Szemle archív

Schöpflin György : Liberálpluralizmus és posztkommunizmus

A közép- és kelet-európai liberalpluralizmus számos pilléren nyugszik, ezek közül a legfontosabb a liberáldemokratikus kormányforma megteremtése és annak 1989 utáni törvényessé tétele. A liberalizmus kommunizmus előtti elemei ugyan jelen voltak Közép- és Kelet-Európában, a gyakorlatban viszont a különböző területen jelentős mértékben nem liberális alakot öltöttek. A liberális demokrácia 1989 utáni meghonosítása az aránylag liberális alkotmányok és parlamentáris kormányzati rendszerek elfogadásában, az egyes szférák elkülönítésében és sok esetben az alkotmánybíróságok által hozott meglehetősen határozott döntések meglétében nyilvánult meg.

Az új rendszer elfogadásának okai mögött megtalálhatjuk a kommunizmus ösz-szeomlása által teremtett bizonytalan körülményeket, amelyek a liberalpluralizmus gyenge pontjaira is magyarázatot nyújtanak. A kommunista rendszer gyakorlatilag csődöt mondott, mivel működése és koherenciája fenntartásának gyakorlata belső akadályokba ütközött. Képtelennek bizonyult biztosítani önmaga újratermelését, elvesztette a törvényesítés képességét, de elsősorban – ami a vezetőket illeti – azt a képességét, hogy önmagát törvényesítse. Egyszóval a kommunista elit elvesztette a kormányzásra való képességét.

Egy ilyen leépülésnek nem kellett volna szükségszerűen összeomláshoz vezetnie. Ehhez még egy erőteljes, nyilvánvaló és közeli alternatíva is kellett, amely bizonyossá teszi, hogy a kommunizmust, ha eltűnik is, valami más – egy jobbnak tartott rendszer – váltja majd fel. A kommunista rendszer nemcsak egyszerűen elvesztette példa értékű és kötelező voltát, hanem – a kommunista időszakban érvényes olvasatban – e szerepében a liberális demokrácia bár csak misztikus és szimbolikus értelemben, de teljesen leváltotta.

Az 1989 utáni átalakulás egyik következménye az volt, hogy a Nyugat (Nyugat-Európa és Észak-Amerika) aktívan bekapcsolódott a frissen megalakult közép- és délkelet-európai demokratikus rendszerek támogatásába, e kötelezettségvállalás megtartotta kezdeti lendületét, sőt az idő múlásával egyre erőteljesebbé vált. A nem szimbolikus értelemben vett Nyugat-Európa viszont igencsak különbözött az 1980-as években olyan nagy hatással bíró mitizált és szimbolikus Európától”. Európa” tulajdonképpen kétféle célt képviselt: egyrészt kulturális törekvést, másrészt az EU-tagságot – intézmények, gyakorlatok és szabályzatok rendszerével -, amelyben viszont a posztkommunizmus teljesen járatlan volt, és nem látta bennük szükségletei kielégítésének lehetőségét. Közép- és Délkelet-Európa államainak európai integrációja során, amely az Európai Unió keleti irányú bővítésének keretein belül szigorúan a koppenhágai kritériumok figyelembevételével zajlik, olyan alapkövetelmények felállítására került sor, amelyeket a posztkommunista államok – ha azt akarták, hogy a demokrácia melletti elkötelezettségüket komolyan vegyék – kénytelenek voltak elfogadni. Szlovákia esete Meciar kormányzása alatt, Fehéroroszország, Horvátország Tudjman idejében vagy Szerbia esete világosan mutatták, mi történik, ha valamelyik állam egy más” megoldást választ. A keleti irányú bővítés során a kelet-nyugati választóvonal mindkét oldalán azt az egyértelmű célt tűzték ki, hogy a posztkommunista rendszert egy ideális-tipikus európai demokráciává alakítsák át.

Igen ám, de a liberális demokrácia és a demokratikus pluralizmus csak akkor működőképes, ha alapelvei összhangban vannak a tényleges politikai, társadalmi és kulturális valósággal. Az átalakítás folyamata – amelyet általánosságban, némileg félrevezetőén átmenet”-nek is neveznek – egy előre nem látott nehézséget is szült: maga a demokrácia és a konszenzus – a hatalomgyakorláshoz adott engedély – közti különbségtétel kérdését. Más szóval a posztkommunista rendszerek ugyan közmegegyezésen alapultak, e konszenzus rendszeresen kifejeződött a választások során és egyéb demokratikus intézményeken keresztül, a másik oldalon e rendszerek nem voltak demokratikusnak nevezhetőek, mivel igencsak híján voltak a demokratikus értékeknek. Név szerint a politikai szereplők részéről szembetűnő volt az önmérséklet, a higgadtság, a felelősségtudat és a folyamatok és szabályzatok iránti elkötelezettség hiánya.1

Ebből a szempontból, ami ezeket a rendszereket illeti, nyilvánvaló szakadék uralkodott forma és tartalom között. A nyílt és megválaszolatlan kérdés tehát a forma és tartalom összehangolásának sebességére és sikerességére vonatkozott. E folyamat, amely az intézményi rendszer teljes átalakítását is maga után vonta, joggal mutatkozott fáradságosnak és időigényesnek. Ebből a nézőpontból a régió társadalmi hátterének és kulturális értékrendjének, a múlt kevésbé vagy igencsak szívós örökségeinek megértése segíthet bennünket abban, hogy magyarázatot találjunk azokra a hiányosságokra és hibákra, amelyek a forma és a tartalom összehangolásának és az ezt követő, a demokratikus értékek kiépítése irányába tartó folyamata során kerültek felszínre. Az a tág értelemben vett kulturális környezet, amelyben a hatalom gyakorlása történik, az érdekek megnyilvánulnak, amelyben a nyelv működik, gondolkodástípusok alakulnak ki, újra alapvető fontosságú a közép- és délkelet-európai liberálpluralizmus problematikája szempontjából.

Ezzel kapcsolatban fontos két további tényezőre felhívni a figyelmet. Az első, hogy a posztkommunizmus angolszász elemzői gyakran keményfejűen, de érthető módon cipelik saját kulturális örökségüket – Bourdieu szavaival élve saját doxáukat,2 amely alatt az a ki nem mondott alapfeltevésük értendő, hogy a világban, amelyben élnek – és ebben az esetben a demokratikus világra kell gondolni -, ők folytatják a lehető legjobb gyakorlatot, amelyet mintegy belső mérceként is használnak a posztkommunista demokráciák sikereinek vagy bukásainak elbírálására.

Nem tudják és nem is akarják megérteni, hogy a demokrácia angolszász értelmezése, amelyet kiváltságosként tüntetnek fel, csak egy a demokrácia sokféle formái közül, hogy a régió hagyományai túlságosan is laza affinitást mutatnak az angol parlamentarizmus szellemi örökségével szemben, maga után vonva nézeteltérések egész sorát, s ezek tovább súlyosbodnak az Egyesült Államok tekintélye, hatalma és arra való hajlama által, hogy saját értékrendjére és gyakorlatára úgy tekintsen, mintha az a lehető legjobb, minta értékű és egyetlen gyakorlat lenne. E hajlam készteti – talán nem tudatosan – az Egyesült Államokat arra, hogy saját elképzeléseit és intézményrendszerét a magáétól nagyon különböző politikai kultúrákra is ráerőltesse.

Az angolszász elemzőknek több idejük van az elmélkedésre, mint a politikusoknak, és kevesebb joguk van az amiatti mentegetőzésre, hogy nem vizsgálták meg elég tüzetesen a demokrácia sikerének vagy sikertelenségének belső kritériumait. Az angolszász elemzések legtöbbjében felfedezhető a posztkommunizmus megfontoltságot igénylő megközelítésétől való tartózkodás, a túlzott automatizmus, ahogy készek az angolszász mintákat általános érvényűnek és általánosan használhatónak tekinteni.

Továbbá fontos tudatosítanunk azt, hogy Európa a demokrácia gyakorlatának és felfogásának nagyon széles körben mozgó változatait alkotta meg, ezek közül mindegyik a demokrácia elfogadott formájának minősül (vö. Norvégia vagy Portugália), és ha jobban belegondolunk, az Egyesült Államok bizonyos politikai gyakorlatai -mint például a halálbüntetés vagy a választási kiadások korlátozásának hiánya – elfogadhatatlanok az európai demokrácia mércéjével mérve. Közép- és Délkelet-Európa minden bizonnyal létrehozza saját, a többitől eltérő, ám mégis demokratikus normáit és elképzeléseit. Az eddigiek mind arra mutatnak, hogy a demokrácia sikerének vagy sikertelenségének kritériumait sokkal mélyebb és körültekintőbb módon kell meghatározni, semmint azt az angolszász elemzők javasolni hajlamosak.

A liberálpluralizmus kontextusán belül a legfőbb feszültséget a személyhez, illetve a közösséghez kötött kétféle identitás közötti viszony adja, valamint e kétféle identitás meglétének elutasítása. Minkét identitásformának megvan a saját auten-ticitása, mindkettő erkölcsi értékek forrása. Sokan osztják azt az előítéletekkel terhelt nézetet (hadd ne használjak erősebb kifejezést), miszerint a liberálpluralizmus és a belőle fakadó jogok és kötelességek nem terjeszthetőek ki népcsoportokra. Meg kell jegyezni, hogy ilyen irányú elfogultságra főként angolszász és francia példák vannak (francia” alatt itt a jakobinus hagyomány örököseit és gyakorlóit kell értenünk, tekintet nélkül a helyszínre). A történelemben számos példát találunk a liberálpluralizmus kollektív, illetve egyéni etnikai identitásokat kiegyensúlyozni szándékozó változatára. Ezek közé tartoznak Otto Bauer és Kari Renner ausztromarxista elképzelései és ezek megvalósítása a két világháború közötti Észtországban, az 1905-ös morva megegyezés, ennek bukovinai és galíciai megfelelői 1910-ben, illetve 1914-ben, a holland egyezmény, a svájci és finn megállapodások, a dél-tiroli modell stb. E példák mindegyike a konszociáció” fogalmába sorolható – e kifejezést Arendt Lijphart vezette be olyan sikeres politikai rendszerek leírására, amelyek elfogadják, hogy a polgári jogok liberális értelmezése önmagában nem gondoskodik etnikai biztonságról.3

Amit ezzel kapcsolatban fontos megértenünk az az, hogy a kollektív identitás -amely közös jelentéseken, értékeken, a közös múlt és jövő érzetén, a közös mítoszokon és szimbólumokon alapul – behatárolhatja az egyén döntéseit, korlátozhatja a megismerés folyamatát, viszont univerzális struktúrával rendelkezik, még ha tartalmilag tág határok közt is mozog. Paradox módon az angolszász és francia liberális képzelt világ univerzalista állításai is ugyanúgy közvetlen etnikai eredetű előfeltételek terhét viselik. Ezt lehetetlenség megkerülni. Mindnyájan rendelkezünk etnicitással, mindnyájan az etnikai hovatartozásunk hatása alatt állunk, etnikai közösségünk szabályai befolyásolják meggyőződésünket, ki nem mondott ítéleteinket, a helyest a helytelentől elválasztó érzékünket, gondolkodási mintáinkat, a múlt és jövő strukturálására kialakult módszereinket. A mai világban az etnicitás egy hatékony plauzibilitás-struktúrának tekinthető4 (ezzel a kifejezéssel írja le Peter Berger a meggyőződések azon rendszerét, melyre egy adott közösség – saját maga megóvása érdekében – támaszkodik), és ha ennek ellenkezőjét állítjuk, csak önmagunkat vezetjük félre.

Mindez teljesen helyénvaló. Az viszont már nem, hogy az univerzalisták a szóban forgó etnikai örökség létét, illetve a plauzibilitás-struktúráink etnikumunk által való megtámasztását tagadják. A következő lépésben ugyanezek saját egyéni normáikat meg nem engedhető módon egyetemesnek kiáltják ki, majd ezeket más kultúrákra is ráerőltetik. A felvilágosodás utáni hierarchiában az egyetemes az egyéni fölött áll, és nincs különösebb figyelem szentelve e fölérendelés által az egyes kultúrákban véghezvitt rombolásnak vagy a különböző gondolatrendszerek és ezen álegyetemes-ség közti tényleges kapcsolat hiányának. Ebből a megközelítésből fakad az angolszász világ azon igyekezete, hogy bizonyos kollektív identitásokat legitimként fogadjon el (a franciáknál e lépés még várat magára), s ez nem más, mint az Európa többi részén bevett gyakorlathoz való felzárkózás.

Van itt egy másik probléma is. Tekintettel az Egyesült Államok kulturális tekintélyére és a posztkommunista államok gyöngeségére, a helyi posztkommunista elitek bizonyos mértékig hajlamosak – magukra liberális” címkét ragasztva – futószalagon importálni az angolszász liberalizmust, közben figyelmen kívül hagyni azt a kulturális környezetet, amelyben e gondolatok fogantak. A jelenleg divatos multikultu-ralizmusról van szó. Az amerikai típusú multikulturalizmus egyes elemei nyilván értelmet kapnak az amerikai politika és társadalom erősen partikularizált kontextusában. E diskurzus és gyakorlat körültekintés nélküli átvétele – minta, melyet nonprofit szervezetek és adományozók támogatnak, sőt sok esetben kikényszerítenek – a demokratikus értékrend kritériumait nem teljesítő, gyér eredmények felmutatására van ítélve.

A kollektív identitások – különféle etnikai csoportok kollektív identitása – legitim politikai tényezőként való elfogadása szükségessé teszi az etnicitás természetének közelebbi vizsgálatát. Az etnicitás különböző formákat ölthet. Az etnicitás olyan kollektív identitással rendelkező csoportra utal, amely saját IdőTér (a Koselleck és mások által használt kifejezés az események azon speciális tulajdonságát jelöli, hogy időhöz és térhez kötöttek, hogy miként kapnak értelmet a múltbeli események a különböző időszakokban, ezek sebessége, helyszíne, helyszínekkel és személyekkel való azonosítása, tehát ilyen értelemben e tényező az emlékezet egy kulcsfontosságú alkotóeleme) definícióra tart igényt, saját körülhatároltságra, a határt nyilvánvalóvá tevő jelzésekre, a határforgalom felügyelésére, a csoporton belüli szolidaritásra és összetartozás-érzésre, az erkölcsi értékekre, az én” és a többiek” kollektív képviseletére és az adott kultúra újratermelésében való részvételre.5 Amikor egy ilyen módon definiált csoport kifejezi a politikai hatalom iránti igényét, és ez a lehetőség a mai világunkban elkerülhetetlen, akkor az etnonemzet jelenségével állunk szemben, mivel ha az adott csoport már hozzálátott a politikai hatalom igényét kifejező folyamathoz, kulturális újratermelését a hatalom összpontosításával (képességei, hatékonysága és legitimitása összpontosításával) fogja kívánni biztosítani, illetve azáltal, hogy megfosztja a konkurens valóságdefiniáló erőket legitimitásuktól. Meg kell jegyezni, hogy az etnonemzet léte még nem vált ki független államiság elérésére irányuló folyamatot. Az ezredforduló Európájában külön figyelmet érdemel, hogy egy etnonemzeti csoport számára az önálló államiság elérése egy lehetséges, de nem szükségszerűen az egyetlen megoldás, ha a konszociációs lehetőségek nyitva állnak.

Az etnonemzeti csoportokhoz hasonlóan léteznek etnovallási csoportok is, amelyek az előbbitől csak annyiban különböznek, hogy más – például nyelvi – különbség híján vallásukat használják identitásuk jelképeként. Etnofolklorista csoportokat is ismerünk, ezek viszont a politikai hatalomhoz való hozzáférési esélyeik, illetve annak összpontosítására való képességeik tekintetében jelentéktelenek (példaként a németországi szorbokat vagy a lengyelországi kasubokat említhetnénk). Az etnore-gionalizmuson belül a régióhoz való kötődést az identitás legerősebb mutatójának tekintik. Általában szükséges, hogy a kérdéses terület rendelkezzen egy bizonyos fokú politikai önállósággal, amely alapot nyújthat olyan mértékű hatalom összpontosításához, amely az ott élő etnoregionális identitást fölérendeltté, időben maradandóvá, mindent áthatóvá, valóban példa értékűvé és kötelezővé teszi, különben a szóban forgó identitást más csoportok kerítik hatalmukba. Jó példa erre Svájc esete, ahol a 19. században a francia, illetve a svájci német nyelvet beszélők Franciaország, illetve Németország csábításának voltak kitéve, de a svájci állam addigra már megteremtette az egységes szolidaritást, az egyének szintjén az együvé tartozás és a közös identitás, történelem érzését, tehát képes volt ellenállni az anyanyelv nyújtotta kulturális vonzerőnek. Svájc példája viszont ritkaságnak számít. Azok a próbálkozások, amelyek földrajzi, esetleg történelmi alapon kísérelték meg az egységes szolidaritásérzés létrehozását, kevésbé voltak sikeresek, mint azok, amelyek ugyanezt nyelvi, államhatalmi és más tényezőkre támaszkodva próbálták megtenni.

A következő kérdés az, hogy a jó kétszáz évig tartó, a liberalisták által (és természetesen marxisták által, de nekik valamivel jobb kifogásaik vannak) folytatott állhatatos ellehetetlenítés és törvénytelenítés után egyáltalán miként maradhattak fenn etnikai identitások. Mi az etnicitás célszerűsége, mi a szerepe és mi a feladata mai világunkban? Ha elfogadjuk a célszerűség meglétét, következésképp feltételezhetjük, hogy az etnicitás megalkotja saját ésszerűségét is, amely megint csak definiálásra szorul. Az etnicitás legmélyén ott van a közösségek azon igénye, hogy koherenciát hozzanak létre, hogy a káoszból harmóniát teremtsenek.6 E koherencia nélkül az egyén elvesztené tájékozódását, illetve azon képességét, hogy a körülötte lévő világ dolgaihoz és különböző élményeihez jelentést kapcsoljon, azokat megértse, s ily módon kiszolgáltatottá válna az érzékelési ingerek sokaságának – elvesztve a múlt, jelen és jövő felfogásának képességét. Az IdőTér nem alakulhatna ki, ahogy a nyelv sem. A világ jelek összefüggéstelen halmazává válna. Ezen kívül egy közösség erkölcsi szabályozása forrásaként is szolgál, olyan kötelező és módszeresen alkalmazott szabályok rendszeréről van tehát szó, amelyek biztosítják a következetességet és előreláthatóságot, hogy az egyén ezek segítségével hozhassa létre és magyarázhassa narratíváit és tartsa fenn a többiekkel megosztott létét.

Az erkölcsi szabályok törvényesítik a közösség létét, és összpontosítják a múltra, illetve jövőre kiterjedő hatalmat. Ezen túl a közösségi lét mint identitás meghatározza azokat a belső kritériumokat, amelyek elválasztják a helyest a helytelentől, a dicséretest a büntetendőtől, a sikerest a sikertelentől, más szóval az ontológia a közös identitásban nyugszik. A kollektív identitások dinamikája alkalmazza és tartja fenn az erkölcsi szabályok és kritériumok rendszerét. Annak érdekében, hogy e rendszer ne legyen megkérdőjelezhető – ugyanis ez a rendszer koherenciáját kezdené ki -, a rendszer alappillérei szakralizálódnak, és mítoszok, szimbólumok, rituálék segítségével a doxa fenntartás nélkül elfogadott világába helyeződnek.7 Ez valójában a kulturális újratermelődés folyamata, és e folyamat, amint azt korábban sejthettük, megalkotja saját, mindenek fölött álló ésszerűségét, egy olyat, amely képes a liberális individualizmussal versenyre kelni.

A közösségek hajlandóak a végletekig elmenni, hogy kollektív identitásukat és létüket megőrizzék, valamint hogy annak újratermelését biztosítsák. Egy közösség, melynek nincs vagy csak nagyon szűk e fenntartás nélkül elfogadott implicit világa, valószínűleg nem érez késztetést, hogy kötelezettséget vállaljon saját jövőjével kapcsolatban, és az is valószínű, hogy – természetes folyamatnak tekintve – lemond a kulturális újratermelés gyakorlásáról. Ez az eshetőség nem volt ismeretlen az újkor előtti időkben – az etruszkok vagy a kunok esete szolgálhatna itt példaként. Az újkorban viszont kevés példát találunk erre, talán a Man-sziget lakóit vagy az óporo-szokat8 említhetnénk. De van itt még egy dolog, amire rá kell mutatnunk. Ha elfogadjuk, hogy az identitás axiómák soraként határozza meg kritériumrendszerét, ebből az következik, hogy az identitásnak szüksége van különbözőségre, amihez képest definiálja önmagát. Ha ezt axiómaként fogadjuk el, megállapíthatjuk, hogy a multietnicitás problémáját nem maga az etnicitás alkotja, hanem az interetnikus kontaktusok vagy e konfliktusok kezelésének módjai.

Az utóbbi megjegyzés egy más, a heteroreprezentáció kontextusába helyezve is fontosságot nyer. Eszerint csakis a közösség tagjai hivatottak saját magukról és élményeikről beszélni – mások, a csoporton kívül állók nem, mivel az a hatalomgyakorlás nem megengedett módjának minősül.9 Vannak az elméleti tudományon belül olyan nézetek, miszerint a heteroreprezentáció – amikor két nem egyenlő csoport kapcsolatában az erősebb, hatalmát kihasználva, a gyengébbre erőlteti negatív sztereotípiáit – vagy alapjában véve rossz, vagy legalábbis erkölcsi szempontból elítélendő.10 Az eddig elmondottakból és a másság alaptermészetéből logikusan az következik, hogy heteroreprezentáció az etnicitás kikerülhetetlen velejárója, és ahelyett, hogy a tiltására törekednénk, inkább mint a jelenség irányítására képes stratégiát kellene alkalmaznunk. A tiltás csak a felszín alá juttatja, a kommunikáció burkolt és kódolt területei felé tolja az egészet, vagy – a rosszabbik esetben – egyénesen a doxa részévé teszi, ahol a közösség automatikusan működő feltevéseit, ítéleteit irányítja, és ahonnan már nincs az a posztmodern leleplezési technika, ami kipiszkálná.

A következőkben fontos lenne megvizsgálni a politikai intézményeknek a kulturális újratermelődésben játszott szerepét. Az újkorban a politikai intézmények közül az államé a központi szerep. Itt az újkor” hangsúlyt kap, mivel az államok a 16-17. századtól kezdve alapjukban alakultak át, ahogy az új ismeretek és technológiák által a szervezés és racionalizáció új, sokkal hatékonyabb eszközei váltak az állam számára elérhetővé.11 A hatalomnak az állam szempontjából előnyös, radikális át-szerveződésének következményeképp az állam egyre nagyobb szerepet vállalt az identitás alakításának folyamatában úgy, hogy míg az újkor előtti időkben az állam által mozgatott identitásoknak aránylag kis jelentőségük volt, és a politikai hatalmat összefogó keretet a feudális rend és uralkodó család felé nyilvánított, a születési hierarchián (ritka esetben a képességeken) vagy valláson alapuló lojalitás alkotta, addig az újkori állam a konszenzust tette a hatalomgyakorlás alapjává. A nem konszenzus alapú hatalomgyakorlás bevezetésére tett újra és újra felbukkanó kísérletek – bár ezek közül néhány logisztikai vagy tervezési szempontból ígéretesnek tűnt – hosszabb távon rendre megbuktak, mivel képtelenek voltak az újkori társadalom alaptulajdonságának tekinthető, egyre növekvő mértékű összetettséggel megbirkózni. Ebből a szempontból nyilvánvalóvá válik, hogy az állam kulcsfontosságú közvetítő erőként szerepel a liberálpluralizmus gyakorlásának lehetővé tétele terén, ugyanakkor az államnak is szüksége van a civil társadalom liberálpluralizmusára, hogy elkerülje a hatalom monopolizálásából következő bürokratikus megrekedést.

A konszenzuson alapuló kormányzás az újkor előtti vagy a nem konszenzuson alapuló kormányzáshoz képest más viszonyt igényel a kormányzó és kormányzott között. E viszony fő sajátossága, hogy a kormányzottak az állam mindenek fölött álló ésszerűségét a doxájuk, a természetes rend” alkotóelemeként fogadják el, létét nem vonják kétségbe. E konszenzus, e beleegyezés hiánya ténylegesen csökkenti az állam hatékonyságát, ami viszont kulcsfontosságú a koherencia fenntartása szempontjából. Hogy ezzel a kérdéssel kapcsolatban rövidre fogjuk a szót, a konszenzus megteremtésének leghatékonyabb módja az, ha az államhatalmat fenntartó konszenzust a közös kultúrára alapozzuk, fenntartva jellegzetességeit, alakítgatva és támogatva, hogy megteremtsünk és fenntartsunk egy szerves és szoros kapcsolatot kormányzók és kormányzottak között, egyszóval ha e konszenzust az etni-citásra alapozzuk. Ez kétségtelenül gondokat szülhet a multietnikus államokban, tehát gyakorlatilag Európa összes államában. Néhány esetben a multietnicitás problémáját az egyes, a többiekkel versengő etnikumok visszaszorításával oldották meg (pl. a franciaországi oxitánok esetében), más esetekben a multietnicitás és ennek elfogadása lett az állam (új) alapja (pl. Finnország), megint más esetben a multiet-nicitást figyelmen kívül hagyták vagy néhány alacsony színvonalú engedménnyel marginalizálták (pl. Skócia 1962-ig).12

Az eddig elmondottakból kitűnik, hogy az állam mint a koherencia létrehozásának eszköze érdekeltté válik saját maga újratermelésében, tehát nagyon nehézkesen fog engedményeket adni a vele versenybe szálló vagy az őt szétesésre kényszerítő erőknek. Ez magyarázatot nyújt arra az akár még liberális államokban is meglévő kelletlenségre, amellyel a domináns etnikai csoporttól eltérő etnikai identitások által benyújtott követelésekhez viszonyulnak. Van a liberalizmusnak egy elméleti alapelve, miszerint az állam fenntartása csak addig ésszerű, amíg azt a polgárok is így gondolják, és ha a polgárok egy csoportja állhatatosán és hosszabb időn keresztül követeli a feloszlatást, a liberális államnak készen kell állnia e követelés teljesítésére. Ahogy azt a tapasztalatok mutatják, az államok mélységesen irtóznak a szétesés gondolatától.

A szétesés, tehát az állam bukásának lehetősége – elviselhetetlen kilátás, amely a inkoherencia kilátásával rémisztget-túlságosan is reálisnak tűnik. Mindenesetre az újkori európai állam sokkal esetlegesebb, mint amilyennek látszani szeretne. Az állam a stabilitás indokával privilegizált (bár e privilégiumok már nem a stabilitás szolgálatában állnak) történelmi képződmény, amely sokkal többször bukott meg, mintsem azt az első látásra gondolhatnánk. Szigorú mércével mérve a 20. században egyetlen európai állam kivételével (Svájc) egyik sem volt képes az állam bukásának valamely formáját elkerülni. A bukás különböző formái közé tartozik az állam megszűnése (Osztrák-Magyar Monarchia, Montenegró, NDK, Szovjetunió), területének elvesztése vagy kibővülése – mindkettő alapjaiban bomlasztó jellegű (pl. az Egyesült Királyság, Németország, Franciaország), dekolonizációja, illetve idegen hatalom általi leigázása.

Az európai államok bukásának gyakorisága hátterében az áll, hogy területek feldarabolása, azok átengedése a 20. század politikájának elfogadott gyakorlatai közé tartoztak, és csak a hidegháború által bevezetett egyedülálló stabilitás miatt váltak látszólag elfogadhatatlanokká, tehát a 1945-1989-es időszak volt az, amikor a létező államhatárok kivételes módon változatlanok maradtak. A hidegháború okozta stabilitás viszont időben behatárolt és bizonytalan volt. Végeredményként az államok sokkal nagyobb feszültségekkel találták magukat szembe határaikon, amelyeket elhamarkodottan és sok esetben ellentmondásosan húztak meg az 1918-1920-as Párizs környéki békék során. Az 1999-es koszovói háború jó példa e folyamat végkifejletére.

Nyugat-Európában 1945 után az államnak – számos körülmény kedvező összejátszásának köszönhetően – sikerült közmegegyezéses alapon egy meglehetősen magas teljesítményszintet elérni. E körülmények egyike a nagy európai polgárháború (1914-1945) okozta sokk és trauma volt, illetve az 1945 utáni elit azon elhatározása, hogy soha többé nem engedhető meg ennek megismétlődése. Ezen kívül itt volt a hidegháború által biztosított ironikus stabilitás a maga példátlan fellendülésével és egy teljesen új tényállás kialakulásával, amikor az 1980-as évekre a nyugat-európai népesség négyötöde megmenekült a közvetlen szegénységtől, és a jóléti állam a többiek számára is biztosította, hogy nem kell éhezniük (ugyanez nem mondható el a két világháború közötti évekről). Végleg eltűnt paraszti földművelés, az urbánus kultúra széles körű fejlődésnek indult, magában foglalva az olvasottság, a politikai kifinomultság és a társadalmi-gazdasági komplexitás fejlődését. A háború utáni időszakot kezdetben a politikai hatalom tényezőjeként megjelenő etnonemzeti identitások ellen való fordulás jellemezte, mivel ezekre mint a két világháború kirobbantó okaira tekintettek.13 Ezen időszak megtapasztalta az európai integrációt mint célt és mint módszert (lásd alább), és a demokráciának mint a legjobb (erkölcsi és gyakorlati szempontból is) politikai rendszernek való csaknem univerzális elfogadását, amelyhez 45 év sikereiből származó, egyre növekvő önbizalom társult. A demokráciának az elfogadtatása a nem demokratikus, jobboldali, önkényuralmi kormányrendszerekkel csak táplálta ezt az önbizalmat.

Ezzel szemben Közép- és Délkelet-Európában a helyzet teljesen, sok szempontból minőségében volt különböző. Először is az a történelmi örökség, amely szerint az állam felépítésének folyamata a helyi elit és a nagyhatalmak közti versengés közepette zajlik, meglehetősen alacsony teljesítményszintű államok létrehozását eredményezte, ezek nyugati megfelelőiknél sokkal nehezebben voltak képesek a konszenzus biztosítására, és azt az általános hangulatot keltették, hogy a modernizáció megbukott, a demokrácia működésképtelen, és hogy a modernitás elkerülte ezen államigazgatásokat.14 A kommunizmus mint rendszer szintén kudarcra volt ítélve, mivel modernitás-koncepciójának alapját nem a konszenzus alkotta, struktúrájában a végletekig le volt egyszerűsítve, és idegenül hatott. Mindent összevetve: a kommunizmus szemben állt a meglévő kultúrák alaptermészetével, képtelen volt hatékonyan mobilizálni akár az állam, akár a társadalom erőforrásait, és bár megteremtett valamiféle torz és kényszeredett modernitást, a hozzátartozó komplexitással együtt ideológiája szükségszerűen megakadályozta, hogy e komplexitás kezelésére gondolati és intézményi eszközöket is kifejlesszen. A legfontosabb szempont, hogy a kommunizmus képtelen volt a modernségből fakadó konfliktusok – az elképzelések, érdekek és intézmények természetes versenyének konfliktusai -kezelésére alkalmas módszerek kidolgozására, mivel ragaszkodott egy ideológiailag meghatározott nagyfokú homogenitás megőrzéséhez, tehát nem tudta megteremteni a komplexitás szülte problémák megoldását biztosító gondolati és egyéb, konkrét eszközöket.15

Mindez túlságosan is terméketlen talajnak bizonyult a liberálpluralizmus számára, de ez még csak a kisebbik rossz. Amikor a kommunizmus összeomlott, nem arról volt szó – ahogy azt akkoriban sokan gondolták -, hogy egy ideológia kimúlt, amelyet majd egy másik aránylag egyszerűen helyettesíthet. Mivel a kommunizmus megkísérelte létrehozni saját modernizmusát és a mindenütt jelenvaló állam egy egyéni változatát, hogy saját valóságdefinícióit és kizárólagos plauzibilitás-struktúrá-it ne is említsük, a kommunizmus mint ideológia bukása szükségszerűen a kommunista állam bukását vonta maga után. Következésképpen a posztkommunista állam egy alacsony teljesítményszintű és tekintélyű intézmény, amely azt a feladatot kapta, hogy levezessen egy, a struktúrákat, gyakorlatokat, hitrendszereket, erkölcsi szabályozásokat, attitűdöket, értékeket és törekvéseket érintő széles körű átalakítást. A kommunizmus ugyanakkor majdnem teljesen lerombolta a hatalomátvétel idején még meglévő, bár már akkor is elég gyenge civil társadalmat. Tehát a nyugati politikai közösségektől eltérő módon itt az etnicitás volt a közéletben a koherencia egyetlen tényleges forrása, a közösségek számára a többi közül magasan kiemelkedő, értelemmel bíró narratíva, az összetartozás és szolidaritás egyetlen alapja, a siker vagy bukás egyetlen, tényleges és általános támogatottságot élvező kritériuma.

Közép- és Délkelet-Európa új államai tehát – a mi szempontunkból mindegyik új, bár némelyik sokkal újabb a többinél (a jugoszláv térség államai, a balti államok, Szlovákia) – szinte a semmiből, meglehetősen silány nyersanyagból építkeznek, hogy megvalósítsák az oly régen áhított modernitást, azt a folyamatot, mely meglehetősen fájdalmas átalakításokat igényel. Az állam erőtlensége rendkívül megnehezfti a törvényes hatalom megalapítását és működtetését, ami következésképpen az állammal szemben táplált bizalmat aknázza alá, tehát a liberalizmus esélyeit rontja.

A civil társadalom és ennek a liberálpluralizmus keretein belüli működése a szakirodalom sokat tárgyalt témája. A posztkommunista világban a civil társadalom demokratizáló feladatot kapott, e feladatát azonban nem igazán teljesíti. Ez a kijelentés magyarázatra szorul. A szóban forgó civil-társadalmi entitások ugyan a demokratikus értékek hordozóinak tűnnek, e szerepükben azonban nem állják meg helyüket, általában nagyon gyenge alapokon nyugszanak, nem utolsó sorban azért, mert e társadalmak híján vannak olyan anyagi forrásoknak, amelyek hatékony érdekcsoportok és más hasonló csoporttevékenységek működését biztosítanák. Ezek – bizonyos értelemben ez még fontosabb – a legjobb esetben is csak félig civil entitások, mivel a társadalom egészének csak egy bizonyos részében fejtik ki hatásukat, önmagukra mint ideológiai, azaz pártideológiai érdekek képviselőire tekintenek, tehát nem a demokratikus értékek változatlansága vezérli őket.

Ráadásul a posztkommunista környezet civil társadalma (az állam gyengesége miatt) eleve nem működhet úgy, mint nyugati megfelelője. Erre hadd térjek ki részletesebben! A posztkommunista demokráciának alapot nyújtó gondolati hátteret erősen befolyásolta az 1989 előtti, a kommunista párttal szembeszálló demokratikus ellenzék gondolkozása. E demokratikus ellenzék felfogását két alapelv irányította. Az egyik szerint az állam a kommunista államot jelentette, amelyre hajlamosak voltak erkölcsi szempontból mint eredendően rosszra tekinteni, és emiatt a nyilvános szférát arra ítélték, hogy az állami irányítás szigorú jogi keretei nélkül működjön. A másik az arra való hajlandóság – ez a másik pólus -, hogy a társadalmat és a magánszférát az erkölcsök forrásának tekintse.

E demokratikus ellenzék számára nem volt világos, mi is az alapvető különbség a nyilvános és magánszféra között, és ami még szomorúbb, nem volt elképzelésük az államról sem azon kívül, hogy az az elnyomás eszköze.16 Ez sok szempontból érthető is, ha azt vesszük, hogy a demokratikus ellenzék ugyan politikailag képzett volt, ugyanakkor nem igazán értették az intézményi rendszer és különböző eljárásmódok szabályait, sem az államnak a törvényesség megőrzésében játszott kulcsszerepét, ami azt eredményezte, hogy a posztkommunista rendszer valamiféle hibriddé alakult – nagy, de gyönge államokká, amelyek óriási horderejű vállalkozásokba kezdenek, mint például saját maguk, az állami vagyon újraelosztásán keresztül való szétbontásába anélkül, hogy valamiféle egységes elképzelés létezne, mi is az állam, milyen is lehet egy igazságos társadalom, mely szabályok szükségesek és melyek fölöslegesek stb.17

Az eddigiekből az is kitűnik, hogy a meghonosodott demokráciával rendelkező államok és a posztkommunista államok közti közvetlen összehasonlítgatásnak nincs igazán értelme, hiszen a kétféle rendszert fenntartó kulturális háttér és értékrend teljesen különböző. A zsurnalizmus szintjén az összehasonlítgatás jó lehetőséget nyújt erkölcsi prédikációkra (a demokráciaellenesség a kelet-európaiak elidegeníthetetlen tulajdonsága”), időnként akár rasszista felhangokkal fűszerezve (származásuknál fogva hajlamosak a demokráciát tagadó magatartásra, irracionalitásra, gyűlölködésre stb.”). Ez klasszikus esete a természetes metaforákra való támaszkodásnak, olyan gyakorlat, amely legtöbbször rejtett előítéleteket éltet.

A probléma ennél sokkal mélyebben gyökerezik. Nyugat-Európa államai és politikai közösségei nem valamiféle öröklött adottságaik, hanem tényleges történelmi és társadalmi tényezőik miatt voltak képesek liberális rendszerek létrehozására, ezek közül az egyik legfontosabb az idegen birodalom uralmának hiánya. A nem idegen kormányzók tapasztalata segített megteremteni az alattvalók részéről a konszenzust, ami meghatározó szerepet játszott a mai magas teljesítményszintű állam felépítésében. E körülmény ugyanakkor azt is jelentette, hogy a kormányzó elit tekintélyes kulturális tőkével rendelkezett, amelyet a kormányzás és az ezzel párhuzamos önlegitimáció során kiaknázhatott, és amely a hatalom elosztása során nagyfokú önbizalmat is biztosított számára. Ez a fajta dinamizmus a liberalizmus egyik meghatározó pillére, mivel a modernség magában foglalja a komplexitás szintjének folyamatos növekedését, ami másfelől a politika újdonsült szereplőitől megköveteli a hatalomhoz való hozzáférésre való alapos felkészülést.

Ezenkívül a nyugat-európai elit sokkal előnyösebb helyzetből tudta lefektetni a hatalomgyakorlás elsődleges, illetve másodlagos szabályait.18 Az elsődleges szabályok alkotják azokat a formális előírásokat, amelyek egy rendszer működését szabályozzák. Ide tartozik az alkotmány, ide tartoznak a választásokat irányító törvények, a konfliktusok kezelésére vonatkozó szabályok stb. A másodlagos szabályok az informális, íratlan játékszabályok, amelyek a doxa részeként belülről támogatják a rendszert, és ez szükségszerűen azt jelenti, hogy a politika minden egyes szereplője a többit bennfentesnek, a közösségen belülinek fogadja el, és ugyanannak a szabályrendszernek vesse alá magát. Tehát amíg a bejáratott demokráciákban e másodlagos szabályok akadálytalanul fejtik ki hatásukat, a posztkommunista környezetről ez nem mondható el. Itt valójában a különböző politikai ellenfelek mindegyike abból az alapfeltevésből indul ki, hogy ők az egyetlen igazság birtokosai, tehát a politika többi szereplőit, akik egy másfajta egyetlen igazságot képviselnek (a logikai ellentmondás szándékos), szükségszerűen a rosszindulat – vagy még valami annál is rosszabb – motiválja. A kompromisszum megteremtése ilyen körülmények között – látva, hogy a politikai különbözőségek ontológiai különbözőségekként értelmeződnek – rendkívül nehézzé válik. E megosztottság a demokrácia alapértelmezésébe ivódik, amelyet – ahelyett, hogy széles körben elfogadott és kötelező szabály- és gyakorlatrendszerként értelmeznének – folyamatosan ideológiának és tele-ológiának tekintenek.

A másodlagos szabályok hiánya vagy gyengesége azt eredményezi, hogy mivel a politika többi szereplőjére – potenciálisan minden más politikai szereplőre – mint ellenségre s nem mint versenytársra tekintenek, az olyan kulcsfontosságú demokratikus értékek, mint az önmérséklet, a visszacsatolás, a higgadtság, az elkötelezettség, a felelősségtudat, a versengés létjogosultságának vagy az egymás mellett, párhuzamosan létező ésszerűségek elismerése, nem fejthetik ki megfelelőképpen hatásukat. A posztkommunista országok politikai pártjai valójában pontosan úgy tekintenek önmagukra – bár ezt tagadják -, mintha kommunista pártok lennének, amelyek az egyetlen ideológiailag meghatározott igazságot birtokolják. Emiatt – a nyugati gyakorlattól eltérően – a választásokon elszenvedett vereség, tehát a hatalom elvesztése esetén reális a veszély, hogy az adott politikai tömörülés addig elért eredményeit teljesen lerombolják, mivel az ellenfél az alapjaitól kezdve akarja majd átalakítani a rendszert. Ebből a szempontból érthetővé válik, hogy a hatalmon lévő pártok miért nem engedhetik meg maguknak, hogy liberálisak és toleránsak legyenek. E körülmények arra ösztönzik őket, hogy a lehető legnagyobb politikai előnyre tegyenek szert, és hogy biztosítsák ennek visszafordíthatatlanságát. Fontos megértenünk, hogy ebben a leosztásban ez teljesen ésszerű viselkedés. Tehát hibás a posztkommunizmust posztmodern jelzővel illetni, épp ellenkezőleg, sok szempontból a modernizmus bár destruktív, de racionális változatáról van szó. Mindezek azt eredményezik, hogy a liberalizmus diskurzusa elakad a retorika szintjén, nem kis mértékben azért, mert e diskurzust egy bizonyos politikai áramlat kizárólagosan magáénak követeli. Ilyen körülmények között a bizalom kialakulásának nagyon kis esélyei vannak. Az intézményekbe és intézkedésekbe vetett bizalom nemcsak a kézzel fogható szabályozás tiszteletben tartásán nyugszik, hanem ugyanolyan mértékben a természetes szolidaritás mélyebb, fenntartások nélkül elfogadott értékein is.

Az eddig elmondottak érvényesek az etnikumon belüli politikára is. A dolog akkor bonyolódik igazán, ha a kérdést kibővítjük az etnikumok közötti kapcsolatokkal, mivel egy másik etnikumhoz való viszonyulás összehasonlíthatatlanul nagyobb bizalom- és szolidaritáshiánnyal, illetve a nem formális kommunikáció eltérő kódrendszereivel kapcsolatos problémákkal terhelt. Más-más etnikumok elsősorban eltérő doxa-hátterük tekintetében különböznek egymástól. A világ különféleképpen áll ösz-sze az egyes etnikumok számára, és mindegyikük meg van győződve arról, hogy ők folytatják a lehető legjobb, az egyetlen erkölcsi szempontból legitim gyakorlatot. Ennek fényében az állampolgárság formális biztosítása egy a jó irányba tett lépések közül, az etnikai kisebbségek tagjai számára nyújtott belépő a politikai rendszerbe, viszont igencsak kérdéses, hogy e formális belépést követik e további tényleges lépések. A válasz – amely igencsak szúrja a nyugati multikulturalisták (és keleti kollégáik) szemét – teljesen logikus: léteznek egymással párhuzamosan élő társadalmak minimális egymás közti átfedéssel, melyek elsődlegesen saját gondolatviláguk és gondolkodásstílusuk kialakításával és újratermelésével vannak elfoglalva, miközben más csoportokra ügyet sem vetnek.

Fontos, hogy mindez megtörténhet – ahogy meg is történik – egy és ugyanazon fizikai értelemben vett helyen, pl. egy város területén belül. Különböző etnikai csoportok tagjainak találkozása csak a felszínen, udvariassági rítusok szintjén zajlik. Nem létezik mélyebb szintű kommunikáció vagy megértés, főképp nincs a multikulturalisták által olyannyira kedvelt osztozás”. Szemléletes példa e folyamatokra a romániai magyarok vagy az észtországi oroszok esete. A magyarok és a románok között az érintkezés minimális, udvarias és felületes, és ez még arra a bizonyos környezetre is vonatkozik, ahol ennél komolyabb kapcsolatokat feltételeznénk, pl. a kolozsvári egyetemre, ahol magyar és román nyelven egyaránt oktatnak.19 Ugyanilyen módon az észtországi oroszok, akiknek egyharmada rendelkezett állampolgársággal a kilencvenes évek végén, nagyon ritkán keverednek az észtekkel, külön kulturális intézményeik vannak, és minden jel szerint sokkal inkább saját kulturális újratermelésükkel, semmint a multikulturalizmussal vannak elfoglalva.20

Figyelembe véve az intézmények, értékek és kulturális normák ilyen alacsony szintű egyezését, a posztkommunista államok liberálpluralista szénája még mindig jobban áll annál, mintsem az az első látásra tűnik. Fasizmusról”, ősi ellenségeskedésről” és genetikusán öröklődő erőszakra és intoleranciára való hajlamról” szóló szenzációhajhász történetek ellenére a posztkommunista államok elkerülték az etnikumok közötti háborúk kitörését – Jugoszlávia kivételével, ahol a sajátos, elkerülhető körülmények összejátszása nem tett lehetővé egy más, nem az állam totális összeomlásához vezető alternatíva közös kialakítását. A posztkommunista államok ugyan számos feszültséget produkáltak, ám ezekre mindig sikerült politikai megoldást találni. Hasonlóképp a politikai rendszer fejlődése a demokrácia kiépítése felé haladt, bár a demokratikus értékek tekintetében elég nagy hiányosságok mutatkoztak. Számos kormányzat váltotta egymást demokratikus választások eredményeként, és csak egy állam – Fehéroroszország – csúszott a totalitarizmus felé. Nyugati unszolásra az etnikumok közti kapcsolatokat sikerült valamiféle demokratikus struktúra köré rendezni, miközben tapasztalható volt a másság etnikumon belüli és etnikumok közti elfogadása irányába történő elmozdulás, amely széles körben, de gyakran kelletlenül, az ideálistól távol eső ütemben zajlott. E folyamat alól az 1999-es koszovói háború szembetűnő kivétel maradt.

Az idő múlásával egy új probléma is a felszínre került. A régió mindegyik államának eltökélt szándéka volt az Európához való visszatérés”, és ez nem csupán a Nyugat-Európát irányító szabályok elfogadását jelentette, hanem ezek gyakorlatban való alkalmazását is. Amíg a posztkommunista időszak első éveiben a nacionalisták és a különbözőségtől viszolygó egyéb csoportok részéről elegendőnek bizonyult annak deklarálása, hogy a régió demokráciája nem különbözik jelentős mértékben a nyugati demokráciától, ennek behatóbb vizsgálata és a koppenhágai kritériumokhoz való ragaszkodás gyakorlata, főleg a csatlakozási tárgyalások során, egy, a korábbihoz képest sokkal szigorúbb feltételrendszer felállítását eredményezte. Az nem volt ugyan teljesen világos, hogy az Európai Unió milyen mértékben volt hajlandó elnézni az elvárásokhoz képest meglévő különbözőségeket, de valószínűleg elég közel járunk az igazsághoz, ha azt feltételezzük, hogy az interetnikus kapcsolatok sokkal tüzetesebb vizsgálat alá kerültek, mint az etnikumokon belüli feszültségek.

Összefoglalva: Közép és Délkelet-Európában a demokrácia – mint konszenzus és mint értékrend – elsajátítása mindig nagyobb nehézségekbe ütközött, mint az várható lett volna, illetve mint a régió politikai rendszereit irányító köztes állapot elbírt volna.21 A kérdés viszont, amit a posztkommunista régióból sokan feltettek, így hangzott: a posztkommunista demokráciát alacsonyabb rendűként kell-e kezelnünk mint a nyugati rendszereket. A kérdésre egyfajta válasz érkezett 1999-ben, amikor Ausztriában Jörg Haider Szabadságpártja (FPÖ), amely az európai középtől jócskán jobbra helyezkedett el, a választásokon a szavazatoknak jóval több mint egynegyedét szerezte meg. Ez ugyan Nyugaton az összevont szemöldököknél egy kissé erősebb reakciót váltott ki, néhány megfigyelő úgy nyilatkozott, hogy ha Haider bármelyik posztkommunista megfelelője éri el ugyanezt bármelyik posztkommunista országban, az érintett országba 24 órán belül EBESZ-küldöttség érkezne.

Ám amikor az FPÖ ténylegesen a kormánykoalíció részévé vált, az EU többi tagja az osztrák kormány bojkottja mellett kötelezte el magát. A kettős mérce kérdésének már eddig is elég nagy feneket kerítettek, de kimerítő politikai választ sajnos még nem kaptunk. Bizonyított tény, hogy a nemzetközi emberi jogok, főként a kisebbségek védelmét biztosító törvények tekintetében a különbség Nyugat- és Kelet-Európa között mérték- és nem jellegbeli,22 mégis Közép- és Délkelet Európát meghagyták abban a tudatban, hogy az emberi jogok érvényesítése Nyugaton automatikusan működő gyakorlat, míg a posztkommunista országokban ez egy felügyeletre szoruló folyamat. Ez a kettős mérce alkalmazásának egy nyilvánvaló esete.

A Haider-bojkott és ezzel kapcsolatban Pinochet kiadatásának kérelme egy újabb megválaszolatlan kérdést vetett fel: ha az FPÖ és a chilei diktátor fasisztoid sajátságaik miatt elfogadhatatlanok, hogyan kezelje Európa ezek kommunista megfelelőit. Az emberiség elleni bűntettek végül is elszigetelten, nem túl feltűnő módon történtek, és a téma egy ideig fektetve volt. Ez Közép- és Délkelet Európa szempontjából megint csak nem volt szerencsés fejlemény, mivel azt is jelentette, hogy a történelmüknek és emlékeiknek a Nyugat nem igazán tulajdonít jelentőséget. Más szóval a kettős mérce alkalmazásának egy újabb esete kezdett kialakulni.

Elképzelhető, hogy a kettős mérce ezen alkalmazásai valójában legitim gyakorlatok voltak. A múlt hosszabb távú és közeli örökségének terhei, a posztkommunizmus negatív gyakorlatai, a demokrácia és autoritárius rendszert elválasztó vonalon való átlépés veszélye (pl. Szerbia esetében) mind a nagyfokú éberség indokoltságát hangsúlyozták. Míg ebből a szempontból a nyugat-európai demokráciában és liberalizmusban biztosak lehetünk, addig ugyanez nem mondható el Kelet-Európáról. Bárhogy is vesszük, a helyi politikai kultúrák nagyfokú változatossága és az ebből következő, a szükséges siker-sikertelenség kritériumok különbözőségei miatt mindig is nehéz lesz megítélni, hogy a régió liberálpluralizmusa elérte-e már az elfogadhatónak nevezhető szintet.

(Fordította Bondor Sándor)

György Schöpflin

Liberal-pluralism and post-communism

The author in his study examines the situation of liberalism in connection with the post-communistic countries. He states that in Eastern- and Middle European countries introducing liberal democracy was the only alternative for the former communistic countries and it was seen in accepting relatively liberal constitutions and governmental systems and in separating certain spheres and in the decisions made by the constitutional court. Europe” for these countries meant two types of goals: on the one hand it meant cultural ambitions, and on the other hand it meant EU membership. During the eastern direction enlargement of the EU on the both sides of the east-west dividing line, they set an unanimous goal, i.e. to transform the post-communistic system to an ideal-typical European democracy. And although the post-communistic systems were based on a consensus, and this consensus revealed regular-

18 Schöpflin György

ly during the elections and through other democratic institutions, on the other hand these systems could not be called democratic, because they lacked democratic values. At the same time the European democratic countries do not want to get aware that the Anglo-Saxon interpretation of democracy, that is stated as a privileged one, is only one of the many types of democracies, that the region’s traditions show too loose affinities in contrast with the spiritual inheritance of the English parliamentarism that result a whole range of difference of opinions that consequently get even more serious by the US’s authority, power, and its inclination to believe that its system of values and practice is the best, exemplary, and the only one.

Within the context of liberal-pluralism according to the author, the most pressure is given by the relationship between the two types of identities relating to the individual or community. Both forms of identity have their own authenticity, they both are sources of moral values. Many people agree with the opinion – that is full of prejudice – according to which liberalism and the rights and obligations arising from it can not refer to ethnic groups. The author then examines the issues of multi-culturalism and ethnicity.

Gabóda Béla : Kisebbségi iskolaügy Kárpátalján a Csehszlovák Köztársaság idején (1919-1938) (I. rész)

Kisebbségi iskolaügy Kárpátalján a két világháború között

Kárpátalja iskoláinak, közoktatásának és pedagógiai tudományos életének több évszázados történelme sok szempontból mindmáig feltáratlan. E témakörhöz tartozik többek között Kárpátalja nemzetiségi iskoláinak történelme is. Kárpátalja két világháború közötti közoktatásának és iskolaügyének témakörét az elmúlt időszakban több ukrán és orosz nyelvű monográfia és publikáció érintette. Külön témaként azonban a kárpátaljai nemzetiségi iskolák helyzetének-fejlődésének, avagy hanyatlásának – felmérése hivatalos statisztikai adatok felhasználásával magyar nyelven még nem történt meg. Ez a hiány természetesen nem pótolható egyetlen dolgozattal. Dolgozatomban kiindulási alapul a kárpátaljai, illetve a csehszlovákiai kisebbség iskolaügyét és annak történeti hátterét vizsgálom, tekintettel az 1920-1930-as években formálódó intézményrendszer társadalmi vonatkozásaira, különös figyelmet fordítva a nemzeti öntudat fejlesztésének problémáira s azokra a visszatartó intézkedéseknek a feltárására, melyek az 1919-1939 közötti évekre jellemzőek.

Az oktatási intézmények rendszerének alakulása Kárpátalján a témában jelölt időszakban tartalmilag és minden más vonatkozásában két ellentétes időszakra oszlik. Nevezetesen a csehszlovák (1919-1938) és a Magyarországhoz visszacsa-tolt-újraegyesített (1938-1944) időszakra.

Dolgozatunkban a vizsgált időszakra vonatkozó rendeleteket A Csehszlovák Törvények és Rendeletek Tárából (szerk. Pálesch Ervin, Eperjes, 1921) vettük. A vizsgált időszak feldolgozásának forrásai elsősorban másodlagos források. A két világháború közötti egyre erősödő magyar revíziós politika torzított a magyarországi megítélésen, majd 1945 után a demokratikus, a fasizmusnak ellenálló Csehszlovákiáról a testvéri barátság” jegyében csak jót vagy semmit lehetett mondani. így a két világháború közötti csehszlovák politikáról minden másodlagos forrást ennek tudatában kell használnunk. A Kárpátaljai Területi Állami Levéltár (KTÁL) iratanyagai az adott időszakra vonatkozóan viszont még ma sem kutathatók.

Statisztikai adatok az iskolákkal kapcsolatban a vizsgált időszakban az 1920-as évektől jelentek meg (Schematizmus národnych skői a ucitelú na Podkarpatske Rusi podle stavu ze dne 1. I.1935; Skolstvy na Podkarpatske Rusi. Praha, 1938; Národ-nískoly v republice Ceskoslovenské die stavu 31. prosince 1921. Ceskoslovenská statistika. Svazek 6. Praha, 1923; Statisticky lexikon obcív republike Ceskoslovenské. Zeme Podkarpatskoruska. Redny seznam mist podle zákona ze dne 14 dubna 1920. Cís. 225 SB. Zak. Anar. Praha, 1937), ám azok elsősorban összesített adatokat közöltek a nemzetiségi iskolákról, összesített adatokból pedig nehéz bármiféle messzemenő következtetéseket levonni.

Adataim nem Kárpátalja egészére vonatkoznak – ezt a szórványhelyzetben élő magyarok iskoláztatása gyakorlatilag nem módosítja -, hanem az akkor is jelentős, illetve nagyrészt magyarok által lakott – a mai közigazgatásnak megfelelő – négy járásra, a Beregszászira, a Munkácsira, a Nagyszőlősire és az Ungvárira, valamint azok székhelyeire vonatkoznak. A közölt adatok így is valósan tükrözik a korabeli helyzetet.

1. Közigazgatási vázlat

Mint ismeretes, Kárpátalja a magyar államiság kezdeteitől egészen 1919-ig a magyar állam részét képezte, függetlenül lakossága többnemzetiségű összetételétől. A gyökeres fordulat 1918-ban, az Osztrák-Magyar Monarchia széthullása következtében állt be, melynek folytán létrejött a Csehszlovák Köztársaság. 1918. október 30-án az ún. turócszentmártoni szlovák nemzetgyűlés kimondta Szlovákia elszakadását Magyarországtól, és deklarálta csatlakozását a Prágában két nappal korábban kikiáltott Csehszlovák Köztársasághoz. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a mai Szlovákiának megfelelő területen 896 000 magyar nemzetiségű lakos élt, az 1921-es csehszlovák népszámlálás adatai szerint már csupán 635 000. Kárpátalján közel 104 000 a magukat magyar nemzetiségűeknek vallók száma 1921-ben, s a cseh országrészeken élő magyarokat is beleszámítva az 1918-as államfordulat után Csehszlovákiában 744 621 magyar nemzetiségű lakos élt (Popély 1991).

Kárpátalja 1919 májusától a Tanácsköztársaság leveréséig – 1919. augusztus 1-jéig – de facto már nem tartozott Magyarországhoz, hanem az intervenciós csapatok (cseh és román) megszállása alatt állt (Móricz 2001, 30-32). De jure azonban csak 1919. szeptember 10-én a Saint-Germain-en-Laye-ben kötött szerződés alapján lett Csehszlovákia része. A szerződési okmány II. fejezetének 10-13. cikkelyei kötelezik Csehszlovákiát arra, hogy Kárpátalja területén autonóm rutén tartományt létesítsen. 10. cikk. Csehszlovákia kötelezi magát, hogy a Kárpátoktól délre lakó rutének területét a Szövetséges és Társult Főhatalmak által megállapított határok között a Csehszlovák Államon belül olyan autonóm egység alakjában fogja megszervezni, amely a Csehszlovák Állam egységével összeegyeztethető legszélesebb körű önkormányzattal lesz felruházva. […] 11. cikk. A Kárpátoktól délre lakó rutének területének külön tartományi gyűlése lesz. Ez a tartományi gyűlés fogja a törvényhozói hatalmat gyakorolni nyelvi, közoktatási, vallási, helyi közigazgatási és minden egyéb kérdésben, amelyet a Csehszlovák Állam törvényei hatáskörébe utalnak. […] 12. cikk. Csehszlovákia egyetért azzal, hogy a rutén terület tisztviselőit a lehetőséghez képest e terület lakosai közül fogják kiválasztani. […] 13. cikk. Csehszlovákia a rutén területnek megfelelő képviseletet biztosít a Csehszlovák Köztársaság országgyűlésében, amelybe e terület az alkotmánynak megfelelően megválasztott képviselőket fog küldeni…” (Botlik-Dupka 1991, 22; Móricz 2001, 35-41).

A szerződéssel mintegy 12 656 km2 területet csatoltak Csehszlovákiához; Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros megye túlnyomó részét. Kárpátalja területe ma kereken 12 800 km2, ugyanis 1945-ben Ung megye keleti sávját – a Szobránci és a Nagykaposi járás egy részét – a Szovjetunióhoz csatolták. Az 1919-es szerződés Ung megye 3230 km2 területéből 3217 km2-t juttatott Csehszlovákiának 160 907 lakossal. Ungvárnak, a megyeszékhelynek ekkor 15 980 lakosa volt. Bereg vármegye 3786 km2 területéből 3327 km2, 236 611 lakosából 210 394 fő került a csehszlovák államhoz. Beregszásznak ekkor 12 898, Munkácsnak 16 518 lakosa volt. Máramaros vármegye 9716 km2 területének mintegy 60 százalékát Csehszlovákia kapta, a többit Romániának ítélték. A megye lakóinak száma ekkor 357 705. Ugocsa vármegye területe 1213 km2, összesen 91 755 lakossal, amelynek nagyobb részét Csehszlovákiához, mintegy 40 százalékát Romániához csatolták (Botlik-Dupka 1991, 23).

Az említett négy megye, vagyis a főként délnyugati határsávban élő magyarság -Kocsis Károly szerint – a magyar államtól való leválasztását a román és a csehszlovák területek közötti vasúti összeköttetést biztosító, stratégiai jelentőségű Csap-Beregszász-Királyháza-Nevetlenfalu vasútvonalnak köszönhette” (még Móricz 2001, 41; Ortoszkop 1993, 87). A hatalomváltás – a Kárpát-medence más területeihez hasonlóan – itt is jelentősen csökkentette a magyarság számát. Az 1921. februári első csehszlovák népszámlálás szerint Kárpátalján összesen 604 593 lakost vesznek számba, közülük 6862 főnek rendezetlen, illetve idegen az állampolgársága. A lakosság mintegy kétharmada, 372 500 fő rutén (benne igen kis mértékben, néhány ezer fő ukrán és orosz), 103 690 magyar – százalékarányuk a területen 17,35 (1910-ben még 30,6%) -, 19 775 csehszlovák” (ebből 10 298 szlovák, 8477 cseh), a többi zsidó, román, német és egyéb nemzetiségű (Popély 1988, 145-175, Kocsis 1989, 435-438).

A valójában soha meg nem valósult rutén területi autonómia (a csehszlovák uralom két évtizede alatt, vagyis 1919-1938 között az önálló rutén nemzetgyűlés, a Szojm egyszer sem ülésezett) (Móricz 2001, 41-43; Himinec 1991, 43; Ortutay 1941, 94) mellett minden Csehszlovákiában lakó kisebbségi állampolgár egyéni s részben kollektív nemzetiségi jogait is garantálta a szerződés. A törvény előtti egyenlőség, az azonos polgári és politikai lehetőségek, a széles körű nyelvhasználati jog, valamint az anyanyelvi oktatás biztosítása mellett a faji, vallási vagy nyelvi kisebbségeknek joguk volt saját költségükön vallási vagy szociális intézményeket, iskolákat és más nevelőintézeteket létesíteni, vezetni és ellenőrizni. A szerződés kimondta azt is, hogy azokban a városokban és kerületekben, ahol jelentékeny arányban élnek oly csehszlovák állampolgárok, akik faji, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartoznak, ezeknek a kisebbségeknek méltányos részt kell biztosítani mindazoknak az összegeknek az élvezetéből és felhasználásából, amelyek a közvagyon terhére állami, községi vagy más költségvetésekben nevelési, vallási vagy jótékonysági célokra fordíttatnak” (Halmosy 1983).

A Csehszlovákiában élő nemzeti kisebbségek, így a magyarok jogi státusáról az ország 1920-as alkotmányának hatodik fejezete így rendelkezett: A Csehszlovák Köztársaság minden polgára a törvény előtt egymással teljesen egyenlő és ugyanazon polgári és politikai jogokat élvezi a fajra, nyelvre vagy vallásra való tekintett nélkül.”1 A kisebbségeknek nyújtott kollektív jogokról nem esett szó. Ugyancsak az alkotmány részét képezte a 122. sz. alatt becikkelyezett, a nyelvhasználati jog alapelveit szabályozó törvény. Eszerint a nemzeti kisebbségek azokban a járásokban, bírósági kerületekben és törvényhatósági városokban használhatták anyanyelvüket, ahol számarányuk legalább a 20%-ot elérte. Ezeken a területeken saját nyelvű beadványokkal fordulhattak a hatóságokhoz, s azok kötelesek voltak az ügyintézést a kisebbség nyelvén lebonyolítani. Ez a 20%-os arány viszonylagos garanciát jelenthetett volna a kisebbségi jogok egyik legfontosabbjának gyakorlására, ha a csehszlovák hatóságok nem akadályozták volna a legkülönbözőbb módokon e törvény megvalósulását. A zömmel magyarlakta területeket, ahol a magyarság számaránya meghaladta a 20%-ot, szlovák többségű községekkel kapcsolták össze, s így elérték, hogy a magyarok számaránya a nyelvhasználat szempontjából döntő 20% alá süly-lyedjen.2 Hasonló módszerek alkalmazására bőven van példa a húszas évek Csehszlovákiájában (például a sokszor egymásnak is ellentmondó állampolgársági törvények és rendeletek esetében). A magyar kisebbség politikai, gazdasági és kulturális helyzetét alapjában meghatározó törvényeket akkor hozták, amikor e kisebbség szerveződése még éppen csak megindult.

Ami a kárpátaljai politikai viszonyokat illeti, a saint-germaini békeszerződés megkötése után a prágai kormány 1919. november 18-án ún. alkotmányos alapokmányt (Podkarpatszka Rusz alkotmánylevele, az Általános Szabályzat) adott ki az ideiglenes kormányzás megszervezésére Kárpátalján. A szejm helyett egy öttagú Orosz Önkormányzati Tanácsot alakítottak, amelynek tényleges hatalma nem volt. Feladatainak nem tudott eleget tenni, ezért a prágai kormány 1920 elején eltörölte az általános alkotmányt, s a terület ügyeit a csehszlovák kormány által kinevezett kormányzó fennhatósága alatt a prágai minisztériumnak rendelte alá. A vármegyék és a szolgabírói járások határait érintetlenül hagyták, 1926. július 1-jei hatállyal egyesítették a megyék területeit egyetlen megyévé Munkács székhellyel. Az 1927. július 14-én kelt törvény pedig 1928. július l-jével életbe léptette a csehszlovák állam többi területein érvényes tartományi rendszert Ungvár székhellyel (Fedinec 1999; Cottely 1939).

A tisztviselők száma egyébként rövid idő alatt az osztrák-magyar időszakhoz viszonyítva ötszörösére-hatszorosára, a csendőröké és rendőröké a tízszeresére növekedett.3 A megyei, járási és jegyzői hivatalokban a vezető állásokat a Csehországból Kárpátaljára települt hivatalnokok, kisebb részben oroszok és ukránok töltötték be. A közintézményekben a cseh nyelvet vezették be hivatalos nyelvként.

2. A szlovák nyelv árnyékában

2.1. A Csehszlovák Köztársaság közoktatásügyéről (fontosabb rendeletek, törvények)

A Csehszlovák Köztársaság 1918 végén alakult két, közjogilag különböző államrészből: egyrészt az ún. történelmi országrészekből (Csehország, Morvaország és Szilézia), másrészt a Magyarországtól elszakított, Szlovenszkó név alatt szereplő Felvidékből és Ruténföldből. Amott az osztrák állami érdekeknek, itt a hungarizmus szellemének megfelelő nevelő- és oktatómunka volt a közoktatás célja és kötelessége, így folyt ez évszázadokon át. S minthogy egyrészt a történelmi országrészek, másrészt pedig a Felvidék és Ruténföld közt sem történelmi, sem néprajzi, sem nyelvi, de még közgazdasági érdekek sem voltak, a jelzett területeken élő népek között a szorosabb kapcsolat is hiányzott. Ugyanakkor Csehszlovákiának a megalakulása után a köztársasági gondolat harcot jelentett a monarchikus gondolattal szemben, amely utóbbi mind az Ausztriához kapcsolt Csehországban, Morvaországban és Szi-léziában, mind az évszázadokon át Magyarország szerves részét képező Felvidéken és Ruténföldön a közjog alapkövét képezte. A köztársaság alapítóinak tehát egyik sürgős teendőjük az volt, hogy céljaiknak és érdekeiknek, valamint a köztársasági gondolatnak megfelelő reformokat hajtsanak végre, elsősorban pedig, hogy az addigi egész tanügyi rendszert gyorsan átszervezzék. Egyrészt az osztrák, másrészt pedig a magyar közoktatásügyi törvényeket kellett megváltoztatni, vagy legalább lényegesen módosítani. A soknemzetiségű Csehszlovákiában a cseh hegemónia biztosítása nem volt egyszerű feladat annak dacára, hogy bár a történelmi országrészekben a németek kisebbségben voltak a csehek mellett, mégis mindenütt a németek kultúrfölényét lehetett érezni, sőt a szorosan vett cseh nemzeti kultúra is a német kultúra gyökereivel táplálkozott, az elszakított Felső-Magyarországon pedig a hungarizmus gondolata volt a kultúra közös kútforrása. A csehek törekvése tehát az volt, hogy egy új kultúralapot teremtsenek meg, amely egyrészt a köztársaság létérdekeinek, másrészt pedig a cseh törekvéseknek megfelelnek.

A köztársaság alapítóinak tehát egyik sürgős teendőjük az volt, hogy céljaiknak és érdekeiknek, valamint a köztársasági gondolatnak megfelelő reformokat hajtsanak végre, elsősorban pedig, hogy az addigi egész tanügyi rendszert gyorsan átszervezzék. Ez az elv burkolt formában már az 1920. évi csehszlovák alkotmánytörvényben le van fektetve, s ezt az elvet a közoktatási kormányintézkedések fokozatosan érvényre juttatták egyrészt a felekezeti iskolák megszüntetésével, illetve államosításával, másrészt a vallásoktatás háttérbe szorításával. Ugyanis már az 1922. évben hozott 226. törvénycikk 3. §-a így intézkedik: A felekezet nélküli tanulók vagy az állam által el nem ismert hitfelekezetű tanulók általában nem kötelesek hittantanításon részt venni. Más felekezetű tanulók a járási iskolaügyi hatóság által, Szlovákországban és a kisebbségi iskolákban az illetékes járási (kerületi) tanfelügyelő által ezen kötelezettség alól mentesíthetők, ha szüleik vagy ezek helyettesei ezt írásban vagy jegyzőkönyvben mondva kérik.” Ezzel a hittan az elemi és a polgári iskolákban a fakultatív tantárgyak közé soroltatott.

Ilyen körülmények közt természetes, hogy az egyházak minden erejükkel védték iskoláikat, mert a szabad szellemű, vallás nélküli, sőt vallásellenes oktatástól féltették a gyermekeket és az egész nép lelkivilágát, viszont az általános elszegényedés következtében nem voltak képesek a szükséges anyagi eszközöket előteremteni. A tanfelügyelők pedig mindig találtak okot egy-egy felekezeti iskola beszüntetésére, főképpen ha az magyar tannyelvű iskola volt. Megjegyzendő, hogy a Pozsonyban székelő tartományi iskolaügyi hatóság tisztviselői karában, valamint a tanfelügyelői karban egyetlen magyar ember sem volt, de még csak olyan szlovák sem, aki méltányos, megértő viselkedésével méltó elismerést vagy a legcsekélyebb szimpátiát vívta volna is ki a magyarság előtt” – írta Sziklay Ferenc, a Szlovenszkói és Ruszinszkói Ellenzéki Pártok kultúrreferense. Az iskolabeszüntetés okai: rossz elhelyezés, túlzsúfoltság, a tanulók kis létszáma vagy az, hogy a földreform az iskolafenntartót birtokából kiforgatta, továbbá a tanítóhiány és a csehszlovák iskola érdekében folytatott agitáció.

Az új államhatalom a magyar iskolahálózat leépítését és visszafejlesztését, illetve párhuzamosan a csehszlovák” iskolák gyors szaporítását tartotta egyik legsürgősebb feladatának (Popély 1998, 5). (A Felvidék szlovák többségű vidékein például a magyar iskolákat azok állítólagos magyarosító hatására való hivatkozással szüntették meg, illetve változtatták csehszlovák” tannyelvűekké.) E nagy leépítésnek és átszervezésnek Anton Stefánek (1877-1964), a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium Iskolaügyi és Nemzetművelődési Referátusának (Referát skolstva a národnej osvety Ministerstva s plnou mocou pre správu Slovenska) vezetője volt a végrehajtója. Ez a röviden és egyszerűen csak Iskolaügyi Referátusnak nevezett hivatal szorosan együttműködött a prágai Iskolaügyi és Nemzetművelődési Minisztérium szlovák ügyosztályával, döntéseit azonban attól függetlenül hozta meg. Az iskolaszervezés és -rombolás terén Anton Stefánek iskolaügyi referens mindenkitől függetlenül, teljhatalommal végezhette dolgát. Neve rohamosan ismertté vált az egész Felvidéken (Kárpátalján is). Az ő utasítására változott szlovákká a magyartannyelvű iskolák sokasága, vált állástalanná több ezer pedagógus. Anton Stefánek a szó legszorosabb értelmében élvezte a számára biztosított teljhatalmat. A nevezett referens néhány év elteltével a következő szavakkal jellemezte az impériumváltás utáni időben végzett munkáját: Az elméleti előkészületre nem volt időm. Valamilyen tudat alatti ösztön állandóan azt a nótát duruzsolta a fülembe: Dolgozz gyorsan, mert nemsokára jönnek a jogászok és a bürokraták az ő pragmatikáikkal, tanterveikkel, rendtartásaikkal, reformjaikkal stb., és lenyesegetik a szárnyaidat és hatalmadat, amellyel rendelkezel” (Popély 1998, 5-6).

A cseh megszállás után a váltás és átszervezés egyformán sújtotta mind a népiskolai tanintézeteket, mind a középiskolákat, jóllehet kezdetben feltételezni lehetett, hogy az önmagát demokratikusnak hirdető államhatalom legalább a népiskolák vonatkozásában gondoskodni fog a méltányos rendezésről.

Az első reformokat a tanügy terén már az 1918. december 10-én hozott 64. törvénycikkel léptették életbe, tehát a Felvidék megszállásának második hónapjában. Ez a törvény feljogosította a kormányközegeket, hogy bármely állami, önkormányzati vagy egyházi funkcionáriust, tanárt és tanítót elbocsáthassanak, levéltárakat és gyűjteményeket zár alá vehessenek. Ezt a jogot alaposan ki is használták a tanerők elbocsátásánál és kiutasításánál.

Az 1919. április 3-án hozott (majd április 15-én közzétett) 189. törvénycikk (a népiskolákról és magán tan- és nevelőintézetekről”) új elemi és polgári iskolák létesítéséről intézkedett. E jogszabály méltányos alkalmazása jelentős mértékben elősegítette volna a magyar iskolák egy bizonyos részének fennmaradását a vegyes lakosságú vagy akár szlovák többségű területeken is, persze az akkor még többnyelvű és többkultúrájú városokban. A törvény első paragrafusa világosan és közérthetően leszögezte: Nyilvános elemi népiskola minden olyan községben szervezhető, amelyben háromévi átlag szerint legalább negyven tanköteles gyermek van, ha az iskolaközségben nincsen olyan tanítási nyelvű nyilvános iskola, mint amilyen ezen gyermekek anyanyelve.” A törvény azt is kimondta, hogy ezekben az iskolákban a tanítás nyelve nem lehet más, mint a tanulók anyanyelve. Az idézett törvény második paragrafusa értelmében minden olyan nyilvános iskola mellett, amely az iskolaközségben az 1. §-ban feltüntetett viszonyok között szerveztetik, vagy jelen törvény hatályossága előtt szerveztetett, és amelyet az iskolaközösségből legalább négyszáz gyermek látogat, nyilvános polgári iskola szervezhető, éspedig fiútanulók, vagy leánytanulók, vagy pedig vegyes nembeliek részére (koedukációs alapon).” Ebbe a polgári iskolába 4 km-es körzetből kell felvenni a jelentkező tanulókat, ha egy osztályban a tanulók száma nem haladja meg a nyolcvanat. A törvény további paragrafusai azt is kimondták, hogy az elemi és polgári iskolák kategóriájában a fent jelzett feltételek mellett magán tan- és nevelőintézetek is létrehozhatók, amelyekre azonban szintén vonatkozik az állami felügyelet; ezen iskolák ugyancsak jogosultak a nyilvános iskolákkal egyenértékű bizonyítványok kiadására.

Magyar szempontból volt azonban ennek a törvénynek egy hiányossága, ugyanis annak 15. §-a kimondta, hogy: Ezen törvény Csehországban, Morvaországban és Sziléziában kihirdetése napján lép hatályba. Rendeletileg fog megállapíttatni, hogy ezen törvény Szlovenszkón mikor lép életbe.” A csehszlovák állami és iskolaügyi hatóságok ezt a nagyon is jelentős iskolatörvényt a volt magyar területeken végül is soha nem léptették életbe. Ez azért történt így (ezt a tényt Anton Stefánek iskolaügyi referens sem rejtette véka alá), nehogy a magyarok éppen e törvényre hivatkozva követelhessék az elemi és polgári iskolák meghagyását, illetve a bezártak újraindítását (elsősorban a városokban), amennyiben ehhez biztosítani tudják a törvényben megállapított gyermeklétszámot. Elveit azonban a megszállt területeken is alkalmazták, így Kárpátalján is. Ugyanis az országos iskolatanács azzal a joggal élhetett, hogy bármely iskolát feloszlathatott (9. §), ha az illető iskolában negyvennél kevesebb tanköteles volt. Ezt nem is mulasztották el megtenni, ellenben létesítettek csehszlovák iskolákat olyan helyeken is, ahol negyvennél kevesebb cseh vagy szlovák tanköteles akadt. Ez lehetővé tette, hogy a Szlovenszkóra (Felvidékre és Ruténföldre) tömegesen tóduló csehek számára azonnal cseh iskolát állítsanak fel olyan vidéken is, ahol a magyarok voltak többségben.

A Csehszlovák Köztársaság iskolarendszerében az impériumváltás után sem szűntek meg a Monarchia idejéből származó különbségek: a cseh országrészben az osztrák, Szlovenszkón (Felvidéken és Ruténföldön) pedig a magyar iskolaügyi törvények és egyéb jogszabályok maradtak életben. Az unifikáció ezen a téren vontatottan haladt előre, és leginkább abban nyilvánult meg, hogy fokozatosan a Szlovenszkóra (Felvidékre és Ruténföldre) is igyekeztek kiterjeszteni a cseh országrészben hatályos oktatásügyi jogszabályokat.

A Szlovenszkón (Felvidéken és Ruténföldön) tehát kezdetben, érvényben maradtak a régi magyar jogszabályok. Mindamellett az oktatásügyi problémák operatív intézése kezdettől fogva a szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium kebelében belül létrehozott Iskolaügyi Referátus hatáskörébe tartozott.

A pozsonyi Iskolaügyi Referátus által kibocsátott rendeletek sok esetben a prágai Iskolaügyi és Nemzetművelődési Minisztérium rendeleteit, határozatait és utasításait ismételték meg, és továbbították azokat a felvidéki iskolák igazgatói, illetve a tanfelügyelőségek felé. A Referátus saját hatáskörén belül meghozott önálló döntései és határozatai leginkább Szlovenszkó (Felvidék és Ruténföld) iskolarendszerének minél tökéletesebb magyartalanítását”, illetve csehszlovák” színezetűvé és eszmeiségűvé való átszervezését célozták.

Szlovákia iskolarendszerének irányítási és felügyeleti gyakorlatában szervezetileg 1922 első felében következett be jelentősebb módosulás. 1922. február 8-án az Iskolaügyi és Nemzetművelődési Minisztérium a csehszlovák minisztertanács beleegyezésével kibocsátotta az 1203-pres. sz. rendeletét, amellyel módosította az országrész iskoláinak addigi igazgatási és felügyeleti rendjét. E rendelettel közös hivatallá vonták össze a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium Iskolaügyi és Művelődésügyi, valamint Egyházügyi Referátusát, s azt a prágai Iskolaügyi és Nemzetművelődési Minisztérium alá rendelték. Az átszervezett hivatal új neve így hangzott: Iskolaügyi és Nemzetművelődési Minisztérium Pozsonyi Referátusa (Referát Ministerstva skolství a národní osvéty v Bratislavé). A Referátus vált Szlovákiában (Felvidéken és Ruténföldön) az oktatásügyi tárca legmagasabb fórumává. Rendeletei, határozatai és döntései egyenértékűek voltak a prágai Iskolaügyi és Nemzetművelődési Minisztérium által kibocsátott ilyen jellegű intézkedésekkel. A Pozsonyi Referátus határozatai ellen egyedüli fellebbviteli fórumként csak a prágai Legfelsőbb Közigazgatási Bíróság jöhetett számításba.

A következő években is sorozatban születtek azok a jogszabályok, amelyeknek kimondottan unifikációs jellegük volt, vagyis Szlovákiának még az impériumváltás előtti magyar időkből örökölt iskolarendszerét igyekeztek összhangba hozni a cseh országrészben fennálló állapotokkal.

Újabb jelentős reformokat léptetett életbe az 1922. évi 226. törvénycikk (1922. július 13-án fogadták el, és augusztus 21-én hirdették ki), amely a szlovákiai nemzeti iskolák” kategóriájába tartozó elemi iskolai oktatást lett volna hivatott átalakítani a cseh országrészben meghonosodott minta szerint. A 226/1922. sz. törvény (közismert nevén egyszerűen csak kis iskolatörvény- maly skolsky zákon) alapgondolata: a köztársasági polgár demokratikus szellemben való nevelése. E célból a népoktatási intézetek (elemi és polgári iskolák) tananyagát új tantárggyal bővítették ki, nevezetesen az államismerettel kapcsolatos állampolgári neveléssel. Ez magában foglalta a csehszlovák állam gazdasági, kulturális és politikai berendezésének és viszonyainak, nemkülönben a polgári jogoknak és kötelességeknek ismeretét. Ezért a tankönyvek átdolgozása, az iskolai felügyelet átszervezése és szigorítása vált szükségessé, továbbá rendes tantárgyak közé sorolta a csehszlovák nyelvet, amennyiben ez még – mint az iskola tanítási nyelve – nem szerepelt.4

A törvény maximálta az egy osztályteremben oktatható gyermekek létszámát. Az elemi népiskolák vonatkozásában az osztályonkénti maximális gyermeklétszámot az 1922/1923-as tanévvel kezdődően s az 1926/1927-es tanévvel bezárólag 80 főben állapította meg, majd az 1927/1928-as tanévtől ennek a számnak 65-70, az 1932/1933-as tanévtől pedig 50-60 (50 fő az egyosztályos iskolákban) főre kellett csökkennie. A polgári iskolák maximális osztályonkénti gyermeklétszámát ugyancsak 80, 70 és 60 főben állapította meg, az elemi népiskolákéival azonos csökkentési időhatárok szerint. Ha a tanulók száma valamelyik osztályban a legmagasabb számot túllépte, ideiglenesen párhuzamos osztályt kellett létesíteni. Ám ha az ideiglenes párhuzamos osztály három évig fennállt, akkor állandósították.

A törvény leglényegesebb intézkedése az volt, hogy az ország egész területére vonatkozóan kimondta a nyolcéves általános tankötelezettséget, illetve a volt magyár területek hatosztályos elemi népiskoláinak nyolc évfolyamos mindennapi” iskolákká való bővítésének elvét. Az iskolalátogatást illetően semmilyen könnyítésnek nem volt helye. Mivel azonban nyilvánvaló volt, hogy e törvény végrehajtására Szlovákiában a szűkös iskolai kapacitás miatt, illetve megfelelő számú képesített tanerő hiányában csak fokozatosan kerülhet sor, a törvény úgy rendelkezett, hogy a nyolcéves mindennapi” tankötelezettséget itt csak öt év türelmi időn belül, vagyis legkésőbb az 1927/1928-as tanév megkezdéséig kell életbe léptetni.

Az elemi és polgári iskolák esetében továbbképző iskolákat vagy tanfolyamokat kellett létesíteni a 14-16 év közti korban lévő ifjúság számára, s ezek látogatása kötelező volt, amennyiben ezen ifjúság ipari és kereskedelmi továbbképző iskolákban, mezőgazdasági, népoktatási iskolákban vagy egyéb felsőbb, illetve szakmai szakiskolákban nem képezi tovább magát. Tekintettel arra, hogy Csehországban az elemi iskolai tanulók nagy része középiskolákban vagy különböző szakiskolákban tanult tovább, alig volt elemi iskola, melyben a hetedik és nyolcadik évfolyam tanulóinak száma az egy osztály tanulóinak maximális létszámát elérte. Sőt, ritka volt az elemi iskola hatodik osztálya is. Csehországban tehát az elemi iskolai tanfolyam tulajdonképpen a hatodik osztállyal végződik. Morvaországban és Sziléziában is csak 20 elemi iskola van (1928), melyben hetedik osztályt és csak egy volt, ahol a nyolcadik iskolai osztályt meg lehetett nyitni. Szlovenszkón és Kárpátalján a hetedik és nyolcadik elemi iskolai osztály megnyitása különösen az egyházi iskolák létét fenyegette, mivel az egyházak az anyagi eszközök hiányában új terhet nem bírtak el.

A tanítók és tanítónők fiúkat és leányokat minden fokú és nemű elemi és polgári iskolában taníthattak, ám a pedagógusi állások felét tanítóknak, másik felét pedig a tanítónőknek kellett betölteniük.

A kis iskolatörvény megalkotása után az elemi és polgári népiskolák vonatkozásában egyelőre nem történt semmilyen lényegesebb változás. A törvény hatékonyságát és egységes értelmezését elősegítendő került sor 1925. április 4-én a 64/1925. sz. kormányrendelet kibocsátására, amely azonban csakis az elemi népiskolákra vonatkozott, a polgári iskolákat nem érintette. A kormányrendelet pontosította a kötelező és fakultatív tantárgyak oktatásának szabályait, meghatározta az iskolaorvosok munkakörét és kötelességeit, szabályozta az iskolai vallásoktatást, részletekbe menően megszabta az új iskolai osztályok megnyitásának, illetve a már létezők megszüntetésének feltételeit, valamint leszögezte a nyolc évig tartó kötelező tankötelezettség tényét, és felsorolta annak alkalmazható változatait.

A kormányrendeletnek formális szempontból nem volt semmilyen nemzeti töltete, elvégre annak mindegyik rendelkezése egyformán vonatkozott a Csehszlovák Köztársaság valamennyi elemi népiskolájára. A jogszabály 10-15. §-ai rögzítették viszont az új iskolai osztályok megnyitásának, illetve a már létezők megszüntetésének feltételeit, s a paragrafusok közvetve már több buktatót is rejtettek magukban, amelyek rosszindulatú alkalmazása negatívan befolyásolhatta a magyar nyelvű oktatás helyzetét.

Ugyancsak a 226/1922. sz. kis iskolatörvény folyamaként született meg 1925. június 18-án a 137/1925. sz. kormányrendelet, amely a polgári iskolákat lett volna hivatott szervezetileg hozzáigazítani a cseh országrészek ilyen típusú iskoláihoz. A kormányrendelet leglényegesebb módosító intézkedése abból állt, hogy a szlovákiai polgári iskolákat az 1925/1926-os tanévvel kezdődően háromévfolyamos tanintézettekké (a csehországi minta szerint) változtatta, amelybe azonban a tanulók már nem az elemi népiskola negyedik, hanem csak az ötödik évfolyamának elvégzése után iratkozhattak be. A kormányrendelet viszont azt is kimondta, hogy az új típusú polgári iskolák igazgatói kellő érdeklődés esetén negyedik osztályként egy további egyéves tanfolyamot is beiktathatnak saját tanrendjükbe, de csak abban az esetben, azt a helyi viszonyok indokolttá teszik, illetve ha ennek meg van az iskolafenntartó részéről a költségvetési fedezete.

A magyar oktatásügy egyik fontos mozzanata volt a szlovák nyelv kötelező’ tantárgyként való bevezetése Szlovákia magyar tannyelvű iskoláiban. A Csehszlovák Köztársaság Alkotmánylevelének 131. §-a világosan kimondta, hogy az államnyelv oktatása a nemzeti kisebbségek iskoláiban is kötelezővé tehető. A pozsonyi Iskolaügyi Referátus ennek megfelelően már 1921. január 27-én kelt 2698/1. sz. határozata értelmében Szlovákiában az 1921/1922-es tanévtől valamennyi kisebbségi (magyar, rutén és német tannyelvű) iskolában bevezetendő volt a szlovák nyelv kötelező oktatása. Az idézett határozat mindjárt az első mondatában leszögezte, hogy a szlovák nyelv már mindegyik közép- és polgári iskolában ott van a kötelező tantárgyak sorában, bár tanítása igencsak nagy nehézségekkel jár, mivel a magyar, rutén és német iskolák tanulói vagy egyáltalán nem beszélik ezt a nyelvet, vagy csak nagyon hiányosan. Az idézett referátusi határozat az 1879: XVIII. te. 4. §-ra való hivatkozással kimondta, hogy a soron következő 1921/1922-es tanévtől Szlovákia valamennyi nem szlovák (tehát magyar, rutén és német) tannyelvű elemi népiskolájában heti 3-3 órában tanítandó a szlovák nyelv. Vagyis az oly sokat szidalmazott magyar törvényt a politikai helyzet módosulása után a hatalom már a saját javára igyekezett alkalmazni. Annak idején ugyanis az 1879: XVIII. te. rendelte el, hogy Magyarországon a nem magyar tannyelvű népoktatási tanintézetekben kötelező a magyar nyelv oktatása. A szlovák nyelv kötelező oktatásának bevezetéséről hozott határozat egyformán vonatkozott mind az állami, mind a nem állami elemi népiskolákra. Az Iskolaügyi Referátus végül a határozat utolsó mondatában felhívta a tanfelügyelőségek figyelmét, hogy ezen a téren haladéktalanul tegyék meg a szükséges intézkedéseket.

A pozsonyi Iskolaügyi Referátus 1921. augusztus 20-án fogadta el a szlovák nyelv tanításának kerettantervét, s azt a hivatalos közlöny szeptember 1-jei számában hozták az iskolák tudomására. Minden iskola igazgatósága tartozik ezen tantervet részletesen (amennyiben lehetséges, tanórákra beosztva) kidolgozni, s folyó év szeptember végéig az illetékes tanfelügyelőségnek jóváhagyás céljából előterjeszteni” – utasította a pozsonyi Iskolaügyi Referátus a magyar elemi iskolák igazgatóit. A kerettanterv értelmében a szlovák nyelv az elemi népiskola második évfolyamától vált kötelező tantárggyá. A kötelező szlovák nyelvoktatás hivatalosan megfogalmazott célkitűzése az volt, hogy minden csehszlovák állampolgár elsajátítsa a nyelvet”.

A szlovák nyelv oktatása a Szlovákia magyar tannyelvű elemi iskoláiban azonban a tanügyi hatóságok minden igyekezete ellenére csak nagyon vontatottan indult be e tanévben. A magyar tanítóság túlnyomó többsége ugyanis semmilyen szlovák nyelvi ismerettel nem rendelkezett. Tankönyvek sem álltak az iskolák rendelkezésére, így egyáltalán nem meglepő, hogy a színmagyar környezetben az éppen csak a szlovák nyelv alapjaival ismerkedő magyar tanítók többsége gyakorlatilag tehetetlen volt e nyelv terén. Az első vezérfonal” a szlovák nyelv tanításához ugyan már 1921-ben megjelent a magyar elemi népiskolák tanítói számára. De Wessely Lajos Bevezetés a szlovák nyelv tanításába című könyvecskéje csak néhány egyszerű szlovák nyelvű mintaleckét tartalmazott egy rövid szótári résszel, a függelékben pedig a szlovák nyelvtan vázlatos áttekintésével.

Bár a magyar tannyelvű polgári, valamint közép- és szakiskolákban a szlovák nyelv kötelező tantárgyként való oktatását már az 1921/1922-es tanév folyamán mindenütt bevezették, az illetékesek ennek ellenére úgy látták jónak, hogy külön törvény is szabályozza az államnyelv oktatásának kérdését a köztársaság valamennyi kisebbségi (nem csehszlovák” tannyelvű) középiskolai és tanítóképző tanintézeteiben. Az 1923. június 8-án elfogadott 137/1923. sz. törvény ezért ismételten kimondta, hogy az 1923/1924-es tanévtől az államnyelv kötelező tantárgy a köztársaság valamennyi ilyen jellegű tanintézetében. Az idézett törvény viszonyt azt is kimondta, hogy a csehszlovák” tannyelvű középiskolákban is bevezethető a nemzeti kisebbségek nyelvének oktatása, akár kötelező, akár fakultatív tantárgy formájában. Ennek elrendelése az iskolaügyi és nemzetművelődési miniszter jogkörébe tartozik. Erre azonban Szlovákia egyetlen csehszlovák” tannyelvű tanintézetében sem került sor.

A hatalom a magyar iskolákban működő tanítókat (mint minden közhivatalnokot) állami hűségeskü letételére kötelezte. Ennek kötelező voltát az 1919. augusztus 26-án kelt és szeptember 2-án kihirdetett, az elemi és polgári iskolák tanítóságának szolgálati esküjéről szóló 495/1919. sz. kormányrendelet mondta ki, amely az eskü szövegét és az eskütétel módját is meghatározta. A magyar pedagógusok nagy többsége azonban egyszerűen megtagadta a szolgálati eskü” letételét. Arra hivatkoztak, hogy mivel az elszakított területek sorsa-mértéke még nem tekinthető véglegesnek, a tőlük megkövetelt eskü is megalapozatlan és törvénytelen. E kérdés azonban továbbra is napirenden maradt. Magának a hatalomnak a magatartása és eljárása sem volt egységes és következetes ebben a vonatkozásban. Ezzel a kérdéssel a Nemzetgyűlés is kénytelen volt végül foglalkozni, és 1920. február 12-én megalkotta a 103/1920. sz. törvényt, amely közzététele napján, 1920. február 25-én vált hatályossá. A törvény értelmében mindazok az elemi és polgári iskolai tanítók, akik az 1919. augusztus 26-án kelt 495/1919. sz. kormányrendelet értelmében nem tették le az előírt szolgálati esküt, egy hónapon belül kötelesek voltak megtenni azt. Az idézett törvényben előírt fogadalom szövege csaknem azonos volt a 49561919. sz. kormányrendelet által megállapított eskü szövegével, azzal az eltéréssel, hogy amíg az előző kormányrendeletben ún. szolgálati esküről (sluzební prísaha) volt szó, addig az új törvény – valamivel enyhébb a fogalmazásban – csak szolgálati fogadalomról (sluzební slib) beszélt. Tény viszont, hogy a törvény szövege már konkrét büntető szankciót is tartalmazott, amennyiben kimondta, hogy aki nem jelentkezik időben fogadalomtételre, elveszíti állását és mindenféle jogigényét a fizetésre, nyugdíjra és végkielégítésre mind saját személye, mind családja számára.

A magyar nemzetiségű tanítók azonban továbbra is vonakodtak bármiféle állam-lojalitási kinyilatkozás megtételétől, és így tömegesen fosztották meg magukat hivatásuk gyakorlásának lehetőségétől. Egy részük folyamatosan áttelepült, esetenként elmenekült vagy a kiutasítási parancsnak engedelmeskedve távozott Magyarország területére, a helyben maradottak pedig kénytelenek voltak pályát változtatni. A szlovenszkói és a kárpátaljai elemi és polgári iskoláknál alkalmazott tanerők, akik legkésőbb 1918. december 31-ig valamelyik magyar képzőben nyertek oklevelet, az 1920. évi 276. te. szerint csak akkor alkalmazhatók, ha legkésőbb 1923. december 31-ig a csehszlovák nyelvből és a honismeretből speciális (nosztrifiká-ciós) vizsgát tettek.

Az állami tanítók (elemi, polgári) fizetését az 1919. évi 274. te. rendezte, mely szerint a tanítók fizetése a többi állami alkalmazott fizetésével volt egyenlő, és a legalsó fokon a XI. rangosztállyal kezdődött. Az előléptetés a XI., X., IX. osztályban háromévenként, a többi osztályokban négyévenként történt. A teljes szolgálati idő 35 év. A községi vagy felekezeti iskoláknál működő tanerők állami segélyt kaptak, amely fizetésüket az állami tanítók fizetésének színvonalára emelte, de csak azokét, akiknek magatartását és működését az állami tanfelügyelő közegek kifogástalannak minősítették, ellenkező esetben a már élvezett segélyt is megvonhatták. Az államilag segélyezett iskolák tanítói megkapták segélyképpen azt a különbözetet, amely fizetésük és az állami alkalmazottak fizetése közt volt.

Az 1920. évi március 26-án kelt 181. számú kormányrendelet a törvényt a szlovenszkói és az 1923. évi február 8-án kiadott 25. szám alatti kormányrendelet a törvényt a Ruténföldön működő iskolákra is kiterjeszti.

A népoktatás fejlesztése körül a történelmi országrészben három társadalmi szervezet szerzett magának érdemeket. Nevezetesen a cseh U. M. S. (Központi Iskolai Matica), a német Kulturverband és a lengyel Macierz. Ezeknek az egyesületeknek a működése főképpen olyan vidékekre terjedt ki, ahol az ott lakó nemzeti kisebbség segítése és megóvása vált szükségessé, hogy be ne olvadjon a többségbe. Itt aztán az illető egyesületek állítottak és tartottak fenn iskolákat. 1927-ben az U. M. S. 286, a Kulturverband pedig 100 ilyen elemi iskolát tartott fenn.

A szlovák kultúrpolitika ezzel szemben főleg három dologra törekedett: 1. a városok magyar és idegen jellegének az eltüntetésére; 2. a határszéli és szórványban élő szlovákok gazdasági és kulturális megsegítésére, 3. a szlovák nemzeti vagy állami szempontból fontos kisebbségi vidékek elszlovákosítására. Az ennek szellemében tevékenykedő Slovenska liga (a Ligáról részletesebben lásd a 2. 4. pontot) 1936. február 9-én a következő határozatokat hozta: 1. az osztályok tanulóinak maximális létszámáról (50-60) szóló 226/22. 5. §. törvény ne vonatkozzék a határszéli iskolákra ott, ahol a tanulók nagy része nem bírja a szlovák nyelvet; 2. a magyar többségű falvakban a magyar nyelvet mint nem kötelező tantárgyat tanítsák; 3. a kisebbségi vidékeken az állami és más közalkalmazottak szlovák iskolába küldjék gyermekeiket; 4. a Slovenska liga gondoskodjék arról, hogy a szlovák iskolák szegény diáksága ne csak tanszerekkel láttassák el, hanem ruhával is… (Vájlok 1939).

A népoktatási intézetek állapotát az 1927/1928-as tanévben a következő statisztika mutatja (1. táblázat).

Az iskolán kívüli oktatásról az 1918. évi 67. te. gondoskodik, melynek értelmében az egész Csehszlovák Köztársaság területén az állampolgári nevelés céljából” díjtalan tanfolyamokat rendeztek. Ezért minden nagyobb vidéki központban a közművelődési egyesületek kiküldötteiből s más szakképzett egyénekből külön kollégiumok létesültek, melyek valamennyi körzeti községben tanfolyamokat rendeztek. Az 1919. évi 430. te. pedig elrendelte, hogy minden politikai község köteles népkönyvtárt létesíteni. Csehországban, Morvaországban és Sziléziában 1928-ban 11 638

Kisebbségi iskolaügy Kárpátalján a Csehszlovák Köztársaság idején 31

ilyen népkönyvtár volt (3 682 410 kötettel), Szlovenszkón 3451 és Ruténföldön (Kárpátalján) 271. 5

Megjegyzés: Az óvodák és bölcsődék száma az egész köztársaságban 1585 (Csehországban 763, Morvaországban és Sziléziában 655, Szlovenszkón 127, Ruténföldön [Kárpátalján] 40) volt.

Az elemi és polgári iskolai tanítók képesítéséről az 1920. évi 276. te. intézkedett. Eszerint az elemi iskolai tanítóképzés 65 tanítóképzőben történik (ezek közül 46 állami), melyekben a tannyelv a csehszlovák, illetőleg a cseh, mert a tanárok úgyszólván kivétel nélkül csehek és ilyenek a tankönyvek is. Van aztán 11 német, 1 lengyel és 4 rutén tannyelvű tanítóképző. A magyaroknak 1927-ig csak egy tanítóképzőjük volt, a pozsonyi Orsolya-zárdában. 1927-ben egy magyar tanítói tanfolyamot szerveztek a pozsonyi magyar középiskolával kapcsolatban. Ennek fenntartási költségei a költségvetésben 28 000 cseh koronával vannak felvéve. Az állami költségvetésbe felvett 55 tanítóképző közül 37 koedukációs intézet.6

A kereskedelmi szakoktatás szolgálatában állottak a kereskedelmi akadémiák (3 évfolyam), kereskedelmi középiskolák (2 évfolyam) és kereskedelmi továbbképző’ iskolák. A kereskedelmi akadémiába felvételi vizsga nélkül kerülhettek be azok a tanulók, akik a középiskola negyedik osztályát jó eredménnyel elvégezték. Azonban olyan tanulók, akik a tanítási nyelvből, matematikából vagy földrajzból csak elégséges tanjegyet kaptak, az illető tantárgyból felvételi vizsgát voltak kötelesek tenni. A negyedik polgári osztályt jeles eredménnyel végzett tanulók a tanítási nyelvből, matematikából és földrajzból szintén felvételi vizsgát tettek. A kereskedelmi iskolába felvehetők voltak a középiskola negyedik osztályát elégséges eredménnyel vagy a polgári iskola negyedik osztályát jó eredménnyel végzett tanulók. Azonban a tanítási nyelvből, számtanból és földrajzból felvételi vizsgát kellett tenniük. A kereskedelmi továbbképző iskolába a felvételhez az utolsó iskolai bizonyítvány is elégséges volt. Ebben az iskolában a tanítás szeptember l-jén kezdődött, és két éven át naponta 8-tól 10 óráig tartott. A Csehszlovák Köztársaságban az 1926/1927-es tanévben összesen 103 kereskedelmi iskola működött. A tanítási nyelvet illetően 62 csehszlovák, 1 rutén (ruszin), 28 német, 5 magyar, 7 vegyes tannyelvű iskola volt. Kereskedelmi továbbképző iskola 68 volt, ebből Csehországban 43, Morvaországban és Sziléziában 15, Szlovenszkón 9 és Ruténföldön (Kárpátalján) 1. A tanítási nyelvet illetően 41 csehszlovák, 23 német és 4 magyar.

A gazdasági tanintézetek száma az egész köztársaságban 258 volt (ebből 5 rutén tannyelvű). Ipariskola 270 (ebből rutén tannyelvű 5).7

Az iskolák feletti főfelügyeletet a tartományi iskolatanács gyakorolta, amely egy tanügyi főreferensből, fogalmazói hivatalnokból és beosztott tanfelügyelőkből, tanárokból és tanítókból állt. Csehországban az iskolatanács 23 hivatalnokból, 16 beosztott tanfelügyelőből és 27 beosztott tanárból és tanítóból állt. Ezen kívül volt 5 szakfelügyelő, 34 kerületi rendes és 123 helyettes tanfelügyelő. Morvaországban 14 fogalmazói hivatalnok, ezen kívül beosztva 8 tanfelügyelő és 12 tanító és tanár, továbbá 17 kerületi tanfelügyelő és 13 helyettes tanfelügyelő. Sziléziában 5 fogalmazó, beosztva két kerületi tanfelügyelő, 3 kisegítő és 1 helyettes tanfelügyelő. Szlovenszkón és Ruténföldön (Kárpátalján) a főfelügyeletet a Pozsonyban székelő iskolatanács gyakorolja. Van aztán Szlovenszkón 54, Ruténföldön 14 tanfelügyelői kerület, melyek felett a tankerületi főfelügyelő és helyettesei állnak.

A csehszlovák középiskoláknak négy típusa van: klasszikus gimnázium, reálgimnázium, reform-reálgimnázium és reáliskola. 1919 előtt a Csehszlovák Köztársaság területén a középiskolák száma 117 (az egyházak, községek vagy társulatok által fenntartott iskola) volt. Szlovenszkón 30 római katolikus, 12 ág. ev. és 3 görög katolikus, 1 zsidó és 1 városi középiskola volt. E középiskolák száma az államosítás során 71-re, majd 1928-ban 22-re apadt, ezek közül az egész köztársaságban egyházi fennhatóság alatt maradt 11, de Szlovenszkón a szerzetesrendek által fenntartott, valamint a királyi katolikus középiskolákat, nemkülönben az érsekújvári városi és vágújhelyi zsidó középiskolákat államosították, csupán a komáromi bencés gimnáziumot hagyták meg, de emellé is egy csehszlovák állami középiskolát állítottak.

Az egyes típusok szerint: gimnázium volt Csehországban 13 cseh, 11 német, Morvaországban 4 cseh, 2 német, Sziléziában 1 német és Szlovenszkón 2 csehszlovák és 1 magyar. Reálgimnázium Csehországban 38 cseh, 14 német, Morvaországban 22 cseh, 6 német, Sziléziában 3 cseh, 1 német, 1 lengyel, Szlovenszkón 24 csehszlovák (2 intézetben német és 4 intézetben magyar párhuzamos osztályokkal), Ruténföldön 2 cseh, 4 rutén és 1 magyar. Reform-gimnázium Csehországban 20 cseh, 11 német, Morvaországban 11 cseh, 6 német, Sziléziában 3 cseh, 3 német, Szlovenszkón 10 csehszlovák, 1 német, Ruténföldön 1 cseh. Reáliskolák Csehországban 32 cseh, 10 német, Morvaországban 15 cseh, 7 német, Sziléziában 2 német és Szlovenszkón 3 csehszlovák. Ezen kívül működött Csehországban 3 felsőbb reálgimnázium német tannyelvvel.8

A középiskolai és tanítóképző intézetek tanulóinak száma 1928-ban: Csehországban 48 438, Morvaországban 23 952, Sziléziában 4676, Szlovenszkón 18 509 és Ruténföldön 2699. Nemzetiség szerint: 68 192 csehszlovák, 21 970 német, 4438 magyar, 1569 zsidó, 1538 rutén (ruszin) és 478 lengyel. E szerint az adatok szerint nem járt minden tanuló olyan intézetbe, ahol anyanyelvén folyt az oktatás.

A Csehszlovák Köztársaságban ebben az időben 3 csehszlovák tudományegyetem (Prága, Brünn, Pozsony) és egy német tudományegyetem (Prága) és 2 cseh (Prága, Brünn), illetve 2 német műegyetem működött. A tudományegyetemi hallgatók száma (1927/1928-as tanév) összesen 15 400 fő, ebből 2559 a női hallgató. Nemzetiség szerint: 9669 csehszlovák, 930 rutén (ruszin), 2907 német, 501 magyar, 76 lengyel és 1098 zsidó. A műegyetemi hallgatók száma: 5002 csehszlovák, 1526 rutén, 2603 német, 378 magyar, 72 lengyel, 802 zsidó.9 Ezen kívül működött a Húsz Jánosról elnevezett evangélikus teológiai fakultás Prágában 151 hallgatóval, valamint a Cirill és Metódról elnevezett teológiai fakultás Olmützben 152 hallgatóval. Főiskolák voltak még: bányászati és kohászati főiskola (cseh) Príbramban (268 bányász, 161 kohász), felsőgazdasági és erdészeti főiskola (cseh) Brünnben (114 gazdász, 167 erdész), gazdasági főiskola (német, a prágai német egyetem fakultása) Detschinben (Décín), állatorvosi főiskola Brünnben (cseh), képzőművészeti akadémia Prágában (cseh), zeneakadémia, kereskedelmi főiskola Prágában (cseh), és volt még 23 papnevelő intézet 846 teológiai hallgatóval (321 csehszlovák, 66 rutén, 227 német, 81 magyar és 217 zsidó).

A magyar tannyelvű iskolák tankönyvekkel való ellátottsága a húszas évek elején sok kívánnivalót hagyott maga után. Az első magyar tankönyvek 1920-ban láttak napvilágot. A pozsonyi Iskolaügyi Referátus 1921. szeptember l-jén a hivatalos közlöny magyar mellékletében tette közzé a magyar elemi, valamint a polgári iskolák számára engedélyezett tankönyvek jegyzékét. Az elemi iskolák számára a jegyzék négy új, már megjelent, s néhány megjelenés előtt álló tankönyvről tesz említést. A polgári iskolák számára a szóban forgó jegyzékben ugyancsak négy új tankönyv szerepel. A jegyzék azonban további 40-50 régebbi polgári iskolai tankönyvet is megemlít, mint hivatalosan jóváhagyottat. Ezek mind az impériumváltás előtti időből származtak, ideiglenesen azonban továbbra is érvényben hagyattak. A hatalom ezeket a tankönyveket nemzetpolitikai” szempontból egyelőre megfelelőnek ítélte, annál is inkább, mivel magyar nyelvtankönyvekről, továbbá a vallástan, a matematika, a természetrajz, a fizika, az egészségtan, az ének, valamint a szépírás tantárgyak egykor használatos tankönyveiről van szó. A közzétett tankönyvek jegyzéke a következő figyelmeztetéssel zárult: A meg nem engedett tankönyvek használata a törvény értelmében fegyelmi vétséget képez. Ma már természetesen nehéz hitelt érdemlően megállapítani, hogy a magyar elemi és polgári iskolák tanítói mennyire tartották magukat a tanügyi felettesek utasításaihoz a tankönyvhasználat vonatkozásában.

A Magyar Tanító című tanügyi szaklap szerkesztőségi vezércikke az 1921/1922-es tanévvégén arról panaszkodott, hogy a magyar iskoláknak nincsenek használható, minden kritikát kiálló tankönyvei. A használatban levő néhány új magyar nyelvű tankönyvről a lap szakvéleménye a következő: Ami van, az minden, csak nem jó tankönyv, még akkor sem az, ha mindjárt rendelet teszi is kötelezővé bevezetését.”

Különösen a történelem oktatása jelentett problémát. A magyar elemi felső osztályai számára az Iskolaügyi és Nemzetművelődési Minisztérium 1923 nyarán engedélyezte az első, a Jozef Koren-Martin Jezo szerzőpáros által írt rendes történelemtankönyvet. Ez a tankönyv azonban nem csupán a szlovák eredeti szöveghű magyar fordítása volt, hanem azt Banai Tóth Pál komáromi polgári iskolai tanító, a Magyar Tanító felelős főszerkesztője magyar vonatkozású anyagrészekkel is kiegészítette. Segédkönyvként a magyar tannyelvű polgári iskolákban is használható volt.

2.2. Tanítóegyesületek (-szövetségek) Kárpátalján

A politikai pártokon kívül a kárpátaljai magyarság számára a két világháború között adottak voltak a társadalmi önszerveződés egyéb lehetőségei, így a pedagógusok számára is. A kárpátaljai magyar nemzetiségű tanítók egy része a Podkarpatszka Ruszi Általános Magyar Tanítóegyesületbe tömörült, a többség azonban megmaradt a ruszin tanítóegyesületben. A kárpátaljai tanítóegyesület az 1921-ben alakult Szlovenszkói Általános Magyar Tanítóegyesület testvérszervezetének volt tekinthető, egyébként nemzeti és valláserkölcsi alapon állt. A pozitív aktivista beállítottságú tanítók szövetsége – Szlovenszkói és Ruszinszkói Progresszív Magyar Tanítók Szövetsége – később szervezkedett. 1930. január 2-án alakult meg Pozsonyban, s az előírásoknak megfelelően beterjesztette az alapszabályait. Ezeket azonban nem hagyták jóvá, így a szövetség megszűnt. Felekezetek szerint is alakultak tanítóegyesületek, amelyeknek külön újságaik voltak (Botlik-Dupka 1991, 28).

A Beregszászon 1928 és 1931 között kiadott Magyar Iskola az 1928-ban alakult Podkarpatszka Ruszi Általános Magyar Tanítóegyesület havi közlönye volt, s Szerény! Ferdinánd szerkesztette. Anyagából Kormos Gerőnek a Magyar tanítóképzés Podkarpatszka Ruszban című írása emelkedik ki (1929. 6-8. sz.), amelyben a kárpátaljai magyar tanítóképzést bírálta. Három évvel a Magyar Iskola megszűnése után új pedagógiai-tanügyi lap indult Beregszászon: egy kárpátaljai tanító, Czabán Samu adta ki vejével, Ilku Pállal együtt az Új Korszakot. A csehszlovákiai progresz-szív magyar tanítók lapja” közel állt a kommunista eszmeiséghez, közzétette a Nemzetközi Tanítóegyesület antifasiszta felhívásait, és népszerűsítette a népfrontos mozgalmakat. Czabán Samu a húszas évek közepétől a harmincas évek közepéig egy gyermeklapot – Jó Barátom – és egy könyvsorozatot is kiadott Jó Barátom Kiskönyvtára címmel. Az anyagi nehézségek miatt megszűnt Jó Barátom után 1929-ben ugyancsak Beregszászon Varga Imre, Narancsik Imre és Tárnok Gyula szerkesztésében indult a Baráti Szó. Ez, bár a református magyar diákságnak a regös-mozgalomhoz és a Sarlóhoz közel álló folyóirata volt, bizonyos jobbratolódást jelent. Míg a Jó Barátom épp az anyagi nehézségek miatt szűnt meg, addig az új lapot díjtalanul küldték az érdeklődőknek.

A magyar nemzetiségű középiskolai tanároknak 1937-ig nem volt külön nemzetiségi egyesületük. Ekkor alakult meg a Szlovákiai Magyar Tanáregyesület, amelynek természetesen kárpátaljai tagjai is voltak.

Az államfordulat utáni első években a magyar nemzetiségű egyetemi hallgatók jelentős része Magyarországon vagy a Prágában, illetve Brünnben meghagyott német egyetemeken folytatta vagy kezdte meg tanulmányait. Csak a húszas évek közepétől, különösen az ún. nosztrifikációs (külföldi oklevél csehszlovákiai elismerése) tilalom elrendelése után válik általánossá a magyar fiatalok körében a csehszlovákiai egyetemek látogatása. Érdekvédelmi szervezetük a Prágában 1925 májusában megalakult Magyar Akadémikusok Keresztény Köre (MAKK) volt, amely célul tűzte ki a köztársaság egész területén a magyar egyetemi hallgatók megszervezését. A húszas évek végén létrejöttek az ún. vakációs programú vidéki MAKK-ok is azokban a szlovákiai és kárpátaljai városokban, amelyekből vagy amelyek környékéről az egyetemi hallgatók regrutálódtak, így Ungváron és Beregszászon (Gabóda 2000).

2.3. Tanügyigazgatás (tankerületek)

Az 1777-ben kiadott Ratio Educationis, a magyarországi tanügyigazgatás első országosan rendelkező dokumentuma Ungvárt az ország kilenc tankerülete egyikének székhelyéül jelöli, királyi főigazgatót azonban sosem kap, hanem a nagyváradi tankerülettel van közös irányítás alatt 1782-ig, amikor II. József a régiót a kassai tankerület fennhatósága alá utalja. Több mint egy évszázadon át ez nem változik lényegesen.

A Csehszlovák Köztársaság öt tartománya a tanügyigazgatás szempontjából nem volt egységes: Cseh- és Morvaországban, valamint Sziléziában a legfőbb hatóságok az országos iskolatanácsok voltak, melyek egy tanügyi főreferensből, fogalmazói hivatalnokból és beosztott tanfelügyelőkből – tanárokból – és tanítókból állott (vö. 1.2.). Szlovenszkó és Kárpátalja esetében ezt a rendszert a pozsonyi, illetve az ungvári iskolareferátus helyettesítette. Ehhez az intézményhez Kárpátalján egy országos és 13 járási tanfelügyelő (inspector) volt beosztva. A másodfokú hatóságok az ungvári országos hivatal, illetve a járási hivatalok voltak. A helyi iskolai igazgatást az állami iskolák mellett kuratóriumok, a községi és felekezeti iskolák mellett pedig iskolaszékek végezték. A kormányzót illette meg az állami népiskolák, óvodák tanerőinek kinevezési joga, ő bízta meg a népiskolák közvetlen felügyeletével a tanfelügyelői jogkörökkel bíró tanárokat és tanítókat, gyakorolta a nem állami iskolák feletti állami felügyeleti joghatóságot, kinevezte az állami középiskolák, tanítóképző intézetek és szakiskolák tanárait, tanítóit, egyéb alkalmazottait. A mezőgazdasági tanintézetek tanszemélyzetére vonatkozóan a földművelődésügyi minisztériummal egyetértésben járt el. Benyújthatta véleményét a kormánynak azokról a tanerőkről, akiknek a kinevezése nem tartozott hatáskörébe. Nagy hatáskörrel rendelkezett az iskolaügyi adminisztratív kérdésekben is. A tanügyet illető egyéb kérdésekben az iskolareferátus rendelkezett (Moravek 1937, Bacsinszkij 1936, Veres-Popovics 1999, Gabóda 2000).

Az iskolaügy struktúrája és felügyeleti rendszere Kárpátalján 1918-1938 között a következő volt:

– Csehszlovákia iskolaügyi és nemzetművelődési minisztere;

– Kárpátalja iskolaügyi és nemzetművelődési miniszteri referense (Ungvár);

– Kárpátalja első általános iskolai tanügyi felügyelője;

– Országos és járási tanfelügyelőségek.

