Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



2015

Impresszum 2015/1

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XVII. év­fo­lyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

Főmunkatárs
Fazekas József

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán, Csanda Gábor, Fazekas József, Fedinec Csilla, Gyurgyík László,
Hunčík Péter, Lampl Zsuzsanna, Lanstyák István, Liszka József,
Mészáros András, Simon Attila, Szarka László, Tóth Károly, Végh László

Tartalom

Tanulmányok

Puntigán József: Holokauszt Nógrádban
Baki Attila: Zsidók hetilapi aspektusból – Bars és Hont vármegye
Sipos László: A szlovákiai roma oktatási rendszer
Gaucsík István: Az Öreg Takarék. Az Ipolysági Takarékpénztár rövid története (1868–1945)
Kerényi Éva: Fürdőélet 4. Ajnácskő
Fedinec Csilla: Magyarok Kárpátalján (Ukrajnában): etnoregionális szándékok elméletének és gyakorlatának néhány aspektusa
Dobos Sándor: Magyar helységnevek Kárpátalján: kodifikációs kísérletek és eredmények (1989–2000)
Papp Adrien: Identitást alakító tényezők Tamás Mihály Két part között fut a víz című regényében

Közlemények

Vesztróczy Zsolt: Közép-Európa szolgálatában. Kiss Gy. Csaba 70 éves
A.Gergely András: Rontásvilágok, ígérethazák, elitjólét

Pályakép

Liszka József: Olvastam és olvastam… Beszélgetés Verebélyi Kincső professzor asszonnyal kultúráról, néprajzról és az élet dolgairól…

Könyvek

Lesley Milroyová–Matthew Gordon: Sociolingvistika. Metody a interpterace (Bilász Boglárka)
Pavol Matula: Čechoslovakizmus na slovenských stredných školách 1918–1938 (Baki Attila)

Zsidók hetilapi aspektusból – Bars és Hont vármegye

Bevezetés

A 20. század harmincas éveinek második felében megvalósulni látszó magyar revíziós törekvések egyik részben beteljesedett állomása az első bécsi döntés néven ismertté vált, 1938. november 2-án olasz és német nagyhatalmi aláírással ellátott döntőbírósági határozat volt. Ennek következményeként a Magyarországnak visszajuttatott mintegy 12 ezer négyzetkilométernyi területen újraalakított vármegyék rendszere a magyar közigazgatás része lett.1 Nem egy esetben az így létrehívott vármegyék – a történelmi múlthoz viszonyítva területileg csonka állapotban kerültek a magyar állam birtokába – hivatalos megnevezésükben is ideiglenes állapotot tükröztek: közigazgatásilag egyelőre egyesített megnevezéssel. A visszacsatolt részeken december második feléig katonai közigazgatás volt érvényben, majd ezt követően teljes erővel indulhatott a magyar polgári és közigazgatási élet kiteljesedése. Az új magyar államterületen 1938. december közepi eszményi időponttal végrehajtott népösszeírás 1 041 401 lakost talált, amiből 81 720 személy vallotta magát izraelitának.2 Ez a visszacsatolt össznépesség 7,8%-a volt.

Nevében ideiglenes jelzővel alakították ki Léva központtal Bars és Hont vármegyét is, amelynek területét 4 járási (ipolysági, lévai, szobi és verebélyi) egységre bontották. Bars és Hont vármegye élére Koczor Gyula komáromi illetőségű főispán lett kinevezve, az alispáni széket pedig Sáska Dezső balassagyarmati lakos töltötte be. A tárgyalt időszakban Koczor főispánt Thuróczy Károly váltotta 1942-ben (egyben Nyitra-Pozsony vármegye főispánja is volt), majd 1944 tavaszán Thuróczy magas korára való tekintettel nyugalomba vonult és helyére dr. Kukorelly György királyi közjegyző, felsőházi tag lett kinevezve. Az alispán személyi kilétében 1941-ben történt változás, ekkor Sáskát dr. Hetényi Rezső cserélte, ő az egész további tárgyalt időszakban a helyén maradt.

 

Zsidók hetilapi aspektusból, 1938–1944

Munkám során a vármegye területén megjelenő Bars-Hont hetilapot vizsgáltam a zsidóságról írott, vele összefüggésben tudósított cikkei, írásai tükrében, mégpedig 1938 novemberétől (10.) – a visszacsatolást követő időszaktól kezdődően – egészen a lap utolsó megjelent számáig, vagyis 1944. november 26-ig. A bemutatásra kerülő időszakot két részre bontottam időhatárilag. Első intervallumként az 1938 novembere és 1943 vége közötti években megjelenő lapszámokat vizsgáltam, a másodikban pedig az 1944-es év lapszámait.

Bars és Hont vármegye egyetlen újságja a kezdetben Bars címen megjelenő hetilap volt, amely közművelődési és társadalmi hetilapként definiálta önmagát. Ilyen néven az orgánumot Holló Sándor alapította 1881-ben.3 Minden vasárnap reggel jelent meg. A lap 1942. május 3-án megjelenő számáig változatlanul ezen a néven látott napvilágot, ekkortól viszont Bars-Hont címre módosították. Profilképében és egyben tartalmában is változást jelentett, hogy immáron nemcsak közművelődési és társadalmi lapként határozták meg, hanem a politikai jelzőt is odaírva adták az olvasók kezébe. Általánosságban még annyi megjegyzendő, hogy az összekapcsolt vármegyék barsi része mindvégig hangsúlyosabban kapott teret a lapban.

A vizsgált időszakban a lap hasábjain a zsidó szó első alkalommal leírva 1938 de­cemberében tűnik fel, amikor összefoglalót adnak Jaross Andornak az Egyesült Magyar Párt lévai gyűlésén elhangzott beszédéből, ahol a tárca nélküli miniszter a jövő magyar államáról nyilatkozva a nagybankokkal kapcsolatban kiemelte, hogy meg kell szűnnie azok „szabadkőmives nemzetközi zsidó szellemmel” való telítettségének.4 A hetilapban legintenzívebben a zsidóknak a gazdasági életből történő kikapcsolása mellett érvelve írtak, vagy ilyen éllel irányították az olvasók figyelmét ellenük. A gazdasági életben „létező túltengésükről” tudósító cikkeket előfordulási arányában második hálás támadási felületként a magyar össztársadalomból, illetve a helyi társadalomból (értve ez alatt a megyeszékhelyet vagy bármelyik járási székhelyet, de akár csak a vidéket is) való kirekesztésük, elszigetelésük fontosságának az ecsetelése követte.

Hosszabb-rövidebb cikkekben írtak „az amúgy is egyre fokozottabban túlzsidaizált” társadalmi légkörről, ahol a zsidók nemkívánatos elemek lettek.5 A zsidóságot minden ilyen esetben idegen fajnak, vérnek, nem őshonos szellemi attitűdű csoportnak vagy egyszerűen alkalmazkodásra, beilleszkedésre képtelennek tüntették fel, amely az asszimilációnak csupán a látszatát keltette a magyar társadalom nem zsidó részének szemében. Jól illusztrálja, hogy mennyire nagy hangsúlyt fektettek a zsidók idegenségét hangsúlyozandó minden egyes momentumra, a névmagyarosításra alakult mozgalom: „Zsidóknál a faji összetartozandóságnak kritériuma nem a nyelv és a név, hanem a vallás. Zsidók névmagyarosítása nem kívánatos. A magyar nyelv és név nem teszi a zsidót magyarrá, mert vallása továbbra is zsidó fajiságához köti.”6

Ugyanakkor a lap például egyetlen alkalommal sem közölt összefoglalót a zsidótörvényekről, de más későbbi jogszabály értelmezésébe sem bocsátkozott különösebben. Nem ismertette azok tartalmi mibenlétét, holott például az ún. első zsidótörvény (1938. évi XV. tc. „a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” címmel) még a határkiigazítást megelőzően lépett életbe, és annak még ha kissé módosított vagy enyhébb formáját is, de kiterjesztették a visszacsatolás utáni területekre is.

A zsidó vagy a zsidóság – egyéni vagy kollektív szintű – megjelenítése minden alkalommal negatív értelemben történt. Minden, ami a magyar keresztény nemzettel mint egésszel, de akár csak az egyszerű nem zsidó magyar emberrel is negatívumként megesett a múltban, még tart akár a jelenben is vagy megeshet a jövőben, az a bűnbak szerepkörét betöltő zsidók/zsidóság számláján jelenik meg.

1939. március 26., 13. szám, 2. p. – A lévai Baross Szövetség csoportjának megalakulásáról beszámolva írta, hogy a létrejövő szövetség feladata „a magyar nép, a magyar nemzeti és keresztény iparos és kereskedőtársadalom megerősítése munkájában”, mivel évtizedekig azt szajkózták a magyarok fülébe, hogy a magyar nem való kereskedői pályára. „Így térítették le mesterségesen, propagandával a magyar ifjuságot a kereskedelmi pályáról, amit azután az idegenek foglaltak le maguknak és meggazdagodtak.”

1940. május 18., 20. szám, címlap – Séta a lévai Főutcán címmel tudósít arról, hogy a lévai főutcán a lakások többsége zsidó tulajdonban van. Majd viccesen kitér az írás arra, hogy ennek ellenére a kereskedelem mégsem biztos, hogy jó üzlet. „A zsidó kereskedő bizony nem gazdagodott meg. Sőt »tönkrement«. Most »saját« üzletében »segéd«. Volt keresztény segédje pedig annyira meggazdagodott »hatalmas« fizetéséből, hogy »megvette« az üzletet.” … „Sajnálatra méltó keresztények cégérül adták nevüket azoknak, akik a velük született idegen szellemiségük miatt nagy mesterei a törvények és rendeletek kijátszásának.” … „Tünjön el minden zsidó, félzsidó és stróman a magyar gazdasági poziciókból.”

1941. december 19., 51. szám, címlap – Az első címmel írt a zsidóság mozikra és színházakra való rátelepedéséről: „A rendezők, zeneszerzők nagy része is zsidó volt. A szinpadon hasonló volt a helyzet…” Majd így folytatta: „Igen, eltünt a zsidó szereplő, a zsidó szerző, de a szellem nem. Nézzük csak meg új filmjátékainkat. Vajjon hánynak van köze a magyar élethez? …Nem elég itt a zsidók kiküszöbölése, szükséges a szellemiségük eltüntetése is.”

Az egyesített vármegye fórumain zajló eseményekről minden alkalommal tudósítottak. Így a vármegye közigazgatási vagy törvényhatósági bizottságának ülésezéseiről, de a megyében megjelenő magas rangú vendég, vendégek fogadásáról, vagy például díszpolgári kinevezésről sem feledkeztek meg beszámolni. Amennyiben az ott elhangzottak utalást, programpontot tartalmaztak a zsidósággal összefüggésben, akkor arról szintén beszámoltak. Ugyanígy adták hírül a zsidóbirtokok átvételével és kiosztásával kapcsolatos tudnivalókat, függetlenül attól, hogy a Vármegyei Közjóléti Szövetkezet vagy a Vitézi Szék hatáskörébe eső birtokokról volt szó.

A vármegye irányítóinak az egész korszakon át halaszthatatlan megoldást váró szívügye volt az egyke elleni harc sikeres megvalósítása. A helyzet tényleges fontosságát, valamint súlyosságát mutatta, hogy az egykézés leküzdésére szabályrendelet-tervezetet alkottak a megye irányítói. Ebben a tervezetben sem számoltak a vármegye elöljárói a zsidókkal, vagyis valóban az élet minden szegletében korlátozni, visszaszorítani igyekeztek őket. A szabályrendelet-tervezetben a második zsidótörvényre hivatkozva, korlátozási elemként foglalva bele „a magyar fajnak tisztábbá tételét, az idegen keveredésektől való mentesítését” tűzték célul. Röviden, zsidó nem volt jogosult támogatást kapni.7

A lap ilyen formán közvetítője volt a vármegyei élet mikroklímájának, amit az országos politikai makroklíma impulzusokkal látott el.

Számos esetben – akár csak egy mondat erejéig is – foglalkozott a lap más vármegyék területén a zsidóságot célzó, velük szemben meghozott tiltásokkal; szabad mozgásukat szűkítő intézkedésekkel, vagy egyéb megszorításokkal, amiknek helyi bevezetésére is azonnal felhívták a figyelmet a megyénél vagy városvezetésnél. Pl.: 1941. július 13., 28. szám, 3. p. – „Rimaszombat képviselőtestülete kimondotta, hogy zsidók és megbizottaik a piacon délelőtt 10 óra előtt nem vásárolhatnak utcákon, közhelyeken nem csoportosulhatnak, sertészsírt nem vásárolhatnak. Hol késel Léva?” Vagy: 1941. július 20., 29. szám, 3. p. – „Ipolyságon, Miskolcon elkobozták a »zs« vitaminosok rádióit… és Léván?” Vagy: 1943. február 21., 8. szám, 3. p. – „Érsekújvárott a zsidóknál felhalmozott tüzelőanyagot a munkások között osztották szét.”

Bars és Hont vármegye hetilapja külpolitikai híreket szinte alig közölt. Amennyiben mégis, akkor általában a hitleri Németországgal kapcsolatosan tudósítottak, vagy a háború fejleményeiről írtak általánosságban (a magyar katonák áldozathozataláról, hősies helytállásukról), de mindig – értelemszerűen – kedvező színben tüntetve fel – még ha áldozatokkal járó volt is – a tengely helyzetét. Villanásszerűen előfordult, hogy a gonosz szereppel felruházott Szovjetunióról is jelentettek meg írást, természetesen elmarasztaló tartalommal. Egyéb alkalmakkor inkább ismeretterjesztő tartalommal rövid híradásokat közöltek a külfölddel kapcsolatban.

A szomszédos országok zsidóságával kapcsolatban nincs különösebb hírközlés; ebben kivételnek számít Szlovákia. (Megjegyzem, hogy nem egy alkalommal közöltek írást a Szlovákiában maradt magyarokkal kapcsolatban. Valamint többször képezte cikk tárgyát a vármegye északi részén nagyobb létszámban élő szlovákság kérdése.) Ebben az esetben gyéren, de előfordult, hogy utalást tettek az ottani zsidósággal szemben foganatosított megszorítások némelyikéről. Ami híradást közöltek, azt is leginkább a magyarországi zsidósággal szembeni szigor keményítésére való figyelemfelkeltésnek szánták. Pl.: 1942. április 12., 15. szám, 3. p. – „Szlovákiában még kenyérjegyre sem kapnak maceszt a zsidók.”

Külpolitikai tartalommal bíró történés volt a második bécsi döntés. Ennek kapcsán – zsidó vonatkozásban elmaradhatatlanul tett információszolgáltatást a lap: „Több mint százezer zsidó lakik a visszakerült területeken.”8

 

1944

Amint a vármegyei lap korábbi évfolyamainak tanulmányozása során is megállapítható, olvasóközönsége magából a hetilapból nagyon gyéren elégíthette ki mindennapi köz­életi hírhiányát, amennyiben kizárólag ebből az orgánumból próbált értesülni a világ, s benne saját akkori hazája, Magyarország legmagasabb kormányzati, államéleti történéseiről. Az 1944. március 19-én lezajlott eseményt (a német megszállást) értelemszerűen hiába keresnénk az újság következő számában, mert arról semmit nem írtak. Viszont hogy változás állott be, azt lehetett tudni, mert üdvözölték az új belügyminisztert, Jaross Andort.9 Egy héttel később Uj idők címmel címlapi írás jelent meg a magyar belpolitikában történt irányváltozásról: „Uj idők uj szelei fujdogálnak a magyar belpolitikában és ismét előtérbe került a magyar élet régi fekélyének: a zsidókérdésnek immár tovább nem halasztható végleges, radikális és teljes megoldása.” Majd tovább folytatva a gondolatmenetet, miszerint eddig a kérdés végleges megoldásának kerékkötői maguk a zsidók voltak, most végre elérkezett az a pillanat, amikor végső elrendezést nyerhet a zsidókérdés. Így folytatta a cikkíró: „A magyar élet hivatott vezetői belátták, hogy a zsidóság fertőző fekélyét ki kell operálni. Itt nem lehet részletmegoldás! Jöjjön az operálókés, hasítson mélyen a fekélybe…”10

1944 áprilisától hírt adtak például a sárga csillag viselése ellen vétőkről, ugyanakkor arról egy sort sem írtak, hogy április 5-től voltak a zsidók kötelezve a megkülönböztetés jelének viselésére.11

A Bars-Hontban 1944 áprilisában megjelenő cikkek zsidóellenes éle – túlzás nélkül – becsmérlőbb, uszítóbb volt, és hangulatuk jobban kidomborodott a korábbi írások hangneméhez viszonyítva is; továbbá még erőteljesebben ostorozták az addigra amúgy is épp eléggé legyengített és kisemmizett vármegyei zsidókat. Fentebb már szó esett a strómanok elleni fellépésről, itt, 1944 áprilisában leplezetlen támadó éllel fordulnak ellenük a hetilap címlapján megjelenő írásban:12 „…A fővárosi sajtóban egyre-másra leplezik le az előkelőbbnél előkelőbb Aladárokat. Voltak és vannak Léván is ilyen Aladárok… Hirtelen semmiből keletkeztek nálunk is új álkeresztény existenciák. A zsidó főnök úrból segéd lett, de uj minőségében nem strapálta magát… Különfajtáju Aladárok voltak azok, akik legjobban büdöszsidóztak és nemzeti-szocialistálkodtak, közben a legbuzgóbb zsidókijárók voltak… Sajnos akadnak keresztények, akik az egész zsidó kérdést saját meggazdagodásuk kútfőjének tekintik. Minél többet szerezni – itt az idő – gondolják magukban. Ezektől a parazitáktól is meg kell szabadítani az országot. A zsidóvagyon lefoglalása nem egyesek meggazdagodását, hanem az egységes magyar nemzeti érdekeket szolgálja.”

