusjelenségek bekerülnek a magyar nyelv szótáraiba és nyelvtanaiba. Ahogy Szilágyi N. Sándor is kiemeli, ezen az úton az első lépés már megtörtént: a Magyar értelmező kéziszótár új kiadása tartalmazni fog szlovákiai, kárpátalji és erdélyi magyar szavakat is; vajdaságiakat sajnos nem /4 (lásd még Beregszászi 1997; Pusztai 1994, 417–418, 1999, 94, 2000, 128). A magyar nyelv határon túli változatainak presztízsét tovább növelné, ha megvalósulna Szilágyi N. Sándor azon javaslata, me/ly szerint a helyesírási szabályzatnak is figyelembe kellene vennie a kisebbségi magyar nyelvváltozatok bizonyos sajátságait (pl. a nejlon mellé felvennék mint „írható” változatot az Erdélyben gyakorlatilag kizárólagosan használt nájlon formát is). Fontos volna továbbá, hogy az egyes szabályokat illusztráló példák közt is kellő számban legyenek határon túliak (pl. a különféle tulajdonnevekre hozott példák egyharmadának határon túlinak kellene lennie; ez így volna méltányos), s a szótári rész, ill. az önálló – állandóan változó nevű – szótár is tartalmazza azokat a kisebbségi magyar szavakat és szókapcsolatokat (közneveket és tulajdonneveket egyaránt), melyeknek a helyesírása gondot okozhat.

Kétnyelvűség és nyelvi hiány

A kétnyelvűséget Szilágyi N. Sándor a szétfejlődés legnagyobb hatású tényezőjeként látja és láttatja, teljes joggal: „A Kárpát-medencében a nyolc országból egyedül Magyarországon hivatalos nyelv a magyar, és egyedül itt van teljes, minden szintre és területre kiterjedő használati köre. A többi országban pedig az ott élő, összesen mintegy 3 millió magyar kénytelen az anyanyelvén kívül egy másik nyelvet, az államnyelvet is nemcsak bizonyos szinten megtanulni, hanem nap mint nap használni is, ha bizonyos helyzetekben el akar boldogulni. […] Ennélfogva ezeknek az embereknek legnagyobb része kétnyelvű.”

Annak érdekében, hogy hozzájáruljunk a kisebbségi nyelvváltozatok megbélyegzettségének megszűnéséhez, gyakran hangsúlyozzuk azt, amire Szilágyi N. Sándor is utal, hogy ti. a kétnyelvűek által beszélt nyelvváltozatok szükségszerűen mások, mint az egynyelvűek által beszéltek, aki tehát az egynyelvű magyarok magyar nyelvi normáját kéri számon a kétnyelvű magyarokon, olyat akar tőlük, amire azok eleve képtelenek: kétnyelvű létükre úgy beszélni, mintha nem volnának kétnyelvűek (vö. Kontra 1990, 97, 1999, 19). Ezt a kétnyelvűségi közhelyet jómagam is számtalanszor elmondtam a legkülönfélébb fórumokon, de egyre inkább úgy érzem, fontos lenne legalább ennyire hangsúlyozni az érem másik oldalát is: az viszont, hogy menynyi kontaktusjelenség és milyen típusúak fordulnak elő a kisebbségi magyar nyelvváltozatokban, nem „eleve elrendelt” dolog, hiszen köztudott, hogy a nyelvek egymásra hatásának módja és mértéke elsősorban nyelven kívüli tényezőktől függ (erre lásd Thomason-Kaufman 1988, 4, 35). Esetünkben többek közt attól, hogy a határon túli magyarok mennyire kiterjedt nyelvi jogokkal rendelkeznek. A tömbben élő szlovákiai, kárpátalji, erdélyi és vajdasági magyarok esetében ugyanis nincsenek objektív akadályai a nagyarányú hivatali kétnyelvűségnek, annak, hogy ezeknek az embereknek a többsége alapvetően magyarul élje le az életét a bölcsőtől a koporsóig (vö. Ankerl 1993, 906–907). Ezért mindazok, akik a kisebbségi magyarok nyelvi jogaiért harcolnak, egyben a leghatékonyabb munkát végzik a kisebbségi magyar nyelvváltozatokban megnyilvánuló kontaktushatás mérséklése érdekében.

Azt mondanom sem kell, hogy nagyarányú hivatali kétnyelvűségre nem elsősorban a kontaktusjelenségek visszaszorítása végett van szükség, hanem egyszerűen azért, mert méltánytalan dolog az embereket egy másik nyelv magas szintű elsajátítására és használatára kényszeríteni, ha ezt a külső körülmények nem teszik elengedhetetlenné. Vagyis a kérdés alapvetően emberjogi, nem pedig nyelvi. Sőt, ami a nyelvet illeti, arra nézve a méltányos jogi rendezésnek nem is az a legfontosabb jótékony hatása, hogy csökkenthetővé teszi a kisebbségi nyelvváltozatokban előforduló kontaktusjelenségek számát és előfordulási gyakoriságát, hanem az, hogy hozzájárul a kisebbségi nyelvváltozatokban tapasztalt nyelvi hiány enyhítéséhez. Ahogy a kisebbségi nyelvek funkcionális hatókörének csökkentése vagy alacsony szinten tartása szükségszerűen vezet nyelvi hiányhoz (lásd pl. Trudgill 1983, 125; Turian-Altenberg 1991, 209), úgy e nyelvek használati körének kiterjesztése – megfelelő nyelvtervezési intézkedésekkel párosítva – hozzájárulhat a nyelvi hiány megszűnéséhez vagy legalább mérsékléséhez mindazokon a területeken, amelyeket a funkcionális kiterjesztés érint.

A nyelvi hiányra Szilágy N. Sándor is utal előadásában, s ugyanúgy értelmezi, ahogy jómagam is korábbi publikációimban (lásd Lanstyák 2000a, 2000b). /5/ „Mert mikor nyelvi hiányról beszélek, akkor nem olyasmire gondolok, ami az ilyen gondokkal küszködő emberek beszédében a nyelvésznek vagy bárminemű más külső »ítész« megfigyelőnek hiányzik, hanem arra, ami magának a beszélőnek hiányzik, aminek a hiánya beszéd közben számára is nyilvánvalóvá válik, és ez sokszor kínos frusztrációérzéssel tölti el, sőt olykor szégyenérzettel is, pedig a nyelvi hiány jelenségének kialakulásáért nem ő a felelős, ő rendszerint nem tehet semmiről, hanem a hiányos vagy rosszul működő oktatási intézmények, valamint az illető államok korlátozó jogszabályai.”

A nyelvi hiányról eddig nemigen vettünk tudomást, pedig a kisebbségi helyzet negatív nyelvi következményei épp ezen a területen mutatkoznak meg a leginkább, nem pedig a szűkebb értelemben vett kontaktushatásban. Mivel a magyar nyelv kisebbségi változataiba bekerülő szókészleti kontaktusjelenségek meglévő magyar szavakat nemigen szorítanak ki (legrosszabb esetben is csak lassítják vagy esetleg megakadályozzák a magyarországi újítások behatolását), a kölcsönszavak nemhogy nem szegényítik, hanem egyenesen gazdagítják a határon túli magyar nyelvváltozatokat, bővítik a szinonimasorokat, s ezzel növelik e nyelvváltozatok stilisztikai differenciáltságát. Például, szemben a magyarországi magyarral, ahol mind informális, mind formális helyzetben a jégkrém szó használatos, a szlovákiai magyaroknak megvan az a lehetőségük, hogy informális helyzetben a nanuk kölcsönszót válaszszák. Ezenkívül a kölcsönszó és az eredetileg használt szókészleti elem közt számos esetben jelentésmegoszlás jön létre, ezáltal pedig a kisebbségi magyar nyelvváltozatok képessé válnak olyan finom jelentésárnyalatok formai megkülönböztetésére, amilyenekre a magyarországi nyelvváltozatok nem képesek. Például a deszszert szó általában ’édesség’ jelentésű, ’bonbon’ jelentésben viszont a dezert alaki kölcsönszó használatos. És persze a kölcsönszó számos esetben hiányt pótol, mert az illető fogalomnak Magyarországon vagy nincs neve, vagy az valami miatt nem alkalmas arra, hogy az érintett kisebbségi nyelvváltozatban használható legyen. Pl. az egyetemes magyar nyelvben nem lehet körülírás nélkül összefoglalóan utalni a krémmé kikevert különféle hidegkonyhai készítményekre (hús-, töpörtyű-, hal-, sajt-, tojás-, padlizsán- stb. krémre); a magyar nyelv szlovákiai változataiban viszont lehet, mert ott szlovák mintára kialakult a kenő szó mint az ilyen „krémek” hiperonimája.

Ami a szűkebb értelemben vett nyelvtani kontaktusjelenségeket illeti, ezek sem „tesznek kárt” a magyar nyelv határon túli változataiban, legfeljebb rendszerük csekély módosulását eredményezik, többnyire úgy, hogy az összhangban van a magyar nyelv egyetemes változási tendenciáival. /6/ (A nyelvtani kontaktusjelenségek „veszélyességével” kapcsolatos, közkézen forgó nyelvművelői vélekedések egytől egyig tudománytalan babonák.)

Szemben a szűkebb értelemben vett kontaktusjelenségekkel, amelyek gazdagítják a magyar nyelv kisebbségi változatait, a nyelvi hiányról – amely egyébként tágabb értelemben szintén kontaktusjelenség – semmi pozitívat nem tudunk mondani, hiszen a nyelvi hiány nem növeli, hanem csökkenti a beszélők kommunikatív potenciálját, s olyankor is a másodnyelv használatára kényszeríti őket, amikor erre amúgy nem éreznének késztetést. A nyelvi hiány megakadályozhatja az embereket nyelvi emberi jogaik – pl. az anyanyelv használatához való joguk – gyakorlásában (Lanstyák–Szabómihály 2000; Menyhárt 2002, Szabómihály 2000a, 2000b, 2002a), sőt még általános emberi jogaik is csorbulhatnak, pl. a szólásszabadsághoz való jog, ugyanis a nyelvtudásbeli hiány a beszélőt mondanivalója megcsonkítására, esetleg teljes elhallgatására is indíthatja (vö. Turian-Altenberg 1991, 208; Szabari 2002).

Meglepőnek látszik, de igaz: a kisebbségi nyelvváltozatok megbélyegzése ellen fellépő nyelvészekkel sokszor megesik, hogy a nyelvi hiányjelenségekről egyáltalán nem vesznek tudomást. (Be kell valljam: ez nemcsak magyarországi kollégáim vétke, régebben velem is előfordult.) Ennek egyik oka az lehet, hogy attól tartanak, a nyelvi hiány emlegetésével lovat adnak a kontaktusváltozatokat amúgy is megbélyegző nyelvművelők alá. Ezért történhet meg, hogy például azt állítják: a Buenos Aires-i vagy a sepsiszentgyörgyi magyarok „éppoly jól” beszélnek magyarul, mint az alcsútiak vagy budapestiek, csak más norma szerint. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. A kétnyelvű emberek nyelvtudás tekintetében egy olyan skálán helyezkednek el, melynek egyik végpontját az egynyelvűekéhez hasonló anyanyelvi kompetenciájú beszélők alkotják, akik tényleg (csaknem) olyan jól beszélnek magyarul, mint az alcsútiak vagy a budapestiek, a másik végpontját pedig a szüleik anyanyelvét már alig ismerő, a teljes nyelvvesztéshez közelítő beszélők, közben pedig átmeneti eseteknek hihetetlen sokszínűségét találjuk, amelyet a szakirodalomban használt „magyardomináns kétnyelvű” és „másodnyelvdomináns kétnyelvű” fogalompár távolról sem tud lefedni (vö. Silva-Corvalán 1991, 151).

Bár a nyelvi hiány egynyelvű közösségekben is létező jelenség (egyik formájára lásd Benczik 2001), a kisebbségi kétnyelvűség körülményei közt, amikor az első nyelv számos színtéren nem vagy alig használható, összehasonlíthatatlanul nagyobb mértékben és változatosabb formában jelentkezik. Ha ezt nem vesszük észre, akkor épp azon a területen nem leszünk képesek megfelelő módon kezelni a kétnyelvűségből adódó nyelvi problémákat, ahol arra a legnagyobb szükség volna. /7/

Ami a kódváltást – vagyis a két nyelv elemeinek „keverését” – illeti, ezen a területen is tartozom egy (beismerő) vallomással: úgy gondolom, a nyelvi ismeretterjesztésben itt is eléggé egyoldalúak voltunk, amikor – a kisebbségi nyelvváltozatok megbélyegzése elleni fellépésünk során – inkább csak arra hivatkoztunk, amire a kétnyelvűségi kézikönyvek szoktak, hogy ti. a kódváltás nyelvi szempontból természetes és rendszerszerű nyelvi jelenség, nem pedig valamiféle „zagyva”, ahogyan a nyelvművelők szokták titulálni. Ez így igaz, azt viszont eleddig nem hangsúlyoztuk kellőképpen, hogy ennek a nyelvileg természetes jelenségnek a kialakulásához és főleg bizonyos típusainak megerősödéséhez és elterjedéséhez a nyelvi jogsértések nyolcvanegynéhány éves hosszú sorozata is hozzájárult nem elhanyagolható mértékben. S ezért azon sem lehet csodálkozni, ha sok beszélő és nyelvművelő nem tud a kódváltáshoz teljesen semlegesen viszonyulni. Mellesleg: beszélőként bizonyos beszédhelyzetekben én sem tudok semleges maradni, nyelvészként azonban nagy érdeklődéssel vizsgálom. Haugen után (nagyon) szabadon: /8/ magánemberként még egy Linné is megengedhette magának, hogy rózsát szívesebben tegyen a vázájába, mint szegfűt. Nem azért, mintha a rózsa objektíve szebb volna a szegfűnél, hanem mert neki ott és akkor éppen jobban tetszik.

Ha már itt tartunk, hadd tegyek még egy ide kapcsolható megjegyzést! A kétnyelvűségi kézikönyvek szeretik hangsúlyozni a kétnyelvűség pozitív oldalát, és ez rendjén is van. Néha azonban az olvasónak az a benyomása, hogy a szerzők olykor túllőnek a célon, például amikor olyan megállapításra ragadtatják magukat, mely szerint a kétnyelvűség ugyanolyan természetes dolog, mint az egynyelvűség, ha nem természetesebb (lásd pl. Hoffmann 1991, 157; Bartha 1999, 18). /9/ A hivatkozási alap az, hogy az emberiségnek mintegy a fele, de az is lehet, hogy nagyobbik része kétnyelvű. Ám a mennyiségi tényező nem lehet döntő a kérdés megítélésében. Bármely egyén vagy közösség kétnyelvűsége ellentmond a nyelvműködés egyik legfontosabb elvének, a gazdaságosságra való törekvésnek. Erre utal az is, hogy a történelem tudtommal nem ismer olyan esetet, hogy egy egynyelvű társadalom spontán módon, külső kényszer nélkül kétnyelvűsödött volna, ugyanakkor se szeri, se száma azoknak az eseteknek, amikor egy előzőleg kényszer hatására kétnyelvűsödött társadalom újra egynyelvűsödik: a legtöbbször persze nem úgy, hogy a kényszerűen megtanult második nyelvet hagyja el, hanem – amennyiben a kényszerhelyzet továbbra is fennáll – az anyanyelvét (vö. Grosjean 1982, 36–41). A gazdaságossági tényező szerepére jól utal a következő, a nyelvszociológiában és kétnyelvűség-kutatásban közhelyszámba menő megállapítás: „Könnyen belátható, hogy a kétnyelvűség, két nyelv rendszeres használata csak akkor tartható fenn huzamosabb ideig, ha az egyes nyelveknek egy egyén és/vagy egy közösség számára jól körülhatárolható funkcióik vannak. Ha ugyanis egy bilingvis beszélő vagy közösség két nyelve mindenkor, minden helyzetben pontosan ugyanazt a gyakorlati és/vagy szimbolikus szerepet lenne képes betölteni, akkor az egyik nyelv egy idő után valószínűleg fölöslegessé válna” (Bartha 1999, 123).

Mivel az emberi nyelvek nyelvi szempontból köztudottan egyenértékűek, elvben mindegyik alkalmas arra, hogy egy beszélőközösségben minden funkciót betöltsön, s így nem tekinthető természetesnek – és rendjén valónak – az, ha az emberek két eltérő nyelvet kénytelenek elsajátítani és használni ahhoz, hogy a saját közösségükben boldoguljanak. Ez pedig véleményem szerint egyértelműen eldönti azt a kérdést, hogy az egy- vagy a többnyelvűség-e a természetesebb állapot. Nem állítom persze, hogy a két- és többnyelvűség eredendően „természetellenes” volna, csak azt, hogy kevésbé természetes vagy legalábbis – s ezzel már bizonyára mindenki egyetért – kevésbé kényelmes, mint az egynyelvűség. /10/

Nyelvművelés és nyelvtervezés

Miért fontos, hogy ne csak a nyelvművelők légből kapott állításait vizsgáljuk felül a kutatási eredmények fényében, hanem a társasnyelvészeti és kétnyelvűségi kézikönyvek leegyszerűsített tantételeit is? Főként azért, mert lehet, hogy a kisebbségi beszélők által használt nyelvváltozatok megbélyegzésének visszaszorítására alkalmasak ezek a tételek, nem szolgálhatnak viszont a hatékony nyelvtervezés alapjául. Márpedig nehezen vitatható, hogy nyelvtervezésre – vagyis a nyelvi folyamatokba való tudatos beavatkozásra – szükség van. Ahogy Szilágyi N. Sándor mondja: „…a Magyarországon kívüli magyar nyelvváltozatok beszélőinek olyanfajta sajátos nyelvhasználati gondjaik lettek, mégpedig bizonyos helyeken meglehetősen súlyosak, amilyenekkel korábban Kárpát-medencei magyaroknak sohasem volt még alkalmuk találkozni…”

Ezek a gondok pedig maguktól nem fognak elmúlni. S nemcsak a nyelvtervezés, hanem még a nyelvművelés is használható eszköz lehet ezek enyhítésére. A kettőt sajnos általában összemossák, pedig a nyelvtervezést és a nyelvművelést nagyon fontos fogalmilag egyértelműen elhatárolni egymástól még akkor is, ha vannak köztük kapcsolódási pontok. A nyelvtervezés a nyelvi változásokba való tudatos beavatkozás céljából végzett tevékenység, amely a nyelv standard változatára irányul (ha nincs ilyen, létrehozására, ha van, akkor „fejlesztésére”), s a nyelvi folyamatok megismerésén alapul. Ezzel szemben a nyelvművelés az emberi viselkedés egyik sajátos formájának, a nyelvi viselkedésnek a társadalmi elvárásoknak megfelelő szabályozása céljából végzett tevékenység, amely nem kötődik kizárólagosan a standard nyelvváltozathoz (megnevezése nem szerencsés, mivel ez a tevékenység nem a nyelvre, hanem a beszélőkre irányul, vagyis legfeljebb „nyelvi művelés”-ről van szó). Így tekintve a nyelvtervezés a „nyelvre irányuló nyelvművelés”-sel (pontosabban annak korszerű, tudományos formájával), a nyelvművelés pedig az „emberre irányuló nyelvművelés”-sel (pontosabban annak korszerű, a nyelvtudományi kutatások eredményeire épülő, megbélyegzésmentes formájával) azonosítható. Az ilyen értelemben vett nyelvművelés úgy viszonyul az elméleti nyelvtudományhoz, mint az anyanyelvi nevelés vagy az idegennyelv-oktatás. (Lásd Lanstyák 1998, 2001.)

Ami a nyelvművelés hasznosságát illeti, úgy tűnhet, ellentétes a véleményem Szilágyi N. Sándoréval, aki a nyelvművelést kereken elutasítja; igaz, nyíltan csak a kétnyelvűségi helyzet vonatkozásában: „Nagy bajában az ember kapkod minden meglevőhöz, nekünk is könnyen az juthat eszünkbe első ötletként, hogy ha súlyos nyelvhasználati gondok vannak, akkor sokkal több erőt kell a nyelvművelésre fordítani, mint eddig. Sajnos minden elképzelhető ötlet közül ez volna az egyik legroszszabb. A nyelvművelés ugyanis az ilyen bajok kezelésére már csak azért sem alkalmas, mert nem az ilyen helyzetekre van kitalálva.”

Szilágyi N. Sándornak a nyelvművelés szükségességéről vallott felfogása csak látszólag ellentétes az enyémmel. Azt a fajta a nyelvművelést, amire Szilágyi gondol, jómagam is elvetem, hiszen valójában az eddigi nyelvművelés azokban a helyzetekben sem volt működőképes, amelyekre „ki lett találva” (vö. Tolcsvai Nagy 1989; Kontra 1993/1998, 1994; vö. még Szilágyi 2001, 1216–1217), főleg elméleti és módszertani megalapozatlansága és megbélyegző jellege miatt. Az ortodox nyelvművelésre jellemző megbélyegzés egynyelvűségi körülmények közt is görcsöket, szorongást okoz, legfeljebb ott ez nem vezet – mert a helyzetből adódóan nem vezethet – a nyelvcserére való hajlandóság megerősödéséhez. (Vö. pl. Szabó Géza 1986, 445–446; Szépe 1976, 8; Lőrincze 1980, 215; Kálmán 1986, 156; a megbélyegzés nyelvi következményeire lásd Pléh 1990, 1995.) Az, hogy a nyelvművelő tevékenységet végző hivatásos nyelvészek többségére ma már nem jellemző a nyíltan megbélyegző magatartás, sovány vigasz: megteszi ezt ugyanis helyettük az általuk mozgatott lelkes műkedvelő nyelvcsőszök, tanítók és (magyar)tanárok népes hada: ezek azok, akikre tökéletesen ráillenek a nyelvművelést és a nyelvművelőket sommásan elítélő nyelvészek által szívesen idézett olyan nem éppen megtisztelő címek, mint a „nyelvészeti kuruzslók”, a „vajákosok” vagy a „sámánok” (lásd pl. Sándor 2001a, 241–242). /11/

Kérdés azonban, hogy a nyelvművelés szükségszerűen megbélyegző-e, ahogyan azt a nyelvművelést és a nyelvművelőket keményen ostorozó írások (pl. Sándor 2001a, 2001b) sugallják. Véleményem szerint nem, s nem is feltétlenül járul hozzá a nemstandard beszélők (vagy inkább „nemstandard-domináns” beszélők) diszkriminálásához. Meg vagyok róla győződve, hogy létezhet a beszélők valós igényeire építő, korrekt nyelvi tanácsadás is, melyben nyoma sincs a beszélő megbélyegzésének (vö. Menyhárt 2001, 130–131). Igaz, hogy ma még a nyelvművelők nem elhanyagolható része úgy viselkedik (még ha sokszor talán magának sem vallja ezt be), mint egy olyan tánctanár, aki meg van róla győződve, hogy a tanítványainak az utcán és a hálószobában is tánclépésekben kellene közlekedniük. Nem törvényszerű azonban, hogy ez a jövőben is így legyen. Ha a nyelvműveléssel olyan emberek fognak foglalkozni, akik magyar nyelvészeti ismereteiken túl az általános nyelvtudomány, azon belül pedig különösképpen a társasnyelvészet területén is képzettek, egyáltalán nem elkerülhetetlen, hogy bolond tánctanár módjára viselkedjenek.

Ami pedig a nyelvművelést és a nyelvművelőket ostorozó írásokat illeti: ezeknek – amennyiben szerzőik a jövőben képessé válnak árnyaltabb, differenciáltabb elemzésre és fogalmazásra – fontos szerepük lehet abban, hogy a megbélyegző nyelvművelés, illetve az „édes anyanyászat” elveszítse társadalmi presztízsét és támogatottságát. Ehhez azonban egyebek közt arra is szükség volna, hogy ezek az írások ne csak elméletben hirdessék szerzőjük társasnyelvészeti elkötelezettségét, hanem a nyelvtervezés és nyelvi tanácsadás kérdéseinek megítélésében is erre építsenek. Az eddig megjelent ilyen tárgyú közleményekből ugyanis egy egészen sajátos, a valóságosra alig hasonlító kép bontakozik ki a laikus beszélőről, aki (1) eszményien tökéletesen beszéli (2) eszményien homogén és tökéletes nyelvét (3) eszményi körülmények között.

Félreértés ne essék: ezt így az érintett szerzők természetesen soha nem fogalmazzák meg, hiszen ez ellentmondana a társasnyelvészet alaptételeinek. De mi másra is következtethetnénk abból, amit viszont határozottan állítanak, hogy ti. az anyanyelvi beszélő ab ovo nem tud hibásan beszélni /12/, s így nincs is szüksége semmiféle nyelvi tanácsadásra, hiszen a nyelvművelés a Sándor Klára-féle paradoxon szerint „akkor emberközpontú, ha nincs” (Sándor 2001b, 193).

Ad (1). Abból, hogy a beszélő eszményien tökéletesen beszéli a nyelvét, az következik, hogy normális körülmények között nem követhet el hibát, vagyis gyermekkori beszédfejlődése során van egy pont, amikor anyanyelvének elsajátítása végérvényesen befejeződik. Van tehát egy olyan törésvonal az életében, amikor előző este még hibázhat, mert gyermek lévén tart még az anyanyelv-elsajátítás folyamata, másnap viszont, miután a folyamat sikeresen lezárul, már csak nyelvbotlásként képes hibázni, legalábbis ha nem bomlik meg közben az elméje.

Ad (2). Abból, hogy az anyanyelvi beszélőnek nincs szüksége nyelvi tanácsadásra, világos, hogy a nyelv, amelyet beszél, eszményien homogén, hiszen a valóságos nyelvekben mindig vannak marginális elemek, ill. olyan formák, melyeknek a státusa bizonytalan, a beszélők egy része elfogadja őket, másik része nem /13/, így a valóságos nyelvváltozatokat használó valóságos beszélők igenis el szoktak olykor bizonytalanodni a tekintetben, melyik formát is lenne célszerű az adott helyzetben használniuk.

A nyelvművelést elutasító társasnyelvészek által – akaratlanul – tételezett nyelv továbbá nemcsak olyan értelemben homogén, hogy nem mutat fel belső változatosságot (inherens variabilitást), hanem külsőleg sem változatos, azaz nincsenek benne eltérő nyelvváltozatok. Ha ugyanis volnának, akkor a beszélő nyilvánvalóan rászorulhatna szakember segítségére, hiszen világos, hogy az anyanyelvi beszélő az ilyen nyelvnek nem minden változatát „szívja magába az anyatejjel”, így teljesen természetes, hogy amíg elsajátításuk (vagy megtanulásuk) folyamatban van, hibákat is elkövethet, vagyis használhat olyan formákat, amelyek nem részei az adott nyelvváltozatnak. /14/

A hibázni képtelen beszélő nyelve nemcsak homogén, hanem teljesen tökéletes is, nincsenek rendszerében „gyönge” pontok, amelyek elbizonytalaníthatnák a nyelvhasználót. /15/ S nyilván nem is változik, hiszen ha változna/változnék, akkor az éppen változóban lévő elemek válthatnának ki a beszélőben nyelvi bizonytalanságot /16/; és persze a nyelvi változás nyelvváltozatokat hozna létre, azok pedig – ahogy a (2) pont alatt láttuk – ebben a nyelvben nincsenek. No meg hát mi oka is volna egy ilyen eszményien tökéletes nyelvnek a változásra?

Ad (3). Az eszményi beszélő mindig eszményi körülmények közt használja tökéletesen elsajátított nyelvét. Ez makroszinten bizonyára azt jelenti, hogy a társadalom, amelyben él, teljesen homogén, hiszen egy heterogén társadalomban az ember kénytelen más társadalmi rétegekhez tartozó emberekkel kommunikálni, esetleg olyanokkal is, amilyenekkel nem szokott, ez pedig – főleg formális beszédhelyzetekben – bizonytalanná teheti a megfelelő nyelvváltozat vagy konkrét nyelvi forma kiválasztásában. Mikroszinten az eszményi körülmények többek között azt jelentik, hogy a beszélő minden beszélgetőtársához egyformán viszonyul (így küszöbölődnek ki az ambivalens szerepviszonyokból adódó nyelvi bizonytalanságok, amelyek szükségessé tehetnék bizonyos helyzetekben a nyelvi tanácsadást), ezenkívül mindig egyformán friss, egyformán jól tudja a figyelmét a beszédére összpontosítani, lelkiállapota is eszményi (ha nem így volna, nehezebb körülmények közt előfordulhatna, hogy pl. írásban nem a legtökéletesebben fogalmaz).

A nyelvművelésre igényt nem tartó beszélőnek ez a képe feltűnően hasonlít a generatív grammatika eszményi beszélőjére, méghozzá több tekintetben. Milyen is a generatív grammatika beszélője? Nézzük meg a leghitelesebb forrást, Noam Chomsky klasszikus munkáját (1965/1986, 114)! „A nyelvelmélet elsősorban az ideális beszélő-hallgatót vizsgálja, aki teljesen egységes nyelvközösségben él s annak nyelvét tökéletesen tudja, továbbá mentes az olyan nyelvtanilag érdektelen hatásoktól, mint az emlékezet korlátozottsága, a figyelemkihagyások, a figyelem és érdeklődés ingadozásai; végül aki nem követ el hibákat (akár véletlenszerű, akár jellemző hibákat) nyelvi tudásának a tényleges nyelvi szereplésben [= performance] való alkalmazásakor.”

Világos persze, hogy az anyanyelvi beszélő „tévedhetetlenségét” hangsúlyozó írások valójában az adott közösségben normatív, de a standard normájától eltérő változatok – pl. a „suksükölő”, „nákozó” stb. formák – helytelenként való megbélyegzését utasítják el, jogosan (vö. pl. Trudgill 1992/1997, 57; Sándor 1995 /1998, 370–371). Ám az a következtetésük, hogy az anyanyelvi beszélők nem szorulnak rá nyelvi tanácsadásra, véleményem szerint nemigen állja meg a helyét.

Arra, hogy az anyanyelvi beszélőknek nyújtott „megbélyegzésmentes” nyelvi tanácsadás értelmes és hasznos tevékenység, bizonyság szeretne lenni a Dunaszerdahelyen 2001 augusztusában alakult Gramma Nyelvi Iroda (lásd Lanstyák–Menyhárt 2001; Lanstyák 2002), amely sok más tevékenység mellett nyelvtervezéssel és nyelvi tanácsadással, illetve más jellegű nyelvi szolgáltatásokkal is foglalkozik, nevezetesen nyelvi ismeretterjesztéssel; közérdekű szlovák szövegek (pl. törvények és más jogszabályok) magyar fordításának elkészítésével; a mások által fordított közérdekű szövegek nyelvi lektorálásával; típusnyomtatványok és típusszövegek összeállításával; kiadványok nyelvi lektorálásával; stb. Ebből a felsorolásból is látszik, hogy az elsődleges cél a nyelvi hiány csökkentése, nem pedig az, hogy a beszélőket rávegyük valamilyen nyelvváltozat használatára, ill. lebeszéljük egy másik nyelvváltozat használatáról.

A Gramma egyébként testvérirodája a Szilágyi N. Sándor előadásában említett Szabó T. Attila Intézetnek. Mindkét intézmény – egy hasonló jellegű kárpátaljai és egy némileg más irányultságú vajdasági intézettel egyetemben – a Magyar Tudományos Akadémia kutatóállomásaként is működik a maga országában.

A Gramma Nyelvi Irodának sem a belső dokumentumaiban, sem a közvélemény tájékoztatására szolgáló anyagaiban nem fordul elő a „nyelvművelés” szó. Ennek azon túl, hogy a szakma művelőinek egy része előtt ez a megnevezés szalonképtelenné vált, az az oka, hogy a Gramma tevékenységének ez a területe más szavakkal, kifejezésekkel jobban, pontosabban jellemezhető. Ám a laikusok, sőt az újságírók is ennek ellenére sokszor titulálják a Grammát „nyelvművelő irodá”-nak. Ez a beszélők szemében nem becsmérlő kifejezés, hiszen – amint tudjuk – a nyelvművelésnek és a nyelvművelőknek nagy a presztízsük a magyar nyelvközösségben (lásd pl. Kontra 1993/1995, 61; Sándor 2001a, 242). Éppen ezért érdemes lenne egyszer megvitatni azt a kérdést, mi a kettő közül a járhatóbb út: határoljuk-e el egyértelműen magunkat a „nyelvművelés” megnevezéstől, annak jelzéseképpen, hogy a nyelvi irodák tevékenysége nem szeretne az eddig ismert nyelvművelésre hasonlítani (mert nem szeretne!), vagy pedig tudomásul véve a „nyelvművelés” fogalmához tapadó pozitív konnotációkat, legalábbis ne tiltakozzunk ellene túl hangosan, bízva abban, hogy a „gyalázatot”, amit a századok rákentek a nyelvművelésre, előbb-utóbb sikerül majd lemosnunk. Ha – jól végezzük a dolgunkat. Úgy, hogy az – Szilágyi N. Sándor előadászáró jámbor óhaját megismételve – „hatékony is legyen, és ne ártson, hanem használjon”. Szlovákiában is, Kárpátalján is, Erdélyben is és szerte a Kárpát-medencében.

Hivatkozások

Ankerl Géza 1993. A Kárpát-medence magyar nyelvterületeinek fenntartása. Nyugati példák és nemzetközi jogi eszközök. Magyar Szemle, 2. évf. 2. sz. 906–919. (Új folyam.)
Bartha Csilla 1999.
A kétnyelvűség alapkérdései. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Benczik Vilmos 2001.
A metafora mint az inopia korrekciója. In: Kemény Gábor (szerk.): A metafora grammatikája és stilisztikája, 22–30. p. Budapest, Tinta Kiadó.
Benkő Loránd 1996/1998.
Többközpontú-e a magyar nyelv? In: Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? (Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról), 345–356. p. Budapest, Osiris Kiadó.
Beregszászi Anikó 1997.
Kárpátaljai szavak a Magyar Értelmező Kéziszótárban? Pánsíp, 5. évf. 2. sz. 24–27. p.
Chomsky, Noam 1965/1986.
A mondattan elméletének aspektusai. In: Antal László (szerk.): Modern nyelvelméleti szöveggyűjtemény VI, első rész, 111–319. p. Budapest, Tankönyvkiadó.
Clyne, Michael (szerk.) 1992.
Pluricentric Languages. Differing Norms in Different Nations. Berlin–New York, Mouton de Gruyter.
Deme László 1995/1998.
Nyelvünk többközpontúságának kérdéséhez (tekintettel a mai történelmi helyzetre). In: Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? (Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról.), 357–367. p. Budapest, Osiris Kiadó.
Dressler, Wolfgang U. 1991.
The sociolinguistic and patholinguistic attrition of Breton phonology, morphology, and morphonology. In: Herbert W. Seliger and Robert M. Vago (szerk.): First language attrition, 99–112. p. Cambridge etc., Cambridge University Press.
Ferguson, Charles A. 1959/1975.
Diglosszia. In: Pap Mária–Szépe György (szerk.): Társadalom és nyelv. Szociolingvisztikai írások, 291–317. p. Budapest, Gondolat.
Garvin, Paul 1998.
A nyelvi sztenderdizáció. In: Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): Nyelvi tervezés. Tanulmánygyűjtemény, 87–99. p. Budapest, Universitas Kiadó.
Grosjean, François 1982.
Life with Two Languages. An Introduction to Bilingualism. Cambridge, Massachusetts–London, England, Harvard University Press.
Hoffmann, Charlotte 1991.
An Introduction to Bilingualism. London–New York, Longman.
Haugen, Einar 1972.
Linguistics and Language Planning. In: Anwar S. Dil (szerk.): The Ecology of Language. Essays by Einar Haugen, 159–190. p. Stanford University Press, Stanford, California.
Jakab István 1999.
A szlovákiai magyarság nyelvhasználatának gondjai az ezredfordulón. Nyelvhasználatunk szlovák hatásaival kapcsolatos nyelvi és elvi kérdések. Irodalmi Szemle, 42. évf. 11–12 sz. 112–121. p.
Kálmán Béla 1986.
A nyelvjárástudomány eredményeinek felhasználása az iskolában. In: Szende Aladár (szerk.): Program az anyanyelvi nevelés továbbfejlesztésére, 145–157. p. Budapest, Tankönyvkiadó.
Kiss Jenő 1994.
Magyar anyanyelvűek – magyar nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Kontra Miklós 1990.
Fejezetek a South Bend-i magyar nyelvhasználatból. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet.
Kontra Miklós 1994.
Milyen hatása van a mai magyar nyelvművelésnek? Magyar Nyelv, 90. évf. 3. sz. 333–345. p.
Kontra Miklós 1999.
Közérdekű nyelvészet. Budapest, Osiris.
Lanstyák István 1995a/1998.
A magyar nyelv központjai. In: Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? (Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról), 326–344. p. Budapest, Osiris Kiadó.
Lanstyák István 1995b/1998.
A nyelvek többközpontúságának néhány kérdéséről (különös tekintettel a Trianon utáni magyar nyelvre). In: Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? (Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról), 227–251. p. Budapest, Osiris Kiadó.
Lanstyák István 1996a/1998.
Gondolatok a nyelvek többközpontúságáról (különös tekintettel a magyar nyelv Kárpát-medencei sorsára). Nyelvünkben – otthon, 158–172. Dunaszerdahely, Nap Kiadó.
Lanstyák István 1996b/1998.
A magyar nyelv állami változatainak kodifikálásáról. In: Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? (Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról), 408–436. p. Budapest, Osiris Kiadó.
Lanstyák István 1998.
Magyar nyelvtervezés a Kárpát-medencében a 21. században. Irodalmi Szemle, 41. évf. 3–4. sz. 107–115. p., 5–6–7. sz. 152–163. p.
Lanstyák István 2000a.
A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest–Pozsony, Osiris Kiadó–Kalligram Könyvkiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely.
Lanstyák István 2000b.
Nyelvi hiány. Irodalmi Szemle, 43. évf. 3–4. sz. 91–99. p.
Lanstyák István 2001.
A nyelvművelés és a nyelvtervezés. Előadás a 6. országos Katedra-versenyek 2001-es döntőjén (Dunaszerdahely, 2001. május 11.).
Lanstyák István 2002.
Magyar nyelvészeti kutatások Szlovákiában és a Gramma Nyelvi Iroda. In:Lanstyák István–Simon Szabolcs (szerk.): Tanulmányok a kétnyelvűségről, 201–219. p. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Lanstyák István–Menyhárt József 2001.
A Gramma Nyelvi Iroda (avagy: lesz-e az álomból valóság?). Fórum Társadalomtudományi Szemle, 3. évf. 3. sz. 189–196. p.
Lanstyák István–Szabómihály Gizella 1997.
Magyar nyelvhasználat – iskola – kétnyelvűség (Nyelvi változók a szlovákiai és magyarországi középiskolások néhány csoportjának magyar nyelvhasználatában). Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Lanstyák István–Szabómihály Gizella 2000.
Nyelvi jogaink érvényesítésének nyelvi feltételei. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2. évf. 1. sz. 85–98. p.
Lőrincze Lajos 1980.
Emberközpontú nyelvművelés. Budapest, Magvető Kiadó.
Menyhárt József 2001.
Nyelvhasználatunk zabigyerekei. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 3. évf. 1. sz. 121–137. p.
Menyhárt József 2002.
Nyelvünk és törvénye. In: Lanstyák István–Simon Szabolcs (szerk.): Tanulmányok a kétnyelvűségről, 34–56. p. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Péntek János 1999.
A megmaradás esélyei. Anyanyelvű oktatás, magyarságtudomány, egyetem Erdélyben. Budapest, A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (Anyanyelvi Konferencia).
Pete István, 1988.
A magyar nyelv állami változatai (Kárpátukrán változat). In: Kiss Jenő–Szűts László (szerk.): A magyar nyelv rétegződése. I–II. köt., 779–789. p. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Pléh Csaba 1990.
A stigmatizáció és a hiperkorrekció dinamikájáról. In: Balogh Lajos–Kontra Miklós (szerk.): Élőnyelvi tanulmányok, 55–75. p.
Pléh, Csaba 1995.
On the dynamics of stigmatization and hypercorrection in a normatively oriented language community. International Journal of the Sociology of Language, 111. sz. 31–45. p.
Pusztai Ferenc 1994.
Leíró lexikográfiánk változó és változatlan feladatai. Magyar Nyelv, 90. évf. 4. sz. 413–421. p.
Pusztai Ferenc 1999.
Magyarul és magyarán. In: Glatz Ferenc (szerk.): A magyar nyelv az informatika korában, 91–98. p.Budapest, Magyar Tudományos Akadémia.
Pusztai Ferenc 2000.
A 20. század műveltségváltásai és nyelvi változásai. Közgyűlési előadások 2000, 125–134. p. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia.
Sándor Klára 2001a.
„A nyílt társadalmi diszkrimináció utolsó bástyája”: az emberek nyelvhasználata. Replika, 45–46. 241–259. p.
Sándor Klára 2001b.
Nyelvművelés és ideológia. In: Sándor Klára (szerk.): Nyelv, nyelvi jogok, oktatás. Tanulmányok a társasnyelvészet tanításához, 153–216. p.
Silva-Corvalán, Carmen 1991.
Spanish language attrition in a contact situation with English. In: Herbert W. Seliger and Robert M. Vago (szerk.): First language attrition, 151–171. p. Cambridge etc., Cambridge University Press.
Szabari Krisztina 2002.
Magyar nyelvű kommunikáció az Európai Unióban. (Előadás „A magyar fordítók és tolmácsok napja” rendezvényeinek keretében szervezett, 2002. március 22-i budapesti konferencián.)
Szabó Géza 1986.
Nyelvi tudatosság és nyelvhasználat az általános iskolában Vas megyében. In: Szende Aladár (szerk.): Program az anyanyelvi nevelés továbbfejlesztésére, 441–451. p. Budapest, Tankönyvkiadó.
Szabómihály Gizella 1999.
A magyar nyelvi tervezés, nyelvművelés és anyanyelvápolás lehetőségei és feladatai Szlovákiában. Irodalmi Szemle, 42. évf. 3–4. sz. 98–105. p.
Szabómihály Gizella 2000a.
A kétnyelvű iskolai iratok magyar szövegével és a szlovákiai magyar oktatási terminológiával kapcsolatos problémákról. Irodalmi Szemle, 43. évf. 5–6. sz. 118–128. p.
Szabómihály Gizella 2000b.
Törvény és gyakorlat: a szlovákiai kisebbségek nyelvi jogai az 1999. évi kisebbségi nyelvhasználati törvény tükrében. Irodalmi Szemle, 43. évf. 9–10. sz. 154–170. p.
Szabómihály Gizella 2002a.
A kisebbségi nyelvhasználati törvény gyakorlati alkalmazása és a szlovák hivatalos (jogi-közigazgatási) szövegek magyar fordításának kérdése. In: Lanstyák István–Simon Szabolcs (szerk.): Tanulmányok a kétnyelvűségről, 169–200. p. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Szabómihály Gizella 2002b.
Kihágás és szabálysértés. Új Szó, 55. évf. 86. sz. 8. p.
Szépe György 1976.
Szerkesztői utószó. In: Szépe György (szerk.): Az anyanyelvi oktatás korszerűsítéséért, 5–14. p. Budapest, Tankönyvkiadó.
Szilágyi N. Sándor 2001.
A többség nyelvi jogai. In: Andor József–Szűcs Tibor–Terts István (szerk.): Színes eszmék nem alszanak… Szépe György 70. születésnapjára, 1209–1218. p. Pécs, Lingua Franca Csoport.
Tauli, Valter 1974/1998.
A nyelvi tervezés elmélete. In: Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): Nyelvi tervezés. Tanulmánygyűjtemény, 51–66. p. Budapest, Universitas Kiadó.
Thomason, Sarah Grey–Kaufman, Terrence 1988.
Language Contact, Creolization, and Genetic Lingusitics. Berkeley–Los Angeles–Oxford, University of California Press.
Tolcsvai Nagy Gábor 1989.
A nyelvművelés esélyei. Valóság, 32. évf. 10. sz. 95–103. p.
Turian, Donna and Evelyn P. Altenberg 1991.
Compensatory strategies of child first language attrition. In: Herbert W. Seliger and Robert M. Vago (szerk.): First language attrition. 207-226. p .Cambridge etc., Cambridge University Press.
Trudgill, Peter 1983.
On Dialect. Social and Geographical Perspectives. New York– London, New York University Press.

Elbeszélt történelem: Lelley János „Apám bukásának az volt az oka, hogy nagyon reálisan látta a helyzetet” (Angyal Béla)

(A beszélgetést Angyal Béla készítette 2002-ben)

Oral History = elbeszélt történelem.
Ezt a módszert a történészek akkor alkalmazzák, amikor írásos dokumentumok híján nagyon nehéz rekonstruálni a valóságot, feltárni a tényleges, olykor a történelmi folyamatokra komoly hatást gyakorló háttéreseményeket. Amikor a rendkívül intenzív történések forgatagában nem készülnek feljegyzések, jegyzőkönyvek, nincsenek írásos emlékek. Ilyenkor a történelmi esemény vagy időszak legfontosabb szereplői maguk mondják el, szerintük mi is történt valójában.

Az Oral History az élő emlékezetre épít. Éppen ezért nagyon mértéktartóan kell viszonyulni az elmondottakhoz. A módszer lényege, hogy nem szabad beavatkozni az emlékezetbe, mindenki elmondhatja azt, amit megélt. Az elmondottak, a történelmi adatok és tények ezt követően külön vizsgálatot igényelnek. Ez a szubjektív látásmód azonban az egyetlen eszköz arra, hogy rekonstruálni lehessen a történéseket. Olyan, mint egy „gyónás” vagy önvallomás. A többi a történészek dolga. Nekik kell az elmondottakból rekonstruálni a tényleges történéseket, összevetni az elmondottakat, szembesíteni azokat az objektív ismeretanyaggal.

Mindebből az következik, hogy az Oral History rovatban megjelentetett beszélgetések nem egyszerû interjúk, hanem történelmi forrásanyagok, amelyek alapul szolgálhatnak a múlt megismeréséhez. Egyben fontos információt szolgáltatnak arról is, hogy a történelmi események résztvevői hogyan értékelik utólag a történéseket, saját szerepüket, hogyan emlékeznek azokra az eseményekre, amelyeknek aktív részesei voltak.

2002 februárjában levelet kaptam Szegedről, amelyben dr. Lelley János a következőket írta: „Elnézését kérem, hogy ismeretlenül írok Önnek, de minthogy magam édesapám, dr. Lelley Jenő révén, aki az Országos Keresztényszocialista Párt első elnöke és országgyûlési képviselője volt, átélője, sőt közvetve részese is voltam az akkor zajló eseményeknek, szeretném tudni, hogy Ön milyen formában foglalkozott e témakörrel, és amennyiben írásai jelentek meg, miként juthatnék azok birtokába.”

A levél olvasásakor az első gondolatom az volt, vajon hány éves lehet az írója, hiszen Lelley Jenő 1920 és 1925 között volt a Csehszlovákiában a hatalomváltás után elsőként megalakult magyar jellegû pártalakulat, a keresztényszocialista párt elnöke. Rögtön telefonáltam Szegedre, és kiderült, hogy Lelley János 93 éves (az interjú készítésekor már a 94. évében járt), de a rövid beszélgetésünk során kiderült, mennyire friss szellemileg, és valóban sokat tud az akkori időkről. Arra kértem, írja meg édesapja életrajzát. Néhány hét múlva megérkezett a levél, melynek Dr. Lelley Jenő (1879–1949) vázlatos életrajza címet adta a szerző. Ez még inkább arról győzött meg, hogy valóban fontos adatközlőre bukkantam. Sajnos akkor már nyomdai előkészítés alatt volt az Érdekvédelem és önszerveződés (Fejezetek a csehszlovákiai magyar pártpolitika történetéből 1918–1938) címû könyvem, így a levélben leírtakból csupán Lelley Jenő életrajzi adataival tudtam kiegészíteni munkámat. Miután könyvem megjelent, küldtem egy példányt Szegedre. Arra kértem Lelley Jánost, olvassa el, és amikor később felkeresem, szívesen fogadom a megjegyzéseit, észrevételeit munkámmal kapcsolatban.

Május elején utaztam le Szegedre és ismertem meg interjúalanyom magas, egyenes alakját, aki néhány évtizedet nyugodtan letagadhatna a korából. Egy délelőttöt beszélgettünk végig, elsősorban a Csehszlovákiában töltött időkről. Megtudtam azt is, hogy Magyarország egyik legelismertebb búzanemesítője, számos kitüntetést kapott munkásságáért. Amikor már kikapcsoltam a magnót, mosolyogva jegyezte meg, hogy a nevét még Kínában is ismerik, mivel egyik szakkönyvét, számos világnyelv mellet, kínaira is lefordították.

Örülök, hogy közreadhatom a vele készített interjút, és ezzel törleszthetem a szlovákiai magyarság egyik adósságát. Megismerhetjük belőle édesapját, Lelley Jenőt, a politikust és magát Lelley Jánost, akikről eddig alig tudtunk valamit. Szeretnék ezzel hozzájárulni, hogy elmélyüljön legújabb kori történelmünk szellemi feldolgozása, amely oly fontos nemzeti önbecsülésünk és kisebbségi létünk jövője szempontjából.

– Hol és mikor született?

– Nyitrán születtem 1909. április 20-án. Édesapám dr. Lelley Jenő, édesanyám Mogrányi Ilona, Nyitra megye árvaszéki elnökének volt a lánya.

– És az apai nagyszülei?

– Az apai nagyszüleim Pöstyénben éltek. A nagyapám Pöstyén város főjegyzője volt, és amikor nyugdíjba ment, a pöstyéni Duna Bank elnöke lett. A nagyanyám, Prindl Zsófia osztrák származású volt. Az ő édesapja, vagyis a dédapám Pilismaróton élt, ő a császári-királyi erdőbirtokoknak volt a fővadásza. Az anyai nagyapám, Mogrányi Iván Nyitra vármegyének volt az árvaszéki elnöke. Az ő felesége, a nagyanyám, Murín Apollónia egy régi nagy pánszláv családból származott. A dédapámnak Námesztón /1/ volt vászongyára és kékfestőmûhelye. Nagyon gazdag ember volt.

– De édesapja Nagykéren /2/ született.

– Nagykéren.

– Az édesapja akkor ott szolgált?

– A nagyapám?

– Igen.

– ő akkor Nagykéren volt jegyző.

– Akkor, amikor az édesapja született. Később aztán Pöstyénbe került.

– Aztán került Pöstyénbe.

– És hogyan emlékszik vissza 1918-ra, tehát a háború végére és a csehek bejövetelére Nyitrán?

– Hát 1918-ban amikor az a bizonyos „rabovka” volt. Biztos ismeri ezt a kifejezést…

– Ez mit jelent pontosan?

– Hát az akkor volt, amikor szélnek eresztették a hadsereget, és a katonák hazajöttek. Hazahozták a fegyvereiket, és akkor borzasztó dolgok történtek. Raboltak, gyilkoltak, gyújtogattak az egész északi területen. Akkor az édesapám ügyvédeskedése mellett még főispáni titkár is volt, ő gondoskodott a város biztonságáról. A városban volt hadkerítő parancsnokság, onnan kapott 100 katonát. Azok állandóan őrjáratoztak a városban. Nyitrán senkinek a haja szála sem görbült. Azért aztán később a kommunisták nagyon haragudtak rá. Nagyon rossz néven vették tőle.

– És a többi területeken valóban az történt, hogy a hazatérő katonák…?

– Hogyne. Az egyik rokonom lakását – aki Helbényben /3/ volt földbirtokos – tönkretették, összetörték az egészet, fölszaggatták a bútorokat, borzasztó volt. Akkoriban a határban nem volt biztonságos járni, mert golyós fegyverrel lőtték a nyulat. Ilyen állapotok uralkodtak hónapokon át.

– És elsősorban a gazdagabbakat, a módosabbakat…?

– A földbirtokosokat, főleg a földbirtokosokat. Kirabolták őket, a nőket megerőszakolták, szóval borzasztó állapotok uralkodtak. Tapolcsányban /4/ is kirabolták az üzleteket. Nyitrán csönd volt.

– És édesapja ekkor ügyvédként mûködött Nyitrán.

– ő ügyvéd volt, és amellett főispáni titkár. A főispán, Jánoky-Madocsányi Gyula nagyon rendes, mûvelt, nagyon finom ember volt, csak nagyon gyönge idegzetû. Amikor kitört ez a borzalom, akkor ő kapott 10 katonát, kiment a birtokára, és eltûnt. Azt mondta az apámnak, akinek jó barátja volt: Jenő, gondoskodj a város biztonságáról!

– Akkor jellemzőek voltak az ilyen rablások?

– Igen. Hosszú ideig.

– És a szlovák nemzeti mozgalom, a szlovákság akkor nem mozgolódott? Inkább a katonaság mozgolódott?

– Nem. Ott, ahol volt még valami maradék katonaság, és nem eresztették szélnek, ott esetleg a katonaság rendet tartott, de különben teljes volt a szabad rablás. Mert amikor Pesten kijelentették, hogy nem akarunk katonát látni, és eleresztették őket, akkor ezek a szlovák legények mind hazajöttek. Hozták a puskáikat meg a muníciót magukkal. Akkor a vadat is kiirtották az erdőkben, mindent kilőttek. Borzasztó állapotok voltak.

– Azzal, hogy bejöttek a csehek, ennek vége lett?

– Igen, vége.

– Tehát a polgárság egy része üdvözölte azt, hogy bejöttek?

– Ilyen szempontból igen, hogy helyreállt a rend.

– És a cseh légiók bejövetelére hogyan került sor Nyitrán?

– A cseh légiók 1919 szeptember vége felé jöttek be először.

– Nem 1918-ban?

– Nem, 1919-ben. Akkor jöttek be először, de pár nap múlva kiürítették a várost, mert akkor indultak meg a magyar vörös csapatok Érsekújvár felé. /5/ Amikor Érsekújvárt elkezdték bombázni, a magyar csapatok már kiürítették Nyitrát. Néhány nappal később azonban visszaparancsolták őket. Akkor újra bevonultak, és két napra rá elhurcolták az apámat. Úgy vitték el az irodájából, hogy haza sem engedték elbúcsúzni. Úgyhogy mi nem tudtuk, él-e, hal-e, nem tudtunk róla semmit. December 23-án jött vissza. Szakállasan, lefogyva, piszkosan, gyûrötten. Kiderült, hogy a brünni a ©pilberkben volt bezárva, mégpedig egy olyan kazamatában, amelyiknek a falában negyvennyolcas magyar katonatisztek nevei voltak bevésve. Hazajött tehát, és januárban már szervezni kezdte a pártot.

– Kikkel együtt kezdte szervezni a pártot? Kik voltak a segítőtársai?

– Név szerint nem tudok senkit említeni. Csak azokat, akikről később kiderült, hogy képviselői voltak a pártnak. Akkor én ugyebár még nem nagyon érdeklődtem ezek iránt, és nem is nagyon tudtunk semmit, mert a párt nem Nyitrán szerveződött, hanem Érsekújváron és Pozsonyban.

– Érsekújváron?

– Érsekújváron és Pozsonyban.

– És miért Érsekújváron?

– Mert ott volt a legtöbb magyar.

– És ott voltak gyûlések, oda járt gyûlésekre?

– Oda járt gyûlésekre, igen, és Pozsonyba.

– Ennek a keresztényszocialista pártnak az alakuló kongresszusa 1920 márciusában volt Pozsonyban. /6/ Erről tud valamit mondani?

– Csak azt tudom, hogy őt választották meg pártelnöknek, éspedig közfelkiáltással.

– Mi volt az oka édesapja népszerûségének, hogy őt választották elnökké?

– Nem tudom. Az apám egy nagyon jómódú ember volt. Nagyon jól menő ügyvédi irodája volt, a család gazdag volt, mert az édesanyámnak volt egy földbirtoka Nyitrazsámbokréten. /7/ Tudott bánni az emberekkel, nagyon jó szónok volt. Ezt én onnan tudom, hogy később, amikor már pártelnök és képviselő volt, akkor néha elvitt engem is magával ezekre a népgyûlésekre. Óriási ovációval fogadták.

– Az édesapja milyen nyelveket beszélt?

– Az édesapám hat nyelven beszélt.

– Szlovákul is beszélt.

– Szlovákul is tudott, csehül is. Csehül megtanult a képviselősége alatt. Ugyanakkor folyékonyan beszélt németül, hiszen az édesanyja német volt, franciául és angolul.

– Az első parlamenti választásokról, amelyek 1920 áprilisában voltak, tud-e valamit mondani?

– Csak azt tudom, hogy a választások után kiderült, hogy négy képviselői helyet szerzett a párt. A négy képviselőnek a nevét tudtam. Aztán szerveződött a párt, sokat utazott, rengeteget járt Prágába. Rengeteget járt mindenféle gyûlésekre. Az ügyvédi irodája nagyon jól ment, de akkor már ügyvédjelöltje volt, és az dolgozott tulajdonképpen az ügyvédi irodában.

– Kik voltak a legközelebbi munkatársai ebben az időszakban, tehát amikor ő parlamenti képviselő volt?

– Hát név szerint két-három embernek a nevére emlékszem. Volt köztük egy Varjú nevezetû /8/, aztán Tost Barna. /9/

– Említette, hogy járt az édesapjával népgyûlésekre. Hová, és milyen népgyûlések voltak ezek?

– Különböző falvakba, városokba, Érsekújvárra, a környéken lévő magyar falvakba gyakran járt népgyûlésekre.

– Ezeken miről beszéltek elsősorban?

– Buzdította a népet kitartásra, buzdította, hogy igyekezzenek a magyarságukat megőrizni. Mert akkoriban kemény világ volt, nagyon gorombák voltak a legionáriusok. Amikor Nyitrára bejöttek, az első dolguk az volt, hogy bezárták a magyar iskolát. Én be voltam iratkozva az első gimnáziumba a piaristákhoz. A gimnázium első négy osztályát magánúton végeztem, mert nem volt Nyitrán iskola.

– Magyar iskola.

– Nem volt magyar iskola. Így aztán Érsekújváron vizsgáztam két éven át és két éven át Ipolyságon.

– Hogyan emlékszik vissza gyermekkorára, Nyitrára? Milyen város volt Nyitra gyermekkorában, és hogyan változott meg a húszas-harmincas években?

– Amikor a csehek bejöttek, akkor Nyitra úgymond színmagyar város volt. Ott mindenki magyarul beszélt. Én 15-16 éves koromban még egy szót sem tudtam szlovákul. Amikor a katonasághoz kerültem, nem tudtam szlovákul, annyira magyar város volt Nyitra. Az értelmiség túlnyomó többsége zsidó volt. Ez tény. A kereskedelem zsidó kézben volt, és általában az értelmiség nagyobb része zsidó volt. Az édesapám viszont hithû katolikus, sőt vallásos ember volt. De azért nem volt antiszemita, erről szó sem volt. Nekem az iskolában és az iskolán kívül is a legtöbb pajtásom zsidó gyerek volt.

– És hogyan változott ez meg a húszas-harmincas években? Milyen változások történtek, miután bejöttek a csehek?

– A tisztviselői kar kicserélődött, annak a túlnyomó többsége cseh lett.

– És a magyarok, a magyar tisztviselők?

– Azok többsége eltûnt. Elvándoroltak, elmentek Magyarországra. A tisztviselői kar szinte teljesen kicserélődött.

– A húszas-harmincas években.

– Igen.

– És maga a lakosság hogyan változott?

– Elszlávosodott lassan, elszlovákosodott.

– Az utcán a húszas-harmincas években lehetett magyarul beszélni?

– Hogyne. Nem volt semmi akadálya. A csehek nagyon lojálisan viselkedtek a magyarokkal szemben.

– Jánoky-Madocsányi Gyula mivel foglalkozott a húszas-harmincas években?

– Volt egy földbirtoka, gazdálkodott a birtokán.

– Nem foglalkozott közélettel, politikával?

– Nem, illetve keveset foglalkozott, mert a második választásokkor a nyugat-szlovákiai párt őt javasolta elnökének. Miután a párt megbukott, nem foglalkozott többet a politikával.

– A család baráti köre kikből tevődött össze, kik jártak önökhöz vendégségbe?

– A mi ismeretségi körünk inkább a vidéki földbirtokosokból tevődött össze. A városban nem sok ismerősünk volt, aki volt, azok többsége zsidó volt, de mi tekintettel arra, hogy a nővérem is gazdálkodóhoz ment feleségül, és több ilyen vidéki földbirtokos családdal voltunk kapcsolatban, az ismeretségi körünk inkább a környékre terjedt ki. Magában a városban nemigen.

– A sógora Pozsonyban lakott?

– Nem, neki Sarlókajszán /10/ volt gazdasága. Az apjának ott volt egy mintagazdasága.

– Hogy hívták a sógorát?

– Czobor Bélának. Bérelt gazdasága volt, a bérlete lejárt, és akkor a sógorom elkerült Szomolányba a Pálffyakhoz. Majd azután a Pálffyaktól átkerült a Tonet gyár tulajdonosa fiának a birtokára. Aztán végül elkerült Pöstyénbe, ott volt nyugdíjban, ott is halt meg.

– Inkább magyarok voltak ezek a földbirtokosok?

– Magyarok, magyarok voltak mind.

– És ők eljártak önökhöz Nyitrára?

– Hogyne. Mi is jártunk hozzájuk, ők is jártak hozzánk.

– Valamilyen ünnepség alkalmából, vagy pedig vasárnaponként szoktak összejönni?

– Ahogy adódott. Az édesapám nagy vadász volt, a rokonok többsége is vadász volt, így a vadászatokon találkoztunk. Együtt teniszeztünk például.

– Kire emlékszik még a gyermekkorából, aki fontos volt az ön számára?

– Amikor én gimnazista voltam, meglehetősen kiterjedt ismeretségi körrel rendelkeztem, s ugye jóban voltunk több vidéki családdal, akikkel édesapám baráti viszonyban volt. Aztán volt a család, az anyai dédapámon keresztül a rokonság nagyon nagy volt, mert annak tíz lánya volt. Mind a tíz lánya férjhez ment. Bulla például, a pozsonyi polgármester, ő is rokon volt. Aztán Motesiczkyék, Finkáék, Staudt Gáborék, Borosék. Hát ezek voltak az ismerősök.

– Ezek földbirtokos családok voltak?

– Sok földbirtokos család volt köztük. Amikor ugyanis az 1848/49-es forradalom után az 1850-es években sok dzsentri elhagyta az országot az üldöztetés miatt, birtokaikat eladták, a dédapámnak pedig sok pénze volt, így hét birtokot vásárolt. Minden két lány kapott egy birtokot, mindegyik fia egy-egy birtokot. Mert két fia volt és tíz lánya. A lányok férjhez mentek, a fiúk megnősültek, tehát így alakult ki a nagy család, melyben mindenkinek más neve volt. Murínból természetesen kettő volt. Ez a rokonság mind ott élt a környéken. Például Finkáék, akik szintén rokonok voltak, voltam kint közvetlenül a rabovka után. Ott láttam, hogyan tették tönkre a lakást. Kirabolták őket, és elpusztítottak mindent.

– Akkor, amikor édesapja egyrészt pártelnök, másrészt Prágában képviselő volt, önök Nyitrán laktak.

– Nyitrán.

– Hogy élt, hogyan utazott?

– Prágában volt egy hónapos szobája. Nagyon sokat volt Prágában. Nagyon sokat.

– És Pozsonyban?

– Pozsonyban is valószínûleg. Nem tudom, milyen gyakran járt Pozsonyba.

– Közben 1923-ban választások voltak. Egyrészt a községi választások, másrészt megyei választások. /11/ Erről tud valamit mondani?

– Nem.

– Utána 1923-ban volt egy kongresszusa a keresztényszocialista pártnak /12/, erről sem tud konkrétat mondani?

– Nem. Egyébként apusnak volt egy nagyon jó barátja, a nevére már nem emlékszem, aki Pozsonyban közjegyző volt. Szlovák ember, de fiatal, gyerekkori barátságban voltak. Aztán volt még egy ismerős Pozsonyban. A Hanák családban hat gyerek volt. Az egyik fiút nem Hanáknak, hanem Terlandának hívták, ő nevelt fiú volt. Terlanda Jóska jogot végzett. ő ©aòo Mach idején miniszter volt. /13/ Egyszer valamilyen hivatalos ügyben meg is látogattam. ő vette feleségül Hanákék legidősebb lányát, és Pozsonyban laktak. A lányt is meglátogattam, a Csulit. Marcsulinak hívták, arra emlékszem.

– És Hanákék hol laktak?

– Cétényben. /14/ A Józsi bácsi, Hanák József volt az, aki kijelentette, hogy az apám meg akarja fizettetni magát. /15/ ő nagyon egyszerû ember volt. Tulajdonképpen aratógazdaként kezdte. Szlovákiában volt három vagy négy bandája, és azzal járt le az Alföldre. Úgy szerzett vagyont, és aztán bérbe vett Cétényben egy kis 200 holdas gazdaságot.

– És honnan származott ez a Hanák?

– Valahonnan Észak-Szlovákiából, de nem tudom pontosan, honnan.

– Szlovákok voltak?

– Szlovákok. Szlovák volt, de perfektül beszélt magyarul. Nagydarab, 120 kilós ember volt, és hat gyerek volt a családban, három fiú és három lány.

– És Cétényben, Nagycétényben telepedtek le?

– Igen. Amikor én megismertem őket, akkor már Cétényben gazdálkodtak. 200 holdas gazdasága volt, de bérelt gazdaság. Sokszor voltam náluk, hisz Nagycétény csak 10 kilométerre volt Nyitrától, és kikerékpároztam hozzájuk. A legfiatalabb fia, Béla talán két évvel volt idősebb nálam. Vele jó barátságban voltam. Rudi pedig, aki az unokanővéremet vette feleségül, Nyitra legjobb futballistája volt. A nyitrai futballcsapatnak ő volt a trénere. Aztán évekig élt Párizsban mint futballtréner. Ott éltek kint, aztán hazajöttek, és egy autóbalesetben meghalt. Elégett.

– Nagycétényben Hanák József volt a keresztényszocialista párt vezetője?

– Nem. ő a keresztényszocialista párt szlovák részlegének volt a vezetője vagy egyik eminens tagja. Nagyon egyszerû, primitív ember volt. A keresztényszocialista pártnak ugyanis szlovák tagjai is voltak.

– De írni-olvasni tudott?

– Hogyne, azt tudott. De nagyon jólelkû, jó barát volt, nagyon szerettük a bácsit, mert nagyon kedves, jó ember volt.

– A keresztényszocialista pártnak volt szlovák osztálya is, ezt említette. De a szlovák tagság nem volt olyan nagy számú, mint a magyar?

– Nem, nem. Az egy jelentéktelen kis rész, töredék volt.

– A német osztályról tudna valamit mondani?

– A németekkel nem paroláztak, édesapám nem szerette a németeket.

– A keresztényszocialista pártban levő szlovákok kik voltak?

– Elsősorban földmûvesek.

– Szlovák földmûvesek?

– Földmûvesek, parasztok. Egyébként is a tagságnak igen nagy százaléka földmûves, gazdálkodó, parasztember volt. Azért is járt édesapám sokat a falvakra.

– Ha össze kellene foglalni azt a kort, amikor az édesapja volt a párt elnöke, hogy értékelné azt a korszakot, illetve a párt munkáját a csehszlovákiai magyarság érdekében?

– Akkoriban nagyon sokan elhagyták az országot. Különösen a jómódú családok, arisztokraták vándoroltak ki. A párt igyekezett mindenkit visszatartani, hogy ne menjen el. Igyekezett lelket önteni beléjük mondván, hogy most ez így van ugyan, de javulni fog a helyzet. A párt tagjai igyekeztek a nyelvhasználattal, az oktatással, a hivatalokból való elbocsátással, a nyugdíjjal kapcsolatos atrocitásokkal szemben megvédeni az embereket.

– És ez eredményes volt? Volt valami eredménye?

– Volt. És a földreform során is születtek eredmények, amikor sikerült mindenféle címen és módon ügyesen csûrni-csavarni a törvényt, úgyhogy valamit még mindig vissza lehetett tartani a birtokból, hogy ne kelljen nagyon apróra darabolni. Mindenesetre a maradékbirtokokat mind a csehek kapták.

– Milyen volt párt szervezettsége? Hány alapszervezete, tagja volt?

– Főleg a vidéki papság. A plébánosok, a magyar falvak plébánosai aktív tagjai voltak a pártnak. Ha például vidékre mentünk, akkor mindig a plébános volt a fő, aki az egész népgyûlést szervezte. Mindig a plébános.

– Ha falura mentek, akkor fölkeresték a plébánost?

– Az első ember, aki fogadott, az mindig a plébános volt.

Jártak Kárpátalján is?

– Nem. Lehet, hogy édesapám járt, de engem nem vitt oda.

– Tehát a falvakban elsősorban a plébánosok szervezték…?

– Plébánosok, azok szervezték, erősen. Azok mind magyar emberek voltak, és ha szlovák is volt, akkor is kitartott a magyarság mellett.

– Petrá¹ek Ágostont /16/ ismerte? ő szintén plébános volt, és az Országos Keresztényszocialista…

– Én egy plébánosra nagyon emlékszem, a zséreire. Azért emlékszem rá, mert minden második szava az volt, hogy kérem szépen, kérem szépen.

– Tehát Zsérén /17/ volt, Nyitra mellett plébános? ő járt sokat magukhoz, vagy önök jártak hozzá?

– ő is járt hozzánk, és mi is jártunk hozzá. Igen nagydarab ember volt. Hát ezek az emlékek halványan mind megmaradtak. Apám több helyre is elvitt engem, tudniillik édesapámnak volt az első autója Nyitrán. És autóval járt vidékre. Mindig maga mellé ültetett, és elvitt.

– ő vezetett?

– Akkor még nem, később aztán már vezetett.

– Volt sofőrje.

– Volt sofőrünk, igen.

– És akkor így hármasban mentek ki vidékre?

– Igen.

– Egy-egy ilyen gyûlés hogyan zajlott le? Önök fölkeresték a…

– Mindig nagy fogadás volt. Néhol lovas bandériummal fogadtak minket, virágokkal, fehér ruhás lányokkal. Szóval nagy szenzáció volt.

– Nagy tömeg volt?

– Igen. Többnyire olyan helyekre mentünk, ahol sok volt a magyar, vagy tiszta magyar falu volt. Akkor mindenki ott volt.

– Akkor a plébánosok fogadták?

– A plébánosok, nekik nagyon fontos szerepük volt.

– Miután kinevezték a szlovák püspököket, tehát Nyitrára is szlovák került…?

– Igen tudom, a Kme»ko. /18/

– És vele is tartották a kapcsolatot, vele is jóban volt az édesapja?

– Nem tudom. Batthyányra /19/ emlékszem, de Kme»kóra nem. Tudom, hogy ki volt, azt is tudom, hogy nézett ki, de hogy kapcsolatban volt-e vele apám, azt nem tudom. Kme»ko egy elég sötét alak volt, úgyhogy vele nem hiszem, hogy lehetett volna bármit is kezdeni.

– Milyen volt a politikai élet Nyitrán a hatalomváltás után a húszas-harmincas években, amikor még ott laktak? A községi választások hogyan zajlottak, kik voltak a város vezetői?

– Nem emlékszem a nevekre. Egyébként abban a könyvben, A nyitraiak aranykönyve /20/, nagyon sokan szerepelnek azok közül, akiket ismertem. De hogy milyen szerepeket töltöttek be, arra már nem emlékszem.

– Miután megszervezik a pártot és megtörténik az első parlamenti választás, a parlamenti választás és az 1925 közötti időszakról mi az, amit el kellene mondani? Mi az, ami hiányzik ebből a könyvből?

– Például az a rengeteg petíció, amit benyújtottak az atrocitások meg mindenféle megszorító intézkedések miatt. Ezeket hetente, havonta küldték.

– Hová küldték ezeket a petíciókat?

– A Népszövetségbe, Genfbe. Ezekre nem jött válasz, vagy ha jött, negatív volt. És ha jött válasz, akkor a csehek nem törődtek vele. Szóval a csehek annyira birtokon belül érezték magukat, hogy ezekkel a dolgokkal egyáltalán nem foglalkoztak.

– Az ebben a könyvben szereplők közül kit ismert még ön személyesen?

– Nem sokat.

– Hanák Józsefet ismerte.

– Hanák Józsefet igen. Vele jó barátságban volt a család. Találkozni találkoztam itt-ott Szent-Iványval /21/ is, Toblerrel /22/ is meg a… Nem tudom, hogyan hívták a párt negyedik képviselőjét.

– Körmendy-Ékes. /23/

– Körmendy-Ékes Lajossal, igen.

– Például Szent-Ivány emberileg milyen volt, hogyan emlékszik rá vissza?

– Hát egy elég rámenős, akarnok ember volt, nagy bajusszal.

– És Tobler János?

– Nekem akkor a legszimpatikusabb Körmendy volt.

– Miért?

– ő egy joviális valaki volt, kedves, legalábbis ahogy én érzékeltem. Én ezekkel az emberekkel csak pillanatokra találkoztam, olyankor, ha nagyobb rendezvény volt. Ott voltam az apámmal, aztán bemutattak nekik, én aztán félrevonultam. Gyerek voltam még akkor. Ugyanígy esett meg, amikor apám Bethlennel /24/ tárgyalt, mert sokszor ott volt, hiszen én 1923-tól Pesten voltam. A Rákóczi Kollégiumnak voltam a diákja.

– Ez hogy történt?

– Akkor Pesten voltam beiratkozva a Rákóczi Kollégiumba, ott végeztem a gimnáziumot. Én Pesten érettségiztem. Ott éltem Pesten, s édesapám gyakran meglátogatott. Ha Pestre jött, akkor mindig meglátogatott. És akkor mindig mondott ezt-azt. Most voltam Bethlennél, ennél, annál.

– És hogyan került ön Pestre?

– Édesapám beíratott engem, bevitt, és otthagyott. Ott éltem a kollégiumban.

– Azért, mert akkor nem volt Nyitrán…?

– Az első négy évet magánúton végeztem. Akkor azt mondták, hogy már elég idős vagyok ahhoz, hogy elmenjek otthonról, ezért felvittek Pestre ötödik gimnáziumba, a Rákóczi Gimnáziumba. Így lettem én a Rákóczi Kollégium kollégistája négy évig.

– Tartotta ott a kapcsolatot az ottani felvidékiekkel és a felvidéki szervezetekkel?

– Nem.

– Csak az édesapja járt önt meglátogatni.

– Igen. Én mindig hazajártam karácsonyra, húsvétra, szünidőre.

– Mit mondott az édesapja, kikkel találkozott Pesten?

– Én főleg csak Bethlen nevére emlékszem.

– Tehát a miniszterelnök Bethlen Istvánra.

– Igen. Tudniillik édesapám azt mondta, ezt a beszédéből kivettem, hogy legalábbis a szlovákiai magyar kisebbség ügyének intézését Bethlen magának tartotta fenn. A döntéseket ő hozta. Ha valamiről szó volt, akkor hozzá kellett fordulni.

– Az édesapja azért kereste meg őt, hogy próbáljon változtatni ezen a politikán.

– Igen. Ami azt illeti, az irredenta politikán sokat enyhített. Igaz, amikor én még Pesten voltam, mi is skandáltunk mindenféle irredenta szövegeket. Akkor volt lord Rothemere /25/, az angol lord, aki Justish for Hungaryt csinálta, akkor volt a frankhamisítás. Abban az időben voltak ezek. Ezekre az eseményekre emlékszem mint gyerek.

– És Pesten mással nem találkozott, politikusokkal vagy felvidékeikkel?

– Nem, nem. Édesapámnak volt egy fiatal barátja, illetve nem is fiatal. Egy régi barátja, egy nyugdíjas magánzó, szóval egy nőtlen ember, aki vasárnaponként kivitt engem az intézetből, és akkor a vasárnapot kint töltöttem a városban, vele. Mert az intézetből nem lehetett kíséret nélkül kimeni.

– Milyen volt akkor Budapest a húszas évek elején?

– Vidám. Nagy élet volt Budapesten. Nagy színházi élet volt.

– És mit tudna mondani az édesapja, illetve a párt magyarországi kapcsolatairól?

– Arról tudok egyet s mást, mert azokról az édesapám beszélt. Tudniillik akkor már nagyobb fiú voltam, és odahaza édesapám édesanyámmal mindent megtárgyalt, és én hallottam ezeket a dolgokat. Apámnak, az ő későbbi bukásának az volt az oka, hogy nagyon reálisan látta a helyzetet. Elsősorban belátta azt, hogy a magyar kormány irredenta politikája többet árt a kisebbségi magyarságnak, mint használ, mert azzal csak a cseheket fordította a szlovákiai magyarok ellen. Édesapám szerint a magyarokkal szembeni dolgok értelmi szerzői elsősorban a szlovákok voltak. A csehek inkább csak végrehajtották azokat. ő azt mondta, hogy a magyar kisebbségi politikának nem szabadna azon az alapon állnia, hogy minden áron ki kell erőszakolni Szlovákia autonómiáját, mert a szlovákok ezt nem hálálják meg, a csehek viszont ezt rossz néven veszik. Tudniillik a magyar pártnak az alapszabályában az első mondatok között az állt, hogy követeli Szlovenszkó teljes autonómiáját. Ezt akarta édesapám töröltetni, és azt állította, inkább a csehek felé kell orientálódni, nem pedig a szlovákok felé. És ha ellenzéki politikát folytatnak, akkor inkább egy építő jellegû ellenzéki politikát, mint egy rombolót. Ez volt az, amit aztán a magyar kormány rossz néven vett tőle. Bethlennel sokat tárgyalt. Bethlen belátta, hogy a csehekkel szemben folytatott intenzív magyar politika helytelen. Mert a revíziónak semmiféle lehetősége, jövője nincsen. ő ezt belátta, úgyhogy mérsékelte is ezt a politikát, de azt nem volt hajlandó elfogadni, hogy inkább a csehek felé, mint a szlovákok felé kell orientálódni. Ez volt az, ami elindította azt a folyamatot, melynek a végén – az apám kitartott emellett az álláspontja mellett – a párt kettészakadt.

– És arról tud valamit, hogy Magyarországról bizonyos anyagi támogatás is érkezett a párt részére?

– Érkezett. A választásokhoz, a huszonegyes választásokhoz /26/ komoly anyagi támogatást kaptak. A huszonötöshöz /27/ a Nyugatszlovákiai Keresztényszocialista Párt /28/ – melyet apám akkor alapított – nem kapott semmit. Azt az egész választást a saját pénzéből fedezte.

– Ebben az időben már létezett a másik magyar jellegû párt, a kisgazdapárt. Erről mit tud mondani, illetve milyen volt a viszony az Országos Keresztényszocialista Párt és a kisgazdapárt vezetősége között?

– Nem volt jó. Azért, mert Szent-Ivány, aki a kisgazdapárt elnöke volt, nem jó szemmel nézte, hogy apám egyrészt nem volt földbirtokos, másrészt fiatalember volt, és nem volt politikus azelőtt. És ezért mindenáron azt szerették volna, ha a keresztényszocialista párt fölött egy felső szerv alakulna ki, amely ezt a két pártot, vagyis az Országos Keresztényszocialista Pártot és a kisgazdapártot összehozza. Mert a kisgazdapártnak az első választásoknál csak egy képviselője volt. Szóval egy rivalizálás indult meg. És miután az édesapám Bethlennel nem tudott megegyezni abban, hogy milyen irányt kövessen a párt, ezt aztán Szent-Ivány kihasználta. A magyar kormány Szent-Iványt használta föl arra, hogy meginduljon Lelley ellen a sajtókampány. Ennek során aztán tücsköt-bogarat összehoztak ellene. Például a Hanák-féle ügy, abból egy szó sem igaz. Hanák Józsi bácsi az apámnak egy nagyon kedves barátja volt. Egyébként rokonok voltunk, mert Hanák Rezső, Józsi bácsi idősebb fia az unokahúgomat vette feleségül. Elég az hozzá, hogy Hanák Józsi bácsi soha ilyet nem mondott volna, hogy apám meg akarja magát fizettetni a Hod¾ával. Ez abszurdum. Egyrészt apámnak nem volt arra szüksége, mert nagy vagyona volt, másrészt pedig ő nem az a típusú ember volt, aki ilyet csinál. Erről szó sincs. Elég az hozzá, hogy a sajtókampánynak az lett a vége, hogy apám lemondott, és a híveivel együtt kivonult a pártból, és megalakította a Nyugatszlovákiai Keresztényszocialista Pártot. Az új párt teljes kampányát a saját pénzéből fedezte, amire ráment a család vagyona, a kampány pedig nem járt sikerrel.

– És mit tud még erről a pártszakadásról, hogyan zajlott le az édesapja lemondása, illetve az új párt megalakítása?

– Részleteket nem tudok, csak azt tudom, ami ebben le van írva. Úgy történt, ahogy ön írja, hogy eleinte csak vitáztak, aztán egyre jobban elmérgesedett helyzet. A magyar kormány megvonta tőle a támogatást, az anyagi vonatkozású támogatást is, úgyhogy az apámnak a saját pénzéből kellett fizetnie az alkalmazottakat is, ezért azt a döntést hozta, hogy lemond a pártelnökségről. Ki is zárták a pártból, és akkor megalapította azt a bizonyos… Voltak hívei, akik mellette álltak, név szerint azonban nem tudom, már rég elfelejtettem a neveket. Meg aztán engem nem érdekeltek a dolgok, hiszen én nem politizáltam. Én csak azt tudom, amit hallottam.

– Akkor ön már tizenhat éves volt. Hogyan folyt a 25-ös kampány? Hogyan élte meg az édesapja, hogy a párt végül is nem jutott be a parlamentbe?

– Nagyon nehezen. Tragédia volt a számára, de túlélte. Mindenesetre a család anyagilag nagyon leromlott, úgyhogy a végén öngyilkos lett.

– Öngyilkos?

– Főbe lőtte magát.

– Mikor?

– Harmincnégyben. De nem halt meg.

– Tehát öngyilkossági kísérlet volt?

– Igen. Főbe lőtte magát.

– Térjünk vissza még 25-re! Amikor édesapja kikerül a parlamentből, mivel foglalkozik?

– Akkor már csak ügyvédeskedett. Akkor már nem politizált. Itt-ott próbálkozott, de már nem voltak sikerei. Akkor már csak ügyvédeskedett.

– Miért kísérelt meg öngyilkosságot 1934-ben?

– Anyagi okok miatt, de idegileg is nagyon ki volt készülve.

– Itt valamelyik írásban, amit küldött, azt írja – ez az idézet Nyitra aranykönyvében szerepel –, hogy „Lelley visszavonult és várta a percet, mely őt újra elhívja. 1931 őszén azt hitte, hogy ez a perc megérkezett. Új pártot alakított, de a nemzetgyûlési választáson ő is, pártja is elbukott.” Mi volt 1931 őszén?

– Nem, ez tévedés.

– Tévedés?

– Ez tévedés.

– Tehát ő többet nem tért vissza a politikába?

– Többé nem alakított pártot. Politizálni kezdett itt-ott, ám eléggé durván visszautasították, és aztán felhagyott az egésszel.

– Az öngyilkossági kísérlete után felépült?

– Felépült, akkor aztán elköltöztek. A nyitrai házat feloszlattuk, ő az édesanyámmal Pozsonyba költözött, én Nyitrán maradtam. Később a Közigazgatási Bíróságnak volt a tanácsosa.

– Ön a gimnázium elvégzése után hol folytatta tanulmányait?

– Magyaróvárra kerültem az Agrárfőiskolára, és mezőgazdasági diplomát szereztem azért, mert a nagyanyám kívánta, hogy a birtokot vegyük családi kezelésbe, mert hatvan vagy nyolcvan évig bérlők gazdálkodtak rajta Nyitrazsámbokréten.

– Ez mekkora birtok volt?

– 370 hold volt.

– Ön mikor került át Magyaróvárra?

– Huszonnyolcban.

– Akkor át lehetett menni tanulni Magyarországra?

– Igen. Semmi akadálya nem volt.

– A tanulás költségeit a család, édesapja fedezte?

– Természetesen.

– Valamilyen támogatást Magyarországról nem kapott?

– Nem, nem.

– Arról nem tud, hogy az itt tanuló felvidéki magyar főiskolások, egyetemisták hogyan szerveződtek meg, és milyen támogatást kaptak? Erről nem tud?

– Nem, nem.

– Tehát ön Mosonmagyaróváron elvégezte a…

– Elvégeztem, 1931-ben kaptam meg a diplomámat, aztán hazatértem. Akkor beiratkoztam még a berlini egyetemre két félévre. De akkor már a hitleri párt és a csehszlovák kormány között annyira feszült volt a helyzet, hogy azt tanácsolták, ne menjek, mert a Burtenschaftokban az idegeneket állítólag zaklatják. Nekem egyéves katonai szolgálathalasztásom volt emiatt. Akkor otthon maradtam, illetve Sziléziában magángyakornok voltam egy fél évig. Aztán bevonultam a katonasághoz 1932-ben, és 1934 tavaszán szereltem le.

– Hol szolgált?

– Nyitrán a 110-es tüzéreknél.

– Miután ön leszerelt katonaságtól, mivel foglalkozott?

– Amikor én leszereltem, és kiderült a tragédia, hogy a zsámbokréti birtok már nem a miénk, ott álltam diplomával a kezemben, és nem tudtam, hogy mit is kezdjek.

– A birtok még a régi adósságokra ment rá, amely a választások során keletkezett?

– Akkor még nem, mert hitelt, kölcsönt vett fel az apám, de mivel nem tudta törleszteni, végül el kellett adni a birtokot, hogy a kölcsönt visszafizesse. Én akkor szerettem volna önálló maradni, nem akartam állásba menni, ezért létesítettem egy csiperketermesztő telepet Nyitrán. Két évig abból éltem. De beláttam, hogy abból egy család nem tud megélni. Akkor már ugyanis udvaroltam a későbbi feleségemnek, úgyhogy állást vállaltam. Nagyapponyba /29/ kerültem. Az Apponyi grófok birtokát akkoriban vásárolta meg egy Slezák Vitus nevû nagyon gazdag pozsonyi polgár, s a birtok kezelésére egy vezetőt keresett. Ezt az állást én kaptam meg. 1936. augusztus elsejével átvettem a birtokot, és hat éven át ott dolgoztam.

– Hol van Nagyappony?

– Nagyappony Nyitrától északra 30 kilométerre. Egy 1100 hold szántóból, 100 hold szőlőből, 700 hold erdőből és szeszgyárból álló birtok volt. Ez volt az Apponyi család ősi birtoka, ám Apponyi Henrik ezt eladta, mert elvadászta a vagyonát, aztán Londonban főbe lőtte magát. Hat évig dolgoztam a birtokon, utána az Egyesült Magyar Pártban megalakult egy ún. gazdasági osztály.

– Ez már a Tiso-féle szlovák államban volt.

– Ez már 1942-ben volt. Esterházy János /30/ egyik barátja és egyúttal gazdasági tanácsadója engem javasolt az osztály élére mint mezőgazdasági szakembert, akinek az volt a feladata, hogy szakmai támogatást adjon a magyar kisgazdának, akik teljesen el voltak szakadva az anyaországtól és minden egyébtől. Ezt én elvállaltam. Elvállaltam azért, mert az idősebbik fiam akkor már ötéves volt, már azon gondolkodtunk, hogy iskolába kell járatni, és Apponyban csak szlovák iskola volt. Ezért ezt elvállaltam, és akkor Pozsonyba kerültem. Ott volt a hivatalom, de Cseklészen /31/ laktam, és naponta bejártam Pozsonyba. Ott dolgoztam egészen 1945-ig. Amikor az orosz hadsereg elfoglalta Pozsonyt, Esterházyt letartóztatták, érvénybe lépett a Bene¹-dekrétum, amely alapján engem is kényszermunkára vihettek volna. Sőt már jött a híradás, hogy jó lesz vigyázni, mert már keresnek engem. Akkor aztán 1945 októberében a Dunán keresztül két dereglyével, két fiammal, feleségemmel és két gyermekággyal átjöttem Magyarországra. Mindenem odaát maradt.

– A felesége honnan származott?

– ő Tapolcsányban született, de amikor megismerkedtünk, Nyitrán élt.

– ő is magyar volt?

– Magyar volt, Gyulai Piroska.

– ő mivel foglalkozott, és az ő szülei?

– ő kereskedelmi akadémiát végzett, könyvelői, mérlegképes könyvelői diplomája volt, de nem dolgozott, mert akkor még fiatal volt. Amikor 1936-ban Apponyban öszszeházasodtunk, neki nem volt állása. Magyaróváron, ahová átszöktünk, nekem régi ismerőseim voltak. Hamarosan lakást is tudtam szerezni. Magyaróváron elvégeztem egy kétszemeszteres posztgraduális tanfolyamot növénynemesítésből és növénygenetikából, növényöröklés tanból. Akkor alkalmazást kaptam az Országos Növénynemesítő Intézetben Magyaróváron mint szerződéses nemesítő. Aztán 1948-ban áthelyeztek Kompoltra egy kísérleti gazdaságba, ahol a főnököm Magyarország legjobb, legismertebb növénynemesítője volt, de idős volt már, 70 éves és nem látott. Vak volt már mind a két szemére. Két évre rá meg is halt, s akkor engem neveztek ki a gazdaság igazgatójává. Ott éltem egészen 1962-ig, ott voltam igazgatója az úgynevezett Észak-kelet Magyarországi Mezőgazdasági Kísérleti Intézetnek. 1962-ben aztán szabályszerûen megfúrtak, miután pártonkívüli voltam és osztályidegen. Akkor áthelyeztek ide, Szegedre, és itt a Szegedi Gabonakutatónak lettem a tudományos főmunkatársa, és Kiszomboron építettek nekem egy búzanemesítő telepet. Ott dolgoztam 1972-ig, amikor is nyugdíjba mentem.

– Térjünk vissza még Csehszlovákiába, illetve a harmincas évekbe! A felesége szülei mivel foglalkoztak?

– A feleségem édesapja bankigazgató volt Rozsnyón, magyar ember volt, nem volt hajlandó felesküdni, ezért otthagyta a bankot, és egy vállalatot alapított Nyitrán, abból a vállalatból élt addig, amíg én a feleségemmel összeházasodtam. 1936-ban azonban meghalt.

– A harmincas években ön hogyan látta az akkori politizálást, a csehszlovákiai magyar pártokat, az Országos Keresztényszocialista Pártot, illetve a Magyar Nemzeti Pártot, az akkori politizálást?

– A harmincas években már nem törődtem a politikával, én akkor már állásban voltam, mezőgazdasági szakemberként dolgoztam. Mindenesetre azt tapasztaltam, hogy nekem, dacára annak, hogy ismert magyar ember vagyok, nem voltak semmilyen nehézségeim.

– A katonáskodása hogyan zajlott le Nyitrán?

– Jól. Tiszti iskolába kerültem Pozsonyba nyolc hónapra, aztán mint szakaszvezető szereltem le, később kétszer is előléptettek, hadnaggyá, majd főhadnaggyá. Mint főhadnagy jöttem aztán át Magyarországra. Nem voltam a fronton, nem katonáskodtam, csak a lovak aszentálására hívtak be mindig, mert mint mezőgazdasági szakember föl voltam mentve.

– Az édesapja mikor került át Pozsonyba a Közigazgatási Bíróságra?

– 1935-ben.

– Mi volt a munkaköre?

– Tanácsosa volt a bíróságnak, ítélkezett. A Közigazgatási Bíróság azokat a pereket tárgyalta, amikor valaki az államot perelte. A bíróságnak volt a tanácsosa, és ott dolgozott.

– Pozsonyban vásárolt vagy bérelt lakást?

– Édesapámék egy kétszobás bérelt lakásban laktak. Apámnak volt egy háza Pozsonyban, de az is ráment a politikára.

– Hogyan élték meg, illetve hogyan látták az 1938-as év végét? Tehát a bécsi döntést, a déli területek Magyarországhoz való visszacsatolását, illetve a Szlovákia megalakulását?

– Sírtunk. Sírtunk, hogy Nyitra nem került oda, Appony pedig pláne nem, mert az még északabbra volt. Azt vártuk, hogy visszakerülünk az anyaországhoz. Aztán jött a hír, hogy: „Minden drága, vissza Prága!” Ez azt jelentette, hogy a visszakerült magyarok nem érezték magukat jól.

– Miért?

– Anyagi okai is voltak valószínûleg, nem tudom. Én csak egy ügyvéd barátommal tartottam a kapcsolatot, aki később Nyitráról átkerült Érsekújvárra. Az mondta, hogy az állapotok rosszabbak voltak, mint Csehszlovákia idején.

– Gazdaságilag elsősorban.

– Gazdaságilag. Aztán ott voltak a zsidóüldözések meg egyebek.

– A szlovák állam megalakulását hogyan élték meg? Akkor még Csehszlovákia volt.

– Akkor még Csehszlovákia volt. A szlovák állam megalakulása akkor kezdődött, amikor a németek megszállták Csehországot. Én akkor mozgósítva is voltam, de nem történt velünk semmi különös változás, legfeljebb az, hogy akkor kezdődtek a zsidóüldözések.

– Amikor a család Apponyban élt 1939–1940-ben, voltak valamilyen problémák?

– Nem. Nem voltak. Semmi gond. Bár tudták a faluban, hogy magyar ember vagyok, mégsem bántott senki. Persze szlovákul kellett tudni. Én akkor már tudtam szlovákul, mert a cseh katonaságnál megtanultam csehül, aztán Apponyban megtanultam szlovákul. Anyanyelvi szinten beszéltem majdnem a szlovákot.

– A Tiso-féle Szlovákiában a magyarok száma és a magyarok megszervezése hogyan történt? Tud erről valamit?

– Nem tudok semmit, mert én akkor már a politikával nem foglalkoztam, csak a szakmámmal. A Néplap háztáji rovatát vezettem, utaztam az országban tanácsadásokra, meg vásároltam a gazdáknak bikát, tenyészbikát. Jártam Magyarországra is vásárolni, tenyészbikát szállítottuk haza.

– Ez 1942 után volt.

– Ez 1942-től 1945-ig volt.

– Ön Esterházyt mikor ismerte meg?

– Akkor, amikor beléptem, 1942-ben.

– Hogyan ismerte meg és hogyan emlékszik rá? Milyen ember volt?