Kárpátalja, mely Podkarpatska Rusz néven volt ismert, az oktatás irányítása és ellenőrzése céljából 14 tankerületre volt felosztva (2. táblázat). Az állami tisztviselők számára a cseh nyelv ismerete és a cseh állampolgárság kötelező volt. Minden tanfelügyelőség mellett fegyelmi bizottság működött, amelyek vezetője általában a tanügyi vezető volt. A fegyelmi bizottság tagjait viszont a legtekintélyesebb pedagógusokból választották.

Az államfordulat beálltával 1918-tól Kárpátalján a következő oktatási intézményrendszer alakult ki:

-elemi népiskolák (állami, felekezeti és kincstári 1-4. osztályos, 1-6. osztályos elemi iskolák), előkészítő osztályok a gimnáziumok I. osztályába;

– polgári iskolák (1-4. osztályosak);

-gimnáziumok (reál- és humán irányzatúak (I-VIII. osztályosak);

– tanítóképzők (1-4. osztályosak, a polgári iskola vagy a gimnázium IV. osztályát befejezők számára);

– kereskedelmi (középfokú) akadémiák;

– szakiskolák, ipari tanonciskolák és gazdasági iskolák (4 éves oktatási idővel);

– gazdasági tanfolyamok (1, illetve 2 éves oktatási idővel);

– speciális iskolák (ungvári süketnéma intézet, munkácsi vakok intézete). Főiskolai képzés nem alakult ki Kárpátalján, kivéve a Bazil-rendi papi teológiát,

amely Ungváron működött ruszin nyelven, és a görög katolikus egyház számára képezett lelkészeket.

2. táblázat Körzeti tanfelügyelőségek Kárpátalján 1920-1938

Az oktatási intézmények államira és felekezetire, vallási jellegüknél fogva pedig római katolikus, görög katolikus, református, héber és zsidó iskolákra oszlottak. Ez főképpen az elemi iskolákra jellemző. Oktatási nyelv szerint pedig cseh, szlovák, ruszin, magyar, német, zsidó és héber iskolák működtek.

Az iskolatípus oktatási nyelve a lakosság nemzetiségének, beadványainak megfelelően lett meghatározva. A város, falu vegyes nemzetiségű összetétele esetében általában kétnyelvű iskolát működtettek párhuzamos osztályok létrehozásával (ez főként a gimnáziumokra jellemző). Erre jó példaként szolgálhatnak a huszti, beregszászi gimnáziumok, a munkácsi kereskedelmi akadémia és tanítóképző. A gimnáziumokban ruszin cseh vagy ruszin-magyar párhuzamos osztályok voltak. Hasonlóképpen több helyen ilyen alapon működtek az elemi iskolák is. Pl. Várpalánkon az 1-6. osztályos elemi iskolában ruszin-sváb párhuzamos osztályok működtek. Hogy bővebb ismereteket szerezzünk az oktatási intézményekről, tekintsük át a tanügyi körzetek statisztikai adatait a csehszlovák éra alatt (Melléklet 1, 1-13. táblázat).

2.4. Óvodák és népiskolák

A húszas évek közepén a csehszlovákiai magyarság belső és külső politikai, társadalmi és kulturális életében új folyamatok voltak beindulóban. Az impériumváltás óta a Csehszlovák Köztársaság politikai és gazdasági élete – a körülményekhez és a lehetőségekhez mérten – viszonylag konszolidáltnak volt tekinthető. Az eltelt öthat esztendő folyamán az egységes magyar nemzettudat mellett a felvidéki magyarságban (Szlovenszkón és Ruténföldön) kifejlődőben volt egy sajátos kisebbségi magyar öntudat is. Ekkorra már senkinek nem maradtak illúziói a csehszlovák államhatalomnak a kisebbségekkel szemben alkalmazott diszkriminatív oktatáspolitikáját illetően. A helyzet azonban sem a német, sem a rutén nemzeti közösségek vonatkozásában nem volt annyira elszomorító és veszélyes, mint a magyarság esetében.

A magyar iskolák leépítése és mesterséges visszaszorítása még a magyar nyelvterületen belül is visszafordíthatatlan folyamatnak bizonyult. Az impériumváltás óta állandóan csökkent a magyar tanintézetek, valamint osztályok száma. Új magyar tanintézet vagy tagozat felállítását (esetleg a már megszüntetett visszaállítását) a csehszlovák iskolaügyi hatóságok sehol sem engedélyezték, bármennyire is igényelte azt a lakosság.

A magyar iskolák (legyen szó akár népiskolai tanintézetekről, akár közép- vagy szakiskolákról) mindjárt a húszas évek első felében visszaszorultak a szorosan vett zárt magyar etnikai területre. A magyar lakosságnak azonban itt sem állt rendelkezésére megfelelő számú iskola. A magyarság politikai vezetőinek, nemzetiségpolitikai és oktatásügyi szakembereinek tiltakozó megnyilvánulásai ezen a téren nem sok eredménnyel jártak.

A cseh hivatalos adatok szerint az 1919/1920-as tanévben mindössze 747 magyar tanítási nyelvű iskola volt Szlovenszkón és 117 Ruténföldön, jóllehet a Csehszlovákiához csatolt magyar területeken az 1910. évi adatok szerint a magyar anyanyelvű elemi iskolai tanulók száma 119 652 volt. Az említett magyar iskolák közül mindössze 72 volt állami.

A magyarság Szlovenszkóban és Ruszinszkóban néhány rövid esztendő leforgása alatt elvesztette régi iskolaállományának túlnyomó részét – állította fel az impériumváltás óta eltelt évek csehszlovák iskolapolitikájának mérlegét Flachbart Ernő, egyik korabeli tanulmányában. – Az elemi oktatás terén legalább 150 iskolával vagyunk megrövidítve. Az a hét középiskola, amelyet a most folyó tanév még meghagyott nekünk, túlságosan kevés egy oly nemzet számára, amely aránylag akkora értelmiséggel bír, mint a magyar” (Flachbart 1935).

Stefan Osusky szlovák delegátus ezzel szemben a legrózsásabb színben tünteti fel a csehszlovákiai kisebbségek kulturális helyzetét a Nemzetek Szövetségének 1921. szeptember 16-i ülésén tartott beszédében. Osusky állítása szerint ugyanis a Csehszlovák Köztársaság a közoktatásügy terén a kisebbségi szerződésben vállalt kötelezettségeit jóval túlhalódó kedvezményekben részesíti a német és magyar kisebbséget. így a köztársaság területén fennálló 14 748 elemi iskola 30,8%-ában német, illetve magyar a tanítási nyelv, holott a két kisebbség együttvéve a lakosságnak csupán 29%-át teszi ki (Deuxieme Assebblée de la Sociéte des Nations. Compte rendű provisiore 14-eme séance pléniere. p. 6.).

Osusky állítása azonban nem állja ki a komoly kritikát: 1. a német (27,5%) és a magyar kisebbség (7,9%) együttvéve nem 29, hanem 35,4%-a Csehszlovákia összlakosságának; 2. a volt magyar területen élő magyar kisebbségnek Szlovenszkón, mint fentebb láttuk, 747, a Ruténföldön pedig ugyancsak cseh adatok szerint 117 magyar nyelvű népiskolája van. Összesen tehát 864 magyar elemi iskolája van Csehszlovákiában, holott arányszámához viszonyítva a magyarságnak 1000-nél jóval több elemi iskolához volt joga.

Ennek ellenére Vavro Srobár iskolaügyi miniszter 1922 szeptemberében cinikusan azt nyilatkozta a sajtónak, hogy a szlovákiai magyarok minden próbálkozása fölösleges, elvégre van elegendő iskolájuk… A magyarság tanulja meg az állam nyelvét, ha boldogulni akar, ahogy a zsidók megtanulták mindig annak az államnak a nyelvét, amelyben laktak, hogy boldogulni tudjanak” (Popély 1998, 26). (Nyilvánvalóan a miniszter azonos kritériumok alapján értékelte a különböző országok kisebb-nagyobb bevándorolt zsidó diaszpóráját, valamint az erőszakkal feldarabolt magyar államtest idegen államokhoz átcsatolt területeinek magyar lakosságát.)

Anton Stefánek ugyancsak így ítélte meg a magyarság iskolaügyi panaszait. Neki is az volt a véleménye, hogy ezek a panaszok csak demagóg hangulatkeltések. Szerinte a magyarok panaszkodása kiszámított hazudozás a külföldi nyilvánosság félrevezetésére”. Ő is azt vallotta, hogy Szlovákiában a magyaroknak minden téren elegendő iskolájuk van (Popély 1998, 26).

A szlovákiai magyar elemi népiskolákra vonatkozóan az 1921/1922-es tanévről rendelkezünk az első hiteles és megbízható statisztikai kimutatásokkal. A prágai Állami Statisztikai Hivatal felmérése szerint ebben a tanévben – az adatrögzítés időpontja 1921. december 31-e volt – Szlovákiában összesen 727 magyar tannyelvű elemi népiskola működött, amelyeket az ismétlőtagozatok tanulóival együtt 101 268 gyermek látogatott. Az elemi népiskolák zöme felekezeti iskola volt. Az összesen 616 felekezeti iskolából 354 volt római katolikus, 11 görög katolikus, 192 református, 29 evangélikus, 30 pedig zsidó iskola. A 111 nem felekezeti elemi népiskolából 75 volt állami, 32 közösségi, 4 pedig a magániskola. A fentieken kívül volt még néhány összevont, magyar párhuzamos osztályokkal is rendelkező vegyes” iskola. Az ilyenekből nyolc volt szlovák-magyar tannyelvű (2 állami, 1 római katolikus, 1 evangélikus, 2 református, 2 magániskola). A 727 magyartannyelvű elemi népiskolában 1921. december 31-én összesen 1336 tanító volt alkalmazásban (Národní skoly v republice Ceskoslovenské die stavu 31. prosince 1921. Ceskoslovenská statistika. Svazek 6. Praha, 1923).

Mindent egybevetve: a felvidéki magyarságnak (így Kárpátaljának is) 31%-kal volt kevesebb iskolája, mint amennyi a népszámlálási adatok szerint megillette volna (Botlik-Dupka 1991, 33). A 189/1919. számú törvény (vö. 2.2.) magyar elemi iskolák létesítését mindenütt lehetővé tette, ahol legalább 40 magyar anyanyelvű tanköteles gyermek élt, ennek ellenére az 1936/1937-es tanévben húsz olyan kárpátaljai községben, ahol a magyarság száma meghaladta a kétszázat, s legalább negyven magyar tanköteles gyermek volt, magyar iskola egyáltalán nem létezett. Ezzel szemben Kárpátalján több mint ötven olyan, túlnyomóan magyar településen létesítettek ún. csehszlovák” iskolát, ahol a csehek, illetve szlovákok száma nem érte el a kétszázat. így például Tiszacsomán 23, Benén 31, Macsolán 44 cseh kedvéért létesítettek csehszlovák iskolát. A magyar iskolák túlnyomó része, csaknem 90%-a felekezeti és községi jellegű volt, ezzel szemben a csehszlovák iskolák több mint 40%-a állami iskola volt (Bagu 1996). Az iskolák így magyar kézben működtek, ami biztosította bennük a magyar nevelés lehetőségét. A tulajdonosok azonban nem rendelkeztek elég tőkével, vagyonnal, így a szükséges iskolafejlesztést nem tudták megvalósítani, ami a magyar iskolák sorvadásához vezetett. Ugyanakkor a cseh iskolákat állami költségen építették mind a városokban, mind a falvakban. Faluhelyen, ha kellett, 10-15 csendőr vagy tisztviselő gyermekének új iskolát építettek. így történt többek között Gúton, Mezőkaszonyban, Újlakon, valamint Munkácson, Ungváron és másutt. Ezekben az iskolákban ingyenes volt a fűtés, a tanszerellátás, a ruha (sőt sok helyütt az étkezés is), ingyenesek voltak a tankönyvek. Az esetek többségében az ilyen falusi iskolákban mindössze 15-18 gyerek tanult. Ennek ellenére fenntartották őket.

A Csehszlovák Köztársaság kikiáltásának tizedik évében Szlovákia oktatásügyének felelős intézői és szervezői már megelégedéssel nyugtázhatták a szlovák elem soha nem látott mértékű előretörését mind politikai, mind gazdasági, mind pedig kulturális téren, de mégis leginkább az etnikai arányok változásában. Az 1918 őszétől eltelt tíz esztendőben a szlovák iskolaügy fejlődése ugrásszerű volt, persze nem is annyira minőségi, mint inkább mennyiségi vonatkozásában. A szlovákság önre-alizálása” azonban a harsány magyarellenesség jegyében zajlott. A magyarellenes iskolapolitika valamennyi iskolatípus vonatkozásában (mind az állami, mind pedig az egyházi oktatásügyi szervek tevékenységében) kézzelfoghatóan kimutatható. Valamennyiükön túltett azonban ezen a téren a militánsan magyarellenes társadalmi szervezet, a Szlovák Liga (Slovenská liga), amely méltán vált hírhedtté agresszív nacionalizmusával. A Szlovák Liga az iskolai szlovákosítást tekintette egyik fő feladatának, és lelkesen ki is vette részét annak gyakorlati megvalósításából.

A Szlovák Liga 1920. október 22-én alakult meg Pozsonyban a szlovák értelmiség legradikálisabb, mélynemzeti” rétegének közreműködésével. Spiritusz rektora a kemény elvi magyarellenes álláspontjáról híres Ignác Gessay volt. A szervezet első elnökévé az ugyancsak szélsőségesen magyarellenes, de mindamellett csehszlovák” orientáltságú Vavro Srobárt választották meg. E társadalmi szervezet hivatalosan bevallott célkitűzése az volt, hogy a Felvidék magyarok és németek által lakott vidékein szlovák iskolákat, illetve óvodákat létesítsen és tartson fenn, hogy ezáltal úgymond megóvja a szórványban élő szlovákok gyermekeit a nem szlovák elembe való beolvadás veszélyétől.

A jelzett feladat a Szlovák Liga Iskolaügyi Maticájának (Skolská matica Sloven-skej ligy) kötelessége lett, s így természetszerűleg ez a szakosztály vált a szervezet legfontosabb részlegévé. Nagyon is szükséges volt e Maticának a megalakítása -írta erről a köztársaság fennállásának tizedik évében Ignác Gasparik pozsonyi járási tanfelügyelő -, mivel a szlovák gyermek a nyelvhatáron a Csehszlovák Köztársaságban is ki van téve az elmagyarosítás veszélyének. A Szlovák Liga Iskolaügyi Maticája Szlovákiában mindenütt kisebbségi iskolákat [értsd: nem csehszlovák” etnikumon belül alapított államnyelvű iskolákat] hoz létre, ahol magyar többség van, a szlovákok pedig kisebbségben vannak, és ahol a szlovák, valamint a szlovák származású gyermekek továbbra is magyarosodnak és elnemzetietlenednek” (Popély 1998, 37).

A Szlovák Liga a magyar községekben gyakran már négy-öt csehszlovák” telepes vagy állami alkalmazott (csendőr, pénzügyőr, vasutas, jegyző stb.) család gyermeke számára megszervezte a szlovák iskolát. A tanítás díszes, modernül felszerelt iskolákban többnyire csak néhány szlovák gyermekkel indult be. A Liga-iskolák tanulóit a legtöbb helyen ingyen látták el tankönyvekkel, sok esetben ruházattal is, biztosították számukra az ingyenes iskolai étkeztetést (lásd fentebb). Az anyagi előnyök és a látványos propaganda a szegényebb sorsú (vagy megalkuvóbb) magyarok közül is természetesen számos családot megszedített, és így az évek múlásával a Liga-iskolák működése és térnyerése rendszerint a magyar iskolák gyengülését, sok esetben megszűnését okozta.

A csehek oktatáspolitikájának kihívó vonása: az oktatás államosítására való törekvés. Ez a nemzeti kisebbségre nézve súlyos veszedelmet jelentett, mert a felekezeti iskolákban a fenntartók maguk állapíthatták meg a tanítás nyelvét, az államosítás pedig a legtöbb esetben ennek a maguk által választott tannyelvnek a megváltoztatásával járt. Az államosítást a cseh kormány a felekezeti oktató személyzet gazdasági kényszerhelyzetének kihasználásával igyekezett megvalósítani. Több helyütt beszüntették, illetve nem rendszeresen folyósították a községi és felekezeti tanítók államsegélyének fizetését azzal a világos célzattal, hogy a tanítóság anyagi okokból maga szorgalmazza a felekezeti iskolák államosítását.

A felekezeti iskolák megszűnését, illetve államosítását jól mutatja a tanfelügyelőségek összevont statisztikai adatai (3. táblázat).

A táblázatból kitűnik, hogy az állami elemi iskolák száma a csehszlovák fennhatóság alatt több mint kétszeresére növekedett, súlyos veszteség érte viszont a munkácsi püspökség (görög katolikus) iskolahálózatát. Az egyházmegye 1918-ban 384 elemi népiskolát tartott fenn, a csehszlovák uralom alatt csaknem valamennyit bezárták, 1936-ban már csak 19 működött. Ennek oka, hogy az egyházközösségek a saját erejükből nem tudták fenntartani, a csehszlovák állam viszont nemcsak hogy nem támogatta, de üldözte is azokat, mert nem tartotta kívánatosnak a valláserkölcsi nevelést, és mert attól tartott, hogy a görög katolikus népiskolák ápolni fogják a magyar kapcsolatokat (Bonkáló 1940).

3. táblázat. A tanfelügyelőségek összevont statisztikai adatai, 1920-1938

Megjegyzés: A táblázat nem tartalmazza a csehszlovák tannyelvű iskolák tanfelügyelőségének (Melléklet 1., 13. táblázat) adatait.

A kárpátaljai reformátusok (tiszántúli egyházkerület) ugyanakkor keményen ellenálltak a csehszlovák állam támadásainak, felekezeti iskoláik száma alig csökkent, sőt a református tanítók számát a hihetetlen nehézségek közepette is növelni tudták. Hogy az államosított iskolákban milyen mértékben helyezik a pedagógiai és higiénikus követelmények fölé a kisebbségek ellen irányuló nacionalista szempontokat, az kitűnik abból a tényből, hogy a magyar (és a ruszin) tanítási nyelvű iskolák a csehszlovák” iskolákhoz képest túl vannak zsúfolva. Akadtak olyan magyar iskolák, például Beregszászon, ahol 200 gyermeket egy tanteremben zsúfoltak össze. A magyar párhuzamos tagozatoknak gyakran ugyanazokban a tantermekben kellett tanulniuk, mint a csehszlovák tagozatnak, ezért délutáni oktatásra fogták őket, míg a csehszlovák” tanulók délelőtt jártak iskolába. A hegyvidéken egyszerű csűrökben tanítottak vagy jobbik esetben bérelt parasztszobákban.

Az 1931/1932-es tanévben Szlovákiában összesen 709 tisztán magyar tanítási nyelvű elemi népiskola volt 1478 osztállyal és 83 568 tanulóval. A jelzett tanévben azonban 72 magyar tannyelvű ismétlő elemi iskola is működött még, összesen 646 tanulóval. Az elemi népiskolák nagy része felekezeti iskola volt. A 736 magyar tannyelvű iskolából (ebben az esetben ide számoljuk a szlovák iskolák magyar tagozatait is) 74 volt állami, 77 községi, 585 pedig felekezeti népiskola. A felekezeti népiskolából 340 volt római katolikus, 189 református, 28 evangélikus, 10 görög katolikus, 18 pedig zsidó hitközségi iskola (Popély 1998, 38). Az 1931. évi statisztikai kimutatás szerint Kárpátalja elemi iskolái közül 101 volt magyar tannyelvű 283 osztállyal és 16 515 tanulóval (Kárpátalján ebben az évben 112 484 iskolás volt) (Veres-Popovics 1999). Ez egy osztályban 58,3-es átlaglétszámnak felel meg az országos 51,5-es és a ruszin tannyelvű osztályokban található 53,9-es átlaggal szemben.

A magyar osztályokban oktató tanítókra egyenként 67,6 gyerek jut (Veres-Popovics 1999) (4. táblázat).

4. táblázat. Az elemi iskolák tanítóinak száma nemzetiségi jelleg szerint (Forrás: Veres-Popovics 1999, 1)

A kárpátaljai oktatásügyet és iskolahálózatot elemezve nem érdektelen áttekinteni, hogyan alakult mindez az 1919-es impériumváltás után a mai közigazgatásnak megfelelő négy járás (a Beregszászi, a Munkácsi, a Nagyszőlősi és az Ungvári) településeire vonatkoztatva. A 5. táblázatban közölt adatok valósan tükrözik vissza a korabeli helyzetet.

5. táblázat. A magyar települések iskolahálózata

42 Gabóda Béla

44 Gabóda Béla

Kisebbségi iskolaügy Kárpátalján a Csehszlovák Köztársaság idején 45

A csehszlovák időben Kárpátalján a népiskolák száma némileg növekedett, hiszen az 1921/1922-es tanévben 550 népiskola működött a területen, 1938-ban már majdnem 800. Viszont az iskolák 23%-a volt cseh tannyelvű (1921-ben csak 3,2%-a) akkor, amikor Kárpátalja lakosságának mindössze 3,29%-a volt cseh, illetve szlovák.10 Nem érdektelen az a tény sem, hogy az 1920. évi állapottal összehasonlítva az 1931-es adatok szintén növekedésről tanúskodnak, hiszen a magyar tannyelvű iskolák száma 83-ról 101-re növekedett. Viszont a valóság az, hogy míg 1921-ig 118 magyar tannyelvű iskola működött, 1927-re számuk 96-ra csökkent, bár később kissé növekedett (113) (Veres-Popovics 1999) (6-7. táblázat). A csehszlovák statisztikának az a tudatos hiányossága, hogy nem mutatja be a vegyes tannyelvű iskolákat típusuk szerint, s ez megakadályoz bennünket abban, hogy megállapítsuk: megszűntek-e ezek a magyar iskolák, vagy csak kétnyelvű (vegyes) iskolákká alakították át azokat.

6. táblázat. A népiskolák számának alakulása tannyelv szerint a Beregszászi, a Munkácsi, a Nagyszőlős! és az Ungvári járásban 1920-1938 (Forrás: Botlik-Dupka 1991, Veres-Popovics 1999.)

Megjegyzés: A táblázat nem tartalmazza a cseh tannyelvű iskolákat (Melléklet 1., 13. táblázat).

Az elcsehesítési politika Kárpátalján nemcsak a magyar nemzetiségű diákságra terjedt ki, hanem a ruszin nemzetiségűekre is. Erről tájékoztatta 1932-ben a közvéleményt a Posztup című folyóirat: Ma kezdődik ifjúságunk valódi elcsehesítése. A csehesítési politika éle arra irányul, hogy fiataljainkat minél nagyobb számban a cseh iskolába kényszerítsék” (Gabóda 2000). Az adatok (6., 8. táblázat) ezt a törekvést egyértelműen nem támasztják alá, bár kétségtelen, hogy a megszűnt görög katolikus felekezetű iskolák nagyobb része ruszin tannyelvű volt. Továbbá Kárpátalján ez időben több száz emigráns orosz és ukrán tanító tevékenykedett, akik hatékonyán közreműködtek a ruszin nép nemzeti öntudatának sorvasztásában, hiszen a csehszlovák hatóságok szívesen kinevezték őket a rutén nyelvet is oktató tanintézményekbe. 1928 őszén amíg 2600 cseh iskolaköteles gyermeknek közel száz iskola áll rendelkezésére, addig 76 000 rutén iskolaköteles gyermeknek csak 732 tanítója van, ami a valóságban azt jelenti, hogy a cseh tanítóra alig 17-25, a ruténre 80, de legtöbbször 100 tanuló jut. Az elnemzetlenítés valóságos nyelvzavart teremtett Kárpátalján. A galíciai (rutén)-lengyel-ukrán kevert tájszólásban írt könyvek teljes káoszra vezettek, a ruszin mint tanítási nyelv teljesen elvesztette létalapját a cseh tanügyi rendszer jóvoltából” (Kemény 1939).

7. táblázat. Óvodák és népiskolák Kárpátalján felekezeti hovatartozás szerint 1920-1938 {Forrás: Botlik-Dupka 1991.)

Megjegyzés: A táblázatba foglalt adatok csupán négy járás – a Beregszászi, a Munkácsi, a Nagyszőlősi és az Ungvári – óvodáira és népiskoláira vonatkoznak.

1918 előtt Kárpátalján 100 magyar tannyelvű óvoda működött. Az 1930/1931-es tanévben működő óvodai hálózatot elemezve elmondhatjuk, hogy nem elégítették ki az igényeket, mivel a 102 meglévő óvodából mindössze 13 volt magyar tannyelvű 773 gyerekkel. Kétségtelen azonban, hogy az 1920/1921-es tanévhez viszonyítva, amikor mindössze 8 magyar tannyelvű óvoda létezett Kárpátalján, az 1930. évi állapot növekedést jelent (12). Az 1937/1938-as tanévben azonban ismét növekedett a magyar tannyelvű óvodák száma: cseh tannyelvű – 96, ruszin tannyelvű -122, magyar tannyelvű – 14, német tannyelvű – 3 (Botlik-Dupka 1991, még Veres-Popovics 1999).

8. táblázat. A népiskolák számának alakulása Kárpátalján – 1934 (Forrás: Jaroslav Zatlouhal: Podkarpatska Rus. Bratislava, Vydal Klub pratel Podkarpatske Rusi, 1936.)

Tóth Endre : Az első kétoldalú tárgyalások Csehszlovákia és Magyarország között (1921) Mariánské Láznì (II. rész)

II. A Mariánské Lázné-i tárgyalások (1921. június 23-24.)

Csehszlovákia és a háború utáni Magyarország fennállásának második, Mariánské Lázné-i kétoldalú miniszteri szintű találkozójára, amelyre 1921. június 23-án és 24-én került sor, a magyar delegáció gróf Bánffy Miklós külügyminiszter vezetésével június 22-én, szerdán, vonattal, Prágán keresztül érkezett.145 A magyar delegációban, ami a politikusokat illeti, a külügyminiszter mellett helyet kapott a volt miniszterelnök, gróf Teleki Pál, aki az ausztriai Bruckban tartott első kétoldalú találkozón is jelen volt, és ezúttal mint a magyar Országgyűlés képviselője vett részt a tárgyaláson, ezenkívül természetesen ott volt a második kétoldalú találkozó előkészítésénél is főszerepet játszó legfontosabb háttérpolitikai közvetítő, gróf Szapáry László, akinek részvételét a Ceské slovo szerint egyes körök mint a tárgyalások pozitív eredményeinek szempontjából előnyös körülményt értékelték”.146 A magyar delegáció tagja volt még – a magyar külügyminiszter június 19-én kelt távirata szerint – Scitovszky Tibor államtitkár is.147 Bár a magyar diplomácia csehszlovákiai képviselője jelenlétét a magyar külügyminisztérium idevonatkozó levelezése nem jelzi, valószínű, hogy a brucki találkozóhoz hasonlóan ezen a találkozón is jelen volt annak ellenére, hogy a diplomáciai képviselői szerepkörét a csehszlovák-magyar kapcsolatok terén Szapáry gróf de facto átvette tőle. A már említett személyeken kívül a Ceské slovo június 22-i száma további résztvevők jelenlétét közli, név szerint gróf Khuen-Héderváry Sándor kö-vetségi tanácsosét,148 Walko Lajos pénzügyminisztériumi titkárét, illetve megemlíti a magyar diplomácia csehszlovákiai képviselőjének tervezett részvételét is.149 A miniszteri szintű találkozó és a bizottsági szintű tárgyalások összefonódása kapcsán a Ceské slovo néhány szakértő jelenlétét is közli.150 Érdekes tény, hogy a találkozón magyar részről a miniszterelnök, Bethlen gróf helyett a volt miniszterelnök, Teleki vett részt. Ezzel a magyar fél – mivel Teleki miniszterelnökként résztvevője volt a brucki találkozónak, amelyre a Mariánské Lázné-i találkozó szervesen kapcsolódott – valószínűleg a tárgyalások folytonosságának megőrzésére törekedett. A Ceské slovo Szapáry mellett Teleki részvételét is üdvözölte, és jelenlétét azzal indokolta, hogy Teleki Benessel már Bruckban is jól megértették egymást”.151

A politikai megbeszélésen csehszlovák oldalról Benes külügyminiszter vezetésével Jan Masaryk és Jan Krcmár követségi tanácsos – ők jelen voltak a brucki tárgyalásokon is -, továbbá Frantisek Chvalovsky, Igor Hrusovsky152 képviselő és Pe-routka153 osztályvezető vett részt. A delegáció június 22-én délután autóval érkezett Mariánské Láznéba.154

Az a tény, hogy a találkozó már nem titokban, hanem a nagy nyilvánosság előtt zajlott, lehetővé tette annak sajtó által való követését, azaz a nyilvánosság tudomást szerezhetett a találkozó érdekességeiről és legalább hozzávetőlegesen a zárt ajtók mögött folyó megbeszélések témáiról. A tárgyaló felek közötti oldottabb légkör bizonyítékaként például a Ceské slovo megemlíti, hogy a két delegáció ugyanabban az épületben volt elszállásolva.155 Ugyanakkor a sajtónak alkalma nyílt a készülő találkozóval kapcsolatos kérdéseket egyenesen a magyar külügyminiszterhez intézni, és az olvasókkal, bár csak teljesen általános jellegű információkat, azokat viszont a legkompetensebb egyén tolmácsolásával közölni: Dr. Benessel még Bruckban megegyeztünk, hogy a tárgyalások befejezése előtt, kölcsönös beleegyezés nélkül nem hozunk semmit nyilvánosságra. Mariánské Láznéban elsősorban jogi és pénzügyi kérdésekről fogunk tárgyalni.”156 Ugyanilyen tartózkodó volt Bánffynak a Csehszlovákia irányában tapasztalható magyarországi hangulatra vonatkozó kérdésre adott válasza: Szeretnénk, ha a két ország viszonya barátságosabb lenne.”157

Az általános közhangulatról, pontosabban a Csehszlovák közvélemény Magyarországot érintő nézeteiről a készülő tárgyalások kapcsán a magyarországi Jövő című napilap prágai tudósítójának volt alkalma tudósítani, aki a csehszlovák parlament törvényhozóit, név szerint Václav Klofác szenátort, a Csehszlovák Nemzetiszociális Párt elnökét és Rudolf Bechyné képviselőt, a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt vezetőségének tagját szólította meg, akik a magyarországi helyzettel kapcsolatban meglehetősen szkeptikusan vélekedtek.158 Klofác többek között megjegyezte, hogy nem hisz a hivatalban lévő magyar kormány békés szándékaiban”,159 ugyanakkor hozzátette, hogy nagy érdeklődéssel várja a csehszlovák-magyar tárgyalások eredményeit.160 A csehszlovákiai közvélemény Magyarország irányában táplált érzelmeit jól illusztrálják Klofác szavai: Ha ott a reakció erői irányítanak, nagyon is üdvösnek tartom, hogy a magyar külügyminiszter hozzánk látogat, mivel így lehetősége nyílik személyesen meggyőződnie arról, hogy milyen erők mozgatják ma Közép-Európa politikáját. Amíg Magyarországon nem győz a demokrácia, kénytelen vagyok az ilyen és hasonló találkozókról szkeptikusan vélekedni. Magyarország nem zárkózhat el a kor szelleme elől.”161 Hasonló hangnemben szólt Bechyné képviselő is, aki kiemelte annak szükségességét, hogy leszereljék Horthy hadseregét”,162 ami szerinte azt eredményezné, hogy az elnyomott magyarországi demokratikus erők kerülnének hatalomra, és az ország kinyilváníthatná tényleges akaratát”.163

Ami a második csehszlovák-magyar kétoldalú tárgyalásokkal szemben támasztott elvárásokat illeti, az előre bejelentett szakmai jellegű megbeszélés ténye és a Bruckban megbeszélt szakértői bizottságok elindítása miatt a tárgyalások sikeres végbemenetelét jósolták, konkrét eredményként a szakmai megbeszélések eredményes lefolyását”164 várták az egyes bizottságokon belül, illetve a két ország közötti kereskedelmi egyezmény megkötésének meggyorsítását remélték.165 A sajtó ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy tárgyalások témái között kényes és fontos kérdések”166 is helyet kaptak, amelyek megoldásával kapcsolatban Magyarország a legnagyobb engedményekre is kész (!).167 A csehszlovák belpolitikai helyzet gyökeres megváltozása, amely Magyarország Csehszlovákiával szembeni pozícióját akár a márciusi állapotokhoz képest is teljesen megváltoztatta – lásd a trianoni békeszerződés Nagy-Britannia és elsősorban a szerződést aláíró nagyhatalmak közül az utolsó, Franciaország általi ratifikációját, Károly húsvéti restaurációs kísérletét és annak következményeként a Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia között összehangolt közép-európai politikát -, tényleges alapot nyújtva ahhoz a csehszlovák magatartáshoz, amely Magyarországot mint a közös problémák megoldásában készségesebb hozzáállást tanúsító felet vélte látni. Végül is a Mariánské Lázné-i találkozó a bruckival összehasonlítva valóban más jelleggel bírt, úgy fogalmazhatnánk, hogy ezúttal a tárgyalások közelebb álltak a csehszlovák fél elképzeléseihez.

A második csehszlovák-magyar kétoldalú miniszteri szintű találkozó három ülése közül az első kettőt június 23-án szerdán délelőtt, illetve délután, a harmadikat a következő nap délelőttjén tartották Bánffy, Teleki és Benes magánlakosztályain”,168 a Mariánské Lázné-i Miramonte-villában.169 Az ülések összesen kilenc és negyed óráig tartottak.170 A miniszteri találkozó az első ülés első fordulójával június 23-án fél tizenegy előtt Benes fogadóhelyiségében”,171 a csehszlovák külügyminiszter tanácsadóival”172 folytatott körülbelül egyórás megbeszélése után kezdődött és fél kettőig tartott.173 Magyar oldalról ugyanúgy, mint a következő két ülés során, Bánffy miniszterelnök, Teleki és Szapáry volt jelen.174 Azt, hogy Benes mellett ki volt még közvetlen jelen a csehszlovák fél részéről, sem a sajtó, sem a magyar fél által június 24-én készített jegyzőkönyv nem közli.175

A második kétoldalú csehszlovák-magyar találkozó lefolyását, illetve tartalmát közlő legfontosabb forrás – ugyanúgy, mint az első találkozó esetében – a magyar fél, pontosabban a magyar külügyminiszter által készített jegyzőkönyv, amely viszont rendkívül tömör, összefoglaló jellegű és főleg csak az első tárgyalási nap egyes megtárgyalt pontjainak eredményeit tartalmazza. Mi több, jegyzőkönyvről még így is csak idézőjelben beszélhetünk, hiszen az okiratot a résztvevő felek nem látták el aláírásukkal. Továbbá ugyanúgy, mint a brucki találkozó esetében betekinthetünk a két ország napi sajtójába, amely a brucki találkozóval ellentétben az esemény nyilvános lebonyolítása miatt némileg pontosabb információkat közölhetett egyrészt a tárgyalás hátterét, másrészt annak tartalmát illetően is.

Az első ülés kezdetekor a felek megegyeztek, hogy elsőként a szakértői bizottságok munkája során felmerült problémákat tárgyalják meg. Ezzel összhangban tehát a legalapvetőbb kétoldalú viszonyok rendezésével kapcsolatos kérdéseket, a jogi-politikai bizottság tárgyalásán felmerülő kölcsönös amnesztia és az örökölt állami hivatalnokok problémáját tárgyalták meg.176 A legsúlyosabb problémának, amely mindkét tárgyalási nap üléseit végigkísérte, éppen a kölcsönös amnesztia kérdése bizonyult, mivel annak megoldására a két félnek teljesen más ügyrendi elképzelései voltak. A magyar fél a Bruckban lefektetett alapelvekre hivatkozva megkülönböztetés nélküli általános amnesztiát követelt.177 Benes ezzel szemben – bár nem volt kifogása az eredetileg magyar állampolgárokkal vagy a magyar nemzetiséget választókkal szemben – egy, a csehszlovák állampolgárok olyan kategóriájának bevezetését kezdeményezte, amely azokat a csehszlovák állami hivatalok esküje alatt álló személyeket foglalná magában, akik Csehszlovákia-ellenes tevékenységben vettek részt, viszont azáltal, hogy magyar állampolgároknak vallják magukat, az általános kétoldalú amnesztiában való megegyezés esetén kikerülnének a csehszlovák igazságszolgáltatás hatásköréből. Benes ezzel kapcsolatban konkrétan Jehlicska Ferenc (Frantisek Jehlicska) és Dvorcsák Viktor nevét említette.178 A Mariánské Lázné-i tárgyalások során a magyar delegáció végül is elfogadta a Benes által definiált egyének fentebb említett kategóriáját, ugyanakkor figyelmeztetett, ezek a kivételek nem haladhatják meg ezen üldözöttek nagyon alacsony százalékarányát.179 Az amnesztia és a csehszlovák fél által követelt kivételek meghatározása volt a Prágában ülésező jogi-politikai bizottság témája is, párhuzamosan a Mariánské Lázné-i miniszteri szintű tárgyalás második napjának programjával. Ennek kapcsán arra figyelmeztettek, hogy a csehszlovák delegáció tagjai megpróbálták – a magyar delegáció össze-zavarásának szándékával – a csehszlovák fél által már korábban elfogadott állásponton alapuló kezdeményezéseket keresztülvinni.180

A miniszterek találkozójával párhuzamosan a jogi-politikai kérdésekkel foglalkozó küldöttek, a magyar igazságügyi minisztérium küldöttei és a csehszlovák fél képviselői a következő alapvető kérdésköröket tárgyalták meg:

a)   a bűnözők kölcsönös kiadatása és a büntetőeljárási ügyekben való együttműködés;

b)  törvényszéki együttműködés polgári perekben;

c)   okiratok hitelesítése,

d)  gyámsági ügyek összehangolása.181

Ezeken kívül megtárgyalták a Csehszlovákiában tartózkodó magyar jogi személyek kérdését is. Ebben az ügyben rövid eszmecsere”182 után a felek megegyezésre jutottak, amelynek alapján, egyebek mellett, a magyar delegáció megerősítette az említett személyek teljes alárendeltségét a kompetens csehszlovák törvényes hatalomnak”.183 Az aktív, illetve nyugdíjazott állami hivatalnokok ügyében kezdett vita viszont sokkal összetettebbnek bizonyult, és nem is vezetett egyezséghez, ezen a téren mindkét fél ragaszkodott eredeti álláspontjához.184

A tárgyalás következő említést érdemlő pontja a kétoldalú kereskedelmi szerződés kérdése volt, amelynek keretén belül a felek csupán kicserélték a kérdéssel kapcsolatos általános nézeteiket. A magyar jegyzőkönyv szerint Benes abban az értelemben nyilatkozott, hogy a csehszlovák fél nem igényel semmilyen különleges előnyöket, és megelégszik bármilyen engedménnyel, amelyet a magyar fél kereskedelmi szempontból megfelelőnek tart. Benes az esetleges kereskedelmi egyezmény kapcsán kiállt annak általános jellege mellett, amely nem juttat bizonyos kereskedelmi és ipari területeket, illetve egyes személyeket vagy vállalatokat előnyös pozícióba, továbbá megemlítette, illetve figyelmeztetett, hogy Csehszlovákia egyáltalán nincs rászorulva a Magyarországgal kötendő kereskedelmi egyezményre.185 A kölcsönös kereskedelmi kapcsolatokat illető kérdések megtárgyalása után viszont Benes álláspontja barátságosabbá vált, és a felek megbeszélték, hogy néhány, Magyarország számára előnytelen kereskedelmi akadályt a trianoni békeszerződés 205. paragrafusa alapján fel lehetne számolni, illetve néhány problémára, amely nem lenne megoldható a békeszerződés említett cikkelye alapján, a kereskedelmi egyezményen kívüli ad hoc megoldást találhatnának. A tárgyaló felek abban is megegyeztek, hogy ezekben a kérdésekben a kezdeményező szerep a csehszlovák oldalon marad. A kérdéskörrel kapcsolatban viszont a magyar külügyminiszter azon gyanújának adott hangot, hogy a csehszlovák fél azért vonakodik szélesebb körű kereskedelmi egyezményekről tárgyalni, mert az a területi engedményekről való tárgyalásra kötelezné őket.186

A szakértői bizottságokban tárgyalt kérdéseket illetően a felek elemezték a pénzügyi bizottság munkáját, azon belül is az egyes országok állampolgárainak a másik ország állampolgárai irányában fennálló tartozásainak a kormányra való átruházásának kérdését. Benes ezzel kapcsolatban először de facto a tartozások eltörlését ajánlotta, később tanácsadójára hivatkozva rámutatott a békeszerződés tartozásokkal kapcsolatos rendelkezéseire, és kifejezte bizonytalanságát, hogy közös megegyezéssel figyelmen kívül lehet-e hagyni ezen rendelkezéseket. Mindenesetre a felek a keretegyezmény megkötéséig nem jutottak el, mivel Benes azt javasolta, hogy ebben a kérdéskörben kérjék ki a Nagykövetek Konferenciájának vagy a Nemzetek Szövetségének véleményét.187

Az ülésen a gazdasági kérdések között szóba került még a Csehszlovákia által követelt hadikölcsönkötvények honosítása, melynek kapcsán a magyar fél figyelmeztette Benest, hogy nem lehetséges azok Csehszlovákiának való odaítélése, amíg az továbbra is a kölcsön hetvenöt százalékát követeli. Ezenkívül megtárgyalták a földreform végrehajtásának nemzetiségi szempontokat figyelembe vevő kérdéseit. Ezzel kapcsolatban a csehszlovák fél előzetesen azt ajánlotta, hogy a konkrétan felmerülő problémákkal egyenesen a kompetens hivatalokban foglalkozhatnának.188

Azt, hogy a második csehszlovák-magyar kétoldalú találkozón mely politikai jellegű kérdések milyen formában és milyen részletességgel kerültek megtárgyalásra, a magyar jegyzőkönyv alapján nem tudjuk megítélni. Csak az tudható, hogy ezek a kérdések szóba kerültek, ezt a csehszlovák külügyminisztérium körtávirata is bizonyítja, ahol ez áll: A politikai kérdések tekintetében a magyarok jelentős mértékben közeledtek az általunk képviselt tényleges állapotokat elismerő állásponthoz.”189 Emellett az általános megállapítás mellett, amely a politikai jellegű kérdésekjelenlétét illeti, tudjuk, hogy a június 23-i, délutáni ülés, amely hattól negyed kilencig tartott,190 tényleg foglalkozott általános jellegű politikai kérdésekkel.191 A magyar jegyzőkönyv viszont csak a Benes által felvetett, Szlovákiában működő magyar nem hivatalos adminisztratív szervezetek és az irredentizmus kérdését említi. A magyar külügyminiszter az adminisztratív szervezetekkel kapcsolatban hangsúlyozta az ügy belső jellegét, illetve azt, hogy erről a magyar fél senkivel sem hajlandó vitába bocsátkozni, ugyanakkor megnyugtatta Benest, hogy a szóban forgó nem hivatalos szervezetek az elcsatolt területeken kialakult állampolgári-jogi kérdéseket hivatottak rendezni, mint például a személyazonosítás, és ezeket fokozatosan felszámolják, illetve visszahelyezik a hivatalos magyar közigazgatás keretei közé. Az irredenta szervezetekről Bánffy a magyar fél által már tavasszal hangsúlyozott álláspontot ismételte, miszerint azok a kormánytól függetlenül keletkeztek, és a kormánynak nem volt és a jelenben sincs semmiféle kapcsolata velük”,192 ugyanakkor Bánffy megemlítette a magyar kormány nemrégiben elfogadott eme szervezetek feloszlatását célzó határozatát, amely ismét a magyar kormány a békeszerződés rendelkezései irányában tanúsított lojalitását bizonyítja”.193 Bánffy ezenkívül figyelmeztette a csehszlovák külügyminisztert, hogy a csehszlovák oldalról jövő bármilyen, az irredenta szervezetek felszámolását sürgető felhívás csak rontana a helyzeten, illetve az a magyar kormányt álláspontja megváltoztatására kényszeríthetné.194 Ezeken kivül valószínűleg további politikai jellegű kérdések is szóba kerültek, amelyek keretén belül magyar részről – az említett csehszlovák külügyminisztériumi távirat és Bethlen programbeszédének külpolitikai irányelvekkel kapcsolatos kijelentései alapján – valószínűleg nem került sor követelések egyértelmű megfogalmazására, sem arra a korábbi gyakorlatra, hogy a gazdasági jellegű kérdések szóba kerülését politikai kérdések megtárgyalásának feltételéhez kössék.

Annak ellenére, hogy a második csehszlovák-magyar miniszteri szintű találkozó a nagy nyilvánosság tudtával és a sajtó érdeklődésével övezve zajlott, a híradások tartalmából kitűnik, hogy a találkozón tárgyalt kérdésköröket illetőleg a sajtó a találkozó alatt nem jutott sok információhoz.195 A találkozó megkezdődésével kapcsolatban a sajtó a csehszlovák sajtóiroda értesüléseire támaszkodott, amely közölte: A három miniszter találkozójának – úgy tűnik – legfontosabb célja az, hogy megköny-nyítse a Budapesten és Prágában ülésező szakértői bizottságokban felmerült konkrét kérdések megoldását”,196 kiegészítve az egyes szakértői bizottságok által tárgyalt kérdéskörök felsorolásával.197 A hírben szereplő úgy tűnik” kifejezés viszont nem árulkodik különösebb, a tárgyalás témáját alkotó konkrét kérdésekben való tájékozottságról. A megkezdett tárgyalások kapcsán a sajtó közli, hogy a miniszterek eszmecseréje” az alapelvek felvázolására szorítkozott, amelyek kidolgozása és megvalósítása az egyes bizottságok feladata lesz,198 ami végül is megegyezik a valósággal. A fentiek alapján a sajtó a továbbiakban a tárgyalás témáját automatikusan a bizottságokban tárgyalt kérdésekkel azonosította. Ennek megfelelően természetesen foglalkozott a bizottságokban tárgyalt témák közül a legerősebb politikai felhanggal bíró kérdésekkel: a kölcsönös amnesztia, illetve a volt magyar állami hivatalnokoknak az újonnan kiépített államigazgatásba való visszafogadásának kérdésével.199 Ezen belül külön figyelmet kapott a Szlovákiából elmenekült személyek magyar fél által követelt amnesztiája, illetve a szülőföldjükre való visszatérés lehetővé tétele, amit a csehszlovák fél az általános amnesztiával kapcsolatos kérdéskörbe sorolt.200 Kiemelték továbbá a gazdasági kérdéseket, illetve a gazdasági bizottság által tárgyalt legfontosabb kérdéseket, úgymint a szén, gabona és liszt cserekereskedelmét, a magyar bor Csehszlovákiába való behozatalának, illetve a pilzeni sör Magyarországra való kivitelének engedélyét és a csehszlovák fémipari termékek Magyarországra való exportját.201 Ezek mellett a lapok említették a Budapesten ülésező közlekedési bizottságban felmerült, a Párizst Budapesttel és Bukaresttel összekötő vasútvonal iránya körüli vitát, amelyben a csehszlovák fél a Prágát és Pozsonyt érintő útvonalat, míg a magyar fél a Bécsen keresztül vezető útvonalat részesítette előnyben.202

A fentebb említett szakértői bizottsági kérdések mellett a sajtóban megjelentek a területi kérdésnek a tárgyalásokon való felvetését igazoló hírek is. A Mariánské Lázné-i tárgyalások befejeződése kapcsán a Prager Tageblatt közli, hogy a találkozó megmutatta néhány politikai nézeteltérés áthidalásának lehetőségét, ugyanakkor azt is hozzáteszi, hogy a határmódosítással kapcsolatos magyar követelések még nem találtak meghallgatásra, viszont ez megtörténik, amint azt a békeszerződés lehetővé teszi, illetve ha Magyarország hajlandó lesz tartós baráti viszonyt garantálni szomszédai irányában.203 A kérdést illetőleg a napilap ugyanakkor a csehszlovák külügyminiszter elutasító álláspontjáról ír, hozzátéve, hogy talán a következő találkozón sikerül a feleknek megegyezésre jutniuk.204 A területi kérdés jelenlétével a Národní listy is foglalkozott: ez rámutat a csehszlovák fél megegyezésre való hajlandóságára, de azt is közli, hogy – a magyar fél követelései jogosultságának esetén – nem ez a magatartás az egyetlen garancia a csehszlovák-magyar tárgyalások folytatására.205 A Budapesti Hírlap a csehszlovák Venkovra hivatkozva a tárgyalás témájával kapcsolatban egyenesen közli, hogy a miniszterek találkozójának legfontosabb pontja Magyarországnak Csehszlovákia, pontosabban annak szlovákiai, illetve kárpátaljai része irányában támasztott területi követelése volt.206

Mindazonáltal még a találkozó után sem jelentek meg a sajtóban annak tényleges eredményeiről szóló hírek. A Prager Tageblatt szerint a Mariánské Lázné-i találkozón sok mindent elértek”,207 viszont konkrétumokat nem közöl, a bizottságokban megtárgyalt kérdések alapján a cseh szén és érc magyar gabonára való cseréjén kívül csupán azt említi, hogy sikerült a háztartási cikkekkel megtelt csehszlovák raktáraknak piacot biztosítani.208 A találkozó pozitív visszhangot váltott ki Prager Presse hasábjain, ahol a találkozó eredményeit elemezve megállapítják, hogy a magyar fél lojalitást tanúsít a csehszlovák kormánnyal szemben.209 A jövőbeni kereskedelmi egyezmény alapjainak lefektetésével kapcsolatos közlés mellett a napilap a baráti légkörben megtárgyalt politikai kérdésekről is ír, miközben azon meggyőződésének is hangot ad, hogy a következő, már bejelentett találkozón a két ország újabb közeledése válik valóra.210

A kétnapos, második csehszlovák-magyar kétoldalú találkozón, amely június 24-én több mint ötórás üléssel délután kettőkor fejeződött be,211 a delegációk hazautazásuk előtt még egy hivatalos közleményt adtak ki, amelyben ez állt: Attól a benső óhajtól vezérelve, hogy a békeszerződésből eredő számos kérdés barátságos utón rendeztessék, Benes dr. cseh külügyminiszter és Bánffy gróf magyar külügyminiszter június 23-án és 24-én Marienbádban összejöttek, hogy személyes eszmecsere alapján hozzájáruljanak némely nehézség megoldásához, a melyek a Prágában és Budapesten ülésező szakbizottságok munkálatai közben felmerültek. Benes és Bánffy gróf e kérdések egy részének rendezése tekintetében megegyeztek. A többi kérdés megoldása az újonnan kidolgozandó tervezetek alapján részben a szakbizottságok útján, részben pedig a miniszterek ujabb összejövetele alkalmával fog megtörténni. Az összejövetel idejét később fogják megállapítani.”212

Az idézett közlemény és a találkozó fentebb tárgyalt tartalma alapján megállapíthatjuk, hogy a brucki, első miniszteri szintű találkozóval ellentétben, amely kimondottan csak tájékozódó és ismerkedő jelleggel bírt, ezúttal tényleges lépések megtételére került sor, és bár e lépések kicsiknek és jelentékteleneknek tűnnek, valójában a két ország kapcsolatát meghatározó és a normalizált együttélést biztosító addig megoldatlan kérdések szempontjából rendkívül fontosak voltak. Ezt bizonyítja Benesnek a képviselőház és a szenátus külügyi bizottságai előtt tartott, az ötéves időszak mérlegét megvonó 1924. február 6-án tartott beszéde is, ahol a második csehszlovák-magyar kétoldalú találkozó kapcsán kijelentette, hogy ott valamivel messzebb jutottunk, mint az első alkalommal”.213 A politikai megbeszélés tárgyilagos, technikai-gyakorlati jellegét, illetve a határozottan politikai jellegű kérdések valószínűsíthető hiányát a cseh fél bizonyára örömmel fogadta. A Mariánské Lázné-i miniszteri szintű tárgyalások eredménye tehát elsősorban a Prágában és Budapesten ülésező szakértői bizottságok sikeres munkájához szükséges alapok megerősítése és a konkrét technikai kérdésekkel kapcsolatos nézetek cseréje volt. Ezen kivül a csehszlovák fél lehetőséget kapott, hogy megismerkedjen a Bánffy által képviselt új magyar kormány irányvonalával, illetve meggyőződhetett a Teleki-kormány által elindított bel- és külpolitikai konszolidációs folyamat változatlanságáról, amelyet már csak a volt miniszterelnök tárgyalásokon való jelenléte is bizonyítani szándékozott. A legfontosabb dolog viszont a nyilatkozat befejező részében kinyilvánított hajlandóság volt, hogy a felek a szakértői bizottságokban felmerülő esetleges problémák megoldásában való közvetlen segítség szükségének esetén egy újabb miniszteri szintű találkozót szerveznek meg.

A volt magyar miniszterelnök, Teleki gróf a Mariánské Lázné-i találkozó után a csehszlovák sajtóirodának még egy nyilatkozatot adott, amelyben a csehszlovák-magyar kétoldalú tárgyalások és azok sikerének hátterével kapcsolatban a következőket mondta: Általában megállapíthatom, hogy összejövetelünknek célja, jobban mondva problémája az volt, hogy a trianoni békeszerződés témáját az élethez és két országunk együttéléséhez alkalmazzuk. Ez az igyekezetünk annak belátásából keletkezett, hogy a szerződés szószerint való alkalmazását nem lehet végrehajtani, mivel az nem ered a részletek teljes ismeretéből. Persze nem volna nehéz a kormányoknál az emiitett probléma teljes megértésére találni, sokkal fontosabb azonban, hogy a népek ezt a problémát ne csak helyesen ítéljék meg, hanem kölcsönösen meg is értsék egymást. Ebből a célból bizonyos fájó töviseket kell majd testükből kihúzni.”2111

A nyilvánosság elégtelen tájékoztatását bizonyítja a második csehszlovák-magyar tárgyalás után Kutkafalvi Miklós képviselőnek Bánffy külügyminiszterhez intézett interpellációja is a magyar Nemzetgyűlés 231. ülésen július 18-án, amely világosan illusztrálja azokat a feltételezéseket és találgatásokat, amelyeket a csehszlovák-magyar tárgyalások vontak maguk után.215 Az említett képviselő interpellációjában felszólította a magyar diplomácia vezetőjét a csehszlovák-magyar tárgyalások eredményének részletes ismertetésére, rámutatva – szavaival élve – a csehszlovák külügyminiszter nyilatkozatának nyomán külföldön terjedő híresztelésekre, melyek értelmében a két fél már megegyezett egymással, miközben a Bruckban elkezdett tárgyalásokkal kapcsolatban felhívta a figyelmet képviselőtársai és a magyar nemzet informálatlanságára.216 A következő expozéjában Kutkafalvi a külföldön terjesztett egyezségről szóló híresztelésekkel élesen szembefordult, és egyértelműen elutasított bárminemű gazdasági vagy politikai egyezményt Csehszlovákia területi engedményei nélkül, emellett rámutatott a csehszlovák ipar bonyolult gazdasági helyzetére, amelynek a magyar piacra akut szüksége van.217

A magyar külügyminiszter válaszából közvetlen információkhoz juthatunk egyrészt a tárgyalás természetesen csak gyakorlati-gazdasági kérdéseket érintő tartalmáról, másrészt arról, milyen mértékben sikerült az egyes problémákra megoldást találni. Bánffy válasza egyben jelentős a két fél megállapodásának alapján történő közönségtájékoztatás terjedelmének és mértékének szempontjából, amelyek mentesek a sajtó esetleges torzításaitól.218 Bánffy tehát válaszában megerősítette, hogy a Mariánské Lázné-i találkozó megrendezését a bizottságok munkájának megkezdése és a bizottságokban tárgyalt egyes kérdések magasabb szinten való megtárgyalása tette szükségessé, amely kérdések mind a békeszerződés megvalósítása, mind a kétoldalú gazdasági kapcsolatok rendezésének szempontjából alapvető fontosságúak.219

Bánffy továbbá összefoglalta a bizottságokban elért eredményeket is. A jogi-politika bizottság munkáját elemezve elmondta, hogy ott eddig megtárgyalták a bűnözők kölcsönös kiadatásával, a büntetőeljárási ügyekben való együttműködéssel, az állampolgári-jogi ügyekkel, az okiratok hitelesítésével és a gyámsági ügyekkel kapcsolatos kérdéseket – ezek megtalálhatóak a tárgyalás magyar fél által készített jegyzőkönyvében is. A gazdasági bizottságban folyó munka kapcsán Bánffy de facto hivatalosan is bejelentette a bizottsági, illetve az egész csehszlovák-magyar tárgyalások első kézzelfogható eredményét, miszerint a két szakértői delegáció egy rövid távú szerződést kötött, amelynek alapján Magyarország szénért és kokszért cserébe gabonát szállít Csehszlovákiának. Bánffy ugyanakkor hozzátette, hogy a szerződés hosszabb távra szóló változata még további megtárgyalásra vár. A többi szakértői bizottság munkáját illetőleg a magyar külügyminiszter megállapította, hogy a két fél közötti kompromisszumhoz vezető út ezekben a bizottságokban sokkal nehezebb, tehát a tárgyalás is tovább tart majd. A továbbiakban Bánffy meggyőződését fejezte ki, miszerint azáltal, hogy a csehszlovák fél tudatosítja, mekkora terhet jelent Magyarország számára a trianoni szerződés rendelkezéseinek teljesítése, sikerül a többi kérdésben is megegyezésre jutni, amit a csehszlovák-magyar tárgyalások bizottsági szintű munkájának eredményei is alátámasztani látszanak. Bánffy -rámutatva a bizottságokban tárgyalt kérdések összetettségére, a kontextusból való kiragadást elkerülendő – elutasította azok részletes elemzését.220

A magyar külügyminiszter felhívta az interpelláló képviselő figyelmét Magyarország konszolidációra törekedő politikai irányvonalára, amelynek célja az egész közép-európai régió stabilizációja, és amelybe a csehszlovák-magyar tárgyalások is szervesen illeszkednek.221 Válaszának befejező részében Bánffy a csehszlovák félnek szánt kijelentéseiben a magyar külpolitika őszinte voltáról, illetve a csehszlovák féltől elvárt nagyobb bizalomról beszélt, és kifejtette, hogy abban az esetben, ha a két ország hajlandó lenne kölcsönösen elismerni egymás igényeit, a jelenleginél jobb kapcsolatok kiépítésére is lehetőség nyílna.222

A csehszlovák Nemzetgyűlésben a várakozások ellenére ugyanúgy, mint a brucki találkozó esetében, a Mariánské Lázné-i miniszteri szintű csehszlovák-magyar tárgyalás sem jelent meg a napirendi pontok között, tehát a magyar külügyminiszter tárgyalásokat elemző parlamenti beszédét nem tudjuk összehasonlítani egy, a csehszlovák külügyminiszter által tartott hasonló beszámolóval. Azt, hogy Benes hogyan értékelte az újraindított csehszlovák-magyar tárgyalásokat, csak általános jellegű, például a Prager Pressében megjelent kijelentésekkel tudjuk illusztrálni. A csehszlovák külügyminiszter a lapnak adott interjújában a Mariánské Lázné-i találkozó kapcsán azt nyilatkozta, hogy a marienbadi tárgyalások minden főpontjukban egyezségre vezettek s hatalmas politikai és gazdasági lépést jelentenek”.223 Benes – Bánffy beszámolójával összhangban – a második miniszteri szintű találkozót Európa stabilizációja szempontjából egy újabb jelentős lépésnek nevezte, miközben ő is a Bánffyéval szinte megegyező hangnemben beszélt a két ország kapcsolatainak elősegítését célzó oldott légkör megteremtésének szükségességéről, amely célhoz – Benes szavai szerint – a két ország a Mariánské Lázné-i találkozó által ismét közelebb került. Továbbá Benes is megemlítette a két országra váró komoly feladatok”224 megoldása szempontjából fontos közös megértés és lojalitás” megteremtésének szükségességét, miközben hozzátette, hogy a cseh oldalon az a bizonyos megértés, amiről a magyar delegációnak is volt alkalma meggyőződnie, már létezik”.225 Benes szavai, amelyekben a csehszlovák delegációnak a magyar fél konstruktív hozzáállása és őszinte lojalitása felett érzett megelégedettségét”226 fejezik ki – ami végül is egybevág a korábban említett csehszlovák külügyminisztériumi körtávirattal -, arról árulkodnak, hogy a csehszlovák félnek a kétoldalú tárgyalásokkal szemben támasztott elvárásai teljesültek, azaz a hangsúly politikai kérdésekről a gazdaságiakra helyeződött, illetve a magyar fél felhagyott azzal a gyakorlattal, hogy a gazdasági kérdések megtárgyalását a politikai kérdések megoldásának feltételéhez kösse.

Az 1921. év első fele és a csehszlovák-magyar viszony

A Mariánské Lázné-i második csehszlovák-magyar kétoldalú találkozó a csehszlovák-magyar kapcsolatok alapvető fontosságú időszakának, az 1921-es év első felét, pontosabban az 1920 novemberétől 1921 júniusáig terjedő átfogó időszak kicsúcso-sodását jelentő eseménye volt. Ez az időszak a két ország kölcsönös viszonyának tekintetében az egészséges párbeszéd megteremtésének jegyében telt, amely végül is oda vezetett, hogy a két ország hivatalos politikai képviselői és szakértői azzal a céllal ülhettek egy tárgyalóasztalhoz, hogy megvitassák az együttélés nem csak technikai jellegű kérdéseit. A Mariánské Lázné-i találkozó ugyanakkor egyfajta próbát is jelentett a két fél számára, ahol az említett időszak alatt kirajzolódott korlátok figyelembevételével tesztelhették tárgyalási képességeiket. Az ausztriai Bruckban tartott első miniszteri szintű találkozóval ellentétben, ahol a felek egyrészt még saját tárgyalási pozíciójukkal ismerkedtek, másrészt első alkalommal találkoztak közvetlenül a tárgyaló fél nézeteivel és koncepciójával, a második találkozó már a tényleges szakmai, gazdasági-pénzügyi, jogi-technikai és nem utolsósorban közlekedési kérdések megtárgyalásával telt, ezek végső formáját az egyes szakértői bizottságok voltak hivatottak megadni. A Mariánské Lázné-i találkozó tehát a csehszlovák fél által szorgalmazott koncepció győzelmét jelentette, melynek során a sürgős jogi-politikai, technikai, valamint gazdasági jellegű kérdések megoldására törekedtek, ennek sikerétől ugyanis nagymértékben függött a két ország gyors gazdasági konszolidációja, ami végül is a két országot e modus precedendi megtételére kényszerítette.

A fentebb említett hat, illetve nyolc hónap alatt Csehszlovákia és a háború utáni Magyarország – megalakulásuk után két évvel – végre létrehozta a gazdasági és politikai együttélés azon alapjait, amelyből a két ország szakértői a későbbiekben kiindulhattak. E két év a közép-európai régió egy rövid, de annál bonyolultabb, a háború utáni jogi-politikai struktúrák újjáalakulásának gondjaival terhelt időszaka volt. Bár a felek közötti kapcsolatfelvétel és maga a tárgyalás is meglepően gyors tempóban folyt – főleg a korábbi kétéves, ellenségeskedésekkel tűzdelt periódus szemszögéből az a négy hónap, amely alatt a feleknek sikerült mindenféle, a miniszteri szintű találkozót lehetővé tevő kérdésben megegyezniük, tényleg rövidnek tűnik -, a folytatás már nem volt ennyire látványos. Az 1921 júniusában megrendezett kétoldalú, miniszteri szintű találkozó ugyanis egy hosszabb időszak igyekezetének csúcspontját jelentette.

A kétoldalú csehszlovák-magyar tárgyalások beindításának fent említett viszonylagos gyorsasága azért is meglepő, mert azok két teljesen különböző elképzelés találkozásának jegyében zajlottak le: Csehszlovákia kizárólag a praktikus, gazdasági kérdések megtárgyalását szorgalmazta, míg a magyar fél a gazdasági kérdésekkel szemben elsősorban a politikai jellegűeket szerette volna megtárgyalni, illetve legalább felvázolni azok megoldásának lehetőségeit és megegyezésre jutni későbbi megvalósításukkal kapcsolatban vagy esetleg kombinálni a kétfajta kérdéskört, és együtt megtárgyalni azokat. A magyar fél által követelt politikai jellegű kérdések mögött természetesen a területi kérdés állt, pontosabban a részleges területi engedmény, amelyet a magyar fél először egyenesen mint a gazdasági kérdésekről való tárgyalás elkezdésének feltételeként határozott meg. Mindenesetre, ahogy azt a Ma-riánské Lázné-i találkozó jellege mutatja, a második, a szó szoros értelmében konszolidációra törekvő, Bethlen István vezette magyar kormány tudatosította, hogy a békeszerződések által frissen kodifikált status quo megváltoztatására törekvő politikai út járhatatlan, illetve hogy külpolitikai téren egyre inkább Közép-Európa gazdasági konszolidációjával kapcsolatos kérdések kerülnek előtérbe, amelynek keretén belül Magyarország is egy szilárdabb gazdaság alapjainak lerakására kényszerül. Az új magyar politikai vezetés tehát ráébredt annak szükségességére, hogy tevékenységét az ország nemzetközi tekintélyét és politikai súlyát meghatározó szélesebb külpolitikai összefüggések figyelembevételével folytassa. Magyarország természetesen továbbra sem nyugodott bele a rákényszerített békeszerződés tényébe, és nem adta fel annak esetleges revíziójára törekvő elképzeléseit, ezen a téren csupán egy visszafogottabb politikai irányvonalat vezetett be, amely az említett elképzeléseket egy hosszabb, Magyarország nemzetközi pozícióját erősítő, ebből a szempontból biztosabb, aktív diplomáciai propagandára építő folyamat keretei között szerette volna megvalósítani.

Ahogy azt a politikai kérdésekben való egyezségre jutás korlátjai jelezték, konkrét, átfogó egyezményt gazdasági téren sem sikerült elérni. Annak a bizonyos kereskedelmi szerződésnek a megkötésére, amely az elkezdett miniszteri és bizottsági szintű tárgyalások célját képezte, nem néhány hónapon, hanem csak néhány éven belül került sor. A két ország közötti kapcsolatok még gazdasági téren is érzékelhető összetettségét, amelyet a politikai ellentétek természetesen nagyban meghatároztak, jól illusztrálja az a tény, hogy a Csehszlovákia és Magyarország közötti kereskedelmi szerződés megkötésére csak 1927-ben, tehát további hat évig tartó tárgyalások után került sor.

1921-ben azon a jelentőségteljes tényen kívül, hogy a két fél tárgyalóasztalhoz ült, ahol kirajzolódtak a tárgyalás alapvető elképzelései, illetve egy rövid lejáratú árucsere-egyezményen kívül, amelyet Bánffy külügyminiszter említett a fentebb tárgyalt parlamenti összefoglalójában, semmilyen konkrét, a gazdasági együttműködést lényegesen befolyásoló vagy a további tárgyalások gerincét alkotó eredmény nem született. A csehszlovák-magyar tárgyalások júniusi kicsúcsosodásának, de az egész nyolc hónapig tartó közeledési folyamatnak is egyetlen kézzelfogható eredménye egy két hónapra szóló -július 2-án egy kereskedelmi-politikai függelékkel kiegészített – egyezmény volt, amelyet később az év végéig meghosszabbítottak. Ez az egyezmény az árukivitel megkönnyítésére irányult, amelyre az addigi engedélyezési rendszer vonatkozott, illetve a vasérc akadálytalan kivitelét tette lehetővé.227

A csehszlovák-magyar viszonynak akárcsak gazdasági téren való rendezését akadályozó politikai korlátok mindkét országban olyan mélyen gyökereztek, hogy azok érthető módon nem csak a kétoldalú politikai kapcsolatokra voltak hatással, hiszen a politika mint olyan mindig szorosan kapcsolódik a gazdasághoz, tehát a gazdaság szintjén történő eredményes kommunikáció feltételez egy, ha nem is baráti, de legalább semleges politikai hátteret. 1921-ben, két és fél évvel a háború, az Osztrák-Magyar Monarchia széthullása és az utódállamok létrehozása után a csehszlovák-magyar kapcsolatok terén nemhogy ez a háttér, de még csak megteremtésének lehetősége sem volt meg. Az érintett két ország között – a Közép-Európát az első világháborút követően alaposan átszabó plasztikai műtét” után – akkora szakadék alakult ki, hogy annak áthidalására a két világháborút elválasztó húsz év sem bizonyult elegendőnek, amely során időben egyre távolabb kerülve az első világháborútól, világossá vált, hogy a versailles-i békerendszer által kialakított nemzetközi politikai elrendezés nem a konszolidáció, hanem fokozatosan a nemzetközi jogrend felborulásához vezet.

Mindenesetre a csehszlovák-magyar kapcsolatok kiépítése – tekintet nélkül az alapfeltételek hiányára, amelyet a két ország közötti politikai kapcsolatok alakulása is sejtetni enged – a húszas évek közép-európai politikai és gazdasági stabilizációs folyamatának keretén belül jelentős eseményként értékelhető. A párbeszéd elkezdése viszont semmi esetre sem tekinthető az egyik országnak a másik irányában tett politikai gesztusának, azt tisztán bel-, illetve külpolitikai szempontok motiválták. A kétoldalú kapcsolatok felvételét a gazdasági kérdéseken kívül azon tágabb értelemben vett politikai körülmények is befolyásolták, amelyek az újonnan kialakított közép-európai rendszer alapjait veszélyeztették, illetve megkérdőjelezték annak életképességét, és Csehszlovákia számára veszélyes mérlegelésekre adhattak okot. E tendenciák a gazdasági és politikai problémákkal küzdő közép-európai országok gondjait egy valamiféle – országokat és nemzeteket tömörítő – gazdasági vagy akár államjogi egység kialakításán keresztül szerették volna megoldani. E veszély megléte bizonyára nagymértékben hozzájárult Csehszlovákia, Károly első restaurációs kísérletét követő kérlelhetetlen diplomáciai aktivitásához, amelyet még az antanthatalmakkal való esetleges, emiatt megromló viszony árán is vállaltak. Az antanthatalmak a kérdéssel kapcsolatban inkább a diplomatikus távolságtartás álláspontjára helyezkedtek, és a húsvét körüli eseményekkel kapcsolatos aggodalmaik Csehszlovákiának és Jugoszláviának abbéli eltökéltségéből fakadtak, hogy a kialakult helyzetet akár fegyveres úton is megváltoztassák.

A kétoldalú tárgyalások mindenesetre Károly restaurációs kísérlete és a Magyarországon – annak ellenére, hogy Magyarországon a nemzeti királyság eszméje volt elterjedtebb – élesen bírált csehszlovák diplomáciai offenzíva ellenére sem értek véget, hiszen azokat, ahogy azt a korábbiakban említettem, mindkét országban gazdasági és külpolitikai szempontok tették fontossá. Csehszlovákia a tárgyalások folytatásával azt próbálta az antanthatalmak számára bizonyítani, hogy képes az együttműködésre, és kezelni tudja a közép-európai térséget sújtó gazdasági problémákat, míg Magyarország egyrészt a szűkebb, közép-európai elszigeteltségéből kívánt kitörni, másrészt készségességével – legalább részlegesen – az antanthatalmak bizalmába férkőzve szeretett volna a tágabb nemzetközi elszigeteltségén, ezáltal gazdasági gondjain is enyhíteni.

A két ország közötti tárgyalásoknak nem szabott gátat Csehszlovákia és szövetségesei Magyarország elszigetelését továbbra is szorgalmazó politikája, amely egyrészt az excsászár restaurációs kísérletét követő közép-európai Magyarország-ellenes szövetségesi rendszer kialakításában nyilvánult meg, másrészt abban a diplomáciai törekvésben, hogy ne fogadják el Magyarország 1921. május 23-án benyújtott jelentkezését a Nemzetek Szövetségébe, amelyet a kedvezőtlen nemzetközi politikai körülmények miatt – a kisantant határozott ellenzése, de az antanthatalmak részéről tapasztalható csekély támogatottság miatt is – rögtön vissza is vont. Abban az időben már javában folytak Csehszlovákiával a második kétoldalú találkozót előkészítő megbeszélések, de ez szemmel láthatólag nem akadályozta Csehszlovákiát a Magyarországot még jobban elszigetelni szándékozó diplomáciai tevékenységének folytatásában. Azonban ezek a körülmények, bár a tárgyalásokat nem szakították félbe, bizonyára nagyban hozzájárultak a folyamat lelassításához, illetve a barikádok mindkét oldalon való megerősítéséhez, és akkor a csehszlovák-magyar viszony, illetve a közép-európai béke egy nagy próbája – Károly őszi, második restau-rációs kísérlete – még előttük állt.

(Cseh eredetiből fordította Bondor Sándor)

Gaucsík István : Gazdaság és hitelszervezet – a szlovákiai magyar bankhelyzet (1918-1923) (II. rész)

6. Nosztrifikálás, nacionalizálás57

A két kifejezést többféleképpen értelmezhetjük. Az alábbiakban saját elképzeléseimet rögzítem.

A nosztrifikálás egy adott gazdasági intézmény objektív (külső) hatalompolitikai/adminisztratív kihívások által kiváltott/előidézett átalakítása, amely az egymásnak feszülő, de a konszenzust is kereső érdekcsoportok között a befolyási területek kodifikálásában, a tőkerészvétel elosztásában nyilvánul meg, és az intézeti felépítmény szervezeti/szerkezeti megváltoztatásával jár.

A nacionalizálás alatt az 1918-ban megszületett Duna-medencei nemzetállamok gazdasági kapacitásának és potenciáljának az államalkotó, többségi, birtokon belüli” etnikum irányításába (nemzeti kezekbe) való juttatását értem.

Ezeket a korszakban megnyilvánuló gazdasági nacionalizmus alktóelemeiként és megnyilvánulásaiként értelmezem. A bankrendszeren belül a tulajdonviszonyok területén jelentős tőkemozgások zajlottak le. Ennek részét képezte a nosztrifikáláson belül a részvények honosítása (a kortársak ezt nevezték pontatlanul nacionalizálás-nak) és a külföldi tőke beáramlása is.

Az államfordulat idején nem létezett egységes elképzelés a nosztrifikálás lebonyolításáról, ill. technikai jellegű véghezviteléről. A bankszektorban ez eltérő módon zajlott le, mint az iparban, a kereskedelemben vagy a közlekedésben (ez az összehasonlító vizsgálatok érdekes terepe lehetne!). Irányító, döntéshozó, jóváhagyó helye a pénzügyminisztérium volt.

Kezdetben azt feltételezték, hogy a bécsi és budapesti bankok fiókjai – kiszolgáltatott helyzetüket felismerve és a körülményekhez alkalmazkodva – beolvadnak valamelyik cseh vagy szlovák pénzintézetbe. Erre példa azonban Csehországban is csak elvétve akadt.

A pénzügyminisztérium az ún. pénzintézeti nosztrifikálással kapcsolatos rendeletet (igencsak későn) 1920. szeptember 13-án bocsátotta ki (erre az 1920. évi 532.sz. törvény hatalmazta fel). Ez meghatározta a külföldi részvénytársasági intézetek üzletkörének módozatait. Célja az immár külföldre irányuló tőkeáramlás megakadályozása és a fait accompli helyzet kialakítása volt. A fiókok tevékenységét ugyan öt évre meghosszabbították, de gyűjtött tőkéiket nem bocsáthatták központjaik rendelkezésére. A működésükhöz szükséges tőkét központjaiknak kellett biztosítaniuk. Új fiókokat Csehszlovákia területén nem hozhattak létre. A rendelet betétfelvételük nagyságát is meghatározta.

A külföldi székhelyű bankok fiókjaikkal gyakorlatilag nem tudták tartani a kapcsolatot, üzleti hálózataik megszakadtak. A megoldás érdekében tárgyalást kellett kezdeményezniük Prágával.

Csehországban 1919-1922 között ennek a folyamatnak változatos formái jöttek létre. Végeredménye a cseh gazdasági prioritások elismerésével – megítélésem szerint – a gazdasági kompromisszum jegyében jelentkezett (természetesen a cseh vagy a szerényebb lehetőségekkel rendelkező szlovák gazdasági nacionalizmus többé-kevésbé determináló tényezőként lépett fel). A nyugati országrészekben – egy kis túlzással mondva – a gazdasági kiegyezés” felé haladtak az események, intézmé-nyileg multinacionális bankokat szerveztek. A tőkecsoportok közötti barátsági szerződések” és garanciák lehetővé tették a cseh bankbefolyás és -ellenőrzés érvényesülését.

Cseh-német relációban a bécsi főintézetek fiókjaiból kevert bankok születtek (Ceská komercní banka, Banka pre obchod a prúmysl df. Lánderbanka, Vseobecná bankovníjednota). Néhányban a cseh és a német tőke mellett megjelent a külföldi (francia, belga) is. Kivételnek számítottak az Anglo-Österreichische Bank fiókjai. A fiókok tőkéjét angol vagyonnak nyilvánították. Anglia és Csehszlovákia között üzletpolitikai tárgyalások részeként szerepeltek. 1922-ben átalakították őket Anglo-ceskoslovenská banka néven. Az angol tőke befolyását továbbra is megőrizte.

Összegezve elmondhatjuk: az előző tartományi szintű fiókintézetekből olyan többnemzetiségű nagybankok jöttek létre, amelyekben az osztrák-német tőke visz-szaszorult, míg a hazai cseh és a nyugat-európai jelentős befolyásra tett szert.58

Milyen volt a helyzet Szlovákiában és Kárpátalján? Kialakult-e a nosztrifikálás itteni jellegzetes mintája szlovák-magyar vonatkozásban, avagy a cseh irányítású rendezés érvényesült? Milyen volt/lehetett a szlovák pénzintézetek mozgástere, érdekeik érvényesítésére milyen lehetőségeket találtak? Ebben az összetett folyamatban milyen koordinátarendszerbe tudjuk belehelyezni a magyar és a német nemzetiségi bankokat?

Válaszaimat az alábbiakban két gondolati kérdés köré rendezem. Először a keleti országrészek területén maradt magyarországi fiókintézetek sorsát vizsgálom, majd a nosztrifikálási-nacionalizálási tendencia megnyilvánulási jegyeire próbálok rámutatni.

A magyarországi bankfiókok anyagilag lehetetlen helyzetbe kerültek. Saját tőke – a valutareform következtében – nem állt a rendelkezésükre. Idegen tőkét a megrendült bizalom miatt nem tudtak gyűjteni. Az állami beavatkozás üzleti tevékenységüket zilálta szét. Betéteik egynegyedét csehszlovák állampapírokba kellett (volna) elhelyezniük, az áru- és devizaüzletek, valamint a valutakereskedés engedélyekhez voltak kötve. Működésükre háromtagú bizottság felügyelt, így a központok a fölöttük való irányítást ténylegesen is elveszítették.

Gazdaság és hitelszervezet – a szlovákiai magyar bankhelyzet 67

1918 után az alábbi pénzintézetek fiókjai kerültek csehszlovák területre:59

1. táblázat

A Monarchia felbomlásával az Osztrák-Magyar Bank is súlyos helyzetbe került. Az utódállamok megbízottainak képviselői ugyan egyetértettek működésének 1919 végéig való fenntartásában, de az önálló nemzeti jegybankok létrehozása már napirenden szerepelt.

A felső-magyarországi területek cseh katonai megszállása megszakította a kapcsolatot a fiókok és a központok között. A pozsonyi fiók 1919 januárjától új szerepkörbe került: a Bankhivatal fiókjává alakították át, nem ismerve el az Osztrák-Magyar Bank illetékességét Csehszlovákia területén.

A Bankhivatal 1919. március 11-én kezdte meg tevékenységét a volt közös jegybank fiókjait átvéve. 1922-ben Szlovákia öt városában (Besztercebánya, Kassa, Nyitra, Pozsony, Zsolna), Kárpátalján egy helyen (Munkács) újította fel működését.60

A magyar nemzetiségi pénzintézeteknek 1920-ban külföldi követeléseinek kb. egyharmada a Magyar Általános Hitelbank (MÁH) és a Magyar Leszámítoló- és Pénzváltó Bank (MLPB) szlovákiai fiókjaiban feküdt. Ez a szoros pénzügyi érdekeltség azt eredményezte, hogy a fiókok (és tőkéik) sorsa iránt nem maradhattak közömbösek.61

Pozsony csehszlovák uralom alá kerülésekor a MLPB fiókja a nála letétbe helyezett részvényeket (biztonsági okok miatt”) Budapestre küldte. Ez a pozsonyi magyar és német pénzintézeteket érintette érzékenyen, hiszen az így elhelyezett tőkéik hosszabb időre behajthatatlanokká váltak. A fiók megrendült anyagi helyzetbe került.62

A magyar és a német pénzintézetek 1920. március 28-i találkozóján felmerült a fiókok problémája is. A két fiókintézet több mint 200 millió Kc-val tartozott. A velük szemben támasztott követeléseik összege messze meghaladta a Budapesten (91 millió Ke) maradiakat. A bankegyesület az állam beavatkozását kérte, hogy pénzüket mobilizálják.63 A MÁH pozsonyi és kassai fiókjainak működéséről elszórt adatok álltak a rendelkezésemre. A Pozsonyi I. Takarékbank (amely szoros üzleti összeköttetésben állt velük) levéltári iratanyaga alapján megkísérlem érzékeltetni vesszőfutásukat.64

A takarékbank és a fiókok 1919-1921 közötti kötélhúzásra emlékeztető kapcsolata az időről időre felbukkanó nyomásgyakorlástól (perindítással való fenyegetés) a kis összegű (sokszor elmaradó) törlesztésekig terjedt. A pozsonyiak a MÁH-fiókkal szemben 1920 tavaszától kezdték pénzüket visszakövetelni. Március folyamán 1 millió Kc-t visszakaptak, de a továbbiakat a fiók már nem volt képes biztosítani. Júliusra (a MLPB fiókjával együtt) a folyószámlás követelésekre 5%-os kamatozást ajánlottak fel, amelyet a bank elfogadott. Változás azonban nem történt. Októberben a takarékbank képviselői Budapesten tárgyaltak. A MÁH ugyan 1 millió Kc-t helyezett el náluk, és még nagyobb összeget ígért, de a helyzet nem javult. A pozsonyiak a tárgyalásokat eredménytelennek tekintették.

Az adatok tükrében úgy fest, hogy a központ 1920 novemberére is csak ideig-óráig tudta fiókját konszolidálni (ekkor 6,4 millió volt a törlesztés). Az 1921-es év a teljes sikertelenséget hozta a Pozsonyi I. Takarékbank számára. Sem a perújrafelvétellel, sem a tárgyalásokkal nem sikerült céljukat elérni. A megegyezésre és a kötelezettségek pontosítására 1921 végén került sor, amikor már a pozsonyi fiók nosztrifikálása befejeződött.65

A MÁH ebben a régióban 1918 előtt a gazdasági és a pénzügyi életben kirendeltségein és affiliációin keresztül is jelentős pozíciókat tudhatott a magáénak. A szlovákiai nosztrifikálási folyamatban fiókjainak kiemelt szerep jutott. Csehszlovák részről az átalakításukat, azaz a cseh és a szlovák tőke kellő súlyú képviseletét szorgalmazták.

A budapesti központ és a csehszlovák pénzügyminisztérium, ill. a cseh nagybankok között valószínűleg már 1920 végétől megindultak a tapogatózó tárgyalások. A magyar felet Kornfeld Zsigmond, a pénzügyminisztériumot Jozef Pára képviselte. A szlovák érdekeket az Americko-slovenská banka (ASB) volt hivatva képviselni, amely határozott politikai támogatást kapott a szlovák politikai elit (Milan Hodza, Milan Micura, Fedor Houdek, Pavol Blaho) részéről. Jelentős szerep jutott a Zivnos-tenská banka érdekkörébe tartozó Ceská eskontníbanka a úverovy úsfavnak (a továbbiakban a korszakban használt német cégnév rövidítését használom: BEBCA) is.

A megegyezést 1921. szeptember 27-én írták alá, amely szerint a pozsonyi fiókból létrejött a Szlovák Általános Hitelbank (Slovenská úverová banka).66 Döntés született a részvénytőke kialakításáról, a további kibocsátások feltételeiről és az ASB részesedésének növeléséről. Az igazgatótanács és a végrehajtó bizottság helyeit az érdekeltek tőkerészesedésének aránya szerint osztották szét. A MÁH által küldött tisztviselőknek a csehszlovák állam számára elfogadhatóknak kellett lenniük. A csehszlovák állampolgárságúakat az új bank úgy vette át, hogy megkövetelte lojalitásukat. Azok, akik nem bírták a szlovák nyelvet, három éven belül meg kellett tanulniuk. A vezető tisztviselők csehek és szlovákok lehettek (arányuknak el kellett érniük a 60%-ot). A könyvelés nyelve a szlovák lett.

A MÁH köteles volt fiókjai aktíváit és passzíváit, valamint affiliációiból való részesedéseit átvinni a Szlovák Általános Hitelbankra. Ipari érdekeltségeinek egy részét is át kellett ruháznia, emellett Csehszlovákia területén nem alapíthatott fiókokat. Az ASB-vel együttműködési szerződést volt köteles aláírni, és 1 millió Ke értékben a közös üzleteken részvételt kellett nyújtania. Garanciaként a Szlovák Általános Hitelbanknál 1 millió Kc-t kellett elhelyeznie.

A Szlovák Általános Hitelbank alapszabályait 1921. október 8-án fogadták el. Működését 1922. január l-jén kezdte meg. Az első igazgatótanácsban négy szlovák, három cseh és három magyar (Kornfeld Zsigmond, az intézet budapesti főigazgatója, Trebitsch Dénes, a fiókok likvidátora és Baán Bertalan, 1925-ig a Szlovák Általános Hitelbank főigazgatója) foglalt helyet. A szlovák tőkét az ASB egyik igazgatója és további két vállalkozó képviselte. Milan Hodza személye a szlovák politikai érdekek érvényesítését jelképezte (igaz, csak rövid ideig, 1922-ig). A BEBCA képviselőinekjelenléte azt jelezte, hogy a nosztrifikálás és nacionalizálás szlovákiai eseményeiben tevékenyen részt vett (és vállalt) a cseh tőke is, amely irányító/felügyelő szerepét nem kívánta feladni.

Az igazgatók és helyetteseik a MÁH-tól kerültek át (általában elmondható, hogy a megfelelő képességű, iskolázottságú szlovák banktisztviselők, hivatalnokok hiánya miatt a 20-as évek végéig sok magyar nemzetiségű a helyén maradhatott).

A tőkeviszonyok a két világháború között a cseh tőke megerősödésének irányába alakultak. A Szlovák Általános Hitelbankot 50 milliós alaptőkével hozták létre. Rövid időn belül jelentős emelésekkel erős középbankká akarták alakítani, azonban a fellépő bankválság ezeket a terveket megakadályozta, később pedig már nem történtek ilyen irányú lépések.

1922-1925 között a tőkearány a cseh és a szlovák tőke javára változott (összesen 70%-kal rendelkeztek). A szlovák tőkebefolyás biztosítva volt. Az ASB által irányított szindikátusban csak megbízható szlovák nemzetiségűek kaptak helyet. A MÁH és a BEBCA pedig kötelezték magukat, hogy részesedésüket nem növelik, sőt a MÁH saját részét 10 éven keresztül csak a csehszlovák államnak adhatta el. Az ASB mégsem tudott komolyabb szerepet játszani, mert az amerikai szlovákság tőkekivételei a gazdasági válság miatt katasztrofális pénzügyi megrendülését idézték elő.

1925-ben megváltoztak a tulajdonviszonyok. A BEBCA 48%-os részesedést szerzett, ami a szlovák tőke visszaszorulását jelentette (40%-ra). A MÁH 12%-kal rendelkezett. A főigazgatói helyet a BEBCA képviselője foglalta el, és további személycserékre került sor az igazgatóságban is.

A rá következő öt évben a Szlovák Általános Hitelbank fokozatosan az expanzív pénzügyi politikát megvalósító cseh Legiobanka érdekkörébe került. 1929-ben affi-liálta a veszteséges ASB-t, majd 1930-ban megvásárolta a BEBCA és a MÁH részvénytöbbségét, ezután átszervezte a bankot. Valójában ekkor fejeződött be a pénzintézet nacionalizálása.67

A MLPB pozsonyi és kassai fiókjai a Volkswirtschaftliche Bankkal egyesültek, amely alaptőkéjét 10 millió Kc-ra emelte, és nevét Escompte und Volkswirtschaftliche Bankra változtatta. Valójában a Tatra banka érdekkörébe tartozott, mert részvénycsomagjának az 51%-a fölött rendelkezett.68

Az egész nosztrifikálási folyamatban nem játszott nagy szerepet a budapesti székhelyű Országos Iparbank munkácsi fiókjának sorsa. Az Iparbank külön érdekessége az, hogy az intézet a Zivnostenská banka alapítása volt. A banküzletek különböző ágainak művelésére és iparvállalatok támogatására hozták létre. Az 1918 előtti cseh gazdasági expanzió egyik magyarországi példája volt. A cukoriparban és erdőiparban voltak részesedései, gőzmalmok tartoztak hozzá. A cseh anyaintézet a fordulat után is megtartotta érdekkörében.69

A MÁH és a MLPB fiókjai számára fenntartott nosztrifikálási lehetőség a többi fiók számára nem volt engedélyezve, likvidálniuk kellett. A Máramarosi Takarékpénztár fiókjai így 1922-ig megszűntek.

A többi fiókról használható adat nem állt rendelkezésemre. Pénzügyi súlyuk és szerepük nem lehetett számottevő, ezért magyarországi központjaik valószínűleg gyorsan felszámolták őket.

Szlovák-magyar viszonylatban nem lehet beszélni jellegzetes nosztrifikálási folyamatról, amely a helyi viszonyokhoz alkalmazkodott volna. A csehországival szemben kevésbé strukturált fiókintézeti hálózat jellemezte ezt a területet, de ez alapjaiban nem befolyásolta az előzőekben tárgyalt tőkemozgásokat.

Cseh és szlovák pénzügyi (valamint nemzetállami) érdekeket követő gazdaságpolitikai törekvéseket rögzíthetünk. Mindkét fél jól körülhatárolt érdekszférában egyezett meg, miközben a szlovák tőke számára több jelentős kedvezmény és engedmény lett biztosítva (az már más kérdés, hogy ezzel a lehetőséggel nem tudott élni). A külföldi magyar tőke számára beszűkült (beszűkített) mozgástér állt rendelkezésre. Pozícióinak visszaszorulását tudatosítva redukálta jelenlétét Szlovákiában. Ez az állapot fő vonalaiban 1938-ig minden bizonnyal nem változott.

A szlovenszkói magyar (elsősorban pozsonyi) nemzetiségi pénzintézetek számára a budapesti főintézetek – pozsonyi és kisebb mértékben kassai – fiókjainak na-cionalizálása és nosztrifikálása súlyosan megrendült pénzügyi helyzetükön javított. Az addig hiába követelt tőkéik behajthatókká váltak, ezzel egy kis lépést tehettek mobilitásuk elérése felé. A fokozatosan konszolidálódó csehszlovák hitelszervezeti rendszeren belül szerepüket reálisan kellett felmérniük, és rugalmasan kellett alkalmazkodniuk a megváltozott körülményekhez.71

7. Az integrált hitelszervezet

Csehszlovákiában az alapjaiban más, szervezetileg eltérő formákat nehéz volt egységesíteni. Ez befolyásolta és meghatározta a nyugati és keleti országrészek közgazdasági viszonyait és kölcsönös kapcsolatait.

Az egyes pénzintézeti típusokat vizsgálva láthatóvá válnak azok a különbségek, amelyek az impériumváltás után is megmaradtak.

2. táblázat72

A csehországi kereskedelmi bankok száma 1918-ra – az előző koncentrációs folyamat eredményeként – csökkent, míg történetükben 1918 után hathatós állami támogatás mellett a pénzügyi expanzió sikeres korszaka kezdődött. 1918-1922 közötti mennyiségi mutatóik ugrásszerű emelkedésről tanúskodnak (intézetek száma:

Gazdaság és hitelszervezet – a szlovákiai magyar bankhelyzet 71

+16, fiókok száma: +260, részvénytőke: +1,4 millió, tartaléktőke: +572 ezer, mérlegfőösszeg: +25 millió). A cseh bankok fejlődésére 1922-ig a gazdasági konjunktúra jótékonyan hatott, azonban 1923-tól a deflációs politika és a bankválság következményei visszavetették őket.73

Az alapítói tevékenység is felgyorsult, amelynek bizonyos fokú nemzeti preferenciája volt (kisebb számban alakultak a nemzetiségi német bankok). A korábban provinciális szerepre kárhoztatott legerősebb cseh nagybankok szűk csoportja (Zivnos-tenská banka, Ceská prúmyslová banka) ekkor vált a csehszlovák bankrendszer vezető tényezőjévé, azonban mellettük jelentős befolyással bírt egy német (Böhmische Union Bank) és egy cseh-német (Ceská eskomptníbanka a úvérníbanka) pénzintézet is. Az új alapítások közül csupán a Legiobanka (amely az üzletkörét az 1930-as években a magyarlakta területekre terjesztette ki) és a Zentrallbank der deutschen Sparkassen dolgozta fel magát a középbankok közé.

Húsz év alatt Csehszlovákiában a bankkonszernek között a legszilárdabb gazdasági pozíciókat a Zivnostenská banka szerezte meg (általában véve monopolizálta az ipar irányítását, amelynek megvoltak a negatív következményei is, pl. a strukturális változások késleltetésében). Ennek a tőkeközpontszerepnek több forrása/ösz-szetevője volt: az első világháború előtti és alatti pénzügyi fejlődése, a cseh gazdasági ellenállás jelképeként való mitizálása, valamint az új nemzetállam létrejöttekor a nosztrifikációs folyamat fő haszonélvezőjeként a többi cseh intézettel szembeni versenyhelyzet paralizálása.

Jó kapcsolatokat alakított ki a politikai elittel, képviselői, bizalmasai mind az államapparátusban, mind az ipari körökben ott voltak. A nemzetközi pénzügyi tranzakciók lebonyolításánál, a külföldi tőkével fenntartott kapcsolatokban az állam gyakorlatát és tapasztalatait nem nélkülözhette. A jegybank (ebben az időszakban a jegybank szerepét ellátó Bankhivatal) a rasíni deflációs pénzügyi filozófiát követve a bank üzleti stratégiájához alkalmazkodott (ipar- és kiviteltámogatás).74

Szlovákiában és Kárpátalján eredendően más volt a helyzet. Látszatra az itteni részvénybankok számukban versenyképesek is lehettek volna, és elméletileg kialakulhatott a viszonylagosan erősebb intézetek csoportja (amelyek hiányát a szlovákiai magyar gazdasági szakírók annyira hiányolták). A nagy számarány ellenben gyenge tőkeerőt képviselt, és egyfajta öröklött, fejlődésüket hátráltató hipertrófiát jelzett, amely a magyar nemzetiségi intézetek számára a 20-as évek folyamán komoly kihívást jelentett.

A két világháború között ezzel a problémával kapcsolatban a legkiterjedtebb publikációs tevékenységet – a hivatalos statisztikai adatok feldolgozásával – Rados K. Béla fejtette ki. Helyesen mutatott rá, hangsúlyozva a cseh típusok differenciáltságát, a két rendszer közötti eltérésekre (amely a szlovenszkói feldolgozások vizsgálódási fókuszából kiesett). A magyar bankok már a kezdeti években tapasztalható számbeli csökkenésének okát a következőkben látta: a cseh-szlovák kormány pénzintézeti politikája a volt magyar területeken is a kereskedelmi bankoknak (kevésszámú nagybanknak) e rendszerét igyekezett kialakítani, amiben segítségére volt az intézeteknek az államfordulat következtében kiszolgáltatott helyzete.”75

Ezt az ellentmondásoktól sem mentes egységesítési folyamatot, amelynek a tárgyalt korszakban több alkotóeleme volt (a specializált intézettípusokkal szembeni bizalmatlanság leküzdése, összeforratlanságuk a közigazgatási szervekkel, ill. egysegekkel, szlovákiai és kárpátaljai hagyománytalanságuk, különleges helyzetük, amelyet a helyi pénzügyi piac is befolyásolt stb.), negatívnak tekintette, a nemzetiségi magyar bankbefolyás visszaesését elsősorban ennek a számlájára írta.

A takarékpénztári forma – általa erőszakosnak vélt – cseh irányítású adaptálását is károsnak vélte: nem tudtak elterjedni főleg a cseh tartományok intézeteinek éles és kormányhatóságilag is támogatott versenye miatt”76 (1929-ig 9 alakult, főleg a szlováklakta területeken).77

Az államigazgatás támogatása igaz, ennek a formának az elterjedését azonban helyi hagyománytalanságában, valamint – a fentiekben már bemutatott – korábbi bankrendszerbeli különbségekben vélem felfedezni (érdemes megjegyezni: ennek a típusnak az átvétele és meghonosítása megalapozhatta volna a szlovákiai magyarság gazdaság – alulról szerveződő” – talpraállását, de az eltérő belső magatartásminták ezt nem tették lehetővé).

A tanulmány témakörén kívül áll a magyar intézetek tőkeerejének (összehasonlító jellegű) vizsgálata. A korabeli bankstatisztikai adatfelvétel a főhatalomváltás utáni kb. két-három évre vonatkozóan eléggé megbízhatatlan, ill. több adat áll a rendelkezésre, és nehéz eldönteni, hogy melyik használható a legmegfelelőbben. 1922-1923-tól kezdve lehet rájuk támaszkodni. A tájékoztatás céljából csak Rados K. Béla számadatait szerepeltetem annak a tudatában, hogy majd a kellő kritikával megvizsgált, több (magyar, cseh, szlovák) forráshely adatait összevető és mérlegelő stúdiumok eredményeiből egy pontosabb és árnyaltabb kép bontakozik ki.

A magyar nemzetiségi banktőke változásait illusztráló számok csak részben utalnak a tőkeváltozásokra (például a fiókok száma vagy a mérlegfőösszeg hiányzik). Komolyabb következetetések tehát ezekből nem vonhatók le, csak általános szinten mozgó megállapításokat tehetek.78

A magyar intézetek számára ez az ötéves periódus a súlyos gazdasági válság és a pénzügyi bizonytalanság korszakát jelentette. Jelentős számban csökkent a főin-tézetek száma, amely a kisbankok megszűnésére volt visszavezethető. Nagyarányú fúziós tevékenység zajlott, amelyet a kortárs magyar nemzetiségi szakemberek a bankszektor egyik gyógyírjának” tekintettek.

Az alap- és tartaléktőkék igen negatív aránya a szlovák intézetekkel szemben a térvesztésüket jelezte. Betétjeik csökkenését több tényező együttes hatása alakította: a szlovák bankok és a cseh fiókok kistőkeelszívó konkurenciája, az impériumváltás után elhibázott üzletpolitika, ill. a külföldi zárolt tőkék problémája.

Kárpátalján a magyar pénzintézetek helyzete még súlyosabb volt, ami a terület általános gazdasági válságával magyarázható. A kilátástalan pénzügyi helyzetbe került kisintézetek nagy számban szüntették be tevékenységüket.

Nem értek egyet azzal a véleménnyel, mely szerint a csehszlovák pénzintézeti rendszert Szlovákia és Kárpátalja területén 1918 után újra ki kellett alakítani, ill. felülről kellett újraszervezni.79Tulajdonképpen a már meglevő és működő pénzintézeti típusok integrálódtak. Az intézményi szinteken ugyan módosításokra került sor, de nem olyanokra, amelyek az egész felépítést alapjaiban változtatták volna meg. Szerintem nem is merülhet fel a dualista” vagy kétvágányú” hitelszervezet kérdése, hiszen a szlovákiai és kárpátaljai bankok szintén a kereskedelmi típusba tartoztak. Tőkeerejükben gyengébbek, üzletlehetőségeikben korlátozottabbak voltak, de ez már egy másfajta megközelítés tárgyát kell, hogy képezze.

8. Mérlegvonás

Csehszlovákia politikai önállósulása elképzelhetetlen volt a régi gazdasági és pénzügyi hálózatoktól, központoktól való függetlenedés nélkül. A döntéshozók a csehszlovák nemzeti piac” kialakítását a nemzeti forradalom” szerves részének és egyik fő céljának tekintették.

Az új, etnikai szempontból mozaikállamnak is nevezhető ország jelentős ipari és mezőgazdasági kapacitást örökölt. Gazdasági megalapozásának egyik hatékony tényezője volt a 20. század elején kibontakozó csehországi ipari fejlődés is. A szlovákiai és kárpátaljai területek számára a mesterséges (és erőszakolt) közgazdasági betagolódásból eredeztethető hátrányok az első köztársaság fennállása végéig megmaradtak, még annak ellenére is, hogy az 1920-as évek elején megindult az egyes iparágazatok struktúraváltása. A szlovákiai magyar gazdasági szakirodalom megállapításai ennek az összetett folyamatnak a nemzetiségi érzékenységű” látleletei.

Az egységes csehszlovák bankrendszer 1918-1923 közé sorolható létrehozása a nyugati és keleti területek közötti fejlődésbeli különbségekkel találta magát szemben. Csehországban, Morvaországban és Sziléziában szakosodott pénzintézetek alakultak ki, amelyekre magas fokú munkamegosztás volt jellemző. Ezek az integrált hitelszervezeti rendszeren belül 1918 után is katalizátorként működtek.

Az elcsatolt felső-magyarországi régióban a Budapest-központúság következtében a bankok a perifériajelleghez alkamazkodtak, miközben szorosan összefonódtak az egyes kistáji körzetekkel. Tulajdonképpen a magyar bankrendszer az intézményi és típusbeli differenciáltság alacsonyabb fokán állt.

Csehszlovákiában 1918-1920 között napvilágot láttak azok a döntő fontosságú gazdaságpolitikai törvények és rendelkezések a pénz- és bankügy terén, amelyek az önálló bankrendszer megalapozását lehetővé tették. A pénzelkülönítés, a valutareform, az önálló jegybank, a nacionalizálás és a nosztrifikálás, valamint a bankszektort stabilizálni hivatott – a gazdasági nacionalizmus arzenáljába tartozó – intézkedések a nemzeti (döntően cseh, részben szlovák) tőkét vezető-irányító pozícióba juttatták.

A magyar nemzetiségi pénzintézetek több kihívással szembesültek. Érdekeik érvényesítésére, tőkeveszteségeik ellensúlyozására, az új hatalmi viszonyok között meg kellett keresniük a megoldásokat, fontolóra kellett venniük a pénzügypolitikai döntések rövid távú következményeit. Integrációjuk gyorsan haladt, és 1923-ig meg is valósult.

Úgy vélem, hogy a Jócsik Lajos által immár több mint hat évtizede papírra vetett gondolat ma sem veszített aktualitásából: Valóban a kisebbségi irodalomról, politikáról és mozgalmakról aránytalanul többet írtak, mint a kisebbségi helyzet mélyebb szociológiai és gazdasági vonatkozásairól. „80 A gazdaság -és banktörténeti jellegű kutatások tovább gazdagíthatják ismereteinket erről a korszakról.

Melléklet

A magyar pénzintézetek főbb mérlegtételeinek összehasonlítása (Szlovákia, 1000 Kő)

Forrás: Rados K. Béla: Magyar pénzintézetek Szlovákiában és Ruténiában. Magyar Kisebbség, 12. évf. 1933. 1. sz. 10-11. p.

Magyarázat: A – az intézetek száma, B – alaptőke, C – tartaléktőke, D – betétek, E – hitelezők, F – váltók, G – kölcsönök.

* 1919-ben 5 bank osztrák-magyar koronában készítette mérlegét, ezek bele vannak számítva a táblázat adataiba, de a %-os számításoknál nem vehetők figyelembe.

A magyar pénzintézetek főbb mérlegtételeinek összehasonlítása (Kárpátalja, 1000 Kő)

Forrás: Rados K. Béla: Magyar pénzintézetek Szlovákiában és Ruténiában. Magyar Kisebbség. 12. évf. 1933. 1. sz. 14-15. p.

Magyarázat: A – az intézetek száma, B – alaptőke, C – tartaléktőke, D – betétek, E – hitelezők, F – váltók, G – kölcsönök.

Boros Ferenc : 1968 és a kádári politika

Az 1968-as prágai tavaszról” már eddig is könyvtárnyi irodalom jelent meg, ezért felmerül a kérdés, lehet-e még újat mondani e témában. Úgy vélem, igen. Ahogy fokozatosan megnyílnak a levéltárak, folynak a kutatások, a történelmi körülmények és összefüggések vizsgálatai, újabb és átfogóbb ismeretekre tehetünk szert. A teljes valóság megismerése azonban még így is szinte lehetetlen. Csak egy példát említünk: a folyamatokat, sorsokat akkor meghatározó pártok vezető testületeinek tanácskozásairól, legfelsőbb szintű üléseiről feljegyzések, jegyzőkönyvek készültek, melyek részben már hozzáférhetők, de ezekbe sem kerültek be esetenként – akár szándékosan sem – lényeges elemek, nem is szólva arról, ami azon kívül, a szűkebb vezetői körökben viták, eszmecserék során elhangzott, s befolyásolta a döntéseket. Ilyen következtetésekre juthatunk pl. akkor is, ha a szovjet párt legfelsőbb szintű fórumainak tanácskozásairól, ezen belül Kádár János helyzetmegítéléseiről, vélekedéseiről akarunk hiteles képet alkotni.1

A cím is jelzi, hogy e tanulmányban mindenekelőtt a kádári politika csehszlovákiai eseményekhez való viszonyának (közvetítő szerepének”) kérdését kívánjuk a meglévő ismeretek alapján rekonstruálni, némileg szélesebb összefüggésekbe helyezve.

1. A nemzetközi körülmények, a magyar és csehszlovák reformtörekvések

Gömöri Endre Stefan Zweig: Az emberiség csillagévei című könyve kapcsán utal arra, hogy egy ilyen csillagév volt 1968, amely egy amerikai történész szerint a késpenge élességével hasított bele a kor történelmébe, elválasztva az Akkort a Múlttól, a múltat a jövőtől.2

Az utalásban említett kerekasztal-vita az alábbi tényeket emeli ki: a nyugati diáklázadások fellobbanása, amelyek életforma-lázadásokat fejeztek ki, a radikális baloldali nekilendülések”, amelyek már tudatosan szakítottak a létező szocialista modellel, de reménykedtek annak megújulásában. Nem folyt vér, házak nem omlottak össze, de – ahogy a vitában elhangzott – mélyebbnek lehetett tekinteni a kialakult válsághelyzet 1968-ban, mint amilyen 1956-ban volt. 1968-ban összezavarodtak a nemzetközi frontok is. A vietnami háború után az Egyesült Államok presztízsveszteséget szenvedett. Brezsnyev úgy látta, hogy egy meggyengült Egyesült Államokkal és Nyugat-Európával áll szemben. Kína feléledt, mindkét felet, a tőkés világot és a Szovjetuniót is igyekezett körbefogni”. A Szovjetunió ilyen körülmények között az európai status quo megtartására koncentrált már csak a németkérdés miatt is, amely a lengyel magatartást is jelentősen determinálta.

Az SZKP XX. kongresszusa 1964-ig pozitív felhajtó erő volt. A Szovjetunió belső gazdasági reform felé is hajlott. Hruscsov 1964. évi puccsszerű megbuktatása után Koszigin az erős központi ágazati irányítás mellett decentralizációval is próbálkozott. A brezsnyevi politika 1968-ban ennek is véget vetett. 1968-cal bizonyítani lehetett, hogy a szocialista megújhodási törekvések instabilitást hozhatnak a szocialista országokon belül.

Nem kétséges, hogy a kibontakozó csehszlovákiai és a magyarországi reformok tartalmuknál fogva a sztálini típusú gazdasági rendszer meghaladását jelentették, sőt a csehszlovák reform nagyon gyorsan és radikálisan politikai szintre terelődött. Ezért ezek felszámolását a szovjet politika alapvető létérdekének tekintette és geopolitikai érdekeinek rendelte alá, miután Csehszlovákia a szovjet stratégiában kiemelkedő szerepet töltött be.3

Magyarország az 1956-os forradalom utáni évek elszigeteltségéből kitörni szándékozva 1963-1967 közt az emancipáció útjára lépett: a nyitás irányai a szomszédok és a fejlődő országok felé mutattak, megőrizve az ország abszolút lojalitását Hruscsov után is a brezsnyevi politikához. 1963 végén megkezdődött a nyugati országokkal fenntartott kapcsolatok nagyköveti szintre emelése. Németországgal erre csak 1973-ban került sor, de már 1963 elejétől a magyar vezetés titkos tapogatózó tárgyalásokat folytatott kereskedelmi képviselet felállításáról. 1964-ben áttörés következett be az idegenforgalom terén, jelentősen megnőtt a nyugati turisták száma Magyarországon. Az Egyesült Államokkal is megkezdődött 1964-ben a kapcsolatok normalizálása.

Hogy a magyar vezetés Brezsnyev irányában továbbra is a lojális, megbízható, kiszámítható partner szerepét alakította, a szocializmus alapjainak védelme mellett két alapvető nemzeti érdekű oka volt: a nyugati gazdasági kapcsolatok fejlesztésének fokozottabb igénye a magyar gazdaság modernizálása érdekében, illetve a gazdasági mechanizmus reformjának akkoriban megindult előkészítése. Különösen fontos volt a szovjet vezetés megnyugtatása, hogy a magyar reform csupán a gazdasági szférára terjed ki.4

A magyar reform atyjának” tekintett Nyers Rezső később, 1993-ban úgy fogalmazott, hogy a születő csehszlovákiai és a magyarországi reformok szinte ikertestvérei voltak egymásnak, oly mértékben hasonlított egyik a másikra annak ellenére, hogy nem együtt, hanem egymás mellett kerültek kidolgozásra” a hatvanas évek második felében. Ennek az a magyarázata, hogy a termelési viszonyok és az intézmények terén domináltak a közös vonások: a gazdasági növekedés forrásai kimerültek, fokozódó egyensúlyi zavarok jelentkeztek, a kelet-nyugati kapcsolatokban a sajátos tranzitív szerepet egyik ország sem tudta már a korábbi módon eredményesen betölteni. A hatvanas évek közepére a reformok mindkét országban a további fejlődés szempontjából életfontosságúvá váltak. A reformok szellemi forrása mind Prágában, mind Budapesten az a típusú értelmiség volt, amely egy européer szemlélet és látókör birtokában igyekezett a baloldali szociális felfogást összekapcsolni a fejlett nyugati gazdaságoktól átvehető módszerekkel, s azokat átplántálni a köztulajdon és a tervezés intézményrendszerére”.5

Ugyanakkor hamarosan láthatóvá váltak a magyar és a csehszlovák reformfolyamat közötti eltérések is. Csehszlovákiában a reformtörekvések a hatvanas évek közepétől sajátos körülmények között jelentkeztek, ami összefügg az 1968-hoz vezető út elemeivel.6 A csehszlovák értékelések az 1968-hoz vezető út három elemét szokták említeni: Csehszlovákiában az ötvenes évek után a desztalinizálás nem történt meg, ezért a hatvanas évek során ilyen körülmények között, burkoltabb formában kellett eljutni a reformgondolathoz (lásd a Sik-féle bizottság létrejöttének körülményeit, amelyről később [1998. július] ő is említést tett a 20 Jahre nach dem Prager FrühlIng című visszaemlékezésében).7 A hatvanas években egy bizonyos fokú liberalizáció is végbement Csehszlovákiában, melyet a politika enyhén tolerált. Végül a nemzetiségi kérdés előtérbe kerülése, amely mögött a cseh-szlovák viszony húzódott meg.

Tehát a csehszlovák reformtörekvésekben már korábban benne volt a politikai reformgondolkodás is, hiszen a reform érdekében a politikai feltételeket is (a Novot-ny-féle vezetés eltávolítását) meg kellett változtatni (Magyarországon erre nem volt szükség), s ez folytatódott tovább 1968 januárja után, s ha megfelelő kifutást kap a folyamat, akkor megvolt az esély arra, hogy a reform a politikai rendszert is megrendíti. Ez a magyar politikai vezetésben kezdettől fogva – a lelkesedés mellett – aggodalmakat is kiváltott.

Az MSZMP KB 1966. májusi ülésén döntött a gazdaságirányítási reformról, amely 1968. január l-jén lépett életbe. Nyers szerint Brezsnyevet a szovjet birodalmi politika és a nemzeti reformpolitika keresztezésében két probléma foglalkoztatta: az elindult reformok lehetséges dominó-hatása” az érdekszféra országaiban, valamint a világgazdasági nyitás irányzatának következményeként a nyugati országokból érkező fellazító” hatás veszélye. Míg 1965-1966 a tűrés időszaka volt, majd ez az elfojtás felé haladt, ami 1968-1969-ben be is következett.

A fejlemények tükrében a magyar vezetés megítélése szerint két ellentétes következtetés volt prognosztizálható: ha a csehszlovák reformok túlmennek a szovjetek által elviselhető határokon, akkor ez a mozgalom eltiprásához vezethet, ahogyan 1956-ban Magyarországon. Félő volt, hogy ez diszkreditálhat mindenfajta reformot a blokkon belül, tehát komolyan veszélyeztetheti a magyar gazdasági reform sorsát is. A másik feltevés abból indult ki, hogy ha a prágai reformfolyamat – politikai jellegénél fogva – Moszkva számára elfogadhatatlan lesz, a korlátozott érvényű magyarországi átalakulás (gazdasági reform), amely nem fenyeget politikai destabilizálódással, zöld utat kaphat. A Kádár által képviselt nemzeti érdek azt kívánta, hogy amíg csak lehet, támogassa az új csehszlovák vezetést, hiszen az ottani reformok sikeres megvalósítása esetén a két ország példát mutathat a többi országnak is. Az internacionalista érdek” viszont azt kívánta, hogy a Dubcek-vezetés támogatása miatt ne kerüljön komolyabb konfliktusba a szovjet vezetéssel és a blokk többi orszagával. Ezért a csehszlovák vezetőket óvatosságra, a reformok lassítására intette, míg a többieket július közepéig arról igyekezett meggyőzni, hogy tanúsítsanak nagyobb türelmet a prágai fejlemények iránt, a szocializmus ügye ott nincs veszélyben, jóllehet egy bizonyos idő után ebben már ő maga sem volt biztos.8

2. A kádári közvetítő szerep (a magyar források alapján)

A magyar vezetésnek és Kádárnak a csehszlovákiai eseményekhez való viszonyában lényegében két, illetve három szakaszt különböztethetünk meg. Az első szakasz hozzávetőlegesen június végéig, július közepéig tart, amikor még a magyar vezetés és Kádár nyíltan és egyértelműen kiállt a csehszlovákiai reformfolyamat mellett, jóllehet a csehszlovák partner felé bíráló megjegyzéseket is tett. A második szakasz az, amikor már elfordult a folyamat nyílt támogatásától, s határozottan felhívta a figyelmet a veszélyekre, a szocializmus útjáról való egyértelmű letérésre utalva, s a harmadik szakasznak az tekinthető, amikor végül is a katonai akcióval is egyetért, de elvben fenntartotta ezek után is a politikai megoldás elsőbbségét.

Ami az első szakaszt illeti, sajátos módon kezdődött. Dubcek korábbi ismeretsége alapján is teljes bizalommal volt a reformokat éppen beindító magyar vezető iránt. Ez a bizalom kölcsönösnek is mondható. Dubcek Kádárra mint idősebb atyai” barátra tekintett. Még mielőtt az első hivatalos látogatását Moszkvába megtette volna, Kádárt január 21-22-ére Tapolcsányba (egy vadászkastélyba) invitálta, ahol őszintén és nyíltan tájékoztatta terveiről, helyzetéről. A lényegében inkognitóban tett látogatáson hatórás beszélgetés során Kádár megértéssel és együttérzéssel fogadta Dubcek tájékoztatóját, és Dubcek szorgalmazására a két ország kapcsolatairól is szót váltottak. Kádár jó benyomásokat szerzett Dubcekről, s ezekről még hazaérkezése napján (az esetleges bonyodalmak elkerülése végett) Brezsnyevet is tájékoztatta, s másnap az MSZMP KB Politikai Bizottsága előtt is beszámolt tapasztalatairól.

A PB tagjai egyetértettek abban, hogy folytatni kell a barátkozást” az új csehszlovák vezetéssel, természetesen kerülve a belügyekbe való beavatkozásnak még a látszatát is, és úgy foglaltak állást, hogy segítséget kell nyújtani Dubceknek, főként külpolitikai téren. A külügyi titkár, Komócsin ezt a szovjetekre vonatkoztatta, de úgy vélte, hogy feltehetően még inkább kívánatos lesz, hogy lehetőségeink szerint” ezt a német és a lengyel partnerek irányába is megtegye.