Az 1944 májusában felállított gettók – a vármegye területén 3 gettót létesítettek: Ipolyságon, Léván, Verebélyen – létrehozása körüli történésekre sem „pazarolták” komolyabban a nyomdafestéket. A lévai gettó kapunyitása előtt egy nappal megjelenő számban mindössze a Különfélék rovat rövid híradásaiban számoltak be, bár a gettó területére eső utcákat tételesen felsorolták: „GETTÓ LÉVÁN. Az alispán a polgármester előterjesztésére Léván a zsidók tartózkodási helyéül a következő utcákat engedélyezte: Vágóhíd, Gömbös, Eötvös, Damjanich, Kígyó, Koháry, Klapka, Rothermere, Mártonffy, Bercsényi, Dobó, Tompa, Kersek, Bottka utcák, Flóra és Teleki terek és Magtárköz.”13

Ugyancsak a május 7-én újságolvasói kézbe kerülő számban olvashatott a vármegye a zselízi illetőségű Ungár Mária esetéről is, amely a keresztény hatóságokat döbbenettel töltötte el.14 Történt ugyanis, hogy Ungár Mária „a kutyájára is csillagot tett és ugy sétált”. Az eset természetesen nem kerülhette el a nyilvánosság figyelmét, és Ungár tette tárgyalást vont maga után. „A tárgyaláson méltatlankodott [mármint Ungár Mária – B.A.], hogy ilyen tréfáért is berendelték. Tette és kihívó viselkedése miatt őt is azonnal internálták és beszállították a toloncházba.”

Maradva a már többször idézett május 7-i számnál, ismételten megállapítható, hogy a hetilap – tulajdonképpen alig néhány órával vagyunk a maguk valóságában ténylegesen megnyíló vármegyei gettók kapunyitása előtt – az egyre inkább besűrűsödő zsidóellenes hangulatot, valamint a velük szembeni fokozottabb fellépést igyekszik hasábjain bemutatni. Amint az korábban sem okozott kifejezett nehézséget, így most sem kímélték a nyomdafestéket a zsidóság elmarasztalásától: a zsidóknak megtiltva, hogy „…vendéglőből, kifőzésekből haza hozassák kosztjukat”.15 A razziák szaporodása, és az azokról hírt szolgáltató írások úgyszintén az olvasók kedélyeit fűthették. Zsidórazzia Verebélyen – szólt az egyik híradás.16 Majd a folytatásban: „A multkoriban 20 zsidót szállitottak internálótáborba. A verebélyi jobboldali közvélemény azonban még jó néhányat szivesen utánuk küldene és megjegyezték azon jócsengésü urak nevét, akik még most is közbenjártak érdekükben. Megkezdték a zsidó lakások átvételét is. Jellemző az itteni zsidóságra, hogy még az idehelyezett keresztény tisztviselők lakás nélkül vagy egészségtelen lakásokban voltak kénytelenek meghuzódni, addig a zsidók 7-8 szobás lakásokban terpeszkedtek…”

A vármegyei zsidósággal szembeni fokozottabb fellépést tükrözi, hogy a gettóállítás időszakában és az azt követő néhány hétben valamivel intenzívebb zsidóellenes hangulatot közvetített a Bars-Hont.

Erre az időszakra esett az új főispán, dr. Kukorelly György beiktatása is, amelyről részletes beszámolót közöltek.17 Az új vezető nem hagyott kétséget afelől, hogy kinek a hű szolgája a nagypolitikában: „Én mindig vitéz Jaross Andor nemzetes urnak katonája voltam, vagyok és a főispáni székben is az maradok…” Az új főispán arról is számot adott – számolt be a hetilap –, hogy őt a felekezeti béke hívének ismerték korábbi vármegyéjében, majd a zsidókérdésről nyilatkozva leszögezte: „A zsidókérdés megoldásáról csak annyit mondok, hogy a kormány rendeleteit 100%-osan végre fogjuk hajtani, hogy elérhető legyen a végső cél: a zsidómentes Magyarország.”

A hetilapnak ugyanebben a számában jelent meg a kevés helyi közigazgatási hivatalosságtól származó Hirdetmény egyike, amelyik a lévai zsidóság lakásaira benyújtott igények, kérelmek elbírálásának a határidejével foglalkozott. A Léva város polgármesterétől származó felhívás egyben rávilágít a lévai lakásviszonyok, lakásigénylések problémájára is. A vonatkozó miniszterelnöki rendelet értelmében zsidóktól elvett lakások „…elsősorban közhivatalok és közérdekű intézmények elhelyezése céljából, valamint tényleges szolgálatot teljesítő közszolgálati alkalmazottak lakása céljára vétetnek igénybe és csak ezen igények kielégitése után jelölhetők ki nem közszolgálati alkalmazottak lakásaiként”.18

Bars és Hont vármegye hetilapja olvasóival megismertették – a rendőrség lévai kapitánysága közlésében teljes terjedelmében leközölt – a gettók belső rendjéül megállapított szabályzatot is. A tizenegy paragrafusba foglalt rendelet szabályozta például a zsidótanács felállítását, a zsidók tartózkodási helyéül megállapított terület utcai és egyéb megjelölését (a településrészt), és a „normális” élet kialakításához tartozó körülmények megszervezését.19

Ebben az időszakban foglalkozott a lap azokkal a nem zsidókkal is, akik a gettóba tömörített zsidóknak próbáltak esetlegesen valamit juttatni. „Vigyék a gettóba azokat is akik csomagokat visznek oda vagy a zsidóknak titokban tejet szereznek.”20

Mintegy kuriózumnak számíthat az a tudósítás, amely az ipolysági gettó belső éle­téről, annak felépítéséről jelent meg Riport az ipolysági gettóból címmel.21 Érdekessége folytán álljon itt az egész írás.

„Ipolyság és környékének zsidósága május 8-tól kezdve a részükre hatóságilag kijelölt gettóban lakik. Alkalmunk volt meglátogatni a szigorú zár alá vett városrészt. Dr. Pályi Pál főszolgabíró vezetésével érdeklődve léptünk be az elkülönített részbe. A jól ismert utcák képe külsőleg alig változott, mindössze népesebbnek tűnt fel, mint azelőtt. A Szondy utcában néhány lépést menve az egyik kapun jól látható felirás ötlik szemünkbe: „Tanácsadó központi iroda”. Itt ellenőrzik a gettó területére való belépést és az onnan való távozást, itt adnak a belépőknek tájékoztatást az egyes családok és személyek elhelyezése felől stb. Tovább menve több sárga karszalagos zsidót látunk. A karszalagon különböző betűk, O orvos R rendőr stb., a telep különböző szolgálatainak szervei. Minden ház kapuján ott a lakók pontos névjegyzéke. Az utcák rendesek, tiszták, a máskor zsúfolt utcaközök ebédidő lévén üresek. Jobboldalt az orvosi és betegszobát jelző tábla tűnik szemünkbe. Belépünk. Megtekintjük az orvosi rendelőt, az öt­ágyas betegszobát. A gettó lakosainak egészségi állapota jó, jelenti az orvos. Innen a közös konyhába visz utunk. Ez a legszegényebbek közös étkezőhelye. 150-en étkeznek itt. Az ebéd kiosztása már megtörtént: bableves és lekváros gombóc volt az ebéd. Végigmegyünk a girbe-görbe utcákon, mindenütt rend és fegyelem. A Malom-utca felé kanyarodunk, egy táblával megjelölt kutat találunk, ivóvize szennyes lehetett, néhány könnyebb bélhurutos megbetegedést okozott. Azóta a betegek rendbe jöttek. A főszolgabíró utasítja a telep vezetőit, hogy keressenek érintkezést a tiszti főorvossal a kút vizének fertőtlenítése ügyében. Egy pillantást vetünk a távolabbi ún. Vida-telepre. Ott vannak elkülönítve az elmebeteg, tüdővészes és az elaggott zsidók. Megtudjuk, hogy még van egy távolabbi telep is, a város másik végén a régebbi zsidó menhelyen van a kórház, külön orvossal. Az egészségügy tehát kellően meg van szervezve, úgy hogy fertőzés sem a telepet, sem a közeli érintkező városrészeket nem fenyegeti. Sőt egy fogorvos is berendezheti a közeli napokban rendelőjét a gettóban.

Kiérve a gettóban megállapíthatjuk, hogy illetékes hatóságunk a vonatkozó kormányrendeletekhez híven gondosan és erélyesen, de mindig emberies bánásmóddal oldotta meg a zsidók elkülönitésének nehéz feladatát városunkban.”

A cikk végén a szerkesztő fűzött rövid, de annál magasztalóbb megjegyzést az ipolysági főszolgabíró zsidókérdés megoldásában véghezvitt munkájához: „Minden dícséretet megérdemel a járás főszolgabírája az ipolysági gettó kijelölésével nem csak elkülönítette a zsidókat, de 95 addig ott lakó szegény magyar munkáscsaládot juttatott egészségesebb, jobb lakáshoz.”

Ahogy a „riportból” és a hozzáadott toldalékból kitűnik, az ipolysági főszolgabíró remek, kifogásolhatatlan munkát végzett. A gettóban lakó zsidók életét bemutatva pedig, bár szigorúan elzárva a szabad élettől, szinte idilli hangulatban szólt a tudósító. Holott a falon belül több zajlott ennél. A valóságos belső gettóélet ettől keményebb volt, a kielégítő körülményeket fájdalmakkal teli vallatások és állandó félelemérzet járta át.

A vármegyei zsidóság deportálása előtt néhány nappal megjelenő számban a lévai rendőrkapitányság vezetője hívta fel a lakosság figyelmét, hogy amennyiben tudomásuk van olyanról, aki zsidóktól származó értékeket, ingóságot rejteget, azt jelentsék, mert különben bűnpártolás címén ellenük is fellépnek.22 Az esetlegesen zsidó értékeket rejtegetőkre egyéb, lágyabb felszólítást is közzétettek a Bars-Hontban. A melengetőbb megfogalmazás egyebek mellett a felebarátiság rosszul felfogott és helytelen megnyilvánulásának ábrázolja az így cselekedők egy részét. Eszerint vannak, akik „részben anyagi előnyök, részben pedig helytelenül értelmezett felebaráti szempontból zsidó értékeket vettek magukhoz, illetőleg rejtettek el”.23

Nem egészen egy héttel a vármegyei zsidóság deportálása után nagyon rövid hírben adták tudtul a zsidókat ért történést: „A lévai gettót megszüntették és a zsidókat junius 13-án Léváról és az egész barsmegyei részből kitelepitették.”24 Ugyanebben a ki­adásban ugyanilyen rövidséggel szarkasztikusan azt is megjegyezték: „Junius 13. Léva örök örömünnepe lesz.”25

A deportálások után elszórtan bár, de jelentek meg még a hátrahagyott zsidó vagyonnal kapcsolatban tudósítások, amelyek a lakásaikban található élelmiszerek felhasználásáról szóltak,26 vagy egyszerűen felhívás volt azon keresztények felé, akiknél a zsidók esetlegesen közkönyvtári kölcsönzött könyveket helyeztek el, hogy azokat juttassák vissza.27

Bars és Hont vármegye hetilapja érdemben a vizsgált időszakban az 1944. július 9-én megjelenő számában28 foglalkozott a magyarországi zsidóság eltávolítása utáni „gazdasági őrségváltás” fontosabb feladataival. A cikk írója az eljövendő küzdelemmel kapcsolatban leszögezte: „A zsidó szellem fertőzése mélyen beivódott a keresztény társadalomba, nehéz lesz azt onnan kiszellőztetni olyanformán, hogy nyugodt lélekkel elmondhassuk, hogy nos, most már igazán tiszta levegő leng Magyarország felett s aki ezt a magyar levegőt szivja, az legbensőbb gondolkozásában, szivében, lelkében is kereszténnyé válik.”

A vármegyei hetilap megjelenő utolsó számáig még elszórtan fel-felbukkant utalás, hivatkozás a zsidók visszamaradt ingóságai, ingatlanjai kapcsán, de ezek inkább már csak tájékoztató jellegű híradások voltak. Például az augusztus 27-én megjelenő számban a zsidó üzletek értékesítésével foglalkoztak,29 de ugyanilyen témában írtak még szeptember elején is.30

A hetilap ismert utolsó száma 1944. november 26-án jelent meg.

 

Zárszó – a történész töprengése

A fent megjelent írás a Kassán megrendezett emlékkonferencián elhangzott előadás írott, és szerkesztett változata. Időkorláti okokból az ide csatolt zárszó ott nem hangozhatott el, azonban a szerző véleményét tükrözi a (ma) dél-szlovákiai történelmi események történeti feldolgozottságát, kutatottságát illetően holokauszt ügyben.

A rendezvény egyik nyitóbeszédében hangzott el, hogy 1994-ben már rendeztek hasonló jellegű tudományos tanácskozást a holokauszt témájában Kassán. Ott és akkor nyilallt belém a fájó, szellemileg dühítő, és mindezt fanyar keserűséggel vegyítő felismerés, miszerint nem elképzelhetetlen, hogy újabb húsz, talán több esztendeig nem kerülnek élesebb megvilágításba az érintett és bemutatott területeken zajló események. És hogy miért? Mert prózai okoknál fogva nem lesz kerek az évforduló.

Jelen írást lehet vitaindító, de akár továbbtöprengésre késztető is. A tény akkor is tény marad: az első bécsi döntés – 1938. november 2. – eredményeként Magyaror­szághoz visszacsatolt dél-szlovákiai területek zsidóságot érintő történeti aspektusai történettudományilag többszempontúan feltérképezetlenek. Kutatásilag sem intézményi, sem más módon fel nem karolt állapotban találjuk a történelem e szeletét. Arról nem is beszélve, hogy a nevezett nagyhatalmi döntés területéről elszállított áldozatokat sem kell egyértelműen a magyar oldal veszteségi listájához csatolni. Ugyanis van, aki például ezt a (cseh)szlovák háborús emberveszteségi hiányhoz tartozónak ítéli pusztán abból a megfontolásból, hogy a területek a háború végeztével ismét Csehszlovákia részét képezték.

Az említettek mentén bátorkodom megkérdezni: mi okozza e területek behatóbb kutatásainak hiányát, elhanyagoltságát? Talán a már említett intézményi lefedettség hiánya? Talán a szaktörténészi apparátus hiánya? Esetleg az anyagiaké, hogy meginduljon a terület szisztematikus feltérképezése, és levéltári forrásainak tudatos gyűjtése? Kérdések sora burjánzik. Amennyiben tudunk és legfőképp akarunk pontosítva kérdezni a vázolt témakörben, akkor talán a kutatásokig is eljutunk. Remélhetőleg nem újabb húsz esztendő múlva. Mert még a témához kellő kitartással és apró mozaikmunkával élő emlékezetet is lehet találni. A látható emberi élet azonban – mint tudjuk – véges. De ugyanígy a tárgyi adat- és emlékhordozók is talán itt rejtőznek, csupán utánuk kellene kérdezni és összegyűjteni őket.

Ugyanakkor azt sem tartom kizártnak, hogy egyszerűen a társadalomtudományok, benne a múltkutatás tudományának inflációs küszöbére léptünk, ahol a múlt szakszerű és ténypontos feltárása nem minden alkalommal fontos. Oda, ahol az infláció mellett a relativizálás kitölti a szakmai kérdések ütköztetési és továbbgondolási csatornáit. A relativizálók pedig mindössze egy apró tényt nem vesznek figyelembe, mégpedig azt, hogy a települések döntő hányadából eltűnt egy közösség, létszámára való tekintet nélkül. És nem kihalt az elmúlt évtizedek során, vagy elköltözött más vidékre. Egyszerűen kiemelték és megsemmisítették. Persze az itt maradottak természetesnek vélik a jelent.

A 70. évforduló kapcsán elhangzott ünnepi beszédek szónokai szinte kivétel nélkül annak fontosságát hangsúlyozták, hogy az emlékezés, a történésekre hitelt érdemlő emlékezés elengedhetetlenül fontos. Hogy a történtek ismerete, egész pontosan a hiteles ismerete továbbéljen. De kérdem én: mindent elkövettünk, hogy legyen miből emlékezni?


 

Attila Baki

Jews from the aspect of weekly papers in the Bars and Hont counties

 

The centre of the region reannexed to Hungary in November 1938 (temporarily called Bars and Hont county) was Léva, and its only weekly paper was published with the title Bars-Hont. In this study I examine the mentioned weekly from November 1938 up to its cease in November 1944, from the point of view how it had related towards the local Jews. The weekly most intensively argued for the exclusion of the Jews from economic life, and used a tough anti-Semitic tone in every respect, condemning the Jews even after their deportation: „The infection by the Jewish spirit has deeply ingrained into the Christian society, therefore it will be difficult to ventilate it in a way that we can easily say that the air above Hungary is really clean.”

 


 

Attila Baki       323.12(=411.16)

Jews from the aspect of weekly papers in the Bars and Hont counties  323.14 070(=511.141)(437.6)”1938/1944”

Keywords: Bars-Hont weekly, Léva (Levice) and surroundings, anti-Semitism.