– Nagyon barátságos, nagyon kedves, közvetlen ember volt. Nem volt egy lángész, azt nem mondhatom. Esterházy azért került a párt élére 1932-ben vagy 1931-ben, mert akkorra már Szüllő /32/ azokat a húrokat pengette, amit annak idején édesapám. Akkor már ő is szeretett volna pozitívabb politikát folytatni, mert rájött arra, hogy az ellenzékieskedésnek semmi értelme /33/, mert a csehek semmit, még a saint-germaini megállapodást sem vették figyelembe. Hiába küldöztek mindenféle petíciókat a Népszövetségbe, Genfbe, arra válasz sem érkezett. Szóval reménytelen volt a helyzet. Csak a csehekhez való közeledésben látták, aztán már ő is abban látta, a helyzet javulását. Mert a szlovákok gyûlölték a magyarokat, nekik ezeréves elnyomatásuk volt, ugye, amire ők hivatkoztak, őket a magyarok ezer évig elnyomták, s ezt meg kellett bosszulni. A cseheknek ilyen gondjuk nem volt, a cseheknek Magyarországgal szemben nem volt történelmi elszámolnivalójuk. Egy időben arról is szó volt, hogy a Masaryk /34/ a Csallóköz déli részét, azt a színmagyar területet vissza akarja csatoltatni Magyarországhoz, és ezt csak Bene¹ /35/ sovinizmusa akadályozta meg. /36/ Ezt mindenki tudta. Akkor aztán a Szüllő iránti bizalom is megrendült. De viszont egy arisztokratát kellett állítani a párt élére, és ott volt az a fiatalember, 31 éves volt, amikor pártelnök lett. Se diplomája, se semmilye, se politikai múltja, semmi. Hát egy nagyon lojális, tisztességes ember volt, aki merész is volt, mert ő volt az egyetlen, aki tényleg nem szavazta meg a zsidótörvényt, az tény.

– Említette, hogy Esterházy János nem volt egy lángész, így fogalmazott. Ez mit jelent?

– Végzettsége nem volt, mert ezeknél az arisztokratáknál házitanítókat alkalmaztak. Nyelveket beszélt, és mûvelt ember volt, azonkívül semmi. Jóindulatú volt, magyar ember volt, kemény, becsületes magyar ember volt. Hogy milyen nyelveket beszélt azt nem tudom, de általában ezek az arisztokraták mind beszéltek legalább két-három nyelvet.

– A magánéletben milyen volt Esterházy János?

– Nagyon rendes, barátságos, jóindulatú, kedves, olyan jófiú volt.

– És ő a negyvenes években mivel foglalkozott, hogyan vezette a pártot, mi volt a fő tevékenysége?

– Szinte semmi. Szinte semmi. ő már csak arra korlátozta magát, hogy igyekezett Horthyékat rábeszélni arra, hogy a visszacsatolt területeken a szlovákokat ne bántsák. Mert ő sejtette, ő nagyon németellenes volt, ő sejtette, hogy a németek elveszítik a háborút, s akkor a terület megint visszakerül Csehszlovákiához. Azt szerette volna elérni, hogy a szlovákokkal szemben legyenek a magyarok korrektek, nehogy aztán megint bosszúállás legyen, amikor visszacsatolják a területet. ő tudta, hogy ezeket a területeket vissza fogják csatolni Csehszlovákiához.

– Pozsonyban kik voltak a legközvetlenebb munkatársai, illetve kik voltak a párt vezetői abban az időben, 1942–43-ban, amikor ön odakerült?

– Nevekre nem nagyon emlékszem. Én akkor a politikával nem foglalkoztam, nekem akkor a szakmai tanácsadás volt a feladatom. Én jóban voltam a kisemberekkel, szakmai tanácsokat adtam a Pálffy grófoknak, valamint a Tőketerebesen /37/ élő Andrássyakkal voltam kapcsolatban.

– Mi volt a fő feladata, merre járt, kikkel találkozott?

– Parasztokkal. Parasztokkal, kisgazdákkal, kulákokkal.

– És hol éltek leginkább magyarok?

– Elszórt magyarság, szórványmagyarság véges-végig volt a déli részen.

– Mi volt az ön feladata?

– Szakmai tanácsadás és kapcsolattartás a magyarországi szakma és a Szlovákiában élő kisparasztok, kisgazdák között. És minden héten szakcikkeket írni az újságba, illetve a beérkezett kérdésekre válaszolni.

– Azon kívül, hogy szakmai tanácsokat adtak, anyagilag is tudta támogatni a párt ezeket a gazdákat?

– Nem, nem.

– Milyen volt a hangulat ezeken a vidékeken 1942–43-ban? Hogyan vélekedtek a magyarok az akkori Szlovákiáról, Magyarországról meg a háborúról abban az időben?

– Ezeket a kisembereket nem érdekelték az ilyen kérdések. A viszonyok jobbak voltak, mint Magyarországon, jobbak voltak, mi magasabb színvonalon éltünk, mint Magyarországon. Az ellátás nagyon jó volt, viszonylagosan nagyon jó volt. Például amikor a szovjet hadsereg közeledett, akkor például Szlovákiában hónapokra előre kiadták a cukoradagot meg minden egyebet, úgyhogy mi el voltunk mindennel látva, ugyanakkor Magyarországon az oroszok mindent a raktárakban találtak. Szóval sokkal jobbak voltak a viszonyok.

– Ön Cseklészen lakott ebben az időben?

– Cseklészen

– A gyerekei Pozsonyba jártak iskolába?

– A nagyobbik Cseklészen járt iskolába.

– Volt magyar iskola?

– Volt.

– Tehát Cseklészen akkor még volt magyar iskola, magyarul beszéltek?

– Magyar volt, az egész Cseklész magyar volt, színmagyar. Esterházy volt ott a kegyúr, Esterházy Pufi, és az egész falu magyar volt.

– A háború vége felé, a háború közeledtével hogyan változott a politikája a pártnak, mit tett Esterházy, hogyan viselkedett?

– Esterházynak nem sok lehetősége volt már, mert hiszen a pártnak nagyon kicsi volt a taglétszáma, és ő tulajdonképpen látta azt, hogy a visszacsatolás nem végleges. Igyekezett úgy lavírozni, hogy a visszacsatolt területeken élő szlovákságnak ne essen bántódása, nehogy okuk legyen ezért visszavágni a magyaroknak. Ennek ellenére Esterházyt mégis elítélték mint „fasisztát”. Persze azt nem tagadhatta, hogy ő arisztokrata volt, magyar arisztokrata.

– És a Tiso-féle Szlovákiában élő németek helyzete milyen volt? Tehát a szepességi németeké, illetve a pozsonyi németeké?

– Semmi bajuk nem volt, jól megvoltak. Hát fasiszták voltak. ők fasiszták voltak.

– A szepességiek is?

– Igen.

– Ön járt ott abban az időben azon a vidéken, a Szepességben?

– Nem, nem jártam.

– 1945-ben, amikor közeledtek a szovjet csapatok, akkor Pozsonyban mi történt?

– Én bejártam a hivatalomba. Aztán jöttek a bombázások, akkor, amikor eltalálták a rafinériát, akkor már kritikus volt a helyzet. Az én keresztanyám lakását is bombatalálat érte. Szóval éltünk, utazni akkor már nem nagyon utaztam, csak írtam, írtam. Cikkeket írtam meg válaszolgattam a beérkezett levelekre.

– A szovjet csapatok megérkezése után mi történt?

– A szovjet csapatok megérkezése után már nem tudtam bemenni Pozsonyba. A hivatalomat bezárták. Az íróasztalom ott maradt, benne az összes irataimmal. Azon töprengtünk a feleségemmel, hogyan települjünk át. Egyszer átmentem Magyarországra, s a Földmûvelésügyi Minisztériumban érdeklődtem, mi a helyzet, érdemes-e hazajönni. Azt mondták, hogy menjünk, mert a demokráciában élő magyar szakemberekre szükség van és így tovább. Aztán elhatároztuk, hogy átjövünk. Édesapám Szlovákiában maradt, őt kitelepítették, ő is mindenét elvesztette. Nekem is mindenem elveszett. Aztán évekig egy panzióban éltek, mert még bútora sem volt. Aztán 1949-ben meghalt.

– Esterházy letartóztatásáról mit tud?

– Én csak azt tudom, hogy jött a hír, hogy Esterházyt elvitték.

– Az oroszok.

– Igen.

– És az édesapját hova telepítették?

– Az édesapámat kitelepítették, minden értelmiségit, főleg értelmiségi magyart.

– Hova?

– Az édesapámat Petr¾alkára.

– Ligetfalura?

– Igen.

– Ott mit kellet csinálniuk, hogyan éltek?

– Semmit. A következő napon visszajött. Üres lakást talált.

– Kirabolták a lakását, elvittek mindent?

– Mindent elvittek.

– És utána mi történt?

– Fizetése nem volt, így a kevés megspórolt pénzükből éltek egy panzióban. Aztán beperelte az államot azért, mert nem akartak neki nyugdíjat adni. A pert megnyerte, kapott végkielégítést és nyugdíjat, abból élt.

– Az édesanyjával éltek.

– Igen. Az édesanyám majdnem húsz évvel túlélte őt.

– Az édesanyja mikor halt meg?

– 1966-ban.

– És az édesapja?

– 1949-ben.

– A Márton-temetőben van eltemetve, Pozsonyban? Tiso is ott van eltemetve, ha jól tudom.

– Ott van, valószínûleg Tiso is ott van.

– A két világháború között a magyar arisztokrácia hogyan élt? Tehát volt egy földreform..

– A földreform. Azért volt mindig annyi föld, annyi föld mindig maradt, hogy a család rendesen meg tudott belőle élni. Mert mindenféle címen lehetett bizonyos területeket még hozzácsatolni ahhoz, ami egy embernek vagy egy családnak járt. Minden arisztokratának volt egy nagy kastélya, a kastély fenntartására még 200 holdat lehetett hozzácsatolni. Így például az Apponyiaknak megmaradt a birtokukból 1100 hold szántó, megmaradt az erdő, és megmaradt a szeszgyár.

– De az Apponyiak nem éltek Csehszlovákiában, ők Magyarországon éltek.

– De Apponyi Henrik ott élt. Az egy másik Apponyi ág, az a politikus Apponyi. Ugyanaz a név, de egy másik ág. Az Apponyi család ősi székhelye Appony volt, és az ott lakó Apponyi leszármazottat Apponyi Henriknek hívták. A birtok az övé volt, hitbizomány címén kapta meg, de elvadászta Indiában meg másutt a vagyonát, s annyira tönkrement, hogy el kellett adnia a birtokot. Akkor Angliába ment, ott valami gazdag nőt akart feleségül venni, de ez nem sikerült neki, és akkor főbe lőtte magát.

– Az édesapja hogyan élte meg ezeket a dolgokat, a szlovák állam megalakulását, a pozsonyi eseményeket?

– ő akkor már közömbös volt. Látta, figyelte a dolgokat, beszélgettünk róla, de őt már akkor nem érdekelte semmi.

– Franciscy Lajost /38/ ön ismerte?

– Hogyne.

– ő milyen ember volt? Hogy emlékszik rá vissza?

– Hát pap bácsi volt. Pap bácsi.

– Mert ő politizált továbbra is a keresztényszocialista pártban Szüllő alatt.

– Egy pap bácsi volt. Nem, nem tudtam a politizálásáról. Egyébként több kanonokot ismertünk, mivel édesapám többek között egyházjogász volt. Az egyházi szervezeteknek a jogi képviseletét is sokszor ellátta. Jóban volt a püspökkel meg a kanonokokkal.

– Batthyány Vilmost ön ismerte, a nyitrai püspököt?

– Engem megpofozott egyszer. Felmásztam a vár falára, és ő bent sétált, és amikor látta, hogy én mászok föl, akkor elbújt, és nem mert nekem szólni, mert félt, hogy leesek. Amikor beugrottam a falon, akkor elkapott, és megpofozott. Persze csak úgy.

– őt 1919 tavaszán kitoloncolták Csehszlovákiából. Erről tud valamit?

– Nem.

– Arról tud-e valamit mondani, hogy mi történt a szlovák állam alatt, illetve 1945 után mi történt az ott maradt magyar értelmiséggel, arisztokráciával?

– Nem volt bántódásuk. Két arisztokrata családdal szakmailag kapcsolatban voltam, a Pálffyakkal meg az Andrássyakkal, de a birtokaik megvoltak, és vígan éltek, nem esett bajuk.

– És 1945 után, miután bejöttek az oroszok?

– Akkor mind a két család elment. A Pálffyak a földbirtokukra vonatkozó iratokat nálam hagyták. Nekem az íróasztalomban volt egy titkos fiókom, és ott őriztem őket. Miután többé nem mehettem be Pozsonyba, az irodámat becsukták, az íróasztalom pedig tudja Isten, hova került. Lehet, hogy még most is megvan, és benne vannak az iratok. A titkos fiókot nem ismerte senki.

– Ön írja itt a levelében, hogy „két olyan könyv jelent meg Magyarországon, amely ezzel a témával is foglalkozik – az édesapja, illetve a párt történetével –, de mindkettő szerzője olyan tájékozatlanságot árul el…”

– Ez az.

– Melyik két könyvre gondol?

– Az egyik Esterházy Lujzának az emlékiratai.

– Szívek az ár ellen. És ezzel ezzel a könyvel mi a gond?

– Ezzel az a gond, hogy szó szerint azt írja, hogy a keresztényszocialista pártot Szüllő Géza alapította, és ő volt az első elnöke. Hát ez nem felel meg a valóságnak. Egyébként én akkor írtam egy cikket a Magyar Nemzetbe, amelyben megírtam, hogy ez történelmi tévedés, és akkor a grófnő reagált rá, és azt mondta, hogy igazam van. Ha még egyszer megjelenik a könyve, akkor azt korrigálni fogja.

– Melyik a másik könyv?

– A másik ez a Végh…

– Vígh.

– Vígh Károlynak a könyve.

– A szlovákiai magyarság sorsa.

– A pártot ő szintén csak Szüllő Gézával kapcsolatban kezdi. Egyébként én magam nem bolygattam volna, de a két fiam azt mondta: édesapám, ezt ne hagyd annyiban, nézz utána, mi ebben a hivatalos álláspont. És akkor írtam az akadémiai kutatóintézetbe, és kérdeztem, vajon van-e valaki, aki hivatásszerûen foglalkozott ezzel, mert ezek nem hivatásos történészek. Akkor kaptam azt a két címet, az önét meg a Popély Gyuláét. Hát aztán így írtam.

– Erről mi a véleménye, az én könyvemről?

– Hát nézze óriási, gratulálok hozzá, mert levéltári anyagból összeállítani nagyon nagy munka lehetett.

– Ehhez a könyvhöz konkrétan van-e kiegészítése, megjegyzése? Vagy olyan dolog, amit úgy érzi, hogy…?

– Egyetlen megjegyzésem, hogy ennek a könyvnek ugyanaz a hibája, mint ennek a kettőnek. Azt a periódust, amikor a párt alakult és az 1925-ös választások közötti időt nem részletezi. Szüllő időszakát már részletesebben tárgyalja. Azt az időszakot, mikor pártelnök volt az apám, azt a magyar kormány is agyonhallgattatta, mert nem voltak vele megelégedve. Elsősorban azért nem, mert amikor kezdték alapítani a pártot, akkor azt mondták Pesten, hogy még korai, még nincs aláírva a békeszerződés, még nem szabad pártot alapítani. Akkor apám azt mondta: igen ám, de akkor négy-öt évig a magyarok segítség nélkül maradnak. Hát aztán ezt belátták. De amikor az apám kezdett renitenskedni, akkor megharagudtak rá.

– Mit kellene erről a korszakról elmondani, mi hiányzik ebből a könyvből?

– Az, hogy részletesen hogyan történt a szervezés. Én nem tudom, hogyan történt, de nyilván kell lenni valahol…

– Sajnos én nem találtam erre adatot, elég kevés adat van.

– Valószínûleg azért, mert már akkor is agyonhallgatták. Szóval nem volt szimpatikus az első öt év a magyar kormánynak.

– És ezen kívül még ebben a könyvben van-e valami, amit…?

– Ebben a könyvben sincs szó arról, hogy valójában miért hidegült el a magyar kormány az apámtól. Szó szerint ugye két dologról volt szó. Egyrészt kifogásolta az irredenta politika folytatását, másrészt pedig ő a csehek felé orientálódott. Egyébként ebben a könyvben ez szó szerint benne van. Ebben benne van, ezek pontosan megírják, hogy mi volt az oka.

– Abban a német lexikonban. /39/

– Igen. Pontosan megírják, hogy ő nem a Szlovák Néppárt, hanem a Csehszlovák Néppárt felé orientálódott.

– ©rámekék /40/ felé.

– Igen. Nem Hod¾a felé, hanem ©rámek felé.

– Hlinka. /41/ Hlinka volt akkor a vezetője a néppártnak.

– Igen, de Hod¾ával kapcsolatban van a könyvében az megállapítás, hogy Hod¾ával akarta megfizettetni magát. Hát ez egy humbug.

– Azt honnan tudja, hogy a ©rámekék felé orientálódott.

– Otthon szóba került.

– És ez milyen formában nyilvánult meg, találkozott, tárgyalt a cseh párt vezetőivel?

– Nyilván. Azt konkrétan nem tudom, hogy hogyan, mikor és hányszor tárgyalt velük. De ő állandóan ott volt Prágában, ezekkel az emberekkel folyamatosan kapcsolatban volt. Egyébként Hod¾ával is, mert ő egy nagyon józan ember volt, ő volt az ún. duna-völgyi konföderációnak az elképzelője, melyhez Ausztria, Csehszlovákia, Magyarország, Románia, Szerbia is tartozott volna. Szóval egy államszövetséget akart, amit aztán Bene¹ megfúrt.

– Ebből a könyvből másokat, más személyiségeket nem ismer?

– Személyesen nem. Engem akkor mint gyereket csak úgy ismertek, hogy Lelleynek a fia. Volt úgy, hogy futva kellett elmenekülnöm, mert azt mondták nekem, hogy megvernek a kommunisták.

– Ez mikor volt?

– Nyitrán a futballpályán a futballmeccs közben egyszer valaki azt mondta: hallod, az a képviselőnek a fia. Akkor jöttek felém. Akkor elfutottam.

– És a kommunista párt. Milyen volt Csehszlovákia Kommunista Pártja abban az időben?

– Én csak arra emlékszem, hogy május elsején mindig leeresztettük a rolókat. Leeresztettük a rolókat az ablakon, nehogy beverjék az ablakot.

– Nyitrán mi volt május elsején? Mi történt akkor május elsején?

– Hát fölvonulás, nagy fölvonulások voltak. Azért csuktuk be az ablakokat, illetve eresztettük le a redőnyt, mert nagy ordibálás volt. Egyébként nem voltak különösebb kilengések. Az apámat nem szerették a kommunisták.

– A Szlovák Néppártból ismert valakit? A szlovák néppárti politikusok közül Hlinkát vagy valakit?

– Nem. Hallomásból tudtam, hogy kiről van szó, hallottam Hlinkáról, Tisóról /42/, ©robárról. /43/ Kiről még? Csak azt tudtam, hogy ezek mind nagyon nem szerették a magyarokat.

– A lényeg az volt, hogy az édesapja változtatni akart a politikán.

– Változtatni akart a politikán. Főleg azt akarta, hogy azt a bizonyos passzust, amely a szlovák autonómiára vonatkozik, vagy hagyják ki, vagy enyhítsék. Ne az legyen a párt célja. Nehogy a cseheket ezzel a magyarok ellen uszítsák. Mert a cseheknek, Bene¹nek esze ágában nem volt a szlovákoknak autonómiát adni. Tudniillik Hlinka kijelentette, hogy csöbörből vödörbe estek, mert eddig a magyarok voltak a szlovákok urai, most pedig a csehek. Mert az tény, hogy Szlovákiát elárasztották a cseh tisztviselők. A szlovákoknak valójában nem is volt emberük. Szóval ezt ők nagyon rossz néven vették. Ez volt az egyik ok, a másik pedig az, hogy akkor közeledünk a csehek felé.

– Az édesapja el tudta volna azt képzelni, hogy a magyarok belépjenek a kormányba?

– Hogy a kormányba belépni vagy valamiféle semleges ellenzéki politikát folytatni, hogy nem állandóan minden ellen fölszólalni és minden ellen tiltakozni, ezt föltétlenül elképzelte. Valahogy így képzelte el. Persze arról is szó volt, emlékszem, hogy esetleg egy kisebbségi minisztériumot alakítanának Pozsonyban, amely a kisebbség ügyeit intézné… De, hogy konkrétan voltak-e ilyen elképzelések, azt nem tudom. De azt a szót, hogy kisebbségi minisztérium, azt hallottam.

A Kisemlékkutatók XV. Nemzetközi Konferenciája Komáromban. 2002. május 10—12. (L. Juhász Ilona)

A kisemlék kategóriájába az út menti keresztek, képoszlopok, kis kápolnák, mezei oltárok ugyanúgy beletartoznak, mint a pellengérek, határkövek, szabadtéri szobrok, út menti haláljelek, fákon elhelyezett képek, olajnyomatok, keresztek stb., tehát azok az objektumok is, amelyek nem tartoznak a hivatalos műemlékvédelem érdeklődési körébe. A szakrális kisemlékek szervesen hozzátartoznak egy-egy település képéhez, részét képezik a helyi hagyománynak. Európa-szerte több olyan szervezet, csoportosulás is működik – elsősorban a német nyelvterületen –, amelyet azzal a céllal hoztak létre, hogy felvállalják a kisemlékek védelmét, dokumentálását, s tömörítsék a téma iránt érdeklődő szakembereket és lelkes amatőröket. A németországi Hessen tartományban 1971-ben jött létre egy ilyen csoport a Romániából – a Bánátból – származó Karl Friedrich Azzola professzor irányításával, Felső-Ausztriában pedig 1977-ben Enns székhellyel alakult meg hasonló, a Szudéta-vidékről származó, Èeský Krumlovból kitelepített Nelli Kainzbauer vezetésével (Felső-ausztriai Kisemlékkutató Munkacsoport néven). Azért éppen ezt a két egyesületet, illetve személyt említettem, mivel ők ketten határozták el még az 1970-es években, hogy kétévenként váltakozó színhellyel – egyszer Ausztriában, egyszer pedig Németországban – nemzetközi konferenciát szerveznek, ahová meghívják az Európában e területen tevékenykedőket, illetve az ezzel a témával foglalkozó szakembereket. (Figyelemre méltó, hogy ez egykori szocialista országok közül Lengyelországban Swidnica székhellyel még 1985-ben megalakult a Keresztvédők Baráti Társasága [Bratctwo Krzyzowców], egy lazább társulás Észak-Csehországban is létrejött az a¹i múzeum vonzáskörzetében.)

A nemzetközi konferenciáknak köszönhetően egyre több szakember és önkéntes gyűjtő került kapcsolatba ezzel a mozgalommal, és a dokumentálás, feltérképezés mellett nekik köszönhetően számos kisemléket is helyreállítottak az évek során. Az említett konferenciasorozat színhelye 1998-ban került első alkalommal egy volt szocialista ország városába, a csehországi Teplára. Ezt követően két év múlva ismét Ausztria volt a színhely, majd az idén, 2002-ben a szlovákiai Komárom adott otthont a tanácskozásnak. Szervezője a Fórum Társadalomtudományi Intézet komáromi székhelyű Etnológiai Központja volt. Hogy miért éppen itt, s az, hogy ilyen szoros együttműködés alakult ki az említett intézmény és a fent említett különböző, Európában működő egyesületek, ill. szakemberek között, szinte a véletlennek köszönhető. Egy, a budapesti Néprajzi Múzeum faliújságjára kiakasztott felhívásra figyelt fel még 1994-ben Liszka József etnológus, s a Márai Alapítvány támogatásának köszönhetően ekkor vett először részt a baden-württembergi tartományban, Tauberbischofsheimban megrendezett nemzetközi konferencián, ahol Szent Vendel kisalföldi kultuszáról tartott előadást. E jó hangulatú tanácskozás s az ott tapasztalt lelkesedés döbbentett rá bennünket, hogy tájainkon is szükség lenne ilyen jellegű tevékenységre, mert nagyon sok a pótolnivaló. Így nem volt véletlen, hogy rövid időn belül, 1997-ben a Fórum Társadalomtudományi Intézet komáromi székhellyel megalakult Etnológiai Központjában saját gyűjteményünkre alapozva megalapítottuk a Szakrális Kisemlék Archívumot is azzal a céllal, hogy dokumentáljuk, feltérképezzük a Dél-Szlovákia területén található kisemlékeket. Az archívum ma már több mint 2000 objektum dokumentációs anyagát tartalmazza (fényképek, térkép, levéltári anyag, újságcikkek stb). A fentebb említett csehországi tanácskozáson már a Fórum Társadalomtudományi Intézet képviseletében vettünk részt. E sorok írója az országút menti balesetek színhelyén állított haláljelekről, Haláljelek Dél-Szlovákia országútjai mentén, Liszka József pedig Nepomuki Szent János kisalföldi kultusza címmel tartott előadást. Mivel az évek során a témakörrel foglalkozó szakemberekkel, amatőr gyűjtőkkel szerteágazó kapcsolatot sikerült kialakítanunk, így jött az ötlet az ausztriai Bad Aussében 2000-ben megtartott tanácskozáson (amelyen két szlovákiai magyar témájú előadás is elhangzott, valamint fotókiállítás is nyílt a Dél-Szlovákiában dokumentált kisemlékekről), hogy az Etnológiai Központ munkatársaiként felajánljuk: a 2002-ben esedékes következő tanácskozás színhelye Komárom legyen. Az ötletet örömmel vették, így került sor tehát május 9–12-én a Kisemlékkutatók XV. Nemzetközi Konferenciájára az említett városban.

szemle_2002_2_konf_01

Előadók egy csoportja a Kisemlékkutatók XII. Nemzetkőzi Konferenciáján Komáromban:
Prof. Klaus Beitl (Bécs), Platzner Katalin (Komárom), Szilágyi István (Szombathely),
Perger Gyula (Győr) (L. Juhász Ilona felv.)

szemle_2002_2_konf_02

Brigitte Heilingbrunner (Linz) és Prof. Walter Hartinger (Passau) a Kisemlékkutatók
XII. Nemzetkőzi Konferenciáján Komáromban (L. Juhász Ilona felv.)

Az ünnepélyes megnyitón Végh László, a Fórum Társadalomtudományi Intézet somorjai székhelyű nemzetiségi könyvtár és levéltár – a Bibliotheca Hungarica – igazgatója köszöntötte az intézet nevében a résztvevőket. Ezt követően Brigitte Heilingbrunner, a Felső-ausztriai Kisemlékkutatók Egyesületének jelenlegi vezetője megemlékezett a közelmúltban elhunyt elődjéről, Nelli Kainzbauerről, méltatva sokéves munkásságát (hosszú éveken át lakhelyéről, Ennsből irányította az egyesületet). Neki köszönhetően számos, a téma iránt érdeklődő vagy azzal foglalkozó szakembernek és amatőrnek sikerült kapcsolatba kerülni. Mindig szívügyének tekintette Azzola professzorral egyetemben, hogy a szocialista blokk szétesése, a határok megnyitása után a térségben tevékenykedő szakemberek is minél nagyobb számban eljuthassanak ezekre a konferenciákra. Ennek köszönhetően elsősorban magyarországi, lengyelországi és csehországi szakemberek látogathatták a tanácskozásokat. Közvetve neki is szerepe van abban, hogy az idei konferencia egy volt szocialista ország városában, a szlovákiai Komáromban került megrendezésre. Tisztelet emlékének!

A tanácskozás bevezető előadásaként a passaui egyetem néprajzi tanszékének professzora, Walter Hartinger A kisemlékek az idő tükrében címmel egy átfogó, egyben a témát alaposan részletező eszmefuttatását hallgathattuk meg, majd Klaus Beitl bécsi néprajzprofesszor elnökletével folytatódott a konferencia. A Szlovákia területén is kutató építész, Szilágyi István Szombathelyről a Kálvária inventáriumokról, Perger Gyula (Xantus János Múzeum, Győr) a kisemlékkutatásban fontos szerepet betöltő történeti forrásokat mutatta be, példákat hozva fel az általa végzett kutatások kapcsán. A komáromi Platzner Katalin néprajzkutató Közép-Európa egyik legközkedveltebb és legközismertebb szentjének, Nepomuki Szent Jánosnak a népművészetben előforduló ábrázolástípusait elemezte. E sorok írója A sírjeltől a nemzeti szimbólumig című előadásában a tájainkon az 1970-es években megjelent faragott emlékoszlopoknak, „kopjafáknak” a szlovákiai magyarok körében betöltött szerepéről szólt, nyomon követve útját az első ilyenek megjelenésétől napjainkig, számos példával szemléltetve az egyes típusokat, megemlítve az állítások körülményeit, utólétüket stb.

A délutáni órákban a kassai Kristína Marku¹ová művészettörténész elnökletével folytatódott a konferencia, s az előadások sorát a kassai székhelyű Kelet-szlovákiai Múzeum munkatársa, Klaudia Buganová nyitotta, aki a Kassa környéki szakrális kisemlékeket mutatta be diafelvételek segítségével. A győri művészettörténész, Székely Zoltán levéltári anyagok, térképek révén mutatta be a Győrben még meglévő, ill. a már régen nem létező képoszlopokat. A galántai múzeum néprajzkutatója, Danter Izabella diafelvételekkel egy mátyusföldi község – Nagyfödémes – teljes szakrális kisemlék-dokumentációját tárta elénk. Az első nap programját a Belgiumból érkezett Jaak Nijssen zárta egy 1679-ből származó sírkereszt szimbolikájának részletes elemzésével.

A tanácskozás második napja a Hesseni Kisemlékkutatók Egyesületének vezetője, Karl Friedrich Azzola vegyészprofesszor elnökletével folytatódott. Elsőként a bambergi egyetem néprajzprofesszora, Bärbel Kerkhoff-Hader a „képoszlopok földjének” is nevezett frank régió egyik részén, Bamberg környékén található szakrális kisemlékek egyes típusait mutatta be. Az általa vezetett tanszék a közelmúltban létrehozta a szakrális kisemlékek számítógépes adatbázisát, amely a kutatók számára is hozzáférhető. Tóth Zsuzsanna budapesti művészettörténész Szent Lipót a történelmi Magyarország művészetében és kultúrájában címmel egy nagyon szerteágazó és alapos kutatómunka eredményeit tárta a hallgatóság elé. Karl Kubes Bécsből a megjelenés előtt álló Román kori és kora gótikus sírlapok Alsó Ausztriában című kötetének anyagát mutatta be. A tanácskozás programját a Dìèínből érkezett Karel Stein műemlékvédő szakember az embereknek az utóbbi évtizedben a kisemlékekhez fűződő kapcsolatában, az ezekhez való viszonyulásában beállt változásokról szólt Észak-Csehország vonatkozásában. Az előadásokat mindig élénk vita követte, ahol sok értékes hozzászólás, kérdés hangzott el.

A délutáni órákban tanulmányi kirándulással folytatódott a tanácskozás programja, a résztvevők megtekinthették a környékre jellemző kisemlékek néhány típusát. Örömmel konstatálták, hogy az 1989-es rendszerváltást követően nagyon sok kisemléket újítottak fel, elismeréssel szóltak Udvard község pozitív hozzáállásáról, ahol aránylag rövid időn belül szinte már valamennyi objektumot felújítottak, beleértve a híres és építészeti szempontból is figyelemre méltó Kálváriát is. Udvardon megtekinthették az Etnológiai Központ Szakrális Kisemlék Archívumából válogatott fényképkiállítást, amely Dél-Szlovákia magyarok által lakott vidékeinek kisemlékeibe nyújtott betekintést csaknem száz felvétel segítségével Pozsonytól Ágcsernyőig. Elutazásuk előtt, a harmadik nap délelőttjén, utolsó programpontként Komárom nevezetességeivel ismerkedtek a résztevők.

A háromnapos konferencián elhangzott előadások egy része az Etnológiai Központ 2002-es évkönyvében olvasható majd.

Mészáros András: A filozófia Magyarországon. A kezdetektől a 19. század végéig. (Rathmann János)

Mészáros András könyve kétségkívül lépést tett a magyar filozófia történetének megírásához, és már az első pillanatban szembetűnő ez az erénye. Nem kevesebb történt, mint az egész történelmi Magyarország filozófiai kultúrkincseinek értő felrajzolása a kezdetektől a 19. század végéig egy nagy ívű tabló formájában. Egy ilyen könyvet régóta várt az olvasóközönség, és a szerző – sokszor egy szál magában birkózva az anyaggal – eleget tett a várakozásnak.

Mészáros Andrásra munkája során nehéz és megkerülhetetlen módszertani és elméleti problémák megoldása várt. Olyanok, amelyekre a közelmúlt kísérletei nem vállalkoztak, inkább a kisebb ellenállás felé fordultak. Mészárosra inkább a szembenézés a jellemző. És legalább ilyen rokonszenvet vált ki a ránk maradt filozófiai hagyaték Erdélyi óta meg nem kísérelt gondos számbavétele, a hosszú évtizedekkel elmaradt alapkutatások és forráskiadványok, valamint a sok hiátus áthidalása.

Mészáros András áttekinti filozófiatörténet-írásunk használható hagyományát az első feldolgozásoktól a nagyobb modern kísérletekig. Erdélyi Jánosban a magyar filozófiát először korszakoló, koncepciózus, a magyar eredetiséget először kimondó történetírót s az ő nyomában járó Mátrai Lászlóban a 16–17. századi értékeink kultúrtörténeti hátteret is adó felkutatóját mutatja be, sőt még a nagy összefoglaló külföldi munkákra is kitér (F. Ueberweg: Grundriss der Geschichte der Philosophie – Die Philosophie des Auslandes).

A tudományos igényű kötet Szent Gellérttől Böhm Károlyig ad átfogó képet a magyar filozófia történetéről. Az arányos felépítés kitűnő keret ehhez a nagy összefoglaláshoz. Az első rész A magyar nyelvű filozófiáig címet viseli, a második rész címe pedig Az önálló filozófiai rendszer felé. Az első rész szűkebb (76 p.), a második rész a bővebb (123 p.) terjedelmű. A második rész az Alapozás, A reformkor filozófiai mozgalmai, ill. a Lezárás és átmenet című alfejezetekre oszlik.

Az első rész a magyarországi középkori gondolkodást, a magyar, a már reneszánsz jegyeket is felmutató újplatonizmust, kartezianizmust, az időszerű filozófiákat mindig recipiáló s eszmei folytonosságot őrző Eperjesi iskolát és a 17–18. század jezsuita filozófusait tárgyalja. A második részben pedig újdonság az evangélikus líceumokban művelt filozófia, s ez voltaképp megalapozza a következő fejezet, a Kant-vita mondanivalóját. Ahogy haladunk előre az időben és elérjük a reformkort, úgy válnak a fejezetekben ábrázolt témák egyre kifejezettebbé és elevenebbé, kidolgozottabbá (a Hegel-vita, Erdélyi János és Eötvös József).

A számos feldolgozásra váró alak közül a szerző jó érzékkel emeli ki Apáczai Csere Jánost, Erdélyi Jánost és Eötvös Józsefet mint a kartezianizmust, a hegelianizmust és a liberalizmust – a maguk korában friss koreszméket – adaptáló gondolkodókat.

A könyvet végigolvasva kirajzolódik a szerző törekvése: a figyelemre méltó vállalkozás nem egy sajátosan magyar filozófia történetét kívánta nagy vonalakban rekonstruálni, hanem igyekezett bemutatni az egyes recepciók és adaptációk sajátosságait, amelyek jellegzetesek voltak, ha úgy tetszik: magyar jellegzetességet is felmutattak.

Méltányolandó törekvés még: végig az egészet szem előtt tartani, nem időzni soká a kedvenceknél, ám nem mellőzve az addig homályban maradtakat sem.

Újszerű interpretációval és találó ábrázolással tűnik ki a reneszánsz kor Mátyás alatti alakjainak bemutatása (Bandini), még ha az olvasó kissé elrejtve talál rá Az újplatonizmus Magyarországon című fejezetben. Az újplatonizmus ugyanis a mi szemünkben az olasz „rissortimento” leghatásosabb irányzata.

Ily nagy idősáv átfogásakor döntő jelentőséget kap a módszer.

Mészáros ebben a könyvében mindenekelőtt az előtte tornyosuló módszertani problémákkal birkózott és birkózott meg a kötet nagyobbik felében. Híven az Erdélyi János-féle példához, és szem előtt tartva Hetényi periodizációját, végső soron elért egyfajta teljességet: jó korfelosztása mellett nem ment el szó nélkül jelentős iskolák és irányzatok mellett, mint az említett két kötet még megtette.

Ilyen nagy történelmi kor bemutatását ugyanis nem lehet saját kutatásra alapozni, ami nyomban felveti a mások kutatási eredményei megismerésének és értő felhasználásának nehéz kérdését: tartható-e ilyen körülmények között az egyéni s egységes koncepció, amelynek végig kell vonulnia a könyvön. És a periodizáció eddig többször elvétett problematikája is idetartozik.

Alapkoncepciója meggyőző, amennyiben a magyar filozófia történetét Mészáros szerint – Erdélyivel egyetértésben – nem egyszerűen a „követés” jellemezte, hanem a nagy rendszeralkotókkal való együttlépés.

Önként adódik az összehasonlítás az utóbbi évtizedek ígéretes külföldi kísérleteivel. Mind Hanák Tibor, mind Larry Steindler jobb pozícióból fogott neki a magyar filozófiatörténet monografikus feldolgozásához. Azonban a várakozásnak kevésbé tudtak megfelelni. Ennek oka elsősorban a módszertani problémák megoldatlanságában és az új kutatások elmaradásában adható meg.

Módszertani erénye a kötetnek az a szemlélet is, hogy a filozófiát az adott kor egyetemes kultúrája „magyarázójának”, részének mutassa be.A szerző e törekvése helyeslendő és méltánylandó, jóllehet nem valósult meg következetesen. Nem volt itt válasz adható arra, miért nem hozta el nálunk a „filozófia százada”, a 18. század azt az irányadó fellendülést, melyet több európai ország filozófiai életében előidézett. És arra a kérdésre sem, hogy vajon a magyarországi filozófia kiteljesedését, az iskolák falainak átlépését meghozó 19. században is miért szorul mégis a filozófia a kultúra második vonalába.

A kötet legjobban kidolgozott részei azok, amelyekben a szerző jelentősnek mondható saját kutatási eredményeire építhetett (pl. a Vandrák-elemzés, az Eötvös-tanulmány); másfelől azok, amelyekben a középkori magyar hagyomány gazdagságára emlékeztetve írja le Szent Gellért és Szent István bölcseleti-etikai gondolatait; ugyanilyen gondosan veszi szemügyre a korabeli szerzetesrendek kimagasló magyar bölcsészeinek eredményeit, illetve ahol a magyar filozófiai nyelv kialakulásával és fejlődésével foglalkozik, ami igazi nóvum. Utóbbi fejezet – mint a könyv egésze – sok inspirációt adhat kutatóinknak, és sok tanulságul szolgálhat az érdeklődők számára.

A sok-sok jó és fontos elemzés közül is kiemelésre érdemes lapokat sorolok. Említem mindenekelőtt a Mátyás korabeli „budai akadémia„ korrekt ábrázolását és Janus Pannonius filozófiai arcélének megrajzolását. Janus Pannonius minden bizonnyal neoplatonista volt, amire felhozható lenne költeményeinek szelleme, a firenzei kortárs elitkörrel való kapcsolata. Hogy epikureus szemlélete jól megfért platonizmusával, az a reneszánsz embereknél nem ment ritkaságszámba (lásd Heller Ágnes kutatásait).

Érdeme a kismonográfiának, hogy nem kimondja, hanem – voltaképp végig – szemlélteti azt a koncepcióját, miszerint a magyarországi filozófia története nem a bevett értelemben használt recepciótörténet. Így levonható az olvasó számára: nem a rendszerek átvétele vagy a beépítése történt, hanem sajátos, átgondolt adaptációja, ami nóvumot is hozott, „hozzá is tett” a recipiált gondolati anyaghoz.

Ami az alapvető kritikai megjegyzéseket illeti: a magyar reneszánszra és a magyar felvilágosodásra vonatkozó kutatások befejezetlensége valóban nehezítette a szerző munkáját ezeknél a koroknál, ami vázlatosabb feldolgozást tehetett csak lehetővé. Beépíthetők lettek volna – legalább a regisztrálás erejéig – az erdélyi (Báthory udvara) és a pozsonyi késő reneszánsz időszak, pl. a Seneca-elemzéseken fáradozó Lipsius-kör erőfeszítései, amelyek az egyetemes kultúrtörténeten némi nyomot hagytak (lásd Klaniczay Tibor vonatkozó tanulmányait, pl. Die Renaissance im Blick der Nationen Europas. Wiesbaden, 1991). Mindez azonban inkább egy nagyobb monográfia témája.

A rendkívül szerteágazó és széttöredezett magyar felvilágosodás ábrázolásánál – a jól megírt részek mellett – méltán megemlékezhetett volna a szerző a szepességiek nagy kultúraépítő és -közvetítő szerepéről (tanügyi reformokban vállalt vezető szerep, képzett tanárok kirajzása Pozsony, Eperjes, Kassa líceumaiba, ill. a királyi akadémiákra) és nem jelentéktelen filozófiai teljesítményeiről (pl. a jénai felvilágosodásnak az egész Felvidékre való hatásáról, jobban magyarázná a korabeli Felső-Magyarország és a korabeli Magyarország emelkedő fejlődéseit). A szerző javára írható ugyanakkor az evangélikus líceumok első szerepeltetése a történeti feldolgozásokban, ám nem regisztrálva a régi szepességi líceumok teljesítményeit a filozófiában (S. Toperczer, J. Genersich és mások). Igaz, Erdélyi csak az Eperjesi iskolát dolgozta fel, de torzóban maradt filozófiatörténete csak a 17. század végéig követhette az eseményeket, Lőcse fellendülése pedig éppen ez után kezdődik (az első magyar antropológiai tanulmánykötet kezdeményezése német nyelven ugyan, de több magyar szerzővel (Michael Wagner, Wien, 1794–1796).

A magyar felvilágosodásnál a jó Bessenyei- és Martinovics-tanulmány mellett kissé elhalványodik a tudomány- és eszmetörténeti beágyazás: pl. az új fizika és matematika adaptálása a nagyszombati egyetemen (Makó Pál a Monarchia legjobb matematikusa, filozófiai teljesítménye is számottevő, eredetibb Radicsénál pl. Wolff- és Leibniz-interpretációja).

A recepciótörténetet követve kissé hiányzik a magyarországi Herder-hatás, jóllehet a magyar irodalom ezt feldolgozta (Kölcseyt a szerző egyoldalúan Schellinghez kapcsolja, nem szól Guzmics Izidor nyelvtudósról).

Ignaz Fessler kiiktatása aligha tartható, hiszen markáns filozófiai életműve a források szerint a magyar felvilágosodás része. Ignaz Born életműve és az ún. természettudományos felvilágosodás aligha mellőzhető egy nagyobb kötetben.

Az erdélyi szászok filozófiai kultúrájáról a szerző tesz egy-két regisztráló lépést, az evangélikus líceumok hatástörténete címszó alatt, ami méltánylandó (pl. Hissmann Mihály említése), és aligha volt elvárható, hogy a szász kultúra sok-sok monográfiában feldolgoztatott relatíve önálló történetét és benne a filozófiai vonatkozásokat itt interpretáljuk.

Az a felelősségtudatról tanúskodó gondolat, miszerint nekünk magunknak kell megírni a magyar filozófia történetét, mert hisz ezt helyettünk senki sem teszi meg, adta Mészáros kezébe a tollat. Vállalkozása sokkal több volt a „megírásnál”; a feltárás, kutatás, interpretáció, komparáció feladatai egymásra tornyosultak. Fenyegette az aránytévesztés és a szelektálás sok veszélye is. Mindezeket a nehézségeket nagyobb hiba nélkül sikerült leküzdenie.

Összegezve: A sok jó ismeretet nyújtó és nyelvi szépségével és tisztaságával is kitűnő kötet előrelépés, túllép az egyetemi előadás szintjén, egyes korokban a tudományos vizsgálat fokára emelkedve. Gyújtsunk hát örömtüzeket, és ajánljuk melegen a művet elolvasásra.

Rathmann János

Ján Botík (zost.): Obyèajové tradície pri úmrtí a pochovávaní na Slovensku s osobitným zreteµom na etnickú a konfesionálnu mnohotvárnos». [A halállal és temetkezéssel kapcsolatos szokáshagyományok Szlovákiában, különös tekintettel a nemzetiségi és felekezeti sokszínűségre.] (L. Juhász Ilona)

A turócszentmártoni székhelyű Néprajzi Múzeum azóta elhunyt igazgatója, Milan Kiripolský kezdeményezésére 1995-ben született meg az a hosszú távú, Múzeumok és etnikumok nevet viselő projektum, melynek célja a Szlovákiában élő nemzetiségek népi kultúrájának rendszeres, kétévenkénti bemutatása különböző kiállítások, konferenciák és publikációk segítségével. Ezáltal szeretett volna lehetőséget teremteni az itt élő etnikumok kölcsönös jobb megismerésére, s az egyes kulturális jelenségek összehasonlítására. A projektum résztvevői a Szlovákiában élő nemzetiségek múzeumai, ill. az egyes múzeumokhoz tartozó nemzetiségi osztályok, amelyek a magyar, zsidó, német, roma, horvát, ukrán és ruszin kultúrát képviselik.

Az 1995-ben megrendezett első kiállítás témája a lakodalom volt, majd ezt a vásár és a népi mesterségek, valamint a népi építészet és lakáskultúra témaköre követte. A kiállítások megnyitóinak része egy konferencia is, amelyen általában az egyes nemzetiségi múzeumok, ill. osztályok szakemberei tartanak a témához kapcsolódó előadást. Az első kiállítás és konferencia után nem, az 1997-ben megtartott másodikat követően azonban a Kárpáti Németek Múzeumának két munkatársa, M. Horváthová és O. Pöss szerkesztésében Mesterségek és vásárok Szlovákiában címmel 1998-ban megjelentették az ott elhangzott előadásokat. Ezt követte 1999-ben Az építkezés és lakáskultúra hagyományai Szlovákiában címmel a felsővízközi (Svidník) Ukrán-ruszin Nemzetiségi Múzeum igazgatója, M. Sopoliga által szerkesztett kötet.

A legújabb, 2001. évi projektum a Szlovák Nemzeti Múzeum tudományos munkatársa, a Horvát Kultúra Dokumentációs Osztályának vezetője, Ján Botík szakmai irányításával zajlott, s témája a temetők és a temetkezési szokások volt. Ehhez kapcsolódóan egy kiállítás segítségével is megkísérelték bemutatni a Szlovákiában élő etnikumok temetkezési szokásait, temetőkultúráját. A pozsonyi kiállításmegnyitót követően zajlott a témához kötődő konferencia is. Az itt elhangzott előadásokat szerkesztette kötetbe Ján Botík, kiegészítve néhány, a témához kapcsolódó tanulmánnyal.

A szerkesztő szlovák és angol nyelvű bevezetőjében összefoglalja a Múzeumok és etnikumok című projektum célját és eddigi eredményeit, majd ezt 21 tanulmány követi. Ebből 1-1 szláv, szlovák, valamint habán, 2-2 általános, magyar, ruszin-ukrán, német, zsidó, valamint cseh, 4 pedig roma vonatkozású. Tekintsük most át részletesebben, mivel is foglalkoznak az egyes tanulmányok!

Elsőként Margita Jágerová a szlovákok temetkezési szokásait foglalja össze, elsősorban az eddig megjelent szlovák néprajzi szakirodalomra támaszkodva. A temetkezési szertartás leírásán túl képet kaphatunk a szlovákok halállal kapcsolatos hiedelemvilágáról is. Külön fejezeteket szentel a gyermekek, a kiházasítatlan fiatalok, valamint az öngyilkosok temetésének is, befejezésül pedig jellemzi a temetőket, s ezeken belül a sírokat és sírjeleket is. Megállapítja, hogy a temetkezési szokások az évszázadok során számos archaikus elemet őriztek meg, azonban ezek egy része – elsősorban az elmúlt két évtizedben – fokozatosan kikopott a gyakorlatból. Ennek okát abban látja, hogy a temetések szervezését sok helyen különféle intézmények vállalták magukra, de nagymértékben befolyásolta a szokások megváltozását a községi ravatalozók felépülése, valamint a halotti torok helyszínének a megváltozása is. Mindezek ellenére azonban még mindig akad néhány régió, amelyeket a fentebb említett hatások aránylag érintetlenül hagytak.

¥ubica Chorváthová Szlovák népi temetkezési szertartás a szláv kontextusban című tanulmánya a szlovák temetkezési szokásokat szláv kontextusba ágyazva kísérli meg bemutatni, azonban, ahogy azt maga a szerző is megjegyzi, sok még a fehér folt, így kellő információ hiányában ezt csupán töredékesen teheti meg. Írásában érintőlegesen foglalkozik a külföldi szlovákokkal is. Véleménye szerint a szlovák népi kultúra ellenállt a különféle magyarosító törekvéseknek, ezért elsődleges szerepet töltött be a szlovák nemzetté válás folyamatában. Felveti a szükségességét a temetkezési szertartások és szokások ilyen megközelítésű vizsgálatának, mert véleménye szerint a szlovák népi kultúra éppen ezen a területen őrizte meg a legtöbb archaikus elemet, tehát jelentős „azonosító” funkcióval is bír a nemzeti jelleg bizonyításánál. Fontosnak tartja azonban azon hatások vizsgálatát is, amelyeket a Szlovákia területén élő más nemzetiségek gyakoroltak a szlovák népi kultúra e területére, de véleménye szerint ugyanígy fontos lenne a téma mélyebb, alaposabb kutatása a társadalmi és felekezeti különbözőségek szempontjából is.

Eva Panèuchová a Szlovák Nemzeti Múzeum turócszentmártoni székhelyű Néprajzi Múzeumának gyűjteményében található valamennyi, a temetkezéssel kapcsolatos tárgyegyütteseket, dokumentumokat mutatja be, két nagyobb csoportra osztva ezeket. Az első, „A” csoportot a lakás- és szertartási textíliák (halotti lepel, gyászabroszok) alkotják (amíg az elhunyt a házban volt felravatalozva, a gyászabrosszal terítették le az asztalt – a gyászabrosz ugyanúgy része volt a menyasszonyi hozománynak, mint más textíliák). Ide sorolja továbbá a gyászruhákat, a céhtárgyakat és a gyűjteményben őrzött különféle síremlékeket-sírjeleket is (faragott és festett fakeresztek, faragott fejfák, vas- és kovácsoltvas-keresztek). Ezután a „B” csoportba sorolt anyagot, vagyis a temetési szertartásokon készült fényképeket és a halotti értesítőket tartalmazó gyűjteménnyel ismertet meg bennünket a szerző.

Ugyanilyen jellegű Katarína Holbová írása is, aki a lévai székhelyű Barsi Múzeumban felellhető temetkezési szokásokkal kapcsolatos anyag teljes listáját teszi közzé. A gyűjtemény zömét a különféle textíliák alkotják, de több fából, fémből, valamint kőből készült sírjelet is tartalmaz. A dokumentáció része a sírokról és a temetőkről készült fotógyűjtemény is. Az itt található felvételek egy része 5 magyar jellegű településről – Mohiból, Palástról, Garamsallóról, Hontfüzesgyarmatról és Gyerkről származik.

A következő két tanulmány a szlovákiai magyarok halállal és temetkezéssel kapcsolatos szokásaival, hiedelmeivel stb. foglalkozik. Az első szerzője Csáky Károly, aki a halál és temetkezési szokások általános bemutatása, valamint a téma eddigi magyar kutatástörténeti eredményeinek ismertetése után az általa kutatott tájegység, azaz a Középső-Ipoly mente szokás- és hiedelemvilágába nyújt betekintést, valamint kutatópontjainak jellemzését adja. Írását a gyűjtés és a feldolgozás szempontjainak, valamint a kutatás céljainak ismertetésével zárja.

Liszka József A falusi és mezővárosi temetők kultúrája a Kisalföld szlovákiai részén című tanulmánya egy szűkebb tájegység vonatkozásában nyújt először kutatástörténeti áttekintést, majd az eddigi kutatások eredményeit összegzi gazdag fénykép-, ill. rajzmelléklettel kiegészítve. A szerző a Kisalföld temetőinek bemutatását nem korlátozza kizárólagosan a magyar lakosságra, hanem egy általánosabb kép megrajzolására törekszik, figyelembe véve a szlovák és más nemzetiségek néprajzi kutatásának eredményeit is.

Jozef Varchol a Kelet-Szlovákiában élő ruszin-ukrán nemzetiségű lakosság temetkezési szertartásait írja le. A 20. század 70-es, 80-as éveiben gyűjtött anyagra támaszkodva az első világháborút követő időszaktól rekonstruálja ezen etnikum temetkezéssel kapcsolatos szokásait, Nade¾da Varcholová tanulmányának köszönhetően pedig ugyanezen népcsoport visszajáró lélekkel kapcsolatos hiedelemvilágáról kaphatunk képet.

Arne B. Mann a szlovákiai romák temetkezési szokásaiba, hiedelemvilágába nyújt általános betekintést. Alena Horváthová szintén ugyanezen etnikummal foglalkozik, ő azonban egy szűkebb régió, a gömöri cigányság körében végzett kutatási eredményeit teszi közzé, nagyobb teret szentelve a virrasztás szokásának. Mellékeli azt a két hiedelemtörténetet is, amelyeket a rimaszombati járásbeli Klenócon jegyzett fel.

Miroslav Crna a Kelet-Szlovákiában élő cigányság temetkezési szokásait próbálta meg összegezni elsősorban annak a kutatásnak az alapján, melyet a közelmúltban a homonnai székhelyű Vihorlát Múzeum Roma Szakosztálya szervezésében végeztek egy 1935-ben létrehozott Podskalka nevű, rumungró törzshöz tartozó cigányok által lakott telepen (a telep Homonna város része). A szerző beszámol azokról a nehézségekről is, amelyekkel az oláh cigányok körében tervezett kutatás során találkoztak. A cigányság ezen csoportjának tagjai elzárkóztak az adatközléstől, így a szerző tamulmánya megírásakor csupán az eddig megjelent eléggé szegényes szakirodalomra támaszkodhatott.

A kötet szerkesztője, Ján Botík tanulmánya a dénesdi romák kovácsoltvasból készült sírjeleivel foglalkozik, nagy hangsúlyt fektetve az itt tevékenykedő cigány származású kovácsmester, Rigó Szilveszter munkásságára, s az ő műhelyéből kikerül alkotások különféle szempontú bemutatására.

Magdaléna Hováthová a németek pozsonyi temetőkben található sírjait és sírjeleit mutatja be, valamint szintén az ő tollából származik az ezt követő másik, az ún. önsegélyező pénztárak-egyletek, valamint a bányászok önsegélyező egyesületeiről szóló tanulmány is.

A nyugat-szlovákiai Nagylévárd egykor habánok által lakott település temetőjében 1990-ben 14 habán síremléket tártak fel a szakemberek. Gabriela Habáòová elsősorban ezek szakszerű leírását adja közre tanulmányában, emellett azonban betekintést kaphatunk az anabaptista vallást követő habánok temetkezési szokásaiba is. E népcsoport a 16. században telepedett le a mai Szlovákia nyugati határa mentén. Bár mára szinte teljesen asszimilálódtak a szlovákságba, ennek ellenére aránylag még mindig erős a leszármazottak ún. habán öntudata.

A zsidó etnikum temetkezési szokásaival és temetőkultúrájával két szerző foglalkozik: Pavol Me¹»an a temetkezési szokások általános leírása mellett a halállal kapcsolatos zsidó hiedelmekkel ismerteti meg az olvasót, Katarína Ku¹anová-Wiecha terjedelmes tanulmányában pedig az 1942-ben megszüntetett régi pozsonyi zsidó temetőben található síremlékek feliratait elemzi. Az utóbbi szerző elsősorban arra a dokumentumanyagra támaszkodik, amely a 20. század első felében végzett munka eredményeként született. Ekkor készült el a temető összes sírjának, síremlékének és természetesen azok feliratainak teljes dokumentációja. A munkát irányító Robert Neumann valamennyi feliratot héberről német nyelvre is lefordította. A temetőben ekkor összesen 1479 síremlék volt. Ezeknél 1298 esetben meg lehetett állapítani az elhalálozás dátumát, valamint a nevek is olvashatóak voltak. Neumann munkája képezte tehát alapját a szerző szóban forgó tanulmányának, amelyben a síremlékek szemiotikai és nyelvi elemzésén túl betekintést kaphatunk a zsidók halállal kapcsolatos hiedelem- és szokásvilágába is.

Délnyugat-Szlovákiában a 16. században telepedtek meg a horvátok. A Pozsony közelében található négy községben – Horvátgurab, Nagysenkőc, Dévényújfalu, Horvátjárfalu – még mindig számottevő a horvátok aránya, nyelvüket mind a mai napig megőrizték, valamint kultúrájuk számos eleme is fennmaradt az idők folyamán. Júlia Domaracká írásában az említett négy horvát település temetkezési szokásairól szól oly módon, hogy először külön-külön jellemezi mind a négy községet, s kitér a temetőkben található síremlékekre és sírfeliratokra is.

Ján Botík a horvátok köréből származó különféle írásos dokumentumok alapján rekonstruálja Horvátjárfalu és Dunacsún temetkezési szokásait. Ilyen forrás az a Horvátjárfaluból származó anyakönyv, amelyben az 1880-as évektől egészen 1902-ig találunk feljegyzéseket a születésekről, esküvőkről és elhalálozásokról. Szintén Járfaluból származik Jure Treuer községi krónikás 178 oldalas kéziratgyűjteménye, amely számos temetési éneket tartalmaz. A harmadik forrás, melyre a szerző tanulmányában támaszkodik, Horvátjárfalu és Dunacsún sírfeliratainak jegyzéke.

Hana Zelinová a cseheknek a hamvasztásos temetkezési módszer és az ezt szervező egyesületi élet Szlovákiában való elterjedésében/elterjesztésében játszott szerepével foglalkozik. Az első Csehszlovák Köztársaság létrejöttét megelőzően a mai Szlovákia területén a hamvasztásos temetkezés csak csekély mértékben, elsősorban a két legnagyobb városban (Pozsonyban és Kassán) volt jelen. Az impériumváltást követően nagyobb számú cseh népesség érkezett Szlovákiába, amely elsősorban az iparvidékeken telepedett le. A bevándorló népesség társadalmi szempontból nagyon tarka képet mutat: voltak köztük tisztviselők, pedagógusok, ügyvédek, vasutasok, katonatisztek stb. Szlovákiában 1921-ben összesen 71 733 cseh nemzetiségű személyt tartottak nyilván. Ebben az időben a cseh és morva területeken a hamvasztásos temetés sokkal elterjedtebb temetkezési formának számított, mint Szlovákiában, amit a szerző a szlovákok erősebb vallási meggyőződésének tulajdonít. A cseh telepesek közül többen az ún. krematóriumi szövetségek, társulások tagjai voltak, s ezt a szervezetet Szlovákiában is létrehozták. Ennek hatására a hamvasztásos temetkezések száma Szlovákiában jelentős mértékben megnőtt, és a szervezetek, szövetségek is egyre szaporodtak. A Tiso-féle fasiszta szlovák állam idején ezek működését azonban azonnal betiltották, cseh találmánynak minősítették, és hivatalosan is a szlovákoktól idegen, a vallás ellen irányuló mozgalommá nyilvánították. Ezzel ellentétben a második világháborút követő időszakban a kommunista hatalom kimondottan támogatta a temetkezés ezen módját, mivel a vallási szertartások elleni harc egyik fontos eszközének tartotta. Mára az egyesületek felbomlottak, mivel – elsősorban az 1989-es rendszerváltást követően – a temetkezések szervezését a különböző temetkezési vállalatok intézik.

A kötetet Tereza Habáòová tanulmánya zárja, amely szintén a Szlovákiában élő csehekkel kapcsolatos, és egy 2001-ben megvalósított program eredményein alapszik. Ebben az évben végezték el a Pozsony területén található temetők cseh feliratú síremlékeinek dokumentálását. Összesen 147, általuk cseh nyelvűnek minősített sírfeliratot jegyeztek fel. Időben ez az 1911–2000 közti időszakot öleli fel. A szerző írása három fő fejezetre tagolódik: 1. a cseh kisebbség síremlékei Pozsonyban az Osztrák–Magyar Monarchia idején; 2. a cseh kisebbség az első Csehszlovák Köztársaság idején, valamint 3. a Pozsonyban élő cseh kisebbség házasodási vonzáskörzete. Megjegyezzük, merész vállalkozás csupán a sírfeliratok (sok esetben csupán a név) alapján, szubjektív módon meghatározni az elhunyt nemzetiségét. De még merészebbnek tűnik ennek alapján a házasodási vonzáskörzet megállapítása, mert nem biztos, hogy egy ilyen, módszertanilag megkérdőjelezhető kiindulási alapból helytálló, valós következtetések vonhatók le.

Összegezve megállapíthatjuk, hogy Ján Botíknak köszönhetően a néprajzi szakirodalom egy hiánypótló kötettel gazdagodott, amely külalakra is nagyon tetszetős, reprezentatív jellegű munka. Értékét emeli, hogy szinte valamennyi tanulmány gazdag, nagyon jó minőségű képanyaggal egészül ki. Az 1995-ben elindított Múzeumok és etnikumok című projektum keretében született kötetek közül tartalmi és kivitelezési szempontból ez a mostani mindenképpen kiemelkedik. Kár, hogy a tanulmányok csupán szlovák nyelven olvashatók, egy angol vagy német nyelvű összefoglalás mindenképpen emelte volna értékét. S azt is nagyon sajnáljuk, hogy Szlovákia magyarlakta vidékeinek múzeumaiban dolgozó magyar szakemberek tollából egyetlen tanulmányt sem olvashatunk. Ez azonban már nem Ján Botíkon múlott…

L. Juhász Ilona

B. Kovács István: Agyagkenyér. Fejezetek az agyagművesség történetéből Gömörben és Kishontban. (Liszka József)

Lényegében mindkét kötet kettős szakképesítést igényel: az archeológusét és a néprajzkutatóét. B. Kovács István előtanulmányai és eddigi munkássága alapján a legmegfelelőbb szakember az ilyen típusú munkák elvégzésére. Amíg az első kötet, az Agyagkenyér az agyagművesség, a fazekasság kezdeteit és virágkorát tárgyalja az egykori Gömör-Kishont területén, addig a második egy részprobléma, egy rézkori sír leletegyüttesének értelmezésére tesz kísérletet. De vegyük sorjában!

A szóban forgó területen, hatalmas alapanyag-tartalékainak köszönhetően minden történeti korban jelentős agyagművesség virágzott. A szerző számba is veszi – szavai szerint, ha vázlatosan is – azokat az őskori kultúrákat, amelyeknek embere a gömöri tájakon is otthagyta műveltségének kerámiába öntött emlékeit. Tudni kell, hogy ezen korszakok népeit név szerint még nem ismerjük, ezért a régészek az anyagi kultúrájuk, temetkezési szokásaik ránk maradt emlékei alapján kísérlik meg körülhatárolni őket, s nevet egy-egy híres lelőhely (pl. lengyeli kultúra a Tolna megyei Lengyel község, a péceli kultúra a Pest megyei Pécel, majd ugyanez a kultúra, immár badeni jelzővel az ausztriai Baden település nevéből), jellegzetes edényformáik (pl. vonaldíszes kerámia népe) vagy karakterisztikus temetkezési szokásaik (pl. halomsíros kultúra népe) alapján adnak nekik. Az, hogy az ilyen, kulturális ismérvek szerint körülhatárolt „etnikumok” valóban egy népességet, azonos nyelvet beszélők közösségét takarja-e, valószínűleg teljes biztonsággal sosem fog kiderülni. Ezeknek a korai kultúráknak (a vonaldíszes edények kultúrája, a badeni vagy füzesabonyi kultúra) a térségben fellelt emlékei általában nem egy sajátos gömöri típust képviseltek, hanem egy-egy nagyobb (Kárpát-medencei vagy éppenséggel délkelet-európai) műveltségi tömb részét képezték. Talán részben jelent kivételt a bükki műveltség agyagedény-kultúrája, amely egy viszonylag zárt és szűk térségre volt jellemző. Kétségtelenül kifinomult művészi szinten előállított edényei – tudomásom szerint – az első bizonyítékai annak, hogy ez a népesség kerámiatermékeivel már kereskedett. Jellegzetes edényei ugyanis a népesség szállásterületén kívül erdélyi és ausztriai lelőhelyekről is ismertek. Ez, a kerámiatermékekkel való kereskedés később a gömöri fazekasság egyik meghatározó vonása lett. A későbbi történeti korokban a gömöri (és a hozzá kapcsolódó nógrádi) fazekasság fokozatosan helyi színeket, helyi sajátos stílust alakított ki. Ehhez persze számos külső hatás is hozzájárult – a német telepesek szerepétől kezdve a törökökön át egészen a habánokkal bezárólag. A gömöri fazekasság és annak termékei fokozatosan fogalommá váltak, és a parasztháztartásoktól kezdve a polgári, sőt királyi asztalokra, templomokba is elkerültek termékei. Hosszú évszázadokon keresztül ellátta termékeivel az agyagban szegény (illetve más minőségű agyaggal bíró) alföldi területeket (miközben azért észak felé, a Szepességbe is eljutottak a gömöri fazekastermékek!). A Gömörből érkező magyar és szlovák fazekasok állandó vendégei voltak az alföldi vásároknak, a gömöri vándorárusok jellegzetes alakjai az alföldi települések utcáinak még a 20. század elején is. Közben azonban az alföldi fazekasközpontok a kész termékek helyett elkezdték a gömöri nyersanyagot nagy menynyiségben felvásárolni és „gömöri módon” gyártani termékeiket. Ez, továbbá a gömöri fazekasipar belső válsága, valamint az, hogy az első világháborút követően kialakított új államhatárok gyakorlatilag elvágták a gömöri fazekasokat legfontosabb felvevő piacaiktól, a gömöri fazekasipar hanyatlásához vezetett. Az egykori gömöri fazekastermékek vándorlása azonban nem szűnt meg! A második világháború utáni csehszlovák–magyar lakosságcsere keretében a Galánta környékére települt alföldi szlovákok magukkal hozott cserépedényeik egy része ugyanis gömöri származású volt.

Edények (vagy népek?) vándorlása a témája B. Kovács István másik könyvének is. Néhai professzorunk, László Gyula vetette föl egyszer: „Képzeljék el, gyerekek, ha én most meghalnék és úgy, ahogy vagyok, eltemetnének. Mi maradna belőlem? A csontokon kívül néhány tömés a fogaimban, pár darab pénzérme a zsebeimből, a jegygyűrű az ujjamon, az órám üveg fedőlapja meg egy kis csomónyi rozsda a fém alkatrészekből, ruháim műanyag gombjai… Szinte ennyi az egész. Ha egy majdani régész kolléga kiásna, bizony azt állapítaná meg: szegény ördög volt az istenadta. Az már nem derülne ki a leletekből, hogy tucatnyi könyvet írtam, festettem, szerettem a zenét és a finom vörösbort. Hát ennyire végesek egy régész lehetőségei, amikor az egykori életet kísérli meg rekonstruálni…”

Nos, a B. Kovács Istvánnal közös régészprofesszorunk tanmeséje azóta is sokszor az eszembe jut. Nemcsak arra figyelmeztet tudniillik, hogy mennyire nem tudjuk elképzelni az egykor volt korok emberének gondolkodásmódját, érzelemvilágát, tudásanyagát (főleg nem egyedekre lebontva!), hanem arra is, hogy óvatosan közelítsünk a számunkra ismeretlen jelenségek magyarázatához. Óriási beleérző erőre, fantáziára van szüksége annak a kutatónak, aki a régészeti feltárás során napvilágra került bármennyire is gazdag, de mégis szegényes leletanyag alapján a korabeli életet rekonstruálni próbálja. Fokozottan érvényes ez azokra a korokra, amelyekről írásos dokumentumokkal nem is rendelkezünk. Ilyen korban játszódik, i. e. a 3. évezred végén, a rézkorban B. Kovács István másik története is.

1982 nyarán a gömöri Méhi határában szenzációs leletek kerültek napvilágra az akkor még fiatal régészként dolgozó B. Kovács István feltárásán. Kődarabokkal körülkerített, embert formázó edényeket (bennük részben embercsont-maradványokkal) hozott felszínre a régész ásója. A badeni kultúra népéhez tartozó antropomorf urnák azonban ekkor már nem voltak ismeretlenek a magyar (és általában az európai) régészek számára, hiszen két és fél évtizeddel korábban hasonlóakat sikerült feltárnia Kalicz Nándornak az Ózdhoz (és Méhihez is!) közeli Centerben. Élénk, érzelmektől sem mentes szakmai vitát váltott ki akkor a leletegyüttes, illetve az ásató régész, Kalicz Nándor hozzá fűzött elmélete. Lényegében két nézet ütközött egymással: az egyik szerint (s ezt képviselte Kalicz Nándor is) Kis-Ázsiából (vélhetően Trójából) ide menekült népesség temetkezési helyére bukkant. Ebből a feltevésből kiindulva a régész az egész műveltséget innen származtatta (Kalicz Nándor: Die Péceler/Badener/Kultur und Anatolien. Budapest, 1963). Mások szerint viszont helyi gyökerekből alakult ki a badeni kultúra, amelyet közben délkeleti irányból, így Kis-Ázsia térségéből is különféle műveltségi hatások értek. Igaz ugyan, hogy mai (illetve közelmúltbeli) néprajzi jelenségeket egy az egyben nem lehet visszavetíteni régmúlt korokra, és segítségükkel magyarázni számunkra homályos jelenségeket, mégis felvetődik az emberben az a több folklorista által is megfogalmazott, nálunk a legerőteljesebben Ujváry Zoltán által képviselt nézet, miszerint maguk a műveltségi elemek nem vándorolnak. Sokkal inkább népcsoportok változtatnak lakóhelyet, s magukkal viszik szokásaikat, hiedelmeiket, ezeket sokszor még akkor is megőrizve, ha időközben nyelvet váltanak. Ahogy B. Kovács István izgalmas okfejtését olvastam, állandóan ez a nézet motoszkált a fejemben. Vajon miért nem rukkol elő a folklorista képzettségű szerző ezzel az érvvel? Aztán ez is kiderült. Többek között azért, mivel amellett, hogy jó szakember, rafinált krimiírónak is elmehetne. Mert előhúzta ezt az érvet is, de fondorlatos módon a könyv végére tartogatva. Csak egyet tudok vele érteni: az egész badeni kultúra eredete, amelynek népe annak idején kitöltötte gyakorlatilag egész Közép-Európát, kérdéses lehet továbbra is. Azon belül azonban az a kis csoport, amelynek temetkező helyeire Centerben, Méhiben, aztán később Sajógömörben és Szentsimonban bukkantak, egyértelműen idegen testként van jelen az egész műveltségen belül. Egy ilyen temetkezési rítust nem vesznek csak úgy át az emberek. Ebbe bele kellett születniük, ezzel együtt kellett élniük emberöltőkön keresztül, ez világos. A másik kérdés, a kötet címét is megadó istentriász problémája már nem annyira egyszerű. Hogy az ember alakú (arcos vagy arctalan) edények valóban isteneket jelenítenek-e meg, avagy éppenséggel az elhunyt porhüvelyének másai-e, arra véleményem szerint egyaránt vannak pró és kontra érvek. Úgy érzem, túlságosan kevés adat (és lelet) áll rendelkezésre ahhoz, hogy segítségükkel egyértelműen megválaszolhassuk a kérdést. Melich János szavai járnak a fejemben, aki nyelvészeti fejtegetéseit gyakran fejezte be e szavakkal: „de más megoldás is lehetséges”. Bár okfejtése legalábbis elgondolkoztató, lényegében mégis ezzel zárja B. Kovács István is könyvét, hiszen a kérdések tisztázását „további terepkutatások és szerencsés felfedezések” függvényeként szemléli.

Igaz, hogy B. Kovács István mindkét könyvét szerényen csak amolyan „vázlatnak”, „előzetes jelentésnek” mondja, ám mondjuk ki világosan: többek ezek annál. Adósságtörlesztés ez a javából! Olyan öszszegzésekről van szó tudniillik, amelyek világos, tiszta stílusukkal bárki számára érthetőek, s mindamellett szakmailag is rég éktelenkedő fehér foltokat tüntetnek el.

Liszka József

Summary

Ferenc Vörös:
Teaching in Hungarian Language in Slovakia at the Turn of the Millennium

The author deals with the different levels of teaching in Hungarian language. In relation to kindergartens, he states that in the school year of 2000/2001 there were 279 Hungarian language kindergartens. In addition, there were 101 so-called alternative institutions – i.e. Slovak-Hungarian kindergartens – that welcomed also Hungarian language children, who had the opportunity to take part in the activities in their mother language. Consequently, in the mentioned institutions in 559 groups were activities (also) in Hungarian language. The number of children in these groups is 9511. More than seven per cent of children of kindergarten age is of Hungarian nationality. Almost two thirds of them get socialised through Hungarian language within institutionalised frameworks.

According to the statistical data, in elementary schools 8,12 per cent of this age-group is recorded to be of Hungarian nationality. From the institutions, 271 had Hungarian teaching language and 29 were alternative. In the two school types teaching was delivered in 2 178 classes for 42 980 children.

From the grammar school students in Slovakia, 7,1 per cent are registered to have Hungarian nationality. Besides the 137 Slovak grammar schools, there are 16 schools with the teaching delivered in Hungarian language, and there are another 8 alternative schools. In the two school types there were 178 classes for 4 657 students, with the teaching delivered partially or fully in Hungarian language.

6,91 per cent of vocational secondary school students is of Hungarian nationality. Students can pursue their studies in Hungarian language in 22 schools. Although, in this case there are only seven schools with the teaching delivered in Hungarian language, in the remaining 15 schools the Hungarian teaching is alternative. In this school type 88 776 students continue their secondary school education, of which only 3544 pursued their studies in Hungarian language partially or fully, that reaches only four per cent (3,99 per cent). Therefore, less than half of those who are by the statistical data recorded as Hungarian nationality people receive any kind of teaching in Hungarian language in this school type. Hence, the representation of the population here is very weak.

8,3 per cent of vocational school students is of Hungarian nationality. From the 368 Slovak vocational schools 336 are Slovak, and the remaining 32 schools are schools with teaching delivered in Hungarian language partially of fully. From these, there are only eight schools, where the teaching is delivered fully in Hungarian language. The overall picture is even less favourable if we examine the number of classes and students. In 4 083 classes there are 97 427 students studying in Slovak, in 408 classes there are 8 411 students studying in Hungarian language fully or just partially. There are only 89 classes with 1 834 students in institutions with the teaching delivered only in Hungarian language.

The share of students of Hungarian nationality in special schools is 6,59 per cent. From schools operating in such field, of which number is 377, thirty-one are fully or partially Hungarian. From these 14 are totally Hungarian schools, the remaining 17 are Slovak-Hungarian. Besides the 3 212 Slovak classes 180 fully Hungarian or partially Hungarian teaching groups were launched in the previous school year. Comparing with the children taught in Slovak, 29 324, only 1 543 was the number of students who studied in (or also in) Hungarian language.

It is a well-known fact that the opportunities for those students who want to pursue university studies in Hungarian language are very poor. On this level only the study of Hungarian pedagogues means the only narrow way.

Teaching combined with Hungarian study is present in three institutions: in Bratislava at the Commenius University, in Nitra at the Constantine University, and at the University of Matej Bela in Banská Bystrica. >From these the highest number is in Nitra.

In Bratislava, the teaching of students at the Hungarian branch is at the Arts Faculty of the university. In the school year of 2000/2001 the number of enrolled students per year was ten and twenty.

The teaching of Hungarian branch students began three schools years ago at the university in Banská Bystrica. Recently, in the three year-classes there are 42 students in total.

In Nitra in the recently existing three branches it was possible to study partially or in one field fully in Hungarian language. The teachers in the elementary school from 1 to 4 of Hungarian nationality receive education in fully Hungarian language. The number of Hungarian nationality students of the Pedagogical Faculty in the school year of 1999/2000 was 99, from which 26 was the number of students in the first class. This means that in the four-year study there are 25-30 students per year-class.

It is also possible to study at the Hungarian branch of the Arts Faculty with several branch combinations. The number of students is 107. Fifty students can continue their part-time studies combined with any other branch. All the subjects in connection with the Hungarian branch are in Hungarian language.

András Mészáros:
School Philosophy in Upper-Hungary

The study is an introductory study of the book ”Lexicon of School Philosophy in Upper-Hungary” that is being prepared. This is the first book deals with the given topic within the Hungarian educational history. The study gives an introduction to the lexicon. It defines Upper-Hungary and introduces those schools that in the given period (16th – 19th century) started to teach philosophy. The author writes separately about the Catholic, Protestant and later about other state educational institutions. The most emphasis is on the nature of school philosophy, mainly its propedeutic and eclectic character. He analyses the role of denominations, the theory mediating function of textbooks and tradition creating function of institutions and teacher personalities. Finally, he tries to position the school philosophy in Upper-Hungary in the whole of the Hungarian history of philosophy.

The study says that the book is on an important field of the Hungarian educational history in Slovakia, since in the given period Upper-Hungary had a rich network of schools and besides the Jesuit universities (in Trnava and Ko¹ice) the Evangelic secondary school for girls (Bratislava, Ke¾marok, Levoèa, Pre¹ov) mediated the philosophical and scientific results of the era to Hungary. Although at the beginning of the 18th century institutions were gradually formed outside philosophical schools, but the background role of school philosophy remained. This is evidenced by the spreading of the strongest philosophical tradition in Hungary – cantianism. Through it those force lines are seen that arrange not only the Upper-Hungarian, but also the entire Hungary’s philosophical culture.

Helga Szabó:
Political and Administrative Adaptation of the Re-annexed Csallóköz 1938–1941

Both, the home-landers and the Hungarians who came back welcomed when Csallóköz was re-annexed to the Up-land Hungary. The entry meant liberation from the twenty-year occupation, the Hungarian soldiers were greeted as liberators and they also tried to come up to expectations. After the military entry to the country, military administration was introduced that was to prepare the background for the civil legal system. The expectations were huge from both sides. The people in Csallóköz hoped that they could not be faced with further injury because of their nationality status. Their hope came true. By the revision the obstacles were averted from national rights and cultural demands. In addition, they did not have any doubts about their already existing political rights and about the fact that they can get those posts that had been occupied by Slovaks and Czechs to that time. They hoped that with the help of the spirit -called up-land spirit – brought by them, the political and social relations of Hungary could be formed. The home-landers thought that the unification would have a faster and smoother process.

Both parties had to be disappointed. The political and social situation of back-comers got worse. The number of people entitled to vote decreased and a lot of them had to re-apply for citizenship. In order to get offices it was necessary to undergo a course of actions that in many cases ended in a wrong result. A lot of posts, mainly offices of notary/town clerks and deputy clerks were occupied by clerks from the home-land. Administration in offices was clumsy and long, work ethic was bad, in addition the behaviour of officials led to antipathy. The public administration was found inhuman. To all this even added the fact that they were considered to be isolated, because they insisted on their rights that they received. The reforms anticipated from the ”up-land spirit” did not come true. The situation did not turn out to be even according to the expectations of the home-landers. The government realised that the application of laws and regulations was not enough when they wanted to join the re-annexed territory to the ”blood circulation” of the country. Only with this they could not surmount the differences in thinking and development. The re-annexed part could not be sunk entirely to the level of the Trianon Hungary. And there was neither money nor time to lift the home-land to the level of the re-annexed territory. The attention was soon focused on the other gained territories, and then from 1914 the country entered into the First World War. In peaceful circumstances the union would probably slowly and gradually be provided in all areas.

From the examination of administration and some events that are closely connected we can deduce that the big enjoyment from the re-annex changed into a disappointment. After the settlers moved away, from the ethnical point of view the region became unified, although not considering the national rights, the population of Csallóköz found itself in worse circumstances. Although an entire picture and a final assessment can be received only after a research that involves every territory.

Endre Tóth:
The first bilateral discussions between Czechoslovakia and Hungary (1921) – Bruck an der Leitha (2nd part)

From the Czechoslovak-Hungarian relations’ aspect, 1921 can be viewed as an important year. After two years of difficult coexistence in the first part of the mentioned year, in Middle-Europe that was newly arranged after the war, the backgrounds for, even if not friendly relations, but traditional communication between the governments of the two countries were set, of which all the necessary conditions – through the signing and ratifying the Trianon Peace-Treaty by the Hungarian National Assembly – were define from the previous year.

The first bilateral discussions on Ministry level took place in Lower Austria, Bruck an der Leitha, on 14th – 15th March 1921 – when the leading politics of the newly-formed Czechoslovakia and the post-war Hungary met: Edvard Bene¹, Czechoslovak Foreign Minister, and his Hungarian partner, Gratz Gusztáv, and Teleki Pál, Hungarian Prime Minister – as a result of the series of secret discussions that began in autumn 1920. This first meeting determined the process and character of the discussion that run in the spirit of mutual recognition of the viewpoints concerning the parties’ development of Middle-Europe and of the arrangement of the relations of the two parties. This meeting on ministry level meant the clash of the two discussion conceptions at the same time. While the Czechoslovak party, in contrast with raising political questions, initiated mainly to discuss the economic questions, while the Hungarian party connected the discussion of political issues with raising economic questions. Moreover, this Ministry-level discussion was not only of informative character, but there were concrete results. Both parties agreed on establishing four professional committees – political-legal, financial, transport and economy –, within the framework of which the most fundamental issues of the normalisation of neighbour relations can be solved. Although, the possibilities of solving the joint problems were very soon broken by Habsburg Károly’s first restoration attempt.

Zsuzsanna Lampl:
Give 1 percent!

In 2002 Slovakia’s taxpaying population had the opportunity to grant its tax’s 1 percent to one of the non-profit organisations – chosen by the population voluntarily – for the first time. After the adoption of the act, the organisations of the third sector – managed by the Information Centre – ran an extensive campaign for informing the population. Was this campaign successful? In what extent did it inform people, and what is more important, in what extent did it mobilise the taxpayers to exercise their right arising from the act?

The sociological survey – that was prepared by the Forum Institute for Social Studies and ordered by the Information Centre – presented below tried to find the answer for these questions. The standard questionnaire survey took place from 2nd to 9th July 2002. The representative sample consisted of 1043 adults, i.e. Slovak citizens over 18 years of age. 10.3 percent of the sample were people of Hungarian nationality. The data-collection was led by the Focus agency.

If we divide the 1 percent granting campaign into two parts: information giving and persuasion, the first campaign seems to be more successful than the second one. Because 71 percent of people who were questioned during the survey knew about the 1 percent, although only 20 percent of them granted it. And if we consider only the actual people who were concerned, i.e. the taxpayers, then the proportion is even worse: from those, who are taxpayers and were informed about the 1 percent, 60 percent did not grant it. The reason for this was not that they were distrustful towards the non-profit organisations, rather because of ignorance, forgetfulness and because of the demanding administrative side of the granting process.

Forty percent of entitled persons granted. They supported such organisations of which services are utilised by their family members or such organisations of which activities they knew well. Most of them supported health, educational, and sports organisations, and from the geographical point of view, they chose organisations that operate in their nearest locality.

The proportion of people of Hungarian nationality who granted their 1 percent was even lower, 30 percent. They supported educational, health, cultural, and religious organisations, and from these from a geographical point of view they chose such educational and cultural organisations that operate in their locality.

Sándor Bordás:
Social Consequences of Regime Changes (Value Confusion and Psychopathy)

After the 1989 changes in Slovakia serious value changes took place that affected and still affect the behaviour and lifestyle of people. For a lot of people, money and getting rich means the only value, and in order to achieve it, nothing deters them sacrificing family, health, honourable and moral behaviour. This essay intended to examine this change/shift of values of adolescents and youths, since parents’ behaviour samples, way of thinking infiltrate to the personality through identification processes. We tried to reveal that value judgement that is formed after the influence of parent and friend relationships. We defined six value circles within the framework of one test: performance, emotions, honesty – verity, family, belief and money, about which we asked 518 students of four classes of the Business College in Veµký Meder and the Grammar School. The received results show paradoxes, value confusion and the question is whether these events can contribute to the formulation of a psychopathic personality? We can see that crime, cheating, fraud has grown in our society. Has the number of psychopaths also increased? What are the characteristics of psychopathy? Is it curable?

Key words of the essay: value confusion, verity, performance, money, corruption, fraud, cheating, psychopathy, possibilities of treatment.

Rastislava Stolièná:
Slovakia as an ethno-cultural field

The author in her study examines the European roots of the Slovak folk culture, and its embeddedness in Europe. First, she emphasises the impacts of the natural environment, mentioning that Slovakia lies in the northern part of the Carpathian basin, at the boundary of two natural regions: the Carpathy that is of mountainous character and the Tisza-Pannon area that is of flat ground character. Later she introduces the connections of the Slovak folk culture to the folk culture of other nations of Europe in relation with several migration processes (the settlement of Slovaks in the region, the coming of Hungarians, the many waves of German colonisation, the Vlach settlement, etc.). Denominational status also strongly influences the certain expressions of folk culture, therefore she deals with this aspect too. Later she deals with the effects of public administration, central direction, and emigration to America. At the end she points out that the territory where Slovakia stretches in Europe, has always been an eventful, open, and transitional territory; effects of European culture coming from its western and eastern parts as well have always influenced it. Therefore the ethno-cultural phenomena have been formed by several effects that finally resulted in colourfulness and variety.

See also synthesis on this issue titled Slovakia – European Contexts of the Folk Culture (Bratislava 1997) in English.

József Liszka:
Differentiation and Homogenisation in the Culture of the Hungarian People in Slovakia in the 20th Century

The present Hungarian nationality people in Slovakia found themselves in minority position after the First World War, in the territory of Czechoslovakia in 1918. This community of over 600 thousand people lives on the territory of roughly 500 kilometres stretching by the boundary regions of the present Slovakia’s southern part. The Hungarian language area in Slovakia can from the ethnographical point of view be divided at least into three major cultural units, and in general these units were in closer relationship with the neighbouring Hungarian, and/or Slovak territories than with each other. This differentiation seemed to be gradually equalised after the formation of Czechoslovakia in consequence of the changes of new administration and trade centres, new school system, infrastructure, etc. This homogenising process was supported by several Hungarian folk programmes in Slovakia, centrally directed educational camps, the Csemadok – the Cultural organisation of Hungarians living in Slovakia – etc. Since after 1989 the central role of Bratislava in the Hungarian cultural life has gradually become weak, several local and regional societies and associations have been created and today this homogenising process seems to come to a stop, while the territory is also affected by different globalising effects.

Gyula Viga:
Changing of Economy, Society, and Culture in the Education/Culture of Bodrogköz in the 18th – 20th Century

In the first part of the 1990s (in the first years with the support of the Ethnographical Institute of the Academy of Social Sciences) the author provided ethnographical research in the villages of north Bodrogköz that belong to Slovakia, of which results he summarised in a volume of essays and studies and in several papers and lectures. This survey – presenting some case studies – summarises the changes of economy and society of that territory that took place in the 18th – 20th century. The author states that the regional research can reveal edifying connections between the different periods and levels of the territory’s education/culture. The people of the historical area are the inheritors of their ancestors’ lifestyle and culture even though they do not know or avow it. The process of modernisation and achievement of middle-class status do not entirely eliminate the traditional education/culture: in the core of it there is everything in which the descendants are practically identical with their ancestors whom they barely know. Knowing the historical precedents, the old system of connections/interdependence is indispensable if we want to define the regions’ Europe and to form harmonious relationships between nations and ethnic groups that live together. The northeastern part of the historical Hungary with its complex cultural formula and its late achievement of middle-class status is especially suitable for revealing and analysing the examined processes. The past decades prove that this disadvantaged territory is affected by strong economic and social pressure and if considering the accessibility to culture, the territory is underdeveloped. Therefore, from professional-methodological and practical point of view, it is worthy to continue in the research.

Ilona L. Juhász:
The ”Permonyík” (Mining Ghost and Mining Imp in the Suppositional Life of the People Living in a Mining Settlement in Gemer, Rudna)

In mining areas Europe-wide the character of the mining imp or mining ghost is well-known. Certain people name it differently and there are a lot of suppositional stories connected with this figure. Generally, it is described as a dwarf-like figure, but in some places it is said to be a giant. It holds a miner’s lamp and/or mining tools in its hand and according to the suppositions it represents the ghosts of miners who had a disastrous fate underneath the ground. The folklore literature recognises several types of the imp’s actions and character. It can appear e.g. as a helping or harming ghost: it can help the miners in finding the ore, it can signalise the possible dangers, it can work for them, but it can also cause misfortune, falling in of the mine in case the dwarf is made angry. The study introduces this suppositional figure on the basis of collected materials in Rudna (Slovakia), that is a settlement with Hungarian majority and stretches on the Slovak-Hungarian language border in the former county of Gemer. The Hungarian and Slovak population of the above-mentioned community and the surrounding villages call this mining ghost ”permonyík” and ”perpónyik”. The author of the study summarises the results of ethnographical examinations of mining ghosts and then presents her own research results. The ethnographical researches provided up to now confirm that the suppositional figure was brought to the life of the population of the research area and to the historical Hungary by German miners; its name also refers to German origin (Bergmandl). The author on the basis of collected materials in 2000-2002 introduces another suppositional legends and stories of the village’s population and shows how known are they in the circle of the population. The author also examines what differences are in certain age groups. She also states that the closing up of the mine (in 1979) contributed to the fact that the suppositional stories almost entirely disappeared from the memories of people. Only a few people of older age – that were asked – knew what ”permonyík” means; while in the middle of the 20th century a researcher succeeded to record a story in which a miner described his experience with the ”permonyík”. Today the majority of people know about this figure only from children’s playing songs. The author in her study faithfully discloses the suppositional stories recorder by her and by other ethnographers.

István Lanstyák:
Varieties of the Hungarian Language Spoken Outside Hungary – Superstitions and Clichés

The author, referring to a lecture of the Hungarian linguist living in Romania, Szilágyi N. Sándor, that took place at the general assembly of the Hungarian Academy of Sciences in 2002 gives his view on some of the issues of the varieties of the Hungarian language spoken outside Hungary, mainly on unscientific language superstitions spread by language cultivators and on simplifying doctrines and clichés that can be found in bilingual and social linguistic handbooks.

The functioning conditions of the Hungarian language are in Hungary and in the seven countries that surround Hungary different, therefore the Hungarian language in these countries changes in a different way. In Hungary, where the Hungarian is the official language, the conditions are favourable. In the other countries, Hungarian is a minority language and its variation is influenced by different social conditions and by the country’s official language (and in some cases the country’s other languages). Language cultivators often talk about the development of the Hungarian language as a ”threatening danger”, while objective analyses can lead only to the conclusion that the development of the Hungarian language is the necessary consequence of the dissolution of the historical Hungary in 1918 and at the same time it is a fortunate fact, because it proves the vitality of the Hungarian language. Concerning the ”language unity” emphasised continually by language cultivators, the author quotes Sándor Szilágyi N., according to whom the „unity of the Hungarian language can be maintained only if we realise that it is possible to speak Hungarian in different ways, and it is OK.”

Since the Hungarian language is used in official functions in many countries – although, in a limited extent – (it has official status only in Hungary), it is qualified as a pluri-centric language; state variations – that differ in a small extent – of the Standard Hungarian language is spoken in several countries of the Carpathian basin (first of all in Hungary, then in Slovakia, in the territory called Kárpátalja in Ukraine, in the territory called Erdély in Romania, and in territory called Vajdaság in Serbia). Language cultivators tried to question this fact, although in order not to classify the Hungarian language to be a pluri-centric language, the definition of pluri-centrism should be changed.

One of the important characteristics of the varieties of the minority Hungarian language is the linguistic insufficiency; of which main reason is the situation of the minority, and/or that language discrimination that is felt by the population with the Hungarian mother language since 1918 in the countries that surround Hungary. The author compares linguistic insufficiency with contact phenomena. The contact phenomena – when considering in a tighter sense – enrich the minority varieties of the Hungarian language, although linguistic insufficiency reduces the communicative potential of speakers, and they are forced to use the second language in such cases when they should not feel the urge to do so. linguistic insufficiency prevents people from exercising their language human rights – e.g. the right to use their mother language -, and even their basic human rights can be reduced, e.g. right to freedom of speech, since the lack of knowledge of the language can mutilate the message of the speaker or entirely silence him.

Later, the author examines the relation of language cultivation and language planning. In contrast with that general opinion that language planning is simply a more modern and scientific form of language cultivation, the author definitely separates the two, although he does not contradict that there are connecting points between them. The author opposes with that popular opinion that language cultivation is necessarily a marking activity. He gives an example of the Gramma Language Office in Dunaszerdahely/Dunajská Streda, Slovakia, which activities are language advice service by telephone, e-mail and snail-mail for institutions and private persons with the aim of facilitating bilingualism; translation revision; compilation of bilingual forms and texts for use in state and local administration; revision and editing of publications development and planning of lectures and courses in the field of linguistics and other social sciences.

„The Reason of My Father’s Fall was that He Saw the Situation in a Very Real Way”
Béla Angyal’s interview with János Lelley

Angyal Béla, historian, author of the book that was recently published with the title Organizing National Minority and it’s Self-defence (Chapters from the history of the Hungarian party policy in Czechoslovakia between 19118–1938) speaks with János Lelley, son of Jenõ Lelley, born in 1909.

Jenõ Lelley was born in 1879 in Nagykér. He accomplished his studies in law in Budapest, then he worked as a lawyer in Nitra during the time of state changes (dissolution of the Austria-Hungarian Monarchy, formation of Czechoslovakia). He participated in the organisation of the Hungarian Christian-Social Party in Czechoslovakia, and in March 1920 he was elected for the post of the party’s first national chairman. Between 1920 and 1925 he was the parliamentary representative of the party. Due to internal party struggles in May 1925 he had to resign from his post. The main reason of his resignation was that he lost the support of the Hungarian government. After the split in the party, in November 1925, he led the west Slovakia group of the party in the Parliamentary elections, but they did not succeed to step across the electoral threshold and did not enter the Czechoslovak Parliament. After that, he withdrew himself from politics.