A fentiek azt mutatják, hogy a magyar vezetés önként felvállalta, hogy lehetőségei szerint megpróbál közvetíteni Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) és a szovjet blokkhoz tartozó többi országok kommunista pártjai között.9

Ennek szellemében került sor Révkomáromban február 4-én az első hivatalos találkozóra a külügyi titkárok részvételével. A külpolitikai kérdések mellett kapcsolati kérdések is felmerültek, Dubcek maga vetette fel a magyar-csehszlovák kapcsolatok kérdéskörét, és számos indítványt tett. Kádár támogatásáról biztosította Dubceknek a kapcsolatok javítására irányuló javaslatait, különösen a gazdasági területre vonatkozókat. A magyar belpolitikáról, az új gazdaságirányítási rendszer bevezetésének a kérdéséről feltehetően taktikai okokból Kádár nem nyilatkozott (meg kell jegyezni, hogy az SZKP KB PB-a már január 18-án áttekintette a csehszlovákiai helyzetet, ahol aggályok is elhangoztak, s Cservonyenko nagykövet tartósan bonyolult” helyzet kialakulását jósolta Csehszlovákiában).

Február 21-25. között magyar párt- és kormányküldöttség utazott Kádár vezetésével Prágába az 1948. februári események évfordulójának ünnepségeire. Ez alkalommal csak rövid protokolláris találkozóra került sor a két vezető között, Kádár újra szólt az akcióprogram szükségességéről. Kádár találkozott Novotnyval, akit arra ösztönzött, hogy segítse a dubceki vezetést, működjön együtt a reformszárnnyal.

Közben Moszkvában február és március folyamán – külső információáradat hatására – elhangzottak olyan vélemények is, hogy a módszerek Csehszlovákiában hasonlítanak a magyarországira (1956). Az SZKP KB PB ülésén március 15-én a helyzet komolyságáról beszéltek, mondván, hogy az események Magyarországon is így kezdődtek 1956-ban. Bil’ak arról tájékoztatta a szovjet partnert, hogy a kormány nem ura a helyzetnek. Március 21-én a PB ülésen Brezsnyev részletesen beszámolt az SZKP és a CSKP viszonyáról, és Pihoja szerint éles hangon fejtették ki” a tanácskozáson véleményüket, mondván, hogy a helyzet gyorsan romlik”, Zsivkov, Gomulka, Kádár (?) intézkedéseket sürget. Itt állapodtak meg a drezdai találkozóban, és olyan vélemény is elhangzott, hogy nyomást” kell gyakorolni a csehekre, színvallásra kell késztetni Dubceket. Úgy vélték, hogy Drezdában Kádár beszélhetne az 1956-os magyar eseményekről. Elhangzott, hogy készen kell állni a végső lépésekre: Andropov szerint katonai vonalon konkrét intézkedéseket kell kidolgozni.10

Március 23-án sor került Drezdában a szovjet blokk vezetőinek első összejövetelére, amelynek gyakorlatilag egy napirendi pontja volt, a csehszlovák belpolitikai helyzet megvitatása. Az MSZMP KB Politikai Bizottságának március 19-i ülésén, ahol az értekezlet ügye szóba került, vegyes érzelmekkel fogadták a tervet, aggodalmuknak adtak hangot, s úgy ítélték meg, hogy az ötök” külön összejövetele a csehszlovák fél részvétele nélkül árthat a CSKP-nak, az ellenzéket segíti, s nemzetközileg is rossz visszhangot kelt. Kádár még aznap tájékoztatta fenntartásairól Brezsnyevet, de végül is a meghívást elfogadta. Kádár szerette volna, ha a tanácskozásra Romániát is meghívják, de sem ezt, sem azt nem sikerült elérnie, hogy a bolgárok távol maradjanak.

A végül is a hatpárti találkozón szovjet részről a csehszlovákiai fejleményeket ellenforradalmi jellegűeknek”, a gazdaságpolitikát nyugat felé fordulónak ítélték meg, a polgári demokrácia visszaállításának szándékáról szóltak. Gomulka, Ulbricht és Zsivkov még ennél is sokkal keményebben fogalmazták meg kritikai észrevételeiket.11

Kádár beszéde alapvetően különbözött a többitől. Nem értett egyet Brezsnyewel és Gomulkával, hogy Csehszlovákiában ellenforradalmi vagy ahhoz hasonló folyamatok zajlanak. Elismerte, hogy vannak erre utaló nyugtalanító jelenségek, melyekkel szemben viszont nem adminisztratív eszközökkel kell fellépni, hanem politikai megoldásokat kell találni. Politikai, ideológiai platformot, cselekvési programot kell a pártnak kialakítani, s a kétfrontos harcra, vagyis a konzervatív, sztálinista erők elleni harc fontosságára hívta fel a figyelmet.12

A magyar küldöttség negatív élményekkel tért vissza Drezdából. Kádár és Fock Jenő a PB április 2-i ülésén adott tájékoztatást a drezdai értekezletről, az ottani lehangoló légkörről. A magyar részvevők számára csalódást okoztak a merev, kemény vádak, melyekkel a csehszlovák vezetést illették. Kádárék érezték, hogy csökkent a bizalom a többiek részéről Magyarország iránt.

Drezda után a magyar vezetés a hazai lakosság előtt is kiállt a csehszlovákiai változások mellett. Kádár április 19-én a Hazafias Népfront kongresszusán megismételte a korábban a rádióban és a televízióban elhangzott véleményét, miszerint a csehszlovák testvérpártunk törekvéseit a magunk részéről helyeseljük”. A sajtó, elsősorban a Népszabadság április, május folyamán részletesen beszámolt a csehszlovák fejleményekről, általában jóindulattal, kritikai megjegyzések nélkül. Nem közölt egyetlen olyan cikket sem, amely kül- vagy belpolitikai szempontból Dubcekék-nak árthatott volna. A két ország viszonyában nem volt feszültség.

Közben szovjet részről a telefondiplomácia csatornáján arról tájékoztatták Kádárt, hogy illegális államellenes csoportosulás létezik Csehszlovákiában. Olyan korábbi amerikai operatív terv jutott a KGB birtokába, amelynek egyes elemei ma is” érvényesek. Tájékoztattak Brezsnyevnek Dubcekhez április 8-án írt leveléről, amely nyílt bizalmatlanságot fejezett ki Dubcek iránt. Brezsnyev április 16-án Kádárral telefonon azt közölte, hogy az események Csehszlovákiában ellenforradalmi irányban fejlődnek, felvetette újra az ötök” találkozójának és a hadgyakorlat megtartásának szükségességét. Kádár válaszában közölte, hogy célszerűnek azt tartaná, ha Brezsnyev mindenekelőtt Dubcekkel találkozna előbb. Az ötök” találkozójával kapcsolatosan úgy vélekedett: nem tudja elképzelni, hogyan lehetne a csehek sorsáról a csehek nélkül dönteni.13

Április 5-én a CSKP KB jóváhagyta a párt akcióprogramját, amelynek értékelésében Kádár ismét szembekerült az ötök” többi pártjával.14

Drezda után a szovjet vezetés taktikát változtatott. Ennek leglényegesebb eleme a politikai, diplomáciai, ideológiai és katonai nyomásgyakorlás együttes alkalmazása és a csehszlovák pártvezetés megosztására irányuló törekvés volt.

Május 8-án legteljesebb titoktartás mellett az ötök” Moszkvában összeültek, hogy a csehszlovákiai helyzetet megvitassák. Előtte május 4-én Moszkvában fogadták a csehszlovák párt küldöttségét Dubcekkel az élen. Ingerült légkörben folyt a tanácskozás. Brezsnyev Bil’ak álláspontját értékelte a legtöbbre, s beszélt a hadgyakorlat szükségességéről is. Gromiko elszabadult ellenforradalomról” szólt, ami legjobb esetben is egy második Romániát jelent, illetve eredményez. Ismét éles vita alakult ki, és Kádár újra egyedül maradt véleményével. Ulbricht és Zsivkov véleményével szemben leszögezte: jelenleg Csehszlovákiában nem ellenforradalom van, hanem harc indult a múltban elkövetett hibák kijavításáért.”15 Azok a folyamatok, amelyek aláásták a CSKP tekintélyét, nem 1968 januárjában kezdődtek, hanem jóval korábban. Ezért nem Dubceket, hanem inkább Novotnyt kell elítélni. Ismételten hangsúlyozta, hogy kívülről nem szabad beavatkozni a csehszlovák belügyekbe, mert az az ellenzéki erőknek kedvez. Az 1956-os módszerrel nem lehet megoldani a csehszlovák válságot. Nincs kifogása a hadgyakorlat ellen, de az arra vonatkozó döntést alá kell vetni politikai megfontolásoknak. (Magyar elemzők véleménye szerint Kádár ekkor már feltehetően tisztában volt azzal, hogy a közös hadgyakorlat egy esetleges invázió előkészítését, főpróbáját jelenti.16

Az MSZMP KB Politikai Bizottsága május 24-én tárgyalt a magyar és a szovjet vezetés álláspontjának különbözőségéről a csehszlovák kérdésben. (Meg kell jegyezni, hogy Kádár sosem beszélt szövetségesek közötti ellentétekről”, mindig csak elvi vitákat” említett!) Értékelések szerint eltérés van a nyugattal kapcsolatos gazdasági elgondolásokban, a Varsói Szerződés és a KGST időszerű kérdéseiben, a nemzetközi kérdések megtárgyalásának a módjában. Drezdában és Moszkvában a partnerek részéről meg nem értés, sőt bizalmatlanság volt a magyar elvi és módszerbeli állásfoglalással szemben. A PB ennek tisztázását jelölte meg feladatul, ezért úgy döntött, hogy ezt a magyar és szovjet párt- és kormányküldöttség közeli találkozóján veti fel.

A Politikai Bizottság május 28-án megvitatta a párt külügyi osztályának jelentését a csehszlovák helyzetről. Elvetette az értékelést, amely túlzottan épített az SZKP értékelésére.17 Utasítást adott, hogy egy reálisabb és pontosabb értékelést készítsen az osztály. Az átdolgozott anyagot a PB június 11-én vitatta meg.

3. Az elfordulás kezdetei és elmélyülése, további kiállás a politikai megoldás mellett

Közben olyan események történtek, melyek Kádár véleményének lassú, fokozatos változását jelezték a csehszlovák kérdés megítélésében. 1968. június 13-15-e között került sor a Dubcek vezette párt- és kormányküldöttség magyarországi látogatására, amelyen húsz évre meghosszabbították a magyar-csehszlovák barátsági szerződést. A nyolcórás tárgyalás során Kádár elmondta, hogy a magyar közvélemény higgadtan figyeli a csehszlovákiai fejleményeket, a szocializmus sorsa izgatja. Utalt a politikai és adminisztratív eszközök kombinálásának szükségességére (megemlítve a sajtót is), mondván, hogy számolni kell a nézetek mielőbbi ütközésére a párton belül és kívül. A magyar tapasztalatok a kétfrontos harcra épülnek. Hangsúlyozta, hogy magyar részről bizalommal vagyunk” a csehszlovák testvérpárt iránt. A kapcsolati kérdésekről szólva utalt arra, hogy több reformtörekvés van, de alapvetően talán a kettőnké esik legközelebb egymáshoz”. Részletesen szólt a magyar reformról és e téren a tapasztalatcseréket szolgáló konzultációk szükségéről. Felhívta a figyelmet a nemzetiségi kérdés terén meglévő zavaró jelenségekre (cikkek, nyilatkozatok stb.)

Dubcek örömmel konstatálta, hogy magyar részről jóindulatú megértéssel követik a csehszlovákiai eseményeket, biztosította Kádárt, hogy a belső problémákat meg tudják oldani. A kapcsolati kérdésekről szólva elmondta, hogy a területi közelség, a gazdasági irányítási rendszerek hasonlósága és a gazdaságpolitikai elvek azonossága olyan tényezők, amelyek objektív feltételeket biztosítanak ahhoz, hogy hatékonyabban tudják összekapcsolni a két ország gazdaságát. Sérelmezte, hogy kérése ellenére küldenek hosszabb időre hadgyakorlatra 40 ezer szovjet katonát. Utalt arra, hogy 1945 óta ilyen jelentős erő nem volt Csehszlovákia területén. Csehszlovákiának 240 ezer fős hadserege van, meg tudják védeni magukat, de a problémákat politikai eszközökkel akarják megoldani. Kádár közölte, hogy felhívták a szovjet vezetés figyelmét a szovjet csapatok jelenlétének veszélyére, utalva arra, hogy e jelenlét felesleges nacionalista megnyilvánulásokat válthat ki. Magyarország részéről csak 800 katona vesz részt a hadgyakorlaton.

A csehszlovák párt- és kormányküldöttség budapesti látogatása idejére időzítve jelent meg Csehszlovákiában 0. Machatka cikke, amelyben a szerző Nagy Imre kivégzésének 10. évfordulója alkalmából nyíltan megírta, hogy Nagy Imrét ártatlanul végezték ki, ami várhatóan nagyon érzékenyen érintette Kádárt. Hamarosan következett az újabb, magyar részről erőteljesen sérelmezett lépés, a Kétezer szó című felhívás megjelenése június 27-én. E két esemény időzítése a magyar fővárosban s politikában ingerültséget váltott ki. A Népszabadság Machatka cikkét szokatlanul durva hangnemben ítélte el. Vaculík felhívását pedig a szocializmus elleni támadásnak minősítette, s mindkét esetben – most először – adminisztratív intézkedéseket sürgetett. (Dubcek üzenetében elítélte a Nagy Imre-ügy felelevenítését a sajtóban, amely éket ver a két párt közé, s Kádár tudomásul vette Dubcek elhatárolódását.18)

Újabb huzavona keletkezett a tervezett varsói találkozó előkészítésével kapcsolatosan, amikor is a szovjetek a kollektív tanácskozás ismételt sürgős összehívását szorgalmazták. A július 9-10-i üzenetváltás során a magyar vélemény az volt, hogy időt kell hagyni a csehszlovák félnek a felkészülésre, ezért előbb célszerű lenne, ha csehszlovák és a szovjetek tárgyalására kerülne a sor (ez utóbbira Pihoja is utal), amit viszont szovjet részről időhúzásnak tekintettek. Végül Kádár elfogadta a részvételt azzal, hogy a meghívó levelet, melyet a csehszlovák félnek küldenek, módosítani kell oly módon, hogy az reményt és bizalmat sugározzon.19

Közben Tuterinov szovjet katonai megbízott július 10-én találkozott Czinege Lajos magyar honvédelmi miniszterrel, s átadta Grecsko marsall üzenetét, miszerint Júliusban a VSZ hadseregei gyakorlatot terveznek Magyarországtól északra, s kérte, hogy az első lépcsőben két magyar hadosztály álljon rendelkezésre, és a harmadik hadosztály pedig készenlétben legyen, mondván, hogy Brezsnyev már erről beszélt Kádárral”. Kádár visszaüzent Czinegén keresztül, hogy nincs tudomása ilyen lépésről.20

Az MSZMP KB Politikai Bizottsága július 12-én tárgyalta a magyar álláspontot a csehszlovák kérdésben. Élesebb vagy kevésbé élesebb formában minden felszólaló elutasította a katonai beavatkozás gondolatát.

Július 13-án került sor Révkomáromban az újabb Kádár-Dubcek találkozóra, amelyen Kádár megkísérelte rávenni Dubceket, hogy vegyen rész a varsói találkozón. Dubcek szerint a részvétel elfogadhatatlan, előbb kétoldalú kapcsolatok keretében kell tisztázni a kérdéseket. Kádár ezen a találkozón már keményebb hangnemben nyilatkozott, és súlyos hibának tekintette a varsói tanácskozáson való részvétel elutasítását, ami az MSZMP-t és Kádárt személyesen is kényes helyzetbe hozza. Úgy ítélte meg, hogy a csehszlovák válság az egész nemzetközi munkásmozgalom ügye, s felhívta Dubcek figyelmét, hogy Jugoszláviának és Romániának megvannak a maguk külön érdekei, s nem biztos, hogy a csehszlovák fél megbízható szövetségeseket talál bennük.21 Dubcek sajnálattal vette tudomásul a magyar vélekedést, s úgy ítélte meg, hogy számukra minden ajtó bezárult. Az eszmecserének mégis az lett eredménye az, hogy a CSKP KB Elnöksége másnap levelet juttatott el Moszkvába, hogy kész az SZKP-val való azonnali találkozóra.22

Az ötök” varsói értekezletére július 14-15-én került sor. A magyar pártküldöttséget – vélemények szerint a Dubcekkel történt különtalálkozó miatt is – bizalmatlanul és nem titkolt nehezteléssel fogadták. A varsói tanácskozás idején mi úgy ültünk ott, mint valami sztrájktörők”- mondta Kádár a KB augusztus 7-i ülésén. A feszült és ideges légkörben megrendezett találkozón Kádár kétszer is felszólalt. Továbbra is súlyos nézeteltérések voltak a csehszlovákiai helyzet megítélésében. Gomulka ezúttal mérsékeltebb álláspontot képviselt. Kádár több kérdésben Gomulka mellé állt, többek között abban, hogy a csehszlovák válságot nem lehet katonailag megoldani. Újdonság volt, hogy a kialakuló politikai rendszert Kádár most már Jugoszláv színezetűnek” minősítette, de szerinte nem lehet beszélni az ellenforradalom felülkerekedéséről. Elmondta: Nem szabad leegyszerűsíteni a problémát, összetett folyamatról van szó: Csehszlovákiában demokratizálás folyik, konszolidáció céljából, ugyanakkor szocialistaellenes erők is működnek. A folyamatok egyelőre nem váltak ellenforradalmi jellegűvé. A csehszlovákok nélkül nem határozhatunk. Helytelen hogy nem jöttek el a találkozóra.”23

Kemény álláspontot képviselt Kádár véleményével szemben Ulbricht és Zsivkov. A keletnémet főtitkár olyan kijelentést tett, hogy Magyarország lehet a következő, ahol az imperialista beavatkozás” megrendítheti a szocialista rendszert.24 Zsivkov nyíltan a katonai beavatkozás mellett szólt. Brezsnyev mérsékeltebb hangnemet ütött meg. Kádár újabb felszólalásában Ulbricht és Zsivkov szélsőséges nézeteire nem reagált, de kijelentette, hogy a magyar párt felelősséggel foglalkozik a csehszlovák ügyekkel és fenntartja álláspontját.

Az értekezleten – magyar megítélés szerint – még az a felfogás volt uralkodó -összhangban Kádár és Gomulka véleményével -, hogy csak olyan lépést szabad tenni, amit a szocialista országok és természetesen Csehszlovákia közvéleménye is elfogad, s a nyugati hatalmak sem tekintenek beavatkozásnak. A részvevők hozzájárultak ahhoz, hogy egy újabb levelet intézzenek a csehszlovák pártvezetéshez (amire a CSKP Elnöksége – mint ismeretes – nem reagált).

A magyar delegáció a lengyel támogatással csupán azt tudta elérni, hogy a levélbe bekerült egy olyan bekezdés, hogy az öt párt elhatárolja magát a Novotny-érától és a régi sztálinista múlttól, s helyesli az elkövetett hibák kijavítását, a törvénytelenségek áldozatainak rehabilitását.25

A CSKP-nak küldött, komoly figyelmeztetésnek szánt levél visszautasítása után Moszkva döntő lépésre szánta el magát. Az SZKP Elnökségének július 19-20-i ülésén, feltehetően komoly viták után, három határozat született. A szűkebb pártvezetés mérsékeltebb tagjai, közéjük tartozott Brezsnyev is, elérték, hogy az SZKP tegyen még egy kísérletet Prágával az egyezkedésre, s elfogadta a CSKP erre vonatkozó július 14-i kezdeményezését egy újabb kétoldalú találkozóra. Ugyanakkor döntöttek arról is, hogy meg kell kezdeni a gyakorlati előkészületeket Csehszlovákia megszállására. Végül elhatározták, hogy kapcsolatba lépnek Bil’akkal, a CSKP Elnökségének ún. balszárnyával” egy politikai alternatíva kidolgozása céljából. A magyar pártvezetést is tájékoztatták az invázióra vonatkozó döntésről s a részvételre vonatkozó kérésről. Kádár János szűkebb körrel konzultálva hozzájárulását adta a katonai akció előkészítésében való részvételhez (nincs nyoma annak, hogy ezt a PB megtárgyalta volna), amit Brezsnyev köszönettel fogadott: amíg élek ezt nem felejtem el” – közölte Kádárral.26 Kádárnak ez a döntése magyar vélemények szerint nem a csehszlovákiai helyzettel függött össze, hanem a magyar vezetés szovjet blokkon belüli elszigetelődésével.

Az MSZMP KB augusztus 7-i ülésén felmerült az a kérdés, mi lenne, ha Magyarország nem venne részt az intervenció előkészítésében. Kádár szerint ez elvileg teljesen lehetséges lett volna. Mondhattuk volna, hogy nem veszünk részt a katonai készültségben. De mi jön ki abból?… Mit jelentett volna, ha mi azt mondjuk: mi nem tartunk velük… Semmit meg nem oldott volna, sőt sokkal komplikáltabb szituációt idézett volna elő… még kiszámíthatatlanabb lépésre szánták volna el magukat (a szovjetek)”.27

Ágcsernyőn július 29-től négynapos elkeseredett vita során a csehszlovák fél végül is kötelezettségeket vállalt a helyzet normalizálására, amit Dubcekék Brezsnyev folyamatos számonkérése ellenére sem akartak vagy tudtak betartani. Ezek után augusztus 3-án került sor a pozsonyi hatpárti találkozóra. Előtte, 2-án az ötök” külön értekezletet hívtak össze, ahol meghallgatták Brezsnyev beszámolóját Ág-csernyőről, a csehszovák kötelezettségvállalásokról és ezek teljesítéséről. A hatpárti tanácskozás lényegében egy közös nyilatkozat elkészítésében merült ki, melyet másnap közzétettek. A nyilatkozat ugyan kiállt a bandungi alapelvek mellett, de ugyanakkor helyeselte a szocialista országok korlátozott szuverenitását megfogalmazó ún. Brezsnyev-doktrínát is.

4. A katonai akció tervének tudomásul vétele és csatlakozás az intervencióhoz

Koszigin még Prágában, majd augusztus 7-én Brezsnyev ismét Krímbe invitálta Kádárt, ami elől kezdetben Kádár kitért, végül is a meghívásnak eleget tett, és augusztus 12-15-e között Jaltán két napon át kötetlen eszmecsere keretében Brezs-nyevvel, Kosziginnal és Podgornijjal tárgyalt, és megvitatták a csehszlovákiai helyzetet. A forrásaink szerint ez alkalommal Kádár az MSZMP ismert álláspontját fejtette ki. Nemegyszer bírálta a szovjet magatartást és az általa alkalmazott taktikát. Következetesen kitartott amellett, hogy politikai kérdésekre politikai megoldásokat kell találni, de most már hozzátette, hogy ha nincs más lehetőség, csak akkor jöhet szóba a katonai megoldás. Próbálta győzködni a szovjet vezetőket, hogy a nemzetközi munkásmozgalomban betöltött szerepe miatt sem lehet az SZKP a tegnap” védője. Támogatnia kell az új megoldásokat, nem avatkozhat be önkényesen más pártok belügyeibe. Brezsnyev felkérte Kádárt, beszéljen még egyszer Dubcekkel.

Ezek után került sor Kádár utolsó közvetítésére, amikor augusztus 17-én Révkomáromban 13 órás feszült és rossz légkörű, meddő megbeszélésre került sor a két vezető között. Feljegyzések szerint Kádár felhívta Dubcek figyelmét a veszélyekre, a kialakult súlyos helyzetre. Együtt konstatálták a kilátástalan helyzetet, amikor az események már túlmentek azon a határon, amikor a két párt együttműködésével lehetne cselekedni. Latolgatták a lehetséges eseményeket. Kádár – a feljegyzések szerint – végső konklúzióként két mondattal jellemezte a helyzetet, miután Dubcek úgy nyilatkozott: Ismerem őket [a szovjeteket], a végső lépést nem fogják megtenni.” Te ismered őket, én meg jobban ismerem őket. Megteszik”28 (ekkor még sem Kádár, sem Dubcek nem tudhatta, hogy ugyanezen a napon Moszkvában az invázió időpontjáról is döntöttek).

Kádár azzal tért vissza Budapestre, hogy a Dubcek irányította csehszlovák pártvezetés nem akarja, de nem is tudja végrehajtani a két héttel korábbi megállapodásokat.

Pihoja anyagából megtudjuk, hogy Moszkvában augusztus 16-án Kirilenko elnökletével új helyzetértékelést vitattak meg, amelynek kidolgozásakor állítólag Kádár Jaltában kifejtett véleményét is figyelembe vették”. A Politikai Bizottság jóváhagyta Brezsnyev üzenetét Dubcekhez, amelyet Cservonyenkónak kellett átadnia oly módon, hogy a levél tartalmát Bil’akék is megismerjék.

Augusztus 17-én Pihoja szerint már minden szovjet PB-tag Moszkvában volt (tehát azon a napon, amikor Kádár Dubcekkel tárgyalt), és ekkor már Brezsnyev elnökölt, aki mondanivalóját a Kádárral folytatott jaltai megbeszélésének ismertetésével kezdte. Közölte, hogy a magyar vezető a legteljesebb készségét” fejezi ki a csehszlovák nép megsegítésére irányuló mindennemű akcióban való részvételt illetően”. Kádár, Brezsnyev tájékoztatása szerint közölte, hogy az MSZMP KB és PB egyhangú döntéssel határozott a megfelelő intézkedésekről, és hogy a hadseregüket készenlétbe helyezték. (Utalt arra is, hogy Kádárt hazautazása előtt arra kérte, hogy még találkozzon Dubcekkel.29)

Ezen az ülésen kezdték meg az invázió közvetlen előkészítését. Itt döntöttek arról, hogy augusztus 18-ára az ötök” legyenek Moszkvában.

Az augusztus 18-i találkozón kész tényként ismertették a CSKP egészséges erőinek” az augusztus 20-21-re tervezett akcióját, annak forgatókönyvét, melynek lefolyása már eldöntött. (Kádár itt értesült az időpontról.) Pihoja szerint a részvevő pártvezetők teljes egyetértésüket fejezték ki” az SZKP KB PB helyzetértékelésével és következtetéseivel.

Az MSZMP KB PB-a 20-án ülésezett. Kádár beszámolt a jaltai, a révkomáromi és a moszkvai tanácskozásról. Eszerint Jaltában teljes részletességgel közölte a szovjetekkel a magyar PB és saját kritikus észrevételeit. Hibásnak nyilvánította, hogy a szovjetek az 1956-os magyarországi receptjüket alkalmazzák a csehszlovák kérdésben, holott a csehszlovák helyzet különbözik az akkori magyarországitól. Azt is aláhúzta, hogy a varsói megállapodás tartalma nem jó. Végül hangsúlyozta, hogy ha az SZKP nem támogatja a pártok alapvető megújulását, akkor elveszti vezető szerepét a világmozgalomban. A Politikai Bizottság tudomásul vette Kádár beszámolóját. Az MSZMP KB PB-a hozzájárult Magyarország részvételéhez Csehszlovákia megszállásában.30

5. A történtek és a körülmények értékeléséhez

Augusztus 23-án az MSZMP KB és a Minisztertanács együttes ülést tartott. Ezen az ülésen Kádár összefoglaló tájékoztatást adott a csehszlovákiai események menetéről 1968 januárjától egészen augusztusig bezáróan. Elmondta, hogy a Szovjetunióval együttes állásfoglalásokra törekedtünk, de kiderült, hogy az események kiváltó okairól, a reformokról és a demokratizálás igényeiről eltért a véleményünk. A szovjetek az 1956-os magyarországi módszereket vették alapul, holott a csehszlovák helyzet inkább hasonlít az 1956-os lengyel helyzetre. Végül is a katonai akció sikeresen lett végrehajtva, a politikai akció azonban kudarcot vallott. Bil’akék -már Bratislavában – segítségkérő levelet adtak át a szovjeteknek, majd azt augusztus 17-én megismételték. Biztosak voltak abban, hogy a pártelnökségben többségbe kerülve törvényes alapot teremtenek a katonai beavatkozáshoz, de akciójuk nem járt sikerrel.” Majd Kádár azzal zárta mondanivalóját, hogy Ha annak csupán a látszata kialakulna, hogy a Szovjetunió a Tegnap védője, az a szocialista világmozgalom végét jelentené”.31

90 Boros Ferenc

A Nyers Rezső által összeállított 45 eseményjegyzetből kiderül, hogy prágai reformok már a korai fázisban elveszítették a szovjetek szimpátiáját. Március közepétől-végétől, a CSKP akcióprogramjának előkészületeitől kezdve már jelentkeznek német és bolgár részről a vádaskodások (amit Pihoja anyaga is teljes mértékben alátámaszt). Akkori magyar információk szerint a keletnémet és a bolgár vezetés szinte elárasztotta” a csehek elszakadásáról szóló dokumentumokkal” a szovjet vezetést. A döntő azonban az volt, hogy maga Gomulka is csatlakozott a reformellenes táborhoz. Magyarország és Csehszlovákia együtt nem képviselt akkora erőt, amely ellensúlyozhatta volna a dominóhatástól” és a nyugat felé történő gazdasági nyitástól való félelmeket. Jugoszlávia külső szimpátiája” lényegében csak a semlegességben és a be nem avatkozásban realizálódott. Románia – mint sztálinista berendezkedésű ország – nem jelenthetett igazi külpolitikai támaszt Csehszlovákia számára.32

Dubcek 1989-ben az MTV Panoráma című műsornak adott interjújában úgy fogalmazott, hogy ha Kádár keményebben kiáll, megakadályozhatta volna a csehszlovák tragédiát. Az értékelések szerint ez a vélemény aligha állja meg a helyét. A szovjet vezetést ugyanis alapvetően biztonsági érdekei mozgatták, s ebben Kádár egyedül gyenge láncszem volt, nem tudta, de nem is kísérelte meg a szovjet érdekeket alapvetően keresztezni. Végül is igazodott a szovjet politikai stratégia érdekeihez, miután politikájának egyik alapvető eleme a szovjetek iránti hűség volt.

A magyar megítélés szerint Kádár számára is a fő kérdés a több- vagy egypártrendszer kérdése volt, s ez utóbbi minden kétséget kizáróan veszélybe került Csehszlovákiában. A CSKP aligha tudott volna egy bizonyos idő után a kérdéssel megbirkózni. Elemzések szerint problémát jelentett, hogy a reform Csehszlovákiában késve indult (az előző politikai vezetés miatt csak 1968 januárjában). Ezért nagy volt a sietség, a kapkodás, s a kívülről megtagadott türelmi idő mellett kellett előrelépni. Feltehetően Kádár a közvetítő politikája révén is az időtényező” növelésére törekedett: ha ugyanis sor kerülhet a CSKP tervezett kongresszusára, s ott a kétfrontos harc” elvét sikerül érvényesíteni, ahogy ezt Kádár addig is szorgalmazta, ez kedvezően befolyásolhatta volna a reformpolitika mozgásterének javítását.

A magyar politika egyeztető” állásponton volt, nem volt bevonuláspárti (ezt Dubcek a /’ Unitának adott interjúban is elismerte 1989-ben.33 Szolidaritásból vett részt az invázióban. Nem magyar akcióról volt szó, de engedett a magyar vezetés. Kádár sem zárta ki, hogy volt alternatíva, ezt maga is felvetette a párt legfelső fórumán, de ahogy erről már szóltunk, nyomósabb érvek szóltak az invázióban való részvétel mellett. Kádár úgy vélte, hogy ha Magyarország nem zárja ki magát a közös lépésből, a magyar reformügyet jobban védheti a későbbiekben, ami a magyar vezetés számára egyik alapvető kérdés volt. Az is tény, hogy a másik alternatíva belső politikai egységet igényelt, és kétséges, hogy ez megteremthető lett volna a vezetésen belül”. Az említett kerekasztal-vita keretében elhangzott olyan vélemény, hogy pillanatnyilag Kádár ezt határozottabb fellépéssel elérhette volna, de kérdés, hogy az meddig maradt volna fenn és az is, mi következett volna az után.34

Kádár abban bízott, hogy az intervencióval való mind erőteljesebb fenyegetés a csehszlovák vezetést arra készteti, hogy elfogadja a szovjetek alapvető követeléseit, s ezzel elhárítják a katonai beavatkozást, és nyitva marad az út az egyezkedésre. Úgy tűnt, hogy Ágcsernyőn ez megtörtént, ennek örült, mondván, hogy létrejött a politikai megoldás, roppant nagy bajokat” került el ezzel a csehszlovák vezetés – állapította meg. Dubcek elfogadta a szocializmus általános törvényszerűségeinek” érvényesítését, a szovjet és szövetségesei részéről pedig hozzájárultak a nemzeti sajátosságok” fokozott hangsúlyozásához.35

Jaltában viszont Kádár az ágcsernyői követelmények nem teljesítésének hatására már elvben egyetértett az intervenció lehetőségével, de még továbbra is kitartott a politikai megoldás előnyben részesítése mellett. A csehszlovák vezetéstől várt kemény fellépést a rend” helyreállítása érdekében. Az augusztus 17-i találkozót Dubcekkel annak reményében vállalta, hogy Dubceket sikerül rádöbbenteni a rendkívül súlyos helyzetre. Ennek eredménytelensége után tette fel Dubceknek a drámai kérdést: Mondja, maguk valóban nem tudják, kivel van dolguk?”36

Huszár Tibor könyvében leírja, hogy Kádár a Csehszlovákiával kapcsolatos politikában a legfontosabb döntéseknek a meghozatala tekintetében függetlenítette magát a Politikai Bizottságtól, de a PB és a Titkárság jegyzőkönyvei alapján a vélemények e fórumokon azonosak, elfogadottak voltak. A kormánynak a puszta végrehajtó szerep jutott.37 Kádár július közepéig nem fenntartások nélkül, de taktikusan és határozottan támogatta a csehszlovák reformfolyamatot. A drezdai és moszkvai értekezleten Brezsnyewel és más szovjet vezetőkkel történt tárgyalásokon az elszigetelődés kockázatát is vállalva szuverénül képviselte a türelem, megértő bírálat és a szolidaritás politikáját. Elment a kritikus pontig, mintha túlbecsülte volna saját szerepét és lehetőségeit,38 közben nyomasztóan hatott rá, hogy nem volt partnere. Számításai nem jöttek be: a szovjet párt vezetésében voltak ugyan viták, de kisebbségben maradtak a politikai megoldás hívei. A külső és a belső fejlemények szerepet játszottak álláspontjának megváltozásában. A varsói találkozón vált számára világossá, hogy ha kitart különvéleménye mellett, nemcsak a reformok, de egész politikai kurzusa megkérdőjeleződik.39 Kételyeit felerősítette a csehszlovákiai fejlődés belső dinamikája, az, hogy a csehszlovákiai fejlemények a politikai rendszer reformjába csaptak át.

Huszár úgy értékeli, hogy Kádár a magyar reform védelmében adta fel különállását, de még ezután sem azonosítható a szélsőségekkel, visszafogottabb volt, a végsőkig úgy vélte, hogy a csehszlovákok részvételével kell megoldást találni. Végül is az ágcsernyői és pozsonyi megegyezési kísérlet után, augusztus 18-án Moszkvában aláírta az invázióban való részvételt, és ezzel bűnrészessé vált”. Augusztus 19-21-e között a művelet operatív irányítását, politikai vezérlését személyesen végzi. Ezáltal felelőssége nemcsak a döntés meghozatalában, de kivitelezésében is megkérdőjelezhetetlen” – állapítja meg Huszár. Rámutat arra, hogy Kádárnak az egész életpályáját a kettősség” jellemezte: reformer volt, de egyben vonalkövető” is: vagyis képes volt egyik énjét” hirtelen lefojtani, és gyorsan váltani, a másik énjét előtérbe helyezni kritikus helyzetekben.40

6.1968 augusztusa után

1968. augusztus 21-e után Kádár közvetítő szerepe hamarosan megszűnt, bár visz-szaemlékezések szerint Kádár később úgy nyilatkozott, hogy Ludvík Svoboda mellett neki is szerepe volt abban, hogy Dubcekékat szabadon engedték, és részvételükkel augusztus 23-án megkezdődhettek a szovjet-csehszlovák tárgyalások.41 A magyár vezetés elfogadta az augusztus 26-i csehszlovák-szovjet megállapodást, ezután a budapesti párt- és kormánykörök kapcsolata Dubcek környezetével meglazultak, miután a moszkvai vezetés már közvetlenül tárgyalt Dubcekékkal. Ebben szerepetjátszott, hogy Kádár súlyosan elítélte Bil’akékat, amiért a nyilvánosság előtt nem merték felvállalni, hogy ők hívták be a Varsói Szerződés csapatait.

Október közepéig Brezsnyev viszonylag rendszeresen telefonált Kádárnak, szeptember 17-én még egyszer sor került az ötök” találkozójára, amikor a részvevők egységesen támogatásukról biztosították a szovjet politikát Csehszlovákiával kapcsolatosan, ami nem volt más, mint a reformpolitika felszámolása. Kádárék nevéhez már csak egy kezdeményezés fűződik, a mielőbbi csapatkivonás kezdeményezése Csehszlovákiából. Brezsnyev a csehszlovák-szovjet katonai egyezmény megkötése előtt igényt tartott Kádár véleményére. Az egyezmény aláírása október 15-én lehetővé tette a magyar csapatok kivonását Csehszlovákiából.

Október második felétől Brezsnyev telefonjai megritkultak, január végén még felvetette az öt- vagy hatpárti tanácskozás összehívásának a gondolatát, de erre már nem került sor. A csehszlovák kérdés lassan kizárólag a szovjet külpolitika problémájává vált, a szövetségesek véleményére egyre ritkábban tartott igényt.

1968. augusztus 21-e után új helyzet alakult ki mindkét országban. Volt egy kétségbeesett”, de bizonyos mértékben sikeres kísérlet, hogy átmentsék a magyar reformok bizonyos elemeit. Kialakult egy lélegzetvételnyi idő augusztus után, ami annak volt köszönhető, hogy Dubcek és Cerník megmaradt pozíciójában, a reformpolitikusok ugyan leálltak” azt remélve, hogy esetleg majd folytathatják a reformokat. Sőt 1969-1970-ben nem lehetett még látni, hogy milyen lesz a husáki politika, pragmatikus vagy reformellenes.42 Fokozatosan került a hatalom a reformellenesek kezébe, így volt egy átmeneti, lélegzetvételnyi idő a reformok számára.

Kádár október 27-én a KB ülésén azt ajánlotta, ne keressük, hogy győztünk, vagy ki győzött”, ezt csak később konstatálhatjuk. Feltehetően számolt a negatív alternatívával is, amit talán saját maga is – akaratlanul vagy talán tudatosan is – elősegített, továbbra is vállalva a kockázatot. 1968. december 6-7-én két alkalommal is hosszú beszélgetést folytatott a Budapesten tartózkodó Jurij Andropov KGB-el-nökkel, aki 1956-ban budapesti nagykövet volt. A beszélgetésről készült feljegyzés húsz oldala csak a csehszlovák kérdéssel foglalkozik. Források szerint elmondta Andropovnak, hogy az egész csehszlovák politikájuk elhibázott volt, és ha így folytatják, akkor Magyarországnak, Lengyelországnak és az összes többi országnak vége lesz, mert ez a politika zsákutcába vezet. Helyismeret nélkül Dubcekékat állandó sürgetésükkel az egyik rossz megoldásból a másikba hajszolták. A párttanácskozások úgy voltak előkészítve, mint a csapdák. Kádár a legnagyobb nyíltsággal fejtette ki véleményét, és több kérdés végiggondolását javasolta Andropovnak. Nem kifejezetten, de azt sugallta, hogy a kétfrontos harc politikájának érvényesítését tartja szükségesnek, s a türelmet javasolta, s azt az álláspontot képviselte, hogy a csehszlovákok maguk és a maguk módján oldják meg a kialakult helyzetet. (Andropov ezekről a beszélgetésekről otthon részletes tájékoztatást adott.43)

Kérdés, milyen hatásokat váltott ki 1968 leverése Magyarországon. A szellemi életben különösen nagy válságot okozott, amiből azonban utóvédharc is kibontakozott. Ez utóbbit bizonyítja, hogy 1969-ben fogadták el Magyarországon a tudománypolitikai irányelveket, amely a kutatási szabadságot erősítette meg. A nyitás egyéb területeken is (kultúra, ifjúság irányában) megmutatkozott. 1974-1975 körül ellenhatásokra, lépésekre került sor (lásd a filozófia lefejezését” az 1975-ben hozott határozattal), amely ugyan Moszkvából indult ki, de az akció – ha kényszerlépésként is, de – magyar volt.44 A szocialista országokban 1969 után resztalinizációs folyamat ment végbe: Magyarországon azonban jelen voltak – mint említettük – a védekezési reflexiók is, aminek eredményeképpen lényegében egy pluralista ideológiai, esztétikai, szakmai élet alakulhatott ki az 1974 utáni enyhébb visszarendeződés ellenére is, bár csak szűk keretek között. A reformpolitikában leállás következett be átmenetileg, beszorított helyzetében a pártvezetés nem tudott hatékonyabban előrelépni. 10-15 évet veszített a magyar reformpolitika, és a tényleges kibontakozása már a rendszerváltozáshoz kapcsolódik. Viszont tény marad, hogy a magyar politika nem ítélte el elvben a reformpolitikát az 1968 utáni években sem, nem tett hátraarcot. Létezett a reformpolitikának egy sajátos formája: a közgazdászok, történészek, filozófusok és kultúrpolitikusok sajátos egységfrontja, de ez vékony réteget képezett.45

Csehszlovákiában 1968 után egy ideig – mint említettük – nem dőlt el, hogyan fognak alakulni a viszonyok, s rendkívül ellentmondásos helyzet alakult ki, melynek során a kétfrontos harc kérdése is visszafogott formában felmerült, melyet magyar részről Kádárék továbbra is szorgalmaztak. Még az 1969 májusában hatalomra került Husák is ellentmondásosan fogalmazott a jövő irányait illetően. Olyan látszatot keltett, amely bizalmat adott, hogy 1968 januárjából, az elkezdődött reformokból igyekszik megőrizni elemeket. Végül is egy totális visszarendeződésre került sor, és csak a 80-as években, főként a peresztojka hatására élénkült fel enyhe visszatérési törekvés gazdasági téren a reformok irányában.

Sajátos módon alakultak kapcsolataink is. Ennek tanulmányozása több szempontból is fontos. Igaz az, hogy a közvélemény 1968 augusztusa után egyformán elítélte az invázióban részvevő országokat és politikájukat, rövidesen azonban, a kemény visszarendeződéssel párhuzamosan a csehszlovákiai reformokban reménykedő erők kezdtek érzékelhető különbséget tenni az ötök” között. Érdeklődéssel követték, hogy a prágai tavasz” eltiprása hogyan befolyásolja a magyar reformokat. Ezek az erők a kádári pozíció megingása miatt alig kaphattak érdemi biztatást és támogatást. Kádár46 és a kádári politika, amit tehetett s amíg lehetett 1968 augusztusa után, erőteljesen hangsúlyozta a csehszlovák vezetőkkel történt találkozói során és a diplomáciai kapcsolataiban is a kétfrontos harc folytatásának, illetve érvényesítésének fontosságát.47 Érdemes annak is figyelmet szentelni, hogy a magyar-csehszlovák kapcsolatokban betartotta ugyan a brezsnyevi szolidaritás” követelményeit, de tartalmilag a kapcsolatok építésében, ahol lehetőség nyílt, új és korszerű kezdeményezésekkel lépett fel és kísérletezett.48 A magyar és a csehszlovák politikai helyzet különbözősége csak szűk kereteket biztosított a kapcsolatok közösségben eltérések érvényre juttatására.

Végezetül megállapítható, hogy Kádár 1968-ban Magyarország mozgástere bővítésének a lehetőségét látta, ezért viszonyát a csehszlovákiai eseményekhez kezdettől fogva pozitívan határozta meg. Ugyanakkor ebben az évben Kádárnak az egész életdrámája újra lejátszódott. Az alapvető dilemma abból adódott, hogy Kádár egy másfajta szocializmust akart, mint a létező, ezért támogatta a reformokat. Ugyanakkor a kockázatokat a brezsnyevi szolidaritási követelménnyel szemben csak bizonyos határvonalig vállalta fel. Ez a pont a szocializmus alapjai veszélyeztetettségének a felismerése volt. A teljes sajtószabadság, a Kétezer szó által képviselt többpártrendszer már nem fért bele az általa elképzelt tűréshatárok közé. Ezért egy bizonyos fokon megváltozott a véleménye a Csehszlovákiában végbemenő folyamatokról. De ehhez feltehetően egyéb tényezők is hozzájárultak. A csehszlovák belpolitikai fejlődés dinamikája életének árnyoldalait is érzékenyen érintette, felszínre hozta, és újabb maradandó nyomokat hagyott Kádárban. Nagy Imre kivégzésének felemlegetése, a törvénysértések kivizsgálásának perspektívája olyan múltbeli lelki görcsöket váltottak ki, bizonyos lelki akadályok világosodtak meg” (Huszár), melyek minden bizonnyal befolyásolták gondolkodásának változását, ha nem is döntő módon. A döntő változást, a csehszlovákiai fejleményeket mozgató erők türelmetlen, nem kellően átgondolt lépései által teremtett helyzet alakította ki. A prágai tavasz” jobboldali erői nem kellő átgondoltsággal, önfegyelemmel, hanem rohamléptekkel akarták elérni a célokat, melyek feltételei akkor nem voltak meg. Igazat kell adni az olyan véleményeknek, hogy ha a politikai reform” kellő ütemben, körültekintéssel folytatódik Csehszlovákiában, kellő kifutási feltételeket tud magának biztosítani, akkor az egy bizonyos fokon elvezethetett volna a pluralizmushoz vagy legalábbis ennek esélyeit növelte volna (ami viszont már nem volt összeegyeztethető Kádár felfogásával és világnézetével). A prágai tavasz” sikertelenségéhez, a reform kudarcához az időtényező is nagyban hozzájárult. A következményekért a felelősség tehát megosztott.

Rathmann János : Johann Samuel Toperczer gondolatvilága

A kitűnő lőcsei líceumi tanár, Johann Samuel Toperczer (1770-1815) alakja ma alig ismert, művei nem jelentek meg újra, nagy kéziratos hagyatéka jószerivel feltáratlan, kiadatlan és lefordítatlan. Toperczer két nagyobb tanulmányát, két prédikációkönyvét és filozófiai tárgyú doktori disszertációját hagyta ránk nyomtatásban, ám ennek sokszorosa volt a kéziratos hagyaték, amelyből a 19. századi elemzők a rendkívül színes, sokirányú műveltségű tanár és kutató képét vázolták előttünk. Egyetlen nevesebb életrajzírója, Jakob Melzer még némi reménykedéssel ír nagy irodalmi értékű, kétségkívül tudományosnak mondható kéziratainak várható sorsáról, bár előre szánakozik is, hogy esetleg a molyok zsákmányává válhatnak.1 E sorok írója meg van győződve róla, hogy Melzernek, a – néha dagályosan fogalmazó -jó lőcsei életrajzírónak igaz szavai arra intenek, hogy a lehető leggyorsabban törlesztenünk kell valamit abból a restanciából, ami napjainkra – sajnos – felhalmozódott: legalább összegezni azt, ami még a megmaradt írásokból leszűrhető, ill. ami a kortársak tollából megállapítható; másrészt magyarul kiadni azt, ami ma is érték, de ami sohasem jelent meg.

Előrebocsátom: J. S. Toperczer az akkori lőcsei líceum legképzettebb és legműveltebb tanárai közé tartozott, már a nyelvtudása (latin, görög) is imponáló, nagy művekre és hű fordításokra predesztinálta volna. Önálló gondolkodása, amely biztos kantiánus alapokon állt, talán képes lett volna túl is menni a kriticizmuson. Megértette nagy mesterét, Kantot csakúgy, mint korának Kant-interpretátorait, Forber-get, Reinholdot, Schmidet vagy kedves tanárát, a jénai egyetem történelemprofesz-szorát, Schillert. Ösztönzést kapott tőlük a tudás, az önálló gondolkodás elérésére. De inspirációt kapott az akkori progresszív és élen járó jénai egyetemtől magától, az egyetem goethei szellemű alkotó légkörétől is.

Életút, pályakép

Életrajzának feltárásához latin nyelvű önéletrajza2 is forrásul szolgál.

Johann Samuel Toperczer (vagy Topperczer), a legjobb zipserek egyike, 1770. augusztus 15-én Lőcsén született.

Apa és fia: Johann Toperczer és fia, Johann Samuel Toperczer (1770-1815) jelentős párost alkottak a lőcsei líceumban. Az apa, Johann Toperczer, a gimnázium conrectora volt, nagyon művelt, tudós ember, az iskolaügyben kiérdemesült férfi, aki maga is könyvek szerzőjeként lett ismertté. Egy latin nyelvű retorikai tankönyvet hagyott az utókorra (Rhetoríca, tradita per J. Toperczer. Gymn. Ev. Leutschovien-sis. olim conrector. Anno 1783). A szép beszédet, a szónoklás fortélyait, az iskola áldozatkész szolgálatát Samuel apja példáján látta és sajátította el.

Ami J. S. Toperczer nyelvi hovatartozását illeti: mint tősgyökeres szepességi beszélt magyarul, németül, értett szlovákul, írott művei német és latin nyelvűek. Tanár korában Lőcsén bizonnyal latinul tanított, lehettek német órái is.

A továbbiakban Melzer a fő forrásom, jellemzéseiben nem kívánom korrigálni a stílusát.

A gondos nevelésben részesülő ifjú Toperczer meghálálta a törődést, s a jól képzett ifjú mind szellemileg, mind erkölcsileg kitüntette magát. A lőcsei iskolában társa volt Johann Bogsch, Samuel Kribel és Elias Chrastina. A magyar nyelv jobb elsajátítása céljából a sárospataki kollégiumba ment. Tanulmányait Sopronban folytatta, ahol tanárai közé tartozott Wietoris és Raitsch.

Toperczer teológusnak készült. Hogy jövőbeni hivatásához tökéletes képzést kaphasson, 1791-ben Jénába ment, és az ottani egyetem hallgatója lett. Neves tanárai között említhető Döberlein, Griesbach (teológia), Schiller (történelem), a filológiában és irodalomtörténetben Schütze. Doktori disszertációját az ismert kan-tiánus filozófusnál, Forbergnél írta, filozófiatanárai között volt az akkor nagyon népszerű Reinhold. Tanáraival kialakult barátsága nagyban hozzájárult szellemi fejlődéséhez.

Diáktársai közül kiemelkedett a szorgalom és ambíció tekintetében. Háromévi jénai tanulás után tért vissza szülővárosába, ahol rövid idő után házitanítói meghívást kapott Prónay László családjához, ahol két teljes évet töltött el pedáns és korrekt tanári munkában. Ez idő alatt a lőcseiek meghívták líceumi tanárnak, töltené be a harmadik professzor állását (1796). Voltaképpen ilyen minőségben dolgozott aztán Lőcsén mint a hivatalát már nehezen betölteni tudó apja adjunktusa. Hat éven át működött az iskolában teljes aktivitással. 1804-ben Nagyszalókra hívták meg lelkipásztornak. Nem szívesen vált meg tanári posztjától, hiszen lelkesedett az iskolai munkáért, de mivel szülei a falusi élet nyugalmát keresték, rábeszélték a kínálkozó állás elfogadására, és ő teljesítette kérésüket. Nagyszalókon három évig maradt, a szepesolasziak kérésére ugyanis elfoglalta az ottani lelkipásztori állást 1807 novemberében. Szepesolaszi lelkipásztoraként elnyerte a XIII. szepességi város szenátusi jegyzője” címet is. Maga Szepesolaszi nem az a helység volt Toperczer számára, ahol igazán szívesen maradt és zavartalan nyugalomban alkothatott. Ő mégis türelemmel viselte kedvezőtlen sorsát, és a szép hivatás kötelességeinek élt egészen haláláig. 1815. július 14-én halt meg egy fertőzés következtében, amelyet egy lázas beteg meglátogatásakor kapott.

Toperczert kortársai nemes lelkű, jámbor szívű és mélyen hívő embernek tartották. Cselekedetei magukon viselték azokat a szép érzéseket, amelyek egyenes, jó-ravaló lelkületét eltöltőitek. Tiszta erkölcsű ember volt, és e tisztaság és a nagyfokú lelkiismeretesség folytán szellemét, kedélyét nagyfokú vidámság jellemezte, valamint bensőséges részvétele a társasági élet tiszta örömeiben. Társaságban a teljes szerénység, a humanitás jellemezte, barátai pedig töretlen kedélyű, egész lelkét odaadó férfiként ismerték.

Toperczer jellemvonásai közül kiemelkedik a szülei iránti önfeláldozó szeretete.

Mint tanárnak kiváló tehetsége volt a tanításhoz és ahhoz, hogy hallgatói számára az anyagot szemléletessé tegye. Ezzel is magyarázható, hogy tanársága alatt nagyon sok jó dolgot alkotott. A lőcsei iskola állapota egészen közelről érintette, és kollégáival, akkori tanártársaival, Liedemann-nal és Fuchsszal fáradhatatlanul munkálkodott a felemeléséért. Ugyanilyen buzgalommal dolgozott a Liedemann által létrehozott nevelőintézetben is.

Azt, hogy milyen nagy volt a rendszeretete, milyen pontosan és lelkiismeretesen látta el a hivatás adta teendőit, s hogy milyen szorgalommal dolgozott tovább az önképzésén, jól tanúsítja az 1789-től 1815. június 15-ig vezetett naplója (Diarium). Azt mondhatni: ami szépet és jót írója életében tett, az mind megtalálható benne. Voltak szemtanúi annak, milyen buzgalommal folytatta a Biblia tanulmányozását annak eredeti nyelvein. Hogy e tekintetben igazi előrehaladást tehessen, olvasatlanul s figyelmen kívül hagyta azon újabb írásokat, amelyek a maga korában a leghíresebb egzegétáktól megjelentek.

Amilyen alapos volt Toperczer a teológia szakterületén, ugyanilyen volt a filozófiában és a történelemben is, de kiváltképp az esztétikában jeleskedett. Latinsága -előadott és írt latinul – tiszta és klasszikus eleganciájú volt.

Bizonyára íróként arathatta volna legnagyobb sikerét, de kéziratai közül keveset tudott publikálni. Nyomtatásban csak jénai doktori disszertációja (Dissertatio philosophiae de Aesthetica transcendentali, 1792) jelent meg a neve alatt. A dolgozatunkban is említendő két tanulmánya (A görögök erkölcseiről és ízléséről a barátság és a szerelem tekintetében, ill. Az emberi természet önhasznú és nem-önhasz-nú ösztönéről) anonim jelent meg Michael Wagner, a széleskörűen művelt kantiánus szellemű felső-magyarországi származású bécsi orvos kétkötetes antropológiájában, amely tanulmányokat tartalmazott (Beitráge zur philosophischen Anthropologie und den damit verbundenen Wissenschaften. Wien, 1796. Bd. 2 ).3 Ami jobban ismertté vált, az két prédikáció-szöveg (a nagyszalóki búcsúbeszéd és a szepesolaszi üdvözlőbeszéd), ám ezek nem adnak képet szerzőjük igazi képességeiről. Fennmaradt az apjáról, Johann Toperczerről írott latin nyelvű emlékezése is.

A sok kéziratban az utókorra maradt írás között volt Lőcse város története, valamint számos tankönyvnek vagy segédletnek szánt írás (teológiai, filozófiai és esztétikai tartalmúak), s nem utolsósorban egy kötetnyi költemény- mindezek többsége német nyelven. A soha nem rendezett és katalogizált kéziratoknak – sajnos – nem készült el a teljes listája (!).

Toperczer nagy szorgalommal és invencióval fordított görögből és latinból németre: Cicero-, Iszokratész- és Xenophón-fordításai elkészültek (pl. Szókratész nevezetességei), de tudomásom szerint sehol sem jelentek meg. Ugyanez vonatkozik sajnos a legtöbb, reményeink szerint mindmáig fennmaradt kézirataira, amelyek valós tudományos értékét soha senki sem vonta kétségbe, csak éppen megjelentetésükért nem tett lépéseket.

Életműve az iskolai filozófián” való túllépés beszédes bizonyítéka. Emellett szól életrajzának az a ténye is, mely szerint nyomon követte a kortárs Biblia-kutatást, és mindent elolvasott, ami csak eljutott hozzá. Feltevésem szerint sokáig levelezett jénai tanáraival, F. Schillerrel, Forberggel és a többiekkel; egykori egyetemi társán, a (minden valószínűség szerint) szepességi Michael Wagneron keresztül pedig feltehetően a weimari klasszika más tagjaival is kapcsolatban állt.4

A jénai egyetem kisugárzása

J. Samuel Toperczer és más jeles szepességi személyiségek többnyire megjárták a magyarországi protestáns kollégiumokat, de igazi alma materüknek Jénát vallották. A kanti filozófia pedig a korabeli német tartományok közül Halle mellett csak Jénában élvez legitimitást.

Felvetődik a jogos kérdés: kantiánussá váltak-e a Jénában végzett szepességi tanárok?

Jéna nemcsak a kanti filozófia központja német földön, de az 1780-as, 1790-es években erősen modernizált és az iskolás oktatáson túllépő egyetemével (főként Goethe és a két Humboldt érdemeként) Németország elismert szellemi központja, megelőzve ebben Göttingent. A kor legjobb német tudósai sereglenek ide, pezseg az élet: kutatás és oktatás egységbe kerül, a később kiteljesedett humboldti egyetemkoncepció már most – igaz, csak pár évtizedre – megvalósul.

A jeles szepességi személyiségek közül legalább négyen (a két Genersich, Samuel Fuchs és J. Samuel Toperczer) tanultak akkor Jénában, amikor ott a kan-tiánus Carl Reinhold filozófiaprofesszor, Friedrich Schiller történelemprofesszor, a közeli Weimarban pedig J. G. Herder tiszteletbeli teológiaprofesszor tanított, ill. dok-toranduszokat fogadott.

Carl Reinhold – mint ismeretes – vonzó Kant-esszéi alapján kapott katedrát Jénában 1787-ben, és a kompendiumirodalom szerint erősen Kant-követő, Kantot népszerűsítő filozófiatanár és filozófiai író volt.

Friedrich Schiller, aki Goethe ajánlására 1784-től 1799-ig történelemprofesszor a jénai egyetemen, 1790-1794 között egyetemi pályájának legnagyobb sikereit aratja, tele van az előadóterem, egyes tanítványaival baráti viszonyba is kerül,5 Samuel Toperczer is ezek közé tartozik. Toperczer Jénába érkezésekor (1791) Schiller lelkes Kant-rajongó, távozásakor (1794) pedig Schiller a kanti rigorózus morált kissé megfricskázó Xéniák-versciklus (Szelíd Xéniák) társszerzője, s szerzőségében a nagy tekintélyű Goethe látszólag erősíti a pozícióját (a versek egy részét együtt írják). Ami a teoretikus – filozófus – Schillert illeti, 1793-ban már – a kanti útról kissé letérve – Az ember esztétikai nevelésén dolgozik, amelyben tudvalevőén valamelyest elhatárolódik a kanti morál-pozíciótól (Goethével párhuzamosan), és az erkölcsi akaratot (Wollen) egyfajta esztétikai neveléssel véli elérni. Nos, kissé egyszerűsítve: Schiller – modern szóval élve – filozófiai antropológiát művel legtöbb dolgozatában, és közel kerül a herderi historizáló vonalhoz, közben távolodva kissé Kanttól. Ilyen hatások alól aligha vonhatta ki magát akár J. S. Toperczer, akár a későbbi lőcsei líceumi tanár, S. Fuchs, akár a szintén szepességi s a korábban szintén jénai diák: az antropológus-orvos Michael Wagner.

Carl Reinhold Jénába kerülésekor valóban kantiánus volt; Jéna – Göttingen mellett -, mint mondottuk, az egyetlen német egyetem, ahol – a miniszter, majd egyetemi kurátor Goethe ügyes taktikázásának és progresszív gondolkodásának köszönhetően – a kanti filozófiát tanítani lehet, ill. szabad. Ám amikor Michael Wagner (1786-tól Jénában6) és barátai (Toperczer, S. Fuchs) Jénába kerülnek az egyetemre, még mindig hullámokat vet és alig csitult a Kant-Herder-, Reinhold-Kant-vita (1785). Reinhold ugyanis nagyon határozottan exponálta magát a kanti Herder-recenzió kapcsán, a Teutscher Merkúrban, hiszen a Kant tanait a nagy absztrakciók szintjéről mindig a konkrétság szintjén is megfogalmazni törekvő Reinhold inkább a herderi, mint a kanti antropológia híve, és a Kanttól való fokozatos távolodás – először csak az ismeretelméletben – az 1780-as évek második felétől rajzolható ki nála.

A magyar tanítványoktól körülrajongott Reinhold eleinte korrekt Kant-szemináriumokat tart A tiszta ész kritikájáról, ám a később átadott Kant-kép a fő kérdésekben (történetfilozófia, antropológia) – úgy tűnik – többnyire csak a Reinhold és Schiller szemüvegén át látott Kant-kép lehetett.

Ami a korábban hűséges kantiánusnaktűnő Herdert illeti, ő 1776-tól Weimarban van, és néhány év múlva bekapcsolódik a teológiaoktatás munkájába is: Weimarban doktoranduszokat is fogad.7 Irodalmi hírneve azonban ennél is nagyobb: az 1770-es években már Goethe mellett a legtekintélyesebb német író: történetfilozófiai eszméi (morál, humanitás-eszmény) evangélikus körökben erősen hatnak Németországban az 1780-as és 1790-es években.

Toperczer életrajzírói nem említik jénai tanárainak sorában sem Reinholdot, sem pedig Herdert. Toperczer – név nélkül megjelentetett – antropológiai tanulmányaiban viszont – ellentétben az osztrák filozófiatörténeti interpretációval (Werner Sauer8) – szinte pontosan nyomon követhetők a kanti indíttatású herderi antropológia és történetfilozófia alapgondolatai (a kultúratörténeti szakaszoktól függően más és más a szerelem képe), valószínűleg a schilleri – erősen esztétizáló – szemléletmóddal is átitatva.9 Ugyanakkor Toperczer jénai doktori disszertációjának vezető tanára, Friedrich Kari Forberg (1770-1848) egyértelműen kantiánus szellemű, amit a klagenfurti illegális Kant-kör (az ún. Herbert Kreis) energikus támogatása is bizonyít.

Michael Wagnernek Goethéhez fűződő kapcsolatáról is sikerült valamit napvilágra hozni. Az erősen természetfilozófiai érdeklődésű és kantiánus terminológiát használó M. Wagner már bécsi orvos volt, amikor először kapcsolatba került a jénai mi-neralógiai társasággal (amelynek tudvalevőleg egy ideig Goethe volt a tiszteletbeli elnöke) és a híres Ph. Pinel francia orvossal, akinek a neurológiai könyvét németre fordítja, kantiánus előszóval.10 Másrészt arról sem feledkezhetünk meg, hogy a jénai orvosi fakultás legnagyobb reformere – és díszdoktora – éppen a tudós költő Goethe volt.11 A sok mindenre fényt derítő Eckermann-könyv (Beszélgetések Goethével) leír néhány látogatást, néhány magyar weimari látogatását (pl.Toldy-Schedel Ferencet), Michael Wagnerről viszont nem találtam említést. (Feltehetően Fessler levelezésében, S. Toperczer naplójában vagy Herdernél található utalás.)

Goethe antropológiai gondolatai ebben az időben még nem nyertek megfogalmazást. Részlegesen irodalmi köntösben megjelentek ugyan (Itáliai utazás), de ezek is későbbiek, mint Wagner antropológiai kötetei (1799).

Goethe a Kant-viták után is – ellentétben a közelmúlt túlzó interpretációival – bízik a kanti alapgondolatokban, sosem fordul velük szembe, Az ítélőerő kritikáját örömmel olvasgatja, és egyetértőén nyilatkozik róla, sokat adnak a véleményére (Herder, Reinhold és Fichte rendszeres beszélgetőpartnerei). Goethe kiegyenlítő szemléletmódja mai tudásunk szerint vitathatatlan: az ő szemében Kant – a gondolattalannak ítélt korai német felvilágosodás alakjaival ellentétben – az első komoly, újat hozó filozófus, aki Goethét meggyőzte: érdemes a filozófiával foglalkozni. És ennek a kiegyensúlyozó hatásnak azért nagy a jelentősége a mi szempontunkból, mert a jénai egyetemen éppen ennek folytán nem válhatott jellemzővé sem az antikantiánus nézőpont, hiszen ez Goethe szemében magának a tudományosságnak a támadását jelentette volna, sem a Kant-epigonság.12

Johann Samuel Toperczer kantiánus eszméi

Johann Samuel Toperczer életműve tehát igen gazdag volt, öt kinyomtatott tanulmánya mellett tucatnyi fontos és terjedelmes kéziratot hagyott hátra,13 és nehéz megállapítani, vajon a megjelentek vagy a kéziratban lappangók voltak-e a fontosabbak. Megállapításaim nagyrészt a megjelent írásokra alapoznak, míg a kéziratos hagyatékból csak a feltárt önéletrajzra és Melzer adataira szorítkoznak.

Szólni kell mindenekelőtt arról, hogy érdeklődésének előterében a kantiánus filozófia és esztétika állt, témái, a feldolgozás módszerei erre vallanak.

Doktori disszertációja már a témaválasztásban is kiállás a kanti ismeretelmélet mellett, hiszen címe a transzcendentális esztétika volt (vezető tanára, Friedrich Carl Forberg pedig a kor egyik prominens kantiánus filozófusa, aki Reinhold baráti körének tagja és a bécsi felvilágosodás alakjainak tisztelője).

A második bizonyíték pedig az, hogy két írása jelent meg abban a nevezetes, a filozófiai antropológiáról szóló kötetben, amelyben Michael Wagner prominens kan-tiánusok (Lazarus Bendavid, Johann Benjamin Erhard) írásait gyűjtötte össze. Az akkori Bécsben ilyen írásokkal a közönség elé lépni nagy merészség volt, és ez magyarázza azt, hogy több szerző, köztük Toperczer tanulmánya név nélkül jelent meg.

Az emberi természet önhasznú és nem-önhasznú ösztönéről című, e kötetben publikált tanulmányának pontos keletkezéstörténetét nem tudjuk, de az jól kivehető, hogy témaválasztása és szóhasználata a kantiánus Reinholdot követi, amennyiben morálfilozófiai jellegű. Ugyanis a német felvilágosodás újra meg újra elővett problémájára, a boldogság” (Glückseligkeit) kérdésére keresi a kantiánus választ.

Toperczer a kriticizmus korában szerencsés módon kritikai álláspontot tudott elfoglalni híres jénai tanárai irányában is. Nagyra becsülte tudásukat, megtanulta tőlük, amit csak lehetett, de volt annyira önálló intellektus, hogy nem követte őket minden tetszetős, de bizonytalan útjukon. Igaz ez kiváltképp Carl Reinholdra nézve. Reinholdot, a kitűnő tanárt és lelkes Kant-interpretátort, aki – mint említettük – éppen magyar diákjai kedvéért tartott speciális kollégiumot A tiszta ész kritikájából, nagyra becsülte, de doktori disszertációját nem nála írta. Ennek okát nem vizsgálta a filozófiatörténet, de valószínűleg közrejátszott benne az az éles fordulat is, amit Reinhold tett 1789-ben, amikor egy könyvében (Versuch einer neuen Theorie des menschlichen Vorstellungsvermögen) mintegy revideálta a kanti ismeretelméletet, mégpedig egy korábbi, végső soron wolffi pozícióból. A kortárs Kant-interpretátorok és Kant-epigonok (Erhard és mások) erre élesen elítélő hangon reagáltak, s maga Kant is visszautasította rendszerének kiegészítését”, jóllehet ezt visszafogottan és a baráti hangot mindig megtartva tette. Reinhold maga meggyőződéssel vallotta, hogy tökéletesítette Kantot, és nem vette észre, hogy axiomatikus tudományfelépítése a filozófiában alkalmazhatatlan. Az addig nagy közönségsikereket arató Reinhold ettől kezdve – úgy tűnik – mindinkább magára maradt, és hamarosan távozott is jénai sikerei színhelyéről.

Amiben viszont Toperczer Reinhold követője maradt, az a népfelvilágosítás rein-holdi programja, amely a kiművelt nép feltételezésén alapult. Ez már involválta az erkölcsi kérdések felé való közeledést: a gyakorlatban is használható filozofálást. Toperczer antropológiai tanulmányai nagyjából tehát ezt az irányt követték, de úgy, hogy nem ismételte meg Reinhold említett módszertani hibáját. Reinhold képzet”-fogalma (Vorstellung) ugyanis átment a morálfilozófiába is, és pl. merev választóvonalat húzott az anyagi ösztön (Stofftrieb) és a formai ösztön (Formtrieb) között, mert az első végső soron az önhasznúságot, a második a nem-önhasznúságot involválja.

Toperczer a maga tanulmányában korrekt, kriticista elemzésnek veti alá mindkét ösztönt, s végül képes egyfajta szintézist teremteni közöttük:

így tehát a belső elégedettség az a kötelék, amellyel elválaszthatatlanul összekötődik egymással a két ösztön, az önhasznú és a nem-önhasznú egy érzékileg racionális lényben. A nem-önhasznú ösztön kielégülése által az önhasznú számára az érzéki élvezet előidézésében egy olyan tárgyat produkál, amely a boldogság (Glückseligkeit) fő alkotórészét képezi, és e tárgyon keresztül hat rá. Az önhasznú azért, mert egyáltalában élvezetre, s ennél fogva erre a tárgyra is törekszik, a nem-önhasznú ösztönt ennek előidézésére csábítja. A belső elégedettség vagy az érzéki élvezet éppen ezért mindkét ösztönnel közeli rokonságban van: az önhasznúval azért, mert mint élvezet az érzéki érzőképességen alapszik; a nem-önhasznúval pedig azért, mert ennek kielégítésével vagy az erkölcsi törvénnyel valami tisztán racionálisát és nem-önhasznút produkált.”14

Toperczer tehát azon az állásponton van, hogy összeegyeztethető, szintézisbe hozható az említett kétféle ösztön, amennyiben úgy véli, hogy a boldogság és a moralitás részlegesen empirikus egysége mint belső elégedettség az az összekötő szál, amely a két ösztönt egy érzéki és racionális lényben eltéphetetlenül összekapcsolja egymással. Itt említjük, hogy az adott téma e konkrétságban nem található meg sem Kantnál, sem Herdernél.

Toperczer másik, ugyanebben a kötetben megjelent név nélküli tanulmánya (A görögök erkölcsei és ízlése, a barátság és a szerelem aspektusában) olyan gondolatmeneteket és módszertani megoldásokat tartalmaz, amelyek leginkább az alapelvekben Kant-tanítvány Herder historicista műveiben, kiváltképp az Eszmékben találhatók meg, de elvontabb, kifejtetlen formában.15

A barátság és a szerelem történetének felvázolásánál Toperczer valójában szeretett görög világát emeli ki, és mintegy példaszerű vonásokkal ruházza fel. A herderi historizmust követve mindkettőt a maga korába helyezi, és abból kívánja megmagyarázni. A más és más megjelenési forma a más és más történeti kornak a szülötte: önmagában nem érthető meg.

Lássunk néhány szövegrészt ebből a tanulmányból, amely az egykori görög demokrácia aranykorát is ábrázolja témája szemszögéből!

A szerelem története, vagyis az egyes módozatok filozófia-történeti ábrázolása, amire ez a vonzalom (Neigung) a különböző korokban és különböző nemzetek körében szert tett, valamint azon okok kifejtése, amelyek ezt előidézték, igen érdekes probléma volna, melynek megfejtése az emberi történet körének kibővítése szempontjából és egyáltalában az emberiség története szempontjából igen fontos lenne. Hogy ez a vonzalom, amennyiben az ember természetében nyeri alapját, bizonyos általános jegyekben nyilvánul meg, melyek nem véletlen okokból vezetendők le, bizonnyal nem szorul bizonyításra. A nemi szerelem éppen ilyen módon nyilvánult meg és ugyanazokra a célokra törekedett a vadembereknél csakúgy, mint a művelt népeknél, a régebbieknél, akárcsak az újabbaknál. Ám mégis ugye mennyire és menynyire mások voltak a fogalmak, amelyek e hajlamra befolyást gyakoroltak különböző korokban és különböző nemzeteknél. Nemde különböző árnyalatokat öltött ez a szerelem a klíma, a gondolkodásmód, a kultúra és egyéb véletlen körülmény szerint? Egy tahiti őslakos, aki szerelmi vallomást tesz egy barna bőrű leányzónak; egy görög férfiú Ganymedesének társaságában, avagy hetéráinak körében; egy ázsiai férfi a maga háremében cserkesz nőinek körében; egy lézengő ritter a lovagkor idejéből; egy enyelgő francia a fiatalabb Crebbion korából, egy szolgálattevő lovag az újabb olaszok körében; és a mi Wertherünk és Siegwartunk könnyfakasztó emléke – ó mily feltűnő ez a sok-sok különbség!”16

A barátság és szerelem alakulása a görög ókorban lényegében a görög szabadság-eszméből nyer magyarázatot, láthatóan ez a szerző fő magyarázó elve:

Ez a szép irány, amely felé az emberi szellem a kultúra első csíráinál elindult, sajátos ízlést hozott el a különböző népeknél, de különösen a görögöket tanította meg a jó ízlésre a férfias viselkedés és barátság terén.

A szabadság érzése, amely a görögök lelkét a Görögországban való megtelepedésük óta eltöltötte egészen addig a pillanatig, amikor a rómaiak despotizmusa következtében elvesztették nemzeti létüket s ezáltal a nemzeti szellemüket is; ez az érzés szembetűnő hatást gyakorolt vallásukra, törvényhozásukra, politikai alkotmányaikra és erkölcseikre; ízlésük korai kifejlődése és az abból kinövő, szinte az őrültségig menő entuziazmus minden szép iránt egészen sajátos jelleget kölcsönzött a férfibarátságok iránti eme hajlamnak.

Tudjuk, milyen féltékenyen őrizték a görögök politikai szabadságukat, és mennyire csakis ez a republikánus érzés tette lehetővé számukra, hogy fenntartsák létüket a perzsa zsoldosok szörnyű seregei ellen. De vajon nem illett-e bele e dicső gondolkodásmódba az ősöktől örökölt magasabb barátság-fogalom, és vajon szükségképp nem a szakadatlan függetlenségi törekvésük járult-e hozzá jótékonyan egy olyan hajlam továbbéléséhez, amely szerint a bátor és szabadságszerető férfiak közti szorosabb szövetség által kell fenntartani a függetlenséget az uralomra törő szomszédok vagy a dölyfös despoták ellen.

Ily módon ezek a legrégibb korok szükségleteiben megalapozott és a görög szabadságérzéssel mindig továbbélő fogalmak a férfibarátságról fokozatosan összekeveredtek a politika alapelveivel. Már a legrégibb görög törvényhozók használhatónak találták ezt a hajlamot a maguk törekvéseire.”17

Toperczer a fentebb elemzett fő művei mellett számos – latin és német nyelvű -tankönyvként használt segédletet írt a filozófia elemeire, a teológiára, a történelemre és az iskolai oktatás módszertanára vonatkozólag, amelyek bizonnyal túllépték a régi iskolás oktatás (schulische Lehre”) horizontját, és a tudós kutató szerzői nóvumait árulják el. Ezekre azonban csak a kisszámú szekundér irodalomból következtethetünk, e kéziratok feltárása és interpretációja még előttünk álló feladat.

Mindamellett Toperczer példáján jól látható, hogyan kapcsolták össze a szepes-ségi tanárok a felvilágosodás korában az európai élvonalhoz tartozó jénai egyetem gondolatiságát és kantiánus eszméit a líceumaikban folyó oktató munkájukkal, felülmúlva a kortárs magyar iskolák színvonalát. Ezt a munkát nagy áldozatkészséggel, hivatástudattal, magas szintű önképzéssel végezték, ami alapul szolgált a további előrelépésekhez.

Bukovszky László : Fejezetek Deáki múltjából (1848-1945)

I. Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc eseményei

A Pozsonyban tanácskozó utolsó rendi országgyűlés üléseire nagy elvárásokkal tekintettek a jogállása szerinti jobbágyfalu lakosai. Ezek után nyilvánvaló volt, hogy 1848 márciusának eseményei széles visszhangra találtak Deákiban is. Az uralkodó által április 11-én szentesített sarkalatos törvények lényeges változásokat hoztak a település mindennapjaiba is. Az érvényre jutott jobbágyfelszabadítás alapján a robot, a dézsma és az úriszék hosszú századok után egy csapásra a múlté lett.

Az említett változások magukkal hozták a volt jobbágyok és a földesúr közötti régi ellentét megújulását, mely még a Mária Terézia-féle úrbéri rendezés idejére nyúlt vissza. S bár a jobbágyközség 1768-ban meghatározott urbáriumában történt csorbát pontosan 30 évvel később – 1798-ban – sikerült részben kiköszörülni, sőt a község a pannonhalmi apátság uradalmától mint földesúrtól a tagosítás első szakasza során 1844-ben végképp elvált,1 az immár szabaddá vált jobbágyok jogos sérelmei még 1848-ban sem oldódtak meg maradéktalanul. 1848 júniusában Bús Benedek, a község bírája és Puskás Pál törvénybíró egy 10 pontban megfogalmazott beadvánnyal fordult egyenesen Deák Ferenc igazságügy-miniszterhez.2 A község elöljárói beadványukban Deáktól a szabaddá lett jobbágyok ellen elkövetett igazságtalanságokra kértek orvoslást: a faizásra, az irtásföldek és legelők használatára és más, a jobbágyközség szempontjából méltánytalanul megoldott kérdések sorozatára, melyekre az ún. áprilisi törvények sem találtak teljes megoldást. A volt jobbágyok és zsellérek sérelmei csak a húsz év múlva lezárt tagosítás során oldódtak meg.

A jobbágyfelszabadítás mellett a legnagyobb polgári vívmányt a népképviseleti elv bevezetése jelentette a soron következő megyei és a képviselőházi választásokon. Az országgyűlési követeknek népképviselet alapján való választásáról szóló V. törvénycikk a vagyoni cenzus alapján először biztosította a nem nemesek számára az országgyűlési követválasztásokon való részvételt. Pozsony vármegye 10 egyéni választókerületének egyik székhelye Galántán volt. A 96 deáki választó a választókerület további 25 településének választóival együtt 1848. június 19-én vehetett részt a történelmi eseményen.3 A választókerületben két jelölt indult harcba a képviselőházi mandátumért: Sebestény László galántai római katolikus plébános és az ágostai evangélikus vallású Marczell János megyei esküdt, nebojszai földbirtokos. A deáki szavazók többsége – 71-en – ez utóbbira adta voksát, míg a kisebbség, szám szerint 25, a győztes galántai plébánosra szavazott. A választási jegyzőkönyvből kitűnik, hogy a választók vallási hovatartozásuk szerint adták le voksaikat. A reformátusok Marcellt, míg a katolikusok Sebestényt támogatták.

Az 1848-as forradalom kitörését követően sejteni lehetett, hogy a bécsi kormány a belpolitikai helyzet konszolidációja után nem fogja tétlenül nézni a magyarországi eseményeket. A nemzetiségi mozgalmak kijátszásával az év kora őszén lángba borult az ország. Ezt megelőzően, valamint ezzel egy időben megindult a nemzetőrség szervezése és az újoncok toborzása az alakuló honvédseregbe. Batthyány Lajos miniszterelnök 1848. szeptember 19-én kelt leirata szerint a vármegye 127 lakos után 2 újoncot, azaz összesen 3647-et volt köteles kiállítani. A honvédség megszervezése azonban a vártnál nagyobb nehézségbe ütközött a vármegyében. Ezt figyelembe véve a kiállítandó újoncok számát később 3543 főre csökkentették. December közepére viszont a vármegye állandó bizottsága ennek a mennyiségnek csak valamivel több mint a felét tudta kiállítani. Pozsony vármegye Külső járása, melybe Deáki közigazgatásilag tartozott, 656 újoncot volt köteles adni a honvédseregbe. A december végén bevonult újoncok a 15. honvéd zászlóaljba kerültek, többségük egészen a világosi fegyverletételig harcolta végig a szabadságharcot. Deáki összesen húsz újoncot adott a honvédseregnek, név szerint ismerjük őket: Beszédes János, Csákány János, Csizmadia János, Dora Ferenc, Gál Lajos, Kipor Sándor, Kondics János, Néma István, Néma János, Néma Mihály, Ozsvald János, Pap Ferenc, Pavel János, Puskás Sándor, Sztarovics István, Siska Mihály, Takács Antal, Takács Imre, Vízvári László és Vlácsil Márton.4 A bukás után a császári önkényuralom első szenvedői ők voltak a faluban. 1850. január közepén a húsz volt honvéd közül tizet besoroztak a császári seregbe, öten viszont a bujdosást választották.5 Az 1867-es kiegyezést követően a deáki honvédek közül négyen – Takács Imre, Takács Antal, Kipor Sándor és Vízvári László – mint igazolt honvédek szerény anyagi támogatást kaptak a Pozsony megyei Honvédegylettől.6

A honvédsereg szervezésével egy időben megkezdődött az ország felkészülése a védelemre. Pozsony vármegyének ebben jelentős feladata volt. Novemberben elkezdődtek a sáncmunkák Pozsonyban és vele egy időben a mezőgazdasági termények beszállítása a komáromi erődbe. A pannonhalmi apátság deáki uradalmából 500 pozsonyi mérő búzát, ugyanannyi árpát és 250 pozsonyi mérő zabot szállítottak a deáki és peredi fogatosok a Duna menti városba.71848 decemberében a császári seregek előretörése és hadi sikerei folytán a vármegye csaknem egész területe ellenőrzésük alá került, beleértve Deákit is. A megváltozott hatalmi helyzet csak fokozta a lakosság megterhelését. A hadi események egyre több kötelességet róttak a helyi lakosokra.

1849 tavasza nem hozott lényeges változást a község életében. A császári seregek egységei a Vág-vonal mentén még tartották átmeneti állásaikat. A nagysallói győzelem, majd a komáromi ostromzár áttörésével azonban megváltozott az addigi helyzet. Azok után, hogy a császári fő sereget Pozsony irányába szorították a honvéd egységek, a császári vezetés a Vág és a Kis-Duna között elterülő területen igyekezett összpontosítani csapatait. A sikeres tavaszi hadjárat egyik utolsó átfogó hadmozdulata, az ún. Vág menti ütközetek lényeges hatással voltak a község mindennapjaira. A június 16-án lezajlott vesztes zsigárdi csata után az osztrák csapatok – a Pott dandár egységei – tartották ellenőrzésük alatt Deákit. A Pered és a szomszédos községekhez kapcsolódó 1849. június 20-21-i peredi csata első napja a honvédsereg sikerével végződött. Poeltenberg Ernő tábornok a táborkari Központi Irodának az eseményekkel kapcsolatosan azt írta, hogy a június 20-án lezajlott ütközetben az ellenséget többek között Deákiról is kiverték.8 A hadszíntérre utólagosan érkezett Görgey Artúrnak az volt a terve, hogy a kedvező helyzetet kihasználva a II. hadtest majd Deáki és Alsószeli térségében fedezi a III. hadtest előrenyomulását a Vág túloldaláról Vágsellye és Galánta irányában.9 A másnapi osztrák-orosz ellentámadás azonban meghiúsította tervét. Deákit 21-én reggel ismét ellenséges csapatok szállták meg, s a község újra hadszíntérré változott. A kimerült honvédsereg az osztrák-orosz túlerővel szemben nem volt képes tartani állásait, és a Negyednél felállított hídon, valamint a Csallóköz irányában Aszódtanya felé a Kis-Dunán keresztül nagy veszteségek árán elhagyta a hadszínteret. A Deákit megszálló császári és cári katonák önkényes viselkedésükkel sok kellemetlenséget okoztak a helyi lakosoknak. Maga Wohlgemuth altábornagy Haynaunak írt jelentésében is elismeri, hogy katonái közül sokan fosztogatnak és lopnak.10 A községben az elkeseredést növelte, hogy az időközben kitört kolerajárványban ötvenkét helyi lakos hunyt el.11

II. Deáki története a világosi fegyverletételtől 1918-ig

A világosi fegyverletételt követő császári önkényuralom teljes egészében eltiporta az ország szuverenitását. A Haynau, majd Bach nevével fémjelzett időszak sok évre meghatározta a hazai társadalmi, gazdasági és politikai fejlődést. A császári hatalom az ún. 1848-as áprilisi törvényeket a szabadságharc bukását követően eltörölte ugyan, egy dologban azonban nem tudta megállítani a beindult fejlődést. A jobbágyság megszüntetését kimondó 1848-as törvényeket I. Ferenc József az 1853-ban kiadott úrbéri rendelettel megerősítette, és kimondta az úrbéri kapcsolatból, valamint a földesúri joghatóságból eredő jogok, járandóságok és kötelezettségek megszüntetését, a volt jobbágyok kezén levő úrbéri földbirtokok fölötti szabad rendelkezés jogát és a földbirtokosok kárpótlását.

11.1. A községi önkormányzat átalakulása és tevékenysége

A Bach-rendszer éveiben kiépített új hatalmi szerkezet eltörölte a megyerendszert és vele együtt a több évszázados önkormányzatiság gyakorlásának a jogát Magyarországon. Az abszolutista központosított állam eszközeként jött létre a vágsellyei székhellyel kialakított Külső járás, élén a megyei királyi biztosnak alárendelt szolgabíróval. Deáki továbbra is a jogaiban megnyirbált Pozsony megyébe s azon belül a már említett vágsellyei székhelyű szolgabírói járásba tartozott.12 A község jogállásában lényeges változást hozott az 1871:18. sz. törvénycikk. A községi önkormányzatiság az új jogszabály szerint az országban gyökeresen megváltozott. Deáki mint nagyközség önkormányzati jogát képviselő-testülete révén gyakorolta. A testület tagjainak számát a népesség számából vezették le. A községi választók minden száz lakos után egy képviselőt választottak. A képviselő-testület fele választott, fele pedig a község legvagyonosabb, legtöbb egyenes adót fizető lakosaiból, az ún. virilistákból állt. A virilisták jegyzékét évente a járási szolgabíró állapította meg. A képviselő-testület tagjait háromévenként hat évre választották. Ez azt jelentette, hogy a harmadik év elteltével a póttagok és azok a rendes tagok, akik a szabályszerű hat évet már kitöltötték, minden harmadik év végén kiléptek.13 A testület üléseinek számát a községi szabályrendelet állapította meg, viszont minden év tavaszán az elmúlt évi számadások megvizsgálása és minden év őszén a jövő évi költségvetés megállapítása végett az illető törvényhatóság tavaszi és őszi rendes közgyűlését legalább egy hónappal megelőzően ülést kellett tartani. Emellett ha a község bírája vagy maga a testület tagjainak egynegyede úgy látta, korlátlan számban rendkívüli közgyűlést hívhatott össze. Mivel sem az 1871:18., sem a községi igazgatást érintő 1888:22. sz. törvénycikk alapján megállapított községi szervezési szabályrendeletet nem ismerjük, nincs pontos tudomásunk a képviselő-testület tagjainak pontos számáról. A törvény a nagyközségek testületi tagjainak számát 20 és 40 fő között állapította meg. A deáki képviselő-testület fennmaradt jegyzőkönyvei alapján e két érték közötti számot támasztják alá. A törvény életbe lépését követő évek adatait alapul véve a képviselők száma huszonhét volt, ami nagyjából megfelelt az összlakosság számarányának.14 A 20. század elején azonban a testület már harmincöt főből állt.15 A képviselő-testület tagjait a nagyközség legtehetősebb és köztiszteletben álló polgárai alkották. Ez azonban több esetben nem nyújtott garanciát a köz ügyeinek makulátlan irányítására. A bíró és a jegyző mellett az önkormányzat munkáját nagyban segítették a faluban élő értelmiségi virilisták. Közülük is kiemelkedtek a két felekezet lelkipásztorai – Gulyás Elek és dr. Wargha Samu katolikus pap, illetve Szabó Zsigmond és Tóth Kálmán református tiszteletes -, a felekezeti elemi iskolák tanítói – Markó Pál és Földes Lajos -, valamint a pannonhalmi apátság uradalmát képviselő számtartók. Az 1850-es évektől az izraeliták csoportosan telepedett meg Deákiban. Gazdasági térnyerésüket igazolja, hogy az 1880-as évektől több esetben két virilista képviselőjük is volt a testületben.16

A község önkormányzatának végrehajtó szerve az elöljáróság volt, amely a felsőbb közigazgatási hatóságok és a képviselő-testület határozatait hajtotta végre. Deáki nagyközség elöljáróságát a bíró, a törvénybíró, a négy esküdt, a közgyám, a községi pénztárnok, a községi jegyző és a körorvos alkotta. Az elöljáróság törvényben rögzített összetételét sokáig figyelmen kívül hagyták a község irányítói. A közgyám (községi gyám), akinek a község gyámügyeinek intézése volt a feladata, csak 1878-ban a főszolgabíró felszólítása után került megválasztásra Szinek Gábor, a pannonhalmi apátság uradalomi számtartójának személyében.17 Az elöljáróság tagjai közül ebben az időben ugyancsak hiányzott az önálló községi pénztárnoki állás is. Ezt a feladatot a község bírája régi szokás szerint maga látta el, egészen 1888-ig.18 Az önálló községi pénztáros kérdése a huszadik század első évtizedében oldódott meg véglegesen a községi vagyon hűtlen kezelése alapján kirobbant botrány miatt. A képviselő-testület 1911-ben rendszeresítette a községi pénztáros állását, és szigorúan meghagyta: 1912 januárjától kezdve a községnek járó összes bevételt, a megyei és állami adókat a pénztárnok a községi jegyzővel vagy helyettese közreműködésével köteles beszedni, és azokat naplókban vezetni. A bírónak vagy helyettesének azt követően tilos volt bármiféle pénzeket felvennie.19

A község bírája volt az önkormányzat első embere, ő képviselte a községet, a képviselő-testület az üléseit az ő elnöklete és felügyelete alatt tartotta. A 19. század második felétől vezető szerepe háttérbe szorult. A múltban, a községi bíráskodásban betöltött helye szinte teljesen megszűnt. Az elöljáróság további tagja a törvénybíró volt. A község bíráját segítette hivatalának viselésében, helyettesítette őt távolléte alatt. Az egyéb feladatok mellett az ő kötelessége volt az éves közmunka-szétírás elkészítése, mely a faluban található közutak kikavicsozására terjedt ki.20 A négy esküdt hivatala a községi bíráskodás idejéből maradt fenn, azonban hivataluk a 19. század második felétől jelképessé vált.

A század közepétől a községi jegyző különös jelentőségre tett szert: a közigazgatás tényleges vezetőjévé vált. Hivatalát a szabadságharc bukása után még egyedül végezte, sőt a század nyolcvanas éveinek végéig ő volt a községi kézbesítő is.21 A század végén a megnövekedett hivatali jogköre miatt azonban feladatát egyedül képtelen volt ellátni, hivatali tevékenysége ugyanis kiterjedt a közigazgatás csaknem minden agám. Éppen ezért a község anyagi hozzájárulásával segédet alkalmazott maga mellett a hivatalban. A segédjegyzői állás rendszeresítésére azonban csak 1909-ben került sor.22 Mivel a községi jegyző szerepe az önkormányzat működésében egyre felértékelődött, és fontosabb lett, mint a bíró hivatala, személye meghatározó jelleggel bírt a község életében. Több évtizedes áldozatkész hivatali szolgálat után 1900. április 28-án elhunyt a község jegyzője, Varga István. Helyét Pataky Géza foglalta el. A hivatalát felületesen végző jegyző többéves adóhátralékot halmozott fel a község részéről, ezért a képviselő-testület leváltását kérte az alispánnál. Mint panaszlevelükben írják, az adózásban felgyülemlett tartozás olyan nagy, hogy manapság már azt sem tudjuk, hogy kinek fizessünk”. Az adóügy felelőtlen kezelésén kívül szemére vetették, hogy nem állt a község lakosainak szolgálatában, és több esetben ittassága miatt képtelen volt a képviselő-testületi ülések jegyzőkönyveinek vezetésére.23 A községi jegyző hivatalát a jegyzői lakban vezette. A pici hivatal a községháza céljait is szolgálta. Az épület átalakítása a képviselő-testület ülésein 1898 óta volt napirenden. A főszolgabíró – mint az önkormányzat felügyelő szerve – hivatalából kezdeményezte 1899-ben egy tanácsteremmel való kibővítését a jegyzői lak udvarán lévő börtön és az azzal szomszédos melléképületek helyén,24 ugyanis a testület üléseinek megtartására nem volt megfelelő helyiség. Ezért a képviselők úgy döntöttek, hogy a község valamelyik gazdának egyik szobáját fogja kibérelni, s ezen helyiségben fogja tartani gyűléseit ezentúl”.25 Megoldás csak 1908-ban született, amikor a község Mágner Adolf 99. szám alatti házát megvásárolta, és az épületből jelentős átalakítással megfelelő új hivatalt hozott létre.26

A községi jegyző szolgálatáért a községtől lakást és bért kapott. Ezen felül még 10 hold szántót is, mely azonban az állandó tavaszi belvíz miatt csaknem minden évben használhatatlan volt. A jegyző járandóságát 1904-ben véglegesítették. Addigi évi bérét 1200 koronáról 1500-ra emelték fel, de a 10 hold szántó használatát megvonták tőle, rámutatva, hogy hivatali munkája miatt a földművelésére úgy sincs ideje. Kárpótlásul a természetbeni lakáshoz 300 négyszögölnyi konyhakertet kapott.27

A község lakosságának közegészségügyi ellátásáról a körorvos gondoskodott. Deáki a szomszédos Pereddel közösen alkalmazta. Az elöljáróság tagjaként rendszeresen részt vett a képviselő-testület ülésein. Székhelye Pereden volt, de a községgel kötött megállapodás szerint dr. Gara Dávid 1890-től minden második hét szerdáján tartott hivatali napot – rendelést – a faluban.28 Úgy tűnik, a község lakosainak orvosi ellátása nagyobb gondoskodást igényelt, mert 1898-ban már hetente egyszer, csütörtökönként rendelt Deákin. A körorvos hivatali kiszállásai alatt a felmerülő költségeket a község fedezte. A levéltári adatok alapján egy másik körorvos nevét is ismerjük, dr. Pollák Ignácét, aki a századfordulón foglalta el állását.29

Az elöljáróság tagjain kívül az önkormányzat és a faluközösség működésében jelentős szerepet játszottak a községi segédszemélyzet tagjai. A kisbíró, aki általában a halottkém állását is ellátta, a jegyző és bíró hivatalában segédkezett. Ő dobolta, hirdette ki a község vagy valamelyik felettes hatóság rendeletét és a magánszemélyek hirdetéseit. A dobolás a 19. század közepén is a faluban két helyen, a katolikus és a református templom előtti téren történt. Az 1880-as évektől azonban nyilvánosan” a faluban több helyen. Szolgálatáért díjazásban részesült, amit a képviselő-testület állapított meg. Helybeli személy dobolásért egy koronát fizetett, ebből fele a községi bírót, másik része őt illette. Az idegen viszont már két koronát fizetett, ebből egy korona a község pénztárába került, a másik egy koronán viszont a bíró és a kisbíró fele-fele arányban osztozott.30 A forrásokból ismert Nagy Zsigmond (1881), Takács Pál (1900), Puskás Ignác és Tóth Ambrus (1902), ill. Szőcs István (1910) kisbíró. A kisbírón kívül a segédszemélyzetet a halottkém, a két mezőőr, a két bakter – éjjeliőr – (1902-ben Vörös István és Nagy Antal, 1909-ben Szabó Ambrus és Nagy Antal) és a harangozó (1902-ben Tóth János) alkotta.31 A két mezőőr (1902-ben Szőcs Géza és Szabó Ambrus, 1909-ben Pap Elek és Kis Imre) szolgálatáért a községtől a Bánta dűlőben 1200 négyszögöl szántót kapott, de a mezőrendi kihágásokból befolyt összeg 25%-a szintén őket illette. A községi bábák – szülésznők – törvényben elrendelt jogállását sok éven keresztül a képviselő-testület nem volt hajlandó elismerni. A fizetésükhöz való önkormányzati hozzájárulást többször is elutasította. Nagy Sándorné és Pavel Ferencné volt az első bába, akiknek a község évi ötven-ötven korona bért hagyott jóvá.32 A községi elöljáróság tagjait a jegyzőn és a körorvoson kívül három évre választották, a községi segédszemélyzet tagjait pedig általában évente bízta meg a képviselő-testület.

A községi önkormányzat tevékenységéből származó iratokat, dokumentumokat a bíró, esetleg a törvénybíró, a későbbiek során viszont már a jegyző is ellátta kézjegyével. A községi tisztviselők aláírásán túl az okmány hitelességét a község pecsétje is megerősítette. A 19. század felétől fokozatosan kiszorul a hivatali használatból a hagyományos tipárium, és feladatát Deáki esetében is átvette a gumipárnás pecsétnyomó. Az új községi pecsét megtartotta a falu eredeti pecsétképének ábrázolását, mely annak mezőgazdasági jellegére utalóan pecsétképében ekevasat és csoroszlyát ábrázol. A 3,3 cm átmérőjű pecsét körirata: DEÁKI KÖZSÉG PECSÉTJE.”331904-re azonban az újonnan elkészített községi pecsétnyomóból végleg eltűnik a több évszázados pecsétkép. A 3,5 cm átmérőjű pecsét körirata: POZSONY MEGYE, GALÁNTAI JÁRÁS, DEÁKI KÖZSÉG PECSÉTJE. A korszak utolsó változására a községi pecséthasználatban 1910-ben került sor. Az újonnan bevezetet 3,4 cm átmérőjű pecsét körirata: POZSONY VÁRMEGYE 1910″ a pecsétkép helyén, középen pedig a község megjelölése: DEÁKI KÖZSÉG” szerepel.35

A községi elöljáróság tagjai (1877-1912)

11.2. A falu gazdasági és társadalmi alakulása a dualizmus korában

A szabadságharc leverése után az 1853-ban kiadott úrbéri pátens alapján megkezdődött a volt jobbágyok és zsellérek megváltozott birtokviszonyainak rendezése. A község a pannonhalmi Szent Benedek-rendi apátság birtokától már 1844-ben elkülönült, ezért a község saját költségén a több részben megszerzett mezőgazdasági művelési terület tagosítását 1864. február 12-én határozatban mondta ki.36 A tagosítás elkészítésére Devits Károly okleveles mérnököt kérték fel, aki a végleges munka, az új telekköny és tagosítási térkép összeállításával 1867 végére készült el. A község és a vármegye képviselői az elkészített tagosítási felmérést az érintettek jelenlétében hosszú tárgyalások és egyeztetések után 1868. május 22-23-án végleges formába öntötték és jóváhagyták.37 A volt úrbéres földek egyesítése megváltoztatta a birtokviszonyokat a községben. A tehetősebb parasztgazdák már saját tulajdonukon gazdálkodhattak, míg a földnélküliek az apátsági birtok majorjában és Gelencepusztán találtak munkalehetőséget mint napszámosok, mezőgazdasági munkások.

A község lakosainak megélhetési forrását továbbra is a mezőgazdasági termelés jelentette. A termékeny, sík vidéki talaj magas hozamú volt a gabonafélékben, rétjei és legelői biztosították a szarvasmarha- és a juhtenyésztés alapfeltételeit.38 A mezőgazdasági termelés alapját a paraszti gazdálkodás alkotta. A tagosítás befejezését megelőzően készült megyei statisztika szerint a községben 346 kisbirtok volt.39 Ez a szám is utal a paraszti gazdaságok felaprózódására, főleg akkor, ha ösz-szevetjük a községben levő házak számával. A 19-20. század fordulóját megelőző években a községben 4081 katasztrális hold növénytermesztésre alkalmas szántóföld, 77 katasztrális hold rét, 7 katasztrális hold legelő és 164 hold erdő volt található. A gabona- és takarmányfélék termesztése mellett az állattenyésztés terén az 1863-ban felvett vármegyei statisztika 380 lovat, 148 ökröt, 402 tehenet, 2000 juhot, 38 kecskét és 239 sertést említ.40 A tíz évvel később készült felmérés lényeges változást nem eredményezett. Az állattenyésztés meghatározó ágazata a szarvasmarha-tenyésztés mellett továbbra is a juhtenyésztés volt.41 A 19. század 90-es éveinek adatai azonban már lényeges eltolódást mutatnak az állattenyésztés területén. A nagy múltra visszatekintő hazai juhtenyésztés nem tudta felvenni a harcot a piacon megjelent olcsó és jó minőségű ausztrál gyapjúval. Azok tenyésztése Deákin is teljesen megszűnt. A hangsúly a szarvasmarha- és sertéstenyésztésre helyeződött. 1896-ban már 1024 szarvasmarhát, 991 sertést, 341 lovat, 48 kecskét, 9488 baromfit és 228 méhcsaládot írtak össze. A szarvasmarhafajták közül legtöbbet a pirostarka és a magyar-erdélyi fajtából tartottak a deákiak.42 A gyümölcstermesztés is népszerű maradt. 1896-ban 11 963 darab gyümölcsfát számláltak a községben, ezeknek több mint a fele szilvafa volt.43

A paraszti gazdaságok mellett a mezőgazdasági termelésben a nagybirtoknak jelentősebb szerep jutott. A pannonhalmi apátság uradalma a 19. század második felétől jelentős nagybirtokká nőtte ki magát. A birtok két részre tagolódott: a községben lévő majorra és az ahhoz tartozó Gelencepusztára. Az apátsági birtok szerkezetére az 1897. évi Gazdacímtár alapján világítunk rá. Az 1722 katasztrális holdat kitevő összterületből 1504 hold volt a szántóföld, 153 az erdő, 15 a kert, 22 a rét és 3 katasztrális hold a legelő.44 Az egész uradalom területén a 19. század végére teljesen megszűnt a nagy hagyományokra visszatekintő juhtenyésztés. Egyedül szarvasmarha-tenyésztéssel foglalkoztak. A 361 szarvasmarha mellett igavontatásra 13 lovat tartottak.45 A negyven cselédnek munkalehetőséget biztosító gazdaság korszerű gépekkel, gazdasági eszközökkel rendelkezett.46

A Vagon rendszeresen levonuló tél végi, tavaszi áradások következtében Deáki határának jelentős részét a feltört belvizek borították. A belvizek kialakulása mellet az elemi csapások is gyakran sújtották a gazdálkodókat. 1895-ben a belvíz és a jégverés a község határának kétharmadét – az apátsági birtokkal együtt – teljesen tönkretette. A károk enyhítésére a község száz személy részére közsegélyt javasolt, további kétszáz családnak a közsegély mellé munkalehetőséget igyekezett biztosítani télre, de ugyanakkor az állami támogatás megszervezésével is próbált enyhíteni az elszenvedett károkon az elöljáróság. Az 1844-es elkülönülés és az 1868-ban befejezett tagosítás során a község jelentős mezőgazdasági ingatlanhoz jutott. Ekkor kerültek a község tulajdonába a Domosnya, Bánta és a Faluszérű nevű dűlőben levő szántók is, melyeket árverés útján adták bérbe hat évre a helyi gazdáknak.47

Bár a deáki lakosság megélhetését a mezőgazdasági termelés biztosította, a község gazdasági életében csekély méretekben képviselve volt a kézművesipar is. A kézművesek száma a környező településektől semmivel sem maradt el. A 19. század hatvanas éveiben négy csizmadia, két kovács, két szabó, két asztalos, egy bognár, kilenc takács, két mészáros, egy borbély, egy festő, egy kádár, de ugyanakkor tizenkét kereskedő is élt a faluban.48 A községi képviselő-testület saját hatáskörén belül folyamatosan befolyásolta a helyi ipar és kereskedelem színvonalát, minőségét a kocsmáltatási jog, a községi kovácsműhely és vágóhíd, valamint a téglaége-tő-kemence bérbeadásával. A kocsmáltatási (bormérési) jogot a község a főapátságtól a 19. század végén nyerte el, addig azzal a község csak részben rendelkezett szabadon. A község negyedévre szóló bormérési jogát – Szent Mihály napjától (szeptember 29.) karácsonyig (december 24.) – árverés útján adta bérbe az elöljáróság. 1882-ben a jog bérlője Csimma Sándor volt.49 A község kovácsműhelyét a hozzá tartozó lakással szerződéses alapon adta bérbe a község. 1902-ben a község kovácsával, Néma János kovácsmesterrel az elöljáróság nagyon elégedett volt, így megbízatását újabb három évre meghosszabbította.50 A képviselő-testület 1886-ban többszöri sürgetés után arról döntött, hogy a falun kívül ott, ahol a község szénája állt, vágóhidat építtet. A zsindellyel fedett téglaépület elkészülte után a testület szabályrendelettel szabta meg az állatok vágási diját: egy birka után öt krajcárt, szopós borjú után tíz krajcárt, két éven aluli szarvasmarha után húsz és két éven felüli után harminc krajcárt voltak kötelesek fizetni az érintettek a bérlőnek.51 Az árverésen három évre elnyert használati jog bérlői közül 1890-ből Schil Ferenc, 1899-ből Szabó Sándor, 1902-ből Schultz Ferenc és 1907-ből Hirschler Salamon nevét ismerjük. A községi téglaégetőt a 19-20. század fordulóján két kemence alkotta. Egy-egy kemencét évi kétszáz koronáért adta bérbe a képviselő-testület. A bérlő évente két alkalommal égethetett téglát, ezen felül viszont a bérleti dijat felül kellett fizetnie. A községi téglaégetőt bérlők közül ismert Mágner Adolf.52 A község iparában jelentős előrelépést jelentett az 1897-ben iparjogot nyert Gőzmalomtársaság, melynek Száz Elek volt a vezetője.53 A malmot több éven keresztül a környék legfontosabb ipari létesítményeként jegyezték. Serkentően hatott a község és a környék gazdasági és társadalmi fejlődésére a Bécs és Budapest közötti fővasútvonal Vágsellyéről Negyedig húzódó mellékszakasszal való kibővítése 1909 októberében. A Deákit is érintő vasútvonal kivitelezője a Gregerchon és fia budapesti cég volt, s 1909. október 17-én adták át a forgalomnak. A vasúti szakasz által érintett községek lakosai, miként a korabeli sajtó írja éljenzéssel és koszorúslányokkal” fogadták az első átvonuló szerelvényt.54 A község a vasút által biztosított gazdasági előnyök kiaknázását megindokolva 1911-ben egy fogadó építését döntötte el, mivel a galántai piacra igyekvők a községen haladtak keresztül, és ugyanakkor a szomszédos települések többsége gazdasági és szállítási szempontból is a deáki vasútállomást vette igénybe. A terv megvalósításába beleszólt az első világháború, a fogadó felépítése elmaradt, de a községben lévő kocsmák számát így is eggyel növelték.55

A község lakosainak műveltségét részben a kötelező elemi iskolai oktatás biztosította. A kétosztályos felekezeti katolikus elemi iskola fenntartója a bencés rend, míg az egyosztályos református iskoláé a helyi református gyülekezet volt. A 19. században a két iskolában tanító pedagógusok közül külön említést érdemel Markó Pál és Földes Lajos: ők az oktatás mellett aktív szerepet vállaltak a község közéletében is.56 Az 1870-ben lezajlott népszámlálás adatait bemutató megyei kiadvány szerint a község összlakosságának 36,7%-a volt analfabéta, ez az arány azonban csaknem 10%-kal alacsonyabb volt a járási átlagnál.57

A 19. század utolsó évtizedében a társadalmi változások eredményeként megalakultak az első társadalmi-kulturális egyesületek Deákiban is. Az 1894 és 1903 között létrehozott öt egyesület egy kivételével vallási alapon jött létre. A források csak nagyon szűkszavúan tudósítanak tevékenységükről. A legrégibb múltra az Önkéntes Tűzoltó Egylet tekint vissza. Megalakításában 1894-ben a község önkormányzata nyújtott segítő kezet, hiszen az egylet az egész faluközösség tűzvédelmére felügyelt.58 A községi képviselő-testület 1902-ben az egylet főszertárnokának”, Tok Sándornak a kérvényét elfogadta, és a tűzoltószerek megfelelő tárolására egy szertár és őrszoba megépítéséről döntött. A következő évben a testület megbízásából az egylet főparancsnoka, Pataky Géza jegyző egy új fecskendőt vásárolt. A község rossz anyagi helyzete sokáig nem tette lehetővé a megfelelő szertár felépítését. A tűzoltószereket éppen ezért több helyen: a pásztorházban, illetve a jegyző pajtájában tárolták.59 Az Önkéntes Tűzoltó Egylettel egyazon évben, 1894-ben alakult meg a Református Olvasókör. Célja a művelődés kiszélesítése, népszerűsítése volt. Bejegyzett tagjainak száma elérte a hatvan főt.60 Szintén a közművelődést és a keresztény erkölcs népszerűsítését szolgálta az 1903-ban százötven taggal megalakult Római Katholikus Olvasókör.61 A 19. század hatvanas éveiben megjelent izraeliták a század végén két jótékonysági egyesületet hoztak létre a községben. Az 1898-ban alakult zsidó temetkezési egyesületnek (Chevra Kadischa) tizenkilenc, míg az 1899-ben alakult Izraelita Nőegyletnek huszonnyolc tagja volt.

A község történetének e szakaszában a gazdasági-társadalmi változások természetes velejáróival találkozhatunk. Ez a fejlődés látványos átalakulást hozott minden területen. Gyökeresen megváltozott a falu arculata és jellege. így volt ez annak ellenére, még ha a 19. század utolsó két évtizedében általában a község kasszája üres volt. 1887-ben ugyan a képviselő-testület megépíttette a vágóhidat, de további jelentős építkezésre, befektetésre nem volt képes pénzt biztosítani az önkormányzat. Az általános pénztelenség a rossz anyagi gazdálkodás eredménye volt. Ezt bankhitelek felvételével próbálták megoldani. Több esetben azonban már ez is járhatatlan útnak bizonyult, így kisebb összeget vagy az uradalom intézőjétől,62 vagy a faluban élő tehetősebb izraelita kereskedőktől vett fel kölcsönként az önkormányzat.63 Azt követően, hogy Pataky Károly jegyzőt elmozdították állásából, a 20. század első éveiben az események más irányt vettek. Deáki a 20. század elején egy rendezett nagyközséggé nőtte ki magát. Utcáit közmunkával évente kavicsozták, majd 1906-ban dr. Wargha Samu plébános javaslatára megkezdték a gyalogjárók Gárdák) kiépítését a lakóházak előtt. Az utcarendező-bizottság döntése alapján minden lakos köteles volt a háza előtti járdarészt kiegyenlíteni és kaviccsal fedni. Az első évben a Fő utcának a jegyzői laktól a plébániáig terjedő részén, illetve a Dora István előtti úton, a következő évben pedig a község további részében folyt a munka.64 A utcaképet a községi faiskolából biztosított facsemeték kiültetésével tette rendezettebbé az elöljáróság. Bár a tagosítás során a Pered irányába vezető utcában volt a faiskola, 1903-ban megszüntették, és az ún. kovácskertben alakítottak ki újat. Felügyeletével Kurucz Elek képviselőt bízták meg, mondván, ő a fakezelés és ápolásához szakértelemmel bír”.65 A község utcáinak szépítése után Tok Károly javaslatára 1908-ban a képviselő-testület új utcaneveket hagyott jóvá. A Rakottya utcát Milleneumi, a Kender utcát Rákóczi, az Új sort Új utcára keresztelték át, míg a községet hosszában kettészelő utca hivatalosan a Fő utca megnevezést kapta. Ezen kívül a Kálvin út, Felsőmalom utca, Alsómalom utca, Szt. Mihály utca és a Temető utca megjelöléseket is elfogadták.66 Szintén ekkor cserélték ki a Főszegen felállított harangláb megsérült harangját a község anyagi hozzájárulásával, mely az ott lakóknak továbbította a templomi harangok jelzését. Szintén azzal jelezték a tűzeseteket és a községi éjjeliőrök az esti nyolc és kilenc órát is.67 A falu belső képét csak emelte az 1908-ban épült községháza épülete, bár az egy évtizedig halasztgatott építkezésre rányomta bélyegét a község szűkös anyagi helyzete. Az építkezésre 1905-ben kiírt pályázatot Tomaschek János neves nyitrai építész nyerte el, azonban a főapátságot képviselő Gálba Béla számtartó azt túlméretezettnek ítélte meg, és a főapátság részéről elutasította a kért anyagi hozzájárulást.68 Az építkezés felülvizsgálását követően meghirdetett pályázatra Tomaschek már nem jelentkezett. A beérkezett ajánlatok alapján Szedlár Lőrinc helyi vállalkozóra esett a választás.69 Az új épületben hivatali célra biztosítva volt a távbeszélő, melyet még a régi községháza épületébe 1905-ben vezettek be.70

A település társadalmi-gazdasági fejlődésének velejárója volt a demográfiai növekedés. Az erőteljes demográfiai növekedés pótolta azt a csökkenést, melyet az 1849-ben és 1866-ban pusztító kolerajárvány okozott. Az első esetben 52, míg 1866-ban 115 személy esett áldozatul a dühöngő járványnak.71 A rendelkezésünkre álló statisztikai források alapján megfigyelhető, hogy 1851 és 1921 között a lakosság száma megkétszereződött. Mindezt a magas népszaporulat, de a községbe betelepült két új népcsoport – az izraeliták és a romák – megjelenése is eredményezte. Az izraeliták a szabadságharc bukása után, a 19. század hatvanas éveiben települtek tömegesen a faluba.72 Elsősorban a község gazdasági életébe hoztak újat. Főleg iparral és kereskedelemmel foglalkoztak. Az egyházi közigazgatáson belül a galántai rabbinátushoz tartoztak, anyakönyvileg szintén. Az 1860-as években alakult izraelita hitközség elnöki tisztét a 19-20. század fordulóján Blau Simon töltötte be.73

Az izraeliták megjelenésével megegyező időszakra tehető a romák (cigányság) megjelenése a községben. Számuk a 19. század végére jelentősen megnőtt, ezért a képviselő-testület 1903-ban megtagadta további letelepedésüket a faluban. A már ott élő romák helyzetének orvoslása miatt az elöljáróság a főszolgabíróhoz fordult. Az idegen elemek letelepülését anyagi megszorításokkal is próbálta fékezni az önkormányzat. 1901-ben negyven, 1906-ban viszont száz koronában állapították meg az idegenek számára az ún. letelepülési dijat. A lakosság számának ugrásszerű növekedése a közrend megromlását eredményezte. Elszaporodtak a különböző kihágások, elsősorban a lopások. Megfékezésükre az elöljáróság létrehozta a hadnagyi és a tizedesi állást, valamint a koldusbírói hivatalt is a község területén lakó szegények és koldusok felügyeletének céljából.74

Deákit mint színmagyar községet három vallási felekezet lakta. Az izraelitákon kívül a többségi katolikusok és a számarányuk tekintetében kisebbséget alkotó reformátusok. Mindkét felekezet parochiális templommal és önálló elemi iskolával rendelkezett. A község és a pannonhalmi apátság között a 19. században megszűnt földesúri viszonyok után sem szakadt meg a kapcsolat. Bevett szokás volt, hogy a katolikus gyermekek bérmálását a főapát végezte, ugyanakkor az új főapát megválasztását követően a községi képviselő-testület küldöttségileg hódoló látogatást tett Pannonhalmán, még a 20. században is. Dr. Hajdú Tibor főapáttá történt megválasztása alkalmából 1910 februárjában Futó Péter községi bíró, Varga Ernő községi jegyző, Tóth Kálmán református lelkész és Dora István mint a képviselő-testület tagjai személyesen jártak Pannonhalmán.75

Az 1914-ben kitört első világháború Deáki életébe is beleszólt. Kettétörte a községben beindult dinamikus fejlődést. A férfi lakosság hadba vonulása miatt sok család, gazdaság maradt munkaerő nélkül. A közellátási nehézségek és a fokozatosan bevezetett kötelező beszolgáltatások mind súlyosbították a lakosság megélhetését. A frontra kivezényeltek hozzátartozóinak ellátására alakult meg 1917-ben a községi hadigondozó bizottság. Az év májusában 14 hadiözvegy és 23 hadiárva segélyezéséről döntött a 10 tagú bizottság, melynek tagjait a következő személyek alkották: Csimma Mór bíró, Varga Ernő jegyző, Kiss Pál közgyám, Tóth Kálmánná, a ref. esperes neje, Markó Pál kántortanító, Márkly Istvánná, az uradalmi kasznár neje, Tok Károly kisbirtokos, Földes Lajos ref. igazgató tanító, Dora István kisbirtokos és Epölyi Mainrád katolikus plébános.76 A négy évig tartó értelmetlen öldöklésnek a községben 99 hősi halottja volt.77

III. A Csehszlovák Köztársaság húsz éve alatt

Az első világháború és az azt követő időszak lényeges változásokat hozott a község lakosainak életében. Átmeneti jelleggel kettétörte a beindult gazdasági-társadalmi fejlődést, majd az első világégés után egy újonnan alakult, idegen állam fennhatósága alá kerültek. A Prágában 1918. október 28-án kikiáltott első Csehszlovák Köztársaság a párizsi béketárgyalások megkezdéséig az antant támogatásával és beleegyezésével 1918 novemberében megkezdte az ország északnyugati részének katonai megszállását. Deákiban, akárcsak a környező falvakban, teljes volt a zűrzavar. A szociális feszültségek rablásokhoz, fosztogatásokhoz vezettek, kárt okozva ezzel a gazdáknak és a főapátsági uradalomnak. Az elkeseredést csak fokozták a cseh és szlovák fegyveres csoportok előretöréséről szóló hírek. Éppen ezért a Vágsellyén megalakult Magyar Nemzeti Tanács egy küldöttséget menesztett Károlyi Mihály miniszterelnökhöz Budapestre. A küldöttségnek – mely valóban járt Pesten – Deákiról Szabó Károly volt a tagja.78 A december utolsó napjaiban Pesten járt küldöttség azzal tért vissza, hogy a Felvidék katonai megszállása az antant belelegyezése alapján történik, és rövid időn belül be is fog fejeződni. 1919 januárjának első hetében megkezdődött a Mátyusföld és a Csallóköz katonai megszállása. Egyes források szerint Varga Ernő községi jegyző 1919. január 7-én egy 150 fős önkéntes csapatot irányított Galánta irányába, hogy megakadályozzák a cseh-szlovák fegyveres alakulatok előrenyomulását.79 A túlerővel azonban nem tudták felvenni a harcot, és visszavonultak a községbe. A visszavonult nemzetőrség a jegyző kertjében építette ki figyelőállását, és egy hátrahagyott gépfegyverrel próbálta megállítani a cseh katonaságot. A kialakult rövid tűzpárbajban Kurucz Ernő életét vesztette, Csimma Elek pedig súlyosan megsebesült.80 Ugyancsak életével fizetett Varga István községi mezőőr, akit zöld egyenruhába öltözve magyar katonának hittek, és szintén agyonlőttek.81 A községbe bevonult cseh katonaság elfogató hadjáratot indított a fegyveres ellenállók ellen. A jegyzőt kis híján agyonlőtték, csak a jegyzői lak udvarán levő kútba dobott gépfegyver előadása után menekült meg családjával.82 A fegyveres és részben a polgári ellenállást az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés állította meg a Felvidéken, mely a területet Csehszlovákia részeként ismerte el.

lll.l. A községi önkormányzat és a politikai pártok szerepe

Az 1919-ben bekövetkezett államhatalmi váltás nem hozott újat Deáki közigazgatási beosztásában. Pozsony megyébe és azon belül továbbra is a Galántai főszolgabírói járásba tartozott. A közvetlen változást az elfogadott új közigazgatási törvény jelentette 1923. január 1-jei hatállyal, amikor Deákit – Pered és Zsigárd községgel együtt – a Vágsellyei járáshoz csatolták.