A szlovákiai roma oktatási rendszer

Dolgozatomban a szlovákiai roma kisebbség oktatásával és a társadalomba való beilleszkedésükkel foglalkozom. A probléma többrétű: etnikai, szociális, gazdasági, pedagógiai, politikai és kulturális vonatkozásai egyaránt vannak. Ugyanakkor a problémáról szóló viták megoldása nem csak a többségi társadalom és a romák közös együttéléséről szól, hanem az ország működéséről is: Szlovákia nem tud előrehaladni se a hazai, se a külföldi politikában a lakosság életszínvonalának emelése nélkül, ehhez viszont elsősorban a romák integrációjára van szükség. Általánosságban azonban hiányoznak a romákról szóló objektív információk, nagyon kevés a sikeres projektek száma, és semmilyen átfogó rendszer nem létezik a probléma megoldására.

A tanulmányban a szlovákiai romák oktatási rendszerét, oktatásuk jellegzetességeit, nehézségeit, az ezzel kapcsolatos identitás- és nyelvi problémákat, illetve a hátrányos megkülönböztetést, elkülönítést tárgyalom. Összefoglalom a romák műveltségi színvonalát és az oktatási rendszerben való szerepüket. Az óvodáktól a nulladik osztályon át az alap-, kisegítő és középiskoláig tartó tanulmányaikra is kitérek. Ezenkívül elkerülhetetlen a cigány családok és az oktatási intézmények közötti konfliktus okainak vizsgálata is, ezért az integráció és az oktatás kölcsönös viszonyának fontosságára és a cigányság integrációjának lényegére is rámutatok. A társadalmi-szociális helyzethez mérten szükség van a tárgyilagos tájékoztatásra és a megvalósítható megoldások keresésére.

 

  1. A romák oktatásának jellegzetességei, nehézségei

A szlovák közoktatás egyik legkényesebb pontja a romák kilátástalan helyzete, ami oktatáson kívüli területeket, vagyis a romák társadalmi és politikai helyzetét is érinti, továbbá a többség-kisebbség viszonyára is hatással van. A helyzetet súlyosbítja, hogy az országon belül egyes politikai körök a cigány kisebbséggel kapcsolatos hiányosságokat kívánják ürügyként használni saját nemzetiségi politikájukban. Az elmúlt évtizedekben a cigányság kulturális-intellektuális fórumai nem sokat fejlődtek, nem csoda, hogy társadalmi beilleszkedésük a mai napig megoldatlan. A cigányság alcsoportjai közötti feszültségek pedig tovább súlyosbítják ezt az állapotot.

Az oktatási rendszer alapvető megváltoztatása nélkül a roma gyerekek továbbra is képzetlenek maradnak. Ez sérti a kisebbségi jogokat és negatív hatással van az egész társadalomra, mert az országnak képesítetlen embereket kell eltartania. Továbbá – természetesen – semmi értelme sincs annak, hogy az állam polgárait a társadalom perifériáján és elmaradottságban tartsa. (Vašečka 2003) Az országban jelentős tényező a roma gyerekek magas bukási és kiesési aránya az oktatási rendszerből.

 

  1. táblázat. Az osztályt ismétlő összes és a hátrányos helyzetű diákok száma Szlovákia egyes megyéin belül
Forrás: Pedagógiai Módszertani Központ, Eperjes (Metodicko-pedagogické centrum Prešov – MPC)

Forrás: Pedagógiai Módszertani Központ, Eperjes (Metodicko-pedagogické centrum Prešov – MPC)

 

Az osztályismétlés és bukás jellemző oka szociális természetű, mert olyan jelentős mértékű a szegénység a roma népesség meghatározó körében, hogy a gyerekeknek gyakran az iskolához szükséges alapvető ruházatot és tananyagokat, utazást stb. se tudják biztosítani. A romák oktatásánál szélesebb problémavilággal kell szembesülni, figyelembe kell venni azt a sajátos problémahátteret (családi szocializáció, nyelvi hátrány, szociális helyzet, tanulási motiváció hiánya, hátrányos megkülönböztetés, a szülők kapcsolata az iskolához és az iskolázottsághoz, a pedagógiai gyakorlat hiánya stb.), amely előidézi a roma gyerekek iskolai eredménytelenségének gyakoriságát.

 

1.1. Az „identitásprobléma” mint az iskolai sikertelenség gyakori okozója

Közép-Kelet-Európában, így Szlovákiában is elterjedt gyakorlat a roma gyerekek hátrányos megkülönböztetése, iskolai elkülönítése szegregált iskolákba vagy osztályokba. Ez az elkülönítés leggyakrabban a szellemi fogyatékosok számára fenntartott oktatási intézményekbe való átirányítást jelenti. Ami önmagában nemcsak szegregációt eredményez, hanem identitásproblémát is okoz, mert szellemi fogyatékosnak minősíti a roma gyerekek jelentős részét, amivel elvágja a továbbtanulás esélyeit. (Mayer 2003, 63. p.)

Ahhoz, hogy megismerjük a roma származású gyerekek iskolai beilleszkedésének nehézségeit, illetve elsősorban annak tényleges okait, meg kell ismernünk mindazokat a külső és belső tényezőket, amelyek a jelenlegi – mondhatni katasztrofális – helyzethez vezettek.

Úgy gondolom, megkerülhetetlen a roma identitás kérdése, de legfőként a belső identitásválság. Számtalan iskolai kudarc mögött ezt a jelenséget figyelhetjük meg a leggyakrabban, épp ezért célszerű ezt a tényezőt külön vizsgálni. A roma gyerekek rengeteg tapasztalattal rendelkeznek arról, mit jelent olyan országban élni, ahol megvetett, sztereotípiákkal sújtott, elnyomott kisebbség tagjaiként vannak elkönyvelve. Mély nyomot hagynak bennük azok a negatív tapasztalatok, amelyek iskolai, mindennapi életüket kísérik, amelyek baráti vagy akár párkapcsolataikra is hatással vannak.

A szociálpszichológiai teória szerint a szociális identitás fejlődése, ezen belül az etnikai identitás változása az a folyamat, amely során az etnikai kisebbségi személy megérti és elfogadja, hogy az adott etnikai csoporthoz tartozik. Ez a tudatosodási folyamat fokozatos, és jellemzően a serdülőkor végére befejeződik. A folyamat fontos része, hogy az illető milyen értéket párosít ahhoz a közösséghez, amelyhez ő maga is tartozik. S itt felmerül a kérdés, vajon képes-e pozitív identitást kialakítani saját közösségéhez, vagy – a külső fenyegetés miatt – negatív jegyekkel ruházza fel ezt a kisebbséget, aminek eredménye a negatív önmeghatározás, a negatív identitás, és saját közösségének elutasítása. Az etnikai identitás kialakulását alapvetően az a stigma befolyásolja, amellyel a többségi társadalom a romákat sújtja. „A stigma olyan viszony, mely egy jellemvonás és egy sztereotípia között áll fenn.” (Goffman 1981, 184. p.)

A kívülről kapott negatív kép elkerülhetetlenül valamifajta reakciót vált ki az érintettekből – adott esetben azokból a roma serdülőkből, akik éppen abban az életkorban vannak, amikor identitásuk formálódik, megszilárdul. Ha a roma gyerekek a mindennapjaikban averzív viselkedési formával találkoznak, nehezen elképzelhető, hogy a saját, többségitől eltérő származási csoporttal való büszke azonosulást választják. A mindennapi tapasztalatok is nagymértékben hozzájárulnak az etnikai identitás kialakulásához, és ezek a tapasztalatok többnyire arról árulkodnak, hogy a kisebbségi személy számára korlátozottak a választási lehetőségek, nem jut hozzá olyan szolgáltatásokhoz, gyakorlatokhoz, amelyekhez többségi társadalom tagjai hozzáférnek. Az etnikai csoporttal szembeni előítélet, amelyet a kisebbséghez tartozó akár személyes, akár intézményes szinten megtapasztal, olyan veszélyt jelent, amely a kisebbségi csoport-hovatartozást tudatosíthatja. Az effajta fenyegetés az adott etnikai csoport tagjának egész személyiségét érinti, hiszen a testével is megjelölt, faji kisebbségként észlelt személy számára lehetetlenség kimenekülni abból a csoportból, amely nagyrészt a kívülről érkező kategorizáció terméke. (Neményi 2007) „Az etnikai kisebbséghez tartozó gyerekek identitásának fejlődésével kapcsolatos kutatások rámutatnak, hogy éppen a sztereotípiák, előítéletek, a diszkrimináció járulnak hozzá annak a korai tudatosodásához, hogy a gyermek egy stigmatizált csoport tagja, akivel szemben az oktatási rendszer nem is támaszt magas elvárásokat.” (Neményi 2007)

Azon etnikai csoport tagjai, akik rendszeresen megélik, hogy nem individuumként, hanem egy általánosított, sztereotipizált csoport tagjaiként vannak kezelve, akarva-akaratlanul beépítik a többség által sugallt képet a saját megítélésükbe. A sztereotípia fenyegetésére adott válasz a sztereotípia-szorongás (Steel–Aronson 1995), amikor már nem csak a személyre szóló megítélés gátolja a sztereotípia által sújtott személy kibontakozását. A sztereotípia-szorongás tehát egy olyan önmagát beteljesítő jóslat, ami a roma tanulók gyenge iskolai eredményekben mutatkozhat meg.

 

1.2. A roma származású diákok nyelvi hátránya

Az oktatási rendszer szempontjából van még egy jelentős hátráltató tényező, nevezetesen az adott roma népesség nyelvhasználata. Ez a nyelvi hátrány nyilván csak azokra a roma gyerekekre vonatkozik, akik nem teljesen integrálódtak a társadalomba és az államnyelvet sem ismerik, vagy történetesen kétnyelvűek (romanes–szlovák vagy romanes–magyar), de kétnyelvűségük ellenére sem rendelkeznek az iskolakezdéshez szükséges szókinccsel. Az ország déli és keleti határvidékein vannak romák, akik háromnyelvűek (romanes, szlovák, magyar vagy romanes és ukrán/rutén). Ennek következménye, hogy a gyerekek ugyan jól beszélik a többségi oktatás nyelvét, de gyakran nyelvi nehézségeik vannak amiatt, hogy egyik nyelvet sem beszélik tökéletesen. (Mayer 2003, 60–61. p.) Vagyis beszélik a többségi oktatás nyelvét, de bizonyára gyengébben, mint azok a gyerekek, akik szlovák vagy magyar anyanyelvűek.

A roma anyanyelvű gyerekek iskolai helyzete rejtett problémának látszik, mert nagyon ritkán tesznek róla említést: „Míg a szlovákiai magyar média sokszor hangsúlyozza az anyanyelvű oktatás fontosságát – a szlovákiai magyarok viszonylatában –, arról, hogy a roma anyanyelvű gyerekeknek milyen gondjaik vannak a magyar vagy a szlovák iskolába lépéskor, nem szokás beszélni. Elképzelhető, hogy maguk a romák sem nagyon beszélnek erről, elfogadják, hogy gyermekeik kisegítő iskolába járnak, s talán nem is tudatosul bennük, hogy ez sokszor nem a gyerekek értelmi képessége miatt van így, hanem azért, mert nem ismerik a tanítás nyelvét. Arra is van példa, hogy a szülők inkább örülnek annak, hogy a gyereküknek nem kell sokat tanulnia, lévén a kisegítő iskolában kevesebb a tantárgy, alacsonyabb a követelményszint (Pintér Tibor személyes közlése a Dunaszerdahely melletti Malomhely romatelepén folytatott terepmunkája alapján.)” – (Lanstyák 2010, 40. p.) Lemaradásuk mértéke akkor tűnik igazán nagynak, ha figyelembe vesszük, hogy még a magyar vagy szlovák anyanyelvű roma tanulók is problémákkal küzdenek. A roma gyerekek a magyar vagy szlovák nyelvnek csak olyan dialektusait ismerik és használják, melyeket tanáraik nem értenek és a többség által nem elfogadottak. (Prikryl)

A Szlovákiában élő nemzeti és etnikai kisebbségek közül egyedül a romák számára nem készült el anyanyelven akkreditált oktatási tervezet. Ráadásul olyan akkreditált tanárképzés sem létezik, ahol a kisebbségi nyelvet beszélő tanárok vehetnének részt az oktatásban.

Szlovákiában a minőségi képzést megcélzó reformok nem érintik a roma gyerekeket, ezt mutatja az is, hogy a roma gyerekeknek nincs lehetőségük anyanyelvi közoktatási képzésben részesülni annak ellenére, hogy a kisebbségi nyelven történő oktatást az alkotmányos jogszabályok szavatolják. Az anyanyelven történő képzéshez való alkotmányos jogot az alap- és középiskolák rendszeréről szóló, 350/1994. Tt. számú törvény biztosítja, amely minden nemzeti kisebbség számára, így a romák számára is érvényes kéne, hogy legyen. A következő tényezők függvényében ez máig nem valósult meg:

  • A romák 1991-ig csak mint „szociálisan rászoruló polgárok csoportja” voltak nyilvántartva.
  • Nincs kiépítve a roma tanítású iskolák hálózata.
  • Kétségek merültek fel a roma nyelv törvénybe iktatásával.
  • Kétségek merültek fel a roma nyelvű képzés szükségességével kapcsolatban.
  • A romák részéről is kétségek merültek fel a roma nyelv használatával kapcsolatosan.

A kisebbségi oktatás, amely nem feltétlenül jelent kisebbségi nyelven nyújtott képzést, régóta fennálló probléma Szlovákiában: a roma tanulókat számtalan esetben felzárkóztató osztályokban helyezték el ahelyett, hogy tényleges kisebbségi képzésben részesítették volna őket.

Statisztikai adatok állnak rendelkezésre arról, hogy szlovákiai romák – azok, akik nem asszimilálódtak a többségi társadalomba – kb. 70 százaléka használja a roma nyelvet anyanyelveként. Ám ennek ellenére az 1994-ben a statisztikai hivatal által végzett Romák 1994-ben című felmérés eredménye a roma nyelv oktatásban való bevezetése ellen érvel. A felmérés megállapítása szerint a romák véleménye a roma nyelv használatáról inkább negatív. Az említett kutatás alapján a roma válaszadók 11 százaléka vélekedett úgy, hogy azt szeretné, ha az alapiskolában az összes tantárgyat roma nyelven tanítanák, 33 százaléka csak néhány tantárgy roma nyelven való tanítása mellett foglalt állást és 45 százalék úgy gondolta, hogy egyetlen tantárgyat sem kellene roma nyelven oktatni. A tény, hogy a romák részéről sincs nagy igény az anyanyelvükön való oktatásra, még inkább megnehezíti a tárgyalt problémakört és megoldáshoz sehogy nem vezet. (Vašečka 2003, 47–49. p.) Így nem marad más választásuk, mint az államnyelv elsajátítása, ami véleményem szerint pozitív változást hozhat oktatásukat illetően, mivel maga a roma nyelven való oktatás és az ezzel összefüggő kulturális hátrány csak determinálja a roma gyermekek iskolai teljesítményét és akadályozza optimális fejlődésüket.

 

1.3. Hátrányos megkülönböztetés, elkülönítés

Az oktatási intézményekben az ösztönös vagy tudatos kirekesztés leggyakoribb lehetséges módszerei a következők lehetnek:

  • szegregációs képzés azonos iskolán belül különböző osztályokban;
  • településen belüli elkülönítéssel;
  • a roma tanulók speciális iskolákba való kiszorításával.

Jelen vannak azonban egészen kezdetlenes formái is a szegregációnak: külön étkeztetés, külön szünetek, és külön evőeszközök a menzán. A felsorolt elkülönítési formák felett az iskola vezetése és a fenntartó önkormányzat rendszerint szemet hunynak, mintha mi sem történne. Ezáltal hatalmas elkülönítési nyomás nehezedik a roma diákokra, ami ellen próbálnak, de esélyük sincs védekezni, míg a jogvédő szervezetek közbe nem lépnek. A nemzetközi jogvédő szervezet 2006 óta kíséri figyelemmel a szlovákiai romák helyzetét, rendszeresen jelentéseket készít a szlovákiai állapotokról. Leginkább azt nehezményezik, hogy a roma gyerekeket gyakran erővel és válogatás nélkül kényszerítik gyengébb képességű gyerekek számára létrehozott osztályokba. A jelentéseikből kitűnik az is, hogy a roma gyerekeknek nyújtott oktatás sok esetben nem azonos a többi tanulónak nyújtott oktatás színvonalával. Minden évfolyamban több osztályt indítanak. A gyakorlatban az iskola vezetése – szülői nyomásra (is) – az iskolai eredmények alapján sorolja osztályokba a gyerekeket. A roma gyerekeket szinte kizárólag a leggyengébb osztályba helyezik, annak ellenére, hogy teljesítményük ezt nem mindig igazolja. Így nemcsak etnikai alapú elkülönítés valósul meg, hanem a „rossz tanuló”, gyenge képességű címkét is megkapják a roma gyerekek. (Mayer 2003, 62–63. p.)

 

2. A roma műveltség színvonala

A legutóbbi népszámlálási adatok szerint alapfokú végzetséggel 1477 roma fiatal rendelkezik, ami a magát romának valló lakosok számának (107 200) 13,77%-a. Magyar származású alapiskolások száma 2011-ben: 34 203, a szlovákoké: 370 349. Szakközépiskolát 2011-ben csupán 68 roma gyerek fejezett be, gimnáziumban 14, konzervatóriumban pusztán 1 roma származású diák végzett. Szlovákiai egyetemen, főiskolán 2011-ben roma gyerek nem diplomázott.