During the interview Jenõ Lelley’s son recalls his father and that period that he experienced as a child.

Tóth Endre: Az első kétoldalú tárgyalások Csehszlovákia és Magyarország között (1921) — Mariánské Lázně (I. rész)

I. A második találkozót megelőző időszak (1921. április–június)

Habsburg Károly március végi, április eleji restaurációs kísérletét követően a csehszlovák–magyar kétoldalú viszonyok ismét a holtpontra jutottak. A váratlan magyarországi fejlemények természetesen keresztülhúzták a brucki találkozón létrehozott szakmai bizottságok működésének áprilisra tervezett megkezdését is. Megállapítható, hogy a két ország megalakulása óta, pontosabban az 1920 januárjában megtartott választásokat követő belpolitikai élet konszolidációja óta, a két ország kapcsolatain a legellenségesebb hangnem hatalmasodott el, melynek eredménye még egy háborús konfliktus is lehetett volna. Szerencsére azonban nem ez a forgatókönyv valósult meg, s a csehszlovák–magyar viszony e legfeszültebb időszakát is sikerült fegyveres konfliktus nélkül megoldani.

A csehszlovák–magyar viszony jellegét közvetlenül Károly excsászár restaurációjára tett kísérletet követő időszakban elsősorban az Edvard Bene¹ által vezetett csehszlovák diplomácia álláspontja határozta meg, akinek Magyarország iránti élénk, megalkuvás nélküli politikájának köszönhetően a csehszlovák közvélemény és a politikai körök nagy része a magyarországi eseményekre természetesen nem kis felháborodással reagált. Magyarország belpolitikai életében pedig, miután Habsburg Károly megpróbálta az országot kész tények elé állítani, körülbelül kéthónapos szünet után ismét a királykérdés vált az első számú problémává, ezúttal viszont sokkal nagyobb árat követelve. A restaurációs kísérlet Magyarországon kormányválsághoz vezetett – immár az egész kabinet bukását eredményezve. A magyar külügyminiszter, Gratz Gusztáv már április 4-én, illetve 8-án lemondott. /1/ Ugyanezen a napon jelentette be lemondását a kisgazda földművelésügyi miniszter, Nagyatádi Szabó István és a szintén kisgazda igazságügy-miniszter, Tomcsányi Vilmos. Végül április 13-án az egész kormánnyal együtt maga Teleki Pál miniszterelnök is lemondott. /2/ Az új kormány megalakításával Horthy még a Teleki-kormány lemondásának napján, immár második alkalommal, Bethlen Istvánt bízta meg /3/, aki a súlyos belpolitikai helyzet ellenére rekordidő alatt – huszonnégy órán belül – kormányt alakított, és a következő napon, április 14-én bejelentette az új magyar kormány névsorát.

Az 1920-as első választásokat követő első igazán komoly, Károly fellépése miatt bekövetkező kormányválság és a kormánytagok jelentős részének cseréje viszont nem változtatott az 1920 folyamán kialakított külpolitikai irányvonalon, sőt azt az előző kormány által elindított és sikeresen működő belpolitikai konszolidációs folyamatot sem veszélyeztette, amelynek alapjait az új miniszterelnök saját politikai irányvonalának kiépítéséhez szerette volna kihasználni. Így az új magyar kormány külpolitikai irányvonala nem változott meg, nem támogatta a háború utáni új elrendezés és a konszolidáció ellen irányuló felelőtlen és konfrontációs politikát. Ezt leginkább Bethlen miniszterelnöknek az Országgyűlés előtt április 19-én megtartott programbeszédének /4/ bíráló szavai támasztják alá. Bethlen személyes véleménye szerint „katasztrófánk okai is önmagunkban rejlenek; a külső körülmények elősegítették, de voltaképpen a nemzet belső bajai és sebei voltak azok, amelyek a katasztrófát előidézték” /5/, ugyanakkor rámutatott arra a tényre, hogy bár a nemzet nagy árat fizetett érte, mégis „az ország elérte régi vágyát, a nemzeti függetlenséget”. /6/

Bethlen programbeszédében továbbá világosan kifejezésre juttatta az előző kormány által folytatott külpolitikai irányvonal melletti elkötelezettségét. /7/ Ennek lényegét legjobban Bethlennek azon kijelentése ragadja meg, miszerint „Magyarországnak bele kell helyezkednie abba a helyzetbe, amelyet a reánk kényszeritett trianoni béke alkotott” /8/, amelynek gyakorlatba való átültetése Magyarország kötelessége, ugyanakkor rámutatott arra, hogy a trianoni béke „a győzők abszolut kényszerével jött létre” /9/, és hangsúlyozta, hogy „nemcsak kötelességeket ró reánk, hanem számunkra is tartalmaz jogokat”. /10/ Magyarország szomszédaihoz fűződő kapcsolatait illetően Bethlen kiemelte azok rendezésének szükségességét, amelyet már a gazdasági és a kereskedelmi szempontok önmagukban is indokolttá tesznek. /11/ Ezzel valójában csatlakozott Bene¹nek a januári parlamenti beszédében /12/ hangoztatott elveihez, és egyben a Teleki-kormány által elkezdett kétoldalú párbeszédhez is.

Bethlen beszédére – ezt egyébként az első világháború utáni Magyarország miniszterelnöki beszédei között példa nélkülinek tekinthetjük – a budapesti csehszlovák képviselet meglehetősen visszafogottan reagált. Azzal a ténnyel kapcsolatban, hogy Magyarország miniszterelnöki posztját Bethlen gróf foglalta el, a budapesti csehszlovák küldött – utalva ennek az Erdélyből származó nemesi családnak a magyar történelemben játszott szerepére – kételkedését fejezte ki, miszerint „három évszázad elteltével Magyarországon hasonló körülmények között, mint akkoriban, ismét egy Bethlen ragadja magához az uralmat, és bennünk felmerül a kérdés, vajon ősei nyomdokában haladva ismét a Habsburgok karjaiba vezeti-e országát, vagy pedig levonva az elmúlt négy keserű évszázad tanulságait, hű marad Magyarország függetlenségének gondolatához?” /13/ Mindenesetre az új kormánynak a Teleki-kormány által kialakított külpolitikai irányvonal melletti elkötelezettségéről a csehszlovák küldött személyesen is meggyőződhetett az új magyar külügyminiszternél, gróf Bánffy Miklósnál április 20-án tett első látogatása során. Bánffy biztosította a csehszlovák küldöttet, hogy külpolitikai koncepciója összhangban van Bethlen miniszterelnök programbeszédével, vagyis „kész pontosan követni a trianoni szerződés rendelkezéseit, és reméli, hogy ezek alapján sikerül korrekt kapcsolatokat kiépíteni Magyarország összes szomszédjával” /14/, ugyanakkor azonban elődjéhez hasonlóan nem felejtette el hangsúlyozni, hogy „Magyarország fenntartja a jogot a királykérdés eldöntésére” /15/, mivel a békeszerződésben nem szerepel a „Habsburgok visszatérésének tilalma”. /16/ Bánffy egyben már ezen a találkozón úgy nyilatkozott a csehszlovák küldöttnek, hogy „kívánatos volna újrakezdeni a Bruckban elkezdett, ám később megszakadt tárgyalásokat, amelyek más kérdéskörök mellett főként gazdasági problémákról szólhatnának”. /17/ A csehszlovák küldött válaszában nagy érdeklődést tanúsított a volt külügyminiszternek, Gratznak a tervezett kétoldalú tárgyalások előkészítésében való esetleges részvétele iránt, főleg azt követően, hogy megtudta, Gratz megbízást kapott „a Károly-epizód miatt megszakadt magyar–csehszlovák tárgyalások újraindítására”. /18/ Ezt a hírt a csehszlovák küldött örömmel fogadta, mivel szavai szerint Gratz megbízásának „csak örülhetünk már csak a békülékeny és nyílt jelleme miatt is, amelynek a készülő tárgyalásokra kifejtett pozitív hatása biztosan nem marad el”. /19/ A csehszlovák küldöttség Gratz személyébe vetett bizalmát figyelembe véve nem meglepő, hogy a csehszlovák küldött a témával kapcsolatban személyesen érdeklődött Bánffy külügyminiszternél, aki viszont Gratznak a csehszlovák–magyar tárgyalások előkészítésében való közreműködését nem tudta megerősíteni. /20/

A budapesti csehszlovák diplomáciai képviselő Gratz irányában tanúsított érdeklődésének hátterében valószínűleg az új magyar kormánnyal szemben tapasztalható bizalmatlanság állt, hiszen a csehszlovák fél számára a nem sokkal azelőtt hivatalba lépő kormány által képviselt politikai irányvonal természetesen még teljesen ismeretlen volt. A bizalmatlanságot – bár a különböző megnyugtató hangvételű beszédek, mint például Bethlen programbeszéde, kétségtelenül hatással voltak Csehszlovákiára – a csehszlovák küldött esetében még a magyar külügyminisztérium személyi összetétele is fokozta, elsősorban a miniszter helyettesének, Kánya Kálmánnak a jelenléte, akinek „antant-ellenes” /21/ hozzáállására jelentéseiben a küldött többször is rámutatott. /22/ Gratz esetleges jelenléte tehát a kétoldalú kapcsolatfelvétel során bizonyos garanciát jelentett arra, hogy a csehszlovák–magyar tárgyalások az előző magyar kormány által képviselt politikai irányvonal kontinuitásának jegyében folytatódnak majd. A csehszlovák képviseletnek a volt magyar külügyminiszter személye iránt tanúsított bizalma viszont nem volt hosszú életű, és Gratz április 6-án elhangzott parlamenti beszédét figyelembe véve a csehszlovák küldöttség elfogultsága valójában érthetetlennek is tűnik. Gratz Habsburg Károllyal kapcsolatos semleges, sőt elnéző hangvételű szavait egy ideig valószínűleg feledtették a brucki csehszlovák–magyar kétoldalú találkozó során szerzett jelentős érdemei. A budapesti csehszlovák küldöttség Gratzot favorizáló álláspontja akkor változott meg, amikor kezdtek jobban odafigyelni annak Károly-, illetve Habsburg-párti nyilatkozataira. Május elején a csehszlovák diplomáciai képviselő már figyelmeztette Prágát, hogy a volt magyar külügyminiszter „állandóan Károly exkirály ügyét egyengeti” /23/, s ennek kapcsán hivatkozik a budapesti román küldött kijelentésére is, akinek Gratz a magyar trónnal kapcsolatban állítólag úgy nyilatkozott, hogy „az nem üres, mivel Magyarországnak külföldön tartózkodó, koronázott királya van” /24/, s ez a tény „kizárja más jelöltek szóba kerülését”. /25/

Míg a csehszlovák diplomáciai képviselő az új magyar külügyminiszternek rögtön annak hivatalba lépése után bemutatkozott, a miniszterelnöknél tett látogatása csak majd két hónappal a miniszterelnökké való kinevezés után történt meg. Bánffy külügyminiszternél tett látogatásával ellentétben a miniszterelnökkel való találkozó teljesen információs jellegű volt. A küldött a látogatást elsősorban udvariassági gesztusnak szánta, és elnézést kért amiatt, hogy a csehszlovák képviselet nem vett részt Apponyi gróf hetvenötödik születésnapja és politikai színrelépésének ötvenedik évfordulója alkalmából a miniszterelnök védnöksége alatt rendezett ünnepségen. Az egész napos ünnepség kicsúcsosodásának tekintett estélyen egyébként közös megegyezéssel a kisantant országainak egyetlen diplomáciai képviselője sem jelent meg. /26/ A látogatás jellegéből fakadóan a küldött és a miniszterelnök csak udvariassági beszélgetést folytatott, amelynek során biztosították egymást „kormányaiknak az elviselhető szomszédi viszony kialakítását célzó őszinte szándékáról”. /27/ A csehszlovák küldöttnek az új magyar miniszterelnöknél tett látogatása azonban már arra az időre esett, amikor a kölcsönös csehszlovák–magyar viszony ismét normalizálódni látszott. A belpolitikai élet megnyugvása és a villámgyors kormányalakítás után Magyarország visszatért a sikeres konszolidáció útjára. Ugyanez a folyamat volt megfigyelhető a kétoldalú kapcsolatok terén is, melynek keretén belül a kapcsolatok újrafelvétele elvezetett a magyar politikai vezetés és a csehszlovák külügyminiszter, Bene¹ közötti második kétoldalú találkozóhoz.

1921 áprilisa a csehszlovák–magyar kapcsolatok terén tehát Károly Magyarországra érkezése körüli események visszhangjának jegyében telt. Ezt az időszakot Csehszlovákia arra próbálta kihasználni, hogy Magyarország körül létrehozzon egy szerződésrendszert, amely sikeresen megakadályozhatná Károly excsászár esetleges következő kalandos próbálkozását, illetve megnehezítene mindenféle, a Habsburgok magyarországi restaurációja irányában tett lépéseit. Ugyanakkor a csehszlovák oldalon ez a kivárás, az új magyar kormány – ennek politikai ténykedésétől függött a kétoldalú tárgyalások folytatásának lehetősége – megfigyelésének időszaka is volt. Ami a csehszlovák–magyar tárgyalások folytatását, pontosabban újrakezdését illeti, magyar részről Gratz, a volt külügyminiszter már április 6-án, egy nappal Károly Magyarországról való elutazása után táviratilag kapcsolatba lépett a prágai magyar küldöttel, hogy az egyrészt tolmácsolja a csehszlovák külügyminiszternek a magyar fél Károly Magyarországra érkezése miatti intoleráns és kíméletlen csehszlovák reagálás felett érzett megdöbbenését, másrészt tudassa, hogy a magyar fél a megfelelő légkör kialakulása után hajlandó a kétoldalú tárgyalások folytatására. /28/ Azokban a napokban viszont, amikor Bene¹ nagy hévvel győzködte szövetségeseit, hogy közös diplomáciai jegyzékben tudassák Magyarországgal Habsburg Károly Magyarországra érkezésével kapcsolatos álláspontjukat, bármiféle, a kétoldalú kapcsolatok fenntartása irányában történő igyekezet – figyelembe véve a korábbi napok történéseit, illetve Bene¹ reagálását az eseményekre – csak egyoldalú gesztusnak számíthatott. Nem tudjuk, hogy a prágai magyar küldött tényleg szóba hozta-e a magyar fél hajlandóságát a tárgyalások folytatására, legalábbis erről a küldött Bene¹sel április 8-án folytatott találkozójának beszámolója nem tesz említést. /29/

A csehszlovák diplomáciai képviselő és Bánffy külügyminiszter áprilisi találkozója után még egy ideig nem indult meg újra a két ország közötti párbeszéd, pontosabban annak intenzitása messze elmaradt a restaurációs kísérlet előttitől. A kapcsolatok újrafelvétele de facto május 4-re datálható, amikor a prágai magyar küldött egy, a román nagykövetnél rendezett teán körülbelül egyhónapos szünet után ismét találkozott a csehszlovák külügyminiszterrel. /30/ A találkozás kötetlen körülményeiből következően Bene¹ és a magyar küldött természetesen csak nem hivatalos társalgást folytatott. /31/ A beszélgetés tartalmából viszont kitűnik, hogy a kétoldalú tárgyalások újrakezdésének kérdésében a csehszlovák felet – Bánffy külügyminiszter és a budapesti csehszlovák küldött közvetítésével – már az új magyar kormány is megszólította. A magyar küldött a Bene¹sel való beszélgetéséről szóló jelentésének bevezetőjében ugyanis megemlíti, hogy Bene¹ a magyar kormánynak a tárgyalások újrakezdését szorgalmazó felhívására csak azután szándékozott reagálni, miután beszélt a magyar kormány prágai képviselőjével. /32/ A kétoldalú kapcsolatok rendeződésére nyíló reális lehetőség bizonyítékaként Bene¹ megállapította, hogy tekintettel a helyzet lecsillapodására, a szakmai bizottságok elkezdhetik /33/, illetve folytathatják munkájukat, továbbá a magyar küldött kérdésére adott válaszában megerősítette, hogy ezzel párhuzamosan napirendre kerülhetnek a politikai kérdések is. Végül, bár a magyar küldött szerint kissé ingerülten, azt is megerősítette, hogy hajlandó tartani a brucki tárgyalás során tett ígéretét. /34/

Bár ezzel a csehszlovák fél is megtette Károly Magyarországra utazását követő időszak első, a kétoldalú tárgyalások felújítására tett közeledő lépését, azonban a királykérdés, illetve Habsburg-kérdés okozta feszültség még mindig meghatározó tényezőként szerepelt a két ország kapcsolataiban. Bene¹ egyidejűleg ugyanis azt is közölte a magyar küldöttel, hogy a kisantant országaival együtt egy demarsot készül átadni Magyarországnak, amelyben tudatják, hogy a Habsburgok restaurációjára tett következő kísérletre mint casus foderisre fognak tekinteni. A magyar diplomáciai képviselő azonban figyelmeztette Bene¹t, hogy ez a lépés csak tovább nehezítené a kétoldalú közeledés körülményeit. Bene¹ hasonló okokból támasztotta alá figyelmeztetését azzal kapcsolatban, hogy a magyar küldött nem zárta ki egy olyan országgyűlési határozat elfogadását, amely leszögezné, hogy a királykérdés Magyarország belügyének számít. /35/ A magyar küldött felvetésére Bene¹ továbbá azt válaszolta, hogy Romániának a kisantanthoz való csatlakozásával az ügyet megoldottnak tekinti. /36/

Mindeközben Szapáry gróf, a csehszlovák–magyar tárgyalások legfőbb, háttérben tevékenykedő közvetítője ismét magához ragadva a kezdeményezést, megpróbált nem hivatalos kapcsolatot teremteni a csehszlovák háttérpolitika szereplőivel, illetve Bene¹ külügyminiszterrel, egyelőre a szakmai bizottságok újraindításának céljából, de a prágai magyar küldöttel való beszélgetése és annak Bene¹sel folytatott beszélgetéséről szóló jelentésének hatására elállt tervétől. /37/ Hasonló lépések történtek a csehszlovák oldalon is, hiszen nagyjából ugyanebben az időben állt elő hasonló kezdeményezéssel Václav Bouèek, a csehszlovák fél legfontosabb nem hivatalos közvetítője. /38/ Május 10-én a csehszlovák oldalon a politikai színfalak mögött működő politikusok, konkrétan Scheue, megszólították Szapáryt, és tudatták vele, hogy a csehszlovák fél kész újrakezdeni a kétoldalú tárgyalásokat Magyarországgal. Erre a felhívásra Szapáry azonnal Prágába utazott, és kapcsolatba lépett a kancellárral, aki teára hívta őt május 13-ára, s egyben a következő napra megbeszélt neki egy találkozót Bene¹sel is. /39/

Május 13-án a prágai magyar küldött megkapta Bánffy külügyminiszter felhatalmazását, amely szerint Bene¹ és Tahy május 4-i beszélgetésére alapozva tudassa a csehszlovák kormánnyal, hogy Magyarország kész kiküldeni szakértőit a megbeszélt szakbizottságok munkájának megkezdéséhez /40/, illetve elkezdeni a külképviseletek teljes értékű követségekké alakításáról szóló tárgyalásokat. /41/ A magyar külügyminiszter ugyanakkor hangsúlyozta azon meggyőződését, hogy a két ország között álló, a tárgyalások folytatását akadályozó politikai ellentétek „diplomáciai úton” /42/ elháríthatók. A két fél közötti legsúlyosabb probléma, a királykérdés tekintetében Bánffy biztosította Bene¹t, hogy „a hatalmon lévő magyar kormány követi az előző kormány Bruckban kifejtett, Teleki által megfogalmazott, a királykérdés megoldásának későbbre halasztását szorgalmazó álláspontját”. /43/

1921 májusa tehát a két fél közötti fokozatos kapcsolatfelvétel jegyében telt, amelynek célja elsősorban a Bruckban megbeszélt szakértői bizottságok újraindítása, majd a későbbiekben a magas szintű politikai képviselők kétoldalú tárgyalásának folytatása volt. Egyidejűleg a párizsi csehszlovák követ, Osuský szintén biztosította a magyar felet a csehszlovákok tárgyalási szándékáról, hangsúlyozva, hogy a csehszlovák kormány mindig is megegyezésre törekedett Magyarországgal, viszont a közelmúlt eseményeinek hatására kénytelen volt olyan álláspontra helyezkedni, amely kizárja a Bruckban elkezdődött tárgyalások folytatásának lehetőségét mindaddig, amíg Magyarországon a királykérdés nem talál egy, a Habsburgok restaurációjának lehetőségét kizáró megoldásra. /44/ A párizsi csehszlovák követ a franciaországi magyar képviseleti kirendeltségen keresztül ugyanakkor felajánlotta, hogy Bene¹ franciaországi és angliai útjának részét képező párizsi tartózkodása alatt elkezdődhetnének az „előkészítő beszélgetések” /45/, és megígérte, hogy ennek érdekében közbenjár kormányánál. Javaslatát a csehszlovák követ azzal az érvvel támasztotta alá, hogy „itt sokkal könnyebb lenne a tárgyalásokat titokban tartani, mint bárhol másutt”. /46/

További jelentős lépésként értékelhető Szapáry és Bouèek fentebb említett, május 13-i találkozója még akkor is, ha ezen a találkozón Szapáry jelentése alapján nem került szóba a bruckihoz hasonló kétoldalú tárgyalás lehetősége, de még csak a szakértői bizottságok újraindításának ügye sem. A Szapáry–Bouèek találkozónak a kétoldalú tárgyalások felújítását célzó kerettárgyalások bevezetőjeként inkább tájékoztató jellege volt. A találkozó legfontosabb témája természetesen a két országot leginkább megrázó esemény, Habsburg Károly első restaurációs kísérlete volt, melynek kapcsán elemezték Károly akciójának lehetséges hátterét, illetve Franciaország esetleges részvételének valószínűségét /47/, majd az eseménynek a kisantant országaira kifejtett hatását. /48/ Az utóbbi kapcsán Szapáry elismerte „Károly Magyarországról való távozásának pozitív hatását” /49/, másrészt viszont úgy vélekedett, hogy Magyarországon sokakban az a reakció, ahogy a környező országokban a restaurációs kísérletet a területi egységük fenyegetettségeként értékelték, s ez azt az elképzelést keltette, hogy a Habsburgok visszajövetele de facto Magyarország „területi megerősödéséhez” /50/ járulna hozzá. A kisantant országainak a tavaszi restaurációs kísérlet által kiváltott általános reakcióját Szapáry olyan gyerekek viselkedéséhez hasonlította, akik egy sötét helyiségben azért, hogy félelmüket elűzzék, hosszasan kiabálnak és szónokolnak. /51/ Szapáry továbbá a helyzet fegyveres megoldásával kapcsolatban – bár elismerte, hogy az Magyarország számára végzetes lehetett volna – kifejezte meggyőződését, hogy ezzel a megoldással Csehszlovákia egyedül maradna, mivel szavai szerint Jugoszlávia belpolitikai helyzete nem tenné lehetővé egy ilyen méretű konfliktusba való beavatkozást, ugyanúgy Románia – amely még mindig „Besszarábia miatt aggódik” /52/ – sem kapcsolódna be valószínűleg egy hasonló akcióba. /53/

Szapáry és Bouèek találkozójának befejező szakaszában a felek a területi engedmények lehetőségét boncolgatták a brucki találkozót megelőző tárgyalások hangnemében. /54/ A területi kérdés felvetése kapcsán Szapáry válaszolt Bouèek korábban feltett kérdésére, amelyben afelől érdeklődik, „mit lehetne azonban tenni, hogy a Habsburgok kérdése mint egy pallos mindig fejünk felett ne fityegjen”. /55/ Szapáry szerint a veszély, amelyet a Habsburgok restaurációja jelenthet, a Magyarország javára tett területi engedményekkel lenne csökkenthető /56/, mivel véleménye szerint a Habsburg-kérdés valójában területi kérdés. /57/ Ezzel a ponttal, illetve Bouèek bejelentésével, amelyben tudatja, hogy a megbeszélésről beszámol Masaryk elnöknek is /58/, az első informális találkozó befejeződött, alapot nyújtva a további kétoldalú kapcsolatokhoz, amelyek fokozatosan a viszonyok ismételt normalizálásához vezettek – legalábbis a kölcsönös párbeszéd terén.

A közeledési folyamat igazán mérvadó eseményének viszont Szapáry és Bene¹ május 14-i találkozója számított. A csehszlovák külügyminiszter Szapáryt és nejét ebédre invitálta /59/, ahol – ahogy az Szapárynak a magyar külügyminiszterhez küldött beszámolójából kitűnik /60/ – a baráti és oldott hangulatú társalgás során a felek immár véglegesen biztosíthatták egymást a csehszlovák–magyar tárgyalásoknak mind a bizottsági, mind a miniszteri szintű tárgyalások folytatásának szándékáról. Az informális találkozók keretén belül első alkalommal hangzottak el konkrét tények a Bruckban megbeszélt szakértői bizottságok, illetve az esetleges további politikai tárgyalások részleteivel kapcsolatban, amelynek során Bene¹ arról érdeklődött, kik lennének annak magyar résztvevői. /61/ Szapáry válaszában elmondta, hogy a magyar fél a második találkozóra is Teleki grófot, immár exminiszterelnököt és Gratzot, exkülügyminisztert szeretné kiküldeni. Ezzel Szapáryn keresztül a magyar fél megerősítette a budapesti csehszlovák küldött tájékoztatását, amely Gratz volt külügyminiszternek a csehszlovák–magyar tárgyalásokon való lehetséges részvételét jelezte. Ugyanakkor Bene¹ Teleki esetleges részvételét – rámutatva annak a Habsburg-kérdésben tanúsított egészséges álláspontjára – üdvözölte, Gratz esetében – valószínűleg a magyarországi csehszlovák küldött Gratz legitimista beszédeiről szóló jelentéseinek hatására – kétségeinek adott hangot, és ezzel a verzióval kapcsolatban tartózkodó álláspontra helyezkedett. Szapáry ugyanakkor megnyugtatta Bene¹t, hogy a magyar fél nem ragaszkodik kimondottan Gratz részvételéhez. /62/ A szakmai bizottságok tevékenységének megkezdésével kapcsolatban Bene¹ előzetes terminusként május 15-ét /63/, helyszínként pedig előzetesen, a márciusi találkozón megbeszéltekkel ellentétben, ismét Bruckot ajánlotta. /64/ A miniszteri szintű találkozót illetőleg egyben Bene¹ figyelmeztette Szapáry révén a magyar tárgyalópartnert, hogy nincs újabb mondanivalója a magyar fél számára, a brucki találkozón már mindent elmondott /65/, ennek ellenére kifejezte hajlandóságát partnerei kedvében járni, és újra tárgyalóasztalhoz ülni velük. /66/ A második kétoldalú tárgyalások időpontját és helyszínét illetően végül Bene¹ és Szapáry előzetesen megegyeztek, hogy a második kétoldalú találkozót június 25-én tartják meg, éspedig Csehszlovákia területén, Karlovy Varyban (Karlsbadban). /67/

Szapáry és Bene¹ beszélgetésének második felében a területi kérdés került előtérbe, pontosabban annak Bene¹ által a brucki találkozón vázolt javaslata. Szapáry a kérdéssel kapcsolatban ismét hangsúlyozta, hogy Magyarország részéről kizárt bármiféle megegyezés lehetősége, amíg a csehszlovák fél nem biztosít területi engedményeket, és rámutatott a még inkább elmélyült Csehszlovákia-ellenes közhangulatra, amelyet a csehszlovák diplomáciának a húsvéti eseményekre adott túlzott reakciója váltott ki. Erre Bene¹ válaszában Szapáryn keresztül felszólította a magyar felet, hogy bízzon a Bruckban tett ígéretében, és megjegyezte, hogy időre van szüksége ahhoz, hogy bármilyen messzemenő politikai egyezményt vigyen keresztül. Ugyanakkor rámutatott arra, hogy a kiindulási pozíciók a csehszlovák oldalon is megromlottak. Szapáry elismerve a közelmúlt eseményeinek hatására bekövetkezett kölcsönös megítélés további romlását, felrótta Bene¹nek, hogy nem tartja magát ígéretéhez, miszerint Csehszlovákiában a csehszlovák–magyar kapcsolatok kérdését mind a nyilvánosság, mind a politikai élet terén szélesebb körű politikai egyezmények irányába tereli, továbbá rámutatatott a Habsburg-veszély elmúlásának lehetőségére – bizonyos területi engedmények biztosítása esetén –, illetve figyelmeztette a csehszlovák külügyminisztert, hogy a Habsburg-restauráció esélyének bármilyen úton való csökkentése csakis az ő kezében van. Bene¹ erre ismételten a magyar fél türelmét kérte, és felszólította, hogy bízzon adott szavában. /68/

A hagyományos, területi kérdés körüli vita ellenére, amelynek megoldását a magyar fél nem tette a kétoldalú tárgyalások újrakezdésének feltételévé, Szapáry és a csehszlovák külügyminiszter találkozója az 1920 végén, a kölcsönös párbeszéd jegyében elkezdődött csehszlovák–magyar kapcsolatok második szakaszának fordulópontjává vált. Május 14-től datálhatóak a megszakadt tárgyalások újrakezdésével kapcsolatos konkrét megbeszélések, pontosabban azok második szakasza, amelyek már a tényleges szervezési teendőkkel foglalkoztak – nemcsak a szakmai bizottságok, hanem már a miniszteri találkozó előkészítésével is. Szapáry és Bene¹ nem hivatalos találkozójával ugyanakkor befejeződtek az első miniszteri szintű találkozó előkészítésével ellentétben csak fél hónapig tartó puhatolódzó jellegű megbeszélések, amelyek során a felek kölcsönösen meggyőződhettek az Ausztriában elkezdett tárgyalások folytatásának szándékáról.

A Szapáry–Bene¹ találkozót immár a prágai magyar küldött külügyminiszteri felhatalmazása követte, amely szerint a küldött hivatalosan is tudatta Bene¹sel, hogy a magyar kormány nyolc-kilenc napon belül kész a négy megalakított szakértői bizottság keretén belül elkezdeni a tárgyalásokat. /69/ A magyar fél továbbá elvetette a prágai csehszlovák követnek a Párizsban tartandó megbeszéléssel kapcsolatos javaslatát arra hivatkozva, hogy a tárgyalások alatt felmerülő politikai jellegű kérdések a prágai magyar küldött közvetítésével Prágában is megoldhatók. /70/

Az a tény, hogy a részletek megbeszélésével egyenesen a prágai magyar küldöttet bízták meg – tehát hogy a csehszlovák–magyar tárgyalások előkészítése hivatalos, diplomáciai úton zajlott –, arról árulkodik, hogy a csehszlovák–magyar kapcsolatok terén – ahhoz az állapothoz képest, amelyet az alig másfél hónappal azelőtt lejátszódott húsvéti magyarországi események eredményeztek – jelentős javulás állt be. Amíg az első kétoldalú találkozó előkészítése mindkét oldalon a legszigorúbb óvintézkedések és a legnagyobb titoktartás mellett folyt nemcsak a nyilvánosság, hanem a politikai körök irányában is, ezúttal a felek már nem tartottak annyira az események lehetséges negatív visszhangjától. Ebben természetesen nagy szerepet játszott az a tény, hogy mindkét fél a közelmúltban már tapasztalhatta egy hasonló fait accompli következményeit, illetve annak a közvéleményre gyakorolt hatását.

Az első konkrét, a csehszlovák–magyar tárgyalások elkezdésével, illetve folytatásával kapcsolatos javaslatok közvetlenül a puhatolózó tárgyalások után jelentek meg. Május 16-án a prágai magyar küldött tudatta Bánffyval a Bene¹–Szapáry találkozón elhangzott javaslatot, amelyben Bene¹ a Bruckban megtárgyalt intenciók alapján a szakértői bizottsági szintű tárgyalások elkezdésére a május 25-i dátumot ajánlotta fel. A bizottságok üléseinek elkezdésével kapcsolatos konkrét dátum mellett a magyar küldöttség és a magyar külügyminisztérium levelezésében először jelenik meg közvetlenül a következő kétoldalú, miniszteri szintű tárgyalás megrendezésének lehetősége, melynek kapcsán a magyar diplomáciai képviselő tolmácsolta Bene¹ Szapáryval folytatott beszélgetésén felvetett ajánlatát, amely szerint a találkozót június 15-én Karlovy Varyban tartanák. /71/ A magyar küldött ugyanakkor összefüggést vélt felfedezni a Bene¹ által javasolt két, a szakértői bizottságok, illetve a miniszteri szintű találkozó kezdésének időpontja közötti meglehetősen hosszú idő és Bene¹ május végére tervezett párizsi és londoni útja között, és azon gyanakvásának adott hangot, hogy Bene¹ még a miniszteri szintű találkozó előtt, külföldi útja során tudatosan próbálja majd a csehszlovák fél pozícióit erősíteni mind politikai, mind gazdasági téren. Ezzel kapcsolatban a magyar küldött kéréssel fordult a magyar külügyminiszterhez, rámutatva a bizottsági és miniszteri szintű tárgyalások kezdéseként ajánlott két dátum közötti nagy időeltérésből fakadó, a magyar fél számára hátrányos következményekre, hogy Szapáry személyes beszámolója előtt ne hozzon döntést a csehszlovák–magyar tárgyalások Bene¹ által javasolt kezdésének ügyében. /72/

Annak ellenére, hogy a felek néhány hét elteltével már a bizottsági, sőt a miniszteri szintű tárgyalások lehetséges időpontjairól beszéltek, a magyar fél – azon belül a csehszlovákiai magyar küldött, illetve a tárgyalások körüli szervezkedés legfőbb mozgatója, a magyar háttérpolitika kimagasló személyisége, Szapáry gróf – nem volt azon a véleményen, hogy a tárgyalások minél előbb elkezdődjenek /73/ Ennek természetesen politikai okai voltak, amelyről a magyar küldött – Bene¹nek a helyszínnel és az időponttal kapcsolatos ajánlatáról tudósító távirata után küldött meglehetősen terjedelmes – jelentése árulkodik. /74/ A jelentésben a magyar diplomáciai képviselő figyelmezteti a magyar felet a csehszlovák fél a brucki tárgyalás körülményeihez képest előnyösebb tárgyalási pozíciójára, és hangsúlyozza, hogy a helyzetet alaposan mérlegelve csak akkor lenne szabad tárgyalásokba bocsátkozni, amikor a csehszlovák fél teljesen tudatában lesz annak, hogy sikeres megegyezésre gazdasági téren csak akkor kerülhet sor, ha a politikai, illetve a területi kérdések is megoldódnak. A magyar küldött ezért figyelmeztetett, hogy e garancia nélkül nem lenne előnyös beleegyezni a tárgyalások elkezdésébe. /75/ A magyar diplomáciai képviselő jelentésében továbbá általános kétségeit juttatja kifejezésre Bene¹ Magyarország irányában folytatott külpolitikájának őszinteségével kapcsolatban, miközben rámutat Masaryk teljesen ellentétes hozzáállására, aki – a küldött szavai szerint – hajlandó lenne egy „méltányos és tartós” /76/ egyezmény elfogadására, még bizonyos területi engedmények árán is. /77/ Bene¹ politikáját a magyar küldött szerint még mindig a „győzelem mámora” /78/ hatja át, ez befolyásolja tetteit, és ennek hatására törekszik Magyarország politikai súlyának minimumra való csökkentésére. /79/ A küldött továbbá figyelmeztetett Bene¹ taktizáló politikájára, amelynek déli szomszédja iránti barátságos vagy éppen ellenséges hozzáállása a küldött szerint mindig az aktuális helyzet függvényében, annak minden rezdülésére reagálva változik, és amely a kétoldalú kapcsolatokban is tükröződik. /80/ Ezzel kapcsolatban a küldött felhívta a figyelmet Bene¹ állítólagos, hozzá intézett szavaira, amely szerint ha már egyszer a Magyarországgal való egyezség megkötésére kényszerült, azt azzal a tudattal teszi, hogy „holnaptól nem lesz szükség engedmények biztosítására”. /81/

A fentebb említett, az előző magyar kormány által is vallott alapelvvel kapcsolatban – hogy tudniillik „Csehszlovákiával nem kezd széles körű politikai és gazdasági tárgyalásokat, amíg nincs garancia a területi engedmények biztosítására” /82/ – a magyar küldött hangsúlyozta, hogy a márciusi tárgyalások folytatása előtt Bene¹től egy, Masaryk által is megerősített írásos garancia /83/ „bármilyen formájának” /84/ beszerzésére kell törekedni, amelyben a cseh fél kötelezi magát a területi korrekciók biztosítására. /85/ A küldött rámutatott a csehszlovák fél „nagyon rossz gazdasági és pénzügyi helyzete” /86/ miatti esetleges engedékenységére a tárgyalások során, és figyelmeztetett a gazdasági és politikai kérdések minél szorosabbra való összekapcsolásának szükségességére, mivel a küldött szerint azok különválasztása azt eredményezné, hogy csak gazdasági kérdésekben születne megegyezés, ami önmagában csak Csehszlovákia gazdasági és politikai konszolidációjához vezetne. /87/ Emiatt a küldött ismételten felhívta a magyar külügyminisztert a bizottsági szintű tárgyalások megkezdésének későbbi, Bene¹ párizsi és angliai útjáról való hazatérése utáni időpontra való halasztásának lehetőségére, hogy a bizottsági munka párhuzamosan a miniszteri szintű tárgyalásokkal kezdődhessen. A magyar küldött ugyanakkor azt ajánlotta, hogy ha a tárgyalások mégis a politikai feltételeket garantáló biztosíték nélkül kezdődnének, azok témaköreit a minimumra kell csökkenteni, és csak azokról a kérdésekről kell tárgyalni, amelyek a magyar fél számára is létfontosságúak. /88/

A prágai magyar küldött fent taglalt jelentése viszont nem jelentette azt, hogy a magyar kormány vonakodott volna újra tárgyalásokat kezdeni Csehszlovákiával, hiszen ezt elsőként kezdeményezte még áprilisban, amikor a csehszlovák diplomácia a kizárólag Magyarország ellen szerveződő kisantant létrehozásán dolgozott, tehát amikor a csehszlovák oldalon még messze nem volt megfelelő politikai háttér a márciusban elkezdődött kétoldalú tárgyalások folytatására, illetve újrakezdésére. Mindezek ellenére a magyar diplomácia, a tárgyalások újraindítása érdekében rögtön a Károly Magyarországra érkezése körüli botrány után a kapcsolatok újrafelvételére törekedett, sőt ezen belül az első lépést még az előző kormány tette meg közvetlenül azt követően, hogy Károly április 6-án Szombathelyről visszautazott Svájcba. Az a tény, hogy Magyarország még április folyamán sem szűnt meg hangsúlyozni – ekkor a két ország között rendívül fagyos viszony uralkodott – tárgyalási szándékát, egyértelműen arról tanúskodik, hogy a magyar fél készen állt arra, hogy – amint az csehszlovák részről is lehetővé válik, tehát amikor lecsillapodnak Károly restaurációs kísérlete keltette kedélyek – folytassa a kétoldalú tárgyalásokat. Ugyanakkor a tények nem mutatnak a magyar oldalon olyan stratégia meglétére, amely a szakértői, illetve miniszteri szintű tárgyalások időpontjainak összehangolásában nyilvánult volna meg, esetleg azok kezdési időpontjainak különbözőségében vagy éppen azonosságában vélt volna politikai tőkét felfedezni.

A magyar félnek a fentiekben tárgyalt következetes igyekezete, hogy – akár a bizottsági, akár a miniszteri szintű tárgyalások folytatásának céljával – még a csehszlovákiai, Károly-incidenssel kapcsolatos reakció ellenére is újraindítsa a két ország közötti egészséges párbeszédet, arra enged következtetni, hogy a csehszlovákiai magyar küldött jelentése és Szapáry hasonló hangvételű beszámolója, amely a kétoldalú tárgyalások azzal a céllal történő elhalasztását javasolja, hogy Csehszlovákiától politikai garanciát szerezzenek, nem teljesen fedik a magyar kormány hivatalos álláspontját még annak ellenére sem, hogy – mint azt a fentiekből láthattuk – a gazdasági egyezmények politikai kérdések megtárgyalásának feltételéhez való kötése nem volt idegen a hivatalos kormánypolitika számára sem. Ugyanakkor a magyar diplomácia is nyilvánvalóan tudatában volt annak, hogy a kétoldalú párbeszédet feltételek nélkül is folytatniuk kell, mivel csakis a probléma aktív megközelítése oldhatta fel a helyzetet, illetve hozhatott valamiféle, nemcsak gazdasági, de esetleg politikai jellegű előrelépést is. Mindenesetre a politika aktív alkotói – akik lépéseiket nemcsak a belpolitikai, de a külpolitikai helyzettel is megpróbálták összhangba hozni, és bár ezáltal lépéseik sokszor egyáltalán nem illeszkedtek az ország egyik vagy másik politikai köre által deklarált irányvonalhoz – döntéseiket mégis kénytelenek voltak e szélesebb kontextus figyelembevételével meghozni. A diplomáciai képviseletek fent említett bizalmatlan hozzáállása nyilván nemcsak az akkori állapot eredményeképpen született, arra az érintett országok magalakulásuktól számított bonyolult, sokszor még hivatalos szinten is ellenségeskedésekkel teli időszaka is rányomta bélyegét, amely 1921-ben immár három éve húzódott. E körülmény tudatában a diplomáciai képviselők – mint a történések legközvetlenebb szemtanúinak – szkepticizmusa és előítéletekkel terhelt hozzáállása érthetővé válik, hiszen olyan személyekről van szó – esetünkben a prágai magyar küldöttről, illetve a magyar háttérpolitika személyiségéről, Szapáry grófról –, akik sokkal szorosabb, gyakoribb és közvetlenebb kapcsolatban voltak a másik fél politikai képviseletével, mint bárki más a politikai vezetés tagjai közül. Az ő rálátásukat a tárgyaló fél gondolkodására és szándékaira tehát nagyban szélesítette a találkozások gyakorisága és nem hivatalos volta. A szkeptikus, előítéletekkel terhelt hozzáállás természetesen megtalálható volt a magyarországi csehszlovák képviseletnél is.

Mindenesetre – a fent említett figyelmeztetés ellenére – Bánffy külügyminiszter május 22-én felkérte a prágai magyar küldöttet, hogy „Szapáryval folytatott beszélgetése alapján” /89/ tudassa Bene¹sel, a magyar fél kész május 30-án Prágában elkezdeni a jogi-politikai bizottság munkáját. /90/ A többi szakértői bizottság munkájának elkezdésével kapcsolatban Bánffy azoknak néhány nappal való elhalasztását javasolta, mivel a magyar fél még nem állította össze a szükséges anyagokat. Arra az esetre, ha Bene¹ fontosnak tartaná, hogy mind a négy bizottság egyszerre kezdje meg tevékenységét, Bánffy szerint a jogi bizottság tagjai – a fent említett technikai problémák miatt – néhány nappal később érkezhetnének a többi bizottsággal együtt. /91/ A miniszteri szintű találkozó időpontjával és helyszínével kapcsolatban Bánffy elfogadta a Bene¹ által javasolt június 15-ét és a találkozó helyszíneként Karlovy Varyt. /92/

Felmerülhetne bennünk a gyanú, hogy az egyes bizottságok munkájának különböző kezdési időpontjára vonatkozó javaslatot a magyar küldött jelentése vagy a tartalmilag valószínűleg nagyon hasonló Szapáry-beszámoló, esetleg valamilyen, a fentiekkel semmilyen kapcsolatban nem álló, csak a kérdést hasonló szkepticizmussal megközelítő hivatalos kormánypolitikai elgondolás eredményezte, amely a politikai bizottság munkájának kezdési időpontját a többi bizottságétól való elkülönítésével valamiféle politikai célokat követett. Arról, hogy e mögött ténylegesen csak technikai problémák álltak, Bánffy jelentése tanúskodik, amelyben a magyar küldött fentebb taglalt javaslataira reagált. A küldött javaslatai egyébként a magyar fél kezdési időpontokkal kapcsolatos utasításainak átadása után jelentek meg. Bánffy a prágai magyar küldöttnek adott válaszában azt írja ugyan, hogy „teljesen egyetért nézeteivel” /93/, viszont a külügyminiszter ezen szavai a magyar küldött jelentésében foglalt észrevételek és mérlegelések csak egy részére vonatkoznak. Bánffy a küldöttel egyetértésben úgy fogalmazott, hogy Bene¹ Magyarországgal kapcsolatos szándékai „messze nem barátságosak” /94/, ezenkívül a küldötthöz hasonlóan úgy vélekedik, hogy a csehszlovák külügyminiszter a kétoldalú tárgyalások során a magyar felet, ha egy módja van rá, félre fogja vezetni. /95/ Ugyanakkor a magyar küldöttet megnyugtatta, hogy Magyarország a tárgyalásokat természetesen megpróbálja saját érdekeinek elérése irányába terelni. /96/ Bánffy csatlakozott a küldött véleményéhez a kétoldalú tárgyalások Magyarország számára nyújtandó előnyeinek garanciájával kapcsolatban is, és nem zárta ki annak lehetőségét, hogy a csehszlovák féltől, pontosabban Bene¹től a területi engedményekkel kapcsolatban Masaryk által is megerősített kötelezettségvállalási nyilatkozatot kérnek, amely főként a következő miniszteri szintű találkozó szempontjából lesz fontos. /97/ Ez a lehetőség viszont a későbbiekben már nem merült fel egyetlen, a tárgyalások újrakezdésével foglalkozó okiratban sem, s ebből arra következtethetünk, hogy a tárgyalások elkezdését a magyar fél nem kötötte ehhez a feltételhez. Végül is a szélesebb körű politikai egyezmények lehetőségét úgyis csak maga a miniszteri szintű találkozó mutathatta meg, melynek akadályozása az ügy szempontjából nem jelenthetett előrelépést.

Bánffy ugyanakkor teljesen eltérően vélekedett a küldött által a magyar fél szempontjából előnytelennek tartott, a bizottsági szintű tárgyalásoknak Bene¹ külföldi útjáról való hazaérkezése előtti kezdési időpontját illetőleg. Ezen a ponton már nyomon követhető a fent említett államérdekek összehangolása nemcsak a közvetlen bel-, illetve külpolitikai történésekkel, hanem Magyarország szélesebb kontextusban értendő nemzetközi pozíciójának alakításával. Bánffy ugyanis „nagy fontosságot” /98/ tulajdonított Franciaország érdekeltségének, amely figyelemmel követte a tárgyalások újrakezdésének folyamatát. Rámutatott annak veszélyére, hogy a tárgyalások újrakezdése körülüli akadékoskodás arra ösztönözheti Bene¹t, hogy Párizsban, illetve Londonban kihasználja befolyását Magyarország ellen. /99/ Ugyanakkor Bánffy azon meggyőződésének is hangot adott, hogy a bizottságok működésének kezdési időpontja úgyis későbbre, közvetlenül a Karlovy Vary-i miniszteri szintű találkozó előtti időre tolódik el. /100/ A magyar fél számolt Bene¹ külföldi útja során folytatott, állításaival ellentétes igyekezetével, függetlenül attól, hogy a magyar fél ellenzi-e a bizottsági szintű tárgyalások mihamarabbi elkezdését, illetve azoknak a miniszteri szintű tárgyalások kezdési időpontjától való elválasztását. A magyar fél azonban nem számított Bene¹ Magyarország lejáratását célzó igyekezetére, éppen ellenkezőleg – feltételezték, hogy a kétoldalú tárgyalások előkészületeit, illetve a háttérben zajló előkészítő tárgyalások állását Bene¹ a valóságosnál kedvezőbb színben fogja feltüntetni. A magyar külügyminiszter emiatt figyelmeztette a párizsi magyar diplomáciai képviselőt, hogy számolni kell Bene¹ olyan irányú kijelentésével, amely – azért, hogy Csehszlovákia hitelhez juthasson – garantáltnak állítja be a Csehszlovákia és Magyarország közötti egyezmény megkötését. /101/ Ezzel kapcsolatban Bánffy felkérte a franciaországi magyar diplomáciai képviselőt, hogy adja a „kompetens körök” /102/ tudtára, miszerint mindkét félnek a kétoldalú tárgyalások folytatásával kapcsolatos egyöntetű véleménye ellenére a megegyezés lehetősége még egyáltalán nem merült fel az előkészítő megbeszélések során. /103/

A szakértői bizottságok munkájának kezdési időpontjával kapcsolatos magyar javaslatra Bene¹ még elutazása előtt pozitív, ellenvetések nélküli választ adott. /104/ Ezzel a csehszlovák fél elfogadta a Magyarország által javasolt helyszíneket és időpontokat, amely szerint a jogi bizottság Prágában május 30-án, a többi szakértői bizottság pedig néhány nappal később Prágában, illetve Budapesten kezdené meg munkáját. Bene¹ a bizottsági tagok helyszínre utazására való tekintettel azt kérte, hogy a tagok három nappal a kezdés előtt kapják kézhez az őket érintő információkat. /105/ A csehszlovák külügyminiszter továbbá ismételten megerősítette a miniszteri szintű találkozó helyszínét és időpontját, és közölte, hogy abban az esetben, ha külföldi útjáról két-három nappal később érkezne meg, erről időben tájékoztatják a magyar felet. /106/

Csehszlovákiának és Magyarországnak tehát nem egészen egy hónapon belül sikerült nemcsak az egymás közti egészséges párbeszédet újraéleszteni, hanem valójában mindenféle különleges nehézség nélkül elindítani a Bruckban létrehozott négy szakértői bizottság munkáját, amelynek tényleges kezdési időpontjáig már csak néhány nap volt hátra. A szóban forgó három májusi hét alatt szintén sikerült aránylag problémamentesen megegyezni a második kétoldalú, miniszteri szintű találkozó megvalósításában, amelynek megtartása, a bizottsági szintű tárgyalásokhoz hasonlóan, már csak néhány szervezési kérdés megbeszélésén múlott.

A csehszlovák–magyar tárgyalások felújításának előkészítése folyamán sor került egy újabb, a fagyos viszony normalizációját elősegítő eseményre, amelyről a kétoldalú kapcsolatok komplex képének vázolása érdekében még a Mariánské Láznì-i találkozó taglalása előtt fontos szólni. A szóban forgó, jószomszédi kapcsolatok további kiépítését elősegítő esemény a budapesti csehszlovák diplomáciai képviselő Horthynál tett első látogatása volt. Egy állam legfelsőbb politikai képviselete vagy az államfő és az adott államban működő, egy másik ország külképviselete közötti kapcsolatokat ugyanis jogosan tekinthetjük a két ország viszonyát pontosan jelző mutatónak.

Az a tény, hogy a csehszlovák küldött nem tette tiszteletét Magyarország – bár kormányzóként csak átmeneti „mandátummal” rendelkező – vezetőjénél, nyilvánvalóan a két ország rossz kapcsolataira utalt, amelyek közép-európai viszonylatban a legfagyosabbnak számítottak még annak ellenére is, hogy a két ország a kétoldalú gazdasági és politikai tárgyalások útjára lépett, bár ez utóbbi inkább a politikai színfalak mögött, nem hivatalos jelleggel történt. Az ellenséges csehszlovák–magyar viszony hátterében nemcsak a Csehszlovákia számára előnyös területi változások álltak, amelyek valójában Magyarország összes szomszédjához fűződő kapcsolatát meghatározták, sőt az elvesztett területek nagyságát tekintve – Erdély esetében – a Romániához fűződő kapcsolat terén még nagyobb hangsúlyt kaphattak. A két ország politikai rendszerének különbözősége mellett, amelyet viszont nemcsak a magyarországi monarchikus államrendszer határozott meg, hiszen Csehszlovákia legközelebbi szövetségesei – Jugoszlávia és Románia – esetében ez nem akadályozta az együttműködést, Csehszlovákia és Magyarország kapcsolatának legmeghatározóbb tényezője a csehszlovák politikai vezetés részt vállalása a háború utáni győztesek által a vesztes Magyarország ellen folytatott könyörtelen politikájában, amely nagyban meghatározta Magyarországnak az új békerendszeren belüli külpolitikai pozícióját, és via facti belpolitikai és gazdasági fejlődését is. A kölcsönös ellenszenv ápolásához jelentősen hozzájárult a csehszlovák diplomácia magyarellenes politikájának a közép-európai térség viszonylagos konszolidációja utáni folytatása is. A budapesti csehszlovák küldött Magyarország kormányzóját ignoráló magatartása még hangsúlyosabbá válik annak fényében, hogy az összes diplomáciai képviselet, beleértve a Csehszlovákiával szövetséges államok – Jugoszlávia és Románia – magyarországi küldötteit, már látogatásukat tették Horthynál, illetve folyamatos kapcsolatban voltak vele. /107/ A budapesti csehszlovák küldött Horthynál tett 1921 májusi látogatását végül is a pillanatnyi helyzet kényszerítette ki, amikor a csehszlovák képviselet meghívást kapott május 27-re a Duna Bizottság ünnepélyes beiktatására, ahová Horthy is hivatalos volt. /108/ Ilyen körülmények között a csehszlovák küldött, hogy elkerülje a kényelmetlen helyzetet, kénytelen volt a kormányzó meglátogatásához engedélyt kérni. /109/ Érdekes módon, miután a látogatás közvetlen oka elmaradt /110/, a csehszlovák küldött mégis meglátogatta a kormányzót.

Május 27-én tehát a csehszlovák diplomáciai képviselő, a csehszlovák diplomáciai képviselet tagjai, konkrétan a követségi tanácsos /111/ és a katonai attasé /112/ kíséretében első alkalommal tettek látogatását Horthy kormányzónál. /113/ A félórás, természetesen csak protokolláris jellegű látogatás során mindkét fél hangsúlyozta a két ország közötti viszony rendezésének szükségességét. A csehszlovák küldött biztosította a kormányzót „a csehszlovák kormány Magyarország irányában tanúsított baráti szándékairól” /114/, miközben Magyarország számára belpolitikai és gazdasági konszolidációt, illetve „mind politikai, mind gazdasági okokból a lehető legbarátibb jószomszédi kapcsolatokat” /115/ kívánt. Horthy válaszában a két ország közötti „elviselhető viszony” /116/ kialakítását célzó igyekezet kapcsán megjegyezte, hogy „a hamarosan elkezdődő tárgyalásoktól komoly előrelépést remél”. /117/ A látogatást összefoglaló jelentésében a csehszlovák diplomáciai képviselő úgy látta, hogy Horthy örült a látogatásnak, a csehszlovák diplomáciai misszió tagjaival „nyíltszívűen, mint régi ismerősökkel beszélt” /118/, miközben a szokásos diplomáciai frázisok mellett „átérzéssel beszélt politikai és magánjellegű dolgokról”. /119/

A csehszlovák diplomáciai képviselő Horthynál tett látogatása 1921-ben ismét megszüntetett egyet a Csehszlovákiát és Magyarországot egymástól elválasztó korlátok közül. A Magyarország kormányzójával való bárminemű találkozás tudatos elkerülése a csehszlovák külképviselet részéről ugyanis túlzás nélkül tekinthető a teljes értékű diplomáciai kapcsolatok akadályának. A párbeszédnek kormánytagokra, azon belül is a külügyminiszterre való leszűkítése – akihez a csehszlovák képviselet leggyakrabban fordult – nemcsak mindenféle tiltakozás politikai súlyát csökkentette, még ha csak formális szempontból is, hanem általában a csehszlovák fél politikai tapintatlanságáról árulkodott, amely bizonyára nem járult hozzá a két fél közötti feszült légkör enyhítéséhez. Ugyanakkor a magyarországi csehszlovák diplomácia mozgástere – más országok diplomáciai képviseletével összehasonlítva – időnként rendkívüli módon beszűkült, például a Károly restaurációs kísérletét követő időszakban, amikor Csehszlovákia fontos, a restaurációs kísérlettel kapcsolatos magyarországi lépései, a magyar külügyminiszter, illetve a miniszterelnök hiányában csak egy külügyminisztériumi osztályvezetőn keresztül intéződhettek, akit viszont a csehszlovák képviselet a legnagyobb fenntartásokkal kezelt, és a legkevésbé sem bírta annak bizalmát. /120/ A kormányzóval való kapcsolattartás elutasítása továbbá kedvezőtlenül befolyásolta a csehszlovák képviseleti szerv tájékozottságát a magyar fél lépései és szándékai felől, amely ismét csak az excsászár Magyarországra utazása körüli események során vált leginkább meghatározóvá.

Bene¹ külföldi tartózkodása alatt tehát folytatódtak a Bruckban megbeszélt négy szakértői bizottság munkájának elindításával kapcsolatos szervezési előkészületek. A megegyezés szerint elsőként, ötnapos késéssel, június 4-én Prágában a politikai-jogi bizottság kezdte meg ülését, amelyet a gazdasági bizottság ülése követett. /121/ A bizottság első tárgyalási pontja, a magyar delegáció, illetve a magyar külügyminisztérium kezdeményezésére a Bruckban előzetesen megtárgyaltakra hivatkozva az amnesztia kérdése volt. /122/ A csehszlovák oldalon tapasztalható, a magyar delegáció kérésével kapcsolatos tanácstalanság – ez végül is a Londonban tartózkodó Bene¹től való instrukciók kikéréséhez vezetett /123/ – pontosan illusztrálja a Bruckban megtárgyaltak nem hivatalos, háttérpolitikai jellegét, és egyben még a kompetens körökben is tapasztalható teljes tájékozatlanságot a már megtárgyalt pontokkal kapcsolatban. Az említett kérdés a brucki találkozón kevés figyelmet kapott pontjai közé tartozott, ennek eredményeképp a csehszlovák delegáció a tárgyalás lehetséges irányait figyelmen kívül hagyva felkészületlenül ült tárgyalóasztalhoz. Bene¹ válaszában megerősítette, hogy Bruckban valóban tárgyaltak a kölcsönös, csehszlovák állampolgárok magyarországi és magyar állampolgárok csehszlovákiai amnesztiájáról, és abban is megegyeztek, hogy a szabadon bocsátás körülményeit minden egyes esetben külön kell megtárgyalni és elbírálni. /124/ Bene¹ – bár a bizottság szlovák tagjainak ellenében /125/ – megerősítette a csehszlovák fél hajlandóságát az amnesztiával kapcsolatos kérdésekről szóló tárgyalásra. /126/ A csehszlovák külügyminiszter helyettesének Bene¹hez küldött táviratában a jogi bizottság munkáját általánosságban „korrekt”, de „feszült” tárgyalásként jellemezi. /127/ Az arra utaló megjegyzése, hogy a magyar fél még nem vetette fel a területi kérdést, arról árulkodik, hogy a csehszlovák fél tartott annak bizottsági szinten való felvetésétől. A jogi bizottság tárgyalását megnyitó első fontos pont tehát a magyar delegáció kezdeményezésére a másik országban internált állampolgárok kölcsönös amnesztiája volt. /128/ Mindenesetre, az addig figyelmen kívül hagyott kérdések megoldásának gyakorlati jellege ellenére, a jogi-politikai bizottság munkája, ahogy azt a csehszlovák külügyminisztérium későbbi jelentése mutatja, egyáltalán nem volt zökkenőmentes. /129/

A jogi-politikai bizottság első ülése, illetve az első tárgyalási pont kapcsán érdekes megfigyelni azt a körültekintést, ahogy a csehszlovák fél előbb mindig utánajárt annak, hogy szövetségesei milyen politikai irányvonalat követnek az adott kérdést illetőleg. Az általános amnesztiával kapcsolatos magyar követelés esetében a csehszlovák külügyminisztérium azonnal kéréssel fordult a bukaresti és belgrádi képviseletéhez, hogy tudják meg, mi lenne az érintett államok reakciója, ha Magyarország a kérdéssel kapcsolatban őket is megkeresné. /130/ A csehszlovák külügyminisztérium említett lépései azt bizonyítják, hogy a Magyarországgal szomszédos államok ténylegesen arra törekedtek, hogy az általánosabb jellegű kérdéseket, amelyek valamilyen módon mindnyájukat érintették, vagy ha a kérdés nem összehangolt megoldása valamelyiket a szövetségesek közül hátrányos helyzetbe hozta volna, egymással egyeztetve oldják meg. A csehszlovák fél ténykedése még a jogi-politikai kérdések tárgyalásának e legalacsonyabb szintjén is arra enged következtetni, hogy Magyarországnak szinte semmi esélye sem volt bármiféle, számára előnyös és Csehszlovákia vagy bármely szövetségese számára hátrányos kétoldalú egyezmény megkötésére.

Néhány nappal a jogi kérdésekkel foglalkozó bizottság munkájának megkezdése után a többi szakértői bizottság is megkezdte tevékenységét. Június 13-án Budapesten a gazdasági és közlekedési bizottság kezdte meg működését /131/, majd egy nappal később Prágába érkezett a pénzügyi bizottság magyar delegációja is. /132/ A gazdasági bizottság első ülésének témáját, a csehszlovák fél kezdeményezésére, az árucsere, illetve az egyes nyersanyagok – szén és koksz – kivitele és behozatala, továbbá a postaforgalommal kapcsolatos kérdések alkották. /133/ A közlekedéssel foglalkozó bizottság a vasúti járműpark szétosztásával, a péage-forgalom kérdéseivel és sok más konkrét, a vasúti forgalommal kapcsolatos kérdés megvitatásával kezdte munkáját. /134/ A közlekedéssel kapcsolatos kérdések technikai jellege lehetővé tette a közlekedési bizottság tárgyalásainak zökkenőmentes, eredményes lefolyását, tehát a bizottság hamarosan hozzákezdhetett a kereskedelmi egyezmény közlekedésügyi rendelkezéseinek megtárgyalásához. /135/ A gazdasági bizottságon belül megtárgyalt kérdésekkel kapcsolatban nem fordultak elő komolyabb nézeteltérések, bár itt természetesen már érezhetőbb volt a problémák politikai háttere. /136/

Mialatt a négy szakmai bizottságban már folyt a munka, tehát a felek végre hozzáfogtak a praktikus és technikai jellegű kérdések megoldásához, azaz a két szomszédos ország mindennapos létéhez elengedhetetlenül szükséges kommunikációs, jogi-gazdasági mechanizmusok kiépítéséhez, amellyel a két újonnan alakult állam kialakulása utolsó fázisába érkezett, a csehszlovák külügyminiszter hazaérkezésének, azaz a második kétoldalú találkozó időpontjának közeledtével elkezdődtek a miniszteri szintű párbeszéd újraindításának részleteit egyeztető tárgyalások is. Bene¹ a tervezettnél hosszabbra nyúló külföldi útja miatt, amely a miniszterek találkozója időpontjának későbbre halasztását jelenthette, a prágai magyar küldött június 13-án a csehszlovák külügyminisztériumhoz fordult a találkozó időpontjának módosítása, illetve annak későbbre halasztása ügyében. /137/ A miniszteri szintű találkozó időpontjával kapcsolatos magyar érdeklődésre Bene¹ Párizsból azonnal, még ugyanazon a napon visszajelzett, és új időpontként június 23-át ajánlotta. /138/ A Bene¹ által megjelölt időpontot a magyar fél ellenvetések nélkül elfogadta, és egyben közölték a Bánffy által vezetett magyar delegáció elutazásának időpontját és azt, hogy Szapáry azonnal Csehszlovákiába utazik a magyar küldöttség megérkezésének előkészítése céljából. /139/

A két ország magas szintű politikai képviselőinek találkozóját, amelyre két és fél hónapos szünet után került sor, és melynek folyamán a két államnak nem kis akadályt kellett leküzdenie, s amely egyben dokumentálta a csehszlovák fél déli szomszédja iránti megalkuvás nélküli és hajthatatlan politikáját, már csak a szokásos közös kommüniké kibocsátása /140/, illetve egy nagyon gyorsan végrehajtott helyszínváltoztatás előzte meg. Közvetlenül a miniszteri szintű tárgyalás előtt a felek megváltoztatták a találkozó helyszínét, amikor a korábban megbeszélt Karlovy Vary helyett, Bene¹ előzetes beleegyezésével, Mariánské Láznìt (Marienbadot) választották. /141/ A változást június 20-án a magyar külügyminiszter, Bánffy is megerősítette. /142/

A csehszlovák külügyminisztérium ezúttal – a brucki találkozóval ellentétben – négy nappal korábban körtáviratban tájékoztatta külképviseleteit a második csehszlovák–magyar miniszteri szintű találkozó megrendezéséről. A távirat, Bene¹ párizsi és londoni útja, illetve a csehszlovák–lengyel viszonnyal kapcsolatos információk mellett a külképviseletek tudtára adja, hogy Magyarországról Csehszlovákiába „érkezik Bethlen miniszterelnök és Bánffy külügyminiszter, és politikai tárgyalásokon vesznek részt Bene¹ külügyminiszterrel” /143/, miközben a találkozó – a közlemény szerint – „a közeljövő politikai irányelveinek kitűzése, és a jószomszédi kapcsolatok javítása érdekében történik”. /144/ A találkozó előtt egy nappal a csehszlovák fél természetesen külön tájékoztatta a bukaresti és a belgrádi képviseletét, s felkérte azokat, hogy a román, illetve jugoszláv kormánnyal tudassák a csehszlovák–magyar miniszteri szintű találkozó körülményeit, azaz hogy „a magyar miniszterekkel tartandó Mariánské Láznì-i találkozó csak a brucki találkozó folytatása, amelynek megtartását a Prágában, illetve Budapesten ülésező bizottságokban felmerülő egyes kérdésekben való megegyezés szükségessége teszi indokoltá”. /145/

Nem egész másfél hónap alatt tehát sikerült újraindítani nemcsak a holtpontra jutott csehszlovák–magyar párbeszédet, hanem a kétoldalú tárgyalásokat is, amelyek a négy szakértői bizottságnak köszönhetően egészen kézzelfogható jelleget öltött. Mi több, még ha ez az első látásra – Károly excsászár húsvéti restaurációs kísérletét figyelembe véve – teljesen lehetetlennek is tűnik, sikerült a bizottsági szintű tárgyaláson kívül, a márciusi találkozóval összehasonlítva aránylag könnyen, megszervezni a második miniszteri szintű találkozót is. Míg az első találkozó esetében például még a helyszín megválasztása is komoly nehézséget jelentett, ebben az esetben nem merültek fel hasonló, a találkozó szervezési kérdéseivel kapcsolatos nézeteltérések. A második miniszteri szintű találkozó megszervezésének említett háttere arról árulkodik, hogy mindkét országban nagy volt az igény a zavartalan együttélést biztosító technikai jellegű kérdések rendezésére, illetve a közép-európai konszolidációs folyamat szempontjából elengedhetetlen gazdasági együttműködés beindítására. Június második felében tehát a két ország egy újabb lépést tett a kétoldalú kapcsolatokat meghatározó, ha nem is ideális, de legalább elviselhető viszony kiépítésére.

(Cseh eredetiből fordította Bondor Sándor)

Popély Árpád: A második világháború utáni belső telepítések Dél-Szlovákiában

Az 1945-ben felújított Csehszlovákia hatóságai a magyar etnikai terület elszlovákosításában a Magyarországra rákényszerített lakosságcserével, a magyar lakosság közmunka ürügyén végrehajtott csehországi deportálásával, valamint a reszlovakizációval párhuzamosan jelentős szerepet szántak a két világháború közötti kolonizáció folytatásának tekinthető ún. belső telepítésnek is.

A belső telepítés – mint Dél-szlovákia „visszaszlovákosításának” egyik lehetséges eszköze – már a kassai kormányprogram kihirdetése előtt a szlovák politika fő célkitűzései közé tartozott. A szlovákia Kommunista Pártja (sZLKP) kassai munkaértekezletén 1945. március 1-jén elfogadott programnyilatkozat például a következőket szögezte le: „Az sZLKP szorgalmazza, hogy szlovákiának a múltban vagy az elmúlt hat év alatt erőszakkal elmagyarosított déli határvidékeit tervszerűen és fokozatosan visszaszlovákosítsák. Dél-szlovákia gazdag és termékeny földjének, amelyről a magyar grófok és feudális urak a szlovák parasztot a hegyekbe üldözték, újból vissza kell kerülnie a földművelő szlovák nép kezébe.” /1/

A szlovák kommunisták kassai munkaértekezletével szinte egy időben, 1945. február 27-én született meg a szlovák Nemzeti Tanács Elnökségének 4/1945. sz. rendelete „a németek, a magyarok, valamint a szlovák nemzet árulói és ellenségei mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról és haladéktalan szétosztásáról”, amely egyelőre tömören bár, de megemlékezett a belső telepítésről is. A rendelet 5. §-ának 2. bekezdése kimondta, hogy „a földjuttatásnál tekintettel kell lenni a belső telepítés szükségleteire”. /2/

A szlovák Nemzeti Tanács plénuma a belső telepítés kérdésével első ízben a magyar kisebbség kitelepítéséről is tárgyaló 1945. május 25-i ülésén foglalkozott. A kérdés a háborúban elpusztult falvak lakóinak, ill. a már a szlovák állam idején megkezdett építkezések, az Árvai-víztároló és a lesti katonai gyakorlótér területén felszámolásra ítélt falvak lakosságának elhelyezési problémái kapcsán merült fel. /3/ Ezek elhelyezését kezdetben csak a front elől elmenekült németek által üresen hagyott házakban és gazdaságokban tervezték, a kérdést azonban Martin Kvetko földművelés- és földreformügyi megbízott felvetése után, aki szerint elhelyezésüket a belső telepítés keretében Dél-szlovákiában való letelepítésükkel kell megoldani, összekapcsolták a magyarok tervezett kitoloncolásának Gustáv Husák belügyi megbízott által ismertetett tervével, ill. az így megszerezhető földvagyon benépesítésének lehetőségével.

A Husák által előadott tervezet szerint a magyar lakosság kitelepítésére két szakaszban kerülne sor: az első szakaszban kiutasítanák szlovákiából azokat a magyarokat, akik 1938. november 2-a után telepedtek le az akkor Magyarországhoz csatolt területeken, a második szakaszban pedig kitelepítenék azokat, akik „vétettek a köztársaság és demokratikus rendszere ellen”, nyilas vagy más szervezetek tagjai voltak, valamint azokat, akiket büntetőjogilag felelősségre vonnak és elítélnek. Ezen túlmenően azonban bejelentette azt is, hogy a szlovák Nemzeti Tanács és a prágai kormány tervezi „a magyar lakosság nagyszabású kitelepítését szlovákiából, s a Magyarországon szétszórva élő szlovákok hazahozatalát”. /4/

A szlovák Nemzeti Tanácsban képviselt két szlovák párt, szlovákia Kommunista Pártja, valamint a polgári politikusokat tömörítő Demokrata Párt szinte egymással versengett a magyarellenességben, mindkét párt egyértelműen a magyarok egyoldalú kitelepítésében, legfeljebb annak egy szlovák–magyar lakosságcserével kombinált változatában s a magyarlakta területek szlovákokkal való betelepítésében látta a „magyarkérdés” egyetlen lehetséges megoldását. A nemzetállam-törekvéseken kívül ennek igen praktikus gazdasági megfontolásai is voltak, a mintegy 600 000 dél-szlovákiai magyar ingó és ingatlan vagyonának elkobzása és szlovákok között való szétosztása ugyanis mindkét párt számára hatalmas politikai tőkét jelenthetett volna, amit egyik párt sem kívánt veszni hagyni. /5/

Már a kassai kormányprogramot követő hónapokban, 1945 májusában és júniusában zajlottak a kommunista párt területi konferenciái, amelyek résztvevői mindenütt határozatban sürgették, hogy a párt programjának, ill. a kassai kormányprogramnak megfelelően minél előbb vegye kezdetét a szlovák földművesek áttelepítése az északi országrészekből a gazdag déli területekre, a kitelepítendő magyarok után üresen maradó földvagyonba. /6/

Legjellemzőbb példája ennek a szlovákia Kommunista Pártja 1945. június 3-i rimaszombati területi konferenciáján elfogadott határozat, amelyben hat dél-szlovákiai járás, a Rimaszombati, Losonci, Feledi, Tornaljai, Rozsnyói és Nagyrőcei járás küldöttei a következőképpen követelték a déli országrészek magyartalanítását és szlovákokkal való betelepítését: „Követeljük a magyarkérdés gyors megoldását, mivel a magyarok a történelmi próbán nem állták meg a helyüket, mert kevés kivétellel valamennyien engedtek feudális uraik nagyúri politikája csábításának. Követeljük, hogy haladéktalanul kezdjék meg a szlovák földművesek áttelepítését a szegény és hegyes vidékekről szlovákia déli vidékeire, a magyar nagybirtokosok, kolonisták és fasiszták földjére, akiknek nincs mit keresniük szlovákiában! Csak így lehet teljesíteni a kassai kormányprogramnak azt a pontját, hogy magyarok nélküli szlovákiát akarunk!” /7/

A kommunisták kisebbségi kérdésben vallott álláspontját szlovákia Kommunista Pártja Elnökségének 1945. június 16-i ülésén konkretizálták. A főbeszámolót tartó Viliam ©iroký pártelnök szerint továbbra is ragaszkodni kell a kassai kormányprogramhoz, amely értelmében „a Csehszlovák Köztársaságot meg kell tisztítani a németektől és a magyaroktól”. Rámutatott ugyan arra, hogy „az akció megvalósítása során különböző nehézségek és akadályok merülnek fel”, mivel a kitelepítésekhez eddig csak a szovjet kormány adta beleegyezését, a brit és az amerikai még nem, ennek ellenére hangsúlyozta, hogy „nincs rá okunk, hogy a pártnak a köztársaság németektől és magyaroktól való megtisztításának kérdésében képviselt irányvonalát megváltoztassuk, ellenkezőleg, energikusabban és gyorsabban kell azt végrehajtani”.
©iroký szerint az első szakaszban a Magyarország trianoni területéről áttelepült magyarok, az ún. anyások, a nyilasok, valamint a magyar pártok és szervezetek tagjainak kitelepítésére kerülne sor, ami mintegy 300–350 ezer magyart érintene. Az ezután is szlovákiában maradó mintegy 400 000 magyar közül kb. 250 000-et a lakosságcsere keretében telepítenének ki a magyarországi szlovákokért cserébe.
Mivel azonban a lakosságcsere lebonyolítása után is maradt volna mintegy 150 ezer fős magyar kisebbség szlovákiában, s mivel a párt mindenképpen ragaszkodott Dél-szlovákia, különösen a városok elszlovákosításához, az ülésen elfogadott határozat a városi magyarság országon belüli széttelepítését is javasolta: „síkra szállunk azért, hogy a visszatért városokat, mint Kassát, Lévát, Losoncot, Rimaszombatot, Rozsnyót, Komáromot, Érsekújvárt és szlovákia fővárosát, Pozsonyt is minél előbb magyartalanítsák, méghozzá a magyar lakosság más térségekbe való áttelepítésével, ill. koncentrálásával. […] A színtiszta szlovák városokat, mint Rózsahegyet, Besztercebányát, Zsolnát, Liptószentmiklóst stb. teljesen meg kell tisztítani a magyaroktól…”

A határozat végül a következő szavakkal sürgette a belső telepítés megvalósítását: „A szegény, különösen pedig a partizán, a felégetett és a háborúban vagy más módon elpusztult és súlyosan megrongálódott szlovák falvak lakosait haladéktalanul át kell telepíteni Dél-szlovákia termékeny tájaira, a németektől, magyaroktól és a kollaboránsoktól elkobzott nagybirtokokra, ezzel egyidejűleg pedig e szlovák telepesek számára szabaddá kell tenni a szóba jöhető falvakat. […] A magyar lakosság ezekből a falvakból ki lesz telepítve.” /8/

A kommunista párt vezetősége tehát lényegében azonosult a szlovák Nemzeti Tanács által már 1945. május 25-én jóváhagyott kitelepítési tervvel, főleg annak két szakaszával, valamint a magyarlakta területek szlovákokkal való benépesítésével.

Valamivel később, az 1945. július 7-8-i turócszentmártoni kongresszusán a Demokrata Párt is véleményt nyilvánított a „magyarkérdésben”, s elmondható, hogy nézetei teljes egészében megegyeztek a kommunistákéval. A szintén a magyarok kollektív bűnösségének elvéből és megbüntetésének szükségességéből kiinduló Demokrata Párt elképzelései szerint az „anyások”, valamint a 120 000-re becsült háborús bűnös felvidéki magyar kitelepítése után megközelítőleg 450 000 magyar maradna szlovákiában, akik közül 400 000-et a lakosságcsere keretében lehetne kitelepíteni a 300 000 magyarországi szlovákért, valamint a jugoszláviai, romániai és ausztriai szlovákokért cserébe.

A kitelepítéseket és a lakosságcserét követően is szlovákiában maradó kb. 50–70 ezer magyar a Demokrata Párt szerint már „megkaphatná a csehszlovák állampolgárságot, persze bármiféle nemzetiségi jogok nélkül. Ezeknek kimondottan ki kellene jelenteniük, hogy lemondanak nemzetiségükről, s beolvadnak a szlovák etnikumba. […] A szlovákiában maradó magyar lakosságot át kell telepíteni Közép- és Észak-szlovákiába, egyenként, nem pedig csoportosan, hogy minél inkább lehetővé váljon asszimilálódása a szlovák etnikumba”. Az akció megvalósítása során az ún. belső telepítés szükségleteire is figyelemmel kell lenni, s a magyaroktól megtisztított déli határvidékre „a legtisztább szlovák elemet” kell telepíteni, mindenekelőtt Liptóból, Árvából, a Garam mentéről, esetleg Jugoszláviából, amely majd a déli határ „biztos őre” lesz Magyarországgal szemben. /9/

A szlovák Nemzeti Tanács, valamint a szlovák pártok által megfogalmazottakkal összhangban az ún. anyások elűzése már 1945 májusában és júniusában folyamatban volt, az őshonos felvidéki magyar lakosság kényszerű kitelepítésének ügye azonban nagyhatalmi jóváhagyás hiányában még nyitott kérdés maradt. A csehszlovák államhatalom ennek ellenére bizakodó volt, s a három győztes nagyhatalom, az UsA, Nagy-Britannia és a szovjetunió 1945. július 17-én összeülő potsdami konferenciája előtt megpróbálta megszerezni jóváhagyásukat nemcsak a német, hanem a magyar kisebbség egyoldalú kitelepítéséhez is.

A csehszlovák kormány nevében Vladimír Clementis külügyi államtitkár 1945. július 3-án jegyzékben kérte fel a három országot, hogy közelgő értekezletükön tűzzék napirendre a német és magyar kisebbség kitelepítésének a kérdését. A jegyzék szerint a kitelepítés 2–2,5 millió németet és kb. 400 000 magyart érintene, a magyarokkal kapcsolatban egyúttal azt is kilátásba helyezte, hogy egy részük kitelepítése esetleg lakosságcsere formájában is megvalósulhatna, hiszen Magyarországról állítólag 345 000 szlovák kíván áttelepülni szlovákiába. A csehszlovák érvelés szerint „a cseh és a szlovák nemzet a magyarok és németek kitelepítését a csehszlovák állam jövője és Közép-Európa békéjének biztosítása szempontjából egyértelműen alapvető szükségletnek tekinti. […] A kitelepítések elhalasztása komoly nyugtalanságot keltene a csehek és szlovákok körében. Mindaddig, amíg ez az alapvető probléma nincs megoldva, az állam közigazgatási, gazdasági, valamint társadalmi újjáépítése és konszolidációja akadályoztatva lesz és késlekedni fog.” /10/

A magyarok kitelepítését, ill. a lakosságcsere szükségességét a csehszlovák és a szlovák államhatalmi szervek jól átgondolt propagandával is igyekeztek alátámasztani. Bizonyára nem véletlenül esett a potsdami konferencia megnyitása előtti napokra a magyarországi, romániai és jugoszláviai szlovákok 50 fős küldöttségének a csehszlovák hírközlő eszközökben nagy visszhangot kapott pozsonyi és prágai látogatása. A küldöttség, amelyet előbb 1945. július 9-én a szlovák Nemzeti Tanács Elnöksége nevében annak két társelnöke, a kommunista Karol ©midke és a demokrata párti Jozef Lettrich, július 11-én Zdenìk Fierlinger csehszlovák miniszterelnök, végül pedig július 12-én Edvard Bene¹ köztársasági elnök is fogadott, a csehszlovák állam segítségét kérte a külföldi szlovákok szlovákiába való hazatelepüléséhez. A küldöttség tájékoztatása szerint Magyarországról 200 000, Jugoszláviából 150 000, Romániából pedig 80 000, összességében tehát 430 000 szlovák szeretne hazatelepülni szlovákiába. /11/

Az 1945. augusztus 2-án véget ért potsdami konferencián Csehszlovákia mindezek ellenére nem kapott nagyhatalmi jóváhagyást a magyar kisebbség egyoldalú kitelepítéséhez, így fennállott annak a veszélye, hogy a magyarlakta területek szlovákokkal való benépesítése esetleg nehézségekbe ütközik. A telepítések irányításával megbízott szlovák Telepítési Hivatal munkatársai részéről ezért felmerült a magyar lakosság – a szlovák pártok által már kilátásba helyezett – országon belüli széttelepítése is, hogy így teremtsenek helyet a kiszemelt falvakba betelepülni szándékozó szlovákoknak.

Az akciót az elképzelések szerint a somorjai járásban kezdték volna, ahonnan megközelítőleg 1000 magyar család, vagyis 5000 személy kitelepítését tervezték. A somorjai járásból kitelepített magyarokat a Dunaszerdahelyi és a Komáromi járásba telepítették volna át, a Duna menti határövezet kivételével, ahová szintén szlovák telepeseket kívántak költöztetni. /12/

A magyarok országon belüli széttelepítését vetette fel a szlovák Telepítési Hivatal egy másik, szintén 1945 őszén készült tervezete, amely addig is, amíg nem születik megegyezés a csehszlovák–magyar lakosságcseréről, a magyarkérdésnek a belső telepítés keretében való megoldását, lényegében egy országon belüli szlovák–magyar lakosságcserét javasolta oly módon, hogy a déli területekről kitelepített magyarokat a belső telepítés keretében Dél-szlovákiába érkező szlovákok eredeti lakhelyére telepítenék. A tervezet szerint ennek az az előnye is meglesz, hogy mindezek után a szlovákia északi területein széttelepített magyarok „maguk fogják kérni az anyaországukba való áttelepítésüket, s a magyar kormány is nagyobb készséget fog mutatni a magyarok áttelepítésére”. A szlovák Telepítési Hivatal érvelése szerint attól nem kell tartani, hogy a magyar kormány esetleg a magyarországi szlovákokon bosszulja majd meg a szlovákiai magyarságot ért sérelmeket, mivel az ottani szlovákoktól „nem vehetnek el jobb földeket, s nem adhatnak nekik rosszabbakat a hegyvidéki területeken, mivelhogy ott ilyenek nincsenek”.

Az elsőként ismertetett megoldási lehetőség e tervezet megfogalmazói szerint azért nem volna célravezető, mivel „csupán félmegoldást jelentene, s nemzetiségi szigetek fölösleges kialakulásához vezetne”, a végső cél pedig nem ez, hanem a szlovák etnikai határ kitolása egészen a déli államhatárig. /13/

A magyar kisebbség tervezett országon belüli teljes széttelepítésére végül is nem került sor, ennek lehetőségéről azonban, amint azt a csehországi deportálások is igazolták, a (cseh)szlovák hatóságok soha nem mondtak le végérvényesen.

A belső telepítés fogalmát Edvard Bene¹ köztársasági elnök 27/1945. sz. dekrétuma definiálta. Az 1945. július 17-én kelt dekrétum szerint „belső telepítésen olyan intézkedések összességét kell érteni, amelyekkel különleges előírások alapján elérhető a Csehszlovák Köztársaság valamennyi térségének visszajuttatása az eredeti szláv elem birtokába”. /14/ A „németek, magyarok és az állam más ellenségei mezőgazdasági földjének cseh, szlovák és más szláv földművesekkel való betelepítéséről” az elnök következő, 1945. július 20-án kelt 28/1945. sz. dekrétuma rendelkezett, amely értelmében a telepítés keretében földjuttatást csupán „a cseh és a szlovák, valamint más szláv nemzet tagja kérhet, aki állami és nemzeti szempontból megbízható”. /15/

A 28/1945. sz. elnöki dekrétum azonban csupán a cseh országrészekben volt hatályos, szlovákiában a belső telepítés végrehajtását a Földművelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatal 1945. június 2-án kelt 96. sz. hirdetménye szabályozta. A Földművelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatal irányelvei a dekrétumhoz hasonlóan előírták a belső telepítés keretében földet igénylők nemzetiségének, ill. „nemzeti és állami megbízhatóságának” vizsgálatát, a telepítés hatékonyságának növelése érdekében pedig azt is megfogalmazták, hogy a telepeseket lehetőleg az eredeti lakóhelyükhöz legközelebb eső területre kell telepíteni, valamint arra is ügyelni kell, hogy ugyanazon községből származzanak, s lehetőleg vallási hovatartozásuk is megegyezzen. /16/

A második világháború utáni földreform és az annak keretében zajló belső telepítés tehát leginkább abban különbözött az 1919. évi csehszlovák földreformtól és a két világháború közötti kolonizációtól, hogy amíg az első földreformot szabályozó törvények sem a föld kisajátításával, sem annak szétosztásával kapcsolatosan nem tartalmaztak nemzetiségi kritériumokat, s elvileg – bár erre már akkor is kevés példa akadt – a magyarok és a németek földhöz jutását is lehetővé tették, addig a második világháború utáni földreform már hivatalosan is a jogfosztott magyar és német kisebbség gazdasági tönkretételén s földvagyonának a szlovákok és csehek kezére juttatásán alapult.

A belső telepítés keretén belül, ill. azzal párhuzamosan megpróbáltak visszatérni Dél-szlovákiába azok az egykori cseh és morva kolonisták is, akik a két világháború közötti kolonizáció során települtek a magyarlakta területekre, az 1938-as első bécsi döntés után azonban eltávoztak onnan. Visszatérésük lehetőségét elvben a szlovák Nemzeti Tanács 1945. június 6-i 52/1945. sz. rendelete is biztosította, amely az 1938-ban Magyarországhoz csatolt területen érvénytelenítette az első csehszlovák földreform alá eső valamennyi ingatlan vagyonjogi átruházását, s ezek egykori birtokosai vagy használói számára lehetővé tette ingatlanuk visszaigénylését, erre azonban meglehetősen rövid lejáratú, 1945. szeptember 30-ig terjedő határidőt szabott, ellenkező esetben az ingatlan állami kezelésbe kerül, s a földreform céljaira használják fel. /17/

A szlovák politikai vezetés a rendeletileg is biztosított lehetőség ellenére mindent megtett, hogy a cseh és morva kolonisták lehetőleg ne térjenek vissza, mivel ezúttal már kizárólag a külföldről hazatelepülő szlovákokkal, ill. szlovákia szlováklakta északi részeiből a belső telepítés keretében betelepített telepesekkel kívánta biztosítani a déli határvidék szlovák nemzeti jellegét. /18/

A belső telepítés számára fenntartott ún. betelepítési övezet kijelölésénél az 1930-as népszámlálás nemzetiségi adatait vették alapul. Betelepítési övezetté nyilvánították annak a 20 dél-szlovákiai járásnak (somorjai, Dunaszerdahelyi, Komáromi, Galántai, Vágsellyei, Érsekújvári, Ógyallai, Párkányi, Zselizi, Lévai, Verebélyi, Ipolysági, Kékkői, Losonci, Feledi, Tornaljai, Rozsnyói, szepsi, Királyhelmeci és Nagykaposi) az egész területét, amelyben a nem szláv, tehát a magyar és német nemzetiségű csehszlovák állampolgárok aránya meghaladta az összlakosság 20%-át /19/, majd ehhez hozzácsatolták további 20 járás magyar és német többségű településeit. Magyar viszonylatban ez a Kassai járás 4 (Abaújszina, Kenyhec, Miglécnémeti, Nagyida), a Tőketerebesi járás 3 (Kistoronya, Imreg, szürnyeg), a Nagymihályi járás 5 (Abara, Deregnyő, Hegyi, Kisráska, Nagyráska), a Nagyrőcei járás 4 (Gice, Lice, Mikolcsány, Gömörnánás), a Rimaszombati járás 5 (Alsópokorágy, Balogpádár, Osgyán, Rimaszombat, Zeherje), az Aranyosmaróti járás 4 (Barslédec, Ghymes, Kolon, Zsére) és a Nyitrai járás 13 községét (Alsóbodok, Alsócsitár, Béd, Berencs, Lajos, Menyhe, Nagycétény, Nyitracsehi, Nyitraegerszeg, Nyitragerencsér, Nyitrageszte, Pográny, Vicsápapáti) jelentette. /20/

A későbbiek során e két utóbbi járás községeit nem tartották a betelepítési övezethez tartozónak, s a dél-szlovákiai betelepítési övezet fogalma így 25 járásra szűkült. Ennyiről emlékezik meg a Földművelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatalnak a belső telepítés végleges adatait ismertető 1948. október 9-i jelentése is. /21/

A belső telepítés első részadatait a Földművelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatalnak a Megbízottak Testülete számára készített 1946. július 1-jei jelentése tartalmazta. A beszámoló szerint 1946. május 1-jéig a belső telepítés keretében összesen 23 038 család jelentette be igényét a földjuttatásra, közülük 1946. július 1-jéig 6403 család kb. 65 000 hektár földjuttatásban részesült, ráadásul további 736 család betelepítése s földhöz juttatása (8978 hektár területen) is folyamatban volt, összességében tehát elmondható, hogy szlovákia betelepítési övezetébe 7139 család települt be, s kapott 73 978 hektár földet.

A jelentéshez mellékelt járásonkénti kimutatás ugyanakkor arról tanúskodik, hogy az egyes járásokba betelepítettek – a Földművelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatal 1945. június 2-i 96. sz. hirdetményében foglaltakkal ellentétben – szlovákia különböző, gyakran egymástól távol eső járásaiból és régióiból származtak. Mivel ez a fajta telepítés azzal fenyegetett, hogy a telepesek nemcsak hogy nem tudnak Dél-szlovákia elszlovákosításának eszközévé válni, hanem az idegen környezetben szétszórva esetleg maguk asszimilálódnak a többségi magyarságba, a szlovák Telepítési Hivatal a telepítés hatékonyságának növelése céljából elrendelte az egyes járások, községek és gazdasági egységek már a lakosságcsere, ill. a deportálások során is alkalmazott ikresítését. A betelepítési övezet egyes járásait a szlovák Telepítési Hivatal 19925-III/1-46. sz. irányelveinek X. cikkelye a következő járásokkal ikresítette: /22/

1. táblázat. A járások ikresítése

szemle_2002_3_popely_01
A földreform, ezen belül pedig a belső telepítés 1946. december 31-ig történő végrehajtását a Földművelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatal 1947 elején hivatalos publikáció formájában is közzétette. Ezek szerint a konfiskációs bizottságok szlovákiában összesen 570 020 hektár földet koboztak el, 244 979 hektárt (42,97%) a magyaroktól, 122 439 hektárt (21,47%) a németektől, 141 988 hektárt (24,90%) az „árulóktól”, 60 614 hektárt (10,63%) pedig a magyarok, németek vagy „árulók” kezén lévő társaságoktól.

Az 570 020 hektár földterületből a belső telepítés céljaira a dél-szlovákiai betelepítési övezet 20 járásában 171 651 hektár, a csatolt 5 járással együtt 215 645 hektár állt rendelkezésre. A belső telepítés keretében szlovákia 35 járásának 225 községében 86 134 hektár földterületen összesen 7810 családot telepítettek le. Ezen belül a 25, ill. 24 dél-szlovákiai járás /23/ 190 községébe 4113 szlovák telepes család költözött be, akik a magyarok, ill. németek elkobzott vagyonából 47 430 hektár földjuttatásban részesültek. /24/

A Földművelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatalnak a belső telepítés végleges adatait összefoglaló 1948. október 9-én kelt, s Michal Fal»an földművelés- és földreformügyi megbízott által a szlovák Nemzeti Tanács 1949. január 28-i ülésén ismertetett B-61.562/48-II/2. sz. jelentése szerint az akció keretében Dél-szlovákia 25 járásának 281 községébe – amelyek közül 263 volt magyar, 5 német, 13 pedig szlovák többségű /25/ – összesen 23 027 szlovák telepes, azaz 5011 család érkezett, akik 44 822 hektár földet és 1881 házat kaptak a magyarok, ill. németek elkobzott vagyonából. A 25 járás többi községét a jelentés szerint a belső telepítés egyrészt azért nem érintette, mivel magyar lakosságuk a lakosságcsere keretében ki volt jelölve a Magyarországra való áttelepítésre, tehát hátrahagyott ingatlan vagyonukba magyarországi szlovákokat telepítettek, másrészt pedig 38 magyar településen végre sem hajtották a vagyonelkobzást. /26/

Az 1946. december 31-i és az 1948. október 9-i adatok összevetése arról tanúskodik, hogy a belső telepítés 1945–1946 folyamán összehasonlíthatatlanul gyorsabb ütemben zajlott, mint a következő két évben: a dél-szlovákiai betelepítési övezet 25 járásába már 1946 végéig betelepült a telepes családok 82,07%-a. Mindez azzal magyarázható, hogy miután 1947 folyamán megindult a külföldi szlovákok szervezett áttelepítése, elhelyezésüket azonban nem sikerült megnyugtatóan biztosítani, a telepítési szervek többször is szót emeltek az illetékes szlovák hatóságoknál a belső telepítés ütemének mérséklése érdekében. A szlovák Telepítési Hivatal ráadásul 1947. december 20-án egyenesen azt javasolta a Megbízottak Testületének, hogy szüneteltesse a belső telepítést, nehogy a reemigránsoknak szánt birtokokat belső telepeseknek utalják ki, meghiúsítva ezzel a külföldi szlovákok szlovákiai letelepítését. /27/

A magyarlakta dél-szlovákiai betelepítési övezet 25 járása közül tehát a belső telepítés keretében a legtöbb szlovák a somorjai járásba költözött (3372 fő). Ezek túlnyomó többsége, közel kétharmada (2149 fő) azonban nem a színmagyar lakosságú településekre, hanem az 5 felső-csallóközi egykori német többségű faluba, a kitelepített németek helyére települt: Dunahidasra 1013, Csöllére 384, Misérdre 338, Dénesdre 288, Torcsra pedig 126 telepes érkezett.