Az önkormányzatok működése lényeges változásokon ment keresztül a köztársaság húsz éve alatt. Elsősorban a községi választásokról szóló 1919/75. sz. és a községi rendtartásról szóló 1919/76. sz. törvény bevezetésének köszönhetően, viszont apró változtatásokkal továbbra is érvényben maradt a községekről szóló 1886:22. sz. törvénycikk. Deáki község önkormányzati jogát továbbra is képviselőtestületén keresztül gyakorolta. Az 1919 január elején bekövetkezett hatalmi változás után a megye zsupánja tavasszal feloszlatta az addig működő önkormányzati szerveket, s átmeneti jelleggel újat nevezett ki. Lényegesebb változást az 1920-as év hozott. Bár még mindig nem volt érvényben a községi választásról szóló törvény Szlovákia és Kárpátalja területén, az új önkormányzati szerveket az időközben lezajlott első képviselőházi választások eredményei alapján alakították ki. A választások során legtöbb szavazatot szerzett Keresztényszocialista Párt (600) mellett az új képviselő-testületben mandátumhoz jutott a Magyar Kisgazdapárt (590, a Magyar Nemzeti Párt jogelődje), a Magyar-Német Szociáldemokrata Párt (175) és a Zsidó Párt (68). A község bírája Dora Lajos lett, a 10 tagú elöljáróság tagja volt még Bús Lajos, Kurucz Elek, Csimma Elek, Szőcs István, Takács Ambrus, Beszédes József, Bábel János és a jegyző Varga Ernő.83

Az első helyhatósági választásokra Deákiban a már említett választási törvény szerint 1923. szeptember 16-án került sor. Először fordult elő az önkormányzat történetében, hogy közvetlenül a pártlistákra leadott szavazatok alapján jutottak manátumhoz a képviselők. A 30 tagú testület tagjait a községben kialakított két választókerületben választották: Nagy Lajos, ill. Kurucz Áron vendéglőjében kialakított szavazóhelyen. A választásokon indult négy párt közül leadott érvényes szavazatok alapján az Országos Magyar Kisgazda Párt tizennégy,84 a Köztársasági Magyar Kisgazdák és Földművesek Szövetsége három,85 az Országos Keresztényszocialista Párt (OKP) tizenkét,86 a Zsidó Párt egy87 mandátumhoz jutott.

A politikai pártok helyi szervezeteinek kialakulása egybeesett a szlovákiai magyar kisebbség politikai kezdeményezéseivel. A csehszlovákiai magyarság politikai pártjainak kialakulása az 1920-as képviselőházi választásokat megelőző időszakra tehető. Szervezett formában elsőként a községben az Országos Keresztényszocialista Párt alakult meg 1919. október 5-én.88 A párt vezetőségét 1923-ban Beszédes József elnök, Néma Antal alelnök, Takács Ambrus titkár, Bús Rezső pénztáros és a két ellenőr, Cserge János és Pataki Mihály alkotta. Az OKP országos vezetésében az 1920-as évek közepén kialakult válság idején a helyi szervezet a Lelley-féle Nyugatszlovenszkói Keresztényszocialista Pártot támogatta.89 A későbbiek folyamán, az 1930-as évek elején a helyi szervezet elnökségében bekövetkezett személycserék után a párt helyi választmányát Nagy Kolozs elnök, Takács Ambrus alelnök és Vágó Ferenc titkár alkotta.90 A község legerősebb politikai pártja az Országos Magyar Kisgazda, Földműves és Kisiparos Párt (későbbi nevén Magyar Nemzeti Párt) volt. Az önkormányzati választásokon egyedül egy alkalommal szorult a második helyre. A pártnak már az 1920-as parlamenti választások alatt is sok támogatója volt Deákiban, hivatalosan azonban csak az 1923-as önkormányzati választások előtt alakult meg Bús Lajos elnök, Szabó Károly alelnök, Szabó Sándor ügyvezető elnök, Kurucz Elek pénztáros, Markó Pál jegyző és Puskás Lajos ellenőr ösz-szetételű választmánnyal.91 A párt 1925-ös országos fúziója során felvette a Magyar Nemzeti Párt nevet, s ezt követően a választásokon is ezen a néven szerepelt. Az 1930-as évek elején a 143 szervezett taggal bíró párt választmányát Tóth István (Simon) elnök, a két alelnök, Szabó Sándor és Tóth Ferenc (Simon), Pákozdi Ferenc ügyvezető elnök, Kurucz Endre pénztáros és Szabó Károly titkár alkotta.92 Az első bécsi döntést megelőző utolsó önkormányzati választásokon a két ellenzéki magyar párt Egyesült Magyar Párt (EMP) néven indult és szerzett többséget a képviselő-testületben.

A húsz év alatt a leglátványosabb átalakuláson a baloldali pártok mentek keresztül a községben. Az 1920-as képviselőházi választások során a leadott szavazatok alapján Deákiban a harmadik legnépszerűbb politikai pártként a Magyar-Német Szociáldemokrata Pártot jegyezték. Népszerűségét a továbbiakban azonban nem tudta kihasználni. A Varga Ráfel és Vörös Ferenc irányításával működő helyi szervezet a pártban bekövetkezett belső bomlást követően tejesen megszűnt, az önkormányzati választásokon sem indult. A szociáldemokrata párt helyét Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) vette át. A helyi szervezet alakuló ülésen 1924. január 28-án megválasztott választmányt Marczinkó János elnök, Csörge István alelnök, Hajdú Szilveszter pénztáros és Vince Éráz jegyző alkotta.93 A párt tagjai a már megszűnt szociáldemokrata párt szimpatizánsaiból, valamint az időközben csődöt mondott Csánky-féle Köztársasági Kisgazdapárt csalódott tagjaiból kerültek ki. Mivel a húszas évek közepén az aratómunkások járandósága miatt keletkezett perben a kisgazdapárt nem volt képes az érintettek érdekeinek védelmében kellően fellépni, a CSKP ezt kihasználva nagy sikert ért el az 1927-es választásokon. A leadott szavazatok alapján hét mandátumhoz jutott. A világgazdasági válság idején a CSKP befolyása egyre erősebb volt, amit az 1931-es választási eredmények igazoltak. Az azt követő időszakban viszont népszerűsége a holtpontra jutott.

A két világháború közötti Csehszlovákiában a magyar politikai pártok közül egyedül a Csánky-féle Köztársasági Magyar Kisgazdák és Földművesek Szövetsége folytatott nyilvános kormánypolitikát. A cseh Agrárpárt mellett politizáló tömörülés helyi szervezete 1923. július 26-án alakult. Elnöke Nagy Béla, alelnöke Bús Rudolf, pénztárnoka Marczinkó János és titkára Nagy Antal volt.94 A párt elsősorban a mezőgazdasági munkásokra támaszkodott, de szerepét később átvette a CSKP. Az 1928-ban újjáalakult pártnak – Köztársasági Magyar Földműves Szövetség – a következő választásokon némileg sikerült a visszatérés, hiszen az 1931-es önkormányzati választásokon két mandátumhoz jutott, gyengítve ezzel az ellenzéki magyar pártokat.95

Az egyedüli politikai tömörülés, mely vallási-faji alapon szerveződött, a helyi Zsidó Párt volt. A helyi izraelita közösség számarányához képest általában egy képviselővel volt jelen a képviselő-testületben (1923-ban Kolman Gyula, 1927-ben Eigner Gábor). 1931-ben azonban a CSKP az ő szavazótáboruktól is jelentős szavazatot hódított el, így képviselet nélkül maradt a párt az önkormányzati testületben.

A harmincas évek legelején a Fasiszta Párt szlovákiai központja Nyitra volt. Onnét próbálta a párt titkára, Ludovít Fucík behálózni a Dél-Szlovákia magyarlakta településeit. 1935-ben Deákiban is megpróbálkozott a pártszervezet létrehozásával, de a kiszemelt személy az együttműködést nem vállalta.96

A képviselő-testületi választások eredményei 1923-1938 között a szerzett mandátumok számával.

*Az 1938-as képviselő-testületi választás pontos eredményeit nem ismerjük

Az önkormányzat és annak szervei a községi szabályrendelet alapján működtek. Az önkormányzat felépítésében és jogkörében bekövetkezett változásokat az 1924-ben elfogadott új községi szabályrendeletben követhetjük nyomon. A község élén a bíró állt. A képviselő-testület által választott bíró szerepe a jegyző szerepkörével szemben lényegesen meggyengült. A községi jegyző hivatalát államosították, ezzel a hatalom képviselője és a jogszerűség felügyelője volt az adott településen. Megbízhatatlansága és államellenes magatartása miatt Varga Ernő jegyzőt a csehszlovák hivatalok csaknem húsz éves szolgálat után 1923-ban elbocsátották a községből. Helyette Subík Gyulát nevezték ki, aki 1938 végéig látta el feladatát. Őt viszont a magyar hatóságok helyezték el Deákiról, a Varga Ernőnél említett szempontok miatt. A községi jegyző hivatalának ügyintézésében Alaksza Ferenc volt segítségére.97 A megváltozott jogszabályok szerint a községi elöljáróságot a községi tanács váltotta fel. Tagjainak számát a képviselő-testület egyharmada alkotta. Összetétele a választási eredményeket tükrözte. A községi tanács tagjai 1926-ban: Nagy Kolozs bíró, Csimma Elek helyettes bíró, Sutóczky Imre, Tóth Ferenc, Szabó Kálmán, Beszédes József, ifj. Nagy Antal, Ladányi János és Száz Ignác.98 Szintén ebben az évben a képviselő-testület mellett létrehozták a tizenöt tagú pénzügyi bizottságot. A községi szabályrendelet szerint a bíró mellett fizetett tisztséget viselt a két helyettes bíró, a községi pénztáros és a közgyám. A község alkalmazottja az írnok és a két bába volt. Ugyanakkor szolgaszemélyzetét a bikabánó, a kisbíró, a községi tizedes, a két éjjeliőr, a három mezőőr, valamint a katolikus, illetve a református harangozó alkotta.” Deáki a 20. század első negyedében jelentős ingatlan vagyonnal rendelkezett. Az ún. pásztorházon kívül a község tulajdonát képezte a kovácsház, a jegyzői lak, a szegényház és járványkórház, valamint a vágóhíd. Ezek közül a kovácsház és a vágóhíd anyagi bevételt is hozott a község kasszájába csakúgy, mint a 117 ka-tasztrális hold községi szántó. A község anyagi háztartásában-gazdálkodásában keletkezett hiányt pótadók kivetésével próbálták csökkenteni. Ennek nagysága a világgazdasági válság előtt a minimálisra csökkent, 1929-től viszont elérte a 180%-ot.

III.2. A község gazdasági és társadalmi fejlődése

Csehszlovákia megalakulása után a Felvidék gazdasági-társadalmi helyzete lényegesen különbözött a cseh történelmi országrészétől. Ettől függetlenül Deáki és a környék gazdasági és társadalmi élete a sok megszorító intézkedés ellenére talpon tudott maradni, amit a nyelvében egységes faluközösség megtartó ereje biztosított. A település továbbra is mezőgazdasági jellegű volt, de ugyanakkor a 1920-as és 1930-as évekre jellemző kisipari növekedés itt is nyomon követhető.

Az új országhatár megvonása a község egyedüli nagybirtokát hátrányosan érintette. A pannonhalmi apátság deáki tulajdonjoga ugyan nem szűnt meg, de az egész birtokot a pozsonyi Egyházi Birtokok Központi Igazgatósága vette át. Az állami kezelés alatt lévő apátsági birtok összterülete 2394 magyar hold volt, melyből Gelencepuszta 670 magyar holdat tett ki.100 Idegen cseh, szlovák és horvát gazdasági hivatalnokok kerültek a faluba. A volt uradalmi hivatalnokok elvesztették állampolgárságukat, s a köztiszteletben álló Márkly István uradalmi számtartóval együtt kiutasították őket az országból.101 A szláv elem megjelenése 1930-ban az egyosztá-lyos szlovák állami elemi iskola létrehozását eredményezte. A termelésben továbbra is a szarvasmarha-tenyésztés és a gabonatermesztés dominált. A világgazdasági válság idején, 1931-ben részben a rossz termés, részben a szarvasmarha árának csökkenése miatt 960 ezer koronás veszteséggel zárta az évet a gazdaság.102 Ennek az idénymunkások és a napszámosok látták a kárát. Javulást a dohány-, illetve a fűszerpaprika-termesztés bevezetése jelentette.

Deáki legjelentősebb ipari létesítménye továbbra is a Száz Elek és tsai Hengermalom volt. Az 1933-as társasági szerződés alapján a Hengermalom üzleti vezetésével ifj. Nagy Lajos, Madari Ernő, Tok Ferenc, Kurucz Áron és Nagy Miklós társasági tagokat bízták meg.103 A tíz munkást alkalmazó üzemet 1937-ben német technológia alapján modern gépházzal bővítették, annak meghajtását dízel-, ill. fagázmo-torral cserélték fel.104 A kereskedelem területén eredményes tevékenységet folytatott az 1909-ben megalakult fogyasztási szövetkezet, amely részére a szükséges árut az 1925-ben alakult galántai Hanza Áruközpont biztosította. Kocsmát, valamint egy fő- és két fióküzletet tartott fenn. A főüzlet új épületét 1927-ben emelték Farkas János pozsonyi építész tervei alapján. 1924-ben a szövetkezet elnöke a község bírája, Nagy Kolozs volt. Csimma Elek igazgatósági elnöknek 1934-ben a huszonöt éves jubileum alkalmából készült beszámolója szerint a szövetkezet forgalma megalakulása óta meghaladta a 7,5 millió koronát. A szövetkezetnek akkor 467 tagja volt 716 üzletrésszel.105 A szövetkezeti mozgalom másik jelentős intézménye a helyi hiteligények kielégítésére alakult hitelszövetkezet volt, melyet 128 tag 247 darab ötvenkoronás üzletrésszel hozott létre 1928. március 12-én. A közgyűlés által megválasztott igazgatósági elnök Dora Lajos, alelnök Szabó Sándor, a felügyelő bizottság elnöke Csimma Elek, alelnöke Baranyai Mór s a szövetkezet könyvelője Somogyi Aladár tanító lett.106

A kereskedelem területén új színt vitt a község életébe a húszas évek elején kért vásártartási jog későbbi megadása. Az önkormányzat hat országos állat- és kirakodóvásár engedélyezését kérte az Ipari és Kereskedelmi Minisztériumtól 1923-ban. Bár a járási szervek politikai színezetet vittek a jog megadásának pártolásába, ennek ellenére 1927-ben évente egy, szeptember első hetének keddjén megrendezendő állatvásár tartására nyert csak engedélyt a község.107 A kirakodóvásár jogának engedélyezését nemzetgazdasági szempontból károsnak ítélte a hatóság. Az önkormányzat további kezdeményezése alapján 1930-ban végül is az Országos Hivatal évente négy állatvásár megrendezését engedélyezte a községnek: március, június, szeptember és december hónap első hetének keddi napján. A hiányzó vásártér a katolikus templomhoz közeli részen, a Vágsellyére vezető út mellett, a református és a zsidó temető által közbezárt területen lett kialakítva.108 A községben megrendezett állatvásárok a járás legnagyobb vásárai közé tartoztak.

Az ipar és a kereskedelem fejlődésének fontos tényezője volt a villamos áram bevezetése a községbe. A Nyugatszlovenszkói Villamosművek Rt. vezetékhálózatára való csatlakozást a képviselő-testület 1928-ban hagyta jóvá. A villamosáram-szolgáltatás a községi közvilágítást és a magánfogyasztók igényeit is biztosította. A községben kiépített villanyhálózat felülvizsgálatára 1931 nyarán került sor.109 Az 1930-as évek végén a községben 72 iparos és 23 kereskedő volt.

A két világháború közötti húsz év alatt a község kulturális életét az állam által biztosított törvényes keretek és az önszerveződés alapján létrejött egyesületek gazdagították. A törvényes intézkedések keretein belül szervezett népművelést az állampolgári nevelésről szóló 1919. évi 67. sz. törvény indította el országszerte. Az ellenzéki magyar pártok negatívan viszonyultak a törvényhez, annak lehetőségeit csak az 1920-as évek második felében kezdték kiaknázni.110 A törvény alapján létrehozott helyi közművelődési bizottság Deákiban 1925-ben jött létre. Elnöke Epölyi Mainrád, titkára pedig Somogyi László igazgató tanító volt.111 Tevékenysége az iskolán kívüli népművelés csaknem minden ágára kiterjedt. A másik törvény szerint garantált, a népművelési keretrendszer jelentős intézménye a községi magyar közkönyvtár megalakítása volt. A könyvtár a római katolikus elemi iskolában volt elhelyezve, vezetésével Somogyi Aladárt bízták meg.112 A községi költségvetésből évente 600-800 koronával támogatott könyvtárban 1931-ben 329 kötet állt az olvasást kedvelők rendelkezésére.113 Egy következő törvényerejű rendelet – a 1932/169. sz. törvény – az önkormányzatokat a községi krónika vezetésére kötelezte. Deákiban a képviselő-testület ennek elkészítésével és vezetésével 1934-ben eredetileg Somogyi Lászlót bízta meg, aki azonban a következő évben lemondott megbízatásáról Szabó Ágoston tanító javára.114

A törvényes intézkedések keretein belül biztosított művelődési lehetőségek mellett fontos szerepet játszottak Deáki társadalmi és kulturális életében a különböző egyesületek. Az Önkéntes Tűzoltó Testület csak hosszú vajúdás után alakult újjá. Új alapszabályzatát 1929-ben hagyta jóvá a hatóság. Főparancsnoka a község jegyzője, Subík Gyula volt.115 Négy év múlva, 1933-ban teljesült az egyesület régi vágya az új szertár felépítésével. A Haladó Iparoskört 1920. május 24-én ötvenöt helyi iparos alakította meg. A Madari Béla elnök, Szapucsek Lajos alelnök, Kolman Gyula jegyző, Szedlár Lőrinc pénztáros és Sutóczki Imre választmányi tagokból álló egyesület az iparos- és kereskedőosztály érdekeinek védelmére alakult.116 Az egyesületen belül létrehozott műkedvelő kör tagjai azonban több sikeres népszínművet vittek színpadra. Az Iparoskör elnöke a harmincas évek közepén Vörös Domonkos volt.

Az 1930-as évek közepén alakult ifjúsági egyesületek közül említést érdemel az 1935-ben alapított SZKIE (Szlovenszkoi Katolikus Ifjúsági Egyesület) helyi szervezete, amely elsősorban az ifjúság vallásos, erkölcsi nevelését tűzte zászlajára. Első tisztikarát Herczeg Frigyes egyházi elnök, Somogyi László világi elnök, Varga Flórián alelnök, Vájlok Ferenc pénztáros, Janits István titkár és a két pénztári ellenőr, ifj. Pákozdy Domonkos és Takács András alkotta.117 1937-ben a 95 fiú tagot tömörítő egyesületet Varga László tanító irányította.118 A deáki szervezet élénk kapcsolatot tartott Esterházy Lujza grófnővel, aki több alkalommal tartott előadást a községben. Deáki adott volna otthont 1938. augusztus 13-14-én az egyesület országos kongresszusának. A szervezők több tízezer résztvevővel számoltak, de a rendezvényt a járásban kitört száj- és körömfájás járvány miatt a hatóság betiltotta.119 Szintén a katolikus erkölcs ápolására hozták létre 1937-ben a tizenkilenc tagú Szent Imre cserkészrajt Herczeg Frigyes katolikus plébános kezdeményezésére.120 Herczeg Frigyesnek döntő szerepe volt az 1935-ben megalakult a Katolikus Kör létrehozásában is. A Kör célja a katolikus szellemű kultúra művelése és terjesztése volt. Ennek megvalósítására részben önerőből, részben állami támogatással Vörös Domonkos tervei alapján 1935-ben korszerű kultúrház építésébe kezdtek. Az épület ünnepélyes felszentelésére 1937. szeptember 26-án került sor ezer vendég jelenlétében. Az ünnepi házavatót Esterházy Lujza tartotta.121 A község kulturális életének egyik jellegzetessége a virágzó amatőr színjátszás volt. Az említett egyesületek tagjain kívül a két elemi iskola diákjai is színpadra léptek, de gyakori vendég volt a faluban Földessy Sándor Magyar Staggione Színtársulata” is.122

A kulturális egyesületek tevékenysége mellett üde színfoltja volt a község társadalmi életének az 1930-as évek legelején megalakult sportegyesület. A Deáki SC megalakítása az egyesület első elnökének, Goldstein Gábornak a nevéhez fűződik. 1933-ban ugyan az Országos Hivatal formai hibákra hivatkozva elutasította az egyesület alapszabályának jóváhagyását, de már abban az évben a Ős. A. F. Magyar Labdarúgók Szövetsége által kiírt bajnokság déli kerületében szerepelt a csapat.123 A Deáki Sport Club módosított alapszabályát a legfelsőbb hatóság 1935 nyarán hagyta jóvá.

Az első világháború négy éve alatt a községből 99 honvéd halt hősi halált. A tiszteletükre emelt emlékművek felavatása nagy külsőségek közepette zajlott. A reformátusok és a katolikusok között megbúvó ellentétre vezethető vissza, hogy a két felekezet külön-külön emlékezett meg halottaikról. A katolikusok 1929. szeptember 29-én nagy ünnepélyességgel avatták fel az első világháborús emlékművüket a templomkertben. Az avatás és rövid megemlékezés után a több mint ezer fős tömeg a Fogyasztási Szövetkezet elé vonult, ahol az OKP országos elnöke, Szüllő Géza mellett Turcsányi Imre, Alapy Gyula, Piegler István és Mikulás Fedor ellenzéki magyar politikusok részvételével nagygyűlést, majd este táncmulatságot tartottak.124 A református gyülekezet kezdeményezésében emelt másik emlékmű felavatására két évvel később, 1931. május 17-én került sor. A református plébánia előtti téren felállított emlékmű Ivány Ferenc tervei alapján és Fischer Emil vágsellyei kőfaragó kivitelezésében készült.125 A megemlékezésnek kevésbé volt politikai jellege: a két szónok Balogh Elemér református püspök és Nagy Ferdinánd az egyház főkurátora volt. Az ünnepi szónoklatok elhangzása után az öreg iskola épületében ünnepi ebédre, majd este két színielőadás bemutatására került sor.126

A község iskolaügyében a legnagyobb változást a szlovák nyelvű állami elemi iskola megnyitása jelentette. A Slovenská liga hathatós támogatásával megalakult egyosztályos iskola 1930 szeptemberében nyitotta meg kapuit a volt zsidó iskola épületében. Növendékei a községben élő napszámosok és cselédek gyermekeiből kerültek ki. Az 1934/35-ös tanévben 35 diák látogatta. Az iskola minden évben tanszer- és szociális juttatásban részesítette a diákokat, ezzel próbált éket verni a helyi magyar nyelvű elemi oktatásba. 1937-ben az Iskolaügyi Minisztérium jóváhagyásával új iskolaépület felépítéséről döntöttek. Az 1938. november 2-án meghozott első bécsi döntés azonban meghiúsította annak felépítését.127 A katolikus elemi iskola 1933-ra hatosztályosra bővült, hat fős tanítói karral. Az iskolát az 1933/34-es tanévben 312 diák látogatta. A kétosztályos, két tanerős református elemi iskola 1928. szeptember l-jén új épületbe költözött. Az új emeletes iskola, amely Batisz László pozsonyi építész tervei alapján épült, másfél év alatt készült el.128 A harmincas évek közepén az oktatási intézményt 107 gyerek látogatta.129

1918 és 1938 között a község jelentős gazdasági és társadalmi fejlődésen ment keresztül. A 20-as és a 30-as évek fordulóján felépült az új kántorlakás, az emeletes református elemi iskola, a római katolikus plébániahivatal új épülete, az uradalmi gazdatiszti lakás Gelencepusztán és 1933-ban az új tűzoltószertár. Ennek ellenére a statisztikai adatok alapján 1919 és 1930 között a lakóházak száma hatvanhárommal, a lakosok száma pedig nyolcvankilenc fővel csökkent. 1930-at követően egy viszonylagos növekedés figyelhető meg, azonban 1938-ban az összlakosság száma még mindig alacsonyabb volt, mint 1919-ben. A magyarázatot erre az alacsony népszaporulat adja, de a népességcsökkenés arányát csak emelte, hogy az államfordulat után többen kényszerből vagy önkéntesen Magyarországra költöztek. A világgazdasági válság idején a nagy munkanélküliség miatt viszont sokan az ország távolabbi vidékein próbáltak új otthonra lelni.130 A húsz év alatt a község nemzetiségi összetételében jelentős százalékos változás történt. A természetes és az erőszakos asszimiláció hatása folytán a cseh-szlovák nemzetiségű lakosság száma megtízszereződött. A bécsi döntést követően elvégzett felvidéki népesség-összeírás azonban alaposan rácáfolt erre. Az 1930-as népszámláláskor először alkalmazták az izraelita (zsidó), sőt az egyéb megjelölés alatt a cigány (roma) nemzetiséget is.

A község nemzetiségi és vallási statisztikája131

IV. Deáki története a visszacsatolástól 1945-ig

A világpolitikai események 1938 késő őszén újra beleszóltak Deáki történelmébe. A masaryki demokrácia alapelveire felépített Csehszlovákiát a megoldatlan belpolitikai, kisebbségi problémái romba döntötték. A müncheni egyezmény aláírói felszólították Magyarország és Csehszlovákia képviselőit, hogy a felmerült kisebbségi problémák megoldására három hónapon belül találjanak megfelelő megoldást. Az október elején Révkomáromban folyt kétoldalú szlovák-magyar tárgyalások azonban kudarccal végződtek. A tárgyalásokat megelőzően 1938. október 5-én a környék falvaiban több tömegmegmozdulásra került sor. A magyar revíziós törekvéseket támogatva a községben harminc házra tűzték ki a magyar lobogót, ugyanakkor több száz fős tömeg vonult a peredi honvédemlékmű megkoszorúzásához.132 Az 1938. november 2-án Németország és Olaszország képviselői által meghozott ún. első bécsi döntés alapján Dél-Szlovákia magyarlakta területe az anyaországhoz került, többek között Deáki is. A II. magyar honvéd hadtest egységei 1938. november 10-én érték el a községet.133 A visszacsatolás után a katonai közigazgatást december végén a polgári közigazgatás váltotta fel. A hatalmi változás átmeneti jelleggel érvényben hagyta a csehszlovák jogszabályokat, azonban azoknak fokozatos kiszorítása és a hatályos magyar jogszabályok bevezetése az élet minden területén éreztette hatását. A bécsi döntéssel ugyan megszűntek a vélt vagy valós nemzeti sérelmek, a kiépített gazdasági szálakat és kapcsolatokat a meghúzott határvonal szinte egyszerre megszüntette.

A községi igazgatásban újra érvényre jutott a régi 1886:22. számú törvénycikk, mely apró jogi változtatásokkal egészen 1945-ig volt érvényben. Az újjáalakult képviselő-testület tagjait a főszolgabíró nevezte ki. Többségüket az 1938-as községi választásokon indult EMP listáján szerepelt jelöltek alkották. A harminctagú önkormányzat élén továbbra is az 1938-ban megválasztott bíró, Tóth Ferencet állt.134 Hivatalát 1942-ig viselte. Ekkor vitéz Dora Lénárd váltotta őt fel.135 A község hivatalos ügyeit továbbra is a jegyző vezette. A visszacsatolás után az állásából eltávolított Subík Gyula helyett Gáspár Lajos lett kinevezve.136 Hivatalát egészen 1945-ig töltötte be. A megnövekedett hivatali ügyintézésben 1938-tól Sass József mint segédjegyző, később viszont mint adóügyi jegyző volt segítségére. Továbbra is a község alkalmazásában állt Alaksza Ferenc írnok.

A visszacsatolás a község gazdasági életét hátrányosan érintette. Érvényes volt ez a mezőgazdasági és az ipari termelésre is. Hiába került vissza a pannonhalmi főapátság kezelésébe a deáki birtok, az új országhatár meghúzásával a Csehországba irányuló marhakereskedelem és a fűszerpaprika-kivitel teljesen megszűnt.137 Az 1940-es években a főapátsági birtokot Tóth Ferenc főintéző és két gazdasági írnok, Vámossi József és Pollák István felügyelte. A gazdaság két majorjában -Gelencepusztán és benn a faluban – összesen negyven család (178 személy) dolgozott.138 A kereső lakosság fő megélhetését továbbra is a mezőgazdasági termelés biztosította. Az 1938-as statisztika szerint az őstermelők 58%-át a törpebirtokosok alkották, ugyanakkor nyolcvanhárom kereső cselédet és 329 napszámost írtak össze a községben.139

Az ipari termelés a kisiparra összpontosult, amely 218 kereső személy számára biztosított megélhetést. Az iparrevízió során főleg zsidó iparosok számaránya csökkent jelentősen. A felújított cégbejegyzés alapján továbbra is a környék malomiparának egyik legjelentősebb üzeme volt a Száz Elek és tsai Hengermalom. 1940-ben a malom igazgatótanácsának tagja Nagy Lajos, Nagy Miklós, Kurucz Áron, Madari Ernő és Tok Ferenc.140 A Fogyasztási Szövetkezetet a megváltozott viszonyok ellenére továbbra is a galántai Hanza Áruközpont látta el áruval. A módosított alapszabályzattal működő szövetkezet igazgatóságát Somogyi László, Vájlok Lukács, Varga Géza, Pákozdi Ernő és Futó Elek alkotta.141 Szintén megújult a helyi Hitelszövetkezet, amely csatlakozott az Országos Központi Hitelszövetkezethez. A szövetkezet a tagok által jegyzett üzletrészek ötszöröséig vállalt felelősséget. Az öttagú igazgatóság tagja volt Tóth Ferenc, Takács Dániel, Nagy Lajos, Bús Benedek és Tóth Géza.142 A már említett ipari-gazdasági intézmények mellett 1939-ben megalakult a helyi tejszövetkezet. Az Országos Tejszövetkezeti Központ tagszövetkezeteként tejfölöző kisüzemet hozott létre a faluban a Kurucz Árontól vett 393. házszámú ingatlanon. A szövetkezet üzemvezetője Liska Lajos, majd Kiss István volt.143

A község társadalmi-kulturális életének formálásában jelentős szerepet vállaló egyesületek szintén alapszabály-felújításra voltak kötelezve. Az 1938-at megelőző időszakban alakult Szlovenszkói Katolikus Ifjúsági Egyesület (SZKIE) deáki szervezetéből hasonló küldetéssel jött létre 1939-ben a Katolikus Agrárifjúsági Legényegylet (KALOT) helyi csoportja. A Levente egyesület szintén 1939-ben alakult. Az ifjúság katonai előképzése mellett jelentős szerepet játszott a község kulturális életében. A Gáspár Lajos községi jegyző irányításával működött egyesület parancsnoka Ivány Ferenc tanító volt. Tagjai színielőadásokkal és műsoros estekkel szórakoztatták a község lakosait. Az egyesület kulturális tevékenysége Zsilinszky Sándor tanító nevéhez fűződik, aki mint leventeoktató az egyesületen belül néptánccsoportot és énekkart is alakított.144

Felújított alapszabályzattal továbbra is működött az Önkéntes Tűzoltó Testület és a Haladó Iparoskör. Ez utóbbi 1940. november 4-én alakult újjá a Csimma Elek elnök, Tóth Joakim alelnök, Vágó Ferenc jegyző, Pákozdi Béla pénztárnok, Alföldi Árpád ellenőr és Tóth Ernő könyvtáros által alkotott tisztikarral.145 A volt Katolikus Kör vezetősége 1940-ben létrehozta a Gazdasági Népházat, amely szervezett formában biztosította az új kultúrház közművelődési célokra való kihasználását. Az intézmény vezetősége arra törekedett, hogy a Népház a községbeli gazdasági foglalkozású lakosság társadalmi, szellemi, gazdasági és szociális haladásának központja legyen”.146 A Népház működését a római katolikus egyházközség tanácsa felügyelte. Gondnoka vitéz Dora Lénárd és Tóth István, egyházi elnöke Herczeg Frigyes, jegyzője pedig Somogyi László volt.147

A második világháború kitörése, majd az ország hadba lépése fokozatosan éreztette hatását a községben. A gazdasági megszorítások, a közszükségleti cikkek forgalmazásának korlátozása és a jegyrendszer bevezetése mellett csak fokozta az elkeseredést, hogy egyre több férfi kapta kézhez a katonai bevívót, és egyre több lett a keleti fronton hősi halált halt honvédek száma. A nyilas hatalomátvétel után 1944 májusában megkezdődött a magyarországi zsidóság gettókba gyűjtése. A községben élt 108 zsidót148 először május 8-án helyben összpontosították, majd 11-én beszállították a vágsellyei gettóba. Vágsellyéről a hónap végén a járás többi községében élt zsidóval együtt a hitleri koncentrációs táborokba szállították, ahonnét csak töredéküknek sikerült élve hazatérniük.149

A keleti front összeomlása után 1944 őszétől egyre több magyar és német katonai egység került elhelyezésre a községben. Az első világháború történéseihez hasonlóan 1944. május 30-án hadi célokra leszerelték, majd elszállították a katolikus templom 211 kg-os kisharangját.1501944 tele nagy megpróbáltatások elé állította a községet. A faluban és a környéken állomásozó magyar és német katonai egységek állandóan váltották egymást. 1944 novemberében a községben tartózkodott egy 400 fős német alakulat, a harminc főnyi honvéd tábori kórház és a miskolci légvédelmi tüzérség 60 katonája.151 November 20-án a község légterén átvonuló amerikai repülőgépek két bombát dobtak le. Mindkettő a község határában robbant, így emberéletet nem követelt, és az anyagi kár is jelentéktelen volt.152 A község élelmiszer- és gabonakészletét a beszállásolt katonák csaknem teljes egészében felélték. A tél elején viszont már tüzelő sem volt a faluban. A főszolgabírónak tett jelentésében a jegyző szerint a község teljesen kimerült, s nem képes sem polgári menekültek, sem katonai egységek befogadására.153 Szintén ebben az időszakban, 1944 telén érte el a szomorú vég a fiatal leventéket, akiket Németországba hurcoltak, ahol a német hadiipari termelésben és a védelmi állások kiépítésében vettek részt. A De-ákiról elhurcolt 150 levente csak a világháború befejezése után került haza szülőfalujába.154

A feltartóztathatatlan szovjet offenzíva 1945 húsvét szombatján érte el Deákit és a többi szomszédos települést. A község nagy árat fizetett az értelmetlen háborúban. A köz- és lakóépületekben keletkezett kár meghaladta 330 ezer pengőt, ugyanakkor 182 hadiárva és 113 hadiözvegy sose látta viszont legközelebbi hozzátartozóját.155

Végh László : Gyönyör József 1920-2003

Curriculum vitae: Gyönyör József 1920. október 25-én született Szalatnya községben. Hároméves korában Egegre költözött szüleivel együtt, majd a család kivándorol Franciaországba. A betűvetést francia iskolában sajátította el. Az ipolysági reálgimnázium elvégzése után jogot tanult. Amikor a szovjet hadsereg bekerítette Budapestet, golyózápor után szovjet hadifogságba került. Egy golyót ma is őriz testében. Hazatérte után édesanyja kérésére nem távozott Nyugatra, annak ellenére, hogy édesapja és rokonainak nagy része Kanadában élt. Az enyhülés időszakában kb. 300 magyarral együtt nem kapta meg a csehszlovák állampolgárságot. Közel tíz esztendőn át tartózkodási engedéllyel élhetett szülőföldjén és vállalhatott munkát. Időnként nehéz testi munkával kereste kenyerét. Még az ötvenes évek elején is olyan üldözésnek volt kitéve, hogy az egész családjának egy éjszaka folyamán át kellett titokban költöznie Szalatnyára. A negyvenes évek második felében népbíróság elé került egyebek közt azzal vádolva, hogy támogatta Nagy-Magyarország feltámasztását és további csehszlovák területek Magyarországhoz csatolását”. Később nem kerülte el a letartóztatást sem, ült vizsgálati fogságban, majd éveken át megfigyelés alatt tartották. Hétszer került olyan életveszélybe, amikor nem rajta múlott, hogy életben maradt. 1966 karácsonyán beállt nála a klinikai halál. Már a koporsó került szóba, amikor újból megindult a szívverése. Az 1948. évvégén a Korponai Járási Hivatalba került, majd húsz éven át a kerületi nemzeti bizottság alkalmazottja volt, s 1969-től a kormány nemzetiségi főosztályán dolgozott. Mint közíró 1968 márciusában elsőnek vitte a bőrét a vásárra, amikor még kockázatos volt kiállni a magyarságért és tájékoztatni az Új Szó olvasóit azokról az eseményekről, amelyek a második világháború után érték a csehszlovákiai magyarságot. Általános érdeklődést kiváltó cikkei közt található: Mi lesz velünk, magyarokkal?; Ártatlanok védelmében; Az emberi jogok és az eltitkolt határozatok; Végre értsünk szót!; Lesz-e végre hazánk?; Ne hagyjuk el népünket!; A nemzetiségi jogok félévszázad tükrében; Félelem nélkül. Későbbi tanulmányai közül legjelentősebb: Anyanyelvünk használatának néhány időszerű kérdése; Csehszlovákia népességének nemzetiségi megoszlása; A személynevek anyanyelvi változatának anyakönyvi bejegyzéséről (A hűség nyelve. Második kiadás. Madách, 1987); A nemzetiségek jogai Csehszlovákiában 1948-1989 (Magyarok Szlovákiában. NDC Évkönyv, 1993); Ne hagyjuk elveszni anyanyelvünket!; A vádak alaptalanok (Szabad Újság, 1991. november 16. 3. old., december 21. 3. old., december 23. 6. old.); Európa vagya balkanizálódás felé?(Új Szó, 1990. október 16. 4. old., október 17. 4. old., október 18. 4. old.); A jó viszony próbaköve (Új Szó, 1990. október 25. 5. old.). Ismereteit és tapasztalatait könyvekbe is öntötte. Az 1989-es politikai változás előtt látott napvilágot az Államalkotó nemzetiségek, majd utána a Mi lesz velünk, magyarokkal? c. könyve. A kilencvenes évek első felében jelent meg egy trilógiája a csehszlovákiai magyarság hét évtizedes tragédiájának történetéről a tények és a számok tükrében: Határok születtek, Közel a jog asztalához és Terhes örökség címmel. Nyugdíjas korában visszavonultan él Egeg községben.”

Dr. Gyönyör József életének 83. évében, 2003. január 13-án hunyt el az ipolysá-gi kórházban. Földi maradványait január 16-án helyezték örök nyugalomra az egegi temetőben.

Hagyatékában találtuk saját kézzel írt önéletrajzát, melyet valószínűleg néhány évvel halála előtt írt. Ennyit tartott fontosnak elmondani életéről, személyes dolgairól. Számára mindig a vállalt feladat teljesítése, a szlovákiai magyarok részére írott tényfeltáró tanulmányok és munkák mind szélesebb körben való megismertetése jelentette a fő célt. Életrajzi adatait azonban mégis fontosnak tartjuk kiegészíteni egy olyan adalékkal, amely mindeddig nem volt ismeretes számunkra. Az érettségi után Gyönyör Józsefet felvették az egri érseki jogakadémia rendes hallgatói közé, ahol 1939. szeptember 30-tól 1943. június 7-ig elvégezte a jog- és államtudománykari tanfolyamot. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán tett államtudományi szigorlatot, melynek eredményeként 1943. december 11-én doktorrá avatták (Doctorem Politices). Közben családjával Budapesten él, és 1939. november 16-tól 1947. január 7-ig havidíjas hivatalnokként a Központi Városházán dolgozik.

1990-ben a Madách Könyvkiadó Nívódíját ítélték oda Gyönyör Józsefnek az Államalkotó nemzetiségek című könyvéért, és Fábry-dijjal tüntetik ki. 2000-ben Kemény Zsigmond-díjjal tüntetik ki, de az elismerést visszautasítja, a dijat nem veszi át. 80. születésnapja alkalmából Csáky Pál miniszterelnök-helyettes meglátogatja otthonában, és a Szlovák Köztársaság Ezüstplakettjével tünteti ki.

Gyönyör József halálával nagy veszteség érte a szlovákiai magyar társadalomtudományt. Hagyatékának szakszerű feldolgozása bizonyára sok új adalékkal gazdagítja majd kisebbségünk Trianon utáni sorsának sokrétű megismerését. Munkásságával gazdag örökséget hagyott ránk, úttörő jellegű kutatásainak eredményei példamutató-ak, és további rendszeres történettudományi, politológiai és jogtörténeti vizsgálatok elvégzésére ösztönöznek. Példamutató és tiszteletreméltó munkabírása és az a kitartó megszállottsága”, melynek eredményeként napvilágot láttak tanulmányai és könyvei. Miközben azt is el kell mondani, hogy az 1968-1969-es időszaktól eltekintve főleg a konszolidáció” éveiben rendre akadályokat gördítettek művei megjelenése elé. Hivatali munkája mellett évekig az asztalfióknak dolgozott, és csak az 1989 utáni változások tették lehetővé, hogy sorra megjelenjenek alapvető munkái, melyek a szlovákiai magyarok 1918-1995 közötti története megismerésének hasznos kézikönyveivé váltak. Közírói tehetségének köszönhetően a széles olvasóközönség számára is érthetően tudott tárgyilagos szakmai elemzéseket közvetíteni. írásai mindig hitelesek, mert olyan ember tollából születtek, aki kisebbség- és jogtörténeti vizsgálatai tárgyát képező diszkriminatív intézkedéseket saját maga is egzisztenciálisan átélte.

Könyvek

Államalkotó nemzetiségek. Tények és adatok a Csehszlovákiai nemzetiségekről. Bratislava, Madách, 1989, 324 p.

Mi lesz velünk, magyarokkal? Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből 1918-tól napjainkig. Pozsony/Bratislava, Madách, 1990, 160 p.

Határok születtek. A csehszlovák állam megalakulása és első törvénye. Pozsony/Bratislava, Madách, 1992, 253 p.

Közel a jog asztalához. A csehszlovák állam kezdeti nehézsége, területi gyarapodása, ideiglenes alkotmánya, alkotmánylevele és annak sorsa. Pozsony/Bratislava, Madách, 1992, 215 p.

Terhes örökség. A magyarság lélekszámának és sorsának alakulása Csehszlovákiában. Pozsony/Bratislava, Madách, 1994, 323 p.

Tanulmányok, cikkek

Mi lesz velünk, magyarokkal? Új Szó, 21. évf. (1968. március 19.) 78. sz., 6. p.

Alkotmányunk és a magyar kisebbség. Új Szó, 21. évf. (1968. március 29.) 88. sz. 9. p.

Az ártatlanok védelmében. Új Szó, 21. évf. (1968. április 12.) 102. sz. 8-9. p.

Az emberi jogok és az eltitkolt határozatok. Új Szó, 21. évf. (1968. május 9.) 128. sz. 5. p.

Végre értsünk szót. Új Szó, 21. évf. (1968. június 21.) 170. sz. 8. p.

Lesz-e végre igazi hazánk? Új Szó, 21. évf. (1968. augusztus 2.) 212. sz. 9. p.

Ne hagyjuk el népünket. Új Szó, 21. évf. (1968. szeptember 28.) 268. sz. 5. p.

A nemzetiségi jogok fél évszázad tükrében. Új Szó, 21. évf. (1968. október 27.) 297. sz. 3-4. p.

Félelem nélkül. Vasárnapi Új Szó, 2. évf. (1969. január 26.) 4. sz. 8. p.

Többet vártunk, többet reméltünk. Gyönyör József ünnepi beszéde a losonci Kármán-ünnep-ségeken. Hét, 14. évf. (1969) 15. sz. 10-11. p.

Hogy állunk a nemzetiségi képviselettel? Hét, 14. évf. (1969) 17. sz. 9. p.

A javaslatból törvényt! Hét, 14. évf. (1969) 51-52. sz. 19. p.

Kétnyelvűség a közéletben. Hét, 18. évf. (1973) 35. sz. 10. p.

Egyenlő jogok azonos feltételek. Hét, 18. évf. (1973) 37. sz. 10. p.

Nemzetiség és anyanyelv. Irodalmi Szemle, 19. évf. (1976) 3. sz. 240-246. p.

Egyenlő jogok és egyenlő kötelességek. Adalékok és tények a csehszlovákiai magyarság helyzetéről. Új Forrás, 8. évf. (1976) 3. sz. 57-72. p.

Rajtunk is múlik. Hét, 22. évf. (1977) 17. sz. 23. p.

Nemzetiség és anyanyelv. In: Zalabai Zsigmond (szerk.): A Csallóköztől a Bodrogközig. Bratislava, Madách, 1977, 292-312. p.

Népképviseleti szervek Csehszlovákiában. Irodalmi Szemle, 24. évf. (1981) 2. sz. 147-166. p.

A csehszlovákiai magyarság létszámának és nyelvterületének alakulása 1919-1938 között. Műhely 4. évf. (1981) 4. sz. 93-107. p.

A szlovákiai magyar oktatásügy helyzete. Irodalmi Szemle, 25. évf. (1982) 4. sz. 316-320. p.

Csehszlovákia népességének nemzetiségi megoszlása. Irodalmi Szemle, 26. évf. (1983) 1. sz. 30-38. p.

A személynevek anyakönyvi bejegyzéséről. Irodalmi Szemle, 26. évf. (1983) 6. sz. 510-515. p.

Csehszlovákia népességének nemzetiségi megoszlása. In: Zalabai Zsigmond (szerk.): A hűség nyelve. Csehszlovákiai magyar írók az anyanyelvről. 1. kiad. Bratislava, Madách, 1985, 18-31. p.

Anyanyelvünk használatának néhány időszerű kérdése. In: Zalabai Zsigmond (szerk.): A hűség nyelve. Csehszlovákiai magyar írók az anyanyelvről. 1. kiad. Bratislava, Madách, 1985, 32-36. p.

Adalékok Csehszlovákia népességének demográfiai fejlődéséhez. In: Új Mindenes Gyűjtemény. 6. köt. Bratislava, Madách, 1987, 119-165. p.

Csehszlovákia népességének nemzetiségi megoszlása. In: Zalabai Zsigmond (szerk.): A hűség nyelve. Csehszlovákiai magyar írók az anyanyelvről. 2., bővített kiad. Bratislava, Madách, 1987, 16-43. p.

Anyanyelvünk használatának néhány időszerű kérdése. In: Zalabai Zsigmond (szerk.): A hűség nyelve. Csehszlovákiai magyar írók az anyanyelvről. 2., bővített kiad. Bratislava, Madách, 1987, 44-59. p.

A személynevek anyanyelvi változatainak anyakönyvi bejegyzéséről. In: Zalabai Zsigmond (szerk.): A hűség nyelve. Csehszlovákiai magyar írók az anyanyelvről. 2., bővített kiad. Bratislava, Madách, 1987, 60-75. p.

A csehszlovák állam megalakulása és első törvénye. 1. rész. Irodalmi Szemle, 31. évf. (1988) 7. sz. 727-741. p.

A csehszlovák állam megalakulása és első törvénye. 2. rész. Irodalmi Szemle, 31. évf. (1988) 8. sz. 949-968. p.

A csehszlovák állam megalakulása és első törvénye. 3. rész. Irodalmi Szemle, 31. évf. (1988) 9. sz. 1064-1077. p.

A csehszlovák állam megalakulása és első törvénye. 4. rész. Irodalmi Szemle, 31. évf. (1988) 10. sz. 1183-1194. p.

A csehszlovák állam alkotmánylevele – nemzetiségi szemmel. 1. rész. Irodalmi Szemle, 32. évf. (1989) 4. sz. 402-415. p.

A csehszlovák állam alkotmánylevele – nemzetiségi szemmel. 2. rész. Irodalmi Szemle, 32. évf. (1989) 5. sz. 502-521. p.

A csehszlovák állam alkotmánylevele – nemzetiségi szemmel. 3. rész. Irodalmi Szemle, 32. évf. (1989) 6. sz. 617-640. p.

Magyarok képviselete az államhatalmi szervekben. Irodalmi Szemle, 33. évf. (1990) 3. sz. 270-289. p.

Európa vagy a balkanizálódás felé? 1. rész. Gondolatok a nyelvtörvénytervezetről. Új Szó, 43. évf. (1900. október 16.) 243. sz. 4. p.

Európa vagy a balkanizálódás felé? 2. rész. A hetek” törvényjavaslata. Új Szó, 43. évf. (1900. október 17.) 244. sz. 4. p.

Európa vagy a balkanizálódás felé? 3. rész. És a felelősség..? Új Szó, 43. évf. (1900. október 18.) 245. sz. 4. p.

A jó viszony próbaköve. Új Szó, 43. évf. (1900. október 25.) 251. sz. 5. p.

Valóban ilyen törvényt érdemeltünk? A Hét, 36. évf. (1991) 15. sz. 4-5. p.

Valóban ilyen törvényt érdemeltünk? A speciális jogszabályok. II. A Hét, 36. évf. (1991) 16. sz. 4-5. p.

Ne hagyjuk elveszni anyanyelvünket! I. rész. Szabad Újság, 1. évf. (1991. november 16.)

229.  sz. 3. p.

Ne hagyjuk elveszni anyanyelvünket! II. rész. Szabad Újság, 1. évf. (1991. november 18.)

230.  sz. 6. p.

A vádak alaptalanok. Valóban fogy a szlovákság Dél-Szlovákiában? 1. rész. Szabad Újság, 1. évf. (1991. december 21.) 259. sz. 3. p.

A vádak alaptalanok. Valóban fogy a szlovákság Dél-Szlovákiában? 2. rész. Szabad Újság, 1. évf. (1991. december 23.) 260. sz. 6. p.

Megszűnésre ítélve. Visszaemlékezések és gondolatok a csehszlovák állam létrejöttének 74. évfordulóján. Vasárnap, 25. évf. (1992. október 30.) 44. sz. 4. p.

Bízva a törvényhozók bölcsességében. A helységnevek magyar változatának használata. Vasárnap, 26. évf. (1993. február 7.) 5. sz. 6. p.

Tárgyi ismeretek vagy a szlovák nyelv: Az ún. alternatív iskolák létesítésének tíz éve történt kísérlete. Vasárnap, 26. évf. (1993. szeptember 5.) 35. sz. 5. p.

A nemzetiségek jogai Csehszlovákiában 1948-1989. In: Varga Sándor (szerk.): Magyarok

Szlovákiában. NDC Évkönyv 1993. Pozsony, Nemzetiségi Dokumentációs Központ, 1994, 116-127. p.

Törvény a hivatalos nyelvről Szlovákiában. In: Varga Sándor (szerk.): Magyarok Szlovákiában. NDC évkönyv 1993. Pozsony, Nemzetiségi Dokumentációs Központ, 1994, 174-186. p.

A kassai kormányprogramtól a jogtipró Benesi dekrétumokig”, avagy a magyartalanftás sá-táni forgatókönyve”. In: Edvard Benes elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és a németekjogfosztása. Pozsony, Pannónia Könyvkiadó, 1996, 74-107. p.

Recenziók, könyvismertetések Gyönyör József műveiről

Trócsányi László: Államalkotó nemzetiségek. Néhány szó Gyönyör József könyvéről. Regio, 1. évf. (1990) 1. sz. 160-165. p.

Fazekas József: A Madách Könyvkiadó Nívódíjai. Irodalmi Szemle, 33. évf. (1990) 9. sz. 1007-1008. p.

Zsilka László: Államalkotó nemzetiségek. Beszélgetés Gyönyör Józseffel, a nívódíjas könyv szerzőjével. Vasárnap, 23. évf. (1990. október 19.) 42. sz. 3. p.

Mács József: Mi lesz velünk, magyarokkal: Gyönyör József könyvéről. A Hét, 36 évf. (1991) 7. sz. 14-15. p. (Mi lesz velünk, magyarokkal? Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből 1918-tól napjainkig. Pozsony/Bratislava, Madách, 1990.)

Varga Sándor: Születésről, agóniában. Új Szó, 45. évf. (1992. augusztus 5.) 183. sz. 5. p. (Határok születtek. A csehszlovák állam megalakulása és első törvénye. Pozsony/Bratislava, Madách, 1992.)

Váradi Vilmos: Gyönyör József: Közel a jog asztalához. A csehszlovák állam kezdeti nehézségei, területi gyarapodása, ideiglenes alkotmánya, alkotmánylevele és sorsa. Madách, Pozsony, 1993. Regio, 4. évf. (1993) 4. sz. 206-208. p.

-szg- [Szabómihály Gizella]: Két könyv egy már nem létező állam születéséről. A Hét, 38. évf. (1993) 40. sz. 1. p. (Közel a jog asztalához. A csehszlovák állam kezdeti nehézsége, területi gyarapodása, ideiglenes alkotmánya, alkotmánylevele és annak sorsa. Pozsony/Bratislava, Madách, 1993; Határok születtek. A csehszlovák állam megalakulása és első törvénye. Pozsony/Bratislava, Madách, 1992.)

Zsilka László: Lehangoló eszmevilág. Gondolatpárhuzamok Gyönyör József trilógiája harmadik kötetének olvasása közben. Vasárnap, 28. évf. (1995. augusztus 27.) 35. sz. 3. p.

Kovács Győző: Hetvenöt év történelem – Közép-Európában. Gyönyör József történelmi trilógiája. Magyar Tudomány, 1995. 9. sz. 1137-1139. p.

Turczel Lajos: Hol él, mit csinál Gyönyör József? Vasárnap, 33. évf. (2000. április 12.) 15-16. sz. 19. p.

Mács József: Töretlenül. Irodalmi Szemle, 53. évf. (2000) 9-10. sz. 124-128. p.

Csanaky Eleonóra: Sorsunk krónikása. Szabad Újság, 8. évf. (2000. november 2.) 44. sz. 8. p.

Gyönyör József 70 [80] éves. Új Szó, 53 évf. (2000. november 18.) 266. sz. 5. p.

Megemlékezés

Korpás Árpád: Gyönyör József halálhírére. Új Szó, 56. évf. (2003. január 15.) 11. sz. 6. p. Mács József: Isten veled, kedves barátom! Új Szó, 56. évf. (2003. január 16.) 12. sz. 6. p. Fonod Zoltán: Gyönyör József halálára. Szabad Újság, 11. évf. (2003. január 22.) 4. sz. 5. p. Danis Ferenc: Tiszteletadás és rekviem az egegi dr. Gyönyör József történésznek

(1920-2003). Honti Lapok, 12. évf. (2003) 2. sz. 6. p. Fonod Zoltán: Én szállók vagy ő jön felém…” Gyönyör József halálára. Irodalmi Szemle, 56.

évf. (2003) 2. sz. 55-58. p.

A Valamikor védett kisebbség voltunk című kéziratrészlete elé

Gyönyör József az 1970-es évek közepén egy terjedelmes monográfiát írt, melyben a Csehszlovákiában élő magyarok 1918-1938 közötti sorsának, létszámának és jogainak alakulásával foglalkozik. Az Új hazában című kézirat 1979-ben készült el, de mivel a Madách Kiadóban több mint egy évig hevert, a szerző visszavette. Az akkori politikai hatalom számára a magyar szerző tollából készült eredeti elemző munka nem volt kívánatos. A kézirat terjedelme lenyűgöző: több mint 800 oldalon írja le a Csehszlovák Köztársaság megalakulásának körülményeit, alkotmányos rendszerét, demográfiai viszonyait, a kisebbségek helyzetét, a nemzetiségi iskolaügy és a nyelvhasználat kérdéseit. A felhasznált irodalom és forrásmunkák több mint 300 tételt tartalmaznak, a 280 oldalas, 669 tételt tartalmazó jegyzetapparátushoz még 50 különböző statisztikai táblázatot is mellékel a szerző. Az Új hazában című munka egyes fejezetei csak 1989 után jelenhettek meg, részben a Határok születtek, Közel a jog asztalához, valamint a Terhes örökség című munkákban. A kéziratban külön fejezet foglalkozik a kisebbségvédelmi rendszerrel. A több mint 100 oldalas tanulmány számba veszi a kisebbségvédelem kialakulásának történetét, továbbá ismerteti a Trianon utáni kisebbségvédelem nemzetközi jogi vonatkozásait. Gyönyör József ezt a fejezetet egy külön kötetben készült megjelentetni Valamikor védett kisebbség voltunk címmel, de szándékát már nem tudta megvalósítani. A Terhes örökség megjelenése után főleg emlékiratainak írásával volt elfoglalva, és vidéki otthonában hiányzott számára a további kutatásokhoz, pontosításokhoz szükséges tudományos könyvtári háttér.

Végh László

Gyönyör József : Valamikor védett kisebbség voltunk

A kisebbségi jogok

A kisebbségi szerződések nem tartalmazzák valamiféle rendszer szerint azokat a jogokat, amelyeket védeni akarnak. Ezen a téren sok a pontatlanság. A kisebbségi szerződések tulajdonképpen a következő jogokat védik:

– az élet és a szabadságjoga (a 2. cikkely),

-jog az állampolgárságra és annak megváltoztatására (a 3-6. cikkely),

– a jogegyenlőség (a törvény előtti egyenlőség, a polgári és politikai jogok, a közszolgálat, a hivatal és méltóság elnyerése, a foglalkozások és iparok gyakorlása, 7-8. cikkely),

– a vallásszabadság (2., 8. és 11. cikkely),

– a művelődés szabadsága (8-9. cikkely),

– a szabad nyelvhasználat joga (7. cikkely),

– a bíróság előtti nyelvhasználat (7. cikkely),

– a költségvetések méltányos részére való jog, amelyet nevelési, vallási vagy jótékonysági célra fordíthatnak az etnikai, a vallási és a nyelvi kisebbségek tagjai (9. cikkely),

– az autonómiára való jog,1 Csehszlovákia esetében még a fentiekhez járul:

– a ruténok igazságos képviselete az országos törvényhozó testületben (13. cikkely),

– a ruténok joga az autonómiára (10-13. cikkely).

A kisebbségi szerződésekben szavatolt kisebbségi jogokat különböző személyek számára állapítják meg. Ezek közé tartoznak elsősorban:

–  az olyan jogok, amelyek az állam minden lakosát megilletik származásra, állampolgárságra, fajra, vallásra és nyelvre való tekintet nélkül (az élet és a szabadság védelme, a vallás szabad gyakorlása),

– az olyan jogok, amelyek az állampolgárokat illetik meg (a törvény előtti egyenlőség, a polgári és politikai jogok, a szabad nyelvhasználat),

–  az olyan jogok, amelyek a kisebbségeket csak abban az esetben illetik meg, ha azok bizonyos területen (járásokban, községekben) a törvény által megkövetelt arányban laknak,

– az olyan jogok, amelyek az etnikai, a vallási vagy a nyelvi kisebbségekhez tartozó állampolgárokat ugyanúgy megilletik, mint a többi csehszlovák állampolgárt,

– az olyan jogok, amelyek bizonyos vallási kisebbségekhez tartozó állampolgárokat illetnek meg (a törökországi keresztények és zsidók vallási és iskolai automatikus jogai, a lengyelországi zsidók jogai az iskolák segélyezési módjára és a szombat megtartására, a muzulmánok vallási jogai, a görögországi zsidók vallási jogai, a romániai zsidók állampolgársági joga),

–  az olyan jogok, amelyek bizonyos etnikai vagy nyelvi kisebbségeket illetnek meg (az erdélyi székely és szász közületek vallási és iskolai autonómiája, a Kárpátalja részére biztosított autonómia, a görögországi pindusi oláhok önkormányzati joga).

Végeredményben a szerződésekben megállapított jogokat a fentiek alapján három csoportba lehet osztani:

1.  az ország minden lakosa számára biztosított jogok,

2.  az ország minden állampolgára számára biztosított jog,

3.  az etnikai, a vallási vagy a nyelvi kisebbségekhez tartozó állampolgárok vagy bizonyos vallási kisebbségekhez tartozó állampolgárok, illetve bizonyos etnikai vagy nyelvi kisebbségek részére biztosított jogok.

A szerződések nemcsak a kisebbségekhez tartozó állampolgárok részére állapítanak meg jogokat és biztosítanak jogvédelmet, hanem a külföldi állampolgárok és a hontalanok részére is, amennyiben azok az állam területén laknak, és olyan személyekről van szó, akik valamely faji, vallási vagy nyelvi kisebbséghez tartoznak. Tágabb értelemben tehát ezek is kisebbségi jogoknak számítanak.

Egyéni és kollektív jogok

A szerződések rendszerint nem a nemzeti kisebbség” fogalmat használják, hanem csak a faji, a vallási vagy a nyelvi kisebbségekhez tartozó állampolgárokról” vagy a többségtől eltérő nyelvű állampolgárokról” tesznek említést (les ressortis-sants… appartenant áminorités ethniques, de religion ou de langue” vagy une proportion considerable de ressortissants… de langue sutre que la langue…”).

Különböző szóhasználattal úgy is említik a kisebbségeket, mint kollektívákat. Ilyen rendelkezéssel találkozhatunk a 9. cikkely 2. bekezdésében, amely leszögezi, hogy azoknak a csehszlovák állampolgároknak a számára, akik valamely faji, vallási vagy nyelvi kisebbséghez tartoznak, és azokban a városokban és kerületekben, ahol jelentékeny arányban élnek, méltányos részt kell biztosítani a költségvetésből nevelési, vallási vagy jótékony célra. Az eredeti francia szövegben a kollektivitás fogalma ezekkel a szavakkal található: …ressortissants… appartenant á des minorités etniques…” Tehát mind a csehszlovák, mind a többi kisebbségi szerződés vitathatatlan jelét adta annak, hogy a kisebbségeket mint egészeket akarják elismerni, nem csak mint azok tagjait. Ezt azonban nem támasztották alá megfelelő jogi rendelkezésekkel.

A kisebbségi szerződéseket általában a szabatosság hiánya, a pontatlanság, a fogalmak nem egységes használata és sokszor a következetlenség jellemzi. Nem deklarálják érthetően és határozottan, hogy a szerződésekben biztosított kisebbségi jogok csak a kisebbségek tagjaira, az individuumokra vagy pedig magukra a kisebbségekre mint kollektívákra vonatkoznak. Általánosságban azt sem mondják ki, tulajdonképpen kik képviselik a kisebbségeket.

Jellegüknél fogva a szerződésekben lefektetett jogok között olyanok is találhatók, amelyek a kisebbségeket mint kollektívákat, mások pedig az egyéneket illethetik meg. Ezek között említhető a kisebbségi iskola fenntartásának a joga, amely mind a kollektívákat, mind az egyéneket megilletheti. Találkozunk olyan jogokkal is, amelyek csak a kisebbségekhez tartozó egyéneket illetik meg (személyes szabadság), s akad olyan jog is, amely a kisebbségeket mint egészet illeti meg (az autonómiára vonatkozó jog). Csehszlovákia esetében a szerződés az autonómiára való jogot valójában a ruténoknak a Kárpátoktól délre fekvő területe” (le territoire des Ruthénes au sud des Carpathes”) részére biztosította. A kisebbségi szerződés általános, a köztudatba átment értelmezése alapján ez a jog csupán a rutén nemzetiséget s nem a kárpátaljai terület egész népét illeti meg. így tehát csak a ruténok részesültek a csehszlovák állam keretén belül a legmagasabb fokú kisebbségvédelemben.

A kisebbségek nemzetközi jogalanyisága

A kisebbségek jogi képviseletét nem szabályozzák nemzetközi jogszabályok. Nem lehetnek felek a Népszövetség Tanácsa előtti eljárásban. A kisebbségeket a szerződések és egyéb jogszabályok sem ismerik el mint jogalanyokat. A kisebbségeknek tehát nem volt joguk arra, hogy panaszaikat a Népszövetség megtárgyalja. Maguk a kisebbségek felhívhatták ugyan a Tanács figyelmét a kisebbségi szerződések rendelkezéseinek megsértésére vagy annak veszélyeire, de ez nem volt jog, csak lehetőség. Nem járt semmiféle jogi következményekkel.2

Beadványokat csak a Tanács tagjai terjeszthettek elő a kisebbségi szerződések rendelkezéseinek megsértése vagy annak veszélye esetén.

A kisebbségek védelme azoknak az államoknak volt a kiváltsága, amelyek a Népszövetség Tanácsát alkották. A kisebbségi szerződések alapján a Népszövetség Tanácsának hatáskörébe tartozott, hogy ellenőrizze a kisebbségek védelmével kapcsolatos kötelezettségek teljesítését.

A kisebbségek a szerződések alapján a nemzetközi jognak nem lehettek alanyai, csak tárgyai.3

Az állampolgárság kérdése

Az állampolgárság kérdése rendszerint nem tárgya a nemzetközi jogi szabályozásnak. Az államok belügye. A kisebbségi szerződések ennek ellenére felölelik ennek a kérdésnek a szabályozását is. Nem történt ez minden ok nélkül. Az új államoknak és a megnagyobbodott államoknak érdekében állt, hogy lakosságuk nemzetiségi összetétele minél egyöntetűbb legyen, területükön minél kisebb számú nemzeti kisebbség éljen.

A szerződések alkotói, tudatosítva felelősségüket az államhatárok változásaiért, elejét akarták venni annak az egyre fokozódó törekvésnek, hogy bizonyos államok valóra válthassák nacionalista, sok esetben soviniszta elképzeléseiket. Eleve lehetetlenné akarták tenni, hogy az utódállamok lakosai közül hontalanokká váljanak azok, akik a határváltozások előtt még az átcsatolt területek többségi nemzeteihez tartoztak. így történhetett meg, hogy a nagyhatalmak a kisebbségi szerződések útján korlátozták egyes államok intézkedési jogát. Azt szerették volna elérni, hogy az érdekelt államok bizonyos feltételek mellett lehetőleg megadják az állampolgárságot az átcsatolt területek lakosainak, s megadják mindazokat a jogokat, amelyek az állampolgárokat megilletik. Főképp ne lehessen őket megfosztani polgári és politikai jogaiktól. Meg akarták akadályozni azt is, hogy egyetlen új és megnagyobbodott állam se tagadhassa meg tőlük az állampolgárságot faji, vallási vagy nyelvi okokból, s ne vághassa el azokat a kötelékeket, amelyek a lakóhelyükhöz fűzik őket.

Az állampolgárságnak további jelentősége is van. Ugyanis az egész kisebbségvédelem alapját az állampolgárság képezi. A kisebbségi jogok túlnyomó többsége azokat az állampolgárokat illeti meg, akik valamely etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbséghez tartoznak. Tehát kisebbségi jogról van szó, amely a kisebbségi szerződések szerint nemzetközi jellegű kötelezettség. Ez pedig a Népszövetség védelme alatt áll.

A kisebbségek védelmével összefüggő rendelkezések közé számítanak a kisebbségi szerződéseknek azok a cikkelyei, amelyek a csehszlovák állampolgárság rendezésére vonatkoznak, történetesen a 3-6. cikkely. Ezeknek viszont nem szabad ellentétben vagy ellentmondásban állniuk a csehszlovák állam törvényeivel, rendeleteivel és hivatalos intézkedéseivel. Erre Csehszlovákia ünnepélyesen kötelezte magát.

Az állampolgárságra vonatkozó rendelkezések két csoportba oszthatók:

– amelyek az állampolgárságra való jogot biztosítják,

– amelyek az állampolgárság feladásával egy másik állampolgárság megszerzésének a jogát szabályozzák.

A szerződés rendelkezéseinek általános ismérve, hogy egyik sem adja az új állampolgárságot egyszerűen a megelőző állampolgárság alapján. Egyes rendelkezések nagy eltéréseket mutatnak a tekintetben, miként állapítják meg a területhez való tartozás ismérveit, illetve annak fogalmát.

A lengyel, a román és a görög szerződés szerint az állampolgársági jog azokat illeti meg, akiknek a lakóhelye, a csehszlovák és a délszláv szerződés szerint pedig azokat, akiknek az eset körülményei szerint lakóhelye vagy illetősége, a magyar és az osztrák békeszerződés szerint pedig azokat, akiknek az illetősége az illető államhoz csatolt területen van.

Csehszlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság saját állampolgárainak ismeri el mindazokat a személyeket, akiknek a szerződés életbe léptének időpontjában csehszlovák, illetve délszláv területen volt községi illetőségük (indigénat, pertinez-za, Heimatsrecht), Németország pedig azokat, akiknek az említett területeken volt állandó lakóhelyük (domicile”).

A 3. cikkely 2. bekezdése a 18 évesnél idősebb személyek számára elismeri az ún. opciójogot. Egyébként már régi gyakorlat, hogy a területek átcsatolásával végződő háborúk után a békeszerződések biztosítják az átcsatolt területeken élő lakosság számára azt a jogot, mely alapján bizonyos határidőn belül a régi állampolgárság mellett nyilatkozhatnak. Az opcióra vonatkozó főbb alapelveket a trianoni békeszerződés 63-66. cikkelyei tartalmazzák, illetve a versailles-i békeszerződés 84. cikkelye.

Az állampolgárságra való jogon kívül a kisebbségi szerződés biztosítja az állampolgárságról való lemondás jogát is. Továbbá azt a jogot, hogy mindenki az őt megillető állampolgárság helyett, annak mintegy az elhárításával egy más állampolgárságot szerezhessen.

A kisebbségi szerződés 6. cikkelye kimondja, hogy A csehszlovák területen való születés puszta tényével jogérvényesen megszerzi a cseh-szlovák állampolgárságot minden személy, akit születésénél fogva valamely más állampolgárság nem illet meg”. Tehát par le seul fait de la naissance”. Nos, ennek a rendelkezésnek az alkalmazását szolgálta Csehszlovákia képviselőjének az a kijelentése, amelyet a 4. cikkely 2. bekezdése tartalmaz. Csehszlovákia ugyanis szerződésben állampolgárainak ismeri el, jogérvényesen és minden alakiság nélkül, mindazokat a magyar állampolgárságú személyeket, akik az új államhoz csatolt területeken születtek oly szülőktől, akiknek ott van a községi illetőségük, még ha nekik maguknak a szerződés életbe léptekor nincs is ott a községi illetőségük. Ezek a személyek két éven belül kijelenthetik az illetékes csehszlovák hatóságok előtt, hogy lemondanak az ily módon szerzett csehszlovák állampolgárságról.

A kisebbségi szerződés említett rendelkezéseit az 1920. évi 236. számú csehszlovák törvény volt hivatva átültetni a gyakorlatba. Ez a törvény az illetőség megszerzését nem a szerződés életbe léptének napjához, avagy a köztársaság megalakulásának napjához kötötte, hanem ezektől egy jóval korábbi időpontot jelölt meg teljesen logikátlanul, éspedig 1910. január 1-jének napját, sőt még azt sem vette figyelembe, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia lényegében két állam volt két jogrenddel. A csehszlovák törvény idevonatkozó rendelkezései, elsősorban az 1. és a 9. § nem álltak összhangban a Saint-Germain-en Laye-i kisebbségi szerződés szellemiségével. Embertelen volt elsősorban a magyar lakossággal szemben. Ez a nemzeti kisebbség olyan területen élt, amelyen a történelem folyamán országhatár sohasem választotta ketté az ott élő népeket. A törvény rendelkezései folytán sorra váltak hontalanokká a szlovákiai magyarok tízezrei.4

Csehszlovákia mindenáron meg akart szabadulni a területén élő nemzetiségektől. Ezt bizonyítja az 1920. évi 236. számú állampolgársági törvény 4. §-ának 3. pontja is, amely minden további nehézség nélkül lehetővé tette mindazoknak az állampolgároknak, akik nyelvi és faji” szempontból nem csehszlovákok, hogy az opció jogával éljenek.

Az illetőséggel kapcsolatban számos panasz érkezett a Népszövetség Tanácsához is, amelynek egyébként Edvard Benes is tagja volt. Az 1925 áprilisában Prágában keltezett petícióban a csehszlovák képviselőház magyar képviselői – rámutatva a trianoni békeszerződés és a Saint-Germain-en-Laye-i kisebbségi szerződés illetőségi rendelkezései közt fennálló ellentmondásokra – arra kérték a Tanácsot, állapítsa meg, melyik szerződés szabályozza azoknak a volt magyar állampolgár csehszlovák lakosoknak az állampolgárságát, akiknek a lakóhelye vagy az illetősége a csehszlovák állam területén 1910. január 1-jénél korábbi keletű. Megállapították, hogy abban az esetben, ha nem a Saint-Germain-en-Laye-i szerződés 3., hanem a trianoni békeszerződés 62. cikkelye lenne alkalmazható, a csehszlovák kormány eljárása törvénytelen és a szerződéssel ellentétes azokkal a volt magyar állampolgárokkal szemben, akiket a trianoni békeszerződés 62. cikkelye értelmében csehszlovák állampolgároknak kell tekinteni.5 A petíciót kiadták a csehszlovák kormánynak válaszadás céljából.

Végeredményben az említett beadvány hasznosnak bizonyult, hisz a csehszlovák törvényhozás 1926. július l-jén alkotmánytörvényt fogadott el a csehszlovák állampolgárság megszerzéséről, amely részben módosította az 1920. évi állampolgársági törvényt, s részben enyhítette a csehszlovák állampolgárság megszerzésének feltételeit. A kicsinyesség és a rosszindulat jeleit azonban ez a jogszabály is magán viseli.

A kisebbségi jogok biztosítékai és védelme

A kisebbségi szerződések, s természetesen a békeszerződések is, nemzetközi kötelezettségként állapítják meg mindazokat a jogokat, amelyeket az aláíró államoknak meg kell adniuk kisebbségi polgáraiknak.

A szerződések rendelkezései a ratifikálás által az egyes államok jogrendjének szerves részévé válnak. Tekintettel azonban keretjellegükre, megvalósításukat az egyes államoknak saját jogszabályaikkal kell részletesen szabályozniuk. Csak így tudják valóra váltani mindazokat a nemzetközi jogi kötelezettségeket, amelyeket a szerződésekkel magukra vállaltak.

A kisebbségvédelmi szerződések bizonyos korlátok közé szorítják az államok törvényalkotói tevékenységét. Meghatározzák annak tartalmát, éspedig vagy negatív irányban (bizonyos tartalmú jogi szabályozást tiltanak), vagy pedig pozitív irányban (bizonyos jogi szabályozást kötelezővé tesznek). A nemzetközi jognak felsőbb jellegéből következik, hogy az államok nem hozhatnak olyan törvényeket, és nem foganatosíthatnak olyan intézkedéseket, amelyek ellentétben állnának a megkötött szerződés rendelkezéseivel. Amennyiben azonban ez mégis megtörténnék, akkor az ilyen jogszabályok semmisek lennének.6

A nemzetközi szerződések, amelyek még az első világháború előtt születtek, a kisebbségvédelemmel kapcsolatban nem tartalmaznak olyan rendelkezéseket, amelyek biztosítanák az ilyen rendelkezések megtartását, megvalósítását. Az új, kisebbségi szerződések és deklarációk viszont már külön garanciákról is gondoskodtak, amikor a kisebbségek anyagi jogát a Népszövetség védelme alá helyezték.

A kisebbségi szerződések részben különböznek egymástól. Többek közt abban is, hogy az államok nem kötelesek minden rendelkezésüket alaptörvényül elfogadni. Ez a rendelkezés az Ausztriával, a Magyarországgal és a Bulgáriával kötött békeszerződések s az albán és a litván deklaráció szerint a kisebbségek védelmére vonatkozó valamennyi rendelkezésre kiterjed, a Lengyelországgal, a Csehszlovákiával, a Romániával, a Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal és a Görögországgal megkötött kisebbségi szerződés értelmében csupán a meghatározott cikkelyekre, éspedig a szerződés 2-8. cikkelyére. A Törökországgal megkötött békeszerződés szerint ugyancsak a szerződés egyes cikkelyeit kell elismerni alapokmányként (a sévres-i szerződés 140. cikkelye szerint a 141., 145. és 147. cikkelyt, a lausanne-i szerződés 37. cikkelye szerint az összes rendelkezést, azaz a 38. és 44. cikkelyt), és nem valamennyit.

A kisebbségi szerződések feltételezték, hogy rendelkezéseiket az államoknak be kell iktatniuk saját jogrendjükbe. Erre utal a kisebbségi szerződés 1. cikkelye is.

A szerződések alkotói tudatában voltak a nemzetközi jogi védelem hiányosságainak, ezért tartották szükségesnek, hogy az államok saját jogrendjük keretén belül biztosítsák a szerződések valóra váltását. A kisebbségi szerződés 1. cikkelyében Csehszlovákia is arra kötelezte magát, hogy a 2-8. cikkely rendelkezéseit mint alaptörvényeket ismeri el, s ezekkel semmiféle törvény, rendelet és hivatalos intézkedés sem lesz ellentmondásban vagy ellentétben, s hogy velük szemben semmiféle törvény, rendelet vagy hivatalos intézkedés nem lesz hatályos.7

A szerződések első cikkelyei az alaptörvény fogalmát anyagi, tartalmi értelemben tartalmazzák. Az alaptörvény a valóságban alkotmánytörvényt jelent. A kisebbségi jog tehát valamennyi érdekelt állam közjogában az alaptörvény jogi jellegével rendelkezik.8

Az 1. cikkely értelmében tulajdonképpen csak az tartozik az alaptörvény fogalmához, hogy a szerződés rendelkezéseivel egyetlen törvény sem lehet ellentétben. Ha pedig maguk a törvények nem állhatnak ellentétben a szerződés rendelkezéseivel, akkor a rendeletek és a hivatalos intézkedések sem. Ez magától értetődő. A szerződések megalkotói azonban ennek ellenére szükségesnek tartották, hogy mindezt hangsúlyozzák a szerződésekben. Céltudatosan jártak el, amikor az aláíró államokat arra kötelezték, hogy a szerződések rendelkezéseit saját alkotmányukba foglalják. Kétségkívül szem előtt tartották azt a régóta ismert általános közjogi elvet, hogy a törvények nem ellenkezhetnek az alkotmánnyal. Az alkotmánnyal szemben azonban az a jogi elv sem érvényesülhet, hogy lex posterior derogat priori”.

A szerződések alkotói jól ismerték a valóságos helyzetet, s éppen ezért elejét akarták venni annak, hogy a kisebbségi szerződések rendelkezéseit az aláíró államok csak közönséges törvényekbe foglalják. Az egyes államokban ugyanis az is megtörténhetett volna, hogy az elfogadott közönséges törvénnyel szemben egy későbbi olyan törvény érvényesül, amely ellentétben áll a szerződés rendelkezéseivel. Az alkotók tehát mindenáron el akarták érni, hogy az államok a szerződések rendelkezéseinek egy alkotmánytörvény erejét adják, éspedig azzal a nemzetközi kötelezettséggel, hogy azokat iktassák saját jogrendjükbe.

Az alaptörvényjelleg egyébként abban áll, hogy az említett rendelkezések magasabb rendű jogot alkotnak, amely magasan felette áll nemcsak a hatósági intézkedéseknek és a rendeleteknek, hanem a közönséges törvényeknek is. Az alaptörvénnyel szemben viszont a közönséges törvénynek nincs hatálya.

Az államok nem tettek maradéktalanul eleget a szerződés 1. cikkelyében foglalt kötelezettségüknek. A kisebbségi szerződés rendelkezéseit nem minden állam foglalta az alkotmányba. Akadt olyan is, amely úgy vélte, hogy arra nincs szükség, ha az általános polgári jogegyenlőségre vonatkozó rendelkezéseket felveszik az alkotmányba. Ilyen helyzet állt elő Romániában. Az 1923. évi új alkotmányba nem iktatták bele a kisebbségi szerződés rendelkezéseit.9 Ennek következtében a kisebbségeket megfosztották mindattól az alkotmányos garanciától, amellyel az alkotmányi rendelkezések bírnak a közönséges törvényekkel szemben. Az 1. cikkely szerint a kisebbségi szerződések rendelkezéseivel sem a törvények, sem a rendeletek nem ellenkezhetnek, de elsősorban nem kerülhet velük ellentétbe maga az állam alkotmánya. Kárpátalja létrehozásával kapcsolatban viszont ennek az ellenkezője történt: az alkotmánylevél 3. §-ának 6. pontja nincs összhangban a szerződés 11. cikkelyével, továbbá az alkotmánylevél 128. cikkelyének 4. bekezdése ellentétben áll a kisebbségi szerződés 7. cikkelyének 3. bekezdésével. Figyelemre méltó még az is, hogy az alkotmánylevél egyes rendelkezései (a 128. § 2. és 3. bekezdése, a 130. §, a 131. §, a 132. §) gyakran használják a v mezích vseobecnych zákonú” korlátozó rendelkezést, azaz hogy bizonyos jogok a kisebbségeket csak az általános törvények keretei közt” illetik meg. Ez még azonban nem azt jelenti, hogy az általános törvények ellentétben állnának a kisebbségi szerződés rendelkezéseivel.

Az állam törvényein kívül a rendeletek sem állhatnak ellentétben a szerződések rendelkezéseivel. Ez más szóval azt jelenti, hogy a szerződések rendelkezéseivel a végrehajtási utasításoknak is összhangban kell állniuk. Sőt még a közigazgatási szervek intézkedései sem ellenkezhetnek velük, s a hatósági eljárások sem sérthetik a kisebbségek jogait.

Közismert, hogy nem minden állam köteles valamennyi rendelkezést elfogadni alaptörvényül. Míg a békeszerződések szerint ez a kötelezettség a kisebbségek védelmére vonatkozó rendelkezéseket teljes egészében magában foglalja,10 addig a kisebbségi szerződések szerint ez csak bizonyos rendelkezésekre vonatkozik, mégpedig a 2-8. cikkelyekben foglalt rendelkezésekre. Az alaptörvényül való elismerés kötelezettsége tehát a következő jogokat megállapító rendelkezésekre terjed ki:

– az élet és szabadság védelmére,

– a vallásszabadságra,

– az állampolgárságra és az opciójogra,

– a jogegyenlőségre,

– a szabad nyelvhasználatra és a bíróság előtti nyelvhasználat megkönnyítésére, -jótékonysági, vallási vagy szociális intézmények, iskolák és más nevelőintézetek létesítésére, amely a kisebbségeknek és a többségieknek egyenlő joga.

Az alaptörvényül elismerés kötelezettsége viszont nem terjed ki:

–  a kormányoknak arra a kötelezettségére, hogy a kisebbségi állampolgárok gyermekeinek saját anyanyelvükön való taníttatásáról gondoskodjanak az elemi iskolákban,

– a közsegélyezési jogra,

– az egyes kisebbségek külön biztosított jogaira (a kárpátaljai autonómia).

Sajnos azok az államok, amelyek az első világháború előtt és annak idején állandóan sérelmezték a kisebbségi jogok betartását a központi hatalmak egyes államaiban, a kisebbségi szerződések következetes valóra váltását nem minden esetben tartották szükségesnek, és sokszor csak azok színleges betartására törekedtek.

Az államjogi garanciák nem mutatkoztak kielégítőnek, ezért szükség volt nemzetközi jogi biztosítékra is. Ez a feladat a Népszövetségre hárult.

A Népszövetség nemzetközi jogi garanciát képező védelmét egységesen szabályozzák a kisebbségi szerződések, s szabályozza a velük egyező albán és litván deklaráció. A kisebbségi szerződések rendelkezései tehát nemzetközi érdekű kötele-

Valamikor védett kisebbség voltunk 151

zettségek (obligations d’intérét international”), és a Népszövetség védelme (garantie”) alatt állnak.11

Az előbbi megállapítás (nemzetközi érdekű kötelezettségek) valójában nem mond semmi újat, hisz az csak természetes, hogy a nemzetközi szerződésekben, illetve deklarációkban vállalt kötelezettségek mind nemzetközi jellegűek, s mint ilyenek, egyoldalúan nem módosíthatók. A második megállapítás viszont egészen újszerű. A nemzetközi kötelezettségek speciális garanciájáról van szó.

A kisebbségi szerződések lényeges újítása a hasonló célú korábbi szerződésekkel szemben, hogy a kisebbségi szerződések végrehajtását nem a szövetséges és társult főhatalmak szavatolják, tehát azok, amelyek ezeket megkötötték, hanem a Népszövetség. Ezt a garanciát a Népszövetségre bízták. A nagyhatalmak garanciáját, amelynek eszköze a diplomáciai intervenció volt, felváltotta a nemzetközi jogi biztosíték. Ennek eszköze a Népszövetség eljárása.

A kisebbségvédelemre kötelezett államok, így Csehszlovákia is, hozzájárultak a kisebbségi szerződés 14. cikkelyének 1. bekezdése szerint ahhoz, hogy amennyiben az előző cikkelyek rendelkezései olyan személyeket érintenek, akik faji, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartoznak, ezek a rendelkezések nemzetközi érdekű kötelezettségek, és a Népszövetség védelme alatt fognak állni”.12 A szerződések rendelkezései természetüknél fogva kivétel nélkül nemzetközi érdekű kötelességeket állapítanak meg, de csak annyiban állnak a Népszövetség védelme alatt, amennyiben oly személyeket érintenek, akik faji, vallási vagy nyelvi kisebbséghez tartoznak. Tehát ez a védelem a többséghez tartozó személyekre már nem vonatkozik. Ezek védelmét csak az alkotmány biztosítja.

A Népszövetség védelme alá helyezés következtében a kisebbségi és a békeszerződéseket ratifikált nagyhatalmak (az USA kivételével) a kisebbségi és a békeszerződések kisebbségvédelmi rendelkezéseivel kapcsolatban többé nem gyakorolhatták a politikai intervenciót.

A Népszövetségnek a szerződést garantáló hatásköre nem az Egyezségokmányból következett. Minthogy a Népszövetség nem írta alá a kisebbségi szerződéseket, számára azok rendelkezései nem is voltak kötelezők. A Népszövetség Tanácsa tehát el is utasíthatta volna a szerződések kisebbségvédelmi rendelkezéseit. Gyakorlatilag azonban ez lehetetlen volt, ezért a Népszövetség Tanácsa minden egyes esetben külön határozta el a védelem alá helyezést.13

A Népszövetség által nyújtott védelem mindenekelőtt a következőket jelenti:

–  a kisebbségi szerződések rendelkezéseit a Népszövetség Tanácsa többségének hozzájárulása nélkül nem lehet megváltoztatni,

– a szerződés rendelkezéseinek megtartása a Népszövetség Tanácsának ellenőrzése alatt áll.

A kisebbségi szerződések kimondják, hogy a rendelkezései a Népszövetség Tanácsa többségének hozzájárulása nélkül nem változtathatók meg”.14 Ez kivételt képez az általános szabály alól. A nemzetközi szerződéseket ugyanis általában azok az államok, amelyek azokat megkötötték, szabadon megváltoztathatják. A kisebbségi szerződések esetében azonban ez csak a Tanács többségének hozzájárulásával lehetséges. Ennek szükségessége viszont a garancia vállalásából következik. Egyébként a hozzájárulásra nemcsak akkor van szükség, ha a szerződéseket a kisebbségek rovására szándékoznak megváltoztatni, hanem akkor is, ha a szerződés rendelkezéseit bármilyen néven módosítani akarják. Mindebből arra lehet következtetni, hogy a kisebbségi szerződéseket a Tanács hozzájárulás nélkül nemcsak megváltoztatni nem szabad, hanem megszüntetni sem.

Az eljárásról

A nemzetközi eljárási jog alapját a kisebbségvédelem terén a lengyel kisebbségi szerződés 12. cikkelye képezi, amelyet 14. cikkelyként iktattak a Csehszlovákiával megkötött kisebbségi szerződésbe. E téren a többi szerződésben is változás állt be. A délszláv szerződés 11. cikkelyét, a román szerződés 12. cikkelyét, a görög szerződés 16. cikkelyét, továbbá az osztrák békeszerződés 69. cikkelyét, a magyar békeszerződés 60. cikkelyét, és a bolgár békeszerződés 57. cikkelyét képezi. Kisebb módosítással a lausanne-i szerződés 44. cikkelyét, az albán deklaráció 7. cikkelyét és a litván deklaráció 9. cikkelyét alkotja. Tartalmuk – csekély eltérésekkel – teljesen megegyezik. Ebben a cikkelyben a szerződő felek kijelentik, hogy a nemzetiségi kötelezettségek nemzetközi jellegűek, s azokat a Népszövetség védelme alá helyezik.15 Nem módosíthatók, ha ahhoz a Népszövetség Tanácsának többsége nem járul hozzá.

Csehszlovákia is beleegyezett abba, hogy a Tanács valamennyi tagjának joga lesz felhívni a Tanács figyelmét a kötelezettségek valamelyikének megsértésére vagy megsértésének a veszélyére. Ahhoz is hozzájárult, hogy a Tanács olyan intézkedéseket foganatosítson, és olyan utasításokat (instruction”) adjon, amelyeket az adott körülmények között a legmegfelelőbbnek tart.16 Csehszlovákia azzal is egyetértett, hogy minden olyan véleménykülönbséget, amely az említett szerződés rendelkezéseivel összefüggő kérdésekben felmerül a csehszlovák kormány és a szövetséges és társult főhatalmak valamelyike között, vagy más olyan hatalom között, amely tagja a Népszövetség Tanácsának, a Népszövetség Egyezségokmányának 14. cikkelye17 értelmében nemzetközi jellegű vitának tekintsenek, s minden ilyen vitás esetet, ha azt mindkét fél kívánja, az Állandó Nemzetközi Bíróság elé vigyenek.18 A bíróság döntése (arrét”) ellen azonban nincs helye fellebbezésnek, s a határozat ugyanolyan érvényű, mint az Egyezségokmány 13. cikkelye értemében hozott határozat.

Az Állandó Nemzetközi Bíróság szakvéleményt is nyilváníthatott a Tanács vagy a közgyűlés elé terjesztett vitás kérdésekben vagy más ügyekben. Döntéseit és szakvéleményét a kisebbségi szerződések magyarázatául kellett tekinteni. Ugyanilyennek vették a Népszövetség Tanácsának azokat a határozatait, amelyeket kisebbségi ügyekben hozott.

A Tanács eljárása egyébként két részből állt: a jogsérelem megállapításából és a jogorvoslásra vonatkozó intézkedésekből. A modus procedendit nem szabályozta sem a Tanács, sem a közgyűlés határozata. A jogsérelem megállapítását a Tanács úgy végezhette, ahogy azt jónak látta. Ebben mindenekelőtt a titkárság volt segítségére. Részben minden szükséges felvilágosítást megadott neki, részben pedig minden új adatot megszerzett számára.

A Tanács bizottságokat küldhetett ki a kérdés megvizsgálására, felvilágosításokat kérhetett az érdekelt kormányoktól, továbbá meghallgathatta (szóban és írásban) az érdekelt nemzetiségeket. Helyi vizsgálatokat is tarthatott. Minden esetben

Valamikor védett kisebbség voltunk 153

felkérhette az érdekelt kormány képviselőjét, hogy a bizottsági jelentésbe foglalt jogi kérdéseket a titkársággal együtt vizsgálja meg. Az eljárás egész folyamán bármikor kikérhette az Állandó Nemzetközi Bíróság jogi véleményét.19

A kisebbségi szerződés 14. cikkelyéből kitűnik még az is, hogy a szerződés csupán a Tanács tagjainak biztosított felszólalási jogot a rendelkezések megszegése esetére. A Népszövetség Tanácsa azonban az 1920. október 22-én Brüsszelben tartott ülésén a Tittoni-féle javaslat alapján határozattal tette lehetővé, hogy a szerződések rendelkezéseinek megsértésére kérelem formájában maguk a kisebbségek, tájékoztatás formájában pedig a Népszövetségben képviselt hatalmak is felhívhatták a figyelmet. A Tanács viszont ebben az esetben is csak akkor foglalkozhatott hivatalosan a kérdéssel, ha a kérelemben vagy a tájékoztatásban foglaltakat a Tanács valamelyik tagja magáévá tette.

A kisebbségi panasz (bejelentés, kérelem) a szó szoros értelmében nem is minősült panasznak. Kérelem jellegével bíró panaszt bárki benyújthatott a Népszövetséghez. Egyetlen korlátozás a panasz benyújtója tekintetében az volt, hogy a panasznak nem volt szabad névtelennek lennie vagy kétes forrásból származnia.20

A kisebbségi szerződések nem tartalmaztak olyan rendelkezést, hogy a kisebbségek indíthatnak-e eljárást, és soraikból vagy a nevükben indíthat-e valaki eljárást a vállalt kötelezettségek be nem tartása miatt. Ezt a kérdést a Népszövetség határozatai olyképp szabályozták, hogy a beadványt a kisebbséghez tartozó minden természetes személy vagy ilyen személyek csoportja előterjeszthet, esetleg jogi személy vagy maga a kisebbség”.21

A panasz beadására jogosítottnak kellett tehát tekinteni nemcsak az egyes kisebbségi polgárokat és csoportokat, hanem a kisebbség képviseletében annak mindazokat a szerveit, amelyek az állam jogszabályai szerint képviseletre jogosultak.22 Lehetett panaszos továbbá a kisebbségen kívül álló egyén is, vagy az egyének kisebb csoportja, egyesülete, testülete stb. Nemzetközi egyesületek is.23

A kisebbségi sérelmeket panaszoló beadványokat a benyújtók kérvénynek (pétition) vagy emlékiratnak (mémoire) nevezték.24

Határozataival a Tanács új jogokat alkotott. A kisebbségek alaki jogát ugyanis a szerződések egyáltalán nem szabályozták, csak bizonyos alapelveket fektettek le. A Népszövetség Tanácsának határozati képezik a kisebbségvédelem alaki jogának forrásait.

Az említett határozat állapította meg azt is, hogy mit kell a Népszövetség Tanácsának védelmén érteni.25

A kisebbségi panaszok

A kisebbségeknek alapvető joga, hogy a Népszövetség védelmében részesüljenek minden elnyomással szemben. A Tanács figyelmét annak tagjai hívhatták fel a kisebbségvédelmi kötelezettség valamelyikének megsértésére vagy a megsértés veszélyére. A Tanács tagjainak ez nem is csupán joga volt, hanem kötelessége is, minthogy a garancia elvállalása következtében köteles volt őrködni a szerződések rendelkezéseinek betartása felett. Ez a jog és ez a kötelesség a Tanács minden tagját megillette.

154 Gyönyör József

A Tanács azonban csak akkor tudott eljárni egyes ügyekben, ha a kisebbségi sérelmek tudomására jutottak.

Az érintett államok kormányai az ünnepélyes ígéretek ellenére sem mutattak hajlandóságot arra, hogy a vállalt kötelezettségeket becsületesen teljesítsék. A kisebbségek között a legtöbb országban általános elégedetlenség uralkodott. A Népszövetséget elárasztotta a petíciók sokasága. Elintézésük vontatottnak és nehézkesnek bizonyult.

A panaszok csak akkor képezhették a Tanács határozataiban megállapított eljárás tárgyát, ha megfeleltek a következő feltételeknek:

– tárgyukat a szerződések értelmében a kisebbségek védelmének kellett képeznie,

– a kérvényeket nem volt szabad olyan formában előterjeszteni, amely a kisebbség és az állam közti politikai kapcsolat megszakítását követelte volna,

– nem volt szabad névtelen vagy kétes forrásból származniuk,

– nem volt szabad azokat sértő modorban (sans violence de language”) szöve-gezni,

– olyan tájékoztatásokat kellett tartalmazniuk, vagy olyan tényeket kellett jelezniük, amelyek előzőleg nem képezték tárgyát egy rendes eljárás tárgyát képező kérvénynek.26

A főtitkár feladata volt annak megállapítása, vajon a petíciók megfelelnek-e az említett feltételeknek. Ha a főtitkár azon a véleményen volt, hogy nem felelnek meg, akkor azokat visszautasították, illetve nem váltak az eljárás tárgyává.

A petíciók jelentős részét az ún. kisebbségi bizottságban vitatták meg, s rendszerint ott is intézték el. Megtörtént azonban, hogy a kitűzött kérdést egy háromtagú ad hoc bizottság tárgyalta meg a kisebbségi bizottságtól függetlenül.

További lehetőség kínálkozott eljárás indítására az Állandó Nemzetközi Bíróság előtt. Ezzel a lehetőséggel azonban csak kevesen éltek.

A kisebbségi ügyek előkészítésénél jelentős szerepet játszott a Népszövetség főtitkárságánál szervezett Kisebbségi Osztály. A Tanácsnak ez az osztály szolgáltatta a panaszok elbírálásához szükséges bővebb információkat. A Saar-vidék és Danzig ügyeivel foglalkozó közigazgatási osztállyal együtt alkotta a főtitkárság egy külön szekcióját (La Section des commissions administratives et des minorités).

Nem titok, hogy Csehszlovákiát általában a nagyhatalmak kegyéből” létrejött műalkotásként” tartották számon.27 Az új csehszlovák államnak el kellett fogadnia a kisebbségvédelmi szerződést, ám a későbbiek folyamán azt szerette volna elérni, hogy a vállalt kötelezettségeket ne terjesszék ki újabb rendelkezésekre és előírásokra.

Magyar szempontból figyelemre méltó az a deklaráció, amelyet az ún. Benes-féle memorandum tartalmaz. Még a trianoni békeszerződés aláírása előtt terjesztették a békekonferencia elé. Arra a kérdésre, mi lesz azzal a magyar lakossággal, amely a csehszlovák állam határának megvonása után Csehszlovákiában találja magát, a csehszlovák delegáció az említett memorandumban a következő választ adta: Kijelentettük már… hogy az a rendszer, amelyet valamennyi nemzetiségi kisebbséggel szemben érvényesítünk Csehszlovákiában, a szabadság rendszere lesz, s általa minden szükséges jogot elnyernek, hogy biztosított legyen minden nemzetiség szabad fejlődése…”28

Valamikor védett kisebbség voltunk 155

Később a felelős politikusok iparkodtak a deklarációra a feledés homályát borítani. Ám ez csak részben sikerült. Abból sem volt köszönet.

A beadványok elintézésével kapcsolatos nehézségekről némi áttekintést nyújt az a néhány számadat, amely csak később vált ismertté. Az 1921 szeptemberétől 1929 júniusáig beadott petíciók számát nem állapították meg, mert azokat bizalmas ügyként kezelték. Nem is tették közzé, s nincs is róluk nyilvántartás. Még a Népszövetség Tanácsának 1928. június 13-i határozata alapján megalakított különbizottság sem tudta megállapítani a petíciók és a beadványok pontos számát. Egyébként ez 300-ra tehető, s ennek a felét – mint elfogadhatatlant – elutasították. Az 1929 júniusa és 1939 júniusa közti időszakban összesen 585 petíció érkezett a Népszövetséghez. Ebből 245 elutasításban részesült, 338 esetben pedig 157 pe-tíciós bizottság tárgyalási alapjául szolgált.29

Az Állandó Nemzetközi Bíróság tevékenysége azt bizonyítja, hogy a Népszövetség, történetesen a Népszövetség Tanácsa a kisebbségi szerződések ügyében kerülte a bírósági megoldást. Előszeretettel alkalmazta a titkos diplomáciát, s elkerülte a nyilvános vitákat, sőt a beadványok beterjesztőit is nagyon szűkszavúan tájékoztatta azok sorsáról. Rendszerint tanácsadással intézte el a vitás kérdéseket.

A kisebbségek, elsősorban a nemzeti kisebbségek elégedetlenek voltak és bizalmatlanok maradtak a Népszövetséggel szemben. Ennek ellenére egyre több intézmény foglalkozott e kényessé váló kérdéssel. Több országban tudományos intézeteket tartottak fenn, szakintézményeket alapítottak, folyóiratokat adtak ki, amelyek mind a nemzetiségi kérdéssel foglalkoztak. Ezek közé tartozott elsősorban a I ‘Union des Associations pour la Société des Nations”, amelynek tanácsa 1921. október 15-én külön nemzetiségi bizottságot alakított. Egyik feladata az volt, hogy adatokat gyűjtsön a kisebbségekről. További nem hivatalos, a kormányoktól független szervezet volt az Union Interparlamentaire, az International Law Association és az Európai Államokban Szervezett Nemzeti Csoportok Kongresszusa (Kongress der organisierten nationalen Gruppén in den Staaten Europas).30

A nemzetiségi kérdés megoldása idővel égetővé vált Európában. Az érintett államok és a Népszövetség illetékes szervei azonban nem fogták fel kellő időben annak jelentőségét, s a következmények súlyosakká váltak.

Hunčik Péter: Etnikai immundeficites szindróma

Dolgozatomban a magyar kisebbségpolitika eleddig elhanyagolt területével, a magyar-magyar kapcsolatok szociálpszichológiai tényezőivel kívánok foglalkozni. A szakemberek nagy része egyetért azzal, hogy az elkövetkező két esztendőben az lesz a magyar nemzeti politika egyik legfontosabb feladata, hogy felkészítse a határon túl élő magyar kisebbségeket az EU-csatlakozást követő változásokra. A politikusok a változások alatt elsősorban a kisebbségvédelem jogi kereteinek módosulására gondolnak, pedig ennél lényegesen többről van szó.

Annak ellenére, hogy az elmúlt években több olyan kutatás eredménye látott napvilágot, amely a többségi-kisebbségi viszony társadalmi-lélektani vetületeit boncolgatta (jómagam három könyv megírásában vettem részt: Ellenpróbák (A szlovák-magyar viszony vizsgálata szociológiai és etnopszichoiógiai módszerekkel Szlovákiában), 1995; Feszültség-előrejelző rendszer, 1999); Confidence building in the Carpathian basin, 1999), a politikai elit nemigen vett tudomást ezekről a felmérésekről. Pedig ezek a kutatások sok érdekes eredményt hoztak a felszínre. Ebben az dolgozatban nem kívánok részletesebben foglalkozni a szlovák-magyar, illetve a román-magyar kapcsolatok közti eltérésekkel, azokkal a különbségekkel, melyek az eltérő történelmi háttér és szocializációs folyamat eredményeként jöttek létre. Ezzel kapcsolatban csupán annyit szeretnék leszögezni, hogy igenis vannak eltérések a két interetnikus kapcsolat között, és ennek a különbözőségnek egyik leképződé-se az, hogy a romániai magyarok és a szlovákiai magyarok nemzeti identitása is különbözik egymástól. Másképp látja és fogalmazza meg önmagát az Erdélyben élő magyar értelmiségi, mint a Szlovákiában élő kor- és sorstársa, másként viszonyul a többségi nemzethet, különbségek vannak a szociális távolságtartásban, az interetnikus kapcsolatok intenzitásában és gyakoriságában, a többségi nemzet percepciójában és megítélésében, valamint az autó- és heterosztereotípiákban.

* A szerző vitaindító dolgozatára lapunk következő számában visszatérünk.

Mindezekből arra lehet következtetni, hogy eltérések vannak abban is, ahogyan a szlovákiai, illetve romániai magyar kisebbségi polgár a magyarországi magyarokat látja és értékeli. A Feszültség-előrejelző rendszer című könyvben elemeztük a magyar-magyar intraetnikus kapcsolat néhány szociálpszichológiai tényezőjét, és rámutattunk arra, hogy különösen az 1989-et követő időszakban komoly változásokra került sor ebben a kapcsolatban. Az egyre intenzívebbé váló magyar-magyar kapcsolatok minősége az 1989-et követő társadalmi-politikai eseményeknek köszönhetően megváltozott, és ennek hatására egymás percepciójában és értékelésében is elmozdulás történt. Ne feledjük, hogy a hatvanas-hetvenes években a magyar-magyar kapcsolatok elsősorban a rokonlátogatásokra és szabadságolásokra korlátozódtak, viszont az 1989-et követő változások után egyre gyakoribbá váltak az üzleti és kereskedelmi jellegű érintkezések, és ezek nemegyszer kijózanító” hatásúak voltak mind a két oldalon. Vége lett a mítoszokra és a szép emlékekre alapozott idealisztikus viszonynak, hiszen a kemény üzleti kapcsolatok mind a két oldalon felszínre hozták a negatívumokat is. így talán érthető, hogy felmérésünkben a szlovákiai magyarok miért értékelték sok esetben negatívabban a magyarországi magyarokat, mint a szlovákokat.

Tudomásom szerint arról mindeddig nem készült átfogó felmérés és elemzés, hogy a magyarországi magyarok hogyan látják és értékelik a határokon túl élő magyar kisebbségeket. Egy komplex elemzés valószínűleg igazolná azt a feltevésemet, hogy a többségi nemzet percepciójában is hasonló kijózanító” változások zajlottak le az elmúlt tíz-tizenkét év alatt.

A magyarországi politikai elit (és a közvélemény) viszont továbbra is abban a sémában gondolkodik, hogy a Kárpát-medence országaiban élő, magát magyar nemzetiségűnek valló emberek egy viszonylag egységes csoportosulást alkotnak, akiknek gondolatvilága, eszmerendszere, értékhierarchiája, nemzettudata, attitűdrendszere, szocializációja azonos.

Ez a homogenizáló látásmód természetesen felületes, és frusztrálja a kisebbségi sorban élő magyarokat, de emellett van egy káros hatása is, mégpedig az, hogy a környező országok többségi nemzeteit megerősíti abban a paranoid téveszméjében, mely szerint a magyarok egy titkos célért küzdő homogén csoportosulást alkotnak, tehát nem egy differenciált kisebbségként látják és értékelik a területükön élő magyarokat, hanem egy mindenben együttgondolkodó, közös célokért küzdő csoportosulásként fogják fel őket. (Lásd például a zsidókról szóló tévhitet, mely szerint a pesti boltost, a New York-i bankárt és a sydneyi színművészt egy láthatatlan, Jeruzsálemből mozgatott háló fogja össze közös céljuk, a zsidó világuralom megvalósításáért.)

Tehát már az alapelgondolás is téves, hiszen a kisebbségi létben élők jogi, társadalmi és személyi helyzetét végletesen leegyszerűsítve, szimplifikálva látja és láttatja, és ezen szimplifikáció nemegyszer mitizáló jellegű, tehát a vágyálmokra, illetve valós vagy vélt történelmi hagyományokra épül.

A kisebbségben élő magyarokat frusztrálja ez a magatartás, és azt a következtetést vonják le belőle, hogy a magyar politikai elit számára a határon túl élő kisebbségek problémája egyike az ún. erkölcsileg kötelező feladatoknak. Ebben a meggyőződésében megerősíti őket az 1990 óta használatos magyar nemzetpolitikai trend, amelynek mozgását leginkább az ingaóra kilengéseihez lehet hasonlítani.

A kisebbségben élők kénytelen-kelletlen elfogadták azt a tényt, hogy a második világháborút követő négy évtizedben a magyar politika nem tudta (és a proletár internacionalizmus szellemében nem is akarta) lényegesen befolyásolni helyzetüket az utódállamokban. Ám azt már nehezebben fogadták el, hogy az anyaországi politikai elit és ennek hatására az egyszerű állampolgárok többsége gyakran még a puszta létezésükről sem vett tudomást. Nem véletlen, hogy a kisebbségben élő magyarok egyik leggyakrabban hangoztatott sérelme ebben az időszakban (és még a kilencvenes évek elején is) az volt, amikor a magyar vámosok, hivatalnokok, bolti eladók, sőt néha még a rokonok is lecseszkózták”, lerománozták” őket, pedig ők úgy érezték, hogy turista- vagy rokonlátogatásuk idejére a valóságban az öveikhez” jöttek Magyarországra.

Nem véletlen az sem, hogy a nyolcvanas évek elején hatalmas, már-már kultikus tisztelet övezte értelmiségi körökben Pozsgay Imrét, akiről úgy vélték, hogy ő az a magas beosztásban lévő magyar politikus, aki akar és tud segíteni a kisebbségben élő magyar értelmiségieken. És az sem véletlen, miért lett annyira népszerű az a néhány sportriporter, aki az olimpiai vagy világbajnokságok közvetítésének hevében azzal biztatta a magyar sportolókat, hogy most nemcsak otthon, de a határokon túl is szurkolnak nekik. És 1988-1989-ben nem véletlenül lett a határon túli magyarság körében annyira népszerű az MTV Panoráma stábja, illetve a Magyar Rádió néhány tudósítója, hiszen ők voltak az elsők, akik részletesen beszámoltak a nagyközönségnek arról, hogy Szlovákiában, Romániában stb. valódi hús-vér magyar emberek élnek.

És természetesen az sem véletlen, miért lett olyan elementáris hatása Antall József ama kijelentésének, hogy ő lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének érzi magát. A magyar miniszterelnök volt az első, aki verbálisán is megfogalmazta azt, hogy az anyaországi és a határokon túl élő magyarok között igenis van kapcsolat. Az Antall-kormány létrehozta a Határon Túli Magyarok Hivatalát (HTMH), és megalkotott egy kulturális támogatási rendszert is, de a határon túli magyarság társadalmi helyzete mélyebb elemzésének hiányában – minden jó szándéka ellenére – a pa-tetikus hangnem és az esetlegesség jellemezte a kormányzati ciklus nemzeti politikáját. Viszont a kisebbségi mentalitásra nagyon jellemző volt ennek a politikai kurzusnak a fogadtatása, vagyis az, hogy bár az első demokratikusan megválasztott magyar kormány nemzeti politikája alig tudott elrugaszkodni a verbális szinttől, ez már kevéssé érdekelte a határon túl élő magyar közvéleményt. Ami a kisebbségi sorban élő magyarokban nyomot hagyott, az a patetikus hangnemben megfogalmazott üzenet volt, mely szerint Budapesten igenis számon tartanak bennünket, figyelnek ránk, és ha kell, segítenek nekünk.

Horn Gyula kormányának kisebbségpolitikája az inga mozgását követve lendült ki, tehát ellentétes irányba. A szociálliberális koalíció politikusai a reálpolitika elveit hangsúlyozva félretették a patetikus hangnemet, és a nemzetközi jog normáihoz igazodva próbáltak tárgyalni a környező országok többségi vezetőivel. De az MSZP politizálásában továbbra is jelen voltak a hamis proletár internacionalizmus azon elemei, melyek szerint a kölcsönös előnyökön alapuló kétoldalú gazdasági, együttműködési stb. szerződések automatikusan magukkal hozzák a bizalom megszilárdulását és ezzel együtt a kisebbségi gondok megoldását is, míg az SZDSZ politikusai a jól ismert emberi jogok – polgárosodás – gazdasági fellendülés által behatárolt háromszögben vélték fellelni a probléma megoldását, csak éppen arról feledkeztek meg, hogy ezeknek a fogalmaknak a térség országaiban (Meciar Szlovákiája, Milosevics Jugoszláviája, Iliescu Romániája, Kucsma Ukrajnája) szinte semmi súlyuk nem volt.

Kisebbségi körökben megelőlegezett bizalommal várták Orbán Viktor kormányának működését, azt, hogy a fiatal politikusok felismerik az előző kormányok hibás lépéseit, és végre rátérnek a helyes útra. Ehelyett az történt, hogy a Fidesz sem tudott lényegesen újat felmutatni a kisebbségi politikában. Igaz, hogy új megoldásokat keresett és talált is a kedvezménytörvény formájában, de ezt nem tudta megfelelően előkészíteni és megvalósítani, tehát az igazi, vagyis az ún. másodfokú változás helyett mindössze annyi történt, hogy visszalendítette az ingát az Antall-kormány által meghatározott irányba. Vagyis maradt a pátosz, jöttek az új retorikai fogások, növekedett az interetnikus és az intraetnikus (magyar-magyar) feszültség a térségben.

Az interetnikus feszültségről nem kell bővebben szólnunk, jelei ma is megtalálhatók a magyar-szlovák, magyar-román viszonyban. Kevesebbet hallhattunk a kedvezménytörvényt követő ún. intraetnikus bonyodalmakról. A híradásokban alig esett szó arról, hogy a kedvezménytörvény nyomán a környező országok magyar berkeiben újra fellángolt a kilencvenes évek elejére jellemző Ki az igazi magyar?” színezetű vita.

Csak emlékeztetőül: a kilencvenes évek elején még három (sőt volt egy időszak, amikor négy) magyar párt működött Szlovákiában. Ezek a pártok a klasszikus európai normáknak megfelelő irányzatokat képviselték, tehát volt egy kereszténydemokrata, egy liberális és egy nemzeti-népi jellegű mozgalom az országban, és képviselőik természetszerűen a magyarországi politikai palettán is keresték partnereiket.

Az viszont már nem tekinthető olyan természetesnek, hogy a magyarországi politikai elit az országban éppen kialakult belpolitikai erőviszonyoknak megfelelően kezelte a határokon túl élő magyarok egyes politikai csoportjait, és ennek a sajtóban és közgondolkodásban meg is volt a visszhangja. A szlovákiai kisebbségi sajtóban pedig ebben az időszakban mindennapos szófordulat volt egymás leárulózása, a történelem ítélőszékével való fenyegetés.