A szegregált településeken élő romák közt van a legtöbb műveletlen és írástudatlan. A roma telepeken épp ezért élvez elsőbbséget az alapvető műveltségre való törekvés.

A statisztikai eredményeket vizsgálva hangsúlyozni kell azt a tényt, hogy a statisztikai és a valós iskolai végzettség adatai nagyban eltérhetnek. A romák iskolai végzettségének szintje tükrözi az oktatási folyamat eddigi eredményét. A romák életminősége és társadalmi helyzetének javítása ugyanakkor az iskolai végzettségüktől is függ.

A rendszerváltás időszakához képest ma több roma végzi el az általános iskolát, tanul érettségit adó középiskolában és kerül be a felsőoktatásba, de a többségi társadalom és a romák közötti távolság egy évtized alatt semmit sem csökkent.

 

  1. táblázat. Romák oktatásbeli műveltsége Szlovákiában 1991-ben és 2001-ben
sipos2

Forrás: Szlovák Statisztikai Hivatal

 

Ahhoz, hogy a romák iskolai végzettségét emelni tudjuk, az oktatási rendszernek szüksége van a tartalmi formák és módszerek feltételeinek megteremtésére, figyelembe véve a roma kisebbség sajátosságait. Ami leginkább befolyásolja az alacsony iskolai végzettségüket és gátolja fejlődésüket, az az etnikumon belüli értékek, köztük az oktatás fontosságának szubjektív értelmezése, mivel jelenlegi életstratégiájuk elsősorban csak a túlélésre összpontosul.

Az iskoláknak, illetve az iskolarendszernek meg kell változtatnia a romák hátrányos képzési struktúráját. A gyakorlatban bebizonyosodott, hogy kellő pedagógiai hozzáállással a roma tanulók képesek nagyon jó eredményeket elérni. Megfelelő körülmények között a legtöbb gyerek esélyt kap arra, hogy megközelítse a szellemi fejlődés normális szintjének elérését. A pozitív változásokat leginkább a roma problematikában tájékozott iskolákban és a megfelelően képzett tanárokban látom. De sajnos a rendszerváltás után huszonöt évvel sem változott sokat a szlovákiai oktatási rendszer, mert még mindig nem elég felkészült a romák oktatási sajátosságaira, továbbra is érzékelni lehet az iskola világában megjelenő diszkriminatív tendenciákat, szegregált iskolák és osztályok jelenlétét, melyek megakadályozzák a kölcsönös megismerés esélyét, a különbségek megértését és a probléma megoldásának előmozdítását. Az Open Society Institute (OSI) képviselőinek 2001-es jelentése, melyet az EU intézményei számára készítettek, felhívja a figyelmet a roma diákok iskolarendszerbeli kirekesztésének számos formájára:

– az iskolavezetés diszkriminatív hozzáállására;

– az oktatási rendszer készítői figyelmen kívül hagyják sok roma gyermek nyelvi, kulturális és társadalmi helyzetének különbségeit;

– a roma gyerekek értelmi fogyatékosok számára fenntartott iskolákba való áthelyezésére.

Az OSI jelentése a szlovák kormányt is erősen bírálja a roma gyerekek számára létrehozott speciális osztályokért és az anyanyelv jogérvényesítésének megvonása miatt – az anyanyelv használatához és az anyanyelvi oktatáshoz való jog ugyanis a legalapvetőbb jogok közé tartozik. A tapasztalat sajnos a jogérvényesítés ellenkezőjét mutatja, mert Szlovákia (és a többi posztkommunista ország) egyik legnagyobb problémája véleményem szerint a roma gyerekek oktatáshoz való hozzáférésének nehéz volta. Az általam tanulmányozott felmérések és irodalom is azt mutatják, hogy a roma gyerekek esélyegyenlőtlenségére a következő tényezők vannak hatással:

– A tantervek és a tanítási módszerek főleg a többségi lakosság értékeit és elvárásait tükrözik.

– A tanárok nincsenek felkészülve, hogy megbirkózzanak egy multikulturális osztályban való oktatással.

– A roma gyerekek nem elég felkészültek, hogy megértsék a tanárok hivatalos nyelven történő utasításait, és nem rendelkeznek az oktatásra összpontosító pozitív példákkal.

– Az iskolák a romák lakta faluktól, településektől néha nagyon távol találhatók, ami a roma családok számára, tekintve alacsony társadalmi és gazdasági státuszukat, nagy akadályt jelent.

A roma tanulók hagyományos iskolai oktatásának sikertelensége miatt jelentős változásokra van szükség a jelenlegi iskolarendszerben. A legfontosabb lépés az, hogy mindenki számára javítsák az oktatáshoz való hozzáférést. A Roma Human Development Project kutatásainak eredményei megerősítették, hogy a romák nem akarnak semmilyen módon elszigetelten élni a többségi társadalomtól, sőt azt szeretnék, ha gyermekeik ugyanabba az iskolába járnának, mint a nem roma gyerekek, nem akarják, hogy a gyermekeiket bármilyen módon kizárják az oktatási rendszerből. Az egész oktatási rendszernek minőségi változáson kell átesnie az oktatás nagyobb egyetemessége felé, hogy képes legyen rugalmasan reagálni a munkaerő-piaci követelményeknek.

Az iskola alapvető célja a cigány tanulókkal kapcsolatosan az, hogy a gyermekek olyan fejlesztésben részesüljenek, amely segíti társadalmi integrációjukat, erősíti identitástudatukat, és az alapfokú iskolai bizonyítvány megszerzése után kellő továbbtanulási eséllyel bocsátja el őket. Szlovákia ezt 1991-ben olyan kormányzati programban fogadta el, ami a romák iskolázási helyzetének javítását tűzte ki célul. Akkori becslések szerint a roma gyermekek mintegy 70%-a speciális (kisegítő) iskolában tanult. Évente mintegy 30 fiatal érettségizett, a felsőoktatásban pedig egyáltalán nem volt roma hallgató. A mai adatok szerint sokat javultak a romák oktatási mutatói, de még mindig nem mondhatóak optimálisnak.

 

  1. táblázat. Romák oktatásbeli műveltsége Szlovákiában 2011-ben
Forrás: Szlovák Statisztikai Hivatal

Forrás: Szlovák Statisztikai Hivatal

 

3. Romák az oktatási rendszerben

 

3.1. Speciális (kisegítő) iskolák

A roma tanulók iskolai szegregációja hosszú évek óta megszokott módja, hogy szocializációs hiányosságaikra hivatkozva már beiratkozásnál különválasszák és szellemi fogyatékosok vagy tanulási nehézségekkel küzdő gyerekek számára fenntartott iskolába történő átirányításon keresztül kisegítő osztályokba sorolják őket. A kisegítőkbe járó tanulók száma a hatvanas évek elejétől, a diákok egyre teljesebb körű beiskolázásával a nyolcvanas, kilencvenes évek végéig folyamatosan gyarapodott. 2001-ben Szlovákia tanulóinak 3,1%-a járt kisegítő iskolába, a roma tanulók esetében ez az arány 62,4% volt.

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a kisegítő iskola a roma gyerekek és mindazok számára, akiknek ottléte nem indokolt, zsákutcát jelent. Az ott végző gyerekek nem fejezik be az alapiskolát, így továbbtanulásuk csak speciális középiskolában lehetséges, esélyt nem kapva arra, hogy normál középiskolai érettségiben részesüljenek. (Mayer 2003, 65–66. p.) A roma gyerekek komoly nehézségekkel szembesülnek az általános iskolába kerüléskor. A hátráltató tényezők, illetve az iskolai rendszer diszkriminatív jellege miatt háromnegyedük kerül a szellemi fogyatékosok számára fenntartott speciális iskolákba annak ellenére, hogy jellemzően nem szellemi fogyatékos gyerekekről van szó.

A nyelvi és szociális hátrányok mellett a szegregáció gyakorlata is hozzájárul a roma tanulók szellemi fogyatékosok számára fenntartott iskolákban történő elkülönítéséhez. A speciális iskoláknak érdekük, hogy minél több gyereket toborozzanak, hiszen tanulólétszám alapján kapnak állami támogatást, ami magasabb a normál iskolák fejkvótáinál. Ezzel összefügg a speciális iskolák számának folyamatos növekedése: Szlovákiában 1991-ben 111 speciális iskola volt, 2006-ban 242, 2014-ben pedig 379 (ehhez még hozzá kell számolni a normál iskolákban kialakított speciális osztályokat, ilyenekből 2014-ben 328 volt).

A speciális iskolába történő besorolást megelőzően a gyerekeknek pszichológiai-pedagógiai vizsgálaton kell átesniük, ahol IQ-tesztet kell kitölteniük. Bizonyított, hogy az IQ-teszt nyelvileg és kulturálisan „elfogult”, tehát azok, akik nem az adott kultúrában nevelkedtek fel vagy nem anyanyelvükön töltik ki a tesztet, a többiekkel szemben hátrányban vannak. (Mayer 2003, 67. p.) A roma diákok általában határeset kategóriában teljesítik ezeket a teszteket, ennek ellenére a gyakorlat az, ha nem roma tanuló teszteredménye határeset, akkor normál tanrendű általános iskolai felvételét javasolják, a roma gyerekeket pedig speciális iskolába irányítják. Az Európai Roma Jogok Központjának munkatársai arra hívják fel a figyelmet, hogy a speciális iskolákban sok olyan roma gyereket találtak, akiknek az IQ-ja ráadásul magasan az átlag feletti volt. Ezekben az esetekben az iskolaigazgatók a gyerek speciális iskolába való íratását magatartási zavarral magyarázták. Ami több szempontból is aggályos, mert ha valóban magatartási zavarral küszködik a diák, úgy más iskolatípusba kellene járnia, másrészt etnikai szegregációt eredményez. (Mayer 2003)

Szlovákiában a szegregáció hivatalosan jogellenes, az oktatási intézmények falain belül mégis jelen van. A rendszerváltás óta folyó kutatások szerint a roma gyerekek szegregációja különféle iskolákban vagy osztályokban rendszeressé vált. A fogyatékkal élők számára létrehozott speciális iskolákban vagy osztályokban a romák felülreprezentáltak, amit javarészt az iskolaérettségi szakértők vizsgálatai igazolnak. A szakértői bizottságok nem látják el elegendő információval a roma szülőket, ami szükséges lenne ahhoz, hogy annak fényében tájékozottan adják beleegyezésüket a gyermekük ilyen osztályban vagy iskolában történő elhelyezéséhez. Ez pedig alapvető fontosságú, mert a szülőknek írásbeli beleegyezésüket kell adniuk a szakértői bizottság döntéséhez, ami ellen egyébként fellebbezni tudnának. A vizsgálatokon határesetnek minősített gyerekeket szellemi fogyatékosnak tartani nem megalapozott döntés. A legtöbb, ami ezekről a gyerekekről elmondható, hogy nem iskolaérettek. A szegregáció és diszkrimináció megszüntetésének egy fontos lépcsőfoka lehetne, ha az IQ-tesztet felcserélnék egy kulturális és nyelvi szocializáció által kevésbé befolyásolt teszttel. A gyakorlat szerint 2-3 perc alatt döntenek egy-egy gyerek sorsáról a bizottságok, a rossz döntésnek tehát beláthatatlan, egy életen át tartó következményei vannak, ennek ellenére mindmáig nagyon egyszerűen és sablonszerűen működnek ezek a bizottsági döntések.

 

3.2. Előkészítő (nulladik) osztály

Szlovákiában 1991-ben kormányzati kezdeményezésére indult az úgynevezett „nulladik osztály” kísérlet. Olyan gyerekek vettek részt az iskola-előkészítőben, akik hátrányos társadalmi-gazdasági környezetben élnek, betöltötték hatodik életévüket és a pszichológus szerint nem elég iskolaérettek. Országszerte csak az 1996/1997-es tanévben indították, ahol a roma gyerekek aránya viszonylag magas volt. Ugyanakkor, annak ellenére, hogy a program sikeres volt, csak kísérleti stádiumban működött, ami azt jelenti, hogy finanszírozása évről évre történt, aztán 4 évre megvontak tőle minden anyagi támogatást. Majd 2000-ben indították újra a programot, akkor már „előkészítő osztályok” néven. A program azzal a céllal készült, hogy felzárkóztassa és felkészítse az iskolaköteles gyermekeket az 1. osztály feladatainak elvégzésére, mert a kutatások azt mutatták, hogy a nulladik osztályt végzett gyermekek könnyebben veszik az akadályokat és könnyebben végzik el az első osztályt.

A beíratott gyermekeket iskolapszichológus is vizsgálja, aki ha korainak ítéli meg a gyermek iskolakezdését, halasztást javasol. Ilyen esetben az oktatási törvény szerint az iskolaköteles gyerekek szülőjének két lehetősége van: gyermekét visszaviszi az óvodába, vagy az iskola előkészítő (nulladik) évfolyamába járatja. Az előkészítő osztályok a gyermekkel az alacsony létszámnak köszönhetően családias környezetben foglalkoznak. A kis létszámú osztályok lehetőséget adnak az egyéni foglalkozásra. Szorosan együttműködnek az iskolapszichológussal és gyógypedagógusokkal. Így egyénenként könnyebben fel tudják térképezni, melyik az a terület, ahol az illető kisdiák segítségre szorul, és milyen képességeket szükséges fejleszteni. Az előkészítő osztályok nagyon nagy előnyt jelentenek, mivel a roma gyerekek jelentős része nem jár óvodába, így rendszerint lemaradnak mindazon nevelésről és iskolai életre való felkészítésről, melyet az óvoda biztosíthatna számukra.

A hátrányos körülményekből érkező gyerekek nem eléggé felkészültek arra, hogy maradéktalanul eleget tegyenek az iskolai követelményeknek. Éppen ezért gyakran az alapiskola pedagógusára hárul a nevelőnő feladatainak elvégzése is. Ezek a többletfeladatok csak nehezítik a pedagógusok teendőjét. Az előkészítő osztályok működtetése több szempontból is hasznos, részben segíti a gyerekek szocializációját, másfelől pedig hozzájárul a nyelvi problémáik leküzdéséhez. De nemcsak a gyerekek tanulásán segített, a pedagógusok munkáját is megkönnyítette azáltal, hogy az első osztályos tananyagot részeire bontva tulajdonképpen két tanév leforgása alatt sajátíthatták el a tanulók. Mivelhogy a hagyományos iskolai rendszerben kevesebb idő jut az előírt tananyag átvételére, gyakran előfordul, hogy az elsősök nem tanulnak meg tökéletesen írni és olvasni. A gyerekek ezeket a hiányosságaikat később nehezen pótolják, a nulladik osztály intézménye azonban ezt a hátrányt is lefaraghatja. (Hapalová–Daniel 2008, 9–10)

 

  1. táblázat. Nulladik osztályba járók száma iskolatípusok szerint, 2003/2004–2009/2010
Forrás: Oktatási, Információs és Prognosztikai Intézet (Ústav informácií a prognóz školstva – UIPŠ)

Forrás: Oktatási, Információs és Prognosztikai Intézet (Ústav informácií a prognóz školstva – UIPŠ)

 

3.3. Óvodák

A roma gyerekek óvodáztatásának kérdése régóta napirenden van, nemcsak pedagógiai, hanem politikai berkekben is. Mindazok, akik a témában jártasak, gondolok itt elsősorban a szociológusokra, valamint a gyakorló pedagógusokra, egyetértenek abban, hogy az óvodai nevelésben való részvétel egyfajta ugródeszkaként szolgál az általános iskolához, illetve a sikeres iskolai szerepléshez. A nevelő óvónő és mindemellett az óvoda mint nevelési és oktatási intézmény szerepe a roma gyerekek esetében kiváltképpen fontos, mivel szocializációjuk hiányosságából következően sok minden hiányzik a nevelésükből, s ezek pótlása nélkül az iskolai integrálódás, valamint a társadalmi esélyegyenlőtlenségek csökkentése még nehezebbé válik.

Az óvoda jelentős szerepet játszik az államnyelv helyes elsajátításában, begyakoroltatásában, abban, hogy a nyelvi nehézségekből adódó hátrányok csökkenjenek, hogy megszokják a rendszeres tevékenységeket és egyúttal átvegyék a szociális sémákat, amelyek az iskola zavartalan elvégzésének szempontjából kulcsfontosságúak. A roma gyerekek óvodáztatásának egyik célja a rendszerességre való szoktatás, a szókincs fejlesztése, a szabályok elsajátítása, játékokkal való megismerkedés, tehát általában az iskolai életre való felkészítés. Ennek egyetlen akadálya az, hogy a roma gyerekek nem látogatják az óvoda intézményét, aminek lehetséges magyarázata a roma családok hátrányos anyagi helyzete és a szegregált településektől távol eső óvodák. A távolság és az óvodához szükséges anyagi háttér csak egy újabb barikádot jelent számukra. Sok helyen szükséges lenne az óvodai férőhelyek bővítésére, továbbá különféle támogatásokra a hátrányos helyzetű rétegek számára ahhoz, hogy rendszeresen óvodáztatni tudják gyerekeiket. Ilyen lehetne az ingyenes óvodai étkezés garantálása, vagy óvodáztatási segély biztosítása, ruházat vásárlására. Valamint javítani kellene a szülők és óvoda közti kommunikáción. Ehhez hatékony segítséget jelentene az is, ha a nevelők nagyobb szerepet kapnának a gyerekek óvodáztatásának előkészítésében.