A belső telepítés végrehajtásakor a telepítési szervek nem feltétlenül a lakosságcsere során is kiemelten kezelt járások és régiók szlovákokkal való benépesítésére helyezték a hangsúlyt. A lakosságcseréhez hasonlóan ezúttal is kiemelten kezelték a Zselizi és a Lévai, valamint a Komáromi, Ógyallai, Ipolysági, Rimaszombati és Tornaljai járást, az utóbbi öt járás esetében azonban ezúttal általában a lakosságcsere által nem vagy kevésbé sújtott falvak betelepítésére összpontosítottak. A lakosságcsere alkalmával kulcsfontosságúnak tekintett Mátyusföld járásait ugyanakkor a belső telepítés gyakorlatilag alig érintette: a Galántai járásba mindössze 278, a Vágsellyeibe 129, az Érsekújváriba pedig 451 telepes költözött.

2. táblázat. A belső telepítés járásonkénti adatai /28/

szemle_2002_3_popely_02
Ezzel szemben a lakosságcseréhez viszonyítva nagyobb mértékben sújtotta a belső telepítés a Dunaszerdahelyi, Kékkői, Losonci, Feledi, Rozsnyói és Királyhelmeci járást, s kiterjedt – még ha az előbbieknél mérsékeltebben – a népcsere által egyáltalán nem érintett Nagyrőcei, Tőketerebesi és Nagymihályi járásra is. A lakosságcsere által is kevésbé érintett járások közül ugyanakkor gyakorlatilag szintén elkerülte a szepsi, Kassai és Nagykaposi járást.

A Földművelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatal jelentéséhez mellékelt községsoros kimutatás szerint a legtöbb belső telepes, 1013 fő a már említett német többségű felső-csallóközi Dunahidasra érkezett, a magyar községek közül azonban a belső telepesek számát tekintve első helyen a Garam menti Újbars áll 878 telepessel. Ezen kívül további 12 községben haladta meg a betelepült szlovák telepesek száma a 300-at: az Érsekújvár és Komárom közötti, már a két világháború között is kolonizált Ógyallán (461 belső telepes), a Komáromtól északkeletre fekvő, s a szintén szlovákokkal betelepített Kurtakeszivel egyesített Marcelházán (434), Csúzon (434), az ugyancsak kolóniával rendelkező Tardoskedden (430), a gömöri Tornalján (425), a felső-csallóközi német–magyar vegyes lakosságú Csöllén (384), a már a két világháború között is kolonizált Örsújfaluban (365) és Bátorkeszin (349), a szintén felső-csallóközi német–magyar Misérden (338), a Garam menti sárón (328), a gömöri Hanván (320), végül pedig az ugyancsak Garam menti Tőrén (300).

3. táblázat. A belső telepítés a somorjai járás községeiben

szemle_2002_3_popely_03

4. táblázat. A belső telepítés a Dunaszerdahelyi járás községeiben

szemle_2002_3_popely_04_1
szemle_2002_3_popely_04_2

5. táblázat. A belső telepítés a Komáromi járás községeiben

szemle_2002_3_popely_05

6. táblázat. A belső telepítés a Galántai járás községeiben

szemle_2002_3_popely_06

7. táblázat. A belső telepítés a Vágsellyei járás községeiben

szemle_2002_3_popely_07

8. táblázat. A belső telepítés az Érsekújvári járás községeiben

szemle_2002_3_popely_08

9. táblázat. A belső telepítés az Ógyallai járás községeiben

szemle_2002_3_popely_09

10. táblázat. A belső telepítés a Párkányi járás községeiben

szemle_2002_3_popely_10

11. táblázat. A belső telepítés a Zselizi járás községeiben

szemle_2002_3_popely_11

12. táblázat. A belső telepítés a Lévai járás községeiben

szemle_2002_3_popely_12

13. táblázat. A belső telepítés a Verebélyi járás községeiben

szemle_2002_3_popely_13

14. táblázat. A belső telepítés a Korponai-Ipolysági járás községeiben

szemle_2002_3_popely_14

15. táblázat. A belső telepítés a Kékkői járás községeiben

szemle_2002_3_popely_15

16. táblázat. A belső telepítés a Losonci járás községeiben

szemle_2002_3_popely_16

17. táblázat. A belső telepítés a Feledi járás községeiben

szemle_2002_3_popely_17

18. táblázat. A belső telepítés a Rimaszombati járás községeiben

szemle_2002_3_popely_18

19. táblázat. A belső telepítés a Tornaljai járás községeiben

szemle_2002_3_popely_19

20. táblázat. A belső telepítés a Nagyrőcei járás községeiben

szemle_2002_3_popely_20

21. táblázat. A belső telepítés a Rozsnyói járás községeiben

szemle_2002_3_popely_21

22. táblázat. A belső telepítés a szepsi járás községeiben

szemle_2002_3_popely_22

23. táblázat. A belső telepítés a Kassai járás községeiben

szemle_2002_3_popely_23

24. táblázat. A belső telepítés a Tőketerebesi járás községeiben

szemle_2002_3_popely_24

25. táblázat. A belső telepítés a Nagymihályi járás községeiben

szemle_2002_3_popely_25

26. táblázat. A belső telepítés a Királyhelmeci járás községeiben

szemle_2002_3_popely_26

27. táblázat. A belső telepítés a Nagykaposi járás községeiben

szemle_2002_3_popely_27
Amint arra már utaltunk, a belső telepeseket a telepítési szervek már nem feltétlenül a lakosságcsere során is kiemelten kezelt régiókban és községekben helyezték el. A lakosságcsere lebonyolításakor általános gyakorlat volt, hogy egy-két ritka kivételtől eltekintve még a leginkább érintett térségekben sem folyt ki- és betelepítés a szlovák többségű, a magyar többségű, de erősen vegyes lakosságú, a török háborúk pusztításait követően a 18. században szlovákokkal betelepített, de később részben visszamagyarosodott, valamint a már a két világháború között kolonizált településeken, mivel a már amúgy is jelentős számú szlovák lakosság jelenléte miatt ezek elszlovákosításához nem tartották szükségesnek magyar lakosságuk kitelepítését. /29/

A belső telepítés során ezzel szemben gyakran előfordult, hogy a lakosságcsere által sújtott térségekben is a cserét elkerülő, esetleg ráadásul vegyes lakosságú vagy szlovák többségű, ill. a két világháború között alapított szlovák kolóniával rendelkező községekbe telepítettek, ami az ottani szlovák szórványok megerősítését célozta.

A Felső-Csallóközben a már említett német települések mellett elsősorban az azokkal szomszédos Gútorba, Úszorba, somorjára, szemetbe, Tejfaluba, Pozsonycsákányba, Békébe és Nagypakába, sárosfára és Nagyszarvába, valamint a már korábban is kolonizált Légbe és Tonkházába folyt telepítés.

A Csallóköz központi részén, Dunaszerdahely környékén a belső telepítés mindenekelőtt a lakosságcserét elkerülő falvakat, Gellét, Bőst, Csallóközkürtöt, Bakát, sikabonyt, Nagylúcsot, Királyfiakarcsát és Egyházkarcsát sújtotta, de érintette a lakosságcserét is megtapasztalt Nemeshodost és Lögérpatonyt, valamint a kolóniával rendelkező Felbárt és szentmihályfát is.

Hasonló módon a Csallóköz keleti régióiba is elsősorban a lakosságcseréből nagyrészt kimaradt vagy már korábban kolonizált falvakba: Örsújfaluba, Csicsóba, Ekelbe, Ekecsbe, Csallóközaranyosba, Lakszakállasba, Nagykeszibe, Nagymegyerbe, Tanyba és Komáromfüssbe telepítettek. A belső telepítés itt a lakosságcsere által érintett Nemesócsát és Megyercset is sújtotta, de mindkét esetben kolóniával rendelkező településről van szó.

A Mátyusföldet a belső telepítés gyakorlatilag teljes egészében elkerülte. Itt egyedül a Tardoskedd határában fekvő, s már a két világháború között kolonizált majorságokba érkezett nagyobb számú telepes. Ezen kívül az ugyancsak kolóniával rendelkező Nemeskosútba és Taksonyfalvába, valamint szelőcébe folyt jelentősebb telepítés, ennek méretei azonban a lakosságcseréhez viszonyítva elenyészőek.

Kiemelten kezelték ezzel szemben a belső telepítés szempontjából az Érsekújvár, Komárom és Párkány közötti térséget, ahol elsősorban a lakosságcserét elkerülő, s nem ritkán már a két világháború között kolonizált falvakba telepítettek: Ógyallába 461, Csúzba 434, Marcelházába szintén 434, Bátorkeszibe 349, Bélába 185, Dunaradványba 149, Fürbe 140, Muzslába 84, Bagotába 74, Udvardra 75, Gyivába 61, Izsába 55, Köbölkútra 53, sárkányfalvába 39 telepes érkezett, de 228-an még a szlovák lakosságú Komáromszemerébe, ill. 70-en a vegyes, de szlovák többségű Koltára is települtek.

Az egyetlen régió, ahol a belső telepítés is leginkább a lakosságcsere által érintett községeket sújtotta, a Garam mente volt, ahol ezúttal is főleg a Mohi–Csata–Hontfüzesgyarmat közötti térségben tervezett szlovák etnikai ék falvaiba, Újbarsba, sáróba, Tőrébe, Nagysallóba, Garammikolába, Zselizbe, Felsőcsecsébe, szodóba, Garamlökbe, Lekérbe, Csatába, Nemesorosziba és Alsószecsébe telepítettek, de a telepítés ezúttal már érintette a közeli Farnadot, a 18. századi szlovák telepítésű Málast és Barsendrédet, az 1930-ban szlovák többségűként kimutatott Barsbaracskát, Ényt és Hontvarsányt, a nyelvszigetet alkotó Borit, valamint Léva városát is.

A lakosságcserétől az Ipolyságot körülvevő települések kivételével nagyrészt megkímélt Ipoly mentén a belső telepítés elsősorban Ipolypásztót, Ipolyszakállost, Horvátit, Deméndet, százdot, Felsőszemerédet, a szlovák többségű Hévmagyarádot, Ipolyszécsénykét, Ipolynyéket, Ipolyvisket, Ipolybalogot, Ipolykeszit, Lukanényét, Apátújfalut, Zsélyt, szécsénykovácsit és Csalárt; a Losonci járásban pedig a Losoncot övező településgyűrűt: Terbelédet, Fülekkovácsit és Nagydarócot, a többségében szlovák lakosságú Gácsot és Losoncapátfalvát, ill. magát Losonc városát, ezen kívül Füleket, valamint a kolóniával rendelkező Ragyolcot érintette.

Gömörben a belső telepítés fő célja – a már a két világháború közötti kolonizáció, ill. a lakosságcsere során is alkalmazott módon – a térség regionális központjainak számító Rimaszombat és Tornalja „körbetelepítése” volt. Rimaszombat körül Osgyánba, Guszonába, Rimatamásfalvába, Jánosiba és Baktiba, valamint magába Rimaszombatba telepítettek; Tornaljába jelentős számú, 425 szlovák telepes érkezett, a Tornalját nyugat felől észak–déli irányban félkör alakban övező települések közül Hanvába, Abafalvába, sajószentkirályba, sajógömörbe, Méhibe, Alsókálosába, Naprágyba, Runyába, Gömörmihályfalába, Bejébe, sajólenkébe, Alsóvályba, Oldalfalába, sajókirályiba, Felsőrásba, Gömörfügébe, szkárosba és Harkácsba, Tornaljától északkeletre pedig Gömörpanyitba és sajószárnyába telepítettek.

Kelet-szlovákiában az akció leginkább a színtiszta magyar lakosságú Bodrogközt sújtotta, ahol a helyi viszonyokhoz mérten a kitelepítések által is fokozottabban érintett Bodrogszögön és Bodrogszerdahelyen, valamint a már korábban is kolonizált Bélyen és Battyánon kívül Zéténybe, Radba, Nagygéresbe, Perbenyikbe, Vékébe és Bolyba folyt nagyobb arányú betelepítés. /30/

Mivel belső telepesnek csupán az a személy számított, akinek eredeti lakóhelye a betelepítési övezeten kívül volt, majd a földreform során földjuttatásban részesülve letelepedett a betelepítési övezet valamely községében, nem minősült belső telepesnek az a 47 376 helybeli szlovák (12 274 család), akik a 25 dél-szlovákiai járás 252 községében 26 785 hektár földet és 706 házat vehettek át az elkobzott magyar (vagy német) vagyonból, még ha a földjuttatás során lakóhelyet is változtattak az övezeten belül. /31/

28. táblázat. A magyarok és németek földvagyonából juttatásban részesült helyi szlovákok járásonkénti kimutatása

szemle_2002_3_popely_28
A szlovákia északi, szlováklakta részeiből érkező ún. belső telepesek, valamint a helybeli szlovákok adatainak összesítése szerint tehát a dél-szlovákiai betelepítési övezet 25 járásában a magyarok, részben pedig a németek elkobzott vagyonából 70 413 szlovák személy (17 285 család) együttesen 71 607 hektár földet és 2507 házat vehetett át.

A Dél-szlovákiába betelepült szlovákok teljes számának feltárása gyakorlatilag lehetetlen, mivel a levéltári források csupán a szervezett formában, tehát a lakosságcsere, a reemigráció és a belső telepítés keretében letelepített és földjuttatásban részesített földműves lakosság adatait tartalmazzák. Nem készült ugyanakkor kimutatás az ugyancsak nagy számban betelepülő szlovák értelmiségről, hivatalnokrétegről és ipari munkásságról, amelyek több tízezerre tehető száma elsősorban a városok etnikai arculatának megváltozására gyakorolt hatást.

Kocsis Károly becslése szerint a dél-szlovákiai járásokba – a vizsgált 25 járáson kívül beleértve a Pozsonyi és szobránci járást, valamint Pozsony és Kassa városát is – 1945 és 1950 között összesen 236 000 bel- és külföldi szlovákot telepítettek, közülük 142 ezret az 1938–1945 között Magyarország részét képező területekre, 80 ezret Pozsonyba, 14 ezret pedig a felső-csallóközi és dél-szepességi egykori német többségű falvakba. /32/

Öllős László: Emberi jogok és nemzeti jogok

Az emberi jogok és a nemzeti kisebbségek jogainak viszonya egyike korunk problematikus kérdéseinek. Ezzel kapcsolatban mindmáig nem alakult ki egyetértés még azon országok jogfelfogásában sem, amelyek alkotmányos alapértéknek tekintik az emberi jogokat, valamint a nemzeti kisebbségek jogainak érvényesítésére is hajlandók bizonyos szinten. Elismerik ugyan a nemzeti kisebbségeik létezését és jogaikat is, de csak bizonyos mértékben. Megjelenik az a szemlélet is, hogy a nemzeti kisebbségek jogai emberi jogok, ám ez gyakran olyan értelmezést kap, hogy e jogok nem többek a negatív szabadság körébe tartozó szabadságjogok állami beavatkozástól mentes érvényesítésénél. Azaz a nemzeti kisebbségekhez tartozó egyének magánéletükben az állam beavatkozásától mentesen érvényesíthetik nemzeti sajátosságaikat. A közéletben, az állam hivatalos viszonyrendjében, illetve az állammal szembeni, a nemzeti többséghez hasonló módon támasztott igényeik formájában azonban nem, vagy jobbik esetben is a nemzeti többségnél korlátozottabb mértékben.

A kérdés nemzetközi szinten sem rendezett. Az Európa Tanács döntéshozói ugyanis nem fogadták el azt a javaslatot, hogy az Európai Emberi Jogi Charta egészüljön ki a nemzeti kisebbségek jogait tartalmazó résszel, s erre támaszkodva, valamint az Emberi Jogi Charta eddigi jellegéből következően az Európai Emberi Jogi Bíróság illetékességet kapjon a kisebbségi jogokkal kapcsolatos peres ügyek kérdésében. Emiatt e bíróság mindmáig nem hozhat ítéleteket az európai emberi jogi chartának a nemzeti kisebbségek jogaival történő kiegészítésével keletkezett jogszabályra támaszkodva.

Az alábbi tanulmány azt vizsgálja, vajon miért nem sorolták a nemzeti kisebbségek jogait az emberi jogok közé sem a felvilágosodás morálfilozófusai, sem pedig a 18. és 19. század liberális gondolkodói. Tehát fő kérdésünk nem az, hogy miképpen alakult ki a nacionalizmusnak az emberi jogokat kétségbe vonó változata, hanem elsősorban az, hogy a liberális nacionalizmus elvrendszere miért nem kapcsolta e kérdést az emberi jogokhoz.

Az okok

A nacionalizmus ama meghatározása, mely szerint az a felvilágosodásra adott negatív válasz, és éppen ezért ki kell rekeszteni a liberális állam értékrendjéből, majd mielőbb meghaladni, hosszú évszázadokon keresztül kizárta a címben szereplő kérdéssel történő behatóbb foglalkozást, sokszor még azok esetében is, akik az emberi jogok híveinek számítottak.

A liberális nacionalizmus megítélésében általában megegyeznek az értékelések abban a kérdésben, hogy ennek szerződéselméleti változata szerint az emberi jogok az állam minden polgárát megilletik identitásától függetlenül. Ugyanakkor a liberális államnak semlegesnek kell lennie az egyén identitásának tekintetében, nem szabad előnyben részesítenie az önazonosság egyik változatát sem a többivel szemben, hiszen az állam a rendelkezésére álló s mindenki másnál kiterjedtebb hatalmi eszközeivel, még a legenyhébb esetben is, polgárai esélyegyenlőségét kérdőjelezné meg, súlyosabb esetekben pedig jogegyenlőségük is kérdésessé válna. Ezzel pedig az állam liberális alapjai kerülnének veszélybe. Ám ugyanez az állam lehetővé teszi a többségi döntéshozatalt a nemzeti identitás tekintetében. Tehát ezt az identitásformát kiemeli azok közül, melyek tekintetében az állam semlegességét indokoltnak tartja.

De vajon mi ennek az oka?

Az állami kivétel joga

Maga a probléma a modern nacionalizmus megjelenésénél messzebbre nyúlik viszsza. Gyökerei az emberi jogok modern elméletének egyik legjelentősebb alakjánál is megtalálhatók. John Locke a vallási toleranciáról írt levelében még nyilvánvalóan nem foglalkozik – és nem is foglalkozhat – a nemzeti intolerancia kérdésével. Ám a megszorítás, melyet tolerancia-felfogásában tesz, később, nemzeti köntösben a nacionalizmus liberális változatában is megjelenik.

A katolikusok és az ateisták kirekesztése azok közül, akiket morálisan indokolt tolerálnia az államnak, lényegében azzal az állítással szűkíti le a toleranciát, hogy esetében a konkrét brit állam – s nem az állam mint olyan – nem lehet toleráns olyan vallással szemben, amelyikről feltételezheti, hogy más legfelsőbb hatalmat ismer el. Ebből következően nem lehet toleráns az ezt valló egyénekkel szemben sem. A tolerancia megvonása itt pusztán annak alapján történik, amit az állam feltételez az egyének vallási identitásáról. Az állam feltételezése függetlenné válik az érintettek saját magatartásától, és erősebbé válik mint annak lehetősége, hogy az adott egyén esetleg lojális polgára államának. „Hiába mondja valaki, hogy ő egyedül a vallásban mohamedán, egyebekben azonban a keresztény hatóság engedelmes alattvalója, ha megvallja, hogy vak engedelmességgel tartozik a konstantinápolyi muftinak, aki pedig a legengedelmesebb szolgája az ottomán császárnak és ennek az akarata szerint értelmezi vallásának titkait.” Locke véleménye korában nem volt elszigetelt álláspont. /1/

A vallástalan egyénekkel szembeni tolerancia megtagadásával Locke még egy lépéssel tovább megy. Róluk ugyanis szerinte kimondható, hogy azt nélkülözik, ami pedig a társadalom összetartó ereje. Előttük ugyanis „nem szilárd és szent a hűség és az eskü, amelyek pedig az emberi társadalom összetartó kötelékei, annyira, hogy ha Istent vagy akárcsak eszméjét kivesszük belőle, az egész társadalom öszszeomlik.” Tehát az állam nemcsak azt döntheti el, hogy mely hitet valló személyeket tartja veszélyesnek magára nézve, hanem azt is, hogy mely hit hiányát. S az állam felléphet az ilyen „hiányos” hitű egyénekkel szemben.

Azaz Locke egy lényegi engedményt tesz. Az állam egyetemesen helyesnek tartott szabályaival szemben megengedi, hogy a konkrét állam, esetében saját állama, ítéletet mondjon az egyes vallások iránta kötelező lojalitása fölött. Következésképpen állíthatjuk, hogy ezen elv alapján katolikusként például a francia, illetve az osztrák állam ugyanolyan joggal léphet fel a protestánsokkal szemben, ha őket idegen hatalmi befolyása alatt álló veszélyforrásnak minősíti. Tehát például Franciaországban a hugenottákkal szembeni ugyancsak intoleráns magatartás jogosnak tekinthető, hiszen róluk okkal feltételezhető, hogy angol hittestvéreikkel működtek együtt.

Ám ebben az estben már nem univerzálisan, hanem államonként állapítható meg, hogy mely hit áll összhangban az adott állammal. Nem az állam helyes működésének általános elvei, hanem a konkrét állam saját ítélete dönt az adott hit helyességéről és helytelenségéről, sőt a hit kötelező mivoltáról. És ez csak akkor lehetséges, ha egyrészt a kérdés nem sorolódik az univerzálisan érvényes emberi jogok közé, s így a róla hozott döntés nem része az egyén szabadságának, másrészt pedig éppen ennek okán megnő az állam hatalma. Ebben az esetben nem befolyásolhatja az állam ítéletét az adott vallású egyén saját álláspontja és valós magatartása. Ugyanennek az elvnek kell vonatkoznia a vallástalanokra (hitetlenekre) is, hiszen náluk sem befolyásolja a róluk alkotott ítéletet, ha az egyes vallástalan egyének számára szilárd a hűség, a szerződés és az eskü, még ha esetleg nem is szent. Amennyiben pedig ez a tétel feltétel nélkül érvényes, akkor az olyan konkrét esetek sem vonhatják kétségbe helyességét, melyek esetleg azt mutatnák, hogy egyes vallásos egyének számára ugyan szentnek kell lennie szerződésnek és eskünek, de bizony egyik sem szilárd. /2/

Az ilyen államnak azonban sajátos jogosítványokat kell kapnia. Egyes kijelölt kérdésekben elég a más viselkedés vélt lehetősége ítéletének meghozatalához.

S minthogy Locke felfogása a negatív tolerancia felfogása, azaz a tolerancia lényege a be nem avatkozásban rejlik, amint az később John Stuart Millnél is megjelenik /3/, ezért a tolerancia kötelességének megvonása az állam represszív beavatkozásának jogosságát jelenti.

Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy Locke érvei nem a kényszer mint olyan ellen irányulnak, hanem csak bizonyos céllal gyakorolt kényszer ellen. Waldron szerint Locke nem lát semmi olyat, ami nézetek pluralizmusából nyerhető, illetve ami elveszíthető a monolitikus egyhangúsággal. Érvrendszerében semmivel sem igazolja a vallási pluralizmus elősegítését, illetve nem nyújtja a választás értelmes rendjét. /4/

Locke toleranciaelmélete korának egyik meghatározó felfogása volt. És maga a felfogás nyilvánvalóan kiterjeszthető mindazokra az eszmékre, amelyekről az adott állam feltételezi, hogy támogatják, illetve veszélyeztetik szuverenitását. A vallási identitásoknak a 17. század során a politikában játszott meghatározó szerepét követően a tolerancia megtagadásának jogos volta elvileg kiterjeszthetővé vált az emberi identitás más formáira, azaz a nemzeti identitás kérdésére is. A locke-i kivétel elve ezért fontos elemévé válhatott a később kialakult liberális nacionalizmusnak, sőt még később, éppen Locke utódai ellen fordulva, a liberális minimum több elemét immár elfogadó konzervatív irányzatok liberalizmusellenességének is.

Ha ugyanis az állam az egyén magatartásától függetlenül ítélheti meg, hogy az egyén által vallott identitásforma alapján veszélyt jelent-e számára az illető, akkor potenciálisan az identitások széles skálájára vonatkoztatható ez az elv. Ebben az esetben az emberi jogok sora, amelyek megilletik az egyént, nem terjeszthető ki az állam által veszélyesnek tartott identitásformákra. Azaz például az egyén szólásszabadsága nem pusztán akkor korlátozható, ha más hasonló szabadságát veszélyezteti, esetleg ha emberi méltóságát sérti, avagy ha más emberi jogának megsértésére buzdít, hanem akkor is, ha az állam az adott megnyilvánulást nem tekinti saját összetartó elemének.

Az ellentmondás nyilvánvaló. A kivétel elvének érvényesítésével az állam területén maga az állam határozza meg a társadalmi szerződés szabályait, nem pedig a polgárai. A konkrét állam, esetünkben Anglia kiiktathatja a társadalmi szerződés köréből azokat a polgárait, akiknek az angol állam által megnevezett emberi sajátosságait az állam veszélyesnek nyilvánítja magára nézve. Méghozzá olyan esetben is, amikor ez az állam által deklarált veszély az érintettek konkrét tettei által nem igazolható. Tehát akkor is veszélyesnek nyilváníthatók, s így nincs joguk az állami toleranciára, ha tetteikkel lojálisak államuk iránt. Következésképpen léteznek az állampolgári lojalitásnak olyan szintjei, amelyek mélyebben gyökereznek, mint az adott állampolgár tényleges magtartása, s amelyekről az állam hivatott dönteni, beleértve a lojalitás szintjeinek kijelölését is.

Ennek okán a nacionalizmus kialakulását követően Locke katolikusaiból válhattak a másik állam többségének nemzetiségét magukénak vallók, hitetlenjeiből pedig a nacionalizmus kizárólagosságát és a nemzetállamot bírálók. Méghozzá nemcsak az emberi jogok elveitől eltérő elvrendszerre épülő konzervatív nacionalista rendszerekben, hanem a liberális nemzetállamban is, beleértve annak emberi jogi változatát.

Ugyanakkor a locke-i kivétel elvének eredeti alkalmazása még egy lényeges sajátossággal bír. A toleranciát olyan két társadalmi csoporttól kell megvonni, akik Anglia lakosságának kisebbségét, nem pedig többségét alkotják. Ez a megoldás, nevezetesen, hogy a tolerancia általános szabálya alóli kivétel elve mindössze a polgárok kisebbségben levő részeire vonatkozható, első pillantásra nem veszélyezteti a többségi döntéshozatal elvét, így Locke polgári társadalmát s a népfelségen alapuló parlamentáris rendet, valamint a hatalom megosztásának elvét.

A kivétel elve azonban felvet még egy, az emberi jogokat s a rájuk épülő állam koncepcióját érintő kérdést. Locke ugyanis nem emel olyan kifogásokat, amelyek a fentiekkel legalábbis megegyező, sőt esetenként akár nagyobb függést is jelenthetnek. Például eszébe sem jut megtiltani, hogy idegen államok polgárainak alkalmazottja legyen az ember, hiszen ez nyilvánvalóan ellentétben állna tulajdonelméletével. Ugyanakkor a fenti kivételek is csak akkor állhatnak összhangban felfogásával, s korának ez minden polgárháborús és vallásháborús tapasztalata ellenére állítható, ha fenntartjuk, hogy az egyes konkrét hit jellege, illetve megléte, avagy hiánya meghatározó tényezője az állampolgári lojalitásnak, valamint hogy a hit esetében az egyén nem racionális kapacitása alapján dönt.

Ebből azonban az következik, hogy az egyénnek ebben a kérdéskörben az államra kell átruháznia a teljes szuverenitását, s az állam mint a legfelsőbb szuverén hatalom maga döntheti el, mely hit jelent függést más szuverén hatalomtól, illetve mely hit hiánya jelenti az állam veszélyeztetését.

Az egyetemes emberi morálon kívül

Kantot a nacionalizmus egyik legnevesebb teoretikusa, Eli Kedurie egyenesen annak a gondolkodónak tartja, akinek döntő szerepe volt a nacionalizmus kialakulásában. /5/

Kedurie szerint a nacionalizmus alapvetően ideológia, az ideológia pedig szükséges eleme a modern politikának. Kormányok és kormányzottak megosztottsága szükségessé tette az ideologikus politikát. Az emberi viszonyok mechanikusakká váltak, s a társadalom megosztottsága tükröződik az egyén lelkében is, megosztva főt és szívet, észt és érzést. Ez pedig frusztrációhoz s a modern élet feltételeitől való elidegenedéshez vezet. A különféle ideológiák ezen elidegenedés vélt okai kapcsán alakultak ki. Az egyik ilyen ideológia a nacionalizmus.

A megrendült régi metafizikai bizonyosságok felváltásának folyamatában új bizonyosságokkal éppen Immanuel Kant központi kategóriája, az egyéni autonómia játszott meghatározó szerepet. ő ugyanis a morál megértéséhez a természet megértésének módszereit alkalmazza. Szerinte a dolgok természetét kell megértenünk, és az embernek az erkölcsi alaptörvényt így önmagában kell keresnie. Kantnál az egyén vált a világegyetem igazi központjává, bírájává, szuverénjévé. Az az egyén, akinek joga van a szabadságra és az egyenlőségre, s ezt a maga által felfedezett és bevezetett normák segítségével az önmagát meghatározó szabad és erkölcsi lényként éri el. Az autonómia ezáltal a legfőbb politikai jóvá válik. /6/

Kedurie szerint ezt változtatja Fichte azzá a felfogássá, hogy amennyiben az egyéni öntudat teremti meg önmaga világát, akkor a világegyetemet a világegyetem öntudata teremtette annak minden változatában, történelmében, múltjában és jelenében. S emiatt a szabadság – mint az egyén önmegvalósítása – az egésszel való identifikációjában, az univerzális öntudat teljes abszorbciójában rejlik. Az állam ezért nem csupán az egyének összege, hanem magasabb rendű az egyénnél, és előbbre való nála. Az állam célja a kultúra. Ebben valósítja meg önmagát az ember, és ez a tökéletes szabadság. Azaz az egyéni szabadság csak az olyan államban biztosítható, amelyik az egyén életének részleteit szabályozza. S minthogy Kantnál a társadalom az erkölcs és a törvény előfeltétele, az egyén felelőssége ebben a tekintetben nem tolható át senki másra. Hasonló felfogást vall Anthony D. Smith, aki szerint a kanti autonómia fogalmának megjelenése feltétele volt a nemzeti autonómia fogalmának megszületéséhez. /7/

Anthony D. Smith szerint az autonómia minden nacionalista célja. Kant ilyetén felelőssége azonban a nacionalizmus kialakításában erősen túlzónak mondható. Kedurie egyik kritikusa, Ernest Gellner szerint a felvilágosodás individualista filozófiája segített a prenacionalista korra jellemző helyi, avagy birodalmi s ugyanakkor nem etnikai politika felszámolásában. Az alapot teremtette meg a nacionalizmus kialakulásához. Szerinte Kant individuális önrendelkezésének fogalmát nem tekinthetjük a nemzeti önrendelkezés okának. Az univerzalista individulalizmus etikája más, mint az az etika, amelyik a romanticizmusnak a felvilágosodásra történő reakciójaként született. /8/

Ugyanakkor a szerzők Kant szerepének értékelésekor nem foglalkoznak a Herder történelemfilozófiájáról írt recenzióival, melyek közvetlenül foglalkoznak a születő nacionalizmus egyik koncepciójával, s így több vonatkozásban választ is adnak a felvetett kérdésekre. „Ám mi is van akkor, ha nem a boldogságnak ez az árnyképe – melyet ki-ki maga fabrikál magának – a Gondviselés voltaképpeni célja, hanem az általa mozgásba lendített, mind elébb haladó és növekvő szorgalom és kultúra, melynek elképzelhető legmagasabb foka csakis az emberi jogok fogalmai nyomán berendezkedett államalkotmány teremtménye lehet, következőleg csakis magának az embernek a műve? […] Mert a nem és genus (Geschlecht und Gattung), ha nem egyes lényekben egzisztálnak, általános fogalmak csupán.” /9/

A nem kétféle fogalma jelenik meg Kantnál, valamint az az állítás, hogy a fejlődés fővonalához történő kapcsolódás aszimptotikus. Így az a kérdés, hogy mennyiben kapcsolódhatnak egyének és csoportok egyetlen ismertetőjeggyel az egészhez. „Mert itt a nem (Gattung) semmi mást nem jelent, mint éppenséggel azt az ismertetőjegyet, amelyben minden individuumnak meg kell egyeznie. Ám ha az emberi nem (Menschengattung) a nemzedékek végtelenbe (meghatározhatatlanba) tartó sorának egészét jelenti (aminthogy a szónak ez az értelme teljesen megszokott), és fölteszszük, hogy e sor szüntelenül közeledik rendeltetésének vonalához, mely mellette fut, akkor nem ellentmondás azt állítani, hogy e sor minden tagja a vonallal aszimptotikus, az egész azonban mégis találkozik vele; más szavakkal: az emberi nem egyetlen nemzedéke sem tölti be maradéktalanul rendeltetését, csupán a nem.” /10/

És persze értelme is van e rendeltetésnek, nevezetesen „az emberi nem egészének rendeltetése a szüntelen előrehaladás”. /11/

Herder nemzete tehát végcélját nem érheti el, csak az emberiség egésze /12/, ám az egész egyének nélkül elvont fogalom.

A kanti kritika elsősorban tehát az univerzalizmus világos elveit hiányolja a herderi felfogásból. Annak lehetőségét rója fel, hogy annak végső céljai partikuláris csoportcélok. Ám ezek az egyénhez sem kötődnek egyértelműen. Tehát e céloknak nem mércéje sem az egyén, sem pedig az emberiség. Következésképpen Herder emberei nem válhatnak világpolgárokká. Ezzel pedig Kant nemcsak Herder társadalomképének ellentmondására mutat rá, hanem a nacionalizmuséra is.

Ugyanakkor a kanti kritika anélkül bírálja a társadalomfejlődés herderi válfaját, hogy az univerzálisan érvényes társadalmi értékrend körébe bevonná Herder fejlődéstörvényének eredményét, a kultúrnemzetet. A herderi nemzet sajátosságai ezért nem kerülhetnek be a morális értékek körébe. Nem nyílik arra mód, hogy az egyén nemzeti sajátosságai az emberi méltóság morális alapjai közé sorolódjanak. A nemzeti sajátosságok herderi értelmezése szerinti cselekvés nem válhat egyetemes társadalmi törvénnyé, hiszen nem alkalmas arra, hogy egyetemes törvénnyé tegye az egyén. Nem individuális, és nem is egyetemesen emberi, ugyanakkor mindkettő fölé kívánja emelni magát.

Kant világosan rámutat a probléma lényegére, ám maga nem kínál megoldást. Így nemcsak a nacionalizmus teoretikusai számára jelent kihívást, hanem a liberális nacionalizmus többségelve számára sem emel korlátokat ebben a kérdésben, hiszen az olyan értékek, amelyek nem válhatnak univerzálissá, védelemre sem jogosultak. Az örök béke konföderatív államberendezésének feltételrendszere így nem kötelezheti a feleket, hogy államaikban korlátozzák a nemzeti többségek hatalmát nemzeti kisebbségeik fölött, amennyiben egyéb jogaikat polgáraikként tiszteletben tartják, hiszen az univerzális értékké nem tehető partikularizmusok számának növekedése akadályozza az emberi nem megfogalmazható közös céljai elérését. És ezzel megnyílik a tér a liberális nacionalizmus előtt.

A nacionalista szempont elvetése anélkül, hogy létezésével számot vetnénk, szükségtelenné, sőt adott esetben károssá teszi az olyan köztes csoportok magtartását, beleértve sajátos jogaik védelmét, amelyek jellege ellentétben áll az emberi nem egészének morális értékeivel, hiszen, ha azok kialakulásukat a herderi felfogással magyarázzák, azaz organikus erők történelmi megnyilvánulásának tulajdonítják létezésüket, akkor erre hivatkozva kivonhatják magukat az állam fennhatósága alól.

A herderi nemzetfelfogás pedig ellene szól mind az individualizmusnak, mind pedig az univerzális emberi értékeknek. Az egyént organikus történelmi erők függvényében kezeli, s elválasztja nembeliségüket egyéniségüktől. Ha egyes társadalmi csoportok ilyen erők által teremtetnek, s ezek határozzák meg sorsukat, akkor képviseletük nemcsak nem felelhet meg az emberi jogokra épülő individuális és egyben univerzális morálfilozófiai elveknek, hanem egyenesen kétségbe vonja azokat. A herderi felfogás a nemzeti sajátosságok nevében veszélyezteti az egyén autonómiáját, minthogy a nemzeti történelem szabályainak rendeli alá, de veszélyt jelent az egész emberiség számára is, hiszen megfosztja közös értékrendjétől. Attól az értékrendtől, amellyel az egyébként különböző emberek különféle tettei mérhetők. Azaz a nacionalizmus mint olyan – káros. Ennek értelmében pedig az állam semlegességének azt kell jelentenie, hogy nem támogatja a nemzeti partikularizmus semmilyen formáját.

Ugyanakkor a modern államok többsége nemzetállam. A konkrét állam pedig nem lehet semleges saját szervezőelvével szemben. Az állam ebben a korban sok olyan kérdésben nem lehet választásmentesen semleges, amelyek egyben a nemzeti gondolat fontos elemei is. És éppen ennél a pontnál jelenik meg a kanti problémafelvetés következő fontos összefüggése. Nevezetesen, hogy korának államai, ha akarták volna, akkor sem tudták volna megkerülni az olyan kérdéseket, mint például a hivatalos nyelv, az oktatás tartalma és nyelve, a tudomány nyelve, a szépirodalom, a népzene hatása a kor úgymond modern zenéjére, azaz azt a kérdést, hogy az ország lakosainak jelentős része hozzáférjen a magas kultúra értékeihez. /13/

A kapcsolat jelentősége nyilvánvalóan kiemelkedő jelentőségű, még ha Gellnertől eltérően nem is tekintjük a nacionalizmust meghatározó központi tényezőnek. De nem kerülhették meg az adott ország lakosainak közös, ám másokétól eltérő múltbeli tapasztalatainak kérdését s ezek megjelenését politikai közösséggé formálódásukban abban az esetben sem, ha az egyben az emberi és polgári jogok érvényesülésével történik. /14/

Ezekben és más hasonló kérdésekben pedig részben az államnak, részben pedig a társadalomnak akkor is döntenie kellett, és döntenie kell ma is. Minthogy azonban megoldatlan maradt az egyén nemzeti sajátosságainak univerzális értékrendbe illesztése, a liberális államok keze szabaddá vált a többségi akarat érvényesítése előtt. Figyelembe véve a herderi és a rousseau-i felfogás közti lényeges hasonlóságokat /15/, a kanti kritika érvei e nacionalizmusok legfőbb gyengéjére mutatnak rá. A kanti kritika értelmében a nacionalizmus a felvilágosodásra adott negatív reakció. Olyan kollektivizmus, amely tényleg nem vezethet el a világpolgári erkölcsön alapuló békéhez az államok közt. Ugyankkor Kant adós marad az individualista válasszal is.

Ernest Gellner szerint /16/ Kant az univerzalizmus képviselője, aki szerinte nem ismeri el a köztes társadalmi struktúrákat, a heteronómia a self-determination ellentéte. Kant önmeghatározásának szerinte semmi köze a nemzetek önmeghatározásához. Kant embere racionális és univerzális. És ez vonja maga után a nacionalisták kritikáját. Gellner szerint az egyéni önmeghatározást tekinti eredetileg egyedül morálisan érvényesnek. A nacionalizmus viszont meghaladja az internacionalizmus és humanizmus absztrakt moralitását.

Gellner állítása nyilvánvalóan téves, hiszen Kant számos köztes társadalmi struktúrát elfogad, például az államok sokaságát. Sőt a népjog alapján nyugvó békés együttműködésük rendjét is elgondolható kérdésnek és megvalósuló folyamatnak tartja. Kant „mindössze” a herderi felfogás kapcsán felvetett történelemszemlélet általa kritizált válfajának ellentmondását nem oldja fel. Továbbá az egyén és az egyetemes humanitás közti ellentmondást nem az egyik érték preferálásával kívánja megoldani, hanem az egyén és humanitás egy, az egyén által felismerhető egyetemesség rendjeként oldja fel. Éppen ezért Gellnertől eltérően állítható, hogy létezhet a nacionalizmus kérdésének olyan felfogása, amelyik nem áll szemben a kanti morálfilozófia elveivel. /17/

Az egyének többségének nemzeti jelleme formálható

A nacionalizmusról folytatott viták során megjelenik a nemzeti sajátosságok individualista elemeket is tartalmazó felfogása, ám de nem az emberi jogi értékrenden belül, hanem az átalakuló európai konzervativizmus egyik jelentős s más vonatkozásban Kantra is hatással levő gondolkodójánál, David Hume-nál.

Ám a különféle dinasztikus államok, valamint nemzetállamok létezése csak valamiféle másodlagos megfontolások fogalmaival magyarázható, mint amilyenek például a kisebb kormányokból származó előnyök. Ám Hobbes és Locke a partikuláris államot univerzális egészként kezeli. Hume a világot természetes gazdasági egységnek tartja ugyan, de az emberek közti viszonyokat korlátozottaknak és lokálisaknak. Az állam nem misztikus magasságokban lebeg. Hume szerint a nemzeti karaktert egyesek fizikai, mások erkölcsi okokkal magyarázzák, s ha egyszer elvként leszögezték, hogy valamelyik nemzet becstelen, gyáva vagy tudatlan, akkor nem tesznek kivételt, s minden egyes tagjára kimondják az ítéletet. /18/ Következésképpen állíthatjuk, hogy Hume szerint a nemzeti karakter tekintetében hibás a kollektivista ítéletalkotás. Szerinte a józan gondolkodásúak véleményüket csak sajátos nemzeti szokásokhoz kötik, az egyes nemzetekben gyakrabban megtalálható tulajdonságokhoz, s így elvetik ezt a sommás ítéletet.

Erkölcsi ok alatt Hume az olyan körülményeket érti, amelyek képesek indítékként vagy érvként hatni a szellemre, s amelyek egy sajátos viselkedésmódot szokásunkká tesznek. A kormányzat természete, a közügyek forradalmi változásai, a nép gazdagsága, illetve szegénysége, a nemzetnek a szomszédaihoz való viszonya és más efféle dolgok tartoznak ide. Fizikai okokon pedig a klímát, az éghajlat azon sajátosságait érti, amelyek a kedély és a testalkat megváltoztatásával, illetve egy sajátos – a gondolkodás és az értelem révén legyőzhető, a legtöbb emberen azonban mégis nyomot hagyó és szokásait befolyásoló – jelleg kialakításával állítólag észrevétlenül formálják a lelki alkatot. Egy nemzet karaktere szerinte többnyire erkölcsi okoktól függ, s ez még a legfelszínesebb megfigyelő számára is nyilvánvaló abból, hogy „a nemzet nem más, mint az egyének összessége” /19/, ezek életmódját pedig gyakran épp az erkölcsi tényezők határozzák meg.

Fizikai és morális környezetének korlátjai közt az ember szabadon teheti, amit akar, de minden ember saját személyiségét kívánja kifejezésre juttatni. /20/ Az pedig politikai eszközökkel is alakítható. Például az elnyomó kormányzat az elnyomással arányosan a nép alkatára, szellemére is kihat, s száműzi köréből a szabad művészeteket. /21/

Azaz Hume-nál mind a kormányzat befolyása, mind pedig az egyéni szempont megjelenik. Következésképpen a nemzeti jellemet a kormányzat is alakíthatja, minthogy rendelkezik olyan eszközökkel, melyek képesek befolyásolni a nemzeti jellem okait.

„Ahol az emberek egy csoportja politikai testben egyesül, ott ezek kapcsolata a védekezés, a kereskedés és a kormányzás terén szükségképpen oly rendszeres, hogy nyelvükkel együtt szokásaik is elkerülhetetlenül hasonlóvá válnak, közös nemzeti karakterre tesznek szert, pontosan úgy, ahogy minden magánszemélynek is megvan a maga egyéni jelleme.” /22/ Azaz az emberek életmódja az, ami legnagyobb befolyással bír a nemzeti karakterre. Ez pedig legalábbis statisztikailag kimutatható eredményességgel formálható a kormányzat szándékai szerint. A „minden vallás papjai egyformák; s bár a hivatás jellege nem mindig szorítja háttérbe az egyéni jellemet, a legtöbb esetben egész biztosan érvényre jut” /23/ tézise ezt jelzi. Ugyanakkor nála a nemzet „nem más, mint egyének összessége”. /24/

Ám a nemzeti karakter kialakulásakor az egyes folyamatok a meghatározók. Hume nem értékeli a nemzetek jogait sem többségi, sem pedig kisebbségi vonatkozásban. Ugyanakkor statisztikai megállapításokat tesz a nemzetekről. Olyan megállapításokat, amelyek befolyásolják viselkedésüket, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy kiszámíthatóbbak legyenek. Aki ismeri e nemzeti karakter konkrét komponenseit s azok súlyát, tehát többek között az adott nemzet szokásait, életmódját, kormányzatát, az következtethet arra, miként fognak cselekedni egyes tagjai egy adott helyzetben.

Hume hasonlatokkal bizonyít, és hivatásokat használ hasonlatként. Méghozzá olyan hivatásokat (papok, katonák), amelyek szigorúan szabályozzák művelőik életvitelét, és ezáltal egymáshoz hasonlatossá teszik karakterüket. Feltételezhetően ilyen szabályozó erőt tulajdonít a nemzeti karakternek, illetve a nemzeti karakter általa erkölcsinek nevezett okainak. Erkölcsi okok alatt nem ért véglegesíthető listát, nem zárja le a felsorolást. Azaz állíthatjuk, hogy Hume nem tekinti pontosan, minden esetre meghatározhatónak a nemzeti sajátosságokat. Ezért Hume állama nem szabhatja meg pontosan e lista tartalmát, legfeljebb csak megközelítőleg. /25/

Ebbe a rendbe azonban mégsem férhet bele a voluntarista nemzetfelfogás. Az egyén nemzeti karakterét az erkölcsi okok szokásokká vált elemei adják meg. Az átlagos egyén pedig a továbbiakban követi e szokásokat. E szokásokká váló elemek közt pedig megjelenik az állam is. Az pedig jellegénél fogva céltudatosan törekedhet egyes politikai céljai szokássá változtatására, felhasználva hatalmi eszközeit. Meg kell jegyeznünk, hogy Hume rendje megengedi a kivételeket. De azt is meg kell jegyeznünk, hogy csak a kivételeket engedi meg. A többség nyilvánvalóan belemerül a nemzeti karakter közös és egységes szokásvilágába, e hagyományok szerint él, hiszen Hume nélkülük aligha beszélhetne nemzeti karakterről. /26/

Gellner szerint Hume azzal az álláspontjával, hogy a moralitás alapja az érzés, s így egyben minden cselekedet alapja is, jelentősen hozzájárult a felvilágosodás során a kulturális sajátosságok álláspontjának kialakulásához s ezzel a nacionalizmushoz. Az adott közösséghez az adott érzéseket, indulatokat osztók tartozhatnak, ők a közösség tagjai, míg azok, akiket ezen érzések nem kötnek össze, mások. Ettől az állásponttól már csak egy lépés Herder romanticizmusa, legalábbis Gellner szerint. Ugyanakkor Hume Gellner megállapításánál konkrétabb a nacionalizmus kérdésében. /27/

Hume szerint a nemzet valóban „nem más, mind egyének összessége”. Egyének szabad társulása aligha lehetne, hiszen a társulás ésszerű individuális döntéshozatalt igényel. Hume pártatlan megfigyelője leírhatja e szokások legfontosabb elemeit, kialakulásuk folyamatát. Ezzel persze kidolgozható az az állami stratégia, amelylyel e szokások alakíthatók, még ha kivételekkel ebben az esetben is számolni kell. A kivételek azonban aligha képesek megakadályozni a jól irányzott állami beavatkozások sikerét a többség esetében.

Hume fontos megállapítása e kérdésben, hogy a nemzethez tartozó egyének között különbségek vannak. /28/ Ugyanakkor ez Hume esetében nem jelenti az individuumok sajátosságainak védelmét, és éppen ezért az egyén nemzeti sajátosságai nem válhatnak jogaivá.

Ám Hume-nak a nemzeti karakterről alkotott felfogására éppen individualista elemeket is tartalmazó jellege miatt a nemzeti kisebbségek vonatkozásában felépíthető egy a rousseau-itól eltérő állami stratégia. Nevezetesen a más nemzeti vonásokkal bíró kisebbséggel való fokozatos és szelektív bánásmód stratégiája. A cél, a nemzetileg homogén lakosságú állam közös lehet Rousseau céljával. Ám Hume felfogását alkalmazva közvetlen célul nem kell és nem is helyes a rousseau-i azonnali és teljes homogenizációt kitűzni, méghozzá az állami erőszak teljes tárházának bevetésével. Helyette választható a fokozatos és szelektív beavatkozás, amely a folyamat figyelésére építve korrigálható, és az egyes társadalmi rétegekkel, csoportokkal, sőt egyénekkel szemben más-más módon alkalmazható. Ez a megoldás ugyanis várhatóan nem fenyegeti az állam hagyományos politikai berendezését, minthogy nem igényel terrort, amely végső soron bárki ellen irányulhat, beleértve az éppen uralmon levőket és persze magát a politikai rendszert is.

Tehát a megoldás így akár parlamentáris rendszerek részévé is válhat, hiszen várhatóan nem jelent veszélyt számukra. A többségi döntéshozatal ugyanis alkalmas az ilyen típusú állami eljárás biztosításához, amennyiben persze a többség azonos nemzeti karakterű.

Ám ezen a ponton jelenik meg az elképzelés egyik legjelentősebb problémája. Ha alaposabban megvizsgáljuk a kérdést, kiderül, hogy e feltétel teljesülése nem elég. A többség esetében ugyanis nem elegendő a formálisan azonos nemzeti karakter megléte. A nemzeti karakter alkotóelemeinek teljes listája tudniillik Hume-nál sincs lefektetve. A többség nemzeti karakterének olyan természetűnek kell lennie, hogy a kialakuló pártpluralizmus esetén is megőrizze az egyetértést a más nemzeti jellemvonásokkal bírókkal szembeni állami fellépés szükségességéről. Vitatkozhatnak a szelektív fellépés módjáról, kiterjedéséről, az egyes taktikai elemek helyes vagy téves voltáról, sőt lehetnek köztük nézeteltérések a szelektív s így kivételeket is engedő fellépés, valamint a totális homogenizáció hívei között is. Ám magának a fellépésnek a szükségességében egyetértésnek kell lennie a többség körében. De ehhez a többségnek osztania kell a meggyőződést, hogy az állam akkor stabil, ha csak egyféle nemzeti jellemvonásokkal bíró emberekből áll, a többféle nemzeti jellemzőkkel bírók nagy számú és egyidejű jelenléte veszélyes számára a politikai rendszer jellegétől függetlenül.

Hogy ez a meggyőződés kialakulhasson, úgy tűnhet, nem szükséges feltétlenül Rousseau-hoz fordulnunk, de még Herderhez sem. Látszólag elég, ha John Stuart Mill felfogásának egyes elemivel ötvözzük Hume nemzeti karakterét.

Nemzeti kisebbségek mint veszélyforrások

John Stuart Mill nemcsak indulatként, hanem olyan indulatként jellemzi a többségétől eltérő nemzeti identitást, amely veszélyt jelent az állam politikai berendezése számára. Ezért esetében nem létezhet a különbözőséget megőrző és az állam egységét is megtartó megoldás. Mill veszélyfelfogása ugyanakkor eltér a Rousseau-étól. Mill esetében az eltérő kultúrájúak nem amiatt jelentenek veszélyt az állam számára, mert rombolják annak morális alapjait, hanem mert nem képesek egységes közéletet alkotni. Ebből pedig elszakadásuk is következhet /29/, nemcsak kényszerasszimilációjuk. Következésképpen az ilyen indulatra nem vonatkozhat a milli negatív szabadság elve.

Mill a nemzet egy lényeges elemére mutat rá, arra, amely a nemzeti és a politikai közösség közti kapcsolat kulcsproblémája. Szerinte az emberiség egy részéről akkor állítható, hogy nemzetet alkotnak, ha az egyéneket olyan kölcsönös szimpátiák kötik össze, amilyeneket nem találunk más emberek között, és amelyek azt eredményezik, hogy ezek az egyének sokkal szívesebben működnek együtt egymással, mint más emberekkel, és ennek okán egyazon kormányzat alatt kívánnak élni. /30/ Méghozzá olyan kormányzat alatt, amelyik kizárólag az övék, vagy legalább részben az övék.

Ugyanakkor Mill is beleütközik a nemzeti sajátosságok listájának lezárhatatlanságába. Hume-hoz hasonlóan nem véglegesíti a nemzeti érzés eredetének körét. Ehhez szerinte hozzájárulhat a közös származás, a nyelv, a vallás. Ám a legfontosabbnak a közös politikai fejlődést és nemzeti történelmet, e történelem emlékeit, a közös büszkeséget és megaláztatást, az örömöt és bánatot tekinti, amelyek öszszekapcsolódnak a múlt eseményeivel. A felsorolásból világos, hogy az elemek jelentős része tapasztalati, illetve indulati természetű. Ugyanakkor szerinte e körülmények egyike sem elégséges, és nem is feltétlenül szükséges. Példája Svájc, Belgium vagy a németek, akik esetében a politikai egység hiányzott, illetve az olaszok, akiknél a nyelv is hiányzott. Persze az, hogy egyes elemek nem feltétlenül szükségesek a nemzetté váláshoz, még nem jelenti azt, hogy nem kellenek a nemzeti sikerhez. A „nem feltétlenül” megszorítás erre utal, de ezt jelzik Mill további szempontjai is.

Mint közismert, Mill szerint szabad intézményeket szerinte csaknem lehetetlen kialakítani olyan országban, ahol több nemzetiség él. Az emberek közt kölcsönös szimpátia nélkül, főként akkor, ha különféle nyelveken olvasnak és beszélnek, nem alakulhat ki egységes közvélemény, amely feltétlenül szükséges a képviseleti kormányzat működéséhez. Ezért a szabad intézmények elengedhetetlen előfeltétele, hogy az egyes kormányok határai lényegében egybeessenek a nemzetek határaival.

Ám Mill ezen a ponton egy bonyolult problémával kerül szembe, minthogy számos példa létezik, amikor is a nemzethatár és az államhatár nem esik egybe. Ezekre az esetekre magyarázatot kell adnia. Mill emiatt fogalmazza meg az egybeesés állapotát célként, méghozzá olyan célként, amely előtt korlátok is állnak. Pl. Magyarországon kevert a lakosság. Vagy Lengyelország – gyenge. A balti államokat pedig szerinte földrajzi helyzetük arra ítéli, hogy egy szláv állam részei legyenek. Azaz a cél megengedi más nemzetiségűek betagozását az adott államba, függetlenül az adott nemzetiségű személyek akaratától.

A földrajzi szükségszerűség elvének nevezi ezt, ugyanakkor az elv nyilvánvalóan nem jelenti az ideálisnak tartott cél morális igazolását. Ez az oka, hogy az elvet kiegészíti az ún. morális és szociális nézőponttal. Ennek értelmében, ha fejlettebb nemzet nyeli el a fejletlenebbet, az hasznos a fejletlenebb számára (pl. baszkok, bretonok, walesiek, skót hegyi lakók stb.). A hasznosság elve számukra abban nyilvánul meg, hogy elnyeletésükkel a műveltebb, felvilágosultabb emberek áramába kerülnek. Szerinte e nélkül nem vehetnek részt a világ egyetemes történéseiben. Sőt ez az egész emberiség számára is fontos. Szerinte ugyanis minden, ami abban az irányban hat, hogy a nemzetiségek összekeveredjenek, s tulajdonságaik, sajátosságaik egy közös egységbe olvadjanak, hasznos az emberiség számára. Nem azért, mert ez megszünteti típusaikat, azokból szerinte elég marad akkor is, hanem azért, hogy csökkenti az extrém formáikat, kitöltve a réseket, melyek köztük húzódnak.

Ha azonban a fejletlenebbek hódítják meg a fejlettebbeket, az káros (pl. a macedónok Görögországot, mivel ez az emberiség legnagyobb szerencsétlensége volt). Hasonló szerencsétlenség volna most, ha Oroszország hódítaná meg valamelyik fejlett európai országot. Ám ha a kisebb nemzet a fejlettebb, és az veti alá a nagyobb fejletlenebbet, az hozadékot jelent a civilizáció számára (Ázsia meghódítása a macedónok által, avagy most Indiáé az angolok által).

Amennyiben azonban Mill a nemzetállamot tekinti céljának, és a hódítást indokoltnak tartja e cél kapcsán, akkor a hódítás igazságosságának elméletét össze kell kapcsolnia az asszimiláció elméletével. Ez az oka az asszimiláció jogosságát és eredményességét igazoló magyarázatának. Ezzel azonban lényegében azt állítja, hogy ugyan nem feltétlenül szükséges a nemzeti érzés mindegyik elemének jelenléte az adott ország polgárainak érzésvilágában, de az a jobbik alternatíva, ha jelen van.

Az asszimilációt olyan fontos tényezőnek tartja, hogy technikáira is kitér. Ha a hódító a nagyobb és fejlettebb, akkor amennyiben aránylag igazságosan uralkodik, és amennyiben tagjait nem juttatja kivételes kiváltságokhoz, akkor a kisebb nemzet fokozatosan megbékél helyzetével, összeolvad a nagyobbal. Példának a bretonokat, elzásziakat hozza fel. Sőt, a korában is ismert tények ellenére azt állítja, hogy „a jelenben egyetlen ír sem kevésbé szabad, mint az angolszászok, és nem részesedik kevésbé az előnyökből”. Ha viszont egyenlő erejű nemzeteket kapcsolunk össze, akkor mindegyik a saját erejére támaszkodik.

Az ír példa jelzi, hogy a nemzeti alávetettség állapotát, amennyiben az megfelel az általa felsorolt kritériumoknak, nem tekinti a szabadság csorbításának. Ennek az álláspontnak az utilitarista morális igazolása minden bizonnyal az, hogy a fejlettebbnek minősített nemzet általi meghódítottság állapota több előnnyel jár, mint hátránnyal.

Ebből a felfogásból ugyanakkor arra a következtetésre is juthatunk, hogy amenynyiben a hódítás után a hódító a meghódítottakkal aránylag emberségesen bánik, de kultúrájukat fokozatosan, lépésről lépésre lezülleszti, illetve nem hagyja fejlődni, akkor abban a helyzetben már jogos az asszimiláció.

Mill érvei közt az egyén sajátosságainak szempontja nem jelenik meg. Elmaradottabb és fejlettebb nemzetek érdekeiről beszél, sőt az emberiség hasznáról. A kölcsönös szimpátiák által összekapcsolt konkrét egyének érdekei nem válnak mércévé. Ezért nem tudható, hogy pontosan mi az, ami az általa asszimilálandónak minősített nemzet beolvasztása révén konkrét előnyként, illetve hátrányként jelenik meg az adott egyén számára. Minek alapján számítja ki, hogy az ő életútja szempontjából ténylegesen mennyiben vehetnek részt inkább a világ történéseiben, s mennyiben kevésbé, amennyiben nem asszimilálódnak, hanem saját nemzeti identitásuk révén szabadon kísérelhetik meg azt. Továbbá az sem világos, hogy e részvétel elméleti lehetősége és valós mértéke mennyiben jár haszonnal s mennyiben kárral az egyes egyének számára. E mértékről ugyanis Mill rendszerében nem az egyének döntenek, hanem az államok. Mill kompetitív társadalmában az életnek e területét nem kell védeni az állami beavatkozással szemben. Sőt, államok akkor sem róhatók meg, ha hadseregüket bevetve gyarmatosítanak.

A közös szimpátiáknak sokféle alapja lehet, de eredménye egy, a politikai egység, az állam. Ha pedig nem egyféle, hanem többféle közös szimpátia található egyazon államban, az veszélyt jelent annak egységére és berendezésére. A megoldás kézenfekvő: ha nincs meg az egységes közös szimpátia, akkor az állam eszközeivel kell megteremteni azt. Tehát az állami asszimilációs politika morálisan igazolható az állam egységének célkitűzésével, ami hasznosabb, mint az egység elmaradása, sőt esetleg az állam szétesése. Továbbá igazolható az emberiség széttagoltságának csökkentésével is, hiszen ez csökkenti úgymond a nemzeti típusok extrém formáit, továbbá a fejletlenebbeket a fejlettebbek áramába vonja. És mindez nyilvánvalóan hasznos. /31/

Ebben a kérdésben azonban Mill saját alapelvével kerül szembe. Meg kell szegnie az utilitarizmus azon elvét, hogy az egyén maga tudja a legjobban megítélni saját javát, maga képes legpontosabban egyenleget vonni haszna és kára között. Megszegi azt az elvet, amely alappillére az egyén szabadsága mellett felsorakoztatott érveinek. Azaz megjelent egy szempont, a nemzeti hovatartozás megválasztásának szempontja, amikor is az egyén nem dönthet szabadon szimpátiáiról. Az állam felülbírálhatja döntéseit, méghozzá egy Mill által sem véglegesített s az államétól sem függetlenített kritériumrendszer alapján, valamint egy nem is hierarchizált értéksála segítségével. Ám ez az a szempont, amelyik megvonja a politikai közösség és általa az állam határait.

Az állam pedig így lényegében véve szabad kezet kap J. S. Milltől ebben a kérdésben. Maga döntheti el, mely nemzeti szimpátiákat tekinti megfelelőnek saját maga szempontjából, s megteheti azokat a lépéseket, hogy mindenkire kiterjessze azokat. Már nem az egyén, hanem az állam dönt saját hasznossági szempontjai alapján.

Sőt Mill azt is hasznosnak tekinti, ha egy fejlettebb nemzet hódít meg valamely fejletlenebbet, és oly módon bánik vele, hogy az összeolvadjon fejlettebb hódítójával. Az egyén akarata itt is hiányzik Mill érvelési módjából. Mind a hódítót, mind a meghódítottat kollektívaként értelmezi.

Az individualizmus feladásának alighanem egy olyan részletesen ki nem fejtett nézet az oka Millnél, mely szerint az egyéni versenyszabadság hatékonysága a nemzetállamokon keresztül kerül az egész emberiség szintjére. Az egyén a nemzetállam révén vehet részt a világ történéseiben. És minthogy az egyes nemzetállamok jogának a létezésre nincsen egyetemes, az államok fölötti mércéje, Mill rendszerében létezésüknek nem marad más morális alapja, mint hatékonyságuk. Ehhez pedig a szerző feltehetően azt a nagyhatalmi államformát tartotta a legalkalmasabbnak, amelyik polgárai nemzeti identitásának vonatkozásában is központosít, nemzetileg kialakítva a szimpátiák egységes rendjét az államon belül. Ugyanakkor emellett nem avatkozik be polgárai szabad versenyébe. S bár Mill ismerte Svájcot és Belgiumot, az nyilvánvaló volt, hogy ezek az államok nem tartoznak az erősek közé. És Mill korában nem tartozott ide sem Magyarország, sem pedig Lengyelország. Példáiból nyilvánvaló, hogy azt az államot tekintette erősnek, amelyikben a nemzeti érzés mindegyik általa jelentősnek tartott forrása összhangban van. Az ilyen államban töretlen ugyanis a polgárok szimpátiája egymás iránt.

És amennyiben az adott állam hosszú távon a győztesek közé kíván tartozni az államok nemzetközi szabad versenyében, akkor ilyenné kell válnia. Az eltérő nemzeti szimpátiák az adott államban feltételezhetően ezt veszélyeztetik, még akkor is, ha a politikai rendszer a jelenben aránylag stabilnak mutatkozik, hiszen Mill saját bevallása szerint is ismert ilyen működőképes államokat.

Minthogy Mill nem az örök béke, valamint a nemzetközi államszövetség értékével méri az egyes államok szerepét és súlyát, nem kerülhet máshova a nemzeti kisebbségek fölötti döntéshozatal joga, mint a nemzeti kérdésekben szuverén államok kezébe, amelyek így jogosan minősíthetik veszélyforrásnak nemzeti kisebbségeiket, ezzel is erősítve a nemzeti többség tagjainak egymás iránti szimpátiáját.

Ugyanakkor az egységes nemzeti szimpátiák kialakításának legfontosabb eszközét, a nemzeti asszimiláció modern állam által gyakorolható intézményes módját is megtalálja a figyelmesen kereső, méghozzá Mill legnagyobb hatású munkájában, az állami iskolák jellemzése során. A múlt eltérő életmódjainak véget vetve egységesül most az emberek világa. „Az általános állami oktatás az emberek egyformává alakításának eszköze, minthogy a mintát, amelybe belepréselik őket, a kormányzat uralkodó hatalmának tetszése formálja…” /32/

Mill ugyan bírálja az állami iskoláknak az emberi egyéniséget nem eléggé fejlesztő hatását, s ebben a tekintetben a magániskolákat támogatná, de a nemzeti kisebbségekben veszélyforrást látó olvasója aligha nem veszi észre az állami iskolák alkalmasságát erre a célra, anélkül, hogy maga Mill kitérne erre a lehetőségre. Hiszen nemzeti vonatkozásban éppen azt kell elérni, hogy megszabadítsuk az egyént korábbi egyéniségétől. Attól, amely nélkül Mill elképzelhetetlennek tartja a szabadságot.

Mill egyébként egységesítő hatásúnak tekinti a kereskedelem, az ipar, a közlekedés fejlődését is. S persze a politikának itt is megvannak a nemzeti lehetőségei.

Kétségkívül a milli nemzetfelfogás gyakorolta a legnagyobb hatást a születőben levő liberális nacionalizmusra. /34/ A koncepció egyszerű és hatásos: az állam által védett nemzetileg egységes szimpátiák által összekötött polgárok más területen az állami beavatkozástól mentes, gyorsan modernizálódó, s így nemzetközileg versenyképes, tehát erős állama. Ezzel a milli képpel szemben aligha bírhatott hatással a nacionalizmust az emberi méltóság univerzalizmusával szembenálló partikularizmusnak minősítő kanti érv. Ugyanakkor a gyorsan terjedő, sikeres koncepció nemcsak a kanti problémát nem oldja meg. Haszonelvű kiindulási pontjai okán nem is tehetné. De egy súlyos belső ellentmondásban is szenved, amelyet a kanti szempontok nélkül lehetetlen megoldani. Mill sem adja meg ugyanis a nemzet jellemzőinek teljes listáját, sem a felsorolt elemek pontos mibenlétét, sem pedig a felsorolt jellemzők kombinációjának szabott arányát. E definíciók nélkül azonban nem lehet pontosan megszabni az állami beavatkozás jogi határát. Ezért nem vonható meg a határ a szabadság jogos nemzeti korlátozása és a polgár szabadságába történő beavatkozás közt.

A nacionalizmus civilizálható

Kanthoz hasonlóan Mill nemzetfelfogásának legjelentősebb korabeli kritikusa, lord Acton álláspontja a nacionalizmussal kapcsolatban Kanthoz hasonlóan az, hogy lényegében véve deformációról van szó.

A nemzetet történelmi képződménynek tartja, amelyet azonban az állam, tehát a politikai akarat teremt. „A nemzet morális és politikai teremtmény, nem csupán a földrajzi vagy fizikai egység természetes következménye, hanem olyasvalami, ami a történelem során az állam működésével összefüggésben fejlődött ki. Az államból ered, de nem áll afölött. Egy állam az idők során megteremthet egy nemzetet, de hogy egy nemzet államot alkosson, ez ellentmond a modern civilizáció természetének. A nemzet jogait és hatalmát a korábbi függetlenség emlékéből nyeri.” /35/

Acton nem veszi át Mill nemzetfelfogásának állami modernizációs részét. Sőt, a hazaszeretet jól mutatja a nemzet és az állam közti különbséget. Az előbbi Acton szerint „érzelmek és ösztönök olyan együttese, amely nagy hatású a vadak életében, de inkább az állati, mint a civilizált élet tartozéka; a másik pedig olyan autoritás, mely törvények révén kormányoz, kötelezettségeket ró az egyénre, a társadalom természetes kapcsolatait az erkölccsel szentesíti, és ezáltal morális természetűvé alakítja.” /36/ Azaz a nemzet valamiféle preszociális indulati, sőt ösztönszerű képződmény. Az állam az, amely morálissá teszi e természetes kapcsolatrendszert. A társadalmi szerződés locke-i elemeinek alkalmazása során Acton a természeti irracionális szférában hagyja a nemzeti gyökereket.

Ugyankkor Kanthoz hasonlóan ő is észreveszi, hogy súlyos ellentmondás ered a nemzetállamnak az univerzális és individuális közti helyzetéből. „Az az ember, aki minden más kötelességénél többre tartja hazáját, ugyanazt a szellemet képviseli, mint aki minden jogát az államra testálja. Mindketten tagadják, hogy a jogok a hatalomnál előbbre valóbbak.” /37/

„Csak az állam által létrehozott nemzet az, amellyel szemben politikai kötelezettségeink vannak, s ezért ez az egyetlen, amelynek politikai jogai lehetnek.” /38/ És Svájc példájával érvel.

Sőt megfogalmazza az ellentmondás egy alapvető fontosságú következményét. Azt, hogy a nemzetállami nacionalizmus a nemzeti jogok ellensége, hiszen más nemzetektől vonja meg azokat a jogokat, amelyeket maga elérni kíván „A nemzeti jogok legnagyobb ellensége a nacionalizmus modern elmélete. Azáltal, hogy az államot teoretikusan azonosítják a nemzettel, az ugyanezen határok között élő többi nációt gyakorlatilag alávetett helyzetbe kényszerítik. Lehetetlenné teszik, hogy az államalkotó, uralkodó nemzettel egyenlők legyenek, mert abban a pillanatban az állama megszűnne nemzeti lenni, s ez létének értelmét kérdőjelezné meg.” /39/

Ugyanakkor a nacionalizmus jelentősége tagadhatatlan, s ennek szerinte két oka van. „Először is: kimératermésztű. Az az állapot, amit maga elé tűz, elérhetetlen.” /40/ Céloz rá, hogy a nacionalizmus rendelkezik demokratikus elemekkel, ám ezeket az elemeket a különféle politikai rendszerek központosítási szándékainak korrigálásában látja, ami végső soron a nemzetek szabadságát segíti. „Ezért szükségszerűen hozzájárul annak eléréséhez, amit elméletben elítél – ahhoz, hogy különböző nemzetek egy független közösség tagjaiként legyenek szabadok. Ezt a célt egyetlen más erő sem szolgálja ilyen hathatósan; mert a nacionalizmus képes kiigazítani az abszolút monarchiát, a demokráciát, az alkotmányosságot, s a mindháromra jellemző központosítást is.” /41/ Ugyanakkor látja, hogy ebbéli szándékát korlátozza az általa (és Kant által is) megfogalmazott ellentmondás.

„Másodszor: a nacionalista elmélet a forradalmi doktrína kimerülését jelzi. Azáltal, hogy a nemzet jogainak elsőbbségét hirdeti, a demokratikus egyenlőség rendszere saját szélsőséges határain is túljut, és saját magával is ellentétbe kerül.” /42/ „De a nacionalizmus nem a szabadságot vagy prosperitást célozza, inkább feláldozza azokat, hogy a nemzet váljék az állam keretévé és mértékévé. Pályáját anyagi és erkölcsi romlás kíséri, csak azért, hogy egy vadonatúj agyszülemény az isteni mű és az emberiség érdekei fölé emelkedhessen.” /43/

Acton tehát feltételez egyfajta szabadságot, amely a nemzeti jogokon alapszik ugyan, ám ellentétben áll az általa rossznak minősített nemzetállami nacionalizmussal. Ám e jogokat részletesen nem fejtheti ki, ugyanis a nemzetet kollektivitásként kezeli annak ellenére, hogy látja magát az ellentmondást, amely a nemzeti kollektivitás legfelsőbb értékké emeléséből ered.

A nemzet kollektivitásként történő kezelése okán így megjelenik elméletében Burke politikai rendszerekről megfogalmazott konzervatív felfogásának nemzeti változata. S ennek figyelmen kívül hagyásában látja a politikai szabadság hiányát. Az államban a nemzeti hovatartozás azért olyan fontos, mert az a politika minőségének alapja. Egy nemzet alkata az, ami döntő mértékben meghatározza az állam formáját és vitalitását. „…az a nép, amely az egyenlőség eszményének, vagy az abszolút monarchiának elkötelezettje, nem képes arisztokráciát teremteni: az a nép pedig, amelyik idegenkedik a magántulajdon intézményétől, a szabadság elemi feltételét is nélkülözi.” /44/ „Az a rendszer, mely ezeket a tényeket nem veszi figyelembe, és nem támaszkodik a nép karakterére, és hajlamára, nem akarja igazán, hogy az emberek saját ügyeiket intézzék, hanem azt szeretné, ha a felsőbb utasítások engedelmes végrehajtói lennének. A nemzeti hovatartozás figyelmen kívül hagyása ezért a politikai szabadság megtagadását jelenti.” /45/

Ezzel magyarázható, hogy Acton miért tartja a nemzeti jogok legnagyobb ellenségének a nacionalizmus elméletét. Azok az államok a legtökéletesebbek, amelyek „elnyomás nélkül tudnak magukba foglalni több különböző nemzetet”. /46/ Ugyanakkor a nemzet indulati, sőt ösztönszerű jellemzése és a nemzeti karakternek a nemzet kollektív megítélésén alapuló felfogása, majd az állam civilizáló hatásának szerepe együtt olyan példák kiválasztásába sodorja, amelyek aligha tekinthetők pozitívaknak. Sem Ausztria, sem pedig a Brit Birodalom nem a nemzetek erőszakmentes együttélésének pozitív példája, s nem is vált azzá. Legfeljebb akkor gondolhatjuk ezt róluk, ha azt feltételezzük, hogy e birodalmak nemzeteinek nemzeti karaktere ilyen államalakulatokat kíván. Ez a feltételezés azonban csak akkor helyes, ha az érintett nemzetek tagjait nem kérdezzük meg. És éppen ezért kell Actonnak egy további érvet kapcsolnia a korábbihoz. Nevezetesen azt, hogy „Egy olyan nép, mely éppen csak kiemelkedett a barbárság állapotából, vagy amely kimerült egy fényűző civilizáció túlzásaitól, nem tudja önmagát kormányozni.” /47/ S ezt persze nem az érintett népek állapítják meg.

Acton tehát a nép karakterébe belefoglalja fejlettségi szintjét is, s megengedi azt, hogy a fejletlenebbek a fejlettebbek révén juthatnak előbbre. Ugyanakkor Ausztria esetében fokozatos decentralizációt szorgalmaz. A központi hatalom „sok funkcióját a tartományi diétáknak, valamint a helyi hatóságok lefelé épülő szervezetének kell átvennie”. Ám miként működhet hatékonyan egy olyan állam, amelyik decentralizál, de a tartományi hatalom eltérő nemzeti karakterű nemzetek kezébe kerül? S mi legyen azokkal, akik a tartományon belül kerülnek kisebbségbe? Acton abba a verembe esik, amelyikre maga is felhívja a figyelmet. Nemzeti karaktere elszakad mind az individuális, mind pedig az univerzális értékektől, s önálló életet kezd élni.

Jóllehet leszögezi, hogy a nacionalizmus elmélete visszalépésnek tekinthető, nem nyújt más megoldást maga sem. A nacionalizmus az érzelmek és ösztönök olyan együttese marad, amely inkább az állati, mint a civilizált élet tartozéka. Az állam civilizálhatja, de nincs, amivel helyettesíthetné. Eltekinteni pedig nyilvánvalóan nem lehet tőle. Azaz kétséges, hogy egybevág-e a felvilágosodás racionalista örökségével.

Acton megoldása így azonban nem kerüli el a kollektivizmust. Az állam keretei jelentik a megoldást. A példa Svájc. Ez az ország a sikeres regionális decentralizáció mintaországa. Olyan regionális kormányzatok rendje, ahol a helyi hatóságok veszik át a hatalmat. Ugyanakkor nála a politikai rendszert a nemzet alkata határozza meg. Azaz megoldása nem ad választ arra a kérdésre, hogy miként fog funkcionálni az az állam, amelyben egy monarchikus és egy demokratikus alkatú nemzet él, és megtörténik a hatalom decentralizációja. A kollektív megítélés, vegyítve a Burke által is érvként használt konzervatív elemmel, lehetetlenné teszi az individuális közös nevező megtalálását.

S nem ad választ Mill problémájára, nevezetesen, hogy mi teremti meg a többféle szimpátiájú embercsoportok összetartozásának igényét egy államban. Sőt a nemzet alkatának a bevezetése az értékelő fogalmak közé leszűkíti a megoldások körét az olyan nemzeti alkatokra, illetve népi karakterekre, amelyek eléggé közel állnak egymáshoz, hogy az igényelt decentralizáció végrehajtása esetén képesek legyenek egy politikai rendszerben élni.

S ez a megoldatlan kérdés felvet egy, a nemzetségi kérdés kapcsán máig vitatott problémát. Nevezetesen azt, hogy amennyiben a politikai szabadság elképzelhetetlen a nemzeti hovatartozás figyelembevétele nélkül, és a nemzeti alkat és népi karakter adja meg a politikai rendszer milyenségét, akkor a politikai szabadság kritériumainak megfelel-e, ha az adott nemzeti csoport politikai jogainak megadása egyben saját tagjainak, tehát a hozzá tartozó egyéneknek az elnyomását vonja magával.

Ugyanakkor a dilemma másik oldalát Acton világosan érzékelteti. A politikai szabadság sem létezhet nemzeti szabadság nélkül. Igenis létezhet olyan állam, amelyben több egymástól eltérő nyelvű, vallású, többféle kultúrájú közösség él. Ám, minthogy a nacionalizmus lényegében véve deformáció, nála sem olyan jelenségről van szó, amelynél felvetődnének a probléma emberi jogi megoldásának körvonalai. Lord Acton számos ponton találó bírálata nem nyújt emberi jogi alternatívát a Mill által felvázolt nemzetkoncepció morális alapjaival szemben.

A nemzetállam realitás

Amennyiben a nacionalizmus deformációnak tekintető, és nem alkalmas sem a szabadság, sem pedig a béke állapotának megteremtésére, akkor miképpen lehet mégis a modern liberális állam morálisan elfogadható alapja – vetődik fel a kérdés Kant és Acton után. Mill felfogása legalábbis korrekcióra szorul, és ez a korrekció jelenik meg Henry Sigdwicknél.

Millhez hasonlóan Sigdwick szerint is szükséges az állam polgárainak olyan öszszetartozás-érzése, amely azt eredményezi, hogy egy nemzetnek tartják magukat. /48/ Azokat az államokat, amelyekben ez hiányzik, példaként az Osztrák–Magyar Monarchiát említi, kevésbé stabilak. A szoros egységbe tömörülő társadalom belső kohéziójához főként a közös eredet hite, a közös nyelv és irodalom, a közös történelmi hagyományok fölött érzett büszkeség, a közös társadalmi szokások és a vallás tartozik, s ezeket esszenciálisnak tartja saját nemzetállam-koncepciójában. Ugyanakkor Milltől eltérően nemcsak azt látja, hogy a felsoroltak mindegyikének nem kell jelen lennie az adott ország polgárainak összetartozás-érzésében, hanem azt is, hogy adott esetben az egyes tényezőknek ellentétes hatásuk is lehet, valamint a lista további tényezőkkel is kiegészíthető. Ám amennyiben a nemzeti érzés egyes elemeinek együttes megléte nem feltétlenül erősíti egymást, akkor egy, a Mill által megfogalmazottól némiképp eltérő biztos pontra van szüksége a modern államnak, s ezt Sigdwicknek meg kell adnia. Ezzé a ponttá nála maga az állam válik.

Sigdwick is abban látja a kérdés lényegét, hogy az emberekben kialakul az egymáshoz tartozás tudata, az a meggyőződés, hogy egy testet alkotnak, ám ez nála abból a tényből ered, hogy egyazon kormány alá tartoznak. Az egymáshoz tartozás tudatának az a mértéke, hogy amennyiben a kormányukat háború vagy forradalom elpusztítaná, akkor is összetartanának. A nemzetiség lényegének az embereket egy testté egyesítő összetartozás érzését tartja.

Egyetértésük tartalma azonban eltér Mill felfogásától. Sigdwick országának lakosai egyetértenek egyfajta ősiségben, valamint nyilvánvaló az uralmi szándékuk egy adott terület fölött. Azaz a nemzeti egyetértés tartalmának egyik eleme a közös múlt valamilyen formája. Sigdwick nem differenciál, nem alakít ki morális szempontokat a közös múlt egyes elemeinek értékelésére. Ezt aligha teheti nemzeti egyetértés-koncepciójának másik eleme okán. Amennyiben ugyanis egyetértünk uralmi szándékunkban egy adott terület fölött, akkor a múlt minden közös elemére szükségünk lehet ezen egyetértés erősítésére az adott területre szintén igényt formálókkal szemben. Ezen egyetértés hordozója pedig az állam. Azaz Sigdwick is alapvetően állami természetűnek tartja a nacionalizmust, hiszen az egymáshoz tartozás tudata a közös kormányzatból ered. Actontól eltérően azonban Sigdwick állama a nemzeti egyetértés kialakítója és fenntartója, míg Acton állama a hazaszeretet korábbi, ösztönszerű jellegét teszi morálissá törvényekkel, szabályokkal.

Ezzel magyarázható, hogy jóllehet az egyének összetartozás-tudata alapján kellene értékelnie a nacionalizmust, az elszakadást Sigdwick mégis ellenzi. Ugyanakkor, minthogy nincs szüksége az összetartozás érzésének minden lehetséges elemére, a lokális sajátosságok megtartását az államhatalom decentralizációja révén általában helyesli. Ám annak általános szabályait, hogy milyen mértékben kell megtartani a lokális különbözőségeket, vagy éppen eltörölni, a törvény segítségével szerinte nem lehet megadni. Pusztán néhány általános megállapítást sorol fel, amelyek segítségével az ilyen döntések meghozhatók. /49/ Ilyen például a helyzet konzerválásának jellemzésénél az az állítás, hogy a törvények rendszerének mint a társadalmi fejlődés következményének azon társadalom átlagszükségleteihez, hajlamaihoz, szokásaihoz kell illeszkednie, amelyikben megszületik. De jól kivehető, hogy Sigdwick nem autonomista. A különbségek határait ott vonja meg, ahol a különbözőségekből egyazon országban eltérő törvények erednek. Szerinte az olyan országban, melynek egyes részeiben különféle törvények hatályosak, az elégedetlenség is fokozódhat, illetve más-más mértékű lehet, tehát a feszültség nyilvánvaló. Amennyiben a törvények rendszerének illeszkednie kell a társadalom szükségleteihez, szokásaihoz, hajlamaihoz, s ezek esetleg nemzetileg részben különböznek egymástól, akkor aligha lehetnek jók a teljesen egységes törvények. A különféle törvényeket egy államon belül viszont veszélyesnek tartja. Az ellentmondást tehát nem oldja fel. Alighanem ez az oka, hogy Sigdwick ezekben az esetekben nem részletez semmiféle kifejezetten nemzeti sajátosságot.

Sigdwick Millhez hasonlóan az egységes nemzetállamot a modern állam formájának tartja. De látja, hogy felfogása nem oldja meg a nemzeti konfliktusokat. Ezt be is vallja, állítva, hogy végső megoldást nem nyújt az érzelmek és érdekek konfliktusára. Pusztán azt kívánja állítani, hogy a nemzetállam modern és stabil egység, amelynek vitathatatlanul joga van az emberi lények jogi viszonyainak szabályozására a Föld területének egy részén. Sigdwick szerint a nacionalizmus egyszerűen aktuális. Az univerzális etika ugyan a jövő ideálja, ám túl keveset engedélyez a hazafias és nemzeti érzés számára, s éppen ezért a jelenben el kell ismerni a nacionalizmust jelentős politikai erőként, amely a jelenben hozzájárul a társadalmi jóléthez.

Sigdwick nem kísérli meg per impossible a nemzet morális értékének demonstrálását, hanem azzal érvel, hogy egy praktikus etikának meg kell hajolnia a nemzeti érzések ereje előtt a belátható jövőben. /50/

Ebben a helyzetben azonban aligha állítható, hogy akár a nemzetállam – a liberális nemzetállamot is beleértve – garantálja a különböző nemzetiségű polgárainak szabadságát nemzeti sajátosságaik megőrzésére a többségi döntéshozatallal szemben. Lényegében a nemzetállam pozícióinak megtartása, illetve erősítése tekinthető a praktikus erkölcsből következő preferenciának. Sigdwicknél tehát szintén szembekerül egymással a kanti univerzalizmus és a nacionális partikularizmus, és az egyik, illetve a másik mozgósító erejének összevetése alapján dönt praktikusságukról az állam jellegének megadásakor.

Sigdwick tehát néhány ponton ugyan módosítja Mill elképzelését, ám alapvetően nem változtat azon. John Rawls kritikája, nevezetesen, hogy az utilitárius morál megengedi, hogy a társadalom egy részének javát feláldozzák a társadalom másik részének javáért, s ez morálisan elfogadhatatlan, vonatkoztatható az elmélet nemzeti részére is. Ugyanakkor szerintünk a rawls-i kritika alkalmazása az utilitarizmus értékrendjének nemzeti vonatkozásaira egy ponton kiegészítésre, módosításra szorul. Kérdéses ugyanis, mennyiben szolgálja a többség javát a kisebbség nemzeti sajátosságainak felszámolása. Nem zárható ki, hogy ebben a kérdésben a többség vélt java nem kell, hogy megfeleljen tényleges javának. Azaz Mill és Sigdwick vonatkozásában nem feltétlenül biztos, hogy a homogén nemzetállam hatékonyabb, mint a különféle nemzetiségű polgárok állama, illetve hogy a homogenitásra törekvő nemzetállamok nemzetközi rendszere hatékonyabb, azaz jobban szolgálja a lehető legnagyobb számú polgárainak lehető legnagyobb javát, mint a nemzetileg is plurális államok nemzetközi rendszere. Azaz Rawls kritikájával összekapcsolva a fenti megállapítást, nemcsak morálisan elfogadhatatlan a nemzeti kisebbségek feláldozása a nemzeti többség érdekében, hanem az sem igazolható elégségesen, hogy ez a nemzeti többség tagjainak tényleges javát szolgálja, s nemcsak vélt javukat. Tehát az eljárás az utilitarista morál feltételeit sem teljesíti maradéktalanul.

A korai liberális nacionalizmus nem oldja meg a kérdést, sőt éppen a nacionalizmus kapcsán kerül ellentétbe saját individualista értékrendjével. A nemzeti kisebbségek jogai elsősorban azért nem kerülnek az emberi jogok közé, mert a kor gondolkodói az egyén nemzeti jogait nem tekinthették emberi jogi természetűnek. A nacionalizmust magát olyan jellegűnek tartották, amely az emberi jogok hívei számára sem fér az emberi jogok közé. Értékrendje ugyanis lényegét tekintve nem áll sem univerzális, sem individuális elemekből. A nemzeti kérdés így olyan kérdéssé vált, melynek egyes elemei kapcsán kivétel tehető az emberi jogok egyetemes érvényessége alól.

Ugyanakkor a nacionalizmus indulati jellegének kiemelése az utilitarista magyarázatot tette a liberális nacionalizmus befolyásosabb irányzatává. Ám az egyén kollektivitáshoz kapcsolása okán ez egy újabb kivételhez vezetett, és ezért ebben a kérdésben az utilitarista morál alapelvei sem érvényesülhetnek maradéktalanul.

Minthogy azonban a kialakuló modern európai államok túlnyomó többsége nemzetállamként jön létre, maga a probléma nem válik parciális problémává. A nacionalizmus értékrendje az állam alapvető értékei közé sorolódik, s ezek közt az állam egyben a nemzet javának legfőbb intézményes képviselőjeként jelenik meg.

Az állam nem pusztán polgárait képviseli, hanem a nemzetet is, azaz egyszerre kellene képviselnie azoknak az egyéneknek a javát, akik polgárai, s a nemzet javát, amelyik képviselőjének tekinti magát. A kanti feszültség az egyes államok szintjén is megjelenik, minden egyes államnak valamiféle választ kell adnia e kérdésre mindegyik nemzeti vonatkozású döntésénél. Már az első viták kapcsán világossá vált, hogy a nemzet összetett jelenség. Az államnak azonban mindenképpen fel kell tennie, és meg kell válaszolnia a kérdést, hogy mi saját nemzetének java, s az miként illeszthető össze polgárai javával.

Ahhoz azonban, hogy erre a kérdésre egyetemes morális kritériumoknak megfelelő válasz szülessen, amely beilleszthető a liberális állam elvrendszerébe, azt az általános kérdést kellene megválaszolni, hogy mi is a nemzet java. Ám minthogy maga a jelenség az uralkodó felfogás szerint szemben áll az univerzális emberi nézőponttal, az a megoldás marad, hogy az egyes nemzetek javát kellene elgondolni a nemzet általános fogalmának segítségével. Ehhez azonban elsősorban a fogalmat alkotó elemeket szükséges számba venni. Ám, amint arra már az első viták kapcsán fény derült, sem a nemzet jellemzőinek teljes listáját, sem pedig a felsorolt elemek pontos kombinációját nem lehet összeállítani.

Ugyanakkor a nacionalizmusnak az emberi jogok hívei által hiányolt elemeit részben az egyetemes emberi jogok eszméjét el nem fogadó gondolkodók jellemzik, s persze nem az emberi jogok nézőpontjából. Kiderül, hogy a nemzet az emberi öszszetartozás valamiféle formája, ugyanakkor lényeges egyéni vonatkozásokkal bír. A nemzeti szabadság része az emberi szabadságnak, tehát aligha beszélhetünk szabadságról nemzeti szabadság nélkül. Továbbá a nemzeti hovatartozásnak vannak morális dimenziói, a kulturális sokszínűség érték, amely morális jelentőséggel is bír. Valamint a nemzet a modernizáció eszköze, amely éppen a korábbi társadalmi szerkezet meghaladását teszi lehetővé.

A nemzet nyilvánvalóan összetett jelenség. Ugyanakkor feltehető a kérdés, hogy amennyiben a nemzet jellemzőinek teljes listáját nem lehet megadni, vajon kialakítható-e egy olyan felfogás, amely lehetővé teszi a nemzet jellemzőinek változását, és nem teszi szükségessé a lista teljessé tételét. Amennyiben létezhet ilyen felfogás, akkor azt a kérdést kell megválaszolni, hogy vajon a nacionalizmus egyes, az emberi jogok értékrendjéhez nem illeszthető elemei kizárják-e a nemzeti kérdés emberi jogi megfogalmazását. Ennek kapcsán pedig választ kell adni arra a kérdésre, hogy vannak-e olyan lényeges elemei a nacionalizmusnak, amelyek lehetővé teszik a kérdés emberi jogi megközelítését.

Gaucsík István: Gazdaság és hitelszervezet — a szlovákiai magyar bankhelyzet (1918—1923)

1. Bevezetés

Dolgozatomban a Csehszlovákiához került magyar pénzintézetek történetét az 1918–1923 közötti időszakaszban vizsgálom. Azért választottam ezt a gazdaságtörténeti korszakot, mert ebben az időben formálódott és alakult ki az a csehszlovák hitelintézeti/pénzügyi struktúra, amelynek az impériumváltás után szerves, integrálódott részévé váltak a felső-magyarországi területeken található magyar intézetek. A felvidéki és kárpátaljai régió gazdasági ágazatainak betagolódásán belül ez különösen jellemző volt a régi magyar bankszektorra.

Megkülönböztetett figyelemmel tárgyalom ezt a korszakot, hiszen ekkor ment végbe ezen területek magyar takarékpénztárainak átalakulási folyamata – mind formai, mind tartalmi tekintetben – kereskedelmi részvénybankokká.

Ezeknek kezdetei a 19. század első feléig nyúlnak vissza. A hatalomváltás utáni majdnem három évtizedes históriájuk 1918–1938 közé, valamint az első bécsi döntés után a Tiso-féle szlovák állam (1939–1945) időszakára esett. A Magyarországhoz visszakerült területeken találhatók 1938 őszétől reintegrálódtak a magyar pénzintézeti szervezetbe. 1945 után a csehszlovák pénzügyi kormányzat államosította őket, és felszámolás alá kerültek. Utótörténetük az 1950-es évek elején ért véget.

A (cseh)szlovákiai magyar nemzeti kisebbség „gazdasági életének” a vizsgálatával a kutatók marginálisan foglalkoztak. A gazdaságtörténet területén belül pedig ab ovo a magyar pénzintézetek (a részvénytársasági bankok és a szövetkezeti mozgalom változatos formációinak) feltáratlanságát figyelhetjük meg. Kisebbségtörténetünk terra incognitájának is tekinthetjük az „etnikai alapon szerveződött” magyar bankok felvidéki és kárpátaljai jelenlétét.

A magyar nemzetiségi bankok állapotát a csehszlovák bankügyön belül értelmezem (a szövetkezeti mozgalom kérdésköre túlmutat e dolgozat keretein). Ezt azonban az igencsak bonyolult monarchiabeli gazdasági viszonyok, ill. az 1918-at követő politikai és közgazdasági jellegű változások (valamint szerkezetváltások) vizsgálatával lehet jobban megvilágítani.

Először a megszülető Csehszlovák Köztársaság gazdasági megalapozásának feltételrendszereivel (ipar, mezőgazdaság) foglalkozom, amelyek reflektorfényében jobban szemügyre vehetők a különböző fejlődési utakat és mintákat maguk mögött hagyó csehországi és magyarországi bankrendszerek (hitelszervezeti struktúrák), ill. az ezeket egységesíteni hivatott folyamatok sikerei és kudarcai. (A dolgozatnak már csak terjedelmi okoknál fogva sem lehet célja a csehszlovák gazdaság 1918–1923 közötti általános fejlődési ívének a bemutatása). A tanulmány lehetőségei között vázlatosan teret szentelek a korabeli szlovákiai magyar közgazdasági szakirodalom eredményeinek is, amellyel feltérképezetlenségükre, feldolgozatlanságukra kívánom felhívni a figyelmet.