1998-ban a Meciar által elfogadtatott törvények értelmében a három magyar párt egyesült, és frigyükből létrejött a Magyar Koalíció Pártja (MKP). Mivel az akkori ellenzék politikai prioritása Meciar populista pártvezér eltávolítása volt a hatalomból, valamint az ország, Szlovákia visszajuttatása az európai politikai vérkeringésbe, az MKP politizálásának egyik legnagyobb erénye az egységes fellépés volt, ezért a párton belül nem alakultak ki a politikai platformok. Az MKP egészen máig, vagyis több mint öt esztendőn keresztül erre az egységes fellépésre helyezte a fő hangsúlyt, és ennek egyik pozitív mellékhatása az lett, hogy a magyarországi belpolitikai csatározások hullámverése most nem okozott olyan belső viharokat a szlovákiai magyarok körében, mint 1998 előtt.

Tehát az Orbán-kormány időszakában talán emiatt is olajozottabb volt a szlovákiai magyar-magyar párbeszéd, amely aztán csak a kedvezménytörvény bevezetésének időszakában kapott ismét olyan felhangokat, melyek szerint magyar ember csak az lehet, akinek van magyarigazolványa. Akinek nincs, az gyáva vagy nem igazi magyar. A választási előkészületek során (2002-ben) voltak olyan vélemények is, melyek szerint a párt listáján csak olyan jelöltek szerepelhetnek, akik már kiváltották magyarigazolványukat.

Személy szerint semmi bajom sem lenne az ún. magyarigazolvánnyal, ha az

a) kizárólagosan szimbolikus jelentőségű lenne, melyhez szimbolikusnak tűnő, ám néha gyakorlati jelentőségű előnyök kapcsolódnának;

b) valóban a magyar nemzetrészek egyenrangúvá tételét szolgálná, vagyis a kettős állampolgársággal járna együtt.

Jelen formájában viszont infantilizáló hatása van a kisebbségekre, mert a lényeges dolgokat nem oldja meg, csak azt a kóros anya-gyermek kapcsolatot erősíti, melynek káros hatásaitól a kisebbségek már hosszú ideje szenvednek.

Kérdés, hogy kinek van erre szüksége? Úgy gondolom, hogy nem is annyira a kisebbségeknek, mint inkább a kapcsolatban magasabb rendű szerepet játszó anyának.

Az említett ingaeffektusnak pedig erozív hatása van a kisebbségekre, és joggal kelti (elsősorban értelmiségi körökben) azt az érzést, hogy az anyaország számára a határon túli magyar kisebbségek kérdésének megoldása nem olyan prioritás, melynek megoldásában konszenzus lenne Magyarországon, hanem igenis egy pontosan körülhatárolható, négyéves választási ciklusokra osztható pártpolitikai kérdés, akár az adók vagy a privatizáció ügye.

Megfelelő retorikával természetesen jól kozmetikázható ez a probléma is, és a kisebbségi közvélemény végül is elhiszi azt (hiszen tehet-e mást?), hogy mindegyik magyar kormányzat tenni akar az érdekében valamit. Emlékezzünk csak visz-sza a választások után elhangzó kisebbségi reagálásokra, amikor a határon túli magyar politikusok uniszónóban mondják a szabványszöveget, mely szerint a kisebbségeknek a mindenkori magyar kormánnyal kell együttműködniük! Ám a lényeg, hogy miben, minek a megvalósításában kell együttműködni, továbbra is rejtve maradt.

Mintha az ingaeffektus kigondoloi épp azt szeretnék belesulykolni a kisebbségi vezetőkbe, hogy automatikusan, spontán módon, a dolog lényegére való rákérdezés nélkül fogadják el azt a kapcsolatot, melyet az anyaország kínál fel számukra.

A Kárpát-medencében élő magyar kisebbség a világháborút követő négy évtizedben többszörös infantilizáción esett át. Elsősorban infantilizálta őt a kommunista hatalom ideológiája (természetesen nemcsak őt, hanem a többségi nemzeteteket is). Másodsorban infantilizálták őket a kommunista országok többségi nemzetei is, hiszen meggátolták mind az egyéni, mind az intézményes fejlődésüket. A hivatalos érintkezésben anyanyelvüket nem használhatták szabadon, korlátozták a magyar személy- és helységnévhasználatot. Csehszlovákiában még a kisebbségek megnevezését, vagyis a terminus technicust is oly módon változtatták meg, hogy annak frusztráló és infantilizáló hatása legyen. A magyar (német, ukrán, lengyel stb.) kisebbséget ugyanis nem nemzeti kisebbségnek, hanem nemzetiségi kisebbségnek titulálták, és ezzel minőségi alárendeltségüket is hangsúlyozni akarták. Az államilag engedélyezett és irányított intézményeken kívül (pl. Csemadok) a kisebbségek nem hozhattak létre nemzeti-etnikai jellegű csoportokat, kulturális, érdekvédelmi és szakmai testületeket, így nemzeti identitásuk, önértékelésük súlyos károsodást szenvedett. Ezek a gátló intézkedések mind azt szolgálták, hogy a kisebbségi ember tudatosítsa, hogy önálló társadalmi életre képtelen, hogy egyetlen lehetősége egy szoros, függő viszony kialakítása a többségi nemzettel, mert csakis a politikai haza domináns nemzetével együttműködve képes funkcionálni. Ez a kényszerű dependens kapcsolat természetesen rendkívül erősen frusztrálta a kisebbségi magyarokat, és ellenérzést váltott ki belőlük a domináns nemzettel szemben. A többségi nemzethez fűződő kapcsolat negatív hatásait megpróbálták valamilyen módon ellensúlyozni. És ezt az ellensúlyt épp az anyaországban találták meg. De a Magyarországhoz fűződő kapcsolat nemcsak ellensúly volt, hanem egyben csapdahelyzet is.

Mert annak a történelmi-politikai helyzetnek, pontosabban az ebből fakadó tudatnak, hogy a Duna túlsó partján igenis van egy igazi haza, az anyaország, amelyik nehéz helyzetében segítségére siet vagy bizonyos komplikált feladatokat elvégez helyette, ugyancsak infantilizáló hatása volt a kisebbség számára. Hiszen érzelmileg is azonosulni tudott azzal a gondolattal, hogy valahol távol, az olimposzi magaslatokban létezik egy valódi főváros, Budapest, ahol magyar nyelven játszanak a színházakban és mozikban, ahol az utcán nyugodtan és hangosan használhatja az ember az anyanyelvét, ahol megértik a gondjait és a vicceit is, és ahol a rendőrrel, sőt még a titkosrendőrséggel is bátran megbeszélheti a dolgait (a közlekedési kihágásait vagy akár a kommunista rendszert érintő kifogásait), hisz az is egy magyar ember, akárcsak mi, tehát segíteni fog.

A két utóbb említett infantilizáció között tehát annyi a különbség, hogy az egyik negatív, a másik pedig pozitív előjelű infantilizációnak fogható fel.

Az ideológiai előjelű infantilizáció – bár hatásfokában nem volt kisebb – mégis kevésbé frusztrálta a kisebbségeket, mint a többségi nemzet részéről történő hasonló folyamat. Ez érthető is, hiszen az ideológiai hatás homogén módon érintette a béketábor valamennyi állampolgárát. Ezzel szemben a többségi nemzet részéről megnyilvánuló infantilizációnak diszkriminatív jellege volt, mely kimondottan az etnikai kisebbségek (esetünkben a magyar minoritás) ellen irányult. Érthető tehát, hogy a kisebbségben élő magyaroknak az anyaország felé kiépített érzelmi kötelékei az évek során miért nem gyengültek lényegesen.

Az első világháborút követő húsz év során Kelet-Közép-Európában a mindent vissza”, ill. a csonka Magyarország nem ország” szellemisége volt a jellemző. A kisebbségi sorban élő magyarok nap mint nap azt látták, tapasztalták, hogy a magyar politikai elit küzd értük. Érzelmi kapcsolatuk az anyával (anyaországgal) megerősödött, és ezen az sem változtatott, hogy az anyaországhoz való visszacsatolás után, 1938-1945 között a hazai politikai vezetés gyakran mostohán bánt velük, és a világháborút követően – ismét kisebbségi sorsba kerülve – kemény megtorlásban volt részük minden környező államban.

A szocialista tábor időszakában a kisebbségi kérdés egészen más dimenzióban jelent meg. Az olyan fogalmak, mint nemzet, nemzeti kisebbség, nemzeti identitás eltűntek a közbeszédből, és a háborút megelőző korszakért mintegy vezeklő magyar kommunista vezetők élen jártak abban, hogy a proletár internacionalizmus szellemisége véglegesen gyökereket eresszen a régióban. A fentebb említett, többségi nemzetek által végzett kisebbségellenes lépéseket (kitelepítések, áttelepítések, majd az enyhébb formában megnyilvánuló diszkriminációt – a kisebbség infantilizációját) a folyamat szerves részének tekintették, melyet Magyarország területén ők maguk is nap mint nap alkalmaztak saját kisebbségeikkel szemben.

Csakhogy akár a mai politikai elit, ők is megfeledkeztek azokról a lélektani szálakról, azokról a néhány évtized alatt létrejött, ámde mégis kitörölhetetlen érzelmi nyomokról, melyek a magyar kisebbséget a magyar nemzethez kötötték. És ahogy mélyült és szélesedett a szakadék Magyarország és a környező államokban élő magyarok között, úgy szövődött Pomádé király ruhájának mintájára láthatatlan szövét-nekként a selyemfonál, amely a felhők ködébe vesző Budapestet kötötte össze a Felvidékkel, Erdéllyel, a Vajdasággal és Kárpátaljával. A kisebbségi magyar úgy viselkedett, mint az a mostohagyerek, aki képtelen elfogadni sorsát, és mítoszokat teremt a hűtlen anyáról. A kisebbségben élő határon túli magyarok érzelmi megnyilvánulásai búvópatakként törtek a felszínre egy-egy olyan társadalmi történés (az 1956-os forradalom), sportesemény (az 1954-es labdarúgó-világbajnokság döntője, olimpiák, világbajnokságok, illetve olyan sportesemények alkalmával, ahol Magyarország küzdött a politikai haza sportolóival), néhány irodalmi és művészeti alkotás (Száraz György, Görgey Gábor, Nemeskürty István, Kodály Zoltán stb. művei, melyekben expressis verbis papírra kerültek olyan kifejezések és nevek, mint Felvidék, Rozsnyó, Erdély, Galánta Kolozsvár stb.) kapcsán, melyben az anyaország vagy saját nagyszerűségét, bátorságát nyilvánította ki, vagy nyilvánosságra került/kerülhetett az évtizedek óta rejtegetett titok, tudniillik az, hogy az anyaország és a kisebbségi magyarok között igenis létezett és még most is létezik kapcsolat.

Ez az érzelemkinyilvánítás négy évtizeden át egyoldalú volt, hiszen csak a gyermek sikoltott fel örömében, hogy újra fényes glóriával a feje körül láthatja anyját. A hetvenes években nagyon boldogok voltunk, mert világszerte úgy emlegették a Kádár-rendszert, mint legvidámabb barakkot, és mi, kisebbségiek ezt komoly elégtétellel a saját sikerünkként vettük tudomásul. Az meg már a kilencvenes évek legelején történt, hogy egy barátom a szlovák-magyar határon átkelve elégedetten dörzsölte a kezét, amikor látta, hogy a forint a koronához képest megerősödött. Igaz, hogy a pénzbeváltásnál emiatt ő kevesebb forintot kapott szlovák koronájáért, de ez eltörpült amellett az érzés mellett, hogy Magyarország pénzügyi helyzete Szlovákiához képest javult. Az anyaországhoz fűződő hűség kinyilvánításának jeleként foghatjuk fel annak a kisebbségi politikusunknak az esetét is, aki immár 13 esztendeje tagja a (cseh)szlovák törvényhozásnak, de parlamenti szűzbeszédét a mai napig nem mondta el. A magyar Országgyűlésben viszont már többször felszólalt, ezzel is jelezve érzelmi és politikai kötődését az anyaországhoz.

A magyar politikai elit viszont csak a rendszerváltást megelőző egy-másfél évben változtatott magatartásán, és vette magának a bátorságot, hogy legalább a kirívó esetekben nyilvánosan is kiálljon a kisebbségi magyarok mellett (de akkor is csak Ceausescu Romániájával szemben).

Tehát az 1989-et megelőző időszak magyar-magyar viszonylatában kialakult patológiás lélektani kapcsolatrendszerért, azért, hogy kialakult egy ún. dependens (függő) viszony az anyaország és a kisebbségiek között, egyértelműen a kisebbségi magyarság a felelős”. Magyarország, az anyanemzet mindent megtett” azért, hogy mostoha sorba került gyerekei (a kisebbségi magyarok) végleg elfelejtsék őt, de hát istenem, ilyen a gyermeki lélek, ez nem valósult meg.

A lélektan szerint a dependens viszony leggyakrabban a domináns szülő és engedelmes gyermeke között alakul ki, de sokszor a helyzet teremt patologikus állapotokat. Véleményem szerint a második világháborút követő időszak Magyarországát semmiképpen sem jellemezhetjük azzal, hogy domináns módon viselkedett volna gyermekével szemben. Annál fontosabb szerepet játszott a patológiás viszony kialakulásában az adott politikai helyzet által lehetővé vált mód, ahogy az utódállamok többségi nemzetei viszonyultak a magyar kisebbséghez, vagyis az a tény, hogy a második világháborút követő első időszakban a teljes jogfosztottság, később pedig a diszkrimináció, az asszimiláció és az infantilizáció keményebb, majd lágyabb módszereit alkalmazva viszonyult a területén élő magyarokhoz.

A kisebbség szeretetigényét a politikai haza (nevezzük apának) nem elégítette ki, ezért nem véletlen, hogy az anyaország felé fordulva kereste azt, és Magyarország (az anya) szeretetének elnyerése érdekében olyan dolgokra is vállalkozott, melyek sokszor megalázóak voltak számára. A kisebbségnek ez a fokozott szeretetigénye gyakran olyan helyzetekben is megnyilvánul, melyekegyáltalán nem emocionális jellegűek. (Emlékezzünk csak a kisebbségi magyarok oly gyakran használt szófordulatára egy-egy kedvezőtlen politikai döntés, helyzet után: ezek [szlovákok, románok] nem szeretnek bennünket.) Sokszor még a koalíciókötés, a hosszú távú politikai együttműködés esetén is ez a szeretetnélküliségre való utalás volt az egyik fő argumentum a döntés meghozatalánál.

A kisebbség az anyaországban mindenható, mágikus erőt keres, amellyel legnehezebb helyzeteit is megoldhatja. De még az egyszerű, rutindöntések esetében is folyamatos megerősítést, részletekbe menő tanácsokat vár tőle. Képtelen autonóm módon viselkedni, hisz épp a magánytól való félelem a fő problémája. Ez a félelem az oka annak is, hogy jogérvényesítő képességeit sem fejlesztette ki, ehelyett inkább lekicsinyíti saját gondjait, és saját problémáit sem akarja észrevenni, igyekszik a dolgoknak csak a jó oldalát látni és láttatni. Elsajátítja az alárendelt szerepet, azt, hogy hogyan kell a döntéseket másokra bízni, és ezzel saját sorsának alakulásából is kivonja magát. Egy bizonyos idő után a passzivitás és az alárendeltség válik fő jellemvonásává.

Végül is önsors rontó ördögi kör alakul ki, melynek fő elemei az önbizalomhiány, a kishitű önértékelés, a kapaszkodó-csüngő kapcsolat utáni vágy és az a viselkedésmód, amely a későbbi kapcsolatokban is domináns-szubmisszív formában ölt testet.

Azzal kezdtem dolgozatomat, hogy az elkövetkező két esztendőben az lesz a magyar nemzeti politika egyik legfontosabb feladata, hogy felkészítse a határon túl élő kisebbségeket az EU-csatlakozást követő változásokra.

Ha Magyarország valóban effektív kapcsolatot akar kiépíteni kisebbségeivel, akkor először is tudnia kell, hogy kik azok a csoportok, akiket eddig egységesen, homogenizáló látásmóddal kisebbségeinek nevezett. Tehát minél előbb egy átfogó felmérést, majd egy szakszerű elemzést kell készítenie annak érdekében, hogy pontos képet nyerjen a határokon túl élő magyar kisebbségek egymástól különböző szükségleteiről, elvárásairól, szocializációjáról, a politikai hazához (Szlovákia, Románia stb.) és a kultúrközösségéhez (magyar nemzet) fűződő viszonyáról. Egy ilyen kutatás rádöbbentené a politikai elit tagjait arra, hogy az egységes magyar nemzeti politika mint olyan szemfényvesztő szimplifikáció, tehát megvalósíthatatlan.

A kutatás eredményei arra is rádöbbentenék a magyar politikai elit tagjait, hogy újra kell értelmezni a kulcsszó: az anyaország (anyanemzet) tartalmát és jelentését. Elismerem, hogy a fent vázolt lélektani fejtegetések validitását csakis egy szociálpszichológiai jellegű kutatással lehet egyértelműen bizonyítani. De egy ötven éve kisebbségi sorban élő értelmiséginek az a hipotézise, mely szerint a magyar kisebbség még ma is kettős függő viszonyban él, és az anyaország-kisebbség viszony jelenlegi értelmezése ezt a függőséget (és vele együtt a kisebbség további infantilizá-cióját) tovább fokozza, talán jó kiindulópont lehet egy ilyen vizsgálódáshoz.

A magyar politikai elitnek, párthovatartozástól függetlenül, hozzá kell látnia ahhoz, hogy ezt a függő viselkedésmódot a maga részéről megszüntesse. Különben a magyar kisebbségnél már a közeljövőben megjelenik a címben jelzett etnikai immundeficites szindróma (EIDS) összes szimptómája.

Vagyis a fentiekben leírt és ott az anyaországra vonatkoztatott tünetek a mindennapok gyakorlatában elevenednek meg, tehát akkor is, ha a kisebbség az adott ország többségi nemzetével kerül konfrontatív helyzetbe. Viselkedéspalettájáról ugyanis hiányoznak azok a sztereotípiák (védekező- vagy immunmechanizmusok), amelyek biztosítanák, hogy nemzeti identitását a megváltozott körülmények között is hatékonyan megtudja óvni.

Az EU-csatlakozás után kisebbségi szempontból valószínűleg furcsa helyzet áll elő. Azokban a környező országokban, melyek nem lesznek az EU tagjai, nem következik be lényeges változás a többség-kisebbség viszonyában, s marad a jelenlegi, helyenként konfrontatív jellegű kisebbségpolitika. Tehát az ott élő magyarok a több mint nyolc évtized alatt elsajátított védekező mechanizmusaikat felhasználva továbbra is relatíve effektív módon alkalmazzák majd ezeket a sztereotípiákat identitásuk megőrzése érdekében.

A csatlakozást követő új helyzetben paradox módon épp azt a két kisebbséget fenyegeti majd a nagyobb veszély, amelyik politikai-társadalmi-gazdasági szempontból jobb, de vadonatúj helyzetbe kerül majd, ahol a kisebbségi kérdés megoldásában nem lesznek történelmi tapasztalatai, tehát a Szlovákiában és Szlovéniában élő magyarokat.

A mérleg egyik serpenyőjében ugyanis ott lesznek az Európai Uniós tagsággal együtt járó új és vonzó körülmények (konformitás, szabad munkavállalás stb.), a másikban pedig a nemzeti identitás megőrzésével járó, a nyílt konfrontációt és durva asszimilációt ugyan már nem tartalmazó, ám meggyőződésem szerint a közeljövőben nem sokat változó, mindennapos kínlódások. És nem biztos, hogy az ipolysági, dunaszerdahelyi magyar a kisebbségi iskoláért folytatott harcot fogja választani a jólét helyett.

És afelől se legyenek illúzióink, hogy Magyarország, az EU újdonsült tagállama, kisebbségpolitikai ügyekben hatékonyan tud majd fellépni Szlovákiával, ill. Szlovéniával, az EU másik két újdonsült tagállamával szemben. Ahogyan Ausztria kivonta magát a kedvezménytörvény hatálya alól, ugyanúgy fog cselekedni ez a két ország is. És ha nem akarjuk, hogy ugyanolyan folyamat játszódjék le a magyar kisebbségnél e két országban, mint Ausztriában, akkor komoly változásokra van szükség a magyar kisebbségpolitikában.

Elsősorban autonóm kisebbségi elitre lesz szükség. Olyan komplex módon képzett értelmiségi rétegre, amely anyaországi szakmai segítség nélkül is képes az önálló munkára, valamint arra, hogy ebből a munkából tisztességesen meg tudjon élni és szülőföldjén adekvát szakmai karriert is befuthasson.

Természetesen nem arra gondolok, hogy a társadalom minden szegmensében meg kell teremteni az értelmiségi réteg etnikai pandanját, de vannak olyan szakterületek (szociológia, etnológia, nyelvkutatás, oktatás stb.), amelyek nélkül egy adott kisebbség nem tud teljes életet élni. E körülmények egyik előfeltétele a megfelelő képzés és vezetés, a másik pedig a megfelelő intézményi háttér kialakítása. A kisebbségi körülmények között dolgozó értelmiségiek számára olyan intézményrendszerre van szükség, amelyben az adott munkafolyamatok, kutatások teljes egészében elvégezhetők. Tehát szakítani kell azzal a gyakorlattal (támogatási rendszerrel), amely bedolgozóként foglalkoztatta a magyar szakértelmiség tagjait, vagyis úgy volt szervezve, hogy a kisebbségi kutatók csak részfeladatokat tudtak elvégezni, az anyag végső feldolgozása, a kutatás összegzése Budapesten történt.

Ennek az új rendszernek elengedhetetlen feltétele a megfelelő intézményi háttér finanszírozása. Tehát újra kell értékelni az intézménytámogatási rendszert, és arra kell törekedni, hogy az ún. utódállamok mindegyikében létrejöjjön szakterületenként legalább egy, a modern tudomány követelményeinek minden szempontból megfelelő kutatóintézet, melyben a kisebbségi magyar tudósok, kutatók az európai követelményeknek megfelelő körülmények között, az európai tudományos kritériumoknak megfelelve dolgozhatnak.

A jelenlegi körülmények között a kisebbségi magyar értelmiségi igazi tudományos karriert szülőföldjén nem tud befutni, erre csak Magyarországon (ill. szülőföldjén, ám nem magyar intézetben) van lehetősége. Ha nem változnak a körülmények, akkor 2004 után még több kisebbségi magyar kutató keres majd teljes körű érvényesülési lehetőséget magának nemcsak Magyarországon, hanem az EU más országaiban is, és így a kisebbség vezető réteg nélkül marad, tehát asszimilációja felgyorsul. (Már maga a minta, vagyis az, hogy az értelmiségi réteg máshol keresi boldogulását, facilitáló hatással lehet erre a folyamatra.)

További fontos feladat, hogy Magyarország a jövőben intenzíven támogassa a kisebbségek jogérvényesítési, döntéshozatali és önállóságának megerősítését célzó törekvéseit. Ezzel összhangban kerülnie kell minden olyan mozzanatot, megnyilvánulást, melyet a kisebbség úgy értékelhet, mint az anyaország (akár jóindulatú) beavatkozását sorsának irányításába.

Ebből a szempontból érdemes végiggondolni, hogy milyen indítékkal jött létre és milyen szellemiségben dolgozik a Határon Túli Magyarok Hivatala (HTMH) és a Magyar Állandó Értekezlet (Máért).

Tudomásom szerint mind a két intézmény elsősorban a kisebbségi magyar politikai elitet tekinti fő partnerének. A hivatalos indoklás szerint azért, mert ők a kisebbségi magyarság demokratikusan megválasztott képviselői. A dolog így rendben is lenne, csakhogy ebben a magyarázatban is van néhány komoly buktató.

Először is a kisebbik probléma a már többször említett szimplifikáció csapdája. A Kossuth-díjas kisebbségi író, a Munkácsy-díjas képzőművész, az európai hírű orvos kutató stb. épp szakmájából fakadóan soha sem lesz demokratikusan választott képviselője a kisebbségnek, mégsem mondható, hogy ne lenne megfelelő reprezentánsa a magyar minoritásnak. Továbbá ha mi kisebbségiek a magyar nemzettel mint kulturális közösséggel vagyunk egyek, akkor Magyarország miért a kisebbségi politikai elittel épít ki elsőrendű kapcsolatot?

Ebben a furcsaságban engem nem az irritál elsősorban, ami a szlovákokat, románokat, szerbeket irritálhatja, vagyis hogy a szlovák parlament alelnöke, a jugoszláv és szlovák miniszterelnök-helyettes, valamint a román, jugoszláv, szlovák parlament több képviselője vajon miről konzultálhat állandó jelleggel Magyarország miniszterelnökével és más közjogi méltóságával. És nem is az az ellentmondás frusztrál, hogy ezek szerint még sincs minden rendben azzal a hivatalos magyar állásponttal, mely szerint a magyar politika úgy tekint a határon túl élő kisebbségeire, mint egy kulturális közösség elválaszthatatlan tagjaira, jóllehet a valóságban mást tesz.

Ami engem valóban aggaszt, az az a felismerés, hogy az ilyen kapcsolat nem az anya és gyermeke közti dependencia megszüntetésére irányul, hanem ennek épp ellenkezőjét teszi. És ismét felteszem a kérdést: Qui prodest?

A magyar politikai elit ugyanis ezzel a magatartással azt sugallja a felnőttkorban lévő (felnőttkorba lépő?) gyermekének, hogy nem kell félnie, bármi is történjék, az anya itt van.

És még mit? Talán hogy segít, ha kell? Vagy csak meghallgat? Vagy ha baj van, hozzá bármikor visszatérhetsz? Vagy csupán gesztust gyakorol? Vagy talán épp az anyának van szüksége minderre, hogy anyai identitása megerősödjön?

Mert tény és való, gyermekei ma már házaséletet élnek. Azt ugyan keserű szájízzel elmondhatjuk, hogy ez bizony afféle kényszerházasság volt, de a tényeken ez mit sem változtat. Azok a konkrét gyermekek, akikkel az anya a Magyar Állandó Értekezleten tárgyal, tulajdonképpen nem panaszkodhatnak, hiszen egyikükből képviselő, a másikból miniszter, a harmadikból kormány- (vagy parlamenti) alelnök lett. Nem biztos, hogy az anya mellett is ilyen karriert futottak volna be. Valószínűleg Bugár, Csáky, Markó és a többi gyermek tudatosította is a tényeket. Nem tudom róluk elképzelni, hogy valódi házassági ügyeikben Állandó Értekezlet formájában folyamatos konzultációt folytatnának édesanyjukkal a családjukat (ne adj’ isten a feleségüket) érintő dolgokról, hisz a felnőtt ember nem tesz ilyet. Az ember édesanyjával megbeszélheti a karácsonyi ünnepek menetét, a születésnapi programot, de már a család nyaralását sem vele fogja megvitatni, nemhogy a komolyabb családi ügyeket. És egy igazi anya ezen nem sértődik meg. Igaz, hogy miniszterelnök-helyettessé (államtitkárrá stb.) lett gyermeke neki örökké kisfiam” marad, de azt is tudja, hogy ez csak az ő szívében és emlékeiben van így. És ha gyermekének segítségre van szüksége, akkor az igazi anya nem sokat kérdezősködik. Végiggondolja magában a dolgokat, megnézi, milyenek a lehetőségei, aztán ellenszolgáltatás nélkül segít gyerekein.

Ha viszont a HTMH és a Máért továbbra is a kisebbség politikai elitjével tart fent állandó kapcsolatot, ezzel azt a lélektani üzenetet küldi felé, hogy nem tartja őt még elég érettnek az önálló életre, magának a kisebbségnek meg azt sugallja, hogy az politikailag (és nem kulturálisan!) továbbra is hozzá tartozik, és számíthat a segítségére.

A képviseleti demokrácia korában Magyarországnak az a lépése, hogy a kisebbségi magyarok törvényesen megválasztott képviselőivel kommunikál és tart fent kapcsolatot, egyfelől logikus és szabályszerű. Arról valóban nem Magyarország tehet, hogy az elmúlt tizennégy esztendő alatt a kisebbségi magyarok nem tudtak teljes mértékben kiépíteni olyan szakmai és érdekvédelmi intézményrendszert, amely szintén a képviseleti demokrácia elvei szerint működik, és teljes mértékben reprezentálja a kisebbségi magyar társadalom többi, nem politikai szegmensét is. (Valószínűleg ez a hiány is a többször említett infantilizáció rovására írható.) A kisebbségben élő magyaroknak arra kell törekedniük, hogy minél hamarább kiépítsék és hatékonnyá tegyék ezt az intézményrendszert, majd el kell érniük azt is, hogy a magyar-magyar párbeszédben ezek a nem politikai jellegű institúciók is helyet és szerepet kapjanak. És Magyarországnak segítenie kell abban, hogy ez a folyamat minél hamarább megvalósuljon.

Kelet-Közép-Európa kisebbségei hajlamosak a mítoszképzésre és az álmodozásra. De a mesevilágban élő ember gyakran kivetíti álmait a való világba is, és ilyenkor képtelen adekvát módon reagálni környezete kihívásaira. Pedig Kelet-Közép-Európában a kisebbségeknek még sokáig szükségük lesz a gyors és hatékony védekező- és válaszreakciókra.

Magyarország pénzügyi támogatására természetesen továbbra is szükség lesz a különböző kisebbségi jellegű tervezetek megvalósításához, az intézmények működéséhez, az ösztöndíjak stb. fedezéséhez. De ezek a támogatások semmi esetre sem kötődhetnek politikai kritériumokhoz (ahogyan az elmúlt 13 esztendőben a támogatások többsége történt, vagyis a szűkkeblű pártpolitikai aspektus vagy a klientelizmus alapján). A támogatási rendszer szellemisége nem változhat a parlamenti ciklusok szerint váltakozó kormányzatok különbözőségeivel együtt. A támogatások egyetlen feltétele az életképes, a kisebbség érdekeit szolgáló tervezet és a megadott célra történő korrekt felhasználás lehet, nem pedig az, hogy Magyarországnak és ezen belül egy szűk politikai/gazdasági stb. csoportosulásnak épp mire/kire van szüksége.

És végül nagyon fontos, hogy Magyarország egyértelmű, reális és félreérthetetlen üzenetet küldjön a környező országokban élő kisebbségeinek, és rajtuk keresztül pontosan dekódolható üzenetet juttasson el ezen országok politikai elitjének és az egész civilizált világnak arról, hogy 2004-ben (és a későbbiekben) történjék bármi is, a határain kívül élő magyarokat a magyar kulturális közösség egyenrangú részének tartja, és anyanyelvének, nemzeti önazonosságának, kultúrájának megőrzését célzó törekvéseit minden körülmények között támogatni fogja. Ennyit. Sem kevesebbet, sem többet. Mert ez Magyarország, a magyar nemzet és nemzetrészek, valamint egész Európa érdeke.

Gyönyör József : Megjegyzések a Szlovák Szocialista Köztársaság Kormányhivatala nemzetiségi főosztályának megszüntetésével kapcsolatos javaslathoz

A dokumentumok elé

Gyönyör József alábbi két két dokumentuma kordokumentum, amely a Szlovák Kormányhivatal Nemzetiségi Titkárságán készült. Ez az intézmény – melynek egyik alapító és tevékenységében meghatározó szerepet játszó munkatársa volt Gyönyör József 1969-től nyugdíjba vonulásáig – az 1970-1980-as években fontos szerepet játszott a szlovákiai kisebbségpolitikai döntések előkészítésében és végrehajtásában. Az 1968-as társadalmi változások eredményeként létrehozott szervezetet a konszolidáció során több alkalommal is le akarta építeni, hatáskörében megnyirbálni a husáki hatalom.

A Megjegyzések a Szlovák Szocialista Köztársaság Kormányhivatala nemzetiségi főosztályának megszüntetésével kapcsolatos javaslathoz című dokumentum egy védirat, amely 1973. április 20-án, nagypéntek napján készült el. Ugyancsak e napon nyújtotta át személyesen ezt a dokumentumot a nemzetiségi főosztály két dolgozója (Gyönyör József és Mihály Géza), kézjegyével ellátva az eredeti borítólapot, a főosztályvezetőnek azzal a céllal, hogy ez a szolgálati úton felterjesztett ún. nagypénteki védirat szolgáljon figyelmeztetésül a kormány illetékes tisztségviselői számára a nemzetiségi főosztály bizonytalan jogállásával és feladatkörével, valamint a szlovákiai nemzetiségi kérdés legégetőbb, megoldásra váró problémáival kapcsolatban. A belső használatra Nagypénteki memorandum”-nak nevezett védirat olyan kordokumentum, amely idáig a szélesebb közönség számára nem volt ismert. A szerzők bátor kiállásukkal és érveikkel elérték, hogy a főosztály önállóságát nem szüntették meg.

A másik dokumentumot (Feljegyzés néhány hiányosságról..) Gyönyör József naplójegyzetei ben hattyúdalának” nevezi, melyben leírja, hogy a hivatalban végzett 15 éves munkájának tapasztalatai alapján milyen további feladatok elvégzését tartja szükségesnek a nemzetiségi politika terén.

Végh László

1973. április 20., Pozsony. Pripomienky k návrhu na zrusenie odboru pre národnosti Úradu vlády SSR címmel a Szlovák Kormányhivatal Nemzetiségi Titkárságán belső használatra készült szlovák nyelvű dokumentum, amely a Szlovák Szocialista Köztársaság Kormányhivatala nemzetiségi főosztályának tervezett megszüntetése ellen érvel.

I.

1.  A Csehszlovák Köztársaság területén élő magyar nemzetiségű személyek állampolgárságáról szóló törvény (a törvénytár 1948. október 25-én kiadott 245/1948. sz. törvénye) lehetővé tette számukra, hogy ismét megszerezhessék a csehszlovák állampolgárságot, amelytől az 1945. augusztus 2-i 33/1945. számú alkotmánydekrétum megfosztotta őket. A nemzetiségi kérdés megoldásával csak a legmagasabb szintű pártszervek határozatai és az államigazgatási szervek intézkedései foglalkoztak. E téren máig nem születtek kiadott jogszabályok, ebből kifolyólag országunk dolgozói számára az intézkedések végrehajtása is ellenőrizhetetlen maradt.

A nemzetiségi kérdés megoldására 1948 óta született alapvető rendelkezés a Csehszlovák Köztársaság Kormányának 1952. június 17-én elfogadott határozata, valamint az egykori Megbízottak Testületének 1952. július 1-jei határozata. A tapasztalatok azt mutatták, hogy e határozatok teljesítése az idő múlásával egyre inkább nem érte el a kívánt színvonalat, ami oda vezetett, hogy Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) XIII. kongresszusának zárszava a kérdés intézményes rendezése – az államigazgatás központi szervei mellett kialakítandó állandó részlegek -mellett kötelezte el magát.

Ezen alapelv benne foglaltatott a Csehszlovák Szocialista Köztársaság Alkotmányának a nemzetiségek státusáról szóló passzusaiban, amely egyértelműen beszél a képviseleti testületek és végrehajtó szervek” mellett működő szervek kialakításáról, amelyek a nemzetiségek jogait lesznek hivatottak biztosítani”. Megalakult a Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT) nemzetiségi bizottsága, az SZNT Elnökségének Nemzetiségi Titkársága és a föderatív államrendszer kihirdetése után az SZSZK Kormányhivatalának nemzetiségi főosztálya, az SZSZK Kormányának Nemzetiségi Tanácsa, a tárca nélküli miniszter hivatala, melyet az SZSZK Kormánya a nemzetiségi kérdés megoldásával bízott meg, továbbá az oktatási minisztériumban létrehozták a nemzetiségi iskolák főosztályát, a művelődési minisztériumban pedig a nemzetiségi kultúra szakosztályát.

A 144/1968. számú alkotmánytörvényben foglalt alapelvek gyakorlatban való megvalósításának helyességét a CSKP XIV. kongresszusa is jóváhagyta.

2.  A Szlovák Nemzeti Tanács Elnökségének Nemzetiségi Titkársága az SZNT Elnökségének 1968. szeptember 23-i 185. sz. határozata alapján alakult, amely Szlovákia Kommunista Pártja (SZLKP) Központi Bizottságának 1968. szeptember 11-én és 16-án elfogadott határozata alapján és az SZNT elnökének javaslatára született. A megalakulásától kezdve az SZNT Elnökségének, illetve nemzetiségi bizottságának munkáját segítő szerveként működött, szervezetileg az SZNT Titkárságához tartozott.

Az SZSZK Kormányának 1969. január 1-jei megalakulásától az SZSZK Kormányhivatalának részét képezte, mint főosztályi szinten működő, nemzetiségi ügyekért felelős titkárság. Jelenleg is a főosztály látja el az SZSZK Kormánya Nemzetiségi Tanácsa titkárságának a feladatát. Az 1969. január 1. és 1970. június 30. közti időszakban egyidejűleg működött a tárca nélküli miniszter szakmai apparátusaként, akit a kormány a nemzetiségi kérdés megoldásával bízott meg.

3. A titkárság eredeti feladatkörébe tartozott:

–  az SZNT Elnöksége és bizottságai által előterjesztett javaslatok szakmai és módszertani kidolgozása,

– törvényjavaslatok, valamint a Szlovák Nemzeti Tanács és annak Elnöksége határozati javaslatainak előkészítése,

– felhívni az SZNT elnökének figyelmét a törvények és határozatok végrehajtásában jelentkező hiányosságokra a túlnyomórészt nemzetiségek által lakott területeken,

– alapanyagokat készíteni a bizottság üléseire.

Az SZNT Elnökségének Nemzetiségi Titkársága feladatainak teljesítése érdekében minden szlovákiai állami és gazdasági szerv és szervezet köteles volt a titkárságnak a működéséhez szükséges megfelelő alapokat biztosítani.

A föderáció megalakulása után az SZNT Elnökségének Nemzetiségi Titkársága az SZSZK Kormányhivatalának részeként működött tovább. Az 1970-ben meghatározott feladatai és szervezeti struktúrája alapján a kormánynak, a kormány alelnökének és az SZSZK Kormánya Nemzetiségi Tanácsának segítő, kezdeményező és szakmai apparátusa lett. Közreműködött az SZSZK területén élő nemzetiségek széles körű fejlesztését célzó kormányintézkedések előkészítésében, hozzászólt a nemzetiségi lakosság életét érintő kormányintézkedések tervezeteihez, felügyelte a nemzetiségekkel kapcsolatos törvények betartását, és figyelmeztette az SZSZK kormányfőjét és annak helyettesét, valamint az egyes minisztériumokat a törvények alkalmazásának hiányosságaira a nemzetiségek által lakott területeken. Szemmel tartotta a magyar, illetve ukrán kisebbség által lakott területeken fellépő társadalmigazdasági problémák megoldásának folyamatát, figyelemmel kísérte a nemzetiségek és a nemzetiségi kultúra állapotát, szükségleteit. Tartotta a kapcsolatot a tömegkommunikációs eszközökkel, statisztikai adatokat gyűjtött és dolgozott fel, elemzéseket készített a nemzetiségek életének különböző metszeteiről. Rendszeresen figyelemmel kísérte a hazai és külföldi sajtóban megjelenő, a nemzetiségek helyzetével és problémáinak megoldásával kapcsolatos híreket. Az SZSZK Kormánya Nemzetiségi Tanácsa számára biztosította a magyar és ukrán kisebbség társadalmi és kulturális életével kapcsolatos alapinformációkat, javaslatokat, álláspontokat és szakértői véleményeket. Együttműködött és kapcsolatokat tartott az egyes minisztériumokkal és az SZSZK egyéb, nemzetiségi problémák megoldására szakosodott központi szerveivel, az államigazgatás különböző szintjeinek szervezeteivel és nemzeti bizottságaival.

A kormány Nemzetiségi Tanácsának alapszabályzata szerint – amelyet az SZSZK Kormányának Elnöksége 1972. január 26-án a 18. sz. határozatban fogadott el – a tanács működését a titkárság biztosítja, amelynek funkcióját az SZSZK Kormányhivatalának nemzetiségi főosztálya tölti be. A titkárság együttműködik az egyes minisztériumokkal és az államigazgatás egyéb központi szerveivel, továbbá az állami szervezetekkel, a nemzetiségek társadalmi és kulturális szervezeteivel, valamint a Cseh Szocialista Köztársaság Kormányhivatalának nemzetiségi főosztályával. A Szlovák Szocialista Köztársaság Kormánya Nemzetiségi Tanácsa által végzett feladatokkal kapcsolatos tevékenységeken kívül a titkárság elemzéseket és tanulmányokat dolgoz ki, és ellenőrzi a tanács döntéseinek és az államigazgatási szervek intézkedéseinek teljesítését. Tevékenysége során kihasználja a Nemzetiségi Tanács, valamint más szervek és szervezetek tapasztalatait. Kidolgozza a minisztériumok és egyéb, nemzetiségi ügyekkel foglalkozó központi szerveknek a nemzetiségek széles körű kulturális és társadalmi fejlődését érintő javaslatait és állásfoglalásit, amelyeket az SZSZK Kormányához, annak Elnökségéhez és az SZSZK Kormánya Nemzetiségi Tanácsához nyújt be, továbbá a minisztériumok és egyéb központi szervek nemzetiségekkel kapcsolatos állásfoglalásainak tervezeteit.

II.

1.  Az utóbbi évek során az említett szervek helyzete jelentősen megváltozott. Az SZNT nemzetiségi bizottságát megszüntették, ennek következtében a nemzetiségi kérdéskör az SZNT nemzeti bizottságokkal, államigazgatással és nemzetiségi ügyekkel foglalkozó bizottságához került. Ez a bizottság viszont kétéves fennállása alatt egyetlen kisebbségi kérdéssel kapcsolatos ügyet sem tárgyalt meg. A nemzetiségi oktatás főosztálya megszűnt, helyette újraalakult egy ügyosztályi szintű szerv, az SZSZK Művelődési Minisztériumán belül pedig több mint két éve egyetlen dolgozó felel a nemzetiségi kultúra ügyeinek intézéséért. A tárca nélküli minisztert visz-szahívták tisztségéből, és hivatalát megszüntették. A nemzetiségi miniszterhelyettesek olyan feladatokat kaptak, amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül a nemzetiségek problémáihoz (az oktatási miniszterhelyettes például gazdasági kérdésekkel foglalkozik).

2.  Az SZSZK Kormánya Nemzetiségi Tanácsának elnöki posztját megalakulásától kezdve négy, a főosztály (titkárság) vezetői posztját két személy töltötte be. A főosztály (titkárság) megalakulása óta a negyedik helyen székel.

Az SZSZK Kormányhivatalának az irányú gondoskodása, hogy megfelelő és kellemes munkakörülményeket teremtsen, csak a tárca nélküli miniszter leváltásáig, illetve e hivatal megszüntetéséig tartott. A hivatal vezetősége a főosztály számára – nem szólva az elhelyezés áldatlan körülményeiről (főleg azt követően, hogy a hivatalt a Kő térre költöztették) – hátrányosan megkülönböztetett helyzetet teremtett főként az erkölcsi támogatottság és a szervezés, továbbá az anyagi források biztosítása terén.

Stefan Sádovskynak, az SZSZK Kormánya volt alelnökének döntése alapján, az eredeti döntéssel ellentétben, amely 15 munkahely létrehozásáról szólt, a dolgozók száma – tekintet nélkül az elvégzendő feladatok mennyiségére – nem lépheti túl a hat főt, az adminisztratív munkaerőt is beleértve. Ebben az esetben a maximális létszám meghatározásával a legmagasabb szintű állami és pártszervek rendelkezéseit egy szubjektív döntés alapján hagyták figyelmen kívül. Ez ugyanakkor az 1968-1969-es időszak jobboldali opportunizmusának képviselői által folytatott, a nemzetiségi kérdés lenini elveket követő megoldásának alábecsülését is jelentette.

A nemzetiségi főosztály a nehezített munkakörülmények és a létszámcsökkentés ellenére, főleg az új igazgató hivatalba lépése után, jelentős erőfeszítéseket

tett, hogy sikeresen teljesítse a kormányprogram, az SZSZK Kormányának és a kormány Elnökségének ütemterve és az SZSZK Kormánya Nemzetiségi Tanácsának programja által meghatározott feladatokat.

3. 1972 végén az SZSZK Kormányhivatala mellett működő SZLKP alapszervezetének vezetősége elismerően szólt a nemzetiségi főosztályról és dolgozóiról. Az alapszervezet vezetőségének értékelése többek között megemlíti, hogy a főosztály dolgozói munkájukat felelősségteljesen végzik, a főosztály munkateljesítménye megnőtt, ami a Nemzetiségi Tanács tevékenységében is megmutatkozik. A pártbizottság, rámutatva nemzetiségi kérdés folyamatos vizsgálatának és tervszerű megoldásának fontosságára, a főosztály eredeti tervek szerinti kiépítésének befejezését ajánlotta a hivatal vezetőségének.

A fent felsorolt tényekből kifolyólag a nemzetiségi főosztály továbbra is nehezített körülmények között végzi feladatát.

Annak ellenére, hogy a nemzetiségi kérdés marxista-leninista alapelvek szerinti megoldása politikai elsőbbséget élvez, a főosztály munkáját azok a folyamatosan terjesztett hírek is nehezítik, amelyek a főosztály elsorvadt jelentőségét, illetve a főosztálynak nemzetiségi kérdés megoldása terén tapasztalható érdektelenségét hangsúlyozzák. A főosztály léte egészen mostanáig a levegőben lógott.

III.

1.  1973 elején bejelentették, hogy az SZSZK Kormányának nemzetiségi főosztálya 1973 első félévének végéig megszűnik. Ezzel egy időben mérlegelték egy bizonyos alakulat (részleg, csoport stb.), egy másik főosztály keretén belül való kialakításának lehetőségét. Ez az alakulat látja majd el a Nemzetiségi Tanács felelős titkárságának feladatát, mindezt minimális számú alkalmazottal és még szűkebb jogkörrel. A nemzetiségi főosztály vezetője pedig a továbbiakban csupán az SZSZK Kormánya Nemzetiségi Tanácsának titkári posztját töltené be.

2. Az SZSZK Kormányhivatalának nemzetiségi főosztálya státusának megváltoztatását elrendelő döntéssel kapcsolatban – amely főosztályt a nemzeti kisebbségekről 1968-ban elfogadott 144. számú alkotmánytörvény 5. cikkelyének 2. bekezdése szerint a nemzetiségek jogainak érvényesítése céljából hoztak létre -, a helyzet alapos elemzése után, a következő észrevételek kidolgozására került sor:

Az általános nézet szerint az államigazgatás legfelső szervei által a nemzetiségi kérdés megoldására elfogadott határozatok megvalósításakor megjelenő következetlenségek okát főleg az egyes minisztériumi szintű szervek rendelkezései megvalósításakor fellépő szervezési hiányosságokban kell keresni. Az eddig szerzett tapasztalatok nagyon értékesek, és az SZSZK Kormányhivatalának főosztálya az utóbbi időben hasznosítani tudja ezeket. A megfelelő szintű koordináció hiánya miatt az alábbi területeken jelentkeztek hibák és hiányosságok:

a) a szociális-gazdasági fejlődés terveiben az arányosság elvének betartásakor; a CSSZSZK Kormányának és az SZNT Elnökségének egyes rendelkezései ellenére eddig nem sikerült megnyugtatóan rendezni Dél- és Kelet-Szlovákia ún. kevésbé fejlett területeinek szociális-gazdasági felzárkóztatását. Ezt igazolja az is, hogy az említett térségekben az ipar – alacsony termelőképessége miatt -, de más ágazatok sem képesek a térségben található szabad munkaerőforrások (a mezőgazdaságból elbocsátottak, a megnövekedett számú lakosság, a foglalkoztatás nélküli háztartásbeli nők) kihasználására. A munkalehetőség hiánya, valamint a kevésbé attraktív életkörülmények (elmaradott körülmények, alacsony életszínvonal) következtében egyre több ember keres távolabbi helyeken munkát, megindul a migráció, ezzel együtt egyes, nemzetiségek által lakott területek elnéptelenednek. Ezt igazolja a Kelet-Szlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottság 1972. novemberi jelentése, amelyről az SZSZK nemzetiségekért felelős kormánytanácsának 1972. december 5-i ülésén tárgyaltak, valamint a Közép-Szlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottság 1973. februári, P-629/72 számú jelentése, amely 1973. április 10-én került megtárgyalásra az SZSZK nemzetiségekért felelős kormánytanácsában;

b) az iskolahálózat fejlesztése, a szülőknek a tanítási nyelv szabad és demokratikus megválasztását biztosító jogi feltételek megteremtése és a nemzetiségi fiatalok elhelyezkedésével, valamint a középiskolai és egyetemi vagy főiskolai felvételével kapcsolatos egyenlő lehetőségek megteremtése terén; az anyanyelvi művelődéshez való jog nem megfelelő érvényesítése, a nem megfelelő pedagógiai propaganda, a tanítási nyelv kiválasztásának megnehezített feltételei (a nemzetiségi óvodák és alapiskolák, ill. osztályok elhelyezkedése), a vezető és ellenőrző szervek -a járásiaktól a minisztériumi szintűekig – hiányosságai, a tanfelügyelők alacsony száma következtében, valamint több más okból kifolyólag nő a nem a nemzetiségi nyelven oktató óvodákat és alapiskolákat látogató magyar és ukrán anyanyelvű gyerekek száma, ezzel párhuzamosan nő a nyelvi hiányosságok miatt rosszul teljesítő diákok száma, a nyelvtudás hiánya, ami a nemzetiségi környezetben csökkenti a szülői gondoskodás hatékonyságát. A középiskolák aránylag alacsony száma nincs összhangban a magyar tanítási nyelvű alapiskolákban végzett diákok számával; az eddigi tapasztalatok szerint az általános mutatókhoz képest évi kb. 900-1000-rel kevesebb magyar nemzetiségű tanulónak van lehetősége szakközépiskolában folytatni tanulmányait. A kerületi nemzeti bizottságok mechanikusan csökkentik az amúgy is gyengén kiépített magyar tannyelvű szakközépiskolák hálózatával kapcsolatos tervek kvótáit. A fiatalok anyanyelvükön való szakképzésének hiányosságai miatt a 15 éves magyar nemzetiségű végzősök nagy százaléka szakképesítést nem igénylő munkára jelentkezik. Folyamatosan és igencsak érzékelhető mértékben marad el a magyar nemzetiségű magasan képzett káderek és egyetemisták vagy főiskolások százalékaránya. A iskola- és nevelésügy területén az enyhülés és a történelmileg kialakult és felhalmozódott különbségek fokozatos kiegyenlítődése helyett csak tovább nő a lemaradás a magyar nemzetiség szempontjából már amúgy is hátrányos képzettségi struktúra és műveltségi mutatók terén; a műveltség és a képzettség közvetlenül befolyásolja a dolgozók helyét a politikai és kulturális életben, a társadalom szervező és irányító tevékenységeiben és a reális jövedelmek és életszínvonal emelkedésének folyamataiban;

c)  a nemzetiségi kultúra fejlődése, a nemzetiségek kulturális igényeinek kielégítése és a nemzetiségek általános kulturális és műveltségi színvonalának tervszerű fejlesztésének biztosítása terén; a magyar és ukrán nemzetiségek által lakott területek könyvtárainak gyűjteményei nem egyeznek meg a lakosság nemzetiségi összetételének arányaival; a területen dolgozó magyar nemzetiségű szakkáderek képzé-

Megjegyzések a nemzetiségi főosztály megszüntetésével kapcsolatos… 177

se nem éri el az igények minimumát sem. A magyar nemzetiség kulturális igényeinek kielégítésével kapcsolatos kedvezőtlen tényezőként az 1969 óta a Magyar Népköztársaságból behozott könyvek magas kiskereskedelmi árát említhetnénk; a könyvek ára koronában magasabb, mint Magyarországon forintban. E tényező hátrányosan befolyásolja a nép erkölcsi-politikai egységét, és fékezi a magyar nemzetiség kulturális fejlődését. A hiányosságokat szaporítja a magyar nemzetiségűek minimális képviselete a kulturális élet irányításában (az SZSZK Művelődési Minisztériumában mindössze egyetlen magyar nemzetiségű dolgozó van);

d) a nemzetiségeknek az államigazgatásban való részvétele terén. Annak ellenére, hogy az SZSZK Belügyminisztériumának statisztikai adatai szerint a magyar nemzetiség arányosan képviselteti magát a nemzeti bizottságok bármely szintjének választott testületeiben, a magyar nemzetiségnek nincs számarányának megfelelő képviselete sem a Szlovák Nemzeti Tanácsban, sem a Nyugat-Szlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottságban (ebben a kerületben lakik a magyar nemzetiségű lakosság zöme), sem az SZSZK Fővárosának Nemzeti Bizottságában. A képviseleti arány mesz-sze a lakosság számaránya alatt van a Dunaszerdahelyi, a Komáromi, a Galántai és az Érsekújvári járás nemzeti bizottságaiban. A magyar nemzetiség képviseleti arányával kapcsolatos helyzet még ennél is rosszabb a minisztériumokban és egyéb központi szervekben és a nemzeti bizottságok apparátusain belül. A nemzeti bizottságok bármely szintje mellett működő nemzetiségi ügyekért felelős szakbizottságok megalakítása továbbra sem engedélyezett;

e)  a nemzetiségi nyelvek egyenrangú használata terén; a nemzetiségi nyelvek egyenrangú használatának lehetősége a politikai, gazdasági és kulturális élet egyetlen területén sincs biztosítva. Az utcák és egyéb közterületek magyar nyelvű megnevezéseit eltávolították. A magyar helységnevek használatát még a sajtóban is betiltották. 1968-ban megszüntették az SZSZK törvényeinek magyar nyelven való kiadását;

f) a mai napig nem jelentek meg a nemzetiségi kérdés megoldását célzó jogszabályok (sem újak, sem korábbi jogszabályok módosításai) annakellenére, hogy ezek megalkotását a CSSZSZK Alkotmányának a nemzetiségek státusával kapcsolatos törvényei is előírták;

g)  ezenkívül megoldásra várnak még az 1945-1948-as időszak magyar kisebbséggel kapcsolatos diszkriminatív jogszabályok is. Elsősorban az állampolgárság megszüntetésének kérdése vár megoldásra (az 1945. augusztus 10-től a 245/1948. számú 1948. október 25-én kiadott törvény alapján történt eskütételig tartó időszakról van szó), továbbá megoldásra vár a családi házak nemzetiségi alapon történt konfiskációja eltörlésének ügye, hogy a magyar nemzetiségű állampolgároknak ne kelljen az államtól visszavásárolniuk saját tulajdonukat.

IV.

1. Az eddig felsoroltakból kiindulva és abbéli igyekezetünkben, hogy a hivatal vezetőségéhez objektív információkat juttassunk el, javasoljuk, hogy még mielőtt a nemzetiségi főosztályt megszüntető döntést megvalósítanák, mérlegeljék a következő tényezőket:

– a tapasztalatok azt mutatják, hogy a nyakatekert bürokratizmus, a túlzásba vitt adminisztratív beavatkozások és a nemzetiségi kérdés megoldásához való érzéketlen hozzáállás törvényszerűen problémákhoz és komplikációkhoz vezet, társadalmi feszültséget és kedvezőtlen légkört vált ki;

– a nemzetiségi főosztállyal az egyetlen, minisztériumok felett álló, a nemzetiségek jogait biztosító szerv szűnne meg;

– a föderatív kormány mellett nincs a főosztályhoz hasonló szerv kialakítva;

–  a Cseh Szocialista Köztársaságban alkalmazott módszer helytelen, mechanikus átvételéről van szó. E gyakorlat nem veszi figyelembe sem az egyes köztársaságok lakosságának nemzetiségi struktúráját, sem a nemzetiségek képviselőinek jelentős számbeli különbözőségeit. Az 1970-es népszámlálás adatai szerint a CSSZK-ban 80 ezer német (0,8%) és 67 ezer lengyel nemzetiségű (0,7%) állampolgár élt, azaz a nemzetiségek aránya összesen 1,5%-ot tett ki. Ezzel szemben az SZSZK-ban a magyar és ukrán nemzetiségűek aránya együtt 13,1%, ugyanez az arány a megjelölt anyanyelv alapján 14,7%. Tehát az SZSZK-ban élő magyar és ukrán nemzetiség aránya kb. tízszerese a CSSZK-ban élő nemzetiségi lakosság arányának. A magyar és ukrán nemzetiség ilyen, aránylag magas létszámának figyelmen kívül hagyása elkerülhetetlenül a gondoskodás minőségében és a nemzetiségi kérdés megoldásában elért eredményekben mutatkozik meg;

– a föderáció megalakulása óta a fejlődés és a problémák megoldása terén tapasztalható egy bizonyos fokú aszimmetria a két tagköztársaság között. A CSSZK-ban az elmúlt években a párt- és kormányszervek kiemelt figyelmet szentelnek a lengyel és német nemzetiség egyenrangúságának minden területre kiterjedő biztosításának. Erről tanúskodnak többek között a újonnan alakított intézmények eredményei is, amelyek célja a nemzetiségi lakosság jogainak biztosítása és specifikus igényeiknek kielégítése (pl. a nemzetiségi ügyekkel foglalkozó kormánytanácson kívül sikeres munkát végez a Cseh Nemzeti Tanács nemzeti bizottságokért és nemzetiségekért felelős bizottságának nemzetiségi szakbizottsága, a CSSZK Művelődési Minisztériuma mellett működő, a nemzetiségi kultúrákkal foglalkozó tanácsadó testülete és a lengyel és német nemzetiség által lakott területek kerületi, járási és helyi szintű nemzeti bizottságainak nemzetiségi ügyekért felelős szakbizottságai);

– kiemelt figyelmet szentelnek a kétnyelvűségnek és a nemzetiségi nyelvek használatának, a sajtóban nem tilos a falvak és városok nemzetiségek nyelvén való megnevezése;

– a nemzetiségi főosztály önállóságának megszüntetése hátrányosan érintené a minisztériumok és más központi szervek nemzetiségi kérdéssel kapcsolatban elfogadott intézkedéseinek megvalósítását, és végeredményben a nemzetiségi kérdés marxista-leninista alapelvekre támaszkodó megoldása szenvedne csorbát, mivel maga a kormány végrehajtó apparátusának tekintélye csökkenne;

– a főosztály megszüntetése az SZSZK Kormánya Nemzetiségi Tanácsának fokozatos leépüléséhez, majd megszűnéséhez vezetne;

–  a főosztály felszámolása a hatáskörök beszűkülésével és a feladatok visszaszorulásával járna, ezen kívül nehezebbé válna a nemzetiségi kérdés minden részletre kiterjedő szemmel tartása és a megoldás irányában tett lépések koordinálása;

Megjegyzések a nemzetiségi főosztály megszüntetésével kapcsolatos… 179

– arra való tekintettel, hogy sem a minisztériumok, sem a kerületi nemzeti bizottságok apparátusaiban a nemzetiségek (főleg a magyar nemzetiség) még csak minimális számban sincs képviselve, a főosztály megszüntetéséről hozott döntés negatív politikai visszhangot váltana ki a magyar, illetve ukrán nemzetiségű dolgozók körében.

2.  Szükségesnek tartjuk felhívni a figyelmet Lenin 1922. december 31-én papírra vetett szavaira, amelyek a nemzetiségeknek a nemzetiségi kérdés megoldásában való részvételét hangsúlyozzák olyan értelemben, hogy a nemzetiségek a nemzetiségi kérdés helyes megoldása érdekében vegyenek részt a törvényes és egyéb rendelkezések megalkotásában. Ez automatikusan feltételezi a nemzetiségek arányos képviseletét az államigazgatás végrehajtó szerveiben, főként azokban, amelyeket a nemzetiségek jogainak biztosítása céljából létesítettek.

3.  Azt javasoljuk, hogy a nemzetiségi főosztály folytassa működését, megőrizve a jelen pillanatban elfoglalt pozícióját a Szlovák Szocialista Köztársaság Kormányhivatala mellett, illetve hogy dolgozóinak létszámát emeljék fel a legmagasabb párt-és állami szervek eredeti döntéseit követő szintre a munkafeladatok fontosságának és mennyiségének megfelelően. Csakis ilyen módon valósulhatnak meg a CSKP és a CSKP KB ideológiai plénumának XIV. kongresszusán elfogadott irányelvek.

Pozsony, 1973. április 20.

Gyönyör József : Feljegyzés néhány hiányosságról, amelyek napjainkban is előfordulnak a 144/1968. számú, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság nemzetiségeinek helyzetéről szóló alkotmánytörvény gyakorlati megvalósításában

1984. július 10., Pozsony. Záznam o niektorych nedostatkoch, ktoré sa vyskytujú v realizácii ústavného zákona císlo 144/1968 Zb. o postavení národnostív Ceskoslovenskej socialistickej republike címmel a Szlovák Kormányhivatal Nemzetiségi Titkárságán belső használatra készült szlovák nyelvű dokumentum arról, hogy a szerző 15 éves hivatali munkájának tapasztalatai alapján milyen további feladatok elvégzését tartja fontosnak a nemzetiségi politika terén.

A Szlovák Szocialista Köztársaság Kormányhivatala nemzetiségi főosztálya vezetőjének 1984. május 28-án történt felkérésére ismételten megvizsgáltam a Szlovák Szocialista Köztársaságban élő nemzetiségek sajátos jogai érvényesítésének a jelenlegi állapotát. Ezen jogok fontosságának és komolyságának a mérlegelése után kötelességemnek tekintem, hogy még nyugdíjba vonulásom előtt felhívjam a nemzetiségi főosztály figyelmét a nemzetiségi kérdésben felmerülő több probléma halaszthatatlan megoldásának a szükségességére, valamint arra, hogy az alábbi terűleteken az államigazgatás szervei tegyék meg a szükséges intézkedéseket, s ezek végrehajtását a legmesszebbmenőbb következetességgel biztosítsák.

Az oktatásügy

1. Az iskoláskor előtti nevelésben fontos szerepet töltenek be az óvodák. A Szlovák Szocialista Köztársaságban az óvodák nevelési nyelve a szlovák nyelv, a magyar nyelv és az ukrán nyelv. A szlovák nevelési nyelvű óvodákat aránytalanul sok magyar nemzetiségű, azaz olyan gyermek látogatja, akiknek magyar az anyanyelve. Igaz ugyan, hogy a magyar nevelési nyelvű óvodákat évről évre egyre több magyar nemzetiségű gyermek látogatja, de ezek aránya még mindig jóval alacsonyabb, mint a Szlovák Szocialista Köztársaságban élő lakosságból a magyar nemzetiség aránya. Figyelemre méltó helyzet alakult ki a magyar nevelési nyelvű óvodák utolsó, valamint a magyar tanítási nyelvű alapiskolák első osztályában. A helyzet kedvezőtlen alakulása annak következtében kezdődött el, hogy a Szlovák Szocialista Köztársaság Kormányának különféle határozatai ellenére az államigazgatás szervei nem teremtették meg a szükséges feltételeket ahhoz, hogy a városokban vagy a falvakban élő magyar nemzetiségű szülők túlnyomó többsége a magyar nevelési nyelvű óvodába, illetve a magyar tanítási nyelvű alapiskola első osztályába írathassa be gyermekét.

Általánosan ismert tény, hogy az óvoda és az alapiskola tevékenysége szorosan összefügg egymással. Tehát minél több gyermek jár magyar nevelési nyelvű óvodába, annál több gyermeket fognak a szülők beíratni a magyar tanítási nyelvű alapiskola első osztályába. A magyar nemzetiségű gyermekek esetében azonban a meglevő arány nem fedi a valóságot, ezért s ennek következtében a Szlovák Szocialista Köztársaságban a gyerekek arányát tekintve évről évre csökken a magyar tanítási nyelvű alapiskola első osztályába beíratott gyermekek száma. Megállapíthatjuk, hogy a létszámcsökkenés jelenlegi üteme mellett egészen rövid idő múlva a magyar tanítási nyelvű iskolákba már a jelenlegi létszám felét sem fogják beíratni. Az iskolák tanítási nyelvére vonatkozóan azonban a helyzet ilyenfajta várható alakulását már nem tekinthetjük a szülők szabad választása megnyilvánulásának.

2. A Szlovák Szocialista Köztársaságban az alap- és középiskolák tanítási nyelve a szlovák nyelv, a magyar nyelv és az ukrán nyelv. Mindhárom tanítási nyelv egyenrangú. A 32/1984. számú törvény 32a paragrafusa értelmében a magyar nemzetiségű gyermekek számára létesített iskolák tanítási nyelve a magyar nyelv, az ukrán gyermekek számára létesített iskolák tanítási nyelve pedig az ukrán nyelv. Megjegyzem, hogy a magyar nemzetiségű gyermekek és ifjúság számára már 1961-től működnek olyan iskolák, amelyekben a magyar nyelven és irodalmon mint tantárgyon kívül minden más tantárgyat szlovák nyelven tanítanak (például a közgazdasági szakközépiskolákban, a vegyészeti szakközépiskolákban, az egészségügyi szakközépiskolákban stb.), ráadásul az iskolarendszer minden szintjén némelyik tantárgyat mindenhol csakis szlovák nyelven tanítják (például a testnevelést). A magyar nemzetiségű lakosság általános véleménye az, hogy az említett iskolákban az egyes tantárgyak tanítása törvényellenesen történik. A törvényellenességet viszont az oktatásügyben is meg kell szüntetnünk.

A felsorolt tények jelentős mértékben befolyásolják a gyermekeket, akik évről évre egyre kevesebben jelentkeznek középiskolai tanulmányokra. Véleményem szerint feltétlenül el kell érnünk, hogy a magyar nemzetiségű ifjúság a magyar nyelvű középiskolákban valóban magyar nyelven tanulhasson. Ez az ifjúság nemzetisége miatt nem kerülhet hátrányos helyzetbe.

3.  Érzékeny terület a szakemberképzés is. Jelenleg még mindig alacsony a magyar tanítási nyelvű szakmunkásképzők száma. Ezen a téren az utóbbi tíz évben a helyzet lényegében nem változott. Ennek a kérdésnek a megoldatlansága viszont mind a magyar nemzetiségű szülőknek, mind a népgazdaságnak hátrányt jelent. A szakmunkásképző intézeteket joggal vádolják azzal, hogy eszközévé váltak a magyar nemzetiségű ifjúság, a jövő munkásosztálya elnemzetietlenítésének.

A magyar nemzetiségű tanulók túlnyomó többsége szlovák tanítási nyelvű szakmunkásképző intézetet látogat azért, mert a szülők észrevételei ellenére nincsenek meg a feltételek ahhoz, hogy a jövőben végzendő foglalkozásukra saját anyanyelvükön készülhessenek fel. Az iskolairányítás képviselői mindeddig nem értették meg, hogy elkerülhetetlen a szükséges feltételek kialakítása, sőt állandóan azt hangsúlyozzák, hogy a magyar nemzetiségű gyermekek oktatása szlovák nyelven célravezetőbb, mivel majd az egész köztársaság területén érvényesülhetnek. A szülők viszont rossz néven veszik, hogy gyermekeiknek Szlovákia különböző részeire, sőt Csehországba kell munka után vándorolniuk, mivel a magyar nemzetiség által lakott területeken csak helyenként épült ki valamilyen ipar. Ezt a megállapítást támasztja alá az a tény is, hogy a Szlovákia északi területein működő üzemek hetente hordják dolgozóikat munkába, majd hétvégén haza Szlovákia déli részeiről. Gyakran előfordul, hogy az aktív években levő magyar nemzetiségű dolgozók az ország ipari központjaiban kapnak lakást, s emiatt a magyar nemzetiség által lakott egyes területek elnéptelenedésének a veszélye áll fenn. Ezt bizonyítják az utóbbi három népszámlálás adatai is.

4.  A Szlovák Szocialista Köztársaságban az egyetemeken és főiskolákon – kivételt képez a nyitrai Pedagógiai Kar magyar tagozata – az oktatás nyelve a szlovák nyelv. Tekintettel arra, hogy a középiskolák tanítási nyelve a szlovák nyelven kívül a magyar és az ukrán nyelv is, kézenfekvő és kívánatos lenne, hogy az egyetemek és főiskolák felvételi vizsgáit az említett két nyelven is le lehessen tenni.

A magyar tanítási nyelvű középiskolákat végzett diákok számára a következő nehézséget az egyetemek és főiskolák felvételi tesztjei jelentik. Kívánatos lenne, hogy a kérdések szövegét magyar, illetve ukrán nyelvre is lefordítsák, s ily módon tegyék lehetővé a középiskolák minden végzőse számára, hogy olyan nyelven kaphassa meg a felvételi vizsga kérdéseit, amilyen nyelven a középiskolát végezte. Ez annál is inkább szükséges lenne, hogy a magyar és az ukrán tanítási nyelvű középiskolák végzősei számára is biztosítottak legyenek a felvételi vizsga azonos feltételei úgy, ahogy azok a szlovák tanítási nyelvű iskolát végzettek számára biztosítottak. A többnyelvű tesztek bevezetésével a vizsgákon az eddigieknél határozottan jobb eredményeket érnénk el mind időben, mind a tárgyi tudást tekintve.

A jövőben szükségesek lennének az olyan irányú törekvések is, hogy az egyes karokon, illetve egyetemeken vagy főiskolákon (például a nyitrai Mezőgazdasági Főiskolán) biztosított legyen az előadások, illetve a vizsgák nyelvének megválasztási lehetősége: szlovák vagy magyar nyelven akarja-e a hallgató az előadást és a vizsgát. Szlovákia lakosságának összetételét tekintve a jelenlegi rendszer semmiképp nem tekinthető haladónak. Fékezi az egyes nemzetiségekhez, elsősorban a magyar nemzetiséghez tartozók művelődésének a lehetőségét. Ismert tény, hogy az utóbbi évtizedekben aránylag kevés magyar nemzetiségű diák tanul a Szlovák Szocialista Köztársaság egyetemein és főiskoláin. Relatív mennyiségük csak egyharmadát teszi ki a magyar nemzetiségű lakosság szlovákiai arányának. A felvetett gondokat csakis az államigazgatás olyan intézkedéseivel lehet orvosolni, amelyek segítségével lényegesen emelkedne az alacsonyabb szintű (azaz alap- és középiskolák – a ford, megj.) magyar tanítási nyelvű iskolák tanulóinak a száma. Ha figyelembe vesszük, hogy a statisztikai adatok kimutatásai szerint egy felsőfokú végzettséggel rendelkező szakember felkészítése a társadalomnak több mint 600 ezer koronájába kerül, a felvetett kérdések elhanyagolásának az a következménye, hogy a lakosság egy részét, ebben az esetben a magyar nemzetiségű lakosságot, gazdasági kizsákmányolás sújtja, amely népgazdaságunkban ugyan a Szlovák Szocialista Köztársaságban kimutatott számarányának megfelelő értékeket hozza ugyan létre, de a nemzeti jövedelemből már nem részesül olyan arányban, mint amilyen őt megilletné.

A nemzetiségi hátrány következő formája az egyetemek és főiskolák végzett hallgatóinak az alkalmazásával függ össze. Azáltal, hogy az egyetemet vagy főiskolát végzettek közül a magyar nemzetiségű lakosság köréből aránytalanul alacsonyabb a végzős hallgatók száma, a különféle párt- és állami funkciókba, az államigazgatásba, sőt a többségében magyar nemzetiségű lakosság által lakott területeken a mezőgazdasági üzemekben és szövetkezetekben vezető beosztásba is csak kevés magyar nemzetiségű kerül be. Mindez fokozza a feszültséget, és rontja a magyarok és a szlovákok közti légkört.

A kultúra

A kultúra terén elsősorban a következő hiányosságok szembeötlők:

1. A népkönyvtárakban évről évre kevesebb a magyar könyv. Elsősorban az újabb kiadványok hiányoznak. Ez a hiányosság vonja maga után azt, hogy a magyar nemzetiségű olvasók száma is egyre csökken.

2.  A Slovenská kniha könyvesboltjaiban Szlovákia minden járásában kicsi a magyar könyvek választéka. A magyar nemzetiségű lakosság jelentős része bevásárló turizmusra kényszerül, hogy ezáltal szerezze be Magyarországról a kívánt irodalmat.

3.  A magyar nemzetiség által lakott területek folyóiratokkal és újságokkal való ellátása teljes mértékben elégtelen. Az állampolgárok állandóan kérik, hogy növeljék a Magyarországról behozott folyóiratok és újságok mennyiségét, de mind a mai napig lényeges változás nem történt. Nem fogadható el az a magyarázat, hogy a folyóiratok és újságok behozatalának a hiánya a vállalatok közötti fizetési gondok miatt akadozik.

4.  A Csehszlovák Rádió magyar nyelvem sugárzott hírműsorai és egyéb magyar nyelvű műsorai is csak Szlovákia déli területein foghatók. Nincsenek meg annak a feltételei, hogy az ország magyar nemzetiségű lakosságát a rádió segítségével tájékoztassák. Mindenekelőtt a szocialista hazánk lehetőségeihez mért műszaki és gazdasági feltételek hiányoznak, s ennek következtében nemcsak hogy az ország magyar lakosságának az igényeit nem elégítik ki, de nem felelnek meg a Csehszlovák Szocialista Köztársaság általános társadalmi érdekeinek sem. Ezért halaszthatatlanul szükséges, hogy az ország északi területein és a Cseh Szocialista Köztársaság területén élő magyar nemzetiségű lakosság számára is legalább a hírműsorok vételét biztosítsák.

Feljegyzés néhány hiányosságról… 183

5.  A Csehszlovák Televízió az elmúlt év végén heti fél órában kezdett magyar nyelvű műsort sugározni. Az általános vélemény szerint ez a sugárzási idő nem elegendő, s nem arányos a magyar nemzetiségű lakosság szükségleteivel sem. Ugyanúgy azonban meg kell teremteni annak a feltételeit is, hogy a televízió ukrán nyelven is sugározzon.

6.  A Csemadok tevékenysége csak a Szlovák Szocialista Köztársaság területén engedélyezett. Ennek következtében azoknak a magyar nemzetiségű állampolgároknak, akik a Cseh Szocialista Köztársaság területén élnek és dolgoznak, nincs meg az a lehetőségük, hogy kultúrájukat saját anyanyelvükön az említett kulturális-társadalmi szervezetben gyarapíthassák.

7. A magyar nemzetiségű lakosság által lakott területeken nemzetiségi témakört feldolgozó múzeumok létesültek. Mind a mai napig azonban nincs egy olyan, a magyar kultúra egészét bemutató múzeum, amely legalább olyan mértékben óvná és tudományosan feldolgozná a magyar nemzetiségű lakosság anyagi és szellemi kulturális értékeit, mint amilyen az ukrán (ruszin) nemzetiség esetében létrejött. Ugyanúgy elégtelen az emlékszobák, a honismereti és tájházak hálózatának a kiépítése is.

8.  A kultúrában megmutatkozó sajátosságokat egy magyar és egy ukrán nemzetiségi könyvtárnak kellene bemutatnia. Ilyen könyvár eddig még nem jött létre. Az eddigi próbálkozások eredménytelenek voltak.

9.  Napjainkban nagyon silányan támogatottak a magyar nemzetiségű képzőművészek is. Mind a mai napig Losoncon kívül nem nyílt meg hazánkban egy további olyan kiállítóterem, amely a magyar nemzetiségű alkotók műveit mutatná be.

A nyelvhasználat

A nyelv megszűnésével megszűnik létezni maga a nemzet is. Ha egy nemzetiségnek nem adatik meg az a lehetőség, hogy anyanyelvét a hivatalos ügyek intézése során is használhassa (szóban és írásban egyaránt), léte bizonytalan, napjai megvannak számlálva. A Csehszlovák Szocialista Köztársaság Alkotmányának a sajátos nemzetiségi jogok biztosításáról szóló deklarációja csak alapját képezi az egyes nemzetiségek fennmaradásának, a döntő azonban az, hogy ezeket a jogokat milyen mértékben valósítják meg. S a Szlovák Szocialista Köztársaságban éppen a törvényben biztosított jogok megvalósítása nem következetes.

Az egyes nemzetiségek, elsősorban a magyar nemzetiség nyelvének a használatában mindenekelőtt a következő hiányosságok és sérelmek tapasztalhatók:

1. Mind a mai napig nem jelent meg a helységnevekre vonatkozó jogszabály, természetesen a helységneveknek a hivatalos ügyintézés során való használatára vonatkozójogszabály sem. Az 1948-ban, a diszkriminációs intézkedések korának utolsó szakaszában kiadott hirdetményt a magyar nemzetiségű lakosság nem ismeri el, és ezen a területen az állami szervek tétlenségére hívják fel a figyelmet. A helységnevek magyar alakjának a használata tiltott volt, az említett hirdetmény ebben a korszakban megszüntette a városok és falvak magyar nevét. Mindez akkor történt, amikor a magyar nemzetiségű lakosokat megfosztották csehszlovák állampolgárságuktól és összes politikai joguktól. Az akkor létrehozott helyzet tart még mind a mai napig. Ezért nem helytálló az az eddig hangoztatott magyarázat, hogy a jelenlegi állapot a nemzeti demokratikus forradalom eredményeként jött létre. Ez az állítás egyenesen ellentmond a Csehszlovák Szocialista Köztársaság Alkotmányában lefektetett elveknek és az Alkotmány szellemének is. Megjegyzem, hogy a községek lakosságának egyik alapvető joga, hogy anyanyelvén nevezze meg saját települését, faluját vagy városát, amelyet ősei hoztak létre, illetve amelyet ő maga teremtett meg.

Az 1970-ben kiadott új jogszabály az államigazgatás illetékes szervei számára az alkotmánytörvény keretein belül semmilyen felhatalmazást nem tartalmaz a nemzetiségek helyzetére vonatkozóan, és az 1970-ben kiadott hirdetmény meg sem említi a dolog nyelvi vonatkozásait.

A valóságban csak egyetlen Jogszabály” érvényes, amely a szóban forgó területre vonatkozik, ez pedig a Szlovák Sajtó- és Tájékoztatási Hivatal (Slovensky urad pre tlac a informáciu) 1971-ben önkényesen, törvényes felhatalmazás nélkül kiadott módosítása. Ennek a módosításnak már több mint egy évtizedes gyakorlati alkalmazása állandó célpontját képezi azon lakosság felháborodásának, akik rendszeresen olvassák a Szlovák Szocialista Köztársaságban megjelenő magyar nyelvű folyóiratokat és újságokat. Mivel az említett módosítás törvényes megalapozottság nélkül korlátozza a Csehszlovák Szocialista Köztársaság lakossága egy részének a jogait, ugyanakkor nemzeti elnyomás alapján diszkriminálja a magyar nyelvet, el kell érni, hogy a szóban forgó módosítás hatálya azonnal megszűnjön, valamint hogy a hiányosságokat orvosolják. A fent említett módosításhoz hasonló jogszabálynak nincs helye a csehszlovák jogrendben.

2.  A magyar és az ukrán (ruszin) nemzetiségű polgárok által lakott városokban és falvakban következetlenség tapasztalható az utcák és közterületek nevének a használatában annak ellenére, hogy a Szlovák Szocialista Köztársaság Kormányának 1980-ban kiadott rendelete az államigazgatás szervei számára lehetővé teszi az utcák és közterületek nevének kétnyelvű használatát. A nemzeti bizottságok azonban arra hivatkoznak, hogy nincs pénzük az új táblákra. A valóság az, hogy nem hajlandók azokat megrendelni.

3.  Hiányosságok tapasztalhatók továbbá az üzletek és egyéb gazdasági szervezetek megjelölésében, az üzletekben és a kirakatokban az áruféleségek feltüntetésében, ugyanúgy az említett téren a különféle információk feltüntetésében is. Még a mérgező anyagok csomagolásán sincs feltüntetve magyar és ukrán nyelven a figyelmeztetés. Olyan esetek is előfordulnak, hogy a magyar vagy az ukrán nemzetiség által lakott területeken még az államigazgatási szervek vagy a járulékos szervezetek neve nincs feltüntetve két nyelven.

4. A magyar vagy ukrán nemzetiségű állampolgároknak az államigazgatáshoz saját anyanyelvükön benyújtott panaszait vagy egyéb beadványait csak szlovák nyelven intézik. A kétnyelvű határozatok kiadása azonban nemcsak az államigazgatás helyi szerveinek a kötelessége lenne, hanem a központi szervek (például a Szlovák Nyug-dijhivatal – Slovensky döchodkovy urad) kötelessége is.

5.  A figyelmeztető táblákat néhol ugyan kitették, de azok többnyire a vállalatokban és a szolgáltatásban is kevésbé látható helyen vannak elhelyezve (például a Dohányozni tilos!, Magasfeszültség! stb.).

6.  A Polgárjogi perrendtartás és Büntető törvénykönyv lehetővé teszi, hogy az ügyfelek a bíróság előtt saját anyanyelvüket használják. Az ügyfeleket azonban erre a jogukra a felvilágosítás során következetesen nem figyelmeztetik. Ugyanúgy mind a mai napig egyértelműen nem megoldott a tárgyalás olyan nyelven történő vezetése, amilyen nyelven azt az ügyfelek igényelnék, beleértve ebbe a jegyzőkönyv megírásának a nyelvét is.

7.  Annak ellenére, hogy a nemzeti bizottságokról szóló törvényt 1968-tól már többször módosították, annak még a legújabb változata sem tartalmaz arra vonatkozó rendelkezést, hogy a nemzeti bizottságoknak szintén eleget kell tenniük azoknak a sajátos jogoknak, amelyek az egyes nemzetiségek állampolgárait megilletik. A nemzeti bizottságokról szóló törvény olyan rendelkezést sem tartalmaz, hogy a képviselőknek vagy az állampolgároknak a képviselő-testület ülésein vagy más ösz-szejöveteleken joguk van saját anyanyelvükön felszólalni. Hozzáteszem, hogy az országgyűlési képviselőknek ezt a jogát a Szövetségi Gyűlés mindkét kamarájának jogrendje tartalmazza.

8. A járási újságok magyar nyelven összesen mintegy negyvenezer példányszámban jelennek meg. Az ilyen újságok többségét úgy szerkesztik, hogy a cikkek és a híranyag körülbelül felét szlovák nyelven közlik. Tekintettel arra, hogy az ilyen eljárás ellentétben áll az újságok küldetésével, nem kívánatos, hogy az újságcikkeket, a híranyagot és a hirdetéseket váltakozva hol szlovák, hol magyar nyelven közöljék. Vitathatatlan, hogy a járási újságok kiadásában is érvényesülnie kell annak az alapelvnek, amely szerint a magyar olvasó számára kiadott újságnak magyar nyelven kell megjelennie. Nem megengedhető, hogy a járási újságok a valóságban a szlovák nyelvi ismeretek terjesztésére szolgáljanak.

9. A törvények és egyéb jogszabályok csak szlovák nyelven jelennek meg (a Cseh Szocialista Köztársaságban cseh nyelven). Azok magyar nyelvű fordítása 1968 óta nem készül.

A fenti kérdéssel kapcsolatban megjegyzem, hogy minden állam elsődleges feladata az, hogy a törvényeket minél több állampolgár ismerje. Ezért lenne időszerű a Csehszlovák Szocialista Köztársaság azon törvényeinek a magyar, illetve ukrán nyelvű kiadását felújítani, amelyek elsősorban a magyar és ukrán (ruszin) nemzetiségű lakosságot érintik. Az ehhez szükséges pénzeszközök és munkaerő biztosítása nem jelenthet gondot.

10.  A magyar és ukrán nyelvű tájékozódást biztosító és tájékoztató táblák már majd mindenhonnan eltűntek. Azokat már sem a vasútállomásokon, sem az autóbusz-pályaudvarokon nem láthatjuk. Az egyes vasútállomásokon még az ivóvizet jelző magyar nyelvű táblát is hiába keressük. További hiányosság, hogy sem a vonatok érkezéséről, sem indulásáról nem tájékoztatják az utasokat a nemzetiségek nyelvén. Hozzáteszem, hogy ebben az esetben nemcsak a jog betartásáról, hanem az állampolgárok valódi szükségleteinek a kielégítéséről is szó van.

Jogszabályok

Általánosan ismert tény, hogy a bírósági eljárás résztvevőinek azt a jogát, hogy az eljárás során használhassák anyanyelvüket, illetve az egyes nemzetiségekhez tartozó állampolgárok sajátos jogainak a nagy részét is, amelyeket a 144/1968. számú alkotmánytörvény foglalja magában, a csehszlovák jogrend a nemzetközi szervezetektől vette át. Kívánatos lenne, hogy az egyes csehszlovák jogszabályok ne csak az említett jogokat tartalmazzák, hanem ennél többet, tehát olyan jogokat is, amelyek nem képezik tárgyát a nemzetközi megállapodásoknak, például az egyes nemzetiségek által lakott területek helységneveinek a kialakítását és használatát, vagy például a bírósági eljárások menetének és az ott készülő jegyzőkönyveknek a nyelvét az eljárásban részt vevő személyek anyanyelve szerint.

A jövőben már azt is el kellene érni, hogy 15 év után végre elfogadják az alkotmánytörvény végrehajtásához szükséges végrehajtó rendelkezéseket, és hogy a nemzetiségekhez tartozó állampolgárok minden sajátos joga helyet kapjon az egyes köztársaságok törvényeiben és végrehajtó rendelkezéseiben.

A Szlovák Szocialista Köztársaság Kormányának Nemzetiségi Tanácsa

A kormány e tanácsadó testületének 28 tagja van. A testület tevékenysége nehézkes. Az eddig szerzett tapasztalatok alapján elmondhatom, hogy a Szlovák Szocialista Köztársaság Kormányának Nemzetiségi Tanácsa jelenlegi formájában sem annak a célnak, sem annak a küldetésnek nem felel meg, amely miatt azt létrehozták. Feltétlenül meg kell kezdeni a testület átszervezését. Mindenekelőtt tagjait kell legalább egyharmadára csökkenteni.

A tagok kiválasztásakor elsődleges szempont a nemzetiségi téren szerzett tapasztalatuk kell, hogy legyen, ne pedig a betöltött tisztség. Az új tagok ne az államigazgatás egyes szerveit vagy az egyes szervezeteket képviseljék.

A tanácsadó testület tagjainak a kinevezésekor a jövőben azt is figyelembe kell venni, hogy közöttük a nemzetiségek képviselői is jelen legyenek. Nem lehet róluk, de nélkülük” tárgyalni.

Az új tanácsadó testületet nem kellene elárasztani jelentések készítésével, mint eddig, hanem az lenne kívánatos, hogy a szó szoros értelmében a nemzetiségi kérdések megoldásában a kormány valódi tanácsadó szerveként szolgáljon.

Az általános légkör

A szerzett információk és tapasztalatok alapján megállapíthatom, hogy az utóbbi öt évben romlott a magyar és a szlovák lakosság közötti viszony. Ennek okai különfélék.

Elsősorban a magyar tanítási nyelvű iskolák tanítási nyelvébe beavatkozó adminisztratív intézkedés előkészítése szült nem kívánatos feszültséget. Az oktatási minisztérium javaslata alapján – amint ez általánosan ismert tény – az utolsó tantárgyat (a magyar nyelv és irodalom tantárgyon kívül) 1983-ban oktatták volna magyar nyelven.

A légkör romlásának a csúcspontját jelentette az alap- és középiskolák tanítási nyelvére vonatkozó téziseknek, később javaslatoknak a Szlovák Nemzeti Tanács szervei elé való terjesztése. A törvényjavaslat a magyar lakosság körében félelmet váltott ki amiatt, hogy az oktatási minisztérium javaslatának törvénybe iktatása a kezdetét jelentené a magyar tanítási nyelvű iskolák fokozatos felszámolásának. Csak a legmagasabb szintű politikai és állami tisztségviselők józansága mentette meg a helyzetet, és akadályozta meg a szlovákok és a magyarok közötti viszony további rohamos romlását.

A legmagasabb szintű államigazgatási tisztségviselők részéről a kiadott utasítások következetlen teljesítése ok-okozati összefüggésben áll azokkal az említett tényezőkkel, amelyek az általános légkör romlásához vezettek. Javulás csakis a nemzetiségi kérdés következetes megoldása révén érhető el. A barátságos légkör kialakftásához elsősorban a szlovák nyelvű sajtó nyújthat hathatós segítséget. S ez kívánatos is lenne. Segítségével a sérelmeket hamarabb lehetne orvosolni, mint támogatása nélkül. Véleményem szerint késedelem nélkül meg kell állítanunk a szlovákok és a magyarok közötti viszony romlásának a folyamatát, megfelelő intézkedésekkel meg kell szilárdítani a magyar nemzetiségű lakosság bizalmát, hogy a szocialista Csehszlovákiában úgy érezzék magukat, mint saját hazájukban. S a közeljövőben a Szlovák Szocialista Köztársaság Kormányhivatala nemzetiségi főosztálya számára ennek kell lennie a legfontosabb feladatnak.

Pozsony, 1984. június 10

(Fordította Kecskeméthy Győző)

Frances Pine : Társadalmi változások Közép-Európában

A társadalmi kapcsolatrendszerek – amint azt a kötet címe is érzékelteti – téren és időn átívelő jelenségként értelmezhetők. Ebben a tekintetben szorosan kötődik a térhez, a térbeli mozgáshoz és azon különleges érintkezési pontokhoz, ahol különböző csoportok, nemzetek, történések és kultúrák találkoznak. Giordano és Wallace professzor behatóan tárgyalja e fogalom helyénvalóságát és használhatóságát az Előszóban, szintúgy a hagyományát és jelenkori használatát, ezért ezzel a kérdéssel nem szükséges tovább foglalkoznunk. Inkább a Social Networks in Movement címmel 2001. október 5-7. között Galántán megrendezett nemzetközi konferencián elhangzott tanulmányok témaválasztásai mögött rejlő indítóokokról és az ezekből levonható tanulságokról szólnék. E tanulmányok egy kis szlovákiai városban megrendezett konferencián hangzottak el 2001 őszén. Számomra lenyűgöző és izgalmas volt ez a találkozó, mivel jó néhány valamikori szocialista országból érkezett antropológust és társadalomtudóst – számuk meghaladta a nyugati egyetemekről érkező kollégáik számát – hozott egy fedél alá. Nemcsak maguk a tanulmányok, hanem az előadás módja, a használt, illetve nem használt nyelvek, a tolmácsolás -mind gyakorlati, mind politikai értelemben vett – problémái, a prezentációkat követő gyakran heves viták jól érzékeltették, mely forrásokból merítik erejüket a keleteurópai társadalomtudósok, és milyen kihívásoknak kell megfelelniük.

A kötet tanulmányai a társadalmi kapcsolatokat vizsgálják különböző szempontokból: a társadalmi kapcsolatok kialakulását és változását; az interetnikus tér töréspontjait; a társadalmi mozgások folytonosságát. Közép-Európa szóban forgó régiójában, ahol a konferencia megrendezésre került, és ahová a tanulmányok zöme kapcsolódik, e három témakörnek erős múltidéző jellege van. Itt, ahol az országhatárok a történelem során folyamatosan változtak, emberek, néha egész közösségek kerültek a határ másik oldalára, vagy egész csoportok – saját döntésük eredményeképp vagy kényszer hatására – lépték át a határokat. Ezen a tájon a birodalmak területéért mindig is szenvedélyes harcok folytak, azok határait féltékenyen őrizték. Ami Szlovákiát illeti, a legtöbb idegen úgy tekint Szlovákiára, mint az egykori kommunista Csehszlovákia szegényebbik, elmaradottabb felére. Az 1990-es évek elejétől Szlovákiát mindinkább a komoly interetnikus, roma-nem roma konfliktusok és az ezt követő, az Egyesült Királyság és Kanada felé irányuló roma migráció tette ismertté; ezek a problémák a nemzetközi emberjogi szakértők, újságírók és társadalomtudósok figyelmét is felkeltették. Ez a megközelítés viszont nyilvánvalóan egy részleges és torzított képet nyújt, amely nem veszi figyelembe az ország ennél sokkal összetettebb, kozmopolita múltját.

* A Fórum Kisebbségkutató Intézet által a közeljövőben megjelenő Social Networks in Movement. Time, Interaction and Interethnic Spaces című kötet utószava.

Ahogy ezt a kötet legtöbb fejezete is bizonyítja, a múlt és jelen e kibogozhatatlan, a hatalom és tehetetlenség, a szegénység és bőség szélsőségeit tartalmazó mozaikját – amelynek nincs köze a Kelet- és Közép-Európáról kialakult dilettáns elképzelésekhez – használja sok társadalomtudós háttérként munkáihoz. Ezen kívül az egyes tanulmányok tükrözik azokat a témaköröket, amelyek a jelenkori alkalmazott társadalomtudományokban nagy hangsúlyt kapnak – mint például az interetnikus konfliktusok, az emberi jogok vagy a nemzetek közötti migráció -, valamint az ezzel kapcsolatos, de inkább elméleti jellegű kérdéseket: struktúra és az emberi tényező, veszteség és trauma, helyszín, tér, emóciók és bizalom. A posztszocializmus antropológiája, és valójában az egész posztszocialista térség szempontjából ezek a visszatérő kérdések és témák, amelyek az évezred utolsó évtizedének társadalomtudományi műveit uralták, nagyon is helyénvalóak. Amikor Közép-Európa országai kiszabadultak a szovjet hatalmi és befolyási övezetből, és ezzel egy időben kénytelenek voltak szembenézni az erősen központosított államapparátus által biztosított korlátok és intézményrendszerek szétesésének tényével, az identitás nehezen megválaszolható kérdései, az államhatárok és nemzetek jelentősége is megváltozott. Egyes helyeken és időszakokban e konfliktusok inkább csak szimbolikus jelentőségűek voltak, máshol más időszakokban fájdalmasan valóságosak. Amíg a nacionalizmusok elméleti szakemberei, mint például Gellner vagy Hobsbawm, a 80-as években és a 90-es évek elején magabiztosan a 20. század végére jósolták az európai nacionalizmus visszaszorulását, hirtelen nemhogy a nacionalizmus hanyatlásával, hanem éppen annak nagyon is erőteljes újraéledésével voltunk kénytelenek szembenézni (Gellner 1983; Hobsbawm 1991, 1992; Verdery 1993). Amint a Keletet és a Nyugatot elválasztó politikai határok nyíltabbá és átjárhatóbbá váltak, a rövid és hosszú távú migráció a posztszocialista országokból rendkívüli módon felerősödött. A békés úton tagállamaikra eső vagy polgárháború által részeire zúzott, korábban szövetségi rendszerű államok egyes népcsoportjai találták magukat otthonaiktól távol, országhatárokat átszelő transzportokon vagy visszaszármaztatva” olyan országokba, amelyeket nem éreztek sajátjukénak (lásd Stewart 1993; Uherek-Plochová, Kappus, Weinerová ebben a kötetben).

Ez persze nem azt jelenti, hogy a kommunista időszakban nem volt migráció, nem voltak interetnikus és nemzetközi feszültségek. Természetesen voltak. A különbség csak az, hogy ezek egészen más formát öltöttek, és gyakran a mindenre rátelepedő, direktív szocialista államhatalom fegyelme tartotta ezeket rejtve. Ezért a posztszocialista időszak nagyon sok problematikus jelenségére nem kell szükségszerűen mint valami újra tekintenünk, hanem inkább mint a már korábban meglévő jelenségek megváltozott és nyilvánvalóan szembetűnőbb megjelenésére. Ugyanakkor fontos megjegyeznünk, hogy néhány probléma ténylegesen új. Ezeket a problémákat rendszerint a kommunizmus bukása utáni évtizedben végbemenő gazdasági átalakulás és az ezt követő szociális és gazdasági bizonytalanság váltotta ki. Végül, és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni, a legtöbb probléma és konfliktus, amely ebben a kötetben vagy bárhol máshol a posztszocialista szakirodalomban (Bridger Pine 1998; Burawoy-Verdery 1999; Hann 2002) megtárgyalásra kerül, nem kötődik kizárólagosan a Közép- és Kelet-Európai államokhoz, sőt nem is pusztán a szocializmus és annak letűnésének következményei. Sok jelenség sokkal inkább jellemző a globális kapitalizmusra. Ez ahhoz a kérdéshez vezet, amelyet az érintett helyszíneken dolgozó társadalomtudósok egyre gyakrabban vetnek fel, miszerint a posztszocializmus” még mindig egy használható analitikai fogalom-e. Katherine Verdery például nemrég meggyőzően érvelt amellett, hogy cseréljék le e fogalmat politikailag és földrajzilag pontosabb és kevésbé ellentmondásos megnevezésekre, amilyenek például a hidegháború utáni” vagy posztkoloniális” (Verdery 2002). Megjegyzésre méltó, hogy a kötet munkái között egyetlen cím vagy fejezetcím sem utal a posztszocializmusra.

E konferencia elsősorban a 20. század végi Kelet-Közép-Európát mutatta be, ugyanakkor szólt a történelmi előzményekről, a szocialista időszakba, sőt még korábbra nyúló gyökerekről. A legtöbb tanulmányban a történelem mintegy rejtett vázként működik, néhány esetben pedig kifejezetten a figyelem középpontjába kerül (Torsello, Svasek, Mursic). Elmondható, hogy a kötet címétől kezdve az egyes hozzászólások témájáig a legfontosabb téma maga a történelem, illetve az ezzel megegyező összetettséggel bíró idő és ideiglenesség kérdése.

A következő legfontosabb témakör a tér, elsősorban azok a területek, ahol etnikai különbözőségek és egyéb kulturális identitásjelzők kerülnek felszínre.

A tanulmányok egy másik csoportja a mozgással, pontosabban a kelet-nyugati irányú migrációval foglalkozik. Ezzel kapcsolatban felhívják a figyelmünket arra, hogy a Cseh Köztársaság Nyugat” a volt Szovjetunió államai számára (Uherek-Plocho-vá), ugyanakkor Szlovákia (és kétségtelenül a Cseh Köztársaság is) Kelet” a Nyugat-Európába és az Észak-Amerikába irányuló roma kivándorlók szempontjából (Weinerová). A kiadvány ilyenfajta tér- és mozgásszemlélete világosan érzékelteti a tér politizálódását és – utalva a korábban említettekre – annak időszakos jellegét. A helyszínek, ugyanúgy, mint az etnikai identitások, egymáshoz képest definiálódnak. Más szóval egy helyszínnek és etnikai identitásának tulajdonított politikai és kulturális jelentése más helyszínek és azok identitásainak viszonylatában alakul ki és alakul újjá. Ez az antropológia egy régóta jegyzett megállapítása (lásd Barth 1969), amely viszont különös jelentőséget kap a jelenkori Közép- és Kelet-Európában. Az egyes helyszínek politikai és kulturális jellege nem pusztán az idő múlásával változik, hanem azok időben változó kontextusuk által is. Magyarnak lenni a Habsburg Birodalomban nyilván teljesen mást jelentett, mint nemzetiségi magyarnak lenni a szocialista Csehszlovákiában, és e kettőtől megint csak teljesen különbözik annak a nemzetiségi magyarnak a helyzete, aki valamely mértékű formálisan elismert társadalmi státussal rendelkezik Magyarországon, viszont lakhelye és hivatalos állampolgársága is Szlovákiához köti. Ugyanakkor, véleményem szerint, azt is el kell ismernünk, hogy bizonyos pillanatokban és helyzetekben (tehát a szűkebb értelemben vett időbeli folyamatosságtól eltekintve) a magyarság vállalása vagy nem vállalása Szlovákiában fontos kérdésként merül fel, de máskor, más helyzetben ennek nincs jelentősége. Az antropológusok és más társadalomtudósok számára az tehát az egyik legnagyobb kihívás, hogy e helyi szokásoknak és gyakorlatoknak értelmet adjanak, és megmagyarázzák, hogy ezek milyen módon változtatták meg az állampolgárság, a jogok, illetve a kizárás és befogadás hivatalos definícióit.

Ezzel elérkeztem az utolsó észrevételhez, amit e kötethez szerettem volna hozzáfűzni. A tanulmányok elsősorban a változásról, történelemről, az idő és mozgás problémájáról és a kontextus-függő identitásokról szólnak. Sok hozzájárulás viszont gyakorlati síkra is helyezi e fogalmakat. Más szóval a szerzők nem csupán az új fogalmak és diskurzusok kialakulását tárgyalják, hanem azt is, milyen módon működtetik ezeket az emberi cselekvő erők kint a terepen, a reális” életben. Megmutatják, konkrét példákon (terepmunkák), a faji különbségek jelentőségét válsághelyzetben a társadalmi kapcsolatrendszerek és egy élelmiszerosztás szempontjából (Caldwell), a földműves-szövetkezetekkel szemben támasztott bizalom és bizalmatlanság gyakorlati jelentőségét egy kis faluban a mezőgazdaság hanyatlása idején (Torsello), vagy az interetnikus feszültségek idején tapasztalható integrációs és akkulturációs stratégiák jelentőségét (Árendás). A kötet befejező részének tanulmányai bemutatják, hogyan kapcsolódik össze az akadémiai szintű szervezés és az ismeretek szervezése – az ismeretek reprodukciójának gyakorlata – levéltárakban és egyetemi tanszékeken, azon kutatási problémakörökkel és gyakorlatokkal, amelyeket ezen intézmények kritikus társadalmi és politikai változások idején előidéznek, illetve megválaszolnak (Sutaj, Nováková, Öllős).

Összefoglalva: e kötet valójában egy utazásra visz bennünket, amely az elméletek világából indul és egy különös tájon és időszakon vezet keresztül. E színhely Kelet-Közép-Európa és ennek regionális és globális kapcsolatrendszerei a kommunizmus bukását követő tíz évben (figyelembe véve az ezt megelőző időszak sokszínű, sokszor ellentmondásos történéseinek hatását). Az út során, ahogy jó utazókhoz vagy felfedezőkhöz illik, a szerzők konkrét narratívakat és tájakat vázolnak fel számunkra. Ezek együtt nyújtanak bepillantást, és segítenek megérteni a szóban forgó helyszín ismereteit és gyakorlatait, intézményes és a politikai irányvonalakat kialakító struktúráit, melyek működése időnként megreked, máskor a helyi közvetítő erők által zilálódik szét.

Irodalom

Barth, F. (szerk.) 1969. Ethnic Groups and Boundaries: the social organization of cultural difference. London, George Allen & Unwin.

Burawoy, M.-Verdery, K. (szerk.) 1999. Uncertain transition: ethnographic change in the post-socialist world. New York-Oxford, Rowman and Littlefield.

Bridger-Pine, F. (szerk.) 1998. Surviving Post-Socialism: local strategies and regional responses in eastern Europe and the former Soviet Union. London, Routledge.

Gellner, E. 1983. Nations and Nationalism. Ithaca, New York, Cornell University Press.

Hann, C. (szerk.) 2002. Postsocialism: ideals, ideologies and practices in Eurasia. London, Routledge.

Hobsbawm, E. 1991. Nations and Antionalism since 1780. Cambridge, Cambridge University Press.

Hobsbawm, E. 1992. Ethnicity and nationalism in Europe today.” Anthropology Today, 8, 3.

192 Frances Pine

Stewart, M. (rendező) 1993. ‘What Magdalena Said’ (the persecution of Gypsies in the post-Communist Czech Republic). BBC Everyman, BBC1.

Verdery, K. 1993 Nationalism and national sentiment in postsocialist Romania.” Slavic Review, 52, újra kiadva: Verdery 1996. What was Socialism and What Comes Next? Princeton, Princeton University Press.

Verdery, K. 2002 Wither postsocialism?” In: Hann (szerk.) 2002. Postsocialism: ideals, ideologies and practices in Eurasia. London, Routledge.

(Fordította Bondor Sándor)

Simon Attila : Jozef Beňa: Slovensko a Benešove dekréty

Jozef Beha: Slovensko a Benesove dekréty. Bratislava, Belimex, 2002, 252 p.

A Benes-dekrétumok kérdésköre reneszánszát éli. Évtizedes elfeledettség után felfedezte magának a politika (divattá vált, hogy a témához egyébként nem értő politikusok tegyenek hangzatos bejelentéseket), a média (amely mindig fel tud valami szenzációt tálalni) és ezáltal a közvélemény is, hiszen mára egész Közép-Európa a Benes-dekrétumok szakértőjévé képezte ki magát. Mindez persze nem baj, sőt hasznos, hiszen a téma medializálása valószínűleg szükségszerű része annak folyamatnak, amely talán történészi és jogi tisztázásához vezet, s talán még az érintettek közül is megérik néhányan, hogy legalább erkölcsi jóvátételben részesülnek.

S bár a közvélemény nem is regisztrálta, a történészek az utóbbi években komoly munkát végeztek a téma kutatása terén. Különösen cseh-német viszonylatban történtek előrelépések: a két ország történész vegyes bizottsága több konferenciát is szervezett, amely kapcsolódott a dekrétumok tárgyköréhez, s ennek köszönhetően mára a szudé-tanémetek kitelepítésének folyamata, eseménytörténete eléggé feltárt, noha a számokról még mindig heves vita folyik. Szlovák-magyar viszonylatban pedig Vadkerty Katalin munkái tárták fel a legfontosabb összefüggéseket, de nem hagyható figyelmen kívül a Szlovák Tudományos Akadémia kassai Társadalomtudományi Intézetének, személy szerint Stefan Sutajnak a munkássága sem. Mindez azonban ez idáig csendben, a sajtó és a közvélemény figyelme nélkül történt.

Ma, a nemzetközi-politikai vita hullámai által kiváltott izgalmi állapot következtében számtalan kvalifikált és kvalifikálatlan hozzászólás jelenik meg a szlovák sajtóban is, s nemrég a talán legszínvonalasabb szlovák társadalomtudományi szemle, az OS című folyóirat szentelt a témának közel félszáz oldalt. Az ott megjelent írások szerzőit (jeles szlovák, magyar és cseh történészeket, közéleti személyiségeket) egy közös vonás vezette: a konfliktusok feloldása, a dekrétumok jogi és történeti megítélésének tisztázása. Habár konklúzióik különbözőek voltak, egyikük sem vonta kétségbe a dekrétumoknak és következményeiknek az ártatlan polgárok százezrein elkövetett erkölcsi vétséget.

Ezért is lepett meg az a könyv, amelyet a pozsonyi Belimex Kiadó adott ki 2002 őszén Slovensko a Benesove dekréty (Szlovákia és a Benes-dekrétumok) címmel Jozef Béna tollából. A szép kiállítású, kötött könyv annál is inkább ígéretesnek mutatkozott, mivel szerzője nem történész, hanem jogász, ami a politikai görcsök és történészi berögződéseken való felülemelkedés lehetőségét is magában hordozta. A valóság azonban kiábrándító volt, ugyanis már az első oldalak elolvasása után nyilvánvalóvá vált, hogy a kezemben tartott munka nem más, mint a Benes-dekrétumok politikai vitájához való szakmainak álcázott propagandisztikus hozzászólás.

Előrebocsátom, hogy jómagam nem lévén jogász, nem a szerző jogi csűrés-csavarásaival szándékozom vitatkozni, csupán azt a cinikus felfogást és az ebből fakadó konklúziót bírálom, amely a paragrafusokat általános isteni és emberi törvények fölé emeli, s így próbálja igazolni a humánum által igazolhatatlan cselekedeteket.

Béna könyvének legnagyobb pozitívuma a munka szerkezeti megoldása. A szerző ugyanis áttekinthetően különíti el és elemzi az elnöki dekrétumok és a Szlovák Nemzeti Tanács rendeleteinek típusait, majd a kötet második részében közzé is teszi az érintett dokumentumokat, sőt az utóbbi évek ide vonatkozó iratanyagát is, így az SZNT 1991-ben a németek kitelepítésével foglalkozó nyilatkozatát és a Cseh Köztársaság képviselőházának a dekrétumok kérdésével kapcsolatos 2002. áprilisi nyilatkozatát. Az aktuális dokumentumok körét azonban még lehetett volna bővíteni, hiszen minden bizonnyal érdeklődésre tarthatna számot a Csehország és Németország közötti kapcsolatokról 1997-ben aláírt deklaráció is.

A jelenlegi vita tulajdonképpen arról szól, tart-e még a Benes-dekrétumok jogi érvényessége, lehet-e ez akadály az euroatlanti integráció során, s szükség van-e a dekrétumok jogi feloldására. Jozef Bénát azonban nem ez érdekli, ő a dekrétumok jogi érvényességében és ennek szükségességében nem kételkedik, ő a rendelkezések erkölcsi hitelességét is bizonyítani akarja. Ennek alapját pedig az jelenti, hogy a szerző szemében a német és magyar kisebbség a csehszlovák államot és demokráciát eláruló és aláásó ún. ötödik hadosztály szerepét tölti be, amelynek büntetése ennél fogva szükséges és erkölcsös is volt. Számára a kollektív bűnösség elve – noha tagadja ennek megfogalmazását a dekrétumokban – és az ebből fakadó megtorlás alapvető evidencia: Ezek a bűntettek (a német és magyar kisebbség bűnei” – S. A.) az emberi civilizációval összeegyeztethetetlen méretet és jelleget öltöttek. Ezért nemhogy indokolatlan, hanem egyenesen szükségszerű volt a megfelelő jogi konzekvenciákat levonni – amelyek preventív és represszív, javító és helyreállító, restitúciós és büntetőjogi jellegűek voltak, s amelyeknek célja az arányos törlesztés volt.”

Kétségkívül az egész kérdéskör egyik legérzékenyebb pontja a kollektív bűnösség elve. Olyan bélyeg ez, amely a korabeli Európa történelmében nem tűnt anakronisztikusnak, s amelynek alkalmazására nem a csehszlovákok” szolgáltattak először példát, hiszen kimondatlanul ez az elv sújtotta a sztálini Szovjetunió megannyi, a vezérnek nem tetsző etnikumát, de ugyanígy kollektíven voltak potenciális halálraítéltek a náci birodalom zsidó alattvalói is. S noha a kollektív bűnösség elvét a potsdami konferencia döntései is alátámasztották, az elv mint olyan mégis ellentmond az alapvető emberi jogoknak, amelyek kizárják a diszkrimináció ilyen formáját és a bűnösség olyan felfogását, amely az egyénből kiindulva általánosító jellegű (lásd ehhez a pozsonyi Kalligram Alapítvány munkatársai által végzett jogi elemzést).

Béna nem a kollektív bűnösség elvét utasítja el, csupán a fogalmat támadja, s kollektív felelősségről beszél, amely az ő felfogásában minden olyan német és magyar felelősségét és ezáltal bűnösségét jelenti, akik tudomásul vették a csehszlovák állam megcsonkítását, s ezáltal a benai értelmezés szerint hazaárulókká váltak.

Béna érvrendszerének két – szerintem jogi szempontból is – meglehetősen kétes értékű tartópillére van. Először is ragaszkodik ahhoz, hogy a csehszlovák állam jogfolytonossága sem 1938-ban, sem 1939-ben nem szűnt meg. Nem tekinti érvényesnek

sem Benes elnök lemondását, sem a Szlovák Köztársaság létrejöttét, noha azt 27 állam – köztük az USA – ismerte el de jure vagy de facto. Habár Benes lemondásának érvényessége a cseh történészeket is megosztja, érdemes felidézni, hogy Benes maga küldött üdvözlő táviratot utódjának, Háchá-nak. Vitatkozni lehet azzal is, hogy nyomást gyakoroltak-e Benes elnökre lemondása érdekében, de ha így is történt volna, kevés olyan államférfi volt történelemben, aki jószántából vált meg tisztségétől.

Még sajátosabb s egyáltalán nem tartható Béna másik alapvetése, amely szerint a csehszlovák állam német vagy magyar polgárai nem a Benes-dekrétumok következtében veszítették el csehszlovák állampolgárságukat, hanem maguk mondtak le arról azon a napon, amikor a megszálló hatalmak (lásd Németország és Magyarország) polgáraivá váltak: Az állampolgárság elveszítésének jogi alapja az volt, hogy a Csehszlovák Köztársaság polgára, aki német vagy magyar nemzetiségű volt, a megszállás idején kérte és elfogadta a megszálló hatalom állampolgárságát, és állami közösségbe lépett azzal az országgal, amely agresszióval felszámolta eredeti anyaállamának szuverenitását, tehát jogi viszonyba lépett a megszállókkal, Csehszlovákia háborús ellenségeivel…” Vagyis a németek és magyarok önként mondtak le állampolgárságukról, így a 33/1945. számú elnöki dekrétum csupán jóváhagyta ezt az aktust – vonja le ezek után következtetését.

Béna határozottan tagadja azt is, hogy az elnöki rendeleteknek etnikai alapja, németvagy magyarellenes éle lett volna. Szerinte ugyanis ezek a dekrétumok, noha konkrétan megnevezik a németeket, ill. a magyarokat, nem Csehszlovákia polgáraira vonatkoznak (lásd a fenti érvelést – S. A.), hanem a harmadik birodalom, illetve a magyar állam polgáraira, akik háborút folytattak Csehszlovákia ellen”.

Most akkor hogyan is van – kérdezhetnénk. Ha semmi sem érvényes, ami 1938 után történt, akkor a szlovákiai magyarok nem is váltak magyar állampolgárrá, s így mégiscsak a dekrétumok fosztották őket meg csehszlovák állampolgárságuktól s ezzel összefüggésben alapvető jogaiktól.

A szerző külön fejezetet szentel a németek kitelepítésének, s a cseh történészektől merevebb álláspontra helyezkedik, mivel tagadja a vad kiűzés” (wilde Vertreibung) fogalmának tartalmi helyességét, s magát a fogalmat ezért hibásnak tartja. Közismert, hogy a vad kiűzés terminus technicust a háború befejezése és a németek kitelepítését elhatározó potsdami döntés közötti időszak eseményeinek a megjelölésére szokás használni. Ebben az időszakban ugyanis cseh civilek, félkatonai szervezetek és bűnbandák a hatóság jóindulatú szemhunyása mellett erőszakos és embertelen eljárás mellett csehországi németek ezreit ölték meg, tízezreket pedig gyűjtőtáborokba hajtottak, vagy átüldöztek a határon. Ezt a tényt ma már a cseh történészek sem tagadják (viták csupán a számokról vannak), s a vad kiűzés fogalmának használata is bevett szokás (lásd például a szlovák-német és cseh-német történész vegyes bizottság 1997-es pozsonyi konferenciájának tanulmánykötet formájában megjelent anyagát- Detlef Brandes-Edi-ta Ivanciková-Jirí Pesek [szerk.]: Vynúteny rozchod. Bratislava, Veda, 1999). Béna számára azonban a jelzett fogalom használata kétségbe vonná a németek kiűzésének jogszerűségét, amelyet ő azzal igyekszik alátámasztani, hogy noha a vitatott események még a potsdami konferencia előtt lejátszódtak, de az antifasiszta koalíció vezető államai (USA, Szovjetunió és Nagy-Britannia) már 1942-1943-ban elvi jóváhagyásukat adták a németek kitelepítéséhez. Nyilvánvaló tehát Béna konklúziója: …a transzfer ebben a formában is összhangban volt a nemzetközi jogrenddel.”

Ennek szellemében támadja Béna Václav Havelt és a korabeli csehszlovák vezetést, amiért az 1992-ben megkötött cseh-szlo-vák-német jószomszédi és barátsági szerződésben erőszakos kiűzésről és ártatlan áldozatokról esik szó, majd felteszi a kérdést, hogy politikai és nemzetközi szempontból nem veszélyes-e és jogilag nem káros-e aláásni a nemzetközi jog 1945 óta érvényes alapelveit és rendelkezéseit”. A szerző bizonyára elfeledkezik arról, hogy Havel világviszonylatban is páratlan nemzetközi presztízse pontosan annak köszönhető, hogy képes volt egyéni és nemzeti sérelmeken felülemelkedni, bocsánatot kérni és megbocsátani. Kevés az ilyen politikusként is emberként megnyilvánuló államférfi, nekünk magyaroknak Göncz Árpád jelenti ugyanezt, aki szintén példát mutatott toleranciából és közép-európaiságból.

Ugyancsak támadja a szerző az 1997-es cseh-német deklarációt – az Európai Parlament 2002 novemberében követendő példaként említette ezt a dokumentumot -, amely többek között megkérdőjelezi a 115/1946. sz. ún. büntetlenségi törvényt. Ez a törvény tette lehetővé, hogy az 1945 májusa és 1945. október 28-a között a németeken és magyarokon elkövetett igazságos bosszú” végrehajtói büntetlenséget élvezzenek. Manapság a cseh történészek is vitatják az igazságos bosszú” elvét, azt azonban, hogy ennek hatályát 1945 novemberéig kiterjesztette a törvény, egyértelműen hibásnak tartják. Béna viszont teljes mértékben egyetért a törvény szellemével, s kitart amellett, hogy a háború után a kollektív felelősséggel sújtott magyarokon és németeken elkövetett bűntettek nem minősülhetnek büntethető-nek, hiszen ez az időszak különleges helyzet volt, amikor az államhatalom abszenciája miatt újraéledt a vérbosszú intézménye. Ember embernek farkasa lett, hivatkozik a szerző Hobbesra, vagyis visszaállt az emberiség ős-állapota.