Az óvodák száma 1988 és 1995 között 4042-ről 3321-re csökkent, 2011-ben már csak 2743 óvoda volt az országban. Az óvodát látogató gyerekek száma az elmúlt évtizedben jelentősen nem csökkent, ám az egyébként is alulreprezentált roma gyerekek száma több mint a felére csökkent: arányuk 2004-ben 0,79% volt, 2012-ben 0,36%.

 

  1. táblázat. Roma óvodások százalékos aránya a 2003/2004-es tanévben
Forrás: Oktatási Információs és Prognosztikai Intézet (Ústav informácií a prognóz školstva – ÚIPŠ)

Forrás: Oktatási Információs és Prognosztikai Intézet (Ústav informácií a prognóz školstva – ÚIPŠ)

6. táblázat. Roma óvodások százalékos aránya a 2011/2012-es tanévben

Forrás: ÚIPŠ

Forrás: ÚIPŠ

 

Az óvodának kiváltképpen nagy jelentősége van a hátrányos szocio-kulturális helyzetből származó gyerekek számára, legyenek romák, vagy sem. Ezért szükség van olyan módszerekre, amik arra motiválják ezeket a családokat, hogy gyerekeiket óvodába írassák. Leggyakrabban a következő a módszereket használják arra, hogy az óvodába csalogassák a roma gyerekeket:

– Nyílt napokat tartanak nem csak a gyerekek, hanem a szülők számára is.

– Ünnepek alkalmával tartott műsorokban együtt szerepelnek roma és nem roma gyerekek. Az óvodák efféle hozzáállása pozitívan hat a roma és nem roma szülők egymás közötti kapcsolatára.

– Az ünnepek alkalmával a szülők láthatják gyermekük fejlődését. Ez a tény nagyban hozzájárul ahhoz, hogy szívesen járassák gyermekeiket az adott óvodába.

– Helyenként családlátogatások történnek nemcsak az új, hanem a régi óvodások családjánál is. Ez segíti a családok és az óvodák közötti hatékonyabb kapcsolat kialakulását és fenntartását.

– A fogadóórákon kívül is szívesen látják a szülőket, alkalmazkodva a családok különféle életritmusához.

– Némely óvodában rendszeresen informálják a szülőket a gyerekek előmeneteléről, ezzel is hangsúlyozva számukra az óvodáztatás fontosságát.

– A családok anyagi nehézségeinek csökkentése is sokat segíthet. Például vannak intézmények, ahol ingyen biztosítják a törölközőt és az ágyneműt a gyerekeknek, és azt helyben ki is tisztítják. (Szabó 2007)

 

3.4. A cigány családok és a nevelési-oktatási intézmények közötti konfliktus

A konfliktusok már az óvodakezdéssel, az óvodába járás időtartamával, vagyis a gyakori hiányzásokkal kezdődnek, mivel ahhoz, hogy sikeres iskolai előmenetellel rendelkezzenek, legkevesebb hároméves óvodai nevelésre lenne szükségük. Mindennek ellenére a roma gyerekek többsége átlagban csak egy évet tölt az óvodában, s még ekkor is rendszertelenül látogatja azt. Sokan közülük nem töltenek el annyi időt az óvodában, hogy az iskolakezdéshez szükséges ismeretekre szert tudjanak tenni.

A roma szülők nem tartják fontosnak gyerekeik óvodáztatását, mivel felfogásuk szerint a gyermek nevelése csakis a család dolga. Továbbá nem éreznek nagy bizalmat az óvodával szemben, féltik gyermekeiket, hiszen azok nem szeretik az óvodát, merthogy ellentétben az óvodával otthon azt tehetik, amihez kedvük van, nem ütköznek folyamatosan szabályokba, és nem találkoznak olyan feladatokkal, melyek teljesítésére nem képesek, s ezáltal az óvoda a folyamatos kudarcot jelent számukra.

Mindemellett nem elhanyagolandó, hogy a roma családok közt rendkívül magas a rossz szociális körülmények közt élők száma, ezért képtelenek az óvodába járáshoz szükséges anyagi javak előteremtésére. A roma családok alacsony szociális helyzete szorosan összefügg azzal a ténnyel, hogy gyakran olyan településen élnek, ahol egyáltalán nincs óvoda, vagy mindössze rosszul felszerelt, alacsony képesítésű nevelőket foglalkoztató óvodák várják a gyermekeket. (Fiáth 2002)

Az iskolakezdés szempontjából súlyos nehézségekhez vezethet, hogy a romák életére nem jellemző a szigorú időbeosztás, nem szokták meg az állandó napirend követését, vagyis teljesen másképp kezelik az időt, mint a nem roma családok. Egy ilyen családi közegben felnövő (előzőleg az óvodát nem látogató) roma kisgyermek számára hatalmas gondot jelent az iskolai időbeosztáshoz, a tanórák kötött rendjéhez való igazodás. Gondot jelent ezenkívül a roma családok körében támogatott, neveléssel kapcsolatos elképzelés a gyermek „szabadságáról”, mármint hogy a gyerek azt csinálhat, amit akar, valamint hogy meg kell neki adni mindent, amit kér. Ez az „egyedi gondoskodás” viszont oda vezet, hogy a gyermekben nem alakul ki elfogadható iskolai teljesítményekhez szükséges önkontroll, és mire a felső tagozatra kerül, agresszívvá, kezelhetetlenné válik.

A helyzeten csak ront az a tény, hogy a cigány közösségekben a gyerekek életéből kimarad a serdülőkor. A gyerekkorból való kilépés után felnőttproblémákkal (pl. házastársválasztás) találják szemben magukat, s ez egyfajta szerepkonfliktushoz vezet, és túlterhelést okoz: a személy környezete által túl sok kötelezettségnek van kitéve, így nem tud megfelelni mindegyiknek és szerepei között konfliktus lép fel. A gyermeknek nehéz egyszerre megfelelni az iskola és a szülő elvárásainak, ugyanis nem tudja kezelni a helyzetet, hogy otthon felnőttként viszonyulnak hozzá, de az iskolában még mindig gyerekként néznek rá, s ebből adódóan a tanár tiszteletére is képtelen.

A roma családok és az oktatási intézmények közti feszültség egyik fő forrása a nevelési célokról, nevelési feladatok megosztásáról való eltérő nézetek. (Forray–Hegedűs 2003) A nevelési-oktatási intézmények elsődleges feladatuknak tartják a gyerekek életre való felkészítését, aminek érdekében fontos nevelési feladatokat vesznek át a szülőktől, de e feladatok teljesítésének érdekében egyfajta együttműködést, segítséget is elvárnak tőlük. A roma szülők viszont ezzel ellentétben nem szánnak más szerepet az iskolának, pusztán olyan alapvető dolgok megtanítását, mint az írás és az olvasás. Saját értelmezésük, felfogásuk szerint az igazi élet az iskola falain kívül zajlik, így a család az egyedüli intézmény, amely előkészítheti a gyermeket az életre, sőt ha úgy adódik, tanítási időben is megszabhatja, mit csináljon a gyermek (pl. a kistestvérre vigyáz). A helyzet komolyságát jelzi, hogy sok szülő csak azért íratja iskolába gyermekét, mert fél az esetleges szankcióktól. Számtalan probléma adódik abból, hogy a roma családok és a pedagógusok nem ismerik egymást, ezáltal kölcsönös bizalmatlanság jellemzi kapcsolatukat, s ez a nagyon ritka és zavaros kapcsolattartás következményeire vezethető vissza. (Havas–Kemény–Liskó 2002) Kutatások kimutatták, hogy sokkal több probléma van azon gyermekek tanulása kapcsán, akiknek a szülei nincsenek napi kapcsolatban az oktatási intézménnyel, mint azokéval, akiknek szüleit és tanárait folyamatos egymás közötti kommunikáció jellemzi.

Az oktatási intézmények nem képesek a roma lakosság sajátos kultúrájából adódó, a normától eltérő viselkedési formák tolerálására. Az effajta elutasítás eredményeképp a cigány családokból nagyobb indulatokat vált ki, ha gyermeküket bármilyen gyanított vagy valós sérelem éri, arról nem is beszélve, hogy az olyan esetek száma, mikor a roma szülő a gyerekkel szemben a tanárnak adott volna igazat, minimális. Sokszor hajlamosak erőszakos módon fellépni a tanárokkal, így a tanárok nemcsak bizalmatlanokká válnak a szülőkkel szemben, hanem félnek is tőlük. De nyilvánvalóan az éremnek két oldala van. Mert akadnak pedagógusok, akik előítéletekkel viseltetnek a roma tanulókkal szemben, s előítéletüket nem is titkolják. Ennek következtében alakulnak ki olyan konfliktushelyzetek, amikor a roma szülőt nem engedik be az oktatási intézménybe – ami nem mondható megoldásnak, mi több, tovább rontja a szülő és az iskola közötti ellentéteket. Ezt csak nehezíti a roma lakosság rossz szociális helyzete és az, hogy az ország marginalizált területein élnek, ott tehát, ahol rosszul felszereltek az oktatási intézmények és magas az alacsony végzettségű tanárokat foglalkoztató iskolák száma. (Forray–Hegedűs 2003)

A roma szülők hátrányos anyagi helyzetük következtében képtelenek az iskolával járó költségek fizetésére, másrészt a lakásuk zsúfoltsága, a berendezési tárgyak szűkössége, a tankönyvek hiánya az otthoni tanulást képtelenséggé teszi. Ezekben a térségekben az önkormányzat nem tud nagyobb mértékben segíteni a rászoruló családokon, a többség rossz higiéniai körülmények közt él, s jellemző rájuk az alultápláltság. Ezek a gyerekek nem indulnak egyforma esélyekkel, és épp ez az oka a roma diákok gyakori hiányzásának, így pedig az iskolának sincs esélye a szóban forgó tanulók felzárkóztatásra. Az éhező gyermekeket egyébként sem könnyű rávenni, hogy a tanulásra koncentráljanak. 2005-ben a mulasztott órák csaknem egynegyedét (23,50%-át) a hátrányos helyzetű diákok mulasztásai tették ki.

 

  1. táblázat. Iskolai hiányzások 2005-ben megyei bontásban (mulasztott órák száma)
Forrás: MPC. ÖSSZDH: összes diák hiányzásai, HHDH: hátrányos helyzetű diákok hiányzásai

Forrás: MPC. ÖSSZDH: összes diák hiányzásai, HHDH: hátrányos helyzetű diákok hiányzásai

 

De nemcsak a hátrányos szociális helyzet alakíthatja negatívan a roma tanulók iskolai pályafutásának alakulását. Ugyanilyen tényező lehet a tanár-diák kapcsolat is, gondot okoz például, hogy a tanárok, nem ismerve az eltérő etnikai és kulturális sajátosságokkal rendelkező roma gyerekeket, nem alkalmasak a nevelésükre, oktatásukra. Nem tudják kezelni az osztályokon belüli konfliktusokat roma és nem roma gyerekek között, nem értik meg a roma gyerekek közléseit, illetve nem tudják magukat megértetni a roma tanulókkal. Ez a állandó kommunikációs szakadék vezet a gyermekek magatartásának korlátozhatatlanságához, továbbá ahhoz, hogy a gyerekek gyakran unatkoznak az órákon, vagy nem működnek együtt a tanárral.

Az eddig felsorakoztatott, roma kisebbségre jellemző ismertetőjegyek előítéleteket szülnek a többségi társadalomban a roma lakossággal szemben, s ez a sztereotípia hátrányos megkülönböztetéshez vezet. Az oktatási intézmények elutasító és kirekesztő légköre kihat a roma gyerekek tanulmányi eredményeire és sokszor szorongást idéz náluk elő. Szomorú, hogy gyakran maguk a pedagógusok sem mentesek az előítéletektől, mert ezzel nagyban hozzájárulnak a cigány gyerekek kortárs csoportokból való kirekesztéséhez. Hozzáértő pedagógiai közbelépés nélkül a kirekesztés a roma gyerekek szegregációjáig fajul. Így alacsonyabb teljesítményi színvonalat elváró, párhuzamosan alacsonyabb oktatási szintet biztosító homogén cigányosztályok jönnek létre, ahol a roma gyerekeket semmi sem motiválja arra, hogy jól teljesítsenek, vagyis felemelkedési esélyük jelentősen romlik, csaknem lehetetlenné válik.

 

3.5. Alap- és középiskolák

Ebben a fejezetben a cigány tanulók általános iskolai teljesítményével és az iskolák minőségével kapcsolatos adatokat foglalom össze, valamint a roma gyerekek általános iskolából való korai kimaradásának okait és továbbtanulási esélyeit vizsgálom. Az elmúlt mintegy huszonöt évben Szlovákiában lényeges változások történtek a közoktatási rendszerben, de sajnos semmi jel nem mutat arra, hogy a cigány tanulók szempontjából bármi változott volna.

A roma diákok megyék szerinti eloszlása egyenetlen: leginkább Kassa (39,95%) és Eperjes megyében (33,59%) felülreprezentáltak, míg Nagyszombat vagy Zsolna megyén belül arányuk körülbelül egytizede az imént említett keleti megyékének. A cigány tanulók arányában a térbeli különbségeken kívül jelentős eltéréseket tapasztalhatunk településtípusonként is. Minél távolabb helyezkedik el az iskola egy adott roma településtől, annál kisebb az esélye annak, hogy az azt látogató roma tanuló az ott folytatott tanulmányait be is fejezi.

 

  1. táblázat. Általános iskolát látogató hátrányos helyzetű diákok száma Szlovákia egyes megyéin belül
sipos8

Forrás: MPC

 

Szlovákia legutóbbi (2011-es) népszámlálási adatai szerint a 408 288 alapiskolásból 1477-et tüntettek fel szülei roma nemzetiségűnek. Az, hogy tényleg ilyen csekély volna a roma gyerekek általános iskolai aránya, több mint kétséges, de mivel adatvédelmi szempontokra hivatkozva az iskolai statisztikákban megszüntették a roma gyerekekre vonatkozó elkülönített adatgyűjtést, nem tudunk reális képet nyújtani tényleges számukról. Csak az eperjesi Pedagógiai Módszertani Központ (MPC) felméréseire és az Oktatási Információs és Prognosztikai Intézet (UIPŠ) kutatási eredményeire hivatkozhatunk, ahol a romák származásuk helyett mint hátrányos helyzetű diákok vannak feltüntetve.

Általánosságban kijelenthető, hogy a roma gyerekek később kezdik és jóval később vagy idő előtt fejezik be az általános iskolai oktatást. Az általános iskolában komoly probléma a beiratkozás elkerülése is. Ez főképp azokra a roma családokra jellemző, akik illegálisan dolgoznak és laknak valamelyik cigánytelepen. Mivel illegálisan vállalnak munkát, nem jelentkeznek be a helyi hatóságoknál. Emiatt gyerekeiket sem írathatják be az általános iskolába. (Mayer 2003, 68. p.) A szlovákiai jogszabályok szerint a tankötelezettség 16 éves korig áll fenn, de sajnos a roma gyerekeknek riasztóan nagy hányada eddig az életkorig nem fejezi be az általános iskolai tanulmányait. A roma családok iskoláztatási hagyományainak hiánya és más egyéb szocio-kulturális tényezők következtében a cigány gyerekeknek az átlagosnál lényegesen nagyobb a bukási arányuk, ami sokszor a hiányzással összefüggő osztályozhatatlanság eredménye. A roma tanulóknak jóval alacsonyabb a továbbtanulási arányuk az átlagnál, amit részben a továbbtanulással összefüggő magasabb költségek, részben a családon belüli döntések eltérő volta is magyaráz – a szülők különbözőképpen értékelik a megkezdett középiskola befejezésének valószínűségét, főleg akkor, ha általában is kisebb jelentőséget tulajdonítanak az iskolának. Ez utóbbi körülmény nyilván jelentős mértékben szubjektív, legalábbis statisztikailag nem mérhető tényezők alakítják. Ezeket a tényezőket befolyásolhatja a családok közvetlen környezete is, vagyis az a közeg, ahonnan az információkat kapják. Gettószerű tömbben biztos kevesebb olyan példa akad, ahol tanulással valaki sokra vitte, mint asszimilált környezetben.

Az általános iskola elvégzése után a továbbtanulásnak négy útja nyílik meg a roma gyerekek előtt: szakiskolai képzés (odborné učilište – OU), inas-szakközépiskola (stredné odborné učilište – SOU), szakközépiskola (stredná odborná škola – SOŠ), gimnázium (GIM).

 

  1. táblázat. Hátrányos helyzetű diákok középiskolai továbbtanulása megyei bontásban
Forrás: MPC. OU: szakiskolai képzés, SOU: inas-szakközépiskola, SOŠ: szakközépiskola, GYM: gimnázium

Forrás: MPC. OU: szakiskolai képzés, SOU: inas-szakközépiskola, SOŠ: szakközépiskola, GYM: gimnázium

Az iskolától való távolság leküzdése nemcsak az általános iskola esetében, a továbbtanulásnál is jelentős akadályt jelent. A cigányság átlagosan jóval messzebb él a középiskoláktól, mint a lakosság zöme. A falvakban, aprófalvakban felülreprezentált roma populáció számára jóval több pénzbe kerül, hogy eljusson a javarészt városokban működő középiskolákba. Ha viszont a kollégiumi hálózatot választják, illetve az albérleti lakhatás mellett döntenek, még nagyobb a költséghátrányuk, mivel mindezek igénybevétele nagymértékben megnövekedett a közelmúltban. A rossz szociális helyzetből származó nehéz körülmények közt élő roma háztartások számára valószínűleg sokkal nagyobb áldozatot jelent (tizenéves) gyermekük munkaerejének elmaradása. Merthogy minél szegényebb valaki, annál nagyobb jelentőséget tulajdonít a mának (a túlélésnek) a jövővel szemben. Ökonómiailag számukra fontosabb, ha gyermekük a középiskola helyett alkalmi munkával támogatja családját.