A gazdasági dezintegráció következményeivel, a csehországi és a magyarországi hitelszervezeti rendszer 1918 előtti alapvető fejlődésbeli különbségeivel, a bankokra vonatkozó törvények és rendeletek hatásaival, illetőleg szlovenszkói magyar recepciójukkal foglalkozom. Végül elemzem a bankrendszer nosztrifikálásának és nacionalizálásának kérdéskörét. Befejezésül következtetéseket próbálok levonni a magyar nemzetiségi bankok pénzügyi helyzetének összetevőiről és ezek változásairól.

2. A gazdasági felbomlás

Az Osztrák–Magyar Monarchián belül a történelmi Magyarország 1918. évi politikai felbomlása és alkotóelemeire hullása alapjaiban határozta meg az általa alkotott gazdasági egység és munkaerőpiac megszűnését. A dualizmus korának gazdasági öröksége, a belső kiegyensúlyozatlanságok és feszültségek elraktározott kódjai is befolyásos tényezői voltak azoknak a felbomlási és újrarendeződési folyamatoknak, amelyek átalakították a térség gazdasági erőviszonyait. /1/

A győztesek oldalán álló utódállamok politikai-hatalmi érdekeit követő földrajzi változások, terület- és népességgyarapodások szoros összefüggésben az öröklött – országonként nagy színvonalbeli eltéréseket mutató és a szétfejlődés útjára lépő – gazdasági potenciállal nem a közép-kelet-európai kisállami gazdasági összefogást próbálták megteremteni. Az általuk kiváltott folyamatok eredményei ezek lehetőségeit inkább minimalizálták, sőt tagadták. /2/

1918–1919 fordulójára a nemzetgazdászok számára egyértelművé és nyilvánvalóvá vált: a birodalmi keretből kihulló és felbomló Magyarország politikai és gazdasági dezintegrációja – a térség általános közgazdasági problémáival egyetemben – egyrészt visszafordíthatatlan folyamat, másrészt a közeljövőben befolyásolja és meghatározza az éppen szerveződő államalakulatok kiinduló helyzetét.

A versailles-i békerendszer által megteremtett Duna-medencei kisállami konstellációban több gyenge elem szerepelt: a közép-kelet-európai országok gazdasági életrevalóságának illúziója, a belső kohézió akadályai, a konszenzushiány a térség államai között, amelyeket a hagyományos kelet- és nyugat-európai munkamegosztás (valamint a nemzetközi piacok) átrendeződése is nagymértékben befolyásolt. /3/

3. Előzmények és kiutak

A Monarchia romjain megalakuló utódállamok előtt többek között a hadigazdálkodásról a békegazdálkodásra való áttérés nehézségeinek, a kelet-közép-európai régió államai közötti munkamegosztás problémájának és a kereskedelmi kapcsolatok kialakításának kérdése állt. Az új nemzetállamok gazdasági nacionalizmusa, elzárkózó, védővámos jellegű gazdaságpolitikája és a közgazdasági gondolkodás aktuálpolitikai infiltrációja együttesen a kibontakozás lehetőségeire negatívan hatott.

A megalakuló Csehszlovákia területére a Monarchia ipari és mezőgazdasági kapacitásának jelentősebb része jutott, amely kedvező elrugaszkodási alapot biztosított önálló gazdaságának megteremtésében. Azonban nem lehet elhanyagolni a szűkebb cseh–morva–sziléziai területeken a 19. század 90-es éveitől a második iparosodási korszak folyamán végbement látványos gazdasági fejlődés pozitív hozadékait sem, amelyek egyik fontos alapját képezték a majdan önállósult állam nemzetgazdaságának (így ezen áttekintésben nyilvánvalóbbá válnak az 1918 utáni gazdasági eltérések előzményei a nyugati és a keleti országrészek között).

A Habsburg Birodalom nyugati területei a 20. század elejére különböző mértékben iparosodott tartományokból (Alsó- és Felső-Ausztria, Vorarlberg, Salzburg és a cseh területek) álltak. Az iparban foglalkoztatottak aránya Alsó- és Felső-Ausztriában volt a legnagyobb (40%), emellett a kereskedelemben, közlekedésben és pénzügyben (17%) is az élen jártak. Mégsem ezek a területek alkották a Monarchia gazdasági központját, hanem a cseh országrészek, ahol az összbirodalmi nemzeti jövedelem 42,8%-a keletkezett annak ellenére, hogy a nyugati területek összlakosságnak csak 35,5%-a élt itt.

A cseh tartományok a 20. század kezdetén már a nyugat-európai, nevezetesen az ipari-agrár fejlődési mintát tudták felmutatni (még ha nem is a fejlettebb nyugati államok szintjén). 1910-ben Csehországban és Sziléziában az iparban, a bányászatban és a kisiparban foglalkoztatottak aránya meghaladta a mezőgazdaságban és az erdőgazdálkodásban dolgozókét, csak Morvaországban maradt az agrártevékenység az első helyen.

Az első világháború előtt ugyan 38,9% volt a foglalkoztatottak aránya a mezőgazdaságban a 35,2%-os ipari munkaerővel szemben, de az erőteljes produktivitású ipari növekedés ezt a különbséget gyorsan kiegyenlítette. /4/

Csehszlovákia – területének nagyságát vizsgálva – az utódállamok között a negyedik helyet foglalta el (1921-ben 140 394 km2). Népesség tekintetében (ugyanabban az évben) a harmadik helyen szerepelt 13,6 millió lakossal. A ciszlajtániai területek gazdasági kapacitásának kb. 70%-a maradt a cseh–morva–sziléziai történelmi tartományokban. Ez a tény már a kezdetektől feltételezte és a két világháború között meg is határozta Szlovákia és Kárpátalja appendix helyzetét. A fontosabb iparágazatok közül a kőszénbányászat 75%-kal, a barnaszénbányászat 63%-kal, a vasipar 60%-kal, a vegyipar 75%-kal szerepelt. Az utódállamok között Csehszlovákia a legfejlettebb ország volt. /5/

Szlovákia ipara nem lehetett egyenrangú partnere a cseh–morva iparnak. A Monarchia ipari kapacitásának ugyan 8,5%-a maradt ezeken a területeken, de a történelmi Magyarországtól örökölt ipari kapacitás „a korabeli csehországi ipar kapacitásának csupán töredéke volt”. Ennek egyik oka a felső-magyarországi területek és iparágak aránytalan gazdasági fejlettségére is visszavezethető (túlsúlyban lévő textilipar, a bányászat prioritása, emellett a mezőgazdasági növekedés akadályai). Az államfordulat után több iparág fontos szerepe továbbra is megmaradt (cellulóz- és papírgyártás, élelmiszeripar, faipar, vegyipar, bányászat, textilipar).

Az ipar beszerzési és értékesítési területeinek átrendeződése (vámhatárok, a nyersanyagot és a félkész árut szolgáltató piacok elvágása) a mesterséges/adminisztratív beavatkozás eredményeként elkülönült szlovákiai gazdaságot súlyosan érintette, és ez nehezítette, késleltette integrálódását Csehszlovákia nemzetgazdaságába. Gazdasági betagolódását tehát a fentiek következtében elhúzódó, ellentmondásos, több változáson keresztülmenő folyamatnak tekinthetjük. A cseh iparral szembeni versenyképességének csökkenését a régebbi állami megrendelések és dotációk elmaradása is előidézte. /6/

Szlovákia háború utáni ipari visszaesésével a szlovákiai magyar gazdasági szakirodalom is foglalkozott. Különböző megközelítési módjuk közös nevezője az új állam közgazdasági problémáinak a kiemelése, valamint a nemzetiségi gazdasági sérelmek hangsúlyozása.

Hantos László kéziratban maradt munkáiban az általa „gazdasági szörnyszülöttnek” aposztrofált államalakulat öröklött ipari kapacitását 75%-ban jelölte meg. Az államfordulat által előidézett gazdasági válságra adott csehszlovák válaszreakciókat a védővámpolitikában, a gazdasági átszervezésben, a „nemzetiségek iparának” leépítésében (értsd ez alatt az iparrombolást) és az agrárius Szlovákia elméletében jelölte meg. A „felvidéki ipar” hanyatlásának általa szerepeltetett üzemstatisztikai adatai 1926-ig jelentős visszaesésről tanúskodnak (a bányászat és kohászat 25,7%-kal, a fémipar 29,2%-kal, az építőipar 3%-kal, a bőr- és kefeipar 18,8%-kal, a papír- és cellulózgyártás 4,8%-kal). A szlovákiai ipar fejlettségi színvonalát túldimenzionálta, az iparrombolás vádját fenntartotta. /7/

A két háború közötti korszakban a szlovákiai magyarság gazdasági viszonyain belül (több-kevesebb sikerrel) az ipari fejlődés összetevőinek is figyelmet próbáltak szentelni. A teljességre való törekvés igénye nélkül illusztrációként csupán néhány olyan írást említek, amelyek részletesebben foglalkoztak ezzel a kérdéssel.

Jócsik Lajos – az első kisebbségi korszak talán egyik legsokrétűbb szociológiai munkásságát kifejtő kutatója – több tanulmányában vizsgálta a csehszlovák ipar nemzetiségi vetületeit.

Az 1930-as évek első felében a marxista társadalmi és gazdaságfejlődési modellt alkalmazta a csehszlovák államszervezés okainak kutatásánál, miközben „a polgári államot az osztály-, illetőleg nemzetiségi erőszak szervezett kereteinek” tekintette. Három kutatási témakört járt körül: 1. az 1918 előtti cseh és szlovák társadalmi helyzetet; 2. a nemzetiségi törekvések artikulációinak metamorfózisait; 3. az államszervezés jogtörténeti indoklását a Masaryk vezette elit részéről (a cseh történelmi országrészek esetében a történelmi jogra, Szlovákiát és Kárpátalját illetően a természeti jogra való hivatkozást alkalmazták). A kisebbségek „fejlődésvonalát” az új államkereten belül három tézisbe igyekezett rendezni: 1. a nemzetiségi területek fontos árupiaccá váltak a korábbi monarchiabeli piacok elvesztése miatt; 2. a nemzetiségi területekre irányuló tőkeexport és ennek következtében fellépő tőkekoncentráció; 3. a nemzetiségi területek nyersanyagtartalékokként szerepeltek. /8/

Következtetései a „többségi ipar – kisebbségi ipar” és a „cseh gazdasági imperializmus tudatos kisebbségellenességének” nehezen körülhatárolható fogalmaira vonatkoznak, amelyekből igencsak problematikus kivonni egy (elméletileg független) nemzetiségi magyar iparhálózat létét. Ami a megállapításait illeti, az igaz, hogy Csehszlovákia számára is jelentős piacveszteségek léptek fel. Szlovákia és Kárpátalja új piacokat jelentett, de a cseh ipari termékek számára beszűkült földrajzi teret nyújtottak, így korlátozott lehetősségekkel szolgáltak. Ugyanakkor túlzás a nemzetiségi területekre irányuló tőkeexport érve, ugyanis a belföldi tőkefelhalmozás mértéke nem az etnikai elveket vette figyelembe.

Egy másik tanulmányában korabeli statisztikai adatok elemzésével világította meg az ipar helyzetét. Kutatási koncepcióját a következőképpen fogalmazta meg: „a magyar kisebbség szociológiájának alapkérdését annak megvizsgálása képezi, hogy miképpen fejlődött a kisebbségi társadalom technikai gazdasági bázisa az új keretekben. (…) Először a kisebbségi társadalom technikai alapjának változásait kvantitatív vizsgálatnak vetjük alá, ahol a változások puszta megmutatásáról van szó, másodszor e változások minőségi értékelésével meg akarjuk határozni – történelmileg beállítva – az uralkodó nemzet és a kisebbségi területek egymáshoz való viszonyát.” /9/

A korszak ilyen jellegű gazdaságtörténeti kutatási kísérleteit egyrészt megkönnyítette a közölt hivatalos statisztikai adatok összevetése, másrészt megnehezítette ezeknek lebontása az egyes etnikai közösségekre, legfőképpen a tisztázatlan módszertani szempontok differenciálatlansága miatt. Így Jócsik sem írt/írhatott másról a fenti munkájában, mint Szlovákia – és példának okáért nem a szlovákiai magyarság – ipari helyzetéről. Az államalakulás után Csehszlovákia öröklött gazdasági potenciálját 80%-ra becsülte /10/, amely az új helyzetben a régi piacoknak csak a 26%-a fölött „rendelkezett”.

Megfogalmazásában az objektív (tehát a közgazdasági) folyamatok mellett kiemelendőnek és mérhetőnek tekintette – a kisebbség szempontjából – a szubjektív (ez alatt a „nacionalista gazdasági elnyomást” értette a többségi nemzet részéről, amelyeknek változatos állami megvalósulási formái voltak) okokat is: „Mivel tehát az ipari visszafejlődés objektiv körülményei egyformák úgy az uralkodó, mint kisebbségi népek esetében, a kisebbségi népek iparának mégis nagyobb visszaesését szubjektiv okokban kell keresnünk. (…) a cseh uralkodóosztály úgy fejlesztett minden, a köztársaságot kívülről érintő gazdasági nyomást, hogy annak következményeit a köztársaság kisebbségeinek iparára hárította át.” /11/

Ilyen gazdaságpolitikai eszközöket vélt felfedezni a már Tarján Ödön által is nemzetiségellenesnek (és ezzel együtt magyarellenesnek) tartott hátrányos költségvetési- és adóelosztásban Szlovákia és Kárpátalja számára, amely a nemzetiségi területekről történő tőkeelvonásban is megmutatkozott. Véleménye szerint a vasúti tarifa rendezetlensége, az állami megrendelések egyoldalú cseh érdekekbe állítása, a pénzügyek terén a cseh banktőke vezető szerepe a szlovákiai konkurencia megfékezésére valójában a szlovákiai gazdaság visszafejlesztésére és a cseh gazdasági érdekek érvényesítésére szolgált. A szlovenszkói ipar fejlődésének „objektív akadályait” is hangsúlyozta (fejletlenség, szervezetlenség, koncentráció hiánya). A gazdasági viszonyok társadalmi vonatkozásainak bemutatásakor a kisebbségen belüli antagonizmusokat (polgárság – alsóbb néprétegek) emelte ki. /12/

A kelet-közép-európai térség gazdasági súlypontjainak a változásait végül összegző igénnyel egy nagyobb ívű mérlegvonást megkísérlő monografikus munkában rögzítette. /13/ Benne – a magyarországi gazdaság megcsonkításának adatain kívül – már az utódállamokon, így a csehszlovák államkereten belüli gazdasági/technikai modernizáció kérdését is felvetette: „Végeredményében az még nem értékítélet a trianoni békemű felett, hogyha bemutatjuk, mennyit és mit kaptak a medenceország területéből az egyes államok. Ezek a részek esetleg fejlődhettek, tökéletesebb rendszerekhez kerülhettek, s így a Közép-Duna medencéje éppen a szétszakítottság folytán kerülhetett volna magasabb fejlődési korszakba. Ennek folytán a szétszakítás éppen szükségszerűségnek is vehető az egész medence továbbfejlődése szempontjából.” /14/

Ezt az elméleti definíciónak is felfogható gondolatot cáfolta az általános cseh gazdaságpolitika negatív eredményeivel: a felvidéki iparrombolás, az adópolitika, a banktörvények, a földreform káros következményeivel, amelyek a korabeli vélekedés szerint szinte gyarmati helyzetbe juttatták a magyarság tömegeit. /15/

Az első világháború utáni évek ipari termelési színvonala Csehszlovákia számára sem volt sikertörténet. A külhatalmi segédlettel konstituált és nemzetiségi szempontból ingatag belső kohéziójú államalakulat nem tudta kivonni magát a térségben megnyilvánuló gazdasági válságjelenségek hatásai alól.

A mezőgazdasági szektorban a lakosság jelentős része dolgozott, ami Szlovákia és Kárpátalja agrárjellegének volt köszönhető. Az 1921-es népszámlálás szerint a mezőgazdaság és az erdőgazdálkodás a lakosság 39,6%-át foglalkoztatta. Csehországban az agrárszektorban dolgozók aránya alacsonyabb volt (34,4%), mint az iparban dolgozóké (39,9%). A földművelők aránya Szlovákiában 60,6%, Kárpátalján 67,7% volt.

A fő termelési szerepet a kis- és középbirtokok játszották (20 hektár fölött – lásd a 16. sz. jegyzet táblázatát), amelyek az állattenyésztésre, míg a náluk nagyobb üzemek és nagybirtokok inkább a növénytermesztésre szakosodtak. Kedvezőtlenül hatott a mezőgazdasági üzemek helyzetére, hogy a termőföld nagyszámú kis parcellákra osztódott, amely nehezítette a gépesítést, és növelte a termelési költségeket. Az ágazat növekedését nehezítette a földbérletek nagy száma is, az üzemeknek csak 49%-a gazdálkodott saját területén. A magas bérleti díj a mezőgazdasági termelés jövedelmezőségét gyengítette. /16/

1918 után a magyarlakta területek tradicionális mezőgazdasági termelése is új értékesítési piacok felé orientálódott, nevezetesen a cseh és morva vidékek felé. 1924-ig ez az irányváltás meg is történt. Az államilag támogatott agrárkivitel ugyanakkor kedvezően hatott a belföldi termelésre.

A két világháború közötti szlovákiai magyar – főleg a mezőgazdasággal, földreformmal kapcsolatos – írásokra a gravaminális dikció volt jellemző. A Hantos-féle megközelítés komparatív módszerrrel – a magyar nemzetiségre lebontva – igyekezett választ adni a változásokra. /17/

Az 1921-es adatokból a mezőgazdaságban dolgozók arányszámát – nemzetiségük szerint – a következőképpen szűrte ki: csehek – 34%, szlovákok – 62%, németek – 28%, zsidók – 13%, magyarok – 61%. Számításai szerint Szlovákia termőterületének 35,7%-a esett a magyar etnikai szállásterületre. A földreform magyarellenességét adatokkal támasztotta alá. Eszerint az ország magyarlakta területéből (939 007 hektár) 34,72%-ot (325 852 hektárt) foglaltak le, amelyből a magyaroknak 20,63% jutott. A veszteség 269 781 hektárt tett ki, amelyet a magyar etnikai terület egységének megbontására létrehozott cseh, morva és szlovák telepek kaptak. Ennek súlyos anyagi és társadalmi következményei voltak.

A többi utódállammal szemben Csehszlovákiának a nyugat-európai típusú gazdasági fejlődési szint megközelítésére több lehetősége adódott, az ipari növekedés tekintetében pedig egy exportképes ágazat kialakítására nyílt esély. Előnyös pozícióból vághatott neki a polgári demokratikus elveket megvalósítani hivatott államrendszer gazdasági megalapozásának, amely erős etatista/kormányzati centralizmussal bővült, illetve cseh hatalmi vezetéssel és nemzetállami tartalommal telítődött.

A gazdasági növekedés elérése azonban komolyan megalapozott és megfontolt gazdaságpolitikai irányvonalak megfogalmazásán, illetve megvalósításán múlott. /18/

Mind a cseh, mind az elkülönülő szlovenszkói és ruszinszkói területek szoros gazdasági összeköttetésben álltak a dualista államszerkezet erőcentrumaival. Csehszlovákia – mint önálló gazdasági entitás – működésének az alapfeltétele az ún. történelmi országrészek (Csehország, Morvaország, Szilézia), valamint Szlovákia és Kárpátalja területeinek az integrálása volt. A keleti országrészeket agrárjelleg jellemezte, szórványos, alacsony fejlődési fokot mutató iparosodási gócpontokkal.

Az önálló csehszlovák nemzetállam létrehozása, gazdasági függetlenségének biztosítása (és ezáltal a politikai önállóság fundamentumámak lerakása) a régebbi gazdasági kapcsolatok radikális és erőszakos átértékelését, megszakítását és megszüntetését vonta maga után. A politikum és a nemzetállami aspirációk a gazdasági mozgásteret távlatilag meghatározták.

A múltbeli fejlődési interferenciákhoz több járulékos tényező is társult: a terület földrajzi nagysága, gazdasági és munkaerő-kapacitása, az infrastrukturális különbségek, a közlekedési vonalak irányultságai, az eltérő történelmi és közjogi hagyományok, az önkormányzati és központi gazdasági intézmények, testületek működési gyakorlata és nem utolsósorban az etnikai összetétel hatásai. /19/

4. A hitelszervezeti rendszerek egységesítési nehézségei

Ebben a fejezetben megkísérlem megvilágítani – komparatív módszer segítségével – az 1918 előtti magyarországi és csehországi bankrendszerek fejlődési irányát. Ennek tükrében a hatalomváltás utáni cseh bankpolitika integrációs kísérleteinek hatásai a szlovákiai és kárpátaljai területek pénzintézeti felépítésének koordinálására jobban elemezhetővé válnak.

A megmutatkozó modellváltások (a specializáltabb formákat felvonultató cseh bankrendszerhez való alkalmazkodás) és típusváltozások (új pénzintézeti formák) árnyalhatják a két világháború közötti korszak kisebbségi magyar pénz- és bankügyi aktivitásainak terén bekövetkezett pozitív és negatív elmozdulásokról alkotott elképzeléseinket, ill. pontosíthatják mozgásterük beszűkülésének és/vagy potenciális újabb tevékenységi körüknek azonosítását, behatárolását.

Részletesen foglalkozom a cseh bankrendszer 1918 előttről hagyományozódott (és azután csak módosított) szakosodott szintjeivel, mert csak ennek jegyében tudjuk megérteni az impériumváltás utáni magyar bankvezetői dilemmákat, az alkalmazkodás útjait. A szlovákiai magyar nemzetiségi bankok intézményi/szervezeti integrálódásának folyamatát új szempontok keresésével próbálom megragadni.

A pénzintézetek közötti munkamegosztás milyensége alapján univerzális (vegyes) és specializált bankrendszerek különböztethetők meg. Az első csoport bankintézetei a rövid lejáratú hitelnyújtást a hosszú lejáratúval ötvözik (befektető-beruházó jelleggel bírnak). A specializált típusúak az üzlettípusok szerint szakosodnak (elkülönül a kétféle hitelezési mód). /20/

4.1. A magyarországi bankrendszer

A felső-magyarországi területek szoros szálakkal, szervesen fejlődött financiális csatornákkal és hagyományos közlekedési/gazdasági „véredényekkel” kötődtek a központi fekvésű Budapesthez. Ezen terület hátránya is ebből fakadt: a főváros domináns szerepe periféria jellegét még jobban kidomborította. A helyi pénzügyi központokra korlátozott mértékű fejlődés volt jellemző.

A magyar bankrendszerben az üzlettípusok szerint szakosodott intézetek hiányoztak (egyébként a Felvidéken és Kárpátalján az új államhatalom alatt sem épültek ki). /21/ Részvénytársasági alapon szerveződött – sajátos jegyeket is magukon viselő – bankok, takarékpénztárak és ipari/mezőgazdasági szövetkezeti típusok léteztek.

A bankok és a takarékpénztárak közötti törvényi és gyakorlati választóvonalak, amelyek már a 19. század közepén halványultak, a 19–20. század fordulójára gyakorlatilag eltűntek, csak üzletpolitikájukban és -szerkezetükben voltak felfedezhetők alapvető eltérések. /22/ Tomka Béla szerint „Magyarországon (…) az első világháborúig – más univerzális bankrendszerekkel összevetve is – intézményileg kevéssé differenciált pénzügyi rendszer működött, az egyes pénzintézeti típusok közötti munkamegosztás kisfokú volt.” /23/

A kiegyezés időpontjáig lényegében – a szó legszorosabb értelmében – csak az ország pénzügyi központjává váló Budapesten működtek bankok, nem utolsósorban a külföldi tőkerészvétel következtében. Az első nagy alapítói (gründolási) korszak idején (1867–1873) a modernizálódó magyar gazdaságban az ipar, a vasút és a mezőgazdaság egyes ágazatainak a fejlesztésében fontos szerepet vállaltak fel a forgalmi bankok (cre`dit-mobilier típusúak).

A gazdasági válságot követő „lassú regenerálódás” után az 1880-as években „előrehaladt a pénzügyi élet integrációja is”, egyrészt az Osztrák-Magyar Bank üzletpolitikájának (fiókhálózat kiépítése), másrészt a szorosabbá váló és fokozatosan bővülő fővárosi-vidéki pénzintézeti hálózatok kiépülésének köszönhetően. Ennek részét képezte az 1870-es, 1880-as évek fordulóján a „kétfajta hitelrendszer” (alsó – takarékpénztárak, felső – budapesti bankok) egységesülési folyamata, valamint a lokális/regionális intézeti típusok üzemvezetési normaátvétele is. /24/ Ugyanakkor a legnagyobb magyar nagybankok (Magyar Általános Hitelbank, Pesti Magyar Kereskedelmi Bank) a nemzetközi tőkekapcsolatok „láncszemei” lettek, és a magyar pénzügyi rendszer meghatározó tényezőivé váltak.

Az 1895–1913 közötti korszakot a legújabb magyar banktörténeti munkák a nagybankok aranykorának nevezik. Ekkor alakultak ki fiókszféráik, amelyek kiterjedését a takarékpénztárak nagy száma, a hitelintézeti sűrűség, ill. a nemzetiségi területek etnikailag zárt ügyfélköre is akadályozta. Erőteljesen építették ki érdekeltségi befolyásukat az egyes gazdasági ágazatokban, amelyeken belül a legerősebbek az ipar felé fordultak. /25/

A (regulatív) takarékpénztárak a Lajtán túli területeken az 1844. évi császári pátens rendelkezésére alakultak. Az egyesületi/községi takarékpénztári formát 1852-ben engedélyezték. A cseh területeken községek hozhatták őket létre, kimondottan karitatív célzattal. Az osztrák pénzügyi kormányzat 1847-től Magyarországon is megkísérelte bevezetni, de sikertelenül. Gyökeret ereszteni nem tudott, a magyar pénzintézeti fejlődés másfajta utakon járt. /26/

A magyarországiak már a 19. század közepétől nyereségorientált módon működtek, bankszerű üzletpolitikát folytattak, gyakorlatilag letéti bankoknak tekinthetjük őket. Fejlődésüket a közkereseti társaságokról szóló (1840:XVIII.tc.) és a magyar liberális gazdaságpolitika egyik jelképének számító kereskedelmi törvény (1875:XXXVII.tc.) rendelkezései szabályozták. /27/

Kevésbé számon tartott pozitívumuk – ha korlátozott mértékben is –, hogy az egyes kisrégiók/helyi társadalmak közművelődési, kulturális és szociális-karitatív „szükségleteit” kielégítették, legalább részben pótolva az ezen a téren hiányzó segélyegyleti-szövetkezeti intézményeket, emellett fontos tőkefelszívó szerepet is elláttak.

A magyar banktörténeti feldolgozásokban az 1918 előtti nemzetiségi pénzintézeti fejlődésnek kisebb figyelmet szentelnek (a magyarországi munkákban erőteljesebben talán csak a román bankok/szövetkezetek jelennek meg, a román nemzeti mozgalom nagyobb szervezettsége miatt). A szlovák bank- és szövetkezeti fejlődéssel nem foglalkoznak. A szlovák intézetek is részei voltak a magyarországi bankszervezetnek, valamint részesei annak fejlődésének, formálódásának.

A szlovák nemzetiségi bankok közül a legjelentősebbek (Ru¾omberský úèastinársky úverný ústav – 1879, Hornouhorská banka Tatra – 1885) kialakulása a kiegyezés korára tehető. A 80-as és 90-es évek konjunktúrája – igencsak szűk keretek között – a szlovák érdekeltségű (kisebb) ipari részvénytársaságok megszületését eredményezte, amelyeknek megvoltak a pénzintézeti összeköttetéseik is. A szlovák tőke ipari részvétele azonban elenyésző mértékűnek minősíthető annak ellenére, hogy az etnikailag szlovák többségű felső-magyarországi vármegyékben a 19–20. század fordulójára már figyelemre méltó lokális/regionális gazdasági bázisaik voltak (az agrárszektorban és a könnyűiparban).

Megvoltak a kapcsolódási pontjaik a szlovák nemzeti mozgalom felé is, amely mind céltudatosabban szervezte és valósította meg gazdasági programját. A 19. század 80-as éveitől datálható a szoros cseh–szlovák tőkekapcsolatok kialakulása, amelyet a ®ivnostenská banka által (elsősorban a rózsahegyi és a turócszentmártoni intézetnek) nyújtott visszleszámítolási hitelcsomagok képviseltek. A Tatrabanka valójában már az affiliációjának volt tekinthető, amelyet az 1911-es szanálással a pénzügyi összeomlástól is megmentett. Ezek a folyamatok egyik fejezetét jelentették a térségben megnyilvánuló cseh expanzivitásnak és tőkekivitelnek. A cseh tőke ezen kívül az észak-magyarországi cellulóz- és papíriparban szerzett részesedést. /28/

Az 1906–1912 közötti időszakban fejlődésük felgyorsult (bankalapítások, tőkeemelések, a fiókhálózat bővítése), emellett már korábbtól a felvidéki szlovák–magyar nemzetiségi/nemzetiségpolitikai szembenállás és antagonizmus a pénzügy terére is áthelyeződött. /29/

4.2. A cseh tartományok bankrendszere

A hitelszervezeti rendszer ezeken a területeken más fejlődési utakat járt be. Csehországban többszintű, horizontálisan és vertikálisan differenciált pénzintézeti struktúra alakult ki. Két fő alkotóeleme volt: a kereskedelmi bankok és az ún. „népi pénzügy” (lidové penì¾nictví) szférái.

A pénz- és bankügyi szektor viszonylagosan fejlettnek volt tekinthető, mert a fordulat előtti cseh–morva–sziléziai tartományok gazdasági élete és banktevékenysége Alsó-Ausztria és Bécs felé orientálódott. Prága regionális jellege ellenére a 20. század elejére a ciszlajtániai területek jelentős pénzügyi központjává nőtte ki magát. /30/

A cseh kereskedelmi bankok virágkora az 1890–1918 közötti időszakra tehető. Az előző időszakban fokozatosan erősödő cseh nemzetiségi pénzintézetek számottevő pozíciókat vívtak ki a cseh területek pénzügyi életében (mellettük német és ügyviteli nyelvükben kevert cseh–német intézetek is működtek). Szervezeti fejlettségük előrehaladt, tőkeellátottságuk növekedett. Új hitelformák terjedtek el (hosszú lejáratú ipari hitel), amelyek a bank–ipar kapcsolatban kezdtek fontos szerepet játszani.

Annak ellenére, hogy koncentrációs és centralizációs tendenciák kerültek előtérbe, cseh tőkeközpontok képződtek, kiterjedt – a cseh nemzeti mozgalmat támogató – fiókhálózat épült ki és bővült, az osztrák–német tőke továbbra is megőrizte vezető pozícióit. A cseh nagybankok figyelemre méltó tőkekivitelt bonyolítottak le egyrészt a Monarchián belüli piacok, másrészt a külföldi (Oroszország, Balkán) területek felé. Ez nem nélkülözte a nemzetpolitikai mozzanatokat sem (a cseh tőke tudatos behatolása a szláv lakosságú területek gazdasági ágazataiba). A függetlenedő és erősödő cseh tőke alapját és utánpótlását a szövetkezetek és takarékpénztárak által felszívott kistőkék alapozták meg. /31/

A 19. század 60-as, 70-es éveitől külföldi (porosz) mintát követve az ún. szakosodott pénzintézeti típusok között jelzálogintézetek alakultak ki, amelyek adaptálódtak a csehországi viszonyokhoz. Tartományi támogatás és ellenőrzés mellett működtek, az általuk kibocsátott kötvények a jelzáloghitel alakulására kedvezően hatottak. 1918 után, amikor a megváltozott viszonyok között a hagyományos banküzleti tevékenységre is ráálltak – és a többi részvénybankkal versenyre kényszerültek –, fokozatosan veszítettek jelentőségükből, és megszűntek.

A tartományi bankok története a Zemská banka království èeského 1889. évi létrehozásával indult, amelyet a csehországi tartományi gyűlés hívott életre a községi, meliorációs és vasúti kölcsönök biztosítására. Spekulatív üzletekkel nem foglalkozott, de kiterjedt üzleti tevékenységet fejtett ki (kötvénykibocsátások). /32/ 1918 és 1938 között Közép-Európa egyik legnagyobb értékpapír-kibocsátó intézete volt, és a cseh bankok részére egyfajta „jegybanki” feladatot is ellátott.

A sokrétűen szakosodott pénzintézetek mellett a szövetkezeti mozgalom ugyancsak változatos szerkezetű fajtáit figyelhetjük meg. /33/ Jellemzőjük a közigazgatási egységekkel való szoros összefonódás. Bármely adminisztratív szerv létrehozhatta hitelintézetét: a tartomány, a járás és a község is. Az osztrák engedélyezési jogon alapuló szervezet gyökerében különbözött a magyarországitól.

Kis és közepes nagyságúak voltak, kiterjedt hálózatot alkottak, decentralizált (regionális/lokális) jellegük volt. Különböző típusaik a 19. század folyamán keletkeztek, a 20. század kezdetén már körülhatárolt szereppel bírtak. 1918–1938 között új formáik már nem jöttek létre, az üzletkörük lett a törvények által pontosítva. A tárgyalt korszakban a kereskedelmi bankok számára egyszerre jelentettek konkurenciát és kisegítő/kiegészítő szolgáltatást (a kisbetétek összegyűjtése és továbbítása a bankok felé, kedvező hitelnyújtás). Egyik fő ismérvük az volt, hogy nemzetiségi alapon (is) szerveződtek.

Az államfordulat után jelentős forgalomnövekedést tudtak elkönyvelni. 1919–1923 között betét- és hitelmennyiségük két-, sőt háromszorosra nőtt. A legerősebbek közülük húsz év alatt befolyásos tőkeközpontokká váltak, és hasonló szerepet játszottak, mint a kisbankok, sőt néhány középbank. Üzletvezetési/üzletfilozófiai paradigmaváltásuk erre az időszakra esett: az önsegély (altruizmus) elhagyásával nyereségorientált kereskedelmi stratégiára tértek át (a régi utat csupán az agrárklientúrára támaszkodó vidéki hitelszövetkezetek követték). Kisvállalkozóknak, iparosoknak, földműveseknek üzemeltetési és befektetési kölcsönt nyújtottak, ill. községi/építkezési és személyi hitelt is folyósítottak. Az 1920-as évek első felének törvényei egységesítő célzattal rendezték helyzetüket. /34/

A cseh szakirodalom értelmezésében ezek egyrészt különböző jogi/szervezeti/ közigazgatási elv (takarékpénztárak, járási gazdasági szövetkezetek) szerint, másrészt a felelősségkiterjesztés módja (hitelszövetkezetek) alapján sorolhatók csoportokba.

A cseh takarékpénztárak fejlődési időszaka az 1880-as évektől kezdődött (az előző időszak a német intézetek virágzását hozta), de megerősödésük a 20. század elejére esett. Szövetségük (Svaz èeských spoøitelen v Èehách, na Moravì a ve Slezsku) megalakulása 1901-ben fontos szerepüket jelezte a cseh hitelszervezeten belül, de a német–osztrák intézetekkel szemben másodrangú helyzetbe kényszerültek. A Monarchia nyugati területein ellentmondásos folyamatok jellemezték fejlődésüket (pozíció- és térvesztés a bankokkal és a hitelszövetkezetekkel szemben a növekvő konkurencia miatt). Valójában ezek a változások váltották ki az egyesületi szerveződésüket, amely a kezdetektől etnikai antagonizmusként is jelentkezett. /35/

Az első világháborút követően fejlődésük átalakult, egyesülési tendencia érvényesült közöttük. Szlovákiában minimális számú új alapításaik nem tudtak elterjedni. A nemzetiségi megoszlás szintén jellemző volt rájuk: a cseh tartományokban mind a cseh, mind a német takarékpénztáraknak megvolt a pénzügyi központjuk (lényegében bankokról volt szó: a cseheknek az Ústøedná banka èeských spoøitelen, a németeknek a Zentrallbank der deutschen Sparkassen), de mindkét csoport egy revíziós központhoz tartozott (Svaz èeskoslovenských spoøitelen).

A pénzügyi műveletek mennyiségének tekintetében a kereskedelmi bankok után következtek. /36/ Nagyarányú fejlődésük a gazdasági konjunktúra idejére (1924–1929) esett.

A szövetkezeti mozgalomban fontos szerepet játszottak a polgári-iparos (városi) hitelszövetkezetek. 1901–1913 között gyors fejlődés jellemezte a ciszlajtániai területek szövetkezeteit, ez a tendencia az új (és kedvezőbb) nemzetállami viszonyok között is folytatódott. Szövetségük 1920-ban alakult, pénzfölöslegüket a ®ivnostenská banka szívta fel, amely 1868-tól az első cseh kereskedelmi bankként ezen szövetkezetek pénzintézeti központjaként is működött. A vidéki hitelszövetkezetek (elterjedt cseh megnevezésük: kampelièky /37/) kis intézetek voltak, amelyek főleg betétgyűjtéssel és – a földműveseket, falusi iparosokat ellátó – hitelnyújtással foglalkoztak (a városi és a vidéki szövetkezetek adatait lásd a jegyzetben). /38/

A járási gazdasági szövetkezetek 1882-ben alakultak át az ún. kontribúciós alapokból. Igazi fejlődésük a köztársaság idejére esett, amikor kötelező központjuk (Svaz okresných hospodáøských zálo¾en) is létrejött. Az intézet működéséért a járás vállalt felelősséget, főleg a földműves rétegnek nyújtottak olcsó hitelt. Pénzfölöslegük áramlási központja az Agrárna banka volt. Kisebb jelentőségűek voltak, Morvaországban és Sziléziában nem terjedtek el. /39/

A vizsgált időszakban tehát igencsak strukturált és specializált intézeti formák figyelhetők meg. A cseh területeken a 19. század 90-es éveitől datálható pénzintézeti koncentráció, az univerzális bankok megerősödése, részvény- és tartaléktőkéjük állandó növelése, illetőleg fiókhálózatuk céltudatos bővítése szilárddá tette a cseh nemzetiségi bankrendszert, még a domináns osztrák és német konkurencia ellenére is. Az ún. népi pénzügy hálózata pozitív szerepével (tőkefelhalmozás, a takarékosság támogatása) és szolgáltatásaival (olcsó hitel) jelentősen hozzájárult a cseh tartományok gazdasági fejlődéséhez. /40/

5. A törvények és rendeletek hatásai

A köztársaság megalakulásától a saint-germani és a trianoni békeszerződés Csehszlovákia általi ratifikálásáig terjedő több mint másfél év a gazdasági provizórium időszakaként jellemezhető. A hatalomváltás után a cseh politikai és gazdasági vezetés legfőbb célja a bécsi és budapesti pénzügyi központoktól való függetlenség elérése volt. Az államhatalmi eszköztárból elővett szigorú korlátozó intézkedések érzékenyen beleavatkoztak a gazdasági összeköttetésekbe.

Ebben az alfejezetben a gazdasági-pénzügyi vonatkozású törvényeket két nagyobb témakörben tárgyalom. Az első csoportot az általános gazdaságpolitikai rendelkezések alkotják. A másodikban – a teljességre való törekvés nélkül – a bankügyet befolyásolók kapnak helyet, melyek nemcsak a pénzintézetek működését és üzleti tevékenységét, hanem a bankrendszerben elfoglalt helyüket is megszabták.

A legelső intézkedések között 1918. november 2-án a Csehszlovák Nemzeti Tanács megtiltotta a hadikölcsönkötvények adójának kifizetését. A november 14-i rendelet az Osztrák–Magyar Bank fiókjai számára megakadályozta a zsírószámlákról való fizetést, ill. pontosította az ezzel kapcsolatos kivételes eseteket. A pénzügyminisztérium 1919. január 8-i rendelkezése a Monarchia jegybankfiókjainak megtiltotta a hadikölcsön-lombardüzletet. /41/

1919 februárját áttörésként könyvelhetjük el, hiszen alapvető pénzügypolitikai döntéseket hozott. Megnyílt a prágai tőzsde. Csehszlovákia vámterületének önállóságát külön törvény mondta ki. A radikális változások folyamatában kiemelt fontosságot kapott a pénzelkülönítés keresztülvitele.

A szervezési előkészületek januárban kezdődtek, amikor a megvalósítás technikai formáiról döntöttek. A korabeli magyar bankszakemberek ennek szerzőjének a pénzügyminisztert, Alois Ra¹ínt tartották. ő ugyan a nacionalista ideológia üzenetével „látta el” a reformot, azonban a tényleges gazdasági kérdésekről és a kezelési, megoldási módokról tanácsadói véleményét vette figyelembe.

A pénzelkülönítésről az 1919. február 25-i 84. sz. törvény rendelkezett. Szelleme a területi elvből indult ki. Ez már önmagában bizonytalanságokat (és következetlenségeket) rejtett magában, mert a határok – főképpen Szlovákia és Kárpátalja esetében – nemzetközi jogilag nem voltak megállapítva. A cseh területeken pedig a határ menti német nemzetiségi régiók illojalitása komoly erőpróbája lett sikeres lebonyolításának.

A csehszlovák állam területén használatos összes osztrák–magyar pénzjegy lebélyegzésre került. A bankjegyek mennyiségének 50%-át kivonták a forgalomból azzal a céllal, hogy az inflálódó pénztömeget csökkentsék. A pénzelkülönítés egyfajta visszahatás volt az Osztrák–Magyar Bank által továbbra is gyakorolt jegykibocsátó tevékenységre.

A beadott bankjegyek 50%-nak értékéért új pénzjegyeket, a másik részért 1%-os kamatozású államkötvényeket adtak.

Az 1919. április 10-i 187. sz. törvény a csehszlovák koronát törvényes fizetőeszköznek nyilvánította, és a pénzforgalomról rendelkezett (a lebélyegzett bankjegyek kivonása és az új pénzzel való helyettesítése stb.). A pénzügyminisztérium mellett megalakult az 1926-ig jegybanki feladatokat ellátó Bankhivatal (Bankoví úrad ministerstva financií). /42/

Az értékpapírok és bankértékek – magyarországi bankoknál történő – elhelyezését tiltotta meg az 1919. augusztus 5-i 464. sz. rendelet, amely ottani zárolásukat akarta megakadályozni (ezt 1922-ben szüntették meg). A magyarországi lakóhellyel rendelkező fizikai és jogi személyek értékeit zár alá lehetett így helyezni. Szabályozni és korlátozni lehetett behozatalukat, nem is képezték forgalom tárgyát. /43/

Az 1919. december 22-i 660. sz. kormányrendelet érzékenyen érintette a magyar bankok státusát. A pénzügyi kormányzat stabilizálni akarta a bankszektort, azon belül pedig azokat a hitelintézeteket, amelyeknek a behajthatatlan külföldi követelések és a hadikölcsönök által megrendült a helyzetük. Ez komoly beavatkozást jelentett az intézményi autonómiába, emellett ennek gazdasági-pénzügyi célzata és nem nacionalista jellege volt.

A bank élére felügyelőbiztost nevezhettek ki, aki az új betétek elfogadását megtilthatta, ill. elkülönített kezelésükre adhatott utasítást. Meg lehetett tiltani a pénzintézetek kötelezettségeinek (pl. a fizetések) a teljesítését is. Mindezek a megkötések nem jelentették azt, hogy a bank nem rendelkezhetett szabadon a vagyonával, de az esetleges értékesítésekhez a biztos hozzájárulása kellett. Az az intézet, amelyiknél elrendelték ezeket az utasításokat, a nyereséget a tartalékalap bővítésére volt köteles fordítani. Az 1920-as évek elején hatályát mindig meghosszabbították.

A rendelet kötelezte a pénzintézeteket, hogy vagyoni helyzetükről kimutatást készítsenek, de nem vette figyelembe a szlovenszkói és ruszinszkói intézetek különleges helyzetét. A megadott rövid időn belül (1920. január 6-ig) nem tudták felmérni valós pénzügyi helyzetüket, veszteségeik nem lettek pontosan feltérképezve. Nemcsak a magyar és a német, hanem a szlovák bankok is haladékot próbáltak kérni (eredmény nélkül).

A magyar bankvezetők véleménye szerint a rendelet negatívan hatott az intézetek helyzetére, mert elvonta a hitelt tőlük, amelyre nagy hadikölcsön-állományuk miatt szükségük lett volna. Önkritikus vélemény szerint azonban a felelőtlen pénzügyi politikájuk következményeként állt elő ez a válságos helyzet. 1918. évi mérlegeiket későn zárták le. Annak ellenére, hogy jelentős veszteségeik származtak a hadikölcsönökből, és Budapesten kötött tőkéik maradtak, nagy nyereségeket mutattak ki. Ehhez magas arányú osztalékfizetés, sőt betételutasítások is társultak. /44/

A kortársak által radikális struktúraváltásként – és a szlovákiai pénzintézeti rendszer folytonossága és hagyománya elleni támadásként – volt elkönyvelve az 1920. április 14-i 302. sz. törvény bevezetése, amely a takarékpénztárak jogviszonyait szabályozta.

Üzleteiket ennek alapján állami felügyelet alatt végezték, feleslegeiket közhasznú célokra kellett fordítaniuk. Csak közigazgatási szervek (községek, járások, megyék) hozhatták őket létre. A törvény részletesen megszabta testületeinek, végrehajtó szerveinek működési körét és felelősségét. Kötelezően elő lett írva a veszteségek törlesztésére szolgáló általános tartalékalap képzése, egyébként vagyonkezelésük, könyvvezetésük és számvitelük a kereskedelmi joghoz alkalmazkodott. Az értékpapírok árfolyamveszteségeinek fedezésére különleges tartalékalapot, az üzletágakból származó veszteségek ellensúlyozására újabb különleges tartalékapot voltak kötelesek létrehozni.

A takarékbetéteket folyószámlákra, fedezett zsírószámlákra is elfogadhatták. Nemcsak a kistőkék nyerhettek náluk elhelyezést, hanem a nagyobbak is. Jelzálogkölcsön folyósításával, értékpapírkereskedéssel, valamint váltóüzlettel egyaránt foglalkozhattak. Állami engedély mellett letétbe vehettek értékpapírokat és más értékeket. Kölcsönt nyújthattak az államnak, a megyéknek, a járásoknak, a községeknek és más nyilvános testületeknek. A törvény szövege a domináns állami felügyeletet (kormánybiztos útján) szintén tartalmazta. /45/

Lehetővé tették fiókhálózatuk kiépítését vagy egyéb gyűjtő- és fizetési helyek felállítását (engedélyezték az egyes üzletágakra szakosodott fiókjaik működését is). A takarékpénztári hálózat központosított rendszerű volt, szövetségben tömörültek, amely érdekvédelmi, revíziós és szakmai feladatokat látott el.

A változások érintették azokat a cseh, morva és sziléziai takarékpénztárakat, amelyeket nem közigazgatási egység hozott létre (5 éven belül kellett átalakulniuk). Csak két központi helyzetű takarékpénztár (Böhmische Sparkasse – Prága, I. Mährische Sparkasse – Brünn) képezett kivételt, alapszabályzataik érvényben maradtak, de ügyleteiket a törvényhez kellett alkalmazniuk. /46/

A törvény Szlovákiában és Kárpátalján egy év múlva lépett hatályba. Az itteni részvénytársasági szerveződésű pénzintézeteket (amelyek nevükben viselték a „takarékpénztár” kifejezést) annyiban érintette, hogy cégnevüket meg kellett változtatniuk (a „bank” jelölés vált kötetelezővé), és a nyereségorientált kereskedelmi politikát kellett követniük, amit már évtizedek óta folytattak, tehát ez nem volt nóvum.

A szlovákiai magyar „bankvezérek” aggodalma és nyugtalansága más természetű volt. Egyrészt cseh gazdasági diktátumként fogták fel, amelyek mélyén alapvető (negatív előjelű) működési változásokat véltek felfedezni, másrészt „a rólunk, de nélkülünk döntöttek” gondolat jegyében sérelmezték a centralista pénzügyi kormányzat lépését, amely nem vette figyelembe a specifikus viszonyokat. /47/

Ezt fejezte ki a Pénzintézetek Egyesületének alelnöki tisztét betöltő Hoepfner Gusztáv véleménye is. /48/ A cseh és a magyar hitelszervezeti fejlődés összehasonlításakor arra a következtetésre jutott, hogy az utóbbi részvénytársasági jellegű megalapozása fejlettebb intézeti formákat eredményezett, azonban Csehországban a takarékosság eszméjét a zászlajukra tűző pénzintézetek „meddő szerepet vittek és visznek ma is”.

Okfejtése a megváltozott közgazdasági viszonyok teljes félreértelmezésén alapult. Sarkított nézőpontjában a szlovákiai bankok válságos pénzügyi helyzetét emelte ki, ugyanakkor a magyar bankok feladatait túlbecsülte. Érzelmi színezetű érvelésének támpilléreiként az országrész hitelkapcsolatainak ismerete és a „közérdekű” banktevékenység indoka szerepelt. Az új minőségű cselekvési stratégiák megfogalmazásáig és vázolásáig nem jutott el. /49/

Néhány bank a gyakorlatban kényszerült rá a szervezeti és üzletvezetési változtatás felismerésének szükségességére. Erről a Pozsonyi Iparbank igazgatósága a következőképpen vélekedett: „A lefolyt küzdelmes év tapasztalatai azt mutatták, hogy az úgynevezett takarékpénztári rendszer nem volt képes a viharokban helyt állni. Elkerülhetetlenül szükségesnek mutatkozik, hogy rátérjünk a modern bank-systémára s megvalósítsuk az ehhez szükséges reformokat, amelyek főleg három irányban mozognak. Elsősorban oly erős és megbízható összeköttetésre kell szert tennünk, amelyre jó és rossz időben nyugodtan támaszkodhatunk. Továbbá szükséges az üzletkörnek minden a bankszakmába vágó üzletágra való kiterjesztése, kapcsolatban a részvénytőke megfelelő felemelésével és végül az igazgatóság reorganizálása oly módon, hogy egy kisebb tagszámú igazgatóság mellett egy nagyobb tagszámú igazgató-tanács létesíttetnék.” /50/

A takarékpénztári törvény szellemében kezdék szervezni a cseh típusú kommunális takarékpénztárakat Szlovákiában, de nem nagyon tudtak adaptálódni. /51/

A csehszlovák gazdaságpolitika a részvénytársaságok alapítását állami engedélytől tette függővé (1920. július 27-i 465. sz. törvény). Ez az ún. koncessziós rendszer a kötött gazdaságszervezés és -irányítás modelljébe illeszkedett. /52/

A legelső tervek egy szlovákiai illetékességű jelzálogbank alakítására – amely a beruházási jellegű hosszú lejáratú kölcsönök nyújtására szakosodott volna – egymástól függetlenül mind a szlovák, mind a magyar és német bankok egyesületében már 1920-ban felvetődött (magyar vélemény szerint a bécsi és budapesti jelzálogos követelések átváltását vállalhatta volna fel, reményük szerint mobillá tételüket segítette volna elő). A másik variáció „egy már működő csehországi jelzálogbank letelepedésének” adott volna előnyt. /53/ A későbbiekben bebizonyosodott: csak az utóbbinak van realitása.

1922-ben a kormányzati körök elképzelései nem önálló intézet felállításával számoltak, hanem két Csehországban sikeresen működő pénzintézet működésének kiterjesztéséről Szlovákia és Kárpátalja területére. Ezek fiókintézeteiken keresztül biztosították volna a jelzálog-, ill. a községi hitelnyújtást. Ez a kiterjesztés ideiglenes jelleggel bírt volna, a fiókok önálló intézetté való fejlődésére is esélyt láttak. /54/

A jelzálogkölcsön nyújtására szakosodott Hypoteèná banka az 1922. július 11-i 238. sz. törvény értelmében állította fel pozsonyi fiókját. /55/ A községi, a meliorációs és a vasútkölcsön nyújtását a Zemská banka vállalta fel. Tevékenységüket pozsonyi székhellyel 1924. június 29-én kezdték meg. /56/

Kocsis Aranka: A martosi „egyke” (Születéskorlátozás egy kisalföldi faluban a 18—20. században)

A martosi református egyházközség jegyzőkönyvének egy 1890. év eleji bejegyzése szerint a helybeli református iskolában „száznál több a növendék”, s mivel már az előző évben is az volt, a megye közigazgatási bizottsága kötelezi az egyházközséget, hogy az addigi egy tanító mellé segédet fogadjon. /1/ A másodtanítói állás szervezése azonban nehéz feladatnak bizonyult az egyházközség számára, mivel hiányoztak hozzá az anyagi feltételek (egy újabb osztályterem, lakás a tanítónak, pénz a díjazására stb.). A következő évben újabb figyelmeztetés érkezett, hogy „az iskola túlterheltsége miatt iskolai helyiség- és két tanítorol vagyoni allapotahoz mérten minél előbb illetve jövő tanév kezdetére gondoskodni el ne mulassza”. /2/ A presbiteri ülések jegyzőkönyveinek tanúsága szerint az egyházközség vezetősége ezekben az években sokat foglalkozott az iskolában uralkodó állapotokkal, s igyekezett előteremteni a szükséges pénzt a második tanítói álláshoz, ami végül az évtized végére sikerült. Három évtized múlva a gondok megismétlődtek, az új század elején ugyanis annyira nőtt a gyerekek száma az iskolában, hogy az 1920-as évek végére a két tanító is kevésnek bizonyult. 1930-ban a harmadik tanító beállítását rendeli el a tanfelügyelőség, mert „az 1930/31. tanévre megállapított iskolakötelesek száma az I–VIII osztályban 152. E szerént 12 vel több, mint amennyit a törvény a két meglevő tanerőre megállapít”. /3/ S újra megindul a felszólítások, figyelmeztetések és sürgetések sora, s mert most sincs új osztályterem, se tanítói lakás, se iskolapad, se tanszer, se pénz a tanítói bérre, „s ezek megszerzése ma nagy nehézségbe ütközik, valamint a vegtelen sulyos pénzügyi helyzeten és főként a rendkívüli rossz termés folytán kivetéssel a népet terhelni nem lehet, amikor vetőmagja és kenyere sincs”. Az egyházközség vezetősége ugyan nem zárkózik el a megoldás keresése elől, ám szerinte a harmadik tanítói állást csak ideiglenes jelleggel kell felállítani, mert az iskolakötelesek száma „rövid időn belül a születési anyakönyv bizonysága szerint 2-3 év mulva annyira alá száll, illetve megszünik, hogy a meglevö két taneröre elö irt létszám sem lesz meg… a nehány éve erősen fellépett egyke folytan”. /4/A következő két évben az egyházközség igyekszik elodázni a harmadik tanító ügyét, más megoldásokra tesz ajánlatot a tanfelügyelőségnél (pl. délelőtti és délutáni felváltott tanítást javasol), közben az „egykére” hivatkozik, amely „olyan erősen pusztít, hogy két év múlva a két tanító is könnyen elvegzi a tanitást”. 1833-ban végül mégis kénytelenek megválasztani a harmadik tanítót. Ez az állás három éven át terheli az egyházközség kiadásait, az iskolaszék 1836. júliusi gyűlésén pedig már arról határoznak a presbiterek, hogy kérni fogják a tanfelügyelőségtől a harmadik, ideiglenes osztály megszüntetését, „mivel a létszám az 1936/37 iskolai évben 106 ra csökkent és évről évre amint látszik rohamosan fogy”.

E sorok fölött elgondolkodik a kutató: valóban ilyen hirtelen, szinte egyik évről a másikra változott volna meg a demográfiai magatartás Martoson, s a népesség addigi folyamatos növekedése minden előzmény nélkül kezdett volna el rohamosan csökkenni? Lehetséges, hogy az „erősen fellépett egyke” előtt ne alkalmaztak volna valamilyen mértékben születéskorlátozást? Hogyan is áll a helyzet azzal a bizonyos demográfiai ollóval, mikor nyílt szét, szétnyílt-e egyáltalán Martoson?

Demográfusok vezették be a demográfiai átmenet, a demográfiai olló fogalmát a demográfiai magatartások leírására. Megfigyelték ugyanis, hogy a modern kori alacsony születési és halálozási arányokat megelőzően korábban ezek az arányok egyaránt magasak voltak, a kettő között pedig volt egy átmeneti időszak, amikor a hagyományos demográfiai magatartás átalakult, először a halálozási arányszám kezdett süllyedni, majd ezt lassan követte a születések csökkenése. Az átmenet időszaka az, amikor a demográfiai olló kinyílik, s gyors ütemben növekszik a népesség. A modern társadalmakban, vagyis a nyugat-európai fejlett országokban e változás a 18. század végén kezdődött el, s az átalakulás – amíg az olló nyitva volt, s a halálozások lecsökkent aránya mellett a születések száma továbbra is magas maradt – mintegy száz évig tartott. A kelet-európai régiókban e folyamat jóval később s más ütemben játszódott le. Magyarországon az eddigi kutatások eredményei szerint a demográfiai olló csak egy századdal később, az 1872–1873. évi kolerajárvány után nyílt ki, ekkortól csökkent a halálozások száma szisztematikusan. A születéseké viszont nem sokkal ez után, az 1890-es években ugyancsak fogyni kezdett, s a századfordulóra újra beállt a párhuzamos vonal. A fő kérdés megválaszolása – hogy ti. miért, minek a hatására következik be a hagyományos demográfiai magatartás megváltozása, ill. hogy Magyarországon miért csak egy szűk évtizedig maradt magas szinten a születési arány, miért csak egy szűk időszakra korlátozódva növekedett ugrásszerűen a természetes szaporodás, s az okok keresése közben a kutatók egyre finomabb módszereket dolgoztak ki, amelyek nyomán az általánosan felvázolt kép is egyre árnyaltabb lett. A népesség-összeírásokra alapozott családnagyságokat és családszerkezeteket vizsgáló kutatások, anyakönyvek elemzésével végzett családrekonstrukciós vizsgálatok eredményei alapján ma már úgy látjuk, hogy a 18–19. századi Magyarország lakosságának demográfiai viselkedése igen változatos volt. Pl. az anyakönyvek elemzésével kiderült, hogy Magyarország egyes vidékein (az Ormánság és a Sárköz falvaiban) már a l8. század végén alkalmaztak születéskorlátozást, azaz Európában a legkorábbi időszakban, a franciaországi példákkal egy időben.

Az összefüggések kereséséhez, az eltérések magyarázatához minél több adat és elemzés szükséges. Ezek gyarapodó sorában egy lehet a kisalföldi Martos példája, ahol a fennmaradt anyakönyvek a nyers adatok mellett a finomabb mutatók kiszámítására is lehetőséget kínálnak. A történeti demográfiai adatok értelmezését Martos esetében szerencsés módon segíthetik a néprajzkutatók munkái, akik érdeklődése a falu archaikus kultúrája iránt a 20. század harmincas éveitől kezdve szinte folyamatos. Martost az „egykés” faluk közt tartják számon, e vonásával kiemelkedik a Komárom környéki református települések sorában, amelyek némelyike – mint Hetény – a szájhagyomány szerint ugyancsak „egykés” volt (de a szaktudományok eddig különösképpen nem foglalkoztak velük).

Az alábbi elemzés elsősorban azt célozza, hogy az „egyke”, vagyis a születéskorlátozás, ill. a gyermek értékének a szempontjából vizsgálja meg az anyakönyvekből kiolvasható történeti demográfiai adatokat (a kérdéskör teljes kimerítésére természetesen nem vállalkozik).

1. Martos népessége

Martosnak a legutóbbi, 2001-es szlovákiai népszámlálás adatai szerint 766 lakosa van, ebből 694 (90,6%) magyar, 63 (8,2%) szlovák nemzetiségű, 488 (63,7%) református vallású, 217 (28,3%) pedig katolikus. Az 1941. évi, a bécsi döntést követő magyarországi népszámlálás – amely Martoson az „egykézésnek” éppen a fenti egyházi jegyzőkönyv szerinti kezdetének adatait rögzíti – ennél jóval nagyobb népességet vesz számba, 1357 lakost (ebből 2 szlovák, református pedig 817). Egy századdal korábban, Fényes Elek 1851-ben megjelent népességstatisztikája szerint a 19. század derekán 653 református, 24 katolikus és 7 zsidó lakott a faluban. /5/ A feltűnően nagy ingadozás a másfél század alatt nem érthető, ha nem tudjuk, hogy Martoshoz több kiterjedt puszta, érseki birtok is tartozott a falu határában (Agyagos, Gyótva, Kingyes, Kava), ahol főleg katolikusok laktak. A puszták népességét Fényes Elek láthatóan nem számította Martoshoz, a későbbi népszámlálások viszont legtöbbször a faluéval összevontan közlik az adataikat, mígnem 1950–1970 között e pusztákat fokozatosan elcsatolták Martostól. Az 1869-től kezdődő tízévenkénti népszámlálások adatait így mindezeket szem előtt tartva tekintjük át: 1869 – 910, 1880 – 913 (ebből református 788), 1890 – 1021, 1900 – 1155, 1910 – 1288, 1919 – 1178 (ebből református 850 /6/), 1921 – 1261, 1930 – 1369, 1941 – 1357 (ebből református 817), 1950 – 969, 1961 – 1070, 1970 – 983, 1980 – 929, 1991 – 801, 2001 – 766. Ezeknek az évtizedenkénti adatoknak a többsége számunkra kevéssé megbízható, alig használható forrás, s főleg nem vethetők öszsze egymással a puszták népességének hol ide, hol oda való csatolása miatt, a felekezeti hovatartozás adatainak a hiánya miatt vagy éppen azért nem, mert az államhatárok változásának következtében egymástól eltérő népszámlálási kategóriák szerint készültek. /7/ Ezek az összevont adatok a 19. század derekától az 1930-as évekig lassú ütemű, de folyamatos növekedést mutatnak (kivéve az 1910-es éveket, amelynek folyamán bekövetkezett fogyás feltehetően elsősorban a világháború számlájára írható, részben pedig a kivándorláséra /8/). De ezekből az adatokból nem derül ki, hogy a falu túlnyomó többségében református népessége a pusztákéval azonos ütemben gyarapodott-e vagy sem. Csak annyi állapítható meg, hogy a falu és a puszták együttes népessége az 1930-as években volt a legnagyobb, s az addig felfelé ívelő folyamat ezt követően megfordult. Az 1930. és 1941. évi népszámlálás még majdnem egyforma eredménye után az 1951-es népszámlálás jelentős fogyást mutat, ami a természetes fogyás mellett a második világháború, a deportálások és a kitelepítések tragikus következményeit is tükrözi. /9/ Az 1961-es gyarapodás mögött ezzel szemben az a szlovákiai magyarság egészére is általában jellemző növekedés tapintható ki, amely a deportálás és a reszlovakizáció rendeleteinek hatálytalanítása után a Csehországból visszatérteknek és a nemzetiségüket szabadon megvallóknak köszönhető. Az 1970. évi népszámlálás és a továbbiak Martos népességét a puszták nélkül adják meg, így ezek az utolsó adatok már csak a falu népességének fogyását mutatják.

A hivatalos összeírások népességadatai Martos természetes szaporodásának és halandósági mutatóinak a kiszámításához ilyenformán alig használhatók.

A martosi református egyház anyakönyveit 1731 májusától kezdték vezetni. Kezdetben csak a születéseket írták be, ezeket is valószínűleg hiányosan, 1746-tól jegyezték fel a házasságkötéseket, a halálozásokat pedig 1747-től, az első években mindkettőt meglehetősen hézagosan (évente alig találunk egy-két bejegyzést).

Az eredeti anyakönyveket a Nyitrai Területi Levéltár (©tátny oblastný archív, Nitra) őrzi. Másolati példányok találhatók a martosi református egyházközség levéltárában, bár hiányosan, a 18. század utolsó 15 évének adatai itt nincsenek meg. Elemzéseim nagy részét, a könnyebb hozzáférhetőség miatt, a másolati példányok alapján végeztem, a demográfia bevett gyakorlata szerint az 1895. évi bejegyzésekkel (az állami anyakönyvezés megkezdésének idejével) bezáróan.

A munka során elsősorban Andorka Rudolfnak az átányi református anyakönyveket elemző dolgozatát, annak számítási módszereit és szempontjait követtem azért is, hogy Martos mutatói összevethetők legyenek Átány és a többi faluéval, amelyeknek anyakönyveit Andorka Rudolf és mások feldolgozták. /10/

A martosi 18–19. századi anyakönyvek a szomszédos Imely reformátusságának adatait is magukban foglalják, mivel az imelyiek a martosi egyházhoz tartoztak (s tartoznak ma is) filiaként. A martosiakra és imelyiekre vonatkozó bejegyzések egymástól elkülönítetlenül, vegyesen szerepelnek az anyakönyvekben. A számításokhoz az imelyiekre vonatkozó bejegyzéseket természetesen nem vettem figyelembe. Kihagytam a puszták lakóinak adatait is, bár azok reformátussága legtöbbször a faluból kiköltöző (férjhez ment, munkát vállalt) martosi lehetett, egyedül Abapusztáét nem, mert az nem földesúri (érseki) nagybirtok volt, mint a többi, hanem a faluhatár részeként Martos tulajdonában volt (s van ma is) alig 3 km-re a településtől (ma itt vannak a martosiak szőlői).

1. táblázat. A martosi református anyakönyvbe bejegyzett házasságkötések, születések/keresztelések és temetések száma és az utóbbi kettőből kiszámított természetes szaporodás
szemle_2002_3_kocsis_01

* A házasságkötések bejegyzései 1895 júliusáig, a születéseké augusztusig, a temetéseké szeptemberig tartanak

A református népességnek az anyakönyvekbe bejegyzett születések és halálozások száma közti különbségből kiszámítható természetes szaporodása a 19. század folyamán alacsony, az 1830-as és az 1840-es években – a század folyamán legerősebben ekkor pusztító járványok következtében – a halálozások száma meghaladja a születésekét, és fogyás áll be.

A 18. század végi évtizedek növekedése a 19. századiakhoz képest feltűnően nagy, ami azonban feltehetően nem a természetes szaporodás, sokkal inkább a halálozások gyaníthatóan hiányos bejegyzésének a következménye, így nem is tekinthető valósnak. A 18. század sajátosságainak az elemzésével, a hiányok s a kevés adat miatt, a továbbiakban nem is foglalkozom.

Az anyakönyvek bejegyzései szerint tehát Martoson a 19. század folyamán az 1880-as évekig a születések és a halálozások száma egyaránt magas volt, az 1880-as években a halálozások száma jelentősen csökkent, a születéseké továbbra is magas maradt. Eszerint Martos 19. századi demográfiai viszonyaira a hagyományos sajátosságok jellemzők, változás az 1880-as években – az országosan általában jellemző módon – a halandóság hirtelen javulásával kezdődött el.

2. Halandóság

Martos a Nyitra és a Zsitva folyó által közrefogott, lapos, ma is meglehetősen vizenyős helyen fekszik. A 19. század derekán jellemző viszonyokat így foglalja össze Fényes Elek szótára: „Határát az árvizek felette rongálják, annyira, hogy az épületek is csak sövényből készültek… Szántófölde meglehetős termékeny ugyan, de igen kevés… főgazdasága a helységnek szénatermő réteiben és marhatartásában áll.” /11/ A mindennapi betevő falatot a szénatermelés és a marhatartás mellett akkoriban elsősorban a halászat adhatta, amelynek emlékei ma is elevenen élnek a helyi köztudatban. A vízszabályozási munkálatok a falu határában csak a 19. század legvégén, 1895-ben kezdődtek el, ennek során a két folyót gátak közé szorították, s a vízfolyások, erek, lápos-mocsaras helyek lecsapolásával új termőterületeket nyertek. Borovszky Samu vármegyesorozatának kötete az éppen átalakult viszonyokat írja le: „Hajdan az árvizektől sokat szenvedett, annyira, hogy alig volt év, melyben nagyobb árvízveszély ne fenyegette volna. Rudnay érsek át is akarta a lakosokat telepíteni biztosabb helyre; de a martosiak ebbe nem egyeztek bele, azt mondván, hogy ők csak itt maradnak, a hol víz van és a hol halászhatnak. A halászat volt a lakosok főkeresetforrása és egy-egy árvíz több hasznot hajtott nekik, mint a menynyi kárt okozott. Most már ez a keresetforrásuk majdnem teljesen megszűnt, mert az ármentesítés és a belvízlevezetés megszüntette az árvízveszélyt és a határbeli állóvizeket, bőven kárpótolván a lakosokat a felszabadult és mívelhetővé vált földterülettel. Itt van a vágbalparti ármentesítő társulat nagy szivattyútelepe, egy-egy 130 lóerejű gőzgéppel.” /12/ (A század végi országos mezőgazdasági statisztikának éppen a vízszabályozások előtti állapotokat rögzítő adatai szerint a 4881 hektár kiterjedésű határban 1280 hektár [26%] a szántó. /13/ Ez az adat azonban a pusztákat is magában foglalja. A falu immár puszták nélküli területe 1970-ben mindössze 1996 hektár. /14/)

A halandóság 19. századi jellemzői után kutatva érdemes figyelni a fenti idézetekben emlegetett olyan tényezőkre, mint a földrajzi környezet, a vizenyős, lápos-mocsaras vidék, amelyek nyilván kihatottak a járványok lefolyására, a század halandósági mutatóit pedig – amint alább is kitűnik – leginkább a járványok és az állandóan jelen levő fertőző betegségek határozták meg.

A halálozások száma a 19. században Martoson, a református anyakönyvekbe bejegyzett adatok szerint, végig magas volt, csak az 1880-as években következett be javulás. A nyers halálozási arányszámok kiszámításához megbízható népességszámadatokra van szükség, amelyekkel azonban – amint fentebb bemutattuk – alig rendelkezünk. A Fényes Elek statisztikájában megadott reformátusok számát viszonyítva az 1850-es évek halálozásainak számához 38 ezrelékes évi halálozási arányszámot kapunk, ami a történeti demográfia szerint „óvatosan elfogadható reálisnak” /15/, s az országos átlaghoz hasonlóan magas (az 1850-es évek halálozási arányszáma országosan 37 ezrelék). (Átányban az 1830-as évek halálozási aránya 38 ezrelék. /16/) Az 1869-től kezdődő népszámlálások során megállapított népességszámokból a puszták katolikus lakosságát kivonva csak a reformátusok száma (vagyis nagyrészt a falu lakossága) viszonyítható az adott évtizednek az anyakönyvekbe beírt halálozások számához. Az 1880-as évekre ez az arányszám 26 ezrelékre javul. Ezek azonban csak nyers adatok.

2. táblázat. Csecsemő- és gyermekhalandóság
szemle_2002_3_kocsis_02
Az anyakönyvek alapján kiszámított csecsemő- és gyermekhalandósági arányszámok a század folyamán hasonló folyamatot tükröznek, a csecsemőhalandóság mutatói az 1880-as évektől enyhe javulást, a gyermekhalandóságé javulást, majd az 1890-es években újra romlást mutatnak. A csecsemőhalandóság kiszámításánál az adott évi egy éven aluliként jelzett halottak számát osztottam az adott évi születések számával, ide sorolva a halva született vagy keresztséget nem ért megjegyzéssel beírt halottakat is (ezt a két megnevezést következetlenül használják az anyakönyvekben, ugyanazt a halottat a keresztelések anyakönyvébe néha így, a halottiba amúgy írják be, vagy fordítva). A halvaszületések 1800–1895 között az összes születési bejegyzés 1,08%-át tették ki, ami nem magas arányszám, valószínűleg nem írtak be minden esetet az anyakönyve, vagyis a tényleges csecsemőhalandóság a kimutathatónál nagyobb lehetett. Ha a két mutatót összevonjuk, azt látjuk, hogy a csecsemő- és gyermekhalandóság a 19. század folyamán Martoson végig magas volt, a megszületetteknek alig a fele érte meg a tizedik születésnapját.

A történeti demográfia megfigyelései szerint a magas halandóságot az ismétlődő halálozási válságok okozták, amelyeket mindig járványos betegségek váltottak ki. /17/ A 3. táblázat azokat az éveket tünteti föl, amelyekben a halálesetek száma az évtized átlagának másfélszerese vagy még nagyobb volt. Eszerint a 19. században Martoson az 1831. és az 1855. évi kolera pusztítása volt a legnagyobb.

3. táblázat. Halálozási válságok Martoson
szemle_2002_3_kocsis_03
Nagyobb járványok voltak még (a halálozások száma elérte az évtized átlagának 1,4-szeresét, de nem érte el a másfélszeresét) a következő években: 1810-ben patécs (9 haláleset); 1811-ben vereshimlő (10 haláleset) és torokgyík (7 haláleset), 1827-ben vérhas, dagadozás, sínylődés; 1828-ban himlő, dagadozás, sínylődés; 1846-ban vérhas, hideglelés, sínylődés; 1849-ban kolera (10 haláleset); 1873-ban kolera (24 haláleset), 1880-ban tífusz, toroklob.

A himlő szinte kizárólag a gyermekek körében pusztított, a kolera főleg a felnőttek közt. A század első felében a legpusztítóbb fertőző betegség a himlő volt, 1811-ben a gyermekhalálozások kétharmadát, 1827–1828-ban a felét himlő okozza. A kolera 1831. évi első megjelenése után a himlő valószínűleg visszaszorult, s csak szórványosan találkozunk vele a halálokok közt. Különösen agresszív volt a kolera első támadása 1831 augusztusában (augusztusban 41-en haltak meg kolerában, s még hárman szeptember elején), 1855-ben megint augusztusban tört ki a járvány (csak augusztusban 37-en estek áldozatul), erősen pusztított 1866 szeptemberében és október elején. 1873-ban, amikor országos méretekben a legnagyobb válságot okozta, Martoson a pusztítás nem érte el az évtized átlagának másfélszeresét.

A halálokok között feltüntetett patécsról nem tudható pontosan, hogy mit jelöl, valószínűleg skarlátot, a toroklob talán diftériát. /18/ A sínylődés, gyengeség, hideglelés, dagadozás halálok egy része mögött nagy járványok idején esetleg ugyancsak egy aktuális járványos betegség húzódik meg, ezek állandó jelleggel s nagy számban szerepelnek az anyakönyvekben, vagyis legtöbbször valamilyen endemikus fertőző betegséget jelölhetnek.

Összefoglalva Martosról is elmondható az, amit Andorka Rudolf Átányról, az „igazi” vagy tipikus magyar parasztfaluról állapított meg, hogy ti. itt a 19. század folyamán „a járványos betegségek okozta halálozási válságok súlyossága nem csökkent…, mert amikor az egyik járványos betegség visszaszorult, egy másik lépett a helyére”. /19/ Ezek a halandósági viszonyok a demográfiai átmenet előtti hagyományos képet mutatják, az 1880-as években beállt javulás azonban már a demográfiai átmenet megindulását sejteti.

S még egy további egybeesés Átány és Martos között: az öngyilkosságok itt is, ott is – az országosan jellemző indulópontnak megfelelően – az 1860-as években kezdődnek (holott az öngyilkosság nem jellemző a demográfiai átmenet előtti viszonyokra). A 19. században Martoson ugyan még nem magas a számuk (a tanító 1869-ben elkövetett öngyilkossága után a következő két évtizedben egy-egy eset történt, majd az 1890-es években kettő, ekkor először egy nő is van köztük).

Visszatérve még egyszer a gyermekhalandósághoz: feltűnik a balesetek, elsősorban a vízbe fulladások viszonylag magas száma (a 19. század folyamán minden évtizedben 1–4, az 1880-as években 6), amelynek több mint a fele gyermek (összesen 28 eset, ebből 12 tíz év alatti, 6 pedig tíz és tizenöt év közötti). A 18. század hetvenes és nyolcvanas éveiben megégés tragikus körülményeit jegyzik be néhányszor az anyakönyvbe, amikor otthon egyedül hagyott kisgyermekek az áldozatok (1777-ben egy kétéves, az 1780-as években egyszer egy ötéves, egyszer egy „nyavalyatörős” lányka korának bejegyzése nélkül). (A 18. századi anyakönyvekben egyébként még az utolsó évtizedek bejegyzései között is ritkán találunk adatot a halál okára vonatkozóan.) Ezek a leírások és adatok felvetik a szülői gondosság kérdését, hogy mennyire volt érték a gyermek a családok számára. Ha a születések és a halálozások magas számát vagy egy-egy nő szüléseinek a gyakoriságát nézzük, esetleg feltételezhetjük, hogy nem nagyon volt az. Némely kutató szerint akkor, amikor magas a halandóság, a szülők meglehetősen közömbösek a kisgyermekek halála iránt. /20/ Sőt ebben az összefüggésben is felmerülhet a születéskorlátozás kérdése. (Többek szerint a magas csecsemőhalandóság mögött „a szokásszerűen gyakorolt csecsemőgyilkosságra is gyanakodnunk kell”. /21/)

3. Házasságkötés

A házasságkötési szokásoknak az anyakönyvekből kiolvasható adatai elemzésével további finomabb mutatókhoz is hozzájuthat a kutató, amelyek magyarázatot kínálnak pl. a természetes szaporodás növekedésének elmaradására. Az egyik ilyen mutató a nupcialitásé, amely a szülőképes házas nők arányát mutatja az adott társadalomban (szülőképes nőnek a demográfiában a 15–49 év közötti nőket tekintik), ez a férjhez mentek számától és attól függ, hogy hány éves korukban kötnek házasságot a nők először. Nyugati kutatók véleménye szerint egy-egy társadalom a házasságok, ill. a házasságban töltött évek számán keresztül is alkalmazkodott az adott gazdasági körülményekhez, ilyen módon is korlátozta a születések számát. A John Hajnal-féle nyugati minta szerint a nők későn mennek férjhez (25 éves koruk fölött), és nem is mind. Északnyugat-Európa házasodási szokásait már a 19. századot megelőzően is ez jellemezte, itt 20% fölötti volt az életük végéig hajadon állapotban maradtak aránya. A kelet-európai modell ezzel szemben korai házasodást jelent (18–20 éves korban), amely csaknem általános.

Martoson a férjhez menés a 19. században teljes körűnek mondható, a vénlányok száma elhanyagolható, az ötvenéves koruk fölött elhaltak között összesen 3 vénlányt találtam a század bejegyzései között.

A házasságot kötők életkorát csak az 1820-as évektől kezdődően írták be az anyakönyvekbe, de még ezt követően sem mindig, időnként több éven át kimarad ez az adat. 1800–1895 között a martosi református anyakönyvbe bejegyzett házasságok száma 777 (az imelyiek házasságkötése ebben nincs benne). A házasodási életkor kiszámításához 1820-tól vettem figyelembe az adatokat (a korábbiakat azért nem, mert hiányzik az életkor, ill. nem tudtam azt visszakeresni a 18. századi anyakönyvekben). Ezek szerint a század első felében a nők leggyakoribb házasodási életkora a 18 év volt, a század második felében a 16. (Azért bontottam két részre a század adatait, hogy még inkább szembetűnjön a 16 éves korukban házasodók számának jelentős növekedése az 1870-es évektől.)

A nők házasodási életkora 1820–1859 között tehát a következőképpen alakult Martoson: 14 évesen ment férjhez 8 nő, 15 évesen 11, 16 évesen 7, 17 évesen 37, 18 évesen 58, 19 évesen 31, 20 évesen 32, 21 évesen 13, 22 évesen 8, 23 évesen 3, 24 évesen 4, 25 évesen és idősebb korban 14. Kimagaslóan legtöbben (58-an) 18 éves korukban kötöttek először házasságot. 1860–1895 között: 14 évesen ment férjhez 2 nő, 15 évesen 13, 16 évesen 83, 17 évesen 44, 18 évesen 80, 19 évesen 9, 20 évesen 15, 21 évesen 7, 22 évesen 10, 23 évesen 2, 24 évesen 2, 25 évesen és idősebb korban 7. A század második felében kimagaslóan legtöbben (83-an) 16 éves korukban házasodtak. A menyasszonyok életkora a század során tehát folyamatosan csökkent: 19,6 évről a század végére 17 évre. (Az átlagéletkor kiszámításába a 14 éveseket is bevettem.)

4. táblázat. A nők átlagéletkora első házasságkötéskor
szemle_2002_3_kocsis_04
Eszerint a martosi házasságkötési szokások a korai és teljes körű házasodással – amint a magyarországiak általában, minden kevertség és átmeneti jellege ellenére is – erősen a kelet-európai mintát követik. (Átányban a leggyakoribb házasságkötési életkor az Andorka Rudolf által elemzett 1851–1895 közötti időszakban a 19 év volt, az átlagos házasságkötési életkor a 18. század közepétől az 1870-es évekig kissé emelkedett, 19,1 évről 23,5 évre; 50 éves kora fölött csupán a nők 3,5 százaléka volt hajadon. Átány házasságkötési szokásai eszerint kissé közeledtek a nyugat-európai mintához. Az elemzett faluk közül a martosihoz hasonlóan alacsony csak Sárpilisen, a születéskorlátozást a legkorábban kezdő sárközi faluban volt a nők átlagéletkora első házasságkötésükkor, itt a század eleji 19,4 évről 17,5 évre csökkent.)

4. A gyerekszám

Fő kérdésünk, a születéskorlátozás szempontjából a legbeszédesebb az ún. házas termékenység mutatója.

A nyers élveszületési arányszámot, a halálozásihoz hasonlóan, nehéz kiszámítani a megfelelő népességszámok hiánya miatt. Az 1850-es évtized élveszületési arányszáma – a Fényes Elek által megadott reformátusok számához viszonyítva az évtized születéseinek a számát – 45,6 ezrelék. Országosan ezek az arányszámok ekkor a 40–45 ezrelék körül alakultak, amelyek a demográfia szerint megfelelnek a természetes, egyéni születésszabályozás nélküli termékenységnek. Az 1880-as években ez 34,6 ezrelék, ami jelentős csökkenés a század végére.

A termékenységi arányszám durva számítási módja szerint, azaz ha az évtized születéseinek a számát osztjuk a házasságok számával, a 19. században Martoson alacsony arányszámokat kapunk, amelyek a század folyamán – az eddig vizsgált falvak többségéhez hasonlóan – csökkenő tendenciát mutatnak, a század elején 4,49 gyerek esik egy házasságra, a század végére ez 3,2-re csökken. Közben, a század elejétől folyamatos csökkenés után, enyhe növekedés figyelhető meg az 1840-es évtizedben, kiemelkedik az 1850-es éveknek a század elejihez hasonló 4,5-ös átlagszáma. Az 1830-as évek erős bevágódása elsősorban a kolera következménye lehet.

5. táblázat. Házas termékenység
szemle_2002_3_kocsis_05
Ez a durva számítás csak annyit enged meg, hogy a termékenység alakulásának folyamatát érzékeltesse, amely – a század derekán, a kolera pusztítására adott válaszként értékelhető növekedés kivételével – folyamatosan csökkenő tendenciát mutat. Hogy ez a születéskorlátozás jele is volna egyben? Eme feltételezés megerősítéséhez a teljes házas termékenység finomabb mutatói szükségesek, amelyek kiszámításához az ún. családrekonstrukciós módszer családlapjainak az elemzését kell elvégeznünk (ami a kutatásnak egy következő fejezete lesz). E durva mutatók alapján egyelőre csak gyanítani merjük, hogy a 19. században Martoson volt születéskorlátozás, de nem általános és főleg nem kötelező jellegű. Az anyakönyvekből kiszűrhető feltételezésünket alátámasztják a néprajzi gyűjtések.

Finomabb arányszámok kiszámításához az 1820–1865 között házasságra lépett nők és családjuk adatait használtam fel. A korábbiakat azért nem, mert miután a házasulók életkorát 1820 előtt még nem írták be az anyakönyvbe, ennek megállapításához a rendelkezésemre álló anyakönyvekben a század elejéig tudtam visszalapozni. Az 1865-ös dátum pedig hasonló megfontolásból azt az utolsó időpontot jelöli, amelytől számítva a házasságok termékeny időszaka (a nő 49 éves koráig) 1895-ig, az egyházi anyakönyvezés végéig még elérhető a számunkra. Teljes családlapokat így is kevés esetben állíthattam össze. Nehezítette a munkát a sok egyforma név, egyszerre egy időben több hasonló korú Ötvös Zsuzsanna, Erdélyi Zsuzsanna, Jóba Zsuzsanna, Jóba Erzsébet, György Erzsébet, Endrédi Erzsébet nevű hajadon ment férjhez, s a Martoson szokásos ragadványneveket (a név kezdőbetűjét) az anyakönyvben nem mindig tüntették fel (Ötvös Zsuzsánna: 1. 1855. 09. 24., 17 éves; 2. 1855. 08. 27. 22 éves; Jóba Zsuzsanna: 1839. 03. 05., ugyanazon a napon az egyik 17, a másik 18 éves; György Erzsébet: 1. 1860. 06. 22., 17 éves; 2. 1861. 01. 23, 18 éves; 3. 1861. 01. 29., 17 éves; 4. 1862. 11. 04., 17 éves; 5. 1865. 10. 31., 18 éves; stb.). Az ún. korspecifikus házas termékenységi arányszámok kiszámításáról ezért lemondtam, helyette a szülések közti intervallumok hosszából kiolvasható adatokat próbáltam értelmezni, összesen 245 családot tartalmazó minta alapján, amely még így is meglehetősen kis mintavételnek tekinthető, ezért az eredmények is csak fenntartással, mintegy hozzávetőleges mutatókként értelmezhetők.

6. táblázat. Az átlagos szülési intervallumok hónapokban kifejezve az 1820–1865 között kötött házasságokban
szemle_2002_3_kocsis_06
Ezek a számok feltűnően magasak. Már az első gyermek megszületése és a házasság megkötése közötti időszak átlaga is több mint 24 hónap – végig a vizsgált négy évtizeden keresztül –, s ebben az esetben a történeti demográfusok szerint már felmerülhet a születéskorlátozás kérdése. Martos esetében azonban figyelembe kell vennünk a házasságra lépő hajadonok alacsony életkorát, amiből természetes módon következhetett a házasság első éveinek alacsonyabb termékenysége. Azonban a további szülések közti intervallumok átlaga is – egy kivétellel – 30 hónap fölött van. Az intervallumok hossza az első három szülés közt a négy évtized folyamán enyhén emelkedő tendenciát mutat, a továbbiaknál ez nem érzékelhető. E nagy intervallumok alapján feltételezhetjük, hogy a martosi családok egy részében a 19. század első évtizedeitől fogva volt születéskorlátozás. /22/ Ha külön vesszük a teljes házas idejük alatt 1–5 és a 6–12 gyermeket szülő nők adatait (12-nél több gyermeket egyetlen nő esetben sem találtam), ez a feltételezés még inkább helyénvalónak látszik.

7. táblázat. A házasságuk teljes ideje alatt 1–5, ill. 6–12 gyermeket szült nők szülései közti intervallumok hónapokban kifejezve az 1820–1865 között kötött házasságokban
szemle_2002_3_kocsis_07
Hogy mekkora lehetett a születéskorlátozást alkalmazó családok aránya, ennek kiszámításához külön választottam az első tizenkét, ill. huszonnégy hónapon belüli és az annál hosszabb időn túli szüléseket. Az első gyermek az 1820-as években kötött házasságok 36%-ánál született meg 12 hónapon belül, a házasság második évében 17%-nál, a többinél (46%) ennél is később. A második szülésre az első után 12 hónapon belül mindössze a nők 7%-ánál került sor, a második évben alig egyötödük, 70%-uk pedig ennél is hosszabb idő múlva szülte meg második gyermekét. Ezekből az arányszámokból sem olvasható ki a négy évtized során emelkedő vagy csökkenő tendencia, mindössze annyit mondhatunk, hogy a 19. század első évtizedeitől fogva a martosi családok mintegy felénél feltételezhető születéskorlátozás.

8. táblázat. A nők aránya százalékban szüléseik intervallumai szerint
szemle_2002_3_kocsis_08
Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg a népesség, benne a szülőképes korú nők egészségi állapotáról, ami ugyancsak közrejátszhatott a ritkább szülésekben (sejtéseink sem lehetnek pl. a spontán vetélések számára vonatkozóan, s valószínű, hogy a halvaszületéseknek is csak egy töredéke került be az anyakönyvbe).

Az anyakönyvekből kiszűrhető feltételezéseket alátámasztják a néprajzi gyűjtések.

5. A martosi „egyke”

Fél Edit a budapesti Néprajzi Múzeum kutatójaként 1938–1942-ben több alkalommal végzett néprajzi gyűjtőmunkát Martoson, többek között a társadalomnéprajz területén, a nagycsaládra és jogszokásaira vonatkozóan, s foglalkozott a házasodási szokásokkal. Eredményeit számos dolgozatban tette közzé, számunkra azonban különösen értékesek azok a jegyzetei is, amelyek kéziratban maradtak, s ma Budapesten a Néprajzi Múzeum Adattárában őrzik őket (a továbbiakban: NP EA). /23/ Fél Edit gyűjtőútjai éppen azokra az évekre esnek, amikor a fent idézett martosi református egyházi jegyzőkönyvben emlegetett „nehány éve erősen fellépett egyke” pusztítása már az iskolát is elérte. /24/ Fél Edit mint „az élő falusi társadalmak” kutatója, s mint aki az 1930-as években induló falukutató mozgalmak szociográfiai, népismereti munkáit is nyilván jól ismerte, természetesen felfigyelt a születéskorlátozás jelenségére Martoson, gyűjtött is a témakörben, de dolgozataiban inkább csak utalásokat találunk erre vonatkozóan, gyűjtése nagyrészt kéziratban maradt.

A martosi nagycsaládról és jogszokásairól készített munkájában a családtagok szerepköreinek a leírásánál utal a jelenségre: „A múlt század vége óta szembetűnő, nagymértékben keresztülvitt egykézésig a házban és a családban a legidősebb férfitag, a törzs, a gazda volt az úr.” Vagy: „A gazda mellet felesége a gazdaszszony. Az ő egyke előtti hatalma kisebb volt a mostaninál.” /25/ A kéziratban maradt jegyzetekből még inkább kitűnik /26/, hogy Fél Edit korántsem pár éve fellépett jelenségnek látta a születéskorlátozást Martoson, gyűjtései szerint ez a falu köztudatában sem így élt. Éppen ellenkezőleg, Martoson ekkor úgy tartották, hogy a gyereköllis, gyerekelcsinálás „régóta divatban van”. „Eddig azt lehetett kiszámítani – írja jegyzeteiben Fél Edit –, hogy az asszony magának már 120 éve kezdte meg »kigyúrni a gyereket«.” Kiderítette azt is, hogy a falu emlékezete szerint ki volt az első, „aki magán segített”. Mivel sok gyereke volt, „s mindig Szentpéterre járt át, hogy segítsenek rajta, végül maga is eltanulta, s másokat is megtanított rá.” Értékes megfigyelése Fél Editnek, miszerint „erről az egész dologról igen sokat és szívesen beszélnek”, s ebből arra következtethetünk, hogy a születéskorlátozás, annak a Fél Edit által lejegyzett módja, ebben az időben szinte divattá vált Martoson:

„Elmondja ki-ki, hogy ővele ki mit csinált. Sokat beszélnek azokról, akiknek »lóg a méhe«, »ki van szőrösödve«, lóg a lába között. SztPéteri vásárokon – több mint 80 éve – labdát vásárolnak, »hogy föltója a méhit«. Ezt nem titokban használják. J. A.-né anyósa a varrókosárban tartotta, kislány megkérdezte, mi az, s megmondta. Halála után elkérték a kosarat mások, s használták.” /27/

„J.-né azt mondja, mindig tisztelte az urát, mert soha semmit nem kívánt tőle, s ha baj volt, hagyta, hogy ő maga csinálja el.” /28/

„A gyerekelcsinálásban »egy akaratta« van a család, kiváltképp a fiatalasszony az öreggel, hiszen a fiatal az öreg nélkül nem csinálhatja el. Úgy mondják, hogy ha nem kell a gyerek, adjon túl rajta. A magzatelhajtás addig nem vétek, amíg »nem lílek«, ha már mozdul a gyerek az anyjában, »akkor má lílek, és vétek az elhajtása«.” /29/

„Ma az egyke világában sok férfiban még él az ösztön, hogy családja fenntartásáról gondoskodjék. Az ilyen elmondja a feleségét mindennek, kurvának, ha jóravaló volná, fölnevelné legalább egyet… De azért gyerek nem léte miatt csak egy embert emlegetnek, aki otthagyta a feleségét, mert az nem akart neki gyereket szülni, össze is állt egy másik asszonnyal, akitől aztán lett gyereke… Ma már jóravaló asszonynak csak egy gyereke van, több csak a kurvának. ” /30/

Fél Edit adatközlőinek emlékezete szerint tehát a 19. század első évtizedeitől kezdve volt születéskorlátozás Martoson. Az anyakönyvek elemzése ugyanezt mutatta. Az 1930-as években valószínűleg csak felgyorsult a folyamat (kb. így kell értenünk a református egyház jegyzőkönyvének mondatait is, hogy ti. az „egyke pusztítása… erős” lett; ami nem zárja ki azt, hogy korábban is ne lett volna egykézés, bár nem „erős”), mert a gyakorlat divattá s így kötelező erejűvé vált. Míg a 19. században mindvégig voltak nők Martoson, akik életük folyamán 6–8 vagy akár 10–12 gyereket is szültek, a 20. század 30-as éveitől kezdve ezt már egyikük sem engedhette meg magának. Ekkorra megváltozott a kulturális értékrend a faluban, a nagy gyerekszám becsülete végleg elveszett.

Miért lett a születéskorlátozás kötelező erejű divattá a 20. század első felében Martoson? Nyilván több ok, több tényező együttes hatása játszott közre ebben.

Az első a vízszabályozás, amelynek az 1895-től beindult munkálatai következtében jelentősen megváltozott a faluhatár hasznosításának s így a családok gazdálkodásának a módja, új szántóterületekhez jutottak, az addig főleg rétgazdálkodást folytató martosiak földművelők lettek, s több pénzük lett. Fél Edit gyűjtései szerint a gazdagon díszített és drága martosi viselet is ekkor, a 20. század elején alakult ki. /31/ Az 1930-as évekre, a következő generáció számára azonban – a népességnövekedés addigi üteme mellett – „betelt” a határ, nem volt több feltörhető föld. A már földszűkével küzdő apák majdan felnövekvő s önállósodni akaró gyermekeiket csak saját birtokuk felaprózásával elégíthették volna ki. Számukra kézenfekvő stratégia volt a születéskorlátozás.