Azt már csak a margóra írva tegyük hozzá, hogy Hobbes bizonyára tiltakozna, mint ahogy az ősállapotú ember is, aki valószínűleg sohasem lett volna képes olyan értelmetlen és indok nélküli erőszakra, mint amilyenre a nácik és – persze nem egyenlőségjelet téve cselekedetük súlya mellé – a kollektív bűnösség cseh és szlovák prófétái és végrehajtói képesek voltak.

Amúgy pedig azokat, érvel a szerző, akik tényleg bűntetteket követtek el, a törvény utolérte, hiszen ezt a 38/1945. sz. elnöki dekrétum lehetővé tette. Csupán azt felejti el hozzátenni, hogy a csehszlovák igazságügy-miniszter jelentése szerint 1947 végéig csupán 104 esetben emeltek vádat ilyen bűntettek elkövetői ellen, elítélve pedig mindössze 4 személy volt.

Béna külön foglalkozik a Szlovák Nemzeti Tanács és Benes elnök azon rendeleteivel, amelyek a szlovákiai magyarokat érintették. Érvrendszere az eddigiekkel azonos, meglepetést azonban még így is tud szerezni, s nem is azzal, hogy tagadja azt, hogy a németek és magyarok vagyonának elkobzása a kollektív bűnösség elvén alapult volna, hanem azzal, hogy jogosnak tartja az érintett magyarok kárigényét, noha szerinte kártérítésért a magyar államhoz kellene fordulniuk.

Ezekben a fejezetekben Béna érvelése és stílusa a korabeli állapotokat idézi. Szívesen hivatkozik például – a valóságos történészi berkekben korántsem ennyire hiteles -Gustáv Husákra, így például annak bizonyításánál, hogy a magyar kisebbség tagjai jogosan veszítették el csehszlovák állampolgárságukat. A csehszlovák vezetés etnikai homogenizációs terveivel, a magyarok ki- és széttelepítésével és a szlovákok betelepítésével kapcsolatban pedig így nyilvánul meg: A szlovák politikai és állami szervekben megfogalmazódott tervek a szlovák földműveseknek a gazdag déli területeket, vagyis az ősi szlovák térséget – ahonnan a hegyi vidékekre kiszorították őket – érintő történelmi jogán alapultak.” De a történelmi Magyarország rabszolgaságának sötét korszaka” és más hasonló kifejezések sem a mai modern történetírás szótárába tartoznak.

A szerző a továbbiakban foglalkozik még a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezménnyel, a reszlovakizációval és a magyarokat sújtó népbírósági ítéletekkel is. Ezekben a részekben azonban csupán önmagát, többször is elpufogtatott érvrendszerét ismétli meg.

Az írástudók felelőssége régi probléma, a könyveket azonban kiadók adják ki, s olvasók értelmezik. Ha már volt egy kiadó, amely Béna könyvét megjelentette, remélhetőleg az olvasók sokkal felelősségteljesebben fognak viselkedni, és mellőzni fogják az ismertetett művet.

Az Antigoné című dráma egyik alapértelmezése szerint Kreón és Antigoné személyében az állam törvényekbe foglalt és az istenek íratlan erkölcsi törvénye áll egymással szemben. A dráma megoldása ismert, a tragikus befejezést követően a kar mondja ki az erkölcsi tanulságot: Bölcs belátás többet ér / Minden más adománynál. / Az isteneket tisztelni kell, / Gőggel teli ajkon a nagy szavak / Nagy romlásra vezetnek – S józanná nem tesz csak a vénség.”

Simon Attila

Impresszum 2003/2

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
V. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom:

Tanulmányok

MENYHÁRT JÓZSEF: Egyház és nyelv (A katolikus egyház nyelvpolitikája Szlovákiában)
GABÓDA BÉLA: Kisebbségi iskolaügy Kárpátalján a Csehszlovák Köztársaság idején  (II. rész)
ONDREJCSÁK RÓBERT: Az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Németország biztonságpolitikájának összehasonlítása
GAUCSÍK ISTVÁN: Gazdaság és hitelszervezet – a szlovákiai magyar bankhelyzet (1918-1923) (II. rész)

Vadkerty Katalin köszöntése

FAZEKAS JÓZSEF: Vadkerty Katalin 75 éves
POPÉLY ÁRPÁD: A kolonizáció területi vonatkozásai és etnikai következményei
SIMON ATTILA: Elképzelések és tervek Dél-Szlovákia szláv betelepítésére az első köztársaságban lezajlott földreform keretén belül

Agora

Vita a magyar-magyar kapcsolatokról (Vita Hunčík Péter: Etnikai immundeficites szindróma című tanulmányáról)

MÉSZÁROS ANDRÁS: Széljegyzetek Hunčík Péter dolgozatához
GRENDEL LAJOS: Szlovákiai magyarok az EU kapujában. Hozzászólás Hunčík Péter tanulmányához
HUSHEGYI GÁBOR: Kisebbségi Mátrix
POMOGÁTS BÉLA: Kulturális és politikai nemzet – Budapestről nézve

Dokumentum

Dokumentumok a szlovákiai magyarság 1945-1948 közötti történelméből

Konferencia

SIMON ATTILA: „Visszatérő történelem”. Fiatal történészek és doktoranduszok konferenciája

Könyvek

„Este nyolckor születtem…” Hommage a Márai Sándor (Zeman László)
Albertini Béla: A fotószakíró Brogyányi Kálmán (Hushegyi Gábor)

Menyhárt József : Egyház és nyelv (A katolikus egyház nyelvpolitikája Szlovákiában)

„A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:

>>A halál gyötrelmei körülvettek engemetl…<<”

(Márai Sándor: Halotti beszéd)

1. Bevezető

Tanulmányomban empirikus kutatási eredményekre támaszkodva* azokat az egyházpolitikai kérdéseket vizsgálom, amelyek hatással vannak, és várhatóan hatással is lesznek a szlovákiai katolikus magyarság nyelvhasználatára, nyelvmegtartására, esetleges nyelvcseréjére.1

A vizsgált téma roppant tág, hiszen az egyházak és a nyelvhasználat összefonódása alapvető: a kereszténység történelmében az első pünkösdtől kezdődően a bibliafordításokon, a reformáción keresztül vezet az út napjainkig. A katolikus egy-házbani2 lezajló és jelenleg is folyamatban levő egyházpolitikai események vizsgálata megerősíti azt az általánosan ismert szociolingvisztikai tételt, amely szerint „nyelvbevetettségünk” egyházpolitikai döntések függvénye (is).

A rendszerváltás óta több írás foglalkozott a kisebbségi magyar híveket tömörítő szlovákiai egyházak történelmével és politikájával: Sebők László a katolikus egyházszervezet Trianon óta történt változásairól (Sebők 1991, 65-88), András Károly a magyar kisebbség egyházi életéről (András 1991, 13-37), Gyurgyík László pedig a szlovákiai magyar felekezetek demográfiai helyzetéről (Gyurgyík 1991, 131-139) jelentett meg szakpublikációt. A Szlovákiában működő, magyar kisebbségeket (is) tömörítő felekezetek egyik legkiválóbb ismerője, Molnár Imre több alapos elemzésben (Molnár 1991, 89-101, 105-120; 1998, 207-257) ismertette az egyházak helyzetét. Az egyházak aktuális eseményei iránt fokozott figyelmet tanúsított a rendszerváltás utáni szlovákiai magyar sajtó is.

* A tanulmány alapjául szolgáló kutatásokat az Arany János Közalapítvány támogatásával a dunaszerdahelyi Gramma Nyelvi Iroda munkaterve alapján végeztem. Köszönettel tartozom minden adatközlőmnek és a tanulmányt lektoráló Lanstyak Istvánnak és Zsidó Jánosnak.

Munkámmal az eddigi egyházpolitikai és egyháztörténelmi elemzések sorába illeszkedve a jelenlegi katolikus egyházpolitika nyelvi, nyelvhasználati hatását igyekszem felmérni és bemutatni. A dolgozat nem lép fel a teljesség igényével, nem vizsgálja ugyanis a Szlovákiában jelenleg működő összes egyház nyelvpolitikáját, ill. azoknak a magyar nyelvre gyakorolt hatását. A magyar nyelv megtartásában aktívan és tudatosan szerepet vállaló református egyház és a többi, magyar kisebbséggel rendelkező felekezet nyelvpolitikájának ismertetése egy nagyobb, átfogóbb kutatást igényel.

2. A katolikus egyház helyzete Szlovákiában

András Károly a Szlovákiában Trianon után létrejött magyar kisebbségi egyháztörténetet négy korszakra bontja (András 1991, 13-14):

– a két világháború közötti húsz évig tartó csehszlovák korszak;

– a visszacsatolás kora;

– a magyarellenes hullám, majd az ezt követő kommunista elnyomás ideje;

– a rendszerváltás után következő időszak.

Mivel írásom elsődleges célja a rendszerváltást követő egyházpolitika nyelvi vetületeinek elemzése, így az 1989-előtti szlovákiai egyháztörténetnek csupán nagyon vázlatos ismertetésére szorítkozom.

2.1. A Csehszlovák Köztársaság megalakulásától 1989-ig

A történelmi Magyarország területéből a Csehszlovák Köztársasághoz csatolt részeken az 1910-es népszámlálás adati szerint megközelítőleg 1 070 000 magyar élt. A Szlovákia területén élő lakónépesség szinte teljes egészében valamely egyház tagjának vallotta magát (Molnár 1998, 210).

1. táblázat. Szlovákia lakosságának felekezeti megoszlása az 1930-as népszámlálás adatai alapján (Forrás: Molnár 1998, 210)

Az 1930-as népszámlálás alapján a magyarság 21,4%-a vallotta magát reformátusnak, 3,4%-a evangélikusnak, kb. ugyanennyi görögkeleti vallásúnak, 1,6%-a pedig izraelita felekezetű volt. A többi 70%-ot a katolikusok képezték. A Csehszlovákiához csatolt terület létszámban és kiterjedésben is legnagyobb egyházában, a katolikus egyházban 311 magyar plébánia működött. Ebből 155 a nagyszombati adminiszt-ratúrához, 44 a rozsnyói püspökséghez, 37 a Szatmári Egyházmegye csehszlovák területéhez tartozott. A Kassai Egyházmegye csehszlovákiai részén 52, a szepsi püspökség keretében pedig 2 magyar plébánia volt. A nyitrai egyházmegyében 15 magyar nyelvű plébánia működött, a besztercebányai egyházmegyében pedig 2 vegyes nyelvű plébániáról tudunk a két világháború közti időszakban. A munkácsi görög katolikus püspökséghez 20, míg az eperjesi görög katolikus püspökség fennhatósága alá 5 magyar plébánia tartozott (Molnár 1998, 210).

Bár az 1919. évi kisebbségvédelmi szerződések szerint az államnak a vallási életbe nem volt szabad beavatkoznia, a csehszlovák állam valláspolitikája megalakulásától kezdve kisebbségellenes volt (Lanstyák 2000, 90). Az első bécsi döntés után és a második világháború ideje alatt a Tiso-féle Szlovák Köztársaságban a katolikus vallás államvallássá alakult át. A világháború után következő kollektív jog-fosztottság időszaka alatt a gyülekezeti-közösségi élet gyakorlatilag teljesen megszűnt, mivel a magyar nyelven tartott egyházi összejövetelek államellenes cselekedetnek minősültek. A magyar nyelvű istentiszteleteket betiltották, a magyar nemzetiségű lelkészektől megvontak mindennemű állami támogatást, a nemkívánatos magyar lelkészeket áttelepítették Magyarországra. A magyarellenes intézkedések a szlovákiai magyar katolikus egyház életét érintették a legmélyebben: a Csehországba való deportálás, a Magyarországra való áttelepítés a reszlovakizáció, a szlovák nyelvű istentisztelet kizárólagossá tétele és a magyarságuk mellett kiálló papok szlovák nyelvterületre való áthelyezése radikálisan csökkentette a katolikus magyarság számát (Molnár 1998, 247-48).

Az 1948-as kommunista államfordulat után az egyházak a „marxista-leninista ateizmus” alapján váltak a pártpolitika támadásának célpontjává. Az új rendszer a többségi és kisebbségi egyházakat egyaránt sújtotta, de a kisebbségben élők mégis nagyobb sérelmeket és veszteségeket szenvedtek. Az egyházi sematizmusok alapján 1980-ban Szlovákiában 235 volt a magyar (és vegyes nyelvű) plébániák száma, ami az összes plébánia 28,1%-át tette ki. Egyházmegyék szerint ez a szám a következőképpen oszlott meg: a nagyszombati egyházmegyében 155 (ez az összes 35,3%-a), a nyitraiban 6 (4,3%), a rozsnyóiban 49 (56,3%), a kassaiban pedig 25 (14,7%) magyar plébánia működött ebben az időben (Molnár 1998, 247-248).

2.2. A rendszerváltás után

Az 1989-es fordulat után a korábban csak elméletben létező vallásszabadság valósággá vált. A kisebbségek nyelvhasználata és nyelvmegtartása szempontjából nézve kedvező fejlemény volt a magyar nyelven működő hitéleti intézmények létrejötte. A várakozással ellentétben a rendszerváltás után sajnos sem az állam, sem az egyes felekezetek valláspolitikája nem vált kisebbségbaráttá az új körülmények között (Lanstyák 2000, 91). Bár a szlovákiai magyar hívők a rendszerváltást követően viszonylag szabadon szervezhették mozgalmaikat, társadalmi szervezetekbe és pártokba tömörülhettek, érdekeik védelmére alapítványokat hozhattak létre, de lényegében ugyanazon megoldatlan problémákkal kellett szembenézniük, mint az elmúlt nyolc és fél évtizeden keresztül. A magyar nyelv kiszorítása a hitéletből, a magyar anyanyelvű papi hivatások, a magyar nyelvű hitélet irányítását felvállaló magyar nyelvű püspök hiánya, a szlovák nyelvű lelkészek magyarlakta vidékekre való helyezése korlátozza a magyar nyelv érvényesülését a hitéletben.

3. Egyház és nyelv

3.1.  Vizsgálati módszerek és anyaggyűjtés

A szlovák katolikus egyház nyelvpolitikájával kapcsolatos vizsgálataimat két különböző kutatási módszerrel végeztem.

A kutatás első fázisában interjúkat készítettem katolikus papokkal, amelyek során lelkipásztori tevékenységük jelenlegi és korábbi plébániáján tapasztalt nyelvi, nyelvhasználati gyakorlatáról kérdeztem őket. Az interjú mellett az adatközlők kitöltöttek egy egyéni és egyházközösségi nyelvhasználatot feltérképező kérdőívet is. A papokkal folytatott interjúk az egyházi hierarchia szerkezetébe nyújtottak betekintést, a beszélgetések és a kérdőívek segítségével képet kaptam a szlovákiai katolikus papság egyházpolitikával és egyházközösségi nyelvhasználattal kapcsolatos nézeteiről.

A vizsgálat további részét egy internetes kérdőíves kutatás alkotta, amelynek adatközlői magyar katolikus egyetemisták, ill. egyetemet végzett fiatalok voltak. A kérdőív kérdéseit a katolikus papokkal folytatott beszélgetések tapasztalatai alapján, ill. a kapott válaszok mintegy ellenőrzéseképpen állítottam össze. A kérdőívvel a hívő adatközlő saját egyházközösségében érvényes egyházi nyelvhasználati gyakorlatra kérdeztem rá. A kérdőívet a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség internetes levelezési listáján küldtem szét. Ezzel a módszerrel mintegy húsz kitöltött kérdőívet kaptam kézhez. A felmérés segítségével megismertem a szlovákiai magyar katolikus értelmiségnek az egyházi nyelvhasználatról és nyelvpolitikáról alkotott véleményét.

A kérdőíves és interjús adatgyűjtés mellett nagy mennyiségű egyházpolitikai és dogmatikai szakirodalmat találtam a világhálón, ezeket a tanulmány hivatkozás fejezetében sorolom fel. A vizsgálat alapjául szolgáló interjúkra és a papi kérdőívek kitöltésére 2002 nyara és 2003 tavasza között került sor, adatközlőim az internetes kérdőívek kitöltött adatlapjait 2003 decemberében küldték el.

3.2.  A felekezetek szerepe a nyelvmegtartásban

A vallás – különösen intézményesült formájában – minden korban a nyelvhasználatot befolyásoló tényezőként lépett fel (Kiss 1995, 113). Többségi, de különösen kisebbségi helyzetben a felekezetek nem csupán a hitélet és a nemzeti kultúra szempontjából játszanak fontos szerepet, hanem egyúttal lehetőséget nyújtanak a kisebbségi nyelv emelkedett funkciókban3 való használatára is (Lanstyák 2000, 119; 2002, 145). A kisebbség szempontjából tehát alapvetően fontos kérdés, hogy hitéletét saját anyanyelvén gyakorolhassa. Ez a tényező megőrzi a kisebbségi nyelv presztízsét még olyan politikai helyzetben is, amikor azt más emelkedett funkciókból – pl. a hivatalos ügyintézésből – kiszorítják.

Mindezek ellenére a kisebbség nyelvén tartott szertartás és liturgia nyelvileg kifejezetten káros is lehet, ha a szertartást végző személy rosszul beszél magyarul. Jelenleg Szlovákiában – főleg a katolikus egyházi életben – a fokozatosan növekvő lelkészhiány miatt számos helyen magyarul nem vagy alig tudó lelkészek végzik a magyar nyelvű szertartásokat. A magyarul gyengén tudó papság mellett a magyar anyanyelvű lelkészek zömének nyelvhasználata sem biztos, hogy kellően stabil és kulturált, hiszen a római katolikus felekezetben 1918 óta nincs lehetőség az anyanyelvű lelkészképzésre.4

Az egyes felekezetek az általuk kisebbségi nyelven működtetett hitéleti intézmények révén is segíthetik és erősíthetik a kisebbségi nyelvhasználatot, hiszen a kisebbség anyanyelvén működő felekezeti alap- és középiskolák, valamint más tanintézetek fenntartásával, a katekétaképzést a kisebbség nyelvén végző hitoktató központok működtetésével, kisebbségi nyelven megjelenő sajtótermékek, vallásos irodalom kiadásával nem csupán a hitéletet, hanem a kisebbségi nyelvbe vetett hitét is építik.

Nyelvi szempontból fontos továbbá, hogy a kisebbségnek legyen megfelelő főpapi képviselője (püspöke, esetleg magasabb hierarchikus felsőbbsége) a felekezet vezetésében, aki felvállalja és felügyeli a kisebbség anyanyelven történő pasztora-lizációját, biztosítja a kisebbségi nyelvű szertartásgyakorlatot, ill. felügyeli a kisebbség nyelvén történő lelkészi/papi és katekétaképzést.

3.3. Szlovákia felekezeti megoszlása

Szlovákia lakossága nemcsak etnikai, hanem vallási szempontból is változatos. Az 1991-es és a 2001-es népszámlálás adatai alapján az ország felekezeti megoszlása a következő táblázatban foglalható össze:

2. táblázat. Szlovákia néhány nemzetiségének felekezeti megoszlása (a Statisztikai Hivatal adatai, ill. Gyurgyík 1994, 121 alapján)

A 2001-es népszámlálás adatai alapján Szlovákiában ezer emberből 689 katolikus, 130 felekezeten kívüli, 69 evangélikus, 41 görög katolikus, 20 református, 9 pravoszláv, 4 Jehova tanúja, 30 esetében nem ismerjük a vallási hovatartozását, míg a maradék más kisebb felekezethez tartozik.

Feltételezhető, hogy a 2001-es népszámlálás adataiban (vö. www.statistics.sk) a magyar nyelvű hívők egyes felekezetek közötti eloszlása a tíz évvel korábbi mintát követi majd. Az 1991-es népszámlálás adatai alapján a református egyház volt a legma-gyarabb felekezet5, mégis a katolikus egyház rendelkezett a legnagyobb hívőszámmal. Nagy a valószínűsége annak, hogy a 2001-ben összeszámolt adatok alapján Szlovákia legnagyobb létszámú felekezetéből, a katolikus egyház 3 708 120 hívőt számoló közösségéből kb. 370-400 ezer6 hívő magyar anyanyelvű. Feltételezhető továbbá az is, hogy a görög katolikus és az evangélikus lakosságon belül – az 1991-es népszámlálás során nyert adatokhoz hasonlóan – a magyarok alulreprezentáltak lesznek.

3.4.  A szlovákiai magyar katolikus hitélet alapvető gondjai

A szlovák katolikus egyház jelenlegi nyelvpolitikája és annak hatása a magyar hívők nyelvhasználatára elválaszthatatlan a magyar katolikus hitélet alapvető gondjaitól. Ezek a következők:

a)   magyar anyanyelvű főpásztor (püspök vagy segédpüspök), ill. magyar anyanyelvű püspöki helynökök hiánya;

b)   magyar nyelvű papok és papi hivatások hiánya:

– a lelkipásztori szolgálatot teljesítő magyar papság elöregedése;

– a papi utánpótlás hiánya;

– a fiatal papok elvándorlása;

c)   a magyar nyelvű kispapok anyanyelvű képzésének hiánya, ill. a szlovák nyelvű kispapok magyar nyelvi képzésének nehézkessége;

d)   intézményi és szervezeti problémák:

– a magyar nyelvű hitoktatóképzés;

– a hivatásgondozás;

– a papi továbbképzés;

– a céltudatos felnőtt lelki gondozás hiánya;

– a rétegpasztoráció, ill. az ifjúsággondozás hiánya;

– az egyházi oktatási intézmények alacsony száma;

e)  a felelős szlovák főpásztori karnak

– a magyar ajkú katolikusok gondjaihoz való közömbös hozzáállása;

– hallgatólagos, esetenként nyíltan vállalt magyarellenessége (a magyar érzületű papok elmozdítása a magyar egyházközösségekből, helyükre gyakran magyarul alig vagy csak nagyon gyöngén tudó szlovák papok helyezése; az új egyházmegyék létrehozatalakor a tömbben élő katolikus magyarságot felaprózására való törekvés).

3.5.  A zörgetőnek ajtó nyílik7… (???) (A magyar nyelvű főpásztor hiánya)

Annak ellenére, hogy a magyar nyelvű hívek Szlovákiában a tíz évvel ezelőtti népszámlálási adatok alapján – és várhatóan a legújabb statisztikák szerint is – a szlovák katolikus egyháznak több mint 10%-át alkotják, mégsem rendelkeznek megfelelő főpásztori képviselettel a Szlovák Püspöki Karban.

A magyar püspök hiánya olyan alapkérdés, amely a szlovákiai magyar katolikus hitélet alapvető gondjainak megoldásában a legfontosabb szerepet játssza. A délszlovákiai magyar katolikusok a maguk számára püspökért és magyar hivatásokért imádkozva 1990-óta évente – az idén immár a 14. alkalommal – tartottak imanapot Komáromban. Laikus kezdeményezésre, a magyar püspökség érdekében többszöri aláírásgyűjtést is szerveztek már, melynek íveit beadványukhoz csatolva a Vatikánba is eljuttatták8 (Új Szó, 2000. november 7.). 2001 májusában a Jópásztor Társulat9 memorandummal fordult a Szlovák Püspöki Kar elnökéhez, valamint Szlovákia minden püspökéhez a Szlovákiában élő magyar hívek kérését tolmácsolva. A kérés, hogy „a Szlovák Püspöki Karnak legyen magyar anyanyelvű tagja, aki bírja a szlovákiai magyar katolikus hívek és papok bizalmát, s aki olyan jogkörökkel rendelkezik, hogy képes lesz a szlovákiai magyar katolikus közösség gondjait megoldani és a Szlovák Püspöki Kar irányításával koordinálni tudja a szlovákiai magyar lelkipásztorokat” (Memorandum, IV. fejezet), süket fülekre talált. Az érseki hivatalban laikussokkal és papokkal folytatott konzultációk ellenére Ján Sokol érsek folyamatosan értelmetlennek minősítette a magyar főpásztorra vonatkozó igényt. A memorandum legfontosabb kérésének elutasítását az érsek folyamatosan azzal indokolta, hogy a pozsony-nagyszombati egyházmegyében két magyarul beszélő megbízott segédpüspök, Msgr. Vladimír Filo és Msgr. Dominik Tóth hivatott foglalkozni a magyar hívők pasztorációjával. A magyar katolikus papok által 2001-ben megfogalmazott memorandum a két segédpüspök tevékenységével kapcsolatban a következő problémákra hívja fel a figyelmet:

Bár igaz, hogy a Pozsony-nagyszombati Főegyházmegyében működik két magyarul is tudó segédpüspök, Mons. Dominik Tóth és Mons. Vladimír Filo, akik hűséggel és odaadással járnak bérmálni, de ez ma már kevés, nincs jogkörük a problémák megoldására (kiemelés tőlem – M. J.). Sajnos, a többi egyházmegyében a helyzet még rosszabb, a püspökök nem tudnak magyarul, jobb esetben lelkipásztori látogatásuk során törve felolvassák a szentbeszédet. Ez a helyzet nem felel meg a 3. évezred követelményeinek. A 64 ezer fős szlovákiai magyar reformátusságnak van püspöke, a jóval kisebb létszámú görög katolikus közösség gondjaival két püspök is hivatott foglalkozni. Érthetetlen a szlovákiai magyar katolikusság mostoha helyzete, nézetünk szerint tarthatatlan állapot, hogy a Szlovák Püspöki Karban egyetlen főpásztor se képviselje a 368 ezres szlovákiai magyar katolikus közösséget, aki őket – nyájként a nyájban – igaz atyaként összefogná.

(Memorandum, II. fejezet.)

A magyar püspök kinevezése nem csupán egyházpolitikai és egyház-hierarchiai kérdés. A segédpüspökök tevékenységének megítélésekor nem csupán a sovány jogkörök számítanak, de fontos szerepet játszik a nyelvtudás is, amely a tört magyarsággal felolvasott liturgikus szövegek, szentbeszédek, homíliák problematikájában manifesztálódik. A magyar hívekhez tört magyarsággal beszélő püspököt meghallgatják, püspöki mivolta miatt tisztelik, de nem érzik magukénak: tevékenysége, igyekezete dicséretes próbálkozás marad. Ez a főpásztor nehezen tekinthető a kisebbségi nyelvű hívek méltó főpapi képviselőjének. Kissé eltúlzott bibliai képpel szólva: a nyáj nem ismeri/ismerheti el igazi pásztorának a más nyelven beszélő pásztort. A két magyarul beszélő, de nem magyar érzületű segédpüspök tehát nyelvi okok miatt sem fogadható el mint a szlovákiai magyar katolikus közösség magyar főpásztora.

A nyelv és a nyelvhasználat kérdése a magyar püspök kinevezését elutasító érseki argumentációban is megjelenik. Ján Sokol a magyar híveket „magyarul beszélő hívekként” (mad’arsky hovoriaci veriaci) értelmezi. A látszólag apró terminológiai eltérés mögött az a gondolat húzódik meg, hogy a szlovák és a magyar híveket csupán a nyelvük különbözteti meg, ez a különbség pedig elhanyagolható. Az elhanya-golhatóság fogalma ebben a helyzetben többségi és nem kisebbségi szemszögből értendő: az a hallgatólagos felfogás áll mögötte, hogy a kisebbség a hitéért lemondhat az anyanyelvéről. A szlovák főpásztorok a magyar püspök kinevezése körül folyó vitában ügyesen felhasználták a hit (és a vallás) előbbrevalóságának tételét, amelynek határait önkényesen csupán a kisebbségi magyar nyelvre terjesztenek ki, a többségi szlovákra viszont nem.

A főpásztori karnak a kisebbségi hívőkkel és azok nyelvi igényeivel szemben tanúsított viselkedése ellentmond az egyetemes egyház céljainak is. „Az Egyház arcán Krisztusnak tükröződő fényességével minden embert meg akar világosítani azáltal, hogy minden teremtménynek hirdeti az evangéliumot10″ – olvasható a negyven éve megtartott II. Vatikáni Zsinat11 Lumen Gentium kezdetű dogmatikus konstitúciójában (Lumen Gentium, Előszó). A zsinat – és az egyetemes katolikus egyház – tehát a keresztény hit terjesztését tartja legszentebb és legfontosabb feladatának, és hajlandó ezért még az évszázadokon keresztül használt latin nyelv privilégiumáról is lemondani, a krisztusi tanok terjesztése érdekében az anyanyelv használatát felértékelni. A Sacrosanctum Concilium kezdetű konstitúciónak a szent liturgia megújításáról elfogadott fejezetében az anyanyelv használatáról a következőképp rendelkezik:

Mivel azonban mind a szentmisében, mind a szentségek kiszolgáltatásában, mind a liturgia más területein gyakran nagyon hasznos lehet a nép számára anyanyelvének használata (kiemelés tőlem – M. J.), nagyobb teret kell számára biztosítani. Ez elsősorban az olvasmányokra és a felszólításokra, bizonyos könyörgésekre és énekekre érvényes az alábbi fejezetekben erre vonatkozó részleges szabályok szerint.

(Sacrosanctum Concilium, 36. pont 2. §)12

A magyar nyelvű püspök kinevezését támogatja a vatikáni zsinat Christus Dominus kezdetű dekrétuma is, amely a püspökök pásztori szolgálatát határozza meg az egyházban:

Ugyancsak az üdvösség szolgálata érdekében, ahol különböző szertar-tású hívők élnek, lelki szükségleteikről a megyéspüspök az illető szertartás papjai vagy parókiái révén gondoskodjék; vagy egy megfelelő fölhatalmazásokkal ellátott és esetleg püspökké is szentelt püspöki hely-nök útján; vagy úgy, hogy ő maga tölti be személyesen a különböző

Egyház és nyelv 11

szertartások főpásztori tisztét. Ha pedig különleges okok miatt az Apostoli Szentszék megítélése szerint egyik megoldás sem lehetséges, akkor szertartásonként saját hierarchiát kell fölállítani.

Hasonlók a körülmények, ha különböző nyelvű hívőkről van szó, akikről nyelvüket jól beszélő papok, illetve saját plébániák által gondoskodjanak, vagy a nyelvet jól tudó és esetleg püspökké is szentelt püspöki helynök útján, vagy más, célravezetőbb módon (kiemelés tőlem – M. J.).” (Christus Dominus, 23. pont 3)13

Közvetetten ugyan, de A népek szelleméhez és hagyományaihoz való alkalmazkodás szabályai című határozat értelmezhető az anyanyelv használatának támogatásaként. Az egészséges pluralizmus című pont kimondja, hogy;

Az Egyház a hitet és a közjót nem érintő dolgokban nem kívánja kötelezővé tenni a formák merev egységét, még a liturgiában sem. Sőt ápolja és fejleszti a különböző népek és nemzetek jellegzetes sajátságait és örökségét. Ami tehát a népszokásokban nem elválaszthatatlanul kapcsolódik babonákkal és tévedésekkel, azt jóakaratúlag mérlegeli, és ha lehetséges, teljesen és érintetlenül megőrzi, sőt olykor magába a liturgiába is beépíti, amennyiben az a liturgia igazi és hiteles szellemével elvileg összeegyeztethető.”

(Sacrosanctum Concilium, 37. pont.)

Ez a határozat ugyan inkább a népszokásokra érvényes, de ha az anyanyelvet a különböző népek és nemzetek jellegzetes sajátságaként és örökségeként értelmezzük – mint ahogyan az is -, akkor ez a pont is értelmezhető az anyanyelv használatát szorgalmazó zsinati határozatként.

A katolikus főpásztorok egyház(nyelv)politikája ellentmond a felsorolt zsinati határozatok, sőt tágabb értelmezésben akár az egyetemes egyház pasztorációs törekvéseinek. A magyar püspök kinevezését elutasító állásfoglalás mögött feltehetőleg tudatos, a kisebbség anyanyelvén folyó lelki gondozását bojkottáló és ezzel anyanyelvhasználatát leépítő törekvés húzódik meg. A Szlovákiában érvényes főpásztori állásfoglalást elemezve joggal merül fel a kérdés, hogy vajon mi fontosabb a Szlovák Püspöki Karnak: a krisztusi vagy a többségi nyelv igéinek terjesztése? Másként megfogalmazva: mért nem fontosabb majd négyszázezernyi magyar hívő megfelelő, magyar érzelmű és anyanyelvű püspök által ellátott krisztusi pasztorációja, mint ennek az akadályozása?

A többségi nyelv főpásztorai tehát – a felelősségre vonás különösebb terhe nélkül – visszaélhetnek a kisebbség hívőinek egyházon belüli kiszolgáltatottságával: úgy irányíthatják a kisebbségi nyelvű „nyájat”, hogy az hithűségét bizonyítva lemondjon anyanyelvéről. A krisztusi „egy a pásztor – egy a nyáj” eszme a szlovák katolikus főpapság értelmezésében kiegészül az „egy a nyelv” betoldással. Ez a tudatos egyházpolitikai törekvés és ennek következménye, az egyházi nyelvhasználat magyar-szlovák nyelvcseréje Szlovákiában néhol a körülmények adta kényszerű természetességgel (pl. Zoboralján), máshol a magyarul nem vagy rosszul beszélő, ill. az érsekség (nyelv)politikájához hű magyar papság „gondjaira bízva” lassan, de annál folyamatosabban valósul meg: más nyelvhasználati színterekkel összehasonlítva szinte észrevétlen surran ki az anyanyelv a templomokból. Ennek egyik oka abban rejlik, hogy a katolikus egyház hierarchikus rendszerében a hívőnek – a II. Vatikáni Zsinat egyházreformer célkitűzései ellenére – nagyon kevés beleszólása van az egyházi kérdésekbe. A katolikus egyház a gyakorlatban szigorúan kiskorúként, és nem az egyház tevékeny részeként kezeli híveit, az egyház és annak képviselői, a papság iránt kötelezően tanúsítandó tisztelet megköti a hívők kezét.

Abban az esetben, ha az egyházközösség élére újonnan kinevezett plébános az addigi miserend (nyelvi) gyakorlatától eltérően a továbbiakban két nyelvet váltogatva vagy akár csak a többségi nyelven tartja meg a vasárnapi szentmisét, a hívek méltatlankodását nem kell figyelembe vennie. A hívek panaszukkal az érsekséghez fordulhatnak, de a nyelvi ok, a közösség nyelvének hiányos ismerete a plébános elhelyezésére nem elegendő.14 Az érseki hivatal ilyen esetben nem is vádolható tudatos, a kisebbségi nyelvhasználatot leépítő törekvéssel, hiszen nyugodt lelkiismerettel hivatkozhat a valós helyzetre: a magyar papok hiányára. A magyarul gyengén beszélő pappal „megajándékozott” egyházközösség örülhet, hogy nem kapott teljesen szlovák, magyarul egyáltalán vagy csak gyengén beszélő, csupán a liturgikus szövegek, az előre megírt prédikációk (kerékbe) tört nyelvű felolvasására képes lelkipásztort. Az anyanyelvhasználat hitéletben erózióját gyorsítja továbbá az a tény is, hogy a katolikus katekizmus értelmében a hívők számára kötelező a vasárnapi szentmisén való részvétel (Katekizmus, III. rész, 2 szakasz, harmadik cikkely). Ha tehát a magyar ajkú hívő/egyházközösség vallása értelmében nem akar halálos bűnt elkövetni, akkor részt kell vennie az ünnepnapi szentmisén még akkor is, ha kétnyelvűvé, majd folyamatosan idegen nyelvűvé válik a szentmise.

3.6. Pásztorok nélküli nyáj

(A magyar nyelvű papok és papi hivatások hiányának nyelvi következményei)

Szlovákiában jelenleg megközelítőleg 250 plébánián élnek magyar katolikusok. Ezek aránya az egyes egyházmegyék között a következőképpen oszlik meg:

3. táblázat. Magyar többségű vagy jelentős magyar hívőt tömörítő plébániák egyházmegyék szerinti megoszlása Szlovákiában (Forrás: www.jopasztor.sk)

A szlovákiai magyar teológusképzés 1949-től 1989-ig szigorú kvótarendszerben és központosított formában szlovák nyelven folyt a pozsonyi Cirill és Metód Teológiai Karon (Molnár 1998, 251). Itt évente négy-öt magyar hallgatót szenteltek pappá, ami azt eredményezte, hogy a magyar hívők létszámának folyamatos csökkenésévei egyidejűleg a magyar papi utánpótlás létszáma sem érte el a kívánt mértéket. Mára a zömében katolikus magyarok által lakott plébániák egyharmada van pap nélkül, a másik harmadában nyugdíjas vagy szlovák anyanyelvű lelkipásztor működik. A jelenleg Szlovákiában működő magyar papság létszámának több mint 50%-a hatvan éven felüli, az utánpótlás hiányában tehát egyre magasabb lesz a betöltetlen plébániai posztok aránya. A magyar paphiánytól leginkább sújtott terület jelenleg a Rozsnyói Egyházmegye, de a többi egyházmegyében is kevés a magyar pap. A Po-zsony-nagyszombati Főegyházmegyében a 155 magyar jellegű plébániából 54 üres, 25-ben szlovák anyanyelvű pap működik, 20-ban pedig nyugdíjas. A magyarlakta vidéken működő aktív papok átlagéletkora a Pozsony-nagyszombati Főegyházmegyében 52,7 év, a Rozsnyói Egyházmegyében 48,1 év, a Kassai Főegyházmegyében 37,9 év (Memorandum, I. fejezet).

Komoly gondot jelent, hogy Szlovákiában nincs magyar nyelvű hivatásgondozás. A komáromi imanapok – az érseki kar jóváhagyásával, a VII. imanaptól kezdődően aktív részvételével – egyik alapvető célkitűzése, hogy papi hivatásokért imádkozzon. A papi hivatásokért évről évre imádkozó tízezrek kérése nem eredménytelen, hiszen nem teljesen igaz az az állítás, hogy nincsenek fiatalok, akik elhivatottságot éreznének a papi hivatás iránt. Jelenleg kb. 80 fiatal magyar anyanyelvű szeminarista készül papi hivatására. Kimondhatjuk tehát, hogy van magyar papi hivatás Szlovákiában. A tényleges probléma viszont az, hogy ebből jelenleg csupán 27 tanul és tesz majd papi fogadalmat Szlovákiában. Mivel Szlovákiában nem létezik magyar nyelvű papképzés, a magukban elhivatottságot érző szlovákiai magyar fiatalok majd kétharmada15 a „fekete utat” választva inkább a magyar egyházmegyék szemináriumaiba jelentkezik, és mivel tanulmányaikat Magyarországon kezdik meg és fejezik be, pappá szentelésük után magyar püspököknek tesznek engedelmességi fogadalmat. így egyházjogilag is a magyarországi katolikus egyház kötelékébe tartoznak. Szlovákiába, a szlovákiai katolikus egyházba ezután már nehezen térnek vissza.

Meglepő, hogy a szlovák érseki kart mennyire hidegen hagyja a határ túloldalán maradó fiatal magyar papok elvesztése. Amíg ájtatosan a magyar papi hivatások ki-imádkozására buzdítja a komáromi imanap híveit, semmit sem tesz annak érdekében, hogy magyar nyelvű papi képzés lehetőségének megteremtésével Szlovákiában tartsa a papnak készülő magyar fiatalokat. A szlovák főpásztorok nagy valószínűséggel tudnak a szlovákiai magyar hivatások Magyarországra szivárgásáról,16 mégsem tesznek megtartásuk vagy hazatérésük érdekében semmit.

A magyar papok hiányát Szlovákiában nagyban enyhítené, ha a Magyarországon működő szlovákiai származású magyar papok egy része visz-szatérne szülőföldjére. Az ő lelkiismeretükre, s a magyarországi püspökök felelősségére is apellálunk ezzel a felvetéssel.

(Memorandum, II. fejezet.)

A papi pályára készülők elvándorlásának problémája hátterében újabb nyelvi ok, a magyar nyelvű papképzés hiánya áll. A magyar nyelvű lelkipásztori képzés feltételeinek megteremtése a magyar nyelvű püspök elsőrendű feladatai közé tartozna, hiszen a jóval kisebb hívőbázissal rendelkező református egyház felvirágzása17 szorosan összefügg a komáromi Kálvin János Teológiai Akadémia létrehozásával, és ott egy új lelkészi nemzedék kinevelésével. A 2001-es népszámlálás adatai szerint közel 110 000 ember vallotta magát reformátusnak, a felekezet lelkipásztorainak száma az elmúlt hat évben folyamatosan növekedett: jelenleg 208-an szolgálnak. Ezzel szemben a majd 400 000 hívőt számláló katolikus egyház a papi hivatások hiányával kendőzi el az utánpótlás megoldható problémáit.

A(z ördögi) kör a szlovák főpásztoroknál zárul: szlovák nyelvű vagy magyarul gyengén tudó papokat „kénytelenek” magyar plébániák élére kinevezni (kiszorítva ezzel a magyar nyelvet a hitéletből), indokolva ezt a magyar hivatások hiányával, amelyeknek kinevelését, Szlovákiában tartását a magyar nyelvű papképzés lehetőségének megtagadásával éppen ők lehetetlenítenek el.

3.7. „A pap már spanyolul morogja koporsónk felett”

(A magyar nyelvű papképzés hiányának nyelvi vetületei)

A katolikus papokkal folytatott interjúk és kérdőíves felmérések egyértelműen bizonyították, hogy a szlovákiai magyar klérus tisztában van azzal a ténnyel, hogy hivatásuk a szlovákiai magyar közösségben nem csupán lelki, de nyelvi „pasztorációs” szerepet is ruház rájuk. Tudatában vannak annak, hogy a magyar liturgiának fontos, nyelvmegtartó szerepe van. Az általam megkérdezett papoknak a magyar és a szlovák nyelvhez való viszonya a következő táblázatban foglalható össze:

Az interjúkból viszont tisztán kiérződik az is, hogy a megkérdezett lelkipásztorok nincsenek megelégedve saját nyelvtudásukkal, néhányan közülük nem biztosak a saját anyanyelvük, a magyar nyelv használatában. A papság érzi a ránehezedő nyelvi felelősség súlyát, de sem a szemináriumban folytatott tanulmányok, sem esetleges továbbképzések nem teszik lehetővé anyanyelvhasználatába vetett hitének erősítését. A plébániákra kerülő magyar papok csupán önképzéssel tarthatják életben, bővíthetik a magyar nyelvre és irodalomra vonatkozó, jórészt még a középiskolákban elsajátított ismereteiket. Azok számára pedig, akik magyar anyanyelvük ellenére szlovák nyelven végezték tanulmányaikat, még ez a lehetőség sem marad: ők teljesen önnön szorgalmukra hagyatkozhatnak csak.

Szlovákiában a teológiai képzés ugyanis szlovák nyelvű. Az egyházmegyék papneveldéiben 27 magyar anyanyelvű kispap tanul, ebből 18 a pozsonyi Comenius Egyetem Hittudományi Karán,18 7 a kassai szemináriumban, 2 a nyitrai szemináriumban (Memorandum, II. fejezet). Papi tanulmányaikat szlovákul végzik, de lehetőségük van külföldi tanulmányútra, részképzésre is menni. Arra is van mód, hogy a szlovákiai szemináriumban megkezdett tanulmányaikat érseki jóváhagyással Magyarországon folytassák és fejezzék be, míg pappá szentelésükre Szlovákiában kerüljön sor. A papszentelés után egyházi engedéllyel doktori tanulmányokat is folytathatnak, de a bevett gyakorlat az, hogy káplánként a közpapi pályán elindulva különböző plébániákon teljesítenek szolgálatot mindaddig, amíg plébánosként önálló plébánia élére nem helyezik őket. A katolikus egyházban az Egyházi Törvénykönyv egyházi hivatalokról rendelkező fejezete kimondja, hogy a részegyházában lévő egyházi hivatalok betöltése a megyés püspök joga (ET 157. kánon): ő jelöli ki a kápláni, es-peresi szolgálat helyét. A magyar anyanyelvű végzős szeminaristának természetesen fontos, hogy hova helyezik őt káplánként, majd később plébánosként: vajon magyar nyelvű plébániára kerül vagy vegyes nyelvű, esetleg szlovák egyházközösségbe? Mivel nagy a magyar paphiány, így jó esélye van magyar, esetleg vegyes egyházközösségbe kerülnie, ahol különösebb gond nélkül miséz magyarul vagy akár szlovákul is. De mivel tanulmányait a szemináriumban szlovák nyelven végezte, így az sem okozna számára különösebb gondot, ha többségi nyelvet beszélő egyházközösségben kezdené meg papi hivatását.

A szlovák anyanyelvű végzős szeminarista számára viszont egyáltalán nem mindegy, hogy szlovák egyházközösségbe, netalán nemzetiségileg vegyes plébániára vagy színmagyar közösségbe kerül. A pozsonyi teológiai karon a magyar nyelv oktatása az Egyházi Törvénykönyv 249. kánonának alapján része a papi képzésnek.19 A 80-as évek elejéig a szlovák anyanyelvű kispap a szemináriumi tanulmányainak minden évében kötelezően tanulta a magyar nyelvet. Az órákat szombat délelőtt tartották, a tananyag pedig minden évben ugyanaz volt. Az ötéves képzés később négy-, majd a jelenleg érvényben lévő kétszemeszteres magyarnyelv-oktatásra szűkült, célja pedig kimerült a magyar nyelv olvasásának elsajátításában. Tehát a ma végzős szlovák nyelvű kispap tanulmányainak ötödik évében két féléven át kötelezően tanulja a magyar nyelv – olvasását… A szemináriumban magyar nyelvet oktató fiatal pap véleménye szerint csodát nem lehet várni: ha a szeminaristák megtanulják a liturgikus szövegeket magyarul elolvasni, akkor az óra már teljesítette küldetését. A magyart tanuló kispapok a magyar nyelv elsajátításához való viszonyuk alapján két csoportra oszthatók:

–   a kevesek, akiknek a hozzáállás nem ellenséges, és szeretnének megtanulni magyarul (legalább olvasni); ezek további két csoportra oszthatók: akik könnyen tanulják a magyar nyelvet, és akiknek komoly nehézséget okoz a nyelvtanulás;

–    ill. a szeminaristák nagyobb része, akik passzívan állnak a tanuláshoz (ez a csoport az előbbi alkategóriák szerint bontható tovább).

A magyar nyelvnek esetleg mélyebb elsajátítását eleve megnehezíti az alacsony óra- és szemeszterszám, továbbá hogy a nyelvet tanító teológus legnagyobb igyekezete ellenére sem rendelkezik a nyelv oktatásához szükséges nyelvtanári képesítéssel. Nem motiválja a magyar nyelv elsajátítását az a tény sem, hogy a tárgyból a szemináriumban nincs vizsga. A papszentelés után a szlovák anyanyelvű kispapok közül néhányan félnek a magyar helyezéstől, hiszen van rá példa, hogy mennyire nem tud beilleszkedni a rábízott egyházközösségbe a magyarul nem tudó, a számára idegen nyelvet a lelkipásztori szolgálat évei alatt meg nem tanuló plébános (példaként Magyarbél vagy Déménd egyházközössége említhető).

Ha szlovák pap kerül magyar plébániára, nem kell, hogy megszűnjenek a magyar szentmisék, de a hívek nem kapják azt a lelki élményt, amit a szentmisének nyújtania kellene. Ha az idegen nyelvű pap a legnagyobb empátiával és toleranciával is igyekszik kielégíteni magyar nyelvű egyházközösség vallási igényeit, jó ideig nem tud magyarul gyóntatni, szentbeszédet megfelelő magyarsággal megírni és felolvasni, grammatikailag hibás szerkezetekkel, félreérthető, olykor nevetséges kifejezésekkel törheti meg a szertartás lényegét. így lesz a legszentebb papi próbálkozás ellenére is a Júdás csókjából „Júdás csókája”, ezért üdvözölheti az eskető lelkiatya a szertartás résztvevőit az „anyaszennyház nevében” és bocsáthatja útjukra őket azzal, hogy „ezentúl a szeretet fog bennetek lakkozni!…” (Új Szó, 2002. február 5.), és ezért fakaszt akaratlanul is mosolyt a segédpüspök „amikor a Szentátya beszarta á bazilika kapuit” mondata.

Ezek a nyelvi-stilisztikai botlások még a könnyebb, az akár még szimpátiát is ébresztő nyelvi hibák kategóriába tartoznak, hiszen a magyar nyelvet megtanulni igyekvő pásztort a közösség általában befogadja. Nem szabad viszont figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy még a közösségi életet felvirágoztató, törekvő szlovák plébános is hatással van a templomba járó gyülekezet nyelvhasználatára: megváltoztatja, szükségből kétnyelvűvé teszi az addig egynyelvű magyar egyházi liturgiát. Nyelvi rendet bont, és akarva-akaratlan hozzájárul a kisebbségi nyelvhasználati körének beszűküléséhez, és így akár a nyelvcsere előkészítőjévé, felgyorsítójává válhat.

Ez a jelenség figyelhető meg a Nyitra-vidéken, ahol a magyar nyelv erősen előrehaladott erózióját a vegyes nyelven tartott szentmisék inkább segítik, mint gátolják. A zoboralji nyelvszigeten élő magyarság katolikussága jóval magasabb a szlovákiai, sőt a szlovákiai magyar átlagnál, a vallásosság itt nem csupán a statisztikai adatokban van jelen, hanem a mindennapi élet szerves része (Sándor 2000, 49). A kétnyelvűség a Zoboralján a mindennapi kommunikáció természetes jelensége, így a két nyelv használata megjelenik a legtovább funkcionáló nyelvhasználati színtéren (Borbély 1993, 85), a vallási életben is. Ha például Kolonban szlovák nyelvű hívek is részt vesznek a magyar nyelvű szentmisén, a plébános a szentbeszédet szlovákul is összefoglalja (Sándor 2000, 49), Bábindaion pedig még a magyarnak hirdetett szentmise is vegyes nyelvű, ahol a két nyelv használatának liturgián belüli megoszlása a következő táblázatban foglalható össze:

4. táblázat. A magyar és a szlovák nyelv használatának liturgián belüli megoszlása Bábindaion (kérdőíves felmérés, 2002 decembere)

Egyház és nyelv 17

A verebélyi esperesi kerülethez tartozó Bábindaion a magyarság számaránya 30,4%-ot tesz ki. A falu templomában hetente csupán egy szlovák nyelvű misét mondanak, a magyart pedig egyet sem, hiszen a heti három alkalommal mondott, magyar nyelvűnek hirdetet istentisztelet vegyes nyelvű. A szertatásokat végző premontrei szerzetes sokáig működött az egyházgellei plébánián a Csallóközben, beszél és ért magyarul, de kifejezésmódja nehézkes. A Jópásztor Társulat memorandumában megfogalmazott aggodalom, miszerint „a helytelen magyarsággal mondott szertartások nem vonzzák a híveket, s fennáll annak a veszélye, hogy aki nem imádkozhat rendszeresen anyanyelvén, az lassan teljesen elfelejt imádkozni” (Memorandum, III. fejezet) a főpásztorokat az ima szükségességével meggyőzni próbáló érvelés. A kialakult helyzetet nyelvi szempontból vizsgálva sokkal nagyobb esélyét látom annak, hogy a magyar ajkú hívek a Zoboralján nem imádkozni, hanem csak magyar nyelven imádkozni nem fognak. A katolikus egyház (a „magyar nyelven beszélő”!) híveinek nyelvcseréjével nem veszti el híveit.

A magyar nyelvű pasztoráció hiánya a vegyes lakosságú területek lakossága mellett a nagyobb városokban élő magyarságot is érinti. A magyar ajkú hívek lelki gondozását itt megnehezíti az is, hogy a nagyobb szlovák városok magyar ajkú hívői -néhány kivételtől eltekintve – nem rendelkeznek saját plébániával, gondozásukat megbízott magyarul jól vagy kevésbé jól beszélő szlovák (pl. Pozsony), szerencsés esetben magyar anyanyelvű papok (pl. Kassa) végzik. Ezért azokban a nagyvárosokban, ahol számottevő magyar közösség él, szükség lenne ún. személyi plébániák létrehozatalára. Az részegyházak kialakításáról az Egyházi Törvénykönyv 372. kánonjának 1. §-a rendelkezik. Ennek értelmében

szabálynak kell tekinteni, hogy Isten népének egyházmegyét vagy más részegyházat alkotó része területileg legyen körülhatárolva, és így magában foglaljon minden krisztushívőt, aki az adott területen lakik.

Az általános gyakorlat értelmében tehát a katolikus részegyházak területi jellegűek, vagyis kijelölésüknél nem kell figyelembe venni a hívők nemzetiségi, nyelvhasználati hovatartozását. Az idézett kánon 2. §-a alapján azonban

ahol a legfőbb egyházi hatóság megítélése szerint, az érdekelt püspöki konferenciák meghallgatása után hasznosnak tűnik, ugyanazon a területen a hívők rítusa szerint vagy más hasonló szempontból (kiemelés tőlem – M. J.) különböző részegyházak alapíthatók.

Ehhez a kánonhoz kapcsolható még a 518. kánonpont is, amely kimondja, hogy bár

az általános szabály az, hogy a plébánia területi jellegű legyen, vagyis foglalja magában egy bizonyos terület összes krisztushívőit; ahol azonban indokolt, létesítsenek személyi jellegű plébániákat (kiemelés tőlem – M. J.), melyek valamely terület krisztushívőinek rítusa, nyelve (kiemelés tőlem – M. J.), nemzetisége szerint vagy más szempont alapján nyernek meghatározást.

A területi részegyházakon belüli személyi plébániák kialakítására Nyugat-Európában számos példa akad, hiszen a magyar (vagy más nyelvű) missziók működése ezen a kánonponton alapszik. A személyi plébániák kialakításának elvén válhatott például a stuttgarti magyar misszió 2002-ben katolikus egyházközösségé. A Rottenburg-Stuttgarti Egyházmegyében hivatalosan Ungarische Katholische Gemeinde der Diözese Rottenburg-Stuttgart néven működő Stuttgarti Magyar Katolikus Egyházközség hívei a katolikus általános egyházjog szerint jogilag a helyi német nyelvű plébániához tartoznak. A német katolikus egyházban érvényben lévő gyakorlat értelmében az egyházmegye plébánosain kívül a hívek helyzetéhez igazodva lehetőség szerint más lelkészek/lelkészségek is a hívek rendelkezésére állnak: fiataloknak ifjúsági lelkész, katonáknak katonalelkész, betegeknek kórházi lelkész, más nemzeti-ségűeknek pedig lehetőség szerint anyanyelvi lelkipásztori szolgálat. A hívek szervezett lelki gondozását a Stuttgarti Magyar Katolikus Egyházközség úgy látja el, hogy havonta egyszer az egyházmegye északi területén kilenc településen magyar nyelvű szentmisét mondanak, továbbá keresztelnek, esketnek, beteg- és családlátogatást végeznek előzetes megbeszélés szerint. A gyermekek hittanoktatása és első áldozásra/bérmálkozásra való felkészítése a szétszórtság miatt nehezen oldható meg, a felkészítést ezért a helyi német plébániák végzik. Temetést az egyházközség csak a helyi német plébánossal egyeztetve vállal.

A személyi plébániák kialakítása Szlovákia nagyobb városaiban élő magyar hívek számára nem csupán lelki gondozást és vallásgyakorlatot jelentene, hanem biztosítaná az anyanyelv használatát az egyházban. A személyi jellegű plébánia kialakítása a nyelvcsere gátjaként (is) szolgálhatna a Zoboralján.

A külföldön élő magyarok hitéletben ellátásának gyakorlata példaértékű, hiszen a Kanadában élő Msgr. dr Miklósházy Attila SJ személyében a nyugati szórványmagyarságnak van kinevezett püspöke. Távollétében az európai magyar missziókért a püspök európai delegátusa, a Münchenben élő dr. Cserháti Ferenc főlelkész a felelős. A magyar püspök intézménye szimbolikus, hiszen hívei az általános egyházjog szerint a területi részegyházakhoz tartoznak. így Németországban, Franciaországban vagy bárhol Nyugat-Európában egy magyar bérmálást vagy püspöki látogatást diplomáciai előkészületek, az adott egyházmegye főpásztoraival történő egyeztetések előznek meg. A diplomáciai egyeztetés többletfeladat ugyan, de mégis követendő példa a nyugati gyakorlat, ahol a pasztoralizáció a nyelvhasználat figyelembevételével és nem annak mellőzésével történik. A nyelv, ill. az anyanyelven történő hitgyakorlás joga az, ami a püspök kinevezést indokolttá, szükségessé tette. Joggal tehető hát fel a kérdés: miért lehet a nyugat-európai szórványmagyarságnak magyar püspöke, és miért nem lehet az őshonos, tömbben élő szlovákiai magyarságnak? Mért nem érvényesíthető a nyugaton természetesnek számító elv, amely szerint a krisztusi tanok terjesztését olyan nyelven és olyan papok által kell terjeszteni, amelyet és akiket a hívők megértenek.

Szlovákia főpásztorai erről nem akarnak tudomást venni, sőt Sokol érsek 2002 októberében arra buzdította komáromi imanap szervezőit, hogy főpásztoruknak dr. Miklósházy Attilát, a külföldön élő magyarok püspökét kérjék fel (Új Szó, 2002. október 30.). Az érsek javaslata szerint tehát a szlovákiai magyar katolikus hívek fő-pásztora inkább lehet egy Kanadában élő püspök, mint egy szlovákiai magyar egyházi személy. Ez a javaslat nem csupán azért elszomorító, mert az őshonos, csaknem négyszázezer hívőt számláló tömbmagyarságot a szórványmagyarság helyzetéhez hasonlítja, hanem mert a külföldi magyarok püspökére hivatkozik, s így mintegy elismeri, hogy a szórványmagyarság anyanyelvű pasztorációja jobban szervezett, mint a szlovákiai magyaroké: nekik van magyar püspökük, a szlovákiai magyaroknak pedig nincs.

3.8. „Elbirkásított” nyáj

(Intézményi és szervezeti problémák)

A szlovákiai magyarság kisebbségi helyzetéből és történelmi „tapasztalataiból” adódóan kialakulásától kezdve sokat adott klerikusai véleményére. A trianoni béke után kisebbségi létének határait tapogató, önmagát szervező magyarság közösségi és kulturális életének újrateremtésében nagy szerepe volt a kor katolikus papságának és a munkát megszervező Fischer-Colbrie Ágoston püspöknek, aki 1925-ben bekövetkezett haláláig a szlovák püspöki kar egyetlen – és egyben utolsó – magyar püspöke20 volt (Molnár 1998, 218). A szlovenszkói magyar katolikus papság közösségszervezői tevékenységének köszönhetően a két világháború közötti időszakban átfogó jellegű vallási reformmozgalomra került sor. A keresztény valláserkölcsi alapokon működő egyházak köré szerveződő ifjúsági mozgalmak közül mindenekelőtt a Szlovenszkói Katolikus Ifjúsági Egyesület (SZKIE), a Szlovenszkói Magyar Cserkészszövetség21, az egyetemistákat összefogó Prohászka Kör és Szent György Kör említhető meg. A felnőtt diplomás katolikus értelmiséget a Magyar Akadémikusok Keresztény Körei (MAKK) képviselték, a katolikus magyar írókat pedig a Mécs László premontrei papköltő szervezte Szent Pál Irodalmi Egyesület tömörítette (Molnár 1998, 219-220). A szlovákiai magyar katolikusság termékeny sajtóval rendelkezett: az Új Élet (1932-1942), a Katholikus Lelkipásztor (1923-1938), a Szűz Mária Új Virágoskertje (1922-1944) című hitbuzgalmi lapok mellett regionális jellegű, időszaki kiadványként jelent meg a Katolikus Értesítő (Komáromban 1934-1937 között), a Kassai Katholikus Egyházi Tudósító (Kassán 1922, 1930-1944), a Krisztus Királysága (Rozsnyón 1928-1944 között) (Molnár 1998, 220-221). A szlovenszkói katolikus papság rétegpasztoralizációs és közösség-, ill. kultúraszervező tevékenységének nagy szerepe volt tehát a magyar nyelv és nyelvhasználat megtartásában. A második világháború után az egyházat sújtó rendelkezések a kisebbségi és többségi hívőket egyaránt érintették, de a magyar főpásztor hiánya csak fokoztat a katolikus magyarság ziláltságát. A hontalanság éveit követő kommunista diktatúra során a második vatikáni zsinat egyházújító törekvései ellenére is nagyon nehezen indultak meg a civil kezdeményezések. A katolikus egyház megkövesedett külső formákkal rendelkező, mozdulatlan tömegegyházzá vált, amely elvesztette vonzerejét a fiatal nemzedék számára (Molnár 1998, 250).

A rendszerváltás utáni szlovákiai magyar katolikus hívők közösségét az alulról építkezés hiánya, az egyházszervezeti és az egyház körül szerveződő struktúrák hiánya jellemezte és jellemzi. Ez a helyzet a keresztény értelmiség kialakulatlanságára és a hívők önálló kezdeményezőképességének hiányára vezethető vissza (Gyurgyík 1991, 137). Amíg a nyugati társadalmak katolikusai aktív, tevékeny alakítói az egyház körül szerveződő vallási életnek, addig Közép- és Kelet- Európában a katolikus egyház képviselőinek autoritása nem,22 vagy csak korlátozottan engedi meg a hívek beleszólását az egyházi ügyekbe. A szlovákiai magyar kisebbség intézményi és szervezeti problémái szorosan ösz-szefüggnek a magyar nyelvű hitoktatóképzés, továbbá a hivatásgondozás, a papi továbbképzés, a rétegpasztoralizáció és az ifjúsággondozás hiányával, de ide tartoznak az olyan problémák is, mint az egyházi oktatási intézmények alacsony száma, a magyar nyelvű egyházi sajtó és a magyar katolikus szervezetek alulszervezettsége.

3.8.1.  A magyar nyelvű hitoktatóképzés hiánya

Az iskolai hitoktatás a rendszerváltás óta államilag engedélyezett, bizonyos korosztályok számára kötelezően választható tantárgy, ezzel szemben jelenleg Szlovákiában nem létezik magyar nyelvű katekétaképzés. A magyar anyanyelvű iskolák hitoktatói 1989 után a Pozsony-nagyszombati Főegyházmegyében hároméves magyar nyelvű tanfolyamon vettek részt. A képesítésüket az Egyház ugyan elismerte, de az állam nem. így azok, akik ezen a tanfolyamon nyertek képesítést, az iskolákban mint szakképzetlen munkaerők taníthatnak. Ezt követően a pannonhalmi Bencés Hittudományi Főiskola szervezett magyar nyelvű hitoktatóképzést Komáromban. Az itt végzett hitoktatókat még a Pozsony-nagyszombati Főegyházmegye elöljárósága sem ismerte el, hallgatói néhány kivételtől eltekintve nem kaptak kánoni missziót. Aki tehát Szlovákiában ma szakképzett hitoktató kíván lenni, az csak szlovákul tanulhat. A Pozsony melletti Félben létrejött a Magyar Hitoktatási Központ, amely szervezte és irányította a magyar nyelvű hitoktatók munkáját. A központ módszertani központként is működött, vallásos irodalmat és oktatási kiadványokat, segédkönyveket is biztosított a magyar katekétáknak. A Magyar Hitoktatási Központ jelenleg működésképtelen, mivel a központot irányító plébánost áthelyezték, és azóta nincs pap, aki ezt a feladatot (is) felvállalná.

Nyelvi szempontból nem csupán arról van szó, hogy nincsenek, nem lesznek magyar nyelven végzett hitoktatók, akik a hittant magyarul oktatnák, hanem hogy gondot jelent majd a magyar nyelvű hittankönyvek bebiztosítása is.

3.8.2. A hivatásgondozás, a papi továbbképzés, a rétegpasztoralizáció és az ifjúsággondozás hiánya

Szlovákiában nem csupán a magyar katolikus intézmények száma, színvonala és helyzete marad el messze a kor kívánalmaitól, hanem a papi utánpótlás, a papi továbbképzés, a céltudatos felnőtt- és ifjúsággondozás is. 1990 februárjában megalakult a szlovákiai magyar papok társulata, a Glória. A társulat vezetősége működéséhez egyházi jóváhagyást kért, de a nagyszombati megyés püspök nem foglalt pozitívan állást, így a csoportosulás csak kiadóként működhet. A szlovákiai magyar katolikus papok általában elszigetelten működnek egymás mellett, s bár az egyes espe-rességekben ún. papi rekollekciókon havonta találkoznak, összefogott magyar papi továbbképzésről mégsem beszélhetünk. A rekollekciókon összejövő klerikusok a lelkipásztori hivatás gyakorlati gondjait beszélik meg, de a pasztoráció nyelvi vetületeinek megoldására ezek a találkozások nem elegendőek. A Magyar Tudományos Akadémia által szlovákiai kutatóállomásként Dunaszerdahelyen létrehozott Gramma Nyelvi Iroda tervei között szerepel egy olyan szemináriumsorozat szervezése, amely során nyelvi továbbképzést (retorikai, stilisztikai jellegű előadásokat) szerveznének katolikus papok számára.

Az intézményi és szervezeti problémák közé sorolható, hogy a szlovákiai magyar katolikus ifjúság gondozása jó esetben is csak regionálisan, országos szinten viszont egyáltalán nincs megoldva. A rendszerváltás után beindult ugyan az ifjúsági munka területén a Keresztény Ifjúsági Közösség (KIK) mozgalmának laza szerveződése, amely a szlovákiai magyar katolikus ifjúságot kívánta évenkénti lelkigyakorlataival, évközi találkozóival összefogni. A kezdeti lelkesedés irányítás hiányában fokozatosan elapadt, a KIK mára megszűnt országos méretű szervezetként működni, és a fiatal közösségek önmaguk kezdeményezőképességének, ill. a helyi plébános aktivitásának függvényében működik.

A „kikesek” mellett szélesebb és ökumenikusabb alapon alakult újjá a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség, amelynek 2002-ben 1616 tagdíjat befizetett cserkésze volt. A SZMCS valláserkölcsi alapokon működő ifjúsági mozgalom: minden évben szervez lelkigyakorlatokat, táboraiban, országos, ill. regionális rendezvényein és egyéb foglalkozásain nagy súlyt fektet a vallásos nevelésre és a magyar kultúra ápolására. A szlovákiai magyar cserkészcsapatok többsége katolikus vagy református közösségek mellett alakultak, gyakran a helyi katolikus pap vagy a református lelkész támogatásával. Annak ellenére, hogy az egyházak támogatják a cserkészeket, nincs olyan pap, aki felvállalná a cserkészek (országos) pasztoralizációját. A cserkészszövetség minden évben megrendezésre kerülő kiképző- és csapattáboraiban – néhány önfeláldozó példát leszámítva – csak a kötelező vasárnapi szentmise szentségének kiszolgálására jelennek meg katolikus papok. Sajnálatosan arra sincs nagy esély, hogy a szemináriumokban tanuló kispapok nyári táborokban vegyenek részt, hiszen a kispapokat nyaranta általában külföldre küldik nyelveket tanulni. Az egyházi támogatottság ellenére a katolikus papság többsége hivatásukkal járó elfoglaltságuk, több plébánián teljesített szolgálatuk miatt nem vállalja, nem vállalhatja a cserkész ifjúság pasztoralizációját.

3.8.3. Az egyházi oktatási intézmények alacsony száma

Az intézményi és szervezeti problémák között kell említeni a katolikus magyar iskolák elenyésző számát (8 alapiskola, 2 középiskola) is, amely hátráltatja a magyar anyanyelvű katolikus értelmiség képzését is.

Annak ellenére, hogy a szlovákiai magyar nyelvű katolikus iskolák és gimnáziumok száma nem éri el az arányaihoz szükséges képviseletet, mégis -jórészt az elmúlt évtized KIK- és cserkészmunkának köszönhetően – kialakulóban van a fiatal magyar katolikus értelmiség. Nem beszélhetünk ugyan a két világháború között tapasztalt vallási megújulásról, de mégis történt biztató elmozdulás: 40 évnyi visszaszorulás után folyamatosan épül ki a magyar katolikus értelmiség. A kérdőíves felmérést egyetemista vagy frissen diplomázott gyakorló magyar katolikusokkal töltettem ki, akik válaszaikkal bizonyították, hogy tisztában vannak a szlovákiai katolikus magyarság gondjaival, és magukénak érzik gondjait.23

Inkább pszichológiai okokból kellene, hogy legyen (nyugodtan élhessünk, a vallásban teljesen szabadok legyünk, anyanyelvi szinten gyakorolhassunk mindent), főleg az idősebb hívők számára. Érdemi munkát (pl. a magyar hívek érdekeinek kiharcolása) nem hiszem, hogy tudna végezni, mivel a „másik oldal” mindent elkövetne az akadályoztatására, már csak megszokásból is. Nekem tulajdonképpen mindegy, de inkább legyen magyar püspök, mint ne.

(B. T., egyetemi hallgató, Komáromfüss)

Tanulhassanak, fejleszthessék magukat a magyar nemzetiségű papok anyanyelvükön, hogy ezáltal még többet tudjanak átadni. Ezzel ugyanolyan esélyt kapnának a magyar nemzetiségű papjaink, mint szlovák kollégáik, mert lenne egy saját önálló püspökük, aki védőszárnyai alá tartoznának, egy újabb út nyílna külföld felé. Fontosnak érzem, hogy megértse a püspök papjait.

(Cs. I., kertészmérnök Komárom)

A magyar hívőket nem képviselheti, gondozhatja jobban egy szlovák püspök. A magyar hívek magyar püspökhöz tartoznak. Ez a világ legtermészetesebb dolga. A magyar püspök megérti és szívén viseli a magyar hívek sorsát, törődik azzal, hogy a magyar anyanyelvű emberek szívükből szólhassanak a szentmisén, és teljesen részt tudjanak venni azon. A búcsújáró helyeken gyakran meg van hirdetve egy magyar nyelvű szentmise, és amikor már arra kerülne a sor, kiderül, hogy nincs is biztosítva magyar lelkiatya meg kántor. Persze hogy nincs, hiszen a magyar hívek igazából nem érdekesek, senki fiai. Ez gyakran okoz csalódást az embereknek, fáj és felháborodást is, bizalmatlanságot is kelt az Egyház iránt. Sokan már úgy gondolják, szándék van e mögött. Az Egyház édesanyánk kellene, hogy legyen, nem a mostohánk. A magyar püspöknek örülnének a hívek, hiszen kívánják is, várják őt. Úgy gondolom, a papi és szerzetesi hivatásokból is több lenne.

(G. Zs., egyetemi tanár, Bábindal)

A magyarságot (főleg a magyar papokat) jobban összetartaná. Ahhoz, hogy effektíven tudjon működni, mindenképpen szükség lenne a jelenlegi egyházmegyerendszer felülbírálására.

(H. Z., egyetemista, Udvard)

Az embernek alapvető emberi joga, hogy vallását a saját anyanyelvén gyakorolja. Ehhez hozzátartoznak olyan vallási események, melyet csak püspök végezhet el.

(N. A, tanár, tolmács, Pered)

A válaszokból egyértelműen kitűnik, hogy a kialakulóban lévő szlovákiai magyar katolikus értelmiség részére a magyar püspök kinevezésének kérése nem csupán (egyházpolitikai, hanem nyelvhasználati kérdés is. Tisztában vannak azzal, hogy az anyanyelvnek fontos szerepe van a hitélet gyakorlásában is, alapvető kisebbségi jogként értelmezik, és ezzel az értelmezéssel fordulnak a szlovák katolikus egyház felé. Az előrehaladott nyelvcsere helyzetét megélő Nyitra-vidéki adatközlőim sokkal érzékenyebben foglaltak állást a magyar nyelvű pasztoralizacio igénye mellett, hiszen ők élik meg a legintenzívebben anyanyelvüknek a templomokból való kiszorulását.

3.8.4.  Egyházi sajtó

A szlovákiai magyar katolikusság szervezetlensége abban is megnyilvánul, hogy a katolikus magyarság a médiákban szinte alig van képviselve. Szlovákiában magyar nyelven egy országos terjesztésű hetilap, a Remény jelenik meg kb. 17 ezres példányszámban. A szlovákiai magyar katolikus hitélet kérdéseivel foglalkozó hetilap a Pozsony-nagyszombati Főegyházmegye jóváhagyásával 1990-től jelenik meg, kezdetben Koller Gyula, majd Herdics György főszerkesztésében.

A Szlovák Püspöki Kar egyéb kiadványokat is küld a magyar plébániákra, de csak szlovák nyelven. Magyarul csupán a püspökkari körlevelek jelennek meg. A Szlovák Rádió Magyar Adása havonta két alkalommal sugároz félórás katolikus magazinműsort Világosság címmel.

Az utóbbi évek pozitív előrelépéseként könyvelhető el, hogy fiatal lelkipásztorok évente Katolikus Magyar Vasárnap címmel katolikus naptárat szerkesztenek, ill. hogy a Glória Társulat Nádszegen egyházi könyvkiadót működtet.

Komoly áttörést jelentett a szlovákiai magyar katolikus honlapok megjelenése a világhálón. A www.katolikus.sk internetes elérhetőség a szlovákiai magyar katolikusok portálját nyitja, de a világhálón megtalálható a Glória Kiadó (www.gloria.sk), a Jópásztor Társulat (www.jopasztor.sk), a Remény hetilap (www.remeny.sk) és a dunaszerdahelyi Szent György plébánia (www.ds-rcc.sk) weboldala is. A jórészt Dunaszerdahelyen szerkesztett igényes honlapok bő és érdekes anyaguk ellenére a hívők kis százalékához jutnak el, hasznuk jórészt a határok fölötti magyar (egyházi?) kapcsolattartásban merül ki.

3.8.5.  Magyar katolikus szervezetek

1993-ban a magyar katolikus értelmiség összefogására megalakult a szlovákiai magyar Pax Romána Egyesület. A szlovákiai magyar katolikus lelkipásztorok két, az önszerveződés jeleit mutató egyesületet hoztak létre, a Glória Társulatot és a Jó Pásztor Alapítványt. Az előbbi inkább kiadói tevékenységet folytat, míg az utóbbi a lelkipásztori továbbképzés feladatait vállalta magára.

A katolikus szervezetek közé tartozott korábban a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom is, hiszen annak ellenére, hogy politikai pártként működött, jelentős katolikus tömegeket tömörítve eredményes keresztény közéleti tevékenységnek is az ösztönzőjévé és kiindulópontjává vált. A Magyar Koalíció Pártja a koalíciós átalakulások után bár megtartotta katolikus tömegbázisát, de magyar katolikus szervezetnek csak erős megszorításokkal nevezhető.

4. Bárányok fölött farkasok (A Szlovák Püspöki Kar nyelvpolitikája)

4.1. Egyháztörténeti előzmények

Az internetes kérdőívben leírt vélemény, miszerint „a magyar hívek igazából nem érdekesek, senki fiai”, nem új keletű dolog. András Károly 1991-ben megjelent, megállapításaiban jórészt máig aktuális tanulmányában a Szlovákiában élő magyarokat nem csupán nemzeti, hanem vallási kisebbségként is definiálja (András 1991, 13): a szlovákiai magyarság egésze nemzeti, nagyobb része – a katolikus magyarság -emellett még egyházi kisebbség is. A református szlovákiai magyarság nem alkot vallási kisebbséget, hiszen a hét református egyházmegye túlnyomó része szín magyarnak mondható.

A magyar főpásztor hiánya Szlovákiában, az ún. „tabula rasa” helyzet (András 1991, 24) a múlt század húszas éveitől tartja magát. Fischer-Colbrie Ágoston halála után a szlovákiai magyar papság szinte évenként fordult memorandumaival a csehszlovák kormányhoz és a fölöttes egyházi hatóságokhoz (Molnár 1991, 94-95). Törekvéseiket jól példázza az az 1928 júniusában Rómába eljuttatott memorandum, amelynek számos pontja – a közben eltelt 80 esztendő dacára – mind a mai napig megőrizte sürgető aktualitását (Molnár 1991, 51). A Rómába juttatott emlékirat többek között kérte

„a nagyszombati apostoli adminisztratúra déli részén, ahol a magyarság összefüggő sávban lakik, Pozsonytól Léva és Ipolyságon át kelet felé eső területen új püspökség létesítését”, továbbá kérte

„a) arányos képviseletet az egyházhatóság hivatalában, az előléptetéseknél, kitüntetéseknél, kanonoki kinevezéseknél és egyéb hivatalokban, kivált a papnevelő intézetekben;

b)    magyar papnevelő intézetet magyar elöljárókkal. A hittudományi oktatásban a magyar tanítási nyelv bevezetését is olyan tárgyaknál, amelyeket jelenleg tót nyelven adnak elő;

c)    kérjük és kívánjuk, hogy a magyar plébániák élére magyar nemzetiségű és érzésű papok állíttassanak;

d)   az istentiszteleteken nyelvhasználata tekintetében kérjük és kívánjuk, hogy egyedül a hívek akarata szolgáljon irányadóul;

e)    nincs kifogásunk az ellen, sőt örvendünk annak, hogy a szétszórtan élő tótajkú híveknek különös gondját viselik, de viszont megkívánjuk, hogy ugyanúgy gondoskodjanak a szétszórtan vagy kisebbségben élő magyar hívekről is.”

Az egyházi hatóság a szocializmus időszakában közömbösen viselkedett a magyar nyelvű hívei gondjai iránt. Akadt püspök, aki bár tudott magyarul, magyar hívei köszöntését csak szlovák nyelven volt hajlandó fogadni (Molnár 1998, 251). Megtörtént, hogy a magyar vagy vegyes nyelvű vidékre helyezett szlovák nemzetiségű pap magyar hívei számára csak szlovák nyelvű szentmisét mondott. A katolikus papságnak az államtörekvéseket kiszolgáló asszimilációs törekvésére korábban is akadt példa, hiszen bár az 1920-as csehszlovák nyelvtörvény 1926-ban megjelent végrehajtási utasításai nem szóltak be az egyházak belső életébe, mégis akadtak egyházi hatóságok, akik a lakosságilag vegyes területen sorra kezdték megszüntetni a magyar nyelvű istentiszteleteket, ill. tiltották be a magyar nyelvű egyházi népéneklést (Molnár 1991, 28). A rendszerváltást követő években az egyház berkeit is átjárta a demokrácia szele. Az 1989-es változások után egyetlenegy alkalommal nem érseki kinevezéssel, hanem demokratikusan, a papok választásával kerültek vezetők az esperesi kerületek élére. A kezdeti, reményteljes időszakot hamarosan az időhúzás politikája itatta át: a szlovák püspöki kar folyamatosan elodázta a magyar főpásztor kinevezését, és nem vette figyelembe, vagy csupán a papi hivatásokat kiimádkozó egyházi rendezvényként kezelte a komáromi imanapokat.

4.2. Felszívó nyelv – felszívó egyház

Szlovákiában a szlovák egyház nemzetiségi politikája, a magyar püspök kérdéséhez való viszonyulása nyelvhasználatot formáló tényező. A stabil, egynyelvűén magyar, ill. magyar domináns magyar-szlovák kétnyelvűségi helyzet eróziójában a katolikus egyházpolitikának szerepe van. A szlovák püspöki kar feltételezhetően tisztán látja a magyar hívők gondjait, tisztában van a magyar egyházi nyelvhasználat jelentőségével és a magyar anyanyelvű és érzelmű főpásztor kinevezésének fontosságával is. A jelenleg tapasztalható katolikus egyházpolitika 1920 óta hagyományaiban nem, csupán módszereiben változott, amennyiben ezek finomabbak, a demokratizálódó társadalomhoz igazítottak lettek. Mivel az egyház a polgári világtól saját hierarchiája révén elkülönül, így a nyelvi jogok érvényesítése ebben a rendszerben még bonyolultabb. Szlovákia katolikus főpásztorai tisztában vannak ezzel a fegyverténynyel, paradox módon ez nyújt számukra védettséget akár saját híveik kéréseivel szemben (is).

Az egyházi hitélet magyarnyelvűségének megőrzése fontos nyelvi kérdés. Tudatosítani kell, hogy az anyanyelv használata emberi jog, és hogy nyelvi jogainak érvényesítése érdekében a szlovákiai magyar katolikus és nem katolikus közösségnek felelősségteljesen kell képviselnie nyelvi és nemzetiségi érdekeit. A hitélet nyelve olyan nyelvhasználati színtér, amelyet – sem kisebbségi, sem többségi helyzetben – nem lehet csupán az egyház magánügyeként értelmezni. A magyar püspök kinevezésének akadályozásából eredő nyelvi és nyelvhasználati következmények az egész szlovákiai magyarságra hatással vannak és lesznek, így nem fogadható el az az álláspont, hogy a magyar főpásztor kinevezése csupán az illetékes szlovák fő-pásztorok magánügye. A közel nyolcvan éve tartó egyházi képviselet hiánya elősegítette a magyar domináns kétnyelvűségnek a szlovák nyelv irányába való elmozdulását, és komoly esélye van annak, hogy ez a „fejlődés” a magyar nyelvet fokozatosan kiszorítja a katolikus templomokból.

Az egyházi magyar nyelvhasználat státusának megerősítése a szlovákiai magyar papság és a hívők közös, összefogott tevékenységét jelenti. Az évenként megrendezésre kerülő imanap és a papi hivatásokért szervezett imadélutánok mellett meg kell szervezni a szlovákiai magyar katolikusság érdekképviseletét: a főpásztor mellett jól működő szervezeti hálóra van szükség, amely a magyar püspök munkásságát előkészítené és szervezné. Ez a szervezet nem bontaná meg a katolikus egyház egységét, hiszen rendezvényei a katolikus magyarság hitéletét erősítenék. Emellett viszont fontos szerepet töltene be a magyar nyelv pozíciójának az egyházi életben való megerősítésében. Ezt a szerveződést a már meglévő társulásokra (Jópásztor Társulat, Glória) és egyesületekre (Gábriel Polgári Társulás) kellene alapozni, amelyek tevékenységi területét fokozatosan ki kellene szélesíteni. Irányadóként figyelembe kellene venni a szlovákiai református egyház törekvéseit, amely lelkészei vezetésével és a hívek közös munkájával látványos eredményeket ért el az egyházszervezés terén. Mivel a katolikus egyház szlovák főpásztorai feltételezhetően továbbra is a halogatás politikáját választják (pl. a 14. imanaptól való távolmaradásuk is ezt erősíti meg), így a szlovákiai magyar katolikusság érdekképviseletének megszervezése nem csupán (egyház)politikai, hanem nyelvpolitikai kérdés is.

5. Hitbe vetett nyelv – nyelvbe vetett hit (Zárszó)

A szlovák egyház nyelvpolitikájának elemzésekor felvetődik a kérdés, hogy mivé válik a nyelvbe vetet hitünk, ha (már) a hitünk nyelve (is) foszladozni, szakadozni kezd. Nyelvészeti fogalommal élve: nem várható-e joggal, hogy a magyar nyelv akciópotenciáljába, tehát a nyelv eredményes használhatóságába vetett bizalom megrendülése felerősíti a magyar nyelv szlovákra való cseréjét? Az egyházi nyelvhasználat szlovákká válásával a katolikus egyház nem vesztené el magyar híveit, sőt a szlovákiai magyarság sem szűnne meg, de egy olyan fontos magyar nyelvhasználati színteret veszítene, amely jelentősen hozzájárulna a nyelvcseréhez.

Hivatkozások

András Károly 1991. A magyar kisebbségek egyházi élete. Regio, 2. évf. 3. sz. 13-36. p.

Bartha Csilla 1999. A kétnyelvűség alapkérdései. Beszélők és közösségek. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

V. Borbély Anna 1993. Az életkor, a nem és az iskolázottság hatása a magyarországi románok román és magyar nyelvhasználatára. Hungarológia, 3. sz. 73-85. p.

V. Borbély Anna 2002. Nyelvcsere. Budapest.

Gyurgyík László 1991. Katolikus magyarok Szlovákiában. A katolikus egyház helyzete Szlovákia magyarlakta területein. Regio, 2. évf. 3. sz. 131-139. p.

Gyurgyík László 1994. Magyar mérleg. A szlovákiai magyarság a népszámlálási és a népmozgalmi adatok tükrében. Pozsony, Kalligram.

Lanstyák István 2000. A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest-Pozsony. Osiris-Kalligram-MTA Kisebbségkutató Műhely.

Lanstyák István 2002. A magyar nyelv határon túli változatai – babonák és közhelyek. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2. sz. 143-160. p.

Molnár Imre 1991. Vallás és egyház a szlovákiai magyarság életében. Egyházfórum, 6. évf. 3. sz. 89-101. p.; 6. évf. 4. sz. 105-120. p.

Molnár Imre 1998. A magyar anyanyelvű egyházak helyzete Csehszlovákiában. In: Tóth László (szerk.) 1998, 207-257. p. Budapest, Ister.

Sebők László 1991. A katolikus egyházszervezetváltozásai Trianon óta. Regio, 2. évf. 3. sz. 65-88. p.

Tóth László (szerk.) 1998. A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918-1998. I. köt. (Történelem – demográfia és szociológia – nyelvhasználat és nyelvfejlődés – a mindennapok kultúrája – vallás és egyház). Budapest, Ister.

Csorna László 1992. Zsinat előtt. Új Szó, 1992. febr. 18. 5. p.

Erdélyi Géza 1992. Elvégzett és elvégzendő feladataink. A szlovákiai református keresztyén egyház élete és szolgálata a világméretű változások közepette. Új Szó, 1992. febr. 11. 7. p.

Gereben Ferenc 1999. Identitás, kultúra, kisebbség. Budapest, MTA Kisebbségkutató Műhely-Osiris Könyvkiadó.

Gyönyör József 1989. Államalkotó nemzetiségek. Tények és adatok a csehszlovákiai nemzetiségekről. Bratislava, Madách.

Kiss Jenő 1994. Magyar anyanyelvűek – magyar nyelvhasználat. Budapest, Tankönyvkiadó.

Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Tankönyvkiadó.

Hermann József-Imre Samu 1987. Nyelvi változás – nyelvi tervezés Magyarországon. Magyar Tudomány, 44. évf. 32. sz. 513-531. p.

Egyházi Törvénykönyv 1984 (elektronikus változat). Fordította: Erdő Péter Š 1983 by Libreria Editrice Vaticana,Vatican City; az összes latin szövegekre, Sancta Sedes omnia sibi vin-dicat iura.Nemini liceat, sine venia Sanctae Sedis, hunc codicem denuo imprimere aut in aliamlinguam vertere.

Katekizmus (elektonikus változat), www.katolikus.hu.

A II. Vatikáni Zsinat (elektronikus változat).

30 Menyhárt József

Internetes források:

www.vatican.va – a Vatikán honlapja.

www.katolikus.sk – a szlovákiai magyar katolikusok honlapja.

www.katolikus.hu – a magyar katolikus egyház honlapja.

www.katolik.sk – a szlovák katolikus egyház honlapja.

www.jopasztor.sk – a Jópásztor Társulat honlapja.

www.communio.hu/ppek – Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár honlapja.

www.gloria.sk – a Glória Kiadó honlapja.

www.remeny.sk – Remény hetilap honlapja.

www.ds-rcc.sk – a dunaszerdahelyi Szent György plébánia honlapja.

Gabóda Béla : Kisebbségi iskolaügy Kárpátalján a Csehszlovák Köztársaság idején (II. rész)

2.5. A polgári iskolák

Csehszlovákiában a polgári iskolák fontos szerepet töltöttek be. Mindenki számára hozzáférhetők voltak, és így hatalmas méretekben terjesztették a műveltséget és a polgáriasodást. A polgári iskolák segítették elő az iparosodást és a kereskedelmi élet megélénkülését. Jó műveltségű és jó felfogású egyéneket neveltek a falu és a kis politikában mozgó közélet számára. A polgári iskolákban tandíj nem volt. Minden iskola mellett, melynek legalább 400 tanulója volt, polgári iskolát létesítettek, éspedig fiúk és lányok számára külön-külön, szükség esetén koedukációs alapon (1919. évi 189. te.) Ebbe a polgári iskolába 4 km-es körzetből kellett felvenni a tanulókat, ha egy osztályban a tanulók száma a nyolcvanat meg nem haladja (vö. 2. 2.).

Kétségtelen, hogy a polgári iskolák nemcsak az államnak, hanem a nemzetiségeknek is sokat jelentettek. Növendékei, akik sokkal nagyobb iskola-ismeretanyagba kaptak bepillantást, öntudatos polgárok lettek, akik ismerték állami kötelességeiket, de jogaikat is. A szabad pályákon elhelyezkedve nagy nyereségei lettek a nemzeti mozgalmaknak. Emelkedtek társadalmilag is, s munkájukkal nagy területeket hódítottak el a csehszlovák ipar elől. A németek ki is használták ezt a lehetőséget, és mindenfelé kiépítették a polgári iskoláikat.

A magyarság nem volt ilyen jó helyzetben. A csehszlovák kormányzat nem akarta, hogy a magyarság széles rétegei az elemi iskola szintjénél nagyobb műveltségre tegyenek szert, és ezért akadályozta a magyar polgári iskolák létesítését, és főleg szlovák iskolákat helyezett el a magyar vidékeken.

A polgári iskolák statisztikája a következő (1919-1920): a magyar és német kisebbségre nézve szintén kedvezőtlen képet mutat. Szlovenszkón 520 polgári iskolai osztály közül csak 107 magyar vagy német (21%), a Ruténföldön pedig 40 közül 9 magyar tanítási nyelvű, pedig a cseh impérium alá került volt magyar területeken a magyarok (31,3%) és a németek (7,4%) együttvéve a lakosság 38,7%-át teszik ki.”

Az 1921/1922-es tanévben, Szlovákiában 18 magyar tannyelvű polgári iskola volt, ebből 2 állami, 4 községi, 5 római katolikus, 2 evangélikus, 3 izraelita, 2 pedig magániskola. A magyar polgári iskolákat összesen 3790 tanuló látogatta. A 18 magyar tannyelvű iskola mellett azonban működött még egy szlovák-magyar állami, valamint egy német-magyar községi polgári iskola is (Národní skoly v republice Ceskoslovenské die stavu 31. prosince 1921. Ceskoslovenská statistika. Svazek 6. Praha, 1923).

A vidéki központokban nem épült magyar iskola, így a magyar gyermekek, akik ipari pályára szándékoztak menni, a szlovákba kényszerültek. 1934-ben csak 12, 1935-ben szintén 12 magyar polgári iskola volt. Mind a tizenkettő Szlovákia területén működött, úgyhogy a kárpátaljai magyarság nem rendelkezett önálló magyar polgári iskolával. Ugyanakkor a csehszlovákoknál 1469, a németeknél 446, a ruténoknál 15, a néhány ezernyi lengyelt kitevő népcsoportnál 11 polgári iskola működött12 (Vájlok 1939).

A polgári iskolázás különben az egész Felvidéken nagyon elmaradt a történelmi országrészekhez képest. Az 1933/1934-es tanévben Csehországban 1902 polgári iskola működött 367 913 tanulóval, Morvaországban 627 polgári iskola 107 130 tanulóval, Szlovákiában 162 polgári iskola 44 876 tanulóval és Kárpátalján mindössze 18 polgári iskola 8876 tanulóval (Vájlok 1939).

A magyar iskolahálózat ritkasága még jobban rontotta a lakossághoz mért arányt. Csehországban minden 6490 lakosra esett polgári iskola, Morvaországban minden 5671-re, Szlovákiában csak minden 20 560-ra és Kárpátalján minden 40 333-ra (Vájlok 1939).

1937-ben 25-re emelkedett a Felvidéken a magyar polgári iskolák száma, ami azonban a többi nemzetekhez hasonlítva még mindig kevés volt. Ebben az évben a cseheknek 1587, a németeknek 457 polgári iskolájuk volt.

1938-ban Kárpátalján már 44 polgári iskola működött, s ezek közül 20 cseh tannyelvű volt. A kormány a kárpátontúli ruszinok tömeges elcsehesítésére használta fel ezeket. Ezer ruszin lakosra tíz polgári iskolai tanuló jutott, ugyanannyi csehre viszont 100.13 Kárpátalján 1938-ben a 24 ruszin (ukrán) tannyelvű polgári iskola mellett mindössze egy magyar polgári iskola volt. Az egyetlen állami polgári iskola Beregszászon működött, s az impériumváltozáskor még teljesen magyar tannyelvű volt, az 1930/1931-es tanévtől kezdve azonban már párhuzamos magyar, illetve ruszin osztályokkal oktatott. Az utóbbihoz hasonló volt a helyzet Munkácson, ahol már az 1920/1921-es tanévtől – csakúgy, mint ez időtől az ungvári állami polgáriban -párhuzamos magyar, illetve ruszin osztályokban tanultak a kárpátaljai fiatalok (Botlik-Dupka 1991).

A polgári iskolák 1933. évi Kárpátaljai statisztikájának elemzése a következő képet tárja elénk: az 1520 magyar nemzetiségű polgári iskolás közül csak 720 tanul a meglévő 23 osztályban a 212 zsidó nemzetiségű diákkal együtt. 820 tanuló a ruszin és csehszlovák polgári iskolákban keresi boldogulását (Veres-Popovics 1999).

Egyébként a magyar polgáristák száma tekintélyes volt a Felvidéken és Kárpátalján. A polgáristák száma 1932-ben 5706, 1933-ban 7154, 1934-ben 7914, 1935-ben 8018, 1936-ban 8098, 1937-ben 7982. A magyar polgári iskolákban 1937-ben 139 osztály volt. A 25 iskola közül 17-ben működött a negyedik osztály is mint továbbképző tanfolyam (Vájlok 1939).

Kisebbségi iskolaügy Kárpátalján a Csehszlovák Köztársaság idején 33

A magyar polgári iskolázás fejletlensége egyik fő sérelme volt a kisebbségi magyarságnak. Az igazságos részesedés, a népi szükséglet alapján ugyanis közel száz iskola illette volna meg a magyarságot a Felvidéken és Kárpátalján.

2.6. A középiskolák

A magyar középiskolai viszonyok állandó vitapontjait képezték a csehszlovákiai magyar ellenzéki politikának. Ennek a kérdésnek a megoldását sürgette leginkább a magyarság, ugyanakkor itt hallgatták agyon a hatóságok a legkifejezettebben a magyar követeléseket.

Szlovenszkón 38 csehszlovák gimnáziummal szemben 8 középiskolával rendelkezett a magyarság. A nyolc közül hét állami volt és egy magán. Az államiak közül önálló intézetként szerepelt négy, magyar tagozatként a szlovák intézet mellett három. Önálló középiskola működött Pozsonyban, Kassán, Ipolyságon, Rimaszombaton és Komáromban (magán). A magyar tagozatok az érsekújvári, losonci és beregszászi szlovák, illetve rutén anyaintézethez kapcsolódtak.

Az intézetek vezetése, a komáromi magángimnázium kivételével, szlovák vezetés alatt állott. Magyar igazgató és tanulmányi felügyelő egyetlen intézet vagy tanügyi terület élére sem kerülhetett (Vájlok 1939).

A nyolc középiskola nem tudta kielégíteni a magyarság kulturális szükségleteit. Nem felelt meg a gimnáziumok földrajzi fekvése sem a sávszerűén fekvő magyarság igényeinek, mert nagy területek maradtak középiskola nélkül. Léván, Rozsnyón és Ungváron pedig egyáltalán nem volt magyar középiskola. Léva és Rozsnyó állandóan kilincselt a magyar középiskoláért, pozitív ígérethez azonban csak 1938 őszén jutottak. A csehszlovák hatóságok már orvosolni sem tudták ezt a sérelmet. A magyar gimnázium felállítása csak a visszacsatolással történt meg.

A nyolc gimnáziumnak – köztük a beregszászinak is – hatalmas vonzáskörzetből kellett felvennie a tanulókat. A nagy érdeklődéssel szemben azonban tehetetlenül állt, mert nem voltak meg a fizikai lehetőségei a jelentkezők felvételére. A magyar gimnáziumok épülete és költségvetése kicsi volt, és engedélyt sem kapott a fejlesztésre. Jellemző adat, hogy míg Csehországban 46 000, addig Kárpátalján 86 000 lakosra jutott egy középiskola (Kemény 1939).

A középiskolai viszonyok láttán sok szülő felmentve érezte magát a nemzeti kötelesség alól, és nem támogatta a magyar iskolát. Kárpátalján 1931-ben a középiskolások közül 741 diák vallotta magát magyar nemzetiségűnek, ám közülük 373 járt csupán magyar tannyelvű tanintézetbe, 368-an pedig más tannyelvű iskolát látogattak (Veres-Popovics 1999).

A diákság száma csak lassan emelkedett, és sohasem ért el arra a szintre, ahová kellett volna. Kassán pl. az épülettől sokan visszariadtak, és nem iratkoztak be a magyar iskolába. 1938-ban a 627 növendéket osztályokra bontva kellett széthelyezni a városban, mert a törzsintézetben nem volt hely. Pozsonyban sok szülő inkább német gimnáziumba íratta gyermekét, másutt szlovákba. Nagy zsúfoltság volt a magyar szellemű komáromi bencés gimnáziumban is. A legtöbb beiratkozó 1937-ben volt, amikor a magyar gimnáziumokban 578 gyerek jelentkezett az első osztályba (Vájlok 1939).

A középiskolás tanulók száma fokozatosan emelkedett, elsősorban a falusi nép jóvoltából. A falusi embernek még eszébe sem jutott az, hogy gyerekét más iskolába is adhatja, mint magyarba. 1933-ban pl. a középiskolai tanulók létszámának felét a falusiak tették ki. Az 1961 városival szemben 1640 volt a falusi tanuló. 712 tanuló kosztos helyen lakott, 69 internátusban, 869 pedig beutazó volt. 1927-től létszámemelkedést tapasztalunk: 1927/1928-ban 3109, 1928/1929-ben 2990, 1929/1930-ban 3006, 1931/1932-ben 3449, 1932/1933-ban 3526, 1933/1934-ben 3793, 1934/1935-ben 3828 tanulót regisztrálhatunk. Az 1936/1937-es és az 1937/1938-as tanév elején a magyar diákok száma elérte az ötezret14 (Vájlok 1939).

A Beregszászi Gimnáziumban az 1931/1932-es tanévben, ahol párhuzamos magyar tannyelvű osztályok voltak, 12 osztályban 17 tanár vezetésével 461 magyar nemzetiségű diák tanult, a ruszin tagozaton 8 osztályban 17 tanár vezetésével 160 diákot oktattak (Veres-Popovics 1999).

Míg az összes nyolc tanintézetben az 1934/1935-ös tanévben 3831 tanuló tanult, addig ebből Beregszászban 567 növendéket tanítottak (Kárpáti Magyar Hírlap, 1936. június 14.).

Az új társadalom kialakulását jelzi a szülők társadalmi helyzete is. A hat gimnáziumban (Komárom és Rimaszombat az 1932/1933-as tanévben nem közöl ilyen kimutatást) 854 iparos, 504 földműves, 983 értelmiségi, 178 altiszt és munkás, 267 magánzó gyermeke tanul. Jellegzetes Érsekújvár, Losonc és Beregszász szülői társadalmának a szociográfiája is: itt 448 kereskedő, 262 földműves, 461 hivatalnok, 1 katonai havidíjas, 91 munkás és altiszt, valamint 70 magánzó gyermeke tanul.

A szülők szerény anyagi helyzetére utal a tandíj- és illetékfizetés, illetve az ezek alóli felmentés. A hét állami intézetben a közel négyezer diák 2000 pengő beíratá-si dijat fizetett, beleszámítva az illetéket is. A nyolc intézetben a diákok mindössze 80 000 pengő tandíjat fizettek progresszív fizetés mellett. A tanulók 61,35%-a tandíjmentességet élvezett. Az egyes intézetek tandíjmentességi átlagszáma: Komárom 31,25%, Kassa 58,33%, Pozsony 61,91%, Beregszász 79,23%, Ipolyság 66,81%, Losonc 67,77%, Rimaszombat 69,55%, Érsekújvár 73,00% (Vájlok 1939).

A gimnáziumok mellett segítőegyletek működtek. Különösen nagy összeget fordított a szegény gyermekek megsegítésére Komárom. Az 1932/1933-as tanévben Losonc 10 432, Kassa 12 000, Beregszász 7850, Érsekújvár 6611 koronát adott ilyen célra. A Rimaszombati menzán 35, a komáromin 44, az ipolyságin 15 és a beregszászin 30 tanulót tartottak.

Nagyon sokat segítettek a diákság sorsán az ösztöndíjak és pénzsegélyek is. Ez városonként az 1932/1933-as tanévben így oszlott meg: Kassa 10 624, Pozsony 7275, Érsekújvár 5425, Komárom 19 100, Ipolyság 3450, Losonc 3900, Rimaszombat 4711 és Beregszász 1150 csehszlovák korona (Vájlok 1939). Tehát a legtöbb tandíjmentes Kárpátalján volt, viszont itt volt a legkevesebb ösztöndíjas tanuló is.

1938-ban Kárpátalján kilenc gimnázium működött, ebből 5 cseh tannyelvű, 4 rutén és 1 magyar-rutén volt (Beregszászban). A statisztikai adatok szerint itt is megnyilvánul a csehszlovák kormány elnemzetietlenítési politikája: 450 000 rutén (ukrán) lakosra 4 gimnázium, a területen élő 34 000 csehre öt gimnázium, a több mint 100 000 magyarra 1 gimnázium jutott.15

Kisebbségi iskolaügy Kárpátalján a Csehszlovák Köztársaság idején 35

2.6.1. A Beregszászi Magyar Gimnázium a csehszlovák uralom idején Az iskola története (1918-1938):16 a) A békeszerződésig

Az iskola történetének egyik legválságosabb időszaka az 1918/1919-es és 1919/1920-as tanév volt. Az intézetnek igen nehéz volt beilleszkednie az új államalakulatba. Ezt a korszakot az „audiatur et altéra pars” elve alapján tisztábban látjuk akkor, ha a hivatalos csehszlovák adatok mellett elolvassuk a Tarpán létesült Beregszászi Gimnázium évkönyveit is.

Az 1918/1919-es tanévet a rendes időben kezdték meg, de már október 2-án beszüntették a tanítást a városban fellépett spanyolnátha miatt. A kényszerszünet 1919. január 2-áig tartott. Közben megjöttek a katonatanárok is a háborúból, és szolgálatba léptek. A tanári kar létszáma így elérte a békebeli létszámot.

1919. március végén a Tanácskormány Schürger Ferenc igazgatót szabadságolta, s dr. Móczár József tanárt bízta meg az intézet vezetésével. Móczárt május 14-én az időközben bevonult románok internálták. A román katonai parancsnokság Schürgert visszahelyezte igazgatói állásába.

A húsvéti szünetet május 19-ig kellett kitolni, mert a politikai események, valamint a közlekedés szüneteltetése miatt a vidéki tanulók nem járhattak be. Május 19-én ismét elkezdődött a tanítás három óvodában és az egyik elemi iskolában, mivel a megszálló román katonaságot a városi hatóság a gimnázium épületében helyezte el.

Az osztályvizsgák június végén voltak, a szóbeli érettségi vizsgák június 30-án és július l-jén. így a tanítási idő alig tett ki öt és fél hónapot.

A románok kivonulása után, 1919 júliusában Beregszászt és környékét cseh csapatok szállták meg. Július 23-án az igazgató, Schürger Ferenc és az ott maradt tanárok a vármegyeházán több tisztviselővel együtt szóbeli fogadalmat tettek a Csehszlovák Köztársaságnak. A régi tisztviselők közül sokan megtagadták az eskütételt, s emiatt állami állást később sem vállalhattak.

Kassa cseh megszállása miatt a tankerületi főigazgatósággal a kapcsolat megszűnt, s a főigazgatói jogkörbe tartozó ügyeket egy 1919. évi miniszteri rendelet alapján az igazgató intézte. Később a minisztériummal is megszakadt a kapcsolat, és ezért az igazgató az ügyeket önállóan intézte, a szóbeli érettségin is az igazgató elnökölt.

Tanév végén vizsgát tett 398 nyilvános tanuló és 51 magántanuló, összesen 449. Az iskola létszáma fennállása óta ebben és a megelőző tanévben volt a legmagasabb.

Az 1919/1920-as tanév nem kezdődhetett meg rendesen. A könyvtárak és a szertárak nagy kárt szenvedtek, a román csapatok kivonulása után az iskolai berendezések is meg voltak rongálva. Először a tantermeket és a folyosókat kellett rendbe hozni.

Az előző évi létszámot jelentősen meghaladva 491 nyilvános és 37 magántanuló iratkozott be. A rendes tanítás azonban csak néhány napig tartott. Az ungvári polgári közigazgatás tanügyi referátusa akkor vette át az autonóm Podkárpátszká Rusz tanügyét. Az intézetre átmenetileg nehéz idők vártak. Az első nehéz ügy az írásos fogadalom letétele volt. Ezzel a tanügyi referátus Aliszkevics Andrást, az új igazgatót bízta meg.

Az iskolát az új igazgató 1919. december 20-22-én vette át. A jelenlevő 17 tanár közül csak a román internálásból visszatért dr. Móczár József tette le a fogadalmat. A tanítás megkezdéséről szó sem lehetett. A januári tárgyalások sem vezettek eredményre. A tanügyi referátus a megüresedett tanári állásokra pályázatott hirdetett, és csakhamar új tanárokat nevezett ki. A tanárok egy része Magyarországról emigrált a Tanácsköztársaság bukása után az új államba, Csehszlovákiába.

Március közepén a még ősszel beiratkozott tanulókat felszólították, hogy jelentkezzenek, mivel kezdődik a tanítás. A hónap második felében a kinevezett tanároknak csak a fele kezdett tanítani, mert a másik fele nem tett esküt. A tanítás a magyar tanterv szerint folyt, mivel mindenki úgy vélte, a trianoni döntés csak átmeneti jellegű.

A szülők és a tanulók az iskolával szemben tartózkodóak voltak, várakozó álláspontra helyezkedtek. Bizalmatlanok voltak vagy féltek. Ezért az igazgatóság dr. Beszkid Sándor tanügyi referenssel abban egyezett meg, hogy 1920. március 22-én csak a VII. és VIII. osztályban indul meg a tanítás a magyar diákok számára.

Tanárhiány miatt azonban csak a VIII. osztályban volt a tanév végéig rendes tanítás. A IV. és VII. osztályok számára májusban és júniusban előkészítő tanfolyamot tartottak. A tanév elején beiratkozott tanulók közül csak 203-an kaptak bizonyítványt, többségük magántanulóként.

Kihelyezett intézmény Tarpán

A Beregszászi Főgimnázium 1919/1920-as tanévét kétszer nyitották meg. Először 1919. szeptember elején Beregszászon, másodszor 1920. május közepén Tarpán. A beregszászi tanítás egy hétig sem tartott, mert a cseh zsupán (megyefőnök) az iskola működését szeptember második felében beszüntette. A tanulók a Himnuszt énekelve hagyták el iskolát.

Október végén a cseh zsupán felhívta a tanári kart, hogy tegye le a tanároknak előírt fogadalmat, amire a tanári kar egyetlen tagja sem vállalkozott. December 19-én megjelent az iskolában Aliszkevics András, bemutatkozott mint a gimnázium új igazgatója, és az addigi igazgatót, Schürger Ferencet felszólította az iskola átadására, valamint felkérte arra, hogy másnapra a tanári kart hívja össze. Aliszkevics egyenként szólította fel a tanárokat a fogadalom letételére, a fogadalmat azonban egyedül dr. Móczár József tette le. A többi tanár megkapta a már december 14-én Ungváron kelt elbocsátó iratot.

A tanárok az elbocsátást nem fogták fel tragikusan, mert nem tudták elhinni, hogy a színmagyar Beregszász, melynek környéke is színmagyar volt, csehszlovák fennhatóság alá kerüljön. A többségük elhatározta, hogy még egy kísérletet tesz a magyar gyerekek, a magyar kultúra érdekében. 1920. január 20-án beadványt írtak az ungvári kormányzóságnak, kijelentve, hogy az iskola tanulóifjúságának érdekében a magyar békeszerződés ratifikálásáig hajlandók iskolai munkájukat lelkiismeretesen, pontosan végezni, és kötelezőnek tartják magukra nézve azt a fogadalmat, melyet 1919. július 23-án – kettő kivételével – az összes otthon levő beregszászi tisztviselő letett, és amely fogadalom alapján a törvényszéki bírák és tanárok, tanítók kivételével még valamennyi tisztviselő működik. Erre a beadványra választ nem kaptak.

A csehek a tanárok fizetését 1920. február végén beszüntették, így megélhetésük bizonytalanná vált. Éppen ezért szívesen teljesítették a tehetősebb szülőknek azt a kérését, hogy gyermeküket magánúton oktassák. Ez az oktatás zavartalanul folyt 1920. április 18-ig. E napon a csehek letartóztatták Schürger Ferenc volt igazgatót, Huszár Frigyes és Scher Ernő tanárt, és másnap elszállították őket Ungvárra. (Itt a várban tartották fogva a politikai foglyokat.) 9 hét elteltével, minden kihallgatás nélkül hazaengedték őket. 1920. április 18-án a csehek le akarták tartóztatni Telkes Sándor tanárt is. Ez azonban nem sikerült, mert ő ezen a napon átment Bereg megye magyar területére, a mároki tanyára, hogy ott a magyar alispántól, dr. Gulácsy Istvántól átvegye azokat az utasításokat, melyeket az alispán a magánúton tanított diákok levizsgáztatására vonatkozóan a középiskolai ügyosztály főnökétől Budapesten kapott.

Amikor Telkes Sándor estefelé vissza akart térni Beregszászra, a határ előtt értesült az ellene kiadott elfogatási parancsról Kreiger Kornél tanártársától, aki azt is közölte vele, hogy az elfogatás elől többen Magyarországra szöktek. Telkes nem tért haza, és másnap már négy beregszászi tanár volt együtt: Telkes Sándor, Szász József, Kreiger Kornél és a márciusban kiment dr. Deák János.

Hosszú eszmecsere után elhatározták, hogy ha lehetséges, ők is – a Beregszászról elmenekült hivatalok mintájára – mint beregszászi magyar királyi állami főgimnázium folytatják működésüket. Ezt az elhatározásukat előbb élőszóban, majd április 21-én levélben közölték Telkes Sándor magyar alispánnal, és arra kérték, hogy – ha ő is közérdekűnek tartja az iskola megnyitását – a tanári kart ebben a törekvésében támogassa.

Dr. Gulácsy István még aznap felhívással fordult a csonka Bereg vármegye lakosságához, és ebben kifejtette, hogy az iskola megnyitása esetén a tanulók elhelyezése és élelmezése a lakosság áldozatkészsége nélkül lehetetlen. Megindult a gyűjtés. Tíz nap múlva a mozgalom már meghozta az eredményt. Május 3-án jelentették ezt a felsőbb tanügyi hatóságnak, és kérték, hogy Tarpán megnyithassák az iskolát. Május 14-én megkapták a középiskolai ügyosztály főnökének, dr. Viszota Gyulának a szóbeli engedélyét a megnyitásra.

Az iskola elhelyezésére nézve időközben a tanárok megegyeztek Bereg megye tanfelügyelőjével, Szentpétery Endrével. Ő a kulturális cél érdekében a legnagyobb készséggel átengedte a községi elemi iskola négy tantermét. Amint az engedély az iskola megnyitására megérkezett, a Tarpán lévő tanárok május 15-én összegyűltek, és elkezdték a megnyitási előkészületeket. A tanévnyitót május 19-én tartották, és ezen a napon megkezdődött a tanítás is. A tanévet augusztus 4-én fejezték be. Augusztus 8-án volt a tanévzáró ünnepély a református templomban. Augusztus 9-11-én vizsgáztak a magántanulók, ugyanakkor voltak az érettségi írásbelik, majd augusztus 17-én, 18-án és 19-én a szóbeli vizsgák.

A tanulók létszáma így alakult: felvettek 189 nyilvános és 48 magántanulót, ösz-szesen 237-et. A nyilvános tanulók közül önként kimaradt 7, magántanuló lett 3. Egy magántanulót a csehek elfogtak, s ellene kémkedés és hazaárulás miatt eljárást indítottak, így nem vizsgázhatott. Vizsgát tett 179 nyilvános és 50 magántanuló, összesen 229. A vizsgázottak közül 179 nem magyarországi volt. Anyanyelve: valamennyinek magyar. Nyelvismerete: csak magyarul beszél 214, németül is 13, ruténul is 2. Vallási megoszlás: római katolikus 49, görög katolikus 14, református 94, evangélikus 1, izraelita 71. Beregszászi volt 122, Bereg megyei 87, más megyéből való 20.

A tarpai tagozat tanári kara az 1920-ban befejezett tanévben: Telkes Sándor igazgatóhelyettes, Bellus Károly, Besse Gyula, dr. Deák János, Haba Ferenc, Kreiger Kornél, Szász József, Szútor Zoltán, Törös Béla, Úr Márton. Előzőleg mindnyájan Beregszászon tanítottak.

Az 1920/1921-es tanév folyamán az iskolához került: Bánszky Tamás, Nagy Balázs és Révfy Zoltán, a szabadkai városi főgimnázium menekült tanára. A tanév elején szolgálatra jelentkezett Hensch Béla, aki az előző évben Beregszászon élt. Ugyancsak Tarpára került Fejes Zoltán, aki 1920 áprilisában Beregszászról eltávozott, s mivel oda visszatérni nem tudott, a nyári szünetig a kunszentmiklósi református főgimnáziumban tanított.

Az 1920/1921-es tanév ünnepélyes megnyitása szeptember 4-én zajlott le, a rendes tanítás szeptember 6-án kezdődött. November l-jén már téli szünetre mentek a tanulók. A tavaszi tanítás április l-jén kezdődött, és a felettes hatóság rendelkezésére július 16-án ért végett. A 8. osztályos tanulók évi vizsgái június 30-án és július első négy napján voltak, a többi osztályban az év végi összefoglalók és magánvizsgák július 13-23. között folytak le. A tanévzáró ünnepséget július 24-én tartották a református templomban.

Ebben a tanévben a minisztérium az iskolát a Miskolcra menekült kassai tankerületből a debreceni tankerületbe osztotta be. A tankerület főigazgatója, Ady Lajos, május 24-25-én látogatta meg az iskolát.

A tanulmányi eredmény: „… csak a létszám 20 százaléka bukott meg (az még jónak mondható!).”

Az iskola hivatalos elnevezése: A Tarpán működő Beregszászi M. Kir. Állami Főgimnázium.

A közoktatásügyi kormányzat az iskolát -jobb elhelyezés végett – 1921. augusztus végén Tarpáról Fehérgyarmatra költöztette. Ekkor már a tanulók lakóhely szerinti összetétele jelentősen módosult: csehszlovák területről való volt 25, román területről 5, Ausztriából 1 tanuló.

A tanári kar kibővült a kecskeméti Páti Ferenccel, a tordai Sebők Samuval, a balassagyarmati Takó Jánossal, továbbá néhány hónapra dr. Horváth Endrével. Ennek ellenére, mások betegsége vagy távozása miatt, az intézet állandó tanárhiánnyal küszködött. Az 1922/1923-as iskolai évben a tanári kart erősítette a reaktivált Táplányi János.

Az 1922/1923-as tanévben Beregszászból már egyetlen tanulója sem volt az iskolának, a környékről is csak 5. Az iskola elnevezése: A Fehérgyarmaton működő Beregszászi M. Kir. Állami Főgimnázium.

A ruszin tagozat megszervezése Beregszászon

Az uzhorodi (ungvári) iskolai ügyosztály 1919 decemberében – a prágai iskolaügyi minisztérium határozata alapján – elrendelte, „hogy a magyar gimnázium mellett ru-

Kisebbségi iskolaügy Kárpátalján a Csehszlovák Köztársaság idején 39

szin gimnáziumot és internátust létesítenek Beregszászon”. Aliszkevics Andrást nevezte ki igazgatónak (előzőleg a przemysli ukrán gimnázium igazgatója volt), az in-ternátus ideiglenes igazgatójának Bacsinszky Emilt. Aliszkevics 1919. december 20-22-én vette át az iskolát (lásd: Kihelyezett intézmény Tarpán).