A középiskolába való bekerülés minden gyerek számára nagy változást jelent, de a roma tanulók esetében különösen új környezetnek számít. A roma gyerekek többnyire vidéki településeken élnek, vidéki általános iskolába járnak, a középiskola viszont városban van, tehát nem csak az iskolát, hanem a városi környezetet és a kollégiumi életet is meg kell szokniuk. Azoknak a roma diákoknak, akiknek már sikerült az általános iskolában jó tanulmányi eredményeket elérni és alkalmazkodó magatartásukkal sikerült valamilyen presztízsre szert tenni, amivel megcáfolták a velük szemben megnyilvánuló előítéleteket vagy legalábbis tompították azokat, a középfokú iskolában az egész „bizonyítási eljárást” elölről kell kezdeniük.

A középiskolás roma tanulók sikeres beilleszkedése és mobilitása azonban nemcsak saját tehetségükön, elszántságukon, céltudatosságukon és szorgalmukon múlik, nemcsak a kormányzat hozzáállásán, hanem a többségi társadalom nyitottságán és befogadókészségén is. Iskolai sikertelenségük okai nemcsak saját korlátaikban keresendők, hanem és jóval inkább a többségi társadalom „befogadásra” való éretlenségében. A középfokú iskolákba és a többségi társadalomba beilleszkedni kívánó roma diák még több ellenállással találkozik a befogadó többség részéről, mint azt az általános iskolában „megszokta”. Ennek részben az az oka, hogy a középfokú iskolákban kevesebb a roma tanuló, mint a lakóhelyükön működő általános iskolákban volt, másrészt az, hogy a számukra, vagyis a lakóhelyi közösségükből még nem ismert gyerekek közé kell integrálódniuk, harmadrészt pedig az, hogy kamaszkorukra a nem roma gyerekekben már nagyobb mértékben vannak jelen a társadalmi és faji előítéletek, mint az általános iskolás korúakban. A többségi társadalom részéről az integráció feltételeként szabott alkalmazkodás és „helyes viselkedés” a középiskolás roma gyerekek többsége szemében elfogadott értéknek számít, vagyis a sikeres befogadás érdekében igyekeznek elfogadni ezeket az értékeket, határozottan megkülönböztetve magukat azoktól az úgynevezett „rossz cigányok”-tól, akik nem tudtak integrálódni.

 

  1. táblázat. Roma és szlovák nemzetiségűek oktatásbeli műveltsége Szlovákiában 2001-ben
Forrás: Szlovák Statisztikai Hivatal

Forrás: Szlovák Statisztikai Hivatal

 

A fenti táblázatból világosan látszik, hogy az ezredfordulón az általános iskola után tovább nem tanuló romák aránya a társadalom többi tagjához képest még mindig nagyon magas volt. Viszont ha a legutóbbi (2011-es) statisztikát nézzük és összehasonlítjuk a 2001-es hivatalos adatokkal, akkor ez az oktatási szint pozitív tendenciát mutat, mivel a közben eltelt évtizedben a romák körében megnövekedett a szakképzettség megszerzésére való törekvés. Vagyis a többnyire alacsony iskolázottsággal rendelkező, szakképzetlen roma szülők gyerekeinek számottevő része határozottan megindult a magasabb iskolázottságot és jobb munkapiaci lehetőségeket biztosító szakképzettség felé. Ellentétben a rendszerváltás előtti időszakkal: a 70-es és a 80-as években a roma szülők többsége sok esetben eleget tett törvényes iskoláztatási kötelességének, a gyerekek közül mégis kevesen jutottak el az általános iskola befejezéséig. A szülők nem érezték gyerekeik iskoláztatásának lényegét és így a gyerekeiket sem motiválták a tanulásra. A rendszerváltás után a romák rekedtek ki először a munkapiacról, és ők váltak reménytelenül leszakadó, „tartós munkanélküliek”-ké, ezáltal a mai 30-40 éves roma szülők számára is nyilvánvalóvá vált, hogy magasabb iskolázottság elérése nélkül gyerekeik is csak arra esélyesek, hogy szüleik szegénységét és bizonytalan egzisztenciális helyzetét ismételjék. A roma gyerekek többsége szüleik értékrendje megváltozásának köszönhetően jelenleg már elvégzi az általános iskolát, és tovább is tanul valamilyen középfokú iskolában. Ezzel az eredménnyel akár elégedettek is lehetnénk, ha nem lenne annyira alacsony a felsőoktatási intézményekben részt vevő roma diákok száma. (Liskó 2005)

Munkámban a szlovákiai romák oktatási rendszerét, oktatásuk jellegzetességeit, nehézségeit, az ezzel kapcsolatos identitás- és nyelvi problémákat, a hátrányos megkülönböztetést, elkülönítést vázoltam. Röviden összefoglaltam a romák műveltségi színvonalát és az oktatási rendszerben való szerepüket. Iskolai végzettségük nagyban befolyásolja életszínvonalukat, gazdasági és társadalmi fejlődésüket az élet minden területén. Az integráció s benne az esélyteremtő oktatás csak akkor vezet sikerre, ha a cigány gyermekek gondjait komplex összefüggéseiben értelmezzük. Bizonyított tény, hogy megfelelő pedagógiai hozzáállással a roma tanulók képesek nagyon jó eredményeket elérni.


Irodalom

 

Cina, Stanislav-Cinová, Elena 2010. Využitie rómskeho jazyka na 1. stupni ZŠ. Bratislava, Metodicko-pedagogické centrum.

Fiáth Titanilla 2002. A magyarországi roma népesség általános iskolai oktatása. In Babusik Ferenc (szerk.): A romák esélyei Magyarországon. Budapest, Kávé Kiadó.

Forray R. Katalin–Hegedűs T. András 2003. Cigányok, iskola, oktatáspolitika. Budapest, Oktatáskutató Intézet–Új Mandátum.

Goffman, Erving 1981. A hétköznapi élet szociálpszichológiája. Budapest, Gondolat.

Hapalová, Mirka–Daniel, Stano 2008. Rovný prístup rómskych detí ku kvalitnému vzdelávaniu. Člověk v tísni – pobočka Slovensko.

Havas Gábor–Kemény István–Liskó Ilona 2002. Cigány gyerekek az általános iskolában. Budapest, Oktatáskutató Intézet–Új Mandátum.

Kemény István–Janky Béla–Lengyel Gabriella 2004. A magyarországi cigányság 1971–2003. Budapest, Gondolat.

Lanstyák István 2010. A nyelvi problémák típusai. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 12. évf. 1. sz. 23–48. p.

Liskó Ilona 2005. A roma tanulók középiskolai továbbtanulása. Budapest, Felsőoktatási Kutatóintézet.

Mayer József 2003. Esélyt teremtő iskolák. Iskolai törekvések a hátrányos helyzetűek tanulási kudarcainak leküzdésére. Budapest, Országos Közoktatási Intézet.

Neményi Mária 2007. Az iskolai pályaesélyek társadalmi meghatározottságai. Educatio, 16. évf. 1. sz. 84–98. p.

Prikryl Edina: A cigány családok konfliktusa az óvodával és az iskolával. http://www.bnaibrith.hu/tanulmanyok/14bbbp.pdf

Steele, Claude M.–Aronson, Joshua 1995. Stereotype threat and the intellectual performace of African Americans. Journal of Personality and Social Psychology, 69. 797–811. p.

Szabó-Tóth Kinga 2007. Adalékok a roma gyerekek óvodáztatásának kérdésköréhez. Új Pedagógiai Szemle, 57. évf. 3–4. sz. 233–241. p.

Vašečka, Michal 2003. A roma kisebbség Szlovákiában. In Hodossy Gyula (összeáll.): A szlovákiai iskolarendszer 3. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 46–52. p.


László Sipos

The Roma education system in Slovakia

 

Our paper deals with the Roma question, the problems of the Roma minority and their social integration. When analysing the education of the Roma minority in Slovakia, it examines the interaction of education and integration, showing the characteristic features and difficulties of the Roma education. The study monitors the education level of the Roma, their role in the education system from pre-school through zero classes up to basic, special and secondary schools.

 


László Sipos    376.74(=214.58)(437.6)

The Roma education system in Slovakia    316.344.7(=214.58)(437.6)

 

Keywords: The Roma ethnic community in Slovakia, education level of the Roma in Slovakia, the Slovak education system, Roma integration.

Az Öreg Takarék. Az Ipolysági Takarékpénztár rövid története (1868–1945) 1

Joggal merül fel a kérdés, hogy ez az írás miért egy regionális pénzügyi központ szerepét megőrző hitelintézettel foglalkozik. Egyáltalán érdeklődésre számíthat-e egy banktörténeti megközelítésű téma? Pozitív visszhangja lehet-e a helyi közösségben, mikor a gazdasági-szociális problémák Ipolyságon és környékén újra és újra visszaköszönnek, a kapitalizmus pedig (most sem) mutatja a derűsebbik arcát? Az Ipolysági Takarékpénztár több mint hét évtizednyi története és nemcsak üzletközpontú, hanem közösségtámogató tevékenysége, mely során részvényesei, ugyanakkor a pénzintézet vezetősége Ipolyság 19–20. századi társadalmi és gazdasági történéseinek alakítói voltak, mintaként vagy egyfajta modellként szolgálhatnak a jelen gazdasági szervezeteinek, vállalkozóinak?

Először is hangsúlyozni kell, hogy a gazdasági vállalkozások és a regionális gazdasági szereplők problémaköre mindmáig a szlovákiai magyar helytörténeti kutatások perifériáján mozog. Másodsorban a történelemből vagy a helytörténetből szerintem ugyan tanulni, okulni nem lehet, tanulságokat nem vonhatunk le belőlük, azonban a felhalmozott tudás a valóság kezelése iránti érzéket élesztheti és finomíthatja. Ismereteink a jelen gazdasági és szociális problémái iránti érzékenységet fejleszthetik, ugyanakkor a múlt értelmezési tereit tágíthatják.

A másik oldalon azonban úgy látom, hogy a közösségi kohéziót és szolidaritást megszilárdító módszereket mintha még nem találnánk meg. És hát megértem a reakciókat: állíthatjuk azt is, hogy a közérdeket mindig háttérbe szorította/szorítja a magánérdek. Nincsenek illúzióim, hiszen egy gazdasági kérdéseket taglaló, gazdasági szervezetek intézménytörténetével és a 19–20. századi kapitalizmus regionális vonatkozásaival foglalkozó téma közvetlen vagy közvetett hatását nehéz kitapintani, rögzíteni.

Az előbbi kérdésekre, dilemmákra egészen más módon nyílhat válaszlehetőség. Az Ipolysági Takarékpénztár – melyet a 19. század végétől a ságiak Öreg Takarék néven hívtak – története véleményem szerint a következőképpen szolgálhat példaképül: a nyereségorientált banküzem irányítói a kezdetektől a helyi társadalom egyik építőkövének tekintették a takarékpénztárt, ezért az általuk adományozott, juttatott tőkéket, melyeket különböző jótékonysági célokra, szociális, oktatási és közművelődési igények teljesítésére vagy közhasznú intézmények támogatására különítettek el, Ipolyság gazdasági és kulturális fejlesztését célozták meg.

A takarékpénztár történetét ezen a helyen csak vázlatosan mutatom be. Az egykori Hont megye pénzintézeteit természetesen csak földrajzi értelemben, a megyehatárokon belül tekinthetem hálózatnak, hiszen fejlődésükre egyszerre hatottak az országos szinten jelentkező változások (kormányzati gazdaságpolitika, világgazdasági befolyások) és a helyi társadalom feltételrendszerei (városi vállalkozói réteg, társadalmi viszonyok, mentalitás és helyi identitás, a lakossági kölcsönigény jellemzői).2 Ugyanakkor a bank legfontosabb korszakait és fejlődését szélesebb összefüggésekben kívánom értelmezni.

Az Ipolysági Takarékpénztár nem tekinthető a város legelső hitelintézetének. Elsőként, 1868 folyamán jött létre a Hont Megyei Népbank mint önsegélyző és hitelegylet, amely azonban csak a megyei pénzek letéti és megőrző helyeként fejtett ki tevékenységet. Hitelszövetkezetként működött, de rövid fennállása alatt számottevő betétfelszívó tevékenységet nem fejtett ki.3 A népbank elnöke a megye főispánja, báró Majthényi László4 volt, aki később, 1870–1894 között a takarékpénztár elnöki tisztjét látta el. A rendelkezésre álló források szerint a Hont Megyei Népbank üzleti tevékenységét korlátozottnak tekinthetjük, pénzügyi helyzete sem lehetett szilárd, és nem éppen nyereségorientált irányvonalat követhetett. Az új pénzintézettel szemben nem volt nagy esélye fellépni. 1869 őszén, valószínűleg hosszabb ideje tartó válság után az Ipolysági Takarékpénztár végezte a felszámolását, egyben szerénynek mondható tőkéit is átvette.5

Az első, levéltári forrásokkal alátámasztható pénzintézet-alapításra Ipolyságon 1868-ban került sor.6 A takarékpénztár gondolatát, és ezzel a városi gazdaságfejlesztés felkarolását, illetve a megtakarított tőkéket birtoklók és a kölcsönöket nyújtók közötti intézményi közvetítő feladatok meggyökereztetésének fontosságát Winter Sándor7 vetette fel, aki Hederváry Antallal8 együtt kulcsszerepet játszott az intézet létrehozásában. Mindketten Ipolyságra kerülve alapozták meg szakmai karrierjüket. Winter sikeres kereskedőként, Hederváry pedig a városi közéletben jelentős szerepet játszó ügyvédként lett közismert. Winter már ekkor jól működő kapcsolatokat ápolhatott a helyi és környékbeli üzleti élet szereplőivel. Hedervárynak kiépített kapcsolatai lehettek a megyei vezetők felé, amit hatékonyan kamatoztathatott a takarékpénztár alapjainak lerakásakor. A báró Majthényi Lászlóhoz fűződő munkakapcsolata segített a legtöbbet. A megyei potentátot mint ügyvéd támogatta. Ez az ismeretség komoly helyzeti előnyt jelentett az alapítás körüli szervezőmunka lebonyolításában.

A részvényjegyzés Hont megye területén lassan haladt és több akadállyal találkozott, például a kételkedéssel, hogy az új intézet a környező megyék pénzintézeteinek konkurenciájával szemben egyáltalán talpon maradhat-e, az alapítókkal szembeni bizalmatlansággal, vagy azzal az érveléssel, hogy a város tőkeszegénysége eleve a bukását okozhatja.9 A részvényeket végül a szomszédos megyékből is jegyezték. Az alapítás körülményeivel már egyik tanulmányomban részletesen foglalkoztam, ezért ennek tárgyalásától most eltekintek. Leszögezhető, hogy a részvényesek között és az igazgatóságban a polgárosuló nemesség képviselői és a birtokosok mellett a városi kereskedőréteg, köztük jelentős számban a zsidó kereskedők képviseltették magukat. (Gaucsík 1998a, 8. p.; Gaucsík 1998b, 8. p.)

A hitelintézet jövőben követendő üzleti filozófiája a következőképpen fogalmazható meg: a takarékbetét-gyűjtés mellett megpróbált olcsó hitelt nyújtani, és ma már hangzatosnak tűnő pénzügyi „hitvallását” az akkor közkeletű filantróp eszmékkel is szépítette. A pénzintézet pecsétjén a sarlóval arató szűz mellett, aki a takarékosság, a szorgalom és pontosság, valamint az üzleti tisztesség allegóriájának is tekinthető, az alapítási év és a cégnév szerepelt. A részvényesek pontosan meghatározták a kibocsátott részvények számát, névértékét és az egy részvényért fizetett összeg nagyságát. 600 db részvényt bocsátottak ki 50 Ft értékben. Az alakuláskor a részvények értékének csak a felét kellett kifizetni. Az alaptőke nagyságát 30 ezer Ft-ban határozták meg, melynek felét egy év alatt fizették be. Részvényes az lehetett, aki bejegyeztette magát az aláírási ívre és mindegyik részvény után a „biztosítéki díjat” is befizette.10

Az új intézet a városban és környékén a pénzügyi szolgáltatások új rendszerét vezette be és Ipolyság legrégebbi pénzintézeteként 1945-ig működött. A pénzintézet fejlődése a magyarországi bankrendszer nagy korszakaival helyezhető párhuzamba.