A másik választás az lehetett volna, hogy az apák házas fiaikat befogadják saját háztartásukba. Ez a korábban valószínűleg Martoson is gyakrabban választott megoldás az 1930-as években már eltűnőben volt, Fél Edit gyűjtése idején mindössze 3 „nagycsalád” élt a faluban. /32/

Az örökösödési szokások a 19. század folyamán és a 20. század első évtizedeiben még ugyancsak a családi birtok egyben maradást erősítették Martoson, amint más hasonló jellegű vidékeken is. /33/ Az apa legtöbbször együtt gazdálkodott a fiaival, s haláláig nem osztotta föl a vagyont. Halála után a fiúk egyformán örököltek, avagy a legkisebbik kapott nagyobb részt, aki az idős szülőkkel maradt, s gondoskodott róluk. A lányokat ingóságokkal fizették ki, a 19. század végén – Fél Edit gyűjtése szerint – már pénzt vagy azon vett földet kaptak, majd az apai örökből is kaptak valamit, kezdetben kevesebbet, mint a fiúk. /34/ E változás, Fél Edit szerint, rohamosan felgyorsult a csehszlovák rendszerben, ahol a hagyományos öröklési rendbe belenyugvó nőket (azaz a kevesebbel is beérőket) a hagyatéki tárgyaláson kigúnyolták. /35/

S végül még egy szempont: a 20. század elejére fokozatosan megváltozott a családtagok szerepe is a háztartásokban, az irányítás a „gazda”, vagyis a legidősebb férfi, az apa kezéből jelentős területeken átkerült a „gazdasszonyéba”. Amint Fél Edit megfigyelte, a gazda feleségének „Az újabb egykés időben szerepe megnövekedett, mert nemcsak az egész pénzt ő kezeli, hanem a hangja is a gazdáé fölé emelkedett”. Menyeinek az „élete a házban az ő természetétől függ”. /36/ Azok gyermekeié szintén, megszületésük első pillanatától nagyanyjuk gondozza, eteti, ruházza őket:

„Amikor a gyermek a világra jön, a bába megfüröszti, bepólyálja és odaadja a nagyanyjának (a házban lakó gazdasszonynak), »nyald meg, úgyis a tied lesz«. A gazdasszony kezébe veszi és megcsókolja a gyermeket… Ezzel a csókkal meg is pecsételődik a gyermek sorsa: nem az anyja, hanem a nagyanyja fogja nevelni. Az anya lehetőleg egész nap a határban dolgozik; a szoptatást úgy intézik, hogy a gyermeket hamar evésre szoktatják, s az anya csupán akkor szoptatja, mielőtt munkába megy és amikor már megjött onnan.” /37/

A születéskorlátozás közvetlen befolyásolásának lehetősége ily módon többszörösen is a nők (anyósok, apai nagyanyák) kezében volt, akik a családi birtok egyben tartásának, gyarapításának a felelősségét legalább olyan komolyan vették, mint a férfiak, s a „divat” nyomásának engedve, a legrövidebb, legradikálisabb utat választották.

 

Hivatkozások

Andorka Rudolf: A családrekonstitúciós vizsgálat módszerei. Budapest, 1988. /KSH Népességtudományi Kutató Intézet Történeti Demográfiai Füzetei, 4./
Andorka Rudolf: Egy „igazi” magyar falu, Átány népesedésének története a XVIII–XIX. században. Ethnographia, 102. évf. (1991) 120–146. p.
Bónis György: Egyke és jogszokás a Garam-völgyén. Társadalomtudomány, XXI. évf. (1941) 288–309. p.
Gyáni Gábor–Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Budapest, Osiris Kiadó, 1998.
Gyurgyík László: Magyar mérleg. A szlovákiai magyarság a népszámlálási és a népmozgalmi adatok tükrében. Pozsony, Kalligram Kiadó, 1994. /Mercurius Könyvek./
Fél Edit: A női ruházkodás Martoson. Néprajzi Értesítő, XXXIV. évf. (1942) 93–140. p.
Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a Komárom megyei Martoson. Budapest, a SzMKE Kisalföldkutató Intézete, 1944. /Kisalföldi Közlemények, I. 2./
Fél Edit: Egy palóc házasság előtti szokásról. Ethnographia, LII. évf. (1941) 250–260. p.
Kocsis Gyula: Családrekonstrukciós vizsgálatok a XVIII. század második felében Cegléden. Megjelenés alatt.
Tárkány Szücs Ernő: Magyar jogi népszokások. Budapest, Gondolat, 1981.

Források

A martosi református egyházközség levéltára. A martosi református egyház jegyzőkönyvei. 2–3. köt.
Néprajzi Múzeum, Budapest. Etnológiai Adattár. Martos, 400, 523, 1532, 1533, 21592.
Borovszky Samu (szerk.): Magyarország vármegyéi és városai. Komárom vármegye és Komárom. Budapest, Országos Monografia Társaság, é. n.
Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. II. köt. Pest, 1851.
A Magyar Korona Országainak Mezőgazdasági Statisztikája. I. rész. Az 1895. VIII. évi törvénycikk alapján végrehajtott összeírás főbb eredményei községenkint. Budapest, 1897. Magyar Statisztikai Közlemények, új folyam, XL.
Statistický lexikon obcí ÈSSR 1974 podle správního rozdìlení k 1. lednu 1974. Sèítání lidu, domù a bytù k 1. prosinci 1970. Vydal Federální statistický úøad ve spolupráci s Èeským a Slovenským statistickým úøadem a ministerstvy vnitra ÈSR a SSR. Praha, 1976

Lanstyák István: A Magyar értelmezo kéziszótár új kiadása és a magyar nyelv szlovákiai változatainak szókincse

Az elmúlt évtizedekben bekövetkezett politikai, társadalmi, gazdasági stb. változások számottevő befolyással voltak a magyar nyelv szókészletének alakulására, különösen a rendszerváltás óta eltelt időszakban. /1/ Ez a tény halaszthatatlanná tette a Magyar értelmező kéziszótár /2/ (ÉKsz. 1972) szóanyagának felfrissítését. A szókészletben bekövetkezett változások nyomon követésén kívül szükségessé vált az egyes szavak meghatározásában található ideológiai ballaszt eltávolítása is (pl. a demokrácia, diktatúra szócikkekből). Ezért 1993-ben megkezdődött az értelmező kéziszótár átdolgozása (vö. Pusztai 1994, 1995).

Az 1990-es években a magyar társasnyelvészet és azon belül a nyelvtervezés egyik fontos kérdése a magyar nyelv többközpontúságának kérdése volt, különös tekintettel annak esetleges szótártani kihatásaira. /3/ 1989 előtt a határon túli magyar közösségek által beszélt koiné jellegű magyar nyelvváltozatok sajátságaival egyáltalán nem foglalkoztak. Az ezekben található kontaktusjelenségeket kizárólag a nyelvművelők vizsgálták, mégpedig az ún. nyelvhelyesség szempontjából, vagyis előíró, preskriptív módon. /4/ A fehér hollónak számító kivételek egyike Pete István tanulmánya volt (1988), amely a magyar standard szétfejlődését, az ún. állami változatok kialakulását természetes nyelvi folyamatnak tekintette. A kontaktusjelenségeket nemhogy nem bélyegezte meg, hanem egyenesen azt javasolta, hogy a szótárkészítők a jövőben „nagyobb mértékben” legyenek tekintettel a magyarországi standardtól eltérő határon túli szókészlettani sajátosságokra (1988, 789; lásd még Beregszászi 1997, 24). Ez meglehetősen eufemisztikus megfogalmazás volt, hiszen a magyar szókészletnek ez a rétege a magyar szótárakból mindmáig teljesen hiányzik. Egyedüli kivételként a Helyesírási kéziszótárra utalhatunk, melyben két szlovákiai magyar tükörszót találtunk, az alapiskola ’általános iskola’ és az egységes földművesszövetkezet ’mezőgazdasági termelőszövetkezet’ szavakat. /5/ Ezenkívül a Duna menti szócikkben a Duna Menti Múzeum példa szerepel (az ilyen nevű múzeum a mai Szlovákiához tartozó Komáromban volt található; új neve 2002 májusától: A Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeuma). Az említett szavak Jakab Istvánnak köszönhetően kerültek be ebbe a kiadványba. (Lanstyák–Szabómihály 1994/1998, 212; Lanstyák–Simon–Szabómihály 1998, 67.)

Pete István indítványa sokáig visszhangtalan maradt. /6/ Csak 1994-ben, az Egerben tartott 6. nemzetközi magyar nyelvészkongresszuson fogalmazódott meg újra annak igénye, hogy a mindeddig magyarországi Magyar értelmező kéziszótár – címének megfelelően – az egyetemes magyar nyelv értelmező kéziszótárává váljon (lásd Lanstyák–Szabómihály 1994/1998, 216). Lanstyák István és Szabómihály Gizella számos olyan szlovákiai magyar szókészleti elemet mutatott be előadásában, melynek ott a helye a Magyar értelmező kéziszótárban. Ezek egy része a standard minden kritériumának megfelel: formális beszédhelyzetekben használatosak, főként az írott nyelvben (például a szlovákiai magyar tömegtájékoztató eszközökben), Szlovákián belül regionálisan nem korlátozottak, a szlovákiai magyar beszélőközösségben normatívak, egy részüket még a nyelvművelők sem bélyegzik meg (pl. alapiskola ’általános iskola’, községi hivatal ’polgármesteri hivatal [falun]’), sőt vannak köztük olyanok is, melyek használatát egyenesen szorgalmazzák (pl. művészeti népiskola ’különféle művészeti ágakat oktató tanintézmény’ /7/; művelődési és pihenőpark ’Pozsony egyik parkja, melynek területén művelődési létesítmények is vannak’). Ezek kivétel nélkül közvetett kölcsönszavak, azaz kalkok (tükörszavak és tükörkifejezések) és jelentésbeli kölcsönszavak. (A kölcsönszavak típusaira lásd Haugen 1949, 1972; Kontra 1981; Lanstyák 1998, 1999–2000, 2002b.)

A magyar standard szlovákiai változatához tartozó szavakon és szókapcsolatokon kívül a szerzők olyan lexémákra is hoztak példákat, melyek az iskolázott beszélők mindennapi beszélt nyelvére jellemzőek. Ezek egy részét szintén szükségesnek tartották bevenni a magyar nyelv értelmező szótáraiba. Ezek közé már nemcsak kalkok (pl. a felépítményi iskola ’post secondary képzést nyújtó oktatási intézmény’ tükörkifejezés) és jelentésbeli kölcsönszavak tartoznak (pl. a fal ’szekrénysor’ szűkebb értelemben vett jelentésbeli kölcsönszó; a benevolens ’elnéző, engedékeny’ stilisztikai kölcsönszó), hanem közvetlen kölcsönszavak (pl. a nanuk ’jégkrém’) és alaki kölcsönszavak is (pl. invalid ’rokkant’).

Pusztai Ferenc, aki az értelmező szótár átdolgozási munkálatait vezette, ugyanezen a kongresszuson tartott előadásában elismerte, hogy szükség van a magyar nyelv határon túli változatainak formális regisztereiben használatos elemek egy részének szótárazására, ám határozottan ellenezte, hogy ezek közt „kevert” elemek – vagyis kontaktusjelenségek – is legyenek. Ugyanakkor kizárta azt a lehetőséget, hogy már a készülő új kiadásba is bekerülhessenek határon túli elemek (akkor is, ha nem volnának „kevertek”). Ennek – egyébként teljesen jogos – indokaként a kisebbségi magyar nyelvváltozatok sajátos szókincsének megismerését célzó kutatások hiányára hivatkozott (Pusztai 1994, 418). Fontos megjegyezni, hogy Pusztai nem Lanstyák és Szabómihály indítványára reagált, tőlük függetlenül fogalmazta meg az igényt, sőt követelményt, hogy „értelmező szótárainknak is a teljes magyar nyelvterület léptékében kell elkészülniük” (i. h.). Ez a párhuzamosság jól mutatja, hogy az idő csakugyan megérett arra, hogy a magyar szótárírás számot vessen a magyar nyelv többközpontúságának nyelvi következményeivel.

Az egri nyelvészkongresszuson elhangzott javaslatok gondos mérlegelése után a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete átértékelte az értelmező kéziszótár új kiadásának koncepcióját, s úgy döntött, hogy a szócikkek közé mégiscsak fölveszik a magyar nyelv négy legfontosabb állami változatának, az erdélyinek, a szlovákiainak, a vajdaságinak és a kárpátaljinak legfontosabb szókészleti elemeit (vö. Pusztai 1999, 94). A konkrét szavak kiválasztásával a Nyelvtudományi Intézet – alig két hónappal a „sorsfordító” nyelvészkongresszus után – az érintett országokban működő magyar nyelvészeket bízta meg: Erdélyben Péntek Jánost és Szilágyi N. Sándort, Szlovákiában Lanstyák Istvánt, a Vajdaságban Ágoston Mihályt, a Kárpátalján Csernicskó Istvánt. (Sajnos a Vajdaságban Ágoston Mihály ezt a feladatot végül nem vállalta, s mivel a zaklatottá vált esztendőkben nem sikerült helyette más személyt találni, az értelmező kéziszótár mostani új kiadásában még nem lesznek vajdasági magyar szavak.)

Néhány hónappal később, 1995 elején, Pusztai Ferenc nyolc irányelvet dolgozott ki, melyek alapján a határon túli nyelvészeknek a szótárba javasolt szókészleti elemeket ki kellett volna választaniuk (ezekre lásd Beregszászi 1997, 26). A nyolc irányelv közül végül csak hatnak sikerült érvényt szerezni, ugyanis a maradék kettő figyelembevételével például a magyar nyelv szlovákiai változataiból egyetlen szó vagy szókapcsolat sem kerülhetett volna be az értelmező kéziszótárba, elsősorban azért, mert a 2. irányelv értelmében a szótárba felvett lexéma nem lehetett volna „kevert elem” (közvetlen kölcsönszó, tükörszó, tükörkifejezés, jelentésbeli kölcsönszó), a 3. irányelv szerint pedig adatolható kellett volna legyen az igényes publicisztikából, szakirodalomból, sőt a szépirodalomból is, méghozzá egynél több szerzőtől.

A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének az a döntése, hogy az értelmező kéziszótárba határon túli magyar szavakat is bevesznek, ösztönzőleg hatott a szlovákiai magyar kontaktusnyelvészeti kutatásokra. Ehhez az is hozzájárult, hogy az Akadémia a megbízott nyelvészek munkáját anyagilag is támogatta. Szlovákiában két nagyobb szabású vizsgálatot is indítottak a magyar nyelv szlovákiai változataiban található szlovák eredetű kölcsönszavak jobb megismerésére. (Az elsőre lásd Lanstyák–Simon–Szabómihály 1998; a másik kutatás még mindig tart, részleges eredményeire lásd Lanstyák 1999–2000, 2002b.) A kutatási eredmények alapján a megbízott munkatársak, betűrend szerint haladva kidolgozták szócikkjavaslataikat, és azokat megküldték Pusztai Ferencnek, aki ezeket jóváhagyta, módosította vagy elutasította, és beépítette az értelmező kéziszótár szóanyagába (vagy önálló szócikként, vagy meglévő szócikkek részeként). Így állt össze 2002-re az erdélyi, a szlovákiai és a kárpátalji magyar szavak csaknem végleges állománya.

Pusztai Ferenc a javasolt szavak elbírálásában messzemenően figyelembe vette a határon túli szakemberek véleményét; a szótárazás elutasítása – legalábbis a szlovákiai magyar szavak viszonylatában – egyetlen esetben sem történt purista megfontolásból, hanem az a szótár egészének „logikájából” következett, legtöbbször a következetesség szempontjai indokolták. Ez egyébként nincs ellentétben az értelmező kéziszótárak szerkesztési elveivel, hiszen már a Magyar nyelv értelmező kéziszótára esetében sem mellőztek egy szót csak azért, mert idegen eredetű vagy ún. nyelvhelyességi szempontból nemkívánatos volt; más kérdés, hogy a szerkesztők nemtetszésüket a szó megbélyegzésével fejezték ki: csillag vagy ún. nyelvhelyességi megjegyzés, ill. „stílusminősítés” segítségével (vö. Országh [szerk.] 1962, 16).

2.

A Magyar értelmező kéziszótárba a szerkesztők szándéka szerint minden olyan standard magyar szó bekerült, amely „területi, időbeli vagy társadalmi érvényességében nincs megkötve, amely stilisztikai szempontból közömbös, azaz közkeletű jelentésben bárhol és bárki által használható” (Országh [szerk.] 1962, 15). /8/ Ezek alkotják a szótár „gerincét”. Az értelmező szótár ezenkívül viszonylag bőven merít a szaknyelvi regiszterek, valamint a különböző nemstandard változatok (a kevésbé iskolázott társadalmi rétegek által használt szociolektusok, a szleng, sőt a nyelvjárások) szókincséből is (vö. még ÉKsz. 1972, IX).

Az értelmező kéziszótár jellege határozta meg a sajátos szlovákiai magyar szókincshez /9/ tartozó elemek felvételét is. A szótárba elsősorban a szlovákiai magyar tömegtájékoztató eszközökben, tankönyvekben, írói művekben stb. is előforduló szavak kerültek be, valamint a magyar többségű területeken élő iskolázott beszélők által oldottabb beszédhelyzetekben használt elemek. Az alábbi példák az elsőnek említett csoport szavait tartalmazó szócikkekből valók: /10/

  • akció 4. <A szl. m-ban:> (kulturális, műsoros stb.) rendezvény.
  • alap|iskola fn <A szl. m-ban:> | Általános iskola. | Művészeti ~: zenét és más művészeti ágakat oktató iskola.
  • átnevez ts ige 1. <A szl. m-ban:> átkeresztel. 2. Inf Adatállománynak új nevet ad.
  • átültet 5. <A szl. m-ban:> érvényesít, megvalósít, keresztülvisz.
  • balkon fn kissé vál <a szl. m-ban: ált. haszn.> (Lakóházi) erkély. [nk:ol]
  • bejárat /2/ … Orvos Bemenet. | <A szl. m-ban:> <több lépcsőházas épületben vmelyik> lépcsőház. Nem ebben a ~ban lakik.
  • brigád 2. <A szl. m-ban:> társadalmi munka. 3. <A szl. m-ban:> alkalmi, szerződéses stb. munka; idénymunka.
  • brigád|os fn <A szl. m-ban:> 1. Társadalmi munkát végző személy. 2. Szerződéses v. alkalmi munkaviszonyban levő személy. ~ozik tn ige <A szl. m-ban:> 1. Társadalmi munkát végez. Holnap ~unk. 2. Alkalmi, idénymunkát végez. Csak ~ik a cukorgyárban.
  • brindza fn 1. <Az erd. és a szl. m-ban:> juhtúró; liptói. 2. Kecsketejjel készült juhsajt. [vszó:rom<?lat]
  • dupla … II. fn … 3. A szl. m-ban:> repeta
  • egészségügyi 1. hiv | <a szl. m-ban:> ~ központ: rendelőintézet; <a szl. m-ban:> ~ nővér: (kórházi) ápolónő.
  • elvezet 7. <A szl. m-ban:> adót, járulékot, illetéket> befizet, átutal.
  • erkély fn <a szl. m-ban:> vál 1.
  • évfolyam 2. Isk | Szak- v. főiskolán v. <a szl. m-ban:> alap- és középiskolában is: a tanulmányoknak egy-egy évi szakasza. | Ezt végző diákok összessége.
  • kenő fn <a szl. m-ban:> | Krémmé kikevert hidegkonyhai készítmény. | Pástétom.
  • kerület3. … | <a szl. m-ban:> több járást magában foglaló államigazgatási egység.
  • községi <A szl. m-ban:> ~ hivatal: <községben> polgármesteri h.
  • munkahivatal fn <A szl. m-ban:> munkaügyi h., központ.
  • műszaki I. mn 2. | Gépk: ~ igazolvány: <a szl. m-ban:> a gépkocsi adatait rögzítő lap.
  • novellizál ts ige <A szl. m-ban:> törvényt módosít.
  • orosztojás fn <A szl. m-ban:> kaszinótojás.
  • összpontosítás fn 1. Az a cselekvés, tény, hogy vmit összpontosítanak. 2. <A szl. m-ban:> | Összejövetel, megbeszélés. | Gyakorlás, közös próba, ill. bentlakásos foglalkozás, tanfolyam. | Edzés, edzőtábor.
  • pedagógiai | <A szl. m-ban:> ~ szakközépiskola: óvónőképző sz.
  • polgári I. 3. | ~ társulás: <a szl. m-ban:> egyesület.
  • prorektor2. <Az erd., a kárp. és a szl. m-ban:> rektorhelyettes.
  • sósrúd fn <Az erd. és a szl. m-ban is:> ropi.
  • szaktanintézet fn <A szl. m-ban:> szakmunkásképző, szakiskola.
  • tanító II. fn 3. <A szl. m-ban:> pedagógus. ~ néni: óvó néni.
  • távút fn ~on tanul: <a szl. m-ban:> levelező tagozaton tanul. ~utas <A szl. m-ban:> I. mn Levelező oktatással kapcs., ilyenben résztvevő. ~ képzés. II. fn Levelező hallgató.
  • útadó | <A szl. m-ban:> gépkocsiadó.

Látjuk, hogy a bemutatott szócikkek kivétel nélkül közvetett kölcsönszavakat tartalmaznak; a szlovákból származó közvetlen kölcsönszavak közül legfeljebb néhány nemzetközi szó tartozik a szlovákiai magyar szókincsnek ebbe a rétegébe, ezek azonban a kéziszótárba alig kerültek be, mivelhogy az ilyen szókészleti elemek inkább az idegen szavak szótárába valók. /11/ (Ez pedig mellesleg arra figyelmeztet, hogy az Idegen szavak és kifejezések kéziszótára esetleges új kiadásának előkészítésekor is jó volna gondolni a magyar nyelv határon túli változataira.) A közvetett kölcsönszavak közt egyaránt találunk kalkokat és jelentésbeli kölcsönszavakat, ez utóbbiak sajátos alcsoportjaként pedig stilisztikai kölcsönszavakat is. A kalkok közé tartoznak pl. a kenő, a munkahivatal, az orosztojás stb. tükörszavak, valamint az egészségügyi központ, a községi hivatal, a pedagógiai szakközépiskola tükörkifejezések; szűkebben vett jelentésbeli kölcsönszó pl. az átnevez, az elvezet, az összpontosítás; a stilisztikai kölcsönszavak közé sorolhatjuk a föntiek közül a balkont, ill. szinonimáját, az erkélyt.

Mivel a szótár új kiadása csupán 15 szerzői ívvel lesz nagyobb terjedelmű, mint a korábbi kiadás (Pusztai 1994, 416), a szlovákiai magyar szavak felvételében mértéktartónak kellett lennünk. Elsősorban a szlovákiai magyar beszélőközösségben közismert szókészleti elemeket vettük be a szótárba. Ez a szlovákiai magyar sajtó, tankönyvek, hivatali nyelvi iratok stb. által használt szavakra is áll, vagyis a különféle szakregiszterekhez (pl. az államigazgatáshoz) kötődő szókincs egy része annak ellenére sem került be a szótárba, hogy a magyarlakta területeken élő iskolázott beszélők is használják. Másfelől nagyon fontosnak tartottuk, hogy felvegyük a szótárba azokat a közismert szlovákiai magyar szavakat, melyeknek nincs is egyértelmű magyarországi megfelelőjük, vagy ha van, az nehézkesebb, mint a szlovákiai magyar (ilyen föntebb az összpontosítás és a kenő).

Tudjuk, hogy a magyar nyelv szlovákiai és magyarországi változatai közt a különbség nemegyszer kollokációk, ill. állandósult szókapcsolatok szintjén jelentkezik; a közmagyarban is meglévő szavak szlovák nyelvi mintára Magyarországon ismeretlen vagy ritkán előforduló kombinációban, szokatlan jelentéssel fordulnak elő. Ezekből számarányukhoz képest viszonylag kevés került be az értelmező kéziszótárba, részben azért, mert vizsgálatukkal el vagyunk maradva, részben pedig azért, mert ezek sokszor inkább bizonyos specializált regiszterekhez kötődnek (pl. az államigazgatás nyelvéhez), s így nem közismertek a szlovákiai magyar beszélőközösségben. A fönti példák közül ilyen állandósult szókapcsolat a művészeti alapiskola, egészségügyi központ, egészségügyi nővér, községi hivatal, műszaki igazolvány, pedagógiai szakközépiskola, polgári társulás, távúton tanul és a távutas képzés.

Az írásban általában nem használt elemek közül – amint föntebb jeleztük – elsősorban azok kerültek be a szótárba, amelyek a magyar többségű területeken élő szlovákiai magyar értelmiség beszélt nyelvi szókincsének szerves részei. Az inkább csak a kevésbé iskolázott rétegek, ill. az erősebb szlovák hatás alatt állók nyelvhasználatára jellemző kölcsönszavak a szótárnak ebbe a kiadásába még nem kerültek be. Ennek nemcsak a terjedelmi korlátok az oka, hanem az is, hogy még nem zárultak le azok a szókincsvizsgálatok, melyeknek épp az a céljuk, hogy pontosabb képet kapjunk a magyar nyelv szlovákiai változataiban található szlovák eredetű közvetlen és közvetett kölcsönszók használati gyakoriságáról és stílusértétéről. Ami a mai Szlovákia területére eső nyelvjárások tájszavait illeti, mivel ezek nem élnek az egész szlovákiai magyar nyelvterületen, a szótárban csak az általános táj[nyelvi] jelölést fogják kapni, „felségjelzést” nem.

Nézzünk most meg néhány példát a szótárba bekerült beszélt nyelvi szavakra is, nagy számuk miatt csak az ábécé első néhány betűjével kezdődő szókészleti elemek köréből!

  • alobal fn biz <A szl. m-ban:> alufólia. [szlk]
  • átmegy 4. ~ vkin: a) biz <a szl. m-ban:> <betegség, fáradtság stb.> elmúlik, megszűnik. Már átment rajtam a fejfájás
  • bagger fn <a szl. m-ban:> báger biz Műsz (Vödörláncos) kotrógép. [nk:holl]
  • bandaszka fn biz <A szl. m-ban:> marmonkanna. [szlk]
  • baszi fn biz <A szl. m-ban:> katonai fogda; börtön. [szlk]
  • baterka fn biz < A szl. m-ban:> elemlámpa. [szlk]
  • bazén fn biz <A szl. m-ban:> úszómedence. [nk:fr]
  • bedminton fn Sp biz <A szl. m-ban:> tollaslabda. [szlk<ang] ~ozik tn ige Sp biz <A szl. m-ban:> tollaslabdát játszik.
  • blokk 4. ritk Háztömb. | biz <Az erd. és a szl. m-ban:> lakótelepi panelház; tömbház.
  • blokklakás fn biz <Az erd. és a szl. m-ban:> lakótelepi lakás.
  • bombicska fn biz <A szl. m-ban:> | Szénsavpatron. | Isk Töltőtollba való patron.
  • bordel fn biz <A szl. m-ban:> rendetlenség, felfordulás, kupi. [szlk]
  • boróka 3. biz <A szl. m-ban:> karácsonyfának való erdeifenyő. ~fenyő fn 1. Közönséges boróka: gyalogfenyő (Juniperus communis). 2. <A szl. m-ban:> biz karácsonyfának való erdeifenyő.
  • bufet fn <Az erd., kárp és szl. m-ban, kissé pongyola haszn:> büfé, falatozó (, kocsma). [«büfé]
  • buldózer fn <a szl. m-ban:> biz buldozér Földtoló. [nk:ang]
  • burcsák fn biz <A szl. m-ban:> erjedőben levő újbor; murci. [szlk]
  • chata fn biz <A szl. m-ban:> nyaraló. [szlk]
  • chripka fn biz <A szl. m-ban:> influenza. [szlk]
  • cselenka fn biz <A szl. m-ban:> hajpánt. [szlk]
  • csinka fn biz <A szl. m-ban:> súlyzó. [szlk]
  • csinzsák fn biz <A szl. m-ban:> (lakótelepi) bérház. [szlk]
  • dezert fn biz <A szl. m-ban:> kis méretű, változatos alakú töltött csokoládé; bonbon
  • diplom fn biz <A szl. m-ban:> elismerő oklevél
  • elolvas1. Vmit az elejétől végéig olvas. ~sa a könyvet. | biz <A szl. m-ban:> felolvas

Szemben az írott nyelvi szavakkal, melyek – amint láttuk – szinte kivétel nélkül közvetett kölcsönszók, a beszélt nyelvi szavak jelentős része közvetlen kölcsönszó (szorosabb értelemben vett közvetlen kölcsönszó vagy alaki kölcsönszó), de vannak köztük jelentésbeli kölcsönszavak és szórványosan kalkok is. A bemutatott szókészleti egységek közül szorosabban vett közvetlen kölcsönszó pl. az alobal, a bandaszka, a chata; alaki kölcsönszó pl. a báger, a bufet, a buldozér; jelentésbeli kölcsönszó pl. az átmegy, a boróka, az elolvas. A közölt mintaadatok közt egy önálló szlovákiai magyar alkotást is találunk, a blokklakás szót, melynek tudtunkkal nincs szlovák nyelvi modellje.

A közölt mutatványadatok közt nem találunk hibrid kölcsönszót; ezek száma eleve alacsony a magyar nyelv szlovákiai változataiban, különösképpen pedig a szótárba felvett két rétegben; a teljes anyag egyetlen ilyet tartalmaz, a ’rétesliszt’ jelentésű víberliszt szót.

A szlovákiai magyar szóanyagban – de történetesen nem a mutatványként közölt szócikkekben, szócikkrészletekben – szórványosan alakváltozatok is előfordulnak: olyan tőszavak, amelyek más tőszavakkal „minden jelentésükben és jelentésárnyalatukban megegyeznek, hangalakjuk egy vagy több elemében azonban különböznek” (Országh [szerk.] 1962, 30); ilyen a kulma ~ kulmi ’elektromos hajsütő vas’, monterka ~ monterki ’(kék színű) munkaruha’, plasztelina ~ pasztelina ’gyurma’, vlecska ~ lecska ’pótkocsi’. Néhány esetben az alakváltozatok közlésétől a szerkesztők eltekintettek; pl. csak bedminton van a szótárban, de nincs bedbinton, begbinton vagy begminton; hasonlóképpen csak chripka, de nem chrípka, hripka vagy ripka, csak szkripta, de nem szkriptum stb.

Az alakváltozatok száma a közvetlen kölcsönszavak közt a közmagyar szavakéhoz képest (az idegen eredetű közmagyar szavakat is beleértve) feltűnően nagy; ezen nem csodálkozhatunk, hiszen ezek viszonylag újkeletű szókészleti egységek, melyek a beszélt nyelvben élnek, idő sem volt még a „legmegfelelőbb” alakváltozat kikristályosodására, stabilizálódására, továbbá kétnyelvű közösségről lévén szó, az átadó nyelvi minta hangalakja is akadályozhatja a szlovákiai magyar forma megállapodását. Ezenkívül a beszélt nyelvben eleve nagyobb a változatosság, amint azt a viszonylag fiatal idegen eredetű szavak nyelvjárási hangalakjainak változatossága is mutatja.

A válogatásnak a szlovákiai magyar anyag esetében érvényesített kritériumai teljes összhangban vannak a magyarországi neologizmusok szótárazása során alkalmazott elvekkel. Az új kiadásba való bekerülés feltétele a „beszélt vagy írott nyelvi szélesebb körű használat, a tágasabb kommunikációs érvény” (lásd Pusztai 1995, 324). Ezért is láttuk szükségesnek, hogy empirikus vizsgálatokat indítsunk a szlovákiai magyar szavak elterjedtségének, ismertségének, ill. elfogadottságának feltérképezésére.

A szlovákiai magyar szavak természetesen magyar helyesírással szerepelnek a szótárban, hasonlóképpen, ahogy a más eredetű, de nyelvünkben többé-kevésbé meghonosodott szavakat is a magyar helyesírás szabályai szerint írjuk. Azokban a szlovák eredetű közvetlen kölcsönszavakban, melyekben a magyarban csak hangváltozatként meglévő [c] található, a magyar változat is ch-t tartalmaz, egyrészt azért, mert a h-val való közlés megtévesztő lenne (még ha olykor előfordulnak is e szavaknak h-val ejtett változatai, ezek általában marginálisak), másrészt pedig a meghonosodottnak tekinthető idegen szavakban a közmagyar nyelv is többnyire megtartja a ch-t, holott más tekintetben magyarosan írjuk őket, lásd pl. mechanikus, pszichológia, archívum, archeológus, pedig ezek ejtésében (Magyarországon) meglehetősen általános a [h].

3.

A bővítési munkálatok által ösztönzött szókészlettani kutatások eredményei azon kívül, hogy lehetővé tették az értelmező kéziszótárba szánt szavak és szókapcsolatok viszonylag objektív kritériumok (elsősorban elterjedtség, közmagyar megfelelőjük ismerete, ill. használata, valamint a beszélők számára való elfogadhatóság) alapján történő kiválasztását, a magyar nyelv szlovákiai állami változatában található sajátos, az egyetemes magyar standardból hiányzó elemek kodifikálásához is kiindulópontul szolgálnak (vö. Lanstyák 1996/1998b, 1998, 22; Lanstyák–Szabómihály 2002).

Azok a szókészleti elemek, melyek <A szl. m-ban:> (= a szlovákiai magyarban) „felségjelzésen” kívül nem kapnak más minősítést (esetleg a vál, azaz ’választékos’, ill. a hiv, azaz ’hivatalos’ stílusminősítéssel lesznek ellátva), többé-kevésbé úgy tekinthetők, hogy a magyar standard szlovákiai változatába tartoznak. Ennek ellenére előfordulhat, hogy a Gramma Nyelvi Irodában folyó nyelvtervezési munkálatok nyomán a későbbiekben egy másik forma elterjedését fogjuk szorgalmazni, anélkül persze, hogy a jelenleg használatos szókészleti egységeket megbélyegeznénk.

Azok a szavak, amelyek a „felségjelzésen” kívül a biz (= bizalmas) stílusminősítéssel lettek ellátva, nemstandardnak, köznyelvinek minősülnek (a standard és a köznyelv különbségére, egymáshoz való viszonyára lásd Lanstyák–Szabómihály 1994/1998, 211–212; Lanstyák 1998, 21–24, 2000, 153–156). Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a szlovákiai magyar szókincsnek ezt a rétegét helytelenítenénk vagy az embereket le akarnánk beszélni az ide tartozó szavak és szókapcsolatok használatáról. A szótárba bevett nemstandard szavak és szókapcsolatok ugyanis – a belőle terjedelmi okokból egyelőre kimaradt társaikkal együtt – nyelvi szempontból éppoly jó szavak, mint a standardnak minősítettek, csak társadalmi megítélésükben és használati körükben különböznek tőlük (vö. Kiss 1995, 132 és passim). Ezenkívül pedig ezek a szókészleti elemek a magyar nyelv szlovákiai változatait nem szegényítik, hanem gazdagítják, hiszen mellettük a legtöbb esetben – szűkebb vagy szélesebb körben – egyetemes magyar megfelelőik is használatosak (lásd Lanstyák 2002a). Mégpedig nemegyszer úgy, hogy a két elem közt jelentésmegoszlás következik be, ezáltal pedig a magyar nyelv szlovákiai változatainak szókincse árnyalódik, differenciálódik, a közmagyarnál finomabb jelentéstani megkülönböztetésekre is alkalmassá válik.

Az inkább kevésbé iskolázott, ill. a szlovák többségű területeken élő, s így a szlovák nyelv hatásának nagyobb mértékben kitett beszélők által használt szavak jelölése az értelmező kéziszótárban nincs megoldva, nem létezik ugyanis olyan minősítés, amely alkalmazható volna rájuk. Az ilyen jellegű közmagyar szókészleti elemek használati értékére a szótár különféle megjegyzésekkel utal, pl. „pongyola haszn[álatú]”, „helyesebben…”, „terpeszkedő kifejezésekben…” Sajnos ezek megbélyegző jellegűek /12/, ezért szlovákiai magyar szavak használati értékének jelölésére elvi okokból nem alkalmaztuk őket. Erre egyébként nem is volt nagyon szükség, hiszen az inkább csak a kevésbé iskolázott rétegek által használt szavak többsége eleve nem került be a szótárnak ebbe a kiadásába (bár a közölt szavak közt akadnak olyanok, melyeknek a használati értéke közel áll az e rétegbe tartozókhoz). Azt a néhányat, amelyet fel szerettünk volna venni, utólag inkább mégis kiiktattuk, mivel nem akartuk, hogy a szótárba való felvételük egyben megbélyegzéssel is járjon. Kivételt csak akkor tettünk, amikor a megbélyegzett szókészleti elem nemcsak a szlovákiai magyar beszélőközösségben használatos, hanem az erdélyiben és kárpátaljiban is; ez a helyzet a bufet szóval.

E szókészleti réteg jelölésének a sorsa – reményeink szerint – még nem teljesen lezárt ügy. Továbbra is bízunk benne, hogy a szótár szerkesztőjével, szerkesztőivel sikerül megegyezni egy olyan kompromisszumos megoldásban, amely nem jelent túl nagy beavatkozást a szótár minősítési rendszerébe (ne feledjük: nem új szótárról, hanem egy meglévő szótár új, némileg átdolgozott kiadásáról van szó!), mégis megszünteti a nemstandard elemek e rétegének megbélyegzését. Az ilyen megbélyegzés ugyanis nem más, mint a lingvicizmus egyik megnyilvánulási formája, vagyis ember és ember közötti nyelvi alapú különbségtétel, amely lényegileg azonos a rasszizmussal, a bőrszínen alapuló diszkriminációval és az etnicizmussal, az etnikai, ill. kulturális jegyek alapján történő hátrányos megkülönböztetéssel. /13/ Álljon itt egy idézet, amely az amerikai nyelvészek egyhangú véleményét fogalmazza meg, s amelyet Kiss Jenő is egyetértőleg közöl szociolingvisztikai tankönyvében (Kiss 1995, 132):

„Egy standard dialektusnak (vagy presztízs értékű dialektusnak) lehetnek társadalmi funkciói – például az, hogy összekötő kapocsként működik az emberek között, vagy az, hogy közös írásbeli eszköze az eltérő dialektusú beszélőknek. A standard azonban sem kifejező erőben, sem logikusságban, komplexitásban vagy szabályszerűségben nem áll más dialektusok fölött. Minden olyan ítélet, amely szerint egy bizonyos dialektus alsóbb- vagy felsőbbrendű egy másikhoz képest, társadalmi ítélet, nem pedig nyelvészeti vagy tudományos szakvélemény.” /14/

A lingvicista nyelvszemlélet elutasítása korántsem csupán a magyar nyelvi diplomával sem rendelkező anglista nyelvészek sajátja. Ennek bizonyságképpen álljon itt az eltérő magyar nyelvtudományi irányzatok képviselői által egyaránt nagyra becsült szakember, a föntebb említett Kiss Jenő saját megfogalmazású véleménye (1994, 82–83):

„A nyelvi változatoknak nemcsak a megítélését, hanem a kategorizálását, illetőleg az ezzel kapcsolatos műszóhasználatot is mind a mai napig befolyásolja az irodalmi nyelv választékos, ig

Hivatkozások

  • Ammon, Ulrich 1991. The Differentiation of the German Language into National Varieties of the Federal Republic of Germany (F.G.R.), the German Democratic Republic (G.D.R.), Austria and Switzerland. History of
  • European Ideas, vol. 13. no. 1–2. 75–88. p.
  • Bakos Ferenc 1994. Idegen szavak és kifejezések kéziszótára. Budapest, Akadémiai Kiadó.
  • Beregszászi Anikó 1997. Kárpátaljai szavak a Magyar Értelmező Kéziszótárban? Pánsíp, 5. évf. 2. sz. 24–27. p.
  • Benkő Loránd 1996/1998. Többközpontú-e a magyar nyelv? In: Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.) 345–356. p.
  • Clyne, Michael (szerk.) 1992. Pluricentric Languages. Differing Norms in Different Nations. Berlin–New York, Mouton de Gruyter.
  • Deme László 1995/1998. Nyelvünk többközpontúságának kérdéséhez (tekintettel a mai történelmi helyzetre). In: Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.) 357–367. p.
  • ÉKsz. 1972. Magyar értelmező kéziszótár. Budapest, Akadémiai Kiadó.
  • Fromkin, Victoria–Rodman, Robert 1988. An Introduction to Language. Fourth Edition. New York etc., Holt, Rinehart and Winston, Inc.
  • Haugen, Einar 1949. Problems of Bilingualism. Lingua, no. 2. 271–290. p.
  • Haugen, Einar 1972. The Ecology of Language. Stanford, California, Stanford University Press.
  • Kiss Jenő 1994. Magyar anyanyelvűek – magyar nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
  • Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Szociolingvisztikai alapfogalmak. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
  • Kontra Miklós 1981. A nyelvek közötti kölcsönzés néhány kérdéséről, különös tekintettel „elangolosodó” orvosi nyelvünkre. Budapest, Akadémiai Kiadó. /Nyelvtudományi Értekezések, 109./
  • Kontra Miklós 1999. Közérdekű nyelvészet. Budapest, Osiris Kiadó.
  • Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? (Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról.) Budapest, Osiris Kiadó.
  • Lanstyák István 1995/1998a. A magyar nyelv központjai. In: Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.) 326–344. p.
  • Lanstyák István 1995/1998b. A magyar nyelv többközpontúságának néhány kérdéséről (különös tekintettel a Trianon utáni magyar nyelvre). In: Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.) 227–251. p. Budapest, Osiris Kiadó.
  • Lanstyák István 1996/1998a. Gondolatok a nyelvek többközpontúságáról (különös tekintettel a magyar nyelv Kárpát-medencei sorsára). In: Nyelvünkben – otthon, 158–172. p. Dunaszerdahely, Nap Kiadó.
  • Lanstyák István 1996/1998b. A magyar nyelv állami változatainak kodifikálásáról. In: Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.) 408–436. p.
  • Lanstyák István 1998. A magyar nyelv szlovákiai változatainak sajátosságai. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.
  • Lanstyák István 1999–2000. Types of loanwords in the varieties of Hungarian in Slovakia. Philologia Fenno-Ugrica, no. 5–6. 15–48. p.
  • Lanstyák István 2000. A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest–Pozsony, Osiris Kiadó–Kalligram Könyvkiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely.
  • Lanstyák István 2002a. A magyar nyelv határon túli változatai – babonák és közhelyek. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 4. évf. 3. sz. 143–160. p.
  • Lanstyák István 2002b. A kölcsönszavak rendszerezéséről (különös tekintettel a magyar nyelv szlovákiai változataiban található szlovák eredetű kölcsönszavakra.) Kézirat.
  • Lanstyák István–Simon Szabolcs–Szabómihály Gizella 1998. A magyar standard szlovákiai változatának szókincséről. In: Lanstyák István–Szabómihály Gizella (szerk.): Nyelvi érintkezések a Kárpát-medencében / Jazykové kontakty v Karpatskej kotline, 67–77. p. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó–A Magyar Köztársaság Kulturális Intézete.
  • Lanstyák István–Szabómihály Gizella 1994/1998. Standard – köznyelv – nemzeti nyelv. In: Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.) 211–216. p.
  • Lanstyák István–Szabómihály Gizella 2002. Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
  • Mayer Judit 1989. A szlovákiai magyar nyelvművelés. Magyar Nyelvőr, 113. évf. 150–156. p.
  • Országh László (szerk.) 1962. A szótárírás elmélete és gyakorlata A Magyar Nyelv Értelmező Szótárában. Budapest, Akadémiai Kiadó.
  • Pete István 1988. A magyar nyelv állami változatai (Kárpátukrán változat). In: Kiss Jenő–Szűts László (szerk.): A magyar nyelv rétegződése, 779–789. p. Budapest, Akadémiai Kiadó.
  • Phillipson, Robert–Tove Skutnabb-Kangas 1995/1997. Nyelvi jogok és jogsértések. Valóság, 40. évf. 1. sz. 12–30. p.
  • Pusztai Ferenc 1994. Leíró lexikográfiánk változó és változatlan feladatai. Magyar Nyelv, 90. évf. 413–421. p.
  • Pusztai Ferenc 1995. Új és változó szavaink szótározása. In: Emlékkönyv Szathmári István hetvenedik születésnapjára, 322–327. p. Budapest, ELTE.
  • Pusztai Ferenc 1999. Magyarul és magyarán. In: Glatz Ferenc (szerk.): A magyar nyelv az informatika korában, 81–98. p. Budapest, MTA.
  • Skutnabb-Kangas, Tove 1990/1997. Nyelv, oktatás és a kisebbségek. Budapest, Teleki László Alapítvány.

„; echo „

Presinszky Károly: Kontaktusjelenségek a nagycétényi magyar nyelvhasználatban

1. Bevezetés

E rövid vizsgálat célja a magyar nyelv szlovákiai változataiból kiválasztott néhány kontaktusjelenség előfordulásának bemutatása egy Nyitra vidéki magyar beszélőközösség anyanyelvhasználatában.

A 20. század mélyreható társadalmi és politikai változásainak természetes velejárója lett, hogy a kisebbségi helyzetbe kényszerült magyarok tömege került állandó kapcsolatba (kontaktusba) az adott állam hivatalos nyelvével. A többség nyelvének a kisebbség nyelvére gyakorolt hatásából jöttek létre az ún. kontaktusváltozatok. A szlovákiai magyarok a magyar nyelv azon kontaktusváltozatait beszélik, amelyeket bizonyos szlovák nyelvi elemek, szlovakizmusok jellemeznek (Kiss 1995, 202). A legszűkebb értelemben a szakirodalom akkor beszél a magyar nyelv szlovákiai változataiban előforduló szlovák eredetű kontaktusjelenségekről, ha a szlovák nyelv elemeivel, szerkezeteivel való hasonlóság a magyar nyelv egynyelvű változataiban nincs meg (Lanstyák 1998, 12). Megfigyelések és kutatások (Lanstyák–Simon [szerk.] 1998; Lanstyák 2000; Sándor 2000) kimutatták, hogy a szlovákiai magyarok bizonyos esetekben akkor is a szlovákiai magyar formát használják, ha ismerik a Magyarországon élő változatot is. Ez a választás nem véletlenszerű, hanem függ a beszélőközösség kódkészletétől /1/, a beszélők számára hozzáférhető nyelvváltozatok ismeretétől és bizonyos társadalmi tényezőktől (Trudgill 1997, 14). A feltüntetett szakirodalom alapján feltételeztem, hogy a beszélőközösség nyelvhasználatát a kontaktusjelenségek nagyarányú előfordulása jellemzi majd.

A kutatás helyszíne Nagycétény (Veµký Cetín) község Nyitra városától délkeleti irányban, a szlovák–magyar nyelvhatáron található. A falu közvetlen tőszomszédságában minden oldalról olyan községek találhatók, amelyek korábban részben vagy nagyrészt magyar nyelvűek voltak, de mára már jószerével nyelvet váltottak. Déli irányban ez a település alighanem a Zobor-vidék nyelvszigetének egyik sarokpontja lett (Vörös 2001, 113). A legutóbbi népszámláláskor lakosságának 83,8%-a vallotta magát magyarnak (©ÚSR 2001, 52). Nagycétényben a magyar nyelv van túlsúlyban, ellenben a környező községekkel, ahol már inkább szlovákul beszélnek. A hivatalos ügyek intézését Nyitrán csak szlovák nyelven tehetik meg. A beszélőközösség tagjai a mindennapi interakcióik során kisebb-nagyobb mértékben két nyelvet használnak. Mindebből következik tehát, hogy a kétnyelvűség miatt szlovák nyelvi elemek fognak mutatkozni a nagycétényi magyar nyelvhasználatban.

2. A mintafelvétel

A nagycétényi magyar beszélőközösség anyanyelvhasználatában előforduló kontaktusjelenségek kutatásához objektív nyelvi adatokra /2/ épülő kérdőíves mintavételre volt szükség. A vizsgálatot a 2000. év folyamán végeztem el. Feltevésem szerint az adatközlők neme, családi háttere, lakhelye, végzettsége, a látogatott oktatási intézményeik nyelve a nyelvhasználatukat is befolyásolja, ezért a kérdőív első része ezeket a szociológiai tényezőket mérte fel.

A kérdőív második része objektív nyelvi adatok gyűjtésére szolgált. A kutatáshoz indirekt aktív módszert alkalmaztam, melynek célja körülírással tudatosítani az adatközlővel, hogy miről is szeretnénk hallani (Kiss 1995, 41). Kérdéseim szóban feltett rövid definíciókból álltak, melyek nagy részét magam fogalmaztam, ill. Lanstyák István és Szabómihály Gizella kérdőíves vizsgálataiból merítettem (Lanstyák–Szabómihály 1997). Az adatközlő szintén szóban egyszavas válaszokat adott, ezáltal nyelvi adatokhoz jutottam. Az így nyert adatokat táblázatokba foglalva, különböző szempontok szerint dolgoztam fel.

A gyűjtés során az adatközlőimmel folytatott beszélgetéseket magnetofon segítségével hangkazettákra rögzítettem, melyek egyben értékes nyelvjárási hanganyagot is képeznek.

3. Az adatközlők ismertetése

Adatközlőimet a rétegzett mintavétel szabályai alapján választottam ki (Kiss 1995, 34), melynek lényege, hogy a falu különböző korú, nemű, iskolázottságú rétegének képviselője megszólaljon a vizsgálat során.

Adatközlőim közé csak azokat a nagycétényi lakosokat soroltam, akik saját bevallásuk szerint magyar anyanyelvűek.

60 adatközlővel dolgoztam, akiket életkoruk, nemük és iskolázottságuk alapján arányosan választottam ki. Az adatközlők arányos kiválasztásában rokonaim, ismerőseim és a községi hivatal munkatársai is segítettek.

20 adatközlőm a fiatal generációt képviseli, őket 15–25 év közötti fiúkból és lányokból választottam ki. Életkoruk alapján ezen kívül még két csoportot határoztam meg: a középkorú (35–50), ill. az idős (60–) korosztályt. Valamennyi korcsoporthoz 20-20 adatközlőt választottam, akiket nemek szerint szintén arányosan (10 férfi, 10 nő) osztottam további csoportokra. Az egyes generációkat képviselő adatközlői csoportok életkora közötti különbség legalább 10 év, ami lehetővé teszi, hogy az egyes generációk ne mosódjanak egybe. Feltételeztem, ugyanis hogy az életkor növekedésével csökkenni fog a kontaktusváltozatok használati aránya.

Az egyes generációk képviselőit elvégzett iskoláik alapján újabb csoportokba osztottam: alap-, közép- és felsőfokú iskolázottsággal rendelkezők csoportjára. A fiatal generációban azonban nagyon kevés volt a csak alapiskolát elvégzett adatközlők száma, az idős korosztályban pedig sok. Törekedve az arányos mintavételre, a fiatal generáció képviselőit a jelenleg látogatott iskolájuk szerint csoportosítottam. Ezáltal az iskolázottság alapján is 3, egyenként arányosan 20-20 fős csoport jött létre. Úgy véltem, hogy az iskolázottabbak nyelvileg tudatosabban beszélnek, és tudatosan kiszűrik majd a kontaktusjelenségeket, tehát a hipotézisem szerint az iskolázottság növekedésével arányosan csökken majd a kontaktusváltozatok előfordulása.

A hangkazetták visszahallgatásakor minden egyes adatközlőmnek adatlapot készítettem a válaszai számára. Az adatközlőket kódrendszer /3/ alapján azonosítottam (vö. Sándor 2000, 22).
szemle_2002_3_presinsky_01
Az adatközlőimet azonosító kérdések közé soroltam még az anyanyelvüket, nemzetiségüket, szüleik és (adott esetben) házastársuk anyanyelvét, ill. nemzetiségét, és az adatközlők által látogatott iskolák nyelvét is. A kapott adatokat a következő táblázat szemlélteti:
szemle_2002_3_presinsky_02
A táblázat adatai alapján megfigyelhetjük, hogy három adatközlőm (valamennyi az édesapja után) szlovák nemzetiségű. Az adatok nagyobb szóródását az adatközlők által látogatott iskolák nyelvével kapcsolatban figyeltem meg. Két magyar anyanyelvű fiatal adatközlőm szlovák alapiskolába járt. A közép- és felsőfokú iskolázottság megszerzéséhez az adatközlők között már több a szlovák tannyelvű iskolát választók száma, ugyanis a Nyitrai járásban nincs magyar tannyelvű középiskola. Itt jegyzem meg, hogy fiatal adatközlőim 40%-a magyar tannyelvű középiskolát látogat (ill. látogatott) a Nyitrai járáson kívül, így az ő nyelvhasználatukra más régiók nyelvhasználata is hatással lehet.

A nyelvhasználatot befolyásoló tényezők közül fontosnak tartom még megemlíteni az adatközlők családi hátterét. Megállapítottam, hogy adatközlőim 65%-a endogám (mindkét szülő nagycétényi születésű), 35%-a pedig exogám (az egyik szülő nem Nagycétényben született) családból származik. A már családos adatközlőim 60%-ának házastársa sem Nagycétény szülötte, hanem a szűkebb régióból (Nagykér, Berencs, Barslédec, Alsóbodok, Nemespann, Nagyhind, Nyitra), ill. egy adatközlőnél a Csallóközből származik.

4. A vizsgálat eredményei

A kontaktusjelenségek egyes rétegei alapján a következő jelenségeket vizsgáltam a nagycétényi magyar nyelvhasználatban:

  1. szókölcsönzés;
  2. nyelvtani kölcsönzés.

A) Szókölcsönzés

Szókölcsönzés során szavak, kifejezések kerülnek át egyik nyelvből a másikba. A szókölcsönzés legfeltűnőbb formáját a másodnyelvi /4/ szó közvetlen, vagyis alapvetően eredeti hangalakjában és jelentésében történő átvétele képviseli. Az így átkerülő közvetlen kölcsönszavak megtalálhatók a szlovákiai magyar és a szlovákiai szlovák szókincsben is, hiányoznak viszont a magyarországi magyar szókincsből (Lanstyák 1998, 35). Előfordulásukat adatközlőim között az alábbi kérdésekkel vizsgáltam:

(2. kérdés) Valakihez gyors orvosi segítség érkezik. Hogyan nevezzük azt a járművet, amely azután a kórházba szállítja a beteget?
(10. kérdés) Aki még fiatal, de betegsége miatt nem dolgozhat, az …

Az egyes generációk válaszait az alábbi táblázat /5/ tartalmazza:
szemle_2002_3_presinsky_03
Az adatközlők által adott válaszokban nagymértékben jelentkeztek a vizsgált kölcsönszavak. A fiatal és idős adatközlői csoportban volt a legszembetűnőbb a kontaktusváltozat gyakorisága. A középkorú adatközlőim nagyobb arányban követték a presztízsváltozatot, amely összhangban van az eddigi kutatások eredményeivel, melyek szerint az aktív korban lévő ember a társadalmi elvárásoknak megfelelően törekszik a presztízsváltozatok használatára. A fiatalok mindennapi nyelvhasználatát nagyban befolyásolja a régió kétnyelvű környezete, amit a példák alapján is lemérhetünk.

Az említett kontaktusváltozatokat az egyes iskolázottsági csoportokban az alábbi arányban használják:
szemle_2002_3_presinsky_04
Az egyes jelenségek arányai megegyeznek hipotézisemmel: az iskolázottság növekedésével arányosan növekszik a magyar köznyelvi változat.

A közvetlen kölcsönszók vizsgálatára az alábbi kérdéseket tettem még fel adatközlőimnek:

1. kérdés: Mi lesz a szőlőléből az első erjedés után?
4. kérdés: Mi az a papírlap, amit a diákok felmutatnak a buszon?
5. kérdés: Télen milyen járvány miatt betegek az emberek?
6. kérdés: Ha nincs rend a szobában, akkor mit mondunk? Itt jó nagy … van!

A kapott adatok az egyes generációk szerint így alakultak:
szemle_2002_3_presinsky_05
A táblázatból rögtön kitűnik, hogy a közvetlen kölcsönszavakat igen nagy arányban használja mindegyik generáció.

A magyar köznyelvi változatok leginkább a középkorú adatközlőim nyelvhasználatára jellemzőek, noha még így is legfeljebb 40%-ban.

Érdekes jelenséget figyelhetünk meg az influenza – chrípka – chripka – kripka esetében, ugyanis itt fonematikus szinten helyettesítés történik (Lanstyák 2002, 7). A magyarban meg nem lévő ch fonémát az idősebb adatközlőim közül elég jelentős számban k fonémával helyettesítik.

A ch használatára vonatkozóan, amely a magyar köznyelvben h allofónjaként ismert, a szakirodalom alapján megállapíthatjuk, hogy a szlovákiai magyarok az idegen szavakban ott is ch-t ejtenek, ahol a magyarországi beszélők h-t használnak (Lanstyák 1998, 58; Sándor 2000, 89). A vizsgálat során fiatal adatközlőim közül használták legtöbben azokat a kontaktusváltozatokat, amelyekben a ch hang szerepel.

Az említett kölcsönszavak a következőképp oszlottak meg az egyes iskolázottsági kategóriákban:
szemle_2002_3_presinsky_06
A vizsgált kontaktusjelenség a munkahipotézist igazolván az iskolázottság növekedésével egyenes arányban csökkent.

Az alábbi kérdésekre adott közvetlen kölcsönszavak aránya szintén magas volt a nagycétényi adatközlők válaszaiban.

7. kérdés: Hogyan nevezzük azt az épületet, ahova a munkanélküliek járnak havonta aláírni?
8. kérdés: Éjszaka történik velem valami baj, és gyors orvosi segítségre van szükségem. Hogyan nevezzük azt a kórházi osztályt, ahol segítséget kaphatok?
11. kérdés: Minden kórházi osztálynak van egy vezető orvosa. ő a …
15. kérdés: Mi az, amit ing alatt hordunk?
17. kérdés: Mi az, amit a versenyzők szereznek a versenyeken? Ki lehet tenni a falra.

A válaszok generációk szerinti megoszlását a táblázat szemlélteti:
szemle_2002_3_presinsky_07
Az egyes változók közül a közvetlen kölcsönszavak is gyakorta két változatban jelennek meg (úrad práce – úrad, tricsko – tyielko). A kétnyelvű régió erős hatása ezeken a példákon is jól nyomon követhető.

Az itt vizsgált kölcsönszavak iskolázottság szerinti gyakorisága a következő:
szemle_2002_3_presinsky_08
Az egyes iskolázottsági csoportok közül az adatok szerint az alapiskolai végzettséggel rendelkező adatközlők 100%-a használta a vizsgált kölcsönszavakat a magyar köznyelvi változattal szemben. A közép-, ill. felsőfokú végzettségű adatközlőim közül ismerték csak néhányan a magyarországi változatot.

A legtöbb alakváltozat a szókölcsönzés kapcsán az alábbi kérdésekre adott válaszokban szerepelt:

3. kérdés: Nyitrán hogyan nevezzük azokat a magas épületeket, amelyekben emberek laknak?

A válaszokat generációk szerint az alábbi táblázat szemlélteti:
szemle_2002_3_presinsky_09
Az eredmények kapcsán két következtetést vonhatunk le: A fiatal adatközlők nyelvhasználatában jelentkezik a legtöbb alakváltozat, a kétnyelvű régió nyelvhasználata rájuk hat a legjobban. A csindzsák – dzsindzsák változatok esetében ia > á hanghelyettesítést és cs > dzs távhasonulást figyelhetünk meg, melyet főleg az idősebb adatközlők használnak (7/20:35%-ban).

A közvetlen kölcsönszavak egy külön csoportját képezik a betűszók, vagyis az intézménynevek szlovák nyelvű rövidítéseinek az átvétele. Ezt dolgozatom egy kérdése vizsgálta:

13. kérdés: A falu egyetlen nagyobb üzeme, amely mezőgazdasággal foglalkozik. Ez a …

A jelenség előfordulási arányát az alábbi táblázatban találjuk:
szemle_2002_3_presinsky_10
Az adatok arányosan követik a vizsgálat elején felvázolt hipotézist, mely szerint a kontaktusváltozat az életkor növekedésével arányosan nő és az iskolázottság növekedésével pedig csökken.

A közvetlen kölcsönzéssel szemben áll a közvetett kölcsönzés, amely az átadó nyelvbe tükörfordítás, ill. jelentéskölcsönzés révén bekerült szavak megjelölésére használatos. (Lanstyák 2002, 2). Az egyik nyelvből a másikba a szójelentés akkor kerülhet át hangalak átvétele nélkül is, ha az átvevő nyelvben van olyan szókészleti elem, amely az átadó nyelv jelentését felveszi (Lanstyák 2000, 197).

E kontaktusjelenségek előfordulási aránya a nagycétényi magyar beszélőközösség nyelvhasználatában a következő kérdésekkel került vizsgálat alá:

12. kérdés: Mi az, ahova a hivatalnokoknak évente, félévente kell menniük, és ott például a munkabiztonságról beszélnek nekik?
14. kérdés: Mi az a szám, amit a hivatalos iratok kitöltésekor legelőször kérdeznek tőlünk? Tartalmazza azt is, hogy mikor születtünk.

A válaszok így alakultak a generációk szerint:
szemle_2002_3_presinsky_11
A válaszokból kitűnik, hogy a fiatal korosztály a vizsgálat során nem használta a tanfolyam köznyelvi változatot, a második esetben pedig ennél a korosztálynál jelentkezett a legnagyobb mértékben (12/20: 60%) egy nem várt változat (rodné csíszlo), közvetlen kölcsönszó.

Az iskolázottság szerinti megoszlás a hipotézisemet igazolja.
szemle_2002_3_presinsky_12
B) Nyelvtani kölcsönzés

Olyan szlovák eredetű nyelvtani szerkezetek átvétele tartozik ide, amelyek a magyar nyelv egynyelvű változataiban nincsenek meg (Lanstyák 1998, 12). E jelenség gyakoriságát a nagycétényi mai magyar nyelvhasználatban az alábbi, szakirodalomból vett választásos /6/ kérdésekkel vizsgáltam (Lanstyák–Szabómihály 1997):

18. kérdés: Az orvosnál: Doktor úr… a) nagyon fáj a lábam, b) nagyon fájnak a lábaim, c) egyéb.
19. kérdés: Az apám kórházban van, tegnap operálták… a) epére, b) az epéjét, c) egyéb.
20. kérdés: Jó napot kívánok a… jöttem. a) főnök után, b) főnökhöz, c) egyéb.

A válaszok az egyes adatközlői generációk alapján:
szemle_2002_3_presinsky_13
A „fáj a lábam – fájnak a lábaim” változóval a főnevek egyes és többes számának használatával kapcsolatos szlovák hatást vizsgáltam (Bolia ma nohy = Fájnak a lábaim). A páros testrészeket megnevező szavak egyes számú használata „magyarosabb”-nak számít. Más indoeurópai nyelvekhez hasonlóan a szlovák nyelvben ebben az esetben csak a többes számú forma használható (Lanstyák–Szabómihály 1997, 80). Vizsgálatomban a „magyarosabb” formát a középkorú adatközlőim közül választották a legtöbben. A normakövetés az ő esetükben a legnagyobb.

Az „epére – epéjét” jelenség szlovák alaktani hatásból adódó kontaktusjelenségnek hat (Operovali ho na ¾lèník = Epére operálták), e jelenséggel kapcsolatos kutatások azonban kimutatták, hogy a -ra ~ -re vonzat regionális szinten Magyarországon is használatos (Lanstyák–Szabómihály 1997, 91). A nagycétényi adatközlők válaszaiban a -ra ~ -re vonzat dominál, a fiatal adatközlői csoportban legnagyobb az előfordulása. Megfigyelhetjük, hogy a standard -val ~ -vel ragos vonzatot egyetlen adatközlő sem használta.

A valaki után megy kifejezés Szlovákiában azt jelenti, hogy megy valakihez valamilyen célból, amely valószínűleg a szlovák ís» za niekým = menni valaki után vonzat kölcsönzése. A magyar köznyelvi változatot középkorú adatközlőim választották a legnagyobb mértékben.

A nyelvtani kölcsönzéssel kapcsolatos jelenségek műveltség szerinti megoszlása a hipotézis szerint alakult: a magyar köznyelvi formák használata az iskolázottsággal egyenes arányban növekedett.

5. Összegzés

A vizsgált 20 jelenség nagy arányú előfordulásából arra lehet következtetni, hogy a kontaktusjelenségek a nagycétényi adatközlők nyelvhasználatában jelentős szerepet töltenek be. Az adatok azonban néhol átértékelték a vizsgálat elején megfogalmazott hipotézist. Az egyes adatközlői generációk és a szlovakizmusok használati arányának összefüggései nem mindig a várt előfeltevést igazolták. A fiatal generáció után ugyanis a legtöbb esetben az idős adatközlők nyelvhasználatában jelentkeznek a vizsgált kontaktusjelenségek. A nem várt hanghelyettesítéses változatok főleg az idősebb generáció válaszaiban jelentkeztek. Messzemenőbb következtetések levonásához újabb, pontosabb vizsgálatra, statisztikai próbára lenne szükség. Az iskolázottság nyelvhasználattal való összefüggései már jobban az előfeltevés alapján alakultak. A magasabb iskolázottságú adatközlőim közül többen igyekeztek kerülni a vizsgált kontaktusváltozatokat.

A kontaktusjelenségek vizsgálatakor óhatatlanul felmerültek további, a kétnyelvűség nyelvhasználati megnyilvánulásaival kapcsolatos kérdések. Az aktív indirekt módszerrel nyert nyelvi adataim sajnos nem adtak lehetőséget arra, hogy a kétnyelvűség fokát, a kölcsönzés és kódváltás (Trudgill 1997, 37) jellemzőit pontosan felmérjem. A jelenségek részletesebb feldolgozása újabb kutatásokat igényel.

Hivatkozások

Bartha Csilla 1999. A kétnyelvűség alapkérdései. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Gyurgyík László 1994.
Magyar mérleg. A szlovákiai magyarság a népszámlálási és a népmozgalmi adatok tükrében. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Kassai Ilona (szerk.) 1995.
Kétnyelvűség és magyar nyelvhasználat. (A 6. élőnyelvi konferencia előadásai.) Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének Élőnyelvi Osztálya.
Kiss Jenő 1994.
Magyar anyanyelvűek – magyar nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Kiss Jenő 1995.
Társadalom és nyelvhasználat. Szociolingvisztikai alapfogalmak. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Kontra Miklós (szerk.) 1992.
Társadalmi és területi változatok a magyar nyelvben. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézete.
Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.) 1998
Nyelvmentés vagy nyelvárulás. Budapest, Osiris Kiadó.
Lanstyák István 1998.
A magyar nyelv szlovákiai változatainak sajátosságai. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.
Lanstyák István 2000.
A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest–Pozsony, Osiris Kiadó–Kalligram Könyvkiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely.
Lanstyák István 2002.
A kontaktusjelenségek rendszerezése (különös tekintettel a magyar nyelv szlovákiai változataiban előforduló szlovák eredetű kontaktusjelenségekre), megjelenés alatt.
Lanstyák István–Simon Szabolcs (szerk.) 1998.
Tanulmányok a magyar–szlovák kétnyelvűségről. Pozsony, Kalligram.
Lanstyák István–Szabómihály Gizella 1997.
Magyar nyelvhasználat – iskola – kétnyelvűség. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Menyhárt József 2001.
Nyelvhasználatunk zabigyerekei. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2001. 1. sz. 121–136. p.
Sándor Anna 2000.
Anyanyelvhasználat és kétnyelvűség egy kisebbségi magyar beszélőközösségben, Kolonban. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
©ÚSR ©tatistický úrad Slovenskej republiky:
Sèítanie obyvateµov, domov a bytov 2001, Bratislava.
Szabómihály Gizella 1993.
Nyelvhasználat és szociális háttér. Hungarológia, 3. sz. 59–72. p.
Trugdill, Peter 1997.
Bevezetés a nyelv és a társadalom tanulmányozásába. Szeged, JGYTF Kiadó.
Vörös Ferenc 2001.
Családnevek vizsgálata négy szlovákiai községben az 1896–1999 közötti időszakban. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2001. 1. sz. 83–120. p.

Függelék

Kérdőív

1. Adatközlőt azonosító kérdések:

  • Az adatközlő neme:
  • Az adatközlő
    • születési éve:
    • születési helye:
    • nemzetisége:
    • anyanyelve:
  • Édesanyja:
    • anyanyelve, nemzetisége:
    • iskolai végzettsége:
    • foglalkozása:
    • származási helye:
  • Édesapja:
    • anyanyelve, nemzetisége:
    • iskolai végzettsége:
    • foglalkozása:
    • származási helye:
  • Az adatközlő végzettsége:
  • Képzési helyeinek nyelve:
    • óvoda:
    • alapiskola:
    • középiskola:
    • egyetem:
  • Eredeti, ill. jelenlegi foglalkozása:
  • Házastársa:
    • anyanyelve, nemzetisége:
    • iskolai végzettsége:
    • foglalkozása:
    • származási helye:
  • Az adatközlő
    • állandó lakhelye:
    • átmeneti lakhelye:
  • azon települések, ahol legalább egy évig élt élete folyamán:

 

2. Kérdések a kontaktusjelenségek vizsgálatára:

  1. murci: burcsák
    Mi lesz a szőlőléből az első erjedés után?
  2. mentőautó: szanitka
    Valakihez gyors orvosi segítség érkezik. Hogyan nevezzük azt a járművet, amely azután a kórházba szállítja a beteget?
  3. tömbház: csinzsák
    Nyitrán hogyan nevezzük azokat a magas épületeket, amelyekben emberek laknak?
  4. igazolvány: preukaz
    Mi az a papírlap, amit a diákok felmutatnak a buszon?
  5. náthaláz: chripka
    Télen milyen járvány miatt betegszenek meg az emberek?
  6. rendetlenség: bordel
    Ha nincs rend a szobában, akkor mit mondunk? Itt jó nagy … van!
  7. munkanélküli hivatal: úrad práce
    Hogyan nevezzük azt az épületet, ahova munkanélküliek járnak havonta aláírni?
  8. készültség: pohotovoszty
    Éjszaka történik velem valami baj, és gyors orvosi segítségre van szükségem. Hogyan nevezzük azt a kórházi osztályt, ahol segítséget kaphatok?
  9. kollégium: internát
    Hogyan nevezzük azt az épületet, ahol azok a diákok laknak, akik hétközben nem mennek haza?
  10. rokkant nyugdíjas: invalid
    Aki még fiatal, de betegsége miatt nem dolgozhat, az …
  11. főorvos
    Minden kórházi osztálynak van egy vezető orvosa. ő a …
  12. tanfolyam: iskolázás
    Mi az, ahova a hivatalnokoknak évente, félévente kell menniük, és ott például a munkabiztonságról beszélnek nekik?
  13. szövetkezet: jéerdé
    A falu egyetlen nagyobb üzeme, amely mezőgazdasággal foglalkozik.
  14. személyi szám: születési szám
    Mi az a szám, amit hivatalos iratok kitöltésekor legelőször kérdeznek tőlünk? Tartalmazza ez a szám azt is, hogy mikor születtünk.
  15. trikó: tricskó
    Mi az, amit ing alatt hordunk?
  16. ismerettsége: protekciója
    Mije van annak, aki bejut pl. az orvosi egyetemre, de nem is volt olyan jó tanuló?
  17. oklevél: diplom
    Mi az, amit a versenyzők szereznek a versenyeken? Ki lehet tenni a falra.

 

Választásos feladat

Kérem, hogy helyettesítse be a megfelelő formát!

  1. Az orvosnál: Doktor úr …
    1. nagyon fáj a lábam,
    2. nagyon fájnak a lábaim,
    3. egyéb
  2. Az apám kórházban van, tegnap operálták…
    1. epére,
    2. az epéjét,
    3. egyéb.
  3. Jó napot kívánok, a … jöttem.
    1. főnök után,
    2. főnökhöz,
    3. egyéb

Bauko János: Köszönés- és megszólításformák a révkomáromi Eötvös Utcai Alapiskolában

A társadalmi életben a különféle köszönés- és megszólításformák a verbális kapcsolat létrejöttét és fennmaradását szolgálják. Ezen tiszteletadási és udvariassági formák vizsgálata a szociolingvisztikai kutatások tárgykörébe tartozik. A nyelvi udvariassági formák használatát nagyrészt a társadalmi szokásrend szabja meg. Ezek a kapcsolatra utaló nyelvi elemek az idők során változnak, mint maga a nyelv. Gondoljunk csak az elvtárs tiszteletadási forma vagy a mozgalmi köszönések viszszaszorulására a rendszerváltás után.

Az egyszerű formaságnak tűnő köszönés és megszólítás nagyon is tartalmas: embertársunkat tiszteljük meg vele, a viselkedéskultúránk részét képezi. „Ez a rövid (de mindennapos) jelenet csak egy a számos olyan helyzet közül, amelyben az egymással találkozó emberek zavarban vannak: hogyan köszönjenek, vagy hogyan szólítsák a másikat? Jóllehet egyszerűsödtek az üdvözlési formák az elmúlt évtizedekben, használatuk mégsem lett egyértelmű, és nem alakultak ki általános érvényű udvarias köszönés- és megszólításformák” (Bíró–Tolcsvai 1985, 13). A kommunikációs helyzetben a beszélő gyakran nem tudja eldönteni, hogyan köszönjön vagy szólítsa meg a dekódolót, s mire valamelyik formára rászánná magát, az udvariassági forma alkalmazásának lehetősége már elszállt, pedig a kapcsolatra utaló (fatikus) nyelvi elemek a hallgatás megelőzésére és a tartalmi kommunikáció előkészítésére szolgálnak. A Nyelvi illem – nagyszüleink kiskorában című tanulmánykötetben Erdély Judit idéz egy adatközlőt, aki szerint a 20. század negyvenes éveiben még „mindenki mindenkinek köszönt. Ha valaki netán elfelejtette, nemigen állták meg szó nélkül: No, fiam, apád, úgy látszik, ökröt nevelt gyermek helyett!” (Balázs–Grétsy 2001, 63).

Az ifjúság körében alkalmazott köszönés- és megszólításformák terjedőben vannak a felnőtteknél is. Gyakran átveszik a fiataloktól a „divatos” nyelvi kifejezéseket. „Az általános iskolások közvetítik az új köszönésformákat, a jövő nyelvhasználata szempontjából fontos a jelenlegi köszönési gyakorlatuk, és a spontán-familiáris, az előírásos-hivatalos köszönésformák az ő nyelvhasználatukban különülnek el legvilágosabban” (Kiss 1993, 209).

A nyelvi adatok gyűjtése kérdőíves módszerrel történt a révkomáromi Eötvös Utcai Alapiskolában 2001 decemberében. A kérdőívet a helyi alapiskola 100 diákja töltötte ki az iskolában egy-egy helyettesítő óra keretén belül. Az 5., 6., 7., 8. osztályban vizsgáltam a köszönés- és megszólításformák használatát. Osztályonként 25 diák válaszolt a kérdőívben feltett kérdésekre. Külön köszönet illeti az igazgató urat, Szitás Márkot, aki engedélyezte a felmérést, és az igazgatóhelyettest, Gajdács Editet, aki kitöltette a tanulókkal a kérdőíveket.

Mivel az adatközlők (egy kivételével magyar anyanyelvűek) bilingvális környezetben élnek, elsőként arra kerestem a választ, hogy milyen nyelven beszélnek édesanyjukkal, édesapjukkal, nagyszüleikkel és testvéreikkel. Az eredményeket a következő táblázat foglalja össze:
szemle_2002_3_bauko_01
Ebből nyilvánvaló, hogy a legközelebbi családtagokkal a gyerekek elsősorban magyar nyelven kommunikálnak. Néha megtörténik a kódváltás: a magyaron kívül a tanulók bizonyos beszédszituációkban a szlovák, a cseh vagy az angol nyelvet választják. 1 tanuló csak lengyelül társalog az édesapjával, csak szlovákul pedig a vegyes házasságokból származó gyerekek kommunikálnak a család tagjaival.

Köszönésformák

A köszönés a társas érintkezés szükséges formai eleme és egyben a kommunikáció megnyitásának legtipikusabb verbális formája.

A köszönésformákkal kapcsolatban a következőkre kerestem a választ az alapiskolások körében:

  1. Hogyan köszönnek édesanyjuknak, édesapjuknak, testvérüknek, nagynénjeiknek, nagybácsijaiknak, tanáraiknak, iskolatársaiknak, barátaiknak, papnak, nem rokon felnőtteknek.
  2. Hogyan köszönnek a tanulóknak szüleik, nagyszüleik, testvéreik, nagynénjeik, nagybácsijaik, tanáraik, iskolatársaik, barátaik, a pap és nem rokon felnőttek.
  3. Hogyan köszönnek az alapiskolások szülei gyermekeik nagyszüleinek, tanárainak, iskolatársainak, papnak, idegen felnőtteknek és idegen gyerekeknek.
  4. Milyen köszönésformákat ismernek.
  5. Ezek közül melyeket használják.
  6. Mely köszönésformák tetszenek nekik a legjobban.

A kérdőívekre adott válaszok alapján kiderült, hogy a révkomáromi Eötvös Utcai Alapiskolában a szia a leggyakrabban használt köszönésforma 1353 abszolút adattal. A diákok így köszönnek leggyakrabban (426 adat) édesanyjuknak (94), édesapjuknak (87), nagynénjeiknek vagy nagybácsijaiknak (73), iskolatársaknak (65), barátoknak (53), testvéreknek (50). Ugyanazon személynek gyakran 2 különféle változattal köszönnek, és néha előfordul a halmozott, nyomatékosított, duplicit köszönésforma is: pl. Szia, heló!; Szia, szia!; Heló, heló! Néhányan a köszönésformát és a megszólítást együtt tüntették fel: pl. Szia, anyu! Érdekes, hogy 1 tanuló sziával köszön a papnak 4 pedig nem rokon felnőttnek.

Arra a kérdésre, hogy a diákoknak hogyan köszönnek mások is, hasonló eredményekre derült fény. A szia itt is az első helyet foglalja el 692 adattal. Csak az iskolatársak köszönnek az adatközlőknek gyakrabban a heló formával (64, szia 55). Nem sokkal marad el a heló a szia mögött a barátokkal való kommunikációban (szia 54, heló 52). 6 tanuló használja a sziából képzett szióka változatot is. A szülők szintén a szervuszból származó szia köszönésformát választják legfrekventáltabban másokkal való találkozásuk alkalmával (235), a jó napot csak a 2. helyre kerül (190). Így köszönnek a szülők általában a fiatalabb korosztály képviselőinek: a gyermekek iskolatársainak (89) és idegen gyerekeknek (86), de saját szüleiknek is (54).

A tetszési index alapján a szia a 2. helyre került 60 szavazattal, közvetlenül a heló (61 szavazat) mögé.

Azt hihetnénk, hogy a szia ősidők óta használatos nyelvünkben, azonban az ellenkezője igaz. Az ifjúsági nyelvből származó szia az utóbbi évtizedekben vált divatos köszönésformává, ezt bizonyítják Kiss Jenő és Sándor Anna kutatásai is: Mihályiban és Kolonban egyaránt a leggyakrabban használt köszönésformáról van szó (Kiss 1993, Sándor 2000).

A köszönésformák 2. helyén a heló helyezkedik el 364 abszolút adattal. Használatát tekintve jócskán elmarad a szia mögött, de a tetszési index alapján a legkedveltebb köszönésforma a tanulók körében (61 szavazat). Sok diák két l-lel írta a köszönésformát (helló), a helyesírási szótár szerint mindkét változat írásban való használata helyénvaló, elfogadható. A tanulóknál ez a köszönésforma a csókolom (255) mögé a 3. helyre került (167), de nekik a szia után leggyakrabban így köszönnek más személyek (183). Ez főképpen a hasonló korosztályú gyerekek által kedvelt köszönési forma. Az iskolatársak gyakrabban használják a helót (64), mint a sziát (55), a barátok (heló 52) és testvérek (heló 32) is szívesen választják. 1 tanulót köszönti iskolatársa a heló becézett változatával: helóka.

Természetesen a tanároknak, papnak, nem rokon felnőtteknek nem köszönnek helóval az adatközlők (ez a sziára is vonatkozik), hiszen a köszönésforma előfeltételezi a közvetlen, informális, baráti kapcsolatot, és a velük való találkozás inkább a formális beszédszituációkhoz kapcsolódik. A szülők ritkán alkalmazzák ezt a köszönésformát (14).

A 3. helyen a napszakok szerinti köszönések közül a jó napot szerepel 330 adattal. A tanulók elsősorban a tanárokkal (77) és nem rokon felnőttekkel (48) való találkozás során használják, az ifjúság körében a csókolom köszönésforma elterjedtebb (255), mint a jó napot (133). Érdekes, hogy 1 tanuló jó reggelt köszönésformát alkalmaz az iskolába érkezéskor, így köszönti iskolatársait. Ritkán köszönnek jó napottal mások a tanulóknak (7): nem rokon felnőttek (5); pap (1), tanár (1 – itt a jó reggelt 6-szor fordul elő). A szülők 2. legfrekventáltabb köszönésformája a jó napot (190, jó napot kívánok 8). A tetszési skálán az 5. helyen áll 25 szavazattal. A jó napot kívánok – az Illik tudni. A kulturált viselkedés szabályai című könyvben azt olvashatjuk, hogy a napszakok szerinti köszönéseket mindig kísérje a kívánok ige (Köves 1988, 39), e szerint udvariasabb forma, mint a rövid változata – csak 13-szor fordul elő az adatok között.

„Valamikor nagyon elterjedt volt az uraknak kijáró »kezét csókolom« köszönési forma, amely az üdvözlő személy alárendelt helyzetére utalt. A letűnt korral és viszonyaival együtt elavult a »kezét csókolom« funkciója is” (Chorvát–Orlík 1985, 38). „Egy német–francia beszélgetőkönyv 1749-ből való magyar fordításában találkozunk először ezzel a köszöntőformával: Je vous baise la main. Ich küsse euch die Hände. Tsókolom a ’Kegyelmed kezét” (Kertész 1996, 244). Ma már archaikus formának számít a diákok körében, helyette a csókolom használatos. Ezt bizonyítja az összegyűjtött korpusz is, amelyben csak a csókolom alakváltozat szerepel (egy-egy esetben rövidült formái: csók, illetve csó). A tanulók válaszai alapján a 4. helyre került 300 abszolút adattal. Így köszönnek a gyerekek többnyire a tanároknak (a tanár nemétől függetlenül, 70 + 79 = 149 adat) és a nem rokon felnőtteknek (73). A tanulóknál ez a köszönésforma megelőzi a napszakok szerinti köszönést (csókolom 255, jó napot 133), a csókolom náluk a formális beszédszituációhoz kötődik, és ilyen értelemben a legfrekventáltabban használt köszönésforma. A szülők ritkábban alkalmazzák a csókolomot (45), inkább a jó napot gyakoribb nyelvhasználatukban (190).

Természetesen senki sem köszön a tanulóknak így, hiszen a köszönésforma bizonyos életkorhoz kapcsolódik, a fiatalabbak az idősebbek iránti tiszteletüket fejezik ki ezáltal. Ez a köszönésforma 20 diáknak tetszik, így a tetszési skálán a 6. helyre került.

Az 5. helyen a cső található 129 adattal. A tanulóknak tetszik ez a köszönésforma, hiszen a heló és szia után a 3. helyre került 32 szavazattal. Tetszési indexe magas, várhatóan terjedni fog ez a változat, passzív megfigyelésem is ezt bizonyítja, egyre gyakrabban hallom ezt a köszönési módot a diákok körében. Főképpen a fiatalabb korosztályhoz tartozó köszönésformáról van szó: így köszöntik egymást kölcsönösen a barátok (49), az iskolatársak (41) és testvérek (23). A felnőttek közül csak 1 apa köszön így a gyermekének. A többes számú formák között megtalálhatók a csőtök és csősztök, 2 esetben előfordul a cső becézett változata is: csőke.

A 6. helyen található szevasz a szervusz köszönésformából származik, amelynek különböző változatai élnek a diákok körében: szevasz (72), szervusz (47), szerbusz (36), szasz (10), szermusz (1). „A sziáról talán valamennyien tudjuk, hogy a szervusz származéka, ez viszont a középkori iskolákban szokásos latin diákköszöntésből a »servus humillimus«-ból (a ’legalázatosabb szolgájá’-ból) rövidült” (Grétsy 1973, 23). „A múlt század második felében még inkább csak az úrfélék köszöntötték így egymást, majd századunk elején minden rétegben meghonosodott olyannyira, hogy lassanként tájnyelvi változatai is kialakultak, például a székelyeknél a szerusz” (Köves 1988, 38).

A diákok a testvéreiknek gyakrabban köszönnek szevaszszal (10), mint csővel (8). A fiatalok körében a szevasz az elterjedtebb, a szülők azonban szívesebben választják a szerbusz köszönésformát (szerbusz 22, szevasz 3).

A 7. helyen álló dicsértessék (42) egyházi köszönésforma a pappal való találkozás során használatos. Többen kihagyták a választ, ez arra utal, hogy a gyermekek többsége (61%) nem érintkezik pappal. Ezenkívül a következő köszönésformákat említik az adatközlők: jó napot (15), áldás, békesség (7), csókolom (5). A pap se mindig alkalmazza az egyházi köszönésformát: szia (7), szia gyermekem (3), szerbusz (3), jó napot (1).

A 8. helyen álló csá köszönésforma a diákoknak tetszik, a tetszési skálán a 4. helyre került 30 szavazattal, de használata az adatok alapján eléggé korlátozott (32 adat). Így köszöntik egymást az iskolatársak (16), barátok (12) és testvérek (4).

A további (még nem említett) köszönésformák sporadikusan fordulnak elő az összegyűjtött korpuszban: csau vagy èau (7), pá (6), ahoj (5, a sziának megfelelő szlovák etimonú szó), csaó (5), mindörökké ámen (5), dicsértessék a Jézus Krisztus (3), háj (3), viszlát (3, az élőnyelvben gyakran használatos, de csak távozáskor), csasz (2), istennek dicsőség (2), üdvözlöm (2), adjon isten jó napot (1), báj (1), csa (1), csááó (1), csavesz (1), csávó (1, megszólítás – a fiú argóbeli megfelelője – szerepel a köszönés helyett), csüsz (1), az angolból származó hi [háj] (1), az ikerítéssel keletkezett heló-beló (1), üdvözlégy (1). A köszönésformák legváltozatosabb formáit a hasonló korosztályú egyénekkel (testvérek, barátok és iskolatársak) való verbális érintésük során használják a diákok.

A tanulók gyakran tüntették fel a köszönések toldalékolt alakváltozatait (sziasztok, helótok, helósztok, csősztök stb.), sokan helytelenül egybeírták a jó napot köszönésformát.

A diákok arra a kérdésre, hogy „hogyan köszönsz te?”, 27-féle köszönésformát tüntettek fel. Mások 34-féle köszönésformával üdvözlik őket. A szülők pedig 14-féle köszönésformát használnak a kérdőívek adatai alapján.

Nemenként és az egyes osztályokban eltérő életkor alapján nem figyelhető meg szignifikáns különbség a köszönésformák használatát illetően.

A felsorolt köszönésformákon kívül a következőket ismerik a diákok: csá-csumi (12), kezét csókolom (7), csákány (6), szoj (5), csumi (5), csá-csumi-csá (4), csáo (3), csáó (2), örvendek a szerencsének (2), agyő (1, francia eredetű, jelentése: Isten veled!), adjisten (1), áldás békesség, Istennek dicsőség (1), a kettőzéssel keletkezett báj-báj (1), csasz (1), èauko (1), csevasz (1), csűsz (1), dicsértessék a kis Jézus szent neve (1), hahó (1), halihó (1), hej (1), hogy ityeg a fityeg? (1, a hogy vagy? változata), hő (1), kívánok (1), örvendek (1), örülök, hogy megismerhetem (1), szokereszo-vakeresz (1), uff (1, szövegszó az indián nyelvekben), Wiedersehen (1). 1 diák megemlítette a napszakok szerinti szlovák köszönésformákat (dobré ráno = jó reggelt, dobrý deò = jó napot, dobrú noc = jó éjszakát), természetesen ezeket a többiek is ismerik, de csak egynek jutott az eszébe felsorolni a szlovák változatokat. Frappáns választ adott 2 diák az 5. osztályból a hogyan köszönsz tanáraidnak kérdésre: felállással.

A legjobban tetsző köszönések listája a következő: 1. Heló vagy helló (61), 2. Szia (60), 3. Cső (32), 4. Csá (30), 5. Jó napot (25), 6. Csókolom (20), 7. Szevasz (16), 8. Szasz (11), 9. Jó estét (10), 10. Viszlát (9).

A tegezés és magázás

„A tegezés – a nyelvtani 2. személy használata – a társas érintkezésnek régi, természetes formája. Még a XVI. századi levelek is annak bizonyítékául szolgálnak, hogy a magázás (a 3. személyben való megszólítás) mint újabb magyar szokás még egyáltalán nem volt használatos. A tegeződés akkor olyan »demokratikus« beszédmód volt, hogy a különböző rangú, társadalmi helyzetű emberek a nem- és a korkülönbség ellenére is tegezték egymást” (Guszkova 1981, 27). „A tegezés évezredes múltját tanúsítják az imádságok, amelyekben az emberek – mindmáig, a legkülönbözőbb nyelveken – Istent is második személyben szólítják meg” (NyKk. II. köt. 1985, 86). Később lassan elterjedt a magázás mint a tisztelet és távolságtartás kifejezésének egyik módja. Napjainkban azonban újra a tegeződés virágkorát éljük.

„A megszólítás megválasztásában két döntő tényező játszik közre: az alá-fölérendeltség (azaz, a hatalmi viszony) és a szolidaritás (az, hogy a partnerek valamilyen szempontból közösséget vállalnak-e egymással, együvé tartozónak érzik-e magukat)” (Kenesei 1995, 146). A kódválasztásban a partnerek személyén kívül a kommunikációs helyzetnek is nagy jelentősége van.

A tegezés divatját elsősorban a fiatalok vezették be. Ennek eredményeként a gyerekek nemcsak szüleiket, hanem már nagyszüleiket is egyre inkább tegezik.

A tanulóktól afelől tudakozódtam, hogy tegezik-e vagy magázzák szüleiket, nagyszüleiket, nagynénjeiket/nagybácsijaikat, keresztszüleiket, testvéreiket, tanáraikat, iskolatársaikat, papjukat, idegen iskolásokat, idegen felnőtteket. Az eredményeket a következő táblázat tartalmazza:
szemle_2002_3_bauko_02
A táblázatból kitűnik, hogy a diákok kivétel nélkül tegezik a szüleiket, testvéreiket és iskolatársaikat, csak 6 tanuló magázza a nagyszülőket és 2 az idegen iskolásokat. A nagybácsik/nagynénik és keresztszülők tegezése is általánosabb. Többnyire magázzák az idegen felnőtteket, csak 6-an tüntették fel, hogy letegezik őket. Mindannyian csak a tanárokat és a papot magázzák. Összességében elmondható, hogy a tegezés jóval elterjedtebb, mint a magázás.

A következőkben arra kerestem a választ, hogy az előzőkben felsorolt személyek tegezik-e vagy magázzák-e a diákokat. A szülők, nagyszülők, nagybácsik/nagynénik és keresztszülők kivétel nélkül tegezik kedvenceiket. Csak 4-4 esetben magázza a diákokat a tanár és a pap. Az idegen felnőttek is inkább a tegezést választják, 11 tanuló tüntette fel, hogy magázzák őket.

A diákoktól az iránt is érdeklődtem, hogy a maga vagy az ön magázódó formát használják-e gyakrabban. „A maga személyes névmásként a XVII. században jelenik meg, Széchenyinek köszönhetően pedig a XIX. század harmadik évtizedében udvarias megszólításként az ön kezd el terjedni” (Kiss 1995, 271). „Nyomtatásban először a Stádiumban él vele 1833-ban e szavak kíséretében: Ezen szót (:) Ön, míg jobbra nem taníttatom, magyarban úgy használom, mint a német Sie-t” (Deme–Grétsy–Wacha 1987, 137).

40 diák az ön megszólítás használatát elterjedtebbnek tartja, mint a magáét (21), 39-en pedig mindkét változatra voksoltak. A diákok körében manapság már nem érvényes az a megállapítás, hogy „Az önözés kissé távolibb, mértéktartóbb. A magázás viszont sokszor gorombának hat” (Köves 1988, 35). Passzív megfigyeléseim szerint a diákok mindkét változatot ritkán használják, kerülik, mivel idegennek érzik őket, alkalmazásukat más megszólítási formákkal (pl. bácsi, néni) helyettesítik. „…az ön és maga megszólítás nem teljesen kielégítő a rövid, udvarias és demokratikus megszólításra…Olyan megszólítási formánk, mint az angol you, a francia vous, a német Sie, az olasz Lei, a spanyol Usted, amely rövid, mindenkivel szemben használható és egyben udvarias, mindmáig nincs nyelvünkben” (NyKk. II. köt. 1985, 89).

Megszólításformák

„A megszólítás beszédtársunk személyének szavakkal történő megjelölése. A megszólítás gyakran maga a név vagy annak valamilyen változatban való megnevezése, máskor névpótló megszólításokkal helyettesítjük őket. Ezek a névpótló megszólítások minősülnek leginkább fatikus nyelvi elemeknek, hiszen jelentésük, tartalmuk sajátos, a kapcsolat állását is mutató” (Balázs 1993, 40). A legterjedelmesebb megszólítás-lexikont a Nyelvi illemtan című könyvben találhatjuk (Deme–Grétsy–Wacha 1987, 371–441).

A kérdőív következő részében arra voltam kíváncsi, milyen megszólításformák léteznek a diákok körében. Az alábbi kérdésekre kaptam választ:

  1. Hogyan szólítják a diákokat a következő személyek: édesanyjuk, édesapjuk, nagyszüleik, nagybácsijaik (nagynénijeik), keresztszüleik, tanáraik, papjuk, idegen felnőttek.
  2. A diák hogyan szólítja meg édesanyját, édesapját, nagymamáit, nagyapáit, nagynénjeit, nagybácsijait, keresztanyját, keresztapját; bátyját, nővérét, öccsét, húgát (ha van); iskolatársait, tanárnőit, tanárait, az iskolaigazgatót, az orvost, a papot, az idegen felnőtt nőket és férfiakat.

A diákok szólítónevei közül a legelterjedtebbek a becenevek 288 abszolút adattal. Becenéven szólítják leggyakrabban a diákokat a nagynénik/nagybácsik (51), a keresztszülők (50), az édesanya (48), a nagyszülők (41) és az édesapa (40).