1920. január második felében két ukrán tanár elutazott a Beregszász-llosva-Dolha vasútvonal melletti falvakba, hogy ott tanulókat toborozzon. Tevékenységük két hétig tartott. Nagyobb gyűlés január 28-án Mosván, 29-én Dolhán volt. Munkájukat a munkácsi és a beregszászi zsupán ajánlólevéllel segítette. Segítségek kaptak még a papoktól, a tanítóktól, a bíróktól és a katonaságtól. A toborzás így is nehezen ment.

A ruszin gimnázium ünnepélyes megnyitására 1920. február 10-én került sor a görög katolikus templomban istentisztelettel. Az erős havazás miatt csak 16 tanuló jelent meg. A templomban Krajcsik Emil beszélt, az iskolában Aliszkevics, dr. Licht zsupán és a dolhai iskolaigazgató. Este a zsupáni hivatal nagytermében koncert volt. Ennek bevételét (2344 cseh koronát) az internátus javára fordították. A ruszin gimnáziumba 12 beregszászi tanuló iratkozott be (A ruszin és a magyar tagozat részletes statisztikai adatait lásd a Melléklet 2-ben, 2.1-2.4. táblázat).

Nem érdektelen számunkra, hogy milyen nyelven jelentek meg az évkönyvek. Az 1919/1920-as, 1920/1921-es és 1921/1922-es tanévben a magyar osztályokról külön magyarul. Az 1922/1923-as, 1923/1924-es és 1924/1925-ös tanévben közös évkönyvet adtak ki. Ezekben nagyon kevés a magyar szöveg, az is ukrán szövegekbe ékelten. Az 1925/1926-os tanévtől kezdve is közös az évkönyv, de a magyar osztályokról külön részben írnak, kivéve az 1928/1929-es és 1929/1930-as tanévet. Ezekben az egyes tárgykörökön belül ukrán és magyar szöveg van. Csak ukrán nyelvű fejezetek is találhatók.

b) A békeszerződés után

Az 1920/1921-es tanév – valószínűleg – a békeszerződés ratifikálása folytán sokkal jobb előjelek és körülmények között kezdődött. A tantestület kiegészült és úgy dolgozott, mint normális időkben, amit a tanügyi referens a május 17-18-án tartott látogatása alkalmával meg is állapított.

Mivel Aliszkevics András igazgató a ruszin gimnáziumot is vezette, s így nem tudta magát egészen a magyar reálgimnáziumnak szentelni, előterjesztésére a tanügyi referátus a magyar intézet pedagógiai vezetőjévé dr. Móczár Józsefet nevezte ki.

Az új tanárok többsége Magyarországról emigrált, négyen a régi tanárok közül is visszakerültek az iskolába. A tarpai tanulók egy része is visszatért, noha csak a tanügyi referátus engedélyével tehettek felvételi vizsgát, egy 1921. március 29-én kelt rendelet értelmében ugyanis a Tarpára átiratkozott diákokat Kárpátalja valamennyi középiskolájából kizárták. így a tanulók létszáma 365-re növekedett.

A ruszin tagozaton ukrán emigrált tanárok tanítottak. A magyar osztályok voltak az A, a ruszinok a B osztályok.

Az 1921/1922-es tanévben az intézet működése még rendszeresebb volt, mint az előző évben, a külső körülmények is normálisan alakultak. Az addigi klasszikus gimnázium azonban fokozatosan reálgimnáziummá alakult át. A tanulók létszáma növekedett (427), az I. és II. évfolyamban párhuzamos osztályt nyitottak.

Aliszkevics Andrást az 1921/1922-es tanév végén Ungvárra helyezték át, ezért az iskola igazgatását Grigassy Mihály volt ungvári polgári iskolai igazgató vette át. Ez a változás rossz következményekkel járt. Aliszkevics idejében fegyelem volt a gimnáziumban, Grigassy igazgatása alatt erkölcsi süllyedés és áldatlan harc következett be. Az erkölcsök és a legelemibb neveléstani elvek melletti kiállás az ifjúságot védelmező tanárokra nézve kellemetlen következményekkel járt. Hármukat elbocsátották, a negyediket pedig mindenféle rágalmakkal és vádakkal illették. Grigassy idejében sok minden megváltozott a magyar tagozat hátrányára. A magyar osztályok eddigi önállóságát megszüntette, miután a tanügyi referátussal visszavonatta dr. Móczár Józsefnek a magyar tagozat vezetésére kapott megbízatását. A tanári értekezletet közösen tartották a ruszin tagozattal. Ezeken a német nyelv szerepelt ösz-szekötő nyelvként, hogy a tanárok megértsék egymást. A másik változtatás az volt, hogy a magyar osztályok lettek a B osztályok, ami azt jelentette, hogy az addigi magyartannyelvű reálgimnázium, amelyben ruszin párhuzamos osztályok voltak, ruszin reálgimnázium lett magyar párhuzamos osztályokkal. Megszüntették a magyar tagozat párhuzamos osztályait is.

Végül is Grigassy Mihályt a sok panasz miatt 1927. január 30-án felfüggesztették állásából, és dr. Lopour József cseh tanárt bízták meg az intézet vezetésével.

Lopour József igazgatása alatt a magyar tagozat a húszévi csehszlovák uralom legjobb időszakát élte át. Cseh ember létére magyarbarát volt, és iskolapolitikája a magyar tagozatot minden téren előnyben részesítette a ruszinnal szemben, ellentétben Grigássyval, aki az egész világot ruszinnak szerette volna látni. Emiatt Lopourt az ukránok többször feljelentették az iskolaügyi minisztériumban. Több intézkedése igen hasznos volt. A magyar tagozat párhuzamos osztályait újra megnyitotta. A magyar és ruszin tagozat tanári értekezleteit ismét külön-külön tartotta. Megkezdte a szertárak és könyvtárak gyarapítását. Itt főképpen az ifjúsági könyvtárat kell kiemelni. A gimnáziumban elszállásolt román katonák, majd a megszállás első éveiben a ruszin diákok széthordták az ifjúsági könyvtár értékesebb részét, s így annak több mint fele odaveszett. Az ifjúsági könyvtár Lopour alatt gyarapodni kezdett, miután a törvény szerint az arra fordítandó összeget rendelkezésre bocsátotta. Az Ungvári és Munkácsi Reálgimnázium magyar osztályainak megszűnésével onnan is több ezer könyvet kapott az intézet az ifjúsági könyvtár részére.

Lopour életre hívta a magyar szegény tanulókat segítő egyesületet. A város egész társadalmát bevonta a segítő akcióba. Ez az egyesület a szegény tanulókat nemcsak tankönyvekkel látta el, hanem téli ruhával és tízóraival is. Tízévi működése alatt 111 558 koronát fordított erre a célra. Ez az egyesület a reálgimnázium legfontosabb intézményének bizonyult. Munkájában a tanári kar minden tagja tevékenyen részt vett.

A ruszin internatus, amely még Grigassy idejében a gimnázium épületébe költözött – mivel a megyeháza, ahol addig volt elhelyezve, leégett – fokozatosan megszűnt, s ez által több tanterem felszabadult.

A magyar internatus alapítására az előkészületek már régóta folyamatban voltak. A város társadalmában tudatosult, hogy a magyar falvak legkiválóbb gyermekeinek taníttatásához elhelyezésükről és ellátásukról is gondoskodni kell, s kötelességének érezte, hogy az ügyet adakozással is támogassa. Az internatus 1931 szeptemberében kezdte meg működését, egyelőre egy kisebb épületben, melyet Sterbán Anna nyugalmazott tanítónő ajándékozott e célra. Az új épület, amely teljesen a magyar társadalom adakozásából épült fel, az 1936/1937-es tanév elején nyílt meg. A magyar internátus létesítését Lopour József is támogatta.

Az 1931/1932-es tanévben megkezdte működését a magyar ifjúsági önképzőkör is Román József tanár vezetésével.

Ebben az időben a tanári kar is jelentős átalakuláson ment át, hiszen megjelentek azok a fiatal magyar tanárok, akik már csehszlovák egyetemeken – Prágában, Pozsonyban – végezték tanulmányaikat.

Az 1936/1937-es tanévben Lopour helyére, akit Prágába helyeztek át, Lukovics Antalt nevezték ki igazgatónak, aki korábban a huszti reálgimnázium igazgatóhelyettese volt.

Alig távozott el Lopour, máris kitört a kulturális harc a jobb- és baloldal között. Súlyosbította a helyzetet, hogy az ifjúság is két pártra szakadt. Lukovics a nehézségekkel nem tudott megbirkózni. A körültekintő igazgatáshoz szükséges tehetségnek nem volt a birtokában. Az önképzőkörben is kirobbant az elvek harca. Ezt a harcot hivatalos vizsgálatok és csendőri nyomozások tarkították, teljesen felforgatva az intézet életét és a tanítás nyugodt menetét. Az állam iránti hűtlenség vádjával több diákot őrizetbe is vettek.

1938 elején Beregszász város kormánypárti tanácstagjai akciót indítottak, hogy a minisztérium önállósítsa a reálgimnázium magyar tagozatát, mert – amint felterjesztésükben írták – fontos, hogy az állam már az iskola titulusával is igazolja kifelé, hogy teljes mértékben kielégíti a magyar kisebbség kulturális és nyelvi igényeit. A minisztérium – az önállóság elodázására – Kontros Endre ungvári tanár személyében magyar embert nevezett ki a gimnázium igazgatójává. Kontros az intézet élén maradt 1939. szeptember 1-jéig.

Az új igazgató hozzálátott a rend és a fegyelem helyreállításához, munkáját azonban nehezítette a politikai helyzet gyors változása. A cseh kormányzat mozgósította a hadseregét, emiatt néhány fiatal tanárnak is be kellett vonulnia. Benes köztársasági elnök rádiószózatának a tantermekben való ismertetésére és megmagyarázására a tanulók délutánonként a város főbb útvonalain felvonulva néma tüntetésekkel válaszoltak. Október elején a diákok felekezeti különbség nélkül, nemzetiszín kokárdát kitűzve – a vasárnapi istentiszteletek után – előbb a római katolikus, utána a református templomban együtt elénekelték a magyar Himnuszt, majd a fogva tartott diákok szabadon bocsátásáért tüntettek. A tiltakozó csoportokat a csendőrség szuronyokkal verte szét.

A bécsi döntés 1938 novemberében Beregszászt Dél-Szlovákia és Kárpátalja magyar többségű területeivel együtt Magyarországhoz csatolta. Mivel a döntés előrelátható volt, a Beregszászi Gimnázium ruszin tagozata már október végén Bükére települt át, a magyar tagozaton pedig bizonytalan időre tanítási szünetet rendeltek el.

2.7. A szakiskolák

A kormányzat mind a tanítóképzést, mind a szakoktatást tudatosan elhanyagolta. Az impériumváltás előtt az elemi iskolák túlnyomó része az egyházak kezében volt, és az állami iskolák jobbára csak ott állíttattak fel, ahol azt az egyházi hatóság kívánta, vagy ahol egyáltalában nem volt iskola. A csehszlovák uralom idején a felekezeti iskolák száma állandóan fogy, míg az állami iskolák száma rohamosan emelkedik. Egyre fogyatékosabb lesz a felekezeti tanítók képzése is. Az 1919 előtti időkből 16 nem állami tanítóképző maradt, mégpedig 12 római katolikus (tannyelvre nézve: 10 csehszlovák, 1 német, 1 magyar), 3 görög katolikus és 1 városi tanítóképző, a többit államosították. De ezeknek száma is idővel megfogyatkozott, mert az egyházak a földreform céljaira lefoglalt birtokok elvesztése folytán tanítóképző intézeteket nem tudtak fenntartani.”

A magyar tanítókat Csehszlovákiában hosszú ideig két intézetben képezték ki: a pozsonyi csehszlovák tanítóképző magyar tagozatán és az Orsolya-rend képzőjében. (1919 előtt 11 férfi és 6 tanítónőképzője volt a felvidéki magyarságnak.) Évente csak egy osztály volt nyitható mindkét helyen 40-40 növendékkel. A diákok száma a zárt létszámnál fogva nem lehetett magasabb, 1928-tól kezdve azonban tanévenként fokozatosan emelkedett: 1928/1929-ben 187, 1929/1930-ban 245, 1930/1931-ben 266, 1931/1932-ben 272, 1932/1933-ban 315, 1933/1934-ben 322, 1934/1935-ben 325 volt (Kárpáti Magyar Hírlap, 1936. június 14., szerző: Rácz Pál).

Az 1921/1922-es tanévre férfiképző egy sem maradt. A csehszlovák iskolaügyi hatóságok ezért az 1924/1925-ös tanévtől a Pozsonyi Csehszlovák Állami Tanítóképző Intézeten belül magyar nyelvű egyéves abituriensi tanfolyamot hoztak létre, amely évente 30 érettségizett fiúnak és 10 nőnek tette lehetővé a tanítói képesítés megszerzését. A magyar tanító-utánpótlás problémáját azonban nem oldotta meg az egyéves abituriensi tanfolyam. Különösen kevés volt a férfi tanító. A Szlovenszkói Általános Magyar Tanítóegyesület minden eszközzel próbálta elősegíteni e gond orvoslását. A pedagógusszervezet küldöttsége 1926. január 20-án egyenesen az iskolaügyi és nemzetművelődési miniszternél kérelmezte egy magyar tannyelvű tanítóképző intézet létrehozásának engedélyezését. Az oktatásügyi tárca végül 1927 májusában a pozsonyi Csehszlovák Állami tanítóképző Intézet mellett magyar párhuzamos osztály indítását engedélyezte az első évfolyamban, amelybe az 1927/1928-as tanévre 40 növendéket lehetett felvenni. Az 1927 szeptemberében beinduló első évfolyamba háromszoros volt a túljelentkezés: a felvehető 40 növendéket a felvételiztető bizottságnak 120 jelentkezőből kellett kiválogatnia. Hiányossága volt a tagozatnak, hogy csak minden második évben indíthatott első évfolyamot (Popély 1998, 40).

1935-ben a tanítóképzők száma megszaporodott, ami maga után vonta a diákság számának emelkedését is. Komáromban a református egyház felekezeti tanítóképzőt nyitott. Az 1938/1939-es tanévben a katolikus egyház alapított tanítóképzőt ugyancsak Komáromban. A magyar tanítóképzők száma így a visszacsatolás idején elérte a négyet, ami megfelelt a magyarság igényeinek (Kárpátalja nem rendelkezett magyar tannyelvű tanítóképzővel) (Bagu 1996, Vájlok 1939).

A tanítóképző mellett két kereskedelmi (egy Pozsonyban és egy Munkácson), egy felsőipari és két alsóbb fokú gazdasági középiskolával (egy Beregszászban) rendelkezett a magyarság. A kereskedelmi iskolák tanulóinak a száma ötszáz körül mozgott – a pozsonyinak 204, a munkácsinak 145 növendéke volt az 1934/1935-ös tanévben, míg az előző tanévben 354 (Kárpáti Magyar Hírlap, 1936. június 14.) -, a felső ipari iskoláké 150-200 között. Az alsó fokú gazdasági középiskola a harmincas évek második felében nagy népszerűségre tett szert. Évente 80-90 növendék iratkozott be ide, nem magyar gazdasági iskolákban pedig kb. 50 magyar gazdafiú járt. A növendékek nagy része a kisgazda családokból került ki, és az iskola elvégzése után hazament gazdálkodni. Az 1936/1937-es tanévben a 84 magyar növendék szülőjének ilyen volt a szociográfiája: 100 holdas 2, 20-100 holdas 24, 5-20 holdas 32, 1-5 holdas 11 (Vájlok 1939).

A magyarság szakismeretének a kibővítéséről gondoskodott a szintén szakiskolának vehető 21 mezőgazdasági tanfolyam, 6 kereskedő továbbképző és 44 iparostanonciskola. A tanfolyamok ingyenesek voltak, és nagyobbrészt a járási központokban létesültek. A magyar kisebbség nagyfokú iparosodását mutatja, és kereskedelmi érdeklődését dicséri, hogy a tanonciskolákban évente 700-800, a kereskedelmi továbbképzőkben pedig 400-500 magyar tanult (Vájlok 1939).

Szakirányú iparos- és kereskedelmi iskolák működtek a régióban Beregszászban (1883-1919 között és 1921-től), Huszton (1912-től), Munkácson (1926-tól), Nagyszőlősön (1933-tól), Szolyván (1921-től), Técsőn (1920-tól), Ungváron (1933-tól): fém-, fa-, mű- és villamosipari, ruházati, borbély, asztalos, cipész, élelmezési szakembereket képeztek. Iparostanonc-iskola volt Csapon (1929-től), Nagybereznán (1920-tól), Perecsenyben (1925-től), Rahón, Tiszaújlakon (1893-tól, az első világháború idején szünetelt az oktatás), kereskedelmi tanonciskola Munkácson (1925-től), kereskedelmi szaktanfolyam Nagyszőlősön (1921-től ruszin tannyelvvel). Állami kereskedelmi középiskola volt Munkácson (1918: városi felső kereskedelmi iskola, 1922-től kéttannyelvű).18

Kárpátalján a rutén tannyelvű szakiskolák száma is igen lassan növekedett. Az ungvári és munkácsi tanítóképző elemi iskolai tanítókat képezett ki. 1915-ben Ungváron kereskedelmi iskola nyílt 25-30 tanulóval. Munkácson hároméves ún. kereskedelmi akadémia működött. 1920-ban Ungváron tanonciskola nyílt. Munkácson (földművelés és gyümölcstermesztés), Szolyván (famegmunkálás, erdészet) és Alsó-Vereckén (hegyi állattenyésztés) gazdasági iskola működött Több városban óvodai nevelői állandó tanfolyamok működtek, valamint háztartási és egyéb iskolák. Ezekben a szakiskolákban és tanfolyamokon az 1934/1935-ös tanévben 4777 tanuló (2706 fiú, 2071 lány) tanult (Vájlok 1939).

2.8. Magyar gyermekek idegen iskolákban

Az iskolasérelmek legsúlyosabb tételének a magyar diákok idegen iskolába, intézetbe való iktatását nevezhetjük. A fenti fejezetben többször kitértünk ezekre a körülményekre, okokra. Itt csak az adatait vázoljuk fel ennek a szomorú jelenségnek. A szám természetesen mindig emelkedett. Az elemi iskolánál a szlovákba járt magyarok száma: 1931/1932-ben 9814,1932/1933-ban 11 074,1935/1936-ban 12 638, 1937/1938-ban 12 653. A polgárinál ugyanezen években: 1931/1932-ben 2177, 1932/1933-ban 2714, 1935/1936-ban 2940, 1937/1938-ban 2837.

Míg a magyar középiskolákban az 1934/1935-ös tanévben 4050 magyar ifjú tanult, addig a csehszlovák és német intézetekben tanuló magyarok száma csupán 747 volt. Ungváron a cseh és ruszin osztályokban az 1933/1934-es tanévben a magyar tanulók száma 27%-ot tett ki, az 1934/1935-ös tanévben már csak 15,81%-ot. Huszton a cseh és ruszin osztályokban a magyar tanulók 1933/1934-ben 8,9%-ot tettek ki, 1934/1935-ben 19,51%-ot {Kárpáti Magyar Hírlap, 1936. június 14.).

Szlovenszkón és Kárpátalján átlagosan 1500 magyar járt szlovák tannyelvű középiskolába. Ezzel együtt évente 15-16 ezerre tehető azoknak a száma, akik szlovák iskolába jártak (Vájlok 1939, Bagu 1996).

A prágai Állami Statisztikai Hivatal által közzétett adatok szerint 1934-ben a köztársaság 116 615 magyar nemzetiségű elemi iskolai tanulójából csak 204 203 tanuló járt magyar iskolába, tehát 12 412 fő különböző okok miatt idegen, elsősorban „csehszlovák” tannyelvű iskolát látogatott (Popély 1998, 53). Gróf Esterházy János képviselő (az Egyesült Magyar Párt ügyvezető elnöke) szerint a szóban forgó időben az iskolaköteles magyar gyermekek csaknem 20%-a idegen tanítási nyelvű iskolába járt (Popély 1998, 58).

2.9. A városok iskolahálózata

Ami Kárpátalja legfontosabb városait illeti, Ungváron a csehszlovák időben állami ukrán nyelvű óvoda működött 7 csoporttal, egy görög katolikus 3 csoporttal, egy-egy római katolikus: a Gizella-ház, illetve a Mária-ház egy-egy magyar csoporttal. Ungvár népiskolái: egy állami ukrán 23 osztállyal; egy görög katolikus ruszin egy osztállyal, a római katolikus Mária-ház 2, a Gizella-ház 3 magyar és egy ruszin osztállyal dolgozott. Ezen kívül működött egy cseh tannyelvű izraelita népiskola, valamint az 1. számú cseh tannyelvű 16, a 2. számú 13 cseh és szlovák nyelvű osztállyal. A csehszlovák időben Ungváron 3 polgári iskola működött: egy cseh tannyelvű 26, egy állami magyar-ruszin párhuzamos összesen 22 és egy görög katolikus ruszin 5 osztállyal. A csehszlovák uralom idején a nagy múltú Drugeth gimnáziumot államosították, és egy cseh, illetve ruszin tannyelvű gimnáziumot helyeztek el benne.

Munkácson 5 állami óvoda volt cseh, illetve ruszin párhuzamos csoportokkal, ezen kívül egy római katolikus magyar óvoda egy, majd később két csoporttal. Népiskolák: magyar római katolikus 5, ruszin görög katolikus 2 osztállyal, az 1. számú állami népiskola ruszin, illetve magyar, a 2. számú állami népiskola ruszin, illetve cseh párhuzamos osztályokkal. Ezen kívül az 1., illetve 2. számmal működött a cseh, a 3. számú állami ruszin, végül egy-egy német, illetve izraelita elemi iskola. Az egyik állami polgári iskola magyar és ruszin, a másik, a cseh tannyelvű 6-6 cseh és német párhuzamos osztállyal működött. A magyar állami reálgimnáziumot a csehszlovák hatóságok már az impériumváltozás idején ruszin tannyelvűvé változtatták.

Beregszászon magyar és ruszin volt az első, cseh és ruszin a 2., valamint cseh és magyar tannyelvű a 3. számú óvoda 3 ruszin, 2 magyar és 2 cseh csoporttal, összesen 7 óvónővel. Felekezeti elemi iskolák: római katolikus magyar 5 osztállyal és 5 tanítóval, görög katolikus 1 osztállyal 1 tanítóval. Állami népiskolák: 1. számú cseh és magyar párhuzamos osztályokkal 17, a 2. számú cseh és magyar párhuzamos osztályokkal 19 tanítóval, állami ruszin 6 osztállyal 9 tanítóval, cseh népiskola 11 osztállyal 12 tanítóval, állami cseh elemi iskola 2 osztállyal 2 tanítóval, végül egy izraelita népiskola 1 osztállyal és 1 tanítóval. A városban állami polgári iskola működött magyar és ukrán párhuzamos osztályokkal (11 magyar és 6 ruszin), 22 tanárral, állami cseh polgári 6 osztállyal 7 tanítóval, állami reálgimnázium magyar és ruszin párhuzamos osztályokkal; az utóbbinak egyébként az 1936/1937-es tanévben 16 magyar osztálya volt 641 tanulóval és 50 tanárral. Ezen kívül Beregszászon egy magyar tannyelvű gazdasági szakiskola is működött egy osztállyal.

Nagyszőlősön a csehszlovák uralom idején egy cseh állami óvoda volt 2, és egy állami ruszin 4 csoporttal. Népiskolák: egy római katolikus magyar 4, egy református magyar 2, egy görög katolikus ruszin 1 osztállyal, valamint egy ruszin-magyar 18 ruszin és 3 magyar osztállyal.

Huszton ebben az időben egy ruszin polgári, az I. számú cseh és ruszin, illetve a II. számú népiskola 28, illetve 12 osztállyal, görög katolikus ruszin elemi 2 osztállyal, római katolikus magyar 1 és egy református magyar népiskola működött 1 osztállyal.

Aknaszlatinán egy református magyar elemi iskola oktatott 8 osztállyal, illetve 1 ruszin tannyelvű elemi.

Técsőn két magyar felekezeti népiskola volt a csehszlovák időben: 1 római katolikus 1 osztállyal és 1 tanítóval, 1 református 5 osztállyal és 5 tanítóval, valamint 1 állami ruszin tannyelvű elemi 6 osztállyal és 6 tanítóval.

Összefoglalás

Az iskolatörténeti kutatások egyik legkevésbé feltárt területe Kárpátalja a Csehszlovák Köztársaság idején. Ezt a hiányt kíséreltük meg pótolni dolgozatunkkal. Az adatok feltárásának tanulságai az alábbiakban összegezhetők.

A Csehszlovák Köztársaság alapítóinak egyik sürgős teendőjük tehát az volt, hogy céljaiknak és érdekeiknek, valamint a köztársasági gondolatnak megfelelő reformokat hajtsanak végre, elsősorban pedig, hogy az addigi egész tanügyi rendszert gyorsan átszervezzék. Ez egyrészt a magyar közoktatásügyi törvények megváltoztatását jelentette.

Lényeges különbség a magyar és a csehszlovák közoktatási rendszer között az, hogy míg a magyar közoktatás az iskola és az egyház együttes nevelő hatását akarta biztosítani, addig a csehszlovák közoktatási rendszer az egyház és az iskola teljes elválasztására törekedett. Ez az elv burkolt formában már az 1920. évi csehszlovák alkotmánytörvényben le van fektetve, s ezt az elvet a közoktatási kormányintézkedések fokozatosan érvényre juttatták egyrészt a felekezeti iskolák megszüntetésével, illetve államosításával, másrészt a vallásoktatás háttérbe szorításával.

A csehszlovák nemzetiségi politika negatív vonásai leginkább az iskolaügyben jelentkeztek. A csehszlovák polgári demokratikus állam közoktatásügyi politikáját jól jellemezte, hogy a tanügyi igazgatásban a minisztériumtól a járási tanfelügyelőségekig nem kapott helyet magyar nemzetiségű pedagógus, egyetlenegy magyar állami gimnázium élén sem állt magyar igazgató – sőt az ungvári magyar gimnáziumot a csehszlovák hatóságok megszüntették. Az állami magyar elemi iskolákban, gimnáziumokban, szakiskolákban, tanítóképzőkben működő tanárok egy része nem volt magyar, viszont magyar tanerők, ugyancsak tudatos politika következményeképpen szlovák, ruszin iskolákban kaptak beosztást. A szlovákiai magyar nyelvű oktatás nagy hiányosságának tekinthető, hogy a teológián kívül nem volt magyar nyelvű felsőfokú képzés. Mindent egybevetve, a felvidéki magyarságnak, így Kárpátaljának is, 31%-kal volt kevesebb iskolája, mint amennyi a népszámlálási adatok szerint megillette volna. A 189/1919. számú törvény magyar elemi iskolák létesítését mindenütt lehetővé tette, ahol legalább 40 magyar anyanyelvű tanköteles gyermek élt, ennek ellenére az 1936/1937-es tanévben 20 olyan kárpátaljai községben, ahol a magyarság száma meghaladta a kétszázat, s legalább 40 magyar tanköteles gyermek volt, magyar iskola egyáltalán nem létezett. Ezzel szemben Kárpátalján több mint ötven túlnyomóan magyar településen létesítettek úgynevezett „csehszlovák” iskolát, ahol a csehek és a szlovákok száma nem érte el a kétszázat. A magyar iskolák túlnyomó része, csaknem 90%-a felekezeti és községi jellegű volt, ezzel szemben a „csehszlovák” iskolák több mint 40%-a állami iskola volt. A polgári iskolaügy terén a magyarság helyzete még rosszabb volt. Olyan magyar településeknek, mint például Csap, nem volt magyar tannyelvű polgári iskolája, ezzel szemben a kormány szlovák tannyelvű polgári iskolát létesített a községben. A kárpátaljai magyar polgári iskolák zömét is a felekezetek és a községek tartották fent, a „csehszlovák” iskolák 90%-ánál az állam volt az iskolafenntartó. A magyar polgári iskolák többsége leányiskola volt, ez arra vall, hogy a csehszlovák kormányzat a magyar férfiak magasabb képzését nem tartotta fontosnak. A kormányzat mind a magyar szakoktatást, mind a magyar tanítóképzést tudatosan elhanyagolta. A magyar iskolákkal más vonatkozásban is mostohán bánt a csehszlovák állam. Amíg a csehszlovák tannyelvű iskolák számára új iskolák épültek, és a legmodernebb felszerelésekkel látták el őket, addig a magyar iskolák régi épületekben, egészségtelen, szűk tantermekben voltak elhelyezve. Akadtak olyan iskolák is, mint például Beregszászon, ahol 200 gyermeket egy tanteremben zsúfoltak össze.

Magyar tannyelvű középiskola csak Beregszászban működött, ugyanakkor az uzhorodi (ungvári) iskolai ügyosztály már 1919 decemberében – a prágai iskolaügyi minisztérium határozata alapján – elrendelte, „hogy a magyar gimnázium mellett ruszin gimnáziumot és internátust létesítenek Beregszászon”.

Ugyancsak szervezeti téren alapelv a koedukációs iskolák lehetőség szerinti megvalósítása.

A Csehszlovák Köztársaság öt tartománya a tanügyigazgatás szempontjából nem volt egységes: Cseh- és Morvaországban, valamint Sziléziában a legfőbb hatóságok az országos iskolatanácsok voltak, melyek egy tanügyi főreferensből, fogalmazói hivatalnokból és beosztott tanfelügyelőkből – tanárokból – és tanítókból állott. Szlovenszkó és Kárpátalja esetében ezt a rendszert a pozsonyi, illetve az ungvári iskolareferátus helyettesítette. Ehhez az intézményhez Kárpátalján egy országos és 13 járási tanfelügyelő (inspector) volt beosztva. A másodfokú hatóság szerepét az ungvári országos hivatal látta el, illetve a járási hivatalok. A helyi iskolai igazgatást az állami iskolák mellett kuratóriumok, a községi és felekezeti iskolák mellett pedig iskolaszékek végezték. A kormányzót illette meg az állami népiskolák, óvodák tanerőinek kinevezési joga, ő bízta meg a népiskolák közvetlen felügyeletével a tanfelügyelői jogkörökkel bíró tanárokat és tanítókat, gyakorolta a nem állami iskolák feletti állami felügyeleti joghatóságot, kinevezte az állami középiskolák, tanítóképző intézetek és szakiskolák tanárait, tanítóit, egyéb alkalmazottait.

Irodalom

Bacsinszkij E. 1936. Podkarpatszka Rusz 1919-1936. Uzshorod.

Bagu Balázs 1996. Anyanyelvi oktatás Kárpátalján. In: Csernicskó István-Váradi Tamás (szerk.): Kisebbségi magyar iskolai nyelvhasználat, Budapest, Tinta Könyvkiadó és Kiadványszerkesztő Bt., 47-50. p.

Benda István-dr. Orosz László 1990. A beregszászi magyar gimnázium története 1864-1989. Budapest, Magyarságkutató Intézet.

Bonkáló Sándor 1940/1996. A rutének. Basel-Budapest, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem. Második, bővített kiadás.

Botlik József-Dupka György 1991. Ez hát a hon… Tények, adatok, dokumentumok a kárpátaljai magyarság életéből 1918-1991. Budapest-Szeged, Mandátum-Universum.

48 Gabóda Béla

Cottely István 1939. Kárpátalja közigazgatás- és alkotmányjogi helyzete a Cseh-Szlovák Köztársaságban. Közgazdaságtudomány. 233-249. p.

Pálesch Ervin (szerk.) 1921. Csehszlovák Törvények és Rendeletek Tára. Eperjes.

Fedinec Csilla 1999. Kárpátalja Anno (közigazgatási vázlat). Pánsíp, VII. évf. 24. sz. 30-38. p.

Flachbarth Ernő 1935. A csehszlovákiai népszámlálások és a felvidéki kisebbségek nyelvi jogai. Pécs.

Gabóda Béla 2000. A szlovák nyelv árnyékában. Hatodik Síp, 2000. 3-4. sz.

Halmosy Dénes 1983. Nemzetközi szerződések 1918-1945. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Himinec, Julian 1991. Zakarpattya – zemlja ukrajinszkoji derzsavi. [Kárpátalja – az ukrán állam földje.] Ungvár.

Hicsij, 0.1957. Z isztorii skilnictva na ZakarpattyizXVIII szt. do vozzjednannya joho z Ragyansz-koju Ukrajinoju. [Fejezetek Kárpátontúl iskolatörténetéből a XVIII. század végétől Szovjet-Ukrajnával való újraegyesülésig.] Uzshorod, Naukovi zapiszki UzsDU. T. 39. p.

Jánki Gyula 1939. A Ruténföld statisztikája. Közoktatás. Magyar Statisztikai Szemle, 1939. 3. sz. 226-235. p.

Kárpátalja településének nemzetiségi (anyanyelvi) adatai (1880-1941). Budapest, KSH, 1996.

A Kárpátaljai Tanügyi Főosztály nyilvántartási és statisztikai kötetei. I-VII. köt.

Kárpátaljai Magyar Hírlap, 1936. június 14.

Kemény Gábor 1939. Verhovina feltámad (A ruszin sors könyve). Budapest.

Kocsis Károly 1989. Kárpátalja (Magyarság – határainkon túl). Élet és Tudomány, 1989. 14. sz. 435-438. p.

Moravek Endre 1937. A felvidéki magyarság iskolaügye. Néptanítók Lapja, 13. sz. 493-497.

P-

Móricz Kálmán 2001. Kárpátalja sorsfordulói. Budapest, Hatodik Síp Alapítvány.

Národnískoly v republice Ceskoslovenské die stavu 31. prosince 1921. Ceskoslovenská sta-tistika. Svazek 6. Praha, 1923.

Ortutay Tivadar 1941. Cseh világ a Kárpátokban. Ungvár.

Popély Gyula 1998. A magyar iskolaügy kálváriája (Cseh)Szlovákiában 1918-1945. Budapest, Ister Kiadó.

Popély Gyula 1991. Népfogyatkozás (A csehszlovákiai magyarság a népszámlálások tükrében 1918-1945). Budapest.

Romsics Ignác (szerk.) 1995. Magyarok kisebbségben és szórványban. A Magyar Miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztályának válogatott iratai 1919-1944. Budapest, Teleki László Alapítvány.

Schematizmus národnych sköl a ucitelú na Podkarpatske Rusi podle stavu ze dne 1. I. 1935.

Skolstvy na Podkarpatske Rusi. Praha, 1938.

Statisticky lexikon obcí v republike Ceskoslovenské. Zeme Podkarpatskoruska. Redny sez-nam mist podle zakona ze dne 14 dubna 1920. Cfs. 225 Sb. Zak. Anar. Praha, 1937.

Vájlok Sándor 1939. A magyar közművelődés helyzete a visszatért Felvidéken. In: Csatár István és Ölvedi János (szerk.): A visszatért felvidék adattára. Budapest. Rákóczi Könyvkiadó.

Veres Gábor-Popovics Vladimir 1999. Nemzetiségi iskolák Kárpátalján 1919-1991. Beregszász, Vizhibu.

Kisebbségi iskolaügy Kárpátalján a Csehszlovák Köztársaság idején 49

Mellékletek

1. A körzeti tanfelügyelőségek iskolaügyi statisztikája Kárpátalján 1920-1938 1.1. táblázat. A beregszászi tan felügyelőség iskolaügyi statisztikája 1920-1938

1.2. táblázat. A huszti tanfelügyelőség iskolaügyi statisztikája 1920-1938

1.3. táblázat. Az ilosvai tanfelügyelőség iskolaügyi statisztikája 1920-1938

1.4. táblázat. A munkácsi tanfelügyelőség iskolaügyi statisztikája 1920-1938

50

Gabóda Béla

1.5. táblázat. A rahói tanfelügyelőség iskolaügyi statisztikája 1920-1938

1.6. táblázat. Az oroszvégi tanfelügyelőség iskolaügyi statisztikája 1920-1938

1.7. táblázat. A nagyszőlős! tanfelügyelőség iskolaügyi statisztikája 1920-1938

1.8. táblázat. A szolyvai tanfelügyelőség iskolaügyi statisztikája 1920-1938

Kisebbségi iskolaügy Kárpátalján a Csehszlovák Köztársaság idején 51

1.9. táblázat. A técsői tanfelügyelőség iskolaügyi statisztikája 1920-1931

1.10. táblázat. Az ungvári körzeti tanfelügyelőség iskolaügyi statisztikája 1920-1938

1.11. táblázat. A nagybereznai tanfelügyelőség iskolaügyi statisztikája 1920-1938

1.12. táblázat. Az ökörmezői tan felügyelőség iskolaügyi statisztikája 1920-1938

1.13. táblázat. A csehszlovák tannyelvű iskolák tanfelügyelőségének statisztikája az 1937/1938-as tanévben

Megjegyzés: I. A csehszlovák iskolák tanfelügyelősége, központja Huszt; II. csehszlovák állami tanfelügyelő

2. Statisztikai adatok a Beregszászi Magyar Királyi Állami Gimnáziumról 1920-1938 2.1. táblázat. A tanulólétszám alakulása (magyar osztályok)

Megjegyzés: Az oktatás koedukált osztályokban folyt. A + jel után a magántanulók száma szerepel 2.2. táblázat. A tanulólétszám alakulása (ruszin osztályok)

Megjegyzés: Az oktatás koedukált osztályokban folyt. A + jel után a magántanulók száma szerepel

2.4. táblázat. Kimutatás a tanulók létszámáról az 1938/1939-es tanév elején (szeptember). Magyar tagozat

Ondrejcsák Róbert : Az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Németország biztonságpolitikájának összehasonlítása

Minden állam biztonságpolitikája bizonyos állandó és kevésbé állandó tényezők függvénye. A legkevésbé változó tényező, amely befolyásolja egy-egy állam biztonságpolitikáját, a földrajzi adottság és a földrajzi környezet. A kevésbé konstans, de legalább ilyen fontos feltételek között feltétlenül meg kell említeni az adott állam geopolitikai helyzetét, történelmi hagyományait és tapasztalatait, valamint ezek értékelését a politikai elit által, a stratégiai kultúrát, az államok öndefinícióját, relatív erejét és a globális és regionális biztonsági környezetet, amelyek viszonylag gyorsan változhatnak.

Az Egyesült Államok és legfontosabb európai partnerei, szövetségesei – Nagy-Britannia, Franciaország, Németország – esetében jelentős eltérések fedezhetők fel az említett tényezők értékelésénél és ennek következtében biztonságpolitikájuk jellegében is. Ezekre az eltérésekre egyértelműen rámutattak az Irak elleni háború előzményei és következményei is.

Az említett különbségek egyik nagyon fontos oka a történelmi tapasztalatokban és a második világháború utáni eseményekben keresendő. Az USA-nak soha nem kellett szembenéznie az erős szomszédok jelentette direkt fenyegetéssel, és az ország kül- és biztonságpolitikájának sem kellett jelentős ellenféllel számolnia saját közvetlen geopolitikai környezetében, tehát a nyugati féltekén.1 Az amerikai stratégiai kultúra ennek következtében sokkal „szabadabb” – összehasonlítva az európaival. Az amerikai stratégiai kultúrát nagyon pontosan jellemzik Peter van Ham szavai: a „hajlandóság – tettrekészség” stratégiai kultúrája („can do strategic culture”).2 Amint azt Colin Gray megállapítja az USA stratégiai kultúrájáról szóló elemzésében, „az Egyesült Államok olyan társadalom, amely alacsony fokú toleranciával viseltetik a hosszú befektetések iránt, melyeknek távoli a megtérülésük. (…) Az amerikaiak nem folyamodnak gyorsan az erő használatához, de ha megteszik, mint egy kivételes társadalmi berendezkedés hordozói, lehengerlő triumfot várnak”.3

Ezzel szemben a Napóleon utáni európai rend meghatározó eleme az erőegyensúly („balance of power”) volt. Ennek következtében (is) az európaiak nemzetközi kapcsolatokkal kapcsolatos gondolkodását átitatja az állandó egyeztetések és a kooperáció szükségessége. Az európaiak nem gondolják, hogy képesek tökéletes megoldást találni, amely minden félnek tökéletesen megfelel, illetve hogy az érdekeikből fakadó összes célt el tudják érni. Az amerikaitól eltérő európai stratégiai kultúra másik – és nem kevésbé fontos – oka a második világháború utáni európai helyzetben keresendő. Az európai integráció folyamatában a klasszikus „nemzetállamok” abszolút szuverenitásának érzése szinte minden szempontból visszaszorult, és szinte minden komoly problémával kapcsolatban előtérbe került a kompromisz-szumkeresés az egyes országok között. Ennek legkomolyabb következménye egy sokkal óvatosabb kül- és biztonságpolitikai kultúra, amely nagyobb mértékben hajlandó a kompromisszumra.

Az egyes államok geopolitikai helyzete szintén nagyon fontos befolyással bír a kül- és biztonságpolitikákra. A saját területen kívüli hadműveletek („out-of-area operations”) és a nagy távolságokra való haderő-átcsoportosítás („power projection”) képessége szinte természetes az Egyesült Államok – és részben Nagy-Britannia -számára, elsősorban földrajzi fekvésükből adódóan. Az USA esetében gyakorlatilag a más kontinensekre való haderő-átcsoportosításkor – ahol a legfontosabb amerikai stratégiai érdekek találhatók – automatikusan át kell hidalni az Atlanti-, illetve a Csendes-óceánt. Ennek következtében a modern amerikai fegyveres erők tipikus „out-of-area” haderőként voltak létrehozva és fejlesztve. Napjaink Európájának helyzete ebben a pontban is különbözik. Bár néhány ország – elsősorban a volt gyarmatosító nagyhatalmak, Franciaország és Nagy-Britannia – haderejének jelentős része alkalmas volt nagyobb volumenű saját területen kívül végrehajtandó hadműveletekre, a gyarmati háborúk időszakának lezártát követően (a 20. század hatvanas éveitől) ezek a képességek jelentősen csökkentek. A hidegháború realitásainak következtében a kontinens határain kívülre való haderő-átcsoportosítás képességét felváltották azok a képességek, amelyek a saját terület és Nyugat-Európa védelme szempontjából kulcsfontosságúak voltak. Nagy-Britannia valamelyest ebből a szempontból is eltérő helyzetben volt a kontinentális Európa országaitól, bár a hidegháború a britek helyzetére is domináns hatással volt. A Kelet-Nyugat szembenállás ideje alatt a britek is döntő mértékben a Szovjetunió és a Varsói Szerződés jelentette kihívásra fordították energiáik nagy részét. A brit fegyveres erők erős pozíciókkal rendelkeztek Közép-Európában, elsősorban Nyugat-Németországban és a Royal Navy is főleg az északkelet felől fenyegető szovjet haditengerészetre összpontosított.4 Feltétlenül meg kell említenünk azonban két olyan tényezőt, amely egyedivé tette Nagy-Britannia helyzetét. Az egyik, hogy a britek közép-európai jelenléte automatikusan feltételezte a haderő egy részének határokon túlra való átcsoportosítását. A másik a továbbra is – bár szerényebb mértékben – meglevő brit érdekek, fegyveres erők, sőt fegyveres beavatkozások az Európán kívüli régiókban (tipikus eset például a Falkland-szigetek). Franciaország geopolitikai szempontból „hibrid” hatalom. Stratégiai értelemben a kontinentális Európa része, de nagyon komoly stratégiai érdekei és elkötelezettségei vannak a mediterráneum térségében és a Közel-Keleten is. Ez a kettősség az elmúlt évszázadokban folyamatosan befolyásolta a francia biztonságpolitikát és stratégiai gondolkodást. Természetesen ennek a tényezőnek komoly hatása van a jelenlegi francia biztonságpolitikára is. Ennek a következménye a párhuzamos igény a katonai dominanciára a kontinensen és ezzel egyidejűleg az Európán kívüli katonai akciókhoz szükséges képességekre. Németország geopolitikai szempontból tipikus kontinentális hatalom, és ennek következtében viszonylag korlátozott képességekkel rendelkezik szélesebb skálájú óceáni stratégia végrehajtására. Ez azt jelenti, hogy a német stratégiai gondolkodás elsősorban kontinentális stratégiai célokat követ, amelyekkel összehasonlítva az Európán kívüli érdekek marginálisak.

A vizsgált problémával kapcsolatban nagyon fontos megemlíteni még egy összetevőt, mégpedig a tárgyalt hatalmak öndefinícióját, saját helyük értékelését a nemzetközi kapcsolatokban. Egy hatalom számára, mely döntő mértékben kontinentális hatalomként határozza meg önmagát, az Európán kívüli katonai képességek kisebb jelentőséggel bírnak. Ha viszont az „öndefiníció” lényege alapvetően a „globális érdekekkel és felelősséggel rendelkező nagyhatalmi státus”, akkor ennek nélkülözhetetlen következményei kell, hogy legyenek az ilyen irányú nagyon komoly képességek.

A tárgyalt tényezők és az ezekben meglévő komoly különbségek következtében jelentős különbségek fedezhetők fel a vizsgált hatalmak – az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Németország – biztonságpolitikai irányvonalában és stratégiáiban.

Franciaország

Franciaország – Nagy-Britanniával együtt – egyike a két európai katonai nagyhatalomnak; osztoznak a nukleáris fegyverekkel rendelkező hatalmak státusában, az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai, komoly hagyományokkal rendelkeznek a külföldi katonai akciók terén, továbbá viszonylag jelentős egységeket állomásoz-tatnak külföldön, és bár korlátozott mértékben, de globális a katonai jelenlétük (ezek a képességeik korlátozottak, ha az USA hasonló jellegű képességeivel hasonlítjuk össze, de európai mértékkel mérve mégis jelentősek). Franciaország nagyobb tapasztalattal rendelkezik – az elmúl évtizedeket figyelembe véve – a tartós Európán kívüli katonai jelenlétet vizsgálva (elsősorban Afrikában), Nagy-Britannia viszont a komolyabb mértékű kontinensen kívüli haderő-átcsoportosítás terén tett szert nagyobb tapasztalatokra (például a Falkland-háború).

Franciaország saját definíciója alapján globális felelőséggel és érdekekkel rendelkező nagyhatalom. E pozíció-státus támogatása érdekében nagyon fontosak a nukleáris erők és a francia kül- és biztonságpolitika függetlenségének permanens hangsúlyozása. Ennek egyik következménye a NATO katonai struktúráiból való kihát-rálás és a független nukleáris erő, a Force de Frappe létrehozása. Az említett státus megtartása érdekében szintén nagyon fontos a legnagyobb katonai potenciállal rendelkező kontinentális hatalom pozíciójának5 igénye, annak ellenére, hogy Franciaország legfontosabb európai partnerének, Németországnak a demográfiai és gazdasági ereje jelentősen meghaladja a hasonló francia mutatókat.6 A következő nagyon fontos tényező, hogy Franciaország – az összes európai országtól nagyobb mértékben – felhasználja az európai integráció folyamatát stratégiai céljainak elérése érdekében, tehát saját súlyát kívánja növelni a nemzetközi kapcsolatokban az Európai Unió potenciálja segítségével.7

A viszonylag erős Európán kívüli katonai jelenlét és érdekek (1998-ban még 25 ezer fő,8 elsősorban Afrikában, de Lionel Jospin kormánya csökkentette az afrikai katonai jelenlétet – ez magában foglalta a létszámcsökkentést és a közép-afrikai bázis bezárását egyaránt) ellenére a hidegháború alatt a francia biztonságpolitika elsősorban a Keletről érkező kihívásra koncentrált. Bár nem vett részt a NATO katonai struktúráinak munkájában, és fegyveres erői kizárólag francia stratégiai parancsnokság alatt voltak, Franciaország jelentős katonai erőket állomásoztatott Nyugat-Németországban (a hidegháború alatt messze a legmagasabb létszámú külföldön állomásozó francia haderő Nyugat-Németországban volt telepítve – 1985-ben 48 500 fő, 1991-ben 53 000 fő9), és Bonnal egy kétoldalú egyezményben is vállalta az ország védelmében való részvételt egy szovjet katonai támadás esetén. De Franciaország védelmének koncepciója mindezek ellenére multiskálájú volt, és a keleti fenyegetésen túl az összes többi potenciális fenyegetésre – minden irányból (tous azimuts) – is hangsúlyt fektetett, legalábbis elméletben. Itt is megfogalmazódott tehát a stratégiai függetlenség igénye, amely a globális felelőséggel bíró hatalom öndefiníciójából eredt. A hidegháború lezárultával Franciaországnak két olyan tényezővel kellett szembenéznie, amelyeknek meghatározó befolyásuk volt a francia biztonságpolitikára (és természetesen a globális biztonsági környezetre):

1. Átmenet a „magas fokú fenyegetettség/kockázat – magas fokú stabilitás” hidegháborús állapotból a hidegháborút követő „alacsonyabb szintű direkt fenyegetés/kockázat- alacsonyabb fokú stabilitás” állapotába. Az utóbbit a drámaian megnőtt bizonytalanság, a növekvő számú regionális konfliktusok száma jellemzi, továbbá átmenet egy olyan „posztmodern” biztonsági környezetbe, amelyben a globális biztonság szereplőinek száma jelentősen nőtt (ami bizonyos szempontból akár a multipolaritás felé tett elmozdulásként is értékelhető) – ez elsősorban az olyan nem állami szereplők számlájára írható, mint például a terrorista csoportok és hálózatok. Ennek tipikus példája az Al-Kaida terrorista hálózat, amely a világ kb. hatvan államában tevékenykedik.10 A terrorista csoportok és hálózatok aszimmetrikus stratégiákat használnak, amely a „gyengébbek” hagyományos eszközei a domináns hatalmak ellen. 2001. szeptember 11-ét követően vitán felüli ezen stratégiák rendkívül magas fokú hatékonysága és ennek következtében az általuk jelentette veszély: a World Trade Center elleni támadást mindössze néhány tucat ember szervezte, és az egész akció kb. félmillió amerikai dollárba került, míg a másik oldalon a teljes okozott kár összege eléri a 640 milliárd amerikai dollárt, nem beszélve a több mint 3000 áldozatról.11

2.  Az Amerikai Egyesült Államok relatív hatalmának és befolyásának jelentős mértékű növekedése szinte minden releváns szférában. Az új helyzetben, amelyben az USA az egyetlen „szuperhatalom” (vagy „hiperhatalom”, ahogy Franciaországban gyakran jellemzik az amerikaiak jelenlegi pozícióját12), Franciaország relatív stratégiai függetlensége csökkent, legalábbis összehasonlítva a hidegháborús „mediator” helyzetével, hiszen a globális biztonsági környezet minden szereplőjének cselekvését determinálja az USA pozíciója.

A hidegháború utáni új helyzetre reagálva a franciák 1994-ben kiadták az ún. Fehér Könyvet (Livre Blanc)13, a védelmi és biztonságpolitika alapvető dokumentumát Franciaországban, amely elsősorban három imperatívuszra összpontosított:

–    Franciaország érdekeinek védelme – a nemzet alapvető prosperitása, jóléte és az ország nemzetközi felelősségének akceptálása. Az Európán kívüli régiók közül a Földközi-tenger térsége és a Közel-Kelet tartoznak a deklarált francia érdekszférába. Itt kell még megemlíteni a létfontosságú kőolajellátás védelmét is.

–    Európa „építése” és a nemzetközi stabilitáshoz való hozzájárulás. Franciaország felhasználhatja saját nemzetközi státusát annak érdekében, hogy vezető szerepet játsszon az európai integráció további folyamatában. Franciaország Európában és Európán kívül is fel fogja használni saját befolyását a háborúk megelőzésére és a nemzetközi rend megerősítésére.

–   A biztonság globális koncepciójának implementálása. Franciaország úgy határozza meg önmagát, mint globális felelőséggel rendelkező tényezőt. „A védelem globális koncepciója kombinálja a katonai védelmet a polgári és gazdasági tényezőkkel éppúgy, mint a szociális és kulturális tényezőkkel.”14 Ez arra utal, hogy a franciák a biztonság szélesebb definícióját applikálják. Ebből a szempontból Franciaország globális befolyásának feltétele a francia szellemi gazdagság és az értékek globális szerepének és jelentőségének fenntartása (ide tartozik például a francia nyelv is). Jelenleg az Egyesült Államok és Franciaország az a két ország a világon, amely „univerzális értékek” és „univerzális üzenet” hordozójának tartja magát.15

Ezekből az imperatívuszokból Franciaország fegyveres erői számára négy olyan célkitűzés következik, amelyek máig is érvényesek:16

–    Elrettentés – „la Dissuation”: A nukleáris fegyverekkel biztosított elrettentés a francia fegyveres erők egyik legalapvetőbb feladata. A gyakorlatban a legfontosabb vitális francia érdekek védelmét kell, hogy biztosítsa bármilyen lehetséges fenyegetéssel szemben. Ennek alapja világossá tenni, hogy egy olyan mértékű támadás esetén, amely képes lenne fenyegetni ezeket az alapvető vitális érdekeket, esetleg Franciaország túlélését, Franciaország hezitálás nélkül használni fogja nukleáris potenciálját ezen érdekei és függetlensége védelme érdekében.

–    Prevenció/Megelőzés – „la Prevention”: A prevenció alapvető értelme, hogy csökkenteni, mérsékelni kell azokat a rizikófaktorokat és instabilitási tényezőket, amelyeknek megvan a potenciáljuk a francia érdekek fenyegetésére. A megelőzés csak abban az esetben lehet sikeres, ha az ország komoly had-erő-átcsoportosítási képességekkel rendelkezik.

–    Haderő-átcsoportosítás („Power-projection”) – „la Projection”: A „power projection” képességek gyakorlatilag nélkülözhetetlen feltételei Franciaország globális felelősséggel rendelkező nagyhatalmi státusának. Ha a francia haderő nem rendelkezne globális akciórádiusszal, az ország képtelen lenne megvédeni az Európán kívüli régiókban meglévő stratégiai érdekeit.

–   Védelem – „la Protection”: A védelem a francia fegyveres erők jelenlegi felhasználásának feltételei között elsősorban Franciaország honi területének védelmét jelenti. A hidegháborút követő biztonságpolitikai fejlődés, az ország biztonságát fenyegető direkt veszély megszűnése lehetővé tette, hogy a francia biztonságpolitika alapvető céljai a honi terület védelmétől az Európán kívüli akciók felé orientálódjanak. Ennek következtében a honi terület védelme a Gendarmerie feladatává válik/vált.

A fentiekben felvázolt ambiciózus célok ellenére az elmúlt évtized realitásai valamelyest eltérőek voltak a kitűzött céloktól. A szigorú monetáris politika következtében a francia fegyveres erők nem rendelkeztek elegendő anyagi forrással a fent említett célok eléréséhez szükséges szint „megütéséhez”. 2001. szeptember 11-e viszont komoly hatással volt a francia biztonságpolitikai gondolkodásra is. A francia élite világossá tette, hogy Franciaország meg fogja tenni a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy képes legyen reagálni a megváltozott globális biztonságpolitikai környezetre. A kitűzött célok egyike, hogy újra el kell érni azokat a katonai képességeket, amelyekkel Nagy-Britannia rendelkezik, és megerősíteni Franciaország pozícióját mint a legerősebb katonai potenciállal rendelkező kontinentális európai hatalomét.17 Az említett célok elérését követően Franciaországnak képesnek kell lennie bármilyen potenciális nemzetközi katonai koalíció élére állni – látható, hogy a gaulleista hagyományok még mindig rendkívül erősek. Mindennek feltétele természetesen az „out-of-area” hadműveletek szempontjából nélkülözhetetlen képességekre fordítandó források növelése (az ebből a szempontból kulcsfontosságú második nagy repülőgép-anyahajóról és 50 nagy hatótávolságú szállító repülőgép megépítéséről már megszületett a döntés18). Ezek a képességek rendkívüli jelentőséggel bírnak Franciaország globális katonai nagyhatalmi státusa szempontjából. Ez azt jelenti, hogy rendelkeznie kell a szükséges erőkkel ahhoz, hogy képes legyen egyidejűleg fenntartani állandó jellegű tengerentúli kötelezettségeit, és részt tudjon venni a nemzetközi katonai intervenciókban, és alapvetően befolyásolni tudja azokat. Ennek következtében kialakulóban van az egyenlőség egyik oldalon a szárazföldi hadsereg, a másik oldalon a légierő és a flotta között a létszám tekintetében (a szárazföldi hadsereg részesedése a fegyveres erők teljes létszámából az 1985-os 63%-ról 53%-ra csökkent, míg a légierőé 20%-ról 25%-ra, a flottáé 14%-ról 18%-ra emelkedett19). Ez az elmúlt években végrehajtott francia haderőreform egyik legfontosabb következménye, amely a professzionális hadsereg megteremtését eredményezte (amely sok tekintetben elsősorban az első Öböl-háború negatív tanulságainak köszönhetően realizálódott, hiszen akkor a franciák mindössze egy könnyű gépesített hadosztályt voltak képesek a térségbe küldeni, összesen 10 ezer főt, ráadásul problémák merültek fel az egységek felszereltségét illetően is – csak összehasonlításképp: Nagy-Britannia kb. 30 ezer katonával vett részt az első Öböl-háborúban20).

A kulcsot jelentő haderő-átcsoportosítás terén a következő konkrét célok fogalmazódtak meg:21

–   a szárazföldi hadsereg képes kell, hogy legyen felállítani egy kb. 50 ezer főből álló erőt (rotáció nélkül) és átcsoportosítani azt bármilyen európai válságövezetbe;

–    képesnek kell lennie átcsoportosítani egy 30 ezer főből álló haderőt (korlátozott rotációval, összesen 35 ezer fővel) egy Európán kívüli konfliktusövezetbe, és ezzel egyidejűleg még 5 ezer főt egy másik válság kezelésére (ezt viszont teljes rotációval, ami kb. 15 ezer főt jelent);

–   a légierőnek képesnek kell lennie bármikor átcsoportosítani a konfliktuszónába száz harci repülőgépet a megfelelő légi utántöltő és felderítő képességekkel, valamint a szükséges infrastruktúrával együtt;

–   a flotta képes kell, hogy legyen egy repülőgép-anyahajó vezette csoportot (egy anyahajót felszíni hadihajók és nukleáris meghajtású támadó tengeralattjárók

Az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és… 61

kíséretében) a konfliktuszóna közelébe felfejleszteni. E cél elérése érdekében rendkívüli fontossággal bír a második anyahajó megépítéséről hozott döntés, elsősorban a rotáció miatt, hogy legalább egy anyahajó mindig képes legyen felfejlődni).

A francia védelmi és biztonságpolitika másik fontos háttere a független stratégiai nukleáris erő. Nagyon fontos ennek az erőnek a függetlensége, amely a francia globális nagyhatalmi státus szimbóluma. A függetlenség azt is jelenti, hogy a fejlesztés független volt, eltérően például Nagy-Britanniától, amely az Egyesült Államokkal szoros együttműködésben fejlesztette stratégiai nukleáris erejét (lásd például a Tri-dent-fegyverrendszereket). Bár a hidegháborút követően Franciaország leszerelte a 18 darab Plateau d’Albionban állomásoztatott interkontinentális stratégiai rakétáját, továbbá 30 darab Hades osztályú szubstratégiai rakétáját22, de ennek ellenére még mindig viszonylag erős, tengeralattjárókról és repülőgépekről célba juttatható nukleáris fegyverarzenállal rendelkezik (több száz robbanófejjel).

A felhasználás-bevetés szempontjából Franciaország számára alapvető eltérés van a tengeralattjárókról és a repülőgépekről indítható nukleáris erők között. A repülőgépekről indíthatóak elsősorban „taktikai” erőkként szolgálnak – a franciák értelmezésében egyfajta „utolsó figyelmezetés” feladata hárul rájuk a potenciális ellenfél számára egy széles skálájú stratégiai méretű támadást megelőzően, amelyet viszont a tengeralattjárókon elhelyezett erőkkel indítanának. Az említett tényezők is jelzik, hogy Franciaország viszonylag széles körű nukleáris képességeket kíván magának fenntartani a jövőben is, elsősorban saját nemzetközi pozícióinak erősítése, támogatása céljából. Ez azt jelenti, hogy a franciák továbbra is hisznek a nukleáris fegyverek fontosságában és súlyában saját nemzetközi nagyhatalmi rangjuk szempontjából.

A francia biztonságpolitika legfontosabb tényezői és mozgatórugói tehát a következők:

–   folyatódó erőfeszítések az erős nukleáris arzenál fenntartása érdekében, melynek elsősorban két oka van: az elrettentés biztosítása és az ország presztízsének növelése és „benntartása” az elméletileg független világhatalmak elitklubjában;

–   a források átcsoportosítása: azokat a forrásokat, amelyek a csökkentett afrikai katonai jelenlét és a haderő létszámának csökkentése következtében felszabadulnak, átcsoportosítják olyan programokba, amelyek döntő fontosságúak a határoktól távoli régiókba történő haderő-átcsoportosítás és a haderő minőségének növelése szempontjából;

–   az említett folyamatok és a haderő professzionalizációja következtében alapvetően megváltozott/megváltozik a francia fegyveres erők jellege: a döntő mértékben honi védelemre alkalmas haderőből a saját területen kívüli katonai beavatkozások egy viszonylag erős eszközévé válik;

–   az Európai Unió „militarizálásának” egyértelmű támogatása és saját, francia kezdeményezések az integrációs folyamatok ilyen irányú befolyásolására (figyelembe kell viszont venni az EU tagállamainak eltérő, sok esetben gyökeresen ellentétes – lásd Nagy-Britannia – álláspontját) – „a stabil és békés világrend és a kredibilis európai védelem megteremtése Franciaország biztonság és védelmi politikájának két fő célja”.23

Nagy-Britannia

Amint az már előzőleg említettük, Franciaország és Nagy-Britannia az a két európai katonai hatalom, amely osztozik a nukleáris hatalmi státusban és állandó tagsággal rendelkezik az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Mindkét ország komoly tradíciókkal rendelkezik a külföldi katonai intervenciók végrehajtásában (bár az utolsó jelentős mértékű közös brit-francia katonai beavatkozás az 1956-os szuezi akció volt), és napjainkban az európai országok közül csak ők képesek releváns katonai akcióra a kontinensen kívül eső régiókban. Mindezen közös tulajdonságok ellenére azonban jelentős különbségek vannak Nagy-Britannia és Franciaország között a biztonságpolitika területén. Először is a britek a NATO összes struktúráinak teljes – és ráadásul egyik legaktívabb – tagjai, ezzel szemben a franciák a katonai struktúrák munkájában nem vesznek részt teljes mértékben. A másik jelentős különbség az Egyesült Államokkal fenntartott kapcsolataik természetéből fakad. Franciaország a nemzetközi kapcsolatok önálló, független pólusaként határozza meg önmagát – általában az USA-val szembeni alternatívaként (lásd az iraki konfliktust). Ezzel szemben az Egyesült Államokkal fennálló különleges kapcsolatok („special relationships”) a brit kül- és biztonságpolitika alfáját és ómegáját jelentik. A szuezi válságot követően – amely rámutatott arra, hogy London már nem képes a nemzetközi kapcsolatok teljesen független pólusaként szerepelni a nemzetközi porondon a „szuperhatalmak” akaratával szemben – a brit elit végleg úgy döntött, hogy Londonnal a lehető legnagyobb befolyásra kell szert tennie arra az erőközpontra, ahol a globális biztonsági környezetet érintő lényegi döntések születnek – tehát Washingtonban. Ennek természetesen meg voltak a következményei a nukleáris erőkre nézve is: a franciával ellentétben a brit nukleáris arzenál az USA-val való szoros együttműködésben volt és van fejlesztve. Franciaországgal összehasonlítva ezen a területen rá kell mutatni még egy jelentős különbségre: bár Nagy-Britannia a hidegháború végét követően még mindig a nukleáris nagyhatalmak elit csoportjába tartozik, a britek úgy döntöttek, hogy országukat korlátozott számú robbanófej rendszerben tartásával is az említett csoportban tarthatják. Ezt a fonalat követve Nagy-Britannia jelentősen csökkentette nukleáris képességét: teljesen leszerelte a repülőgépről indítható nukleáris fegyvereit, és a Vanguard osztályú atom-tengeralattjáróra telepített robbanófejek számát a felére csökkentette – 96-ról 48-ra tengeralattjáróként.24 Ennek következtében Nagy-Britannia jelenleg kevesebb, mint 200 bevethető nukleáris robbanófejet tart rendszerben, és a britek nem terveznek modernizációs programokat sem nukleáris fegyvereik számára (ezzel szemben a franciák több száz robbanófej rendszerben tartásáról döntöttek, és az elkövetkező évtizedekre jelentős modernizációs folyamat kezdődik a tengeralattjáróról indítható nukleáris fegyverek számára éppúgy, mint a repülőgépekről indíthatóakéra). A britek hisznek abban, hogy nukleáris politikájuk alapvető céljait – fenntartani a minimális elrettentést és „benntartani” Nagy-Britanniát a nukleáris hatalmak presztízsjellegű csoportjában – képesek viszonylag minimális áron is elérni, természetesen az USA-val a hátuk mögött.

Franciaországhoz hasonlóan a hidegháború vége döntő hatással volt a brit biztonságpolitikára is. A hidegháború idején a brit külpolitika alapvetően a Kelet felől érkező fenyegetés által volt determinálva. Például a kelet-nyugati szembenállás idején a brit fegyveres erők teljes aktív állományának 21 százaléka Nyugat-Németor-

Az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és… 63

szagban és Nyugat-Berlinben állomásozott (ez kb. 69 ezer embert jelentett25). Ennek az erőnek a legnagyobb része a Brit Rajnai Hadsereghez tartozott – Nagy-Britanniának saját vezetésű szektora volt a Nyugat-Németország északi részén. A hidegháború utáni új biztonsági környezet és annak hatásai a brit biztonságpolitikára a Strategic Defense Review26 című dokumentumban kerültek elemzésre. A dokumentum szerint, amelynek értékelései 2001. szeptember 11-ét követően is érvényesek, a szó klasszikus értelmében Nagy-Britannia és Nyugat-Európa számára nincs a hidegháborúhoz hasonló direkt fenyegetés, és a helyzet hasonló a brit tengerentúli területek esetében is. A jelenlegi helyzetben a legfontosabb biztonsági kihívások, amelyekkel a briteknek szembe kell nézniük, az ún. aszimmetrikus fenyegetések, mint a terrorizmus, a nemzetközi bűnözés, az etnikai és vallási alapú konfliktusok, a nemzetközi kereskedelem veszélyeztetése vagy a partner országok destabilizálódása. Az SDR hat olyan célt sorol fel, amelyek elérése, biztosítása szükségessé tehetik a brit haderő bevetését:27

–   a békebeli biztonság erősítése (Peacetime Security) – a terrorizmussal és a szervezett bűnözéssel szemben a civil autoritásoknak nyújtandó támogatás otthon és külföldön egyaránt;

–   a tengerentúli területek biztonsága – a brit erőknek képeseknek kell lenniük függetlenül is kezelni az ezzel kapcsolatban felmerülő biztonsági problémákat;

–    humanitárius és békefenntartó műveletek – ezek tipikus esete például az SFOR-ban való részvétel vagy a koszovói elkötelezettség;

–   a NATO területén kívüli regionális konfliktus – az ilyen típusú operációk végrehajtásához nélkülözhetetlenek a nagyobb mértékű haderő-átcsoportositási képességek (az ezzel összefüggő régiók a Perzsa-öböl, Közel-Kelet, Észak-Afrika);

–   a NATO országok területét érintő regionális konfliktus – valamely NATO-szö-vetséges ország katonai védelmét jelenti viszonylag korlátozottabb fenyegetés esetén;

–   a NATO-ra irányuló stratégiai támadás – ez a legvalószínűtlenebb fejlemény, az erre való reagáláshoz már komolyabb szintű nukleáris képességek is szükségeltetnek.

Amint ez az előbbiekből is kiviláglik, az Észak-atlanti Szövetség még mindig rendkívül fontos helyet foglal el a brit biztonságpolitikai gondolkodásban annak ellenére, hogy a szervezet jellege változóban van, és sokkal inkább politikai jellegűvé válik. Ugyanakkor viszont a brit fegyveres erők bevetésének legvalószínűbb célterületei Európától távolabbra esnek – a Közel-Kelet, Észak-Afrika, Közép-Ázsia és a Kelet-Mediterráneum térsége. A brit fegyveres erők legfontosabb feladata az új típusú biztonsági kihívások kezelése. Ez azt is jelentheti, hogy „fel kell lennünk készülve arra, hogy a válságövezetbe kell mennünk még azt megelőzően, mielőtt a válság érkezik el hozzánk”.28 Ennek következtében nagyon erős hangsúlyt fektetnek a „power-projection” képességekre. A Strategic Defense Review válaszolván az új biztonsági környezet kihívásaira, a következő konkrét intervenciós lehetőségekkel számol a brit haderő számára:29

–   válaszolni egy nagyobb nemzetközi konfliktus jelentette veszélyre, amely hasonló mértékű haderő-átcsoportosítást tehet szükségessé, mint az (első)

Öböl-háború alatt, amelyben egy páncélos hadosztály, 26 nagyobb hadihajó és több mint 80 harci repülőgép lett átcsoportosítva;

–    megvalósítani egy kiterjedtebb, de kisebb intenzitású műveletet, miközben fenntartani a képességet egy másik alapvető hadművelet realizálására. Nem várható, hogy mindkettő háborúvá teljesedik ki, vagy tovább tartana hat hónapnál.

Érdemes megjegyezni, hogy az iraki háború alatt Nagy-Britannia összesen csaknem 45 ezer főt és 100 harci repülőgépet vezényelt a Közel-Keletre, komoly haditengerészeti támogatással, beleértve egy kisebb repülőgép-anyahajót is. A jövőben a britek még tovább kívánják erősíteni ilyen irányú képességeiket. Ebben a folyamatban kulcsfontosságú szerepet fog játszani a 3, jelenleg rendszerben lévő kisméretű repülőgép-anyahajó két nagyobb (összesen 50 repülőgép és helikopter üzemeltetésére alkalmas) anyahajóval történő felváltása és C-17 típusú nagyméretű szállító repülőgépek vásárlása. A kb. 2012-ben rendszerbe álló nagy anyahajók újra visszaállítják a Royal Navy azon képességét, hogy képes legyen a potenciális válságövezetek közelébe küldeni egy erős harci egységet anélkül, hogy igénybe vegye más országok területét (ráadásul ez valamelyest presztízskérdés is, hiszen a brit haditengerészet újra visszanyeri helyét a nagy repülőgép-anyahajókat rendszerben tartó haditengerészetek szűk elitklubjában).30 Természetesen a New Yorkot és Washingtont ért terroristatámadásokat követően sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a terrorizmusra és az azzal összefüggő tényezőkre. Bár már az SDR is foglalkozott a terrorizmussal mint tipikus aszimmetrikus fenyegetéssel, a különbség a mai helyzettel ösz-szehasonlítva az ilyen jellegű támadások hatásainak értékelése. 2001. szeptember 11-e rámutatott, hogy az ilyen jellegű akcióknak megvan a „potenciálja, hogy stratégiai hatást érjen el”.31 Az új globális biztonsági környezet értékelését és következményeit a The Strategic Defense Review: A New Chapter című dokumentum tárgyalja (kiadva 2002 júliusában). Az említett dokumentum kulcsfontosságú következtetései Nagy-Britannia számára a következők:32

–    Nagy-Britanniának meg kell őriznie „tudásbeli felsőbbrendűségét” („knowledge superiority”) a nemzetközi terroristákkal szemben annak érdekében, hogy értesülve legyen a terveikről, és bebiztosítsa az ellenintézkedések leghatékonyabb kombinációját;

–   a katonai erő hatékonysága képes megelőzni, elrettenteni, nyomást gyakorolni, szétzilálni vagy megsemmisíteni ellenségeinket;

–   ezeket a lépéseket alkalmazni lehet nemzetközi terroristákkal szemben éppúgy, mint – ha ez szükséges – olyan rezsimekkel szemben, amelyek támogatják őket (ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy az USA Nemzetbiztonsági Stratégiája a következőképpen érinti ezt a problémát: „Nem teszünk különbséget a terroristák és azok között, akik tudatosan menedéket vagy segítséget nyújtanak nekik.”33);

–    Nagy-Britanniának felkészültnek kell lennie fellépni azokkal a terroristákkal szemben, akik vegyi, biológiai, radiológiai és esetleg nukleáris eszközök birtokába jutnak.

Az említett elemzés alapján a brit biztonságpolitika legfontosabb fejleményei a következők:

Az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és… 65

–   a nukleáris arzenálra irányuló mérsékeltebb hangsúly és a robbanófejek számánakjelentős csökkentése: Nagy-Britannia nukleáris képességei jelentősen kisebbek, mint az öt „hivatalos” atomhatalom klubjának akármelyik más tagjáé;

–   az Egyesült Államokkal fennálló speciális kapcsolatok prioritása bármely más kapcsolattal szemben (lásd az iraki események hátterét). Nagy-Britannia a biztonságpolitikában egyértelműen a proamerikai és proatlanti irányvonalat követi a proeurópaival szemben (tehát ha választani kell valamilyen fontos kérdésben Washington és Párizs között, mindig az előbbi kap nagyobb figyelmet);

–   a haderő-átcsoportosítási képességek további növelése, azon felszerelés és eszközök beszerzése és rendszerbe állítása, amelyek ilyen szempontból kulcsfontosságúak – nagy hatótávolságú szállító repülőgépek, nagyobb repülőgép-anyahajók;

–    probléma lehet az SDR-ban lefektetett ambiciózus célok elérésével az ehhez szükséges források nagy volumene miatt. Nagy-Britannia már jelenleg is a GDP sokkal nagyobb százalékát fordítja a védelmi kiadások fedezésére, mint a szövetséges NATO-tagállamok döntő többsége (a britekhez hasonló arányokkal csak Franciaország, Görögország és Törökország büszkélkedhet, de az utóbbi kettő esete a köztük folyó kisebb fegyverkezési verseny miatt sajátos), ezért ezek nagyobb mértékű növelése nem járható út. A megoldás a szövetségesek közötti nagyobb fokú specializáció lehet: Nagy-Britannia átengedheti a kevésbé igényes képességek fejlesztését kontinentális szövetségeseinek, saját maga pedig a „presztízsjellegű” programokra összpontosíthat (például a repülőgép-anyahajók) – valamely másik hatalommal együttműködve. Itt elsősorban az Egyesült Államok (például a JSF-program) és Franciaország (nagyobb anyahajók?) jöhet szóba.

Németország

Németország biztonságpolitikai szempontból jelentősen eltérő helyzetben van, mint Nagy-Britannia vagy Franciaország. Ennek legfontosabb oka az ország földrajzi és geopolitikai fekvése, a különböző történelmi tapasztalatok és a nagyhatalmi/világhatalmi státus fontos attribútumainak – a nukleáris erőknek és az állandó helynek az ENSZ Biztonsági Tanácsában – a hiánya. A hidegháború alatt a nyugatnémet hadsereg tipikus „szövetséges haderőként” volt létrehozva és fejlesztve (ennek természetesen nagyrészt történelmi okai voltak). Ez azt is jelentette, hogy a Bundeswehr volt az egyetlen olyan hadsereg a NATO-n belül, amely teljesen integrálva volt a szövetség struktúráiba – még békeidőben is teljesen NATO parancsnokság alatt volt. Ha a brit és francia biztonságpolitikára érvényes volt, hogy Kelet és Nyugat antagonizmusa alatt döntő mértékben a keletről jövő veszélyre összpontosított, akkor ez a megállapítás még fokozottabban érvényes Németország esetére. Elmondható, hogy szinte az összes figyelembe vehető nyugatnémet forrás kizárólag a keleti határok biztosítására koncentrált. Ennek következtében gyakorlatilag nem maradt tér más tevékenység vagy missziók számára, mint például az Európán kívüli missziók. A hidegháború stratégiai körülményei által behatárolt biztonsági környezetben a nyugatnémet haderő fegyverzete és bevetésének több koncepciója a szovjet fenyegetésre összpontosított, és egy széles skálájú, Közép-Európában páncélozott és gépesített egységekkel megvívandó konvencionális manőverező háború eshetőségére volt felkészítve.

A hidegháború befejezése fontos változásokat hozott a már egyesített Németország helyzetében is. Az egyesítés következtében létrejött Európa gazdaságilag és demográfiailag legerősebb állama. A Szovjetunió széthullásával megszűnt az a domináns veszélyforrás, amely azelőtt a legnagyobb fenyegetést jelentette a (nyugatnémet biztonságra nézve. Németország új stratégiai helyzetét nagyon pontosan kifejezte Klaus Naumann tábornok elemzése:34

–  a történelem során először fordul elő, hogy Németország csak barátokkal és szövetségeseivel legyen körülvéve határai mentén;

–  Németország nem frontállam többé;

–  Németország nincs többé olyan állam stratégiai hatáskörében, amely stratégiai offenzívára vagy területfoglalásra lenne képes.

Ebben az új stratégiai és biztonsági környezetben szükségessé vált a német biztonságpolitika új céljainak megfogalmazása – ez viszont komoly problémát is jelent. Amint arról már a bevezetőben szó volt, egy-egy ország biztonságpolitikájára jelentős hatással van az adott ország saját öndefiníciója. Németország ebben a tényezőben is különbözik legfontosabb európai szövetségeseitől, Londontól és Párizstól. Franciaország és Nagy-Britannia állandó és világos elképzelésekkel rendelkezik saját helyéről a világban, szerepéről a nemzetközi kapcsolatokban és ennek következtében világosak a céljaik- a biztonságpolitikában is. Ezzel ellentétben Németország ezeken a területeken még nem alakította ki végleges koncepcióját és ebből kifolyólag egyértelmű válaszait sem saját szerepéről a biztonságpolitika terén. A jövőre nézve Németország számára több lehetőség, illetve választás kínálkozik ezen a területen. A legkevésbé valószínű lehetőségek egyike a „nagyhatalmi elképzeléseken” alapuló biztonságpolitika35, mely az Oroszországgal való szoros kooperációval párosulna, viszont szembeállítaná Németországot jelenlegi európai szövetségeseivel. A másik, szintén kevéssé valószínű lehetőség a „Szuper-Svájc” koncepció, amely Németország „semleges” országgá való transzformációját jelentené (bár a „semleges” helyett valószínűleg helyesebb volna a „szövetségen kívüli” megnevezést használni, tekintettel arra, hogy a hidegháború lezárultával a „semlegesség” a szó hagyományos értelmében nem használható). Természetesen ezek közül egyik lehetőség sem felel meg igazán a német nemzeti érdekeknek: egy Európa szívében fekvő ország számára a „semlegesség” éppúgy elképzelhetetlen, mint a „nagyhatalmi” lehetőség, amely ismét csak a második világháború előtti „kétfrontos” veszéllyel járna. Vannak azonban sokkal valószínűbb és a nemzeti érdekek szempontjából is kedvezőbb lehetőségek: a „proatlanti”, amely a biztonságpolitikában az Egyesült Államokkal fennálló kapcsolatok prioritását és a NATO-nak az európai biztonság garantálásában játszott meghatározó szerepének elismerését jelenti. A másik a „proeuró-pai”, amely mint fő partnerrel, Franciaországgal számol, az európai biztonság jövője szempontjából pedig az Európai Uniót tekinti a legfontosabb szervezetnek. Az elmúlt évtizedekben a német politikai elit mindig e két lehetőség közötti egyensúly megteremtésére törekedett, azonban ha mindenképp választania kellett, az USA-val fennálló kapcsolatok jelentettek prioritást. Washington pozíciója, mint a legfontosabb partneré a biztonságpolitika területén, gyakorlatilag széles konszenzus ered-

Az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és… 67

menye volt a német politikai eliten belül. Ez az állapot ingott meg az elmúlt évben a Schroder kancellár vezette kormány csaknem stratégiai döntése következtében, amellyel a szigorú proatlanti politikát felváltotta a sokkal inkább proeurópai (?) vagy „profrancia” (?) – a kérdőjel azért indokolt, mert elég körülményes pontosan meghatározni a jelenlegi német biztonságpolitika fő irányvonalát és céljait. Kérdéses az is, vajon az elmúlt évben végbement változások egy konkrét, nagy horderejű stratégiai döntés következményei-e, hiszen evidens a német belpolitikai folyamatok sokszor döntő mértékű befolyása a német kül- és biztonságpolitikára. Erre utal az a tény is, hogy a német jobboldal vezetője, Angela Merkel és több más jelenleg ellenzékben lévő politikus kifejezetten hangsúlyozta, hogy ha Németországban a jobboldal lett volna kormányon, az ország álláspontja az elmúlt évben gyökeresen eltérő (a német biztonságpolitika fő paradigmája proamerikai) maradt volna.36

Az említett bizonytalansági tényezők ellenére a hidegháború után jelentős változások figyelhetők meg a német biztonságpolitikában és a fegyveres erők küldetésében egyaránt. A fegyveres erők bevetésének lehetősége döntő mértékben determinálva van azzal a ténnyel, hogy Németország a NATO tagja, de ennek ellenére megfigyelhető a német biztonságpolitika bizonyos fokú „militarizálódása”. Ez azt jelenti, hogy Németország fel van készülve arra – természetesen csak korlátozott mértékben -, hogy nagyobb felelősséget vállaljon saját és főleg Európa biztonságának biztosításában (a német fegyveres erők jelenleg kb. 10 ezer katonával vesznek részt a különböző békefenntartó hadműveletekben, döntő mértékben a Balkánon). Nagyon fontos azonban megjegyezni, hogy ezekben a hadműveletekben Németország szigorúan mindig csak mint nemzetközi koalíciók részeként vesz részt. A német politikai eliten belül széles konszenzus uralkodik arról, hogy az ország hosszú távú érdekeinek leginkább az felel meg, ha megőrzik a „megbízható” partner „imázsát” (a jelenleg a transzatlanti kapcsolatokban tapasztalható feszültség ellenére). Ez Németország számára sokkal fontosabb, mint a „nemzeti érdekek” hangsúlyozása, amelyek bizonyos mértékig még mindig tabunak számítanak a mindenkori német vezetés számára. Ez az álláspont azon alapul, hogy Németország leginkább akkor cselekszik hosszú távú nemzeti érdekeivel összhangban, ha továbbra is szoros együttműködésben cselekszik partnereivel, és továbbra is megőrzi velük való integrációjának magas fokát (a hidegháború alatt a teljes német haderő integrálva volt a NATO struktúrákba, és jelenleg is a hét német hadosztály közül hat a szövetséges egységekbe van integrálva37). Az Európa biztonságában játszott megnövekedett német szerep ellenére egyértelmű, hogy Németország a jövőben sem tervez unilaterális katonai akciókat.

Ennek egyik következménye, hogy a német haderő legalapvetőbb feladatai sokkal korlátozottabbak, mint a francia és brit fegyveres erőké:38

–    megóvni a Szövetségi Köztársaságot és állampolgárait a politikai zsarolással és a külső veszéllyel szemben;

–   támogatni Európa stabilitását és integrációját;

–   védeni a Szövetségi Köztársaságot és szövetségeseit;

–   a világbéke és a nemzetközi biztonság céljait szolgálni az ENSZ Alapokmányával összhangban;

–   segíteni az életmentésben természeti katasztrófák vagy más szükséghelyzet esetén éppúgy, mint támogatni a humanitárius akciókat.

Nyilvánvaló, hogy a felsoroltak nem tipikus „nagyhatalmi” célok és nem is globális mértékűek. A legfontosabb cél továbbra is Németország honi területének védelme. A Bundeswehr struktúrái szintén determináltak ebből kifolyólag, és összetételében továbbra is a nehéz páncélos és gépesített egységek dominálnak. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a német fegyveres erők sok tekintetben olyan konfliktus esetére vannak felszerelve és felkészülve, amelyeknek a hidegháború körülményei között volt nagyobb valószínűségük. A másik oldalon viszont egyre inkább növekszik az „out-of-area” típusú missziókhoz szükséges képességek szerepe, elsősorban az Európa biztonságában játszott nagyobb szerep következtében. A hidegháború utáni biztonsági környezetben egyre nagyobb jelentősége van az ilyen képességeknek, amelyek fejlesztése egyértelmű prioritást kellene, hogy élvezzen. De – mint sok más esetben -itt is komoly problémát jelentenek az anyagi források. A német védelmi kiadások GDP-aránya a legalacsonyabbak közé partozik a NATO-tagállamok közül, és a jelenlegi körülmények között – a szóbeli deklarációk ellenére – nincs igazán remény a jelentős növekedésre (a német költségvetésre komoly terhet rónak a „jóléti kiadások” és a keleti tartományokba irányuló források). A következő probléma a védelmi kiadásokra szánt összeg felhasználása és a fegyveres erők viszonylag alacsony fokú effekti-vitása. A Bundeswehr jelentős része még mindig sorozott katonákból áll – a haderőreformot követően is. A német fegyveres erők sorozáson alapuló része évente kb. 1 milliárd euróba kerül, és az ezzel összefüggő kiadások (pl. kiképző és ellátó személyzet) még további 1 milliárdba.39 Annak ellenére viszont, hogy ezek a pénzösszegek jelentős terheket jelentenek, azokra a sorozáson alapuló egységekre vannak elköltve, amelynek bevetése csak a legextrémebb esetekben képzelhető el – Németország honi területének védelmében. Nyilvánvaló, hogy ezek a struktúrák luxust jelentenek egy olyan haderő számára, amely a területen kívüli bevetésekhez szükséges képességek jelentős növelésére kívánja helyezni a hangsúlyt. Mindezek ellenére viszont a német politikai elit továbbra sem tervezi a részleges sorkötelezettség megszüntetését, mégpedig elsősorban ideológiai okokból – úgy értékelik a sorkötelezettséget, mint amely képes összekötő kapocsként szolgálni a polgári társadalom és a fegyveres erők között, és mint ilyen, komoly szerepet játszik a demokratizációban.40

A leírtak alapján a német biztonságpolitika legfőbb jellemzői a következők:

–    bizonytalanság a stratégiai célok és a biztonságpolitika irányultságát illetően: egyelőre nem lehet bizonyosan értékelni, hogy a jövőbeli német biztonságpolitika inkább „proatlanti” vagy „proeurópai” lesz-e;

–   a német biztonságpolitika fokozatos „militarizációja” viszont a jelenlegi körülmények között limitált lehetőségekkel bír a nagyobb mértékű katonai szerepvállalásra az európai biztonságban;

–    növekvő hangsúly az „out-of-area” hadműveletekre, amely folyamatban viszont komoly akadályok is találhatók: a német fegyveres erők felépítése még sokkal inkább a „hagyományos” fenyegetések kezelésére felel meg, folytatódik az új körülmények között rendkívül alacsony hatékonyságú sorozásos erők fenntartása;

–   továbbra sincsenek tervek az unilaterális nemzetközi katonai fellépésre, és továbbra is a szövetségi keretben gondolkodnak a haderő külföldi bevetését illetően;

–   a német biztonságpolitika jellege és céljai sokkal inkább regionális jellegűek, összehasonlítva Nagy-Britanniával és Franciaországgal.

Az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és… 69

Az Amerikai Egyesült Államok

Az USA jelenlegi biztonság- és védelempolitikájának legfőbb céljait a következő hat prioritásban lehet összefoglalni:41

–   az Egyesült Államok területének, külföldön állomásozó fegyveres erejének és bázisainak, valamint barátainak és szövetségeseinek a védelme;

–   a fegyveres erők átcsoportosítási képességeinek biztosítása a szükséges mennyiségben és minőségben a potenciális konfliktusövezetekbe;

–   a potenciális ellenség stratégiai célpontjainak megsemmisítésére irányuló képesség és annak demonstrálása, hogy nincs olyan hely a Földön, amely biztonságban lenne az esetleges amerikai válaszcsapástól;

–   az információs és kommunikációs rendszerek biztonsága;

–   a legmodernebb katonai technológiák fejlesztése és ezek alkalmazása;

–   a világűr és az ott található amerikai potenciál védelme.

A célok puszta felsorolásából is egyértelműen olyan következtetésre juthatunk, hogy ezek egy olyan állam biztonságpolitikájának fő prioritásai, amely különleges helyet foglal el a nemzetközi kapcsolatokban. Először is: ilyen jellegű és ennyire széles skálájú célok csak egy olyan nagyhatalom céljai lehetnek, amelynek érdekei globálisak és dominánsak a nemzetközi kapcsolatokban. Másodszor: csak egy hege-món helyzetben lévő hatalom képes reálisan is elérni ezeket a célokat, miután rendelkeznie kell az ehhez szükséges instrumentumokkal (jelentős számú és erejű haderő-átcsoportositási képesség a Föld bármely régiójába, a világűr ellenőrzése és az amerikai haderő technológiai és minőségi előnyének fenntartása és további növelése). Annak ellenére, hogy ezek a célok még 2001. szeptember 11-e előtt fogalmazódtak meg, továbbra is érvényesek. Csak a stratégiák módosultak, amelyek segítségével adoptálva vannak az új biztonsági környezetre – ez gyakorlatilag a terrorizmus elleni harc és az újradefiniált biztonsági fenyegetések és kihívások által megváltozott biztonsági környezetet jelenti. A 2001. szeptember 11-ét követő változások sarokkövei a 2002 szeptemberében kiadott Nemzetbiztonsági Stratégiában (National Security Strategy)42 és George W. Bush kiemelkedően fontos, 2002. június l-jén a West Point-i Katonai Akadémián elhangzott beszédében találhatók meg. Amint arra John Lewis Gaddis rámutatott a Grand Strategy of Transformation’13 című tanulmányában, az Egyesült Államokat ért váratlan támadásoknak – mint 2001. szeptember 11. vagy Pearl Harbor – volt egy nagyon fontos közös tulajdonságuk: rámutattak az épp érvényben lévő stratégiák hiányosságaira, és megnyitották az utat az új „nagy stratégiák” előtt. Az érvényben lévő stratégia előtt érvényes dokumentumok döntő mértékben a potenciális ellenfelek elrettentésén („deterrence”) és feltartóztatásán („containment”) alapultak. Gyökereik a hidegháborús körülményekből eredeztethetők – amikor viszont kitűnően működtek – és azon alapultak, hogy az USA-t érő biztonsági kihívások egy konkrét ellenséges hatalomtól származnak. Ez, a jelenlegi körülmények között passzívnak is értékelhető stratégia már nem képes reagálni a biztonsági kihívásokra, ezért egy ettől aktívabb „hozzáállásra” van szükség. Ennek egyik legfontosabb és alapvető eleme annak demonstrálása, hogy az Egyesült Államok akár megelőző akciót („preemptive action”) is végrehajthat egy potenciális akció megelőzése érdekében, amely képes lehet fenyegetni az USA-t vagy annak érdekeit. Ez a koncepció az új biztonsági környezetre adott válaszként is értékelhető. A hidegháború idején az USA biztonsága de facto a kölcsönös elrettentés által volt garantálva (a híres „MAD – Mutually Assured Destruction”). A Washington és Moszkva közötti elrettentés fontos eleme volt, hogy mindkét fél bizonyos fokú racionalitással számolt. Az elmúlt évek eseményei azonban rámutattak, hogy az elrettentés és a feltartóztatás nem hatékony az új körülmények között, az új ellenfelekkel szemben. Ha az Egyesült Államokat érő biztonsági fenyegetéseket és kihívásokat elemezzük, egyértelmű, hogy már nem érvényes a hidegháborús helyzet, amelyben a fő figyelem egy konkurens, nagy katonai, gazdasági és demográfiai potenciállal rendelkező nagyhatalomra (nagyhatalmakra) irányul. A jelenlegi helyzet teljesen más, mint azt a Nemzetbiztonsági Stratégia is jelzi: „egyének nehezen felderíthető hálózata képes nagy káoszt és szenvedést előidézni kevesebbért, mint egyetlen tank ára.”44 Jelenleg, a hidegháborúval ellentétben, amikor a tömegpusztító fegyverek az abszolút végső alternatívát jelentették, az USA mostani ellenfelei számára ezek a fegyverek (illetve bevetésük) reális alternatívát jelentenek. A Nemzetbiztonsági Stratégia ezért úgy értékeli, hogy „nem hagyhatjuk, hogy ellenségeink mérjék az első csapást”.45 Ez azt is jelentheti, hogy ha valamelyik potenciális ellenfél különösen veszélyes fegyverekre tesz szert, ezek bevetésének lehetőségét eli-minálni kell akár „preemptive actions” útján is.

Az ilyen jellegű akciók globális mértékű realizálása feltételezi az azt alkalmazó hatalom hegemón helyzetét a nemzetközi kapcsolatokban, továbbá olyan katonai képességek és eszközök birtoklását, amellyel csak egy katonai „szuperhatalom” rendelkezhet. Az Egyesült Államok képes preventív akciót végrehajtani a potenciális fenyegetés kialakulásának megelőzése érdekében, és ha a preventív lépések nem vezetnek eredményre, és a fenyegetés kialakul, olyan műveletek végrehajtására is, amelyek a már létező fenyegetés eliminálását célozzák. Ennek megfelelően a globális haderő-átcsoportosítási képességek rendkívüli fontosságot élveznek, hiszen az USA biztonságát és érdekeit fenyegető tényezőknek a Föld bármely pontján lehet a gyökerük. A globális haderő-átcsoportosítási képességek szempontjából központi jelentőségűek az interkontinentális szállító repülőgépflotta (az Egyesült Államok 250 ilyen jellegű feladat végrehajtására alkalmas repülőgéppel rendelkezik – csak összehasonlításképp, az európai országok összesen 11-el), a globális hatótávolságú csapásmérő repülőgépek, a hadiflotta, amely párhuzamosan képes ellenőrizni a tengeri szállítási útvonalakat, így garantálni a szükséges katonai potenciál biztonságos szállítását, és döntő csapást mérni a Föld csaknem minden jelentős konfliktusövezetében. Ezzel összefüggésben nagyon fontosak a nagy repülőgép-anyahajók, amelyek képesek akár 80 repülőgép üzemeltetésére is. Mint azt már említettük, az európai országok közül csak Franciaország rendelkezik hasonló jellegű anyahajóval (az egyetlen európai nukleáris meghajtású repülőgép-anyahajó, a Charles de Gaulle), míg a U. S. Navy 12 anyahajót tart rendszerben. A teljes képhez viszont hozzátartozik, hogy Franciaországban már eldöntötték még egy nagy anyahajó beszerzését, hasonlóképpen Nagy-Britanniában is (a két nagyobb repülőgép-anyahajó beszerzésével a Royal Navy visszaszerzi presztízs jellegű helyét a nagy repülőgép-anyahajókat üzemeltető hadiflották között -jelenleg három kisebb anyahajót tart rendszerben). A globális haderő-átcsoportosítási és csapásmérő képességek garantálása szempontjából feltétlenül meg kell említeni a legmodernebb C-17 interkontinentális szállító repülőgépeket, a B-l és B-2 interkontinentális bombázókat és a folyamatosan modernizált B-52-ket. A fegyverrendszerek közül megnőtt a jelentősége a pilóta nélküli repülőgépeknek is, amelyek lehetővé teszik a rendkívül veszélyes operációk végrehajtását az emberélet veszélyeztetése nélkül (ezeket a képességeket kiválóan demonstrálta az elmúlt évben, Jemenben a terroristák ellen végrehajtott akció).

A fentebb említett tényezők egyértelműen rámutatnak a minőségi előny fontosságára, amelyet az amerikai haderők élveznek a potenciális ellenfeleikkel szemben. A jelenleg is folyamatban lévő amerikai „katonai-technikai forradalom” (Revolution of Military Affairs) következtében az amerikai haderő jelenlegi képességei és a többi ország hadereje között fennálló szakadék a katonai képességekben (Capabilities Gap) egyre mélyül. Ez a folyamat tovább erősödik az egyre nagyobb – katonai költségekben észrevehető – különbségek következtében is. Az Egyesült Államok 2003. évi katonai költségvetése elérte a 379 milliárd amerikai dollárt – ez 2002-vel ösz-szehasonlítva 15 százalékos növekedést jelent -, és a jelenlegi tervek alapján 2007-re 451 milliárd dollárra kellene nőnie.46 Nincs olyan konkurens hatalom, amely képes lenne lépést tartani az ilyen mértékű költségvetés-növekedéssel, és ha a jelenlegi folyamatok, illetve tervek nem változnak drámaian, az USA eléri a világ összes katonai kiadásainak felét (tehát az USA annyi pénzt fog katonai célokra fordítani, mint a Föld összes többi állama együttvéve). Érdemes megjegyezni, hogy a 2003-as pénzügyi év esetében (amely 2002 októberében kezdődött) a katonai kiadásokra fordított 379 milliárd dollár a világ teljes katonai kiadásainak 42 százalékát jelentette (1986-ban, tehát a kelet-nyugati szembenállás – katonai kiadások szempontjából – csúcsán ez az arány 28 százalék volt).47 Ez a trend – amelynek következtében az amerikaiak annyit fognak katonai célokra költeni, mint az összes többi ország – még tovább növeli az USA domináns helyzetét a nemzetközi kapcsolatokban.

Az új biztonsági környezet értékelésénél szólni kell még az Egyesült Államok fegyveres erejének rediszlokációjáról is. A jelenlegi helyzet ezen a téren még mindig a hidegháborús körülmények következménye, ami azt jelenti, hogy a külföldi amerikai támaszpontok egyértelműen Európára és Kelet-Ázsiára orientáltak. Ez utóbbi régióban nem várható nagyobb mértékű átrendezés, figyelembe véve a Koreai-félszigeten kialakult állapotokat és – hosszabb távon – a kínai hadipotenciál növekedését, amelyek következtében nem valószínű nagyobb mértékű amerikai kivonulás a régióból, sőt épp ellenkezőleg. Az új globális biztonsági környezet kihívásai szükségessé teszik, hogy az amerikai fegyveres erők támaszpontjai földrajzilag is közelebb legyenek a potenciális konfliktusövezetekhez, konkrétan az Indiai-óceán partvidékéhez, a Közel-Kelethez és Közép-Ázsiához. Ebben a folyamatban szimbolikus jelentősége van a Központi Parancsnokság (Central Command) áttelepítésének Floridáról a Perzsa-öbölbe, Katarba. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az amerikai fegyveres erők kivonulnának Európából (ezt még Franciaország is ellenezné). Viszont az amerikai katonai jelenlét Európában egy bizonyos szempontból sokkal inkább szimbolikussá válik, konkrétan a NATO-n belüli amerikai „leadership” támogatására. Nagyon fontos az Európában állomásozó amerikai haderő szerepének megváltozása is. Az európai bázisok a jövőben sokkal inkább kiinduló bázisul fognak szolgálni az Európán kívüli hadműveletek számára, elsősorban délkelet és dél felé a Kelet-Mediterráneumba, a Közel-Keletre és Közép-Ázsiába (ez volt észrevehető az iraki háború során is). Ha jelentősebb amerikai haderők nem is fogják elhagyni Európát, mindenképp megváltozik viszont az Európán belüli diszlokációjuk. Eddig az amerikai csapatok döntő mértékben két országban – Nagy-Britanniában és Németországban -, kisebb mértékben Olaszországban és más szövetségeseknél voltak telepítve. Ez azonban a földrajzi és politikai feltételek következtében megváltozik, és az amerikai csapatok egy része áttelepül az „új” szövetségesek területére. Ezzel kapcsolatban egyelőre csaknem mindegyik közép- és délkelet-európai ország neve elhangzott, valószínű azonban, hogy a legesélyesebb Lengyelország, Románia, Bulgária, esetleg Magyarország és Csehország. Ennek egyrészt földrajzi okai vannak -ezek az országok földrajzilag előnyösebb helyzetben vannak, ha figyelembe vesszük az új veszélyforrások földrajzi elhelyezkedését -, másrészt viszont figyelembe kell venni a politikai okokat is, hiszen az említett szövetségesek sokkal inkább USA-pár-tiaknak bizonyultak például az iraki háború során is.

További nagyon fontos tényező az egyes régiók jelentőségének növekedése az amerikai biztonságpolitika számára, amelyek 2001. szeptember 11-e előtt nem tartoztak a prioritások közé az USA stratégiai érdekeinek szempontjából. Tipikus példaként lehetne említeni Kelet-Afrikát, amelynek az amerikai stratégiai gondolkodásban nem volt megkülönböztetett szerepe – összehasonlítva például a Közel-Kelettel. Ennek legfőbb oka az új biztonsági kihívások és fenyegetések földrajzi elhelyezkedése és a potenciális konfliktusövezetek geopolitikai realitásai. Kelet-Afrika fontos a Perzsa-öbölbe és az Indiai-óceánra irányuló tengeri útvonalak szempontjából is, továbbá Szomália miatt, amely tipikus „failed state”, ahogy az amerikaiak nevezik, olyan összeomlott állam, amelyben nincs központi kormányzás, és gyakorlatilag helyi csoportok ellenőrzik, ezért egyik legfontosabb bázisa a különböző terrorista csoportoknak. A terrorista csoportok térségbeli jelenlétét megerősítette az USA védelmi minisztere, Donald Rumsfeld is a térségben tett látogatásakor az elmúl évvégén: „Tudjuk, hogy az Al-Kaida jelen van a térségben, több országban, különböző létszámokban.”48 A régió jelentőségének növekedését bizonyítja az amerikai fegyveres erők megjelenése is a térségben. Például Dzsibutiban – ahonnan ellenőrizni lehet az Adeni-öbölt és a Bab el-Mandeb-szorost, amelyek kulcsfontosságú pontjai a Földközi-tengerről a Perzsa-öbölbe vezető tengeri útvonalaknak – a Special Operations Forces és a tengerészgyalogság több mint ezer tagja állomásozik49 (sőt a legutóbbi hírek arról szólnak, hogy amerikai csapatok jelentek meg Szudánban is, ami gyökeres fordulatot jelent a térségben és a két ország viszonyában egyaránt).

Az új Nemzetbiztonsági Stratégiával függ össze a 2002. december 10-én elhangzott washingtoni deklaráció is, amely szerint ha az amerikai erőket vagy az amerikai szövetségeseket támadás éri, amelyben tömegpusztító fegyvereket is bevetettek, az Egyesült Államok minden lehetséges eszközzel válaszolni fog a támadásra („az Egyesült Államok továbbra is egyértelművé teszi, hogy fenntartja magának a jogot, hogy megsemmisítő erővel válaszoljon – beleértve, hogy minden lehetséges választásunkat kihasználjuk – tömegpusztító fegyverek bevetésére az Egyesült Államokkal, határain túl állomásozó fegyveres erejével vagy barátaival és szövetségeseivel szemben”50).

Ez a deklaráció természetesen elsősorban az iraki eseményekkel volt összefüggésben, de az amerikai vezetők hasonló kijelentéseket tettek a Koreai-félszigettel kapcsolatban is. A nukleáris elrettentés demonstrálásának legfőbb célja az ameri-

Az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és… 73

kai biztonságpolitika legfőbb céljának biztosítása, tehát az amerikai „Homeland” és a külföldön állomásozó amerikai fegyveres erők védelme.

Jelentős különbségeket fedezhetünk fel akkor is, ha a jelenlegi amerikai vezetés irányvonalát összehasonlítjuk a Clinton-adminisztrációéval. A Bili Clinton vezette kormányzat a tömegpusztító fegyverek elterjedését kívánta megakadályozni, amely a gyakorlatban azt jelentette, hogy elébe kellett menni olyan helyzetnek, amikor egy „lator állam” („rogue state”) tömegpusztító fegyverhez jut. Ám ez a koncepció, amely elsősorban a tömegpusztító fegyverek elterjedésének megakadályozását célzó szerződéseken alapul, viszont nem lehet hatásos abban az esetben, ha a potenciális ellenfél már rendelkezik tömegpusztító fegyverekkel. A Bush-kormányzat a clintoni „nonproliferation” helyett a „counterproliferationra” összpontosít, amelynek lényege, hogy lehetővé teszi „pre-emptív” akciók végrehajtását olyan országok ellen, amelyek rendelkeznek ilyen fegyverekkel, és lehetőségük van veszélyeztetni az Egyesült Államok biztonságát vagy alapvető érdekeit. Ennek a stratégiának nagyon fontos eleme a nemzeti rakétavédelem (National Missile Defense). Az NMD stratégiai fontosságát nagyon hatásosan emelte ki két elemző, Robert Kagan és William Kristol: „A globális amerikai elsőbbség nélkülözhetetlen feltétele… a rakétavédelmi rendszer… Csak egy jól védett Amerika lesz képes elrettenteni – és ha szükséges, közbelépni – a lator rezsimekkel szemben, ha azok veszélyeztetnék a regionális stabilitást.”51

A következő fontos különbség a fegyveres erők felhasználásának módjaiból adódik. A jelenlegi Bush-adminisztráció tagjai már a kampányidőszakban jelezték, hogy nagyobb hangsúlyt kívánnak helyezni a harcoló kapacitásokra, mondván, az amerikai haderő legfontosabb feladata harcolni az amerikai érdekekért, nem pedig békefenntartó hadműveletekben részt venni.

Az előző elemzés alapján egyet lehet érteni Carl Conettával, aki az amerikai biztonságpolitika legfőbb változásait a következő néhány pontban fogalmazta meg:52

–    újraéledt a figyelem az állam szerepével és a terroristák támogatásával ösz-szefüggésben (Nemzetbiztonsági Stratégia: „Nem teszünk különbséget a terroristák és azok között, akik tudatosan menedéket vagy támogatást nyújtanak nekik”);

–   eltolódott a hangsúly a stabilizációs hadműveletektől a hagyományos harci feladatok felé, és megjelent egy új elem, konkrétan a „rendszerváltás” lehetősége a „latorállamok” esetében;

–   földrajzi szempontból megnőtt Ázsia jelentősége általában, ezen belül is drámaian megnőtt az amerikai katonai jelenlét Közép- és Dél-Ázsiában;

–   az európai amerikai katonai jelenlét jellegének megváltozása: bár az USA továbbra is jelentős erőket fog Európában állomásoztatni, ezek főleg politikai funkciót töltenek majd be – elsősorban az amerikai „leadership” biztosítását a NATO-n belül -, és sokkal inkább képesek lesznek Európán kívüli hadműveletek végrehajtására;

–    nagyobb hajlam az unilaterális akciók végrehajtására és rövidebb távú, ad hoc koalíciók és partnerségek létrehozására;

–   sokkal flexibilisebb katonai segítségnyújtás más államok részére;

–    megnövekedett hangsúly a katonai modernizációra.

Következtetések

Az Egyesült Államok biztonságpolitikájának új irányvonalát úgy is lehet értékelni, mint az egyetlen szuperhatalom reakcióját a megváltozott biztonsági környezetre és az új biztonsági kihívásokra. Az USA, mint az egyetlen szuperhatalom, tulajdonképpen elkezdte használni lehetőségeinek és képességeinek széles skáláját a lehető legmagasabb szintű biztonság elérése érdekében. A biztonság, amely a legfontosabb nemzeti érdek, minden egyéb célt és érdeket determinál. Evidens, hogy ha az USA a jövőben feltétlenül szükségesnek fog ítélni akármilyen operációt saját biztonsága szempontjából, nem fog habozni megkerülni akár nemzetközi kötelezettségeit vagy az ENSZ-et sem, ha azok gátolnák a szükségesnek ítélt lépések megtételében. Ez annak ellenére realitás, hogy Washington számára továbbra is fontos lesz a nemzetközi koalíciók létrehozása – „Az Egyesült Államok továbbra is próbálkozni fog a nemzetközi közösség támogatását megszerezni”.53 De ha erre nem lesz lehetőség, az USA önállóan is fel fogja használni saját lehetőségeit, potenciálját és pozícióját, tehát „nem fogunk hezitálni önállóan fellépni, ha szükséges, önvédelmünkhöz való jogunk érvényesítésére pre-emptív akciókat is végrehajtunk”.54

Mint azt Peter van Ham megjegyezte: „az Amerikai Gulliver felhasználta szeptember 11-ét, hogy elvágja azokat a multilaterális kötelékeket, amelyek korlátozták hatalmát, és a liliputi szemlélődök tehetnek bármit – may huff and puff -, de kénytelenek akceptálni ezt a realitást mint fait accomplit.”55

Nagy-Britannia számára egyértelmű előnyei vannak az Egyesült Államokkal fennálló „speciális kapcsolatoknak”. Ide tartozik például az ország nemzetközi kapcsolatokbanjátszott szerepének nagyobb súlya, mivel nagy befolyása van a washingtoni döntéshozatali folyamatokra. A katonai fejlesztések és a brit erők konfliktus-övezetekben való bevetései szintén fontosak Nagy-Britannia relatív ereje és befolyása szempontjából. Az ország súlya jóval nagyobb az USA-val fennálló kapcsolatoknak köszönhetően, viszont ennek is vannak potenciális veszélyei. Ezek közül a legkomolyabb a saját, brit identitás elveszítésének veszélye a biztonságpolitika terén. Természetesen ez extrém lehetőség, de az efelé irányuló tendenciák nyilvánvalóak. Ennek következtében a brit biztonságpolitika számára a legnagyobb jövőbeli kihívás saját brit identitásának megóvása. Franciaország továbbra is a nemzetközi kapcsolatok egyik független szereplőjeként igyekszik meghatározni magát, amely viszont az amerikai szuperhatalom által van jelentős mértékben determinálva. Ez a legfontosabb oka az erős nukleáris arzenálra helyezett komoly hangsúlynak is, amely a had-erő-átcsoportositási képességekkel együtt a francia befolyás legfontosabb instrumentuma. Ennek a koncepciónak is megvannak viszont a veszélyei: vajon Franciaország forrásai, lehetőségei és képességei elégségesek-e a felvázolt súlyos szerep eljátszásához – főleg ha a potenciális francia pólust az Egyesült Államokkal szembeni alternatívaként próbálják meghatározni? Franciaország és az USA gazdasági és demográfiai potenciáljában jelentős különbségek vannak (60 millió lakos 280 millióval szemben, és az amerikai GDP kb. hatszorosa a franciának), és ennek következtében Párizs soha nem fog az amerikaival összehasonlítható katonai potenciállal rendelkezni -és ezeken kívül figyelembe kell még venni a „hatalom és befolyás” más összetevőit is, mint például a nyelv és a kultúra elterjedését stb., amelyek esetében szintén komoly amerikai fölény/előny tapasztalható. Ez természetesen afrancia elit számára is egyértelmű, ezért megpróbálják az egész Európai Uniót felhasználni a francia érdekek védelme érdekében és áttranszformálni az EU-t egy komoly tényezővé a biztonságpolitika terén. Természetesen ezen az úton számtalan nagyon jelentős – sokszor áthidalhatatlannak tűnő – akadályt kell leküzdeni, hiszen Franciaország európai partnereinek egy része nem osztja a francia elképzeléseket Európa jövőjével és szerepével kapcsolatban – ide sorolható például Nagy-Britannia vagy a közép-európai országok, amelyek kifejezetten ellenzik az Európai Unió olyan irányú „építését”, hogy az a jövőben a biztonságpolitikai terén a transzatlanti kapcsolatok alternatívája legyen. Franciaország tehát nagyon fontos hatalom szerepét játszhatja Európában és a vele határos régiókban, mint például Afrika, a Földközi-tenger térsége vagy a Közel-Kelet, de a jelenlegi feltételek mellett több mint kérdéses, válhat-e Franciaország az USA-val összehasonlítható hatalommá.

A német biztonságpolitika számára a legnagyobb kihívás a tiszta orientáció definiálása. Németország nem rendelkezik egy széles skálájú nemzeti elképzeléssel saját jövőjéről, mint Franciaország vagy Nagy-Britannia. A történelmi tapasztalatok és a geopolitikai realitások következtében nem igazán van esélye egy tisztán csak „német elképzelésnek”: a németeknek választaniuk kell két orientáció között – természetesen anélkül, hogy a másikat egyértelműen a háttérbe szorítanák. Európa biztonságának és az „out-of-Europe” típusú missziókban vállalt nagyobb német felelősségvállalásnak is vannak problémás területei, részben a német társadalom jelenlegi prioritásai miatt – amely egyértelműen a magas szociális kiadásokat preferálja, és alacsony szintű megértéssel viseltetik a katonai kiadások iránt -, részben földrajzi-geopolitikai okok következtében, amelyek tipikusan kontinentális pozícióként determinálják a német lehetőségeket.

Implikációk a szlovákiai magyar kisebbség számára

Az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország biztonságpolitikai elképzelései globálisak, és mint ilyenek, hatással vannak a Föld bármelyik régiójának helyzetére. Németország helyzete ettől némileg eltérő, azonban az idevágó német koncepciók is kontinentális-európai hatásúak, ezért – mivel jelentős mértékben befolyásolják a globális és a számunkra releváns regionális biztonsági környezetet -nem vonható ki a hatásuk alól a szlovákiai magyar kisebbség sem. Ugyanakkor a tárgyalt koncepciók objektumai általában egész térségek vagy országok, ezért a szlovákiai magyar kisebbségre ezeknek a tényezőknek a közvetítésével, illetve a rájuk kifejtett hatáson keresztül van befolyásuk.

Általában minden közép-európai kisebbségre érvényes, hogy helyzetük döntő mértékben az olyan tényezők függvénye, mint az adott térség stabilitása, az általuk lakott ország helyzete, illetve az emberi jogok betartásának és a demokrácia alapelveinek a szintje, valamint – speciális helyzetekben, mint például a szlovákiai magyarság is – az általuk lakott ország és az anyaország kapcsolata. A kisebbség szempontjából tehát ezek az elképzelések, koncepciók és stratégiák annak alapján értékelendők, milyen – közvetett vagy közvetlen – hatással vannak az említett tényezőkre. A szlovákiai magyar kisebbség számára tehát a legfontosabb, illetve legjobb, ha a tárgyalt koncepciók a lehető legmagasabb fokú stabilitást és biztonságot garantálják a kulcsfontosságú közép-európai térségben, hiszen az ezekben meglévő helyzettől döntő mértékben függ egy adott kisebbség helyzete. A adott régióban a feszültség és az instabilitás szintjének esetleges növekedése ugyanis szinte automatikusan negatív hatással van a kisebbség helyzetére.

Ebből a szempontból a leghelyesebb azon országok idevágó elképzeléseihez pozitív módon viszonyulni, amelyek elképzelései, illetve azok realizálása a lehető legkevesebb kockázattal járhatnak a régió stabilitására (tisztában kell azonban lenni azzal a ténnyel is, hogy a lehetőségek egy kisebbség számára csak igen korlátozottak ezek bármilyen irányú befolyásolására). Jelenleg Európa – és ezen belül Közép-Európa – biztonságának legfontosabb garantálója a NATO és a kontinensen lévő amerikai katonai – és politikai -jelenlét. Ezen kívül nem igazán létezik bármilyen alternatív- pusztán csak „európai” – rendszer, amely képes lenne hatékonyan átvenni ezt a stabilizáló szerepet. Ebből az következik, hogy mindaddig nem lenne igazán jó, ha az USA és a NATO szerepét megpróbálná átvenni egy „európai” biztonsági rendszer (amelynek az USA nem lenne aktív szereplője), amíg annak hatékonysága nem egyértelmű, és képessége a jelenlegi szintű stabilitás garantálására nem teremtődött meg (természetesen az is kérdés, létrejöhet-e egy ilyen hatékonyan működő rendszer, de ez a probléma már annyira összetett, hogy mélyebb elemzést nem enged meg e tanulmány terjedelme).

Ondrejcsák Róbert : Az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Németország biztonságpolitikájának összehasonlítása

Minden állam biztonságpolitikája bizonyos állandó és kevésbé állandó tényezők függvénye. A legkevésbé változó tényező, amely befolyásolja egy-egy állam biztonságpolitikáját, a földrajzi adottság és a földrajzi környezet. A kevésbé konstans, de legalább ilyen fontos feltételek között feltétlenül meg kell említeni az adott állam geopolitikai helyzetét, történelmi hagyományait és tapasztalatait, valamint ezek értékelését a politikai elit által, a stratégiai kultúrát, az államok öndefinícióját, relatív erejét és a globális és regionális biztonsági környezetet, amelyek viszonylag gyorsan változhatnak.

Az Egyesült Államok és legfontosabb európai partnerei, szövetségesei – Nagy-Britannia, Franciaország, Németország – esetében jelentős eltérések fedezhetők fel az említett tényezők értékelésénél és ennek következtében biztonságpolitikájuk jellegében is. Ezekre az eltérésekre egyértelműen rámutattak az Irak elleni háború előzményei és következményei is.