Az alapítás utáni első tíz évet méltán nevezhetjük az alapozás időszakának, hiszen a bank ekkor építette ki ügyfélkörét a városban és a megyében. Működését tőkéinek lassú, bár folyamatos növekedése és a betétesek bizalmának erősödése jellemezte. Forgalma 1876-ra már elérte a több mint 1 millió forintot.11

A kortársak a pénzintézet virágzásának időszakát az 1878–1912 közötti évekre helyezték. A mérlegadatok ezt egyértelműen alátámasztják. A korszakhatárokat alkotó banktörténeti mérföldkövek a következők: A széles körű üzletágfejlődés 1879–1880-tól datálható, melynek legfontosabb elemét a betétnövekedés képezte. A kölcsönnyújtás növekvő tendenciája mellett ekkor kezdődött az értékpapírüzlet.12 Tegyünk mégis mérlegre néhány adatot. Például a vagyonállomány 1911-re elérte az 5,8 millió koronát, a nyereség a 100 ezer korona felé közeledett. 1907-ben és 1911-ben alaptőke-emelésekre került sor, mely utóbbival azt 720 ezer koronára növelték.13 Az 1911-es év éppen az alaptőke-emelés miatt jelenti egy korszak végét.14

Az 1890–1918 közötti időszak a szakirodalomban a hazai hitelintézetek „aranykoraként” van jellemezve. Országosan ebben a korszakban a hitelszervezet mutatta a legdinamikusabb fejlődést. (Tomka 1996, 37–40. p.) Helyi szinten az Ipolysági Takarékpénztárt sem kerülte el a konjunktúra. Néhány statisztikai adat is ezt támasztja alá: a takarékbetét-állomány 57,61%-a, a vagyonállomány 62,31%-a keletkezett ekkor. A forgalom 1899-ben 9,1 millió Ft-ot ért el, ami 1869-hez képest 95,42%-os növekedést jelentett.15

A helyi társadalmi elit egyik meghatározó személyiségét, Berkó Istvánt (1850–1929)16 1894-ben választották meg a bank igazgatójának. A bankvezetés konzervatív üzletpolitikát valósított meg, mely a folyamatos tartalékbővítésben, a visszafogott nyereségelosztásban és a racionális kamattervezésben nyilvánult meg. Az ipolynyéki fiókintézetet 1911-ben hozták létre.17

Ezt a prosperáló és válságtünetektől úgymond mentes korszakot, mely azonban mégis magában hordozta a pénzügyi fejlődés ellentmondásos jegyeit, az ipolysági bankárok szerint az „óvatos és szervesen munkált fejlődés” alapozta meg. Ugyanakkor az intézet sikeresen küzdött meg az új vetélytársakkal, az új alapítású takarékpénztárakkal, a Hontmegyei Népbankkal18 és a Gazdasági- és Iparbankkal.19 Az Ipolysági Takarékpénztár tekintélyét és gazdasági súlyát jelképezte az 1897 és 1899 között felépült impozáns székház, mely a város arculatát máig meghatározó épület. (Gaucsík 2004b, 8. p.; Gaucsík 2004c, 8. p.)

Röviden szóljunk a pénzintézet közhasznú tevékenységéről. A takarékpénztár részvényesei és vezetői a helyi társadalom részének tekintették a bankot. Az adományozó-támogató tevékenység helyi területei közé tartozott már az 1870-es évek végétől a közegészségügy (a megyei kórház) és az oktatás (katolikus és zsidó iskola, kisdedóvó, a polgári leányiskola), a szegény tanulók könyvekkel való ellátásának támogatása és a széles körű szociális adományozás (árvízkárosultaknak, tűzkárosult településeknek). Ezeket a tőkéket nemcsak a régióba, hanem a szomszédos megyékbe vagy éppen távolabbi helyekre is eljuttatták. Hitelekkel, részvényjegyzésekkel és tagsági díjakkal ki­emelten támogatták a gazdasági szférát.20

Az első világháború a gazdasági élet korlátozását hozta. Az állami hadigazdálkodás és beavatkozás a hiteléletbe alapvető változásokat hozott a takarékpénztár működésében: a banküzem fenntartásának költségei megnőttek, a kölcsönök behajtásánál tapintatosabban kellett eljárniuk, hogy az ügyfeleket megtartsák. Az idegen tőkék nagymértékű beáramlása veszélyes problémaként továbbra is jelen volt, hiszen a pénzfeleslegek kihelyezése akadályokba ütközött. Ebben a kényszerhelyzetben nemcsak az üzleti szempontok, hanem egyéb nem gazdasági körülmények miatt is (gondoljunk csak a felerősödött patriotizmusra) a hadikölcsönjegyzés természetesnek tűnt.21

A háború vége és az azt követő, 1925-ig terjedő periódus a takarékpénztár legnehezebb időszaka. Határváltozás, katonai harcok, anyagi károk, az alkalmazottak katonai szolgálata akadályozták a takarékpénztár működését, és a tőkeveszteségek súlyosbították a helyzetét. Az eddigi Budapest-irányultságú üzletpolitikát meg kellett változtatniuk, alkalmazkodniuk kellett az új csehszlovákiai döntési és pénzügyi központokhoz (Prága, Pozsony), ugyanakkor a bankpolitikai irányváltás sürgetőleg lépett fel: a 19. századi kisbankvezetési filozófiát meg kellett reformálni. A takarékpénztár 1921-től az Ipolysági Takarékbank cégnevet viselte (szlovákul Šahská sporivá banka, németül Ipolyságer Sparbank).22

Berkó Istvánt 1921-ben, tekintettel az új közgazdasági és pénzügyi kihívásokra, egy fiatal, de agilis bankár, Perhács Imre23 váltotta, aki a pénzintézet utolsó igazgatója volt.

Az intézetnek az új határ következtében Budapesten letétek formájában 3 millió koronás tőkéje maradt. A hadikölcsönök rendezésének és Csehszlovákia általi elismerésének bizonytalansága 2 millió koronás veszteséget jelentett. Ezt a problémát részben állami jóváhagyással később sikerült rendezni. A pénzintézet élére a pénzügyi kormányzat felügyelő biztost nevezett ki, aki a bank vagyoni helyzetének stabilizálására ügyelt.24 A hadikölcsön-veszteségek és a valutáris viszonyok rendezetlensége következtében az árfolyamveszteségeket nem lehetett kivédeni. Csődközeli helyzet 1921–1924 között alakult ki.25 Ennek elkerülését a betétesekkel való megegyezés tette lehetővé. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a betétesek vagyonuk 40%-át elveszítették.

Perhács Imrének a bank pénzügyi helyzetét az államkölcsönjegyzéssel és az értékpapírok csehszlovákiai átváltásával sikerült konszolidálnia, ugyanakkor a pénzintézet függetlenségét is megőrizte a pozsonyi bankok felvásárlási tervével szemben. Az intézet üzlet- és betétforgalma, illetve hitelezése 1927-től lendült fel. Vagyoni helyzetének rendezését segítette, hogy a Pozsonyi I. Takarékbankkal szoros pénzügyi kapcsolatban állt. Többéves visszleszámítolási összeköttetés létesült a két intézet között.26 Az ipolysági takarékbank háború utáni talpra állását a magyar és német pénzintézetek érdekvédelmi szervezetében betöltött tagságból származó kapcsolati tőke is nagymértékben segítette.27

Az 1938-as év újabb intézménytörténeti határkő. A határváltozás ténye kikényszerítette a piaci lehetőségek újragondolását. A bank 1939 őszétől a takarékpénztár cégnevet vette fel. Alaptőkéjét immár pengőben állapították meg. A két világháború között végig 720 ezer koronán maradt alaptőkéjét 1939-ben 102 857 pengőre számították át. Az állami hitelpolitika a háborús célok szolgálatában állt és a kisintézetek üzleteit, köztük az ipolyságiét is, ebbe az irányba próbálta terelni.28

Mellékesen jegyezzük meg, hogy a pénzintézet alapításának 50. évfordulójára, 1918-ban ugyan terveztek egy jubileumi kiadványt, azonban a kedvezőtlen anyagi helyzet miatt ennek megjelentetésére nem volt lehetőség. Az intézet igazgatósága végül a 75. évfordulóra 1943-ban emlékkönyvet adott ki, melyben a takarékpénztár rövid történetét foglalták össze.

1945-ben, immár újra a csehszlovák állam keretein belül a takarékpénztárt állami felügyelet alá helyezték.29 A pénzintézet magyar jogi személynek minősült, ezért vagyonát etnikai alapon elkobozták, részvénytulajdonosainak nem járt kárpótlás. Az Ipolysági Takarékpénztár felszámolása, vagyonának felmérése és kinnlevőségeinek rendezése 1948-ig tartott. A felszámolással kapcsolatos pénzügyi műveleteket a Slovenská Tatra banka végezte.30

Ezzel Ipolyságon véget ért a magántőkét mozgósító kereskedelmi bankok kora, és 1948-tól a központosított szocialista bankrendszer helyi szervezetei kezdtek kiépülni.

 

Irodalom

 

A hetvenötéves Ipolysági Takarékpénztár. Budapest, Posner Grafikai Műintézet, 1943.

Az Ipolysághi Takarékpénztár alapszabályai. Pest, Nyomatott Noséda Gyulánál, 1869.

Borovszky Samu (szerk.) 1906. Hont vármegye és Selmecbánya sz. kir. város. Budapest, Országos Monográfia Társaság.

Gaucsík István 1998a. Az Ipolysági Takarékpénztár alapításának körülményei I. Új Garamvölgye, 2. évf. 1998. január 19. 2. sz. 8. p.

Gaucsík István 1998b. Az Ipolysági Takarékpénztár alapításának körülményei II. Új Garamvölgye, 2. évf. 1998. január 26. 3. sz. 8. p.

Gaucsík István 2000a. Az ipolysági bankárok arcképcsarnoka: Hederváry, az „igazságos”. Honti Lapok, 11. sz. 13. p.

Gaucsík István 2000b. Hederváry, az „igazságos” II. Honti Lapok, 12. sz. 17. p.

Gaucsík István 2004a. Winter Sándor „az alkotó zseni”. Gömörország, 4. sz. 66–67. p.

Gaucsík István 2004b. Adalékok az Ipolysági Takarékpénztár székházainak történetéhez I. Honti Lapok, 8. sz. 8. p.

Gaucsík István 2004c. Adalékok az Ipolysági Takarékpénztár székházainak történetéhez II. Honti Lapok, 9. sz. 8. p.

Gaucsík István 2007. Bankstratégiák a dél-felvidéki területeken. Limes, 2. sz. 83–97. p.

Gaucsík István 2013. Lemorzsolódó kisebbség. A csehszlovákiai magyarság jogfosztásának gazdasági háttere 1945–1948. Pozsony, Kalligram.

Gyürky Antal 1882. Ötvennégy év Hontvármegye történetéből 1820-tól 1874-ig. 2. kötet, Vácz, Siketn. Iparint. ny.

Kelemen József 1938. A magyar hitelügy története legújabb időkig. Budapest, Sárkány Ny.

Kiss László 1997a. Fejezetek az ipolysági gyógyszertárak 225 éves múltjából. Stamberktől Berkóig – az első száz év. Honti Lapok, 5. sz. 3. p.

Kiss László 1997b. Fejezetek az ipolysági gyógyszertárak 225 éves múltjából. Stamberktől Berkóig – az első száz év. Honti Lapok, 6. sz. 3. p.

Kivonatok Hontvármegye jegyzőkönyveiből 1848/49-es és 60/61-ről. Kivonta Pongrácz Lajos Hontmegye volt főjegyzője, utóbb alispánja. Második füzet. Ipolyság, Nyomatott Neumann János könyvnyomdájában, 1891.

Kövér György 1986. Az Osztrák–Magyar Monarchia bankrendszerének fejlődése. Közgazdasági Szemle, 3. sz. 312–325. p.

Révai Nagy Lexikona, XIII. kötet, 2. rész, Budapest, 1915.

Szőnyi Dezider 1978. História účastinných peňažných ústavov na území terajšieho Levického okresu. In: Vlastivedný spravodaj Tekovského múzea v Leviciach, 9. évf., 11–18. p.

Tomka Béla 1996. A magyarországi pénzintézetek rövid története (1836–1947). Budapest, Gondolat.

 


István Gaucsík

The Old Takarék. The short history of the Savings Bank in Ipolyság (1868–1945)

 

The writing deals with the largest financial institution of Ipolyság (Šahy), the history of the Ipolyság Savings Bank founded in 1868 and operated until 1945. This credit intermediary deposit bank was one of the main supporters of economic and cultural development of the city. The board of the bank was set up from among the local elite. The savings bank’s shareholders were aware of the social, educational and cultural needs of public significance. The savings bank’s lending policy, financial position and services were greatly influenced by the state and boundary changes in the 20th century.

 


István Gaucsík           336.712(437.6)(091)”1868/1945”

The Old Takarék. The short history of the Savings Bank in Ipolyság (1868–1945)

 

Keywords: Bank, regional banking system, credit, credit policy.

Ajnácskő – a miniszter úr fürdője 1

A fürdő elhelyezkedése és természeti környezete

 

A hosszú 19. század folyamán Ajnácskő-fürdő környezetét és földrajzi elhelyezkedését különféleképpen írták le az egyes fürdőtörténeti szakirodalmakban, kalauzokban, monográfiákban. Legtöbbjükre a századra jellemző romantikus vonás a jellemző, ebből kifolyólag a fürdő természeti környezetét bemutató passzusok lírai hangvételtől túltengve propagálják – más fürdőkhöz hasonlóan – Gömör megyének ezt a gyógyhelyét is. Szemléltetésképp lássunk néhány leírást!

„Ajnácskő hazánk egyik legregényesebb megyéjében, Gömörben fekszik. Gömör a vadregényes Svájc és a magyar Alföld csodás egyesülése! Fenn a sziklabérc csúcsán havasi rózsa, lenn a völgyben rengő kalász. A rengeteg fenyves közt szakadó vízesés felett fajdkakas berzenkedik, alul a mérhetetlen smaragdmező buja párnái közt felhangzik a »pitypalaty«! A törpe boróka közt vadszeder indájáról piroslik a medve-csemege, alul messzire sárgít az illatos »csetneki« virága. Itt áll Ajnácskő falucska,2 felette magas bazalt-bércen merednek az ajnácskői vár romjai, gyönyörű vidékek, hegy-völgyek, rengetegek, e bazaltsziklából törnek elő a gyógyforrás gyöngyei.” (Takács 1888, 9. p.) – méltatja költői frázisokkal az első országos fürdőismertető kalauz a vizsgálódásunk tárgyát képező Ajnácskőt (Bataházát). Milyen is lehetett Ajnácskő-fürdő, amely a közelében lévő bazaltkúp tetején magasodó vár romjai alatt terült el egy „szűk és posványos völgyben”? (Boleman 1884, 182. p.)

Hogy miként látta a környéket egy arra tévedt korabeli vendég, az alábbi szemelvényből kiderül: „A gömöri érczhegység délnyugati része vulkanikus kuphegyein emelkedő várromjaival, szeszélyes völgykatlanaival, együgyű s annyira jellemző tájszólású barkó népével egy külön földdarabot látszik alkotni. Vidéke meglepő, változatos: apró völgyei új meg új képet tárnak az utazó elé. Százados tölgyerdők, viruló mezők, magasba emelkedő várromok kötik le a szemet lépten-nyomon. A hősi lovagkor, a 14. és 15. század rabló korszakai, a török uralom szomorú ideje mind itt hagyták emlékeiket. Serke, Várgede, Ajnácskő, Sőreg, Fülek stb. Mind egy-egy ily haldokló maradványa ama századok valamelyikének, a nép ajkain megmaradt mondák ködös, homályos leplébe burkolva a történelem szomorú és dicső valóságát. A Gortva patak alacsony medrében, merész kanyarulataival locsog a várromok alján csendes holdas estéken fényes álomba ringatva a tünődőt, ki a multak zajos történetét látja elvonulni szemei előtt… E regényes vidéken erdőséges dombok között fekszik a kies Ajnácskő fürdő, a mi fürdőnk.” (Gömör-Kishont, 1882. augusztus 6.)

A fürdő fénykoráról, mely az 1860-as évekre tehető, a legátfogóbb képet Ebeczky Emil tollából kapjuk. A kiegyezés évében született, hazafias jelzőkkel megfűszerezett írás hű 19. századi „turistaismertető” is egyben: „Várgedéről Balogfalán s Gortván keresztül csakhamar Ajnácskőbe, s nehány percz alatt a Bataházi pusztára, vagyis az Ajnácskői fürdőbe eljutunk. Alig lehet magyarembernek kedvesebb pihenője, mint az ajnácskői fürdő! Czukorsüveg alakú bazalt hegyektől karikába fogva, melyeken Diana s Bachus honol, viruló bársonyrét közepett egy csoport falusi kinézésű, nem nagy, de tiszta épület áll egy szép erdő tövében, mint a gallina multorum pollorum sollicita mater. A lakályosság s otthoniasság szívderítő érzése fogja el keblünket, ha e kedves helyet megszálljuk, hasonló a rokonszenvhez, mellyet szíves tulajdonosa iránt első látásra érezünk. Az itten mindenütt felbugyogó víznek vegytani elemzése oly arányokat mutat, millyeket Bataházán kívül országszerte alig lelünk. Itt nemcsak a betegek egészségesekké, de az egészségesek is még egészségesebbekké szoktak válni, s a Medvesallji palóczságnak ezen mosakodó Mekkája vasárnaponként a legszebb társaságot gyűjti termeibe. Ki az itteni fesztelen vigalmakat megízlelte, olyan mint az ember, ki a Dunát egyszer általúszta, átussza azt bizonyosan másodszor is. Olcsóságra nézve párja nincsen Európában, mert Bataházán valóban majdnem ingyen időzhetünk s oly szép helyeket, milyeket a beteg itt mindjárt a fürdők mellett lévő erdő illatos árnyaiban lelhet, alig fog lelni sok más fürdőben, s érdekesebb sétákat, milyekkel Bataháza kinálkozik, a tudvágy másutt bizonyosan nem lelend.” (Hunfalvy 1867, 14–15. p.)