A legmegterheltebb becenévképző az -i 23 névváltozatban fordul elő: Ági (<Ágnes), Andi (<Andrea), Bali (<Balázs), Barbi (<Barbara), Bogi (<Boglárka), Évi (<Éva), Flóri (<Flóra), Gabi (<Gábor), Imi (<Imre), Isti (<István), Kati (<Katalin), Kori (<Kornél), Kriszti (<Krisztína), Niki (<Nikolett), Norbi (<Norbert), Pali (<Pál), Reni (<Renáta), Sanyi (<Sándor), Timi (<Tímea), Tomi (<Tamás), Viki (<Viktor), Zsolt, Zsigi (<Zsigmond).

A 2. helyre az -ika becézőképző került (9): Ágika (<Ágnes), Andika (<Andrea), Annika (<Anna), Barbika (<Barbara), Danika (<Dániel), Marika (<Mária), Sanyika (<Sándor), Zsoltika (<Zsolt), Gabika (<Gábor).

A következő helyen a -ka becézőképző található (8). Általában a keresztnév alapalakjához kapcsolódik (6): Balázska, Dávidka, Istvánka, Juditka, Kornélka, Viktorka, 2 esetben pedig a rövidült tőhöz: Adrika (<Adrianna), Nikolka (<Nikolett). Hasonló arányban (8) található a kérdőívekben névrövidülés: Brigi (<Brigitta), Adri (<Adrienn), Alex (<Alexandra), Dani (<Dániel), Eni (<Enikő), Ildi (<Ildikó), Meli (<Melinda), Nikol (<Nikolett).

Az -ike morféma 7 becenévben jelenik meg: Imike (<Imre), Lillike (<Lilla), Nikike (<Nikolett), Renike (<Renáta), Timike (<Tímea), Tündike (<Tünde), Vikike (<Viktor).

Az -m birtokos személyjellel ellátott becenevek (6) az interperszonális informális viszonyra, a bensőséges kapcsolatra utalnak a családban: Andikám, Áronkám, Brigikém, Katicám, Lillikém, Sanyikám. Négy becenévben fordul elő az -a szuffixum: Ada (<Adrienn), Ilda (<Ildikó), Kriszta (<Krisztína), Zsiga (<Zsigmond); háromban a -ci, -us és -uska: Éci (<Éva), Enci (<Enikő), Marci (<Márton), Andrus (<Andrea), Barnus (<Barnabás), Melindus (<Melinda), Aduska (<Adrienn), Csilluska (<Csilla), Flóruska (<Flóra). Három becenév keletkezett tőcsonkulással: Detti (<Bernadett), Szandi és Szandra (<Alexandra). 2-2 esetben a képző -ica és -csi: Ágica (<Ágnes), Katica (<Katalin), Palcsi (<Pál), Ricsi (<Richárd). A következő képzőkre pedig csak 1-1 példát említettek a diákok: -cike: Écike (<Éva), -csike: Ricsike (<Richárd), -ke: Melike (<Melinda), -kencs: Vikkencs (<Viktor), -ncsi: Noncsi (<Noémi), -ni: Noni (<Noémi), -ó: Vikó (<Viktor), -ő: Gergő, -őcske: Gergőcske (<Gergely), -tyi: Patyi és -tyus: Patyus (<Patrícia), -tyika: Patyika (2 keresztnév becéző változataként van feltüntetve: <Pál, <Patrícia), -u: Katu (<Katalin), -uka: Pityuka (<István), -üske: Endrüske (<Endre).

A diákok keresztnéven való megszólítása (összesen 248 adat) jellemző a tanárokra (59 keresztnéven, 36 becenéven), papra (12 keresztnév, 5 becenév) és idegen felnőttekre (32 keresztnév, 9 becenév). A 3. legszívesebben választott szólítónév a ragadványnév. Főképpen a szülők hívják így gyermekeiket (édesanya 34, édesapa 25), náluk a becenév után ez áll a 2. helyen. A következő ragadványnevek (73) szerepelnek az összegyűjtött korpuszban:
Andulka (papagájfajta), Aranyom, Babám, Bocikám, Bogaram, Bogárkám, Boszorkány, Bubuka, Bucus, Büngyülkém, Cica, Cicácska, Cicám, Cicuska, Cicuskám, Csillag, Csillagom, Csirke, Dínó, Drágám, Drágus, Édeském, Gizi (Noémit így hívják a nagyszülők), Gombócom, Gyöngyöm, Halam, Hercegnőm, Hétördög, Husika, Józsika (1 lányt hív így édesapja), Kacsa, Kicsi, Kicsim, Kincsem, Kis Királykisasszony, Kisbogaram, Kiscsillag, Kiscsillagom, Kisgolyó, Koponyányi Manyó, Krumpli, Maci, Macika, Macikám, Majomparádé, Manó, Mátyás (Zsigmond az eredeti keresztneve), Mókus, Mókuska, Mucim, Mucus, Mucuskám, Nyuszi, Nyuszikám, Nyuszkó, Picim, Picur, Pityke (Alexandra), Poszrancs, Pöttömke, Pucika, Pucukám, Püntyő, Sulci, Supák, Szívem, Töki, Tökmag, Törpe, Tündérke, Tutyi, Ubi, Úszóbajnok.

Az adatok alapján két diákot szólít családnevén a tanár. A továbbiakban különböző egyéb kifejezések is szerepelnek a válaszok között: kisfiam 10 (édesanya 6, édesapa 3, nagyszülők 1), kislányom 8 (idegen felnőttek 4, édesanya 3, édesapa 1), lányom 2 (édesanya 1, nagyszülő 1), fiam 9 (idegen felnőttek 3, tanárok 3, pap 2, édesapa 1), fiacskám 4 (nagyszülők 2, édesanya 1, édesapa 1), nagyfiam (édesanya 1). Egyéb megszólításokat is használnak még a nagyszülők: kisunokám (2), drága egyetlen leányunokám (1), unokám (1); az idegen felnőttek: kislány (13), kisgyerek (3), kisfiú (3), te, fiú! (3), hé, te (2), fiú (1), kiscsaj (1), hé, te gyerek (1), hé, te fiú (1), te, gyerek (1) és a pap: gyermekem (3), fiam (2), testvér (2), bárányom (1).

A speciális megszólítási formáknál a rokonsági fokozat kifejezésének széles skálájára voltam kíváncsi. Legszínesebb és leggazdagabb az édesanyák és édesapák megszólítása. A tanulók körében az anyu, apu forma (56 : 59) alkalmazása áll az első helyen. Ezt követi az anyuci, apuci (24 : 21) és anya, apa változat (17 : 17). Az édesanyák megszólítására összesen 18-féle formát használnak a diákok: anci (14), anyuka (6), anyci (4), anyucika (3), mami (3), anyucikám (2), ancika (1), anycika (1), anyi (1), anyuska (1), édesanya (1), édesanyám (1), a németből átvett mutter (1), és 2 diák ragadványnéven szólítja édesanyját: Durmó, Minyiszke. Az édesapákat 16-féleképpen szólítják a diákok: apci (9), apuka (6), apucika (4), api (2), apucikám (2), a németből származó fater (2), apka (1), apo (1), édesapa (1), édesapám (1), tato (1, szlovák kölcsönszó) és pupum (1), amely valószínűleg az apu és apum szavak végződéseinek kontaminációja (az első vokális elhagyása és a megmaradt szóelemek összekapcsolása).

A nagyszülőket kedvenceik leggyakrabban a mama, papa formával szólítják (60 : 58). A többi megszólításforma messze elmarad ezek mögött. A nagymamákat 17-féle variánssal szólítják: nagyi (18), mami (6), mamuska (5), nagymama (4), a szlovákból származó baby (3, a babka = nagymama becézett változatáról van szó), mamus (3), mamuci (3), nagyika (2), babka (1), hé, mama (1), mamika (1), mamikám (1), mamulicika (1), nagyanya (1), Pipi (1, ragadványnév) és egy tanuló szólítja nagymamáját a családnév becézett változata (ragadványnév) + nagyi összetétellel: Fazi nagyi (1).

A nagyapák megszólítására 13 változatot használnak a tanulók: papi (8), nagypapa (5), nagypapi (5), papus (4), papika (3), a szlovák etimonú dedo (2), nagyapa (1), nagyi (1), papesz (1), papulicika (1), papuska (1) és egy tanuló ragadványnév + papi szerkezetet: Fazi papi (1).

A nagynéniket és nagybácsikat leginkább keresztnevükön szólítják a diákok (46 : 44). Ezt követi a becenéven való megszólítás (19 : 19) és a becenév + néni (pl. Marika néni), illetve becenév + bácsi (pl. Julko bácsi) szerkezet (7 : 9). A nagynéniket 10-féleképpen szólítják: nagynéni (3), nénikém (2), hé (1, lekicsinylő), kema (1, inkább a keresztmama rövidítésének tűnik), keresztnév + néni (1, Emese néni), nagyi (1), néni (1), nénnye (1).

A nagybácsikat 11-féle nyelvi elemmel szólítják: bácsikám (3), nagybácsi (3), keresztnév + bácsi (2, pl. Olivér bácsi), családnév + becenév (1, Nagy Sanyi), bá (1), bátyus (1), báttya (1), kepa (1, a keresztpapa rövidítésének tűnik).

A keresztanyák és keresztapák megszólítására egységesen 16 különböző formát használnak a diákok. A legfrekventáltabb a keresztnéven (21 : 20) és becenéven (19 : 17) való megszólítás, ezt követi a köri (12 : 15) és keresztanyu, illetve keresztapu (9 : 14). A keresztanyák megszólítására még a következő változatokat tüntették fel: keresztmama (4), körike (4), keresztmami (3), keri (3), körösztanya (3), becenév + néni szerkezet (2, pl. Ági néni), keresztanya (1), keresztke (1), kema (1), köröszmama (1), köröszti (1) és a szlovákból átvett krstná (1, krstná mama = keresztanya).

A keresztapákat a további megszólításformákkal illették: keresztpapa (6), becenév + bácsi szerkezet (3, pl. Tibi bácsi); a többségük csak egyszer szerepel: kepa, keresztpapi, köriapa, köri bá, körici, körike, köringer, köröszapu, köröszpapa, köröszti.

A testvérek egymást leginkább bece- (49) és keresztnevükön (26) szólítják. A 7 ragadványnév közül a Tunyó Gézi a legexpresszívebb. A rokonsági elnevezések között a következők fordulnak még elő: tesó (6), hugi (3), bratyó (2), öcsi (2), tesi (2), bratyi (1), öcsike (1), öcskös (1), tesócskám (1).

A legtöbb iskolatársukat bece- (54), illetve keresztnéven (33) szólítják a diákok. Egy-egy esetben eltérő válaszokat is kaptam: haver, helló, hallod?, fiúk, csajok, srácok.

A nem rokoni kapcsolatokat kifejező nyelvi eszközök között a bácsi, illetve néni megszólítás kerül első helyre: a tanárnővel (75 tanító néni), tanárral (76 tanító bácsi), iskolaigazgatóval (64 igazgató bácsi), idegen felnőtt nővel (34 néni) vagy férfival (33 bácsi) való találkozás alkalmával, használata tehát a formális kommunikációs helyzetre jellemző. Az orvost leginkább a doktor úr (27) formával szólítják, ezek után következik az orvos bácsi (15), doktor bácsi (12), doktor néni (11), doktornő (6), doki néni (4), doki (2), doki bácsi (2), doktor (2), becenév + néni szerkezet (1, Kati néni) és a szlovákból átvett pani doktorka (1). Ebből is nyilvánvaló, hogy utótagként itt is gyakran előfordul a bácsi/néni a megszólítás részeként. Az angolszász országokban nem foglalkozásuk szerint különböztetik meg az embereket, hanem mindenkit nevén szólítanak. A kérdőívekben csak néhány esetben valósul meg az idevágó adatok közül a néven szólítás: idegen felnőtt nő és férfi (14 : 14), orvos (7), tanár (6), tanárnő (5), iskolaigazgató (1), pap (1).

Az alapiskolák 5–8. osztályában tanárok oktatnak, mégis a tanító, igazgató + bácsi/néni az elterjedtebb megszólítás (általános jelenség Szlovákiában). A tanárnőre, illetve tanár úrra 10-en, az igazgató úrra (8-an tanító bácsinak szólítják) pedig 14-en voksoltak. Az úr 7 esetben szerepel uram változatban az idegen férfiak megszólítására. Az idegen felnőtt nőt 5-en hölgyemnek, 4-en asszonyomnak szólítják. Az utóbbi megszólítások a felnőttek körében elterjedtebbek. Az uram eredetileg csupán a trón várományosának dukált, az asszony iráni jövevényszó pedig fejedelmi hölgyet jelölt. Az idegen férfit 1-1 tanuló bá (a bácsi rövidítése) és ember formával szólítja meg. 1 kérdőívben szerepel a lekicsinylő, pejoratív stílusértékű nőci, illetve a pasi megszólítás is. Érdekes adat az egyik kérdőívben, hogy a tanárnő megszólításánál az adatközlő Tö, a tanárénál pedig Ttö választ tüntetett fel.

A papot is különbözőképpen szólítják meg a diákok (gyakran hiányzott a válasz): atyám (4), pap bácsi (4), tisztelendő úr (4), tiszteletes úr (3), bácsi (2), atya (1), pap (1), plébános úr (1), szentatya (1).

A köszönés és megszólítás az egymás közti kapcsolatteremtésnek egyik fontos eszköze. Láthattuk, hogy rendszerük változatos és szerteágazó. A társadalom szerkezetének átalakulásával együtt napjainkban is folyton változnak. A révkomáromi Eötvös Utcai Alapiskolában a legkedveltebb a szia köszönésforma, a tegezés elterjedtebb, mint a magázás és a diákok megszólításai közül a becenevek dominálnak.

A szlovákiai magyar szakirodalomban a köszönés- és megszólításformákkal foglalkozó tanulmányok csak sporadikus jellegűek. A kisebbségi helyzetben élő magyarok első ilyen témájú tanulmányát – tudomásom szerint – Sándor Anna írta, aki a koloni köszönés- és megszólításformákat gyűjtötte össze és dolgozta fel (Sándor 2000, 104–116). A köszönés- és megszólításformák átfogóbb kutatása még várat magára a szlovákiai magyar nyelvterületeken.

Felhasznált irodalom

Bachát László (szerk.) 1987. Szépen magyarul – szépen emberül. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 31–45. p.
Balázs Géza 1993.
Kapcsolatra utaló (fatikus) elemek a magyar nyelvben. Budapest, Akadémiai Kiadó. /Nyelvtudományi Értekezések, 137./
Balázs Géza–Grétsy László (szerk.) 2001.
Nyelvi illem – nagyszüleink kiskorában. Válogatás a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma anyanyelvi pályázataiból. Budapest, Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma.
Deme László–Grétsy László–Wacha Imre (szerk.) 1987.
Nyelvi illemtan. Budapest, Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, 59–169, 371–441. p.
Bíró Ágnes–Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.) 1985.
Nyelvi divatok. Bratislava, Madách Könyvkiadó, 11–41. p.
Éder Zoltán 1983.
Köszönésformák. In: Grétsy László–Kovalovszky Miklós (főszerk.): Nyelvművelő kézikönyv. I. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1249–1256. p.
Chorvát, Franti¹ek–Orlík, Juraj 1985.
Napjaink illemtana. Bratislava, Madách Könyvkiadó, 35–55. p.
Fülei-Szántó Endre 1994.
A verbális érintkezés. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézete. /Linguistica Series C. Relationes, 7./
Grétsy László (szerk.) 1973.
Anyanyelvi kaleidoszkóp. Budapest, Gondolat, 23. p.
Grétsy László–Kovalovszky Miklós (főszerk.) 1985.
Nyelvművelő kézikönyv. II. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó, 86–92. p.
Guszkova Antonyina 1981.
A társadalmi kapcsolatteremtés eszközei a mai magyar nyelvben. Budapest, Akadémiai Kiadó. /Nyelvtudományi Értekezések, 106./
Hajdú Mihály 1974.
Magyar becézőnevek (1770–1970). Budapest, Akadémiai Kiadó.
Kenesei István (szerk.) 1995.
A nyelv és a nyelvek. Budapest, Akadémiai Kiadó, 145–147. p.
Kertész Manó 1996.
Szállok az Úrnak. Budapest, K. u. K. Könyvkiadó, 243–249. p.
Kiss Jenő 1993.
Köszönés- és megszólításformák a rábaközi Mihályiban. Magyar Nyelvőr, 2. sz. 208–228. p.
Kiss Jenő 1995.
Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 268–278. p.
Kovács Judit–Ostvát Katalin 1978.
Nemcsak illemtan. Bratislava, Madách Könyvkiadó, 13–38. p.
Köves J. Julianna 1988. Illik tudni.
A kulturált viselkedés szabályai. Budapest, Editorg, 24–43. p.
Sándor Anna 2000.
Anyanyelvhasználat és kétnyelvűség egy kisebbségi magyar beszélőközösségben, Kolonban. Pozsony, Kalligram, 104–116. p.
Sinor Dénes 1974.
A magyar nyelv udvariassági formái a két világháború közti időben. Budapest, Akadémiai Kiadó, 545–552. p. /Nyelvtudományi Értekezések, 83./
Tóth Mihály 1983.
Köszönések és megszólítások Bag községben. Budapest, Akadémiai Kiadó. /Magyar Csoportnyelvi Dolgozatok, 20.

Németh Erika: A felsoszeli bognár- és kovácsmesterség szakszókincsének vizsgálata (A két népi mesterség egymásrautaltsága a mindennapi életben, s ennek visszatükrözodése a szinonimitás vizsgálatában)

1. Bevezetés

A lexikológia a szókincs kutatásával foglalkozó nyelvészeti diszciplína. Ennek kutatatása azért is fontos, mert a szókincs a nyelvi rendszer legdinamikusabban változó része. Új szavak befogadása és teremtése jellemző a csoportnyelvekben. Egy csoport lehet szakmai, területi, társadalmi stb. meghatározottságú, de legfőbb jegye, hogy az azonos csoportba tartozók tudatában élő szavak a csoportbeliek körében használatosak (Elekfi 1988, 275–283). Tehát ugyanazon mesterséget, foglalkozást űző, ugyanazon tudománykörben dolgozó emberek sajátos szakmai szókincsét nevezzük csoportnyelvi szókészletnek. Kétségtelen tény, hogy az azonos foglalkozásúak ugyanúgy csoportot alkotnak, mint azok, akiket azonos kedvtelés, műveltség, életkor stb. kapcsol össze, bár ezeket a hobbi- vagy szabadidőnyelveket nem szokták szaknyelveknek nevezni (Grétsy 1988, 92). A világirodalmi lexikon a szaknyelveket a csoportnyelvek között tartja számon, vagyis a szaknyelveket, a gyermeknyelvet, a tolvajok és a kártyások nyelvét összefoglalóan csoportnyelveknek nevezi. Ez esetleges téves következtetésekre ad lehetőséget, éppen ezért Grétsy László a félreértés elkerülésére sajátos megoldást ajánl. „Én… megszüntetném a csoportnyelvek megnevezését és a szaknyelveknek, valamint a tolvajnyelvnek mint ez alá rendelt fogalmaknak egymás mellé rendelését, helyette különnyelvekről beszélnénk, és ez alá rendelném a szaknyelveket egyfelől, mint olyanokat, amelyeknek mind logikailag, mind nyelvtanilag, mind nyelvileg rendezett, definiált, valamilyen módon intézményesített terminológiájuk van, másfelől mindazokat, amelyek ebből a körből felsorolt ismertetőjegyek hiánya miatt kizáródnak, alkalmi nyelveknek nevezném” (Grétsy 1988, 93).

A csoportnyelvi szavak különböznek a köznyelv szavaitól, ezért a csoportnyelvkutatás elsődleges feladata, hogy minél behatóbban vizsgálja egy-egy csoport szakszókincsét (Hajdú 1988, 607–611). A terminus fő kritériuma a pontos meghatározás, mely behatárolja a fogalom tartalmát, terjedelmét egy jól kiépített fogalmi rendszer segítségével. Ez azt jelenti, hogy a terminológia nemcsak tudományos terminológia lehet, hiszen a népi szakszókincsben is találhatók pontos definíciók, melyek azonban nem érik el a tudományos meghatározás szintjét, de meghaladják a köznyelvi meghatározásét. Így a népi mesterségek szókincse egyfajta átmenetet képez a tudományos terminológia és a köznyelv között.

A szakszó további meghatározója nemcsak az, hogy az adott szó a köznyelvben ismeretlen, hanem hogy a szakmai jelentését nem változtatja meg sem a szövegkörnyezeten belül, sem rajta kívül. Ezzel szemben a köznyelvi szavak új és új jelentésárnyalatot kaphatnak, ill. érzelmi és hangulati elemekkel bővülhetnek (Pusztai 1975, 395–404). A szaknyelvkutatónak nincs könnyű dolga, hiszen a vizsgálódásban komplexitásra kell törekednie, de ebben munkáját segíti a stiliszta, a nyelvész, a néprajzos.

2. Témaválasztás

E tanulmány alapvető célkitűzése, hogy egyrészt demonstráljam a szülőfalumban, Felsőszeliben nagy múltra visszatekintő két ősi mesterség (bognár- és kovácsmesterség) szakmai egymásrautaltságát, másrészt bemutassam ennek az egymásrautaltságnak a nyelvi anyagban – a szakszókincs szinonimáinak vizsgálatában – való visszatükröződését. Természetesen a szakszókincsgyűjtés – amelyre ez a tanulmány is épül – alapos anyaggyűjtést és előismeretet igényel, mert sok múlik a gyűjtő felkészültségén, az adott kutatási területen való jártasságán. „Nem lehet eredményesen gyűjteni például a kismesterségeket, ha fogalmunk sincs a kismesterségek szerszámairól, műveleteiről, hiszen azt sem tudjuk, hogy mire kérdezzünk rá, illetőleg megmaradunk az általános semmitmondó kérdéseknél” (Kiss 1995, 41). Nyomós okok vezéreltek e feladat vállalására:

  1. Néprajzi értékmentés. Mivel a népi mesterségeket űző szakemberek száma csökkenő tendenciát /1/ mutat, így a lexikológiai kutatásnak legégetőbb feladata a népi terminológia nyelvi eszközeinek felkutatása, ezért fogtam hozzá szülőfalumban még élő két mesterség felkutatásához.
  2. Nyelvészeti értékmentés. Mivel a gyűjtés mindig sürgetőbb feladat volt, ezért a lexikológiai jellegű vizsgálatok háttérbe szorultak, pedig fontos lenne megvizsgálni az adott szókészlet változásait, a szakszavak alakjának és jelentésének viszonyát, a jelentésváltozásokat.
  3. Valódi kutatásokra épülő munkák hiánya. Nagyon kevés az önálló és teljes szókészleti monográfia, sőt alig készülnek a szókészlet belső rendszerét, mozgását, változását feldolgozó munkák.
  4. Megnyirbált identitástudat. A szlovák–magyar etnikai határon végzett lexikológiai kutatások hozzásegítenek az itt élők identitástudatának megerősítéséhez.

3. Kutatási terület, az anyaggyűjtési módok és az adatközlők bemutatása

3.1. Felsőszeli földrajzi és történeti jellegzetességei

Felsőszeli a Mátyusföld közepén kanyargó Dudvág folyó két partján és a járás székhelyétől, Galántától 8-km-re délre fekszik. Az itt letelepedett nép félnomád életmódot folytatott. Legelőik, földjeik és halászatuk közös volt. 1158-ból való az első írásos emlék, mely szerint II. Géza javakat adományozott a nyitrai egyháznak. Az oklevélben a következők olvashatók: „Dedi eciam terciam partem Sely cum piscaturis et piscatoribus meis ac cesu[m] fori, [quae possessio est regalis et mensae meae serviens].” Azaz: „Odaadtam még Szeli harmadrészét a halászóhelyekkel és a halászaimmal, meg a vásár pénzbeli hasznával, (ez a birtok királyi és az én asztalom számára szolgál).” (Püspöki 1989, 103). A periratokban Scele, Scelle néven jegyezték le a falu nevét, a 11. századtól azonban már Szeli néven emlegetik 250–300 éven át, mígnem a 15. században megjelenik az alsó és felső elkülönítő jelző (Danajka 1993, 23).

3.2. Az anyaggyűjtés

A munkámhoz szükséges anyagot diktafon segítségével hangkazettára rögzítettem. Ez a gyűjtési módszer több szempontból is előnyös, mert a szövegfelvétel hűen tükrözi a nyelvhasználatot, annak valóságát, sokszínűségét, hangzásbeli sajátosságait, valamint lehetővé teszi az adatközlő beszédének pontos, szó szerinti idézését, a beszélgetés többszöri visszahallgatását, a szövegfelvétel több szempontú elemzését. Az anyaggyűjtést az aktív módszer alapelveinek a felhasználásával végeztem. Tehát hasznosítani tudtam a közvetlen (direkt) adatgyűjtést, amikor egyenes, közvetlen kérdésekkel, irányított interjú formájában próbáltam rávezetni az adatközlőt az általam megadott témáról való beszélgetésre, és a közvetett (indirekt) anyaggyűjtést is, amikor az adatközlőtől körülírásos kérdésekkel próbáltam megkapni egy-egy szakszót. A tapasztalatom az, hogy Szabados Jánosnál az indirekt módszer látszott a leghatékonyabbnak, mert pl. az adott munkafolyamatot megpróbálta annyira közérthetően, világosan leírni, hogy közben mellőzte a szakszavakat, legalábbis egy bizonyos részét, amelyeknek a felgyűjtése volt a célom. Mindez magyarázható a kútfő magas életkorával, mert az ember ilyen korban már sok mindenre nem emlékszik főleg akkor, ha már nem műveli aktívan a csaknem feledésbe merülő bognármunkát vagy a kovácsszakmát, másrészt megpróbálja leegyszerűsíteni a dolgokat abból a célból, hogy a nem szakmabeli is megérthesse, elképzelhesse a bonyolult munkamenetet. Külön örültem annak, hogy az adatközlőimet egyáltalán nem zavarta a diktafon jelenléte, annak be- és kikapcsolása. Azaz sikerült elkerülnöm az ún. megfigyelői paradoxont (Kiss 1995, 36).

3.3. Az adatközlők bemutatása

A munkám egyik adatközlője Szabados János (1914) 88 éves nyugalmazott bognár, aki egyedüli ismerője e kihalófélben lévő szakmának. Szabados Jánost az édesapja nevelte. Elvégezte az elemit, majd 14 évesen elkerült bognárinasnak Baán István Főszeg utcai /2/ mester mellé, majd később Csicsón és Köbölkúton szerez szakmai tapasztalatokat.

Megszólítottam olyan szakembert is, akinek a foglalkozása eredendően nem bognár vagy kovács, mégis valamilyen mértékben kapcsolatba került ezekkel a mesterségekkel, így kerestem fel Szombath László (1971) 31 éves asztalost, aki fiatal kora ellenére rendkívül tapasztalt, kiváló szakember. Inaskorában gyakran segédkezett Szabados Jánosnak egy-egy szerszám javításában, faeszköz elkészítésében.

Nagyon értékes információkkal szolgált munkámhoz a néhai Renczés József (1906) is, aki 1997-ben hunyt el. Az 1997-ben készített beszélgetéskor már csak az emlékezetében élt a kovácsszakma, mert a gyenge fizikai állapota nem engedte meg az aktív munkavégzést. Életében mindvégig hű maradt első munkahelyéhez, a dögösi /3/ Szold cég /4/ műhelyhez, mely később ugyan állami irányítás alá került, de a szakember továbbra is itt tevékenykedett, sőt a nyugdíjba vonulása után sem szűnt meg kovácsnak lenni, mert gyakran vállalt mellékmunkákat.

Ma már a falu legidősebb kovácsa a 81 éves Pukkai Ferenc (1921), aki már csak kedvtelésből, saját maga és unokái szórakoztatására készít szerencsepatkókat. ő Szabados Lőrinc mesternél kezdte az inasságot 1938-ban, majd jó tapasztalatokat szerzett Udvarnokon és Budapesten, a fegyvergyárban.

Szőcs Pál (1939) is nyugdíjas kovács, még 63 évesen is végez kovácsmunkát, részben kedvtelésből, részben megrendelésre. A szakmát Kövecsesen /5/ (©trkovec) sajátította el, majd a helyi szövetkezet kovácsaként helyezkedett el, s innen is ment nyugdíjba.

4. A bognár- és a kovácsszakma rövid története

4.1. Bognármesterség

A kerékgyártó elnevezés a Kerekes családnévre vezethető vissza, melynek legrégebbi írott emléke 1360-ból való. Bár feltételezik, hogy honfoglaló eleink is használtak állatok által vontatott járműveket, ebből és a kerékhez kapcsolódó szavakból kikövetkeztethető, hogy már ekkor voltak szekérkészítők. Ezt támasztja alá az az öszszehasonlító nyelvtörténeti vizsgálat, mely szerint a kifejezés török, mongol, iráni kapcsolatokra utal, és legrégebbi rétegének kialakulása a honfoglalás előtti időkre tehető (Domokos 1991, 457). „A kutatók többsége azt állítja, hogy a kerekes járműveket először kultikus célokra használták, a termelésbe csak később vonták be azokat. Ezt a tényt igazolja az is, hogy a prehisztorikus kerék- és szekérleletek sírokból kerültek elő, mint a halottkultusz járulékos részei” (Ortutay Gyula [szerk.] 1987, 4. köt. 612). A szakmát jelentős német hatás érte, amely kimutatható a szókincsében, s mindez magyarázható részben a mesterlegények vándorlásával, részben a múlt századi tanoncoktatásban használatos német elnevezésekkel.

Szülőfalumban is nagy hagyománya volt ennek a mesterségnek, bár az 1237-es pannonhalmi összeírás még nem említi őket (Danajka 1993, 25), de a századforduló tájékán négy bognár, 1938-ban pedig már hat bognár működött. A ma még élő, utolsó felsőszeli bognár, Szabados János elmondása szerint rajta kívül még nyolc bognármester tevékenykedett a faluban. Az 1949-ben megkezdődő szövetkezetesítés következménye, hogy a falu három magánjellegű bognárműhelye megszűnt, s létrejött egy államosított majorság Dögösön, ahol egy helyen és egy épületben többféle mester is dolgozott. Majd a mezőgazdasági technika fejlődése kiszorította a szekérgyártást, a kocsikészítést, és már csak a szerszámok javítása tartozott a bognárok feladatkörébe. Mára már csak a 88 éves Szabados János az egyedüli képviselője a valamikori mestergárdának.

4.2. Kovácsmesterség

A kovácsmester (régi néven: vasverő) a szó szoros értelmében szakember volt, mert minden vaseszközt tökéletesen, pontosan és kétkezi munkával állított elő. Elődeink a kovácsmesterséget már a honfoglalás előtt is gyakorolták. A kovácsszakma valószínűleg a honfoglalás után vált önállóvá, majd a 14. században több ágra szakadt (Ortutay Gyula [szerk.] 1987, 3. köt. 286–287). Ez a foglalkozás kb. 6000 éves múltra tekint vissza, melynek kezdetét a fémek alkalmazásától számíthatjuk.

A kovács elsősorban patkókat és vasalásokat /6/ készítő fémfeldolgozó mester volt. A mesterség családon belül sokszor nemzedékeken átöröklődött, melyhez egy érdekes történet is kapcsolódott. A legenda szerint egy kovács kiírta a műhelye fölé a következőket: Kovácsok kovácsa. Krisztus ezt meglátta, és elszegődött hozzá kovácsinasnak, s levágta tőből a ló lábát, a megpatkolás után pedig visszaforrasztotta. A kovács megpróbálta őt utánozni, de nem sikerült neki. Ekkor Krisztus kioktatta, hogy nem ő a kovácsok kovácsa, ezért vegye le a táblát (Ortutay Gyula [szerk.] 1987, 3. köt. 288). Az 1237-es pannonhalmi összeírásnak köszönhetően, amely az állandó birtokviszályok és perek miatt szükségessé vált, tudjuk azt, hogy a faluban kialakult a kézművesség. Éltek itt tímárok, szűcsök, molnárok, kovácsok. A századforduló tájékán a faluban hat kovács volt, ez a szám az 1938-as adatok alapján tizenkettőre emelkedett (Danajka 1993 111, 129). Sajnos az 1949-ben megkezdődő szövetkezetesítés és a mezőgazdasági technika fejlődése megszüntette a házaknál a nagyállattartást. Így nem volt szükség sem bognárokra, akik a lovas fogatokat készítették, sem kovácsokra, akik a hagyományos szerszámokat verejtékes, kétkezi munkával készítették, sem takácsokra, akik kézileg állították elő a szövetet. Ezek után a kovács feladatköre a szerszámok javítására korlátozódott. Ma már csak két nyugdíjas kovács él a faluban.

5. A bognár- és kovácsszakma egymásrautaltsága

A két ősi szakma Felsőszeliben közös múltra tekint vissza, hiszen a bognár a kováccsal közös céhet alkotott, mert amit a bognár fából elkészített, azt a kovácsnak a tartósság céljából be kellett vasalnia. A kováccsal való szoros együttműködés útján készült el a szekér is.

5.1. Az egymásrautaltság szakmai demonstrálása

A bognár a szekérre két darab kocsioldalt helyezett, melynek hosszúsága megszabta a szekerek nagyságát. A fergettyű /7/ és a lőcs /8/ akadályozta meg a szekéroldal szétcsúszását.

A szekéroldal váza felső, alsó és középső dorongból /9/ állt, valamint az ezeket összekötő fogasból. /10/ Az alsó és a felső dorong a szekéroldal foglalatát alkotta, ezekbe vésték be a zápokat /11/. A középső dorongot csak könnyű kocsiknál használták. A dorongba általában 6-7 zápot véstek, de ez attól is függött, hogy milyen hoszszú volt a szekér. A zápokat egymástól meghatározott távolságra rakták. Az oldalaknak a fent említett alapvázát különbözőképpen variálták, így jöttek létre a következő oldalfajták:

  1. zápos oldal v. fogasoldal – ritkán bordázott, leginkább kévehordásra alkalmas oldal;
  2. deszkaoldal v. telioldal – bedeszkázott oldal szén, homok és kavics hordására;
  3. létraoldal – 8 m hosszan bordázott oldal.

Az elkészült kocsioldal a kovácshoz került, mert ő végezte el a kocsivasalást. Maga a kifejezés a kocsi fa részeinek vassal történő burkolását jelenti. A kocsi oldalait a forgó /12/ tartotta vízszintbe, melyet az eplény /13/ fölé helyeztek. Középen volt rajta egy vasalt lyuk, melyen a derékszeg /14/ ment keresztül. A forgó biztosította a kocsi elejének a mozgathatóságát, s a fölé helyezett alapzatra erősítették a szekér bordázatát. Hosszú karnál nem kellett, de alacsony karnál /15/ már szükséges volt a lőcs, mely mindkét oldalon bebiztosította a tengelyt a gyorsfutó kocsiknál. Az oldalakat az alapzaton a hasló /16/ kötötte össze. A hasló és a tengely /17/ közé felszerelt fellépővel /18/ elkészült a szekér, s ha ügyes és szorgos volt a kovács, akkor hetente egy ilyen szekér gurulhatott ki a műhelyből. A kocsik nemcsak szakmai, hanem esztétikai szempontból is kifogástalanok voltak, mert a kovács vasba forrasztott formákkal /19/ tette díszesebbé azokat.

5.2. Az egymásrautaltság nyelvészeti demonstrálása

A két szakma egymásrautaltságának legszembetűnőbb visszatükröződése az adott szakszókincs szinonimáinak /20/ vizsgálatában figyelhető meg. A szinominitás vizsgálata a népi szakszókincs vizsgálatában azért is fontos, mert a poliszémiával /21/ együtt ún. szematikai zajt okoz, vagyis zavarja a kommunikációt. Ezt a nyelvi szennyezettséget Czúni István szerint az okozza, hogy jelentés és a nyelvi kifejezés között hiányzik az egyértelmű vonatkozás. E jelenség megjelenésének több oka lehet:

  1. nem vagyunk tisztában az aktív szókészletünkbe került szavak jelentésével;
  2. az ismeretszerzés során automatikusan elsajátítunk szavakat;
  3. a zajforrás még inkább fokozódik, ha az információcsere nemcsak két fél között (pl. szerző–olvasó között) zajlik le, hanem több tényezőn keresztül jut el az értesülés az érdekeltekhez (pl. szerző–műfordító–olvasó között).

A két felgyűjtött szakma szakszókészletében 152 szinonim szót találtam, s ez a szám jóval magasabb lett volna, ha pl. az egész Mátyusföldre kiterjesztettem volna a gyűjtést.

A szinonimitás kialakulásának több oka is lehet a bognár- és kovácsmesterség terminológiájában:

  1. Elkülönülés. Egyes falvak, vidékek közötti nyelvi kommunikáció hiánya eredményezheti, hogy egyes fogalomnak a megnevezése más-más terminussal történik. Sőt, a gyakran egy céhben dolgozó kovács és bognár eltérő hangalakú, de többé-kevésbé rokon jelentésű szót használt egy-egy dolog megnevezésére (pl. a bognár fergettyűnek, a kovács forgónak nevezte a tengelyhez kapcsolt forgatható fát). Így elkülönülés jött létre, de nem a Péntek János által meghatározott szinonima-differenciálódás törvénye értelmében (Péntek 1979, 182), mely szerint a szinonim párok tagjai jelentésükben elkülönülnek.
  2. Köznyelviesedés. A rokon jelentésű szavak kialakulása összefügg a köznyelviesedéssel, mely során a régebbi szinonimák fokozatosan háttérbe kerülnek, ill. kipusztulnak (pl.: Esterházy – hintó – üveghintó /22/).
  3. Heteronimák. A heteronimák /23/ határán egyenrangúan mindkét szinonima használatos (pl. felső fa – vállfa /24/, kocsi – szekér stb.).
  4. Szinonimavonzás törvénye. Ugyancsak a köznyelviesedéssel és az iparművészeti terminológia fejlődésével függ össze, hogy a gyakran használt szakszavakhoz újabb szinonimák társulnak. Tehát érvényesül a szinonimavonzás törvénye (pl. eplény – simely – vánkos /25/).
  5. Idegen szavakhoz való mellérendelés. Mindkét szakmában nagyon sok az idegen eredetű (főleg német) szakszó, melyekhez a mesteremberek megpróbáltak magyar megfelelőket hozzárendelni jelentéskölcsönzéssel (Lanstyák 1998, 42–48), mely során homológ szavak /26/ jöttek létre (pl. citling – faráspoly /27/), ill. a meglévő idegen eredetű szóhoz idegen eredetű szinonimát rendeltek (pl. flasencug – gurni /28/, lok – stekli /29/).
    A vizsgált szakszókincsben 67 szinonim párt, azaz 152 szinonim szót találtam. Ebből a legtöbb köznyelviesedéssel, ill. idegen szavakhoz való mellérendeléssel jött létre.

K – kovács
B – bognár
1., 2., 3., 4., 5. – a szinonimák kialakulásának módjait jelölik a felosztás szerint
I. – a rokon értelmű szópárok százalékos kimutatása a 67 szinonimapárhoz viszonyítva
II. – a rokon értelmű szavak százalékos kimutatása a 397 szakszóhoz viszonyítva

Mivel a felsőszeli bognárok és kovácsok gyakran egy műhelyben, szorosan együttműködve munkálkodtak azon, hogy a szekér elkészüljön, így nem meglepő, hogy egy szekérrész különböző elnevezéseit kölcsönösen elsajátították. Ezzel magyarázható az, mint ahogy az a táblázatból is kitűnik, hogy a szinonimák 36%-át mindkét szakember egyaránt használta.

6. Összegzés

A táblázatból a következő megállapításra juthattunk:

  1. A szinonimák fokozzák a bognár- és kovácsmesterség szakszókincsének jelölésbeli tarkaságát, melyek a terminológia 37%-át alkotják.
  2. A legtöbbjük (ez a szinonimák 28-28%-a) a köznyelviesedéssel és az idegen szavakhoz való mellérendeléssel jött létre.
  3. A bognár és a kovács megközelítőleg egyforma arányban (K: 31%, B: 33%) használ rokon értelmű szót.
  4. Mindkét foglalkozási ág 36%-ban ismeri és alkalmazza ugyanazokat a szinonimákat (amerikáner/bokázó kisgép, lőcs/tengelytámasz).
  5. Ez az utóbbi megállapítás nagyon is alátámasztja azt a tényt, hogy a felsőszeli bognár- és kovácsmesterek egymásrautaltsága nemcsak gyakorlatban, hanem a lexikológiai kutatásban, pontosabban a szinonimitás vizsgálatában is megmutatkozik.

7. Befejezés

„A nyelv, magyar nyelvünk valóban legfőbb kincsünk, közösségszervező, összetartó erő. Összetartozásunknak, magyarságunknak nemcsak legfőbb jele, szimbóluma, hanem tényezője is. De ahogy a nyelv összetartója a közösségnek, ugyanúgy a közösség (csoport, nép, nemzet) is megtartója a nyelvnek. A közösségben, népben, nemzetben él a nyelv. Kívüle nagyon nehezen.” (Lőrincze 1993, 169)
A fenti gondolatok aktualitása egy kisebb közösség életében (mint pl. Felsőszeli) még erősebben jelentkezik, hiszen itt nemcsak a köznyelv megtartásáról, de az adott területen beszélt nyelvjárás fennmaradásáról is szó van. Nagyon sok múlik azon, hogy az ott élő emberek mennyire érzik ennek fontosságát, s mit tesznek annak érdekében, hogy anyanyelvünk csorbítatlanul átöröklődjön a következő nemzedékre.
Ugyanez érvényes a kihalófélben lévő népi mesterségek szakszókincsére is, mert ha nincs felgyűjtve, akkor pár év múlva teljesen eltűnhet a közösség tudatából. Ebből kiindulva rendkívül fontos a népi mesterségek nyelvi eszközeinek az értékmentése, hiszen ebbe ivódott bele őseink hagyománya, identitástudata, innen meríthetünk erőt és reményt megmaradásunkért.

Irodalom

  • Bokor József 2000. A lexikológiai vizsgálatok a közelmúlt magyar dialektológiájában. In: Szabó Géza–Molnár Zoltán (szerk.) 2000: Nép – nyelv – társadalom. Szombathely /A Berzsenyi Dániel Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszékének Kiadványai, IV./
  • Czúni István 1973. Korunk és szaknyelv. Magyar Nyelvőr, 1973. 4. sz. 405–406. p.
  • Danajka Lajos 1993. Felsőszeli története. Felsőszeli, Kiadja a Községi Önkormányzat.
  • Domokos Ottó 1991. Magyar néprajz. IV. köt. Kézművesség. Budapest, Akadémiai Kiadó, 457–462. p.
  • Elekfi László 1988. A szaknyelvi szókincs nemzetközi rétegéről. In: Kiss Jenő–Szűts László (szerk.): A magyar nyelv rétegződése. I. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988, 275–283. p.
  • Grétsy László 1988. A szaknyelvek és a csoportnyelvek jelentősége napjainkban. In: Kiss Jenő–Szűts László (szerk.): i. m. 85–107. p.
  • Hajdú Mihály (szerk.) 1988. A magyar nyelv rétegződése, táji tagolódása. II. köt. Budapest, Tankönyvkiadó.
  • Kiss Jenő 2001. Magyar dialektológia. Budapest, Osiris Kiadó.
  • Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 83–84. p.
  • Lanstyák István 1998. A magyar nyelv szlovákiai változatainak sajátosságai. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 42–56. p.
  • Lőrincze Lajos 1993. Megnől az ember szíve. Veszprém, Új Horizont.
  • Ortutay Gyula (szerk.) 1987. Magyar néprajzi lexikon. 1–5. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó.
  • Péntek János 1979. A kalotaszegi népi hímzés és szókincse. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 173–195. p.
  • Pusztai István 1988. A szaknyelvi kutatások kérdései. In: Kiss Jenő–Szűts László (szerk.): i. m. 120–130. p.
  • Püspöki Nagy Péter 1989. Piacok és vásárok kezdetei Magyarországon 1000–1301. Bratislava, Madách Könyvkiadó.

A szlovákiai magyarok néprajzi szintéziséről

Ján Botík: A magyarok hagyományos kultúráját bemutató szintézishez

Liszka Józsefnek a közelmúltban megjelent A szlovákiai magyarok néprajza című kötete kétségkívül a komáromi Etnológiai Központ tevékenységének legjelentősebb eredménye. E mostani alkalmat kihasználva őszintén gratulálok mind a szerzőnek, mind az intézménynek, ahol ez az impozáns mű megszületett. Meggyőződésem, hogy a kötet megjelenése nem csupán Liszka József és a Fórum Intézet számára jelent különleges eseményt, hanem a Szlovákiában élő magyaroknak is. Az a tény, hogy a mai konferencián a Magyar Néprajzi Társaság elnöke, Kósa László akadémikus már bemutatta és értékelte is a kiadványt, arról tanúskodik, hogy Liszka József könyvének megjelenése egyben a magyar néprajzkutatás egyik fontos eseménye is. Engedjék meg, hogy én is kifejezzem azon véleményemet, hogy A szlovákiai magyarok néprajza című szintézis a szlovák néprajztudomány viszonylatában is különleges jelentőséggel bír.

A szlovák néprajzkutatás számára a szlovákiai magyarok hagyományos kultúráját bemutató szintézis figyelemre méltó és elsősorban abból a szempontból hasznos, hogy olyan összefüggéseket tárgyal, amelyek Szlovákia területének azt a jelentős részét érinti, ahol a több mint félmilliós magyar kisebbség él. Mivel a szlovák néprajzkutatás keretében éppen ez számít a kevésbé és rendszertelenül kutatott területnek, Liszka szintézise nélkülözhetetlen Szlovákia hagyományos kultúrája teljes képének megrajzolásánál is.

Bár nem áll módomban hogy most részletesen taglaljam a felvázolt helyzet okait, ennek ellenére mégis tennék egy rövid megjegyzést. Az, hogy Szlovákia területe néprajzilag csupán részlegesen feltárt, kutatott, nem csupán a magyar etnikumra vonatkozik. A Szlovákia területén élő más etnikumokról is csupán hiányos ismeretekkel rendelkezünk, és elsősorban a németek, a romák és a zsidók tekintetében van ez így. Nem véletlen, hogy ugyanez a megállapítás igaz a környező országok vonatkozásában is. Valószínűleg az európai néprajz azon hagyományából fakad, hogy a hivatalos kutatás figyelme elsősorban a saját etnikum kutatására összpontosult. Ebből adódik, hogy az Európa egyes országainak népi kultúráját bemutató szintézisek nem vették figyelembe a nemzetiségi összetételt, a multikulturális jelleget. E gyakorlatból következik, hogy a nemzeti kisebbségek népi kultúráját elsősorban az anyaországbeli kutatók vizsgálják, vagy pedig az adott kisebbség maga. Ennek az anomáliának a megszüntetése érdekében Szlovákiában múzeumi jellegű dokumentációs munkahelyeket hoztak létre, amelyek a kisebbségi kultúra kutatását és bemutatását hivatottak biztosítani. Legelőször az Ukrán-ruszin Kultúra Múzeuma kezdte meg ilyen jellegű tevékenységét, majd néhány évtized múltán létrejött a zsidó és a német, valamint a horvát és a cseh kultúra dokumentációs központja is. Emellett paradox módon a magyar és roma kisebbség számára, amelyek számukat tekintve a legnépesebb nemzetiségi csoportot alkotják Szlovákiában, az ilyen múzeumok létrehozása jelentős szervezési és hatásköri problémákba ütközött a múltban, s jelent problémát mind a mai napig. Ha nem tévedek, részben éppen ezek a megoldatlan problémák eredményezték, hogy a polgári kezdeményezésként létrejött Fórum Intézet – amely a szlovákiai magyar kisebbség társadalomtudományi kutatását tűzte ki célul – keretében alakult meg az Etnológiai Központ. Fő küldetése annak a problémának a megoldása volt, amelyet a Szlovák Köztársaság hivatalos szerveinek nem sikerült. Vagyis: létrehozni egy olyan néprajzi kutatóintézetet, amely a szlovákiai magyarok kultúráját vizsgálja egész Szlovákia viszonylatában. Ennek a lépésnek a helyességét a legalaposabban azok az eredmények támasztják alá, amelyekről az Etnológiai Központ éppen ezen a mai konferencián számol be.

E kitérő után most rátérek a dolog szakmai részére, vagyis Liszka József kötetének tartalmi és szerkezeti bemutatására, értékelésére. Mivel éppen a közelmúltban ismertettem hasonló szintéziseket Horvátországban és Morvaországban, össze tudom hasonlítani ezekkel, s megállapíthatom, hogy Liszka szintézisen azon túl, hogy teljes mértékben megfelel az igényes tudományos kritériumoknak, néhány, a hagyományostól eltérő szerkezeti megoldással is szolgál. Figyelemreméltó, hogy a szerző nem csupán a népi kultúra szokványos jelenségeinek a bemutatására hagyatkozott, hanem az azokat meghatározó, befolyásoló „külső”, a népi kultúrától végső soron független hatásokat is számba vette. A szintézis egyik fontos része a szlovákiai magyar néprajzi kutatás történetének szentelt fejezet. Az egyes történeti határokat és korszakokat azokhoz a politikai eseményekhez köti, amelyek meghatározták a magyar kisebbség történeti fejlődését az Osztrák–Magyar Monarchia szétesésétől napjainkig. Ez a megközelítés módot ad arra, hogy bemutassa a magyarországi kutatás viszonyulását ehhez a területhez először, amikor az még a történeti Magyarország részét képezte. Később olyan feltételek között, amikor a nemzeti többség nemzeti kisebbséggé vált az újonnan megalakult Csehszlovákia területén, majd azt az időszakot, amikor a bécsi döntés értelmében a magyar lakosság zöme ismét az anyaországhoz került. Végül a háborút követő időszakot, amikor is Csehszlovákiában a magyar kisebbség hasonló helyzetbe került, mint a két világháború közötti időszakban. A második világháború utáni kisebbségi létre a diszkrimináció különféle megnyilvánulásai, a jogtalanság és a kényszerű kitelepülés stb. volt a jellemző. Természetes (logikus), hogy az említett politikai fordulatok következtében a magyar kisebbség jelentős része mindig egy egészen más, megváltozott jogi helyzetbe került. Ebből adódóan a néprajzi kutatások irányvonala, motivációja is más és más lett, így legtöbbször az összegyűjtött kutatási eredmények prezentálása általában az adott politikai viszonyoknak megfelelően tendenciózus volt. Liszka József historiográfiai áttekintése segítséget nyújt abban, hogy a felsorolt tények alapján eligazodhassunk, s megismerjük azokat a forrásokat, tényeket, amelyek a szlovákiai magyarok kisebbségi tudatát formálták az idők folyamán. Liszka könyve ezen részének legfontosabb hozadékát azonban abban látom, hogy szisztematikusan elrendezve és kritikusabban értékelve hozzáférhetővé tette számunkra a szlovákiai magyarok etnográfiai és folklorisztikai kutatásának eredményeit. A szlovák néprajzkutatók számára így teljesen új, eddig ismeretlen, fontos tudományos ismeretek horizontjai válnak hozzáférhetővé.

A szlovák néprajzkutatók számára Liszka szintézise, a népi kultúra konkrét jelenségeinek tárgyalásánál, egyben tanulságul szolgál a tartalmi tagolás módszere szempontjából is. Nem a néprajzi monográfiák eddig megszokott módszerét követte ugyanis, vagyis nem tárgyalta külön-külön a népi kultúra tárgyi, szociális, szellemi és művészeti kategóriáit. Olyan módszert választott, hogy először azokat a különféle speciális tényezőket mutatja be, amelyek az idők folyamán a szlovákiai magyarok népi kultúráját alakították. Ezt követően fogott hozzá a hagyományos kultúra egyes összetevőinek jellemzéséhez. Az egyes jelenségeket az olyan néprajzi tájegységek, néprajzi csoportok bemutatásánál tárgyalja, mint a Csallóköz, Mátyusföld, Zoboralja, palócok stb. Az így ismertetett jelenségcsoportok prezentálása sokkal nehezebb feladat, azonban egyben a leghatékonyabb módszer. Elsősorban azért, mivel a népi kultúra azon legfontosabb részeit, ismertetőit összegzi, amelyek a regionális sokszínűségben az adott régióra jellemzőek.

Liszka szintézisének további módszertani hozadéka, hogy nem csupán a magyar kisebbség oldaláról közelíti meg és értékeli a problémát. A szlovákiai magyarokat egyrészt mint a magyar nemzet, de egyben mint a Szlovák Köztársaság nemzetiségi struktúrájának szerves részét mutatja be. E koncepció keretében összhangba kerültek egyrészt a szlovákiai magyar kisebbség kutatóinak eredményei a magyarországi és a szlovák néprajzkutatók eredményeivel. Azon módszertani szempontok alapján, melyeket Liszka József a nemzeti kisebbségek kutatásában kialakított és követett, a szlovákiai magyarok népi kultúrájának egyes jelenségeit szinkretikus jelenségként mutatta be, vagyis a magyar etnikum sajátos kulturális elemeinek kontinuitásán túl rámutatott azokra az új elemekre, hatásokra is, amelyek az őt körülvevő ún. többségi társadalomtól (cseh vagy szlovák) vett át.

A szlovákiai magyarok néprajza című kötet figyelemre méltó szempontjainak felsorolását tovább folytathatnánk. Mivel azonban a rendelkezésemre álló időt már kimerítettem, engedjék meg, hogy befejezésül kifejezzem azon meggyőződésemet, hogy ez a szintézis a szlovák néprajzkutatók számára is az ismeretek fontos forrásává válik, s a szlovák néprajzi kutatás módszertani és elméleti problémák kidolgozásánál is inspiráló hatása lesz. Elsősorban akkor, ha sikerül valóra váltani azt a kiadói szándékot, hogy ez a kötet szlovák fordításban is megjelenjen.

(L. Juhász Ilona ford.)

Kósa László: Gondolatok Liszka József monográfiája olvasásakor

Liszka József könyve, mint minden jó könyv, bőven kínál méltatni és vitatni valót, számos ötletet vet föl. Egy rövid ismertető előadásban lehetetlen mindre kitérni. Csupán néhány nagyobb vagy jelentősebb kérdést kívánok érinteni, lehetőleg olyanokat, amelyek eszmecserére serkentenek.

1. Mindenekelőtt a vállalkozás nagysága és formátuma érdemel tiszteletet és elismerést. Nem haragszik meg a szerző, ha azt mondom, hogy mindazok, akik diákkora óta ismerik őt, munkabírását és ügyszeretetét, szorgalmát és felkészültségét, tudták és várták, hogy ilyen vagy hasonló munkát előbb-utóbb letesz az asztalra. A formai dolgok körébe tartozik – egyszersmind alátámasztja az imént mondottakat – a mű impozáns tudományos segédlete, a nagyon gazdag irodalom- és forrásjegyzék, a mutatók sora és a kutatók életrajzi lexikona.

2. Kisebbségi-nemzetiségi népcsoportokról monográfia vagy monografikus igénynyel összegző mű nem sok, de készült már földrészünk egymástól távol eső tájain. Liszka József munkáját a politikai-történeti körülmények különböztetik meg ezek szinte mindegyikétől. Míg az előbbiek általában hosszabb szerves fejlődéssel kialakult népcsoportokat vizsgálnak, a szlovákiai magyarság nem várt, gyors, külső politikai döntés nyomán „jött létre”. A szerves fejlődés feltételez történetileg változó, de a környezettől megkülönböztető, folytonosságban megnyilvánuló azonosságtudatot, és az a jól ismert kutatási tétel, hogy a kulturális jelenségek határa gyakran nem azonos az etnikai-nyelvi határokkal, egészen másként vetődik fel ebben az esetben, mint amikor az egyik napról a másikra meghúzott államhatár egyúttal népcsoporthatár is lesz. Úgy is közelíthetünk a problémához, hogy a szerző délen országhatárt, a többi égtáj felé nyelvi-etnikai határt volt kénytelen figyelembe venni, amikor a népcsoport vizsgálatára vállalkozott. Természetesen nem hibáztatom ezért, mert az okok – ahogyan mondani szokás – rajta kívül állnak. Durva politikatörténeti cezúrák a magyar népcsoport történetében többször érvényesültek, és mint látjuk, a vizsgálat periodizációja ezeket nem kerülhette ki. Ha így van, tudatosítanunk kell: a kötet eredményei ennek a történeti-földrajzi szempontnak a rávetülésével együtt értékelendők.

Bele tudom magam élni a szerző helyzetébe, hiszen kétszer is szembe kellett néznem a vázolt helyzetből adódó ellentmondással. Először 1968 nyarán, amikor egy hosszabb hivatalos tanulmányút tapasztalatai és olvasmányaim alapján Turczel Lajos kezdeményezésére készítettem el azt a tanulmányt, amelyre – talán nem szerénytelenség közbevetni, mennyire örömömre szolgál ez – mint úttörő áttekintésre Liszka József hivatkozik (A csehszlovákiai magyar néprajzi kutatás feladatai. Irodalmi Szemle, 1968. 8. sz. 748–761. p.). Ez az írás nemcsak néprajztudományi érdekből született, hanem a nemzetiségi közművelődés, az identitáserősödés, általában a tudományfejlődés céljait is szolgálni kívánta. S ha valamelyest aggódtam azért, mert átléptem szakterületem határait, elgondolásomban nem csalódtam, amikor szélesebb körű törekvésem ténylegesen és hosszabb távon ugyancsak visszahatott a néprajzi kutatásokra. Azt igyekeztem megfogalmazni tehát, hogy a magyar néprajz 1918 előtti tudománytörténetének mennyi fontos mozzanata kötődik Szlovákia területéhez, de ezeket a későbbi államhatár nem minősítette át külön hagyományokká, a határ két oldalának kulturális jelenségei pedig összetartoznak. Másodszor a nehezen hozzáférhető szövegeket közzétevő és a további kutatások ösztönzésére szánt, általam összeállított folklórantológia bevezető tanulmányában kellett a problémával szembenéznem (Rozmaringkoszorú. Szlovákiai magyar tájak népköltészete. Bratislava, Madách, 1979). Jórészt megismételt mondandómat tájegységekre bontással és a szlovák kapcsolatokra utalással igyekeztem alátámasztani.

A későbbi gyakorlat újabb változó megoldásokat hozott. Balassa Iván sajátos módon a mai Magyarországot hagyta ki összegzéséből (A határainkon túli magyarok néprajza. Budapest, 1989). A Bakó Ferenc által szerkesztett négykötetes Palócok (Eger, 1989) monografikus tanulmánygyűjtemény csak a mai Magyarországon folytatott vizsgálatokat tartalmazza, az Ujváry Zoltán által szerkesztett A gömöri magyarság néprajza. I. köt. (Debrecen, 2001) általában nem veszi figyelembe az államhatárt. Liszka József könyvét én úgy értékelem, mint az adott politikai földrajzi egységre vonatkozó néprajzi anyag összegzését (ami természetes módon a hiányokat is jelzi) és ami feltétlenül továbbfejlesztésre, a munka továbbvitelére ösztönöz.

3. Ha ez így is lesz, két lehetőség mérlegelését javaslom. Egyébként mindkettő csírái benne vannak a mostani műben, és bizonyosan Liszka József is számol (számolt) velük. Ebben szeretném ismételten megerősíteni, minthogy többször beszéltünk már róluk, s talán mondanom sem kellene, hogy nem tartok kizártnak további más elképzeléseket sem.

Az egyik a történeti vizsgálatok elmélyítése, ami az 1918 előtti nagytáji kapcsolatrendszer kutatását jelentené, azaz az egykori Felső-Magyarország főleg szlovákok, kisebb részben németek által lakott vidékeivel (esetleg Galíciával) való kulturális összefüggéseket tárná fel a 18. század végéig, az ipari forradalom előtti korszak utolsó szakaszáig visszatekintően. Magától értetődően ugyanezt a kutatást Morvaország, a Dunántúl, az Alföld és a régi Magyarország északkeleti régiója felé is ki kellene terjeszteni, csakis ekkor tudná Liszka József – akinek ebben a térségben nyelvi nehézségei sincsenek – az általa ebben a könyvben elsősorban elemzett paraszti kultúra történeti összetevőit és gyökereit feltárni. Ennek a kutatásnak a hozadéka nemcsak a magyar tudományosság, hanem a tágabb térség számára is igen értékes lehet.

A másik lehetőség a vázolt történeti-összehasonlító vizsgálattal nem áll szemben, de éppen az ellentettje. Azt célozhatná, hogy a trianoni határral létrejött, Pozsonytól Ágcsernyőig (sőt eredetileg a Tisza völgyéig) húzódó magyarok által lakott, kulturálisan és társadalmilag rendkívüli heterogén sáv hogyan integrálódott egységgé (egyáltalán integrálódott-e önmagában és a többséghez) az új államhatárok között. Szerzőnk tett már erre elismerést érdemlő kísérletet (A [cseh]szlovákiai magyarság populáris kultúrája 1918–1998. In: Tóth László–Filep Tamás Gustáv [szerk.]: A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998. I. köt. Budapest, 1998, 168–206. p). Ebből a tanulmányból világosan kirajzolódik, hogy az előfeltevésként hangoztatott egységesülést milyen sok drasztikus történelmi esemény zavarhatta meg: a többszöri impériumváltás és társadalmi rendszerváltás, a második világháború, a kitelepítés, a lakosságcsere, a deportálás, a reszlovakizálás, az államosítás, a kollektivizálás, az iparosítás, a fokozódó urbanizáció és migráció stb. Ezek hatásvizsgálata egyáltalán nem egyszerű feladat. Mindemellett a politikai kiindulóponthoz kapcsolódni látszik az a sajátos műveltségtörténeti helyzet, hogy Szlovákia magyarlakta tájainak nagyobbik (nyugati) fele éppen az 1920-as években érte el a paraszti polgárosulásnak azt a küszöbét, amely gyors ütemben vonta maga után a klasszikusnak és hagyományosnak nevezhető paraszti kultúra és társadalom átalakulását. Felvetődik, hogy ez alighanem akkor is bekövetkezik, ám bizonyára más hangsúlyokkal, ha nem kerülnek ezek a vidékek Csehszlovákiához.

Végül legalább ennyire izgalmas kérdéssor rajzolódik ki 1989 után, amikor Csehország hamarosan külföld lesz, ugyanakkor szabaddá válik a közlekedés Szlovákia, valamint Ausztria és Magyarország között, a nacionalizmusok a korábbinál kevésbé visszafogottabban nyilvánulnak meg, és a sokat emlegetett globalizáció hatásai jelentkeznek.

Elismerem, hogy könnyű dolog ötleteket adni, kívülről ösztönözni egyre nehezebb feladatok megoldására. Talán a problematika valamelyes ismeretében van rá erkölcsi alapom, nem fedezetlenül teszem. Egyúttal ismerem Liszka József kutatói kíváncsiságát, vállalkozó kedvét, s nem utolsósorban azt, hogy egészen új, kortárs jelenségek iránt is érzékeny, mint annak ebben a könyvben is tanújelét adta.

4. Elméleti kérdéseket érintve eddig is kifejezhettem volna elismerésemet a szerző elméleti érdeklődésével kapcsolatosan. Ez azonban hangsúlyosabb akkor, ha kiemelem, hogy a kötet első felében jelentős terjedelemben veszi számba a vonatkozó, főleg központi jelentőségű elméleti problémákat. Hasonlóval viszonylag ritkán találkozunk a magyar nyelvű szakirodalomban. Mindjárt hozzáteszem, hogy elsősorban összegez, és újabb következtetésekkel kevéssé áll elő. Csakis helyeselni tudom a populáris kultúra fogalmának bevezetését, de pontosabban és markánsabban kellett volna vele foglalkozni, hiszen nem nagy múltú a magyar néprajz fogalomtárában, és tartalma egyáltalán nincs még tisztázva. A további kérdésekben is sokkal bátrabb állásfoglalásokra lett volna (lenne) szükség, nemcsak jelzésekre, felvetésekre, hanem vitára indító kifejtésekre. Gondolok sok más mellett „az alakító külső tényezők”-re, melyek tartalmi kidolgozása a többet ígérő cím után egyenetlenre sikerült. Úgy vélem, ezzel Liszka József tisztában van, én pedig nem kerülök szembe fenti dicséretemmel, amikor is a nyolcvan év populáris kultúrájával foglalkozó tanulmányt, a szóban forgó rész tömörített változatát elismerést érdemlő kísérletnek neveztem.

5. Az elméleti felvetések, a bevezető, az előkészítő fejezetek mellett kissé meglepett, hogy miután Liszka József szakított az archaizmus-központú szemlélettel, melyet egyébként 1968-ban jórészt magam is képviseltem, könyve törzsrészében nem szakított a leíró tárgyalással és az azt kitöltő, többé-kevésbé hagyományos tematizálással.

Többször leírta, hogy nincs elég anyaga szintézis készítéséhez. Szerintem túl szerény. Hiszen szintézist készített, még ha nem is nevezi így. Biztos vagyok benne, hogy a kötetet hamarosan kezdődő recepciója így tartja majd számon. Anyaghiány kétségtelenül nem egy helyen mutatkozik, de a meglévő források elegendők a szintézishez. Ez a műfaj – tudjuk – igazi teljességet talán sosem érhet el. Ha Liszka József a kötet főrészének alfejezeteihez egyenként talált volna még több sajátos tárgyalási szempontot, és az említett tematizálást kevésbé alkalmazza, valószínűleg kevesebb lenne az ismétlés, és változatosabban elrendeződik az egyébként gazdag tartalom.

6. Itt érek egy hangsúlyos kérdéshez, melyet már szintén korábban fölvethettem volna, mert méltatásom több pontjához csatlakozik, ez pedig a táji tagolódás. Nagyon röviden: a táji tagolódás további finomítását vártam ettől a műtől. Különösen meglepett, hogy szerzőnk a Garamtól a Hernádig tartó, több helyen nagyon keskeny magyar népességű sávot egységesen palócként kezeli. Ez a megközelítés mind Bakó Ferenc és Ujváry Zoltán hivatkozott munkáit és több más itt nem említett dolgozatot, mind a felgyűlt anyagmennyiséget tekintve nem indokolt, meghaladott. Munkásságát, elsősorban épp ezt a könyvet ismerve, ma szerzőnk képes leginkább egy részletesebb, korszerű tagoltság megrajzolása. Bizonyára tervezi is.

Liszka József könyvében (49. p.) olvashatunk a szlovákiai magyar társadalomtudományi intézet hajdani tervezetéről, amely 1968 tavaszán a Hét című folyóiratban jelent meg. Hosszú ideje elfeledkeztem róla, de most felidéződött bennem, hogy ennek az elképzelésnek a néprajzi részét – ugyancsak Turczel Lajos kérésre – én készítettem, és adtam más vonatkozású ötleteket is az intézet tervezetéhez. Azt nem tudom megmondani, mi került bele ezekből a cikkbe, mert egyéb eszköz híján egy példányban kézzel írtam egyhónapos tanulmányutam utolsó éjszakáján a pozsonyi Devín Szállóban.

Tudom, hogy ennek a tervnek voltak fontos előzményei a két világháború között. 1968-ban egy mindig is meglévő igény látott az idézett cikkben nyomdafestéket. Majdnem harmincöt év múltán sok-sok baj, gond közepette, jelentős politikai fordulatok után fontos esemény, hogy ma konferenciánkon épp egy szlovákiai magyar társadalomkutató intézet, az Etnológiai Központ ötödik születésnapját ünnepelhetjük előadásainkkal. Sőt, amint arról a mai program tanúskodik, további testvérintézményekről is hallhatunk beszámolót. Van miről beszélni, van miről, értelmes munkáról beszámolni. Egyetértek Liszka Józseffel abban, hogy a szlovákiai magyar néprajzi kutatás az elmúlt két évtizedben tényleg jelentős eredményeket ért el (429. p.). Örülök, hogy most egy olyan művet méltathattam, amely a gáncsok és nehézségek ellenére az 1970-es évek elején mégiscsak megindult tudományos néprajzi munkára alapozhatott, végső soron annak értékes gyümölcse.

Jegyzetek

* Az alábbi két ismertetés elhangzott A szlovákiai magyar néprajzi kutatás és az Etnológiai Központ. Eredmények és feladatok című tudományos konferencián Komáromban, 2002. október 5-én

A nagy távlatú történeti kutatások elkötelezettje. Interjú a 60 éves Kósa Lászlóval (L. Juhász Ilona)

szemle_2002_3_interju_01

Kósa László (L. Juhász Ilona felv.)

Kósa László akadémikus azon magyarországi néprajzkutatók egyike, aki szinte munkássága kezdetétől fogva odafigyel a Magyarország határain kívül élő magyarságra. Rendszeresen látogatta, bejárta a szlovákiai magyar tájak nagy részét, s ő volt az, aki 1968-ban kidolgozta a szlovákiai magyar néprajzi kutatás hosszú távú programját. Tudományos munkássága rendkívül sokrétű, a népköltészeti forrásközlésekkel kezdve a tudománytörténeti és társadalom-néprajzi munkákon át a gazdálkodásnéprajzzal bezárólag számos alapművet tett le az asztalra. A nemrégiben ünnepelt hatvanadik születésnapja alkalmából több interjú is készült vele. Többek között a Debrecenben megjelenő Néprajzi Látóhatár 2002-es számában is olvashatunk egy terjedelmes beszélgetést, amelyből átfogó képet nyerhetünk Kósa László nem mindennapi szorgalmáról, szerteágazó szakmai tevékenységéről. E mostani interjúban mi elsősorban az életpályája szlovákiai magyar vonatkozásainak kiemelését tartottuk elsődleges szempontnak.

– Először arra kérem, beszéljen gyermekkoráról, családi hátteréről és arról, hogyan került kapcsolatba a néprajzzal, miért éppen a néprajzot választotta jövendőbeli hivatásául?

– Amennyire tudom, fölmenőim a 19. században mind iparosok és kereskedők, a 18. században talán parasztok is voltak, azonban mindnyájan városlakók. Főleg nagyobb alföldi mezővárosokban éltek, de van egy ág apai vonalon, amelyik a 19. század elején bukkan fel Bécsben s ott lakik három emberöltőn át. Szüleim első nemzedékbeli értelmiségiek, bár a rokonságban akadtak korábbi diplomaszerzők is. Tehát nem a társadalmi származás vagy a környezet keltette föl bennem a néprajz iránti vonzalmat. Középiskolás koromra világossá vált humán és történeti érdeklődésem, csakhogy az 1950-es évek végén alig volt esélyem tanári pályára kerülni, ami különben a legtermészetesebb lett volna. Édesapám református lelkész, édesanyám tanítónő volt, akit az iskolák államosítása után elküldtek a pályáról. A pártállam politikai-ideológiai okokból nem tartotta kívánatosnak osztályidegennek minősített szülők gyermekének humán pályára kerülését. Megjegyzem, esetem igazolta a szempontjukból nagyon is átgondolt, hátrányosan megkülönböztető föltevést. Én elsősorban nem és nemcsak azért utasítottam és utasítom el a kommunizmust, mert szegényen és megfélemlítve éltünk, az 1950-es években és később is számos megaláztatás ért, hanem mert mint minden önkényuralom emberellenes és igazságtalan. Szüleim tudtak a várható továbbtanulási akadályokról, és próbáltak olyan pályát találni nekem, ami megfelel hajlamaimnak, de nem tanári hivatás. A keresgélés idején, 1958 őszén került múzeumigazgatónak Gyulára, ahol éltünk, Dankó Imre. Aligha szükséges őt bemutatnom, mégis annyit hadd mondjak róla, hogy a debreceni Déri Múzeum igazgatójaként ment nyugdíjba, azóta pedig a debreceni néprajzi tanszéken címzetes egyetemi tanárként oktat. Neki köszönhetően a helyi múzeum nagyon gyorsan a határszéli kisváros művelődésének egyik központja lett. Ami a néprajzot illeti, gimnazistákból szakkört szervezett, nyári tábort vezetett, és miután családilag összebarátkoztunk, szakkönyveket adva a kezembe, ő hívta föl a figyelmemet a néprajzra, úgy is mint nem tanári szakra.

– Tanulmányai során találkozott-e olyan tanáregyéniségekkel, akik támogatták munkájában?

– Történetem nem szokványos. Dankó Imre hamarosan atyai barátom lett, de a néprajz csak az egyik volt több műveltségterület között, amelyen ismereteimet és gondolkodásomat fejlesztve önszorgalomból foglalkozott velem. Ahogyan mondani szokás, született pedagógustehetség volt, amit tudatosan megélt, korábban tanított is. Engem kiváló egyszemélyes iskolán kívüli iskoláztatásban részesített. Később is támogatott. Közeli baráti kapcsolatunk máig tart, pedig viszonylag hamar szétvált a szakmai érdeklődésünk és tájékozódásunk. Több jó tanárom volt a középiskolában, és nem mondanék igazat, ha nem említeném néprajzi egyetemi oktatóim hatását, mégsem tudok közülük igazán kiemelni senkit sem, különösen nem példaképként. Tálasi István professzor előadásai jó értelemben véve rákényszerítettek óriási anyag elsajátítására, de hogy mit kezdjek az ismeretekkel, arra már alig adott útmutatást, azt nekem kellett megszenvedve kigondolnom. Közelebbi baráti kapcsolatom egyedül Katona Imrével alakult ki a pesti néprajzi tanszékek oktatói közül. Ennek alapja az volt, hogy mindketten nagyon mélyen hivatásnak éreztük a néprajzi kutatást, jóllehet világszemléletünk több eleme eltért. Hadd említsem meg a fájdalmasan korán eltávozott Martin György táncfolkloristát, akinél senki sem ismerte jobban és pontosabban a több országban élő magyarok összetartozását, kulturális egységét, egyúttal közép-európai beágyazottságát. Barátsága, művei, sokoldalú módszertani érdeklődése és felkészültsége hatással volt rám, pedig nem vagyok folklorista, ráadásul táncolni sem tudok.

– Megjelent munkáinak témái nagyon szerteágazóak. Tekinthető-e ez a kezdetektől szemmel látható széles körű érdeklődés a későbbi szintézisre való tudatos felkészülésnek? A paraszti polgárosulás Magyarországon című munkájára gondolok.

– Nemegyszer gondoltam arra, hogy túlságosan szerteágazott a munkásságom, s ennek tapasztaltam az árnyoldalait. Maradjunk mégis a fényesebb oldalon. Egyik alapvető oka eredendő történeti érdeklődésem, ami a néprajzhoz kapcsolódást is megkönnyítette. Ezt a családban édesanyámtól kaptam-örököltem, aki kezembe adott már gimnazista koromban írásos forrásokat, anyakönyveket, jegyzőkönyveket, a házban őrzött parókiális iratokat épp azért, mert a mindennapokat is a történelem részének tekintette, pedig mit sem tudott arról, hogy a távoli Nyugat-Európában ez éppen akkortájt új módszertani megközelítésnek számít és feljövőben van. Még nem volt fogalmam a néprajzi gyűjtésről, de ha tehettem, szívesen beszéltettem az idősebb rokonokat, ismerősöket gyermekkorukról, a legrégebbi időről, amire emlékeztek. Végül is bekövetkezett, amitől tartottunk, 1960-ban hiába érettségiztem kitűnően, értem el országos pályázaton első helyet, az iskola nem javasolt továbbtanulásra. S ezek után a sikeres felvételi vizsga is hiába volt, fizikai munkát ajánlottak, ha egyszer egyetemre akarnék kerülni. Nem a munkavégzéssel volt gond, hiszen akadt kétkezi munkás a családban nem is egy, s bár nem ebben nőttem föl, nem volt idegen tőlem a kétkezi munka, hanem inkább a kényszerrel, a munka büntetésjellegével és a nehezen kapható munkalehetőségekkel volt bajom. A következő két év nagyobb részét budapesti üzemekben töltöttem segédmunkásként. Ezt szívesen kihagytam volna, mert nemegyszer kerültem egzisztenciálisan majdnem kilátástalan helyzetbe, rendszeres önképzést nem folytathattam, noha sok-sok élettapasztalatot szereztem, és jól jött, hogy fölruházkodtam, mert mint négy gyermekük közül a legidősebbet, szüleim egyetemi éveim alatt anyagilag nem tudtak segíteni. 1962-ben Budapesten az eredeti történelem–néprajz szakpárosítás helyett magyar–oroszra szakra vettek föl. A néprajzot elvégezhettem, a történelmet nem, bár nem hivatalosan rendszeresen hallgattam történelemórákat. A magyar szak pedig amúgy is meglévő irodalomszeretetemet erősítette, és nyelvészeti ismereteimet bővítette, de valójában sem az irodalomtudomány, sem a nyelvészet nem kötött le annyira, hogy tevőleges művelőjévé váljak. Egyfelől azt mondhatom, hogy tanulmányaim kezdeteitől egyszerre több szakterület és ezzel együtt járóan a tudományközi viszonylatok érdekeltek, másfelől a néprajzban is mindig foglalkoztatott a rész–egész viszonya. Mind földrajzilag, azaz a kultúra táji különbségeiből hogyan kerekedik ki a nagyobb egység, másfelől tematikusan, azaz hogyan alkotnak az egyes elemek ugyancsak nagyobb egységet. A kulcsot a kultúra és a társadalom kapcsolata jelenti, végső soron ennek különböző vetületei álltak és állnak figyelmem középpontjában. Sajnos a mi egyetemi képzésünket az egyes témakörök és nem a központi kérdések határozták meg. Erre a megközelítésre épültek a tematikus monográfiák, s következett belőlük a műveltség egységnek látása helyett a témák elszigeteltsége. Nem volt könnyű számomra ezt a szemléletet leküzdeni. Pályára készülésemben sokat jelentett a személyes tapasztalat. Mivel elsősorban a magyar műveltség érdekelt, igyekeztem mielőbb a magyar nyelvterület és az azt majd egy évezreden át államkeretbe foglaló történeti Magyarország minél több, egymástól távol eső pontjára eljutni. Az így gyűjtött tereptapasztalatok nélkül valóban jóval szegényebb lett volna a parasztság polgárosulásáról írt könyvem, vagy talán el sem készül.

– A magyarországi néprajzkutatók közül az elsők között látogatott el Szlovákiába, és később is rendszeresen járta a szlovákiai magyar tájakat, ahol rendszeres terepmunkát is végzett. Számomra úgy tűnik, hogy a mai Magyarország határain túli magyar területek között éppen a mi térségünket részesítette előnyben. Véletlen vagy pedig tudatos választással magyarázható ez?

– Semmi esetre sem véletlen, de közrejátszottak objektív és személyes okok egyaránt. Objektív adottság, hogy Magyarország és a hajdan testvéri szocialistának nevezett országok között először Csehszlovákiával kezdett könnyebbülni a határokon átjárás. Sőt sokáig ide lehetett legegyszerűbben és legbiztonságosabban utazni. A másik objektív adottság a Budapesthez való földrajzi közelség. Nem szeretném, ha valaki is hasznossági szempontokat fedezne föl indoklásomban. Amikor arról beszélek, hogy miért utaztam sokat és szívesen a szlovákiai magyarokhoz, nem állítom, hogy más országokba nem szívesen utaztam vagy nem szívesen utaztam volna, ha lehet. Magától értetődően ezek a viszonylatok nem állnak szemben egymással. Nekem különben nincsenek és nem is voltak rokonaim az 1920-ban Magyarországtól elcsatolt területeken, de mióta szellemileg eszmélkedtem, mindig foglalkoztatott az ott élők sorsa. Említettem a személyes kapcsolatok fontos szerepét. Talán tényleg véletlennek tűnik fel az eset, amiről most mesélek, de meg vagyok győződve róla, hogy ha nem így, akkor másként következik be. Ha húsz éven át folyamatos lett volna a fiatal magyar értelmiség kapcsolata a határ két oldalán, nem estek volna meg efféle regényes zománcú történetek. 1966-ban Eötvös Kollégium-beli szobatársam az egyik budai antikváriumban ugyanazért a Tamási Áron-kötetért nyúlt a polcra, mint a mellette álló fiatalember. Bemutatkoztak, és aznap vagy másnap este, már nem emlékszem pontosan, együtt boroztunk néhányan hasonszőrűek a kollégiumból, valamint Duray Miklós és Mácza Mihály. Bár sok éve nem találkoztunk, ma is nagyra becsülöm Durayt. Történelmi jelentőségű volt, amit a hetvenes és nyolcvanas években a polgári ellenállásban tett, vállalva a börtönt is. Mácza Mihállyal élő a baráti kapcsolat, jóllehet épp a közelmúltban borongtunk azon, hogy mennyire elfoglaltakká váltunk, és komáromi alpolgármestersége idején nem voltam képes hivatalában meglátogatni. Számomra az 1966-ban induló kapcsolat különösen 1968 tavaszán vált sokszálúvá. Alig fél esztendeje álltam a Magyar Tudományos Akadémia szolgálatában, amikor 1968 egész áprilisát Szlovákiában tölthettem. Ez volt életem első hivatalos külföldi tanulmányútja. A Magyar Néprajzi Atlasz számára végeztem gyűjtőmunkát úgy, hogy a tereppel való minél szélesebb ismerkedés céljából Cséhfalvától Magyarbődig magam választhattam a kijelölt kutatópontok közül. Nemcsak szakismeretemben jelentett ez az út nagyszerű gazdagodást, hanem felejthetetlen volt a hangulata azért is, mert érzékelhettem, hogy a gyakran külön utakon járó cseh és a szlovák politikai törekvések mellett a magyarok miként próbálják a megnyíló lehetőségeket kihasználni helyzetük jobbra fordulásának reményében. Láthattam, miként bomlanak ki az önszerveződés rügyei. A Pozsonyban töltött néhány nap alatt és vidéki városokon átutazva tudatosan törekedtem megismerkedni a szlovákiai magyar művelődési és közélet számos alakjával, elsősorban akkori fiatalokkal, későbbi közszereplőkkel. Közülük sokkal hosszabb időre barátságot kötöttem. Az ismerkedések a következő esztendők magán- és hivatalos útjain folytatódtak, és tájak, városok, falvak, a népi kultúra, a konkrét társadalmi problémák mélyebb megismerésével jártak együtt. Az 1970-es évtizedben és a 1980-as évek első felében nem múlt el naptári év, hogy egyszer vagy többször ne utaztam volna Pozsonyba. Pozsony és Rozsnyó között majdnem minden magyarlakta városban, több községben tartottam néprajzi ismeretterjesztő előadást legtöbbször a Csemadok égisze alatt. Sajnos Nagykapos vidékére és a Felső-Bodrogközbe csak egy rövid utazás erejéig jutottam el. Hadtörténész kifejezéssel: akciórádiuszom addig nem ért el. Még pótolhatom. Első ízben 1969-ben beszéltem szakmai továbbképzésen Domicán a Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság rendezésében.

– Aztán jó két étized elteltével ugyanitt 1990-ben az újjáalakult Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság I. Néprajzi Továbbképző Tanfolyamán ismét Ön tartott előadást… Kérem, folytassa, meséljen szlovákiai gyűjtőútjairól!

– Annyi tanulság és esemény tolul föl emlékezetemből, hogy nehéz választani közülük. Néhány mondatban tényleg inkább mesélni lehet, fölvillantani élményeket, mint összegezni. A legidősebb emberrel Szádelőn beszélgettem 1968-ban. Beszámolt a filoxéravész előtti szüretekről. Arra a vidékre sosem telepítették vissza a kipusztult szőlőket. Ugyanezen év húsvét hétfőjén Mácza Mihály nagypapája, az utolsó jászói céh atyamestere mutatta meg az általa őrzött céhládát. Emlékezetes élményem maradt, amikor Cséfalván az idős Cséfalvay Eszter a konyhaasztalfiókból vette elő családja peres iratát az 1550-es évekből, vagy amikor Vajkán rátaláltunk a nemesi szék zászlajára. Többször láttam nemesi levelet, azaz kutyabőrt, családi levelestárat, féltve őrzött, értékes viseleti darabokat. 1969-ben a kéméndiek kiállítást rendeztek a község népművészetéről, amire meghívtak. Ugyancsak össze kellett magam szedni, hogy a rákövetkező közebéden és mulatságon megálljam a helyem. 1979-ben, 1980-ban és 1981-ben háromszor két hetet gyűjthettem főleg kisnemesi emlékek után járva a magyar–szlovák akadémiai csereegyezmény keretében. Sikerült jó néhány emberrel beszélnem, aki gyermekkorából még megbízhatóan emlékezett nemesnek anyakönyvezett öregekre, el tudta mondani, hogyan viselkedtek, hogyan vélekedtek származásukról. Utazásaim többsége azonban magánjellegű volt. A Csallóközben Nagy László és Végh László vitt el gépkocsin egykori nemesi falvakba. Mátyusföldön Danter Izabella, Csáky Károly Nógrádban segített. Nagy Magda a számomra teljesen újdonságot jelentő Gúta környéki tanyavilággal ismertetett meg. Ismételten zavar, hogy minden kedves barátom és pártfogóm nevét nem tudom itt felsorolni. Ha nem is említek most mindenkit, hálás vagyok minden hasonló útért. Nemcsak néprajzi érdekű utak voltak ezek. Durayval egyszer végigjártuk Pozsony-Hegyalja egykor szabad királyi városait, és mutatott elhagyott érclelőhelyeket a Kis-Kárpátokban. Nagy László Pozsony vármegye valamikor hegyentúlinak nevezett járásával ismertetett meg. Kovács Istvánnak köszönöm, hogy 1976 decemberében, miután régi nemesi falvakban jártunk, megmutatta nekem csaknem az egész Gömörországot. Nagyon örülök, hogy az az értékes Vály-völgyi kötet, melynek elkészítésére akkor biztattam, napvilágot látott, most nem beszélve további gömöri tárgyú publikációiról. Bognár Mihály felsőnyárasdi krónikaíró 1977-ben a Magyar Néprajzi Lexikon első kötetének megjelenése után levelet írt ezzel a címzéssel „Akadémiai Kiadó, Budapest, Magyarország”, és elismerését azzal fejezte ki, hogy ilyen mű Bél Mátyás, Csaplovics és Fényes Elek óta nem született. Meglátogattam a falujában, azután évekig leveleztünk. Egyik legszínesebb személyes kapcsolatom volt. Leveleit egyszer közzé fogom tenni. Óvárról éppen aznap gyalogoltam át Szklabonyára, amikor Mikszáth Kálmán szülőházát markológéppel bontották. Megvan róla a fénykép. Nagyon sok beszélgetésről sem magnetofonfelvétel, sem írásos feljegyzés nem készülhetett, mert az emberek féltek, és magam sem voltam elég bátor hozzá. A lédeci bíró (a helyi nemzeti bizottság elnöke) késő este pár pohár pálinka után elmondta, hogyan hamisított okiratot még egy magyar osztály érdekében. Sosem felejtem azt a drámai visszaemlékezést, amit egykori földjén állva Garamvezekényben adott elő egy parasztember a kollektivizálás kényszeréről. Csehországi deportálásról, kitelepítésről, a telepesek visszaéléseiről, a csallóközi árvízről számos történetet hallottam. Hivatalos útjaimon mind a szlovák akadémiai néprajzi intézete, mind a helyi múzeumok, amelyeket kutatóként meglátogattam, feltétel nélkül támogatták a munkámat, kivéve Michal Marku¹t, aki 1968-ban Kassán elutasított, pedig ott volt a hivatalos igazolás a kezemben a pozsonyi akadémia külügyi osztályától. Volt, aki – mint a lévai múzeumigazgató 1980-ban – igencsak csodálkozva kérdezte, miért érdekel engem épp a hajdani nemesség élete. Aztán megmagyarázta magának: persze, Magyarországon sok minden másként van. Szlovák falvakban is gyűjtöttem. Például Oµga Èomajová kíséretében Rimaszombattól északra 1918 előtt Alföldre járók emlékeit. Groteszk élményem, hogy tiszta magyar nyelven mily szenvedélyesen adta elő egy idős szlovák ember, miként magyarosította őket az elemi iskolában egy szlovák tanító. Visszatekintve úgy értékelem, hogy az 1970-es évek közepétől tartósan javult a magyarországi néprajzi kutatás és a szlovák kutatók intézményes és személyes kapcsolata. Békéscsaba város, Békés megye és a Magyar Néprajzi Társaság 1975-től sorozatosan rendezett nemzetközi nemzetiségkutató néprajzi konferenciákat, amelyeken szlovákok mindig nagyobb csoportban vettek részt. Egyszer viszonozták is, Dunaszerdahelyen a Csemadokkal együtt szerveztek szemináriumot 1980-ban. Sajnos ezek a kapcsolatok 1990 után meglazultak, majd elhalványodtak. Ma jóval kevésbé vagyunk egymásra kíváncsiak, mint másfél évtizeddel ezelőtt. Kár, hogy így alakult, és mi, magyarországiak is okolhatók vagyunk érte, de megítélésem szerint a szlovákiai szlovák kutatókat mindig jóval kevésbé érdekelték a magyarországi szlovákok, mint bennünket a szlovákiai magyarok.

– Köztudomású, hogy sokat publikált a szlovákiai magyar tájakon végzett terepmunkáiról. Többek közt 1968-ban megírta a leendő szlovákiai magyar néprajzi kutatás programját, 1979-ben Rozmaringkoszorú címmel a szlovákiai magyar tájak népköltészetének válogatását jelentette meg. És hát gyakorlatilag minden munkájában hivatkozik a tájainkról származó eredményekre is. Mindezek fényében hogyan értékeli a szlovákiai magyar néprajzi tudományosság helyzetét?

– Hogy valóban sokat publikáltam volna, azt azért nem merem mondani. Kéziratos gyűjtéseimet tekintve jóval több is lehetett volna. Az említett 1968-as tanulmányt nagy lelkesedéssel írtam meg. Legalább akkora felfedező út volt huszonhat évesen lehetőleg minden előzményt összebogarászni és elolvasni, mint maga a terepmunka. Egyedül Manga János, akkori intézeti kollégám okozott kis csalódást, mert semmit sem segített, pedig tudtam, hogy a két világháború közötti előzményekben el nem hanyagolható szerepe volt. Gyanakvással fogadta érdeklődésemet. Magyarázzuk azzal, hogy történelmi tapasztalatai alapján tette. Ám Ortutay Gyulának régi közeli barátja volt, és szlovák ügyekben tanácsadója. Nem csupán a magam véleményét mondom, hanem több hajdani kortársunkét is, akik szerint nem voltak mindig konstruktívak ezek a tanácsok. Ennyit felelősséggel el kellett mondanom. Tehát a két világháború közötti tisztes előzmények után az 1950-es, 1960-as években elsősorban közművelődési céllal folyt a szlovákiai magyar néprajzi terepmunka. Ág Tibor, Méry Margit, Marczell Béla és mások többnyire elszigetelten dolgoztak. Nem beszélek most néhány magyarországi szakember kutatóútjáról. Egyébként minduntalan elnézést kell kérnem, hiszen minden arra érdemes kutató nevének felsorolására ezúttal sem vállalkozhatok egy interjú keretében. Az 1968-ban fellobbant remények az általános politikai megtorlással csaknem elhamvadtak, de mégsem egészen. Egyre több érdeklődőben mozdult meg az önképző törekvés. Minőségi változás azonban csak akkor következett be, amikor a magyarországi néprajzi szakokon megjelentek a szlovákiai magyar önköltséges és ösztöndíjas hallgatók, párhuzamosan Brünnben és Pozsonyban is végzett egy-egy magyar kolléga. Ma ők alkotják a magyar kutatások derékhadát, egyben az első rendszeres képzettségű nemzedékét. Ez a nemzedék már bizonyított, nemcsak tanulmányokkal, hanem értékes kötetekkel is. Sorra doktorálnak. Az illem talán azt kívánná, hogy a személyes érintettség miatt ne emeljem ki a Fórum Intézet Etnológiai Központja munkáját, de akkor elhallgatnám a teljesítmény egy jelentős részét. A legfrissebb eredmények sorában Liszka József összegző kötetét sem mulaszthatom el megemlíteni. Az, hogy a közelmúltban több, leginkább csak egy-két fővel dolgozó magyar kutatóhely létesült Tornaljától Pozsonyig, egyaránt felfogható az erők szétforgácsolódásának és fejlődő kutatóintézményi hálózatnak. Reménykedve várjuk munkájuk kiteljesedését. Távol áll tőlem, hogy rózsásnak láttassam a helyzetet, tudomásom van az anyagi problémákról, az álláshelyek szűkösségéről és az egyéb gondokról. Sajnos történtek pályaelhagyások is, értékes munkát végző kollégák is távoztak. Nem vigasztaló, de családi és társadalmi okok miatt ez Magyarországon sincs másként. A nálunk letelepedők külön csoportot alkotnak, hiszen akad közöttük, aki visszajár kutatni szűkebb hazájába.

– Mennyire elégedett a fiatal nemzedék aktivitásával, értem ezen elsősorban a rendszerváltást követő időszakot, ugyanis ekkor számos új lehetőség nyílt meg az egyetemisták előtt, amilyenekről az 1989 előtt végzettek álmodni sem mertek volna? Véleménye szerint élnek-e ezzel a lehetőséggel?

– Azért bajos felelnem erre a kérdésre, mert nem lévén a budapesti egyetemi néprajzoktatás részese, alig ismerem a legfiatalabb nemzedéket, a Debrecenben vagy másutt frissen végzetteket még ennyire sem. Aztán egy évtized, pár év még nem akkora idő, hogy komolyabb teljesítményeket várhassunk. 1990 után tíz év alatt – meg merem kockáztatni a becslést bibliográfus kérdezőm előtt – több könyv és közlemény jelent meg a szlovákiai magyarok néprajzáról, mint korábban majdnem hetven esztendő alatt. Ennek magyarázata részint a fölszabadult és megpezsdült kiadói élet, mely azonban sem kapacitás, sem vásárlóerő tekintetében nem korlátlan, részint az íróasztalokban sokáig várakozó kéziratok nyomdába kívánkozása, no meg a példákon fölbuzdulás, de ezeknek sem egyenletes mutatója. Nekünk, idősebbeknek, akik felelősek vagyunk a fiatalabbak útkereséséért, törekednünk kell arra, hogy egy változó világban felnövő, a dolgokat törvényszerűen másként látók eredményeinkre is építsenek. Azonban ne akarjuk a magunk elmulasztott dolgait rajtuk behajtani, hanem segítsük őket új értékek alkotásában.