Az említett különbségek egyik nagyon fontos oka a történelmi tapasztalatokban és a második világháború utáni eseményekben keresendő. Az USA-nak soha nem kellett szembenéznie az erős szomszédok jelentette direkt fenyegetéssel, és az ország kül- és biztonságpolitikájának sem kellett jelentős ellenféllel számolnia saját közvetlen geopolitikai környezetében, tehát a nyugati féltekén.1 Az amerikai stratégiai kultúra ennek következtében sokkal „szabadabb” – összehasonlítva az európaival. Az amerikai stratégiai kultúrát nagyon pontosan jellemzik Peter van Ham szavai: a „hajlandóság – tettrekészség” stratégiai kultúrája („can do strategic culture”).2 Amint azt Colin Gray megállapítja az USA stratégiai kultúrájáról szóló elemzésében, „az Egyesült Államok olyan társadalom, amely alacsony fokú toleranciával viseltetik a hosszú befektetések iránt, melyeknek távoli a megtérülésük. (…) Az amerikaiak nem folyamodnak gyorsan az erő használatához, de ha megteszik, mint egy kivételes társadalmi berendezkedés hordozói, lehengerlő triumfot várnak”.3

Ezzel szemben a Napóleon utáni európai rend meghatározó eleme az erőegyensúly („balance of power”) volt. Ennek következtében (is) az európaiak nemzetközi kapcsolatokkal kapcsolatos gondolkodását átitatja az állandó egyeztetések és a kooperáció szükségessége. Az európaiak nem gondolják, hogy képesek tökéletes megoldást találni, amely minden félnek tökéletesen megfelel, illetve hogy az érdekeikből fakadó összes célt el tudják érni. Az amerikaitól eltérő európai stratégiai kultúra másik – és nem kevésbé fontos – oka a második világháború utáni európai helyzetben keresendő. Az európai integráció folyamatában a klasszikus „nemzetállamok” abszolút szuverenitásának érzése szinte minden szempontból visszaszorult, és szinte minden komoly problémával kapcsolatban előtérbe került a kompromisz-szumkeresés az egyes országok között. Ennek legkomolyabb következménye egy sokkal óvatosabb kül- és biztonságpolitikai kultúra, amely nagyobb mértékben hajlandó a kompromisszumra.

Az egyes államok geopolitikai helyzete szintén nagyon fontos befolyással bír a kül- és biztonságpolitikákra. A saját területen kívüli hadműveletek („out-of-area operations”) és a nagy távolságokra való haderő-átcsoportosítás („power projection”) képessége szinte természetes az Egyesült Államok – és részben Nagy-Britannia -számára, elsősorban földrajzi fekvésükből adódóan. Az USA esetében gyakorlatilag a más kontinensekre való haderő-átcsoportosításkor – ahol a legfontosabb amerikai stratégiai érdekek találhatók – automatikusan át kell hidalni az Atlanti-, illetve a Csendes-óceánt. Ennek következtében a modern amerikai fegyveres erők tipikus „out-of-area” haderőként voltak létrehozva és fejlesztve. Napjaink Európájának helyzete ebben a pontban is különbözik. Bár néhány ország – elsősorban a volt gyarmatosító nagyhatalmak, Franciaország és Nagy-Britannia – haderejének jelentős része alkalmas volt nagyobb volumenű saját területen kívül végrehajtandó hadműveletekre, a gyarmati háborúk időszakának lezártát követően (a 20. század hatvanas éveitől) ezek a képességek jelentősen csökkentek. A hidegháború realitásainak következtében a kontinens határain kívülre való haderő-átcsoportosítás képességét felváltották azok a képességek, amelyek a saját terület és Nyugat-Európa védelme szempontjából kulcsfontosságúak voltak. Nagy-Britannia valamelyest ebből a szempontból is eltérő helyzetben volt a kontinentális Európa országaitól, bár a hidegháború a britek helyzetére is domináns hatással volt. A Kelet-Nyugat szembenállás ideje alatt a britek is döntő mértékben a Szovjetunió és a Varsói Szerződés jelentette kihívásra fordították energiáik nagy részét. A brit fegyveres erők erős pozíciókkal rendelkeztek Közép-Európában, elsősorban Nyugat-Németországban és a Royal Navy is főleg az északkelet felől fenyegető szovjet haditengerészetre összpontosított.4 Feltétlenül meg kell említenünk azonban két olyan tényezőt, amely egyedivé tette Nagy-Britannia helyzetét. Az egyik, hogy a britek közép-európai jelenléte automatikusan feltételezte a haderő egy részének határokon túlra való átcsoportosítását. A másik a továbbra is – bár szerényebb mértékben – meglevő brit érdekek, fegyveres erők, sőt fegyveres beavatkozások az Európán kívüli régiókban (tipikus eset például a Falkland-szigetek). Franciaország geopolitikai szempontból „hibrid” hatalom. Stratégiai értelemben a kontinentális Európa része, de nagyon komoly stratégiai érdekei és elkötelezettségei vannak a mediterráneum térségében és a Közel-Keleten is. Ez a kettősség az elmúlt évszázadokban folyamatosan befolyásolta a francia biztonságpolitikát és stratégiai gondolkodást. Természetesen ennek a tényezőnek komoly hatása van a jelenlegi francia biztonságpolitikára is. Ennek a következménye a párhuzamos igény a katonai dominanciára a kontinensen és ezzel egyidejűleg az Európán kívüli katonai akciókhoz szükséges képességekre. Németország geopolitikai szempontból tipikus kontinentális hatalom, és ennek következtében viszonylag korlátozott képességekkel rendelkezik szélesebb skálájú óceáni stratégia végrehajtására. Ez azt jelenti, hogy a német stratégiai gondolkodás elsősorban kontinentális stratégiai célokat követ, amelyekkel összehasonlítva az Európán kívüli érdekek marginálisak.

A vizsgált problémával kapcsolatban nagyon fontos megemlíteni még egy összetevőt, mégpedig a tárgyalt hatalmak öndefinícióját, saját helyük értékelését a nemzetközi kapcsolatokban. Egy hatalom számára, mely döntő mértékben kontinentális hatalomként határozza meg önmagát, az Európán kívüli katonai képességek kisebb jelentőséggel bírnak. Ha viszont az „öndefiníció” lényege alapvetően a „globális érdekekkel és felelősséggel rendelkező nagyhatalmi státus”, akkor ennek nélkülözhetetlen következményei kell, hogy legyenek az ilyen irányú nagyon komoly képességek.

A tárgyalt tényezők és az ezekben meglévő komoly különbségek következtében jelentős különbségek fedezhetők fel a vizsgált hatalmak – az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Németország – biztonságpolitikai irányvonalában és stratégiáiban.

Franciaország

Franciaország – Nagy-Britanniával együtt – egyike a két európai katonai nagyhatalomnak; osztoznak a nukleáris fegyverekkel rendelkező hatalmak státusában, az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai, komoly hagyományokkal rendelkeznek a külföldi katonai akciók terén, továbbá viszonylag jelentős egységeket állomásoz-tatnak külföldön, és bár korlátozott mértékben, de globális a katonai jelenlétük (ezek a képességeik korlátozottak, ha az USA hasonló jellegű képességeivel hasonlítjuk össze, de európai mértékkel mérve mégis jelentősek). Franciaország nagyobb tapasztalattal rendelkezik – az elmúl évtizedeket figyelembe véve – a tartós Európán kívüli katonai jelenlétet vizsgálva (elsősorban Afrikában), Nagy-Britannia viszont a komolyabb mértékű kontinensen kívüli haderő-átcsoportosítás terén tett szert nagyobb tapasztalatokra (például a Falkland-háború).

Franciaország saját definíciója alapján globális felelőséggel és érdekekkel rendelkező nagyhatalom. E pozíció-státus támogatása érdekében nagyon fontosak a nukleáris erők és a francia kül- és biztonságpolitika függetlenségének permanens hangsúlyozása. Ennek egyik következménye a NATO katonai struktúráiból való kihát-rálás és a független nukleáris erő, a Force de Frappe létrehozása. Az említett státus megtartása érdekében szintén nagyon fontos a legnagyobb katonai potenciállal rendelkező kontinentális hatalom pozíciójának5 igénye, annak ellenére, hogy Franciaország legfontosabb európai partnerének, Németországnak a demográfiai és gazdasági ereje jelentősen meghaladja a hasonló francia mutatókat.6 A következő nagyon fontos tényező, hogy Franciaország – az összes európai országtól nagyobb mértékben – felhasználja az európai integráció folyamatát stratégiai céljainak elérése érdekében, tehát saját súlyát kívánja növelni a nemzetközi kapcsolatokban az Európai Unió potenciálja segítségével.7

A viszonylag erős Európán kívüli katonai jelenlét és érdekek (1998-ban még 25 ezer fő,8 elsősorban Afrikában, de Lionel Jospin kormánya csökkentette az afrikai katonai jelenlétet – ez magában foglalta a létszámcsökkentést és a közép-afrikai bázis bezárását egyaránt) ellenére a hidegháború alatt a francia biztonságpolitika elsősorban a Keletről érkező kihívásra koncentrált. Bár nem vett részt a NATO katonai struktúráinak munkájában, és fegyveres erői kizárólag francia stratégiai parancsnokság alatt voltak, Franciaország jelentős katonai erőket állomásoztatott Nyugat-Németországban (a hidegháború alatt messze a legmagasabb létszámú külföldön állomásozó francia haderő Nyugat-Németországban volt telepítve – 1985-ben 48 500 fő, 1991-ben 53 000 fő9), és Bonnal egy kétoldalú egyezményben is vállalta az ország védelmében való részvételt egy szovjet katonai támadás esetén. De Franciaország védelmének koncepciója mindezek ellenére multiskálájú volt, és a keleti fenyegetésen túl az összes többi potenciális fenyegetésre – minden irányból (tous azimuts) – is hangsúlyt fektetett, legalábbis elméletben. Itt is megfogalmazódott tehát a stratégiai függetlenség igénye, amely a globális felelőséggel bíró hatalom öndefiníciójából eredt. A hidegháború lezárultával Franciaországnak két olyan tényezővel kellett szembenéznie, amelyeknek meghatározó befolyásuk volt a francia biztonságpolitikára (és természetesen a globális biztonsági környezetre):

1. Átmenet a „magas fokú fenyegetettség/kockázat – magas fokú stabilitás” hidegháborús állapotból a hidegháborút követő „alacsonyabb szintű direkt fenyegetés/kockázat- alacsonyabb fokú stabilitás” állapotába. Az utóbbit a drámaian megnőtt bizonytalanság, a növekvő számú regionális konfliktusok száma jellemzi, továbbá átmenet egy olyan „posztmodern” biztonsági környezetbe, amelyben a globális biztonság szereplőinek száma jelentősen nőtt (ami bizonyos szempontból akár a multipolaritás felé tett elmozdulásként is értékelhető) – ez elsősorban az olyan nem állami szereplők számlájára írható, mint például a terrorista csoportok és hálózatok. Ennek tipikus példája az Al-Kaida terrorista hálózat, amely a világ kb. hatvan államában tevékenykedik.10 A terrorista csoportok és hálózatok aszimmetrikus stratégiákat használnak, amely a „gyengébbek” hagyományos eszközei a domináns hatalmak ellen. 2001. szeptember 11-ét követően vitán felüli ezen stratégiák rendkívül magas fokú hatékonysága és ennek következtében az általuk jelentette veszély: a World Trade Center elleni támadást mindössze néhány tucat ember szervezte, és az egész akció kb. félmillió amerikai dollárba került, míg a másik oldalon a teljes okozott kár összege eléri a 640 milliárd amerikai dollárt, nem beszélve a több mint 3000 áldozatról.11

2.  Az Amerikai Egyesült Államok relatív hatalmának és befolyásának jelentős mértékű növekedése szinte minden releváns szférában. Az új helyzetben, amelyben az USA az egyetlen „szuperhatalom” (vagy „hiperhatalom”, ahogy Franciaországban gyakran jellemzik az amerikaiak jelenlegi pozícióját12), Franciaország relatív stratégiai függetlensége csökkent, legalábbis összehasonlítva a hidegháborús „mediator” helyzetével, hiszen a globális biztonsági környezet minden szereplőjének cselekvését determinálja az USA pozíciója.

A hidegháború utáni új helyzetre reagálva a franciák 1994-ben kiadták az ún. Fehér Könyvet (Livre Blanc)13, a védelmi és biztonságpolitika alapvető dokumentumát Franciaországban, amely elsősorban három imperatívuszra összpontosított:

–    Franciaország érdekeinek védelme – a nemzet alapvető prosperitása, jóléte és az ország nemzetközi felelősségének akceptálása. Az Európán kívüli régiók közül a Földközi-tenger térsége és a Közel-Kelet tartoznak a deklarált francia érdekszférába. Itt kell még megemlíteni a létfontosságú kőolajellátás védelmét is.

–    Európa „építése” és a nemzetközi stabilitáshoz való hozzájárulás. Franciaország felhasználhatja saját nemzetközi státusát annak érdekében, hogy vezető szerepet játsszon az európai integráció további folyamatában. Franciaország Európában és Európán kívül is fel fogja használni saját befolyását a háborúk megelőzésére és a nemzetközi rend megerősítésére.

–   A biztonság globális koncepciójának implementálása. Franciaország úgy határozza meg önmagát, mint globális felelőséggel rendelkező tényezőt. „A védelem globális koncepciója kombinálja a katonai védelmet a polgári és gazdasági tényezőkkel éppúgy, mint a szociális és kulturális tényezőkkel.”14 Ez arra utal, hogy a franciák a biztonság szélesebb definícióját applikálják. Ebből a szempontból Franciaország globális befolyásának feltétele a francia szellemi gazdagság és az értékek globális szerepének és jelentőségének fenntartása (ide tartozik például a francia nyelv is). Jelenleg az Egyesült Államok és Franciaország az a két ország a világon, amely „univerzális értékek” és „univerzális üzenet” hordozójának tartja magát.15

Ezekből az imperatívuszokból Franciaország fegyveres erői számára négy olyan célkitűzés következik, amelyek máig is érvényesek:16

–    Elrettentés – „la Dissuation”: A nukleáris fegyverekkel biztosított elrettentés a francia fegyveres erők egyik legalapvetőbb feladata. A gyakorlatban a legfontosabb vitális francia érdekek védelmét kell, hogy biztosítsa bármilyen lehetséges fenyegetéssel szemben. Ennek alapja világossá tenni, hogy egy olyan mértékű támadás esetén, amely képes lenne fenyegetni ezeket az alapvető vitális érdekeket, esetleg Franciaország túlélését, Franciaország hezitálás nélkül használni fogja nukleáris potenciálját ezen érdekei és függetlensége védelme érdekében.

–    Prevenció/Megelőzés – „la Prevention”: A prevenció alapvető értelme, hogy csökkenteni, mérsékelni kell azokat a rizikófaktorokat és instabilitási tényezőket, amelyeknek megvan a potenciáljuk a francia érdekek fenyegetésére. A megelőzés csak abban az esetben lehet sikeres, ha az ország komoly had-erő-átcsoportosítási képességekkel rendelkezik.

–    Haderő-átcsoportosítás („Power-projection”) – „la Projection”: A „power projection” képességek gyakorlatilag nélkülözhetetlen feltételei Franciaország globális felelősséggel rendelkező nagyhatalmi státusának. Ha a francia haderő nem rendelkezne globális akciórádiusszal, az ország képtelen lenne megvédeni az Európán kívüli régiókban meglévő stratégiai érdekeit.

–   Védelem – „la Protection”: A védelem a francia fegyveres erők jelenlegi felhasználásának feltételei között elsősorban Franciaország honi területének védelmét jelenti. A hidegháborút követő biztonságpolitikai fejlődés, az ország biztonságát fenyegető direkt veszély megszűnése lehetővé tette, hogy a francia biztonságpolitika alapvető céljai a honi terület védelmétől az Európán kívüli akciók felé orientálódjanak. Ennek következtében a honi terület védelme a Gendarmerie feladatává válik/vált.

60 Ondrejcsák Róbert

A fentiekben felvázolt ambiciózus célok ellenére az elmúlt évtized realitásai valamelyest eltérőek voltak a kitűzött céloktól. A szigorú monetáris politika következtében a francia fegyveres erők nem rendelkeztek elegendő anyagi forrással a fent említett célok eléréséhez szükséges szint „megütéséhez”. 2001. szeptember 11-e viszont komoly hatással volt a francia biztonságpolitikai gondolkodásra is. A francia élite világossá tette, hogy Franciaország meg fogja tenni a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy képes legyen reagálni a megváltozott globális biztonságpolitikai környezetre. A kitűzött célok egyike, hogy újra el kell érni azokat a katonai képességeket, amelyekkel Nagy-Britannia rendelkezik, és megerősíteni Franciaország pozícióját mint a legerősebb katonai potenciállal rendelkező kontinentális európai hatalomét.17 Az említett célok elérését követően Franciaországnak képesnek kell lennie bármilyen potenciális nemzetközi katonai koalíció élére állni – látható, hogy a gaulleista hagyományok még mindig rendkívül erősek. Mindennek feltétele természetesen az „out-of-area” hadműveletek szempontjából nélkülözhetetlen képességekre fordítandó források növelése (az ebből a szempontból kulcsfontosságú második nagy repülőgép-anyahajóról és 50 nagy hatótávolságú szállító repülőgép megépítéséről már megszületett a döntés18). Ezek a képességek rendkívüli jelentőséggel bírnak Franciaország globális katonai nagyhatalmi státusa szempontjából. Ez azt jelenti, hogy rendelkeznie kell a szükséges erőkkel ahhoz, hogy képes legyen egyidejűleg fenntartani állandó jellegű tengerentúli kötelezettségeit, és részt tudjon venni a nemzetközi katonai intervenciókban, és alapvetően befolyásolni tudja azokat. Ennek következtében kialakulóban van az egyenlőség egyik oldalon a szárazföldi hadsereg, a másik oldalon a légierő és a flotta között a létszám tekintetében (a szárazföldi hadsereg részesedése a fegyveres erők teljes létszámából az 1985-os 63%-ról 53%-ra csökkent, míg a légierőé 20%-ról 25%-ra, a flottáé 14%-ról 18%-ra emelkedett19). Ez az elmúlt években végrehajtott francia haderőreform egyik legfontosabb következménye, amely a professzionális hadsereg megteremtését eredményezte (amely sok tekintetben elsősorban az első Öböl-háború negatív tanulságainak köszönhetően realizálódott, hiszen akkor a franciák mindössze egy könnyű gépesített hadosztályt voltak képesek a térségbe küldeni, összesen 10 ezer főt, ráadásul problémák merültek fel az egységek felszereltségét illetően is – csak összehasonlításképp: Nagy-Britannia kb. 30 ezer katonával vett részt az első Öböl-háborúban20).

A kulcsot jelentő haderő-átcsoportosítás terén a következő konkrét célok fogalmazódtak meg:21

–   a szárazföldi hadsereg képes kell, hogy legyen felállítani egy kb. 50 ezer főből álló erőt (rotáció nélkül) és átcsoportosítani azt bármilyen európai válságövezetbe;

–    képesnek kell lennie átcsoportosítani egy 30 ezer főből álló haderőt (korlátozott rotációval, összesen 35 ezer fővel) egy Európán kívüli konfliktusövezetbe, és ezzel egyidejűleg még 5 ezer főt egy másik válság kezelésére (ezt viszont teljes rotációval, ami kb. 15 ezer főt jelent);

–   a légierőnek képesnek kell lennie bármikor átcsoportosítani a konfliktuszónába száz harci repülőgépet a megfelelő légi utántöltő és felderítő képességekkel, valamint a szükséges infrastruktúrával együtt;

–   a flotta képes kell, hogy legyen egy repülőgép-anyahajó vezette csoportot (egy anyahajót felszíni hadihajók és nukleáris meghajtású támadó tengeralattjárók

kíséretében) a konfliktuszóna közelébe felfejleszteni. E cél elérése érdekében rendkívüli fontossággal bír a második anyahajó megépítéséről hozott döntés, elsősorban a rotáció miatt, hogy legalább egy anyahajó mindig képes legyen felfejlődni).

A francia védelmi és biztonságpolitika másik fontos háttere a független stratégiai nukleáris erő. Nagyon fontos ennek az erőnek a függetlensége, amely a francia globális nagyhatalmi státus szimbóluma. A függetlenség azt is jelenti, hogy a fejlesztés független volt, eltérően például Nagy-Britanniától, amely az Egyesült Államokkal szoros együttműködésben fejlesztette stratégiai nukleáris erejét (lásd például a Tri-dent-fegyverrendszereket). Bár a hidegháborút követően Franciaország leszerelte a 18 darab Plateau d’Albionban állomásoztatott interkontinentális stratégiai rakétáját, továbbá 30 darab Hades osztályú szubstratégiai rakétáját22, de ennek ellenére még mindig viszonylag erős, tengeralattjárókról és repülőgépekről célba juttatható nukleáris fegyverarzenállal rendelkezik (több száz robbanófejjel).

A felhasználás-bevetés szempontjából Franciaország számára alapvető eltérés van a tengeralattjárókról és a repülőgépekről indítható nukleáris erők között. A repülőgépekről indíthatóak elsősorban „taktikai” erőkként szolgálnak – a franciák értelmezésében egyfajta „utolsó figyelmezetés” feladata hárul rájuk a potenciális ellenfél számára egy széles skálájú stratégiai méretű támadást megelőzően, amelyet viszont a tengeralattjárókon elhelyezett erőkkel indítanának. Az említett tényezők is jelzik, hogy Franciaország viszonylag széles körű nukleáris képességeket kíván magának fenntartani a jövőben is, elsősorban saját nemzetközi pozícióinak erősítése, támogatása céljából. Ez azt jelenti, hogy a franciák továbbra is hisznek a nukleáris fegyverek fontosságában és súlyában saját nemzetközi nagyhatalmi rangjuk szempontjából.

A francia biztonságpolitika legfontosabb tényezői és mozgatórugói tehát a következők:

–   folyatódó erőfeszítések az erős nukleáris arzenál fenntartása érdekében, melynek elsősorban két oka van: az elrettentés biztosítása és az ország presztízsének növelése és „benntartása” az elméletileg független világhatalmak elitklubjában;

–   a források átcsoportosítása: azokat a forrásokat, amelyek a csökkentett afrikai katonai jelenlét és a haderő létszámának csökkentése következtében felszabadulnak, átcsoportosítják olyan programokba, amelyek döntő fontosságúak a határoktól távoli régiókba történő haderő-átcsoportosítás és a haderő minőségének növelése szempontjából;

–   az említett folyamatok és a haderő professzionalizációja következtében alapvetően megváltozott/megváltozik a francia fegyveres erők jellege: a döntő mértékben honi védelemre alkalmas haderőből a saját területen kívüli katonai beavatkozások egy viszonylag erős eszközévé válik;

–   az Európai Unió „militarizálásának” egyértelmű támogatása és saját, francia kezdeményezések az integrációs folyamatok ilyen irányú befolyásolására (figyelembe kell viszont venni az EU tagállamainak eltérő, sok esetben gyökeresen ellentétes – lásd Nagy-Britannia – álláspontját) – „a stabil és békés világrend és a kredibilis európai védelem megteremtése Franciaország biztonság és védelmi politikájának két fő célja”.23

Nagy-Britannia

Amint az már előzőleg említettük, Franciaország és Nagy-Britannia az a két európai katonai hatalom, amely osztozik a nukleáris hatalmi státusban és állandó tagsággal rendelkezik az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Mindkét ország komoly tradíciókkal rendelkezik a külföldi katonai intervenciók végrehajtásában (bár az utolsó jelentős mértékű közös brit-francia katonai beavatkozás az 1956-os szuezi akció volt), és napjainkban az európai országok közül csak ők képesek releváns katonai akcióra a kontinensen kívül eső régiókban. Mindezen közös tulajdonságok ellenére azonban jelentős különbségek vannak Nagy-Britannia és Franciaország között a biztonságpolitika területén. Először is a britek a NATO összes struktúráinak teljes – és ráadásul egyik legaktívabb – tagjai, ezzel szemben a franciák a katonai struktúrák munkájában nem vesznek részt teljes mértékben. A másik jelentős különbség az Egyesült Államokkal fenntartott kapcsolataik természetéből fakad. Franciaország a nemzetközi kapcsolatok önálló, független pólusaként határozza meg önmagát – általában az USA-val szembeni alternatívaként (lásd az iraki konfliktust). Ezzel szemben az Egyesült Államokkal fennálló különleges kapcsolatok („special relationships”) a brit kül- és biztonságpolitika alfáját és ómegáját jelentik. A szuezi válságot követően – amely rámutatott arra, hogy London már nem képes a nemzetközi kapcsolatok teljesen független pólusaként szerepelni a nemzetközi porondon a „szuperhatalmak” akaratával szemben – a brit elit végleg úgy döntött, hogy Londonnal a lehető legnagyobb befolyásra kell szert tennie arra az erőközpontra, ahol a globális biztonsági környezetet érintő lényegi döntések születnek – tehát Washingtonban. Ennek természetesen meg voltak a következményei a nukleáris erőkre nézve is: a franciával ellentétben a brit nukleáris arzenál az USA-val való szoros együttműködésben volt és van fejlesztve. Franciaországgal összehasonlítva ezen a területen rá kell mutatni még egy jelentős különbségre: bár Nagy-Britannia a hidegháború végét követően még mindig a nukleáris nagyhatalmak elit csoportjába tartozik, a britek úgy döntöttek, hogy országukat korlátozott számú robbanófej rendszerben tartásával is az említett csoportban tarthatják. Ezt a fonalat követve Nagy-Britannia jelentősen csökkentette nukleáris képességét: teljesen leszerelte a repülőgépről indítható nukleáris fegyvereit, és a Vanguard osztályú atom-tengeralattjáróra telepített robbanófejek számát a felére csökkentette – 96-ról 48-ra tengeralattjáróként.24 Ennek következtében Nagy-Britannia jelenleg kevesebb, mint 200 bevethető nukleáris robbanófejet tart rendszerben, és a britek nem terveznek modernizációs programokat sem nukleáris fegyvereik számára (ezzel szemben a franciák több száz robbanófej rendszerben tartásáról döntöttek, és az elkövetkező évtizedekre jelentős modernizációs folyamat kezdődik a tengeralattjáróról indítható nukleáris fegyverek számára éppúgy, mint a repülőgépekről indíthatóakéra). A britek hisznek abban, hogy nukleáris politikájuk alapvető céljait – fenntartani a minimális elrettentést és „benntartani” Nagy-Britanniát a nukleáris hatalmak presztízsjellegű csoportjában – képesek viszonylag minimális áron is elérni, természetesen az USA-val a hátuk mögött.

Franciaországhoz hasonlóan a hidegháború vége döntő hatással volt a brit biztonságpolitikára is. A hidegháború idején a brit külpolitika alapvetően a Kelet felől érkező fenyegetés által volt determinálva. Például a kelet-nyugati szembenállás idején a brit fegyveres erők teljes aktív állományának 21 százaléka Nyugat-Németor-

Az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és… 63

szagban és Nyugat-Berlinben állomásozott (ez kb. 69 ezer embert jelentett25). Ennek az erőnek a legnagyobb része a Brit Rajnai Hadsereghez tartozott – Nagy-Britanniának saját vezetésű szektora volt a Nyugat-Németország északi részén. A hidegháború utáni új biztonsági környezet és annak hatásai a brit biztonságpolitikára a Strategic Defense Review26 című dokumentumban kerültek elemzésre. A dokumentum szerint, amelynek értékelései 2001. szeptember 11-ét követően is érvényesek, a szó klasszikus értelmében Nagy-Britannia és Nyugat-Európa számára nincs a hidegháborúhoz hasonló direkt fenyegetés, és a helyzet hasonló a brit tengerentúli területek esetében is. A jelenlegi helyzetben a legfontosabb biztonsági kihívások, amelyekkel a briteknek szembe kell nézniük, az ún. aszimmetrikus fenyegetések, mint a terrorizmus, a nemzetközi bűnözés, az etnikai és vallási alapú konfliktusok, a nemzetközi kereskedelem veszélyeztetése vagy a partner országok destabilizálódása. Az SDR hat olyan célt sorol fel, amelyek elérése, biztosítása szükségessé tehetik a brit haderő bevetését:27

–   a békebeli biztonság erősítése (Peacetime Security) – a terrorizmussal és a szervezett bűnözéssel szemben a civil autoritásoknak nyújtandó támogatás otthon és külföldön egyaránt;

–   a tengerentúli területek biztonsága – a brit erőknek képeseknek kell lenniük függetlenül is kezelni az ezzel kapcsolatban felmerülő biztonsági problémákat;

–    humanitárius és békefenntartó műveletek – ezek tipikus esete például az SFOR-ban való részvétel vagy a koszovói elkötelezettség;

–   a NATO területén kívüli regionális konfliktus – az ilyen típusú operációk végrehajtásához nélkülözhetetlenek a nagyobb mértékű haderő-átcsoportositási képességek (az ezzel összefüggő régiók a Perzsa-öböl, Közel-Kelet, Észak-Afrika);

–   a NATO országok területét érintő regionális konfliktus – valamely NATO-szö-vetséges ország katonai védelmét jelenti viszonylag korlátozottabb fenyegetés esetén;

–   a NATO-ra irányuló stratégiai támadás – ez a legvalószínűtlenebb fejlemény, az erre való reagáláshoz már komolyabb szintű nukleáris képességek is szükségeltetnek.

Amint ez az előbbiekből is kiviláglik, az Észak-atlanti Szövetség még mindig rendkívül fontos helyet foglal el a brit biztonságpolitikai gondolkodásban annak ellenére, hogy a szervezet jellege változóban van, és sokkal inkább politikai jellegűvé válik. Ugyanakkor viszont a brit fegyveres erők bevetésének legvalószínűbb célterületei Európától távolabbra esnek – a Közel-Kelet, Észak-Afrika, Közép-Ázsia és a Kelet-Mediterráneum térsége. A brit fegyveres erők legfontosabb feladata az új típusú biztonsági kihívások kezelése. Ez azt is jelentheti, hogy „fel kell lennünk készülve arra, hogy a válságövezetbe kell mennünk még azt megelőzően, mielőtt a válság érkezik el hozzánk”.28 Ennek következtében nagyon erős hangsúlyt fektetnek a „power-projection” képességekre. A Strategic Defense Review válaszolván az új biztonsági környezet kihívásaira, a következő konkrét intervenciós lehetőségekkel számol a brit haderő számára:29

–   válaszolni egy nagyobb nemzetközi konfliktus jelentette veszélyre, amely hasonló mértékű haderő-átcsoportosítást tehet szükségessé, mint az (első)

Öböl-háború alatt, amelyben egy páncélos hadosztály, 26 nagyobb hadihajó és több mint 80 harci repülőgép lett átcsoportosítva;

–    megvalósítani egy kiterjedtebb, de kisebb intenzitású műveletet, miközben fenntartani a képességet egy másik alapvető hadművelet realizálására. Nem várható, hogy mindkettő háborúvá teljesedik ki, vagy tovább tartana hat hónapnál.

Érdemes megjegyezni, hogy az iraki háború alatt Nagy-Britannia összesen csaknem 45 ezer főt és 100 harci repülőgépet vezényelt a Közel-Keletre, komoly haditengerészeti támogatással, beleértve egy kisebb repülőgép-anyahajót is. A jövőben a britek még tovább kívánják erősíteni ilyen irányú képességeiket. Ebben a folyamatban kulcsfontosságú szerepet fog játszani a 3, jelenleg rendszerben lévő kisméretű repülőgép-anyahajó két nagyobb (összesen 50 repülőgép és helikopter üzemeltetésére alkalmas) anyahajóval történő felváltása és C-17 típusú nagyméretű szállító repülőgépek vásárlása. A kb. 2012-ben rendszerbe álló nagy anyahajók újra visszaállítják a Royal Navy azon képességét, hogy képes legyen a potenciális válságövezetek közelébe küldeni egy erős harci egységet anélkül, hogy igénybe vegye más országok területét (ráadásul ez valamelyest presztízskérdés is, hiszen a brit haditengerészet újra visszanyeri helyét a nagy repülőgép-anyahajókat rendszerben tartó haditengerészetek szűk elitklubjában).30 Természetesen a New Yorkot és Washingtont ért terroristatámadásokat követően sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a terrorizmusra és az azzal összefüggő tényezőkre. Bár már az SDR is foglalkozott a terrorizmussal mint tipikus aszimmetrikus fenyegetéssel, a különbség a mai helyzettel ösz-szehasonlítva az ilyen jellegű támadások hatásainak értékelése. 2001. szeptember 11-e rámutatott, hogy az ilyen jellegű akcióknak megvan a „potenciálja, hogy stratégiai hatást érjen el”.31 Az új globális biztonsági környezet értékelését és következményeit a The Strategic Defense Review: A New Chapter című dokumentum tárgyalja (kiadva 2002 júliusában). Az említett dokumentum kulcsfontosságú következtetései Nagy-Britannia számára a következők:32

–    Nagy-Britanniának meg kell őriznie „tudásbeli felsőbbrendűségét” („knowledge superiority”) a nemzetközi terroristákkal szemben annak érdekében, hogy értesülve legyen a terveikről, és bebiztosítsa az ellenintézkedések leghatékonyabb kombinációját;

–   a katonai erő hatékonysága képes megelőzni, elrettenteni, nyomást gyakorolni, szétzilálni vagy megsemmisíteni ellenségeinket;

–   ezeket a lépéseket alkalmazni lehet nemzetközi terroristákkal szemben éppúgy, mint – ha ez szükséges – olyan rezsimekkel szemben, amelyek támogatják őket (ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy az USA Nemzetbiztonsági Stratégiája a következőképpen érinti ezt a problémát: „Nem teszünk különbséget a terroristák és azok között, akik tudatosan menedéket vagy segítséget nyújtanak nekik.”33);

–    Nagy-Britanniának felkészültnek kell lennie fellépni azokkal a terroristákkal szemben, akik vegyi, biológiai, radiológiai és esetleg nukleáris eszközök birtokába jutnak.

Az említett elemzés alapján a brit biztonságpolitika legfontosabb fejleményei a következők:

–   a nukleáris arzenálra irányuló mérsékeltebb hangsúly és a robbanófejek számánakjelentős csökkentése: Nagy-Britannia nukleáris képességei jelentősen kisebbek, mint az öt „hivatalos” atomhatalom klubjának akármelyik más tagjáé;

–   az Egyesült Államokkal fennálló speciális kapcsolatok prioritása bármely más kapcsolattal szemben (lásd az iraki események hátterét). Nagy-Britannia a biztonságpolitikában egyértelműen a proamerikai és proatlanti irányvonalat követi a proeurópaival szemben (tehát ha választani kell valamilyen fontos kérdésben Washington és Párizs között, mindig az előbbi kap nagyobb figyelmet);

–   a haderő-átcsoportosítási képességek további növelése, azon felszerelés és eszközök beszerzése és rendszerbe állítása, amelyek ilyen szempontból kulcsfontosságúak – nagy hatótávolságú szállító repülőgépek, nagyobb repülőgép-anyahajók;

–    probléma lehet az SDR-ban lefektetett ambiciózus célok elérésével az ehhez szükséges források nagy volumene miatt. Nagy-Britannia már jelenleg is a GDP sokkal nagyobb százalékát fordítja a védelmi kiadások fedezésére, mint a szövetséges NATO-tagállamok döntő többsége (a britekhez hasonló arányokkal csak Franciaország, Görögország és Törökország büszkélkedhet, de az utóbbi kettő esete a köztük folyó kisebb fegyverkezési verseny miatt sajátos), ezért ezek nagyobb mértékű növelése nem járható út. A megoldás a szövetségesek közötti nagyobb fokú specializáció lehet: Nagy-Britannia átengedheti a kevésbé igényes képességek fejlesztését kontinentális szövetségeseinek, saját maga pedig a „presztízsjellegű” programokra összpontosíthat (például a repülőgép-anyahajók) – valamely másik hatalommal együttműködve. Itt elsősorban az Egyesült Államok (például a JSF-program) és Franciaország (nagyobb anyahajók?) jöhet szóba.

Németország

Németország biztonságpolitikai szempontból jelentősen eltérő helyzetben van, mint Nagy-Britannia vagy Franciaország. Ennek legfontosabb oka az ország földrajzi és geopolitikai fekvése, a különböző történelmi tapasztalatok és a nagyhatalmi/világhatalmi státus fontos attribútumainak – a nukleáris erőknek és az állandó helynek az ENSZ Biztonsági Tanácsában – a hiánya. A hidegháború alatt a nyugatnémet hadsereg tipikus „szövetséges haderőként” volt létrehozva és fejlesztve (ennek természetesen nagyrészt történelmi okai voltak). Ez azt is jelentette, hogy a Bundeswehr volt az egyetlen olyan hadsereg a NATO-n belül, amely teljesen integrálva volt a szövetség struktúráiba – még békeidőben is teljesen NATO parancsnokság alatt volt. Ha a brit és francia biztonságpolitikára érvényes volt, hogy Kelet és Nyugat antagonizmusa alatt döntő mértékben a keletről jövő veszélyre összpontosított, akkor ez a megállapítás még fokozottabban érvényes Németország esetére. Elmondható, hogy szinte az összes figyelembe vehető nyugatnémet forrás kizárólag a keleti határok biztosítására koncentrált. Ennek következtében gyakorlatilag nem maradt tér más tevékenység vagy missziók számára, mint például az Európán kívüli missziók. A hidegháború stratégiai körülményei által behatárolt biztonsági környezetben a nyugatnémet haderő fegyverzete és bevetésének több koncepciója a szovjet fenyegetésre összpontosított, és egy széles skálájú, Közép-Európában páncélozott és gépesített egységekkel megvívandó konvencionális manőverező háború eshetőségére volt felkészítve.

A hidegháború befejezése fontos változásokat hozott a már egyesített Németország helyzetében is. Az egyesítés következtében létrejött Európa gazdaságilag és demográfiailag legerősebb állama. A Szovjetunió széthullásával megszűnt az a domináns veszélyforrás, amely azelőtt a legnagyobb fenyegetést jelentette a (nyugatnémet biztonságra nézve. Németország új stratégiai helyzetét nagyon pontosan kifejezte Klaus Naumann tábornok elemzése:34

–  a történelem során először fordul elő, hogy Németország csak barátokkal és szövetségeseivel legyen körülvéve határai mentén;

–  Németország nem frontállam többé;

–  Németország nincs többé olyan állam stratégiai hatáskörében, amely stratégiai offenzívára vagy területfoglalásra lenne képes.

Ebben az új stratégiai és biztonsági környezetben szükségessé vált a német biztonságpolitika új céljainak megfogalmazása – ez viszont komoly problémát is jelent. Amint arról már a bevezetőben szó volt, egy-egy ország biztonságpolitikájára jelentős hatással van az adott ország saját öndefiníciója. Németország ebben a tényezőben is különbözik legfontosabb európai szövetségeseitől, Londontól és Párizstól. Franciaország és Nagy-Britannia állandó és világos elképzelésekkel rendelkezik saját helyéről a világban, szerepéről a nemzetközi kapcsolatokban és ennek következtében világosak a céljaik- a biztonságpolitikában is. Ezzel ellentétben Németország ezeken a területeken még nem alakította ki végleges koncepcióját és ebből kifolyólag egyértelmű válaszait sem saját szerepéről a biztonságpolitika terén. A jövőre nézve Németország számára több lehetőség, illetve választás kínálkozik ezen a területen. A legkevésbé valószínű lehetőségek egyike a „nagyhatalmi elképzeléseken” alapuló biztonságpolitika35, mely az Oroszországgal való szoros kooperációval párosulna, viszont szembeállítaná Németországot jelenlegi európai szövetségeseivel. A másik, szintén kevéssé valószínű lehetőség a „Szuper-Svájc” koncepció, amely Németország „semleges” országgá való transzformációját jelentené (bár a „semleges” helyett valószínűleg helyesebb volna a „szövetségen kívüli” megnevezést használni, tekintettel arra, hogy a hidegháború lezárultával a „semlegesség” a szó hagyományos értelmében nem használható). Természetesen ezek közül egyik lehetőség sem felel meg igazán a német nemzeti érdekeknek: egy Európa szívében fekvő ország számára a „semlegesség” éppúgy elképzelhetetlen, mint a „nagyhatalmi” lehetőség, amely ismét csak a második világháború előtti „kétfrontos” veszéllyel járna. Vannak azonban sokkal valószínűbb és a nemzeti érdekek szempontjából is kedvezőbb lehetőségek: a „proatlanti”, amely a biztonságpolitikában az Egyesült Államokkal fennálló kapcsolatok prioritását és a NATO-nak az európai biztonság garantálásában játszott meghatározó szerepének elismerését jelenti. A másik a „proeuró-pai”, amely mint fő partnerrel, Franciaországgal számol, az európai biztonság jövője szempontjából pedig az Európai Uniót tekinti a legfontosabb szervezetnek. Az elmúlt évtizedekben a német politikai elit mindig e két lehetőség közötti egyensúly megteremtésére törekedett, azonban ha mindenképp választania kellett, az USA-val fennálló kapcsolatok jelentettek prioritást. Washington pozíciója, mint a legfontosabb partneré a biztonságpolitika területén, gyakorlatilag széles konszenzus eredmenye volt a német politikai eliten belül. Ez az állapot ingott meg az elmúlt évben a Schroder kancellár vezette kormány csaknem stratégiai döntése következtében, amellyel a szigorú proatlanti politikát felváltotta a sokkal inkább proeurópai (?) vagy „profrancia” (?) – a kérdőjel azért indokolt, mert elég körülményes pontosan meghatározni a jelenlegi német biztonságpolitika fő irányvonalát és céljait. Kérdéses az is, vajon az elmúlt évben végbement változások egy konkrét, nagy horderejű stratégiai döntés következményei-e, hiszen evidens a német belpolitikai folyamatok sokszor döntő mértékű befolyása a német kül- és biztonságpolitikára. Erre utal az a tény is, hogy a német jobboldal vezetője, Angela Merkel és több más jelenleg ellenzékben lévő politikus kifejezetten hangsúlyozta, hogy ha Németországban a jobboldal lett volna kormányon, az ország álláspontja az elmúlt évben gyökeresen eltérő (a német biztonságpolitika fő paradigmája proamerikai) maradt volna.36

Az említett bizonytalansági tényezők ellenére a hidegháború után jelentős változások figyelhetők meg a német biztonságpolitikában és a fegyveres erők küldetésében egyaránt. A fegyveres erők bevetésének lehetősége döntő mértékben determinálva van azzal a ténnyel, hogy Németország a NATO tagja, de ennek ellenére megfigyelhető a német biztonságpolitika bizonyos fokú „militarizálódása”. Ez azt jelenti, hogy Németország fel van készülve arra – természetesen csak korlátozott mértékben -, hogy nagyobb felelősséget vállaljon saját és főleg Európa biztonságának biztosításában (a német fegyveres erők jelenleg kb. 10 ezer katonával vesznek részt a különböző békefenntartó hadműveletekben, döntő mértékben a Balkánon). Nagyon fontos azonban megjegyezni, hogy ezekben a hadműveletekben Németország szigorúan mindig csak mint nemzetközi koalíciók részeként vesz részt. A német politikai eliten belül széles konszenzus uralkodik arról, hogy az ország hosszú távú érdekeinek leginkább az felel meg, ha megőrzik a „megbízható” partner „imázsát” (a jelenleg a transzatlanti kapcsolatokban tapasztalható feszültség ellenére). Ez Németország számára sokkal fontosabb, mint a „nemzeti érdekek” hangsúlyozása, amelyek bizonyos mértékig még mindig tabunak számítanak a mindenkori német vezetés számára. Ez az álláspont azon alapul, hogy Németország leginkább akkor cselekszik hosszú távú nemzeti érdekeivel összhangban, ha továbbra is szoros együttműködésben cselekszik partnereivel, és továbbra is megőrzi velük való integrációjának magas fokát (a hidegháború alatt a teljes német haderő integrálva volt a NATO struktúrákba, és jelenleg is a hét német hadosztály közül hat a szövetséges egységekbe van integrálva37). Az Európa biztonságában játszott megnövekedett német szerep ellenére egyértelmű, hogy Németország a jövőben sem tervez unilaterális katonai akciókat.

Ennek egyik következménye, hogy a német haderő legalapvetőbb feladatai sokkal korlátozottabbak, mint a francia és brit fegyveres erőké:38

–    megóvni a Szövetségi Köztársaságot és állampolgárait a politikai zsarolással és a külső veszéllyel szemben;

–   támogatni Európa stabilitását és integrációját;

–   védeni a Szövetségi Köztársaságot és szövetségeseit;

–   a világbéke és a nemzetközi biztonság céljait szolgálni az ENSZ Alapokmányával összhangban;

–   segíteni az életmentésben természeti katasztrófák vagy más szükséghelyzet esetén éppúgy, mint támogatni a humanitárius akciókat.

Nyilvánvaló, hogy a felsoroltak nem tipikus „nagyhatalmi” célok és nem is globális mértékűek. A legfontosabb cél továbbra is Németország honi területének védelme. A Bundeswehr struktúrái szintén determináltak ebből kifolyólag, és összetételében továbbra is a nehéz páncélos és gépesített egységek dominálnak. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a német fegyveres erők sok tekintetben olyan konfliktus esetére vannak felszerelve és felkészülve, amelyeknek a hidegháború körülményei között volt nagyobb valószínűségük. A másik oldalon viszont egyre inkább növekszik az „out-of-area” típusú missziókhoz szükséges képességek szerepe, elsősorban az Európa biztonságában játszott nagyobb szerep következtében. A hidegháború utáni biztonsági környezetben egyre nagyobb jelentősége van az ilyen képességeknek, amelyek fejlesztése egyértelmű prioritást kellene, hogy élvezzen. De – mint sok más esetben -itt is komoly problémát jelentenek az anyagi források. A német védelmi kiadások GDP-aránya a legalacsonyabbak közé partozik a NATO-tagállamok közül, és a jelenlegi körülmények között – a szóbeli deklarációk ellenére – nincs igazán remény a jelentős növekedésre (a német költségvetésre komoly terhet rónak a „jóléti kiadások” és a keleti tartományokba irányuló források). A következő probléma a védelmi kiadásokra szánt összeg felhasználása és a fegyveres erők viszonylag alacsony fokú effekti-vitása. A Bundeswehr jelentős része még mindig sorozott katonákból áll – a haderőreformot követően is. A német fegyveres erők sorozáson alapuló része évente kb. 1 milliárd euróba kerül, és az ezzel összefüggő kiadások (pl. kiképző és ellátó személyzet) még további 1 milliárdba.39 Annak ellenére viszont, hogy ezek a pénzösszegek jelentős terheket jelentenek, azokra a sorozáson alapuló egységekre vannak elköltve, amelynek bevetése csak a legextrémebb esetekben képzelhető el – Németország honi területének védelmében. Nyilvánvaló, hogy ezek a struktúrák luxust jelentenek egy olyan haderő számára, amely a területen kívüli bevetésekhez szükséges képességek jelentős növelésére kívánja helyezni a hangsúlyt. Mindezek ellenére viszont a német politikai elit továbbra sem tervezi a részleges sorkötelezettség megszüntetését, mégpedig elsősorban ideológiai okokból – úgy értékelik a sorkötelezettséget, mint amely képes összekötő kapocsként szolgálni a polgári társadalom és a fegyveres erők között, és mint ilyen, komoly szerepet játszik a demokratizációban.40

A leírtak alapján a német biztonságpolitika legfőbb jellemzői a következők:

–    bizonytalanság a stratégiai célok és a biztonságpolitika irányultságát illetően: egyelőre nem lehet bizonyosan értékelni, hogy a jövőbeli német biztonságpolitika inkább „proatlanti” vagy „proeurópai” lesz-e;

–   a német biztonságpolitika fokozatos „militarizációja” viszont a jelenlegi körülmények között limitált lehetőségekkel bír a nagyobb mértékű katonai szerepvállalásra az európai biztonságban;

–    növekvő hangsúly az „out-of-area” hadműveletekre, amely folyamatban viszont komoly akadályok is találhatók: a német fegyveres erők felépítése még sokkal inkább a „hagyományos” fenyegetések kezelésére felel meg, folytatódik az új körülmények között rendkívül alacsony hatékonyságú sorozásos erők fenntartása;

–   továbbra sincsenek tervek az unilaterális nemzetközi katonai fellépésre, és továbbra is a szövetségi keretben gondolkodnak a haderő külföldi bevetését illetően;

–   a német biztonságpolitika jellege és céljai sokkal inkább regionális jellegűek, összehasonlítva Nagy-Britanniával és Franciaországgal.

Az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és… 69

Az Amerikai Egyesült Államok

Az USA jelenlegi biztonság- és védelempolitikájának legfőbb céljait a következő hat prioritásban lehet összefoglalni:41

–   az Egyesült Államok területének, külföldön állomásozó fegyveres erejének és bázisainak, valamint barátainak és szövetségeseinek a védelme;

–   a fegyveres erők átcsoportosítási képességeinek biztosítása a szükséges mennyiségben és minőségben a potenciális konfliktusövezetekbe;

–   a potenciális ellenség stratégiai célpontjainak megsemmisítésére irányuló képesség és annak demonstrálása, hogy nincs olyan hely a Földön, amely biztonságban lenne az esetleges amerikai válaszcsapástól;

–   az információs és kommunikációs rendszerek biztonsága;

–   a legmodernebb katonai technológiák fejlesztése és ezek alkalmazása;

–   a világűr és az ott található amerikai potenciál védelme.

A célok puszta felsorolásából is egyértelműen olyan következtetésre juthatunk, hogy ezek egy olyan állam biztonságpolitikájának fő prioritásai, amely különleges helyet foglal el a nemzetközi kapcsolatokban. Először is: ilyen jellegű és ennyire széles skálájú célok csak egy olyan nagyhatalom céljai lehetnek, amelynek érdekei globálisak és dominánsak a nemzetközi kapcsolatokban. Másodszor: csak egy hege-món helyzetben lévő hatalom képes reálisan is elérni ezeket a célokat, miután rendelkeznie kell az ehhez szükséges instrumentumokkal (jelentős számú és erejű haderő-átcsoportositási képesség a Föld bármely régiójába, a világűr ellenőrzése és az amerikai haderő technológiai és minőségi előnyének fenntartása és további növelése). Annak ellenére, hogy ezek a célok még 2001. szeptember 11-e előtt fogalmazódtak meg, továbbra is érvényesek. Csak a stratégiák módosultak, amelyek segítségével adoptálva vannak az új biztonsági környezetre – ez gyakorlatilag a terrorizmus elleni harc és az újradefiniált biztonsági fenyegetések és kihívások által megváltozott biztonsági környezetet jelenti. A 2001. szeptember 11-ét követő változások sarokkövei a 2002 szeptemberében kiadott Nemzetbiztonsági Stratégiában (National Security Strategy)42 és George W. Bush kiemelkedően fontos, 2002. június l-jén a West Point-i Katonai Akadémián elhangzott beszédében találhatók meg. Amint arra John Lewis Gaddis rámutatott a Grand Strategy of Transformation’13 című tanulmányában, az Egyesült Államokat ért váratlan támadásoknak – mint 2001. szeptember 11. vagy Pearl Harbor – volt egy nagyon fontos közös tulajdonságuk: rámutattak az épp érvényben lévő stratégiák hiányosságaira, és megnyitották az utat az új „nagy stratégiák” előtt. Az érvényben lévő stratégia előtt érvényes dokumentumok döntő mértékben a potenciális ellenfelek elrettentésén („deterrence”) és feltartóztatásán („containment”) alapultak. Gyökereik a hidegháborús körülményekből eredeztethetők – amikor viszont kitűnően működtek – és azon alapultak, hogy az USA-t érő biztonsági kihívások egy konkrét ellenséges hatalomtól származnak. Ez, a jelenlegi körülmények között passzívnak is értékelhető stratégia már nem képes reagálni a biztonsági kihívásokra, ezért egy ettől aktívabb „hozzáállásra” van szükség. Ennek egyik legfontosabb és alapvető eleme annak demonstrálása, hogy az Egyesült Államok akár megelőző akciót („preemptive action”) is végrehajthat egy potenciális akció megelőzése érdekében, amely képes lehet fenyegetni az USA-t vagy annak érdekeit. Ez a koncepció az új biztonsági környezetre adott válaszként is ér-

tékelhető. A hidegháború idején az USA biztonsága de facto a kölcsönös elrettentés által volt garantálva (a híres „MAD – Mutually Assured Destruction”). A Washington és Moszkva közötti elrettentés fontos eleme volt, hogy mindkét fél bizonyos fokú racionalitással számolt. Az elmúlt évek eseményei azonban rámutattak, hogy az elrettentés és a feltartóztatás nem hatékony az új körülmények között, az új ellenfelekkel szemben. Ha az Egyesült Államokat érő biztonsági fenyegetéseket és kihívásokat elemezzük, egyértelmű, hogy már nem érvényes a hidegháborús helyzet, amelyben a fő figyelem egy konkurens, nagy katonai, gazdasági és demográfiai potenciállal rendelkező nagyhatalomra (nagyhatalmakra) irányul. A jelenlegi helyzet teljesen más, mint azt a Nemzetbiztonsági Stratégia is jelzi: „egyének nehezen felderíthető hálózata képes nagy káoszt és szenvedést előidézni kevesebbért, mint egyetlen tank ára.”44 Jelenleg, a hidegháborúval ellentétben, amikor a tömegpusztító fegyverek az abszolút végső alternatívát jelentették, az USA mostani ellenfelei számára ezek a fegyverek (illetve bevetésük) reális alternatívát jelentenek. A Nemzetbiztonsági Stratégia ezért úgy értékeli, hogy „nem hagyhatjuk, hogy ellenségeink mérjék az első csapást”.45 Ez azt is jelentheti, hogy ha valamelyik potenciális ellenfél különösen veszélyes fegyverekre tesz szert, ezek bevetésének lehetőségét eli-minálni kell akár „preemptive actions” útján is.

Az ilyen jellegű akciók globális mértékű realizálása feltételezi az azt alkalmazó hatalom hegemón helyzetét a nemzetközi kapcsolatokban, továbbá olyan katonai képességek és eszközök birtoklását, amellyel csak egy katonai „szuperhatalom” rendelkezhet. Az Egyesült Államok képes preventív akciót végrehajtani a potenciális fenyegetés kialakulásának megelőzése érdekében, és ha a preventív lépések nem vezetnek eredményre, és a fenyegetés kialakul, olyan műveletek végrehajtására is, amelyek a már létező fenyegetés eliminálását célozzák. Ennek megfelelően a globális haderő-átcsoportosítási képességek rendkívüli fontosságot élveznek, hiszen az USA biztonságát és érdekeit fenyegető tényezőknek a Föld bármely pontján lehet a gyökerük. A globális haderő-átcsoportosítási képességek szempontjából központi jelentőségűek az interkontinentális szállító repülőgépflotta (az Egyesült Államok 250 ilyen jellegű feladat végrehajtására alkalmas repülőgéppel rendelkezik – csak összehasonlításképp, az európai országok összesen 11-el), a globális hatótávolságú csapásmérő repülőgépek, a hadiflotta, amely párhuzamosan képes ellenőrizni a tengeri szállítási útvonalakat, így garantálni a szükséges katonai potenciál biztonságos szállítását, és döntő csapást mérni a Föld csaknem minden jelentős konfliktusövezetében. Ezzel összefüggésben nagyon fontosak a nagy repülőgép-anyahajók, amelyek képesek akár 80 repülőgép üzemeltetésére is. Mint azt már említettük, az európai országok közül csak Franciaország rendelkezik hasonló jellegű anyahajóval (az egyetlen európai nukleáris meghajtású repülőgép-anyahajó, a Charles de Gaulle), míg a U. S. Navy 12 anyahajót tart rendszerben. A teljes képhez viszont hozzátartozik, hogy Franciaországban már eldöntötték még egy nagy anyahajó beszerzését, hasonlóképpen Nagy-Britanniában is (a két nagyobb repülőgép-anyahajó beszerzésével a Royal Navy visszaszerzi presztízs jellegű helyét a nagy repülőgép-anyahajókat üzemeltető hadiflották között -jelenleg három kisebb anyahajót tart rendszerben). A globális haderő-átcsoportosítási és csapásmérő képességek garantálása szempontjából feltétlenül meg kell említeni a legmodernebb C-17 interkontinentális szállító repülőgépeket, a B-l és B-2 interkontinentális bombázókat és a folyamatosan modernizált B-52-ket. A fegyverrendszerek közül megnőtt a jelentősége a pilóta nélküli repülőgépeknek is, amelyek lehetővé teszik a rendkívül veszélyes operációk végrehajtását az emberélet veszélyeztetése nélkül (ezeket a képességeket kiválóan demonstrálta az elmúlt évben, Jemenben a terroristák ellen végrehajtott akció).

A fentebb említett tényezők egyértelműen rámutatnak a minőségi előny fontosságára, amelyet az amerikai haderők élveznek a potenciális ellenfeleikkel szemben. A jelenleg is folyamatban lévő amerikai „katonai-technikai forradalom” (Revolution of Military Affairs) következtében az amerikai haderő jelenlegi képességei és a többi ország hadereje között fennálló szakadék a katonai képességekben (Capabilities Gap) egyre mélyül. Ez a folyamat tovább erősödik az egyre nagyobb – katonai költségekben észrevehető – különbségek következtében is. Az Egyesült Államok 2003. évi katonai költségvetése elérte a 379 milliárd amerikai dollárt – ez 2002-vel ösz-szehasonlítva 15 százalékos növekedést jelent -, és a jelenlegi tervek alapján 2007-re 451 milliárd dollárra kellene nőnie.46 Nincs olyan konkurens hatalom, amely képes lenne lépést tartani az ilyen mértékű költségvetés-növekedéssel, és ha a jelenlegi folyamatok, illetve tervek nem változnak drámaian, az USA eléri a világ összes katonai kiadásainak felét (tehát az USA annyi pénzt fog katonai célokra fordítani, mint a Föld összes többi állama együttvéve). Érdemes megjegyezni, hogy a 2003-as pénzügyi év esetében (amely 2002 októberében kezdődött) a katonai kiadásokra fordított 379 milliárd dollár a világ teljes katonai kiadásainak 42 százalékát jelentette (1986-ban, tehát a kelet-nyugati szembenállás – katonai kiadások szempontjából – csúcsán ez az arány 28 százalék volt).47 Ez a trend – amelynek következtében az amerikaiak annyit fognak katonai célokra költeni, mint az összes többi ország – még tovább növeli az USA domináns helyzetét a nemzetközi kapcsolatokban.

Az új biztonsági környezet értékelésénél szólni kell még az Egyesült Államok fegyveres erejének rediszlokációjáról is. A jelenlegi helyzet ezen a téren még mindig a hidegháborús körülmények következménye, ami azt jelenti, hogy a külföldi amerikai támaszpontok egyértelműen Európára és Kelet-Ázsiára orientáltak. Ez utóbbi régióban nem várható nagyobb mértékű átrendezés, figyelembe véve a Koreai-félszigeten kialakult állapotokat és – hosszabb távon – a kínai hadipotenciál növekedését, amelyek következtében nem valószínű nagyobb mértékű amerikai kivonulás a régióból, sőt épp ellenkezőleg. Az új globális biztonsági környezet kihívásai szükségessé teszik, hogy az amerikai fegyveres erők támaszpontjai földrajzilag is közelebb legyenek a potenciális konfliktusövezetekhez, konkrétan az Indiai-óceán partvidékéhez, a Közel-Kelethez és Közép-Ázsiához. Ebben a folyamatban szimbolikus jelentősége van a Központi Parancsnokság (Central Command) áttelepítésének Floridáról a Perzsa-öbölbe, Katarba. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az amerikai fegyveres erők kivonulnának Európából (ezt még Franciaország is ellenezné). Viszont az amerikai katonai jelenlét Európában egy bizonyos szempontból sokkal inkább szimbolikussá válik, konkrétan a NATO-n belüli amerikai „leadership” támogatására. Nagyon fontos az Európában állomásozó amerikai haderő szerepének megváltozása is. Az európai bázisok a jövőben sokkal inkább kiinduló bázisul fognak szolgálni az Európán kívüli hadműveletek számára, elsősorban délkelet és dél felé a Kelet-Mediterráneumba, a Közel-Keletre és Közép-Ázsiába (ez volt észrevehető az iraki háború során is). Ha jelentősebb amerikai haderők nem is fogják elhagyni Európát, mindenképp megváltozik viszont az Európán belüli diszlokációjuk. Eddig az amerikai csapatok döntő mértékben két országban – Nagy-Britanniában és Németországban -, kisebb mértékben Olaszországban és más szövetségeseknél voltak telepítve. Ez azonban a földrajzi és politikai feltételek következtében megváltozik, és az amerikai csapatok egy része áttelepül az „új” szövetségesek területére. Ezzel kapcsolatban egyelőre csaknem mindegyik közép- és délkelet-európai ország neve elhangzott, valószínű azonban, hogy a legesélyesebb Lengyelország, Románia, Bulgária, esetleg Magyarország és Csehország. Ennek egyrészt földrajzi okai vannak -ezek az országok földrajzilag előnyösebb helyzetben vannak, ha figyelembe vesszük az új veszélyforrások földrajzi elhelyezkedését -, másrészt viszont figyelembe kell venni a politikai okokat is, hiszen az említett szövetségesek sokkal inkább USA-pár-tiaknak bizonyultak például az iraki háború során is.

További nagyon fontos tényező az egyes régiók jelentőségének növekedése az amerikai biztonságpolitika számára, amelyek 2001. szeptember 11-e előtt nem tartoztak a prioritások közé az USA stratégiai érdekeinek szempontjából. Tipikus példaként lehetne említeni Kelet-Afrikát, amelynek az amerikai stratégiai gondolkodásban nem volt megkülönböztetett szerepe – összehasonlítva például a Közel-Kelettel. Ennek legfőbb oka az új biztonsági kihívások és fenyegetések földrajzi elhelyezkedése és a potenciális konfliktusövezetek geopolitikai realitásai. Kelet-Afrika fontos a Perzsa-öbölbe és az Indiai-óceánra irányuló tengeri útvonalak szempontjából is, továbbá Szomália miatt, amely tipikus „failed state”, ahogy az amerikaiak nevezik, olyan összeomlott állam, amelyben nincs központi kormányzás, és gyakorlatilag helyi csoportok ellenőrzik, ezért egyik legfontosabb bázisa a különböző terrorista csoportoknak. A terrorista csoportok térségbeli jelenlétét megerősítette az USA védelmi minisztere, Donald Rumsfeld is a térségben tett látogatásakor az elmúl évvégén: „Tudjuk, hogy az Al-Kaida jelen van a térségben, több országban, különböző létszámokban.”48 A régió jelentőségének növekedését bizonyítja az amerikai fegyveres erők megjelenése is a térségben. Például Dzsibutiban – ahonnan ellenőrizni lehet az Adeni-öbölt és a Bab el-Mandeb-szorost, amelyek kulcsfontosságú pontjai a Földközi-tengerről a Perzsa-öbölbe vezető tengeri útvonalaknak – a Special Operations Forces és a tengerészgyalogság több mint ezer tagja állomásozik49 (sőt a legutóbbi hírek arról szólnak, hogy amerikai csapatok jelentek meg Szudánban is, ami gyökeres fordulatot jelent a térségben és a két ország viszonyában egyaránt).

Az új Nemzetbiztonsági Stratégiával függ össze a 2002. december 10-én elhangzott washingtoni deklaráció is, amely szerint ha az amerikai erőket vagy az amerikai szövetségeseket támadás éri, amelyben tömegpusztító fegyvereket is bevetettek, az Egyesült Államok minden lehetséges eszközzel válaszolni fog a támadásra („az Egyesült Államok továbbra is egyértelművé teszi, hogy fenntartja magának a jogot, hogy megsemmisítő erővel válaszoljon – beleértve, hogy minden lehetséges választásunkat kihasználjuk – tömegpusztító fegyverek bevetésére az Egyesült Államokkal, határain túl állomásozó fegyveres erejével vagy barátaival és szövetségeseivel szemben”50).

Ez a deklaráció természetesen elsősorban az iraki eseményekkel volt összefüggésben, de az amerikai vezetők hasonló kijelentéseket tettek a Koreai-félszigettel kapcsolatban is. A nukleáris elrettentés demonstrálásának legfőbb célja az amerikai biztonságpolitika legfőbb céljának biztosítása, tehát az amerikai „Homeland” és a külföldön állomásozó amerikai fegyveres erők védelme.

Jelentős különbségeket fedezhetünk fel akkor is, ha a jelenlegi amerikai vezetés irányvonalát összehasonlítjuk a Clinton-adminisztrációéval. A Bili Clinton vezette kormányzat a tömegpusztító fegyverek elterjedését kívánta megakadályozni, amely a gyakorlatban azt jelentette, hogy elébe kellett menni olyan helyzetnek, amikor egy „lator állam” („rogue state”) tömegpusztító fegyverhez jut. Ám ez a koncepció, amely elsősorban a tömegpusztító fegyverek elterjedésének megakadályozását célzó szerződéseken alapul, viszont nem lehet hatásos abban az esetben, ha a potenciális ellenfél már rendelkezik tömegpusztító fegyverekkel. A Bush-kormányzat a clintoni „nonproliferation” helyett a „counterproliferationra” összpontosít, amelynek lényege, hogy lehetővé teszi „pre-emptív” akciók végrehajtását olyan országok ellen, amelyek rendelkeznek ilyen fegyverekkel, és lehetőségük van veszélyeztetni az Egyesült Államok biztonságát vagy alapvető érdekeit. Ennek a stratégiának nagyon fontos eleme a nemzeti rakétavédelem (National Missile Defense). Az NMD stratégiai fontosságát nagyon hatásosan emelte ki két elemző, Robert Kagan és William Kristol: „A globális amerikai elsőbbség nélkülözhetetlen feltétele… a rakétavédelmi rendszer… Csak egy jól védett Amerika lesz képes elrettenteni – és ha szükséges, közbelépni – a lator rezsimekkel szemben, ha azok veszélyeztetnék a regionális stabilitást.”51

A következő fontos különbség a fegyveres erők felhasználásának módjaiból adódik. A jelenlegi Bush-adminisztráció tagjai már a kampányidőszakban jelezték, hogy nagyobb hangsúlyt kívánnak helyezni a harcoló kapacitásokra, mondván, az amerikai haderő legfontosabb feladata harcolni az amerikai érdekekért, nem pedig békefenntartó hadműveletekben részt venni.

Az előző elemzés alapján egyet lehet érteni Carl Conettával, aki az amerikai biztonságpolitika legfőbb változásait a következő néhány pontban fogalmazta meg:52

–    újraéledt a figyelem az állam szerepével és a terroristák támogatásával ösz-szefüggésben (Nemzetbiztonsági Stratégia: „Nem teszünk különbséget a terroristák és azok között, akik tudatosan menedéket vagy támogatást nyújtanak nekik”);

–   eltolódott a hangsúly a stabilizációs hadműveletektől a hagyományos harci feladatok felé, és megjelent egy új elem, konkrétan a „rendszerváltás” lehetősége a „latorállamok” esetében;

–   földrajzi szempontból megnőtt Ázsia jelentősége általában, ezen belül is drámaian megnőtt az amerikai katonai jelenlét Közép- és Dél-Ázsiában;

–   az európai amerikai katonai jelenlét jellegének megváltozása: bár az USA továbbra is jelentős erőket fog Európában állomásoztatni, ezek főleg politikai funkciót töltenek majd be – elsősorban az amerikai „leadership” biztosítását a NATO-n belül -, és sokkal inkább képesek lesznek Európán kívüli hadműveletek végrehajtására;

–    nagyobb hajlam az unilaterális akciók végrehajtására és rövidebb távú, ad hoc koalíciók és partnerségek létrehozására;

–   sokkal flexibilisebb katonai segítségnyújtás más államok részére;

–    megnövekedett hangsúly a katonai modernizációra.

Következtetések

Az Egyesült Államok biztonságpolitikájának új irányvonalát úgy is lehet értékelni, mint az egyetlen szuperhatalom reakcióját a megváltozott biztonsági környezetre és az új biztonsági kihívásokra. Az USA, mint az egyetlen szuperhatalom, tulajdonképpen elkezdte használni lehetőségeinek és képességeinek széles skáláját a lehető legmagasabb szintű biztonság elérése érdekében. A biztonság, amely a legfontosabb nemzeti érdek, minden egyéb célt és érdeket determinál. Evidens, hogy ha az USA a jövőben feltétlenül szükségesnek fog ítélni akármilyen operációt saját biztonsága szempontjából, nem fog habozni megkerülni akár nemzetközi kötelezettségeit vagy az ENSZ-et sem, ha azok gátolnák a szükségesnek ítélt lépések megtételében. Ez annak ellenére realitás, hogy Washington számára továbbra is fontos lesz a nemzetközi koalíciók létrehozása – „Az Egyesült Államok továbbra is próbálkozni fog a nemzetközi közösség támogatását megszerezni”.53 De ha erre nem lesz lehetőség, az USA önállóan is fel fogja használni saját lehetőségeit, potenciálját és pozícióját, tehát „nem fogunk hezitálni önállóan fellépni, ha szükséges, önvédelmünkhöz való jogunk érvényesítésére pre-emptív akciókat is végrehajtunk”.54

Mint azt Peter van Ham megjegyezte: „az Amerikai Gulliver felhasználta szeptember 11-ét, hogy elvágja azokat a multilaterális kötelékeket, amelyek korlátozták hatalmát, és a liliputi szemlélődök tehetnek bármit – may huff and puff -, de kénytelenek akceptálni ezt a realitást mint fait accomplit.”55

Nagy-Britannia számára egyértelmű előnyei vannak az Egyesült Államokkal fennálló „speciális kapcsolatoknak”. Ide tartozik például az ország nemzetközi kapcsolatokbanjátszott szerepének nagyobb súlya, mivel nagy befolyása van a washingtoni döntéshozatali folyamatokra. A katonai fejlesztések és a brit erők konfliktus-övezetekben való bevetései szintén fontosak Nagy-Britannia relatív ereje és befolyása szempontjából. Az ország súlya jóval nagyobb az USA-val fennálló kapcsolatoknak köszönhetően, viszont ennek is vannak potenciális veszélyei. Ezek közül a legkomolyabb a saját, brit identitás elveszítésének veszélye a biztonságpolitika terén. Természetesen ez extrém lehetőség, de az efelé irányuló tendenciák nyilvánvalóak. Ennek következtében a brit biztonságpolitika számára a legnagyobb jövőbeli kihívás saját brit identitásának megóvása. Franciaország továbbra is a nemzetközi kapcsolatok egyik független szereplőjeként igyekszik meghatározni magát, amely viszont az amerikai szuperhatalom által van jelentős mértékben determinálva. Ez a legfontosabb oka az erős nukleáris arzenálra helyezett komoly hangsúlynak is, amely a had-erő-átcsoportositási képességekkel együtt a francia befolyás legfontosabb instrumentuma. Ennek a koncepciónak is megvannak viszont a veszélyei: vajon Franciaország forrásai, lehetőségei és képességei elégségesek-e a felvázolt súlyos szerep eljátszásához – főleg ha a potenciális francia pólust az Egyesült Államokkal szembeni alternatívaként próbálják meghatározni? Franciaország és az USA gazdasági és demográfiai potenciáljában jelentős különbségek vannak (60 millió lakos 280 millióval szemben, és az amerikai GDP kb. hatszorosa a franciának), és ennek következtében Párizs soha nem fog az amerikaival összehasonlítható katonai potenciállal rendelkezni -és ezeken kívül figyelembe kell még venni a „hatalom és befolyás” más összetevőit is, mint például a nyelv és a kultúra elterjedését stb., amelyek esetében szintén komoly amerikai fölény/előny tapasztalható. Ez természetesen afrancia elit számára is egyértelmű, ezért megpróbálják az egész Európai Uniót felhasználni a francia érdekek védelme érdekében és áttranszformálni az EU-t egy komoly tényezővé a biztonságpolitika terén. Természetesen ezen az úton számtalan nagyon jelentős – sokszor áthidalhatatlannak tűnő – akadályt kell leküzdeni, hiszen Franciaország európai partnereinek egy része nem osztja a francia elképzeléseket Európa jövőjével és szerepével kapcsolatban – ide sorolható például Nagy-Britannia vagy a közép-európai országok, amelyek kifejezetten ellenzik az Európai Unió olyan irányú „építését”, hogy az a jövőben a biztonságpolitikai terén a transzatlanti kapcsolatok alternatívája legyen. Franciaország tehát nagyon fontos hatalom szerepét játszhatja Európában és a vele határos régiókban, mint például Afrika, a Földközi-tenger térsége vagy a Közel-Kelet, de a jelenlegi feltételek mellett több mint kérdéses, válhat-e Franciaország az USA-val összehasonlítható hatalommá.

A német biztonságpolitika számára a legnagyobb kihívás a tiszta orientáció definiálása. Németország nem rendelkezik egy széles skálájú nemzeti elképzeléssel saját jövőjéről, mint Franciaország vagy Nagy-Britannia. A történelmi tapasztalatok és a geopolitikai realitások következtében nem igazán van esélye egy tisztán csak „német elképzelésnek”: a németeknek választaniuk kell két orientáció között – természetesen anélkül, hogy a másikat egyértelműen a háttérbe szorítanák. Európa biztonságának és az „out-of-Europe” típusú missziókban vállalt nagyobb német felelősségvállalásnak is vannak problémás területei, részben a német társadalom jelenlegi prioritásai miatt – amely egyértelműen a magas szociális kiadásokat preferálja, és alacsony szintű megértéssel viseltetik a katonai kiadások iránt -, részben földrajzi-geopolitikai okok következtében, amelyek tipikusan kontinentális pozícióként determinálják a német lehetőségeket.

Implikációk a szlovákiai magyar kisebbség számára

Az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország biztonságpolitikai elképzelései globálisak, és mint ilyenek, hatással vannak a Föld bármelyik régiójának helyzetére. Németország helyzete ettől némileg eltérő, azonban az idevágó német koncepciók is kontinentális-európai hatásúak, ezért – mivel jelentős mértékben befolyásolják a globális és a számunkra releváns regionális biztonsági környezetet -nem vonható ki a hatásuk alól a szlovákiai magyar kisebbség sem. Ugyanakkor a tárgyalt koncepciók objektumai általában egész térségek vagy országok, ezért a szlovákiai magyar kisebbségre ezeknek a tényezőknek a közvetítésével, illetve a rájuk kifejtett hatáson keresztül van befolyásuk.

Általában minden közép-európai kisebbségre érvényes, hogy helyzetük döntő mértékben az olyan tényezők függvénye, mint az adott térség stabilitása, az általuk lakott ország helyzete, illetve az emberi jogok betartásának és a demokrácia alapelveinek a szintje, valamint – speciális helyzetekben, mint például a szlovákiai magyarság is – az általuk lakott ország és az anyaország kapcsolata. A kisebbség szempontjából tehát ezek az elképzelések, koncepciók és stratégiák annak alapján értékelendők, milyen – közvetett vagy közvetlen – hatással vannak az említett tényezőkre. A szlovákiai magyar kisebbség számára tehát a legfontosabb, illetve legjobb, ha a tárgyalt koncepciók a lehető legmagasabb fokú stabilitást és biztonságot garantálják a kulcsfontosságú közép-európai térségben, hiszen az ezekben meglévő helyzettől döntő mértékben függ egy adott kisebbség helyzete. A adott régióban a feszültség és az instabilitás szintjének esetleges növekedése ugyanis szinte automatikusan negatív hatással van a kisebbség helyzetére.

Ebből a szempontból a leghelyesebb azon országok idevágó elképzeléseihez pozitív módon viszonyulni, amelyek elképzelései, illetve azok realizálása a lehető legkevesebb kockázattal járhatnak a régió stabilitására (tisztában kell azonban lenni azzal a ténnyel is, hogy a lehetőségek egy kisebbség számára csak igen korlátozottak ezek bármilyen irányú befolyásolására). Jelenleg Európa – és ezen belül Közép-Európa – biztonságának legfontosabb garantálója a NATO és a kontinensen lévő amerikai katonai – és politikai -jelenlét. Ezen kívül nem igazán létezik bármilyen alternatív- pusztán csak „európai” – rendszer, amely képes lenne hatékonyan átvenni ezt a stabilizáló szerepet. Ebből az következik, hogy mindaddig nem lenne igazán jó, ha az USA és a NATO szerepét megpróbálná átvenni egy „európai” biztonsági rendszer (amelynek az USA nem lenne aktív szereplője), amíg annak hatékonysága nem egyértelmű, és képessége a jelenlegi szintű stabilitás garantálására nem teremtődött meg (természetesen az is kérdés, létrejöhet-e egy ilyen hatékonyan működő rendszer, de ez a probléma már annyira összetett, hogy mélyebb elemzést nem enged meg e tanulmány terjedelme).

Fazekas József : Vadkerty Katalin 75 éves

Vadkerty Katalin 1928. április 21-én született Érsekújvárott. A kisvárdai gimnáziumban érettségizett 1946-ban, majd a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett történelem-magyar szakos oklevelet 1955-ben. 1953-1958 között a pozsonyi Pedagógiai Főiskola oktatója, 1959-ben a Dolgozó Nő című lap kulturális rovatának szerkesztője. 1960-tól nyugdíjazásáig (1987) a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa. Kandidátusi értekezését 1966-ban védte meg, s ugyanabban az évben szerezte meg doktori címét is.

Csaknem három évtizeden át gazdaságtörténeti kutatásokat folytatott: az 1848-1918 közötti időszak mezőgazdasági és ipari termeléséről számos tudományos publikációt jelentetett meg szlovák nyelven, az 1972-ben megjelent monográfiájában pedig a cukoripar és a cukorrépa-termesztés 1800-1918 közötti történetét dolgozta fel a mai Szlovákia területén.

Az 1989-es rendszerváltást követően munkásságának középpontjába a csehszlovákiai magyarság 1945-1948 közötti történelme került. Levéltári kutatásokra alapozva sorra jelenteti meg a jogfosztottság éveiről szóló könyveit: 1993-ban A re-szlovakizáció, 1996-ban A deportálások, 1999-ben A belső telepilések és a lakosságcsere címűt, majd 2001-ben ezeket egy kötetbe foglalva A kitelepítésektől a re-szlovakizációig. Trilógia a csehszlovákiai magyarság 1945-1948 közötti történelméből címmel. Ez utóbbi 2002-ben szlovák nyelven is megjelent Madárská otázka v Ceskoslovensku 1945-1948. Dekréty prezidenta Benesa a ich dösledky na depor-tácie a reslovakizáciu címmel.

Vadkerty Katalin munkásságának elismeréseként 1996-ban Fábry-dijat, 2000-ben Jedlik Ányos-díjat, 2003-ban pedig DominikTatarka-díjat kapott, 2001-ben pedig a Szlovák Köztársaság Ezüstplakettjét vehette át.

A közelmúltban 75 születésnapját betöltött Vadkerty Katalint a következő történelmi tematikájú tanulmánycsokorral köszöntjük.

Vadkerty Katalin művei

Könyvek

Dejiny cukrovarníckeho phemyslu a pestovania cukmvej repy na Slovensku (1800-1918). Bratislava, Vydavatel’stvo SAV, 1972.

A reszlovakizáció. Pozsony, Kalligram, 1993.

A deportálások. Pozsony, Kalligram, 1996.

A belső telepítések és a lakosságcsere. Pozsony, Kalligram, 1999.

A kitelepítésektől a reszlovakizációig. Trilógia a csehszlovákiai magyarság 1945-1948 közötti történelméből. Pozsony, Kalligram, 2001.

Madarská otázka v Ceskoslovensku 1945-1948. Dekréty prezidenta Benesa a ich dősledky na deportácie a reslovakizáciu. Bratislava, Kalligram, 2002.

Főbb tanulmányok

Vyvoj technizácie a technológie v cukrovarníckom priemysle na Slovensku do konca 19. storocia. In: Ján Tibensky (szerk.): Z dejín vied a techniky na Slovensku. V. köt. Bratislava, Vydavatel’stvo SAV, 1969, 321-337. p.

Technická vyroba liehu na Slovensku v rokoch 1848-1918. In: Ján Tibensky (szerk.): Z dejín vied a techniky na Slovensku. IX. köt. Bratislava, Vydavatel’stvo SAV, 1979, 315-351. p.

Mlynsky priemysel na vychodnom Slovensku v rokoch 1848-1918. In: Nővé obzory. 22. köt. Presov, Vychodoslovenské vydavatel’stvo v Kosiciach, 1980, 45-72. p.

Dejiny cukrovarníckeho priemyslu a pestovanie cukrovej repy na Slovensku v rokoch 1800-1918. In: Sto padesát let cukrovarníckeho prúmyslu na územfCSSR. Praha, 1981, 181-206. p.

Potravinársky priemysel na Slovensku v 19. storocT. Príroda a spolocnost, 30. évf. (1981) 16. sz.

A műtrágyázás kezdetei Szlovákia területén. In: Új Mindenes Gyűjtemény. 1. köt. Bratislava, Madách, 1980, 66-84. p.

Rozvoj hlavnych odvetvf pol’nohospodárskeho priemyslu na Slovensku v rokoch 1848-1918. In: Hospodárské dejiny. Praha, 1982, 65-134. p.

Historicko-technické pamiatky potravinárskeho priemyslu v Bratislave v obdobf priemyselnej revolúcie do roku 1918. In: Milan Moncol (szerk.): Technické pamiatky Bratislavy. Zborník Mestskej správy pamiatkovej starostlivosti a ochrany prfrody v Bratislave. 8. köt. Bratislava, 1985, 65-82. p.

Pol’nohospodárstvo. In: Samuel Cambel (szerk.): Dejiny Slovenska (1890-1918). IV. köt. Bratislava, Vydavatel’stvo SAV, 1986, 127-174. p.

Rozvoj pol’nohospodárskeho a potravinárskeho priemyslu na Slovensku v rokoch 1848-1918. In: Hospodárské dejiny. Praha, 1989, 169-213. p.

Mezőgazdasági termelés az Andrássyak krasznahorkai uradalmában az 1848-1867-es években. In: Új Mindenes Gyűjtemény. 8. köt. Bratislava, Madách, 1989, 83-118. p.

A Csehszlovák Köztársaság gazdaságtörténete (1918-1938). In: Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből. Pozsony, Kalligram, 1993, 175-215. p.

A csehszlovák-magyar lakosságcsere hivatalos szlovák értékelése. Regio, 1993. 3. sz. 120-139. p.

Utószó Machnyik Andor: Csallóköz c. könyvéhez. In: Machnyik Andor: Csallóköz. Pozsony, Kalligram, 1993, 203-213. p.

A telepftéspolitika a magyarkérdés megoldásában Csehszlovákiában (1945-1948). Agrártörténeti Szemle, 37. évf. (1995) 183-189. p.

Magyarok Csehszlovákiában. In: Hanák Péter (szerk.): Híd a századok felett. Tanulmányok Katus László 70. születésnapjára. Pécs, 1997, 475-485. p.

Vadkerty Katalin 75 éves 81

A belső telepítés Szlovákiában (1945-1949). Irodalmi Szemle, 39. évf. (1996), 7-8. sz.

63-72. p. Magyarok Csehszlovákiában 1945-1948 között és a történeti források. In: Bárdi Nándor

(szerk.): Források és stratégiák. Csíkszereda, 1999, 422-431. p. A belső telepítések 1945 után. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 1. évf. (1999) 1. sz.

35-44. p. Nógrád mezőgazdasága 1848-1918 között. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2. évf.

(2000) 2. sz. 85-108. p.

Popély Árpád : A kolonizáció területi vonatkozásai és etnikai következményei

A második világháború utáni – akkor már a helyi magyar lakosság részleges eltávolításával, kitelepítésével is együtt járó – csehszlovák telepítési politika gyökerei a két világháború közötti korszakba nyúlnak vissza, a csehszlovák hatóságok ugyanis a dél-szlovákiai magyar területsáv etnikai jellegének megváltoztatásában már akkor jelentős szerepet szántak a térség szlávokkal (szlovákokkal és cseh-morvákkal) való betelepítésének, vagyis kolonizálásának.

Mivel a kolonizáció csupán egyik összetevőjét képezte az első Csehszlovák Köztársaság fennállása alatt bekövetkezett nagyméretű etnikai arányeltolódásnak, s mivel az etnikai arányok módosulása esetenként a kolonizált településeken is több tényező kölcsönhatásának tudható be, tanulmányunk elején szükségesnek érezzük e változások, ill. az azokat befolyásoló további tényezők vázlatos áttekintését.

A legutolsó, 1910-es magyar népszámlálás Szlovákia 1921. évi területén 2 926 824 lakost talált, akik közül 896 271 vallotta magát magyar, 1 686 712 pedig szlovák anyanyelvűnek. Az első, 1921. évi csehszlovák népszámlálás szerint ezzel szemben Szlovákia 3 000 870 lakosa közül 650 597 volt a magyar, s 1 952 368 a szlovák nemzetiségűek száma, az 1930. évi népszámlálás pedig – Szlovákia időközben némileg módosult területén1 – 592 337 magyar és 2 251 358 szlovák nemzetiségű személyt talált, miközben az országrész összlakossága 3 329 793 volt. A magyarság részaránya tehát az 1910. évi 30,6%-ról előbb 21,7%-ra, majd 17,8%-ra süllyedt, miközben a szlovákoké 57,6%-ról előbb 65,1%-ra, majd 67,6%-ra emelkedett.

A csehszlovák állampolgársággal rendelkező személyek nemzetiségi megoszlása még ennél is kedvezőtlenebb volt a magyarság számára. 1921-ben Szlovákia 2 958 557 rendezett csehszlovák állampolgárságú lakosából 637 183 (21,5%) vallotta magát magyar s 1 942 059 (65,6%) szlovák nemzetiségűnek; 1930-ban pedig a 3 254 189 állampolgárból 571 988 (17,6%) volt magyar, 2 224 983 (68,4%) szlovák nemzetiségű.2

A csehszlovák népszámlálások tehát a magyar elem nagyarányú csökkenéséről tanúskodnak. Miközben 1910 és 1921 között a magyarokénál kisebb mértékben, de a többi nemzetiség létszáma és számaránya is csökkent, 1930-ra számban már csupán a magyarság fogyott tovább. A szlovákiai magyarság embervesztesége 1910 és 1930 között összességében meghaladta a 300 000 főt, azaz 1910. évi összlétszámának egyharmadát.

A magyarság számának és arányának ily nagyméretű visszaeséséhez már magában a népszámlálások módszertanában bekövetkezett változások is hozzájárultak. Amíg ugyanis a magyar népszámlálások a lakosság anyanyelvét, a csehszlovákok az államalkotó nemzet számára kedvezőbb eredménnyel biztató nemzetiséget tudakolták.3 Hátrányosan érintette a magyarságot, s számos visszaélésre adott lehetőséget az is, hogy a népszámlálás részben számlálóívekkel, részben pedig ösz-szeírási ívekkel történt: a cseh országrészekben alkalmazott számlálóíveket maguk a megszámláltak tölthettek ki, a volt magyarországi területeken, vagyis Szlovákiában és Kárpátalján használt összeírási ívek kitöltését azonban már a számlálóbiztosok végezték, akiket ráadásul feljogosítottak a bevallott nemzetiségi adatok felülvizsgálatának jogával is.4

A csehszlovák népszámlálások jelentőségét mindeközben növelte az a tény, hogy a csehszlovák Nemzetgyűlés által 1920. február 29-én elfogadott 122/1920. sz. alkotmánytörvény, az ún. nyelvtörvény a kisebbségek számára csupán azokban a bírósági járásokban, ill. községekben biztosította nyelvük hivatalos érintkezésben való használatának jogát, ahol a csehszlovák állampolgársággal rendelkező kisebbségi lakosság aránya elérte az összlakosság 20%-át, tehát a kisebbségek nyelvhasználati joga járási és helyi szinten is a mindenkori népszámlálások során megállapított részarányuktól vált függővé.5

Erősen, közel 100 000 fővel csökkentette a magyarok számát a zsidó nemzetiség kategóriájának bevezetése. Amíg 1910-ben a későbbi Szlovákia területén 106 552 izraelita vallású személy vallotta magát magyar anyanyelvűnek, addig 1921-ben Szlovákiában csak 21 584 izraelita vallású, de magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgárt írtak össze, 1930-ban pedig a magukat magyarnak valló izraelita vallásúak száma már csupán 9728 volt.6

A magyar nyelvterületen belül a zsidó lakosság külön nemzetiségként való regisztrálása a színtiszta magyar Csallóköz központjának számító Dunaszerdahelyen, valamint a mátyusföldi Galántán idézte elő a magyarság legszembetűnőbb fogyását. Dunaszerdahelyen 1930-ban az izraelita vallásúak 82,4%-a, a város csehszlovák állampolgárságú lakosságának 34,8%-a, Galántán pedig az izraelita vallásúak 68,9%-a, a csehszlovák állampolgárságú lakosság 20,1%-a vallotta magát zsidó nemzetiségűnek, ami Dunaszerdahelyen a magyarok arányának az 1910. évi 98,3%rról 46,9%rra, Galántán pedig 89,6%-ról 38,4%-ra süllyedését eredményezte.7

További több mint 100 000 fővel csökkentette a magyarság számát a csehszlovák államra való hűségeskü letételét megtagadó magyar közhivatalnokok, állami alkalmazottak önkéntes vagy kényszerű áttelepülése a trianoni Magyarország területére. A magyar Országos Menekültügyi Hivatal nyilvántartása szerint 1918 novembere és 1920. december 31-e között 101 782 magyar hagyta el a Csehszlovákiához került volt magyarországi területeket, tehát Szlovákiát és Kárpátalját, s költőzött át Magyarországra.8 A magyarság kivándorlása a húszas években tovább folytatódott: 1922 és 1930 között további 15 287 magyar költözött el Csehszlovákiából.9

Mivel a csehszlovák hatóságok különféle ürügyek alatt a felvidéki magyarság ezreinek nem voltak hajlandóak megadni a csehszlovák állampolgárságot, ez tovább módosította az etnikai arányokat, s gyakorlatilag minden településen a magyarság számának és arányának csökkenését idézte elő a rendezetlen állampolgárságú személyeknek a „külföldiek” kategóriájába sorolása. A legkirívóbb az 1926-ig közigazgatásilag Rimaszombathoz tartozó Bakti esete, ahol 1930-ban kiemelkedően magas (45,9%) volt a „külföldiek” aránya, ami a magyarságnak a nyelvhasználatához szükséges 20% alá csökkenését eredményezte (12,2%).10

Amíg az 1921. évi népszámlálás Szlovákiában 13 414 rendezetlen állampolgárságú magyart sorolt a „külföldiek” kategóriájába, addig 1930-ra, annak ellenére, hogy a hatóságok az 1926. július l-jén kelt 152/1926. sz. törvény, az ún. Lex Dérer-Szent Ivány alapján megkezdték a rendezetlen állampolgársági ügyek rendezését, a rendezetlen állampolgárságú s így a „külföldi” szlovákiai magyarok száma 20 349-re emelkedett. A statisztikai számok arról tanúskodnak, hogy a „külföldiek” között aránytalanul magas volt a magyarok részaránya: miközben 1930-ban Szlovákia jelenlévő népességének csupán 17,8%-a volt magyar nemzetiségű, a 75 604 „külföldinek” már 26,9%-a.11

Becslések szerint több mint 100 000 fővel csökkentette a szlovákiai magyarok, s növelte az új államalkotó nemzet, a „csehszlovák” számát azoknak a bizonytalan identitású, kétnyelvű, kettős kötődésű személyeknek a nemzetiségváltása, akik 1910-ben még magyar anyanyelvűnek vallották magukat, a megváltozott politikai helyzet hatására azonban később már „csehszlováknak” jelentkeztek.12 Különösen gyors volt a magyarság térvesztése a szlovák nyelvterület egykor erősen magyaro-sodó városaiban, amelyek magyar lakossága általában már 1921-re, de még inkább 1930-ra a legtöbb esetben pár százalékos kisebbségbe szorult vissza.13

A magukat magyarnak vallók száma és aránya azonban nem csupán a szlovák etnikai terület városaiban csökkent, hanem erősen vegyes lakosságúvá, sőt gyakran szlovák többségűvé váltak a nyelvhatár korábban 80-90%-os magyar többséggel rendelkező városai is. A legnagyobb változás a korábban német jellegű Pozsonyban, valamint Kassán játszódott le, ahol a magyar elem részaránya az 1910. évi 40,5, ill. 75,4%-ról 1930-ra 15,2, ill. 16,4%-ra süllyedt, s így nyelvhasználati jogát is elveszítette. Szlovák többségűvé vált Losonc (magyar lakosságának aránya 1910-ben 82,2% – 1930-ban 25,9% volt) és Vágsellye (91,5% – 27,4%), relatív szlovák többségűvé Léva (90,5% – 39,6%), ugyanakkor megőrizte legalább relatív magyar többségét Érsekújvár (91,4% – 45,4%), Galánta (89,6% – 38,4%), Rimaszombat (89,7% – 43,6%) és Rozsnyó (89,6% – 48,2%). A nyelvhatáron fekvő városok közül abszolút magyar többségét csupán Szene (93,4% – 56,4%) és Szepsi (98,5% -69,8%) tartotta meg.

A magyar nyelvterület korábban színtiszta magyar városai – a már említett Dunaszerdahely kivételével – magyar többségűek maradtak ugyan, a magyarság visszaszorulása azonban ezekben is jelentős volt. Komáromban pl. az 1910. évi 89,2%-ról 1930-ra 59,7%-ra, Párkányban 98,0%-ról 56,6%-ra, Ipolyságon 95,2%-ról 54,9%-ra, Füleken 96,7%-ról 59,5%-ra, Tornaiján 98,1%-ról 51,1%-ra, Királyhelmecen 99,8%-ról 59,3%-ra, Nagykaposon pedig 98,8%-ról 65,2%-ra csökkent a magyar elem részaránya.

A városokéhoz hasonló, gyakran még azt is meghaladó volt a magukat 1910-ben még magyarnak vallók nemzetiségváltása a 18. századi szlovák telepítésű vagy nyelvhatár menti kétnyelvű községekben. E kettős kötődésű, bizonytalan etnikai identitású, a magyar népszámlálások során magát egyre nagyobb arányban magyarnak valló lakosság nemzetiségcseréje különösen a Nyitra-Érsekújvár-Léva közötti térségben, Kassa környékén, valamint Tőketerebestől délre alakította át gyökeresen nemcsak egyes falvak, hanem egész régiók etnikai arculatát.

A csehszlovák népszámlálások községsoros kimutatásai arról tanúskodnak, hogy 1910 és 1930 között összességében 123 szlovákiai község veszítette el abszolút magyar többségét, közülük 85 az 1910 és 1921, 38 pedig az 1921 és 1930 közötti időszakban. Ráadásul e 123 községből a magyarság 1930-ra csupán 51-ben tudta megtartani 20% fölötti arányát, a többi 72 községben számaránya 20% alá süllyedt, tehát nyelvhasználati jogát is elveszítette.14

Egyes kétnyelvű, de 1910-ben szlovák többségű községekben 1910 és 1921 között egy ezzel ellentétes folyamat játszódott le: lakosságuk 1921-ben többségében magyar nemzetiségűnek vallotta magát. Abaszéplakon 1910 és 1921 között 20,0%-ról 56,1%-ra, Jászómindszenten 44,2%-ról 60,0%-ra, Rudnokon 35,5%-ról 54,4%-ra, Komáromcsehiben 18,0%-ról 63,2%-ra, Ényben 41,3%-ról 73,3%-ra, Zsitvamárton-falván pedig 43,7%-ról 51,8%-ra emelkedett a magyarság részaránya; e községek azonban 1930-ra ismét szlovák többségűvé váltak, magyar lakosságuk részaránya pedig Komáromcsehi (24,0%), Ény (33,2%) és Zsitvamártonfalva (29,2%) kivételével 20% alá csökkent. Az előzőkhöz hasonló, ám értelmezhetetlenebb etnikai fordulatot jeleznek az Ipoly menti Gyürki adatsorai, ahol 1910-ben 89,8%-os magyar, 1921-ben 59,4%-os szlovák, 1930-ban pedig ismét 75,3%-os magyar többséget mutattak ki.15

Szlovák statisztikusok és demográfusok az 1930-as népszámlálás eredményeit értékelve gyakran hangsúlyozzák az 1880. és az 1930. évi népszámlálások, ill. az 1880-as és az 1930-as népszámlálások alapján meghúzható szlovák-magyar nyelvhatár közötti állítólagos hasonlóságot, ezzel igyekezve bizonyítani a 19-20. század fordulóján, különösen pedig az 1910. évi magyar népszámlálás során alkalmazott ún. statisztikai magyarosítást.16

Az 1880. és 1930. évi népszámlálás etnikai adatainak összevetése ugyanakkor azt mutatja, hogy a Szene melletti Dunasáp kivételével, ahol 1880-ban a lakosság 27,8%-a, 1910-ben 79,9%-a, 1930-ban pedig még mindig 58,1%-a vallotta magát magyarnak, nemcsak az 1880 és 1910 között magyar többségűvé vált községek mindegyike, azaz 66 község veszítette el ismét magyar többségét, hanem kisebbségbe szorult a magyarság további 57 olyan településen is, amelyek 1880-ban is magyar többségűek voltak.

A szlovák-magyar nyelvhatár délebbre tolódása két helyen is az addig összefüggő magyar nyelvterület megszakadását eredményezte. Az Ipoly menti Bátorfalu szlovákká válásával Nagykürtöstől délre, a Kassa környéki, különösen az Ósva-völgyi, valamint a Tőketerebes és Sátoraljaújhely közötti vegyes lakosságú falvak magyar jellegének megszűntével pedig Kassa és Tőketerebes alatt szakadt meg a magyar etnikai sáv.

A három részre szakadt nyelvterület közül a nyugati – egyben a legnagyobb – a Pozsony melletti Vereknyénél kezdődött s a Nagykürtös alatti Lukanényénél végződött; a közeli Zsély községnél kezdődő középső szakasz a Kassa alatti Kenyhecnél ért véget; a Kistoronyánál kezdődő keleti szakasz pedig a Szlovákia és Kárpátalja közötti közigazgatási határon is átnyúlva egészen Kárpátalja közepéig húzódott.

A nagysurányi szlovák etnikai félsziget terjeszkedése, valamint Verebély és több környező magyar többségű település elszlovákosodása révén ráadásul a nagysurányi félsziget észak felől is közvetlen érintkezésbe került a szlovák etnikai területtel, leszakítva a magyar nyelvterületről, ill. nyelvszigetté változtatva a Verebélyből kiágazó zoboralji és nyitranagykéri magyar etnikai félszigetet.17

Mivel a kétnyelvűségből adódó asszimiláció (ill. disszimiláció) elsősorban a szlovák etnikai területen és a nyelvhatáron fekvő városokat, a szórványokat, valamint a török háborúk pusztításait követően a 18. században részben szlovákokkal benépesített, időközben azonban visszamagyarosodott, de továbbra is vegyes etnikumú településeket érintette, a csehszlovák hatóságok a zárt magyar etnikai terület fellazításában, feldarabolásában jelentős szerepet szántak az 1919-ben meghirdetett földreformnak és az annak keretében zajló kolonizációnak.

A földreformot a prágai Nemzetgyűlés által 1919. április 16-án elfogadott 215/1919. sz. ún. lefoglalási törvény indította útjára, amely a köztársaság egész területén elrendelte a nagybirtokok kisajátítását. A törvény értelmében nagybirtoknak számított minden 150 hektárt meghaladó mezőgazdasági jellegű földterület (szántó, rét, kert, szőlők és komlóskertek), ill. minden 250 hektárt meghaladó vegyes művelésű egyéb jellegű földterület.18

A meghirdetett földreformmal a csehszlovák kormányzatnak kettős célja volt. A magyarlakta területeken élő szlovákok gazdasági súlyának növelésével párhuzamosan egyrészt gazdaságilag igyekezett meggyengíteni a magyarságot: földbirtokainak kisajátításával a magyar birtokos réteget, a földek elosztása során pedig a magyar parasztságot, mivel földjuttatásban a magyarlakta területeken is elsősorban szlovák és cseh-morva telepesek részesültek.

Machnyik Andor gazdasági szakíró számításai szerint Csehszlovákia 14 048 619 hektárt kitevő területéből a földreform céljaira összesen 4 057 158 hektárt foglaltak le, az ország összterületének 28,62%-át. Mivel azonban a földreform elsősorban a szántóföldek lefoglalására és szétosztására irányult, Szlovákia és Kárpátalja magyarlakta déli területeit fokozottabban érintette. Csehszlovákia magyarlakta területének nagysága 939 007 hektár volt, ebből 325 852 hektár került lefoglalásra, vagyis a terület 34,72%-a.19

A legnagyobb sérelem a helyi magyar lakosságot mindezek ellenére nem is a lefoglalással, hanem a lefoglalt földek szétosztásával érte. A földreform első évtizedében új birtokosok kezére juttatott 130 280 hektárból ugyanis 103 417 hektárt, a kiosztott földek 79,37%-át juttatták szlovák, cseh vagy morva telepeseknek, s mindössze 26 863 hektárt, a földek 20,63%-át a helybeli magyarságnak. Ráadásul ebből is csupán 20 127 hektár jutott vissza a magyar kisebbség tulajdonába, mivel a fennmaradó 6736 hektárt csak bérletképpen kapta meg.20

Az 1928-ban nyilvánosságra hozott adatok szerint Szlovákiában a földreform keretében 1927. október 1-jéig földjuttatásban részesült 1078 telepes család közül 804 (74,6%) volt szlovák, 245 (22,7%) cseh, 18 (1,7%) ruszin, 7 (0,6%) német s csupán 4 (0,4%) a magyar nemzetiségű. Ennél is részrehajlóbb volt a földreform lebonyolítása Kárpátalján, ahol a 109 telepes család közül 108 (99,1%) volt cseh, 1 (0,9%) pedig szlovák; magyar, német vagy ruszin család egy sem akadt közöttük.21

A telepes családok nemzetiségi összetétele egyben rávilágít a földreform másik céljára: Szlovákia és Kárpátalja magyarlakta területeinek szláv kolonizálására. A magyar etnikai területen létrehozott szláv kolóniáknak jutott ugyanis az a szerep, hogy az addig meglehetősen homogén magyar településszerkezetet feldarabolják, az ottani szlovák nyelvszigeteket és szórványokat megerősítsék, a magyar-szlovák nyelvhatárt délebbre szorítsák, s így lehetőleg végérvényesen megváltoztassák Dél-Szlovákia etnikai arculatát.

Noha a földreformmal kapcsolatos törvények meghozatalakor szigorúan ügyeltek arra, hogy azokból ne tűnjön ki a reform nacionalista jellege, s a jogszabályok egyike sem tartalmazott nemzetiségi korlátozásokat, cseh és szlovák politikusok mégis gyakran hangot adtak annak a nézetüknek, hogy itt lényegében egyfajta „történelmi igazságszolgáltatásról” van szó.

Maga Karel Viskovsky, a földreform lebonyolításával megbízott Állami Földhivatal első elnöke jelentette ki 1923. november 15-én a csehszlovák Nemzetgyűlés Költségvetési Bizottsága előtt, hogy „én sem a magam, sem a hivatalom nevében nem állítottam, hogy a földreformot nem nemzeti alapon fogjuk végrehajtani, és hogy annak nem lenne nemzeti jellege”.22

Az Állami Földhivatal 1926-ban kinevezett következő elnöke, Jan Vozenílek agrármérnök már egyik 1919-ben megjelent tanulmányában leszögezte, hogy a cseh népnek nyomós oka van e történelmi igazságtételre, s „teljes joggal kívánja, hogy a nemzet visszakapja a fehérhegyi csata utáni korszakban tőle erőszakkal elvett földet, hogy ezzel jóvátétessen a nemzeten az elnyomói által elkövetett évszázados sérelem”.23

Hasonlóan fogalmazott Edvard Benes külügyminiszter is, aki 1925-ben egy pozsonyi előadása során kijelentette: „A földbirtokreform reváns a fehérhegyi csatáért, népünk idegenbe történő kivándorlásáért, a cseh és szlovák területek germa-nizálásáért, illetőleg magyarosításáért, egyszóval visszafizetése mindannak, amit velünk tettek.”24

Milan Hodza szlovák agrárpolitikus, a Csehszlovák Agrárpárt alelnöke 1921-ben szintén a történelmi sérelmek jóvátétele céljából szorgalmazta a szlovákság déli irányú terjeszkedését. Hodza szerint a földreform Szlovákiában „nemzeti és állampolitikai probléma”, mivel a szlovák nép hazáját néhány évszázaddal ezelőtt nem csupán a terméketlen hegyvidéki tájak alkották, hanem az egészen a Dunáig terjedt. A magyarok betörése és a kolonizáció azonban azt idézte elő, hogy a szlovákok a Duna partján fekvő termékeny területeiket elveszítették, melynek következtében területüket ma 20-40 kilométer széles sáv választja el a Dunától. „Ha ez a történelmi sérelem a szlovákokat a hegyek közé szorította – fejezte be fejtegetését Hodza -, akkor a szlovák népnek a földreform révén ismét vissza kell szereznie elvesztett településeit, mindenütt, ahol azoktól a magyar nemesség megfosztotta. Ez a csehszlovák állam történelmi feladata és a mi nemzeti jogunk.”25

Hasonló szellemben érvelt már az első világháború utáni párizsi békekonferencián a csehszlovák területi követeléseket indokló Edvard Benes is, aki a tárgyalásokjegyzőkönyve szerint 1919. február 5-i felszólalásában a következőket jelentette ki: „A magyarok bejövetelekor a szlovákok uralták egész Pannóniát. A magyarok felűzték őket a hegyekbe, s miután a Duna jobb partját megtisztították a szlovákoktól, közvetlen érintkezésbe kerültek a németekkel. A Duna bal partján élő szláv népességet nem tudták kipusztítani. Ezek a szlávok földjükön maradtak, noha többé-kevésbé elmagyarosodtak.” Benes a csehszlovák államhoz kerülő magyarok számát csökkentve, a Magyarországon maradó szlovákokét pedig növelve, a Csehszlovákia által igényelt területen csupán 650 000 magyar elismerésére volt hajlandó, miközben szerinte továbbra is 450 000 „csehszlovák” maradna Magyarország határain belül.26

A magyar etnikai terület fokozatos elszlovákosításával a földreform szinte valamennyi közreműködője számolt. Ivan Daxner, a Szlovenszkói Telepítési Szövetkezet elnöke 1924-ben egy tudományos alapossággal megírt terjedelmes dolgozatban ismertette a magyarság gazdasági meggyengítésére, a telepes falvak hálózatának kiépítésére és a magyar etnikai sáv feldarabolására kidolgozott elképzeléseit.

Daxner már tanulmánya bevezetőjében leszögezi, hogy a magyar földterület szlovák kézre juttatása állami és nemzeti szempontból egyaránt elengedhetetlen, mivel Szlovákia területének 80%-a idegen kézen van (különösen Dél-Szlovákia termékeny rónái), s ezért szerinte mindenki számára világos, aki ismeri a szlovákiai viszonyokat, hogy ha nem állomásozna Szlovákiában katonaság, állami és közigazgatási hatalom, „két éven belül ismét azok uralnák Szlovákiát, akik ezelőtt is uralkodtak”. A kolonizáció és a parcellázás – vonja le a következtetést – „államunk létezésének egyik legfontosabb feltételei”.

Az addigi telepítési akciókkal elégedetlen Daxner szerint a magyarok közé telepített szláv lakosságot – a kolonizáció hatékonyabbá tétele érdekében – lehetőleg önálló telepes falvakba kell tömöríteni, vagy ha ez nem lehetséges, ügyelni kell arra, hogy a már fennálló magyar községekbe telepített szláv kolonistak száma meghaladja az őshonos magyarságét. A telepes községekben azonnal gondoskodni kell az iskola, a községháza, a tanító- és jegyzőlakás, a kisdedóvó, a szegényház, a temető és a templom felépítéséről, miközben az „iskolának és a községházának a kolónia szellemi központját kell képezniük”.

A magyar területre telepített kolonistak nemzeti öntudatának megőrzése érdekében különösen fontosnak tartotta a templom és a kisdedóvó megépítését, mivel templom hiányában a telepesek a környező magyar falvak templomaiba járnának, ami „hozzájárulna elmagyarosodásukhoz”. A szlovák kisdedóvók létrehozásának Daxner szerint azért lenne nagy szerepe, mivel ezekbe a magyar családok is beírathatnák gyermekeiket, s így „egy generáció alatt bármilyen erőszak nélkül el lehet majd szlovákosítani a magyar falut és megbízható bástyává változtatni államunk határain”.

A kolónia helyének kiválasztásánál ügyelni kell többek között arra is, hogy a telepes község megfelelő nagyságú határral, kiváló termőtalajjal, bőséges és jó ivóvízkészlettel rendelkezzen, s ezáltal minél több életképes gazdaságot tudjon eltartani, közúton és vasúton egyaránt könnyen meg lehessen közelíteni, s ne okozzon gondot a piacok távolsága és elérhetősége sem.

Mivel azonban az egyedülálló telepes falvak életképtelenek lennének, s lakosságuk hamarosan beolvadna a környező magyarságba, állami, nemzeti és nemzetgazdasági szempontból egyaránt elengedhetetlen, hogy a kolóniák ne ötletszerűen, ha-nem lehetőleg 5-6 fős csoportokban és egy időben jöjjenek létre, miáltal a szlovák elem a kolonizált területen ha nem is többséget, de számottevő kisebbséget fog alkotni. Példaként Komárom környékét hozta fel, ahol szerinte ezt a programot különösebb anyagi ráfordítás nélkül egy év alatt végre lehetne hajtani; véghezvitele után pedig a város közvetlen környékén 18 szlovák és cseh mellett már csupán 8 magyar falu maradna.

Természetesen arra is ügyelni kell – szögezte le Daxner -, hogy a kolóniák gazdaságilag önállóak legyenek, vagyis semmilyen módon ne függjenek a környező magyar falvaktól. Ezzel kapcsolatban megfogalmazta a telepes községek önállósításának szükségességét is. Végül azt is hangsúlyozta, hogy a telepesek kiválasztásánál ügyelni kell arra, hogy Szlovákia azonos régióiból származzanak, azonos vallásúak legyenek, s azonos szokásokkal és kultúrával rendelkezzenek.27

A földreform és az azzal kapcsolatos kolonizáció Szlovákiában a várakozásokkal ellentétben meglehetős lassúsággal haladt. Karel Viskovsky az Állami Földhivatal közlönyében 1925 januárjában szintén elismerte, hogy a földreform lebonyolítása során a munka zömét eddig a cseh országrészekben végezték, de ígéretet tett rá, hogy a Földhivatal munkája a továbbiakban elsősorban Szlovákiára és Kárpátaljára fog irányulni, ahol a földreformot a következő 2 év során lehetőleg le is szeretnék bonyolítani.28

A szlovákiai kolonizációt az Állami Földhivatal 1925-ben alapított pozsonyi székhelyű Telepítési Szakosztálya irányította. Feladatai közé nemcsak a telepítés levezénylése tartozott, hanem a telepesek gazdasági támogatása is. A telepeseknek nyújtott segítség részét képezte többek között adójuk elengedése, a felmondhatat-lan, 33 évre szóló építési hitelek, az építési tervek ingyenes kidolgozása, széles körű szubvenciók gépek, tenyészállatok, vetőmag és gyümölcsfák vásárlására, földjuttatás új utak építésére. Az 1934-es katasztrofális szárazság idején a telepesek jelentős mennyiségű ingyenes takarmányt és vetőmagot kaptak, a nagyvilággazdasági válság idején pedig az állam nemcsak haladékot adott a telepeseknek adósságaik törlesztésére, hanem azok egy részét el is engedte.29

A magyarlakta területekre érkező telepesek általában Szlovákia és Morvaország északi részeiről származtak, akik otthon eladták kevésbé termékeny földjeiket, de voltak közöttük amerikai, jugoszláviai, magyarországi, volhíniai, ill. oroszországi szlovák és cseh reemigránsok is, valamint jelentős számban egykori légionáriusok, akik külön pénzügyi támogatásban is részesültek. A kolonisták sajátos csoportját alkották azok a szlovák telepesek, akik Árva és Szepesség Lengyelországhoz csatolt falvaiból érkeztek.30

Mivel megfelelő gazdálkodási kultúrával elsősorban a cseh és morva telepesek, esetleg a jugoszláviai szlovákok rendelkeztek, az Állami Földhivatal közlönye a kolóniák életképességének megőrzése érdekében leszögezte, hogy azokat lehetőleg úgy kell megalkotni, hogy a cseh-morvák mindenütt többségben legyenek, vagyis 60 cseh-morva telepes mellé helyezzenek 40 szlovákot, s így a szlovákok magasabb gazdasági tudást szerezhessenek.31

A gyakran több község határába telepített kolóniák pontos számának megállapítása a források ellentmondásossága miatt nehézségekbe ütközik. Összegezésüket nehezíti, hogy több alapformájuk létezett: a telepesek vagy teljesen önálló telepes községekbe szerveződtek, vagy a már meglévő községek mellett építettek ki külön negyedeket, utcákat, majorságokat, esetleg ún. szórványtelepüléseket hoztak létre. Nyilvántartásuk sem volt egységes, a különböző források a szomszédos kolóniákat hol önálló kolóniákként, hol közösként említik. Végül pedig a hivatalos, állami kolóniákon kívül szövetkezeti, ill. magánkolóniák is létesültek, amelyek létrehozásában többek között a pozsonyi székhelyű Szlovenszkói Telepítési Szövetkezet, az első világháború idején az antant oldalán harcoló csehszlovák légiók veterán tagjait tömörítő Légionárius Közösség és a Szlovák Liga vett részt.

A magánkolóniák alapításában különösen a Szlovák Liga32 nevű társadalmi, ám az állam által is bőkezűen támogatott szervezet, ill. annak elnöke, Ignác Gessay járt az élen. A Szlovák Liga hivatalosan megfogalmazott célkitűzése az volt, hogy a Szlovákia magyarlakta területein élő szlovákok gyermekeit szlovák iskolák létesítésével és fenntartásával megóvja az elnemzetlenítés veszélyétől, a gyakorlatban ugyanakkor tevékeny szerepet vállalt Dél-Szlovákia elszlovákosításában, ezen belül pedig részt vett a szlovák kolóniák létesítésében is. A Szlovák Liga által alapított két legjelentősebb kolónia az Éberhárd határában kialakított Gessayov, valamint az Ógyal-la határában létrehozott Zeleny Háj (Zöldállás) volt.33

A kolonizáció 1929 végéig elért eredményeit tartalmazó hivatalos adatokat Jan Vozenílek, az Állami Földhivatal elnöke 1932-ben tette közzé. Ezek szerint Szlovákiában a hivatalos kolonizáció keretében 51, a magánkolonizáció keretében 29 kolóniát alapítottak; Kárpátalján pedig 11 hivatalos kolónia létesült.34 A csehszlovák Állami Statisztikai Hivatal évkönyve 1934-ben, valamint az Állami Földhivatal közlönye 1938 januárjában egyaránt 55 hivatalos szlovákiai kolóniáról tesz említést35, a Magyar Statisztikai Társaság Államtudományi Intézete által szerkesztett 1938. évi tájékoztató kötet pedig ráadásul úgy tudja, hogy a volt magyarországi területeken 1937 végéig összesen 107 kolóniát hoztak létre, amelyeket 6 kivételével Szlovákia és Kárpátalja magyarlakta déli területein helyeztek el.36

Vadkerty Katalin levéltári forrásokra támaszkodó számításai szerint a szlovákiai telepes falvak és szórványtelepülések együttes száma meghaladta a 120-at, a telepes családok száma több mint 2000 volt, birtokuk pedig elérte a 37 000 hektárt.37 Hasonló eredményre jutott Varga Kálmán is: becslése szerint 1919 és 1938 között a kolonizáció keretében mintegy 2000 telepes család, azaz 8-10 ezer személy települt le Szlovákia magyarlakta területein.38

Mivel a hivatalos és magánkolóniák legrészletesebb kimutatását az 1932-ben kiadott hivatalos publikáció tartalmazza, tanulmányunkban és a közölt táblázatokban is elsősorban erre támaszkodunk. A Szlovákiában létrehozott 51 hivatalos kolónia összesen 1319 gazdasággal (telepes birtokkal) rendelkezett, az egyénileg juttatott földek nagysága 21 642 hektár, a közös vagy községi tulajdonban lévőké 2848 hektár volt. A hivatalos kolonizáció keretében alapított kolóniák jegyzékét, alapításuk évét, a telepes birtokok számát, valamint a kolóniák lakosságának nemzetiségi adatait a következő táblázat tartalmazza.39

1. táblázat. A hivatalos kolonizáció keretében alapított kolóniák