– Az utóbbi években sok vita folyt a néprajz módszeréről. Egy bizonyos kör a néprajzot elavultnak tartja, a másik oldalon viszont az új szemléletmódot fogadják bizalmatlanul. Hogyan látja a néprajz jövőjét, mennyire szükséges a megújulás? Olyan nézetek is vannak, hogy lassan már nem lesz mit kutatni, hiszen a paraszti társadalom mint olyan már teljesen felbomlott.

– Egy tudományszak állandó megújulásának szükségessége éppúgy régi alapigazság, mint amit az előbb mondtam az újabb nemzedékek kibontakozásának támogatásáról. Csakhogy a diktatúra mögöttünk lévő évtizedeiben ezek egyáltalán nem vagy alig érvényesültek. Sőt érvényesülésük hiánya nagyon lassan számolódik fel. A múlt káros öröksége az is, hogy új szemléletmód bevezetésén némelyik kolléga több-kevesebb türelmetlenséggel politikai-ideológiai eszmék szaktudományos befolyását érti, legyenek akár liberálisak, akár konzervatívok. Én sok éve elköteleztem magam a változatlanul nagy távlatú történeti kutatások mellett, a pályám is ehhez a döntéshez hajlott, amivel azonban nem kívánom, sosem kívántam tagadni a jelenkutatás centrális szükségességét. A paraszti társadalom valóban fölbomlott. Ez a jelenség nem új, a magyar néprajz azonban számos olyan tapasztalat, eredmény, módszer, elméleti megfontolás birtokában van, ami képessé teszi és tette korábban is, hogy ne csak a szorosan vett, ma már inkább csak kikövetkeztetett hagyományos paraszti társadalmat és műveltséget elemezze. Az újabban diplomázók témaválasztása szintjén ez már eldőlt, és a tanárok jelentős hányada az oktatásban is figyelembe veszi a változást. A néprajz nem zárt tartomány, folyamatosan fogad be szociológiai és antropológiai tanulságokat is. Tapasztalatom szerint ezt nagyon kevesen utasítják el. Hogy mi lehet az a bizonyos új szemléletmód, amelytől némelyek idegenkednek, nem tudom pontosabban körvonalazni, e percben talán nem is lehetséges. A belátható jövőben valószínűleg minden eddiginél sokfélébb módszertan és elmélet lesz majd jelen párhuzamosan a magyar néprajzban.

– Bízzunk benne, hogy mind az ún. „progresszív”, mind az ún. „konzervatív” oldal szakmai teljesítményét minősítő sokszor méltatlan támadások, elutasítások helyett tárgyilagos és érdemi vita jellemzi majd a jövőben a tudományszakot… Köszönöm a beszélgetést!

Kósa László munkái:

Kósa László önálló kötetei mellett számos kiadványt szerkesztett, s nagyon sok tanulmányt írt. Terjedelmi okokból nincs módunkban közölni teljes vagy akár válogatott bibliográfiáját, azonban fontosnak tartottunk, hogy az önálló kötetek, valamint néhány, általa szerkesztett munka helyett kapjon az alábbi jegyzékben.

  • Néphagyományunk évszázadai (Budapest, 1976);
  • Rozmaringkoszorú. A szlovákiai magyar tájak népköltészete (Pozsony, 1979);
  • A burgonya Magyarországon (Budapest, 1980);
  • Megjártam a hadak útját. A magyar nép történeti emlékezete (Budapest, 1980);
  • Bágy (Badeni) helynevei (Budapest, 1983);
  • Hagyomány és közösség. Magyar népi kultúra és társadalom (Budapest, 1984);
  • Kratkaja vengerszkaja etnografija (Budapest, 1984);
  • Abriss der ungarischen Volkskunde (Budapest, 1984);
  • Life and Tradition in Rural Hungary. A Short Survey (Budapest, 1984);
  • Histoire abrégée des traditions populaires hongroises (Budapest 1985);
  • A magyar néprajz tudománytörténete (Budapest, 1989; 2., javított és bővített kiadás: 2001);
  • A Magyar Néprajzi Társaság 100 éves története. 1889–1999 (Budapest, 1989);
  • Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon. 1880–1920 (Debrecen, 1990; 2. kiadás: Debrecen, 1992; 3., bővített kiadás: Budapest, 1998);
  • Egyház, társadalom, hagyomány (Budapest–Debrecen, 1993);
  • A gyulai református egyház története (Gyula, 1994);
  • Nemesek, parasztok, polgárok. Néprajzi tanulmányok (Debrecen, 1996);
  • „Ki népei vagytok?” Magyar néprajz (Budapest, 1998);
  • Fürdőélet a Monarchiában (Budapest, 1999);
  • Badeleben und Kurorte in Österreich–Ungarn (Budapest, 1999);
  • Hét szilvafa árnyékában. A nemesség alsó rétegének élete Magyarországon a rendi társadalom utolsó évtizedeiben (Budapest, 2001);
  • Csii vi szini? Ogljad ugorszkoi etnografii (Nyíregyháza, 2002)

Társszerzős kötetek:

  • Farkas Gyula és Keve András társszerzőkkel: Herman Ottó (Budapest, 1971);
  • Szemerkényi Ágnessel: Apáról fiúra. Néprajzi kalauz (Budapest, 1973; javított és bővített kiadás: 1975, 1979, 1998);
  • Filep Antallal: A magyar nép táji-történeti tagolódása (Budapest, 1975, további kiadások: 1975, 1978, 1983);

Általa szerkesztett kötetek:

  • A magyarságtudomány kézikönyve (Budapest, 1991);
  • Európa híres kertje. Történeti ökológiai tanulmányok Magyarországról (Budapest, 1993);
  • Die Ungarn. Ihre Geschichte und Kultur (Budapest, 1994);
  • Magyar művelődéstörténet (Budapest 1998; 2. kiadás: 2002);
  • A Cultural History of Hungary. I. From the Beginnings to the Eighteenth Century (Budapest, 1999);
  • A Companion to Hungarian Studies (Budapest, 1999);
  • A Cultural History of Hungary. II. In the Nineteeth and Tiwentieth Centuries (Budapest, 2000).

Az interjút L. Juhász Ilona készítette

Iskolai filozófia Magyarországon a XVI—XIX. században (Mészáros András)

Ezt a címet viselte az a nemzetközi tudományos konferencia, amelyet a pozsonyi Comenius Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke, a Szlovák Tudományos Akadémia Filozófiai Intézete, valamint a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete rendezett 2002. október 17–19-én Pozsonyban a Magyar Kulturális Intézetben.

A konferencia apropóját az adta, hogy a címben jelzett idõszakban a magyarországi filozófia megjelenési módja túlnyomórészt az egyes iskolatípusokban oktatott bölcselet volt. Ugyanakkor az eddigi filozófiatörténet-írás nem szentelt kellõ figyelmet eme bölcselet sajátosságainak. Ennek következtében a magyarországi filozófiának az Erdélyi János által a XIX. században meghatározott „követõ jellege”, azaz a nyugat-európai irányzatok hazai alkalmazása gyakran vetette fel az eredetiség kérdését. Ez a kérdés pedig nehezen megválaszolható akkor, ha nem azonosítjuk a filozófia szerepét az adott kultúrán és az adott korszakon belül. Vagyis a konferencia elsõdleges célja az volt, hogy egyrészt meghatározza az „iskolai filozófia”, „iskolafilozófia”, „a filozófia iskolai fogalma”, „a katedrafilozófia” stb. fogalom jelentését, másrészt konkrét példákon keresztül bemutassa az iskolai filozófia megjelenési módozatait.
Ismert tény, hogy a filozófia oktatása különbözõ formákban – fõként a teológiai tanulmányokra való felkészítés céljából – már a XVI. századtól megjelent Magyarországon. A filozófiának ez a szerepe azonos volt mind a katolikus, mind pedig a protestáns iskolákban, ami azt is jelentette, hogy a gimnáziumi tanulók legalább logikával, a királyi akadémiák, a studium generalék, valamint az egyetemek hallgatói pedig metafizikával, etikával is megismerkedtek. Ez nem maradt nyom nélkül a mûveltségben. Vagyis a magyarországi mûvelõdéstörténetnek számolnia kell a filozófia jelenlétével és kulturális hatásaival.

Mindezek a meggondolások szerepet játszottak a konferencia megrendezésében és elõkészítésében. Ilyen szempontból ez a találkozó azoknak a szakmai fórumoknak a sorában helyezõdik el, amelyek az 1990-es évektõl kezdõdõen (a magyar filozófusok elsõ világtalálkozójának az idevágó szekciója, a miskolci és kolozsvári filozófiatörténeti konferenciák) meghatározott témakörök szerint foglalkoznak a magyarországi filozófia történetével. A meghívott és jelenlévõ elõadók legtöbbje ezeknek a konferenciáknak az állandó résztvevõje és a szakma jelentõs képviselõje. Az elõre bejelentett elõadók közül Egyed Péter és Tonk Márton Kolozsvárról egyéb elfoglaltsága, Kiss Endre Budapestrõl és Tarnay Brúnó Pannonhalmáról pedig betegség miatt nem tudott eljönni a találkozóra. Referátumuk szövege azonban remény szerint a konferencia-kötetben meg fog jelenni.

A konferenciát Fehér M. István elõadása („Iskolai filozófia és a filozófia iskolai fogalma”) nyitotta meg. Ez az „in sensu scholastico” és az „in sensu cosmopolitico” értett filozófia Kant-féle megkülönböztetésébõl kiindulva próbálta értelmezni a filozófiatanítás célját és küldetését. Ugyanígy Kant és Husserl elméletére támaszkodva tette fel a kérdést: lehet-e filozófiát tanítani, és ha igen, akkor voltaképpen mit is tanítunk? Ha pedig az iskolai filozófiát kritikával illetjük, akkor a bírálat az iskolarendszer és az iskolaügy történetét is érinti.

A felsõ-magyarországi iskolai filozófia témakörével többen is foglalkoztak. Mészáros András („Iskolai filozófia Felsõ-Magyarországon a XIX. században)” a Ratio Educationis utáni iskolai programokkal összefüggésben tekintette át azokat a katolikus és protestáns tanintézeteket, amelyeken belül filozófiaoktatással találkozhatunk. Az itt oktató filozófiatanárok esetében pedig kísérletet tett azok besorolásával a magyar filozófia történetébe. Teodor Münz („A szlovák felvilágosodás kori gondolkodás demokratikus elemei”) a felvilágosodás azon társadalomfilozófiai elemeit mutatta be, amelyek az egyén emancipációját segítették elõ. Rathmann János („A szepességi mûvelõdés a felvilágosodás korszakában”) a késmárki és lõcsei líceumok tanárainak, fõként pedig Samuel Toperczer munkásságának elemzésén keresztül demonstrálta a jénai kantianizmus (Reinhold és köre) hatását a magyarországi filozófiára. Ezzel kapcsolatban sajnálatos, hogy nem hangzott el Kiss Endre elõadása a XVIII. századi németországi iskolafilozófiáról, mert mint ismeretes (és ezt Rathmann János referátuma plasztikusan ábrázolta), a német filozófia hatása a XIX. századi magyarországi gondolkodásra meghatározó jellegû volt. Eva Kowalská („Benczúr József, a felvilágosodás kori filozófia és pedagógia képviselõje”) a Késmárkon és Pozsonyban is mûködõ Benczúr József munkásságát a történettudomány szemszögébõl és néhány eddig ismeretlen kézirata bemutatása révén ismertette. Az eperjesi evangélikus líceum két filozófiatanárának, Greguss Mihálynak és Vandrák Andrásnak a munkásságával Rudolf Dupkala („Etikai kérdések a filozófiaoktatásban az eperjesi evangélikus líceumban a XIX. században”) és Jana So¹ková („Az esztétika helye a filozófiaoktatásban az eperjesi evangélikus líceumban a XIX. században”) foglalkozott. Dupkala Vandráknak „A philosophiai ethika elemei” címû mûvét elemezte, és mutatta ki a kanti, valamint friesi hatást és Vandrák etikájának gyakorlati irányultságát. So¹ková elõadása Greguss esztétikájának a korabeli európai irányzatokhoz fûzõdõ viszonyát tisztázta, valamint Vandrák vallásos-esztétikai világnézetét demonstrálta. Somos Róbert („Pauler Ákos a pozsonyi királyi akadémián, 1906–1912”) Pauler pozsonyi éveit elemezte, és kimutatta, hogy ekkor történt meg a váltás Pauler bölcseletén belül. Ennek mibenléte a neokantiánus szubjektív kiindulópontú filozófia feladásában és az objektivista logicizmus alapjainak lerakásában, tehát Husserl, Brentano és Bolzano hatásának felerõsödésében állt. Részben Felsõ-Magyarországot érintette Kaposi Márton elõadása is („A filozófiaoktatás kibontakozása Magyarország elsõ állandó egyetemén”), amely a korábbi nagyszombati jezsuita egyetem budai, pesti, majd pedig budapesti történetével foglalkozott. Ezen belül a filozófiaoktatás három nagyobb fellendülését mutatta be.

„Sipos Pál filozófiája” címmel küldte meg a konferenciának elõadását Egyed Péter. Sipos, aki Szászvárosban, majd pedig a sárospataki református gimnáziumban tanított, Kant, Fichte, valamint a francia felvilágosodás filozófusainak ismeretében alkotta meg mûveit. Az elõadás Sipos eszmerendszerének fõbb elemeit mutatta be. Ugyancsak Sárospatakhoz fûzõdik Erdélyi János mûködése. Errõl Baracs Gabriella tartott beszámolót „A sárospataki filozófiaprofesszor, Erdélyi János iskolateremtõ törekvései” címmel. A kolozsvári egyetemen a XX. század elején folyt filozófiaoktatást tárgyalta három elõadás. Tonk Márton „Filozófiatanítás a kolozsvári egyetemen”, Veres Ildikó „Filozófia és pedagógia a századelõ Kolozsvárán”, Mariska Zoltán „Bartók György a katedrán” címû elõadásairól van szó. Mindhárom dolgozat érintette a Böhm Károly tanári munkálkodása nyomán kialakult ún. kolozsvári iskolát, amelynek a tagjai a XX. század elsõ felének legjelentõsebb protestáns gondolkodói voltak Magyarországon.

Mester Béla „A magyar iskolafilozófia kantiánus hagyománya és John Stuart Mill 19. századi recepciója” címmel megtartott elõadása azt a problémát tematizálta, hogyan fogadta be a magyar kantiánus etikai gondolkodás Mill utilitarizmusát. Perecz László „Túl az iskolafilozófián” címû elõadása az 1892-es Pauer–Kármán-vita nyomán az önállótlan átvételre építõ hagyományos iskolafilozófiai álláspontot és a reflektált recepciót elõtérbe helyezõ, iskolafilozófián túli filozófia-felfogást ütköztette egymással.

Az elõadásokkal kapcsolatban termékeny viták alakultak ki, amelyek azt jelzik, hogy egyelõre még sok megválaszolatlan kérdés és felderítésre váró terület áll a filozófiatörténészek elõtt. Az iskolai filozófia felé fordulás egy újabb szempontot adott az elkövetkezõ munkálatokhoz.

A konferencia résztvevõi a tanácskozás szünetében kirándulást tettek Dévény várához, valamint kötetlen beszélgetés mellett végigjárták a koronázási útvonalat Pozsonyban.

A konferencia elõadásai hamarosan kötetben is megjelennek.

Mészáros András

Lanstyák István—Simon Szabolcs (szerk.): Tanulmányok a kétnyelvuségrol. (Pintér Tibor)

2002 tavaszán a Gramma Nyelvi Iroda két munkatársának szerkesztésében napvilágot látott egy újabb, a szlovákiai magyar kétnyelvűséggel foglalkozó tanulmánykötet. Ez a kiadvány formailag és tartalmilag a szerzőpáros által 1998-ban kiadott Tanulmányok a magyar–szlovák kétnyelvűségről című kötet részleges folytatása. A két tanulmánykötet közötti lényeges különbség, hogy az új kötet már nemcsak a magyar–szlovák kétnyelvűséget kívánja bemutatni, hanem helyt kíván adni más irányú többnyelvűségi tanulmányoknak is (a szerkesztők ezt a magyar–szlovák jelző elhagyásával a címben is hangsúlyozzák). Ahogy Lanstyák István, a kötet egyik szerkesztője írja, a kötetben (valójában a készülő sorozatban) a kétnyelvűséget „nagyon tágan értelmezik”. Ezért a tervezett sorozat tanulmányai többféle nyelvészeti diszciplína képviselői is lehetnek: pl. leíró nyelvészeti, szociolingvisztikai, nyelvkörnyezettani, nyelvpolitikai, nyelvlélektani, nyelvszociológiai, kontaktológiai, kontrasztív nyelvészeti, fordításelméleti stb. témákat feldolgozó írások (211. p.). A sokszínűség már ebben a kiadványban is megjelent, mivel a tanulmányok között nemcsak szűkebb értelemben vett szociolingvisztikai témájúak vannak, hanem szerepelnek benne nyelvpolitikával, nyelvlélektannal, sőt leíró nyelvészettel foglalkozó írások is – természetesen a kétnyelvűség vetületében.

A Tanulmányok a kétnyelvűségről című kötet elődjéhez, s valójában az eddigi szlovákiai magyar nyelvészeti szakirodalomhoz viszonyítva egy érdekes formai újdonságot is tartalmaz: a (magyar nyelvű) kötet egyik dolgozata – Juliet Langman Texasban élő holland származású nyelvész munkája – a leadott kézirat eredeti nyelvén, angolul olvasható. Egy angol nyelvű tanulmány megjelentetése szlovákiai magyar kiadványban mindenképp előrelépés, hiszen így a jövőben könnyebbé válik az idegen nyelven írott szakmai szempontból értékes tanulmányok hozzáférhetősége. Másfelől viszont kisebbségi kiadványokban nem a legszerencsésebb éppen angol nyelvű tanulmányok megjelentetése, mert így csak tovább szaporodik az angol nyelvű, magyarra le nem fordított tanulmányok száma.

A kötet szerkezeténél maradva további érdekességként megjegyzendő, hogy a tíz tanulmány némelyike szokatlanul hosszú. Ez azért van, mert a szerkesztők olyan dolgozatokat is meg akartak jelentetni, melyeket terjedelmük miatt a folyóiratok nem közöltek volna. Az itt megjelent írások a Gramma Nyelvi Iroda külső vagy belső munkatársainak munkái: a szerzők között vannak nyelvészek, tanárok, de fiatal doktorandusok is.

Az első tanulmány Dózsa Roland munkája, melyben a második Meèiar-kormány hivatali ideje alatt, 1994-ben született ún. táblatörvényt, a törvény körüli politikai vitákat és négy szlovákiai szlovák napilap reakcióját mutatja be. Az írott médiából a szerző választása a Republika (a mai Slovenská Republika), a Sme, a Práca, ill. a Smena című napilapokra esett. A négy napilap kiválasztásával a szerző három különböző szemléletet mutat be: „a törvénytervezetet legkeményebben elutasító, kompromisszumra sem hajlandó nézetek” (12. p.) megjelentetőjeként, a Meèiar-kormány szócsöveként működő Republika, „a demokratikus erők szemszögéből figyelő” (12. p.), a tervezetet támogató Sme (a Smena kettéválásával jött létre), illetve a tervezetet szükségszerűségből támogató Práca és Smena.

A tanulmányból rövid áttekintést kapunk a helységnevek rendszerváltás előtti szlovákiai helyzetéről, s megismerhetjük a „táblacsata” körüli politikai huzavonát. A tanulmány erénye, hogy a korabeli események bemutatásakor a szerző nemcsak a törvény születése körüli vitákra támaszkodik, hanem a lakosok reakcióira is. Így a tervezet bemutatásakor nemcsak a politikusok „harcát”, hanem az egyszerű emberek reakcióit is megismerhetjük.

A politikai csatározások színterére vitt, (érzésem szerint) ideológiai kérdéssé változtatott törvény egyike volt a szlovákok és magyarok közötti feszültségkeltés formájának. „Az öt évig tartó vita végeredményben nem hozott mást a települések számára, mint néhány zománcozott táblát, amely a helység kisebbségi nyelvű változatát tünteti fel” (29. p.). A tanulmányt olvasva az olvasónak olyan érzése támadhat, hogy az egész vita nem volt más, mint a honatyák és honanyák magamutogatása, azaz sok hűhó semmiért.

A nyelvpolitikai tanulmányok sorát Menyhárt József munkája folytatja, melynek alapjául az 1999. szeptember 1-jétől érvényben lévő kisebbségi nyelvhasználati törvény szolgált. Vizsgálatában két, többségében szlovákiai magyarok által lakott település hivatali nyelvhasználatát, a szlovák és magyar nyelv hivatalos színtereken való használatának megoszlását mérte fel. A kutatópontok kiválasztásában szerepet játszott a lakosság nemzetiségi aránya (mindkét esetben magyar többségű településről van szó) és a település jellege (város – falu): város – Dunaszerdahely – 79,7% magyar nemzetiségű lakosság : falu – Nyékvárkony – 92,7% magyar nemzetiségű lakosság. (A 2001-es népszámlálás alapján Dunaszerdahelyen 23 519 személy él, ebből a magyar nemzetiségű lakosok száma 18 756 [79,7%]). Ugyanezen népszámlálás szerint Nyékvárkony lakosainak száma 2537, s a községben 2351 [92,7%] magyar él.) Menyhárt a jelzett kutatópontokon szorosabban értelemben vett kutatást 2000 áprilisa és 2001 januárja között végezte, ám az adatgyűjtést már előtte, mindjárt a nyelvtörvény hatályba lépése után elkezdte. A kisebbségi nyelvtörvény hatályba lépése után Lanstyák Istvánnal együtt „kétfázisúra tervezett kutatást indítottak” (37. p.), melynek célja, hogy „megfigyeljék és a szociolingvisztikai kutatásokra jellemző pontossággal dokumentálják a nyelvtörvénynek a mindennapi és a hivatalos élet nyelvhasználati színtereire gyakorolt hatását” (37. p.).

Menyhárt József a vizsgálat során külön figyelmet fordított a hivatali ügyintézés szóbeli és írásbeli formájára, s munkáját is e két szempont alapján tagolja. Megállapítja, hogy a szóbeli ügyintézés a nyelvtörvény hatályba lépése óta egyik településen sem változott: „a törvény csupán az eddigi gyakorlatot szentesítette” (37. p.). Ez azt jelenti, hogy a szóbeli ügyintézés továbbra is az ügyfél választotta nyelven történik. Mivel mindkét település magyar többségű, így magától értetődik, hogy mindkét településen a szóbeli ügyintézés nyelve a magyar. A szóbeli ügyintézést, ill. a hivatalokban történő tájékozódást általában kétnyelvű táblák segítik. A tanulmány arról is beszámol, hogy Dunaszerdahely egyes hivatalaiban a különböző jellegű tájékoztató táblák milyen nyelvűek (a szerző a Dunaszerdahelyi Városi Hivatalban, a Dunaszerdahelyi Járási Hivatalban, az adóhivatalban, a munkaügyi hivatalban, valamint a dunaszerdahelyi vízművek irodáiban végzett felmérést).

Az írásbeli ügyintézés formális jellege eltér a szóbeli ügyintézésétől, s a magasabb mértékű formalitás, valamint az érintett nyelvtörvény előtti írásos gyakorlat nagyban meghatározza az ügyintézés nyelvét – sokan nem tudnak magyar nyelvű hivatalos levelet fogalmazni. A nyékvárkonyi községi hivatal írásos ügyintézésére jellemző, hogy válaszadáskor figyelembe veszik a hivatalba érkező beadványok nyelvét. A városokban működő hivatalok írásos ügyintézése bonyolultabb a községéhez képest, mivel a hivatalhoz forduló személyek, hivatalok által benyújtott írások témaköre itt jóval szélesebb, illetve az egyes hivatalokban működő írásos ügyintézést sokszor formanyomtatványok segítik.

Ezt követően a szerző azt vizsgálja, hogy többségében miért szlovák nyelvű még mindig az írásos ügyintézés, jóllehet a törvény bizonyos helyzetekben már a kisebbségi nyelv használatát is engedélyezi. Ennek főbb okait három pontban foglalja össze: a kisebbségi nyelvhasználók nincsenek teljesen tisztában a nyelvtörvény nyújtotta jogokkal, a hivatalos írásbeliség eddig is szlovák nyelvű volt, a nyelvtörvény hatástalanságának oka a nyelvi hiány is (vö. 43–45. p.). A nyelvtörvény széles körű megismertetésében, magyar nyelvű formanyomtatványok, törvényfordítások elkészítésében a Gramma Nyelvi Iroda segítséget nyújthat a kisebbségi nyelvhasználóknak.

Juliet Langman (angol nyelven megjelentetett) írásában egy szlovákiai magyar kisközösség (ahogy ő nevezi „community of practice” – gyakorlóközösség) identitásával, annak nyelvi vetületével s mindezek időbeli változásával foglalkozik. A szerzőt „a kisebbségi fiatalok társadalmi azonosságtudatának természete”, illetve ennek a csoportnak „más társadalmi csoportok identitásához való viszonya” (68. p.) érdekli. Juliet Langman rámutat arra, hogy az identitástudat eddigi statikus felfogása már meghaladott, s az identitástudatot elemző vizsgálatokban magán az alapálláson kell változtatni. Szerinte az identitástudat állandóan változik – fejlődik –, mégpedig oly módon, hogy az egyén az általa folytatott tevékenységgel állandóan építi (konstruálja) azt. Eszerint a társadalmi és egyéni identitástudat nem egyfajta megszilárdult tulajdonság, hanem személyiségünkkel változó entitás – nem rendelkezünk vele, hanem gyakoroljuk azt (69. p.).

A tanulmány egyik további kulcsfogalma a gyakorlóközösség bemutatása, illusztrálása (Community of practice, Rock Crystal Dancer Ensemble as a Community of Practice). A gyakorlóközösség nem egyezik meg a jól ismert beszélőközösség és társas kapcsolathálózat fogalmával. A két fogalomtól való eltérések pontosan azok a jegyek, amelyek a beszélőközösséget mint olyat meghatározzák: „a csoport tagjai 1) együttesen vesznek részt 2) egy egyezkedésen alapuló közös vállalkozásban 3) javaknak egyezkedés útján létrehozott közös repertoárja segítségével” (69. p.). A rendszeres közös tevékenység során az identitástudat változik, negatív vagy pozitív irányba fejlődik.

A kötet egyetlen nyelvlélektani tanulmánya Vanèóné Kremmer Ildikó munkája. Nagy mennyiségű empirikus anyagon végzett kutatásában a gyermekkori kétnyelvűséggel, pontosabban a gyermekkori beszédészlelés és beszédmegértés alakulásával foglalkozik. Vizsgálatát 220 kétnyelvű (magyar–szlovák) szlovákiai, ill. egynyelvű magyarországi 11-12 éves diákkal végezte. Kutatási módszerként a Gósy Mária által kidolgozott ún. GMP-diagnosztikát alkalmazta, melynek alapjául olyan reproduktív feladatok szolgálnak (20 feladatsor), amelyek segítségével „a beszédészlelési és beszédértési szint jól jellemezhető, ezáltal az ép fejlődési szint megbízhatóan elkülöníthető az elmaradottól, a zavart folyamattól” (72. p.). A 20 feladatsorból Vanèóné 11 altesztet használt fel, mivel szerinte ennyi már elég volt a kutatás céljául kitűzött kívánt jelenségek vizsgálatára.

A tanulókkal elvégzett feladatsor sokfélesége miatt az eredmény is felfogható rétegzettként: nem csak magát a beszédészlelést és beszédmegértést érinti, bár kétségkívül ezek részeiként is értelmezendő. A beszédészlelés vizsgálatának folyamata Vanèóné munkájában a következő részfolyamatokat foglalja magában: beszédészlelés, rövid idejű verbális memória, rövid idejű vizuális memória, szókincsaktiválás vizsgálata, valamint szeriális érzékelés és hangsor-azonosítás. A beszédmegértés vizsgálatába a mondatértés (jól és hibásan értelmezett mondatok) és a szövegértés folyamata tartozik.

Vanèóné munkájának célja az volt, hogy bemutatassa, valóban létezik-e különbség az egynyelvű, ill. kétnyelvű gyerekek beszédpercepciója között, és ha igen, milyen természetű. Több csoporton végzett felmérésében a szerző rámutat arra, hogy az „egynyelvű gyerekek nem mutatnak előnyt a magyar tannyelvű iskolába járó kétnyelvű gyerekekhez képest sem a beszédészlelés, sem a beszédértés terén” (92. p.), ill. az esetleges gyengébb teljesítőképesség (ha előfordult ilyen) nem feltétlenül a kétnyelvűségnek tudható be.

Misad Katalin a magyart idegen nyelvként tanulók kétnyelvűségéről írt tanulmányában a magyar nyelvben előforduló szlovák nyelvű interferenciajelenségekről és a vizsgált csoport magyar nyelvének egyéb sajátosságairól szól (főleg a magyar igeragozás elsajátításának nehézségeiről). A tanulmányban olvashatunk a szerző (egyetemi oktató) tapasztalatai alapján a jelzett csoport nyelvében leggyakrabban előforduló interferenciajelenségekről, valamint a nyelvi tipológia és a kontrasztív nyelvészet idegennyelv-oktatásban betöltött szerepéről. A tanulmánykötet többi írásához hasonlóan ez a tanulmány is gazdag példaanyaggal illusztrálja a tárgyalt jelenségeket.

A magyar és szlovák nyelv egyes részrendszereinek összehasonlítását tűzte ki céljául Hurka Katalin is. Tanulmányában az állítmány egyes számú (halmozott) alannyal történő számbeli egyeztetésének lehetőségeit veszi számba a magyar nyelvben. Kérdőíves módszerrel végzett kontrasztív leíró nyelvészeti munkájában azt vizsgálja, hogy a kétnyelvű beszélők az egynyelvűekhez viszonyítva gyakrabban használják-e az egyeztetett formát (pl. Péter és Jóska tegnap összetalálkoztak.). Egy- és kétnyelvű tanulókkal végzett felmérése alapján valószínűsíti, hogy a magyar nyelvben az alany és állítmány egyeztetése nem feltétlenül másodnyelvi hatás eredménye (ez esetben szlovák hatás), mert a magyar nyelvben az egyeztetés történhet logikai (értelmi) úton is. Mint ahogy azt már a kötet többi tanulmányában megszokhattuk, a szerző állításait példaanyaggal támasztja alá.

Köztudott dolog, hogy a kétnyelvűség nemcsak a nyelv standard változatát érinti, hanem a nyelv minden rétegére, így a nyelvjárásokra is hatással van – kétnyelvűségi helyzetben a másodnyelv hatására az első nyelv bizonyos mértékben eltér ugyanazon egynyelvűek nyelvétől, nyelvváltozataitól.

Sándor Anna egy Nyitra vidéki község, Kolon lakosainak nyelvhasználatát, az informális és formális beszédhelyzetekben előforduló kontaktusjelenségek sajátosságait vizsgálja. Munkájában arra keresi a választ, hogy a) a magyar és szlovák nyelv mely változatai részei a koloni beszélőközösség kódkészletének, b) hogyan történik a kódválasztás és kódváltás, c) milyen különbségek vannak az anyanyelv használatában formális és informális beszédhelyzetben, d) miben térnek el a kontaktusjelenségek a két beszédhelyzetben. A jelzett kérdésekre a kutató háromféle módszerrel próbált választ találni: a beszélőközösség tagjaként vizsgálatában könnyen alkalmazta a résztvevő megfigyelés módszerét, valamint vizsgálatához magnetofonos felvételeket készített (ezek anyaga formális beszédhelyzetben: középkorú férfiak nyilvános képviselőtestületi ülésén elhangzott felszólalásai, informális beszédhelyzetben: középkorú férfiak baráti összejövetele), és ugyanezen csoporttal kérdőíves felmérést is végzett (ezzel a módszerrel a magyar és a szlovák nyelv változataink ismeretét, ill. használatát vizsgálta).

A vizsgálat eredményei a szociolingvisztikában már ismert tényeket erősítették meg. Ezek közül talán a legfontosabb, hogy a beszélők nyelvhasználatában a beszédhelyzet formalitásától függően különböző típusú kölcsönszavak jelentek meg: a kölcsönszavak arányának mértéke egyenes arányban növekszik a beszédhelyzet formalitásának csökkenésével (vö. 117–119. p.). A formális regiszterek használatának kisebb gyakorisága azzal magyarázható, hogy a község lakóinak (azt is mondhatnánk, hogy a szlovákiai magyarság egy részének) „a nyelvjárás a vernakuláris nyelvváltozata” (124. p.), és a formális beszédhelyzetben használatos regiszterek hiányoznak verbális repertoárjukból. A nyelvi hiányt gyakran szlovák szóval, ill. „magyarítással” pótolják.

Németh Andrea a szlovákiai magyarság nyelvhasználatának tipikus jelenségével, a kódváltással foglalkozik. Munkájában egy szűkebb beszélőközösség (baráti társaság) beszédéből indul ki, de a kódváltás pragmatikáját illető megállapításai a tágabb szlovákiai magyar beszélőközösségre is kivetíthetők. A kódváltásos beszédmód elfogadott jelenség, létezését még a legszigorúbb nyelvművelők sem vonják kétségbe – még ha „kiirtandó” jelenségként kezelik is azt. Németh egyebek mellett azt próbálja bizonyítani, hogy a kódváltásos beszéd nem rendszertelen „makaróninyelv”, hiszen az ilyen nyelvi megnyilatkozásban következetességek fedezhetők fel. Kissé egyszerűsítve: a kódváltásos beszéd megegyezik a Bloommaert által leírtakkal, miszerint „egy nyelv elemeinek megjelenése egy másik nyelvben mind nyelvészetileg és szociolingvisztikailag következetes” (Bloommaertet idézi Németh Andrea 127. p.).

A szerző tanulmányában a fent idézett tézisből indult ki, s arra próbált válaszolni, hogy a kódváltásnak milyen okai és funkciói lehetnek az általa vizsgált közösségben. Az okok felsorolásánál mindig az általa vizsgált szűk baráti körből indul ki, de a leírt jelenségek bizonyos mértékben érvényesek a tágabb beszélőközösségre is. A munka elsődleges célja az volt, hogy a szerző alátámaszsza azt az állítást, miszerint „a kódváltás természetes jelenség, (…) olyan beszédmód, melynek megvannak a szabályai” (150. p.).

A kódváltás okainak felsorolásakor egy már meglévő rendszerből, J. C. P. Auer felosztásából indul ki: beszédpartner megváltozása, interakció hangnemének megváltozása, beszédtéma megváltozása és a szövegtagolás (133. p.). A munka második részében a saját hanganyagának feldolgozásában észlelt kódváltásos jelenségeket veszi sorra. A kódváltás okai közül a kommunikációs helyzet megváltozását, az idézést (önidézés, mások idézése, kulcsszavak idézése és felidézés), nyelvi lapszust, nyelvi hiányt, korrekciót, ismétlést és visszautalást említi, valamint gazdag példaanyagon mutatja be. A felsorolt okok mellett a kódváltás céljaival és a kódváltás funkcióival is az előzőekhez hasonló alapossággal foglalkozik.

A tanulmánykötet harmadik, egyben utolsó nyelvpolitikai tanulmánya Szabómihály Gizella tollából származik. Írásában az 1999. július 10-én elfogadott és 1999. szeptember 1-jétől hatályos kisebbségi nyelvhasználati törvény gyakorlati alkalmazásával, valamint a szlovák jogi-közigazgatási szövegek magyarra fordításának problémájával foglalkozik. A szerző a tanulmány első részében a kisebbségi nyelvhasználati törvény alkalmazásának nehézségeiről szól. Ebből megismerhetjük a törvény gördülékeny működését nehezítő (politikai) tényezőket, ill. azokat a kezdeményezéseket, amelyek a nyelvtörvény működését hivatottak elősegíteni.

A tanulmány második része a szlovák jogi-közigazgatási szövegek magyarra fordításának lehetőségeivel, egy esetleges szlovákiai magyar szaknyelvi kodifikáció lehetőségeivel foglalkozik. Erre a szlovákiai magyarságnak már nagy szüksége lenne, mivel „a szlovákiai magyar nyelvváltozatok közül a szaknyelvek a legkevésbé fejlettek, (…) nyelvhasználatunk differenciálatlan…” (185. p.). A tanulmány nemcsak kérdéseket vet fel, hanem igyekszik azok megválaszolására is: a tanulmányban sok olyan szlovákiai magyar jogi-közigazgatási terminust találunk, amelyek idáig még szótárban összesítve nem jelentek meg. Egy megfelelő szintű szlovákiai magyar terminológia kialakítása nehéz feladat, véghezvitele csak a szlovákiai magyar és magyarországi szakemberek együttes munkájával valósítható meg. Egy lehetséges szakmai együttműködés, valamint a megfelelő szakmai háttér kialakításához a Gramma Nyelvi Iroda nyújthat kellő segítséget.

Lanstyák István a tanulmánykötet létrejötte körüli munkákban nemcsak szerkesztőként, hanem szerzőként is részt vett. A kötetben szereplő írását nem a szlovákiai magyar nyelv kutatójaként, hanem a Gramma Nyelvi Iroda tudományos titkáraként jelentette meg. Ebből megismerhetjük a 2001 augusztusában alakult nyelvi iroda keletkezésének történetét, valamint az iroda jelenlegi feladatait, működését. A tanulmányból megtudhatjuk, hogyan lett álomból valóság, azaz milyen lépések előzték meg az iroda megalakulását.

Az olvasó az iroda tervezetéből megismerheti az irodában folyó munkálatokat, terveket. Ezek közül a legfontosabbakat a szerző a következőképpen foglalta össze: Elméleti, empirikus és alkalmazott nyelvészeti kutatások: a szlovákiai magyar nyelv vizsgálatához elsődlegesen nyelvészeti kutatások szükségeltetnek. Ebben szervezőként, valamint résztvevőként a Gramma Nyelvi Iroda is jelentős részt vállal (belső és külső munkatársak által). Az empirikus kutatások alapjai „hús-vér emberektől elhangzott diskurzusokon vagy az általuk leírt szövegeken kell, hogy alapuljanak” (207. p.). Ezért fontos a kutatások mellett a nyelvi korpuszok, a nyelvi adatbázisok építése. Nyelvtervezés: a hatékony (szlovákiai magyar) nyelvészeti kutatásokban „nemcsak megtalálni kell bizonyos nyelvi jelenségeket, hanem kitalálni is” (208. p.). Főleg a jogi-közigazgatási szaknyelven belül van sok olyan terület, amelyet az ahhoz értő szakembereknek ki kell találni, meg kell teremteni. Ehhez szükséges egy nyelvi tanácsadó testület és szakértőtanács megléte, melynek munkáját egy sajtótanács is segíti. Az iroda minden nyelvi, nyelvhasználati problémán szeretne segíteni, ezért a nyelvhasználati kérdésekkel élők számára a Gramma Nyelvi Iroda nyelvi közönségszolgáltatást is nyújt. Ezzel a tevékenységgel nem a szlovákiai magyar nyelvművelés megerősítését célozta meg, ellenkezőleg, a tudatos nyelvi tervezés részfeladataként, ill. egyfajta hiánypótlásként tekint erre a feladatra. A nyelvészek munkáját az iroda saját könyvtára is segíti. A számos ajándékba kapott és vásárolt könyvből álló könyvtára a könyvtárépítésnek köszönhetően folyamatosan bővül. A több mint egy éve folytatott tevékenység gyümölcsét az irodában (irodának) dolgozó nyelvészek publikációi (publikációs tevékenység), ill. a készülő – és már meglévő – kiadványok (kiadói tevékenység) mutatják.

Aki elolvassa a Tanulmányok a kétnyelvűségről című kiadványt, az megismerheti a jelenleg folyó szlovákiai magyar nyelvészeti kutatások problémáit, tárgyait. A szerkesztők ezt a kötetet egy új, a kétnyelvűséget több oldalról körülíró sorozat kezdetének szánták. Bízom benne, hogy a most olvasható tanulmányok nemcsak a „vájt fülű” nyelvészek, hanem az arra kíváncsi nagyközönség tetszését is elnyerik.

Pintér Tibor

Summary

Endre Tóth: The first bilateral discussion between Czechoslovakia and Hungary (1921) – Mariánské Láznì (1st part)

Although Karel’s spring restoration attempt and the connected feverish diplomatic activity of the Czechoslovak minister of foreign affairs Edvard Bene¹ had an unfavorable impact on the Czechoslovak-Hungarian relations, the urgent necessity of final solution of the accumulated problems of mainly technical or more precisely practical character contributed to a relatively quick reestablishment of a healthy communication between both parties in interest of resumption of negotiations of the commissions created in Bruck and in interest of implementation of another bilateral meeting on ministerial level. An evidence of bilateral determination to continue the negotiations initiated in March was another series of informal or preparatory dialogues, or more precisely a gradual initiation in technical commissions since the beginning of June and soon an agreement at another ministerial meeting held on 23 and 24 of June 1921, already in Czechoslovakia, in the city of Mariánské Láznì. Those who took part at this second bilateral meeting were again the head of diplomacy Edvard Bene¹ from the Czechoslovak side, and the new minister of foreign affairs earl Miklós Bánfy and the ex-prime minister earl Pál Teleki from the Hungarian side. In comparison with the informative political dialogues in Bruck, the second bilateral negotiations of ministers had a little more concrete character which was given by the initiation of the sessions of the commissions and by the necessity of discussing the controversial questions emerged in them. Holding of the second Czechoslovak-Hungarian bilateral meeting on ministerial level confirmed definitely the possibility of normalizing relations between both countries, even if not directly on the political field, but at least on the economical one. Thus the Czechoslovak-Hungarian negotiations initiated in the first half of the year 1921 laid the foundations for coming to an agreement about a commercial-political base necessary for both economies, the concrete form of which, nevertheless, claimed further protracted negotiations, or more precisely several years more.

Árpád Popély: Internal settlement process after the Second World War in south Slovakia

The study examines the so-called internal settlement that can be considered to be the colonisation’s continuation between the two world wars and to the authorities of the renewed Czechoslovakia in 1945 parallel with the population exchange, deportation of the Hungarian population to the Czech part and the re-slovakisation had important role in the slovakisation of territories lived by Hungarians.

The author describes in detail the plans on the resettlement of Hungarian minority worked out by the Slovak National Council and the two Slovak parties in it. According to that plan one part of the Hungarian population is to be resettled on a one-side basis, and the other part is to be resettled to Hungary within the population exchange and then the Hungarian population remaining in Slovakia is to be resettled on the entire territory of the country.

The main focus of the study is the introduction of differing final data on internal settlement by regions.

According to a report dated on 9th October, 1948 within the internal settlement 23,027 Slovak settlers (5,011 families) arrived to the 281 villages of the 25 districts lived by Hungarians in South Slovakia, in total, who received 44,822 hectare of land and 1,881 houses from the confiscated properties of Hungarians and Germans. According to the statements of districts and villages within the framework of internal settlements the authorities responsible for settlement transferred people not only to the regions and villages that were during the population exchange managed exceptionally (the population exchange concerned exclusively the territories lived only by Hungarians), but many times also to territories that were of mixed population and/or to territories that were already colonised between the two world wars, of which goal was to strengthen the Slovaks living there.

Since internal settler was considered to be that person whose original place of living was outside the settlement area comprising the 25 districts, received land and settled in one of the villages of the settlement area, the 47,376 local Slovaks (12,274 families), who received 26,785 hectare of land and 706 houses in the 252 villages of the 25 districts from the confiscated property of Hungarians (and Germans), were not considered to be internal settlers, even if during the land assignment they changed their place of living inside the area.

Revealing the total number of Slovaks settled in south Slovakia is practically impossible, because the archive materials contain only data on population that was settled in organised way, that is within population exchange, re-emigration, and internal settlement and data on farming population who were assigned land. There were no statements made on the Slovak intelligentsia that settled in large numbers, officials, and traders, of which number could be some ten thousand and that was of great impact mainly on the changes of ethnic composition.

László Öllős: Human and nationality rights

The study explains why morality philosophers of enlightenment – who are considered to be the founders of the human rights’ value system and dealt also with the issue of nationalism – did not categorise national minority rights to human rights and how another non-human right oriented approach – utilitarian theory of nationalism – became prevailing in the liberal country.

The study raises the supposition that John Lock’s exception principle defined in relation with freedom of religion could influence also national minority judgement. The author examines the contradiction between nationalism – defined by Immanuel Kant – and the universal moral order and its consequence that Kant does not solve the contradiction. Later the author explains the reasons of J.S.Mill’s influence and the internal contradictions of his approach, and then the insufficiency of Lord Acton’s critique’s and Henry Sigdwick’s correctional examination.

István Gaucsík: Economy and credit organisation – Hungarian banking situation in Slovakia (1918–1923) (II. part)

The study tries to answer those questions that arose in relation to the integration of Hungarian nationality banks from the point of view of the development of the Czechoslovak credit bank system between 1918 and 1923. The author begins with economic changes that happened during the power changes in 1918.

Disorganisation in public law and politics in Austro-Hungarian Monarchy influenced the territory’s economic relations, too. It resulted the economic nationalism of successor states and autarky of economic policy. From the nationality states from economic point of view Czechoslovakia was the most developed. It had a more stable position. It preserved the most important development results in economy of the Czech-Moravian-Silezian territories before the First World War.

Czechoslovakia inherited significant economic capacity (approx. 70 per cent). Only 8.5 per cent of industrial capacity remained in Slovakia. The impacts of the new state borders (losing the old markets, arrangements of new markets, cancellation of state orders) were serious for the eastern parts of the country. Those regions of Slovakia and Sub-Carpathia that were lived by Hungarians found themselves in peripheral position from economic point of view. The Hungarian economists of that time in Slovakia (László Hantos, Lajos Jócsik, Ödön Tarján) dealt with the economic under-development, industrial and agricultural crisis of these territories. They analysed the phenomena through (the hardly separable) „nationality economy” fiction with grief.

The rest of the book deals with the problems of unifying credit system structures. The bank system of Czech territories, that was more professional and had a more developed division of labour, had a dominant position within the forming credit organisation. The Upper-Hungarian region had a less differentiated and lower-level bank institution division of labour. In the period of the so-called provisional economy (1918–1920) the Czechoslovak financial governance achieved its independence from traditional economic centres (Vienna, Budapest) with strict laws and regulations.

The study from the wide-range financial arrangements focuses on examining general economic policy (independent customs area, money separation, bank of issue), banking issues (issue of institutional autonomy, transformation of saving banks to banks, concession system). Later, the study deals with the processes of nationalisation and nostrification, compares the Czech and Slovak examples. The operation of those smaller branch offices that were moved to Czechoslovak territory was ceased. From the most important, the branch of the Hungarian Credit Bank in Bratislava, was formed the Slovak General Credit Bank in 1921.

The Czech capital was successful, the Slovak capital (in spite of its allowances) could not step out from its regional framework, and lost its Hungarian position. For the Hungarian nationality banks the nationalisation of the branch offices and nostrification of their capital eased their situation.

Within the integrated credit organisation the Hungarian banks in spite of their large number represented a very slight capital power. Most of them were small-bank types that were ceased or fused after a time. The professionals of that time thought that fusion are one of the important conditions of the recovery of nationality banks.

Between 1918 and 1923 in Slovakia and Sub-Carpathia (with smaller structural modifications) the Hungarian nationality banks were integrated to the Czechoslovak financial system.

Aranka Kocsis: The only child of a family in Martos (Birth restriction in a village in the lowlands in the 19th – 20th C)

The methods based on religious registries analyses worked out by West European researchers in the 1950’s enable to calculate such indicators that enable to analyse demographic behaviours of the pre-statistical periods. The reason why many researchers studied registries was mainly to uncover the reasons of birth restriction. Therefore there are many examinations of Hungarian religious registries, on the basis of which we know that even at the end of the 18th century in certain villages of Hungary, there were birth restrictions, that means that in Europe it happened for the first time, together with France, in Hungary.
In the reformed church of the Lowland village of Martos the registry was introduced in 1731. The registrations from the 18th century are rather taciturn, but registries from the 19th century are more precise and sufficient for a so-called family-reconstruction examination.

The author during her work writes mainly about the work of Rudolf Andorka, demographer, who analysed the reformed registries in Atany, its calculating methods and aspects.

According to her results in Martos during the 19th century to the end of the 1880’s, the number of births and deaths was high, changes were in the 1880’s, when the number of deaths decreased significantly.

During the century is infant mortality high, less than half of born people lived up to its tenth year of age. From the epidemic diseases, the cholera in 1831 and 1855 was the strongest. According to the marriage customs Martos follows the Eastern Europe example of John Hajnal-type, marriage in early age, the average age of women marrying for the first time in the 19th century decreased from 19 to 17 years of age.

The raw and precise indicators of the so-called marriage fertility indicate that from the first decades of the century birth restriction was present in Martos, but it was not general, it is supposed to be in the case of half of the families.

The ethnographical collections evidence the results of the historical demographic analyses.

Those ethnographers, whose interest on the village’s archaic culture has been from the 30’s of the 20th century, from Edit Fél’s researchers, almost continuous, consider Martos to be a village of „the only one” (the only child of a family) of its kind. Edit Fél, who is the employee of the Ethnographical Museum in Budapest, according to her research in 1930, experienced, that in that period birth restriction was a general fashion and had a compulsory character in the village. Her observations are also supported by the religious registry records of that time. According to the collections of Edit Fél, the method of birth restriction – abortion – used in 1930, began in the first decades of the 19th century in the village.

The work deals also with finding the relationships and reasons that influenced the birth restriction practising in Martos, that became compulsory in the 30’s of the 20th century.

István Lanstyák: The new edition of the Hungarian explanatory concise dictionary and the vocabulary of Slovak variants of the Hungarian language

The new edition of the Hungarian explanatory concise dictionary that is to appear in a short time will in contrary with the editions published previously contain Slovak, Transylvanian, and Sub-Carpathian Hungarian words. In this work the author – who was asked by the Language Institute of the Hungarian Academy of Sciences, compiled a register of Hungarian words used in Slovakia – deals with the principles used during the process of selecting Hungarian words used in Slovakia and even introduces a few word samples from this word-material. On the basis of the word samples the author presents the main word types. Almost all the Hungarian words used in Slovakia that the dictionary comprises are loanwords of Slovak origin, although there are some „own products”, too. The loanwords comprise both proper loanwords and loanshifts, as well. The elements of the standard variety of Hungarian in Slovakia are loanshifts almost without exception; its two main types are the calques and the semantic loans. The dictionary will contain a large number of non-standard elements, mainly such elements that are also used by people who live in the area with the majority of Hungarians and educated speakers in informal speaking situations.

We can find here proper loanwords and loanforms. Since now practically in the dictionary it is impossible to refer to the words – used by speakers who are less educated, or speakers who live on a territory with the majority of Slovak speakers – without stigmatization, the author renounced to include such loanwords in the dictionary. The author in the new edition of the dictionary comes out in support of getting rid of scientific, from the human rights’ point of view problematic prescriptive and linguicist view.

Károly Presinszky: Contact Phenomena in Hungarian Language Usage in Veµký Cetín/Nagycétény

The natural consequence of social and political changes of the 20th century was that the Hungarian nationality people that found themselves in minority position got into regular contact with the official language of the given country. The so-called contact changes were created from the impacts of the majority language on minority language. The Hungarian nationality people in Slovakia speak the contact varieties of the language that is characterised by certain Slovak language elements, slovakism. More specifically, literature mentions contact phenomena of Slovak origin present in the Slovak variations of the Hungarian language, if there are no similarities in the one-language varieties of the Hungarian language with the elements, structures of the Slovak language. Observations and research showed that the Hungarian nationality people in Slovakia use the Slovak Hungarian form even in such cases, when they know the variation used in Hungary.

Veµký Cetín community is situated on the south-east of the town of Nitra, on the Slovak-Hungarian language border. At the last population census 83.3 percent of the population confessed to Hungarian nationality. In Veµký Cetín the Hungarian language is predominant, although in the neighbouring villages mainly Slovak is spoken. In Nitra the official matters can be managed only in Slovak language. The members of the community during the everyday interaction use both languages in a smaller or larger extent. The author provided the survey on the basis of objective linguistic data in form of questionnaires. The first part of the questionnaire measured the sociological indicators (the answer giver’s gender, family background, address, education, language of attended educational institutions), the second part served for collecting objective linguistic data. The answer givers (60 persons) were chosen according to layered sampling.

The large-scale presence of the 20 examined linguistic phenomena indicates that the contact phenomena play in the life of data givers in Veµký Cetín an important role. Although, the data in some cases re-valued the hypothesis that was defined at the beginning of the survey. The connectivity of certain data giving generations and proportion of using slovakism did not always prove the expected supposition. The examined contact phenomena showed up in most cases in the language usage of old data-givers after the language usage of the young generation. Varieties of not expected sound substitution varieties were present mainly in the answers of the older generation.

János Bauko: Forms of greeting and addressing at the Eötvös Street Elementary School in Komárno.

The author in his study examines the system of forms of greeting and addressing at the Eötvös Street Elementary School in Komárno. The collection was by form of questionnaires. One hundred pupils of the 5th to 8th classes took part in the survey. The author processed the achieved data even statistically. According to the survey the most often used form of greeting is ”szia” /1/, then „helo” /2/, ”jó napot” /3/, „csókolom” /4/, „csõ” /5/, „szevasz” /6/, „dicsértessék” /7/, and „csá” /8/. Saying „maga” /9/ is less used. From addressing, pupils most frequently like to use and pet- or nicknames, then given names and family names. The most frequently used suffixes of nicknames are -i, -ika, -ka. The pupils’ parents use the most variations. The fatic elements referring to verbal communication form a very rich system.

  1. Translator’s remark: meaning „hi”
  2. Translator’s remark: meaning „hello”
  3. Translator’s remark: meaning „good day”
  4. Translator’s remark: no equivalent in English, literal translation being„I kiss you”, polite greeting to older people
  5. Translator’s remark: no equivalent in English, perhaps originating from the Italian „ciao”, used between friends
  6. Translator’s remark: variant of „hi”
  7. Translator’s remark: meaning „praised be (Our Lord)”
  8. Translator’s remark: variant of „ciao”
  9. Translator’s remark: „maga” used in more polite speaking, showing respect mainly to older people

Erika Németh: Examination of Terminological Vocabulary of Cartwright and Smithery in Horné Saliby(Interdependence of the Two Folk Crafts in Everyday Life and its Reflection in the Examination of Synonyms)

The main objective of this study is on the one hand to demonstrate the professional interdependence of the two very old crafts (cart-maker and smith) that have an old history in Horné Saliby, and on the other hand to show on the basis of the language material – in the examination of synonyms of the terminological vocabulary – the reflection of this interdependence. The two types of craftsmanship have in Horné Saliby a very old and common history, since the cart-maker and smith formed a joint craft, because what the cart-maker prepared from wood, the smith had to forge it to be durable. The cart could be then finished in close co-operation with the smith.

The most striking reflection of the interdependence of the two crafts can be observed by examining the synonyms of the terminological vocabulary. In the terminological vocabulary of the two crafts the author found 152 synonyms and this number would have been much higher if the author had collected data in the territory of the whole Mátyusföld.

Since the cart-makers and smiths often worked in one workshop, closely co-operating, they worked on the preparation of the cart, it is not surprising that they both learned the names of the several parts of the cart. This is the reason why 36 percent of synonyms were used by both craftsmen.

Person committed to long-term history research Interview of Ilona L. Juhász with László Kósa

László Kósa, academician, leader of the Department of Cultural History at the Eötvös Loránd University in Budapest, chairman of the Hungarian Ethnographical Society, is one of the Hungarian ethnographers who almost from the beginning of his scientific activities pays attention to the Hungarians who live outside the borders of Hungary. He regularly visited, toured most part of the Slovak territories lived by Hungarians and he was that person who in 1968 worked out the long-term programme of the ethnographical research of Hungarians living in Slovakia. Apart from his scientific activities, there are numbers of works from folk-poetry, scientific historical and social-ethnographical works to agricultural ethnography that relate with his name.

The publication of the Hungarian areas’ folk-poetry anthology in Slovakia in 1979 was one of the important events of Hungarian ethnography in Slovakia. On the occasion of his sixtieth birthday, he gave more interviews of which we can get an overall picture on László Kósa’s rare diligence, and large-scale professional activities. During the interview of Ilona L. Juhász with László Kósa, the Hungarian aspects of his activities were the main issues.

Bringéus, Nils-Arvid: Volksfrömmigkeit. Schwedische religionsethnologische Studien. (Liszka József)

Népi vallásosság alatt a magyar és a közép-európai kutatás általában a hivatalos egyházi gyakorlattól kisebb-nagyobb mértékben eltérő, általában más eredetű vallási képzetekkel, elemekkel is kiegészített vallási tudatot és gyakorlatot, kultuszt érti. Ján Komorovský szlovák vallásetnológus szellemes megfogalmazásában a népi vallásosság a hivatalos egyházi gyakorlat folklorizálódott megnyilvánulási formája. Ebben az értelemben lehet beszélni „népi katolicizmusról”, „népi protestantizmusról” stb. Ezzel szemben vannak olyan nézetek is, amelyek egyrészt minden, a népi közegben fellelhető vallási képzetet és gyakorlatot (a hivatalos egyházi gyakorlatnak megfelelőt és a szűkebb értelemben vett „népi vallásosságot egyaránt), tehát a „nép” teljes vallásosságát, másrészt – az előbbieket tovább tágítva, azokhoz kapcsolva – a kereszténység előtti, „pogány” hiedelemrendszer(ek) maradványait, továbbá az újabb „vallási” mozgalmak jelenségeit összességében a népi vallásosság körébe sorolja. Utóbbi nem annyira a magyar, mint inkább a skandináv néprajzra a jellemző. A svéd és norvég vallási néprajz népi vallásosság alatt minden hiedelemképzet és az azokhoz kapcsolódó praktikák, kultusz összességét érti. „Primitív néphitelemek” ugyanúgy részei a népi vallásosságnak, mint a keresztény egyházi kultusz. Azon túl erősek a vallás- és egyháztörténeti kötődései, miközben az ún. kis- és szabadegyházak, szekták kérdését is erőteljesebben vonják be vizsgálódási körükbe. Foglalkoznak például a samanizmus és a satanizmus kérdéseivel egyaránt.

A svéd népi vallásosság kutatási módszereibe, eredményeibe nyújt bepillantást Nils-Arvid Bringéusnak, a svéd etnológia élő klasszikusának legújabb, német nyelven megjelent kötete. A néprajztudományban egyre fontosabb szerepet kapó képek vizsgálati lehetőségeit összegző munkája (Volkstümliche Bilderkunde. München, 1982), majd az európai etnológia módszereit bemutató kötete (Der Mensch als Kulturwesen. Eine Einführung in die europäische Ethnologie. Würzburg, 1990) után jelentkezett a most szóban forgó kiadvánnyal. Benne a népi vallásosság témakörébe tartozó tíz korábbi dolgozatát gyúrta többé-kevésbé egységes egésszé. Az első hét fejezet tulajdonképpen egy-egy esettanulmány, míg a maradék három a svéd vallási néprajz történetét vázolja. A kötetet az egyes tanulmányokhoz kapcsolódó tanulságos képanyag, valamint irodalomjegyzék egészíti ki. Utóbbit kár, hogy nem dolgozta át a kötet gondozója a német olvasó számára, hiszen belőle úgy tűnhet, mintha például a szerzőnek, Nils-Arvid Bringéusnak egyetlen sora sem jelent volna meg németül, pedig a most bemutatásra kerülő gyűjtemény több tanulmánya is olvasható volt már különféle német szaklapokban korábban is.

A kötetben olvasható írások tudománytörténeti hátterének jobb megértése érdekében mi szemlénket az utolsó három fejezet bemutatásával kezdjük.

A népi vallásosság kutatása a svéd néprajzban nagy vonalakban hasonló pályát futott be, mint a magyarban, csak bizonyos fáziseltolódással – a svédek javára. A 19–20. század fordulóján a svéd néprajzkutatást a népi vallásosság még csak addig érdekelte, amíg az bizonyos archaikus, kereszténység előtti elemeket is tartalmazott, közvetített. A 20. század első évtizedeiben viszont már az egyháztörténetből kisarjadva egyre inkább megerősödött a népi vallásosság kutatása, viszont ez – például a magyar gyakorlattól eltérően – alapvetően a különféle írásos dokumentumok elemzésén nyugodott. „A népi vallásosságról teljes kép csak a kikérdezéses módszer alkalmazásával rajzolható. Ebben az időben viszont sem a teológusok, sem a történészek nem voltak hajlandóak »aggastyánokat és asszonynépeket« meghallgatni. Csak miután Angliából az »oral history« módszerét importálták, terjedt el ez a módszer a skandináv térségben is. Ezt követően nemcsak az írott, hanem az elmondott szónak is forrásértéket tulajdonítottak már” – írja Bringéus. A harmincas években a legjelentősebb szerepe ebben a tudományszak önállósodását jelző folyamatban Hilding Pleijelnek (1893–1988) volt. Munkássága kritikus (!) értékelésének a szerző a kötetben két tanulmányt is szentelt. Módszertanilag, kutatásszervezési szempontból is tanulságos a Pleijel által elindított nagyszabású kérdőíves felmérés részletes ismertetése, továbbá a beérkezett adatlapokra alapozott Egyháztörténeti Archívum létrehozásának és szerkezetének a bemutatása (utóbbi – nevével ellentétben – a népi vallásosság további kutatásának gazdag, máig kiaknázatlan tárháza is egyben). A második világháború után, az akkor tetőző szekularizáció hatására a népi vallásosság kutatása lényegében stagnált, s csak az 1970-es és 1980-as években lendült föl ismét.

A szerző által közölt esettanulmányok szépen példázzák, miként egységesítette a kereszténység az egyes európai népek kultúráit. A svéd paraszt a gabona elvetése előtt például ugyanúgy levette a kalapját, és egy fohászt mondott el, mint ahogy azt magyar vagy szlovák társa tette. A svéd és dán családok ugyanazt az – egyébként németből származó – fohászt mondták el ebéd előtt, mint aminek közeli variánsait a magyar reformátusok és római katolikusok: „Komm, Herr Jesu, sei unser Gast, und segne das was uns bescheret hast” – „Édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk.” Mindamellett persze bizonyos helyi sajátosságok is megőrződtek, s ezek nem feltétlenül a reformáció utáni szakadásból következtek. A svéd lutheránusok sok olyan kultuszelemet őriztek meg, amelyek a római katolikusokra jellemzőek. Közben a termésért bemutatott hálaadó istentisztelet intézményét kezdetben nem ismerték például, hanem a német lutheránusoktól vették át fokozatosan, s csak a 20. század elejére vált Svédországban általánossá. A terjedésben a svéd egyház központilag nem avatkozott bele, miközben azonban egyes papok hozzájárultak ezen istentiszteletek népszerűsítéséhez.

Számomra az egyik legmegragadóbb eszszé az Angyal vendégségben (Engel zu Gast) című volt, amelyben a több mint hetven esztendős szerző az ún. kulturális önelemzés módszerével kutatása objektumául saját magát választva a maga angyal-képét vizsgálja. A módszer annál is inkább jól illeszkedik Bringéus már korábban is gyakorolt módszeréhez, mivel segítségével nem a néprajz hagyományos kutatási objektumát, a – valljuk be – többé-kevésbé megfoghatatlan „nép”-et, hanem az embert mint kultúrlényt (Mensch als Kulturwesen) vizsgálja – önnön személyén keresztül. Végiggondolja és -magyarázza az emlékeit a nagyanya, az anya, az apa, majd a saját maga angyal-képéről, arról, hogy milyen szerepet töltöttek be a különféle angyalábrázolások az egyes vizsgált személyek életében és – fejében. Végül hangsúlyozza, hogy az ő angyalképe nyilván más, mint leánytestvéreié, akik pedig ugyanazon angyalkép-kulisszák és ráhatások között élték le gyermekéveiket, mint ő. Azért – írja –, mivel „ki-ki saját gyermekkorát élete későbbi tapasztalatainak szűrőjén keresztül szemléli”. E sorokat olvasva több dolog is óhatatlanul az ember eszébe jut. Egyrészt az, hogy ugyanilyen relatív az idős adatközlők visszaemlékezése is, holott a néprajztudománynak a közelmúltig legfontosabb forrásaként tartjuk őket nyilván. Ami igaz is, csakhogy kellő kritikával kezelendő forrásról van szó, amiről gyakran hajlamosak vagyunk megfeledkezni, s az adatközlők nyújtotta információkat, információmorzsákat megfellebbezhetetlen igazságként tálaljuk. Másrészt a kulturális önanalízis mint kutatási módszer kapcsán az ember eszébe jutnak azon kollégák sirámai, akik pénzhiányra hivatkozva nem végzik munkájukat. Természetesen a legtöbb néprajzi kutatáshoz valóban szükség van pénzre, ám azért annak hiánya nem mentesít a munkától. Tudományszakunknak éppen az a szépsége, hogy rengeteg kutatási módszer, hozzáállás alkalmazható benne, s ezek egyike a kulturális önelemzés (kulturelle Selbstanalyse) lehetősége.

A szerző az egyik tanulmány bevezetőjében utal arra, hogy a néprajztudománynak, amennyiben történeti diszciplínaként kívánja meghatározni önmagát, egy rendkívül fontos, mondhatni meghatározó forráscsoportját, az adatközlők visszaemlékezéseit hovatovább nélkülöznie kell. Más, mindmáig kiaknázatlan forráscsoportokat kell tehát találnia és értékelnie (ilyenek a különféle röplapok, ponyvanyomtatványok, újsághírek stb.), illetve a már ismert forrásokat (például a régebbi terepkutatások eredményeként az adattárakban található paraszti visszaemlékezéseket) új, más kérdésföltevések alapján, újraértékelve elemeznie. Nos Bringéus ezekhez az új forráscsoportokhoz, újszerű elemzési módszerekhez is példákat nyújt. Ilyen többek között az angyalképzetről írott, már említett tanulmánya, továbbá a különféle házi áldások, röplapok és ponyvanyomtatványok stb. elemzése. Tanulságos és csábító lenne Bringéus tanulmányait széljegyzetelve hazai példákkal kiegészíteni, hiszen nincs a könyvben egyetlen olyan tárgyalt jelenség sem, amelynek ne lenne meg pandanja a kelet-közép-európai népek populáris kultúrájában is (csak néhány példa: az érintési mágia, a bő termést biztosító körmenetek kérdése, a jutalmazott és büntetett szobrok problematikája, az asztali ima széles kultúrtörténeti kérdésköre stb.). E lehetősége(ke)t meghagyva későbbi, konkrét jelenségeket tárgyaló tanulmányok számára, végezetül a szerző által alkalmazott kutatási, elemzési és interpretálási módszert szeretném kiemelni.

Bringéus egész munkásságát, szemléletmódját meghatározta az a történet, amelyet gimnazista korában hallott Hilding Pleijel előadásában. Egy dán falu templomában szokás volt, hogy a fehérre meszelt fal egy bizonyos pontjánál az arra elhaladó nők és férfiak térdet hajtottak, illetve meghajoltak. A cselekmény okát azzal magyarázták, hogy ez itt egy régi szokás. A templom rekonstrukciója során, miután leverték a vakolatot, a fehér festék alól egy középkori Mária-ábrázolás került a napvilágra. Az evangélikus dán falu lakói tehát egy reformáció előtti cselekménysort őriztek meg a 20. századig. A történet másodlagos folklórjelenségként vonul végig tudományszakunkon, s Paul Sartoritól (1910) kezdve Hilding Pleijelen (1944) át Walter Hartingerrel (1992) bezárólag sokan idézték már. Szimbolikus jelentőségű Bringéus számára is, hiszen a most szóban forgó könyvében is általában mai jelenségeket, illetve ma is gyakorolt szokásokat mutat be történeti perspektívából. Miközben tehát az itt és most érzékelhető jelenség pontos és részletes leírását adja, megkísérli annak történeti gyökereit is feltárni. Gyakran egészen a zsidó hagyományokig megy vissza, s nyomon követi az adott jelenség változásait, a kereszténység s azon belül is a római katolikus, illetve protestáns egyház és népi vallásosság gyakorlatában. A tanulmányok mindegyike igen érzékeny a változások érzékeltetésére is. Az asztali imádság funkció- és jelentésváltozásait például a termékenységvarázslásból kiindulva a közösségi és egyéni (családi) hitéleten keresztül az NDK-beli „asztali imával” bezárólag – a „résztvevők” szerepére, személyére, azok magatartására is kitérve – széles kultúrtörténeti kontextusba helyezve ábrázolja. Tanulságosak továbbá azok a példái is, amelyek egy-egy vallási képzet, formula felekezeti és etnikai, nyelvi határokat is átlépő, különféle röplapok, ponyvanyomtatványok segítségével viszonylag nagy területen és gyorsan terjedő jelenségére mutatnak rá. A szájhagyomány és a nyomtatott hagyomány kölcsönhatásaira is szép példákat vonultat föl. Összegezve: tudományszakunk legszebb hagyományai és figyelmet érdemlő modernsége, s mindez élvezetes, jól követhető stílusban van jelen Nils-Arvid Bringéus munkájában.

Liszka József

L. Juhász Ilona: Rudna I. Temetkezési szokások és a temetokultúra változásai a 20. században. (Voigt Vilmos)

A komáromi Etnológiai Központ egyre sokoldalúbb és eredményesebb tevékenységének valóságos mintapéldánya e kötet. Néprajzi leírástól szinte mindenki monográfiát vár: a helybeliek csakúgy, mint az etnográfus szaktudósok. A falumonográfiák célja az, hogy bemutassa egy-egy község múltját, jelenét, felidézze a változásokat. Kisebbségi néprajz esetében mindig fontos a nyelvhatár, az interetnikus kapcsolatok kérdése. Természetesen az egyes monográfiák versengenek egymással: egyre többet, egyre pontosabbat akarnak adni. Vonatkozik ez az adatok számára, az adatközlők technikájára, az illusztrációkra, a táblázatokra is.

A mostani monográfia minden szempontból kielégítő. Terjedelme tüzetes bemutatást tesz lehetővé. Fényképek, szövegmutatványok, a szakirodalom jegyzéke, a kötet végén temetőtérkép-rajz található. Terjedelmes szlovák és német nyelvű rezümé van a kötet végén. A rendkívül részletes, precíz tartalomjegyzék is háromnyelvű. Talán jobban is felhívhatnánk a nem magyar olvasó figyelmét erre a körülményre.

A kötet kívülről tetszetős, ám a papír rossz minősége nem teszi lehetővé, hogy a fényképek csakugyan látsszanak. Jó lenne, ha lenne elég pénz jobb papírra is.

Rudna Rozsnyótól nyugatra van, a magyar–szlovák nyelvhatáron. Idevaló a szerző családja, úgyhogy nem csoda, ha minden tényt és szereplőt jól ismer. Bensőséges és pontos könyv, ám cseppet sem bőbeszédű. Nem is a szerzőt, a tényeket ismerjük meg.

A magyar néprajztudomány az utóbbi két-három évtizedben egyre nagyobb figyelemmel vizsgálta a temetőket. A szlovák néprajztudomány is több, gazdagon illusztrált temető-könyvet tett közzé. Juhász Ilona ezeket ismeri, fel is használta a maga könyvében. Igen józan módon szinte mindenre kiterjed a figyelme: a halál előjeleitől kezdve a haldoklás, a temetés előkészítése, majd a temetés bemutatása következik. A gyász és a tor részletes tárgyalást kap. A temető tüzetes áttekintése után még a temetőn kívüli haláljelek is kapnak egy rövid, igen tanulságos bemutatást. Az adatközlők jegyzéke, a helynevek azonosítását adó lista után, a kötet végi „függelékben” dokumentumok olvashatók: gyászjelentések, újsághírek is.

Az előadás gazdaságossága jellemzi az egész művet. Érdekessége miatt az olvasó figyelmét megragadja a temetői fényképezés vagy éppen az aktuális közéleti személyiség (jelképes) temetése. Sosem gondoltam volna, hogy Rudnán is temetési szertartása volt Sztálinnak és Gottwaldnak. Biztos vagyok abban, hogy a későbbi szlovákiai temetési monográfiák ki is térnek majd erre. A Halloween és a halottlátó is bemutatásra kerül.

A rövid előszót író debreceni professzor, Ujváry Zoltán, azt emelte ki, hogy e könyvben sokrétű és eleven néphagyományt ismerhetünk meg. A hagyomány „ökölógiájának” vizsgálata szempontjából fontos, hogy a hiedelmek és szokások között a bányászokra jellemző formák kerültek elő. A hatás irányát jól jelzi, hogy német terminusokra is itt gyakran rábukkanhatunk.

Minthogy a kötetben csak egy témakör fért el, a továbbiakban külön olvashatjuk majd a falu gazdálkodásának leírását. Nyilván ezt is érthetővé teszi a falu egészéről adott rövid, pontos áttekintés. Az egyes hiedelmekhez vagy szokásokhoz nem hoz nemzetközi párhuzamokat a szerző, mivel ezek felsorolása egyéb végeláthatatlan erőfeszítést igényelt volna.

Mivel e kiváló szemle élvezetes olvasmány is, nyilván sokan forgatják majd. Leginkább a rudnaiak. Magukat fogják keresni, és magukat fogják megtalálni e könyvben. Még a legjobb adatközlők fényképgalériáját is. Ez újítás a magyar néprajztudományi közleményekben, és lehet, hogy valamilyen túlzó adatvédő fel is kapja érte a fejét. (Nem minden néprajzi témánál ajánlanám ugyanezt a fényképes-személyi adatos azonosítást.) Ám Juhász Ilona méltósággal foglalkozik e tárgykörrel, és azt meg igen jól tudjuk: a halál és a temetés reprezentáció is: az elhunyt is „közli” adatait, ott a fényképe a sajtóban, akár a sírkövön is. A család is reprezentál: gyászjelentéseket ad ki, az egész közösség színe előtt magánünnepélyben fejezi ki gyászát, összetartozását, továbbélési szándékát. Még a furcsa előjelek, hiedelmek is biztos jelzői a régi meg új mentális környezetnek. E tényeknek, e népi felfogásnak jól megfelel a monográfia tárgyalásmódja: az egyéni és közösségi vonások egymáshoz kapcsolása.

Minthogy a könyv a „monográfia”-sorozatban jelent meg, természetesen más szempontból is követendő mintaképként szolgál majd. Ezt veszik majd elő, akik hasonló munkát kívánnak készíteni. Szükség is van arra, hogy a komáromi monográfia-sorozat kötetei hasonlítsanak egymásra. Elsősorban a hangsúlyozottan bemutatott korszakot illetően. Jó megoldásnak tartom, ha ez a legutóbbi bő fél évszázadi és az igen nehezen előkereshető jóval korábbi adatokat csak alkalomadtán mutatják be. Arra is vigyázni kell a monográfiasorozat egészében, hogy egyazon társadalmi jelenséget ugyanazzal a névvel jegyezzék. E jelenségek bemutatásakor nem kell szépíteni, nem kell hazudni – ám a néprajzi monográfia nem helye az aktuálpolitikai ihletettségű vádaskodásnak sem. E téren is példamutató e könyv: nem letagadja, hanem bemutatja a falu aktuális életét.

Ami a sorozat egészét illeti, két forrásból táplálkozhat: „diplomás” néprajzkutatók dolgozataiból (legyenek ezek akár magyarországi, akár szlovák szaktársak) és természetesen a helyben élő, kiváló helyismerettel rendelkező „önkéntes” gyűjtők munkáiból. Ez utóbbiak számára különösen fontos, milyen előképet látnak maguk előtt. Ilyen szempontból már az előző (Kisgérest bemutató) tanulmánygyűjtemény is igen szerencsés példa volt. Még azt is igényelnénk (ha ezt a körülmények – azaz az elkészült kéziratok lehetővé teszik), hogy különféle, egymástól eltérő tájak kerüljenek sorra. Magam azt sem tartanám kizártnak (ha ugyan ezt meg lehet szervezni!), hogy szlovák kutató(k) számunkra igazán fontos falut, tájat mutassanak be, vagy éppen az amúgy mára igencsak elhanyagolt német néprajzi nyelvjáráskutatás valamely hozzáférhető, eddig nem közölt anyagát tegyük közzé. Az Etnológiai Központ neve, „lokális és regionális monográfiák” sorozatának címe is ilyen tág, nyitott, komparatív szemléletet sugall.

Voigt Vilmos

Csernicskó István: Az ukrajnai többnyelvűség színe és fonákja

Budapest, Méry Ratio –Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány. 156 p.

Ukrajna az elmúlt hónapokban a február 24-én kirobbant háború okán a nemzetközi híradások, illetve a nemzetközi (szankció)politika egyik központi témája lett. Az ukrajnai nyelvi helyzet és az itt élő kisebbségek nyelvi jogainak kezelése, mint a háború kirobbanásának egyik legfontosabb indoka, a folyamatos formálódása révén a tudományos életben is több éve aktuális kutatási témaként van jelen. Az elmúlt közel egy évtized során számos olyan leíró és elemző munka látott napvilágot, amely az országos nyelvi helyzet mellett a kárpátaljai magyarság jelenkori és történelmi nyelvhasználati lehetőségeinek bemutatásán túl útmutatóként is szolgálni kívánt a kisebbségi nyelvhasználat aspektusait illetően (lásd pl. Csernicskó–Tóth 2021; Csernicskó–Hires-László et al. 2020, Fedinec–Csernicskó 2020, Csernicskó 2016 stb.)

A közelmúltban Csernicskó István tollából egy újabb kiadvánnyal bővült ezen munkák sora. A 93. Ünnepi Könyvhéten is bemutatott Az ukrajnai többnyelvűség színe és fonákja című kiadvány, – melynek előszavát Németh Zsolt, a Magyar Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke írta, – a Méry Ratio / Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány gondozásában látott napvilágot.

Az Előszóban Németh Zsolt hangsúlyozza azt, hogy Magyarország kétszeresen is érdekelt Ukrajna szuverenitásának biztosításában, ugyanakkor kiemeli, hogy Ukrajna nyelvileg bámulatosan színes mivoltát beárnyékolja az ukrán szuverenitásépítés legfontosabb nemzeti jelképévé vált nyelvi homogenizációs törekvés. (7.)

A Bevezetésben Csernicskó István arról ír, hogy a tavaly harminc éves Ukrajna „máig nem volt képes kezelni az állandó politikai válságok sorozatát” és nem tudott „modern politikai nemzetet kovácsolni az egyre csak fogyó, fogyatkozó állampolgáraiból”, s így „az egész Európa biztonságát fenyegető konfliktuszónává” vált. (9.) A szerző kiemeli, hogy a kötet elsősorban támpontokat kíván adni az Ukrajna jelenét és jövőjét is nagymértékben meghatározó nyelvi helyzet és nyelvpolitika megértéséhez. (10.)

A kötet első, a Nyelvi helyzet Ukrajnában címet viselő fejezete több alfejezetből épül. Az Előzmények-ben a Szovjetunió nyelvpolitikájának főbb sajátosságai kerülnek bemutatásra, melyben az orosz nyelv a tagköztársaságok nemzetalkotó népcsoportjainak nyelvével szemben kiemelt szerepkört töltött be. A Szovjetunió széthullása után létrejött független Ukrajna számára az állam- és nemzetépítést jelentős mértékben megkönnyítette az örökségül hátramaradt intézményrendszer továbbélése (11–14). A következő alfejezet, A kétnyelvű Ukrajna, melyből kiderül az, hogy az ország a központi kormányzat „ukrán egynyelvűséget támogató jogalkotó szándéka és politikai nyomása ellenére is kétnyelvű maradt”, s a nyelvhasználati színterek legnagyobb részét az ukrán mellett az orosz uralja. (14.) A továbbiakban az ukrajnai kétnyelvűségi helyzet A 2001-es cenzus adatai alapján empirikus adatok révén kerül részletesen bemutatásra. Itt a szerző felhívja a figyelmet például arra is, hogy cenzus nemzetiségi és anyanyelvi adataiból kitűnik, az „orosz anyanyelvűek száma és aránya messze meghaladja a magukat orosz nemzetiségűnek vallókét”, ugyanis a különböző etnikumok (beleértve az ukránokat is) képviselőinek jelentős része „az oroszt tekinti anyanyelvének”. (17.) Rámutat arra is, hogy az orosz és ukrán nyelv „egymással való vetélkedése” nyelvi, és az ezzel szoros összefüggést mutató politikai szempontból is két részre osztja az országot. (23–25.) Az orosz nyelv funkcionálása ugyanakkor nem csak az ország bizonyos részein, illetve a privát nyelvhasználati színtereken mutatkozik meg. Gyakori jelenség az is, hogy az ukrán politikai elit – így például az államelnök, Volodimir Zelenszkij, illetve a kormány tagjainak és a parlament képviselőinek – nyilvános szerepléseiben, illetve „az államhatalmi szervekkel és a helyi önkormányzatokkal való kapcsolattartásban” is az orosz nyelv használatát figyelhetjük meg. (28–32.) A kétnyelvűség a tömegtájékoztatásban, a különböző internetes hírportálokon és egyéb közösségi platformokon, illetve a sportvilágban is jól megfigyelhető. (33–42.) Ahogyan azt Csernicskó István is megfogalmazza, az ukránosítás „az oktatás területén bizonyult a legsikeresebbnek” (42.), ugyanakkor a szakkörök, fakultatív és szabadidős foglalkozások vonatkozásában, azaz „az állam által kevésbé kontrollált informális oktatásban továbbra is az orosz nyelv, illetve az ukrán–orosz kétnyelvűség dominál”. (46.) A fejezetet záró alfejezet a Filmre vett kétnyelvűség, melyben egy 2015-ben forgatott ukrán propagandafilm nyelvi sajátosságait, valamint a javarészt Moszkvában játszódó amerikai Jack Ryan: Árnyékügynök című film ukrajnai szinkronját az ukrajnai kétnyelvűségi helyzet alapvonásaival összevetve elemzi a szerző. (46–49.)

A Kísérletek a nyelvi helyzet befolyásolására címet viselő második fejezetben Csernicskó István a független Ukrajna (nyelv)politikai korszakai mentén ismerteti az ukrán nyelvpolitika alakulástörténetét, melynek „egyik központi törekvése az ukrán államnyelvi státuszának megerősítése”, illetve „használati körének folyamatos bővítése”. (50.) Az Egyensúlyozó nyelvpolitika (1989–2004) címet viselő első alfejezetben a szerző kiemeli, hogy Ukrajna első elnöke, az idei év tavaszán elhunyt Leonyid Kravcsuk „többször hangsúlyozta, hogy nem szabad az egyoldalú ukránosítás csapdájába esni.” (53.) Az itt bemutatott időszak az ukrán nyelv- és kisebbségpolitika iránykeresésének időszaka, amikor is olyan dokumentumok kerültek elfogadásra, mint például Ukrajna nemzetiségi jogainak nyilatkozata (1991), A nemzeti kisebbségekről szóló törvény (1992), melyek kísérletet tettek az országban élő kisebbségek jogainak biztosítására is. A Kravcsukot követő, s két elnöki ciklust is kitöltő, – a Csernicskó megfogalmazásában – hintapolitikát folytató Leonyid Kucsma a kampánybeszédekben és az 1996-os, azóta is hatályban lévő alkotmány szövegezését illetően is kompromisszumra törekedett a szembenálló ukrainofón és ruszofón táborok között. (56–58.) A következő alfejezet a „Narancsos” nyelvpolitika (2004–2010): az egyensúly felborul címet viseli, melyben a Viktor Juscsenko és Julija Timosenko vezette, s az ukránosítási politikában legkevésbé hatékony erők nyelvpolitikai törekvéseit mutatja be a szerző. E törekvések legfontosabb eleme az, hogy „el kell érni azt az ideálisnak vélt állapotot, amikor az orosz csak egyike a számos kisebbségi nyelvnek, az ukrán pedig államnyelvként az összes formális funkcióban egyeduralkodó.” (60.) A Janukovics éra (2010–2014) nyelvpolitikáját bemutató alfejezetből kiderül, hogy az elnök mögött álló Régiók Pártja az orosz második államnyelvi státuszba való emelésével lényegében kodifikálni akarta az ország de facto kétnyelvűségét, viszont a 2012-ben elfogadott nyelvtörvény végül makroszinten nem vezette be a kétnyelvűséget, azaz „Ukrajnának az ukrán maradt az egyetlen államnyelve, s országos viszonylatban az orosz nem vált második hivatalos nyelvvé.” (62–65.) A nyelv(politika) fegyveres konfliktus ürügyévé válik címet viselő alfejezet a 2013 novembere végén az Európai Unió és Ukrajna közötti társulási megállapodás, illetve a szabadkereskedelmi egyezmény aláírásától való elállás nyomán kirobbant tüntetéseket és az azokhoz kapcsolódó további politikai eseményeket mutatja be. A polgári megmozdulások a brutális rendőrségi beavatkozások nyomán országossá szélesedtek, s ahhoz vezettek, hogy 2014 februárjában Janukovicsnak el kellett menekülnie az országból. Az újonnan létrejött parlamenti többség, 2014. február 23-án jogszabályt fogadott el a nyelvtörvény eltörléséről, ami nyomán Moszkva azonnal bejelentette, hogy megvédi az Ukrajnában élő orosz közösséget az ukrán nacionalizmustól (68–70). Az Ukrajna elnöki posztját és a parlament házelnöki tisztjét ekkor ideiglenesen betöltő Olekszandr Turcsinov végül nem írta alá a jogszabályt, arra hivatkozva, hogy az a társadalmi feszültségek kiéleződéséhez vezetett. A 2014 ősze utáni időszak alfejezetben hangsúlyozásra kerül az, hogy a kelet-ukrajnai fegyveres konfliktus közepette zajló politikai csatározások során megválasztott új államelnök, Petro Porosenko a nyelvpolitika vonatkozásában kénytelen volt az elődei által kitaposott utat választani, az orosz ajkú állampolgárok felé tett gesztusként beszédeiben gyakran orosz nyelvre is váltott, miközben a nyugat-ukrajnai területeken élő ukrán nyelvű lakosság megnyugtatása céljával egyértelműen leszögezte, hogy „az országnak egyetlen államnyelve van és lesz: az ukrán.” (77.) A 2015 végétől kezdődő időszakban elfogadott törvények és jogszabályok teljesen új, az ukránosítás irányába terelték az ukrán nyelvpolitikát, mely olyan törvényekben csúcsosodott ki, mint például a 2017-ben elfogadott új oktatási törvény, vagy a 2019-es új államnyelvi törvény. Ez utóbbi „jogszabály – azzal, hogy olyan jogi környezetet teremt, amely az ukrán nyelv magas szintű ismeretét a társadalmi előmenetel legfontosabb feltételévé emeli – jó példája annak, hogyan használják fel Ukrajnában a politikai hatalomért és a társadalmi erőforrásokért folytatott küzdelemben a nyelvpolitikát.” (81.) A Zelenszkij a hatalomban alfejezet felütésében Csernicskó István hangsúlyozza azt, hogy a választási kampányígéretek és elnöki ciklus során meghozott nyelvpolitikai döntések jelentős mértékben eltávolodtak egymástól. Míg például Zelenszkij első, államelnökként mondott újévi beszédében az országban élő kisebbségeket a saját anyanyelvükön is köszöntötte, addig később már „további jogalkotási lépéseket tett a totális ukránosítás felé vezető úton”. (85.) A nyelvi kérdés rendezésének lehetőségét is magában foglaló lépések – például az Ukrajna őshonos népeiről szóló törvény vagy a nyelvtörvény alkotmányellenessé való nyilvánítási kísérlete – egyelőre nem hoztak valós eredményeket (86–91). Az Összegzés helyett megfogalmazott gondolataiban a szerző kiemeli, hogy a nyelvi kérdés Ukrajnában erősen átpolitizált, s a „belülről feszítő törésvonalakat a kívülről ható erők is fokozták.” (94.)

A kötet harmadik fejezete Az Ukrajna által ratifikált nemzetközi kisebbségvédelmi egyezmények és a nyelvi kérdés kapcsolatát boncolgatja. Az 1995-ben az Európa Tanács tagjává vált Ukrajna bár ratifikálta a Keretegyezmény a nemzeti kisebbségek védelméről című dokumentumot (1997), illetve a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartáját (1999-ben, aztán hosszú alkotmányjogi hercehurca után végül az eredetinél jelentősen kevesebb kötelezettségvállalással 2003-ban, hatályba pedig 2006-ban lépett) is, de ezek egyrészt „alkalmatlanok arra, hogy visszatartsák a többségi politikai elitet az asszimilációs politikától, másrészt, pedig Ukrajna alapvetően „nem veszi komolyan a nemzetközi kötelezettségvállalásait” (95–104). A Karta alkalmazása a gyakorlatban címet viselő alfejezet a Karta ukrajnai alkalmazása kapcsán a kijevi Szakértői Bizottság legutolsó (2017) jelentését részletesen is elemzi, kiemelve azt, hogy „Ukrajna nem teljesítette teljes mértékben a Karta-ratifikációja során vállalt kötelezettségeit” (107.), illetve, hogy az Európai Tanács Velencei bizottsága által megfogalmazott kritikák, a megfelelő mértékű nyomásgyakorlás híján nem „nem késztették Ukrajnát a jogszűkítő intézkedések enyhítésére.” (114.) Az Ukrajna kétoldalú szerződései a kisebbségvédelem területén címet viselő alfejezetben Csernicskó István felhívja a figyelmet arra, hogy bár a ’90-es években Ukrajna szomszédos országokkal kötött alapszerződéseiben jelen van a kisebbségek jogainak védelme, de „ezek a kétoldalú megállapodások még annyi védelmet sem nyújtanak az ukrajnai kisebbségek számára, mint a nemzetközi egyezmények”, s ezt az ukrán–magyar alapszerződés által példázza is. (115–116) A kisebbségi vegyesbizottságok szerepéről szólva a szerző kiemeli, hogy a Nemzeti Kisebbségek Jogainak Biztosításával Foglalkozó Kormányközi vegyesbizottság, mely elviekben évi két alkalommal ülésezne, legutóbb 2011 decemberében ült össze. (117.)

A két- és többnyelvűséghez való viszony című negyedik fejezetben olyan nemzetközi példákat mutat be Csernicskó István, amelyek mintaként szolgálhatnának az ukrajnai nyelvi helyzet rendezését illetően. Ugyanakkor felhívja a figyelmet arra is, hogy Ukrajnában a „kétnyelvűség – elsősorban a negatív történelmi tapasztalatok miatt – stigmatizált” (122.), s az „állam vezetői nem látnak értéket és kiaknázható erőforrást az egész országban széles körben elterjedt ukrán–orosz kétnyelvűségben.” (127.)

            Az államnyelv fogalmának értelmezése kapcsán a szerző kiemeli például azt, hogy a „Szovjetunió alkotmányai (1924, 1936, 1977) nem rendelkeztek a hatalmas birodalom állam-vagy hivatalos nyelvéről”, s az 1990-ben elfogadott szovjet nyelvtörvény is „a szövetségi és autonóm köztársaságok illetékességi körébe utalta a területükön használatos nyelvek státusának megállapítását”. (128.) Az államnyelv értelmezése és funkcióinak meghatározása kapcsán kiadott államnyelvi törvény bizonyos passzusai sértik „a nem ukrán anyanyelvű állampolgárok nyelvi emberi jogait és a magánszféra tiszteletére vonatkozó jogokat, valamint a véleménynyilvánítás szabadságát” (132.) is.

            A kötet utolsó, Tanulságok helyett című fejezetének zárógondolataként az ukrajnai nyelvi és (nyelv)politikai helyzet kapcsán Csernicskó István  igencsak helytálló módon – az alábbiakat írja: „a nyelvi helyzet gyors átalakítására irányuló nyelvpolitika egyaránt generált országon belüli és államközi konfliktusokat […], s ezért a nyelvi helyzetbe kódolt konfliktusok fel- és kihasználása az egyetlen olyan szegmense a politikának, ahol reálpolitikai eredmények helyett szimbolikus identitáspolitikai sikereket lehet villantani.” (138.)

            A kiadványt egy közel 20 oldalas irodalomjegyzék zárja, mely a munka hivatkozásain túl kiváló útmutatóként szolgálhat az ukrajnai nyelvi helyzet és a nemzetközi nyelvpolitikai kérdések iránt érdeklődők számára.

Csernicskó István új kiadványa teljes objektivitással, gördülékeny nyelvezettel és jól összeállított, könnyen értelmezhető táblázatokkal, színes ábrákkal vezeti végig az olvasót az ukrajnai többnyelvűségi helyzetben rejlő, vagy sok esetben inkább a mögé bújtatott (nyelv)politikai csatározások, és az országban élő kisebbségeket több szempontból is negatívan érintő törvények és jogszabályok által szegélyezett „útvesztőn”. S bár a kiadvány egyelőre csak magyar nyelven olvasható, de – a szerző más munkáival kiegészülve – mindenképp segítség lehet abban, hogy a külső szemlélők jobban megérthessék az elmúlt évtizedek ukrajnai eseményeit, az ukrán nyelv- és kisebbségpolitika alakulásának főbb sajátosságait.

Irodalom

Csernicskó István – Hires-László Kornélia et al. 2020. Tévút az ukrán nyelvpolitikában: Ukrajna törvénye „Az ukrán mint államnyelv működésének biztosításáról” (elemző áttekintés). Termini Egyesület, Törökbálint. Link: https://hodinkaintezet.uz.ua/wp-content/uploads/2020/05/Tevut_az_ukran_nyelvpolitikaban_2020.pdf

Csernicskó István – Tóth Mihály 2020. A kárpátaljai magyar közösség nemzetiségi és nyelvi jogai. Kárpát-medencei kisebbségjogi kalauz. Nemzetpolitikai Államtitkárság. Link: https://bgazrt.hu/wp-content/uploads/2022/02/Karpatalja_jogok_220202_web.pdf

Csernicskó István 2016. Nyelvpolitika a háborús Ukrajnában. Autdor-Shark, Ungvár. Link: https://hodinkaintezet.uz.ua/wp-content/uploads/2016/09/Nyelvpol_UAban_7_utolso_­net_u.pdf

Fedinec Csilla – Csernicskó István 2020. Nyelvi kirakós Kárpátaljáról. Történeti és politikai dimenziók (1867–2019). Társadalomtudományi Kutatóközpont, Gondolat Kiadó, Budapest. Link: http://real.mtak.hu/118027/1/Kirakos_nyomdai.pdf

Gazdag Vilmos