Ajnácskő-fürdőről sajnos egyetlen fürdőismertető brosúra sem maradt fenn (kérdés, létezett-e ilyen füzet egyáltalán), egyedül az Ajnácskő gyógyforrásai és geológiai viszonyai c. ismertető leírásra támaszkodhatunk. (Molnár–Szabó 1886) E leírás vizsgálatainak létrejöttéhez jelentős mértékben hozzájárult Kovács Sebestyén Endre3 is, akiről még a későbbiekben szó lesz. A 32 oldalas különnyomat két szakmai részre tagolódik, számunkra a Molnár János által írt, Ajnácskő gyógyforrásait ismertető szakszöveg a mérvadó, a könyv második részének földrajzi-geológiai ismertetőjétől jelen dolgozatban eltekintünk. Molnár János ajnácskői gyógyvízleírása ma az egyetlen létező kalauz az egykori fürdőről, mely olvasóját a hely topográfiai viszonyairól ismerteti, majd rövid bevezető után a források fizikai, minőségi és mennyiségi kémiai elemzését nyújtja táblázatokkal szemléltetve. Egyúttal ez az egyedüli, szépirodalmi jelzőktől és bohém frázisoktól mentes szakszöveg is egyben.

„Almágy és Ajnácskő helységek között egy körülbelül 1000 lépésnyi széles völgy, melyet egy észak felé lefolyó és most szabályozott patak nedvesít, az egész mint egy órányi hosszú völgy-sík, melynek déli felében az ajnácskői gyógyhely s az ásványforrások találtatnak” (Molnár–Szabó 1886, 3. p.) – írja a kötet, s szerzőnk megjegyzi azt is, hogy a gyógyfürdőt, lévén a bataházi pusztán helyezkedik el, a Bataháza név illetné. Az alábbi szemelvény is jól tükrözi, hogy a hegyekkel és dombokkal övezett ajnácskői fürdő környékének leírása inkább geológiai tudományos szakirodalomhoz hasonlító, mintsem vendégcsalogató brosúrához: „A nógrádmegyéből jövő medvesi hegyláncolatnak utolsó magasabb csúcsa az ajnácskői völgynek délnyugati határát képezi. E hegynek déli lejtője keletről a völgyet délre bezárja, keleten pedig a medvesi csúcs két, fokonkint alacsonyuló ágat bocsát, a magasabban fekvő hegynyereg, az ott uralkodó nedvesség, és ennek következtében a nyári hűvösség miatt Hidegcsúcsnak neveztetik. Az utolsó keleti ága csak domb, mely parkká változtatva, s két szép pavillonnal ékesítve a fürdővendégeknek igen kellemes mulatóhelye. …A további keleti oldalát egy hegyláncolat foglalja el, mely az ajnácskői helységen túl már megszűnik. E hegyláncolat majdnem függetlenül két csúcsból áll, a déli jóval magasabb: a Pogányvár, az éjszaki csúcs pedig: a Tilicz. Az ajnácskői várhegy bezárja a völgy északi részét. A völgy keleti oldalának hátterében emelkedik a Ragács, mely az éjszaki oldalon hirtelen ellapul, a déli részen pedig kisebb ágakra oszlik, ezekkel kapcsolatban áll a Matrács, mely e völgynek majd az egész keleti határát képezi.” (Molnár–Szabó 1886, 4. p.) Érdekes az a bekezdés is, amelyben Molnár a báró Kemény Gábor4 birtokában lévő fürdő fekvését földrajzi szempontok szerint határozza meg: „Fekszik Páristól számítva a keleti hosszúság 37 fokától 36 percétől és az északi szélességnek 48 foka és 13 perce alatt. A gyógyhely az adriai tenger fölött 859 lábra emelkedik. Rimaszombattól 1,5 mérföldre délre, Losoncztól 4 mérföldre és Fülektől 1 mérföldre keletre fekszik”. (Molnár–Szabó 1886, 3. p.)

A 271 méter tengerszint feletti magasságban fekvő gömöri fürdőbe „a magyar királyi államvasutak budapest–ruttkai vonalán igen regényes, váltakozó hegyvidéken haladva 146 kilométernyi utazás után érkezünk el Fülekre, innen 11 kilométerre a fülek–miskolci szárnypálya első állomása Ajnácskő”. (Takács 1888, 9. p.) – jegyzi az 1888-ban kiadott első országos fürdőismertető munka. Itt az ideje, hogy a fürdőt, természeti környezetét megismerve – képzeletben – mi is meglátogassuk!

 

A „csevicze” forrásvíz

 

A hideg vasas savanyúvizek csoportjába olyan ásványos vizeket sorolnak, melyekben a vas-karbonátok egyáltalán, vagy legalább a szilárd részek összegéhez arányosítva számottevő mennyiségben vannak jelen. Ha a szilárd részek közül a földes sók vannak túlsúlyban, földes-vasas savanyúvizekről beszélhetünk. (Boleman 1896, 98. p.) Az Ajnácskő és Almágy helységek közötti széles, posványos réten buzogott fel egy nagy, mély kútban az a hideg kénes-vasas savanyúvíz, melyet fürdésre, ivásra és gyógycélokra előszeretettel használtak fel a 19. század derekán, mikor is a Rimaszombattól délre fekvő, a Rimaszécsi járáshoz tartozó ajnácskői gyógyfürdő a fénykorát élte Gömörben.

A forrásvíz vizsgálataira már a korábbiakban kitértünk, jelen fejezetben csupán röviden ismertetjük, hogy e kénes vízforrás természettani sajátságait így jellemezték: „zavaros, gyöngyöző, élénk könkénegszagú, savanyú, csípős és fanyar összehúzó ízű, fekete üledéket képez.” (Török 1848, 93. p.) A vizet többek közt Dr. Marikovszky György Gömör megyei főorvos vetette vizsgálat alá a reformkorban s állapította meg vegyi összetételét, melyet részletesen szemléltet Török József A két magyarhaza első rangú gyógyvizei és fürdő-intézetei c. természettudományi munkája. (Török 1848, 93. p.) A további évtizedekben a gyógyforrást – a csevicét – számos országos jellegű szaktanulmány is számon tartotta, melyekből egy korábbi fejezetben nyújtottunk ízelítőt.

Ajnácskő 10–12 hőfokos kénes ásványvize a legjobb hírnek örvendett a vidéken, főleg a bőrbántalmakban, emésztési zavarokban, vérszegénységben, női problémákkal, kőbetegségben és a reumában szenvedőknek jelentett gyógyírt. (Stolcz 1824, 233. p.; Fényes 1837, 163. p.) Már Kitaibel is ivásra, s ízületi gyulladásokra alkalmasnak találta a fürdőt. (Kitaibel 1829, 315. p.) Lengyel Dániel pesti orvos szerint több forrás is fakadt itt, melyek közül egy főleg italra, kettő fürdőre használtatott, ezenkívül több mellékforrással rendelkezett. (Lengyel 1853, 207. p.) Molnár János 1860-as években végzett vizsgálata szerint tiszta, színtelen, íze csípős-savanyúnak bizonyult, fémes összehúzó utóízzel. A víz középhőmérsékletét 12 Celsius-fokban, fajsúlyát 1001.952 értékben állapította meg. Bernáth Ajnácskő vasas savanyúvizét összetevőiben az előpataki fürdő forrásához hasonlította. (Bernáth 1879, 99. p.) Tudjuk, hogy folytatott itt kútfúrásokat Zsigmondy Vilmos neves bányamérnök is, amint arról Dr. Rózsay József Rókus kórházi főorvos beszámol. Szerinte a három, nagyhatású, gazdag forrásnak (Kemény-, Széchenyi- és Kovács-forrás) egy helyen jelenléte a fürdőhely előnye és egyben sikerének kulcsa. (Rózsay 1875, 502. p.)

A millennium évében Boleman írása is három forrást említ, melyeknek vizeit az 1861. évben5 Molnár János vetette analízis alá. Mint tudjuk, előtte már vegyelemezte Marikovszky és Kiss, egyértelműen megállapítva benne a kén- és szénsavas „mészéleget” (kalcium-karbonátot). Kiss a Kemény-forrást elemezve 1856-ban elsőként fedezte fel benne az „iblanyt” (jódot). (Hunfalvy 1867, 186. p.) 1887-ben mindhárom forrásban jelentős mennyiségű szénsavas meszet észleltek, sőt a Kemény-forrás egy kevés kénhidrogént is kimutatott. (Boleman 1887, 276. p.) Boleman megállapította, hogy a savanyúvíz literenként 1,1021 gramm „mész bicarbonátot” tartalmaz legnagyobb mennyiségben. (Boleman 1896, 99. p.) Hankó szerint a vasban rendkívül gazdag források összetételükben közel állottak a spaai (Pouhon) vizekhez: a három forrás legnagyobb százalékban kalcium-bikarbonátot, magnézium-bikarbonátot, vas-bikarbonátot, nátrium-bikarbonátot és kénhidrogént tartalmazott. (Balneológiai értesitő, II. évf. 9–10. sz. 144. p.) Az elemzett források közül a Kemény-forrás 10,05, a Kovács-forrás 12,58, a Széchenyi-forrás pedig 12,41 Celsius-fokot mutatott. (Hankó 1896, 4. p.)

A Molnár–Szabó szerzőpáros tárgyilagossága a kutak vizeit elemezve is folytatódik: „A kutak ásásánál kitűnt, hogy egylábnyi vastag termékeny fekete föld alatt kékes anyag van több lábnyi mélységben, azután homok, melyből az ásványvíz sok szénsavgázzal együtt fakad. A víz nem emelkedik egészen földszínig, a kutaknak lefolyása nincs, a merítésnél azonban észrevehető, hogy nagy vízmennyiséget képesek szolgáltatni.” (Molnár–Szabó 1886, 4. p.) E kötetben kerül először részletezésre a gyógyhely fával körberakott három forrása: a régi főforrás vagy ivókút, korabeli nevén Kemény-forrás, az ún. Szem-forrás,6 ill. Kovács Sebestyén Endre, a pesti Rókus Kórház főorvosa tiszteletére elnevezett Kovács-forrás, harmadikként pedig a Réti-, avagy Széchenyi-forrás. Ezeken kívül a könyv még két hatalmas ásott kútról számol be, ez a felső fürdőkút és az alsó fürdőkút, melyekből a fürdővizet merítették. (Molnár–Szabó 1886, 4. p.)

Az ajnácskői vizet leginkább fürdésre használták, olcsósága miatt pedig a kevésbé tehetős társadalmi réteg is előszeretettel kereste fel.7 Mivel az ásványvíz nem került forgalmazásra, az ivókúrát csak legritkább esetben alkalmazták. Pedig a sajtóban is hirdették a vizét, mely „kellemes italul szolgál magában és borral is, és messze vidékre is szállítható erős, suliguli-féle hengerüvegekben”. (Vasárnapi Ujság, 1858. 29. évf. 343. p.) A fürdő nem éppen korszerű felszereltségéről árulkodik az a megjegyzés, miszerint „a víz merítése, melegítése és vezetése nagyon primitív módon történik.” (Boleman 1887, 276. p.) Ennek ellenére mégis közkedvelt gyógyhellyé vált. Mivel a vasas savanyúvizek elősegítik a vérképződést, ezért főleg anémiánál és az ebből fakadó betegségeknél: sápadtság, kimerülés, idegbántalmak kezelésére, de aranyeres panaszok, hólyagkő és női bajoknál egyaránt alkalmazták. (Takács 1888, 9. p.) Török szerint a „kénes vizet a környék lakossága idült küteg, csúz, köszvény, fövény- és húdkőkór betegségek, ill. gyomorégés gyógyítására használta legszívesebben” (Török 1848, 93. p.), Hankó sápadtság, vérszegénység, gyengeség és hosszantartó betegségek után ajánlotta. (Hankó 1896, 3. p.)

Bár Boleman a vegyi összetételében földes-vasas savanyúvizekhez tartozó fürdőt olyan hazai neves fürdőkkel sorolta egy csoportba a Monarchia boldog békeéveiben, mint Borszék, Buziás, Korytnica, Lubló, a külföldiek közül pedig Pyrmont, Köngiswart, St. Moritz vagy Schwalbach, (Boleman 1892, 17. p.) Ajnácskő mégsem tartozott a leglátogatottabbak közé. A következőkben fény derül arra is, vajon miért.

 

Kényelem vagy kín: a fürdőtelep szolgáltatásai

A fürdő alapjainak lerakásáról pontos adatokkal sajnos nem rendelkezünk. A levéltári kutatások során a Kemény család (főleg báró Kemény Gábor) levéltári anyagában a fürdőre vonatkozóan sajnos mind ez idáig semmilyen adat nem került elő. Miután Marikovszky Physische und analytische Beschreibung aller Mineralquellen des löbl. Gömörer und Klein-Honther Komitats c. művében egy fürdőintézet kiépítésének hiányára is rámutatott Ajnácskőt elemezve, arra következtethetünk, hogy ekkor még nem épült ki fürdő az ajnácskői forrásnál. (Marikovszky 1814, 26–30. p.) Ján Žilák szerint a legrégebbi ismert levéltári forrás a fürdő létezéséről 1843. március 16-ról származik, ebben fürdőmesterként egy bizonyos Suffert György neve szerepel, aki feleségével, szül. Liptai Barbarával a bataházi pusztán élt. Suffert ajnácskői lakosként Bataházán kocsmároskodott és – feltételezhetően – megsejtvén az itt felbugyogó forrásvíz gyógyhatásait, valószínűleg ő építhette fel az első fürdőépületeket.8

A század derekán a gyógyvíz erejét ismerve a telek tulajdonosa, báró Kemény Gábor a birtokán fakadó forráskút köré kádakkal és fürdőkabinokkal ellátott fürdőházat, szállót, a tőlük kissé távolabbra eső, magasabban fekvő szárazabb területen pedig vendéglőt emelt fel. 1853-ban két, egymástól 400 lépésre levő fürdőépületről beszélhetünk, mindkettő külön forrással rendelkezett – az alsó fürdőházban 3 fürdő s 7 lakószoba, a felsőben 4 fürdő s ugyancsak 7 lakószoba állt rendelkezésre a betegeknek. Ezeken kívül a vendégek elszállásolására még egy 5 szobából álló külön ház is rendelkezésre állt, nagyobb érdeklődés esetén pedig a faluban is lehetett szálláshoz jutni. „Az életmód felette olcsó. Sétahelyül szolgálnak a sétadomb, s a fürdő melletti kis erdőcske, mellybe egy fertály órányira egy gyertyagyár is van” (Lengyel 1853, 208. p.) – olvashatjuk ez idő tájt a Fürdői Zsebkönyvben.

Levéltári források a fürdőben történt halálesetekről is beszámolnak. A Beszterce­bányai Állami Területi Levéltár (BÁTL) egyházi anyakönyvi kivonatai között 1844. június 14-i keltezéssel olvashatunk egy bizonyos Tóth József 36 éves almágyi lakos fulladásos haláláról, melyet a gyógyforrás gázainak párolgása okozott. (BÁTL/Egyházkönyvi, 1. p.) 1855. augusztus 10-i a miskolci trafikos feleségének, a 28 éves Stainhaisel Barbarának az esete, akit Bataházán is temettek el – feltételezhetően fürdővendégről volt szó. Ugyanezen év szeptember 16-án hunyt el a fürdőhelyen a fürdőtelep egyik 26 éves, losonci illetőségű alkalmazottja is, Molnár János. (BÁTL/Gömör)

Úgy látszik, a komplexum kiépítése megérte Kemény báró fáradozását, mert 1857-ben már mintegy 250 állandó fürdővendéget számolhatott, ráadásul az átutazó vendégek is szép számban érkeztek a gyógyhelyre. (Wachtel 1859, 202. p.) Wachtel volt az, aki úgy nyilatkozott a fürdő gyógyforrásairól, mint amelyek kedvezőbb gyógyhatásúak a parádi, a szliácsi és a szobránci forrásnál is. Ez idő tájt a fürdőnek 24 szobája (15-24-30 krajcárért/nap) és 12 kádja (10 krajcárért/nap) volt, ugyanakkor számos hiányosságról is beszámolt Ungarns Kurorte und Mineralquellen c., alapműnek számító munkájában. Leírásai alapján a mocsaras helyen elterülő fürdőtelepen esőkor a betegeket hordágyon kellett kivinni lakószobájukból, mivel feljött a talajvíz, sőt gyakran – a hely elhagyatottsága miatt – patkányok, gyíkok és békák társaságát voltak kénytelenek „élvezni” a fürdővendégek. Kritikai szemmel méregette a fürdő konyháját is, eszerint jégverem híján a húsételeket alkalmasint büdösen szervírozzák az asztalokra. A vízmelegítés technikáját szintén primitívnek találta: „a forrásból szolga segítségével kimerítenek, a vizet tűzhely fölé helyezik ún. melegítő edényekben, innen a gyógyház külső falán haladó nyitott fa-csatornarendszeren keresztül vezetik be egy nyíláson a fürdőház kádjaiba.” (Wachtel 1859, 203. p.) Wachtel úgy vélte, Ajnácskő fürdőjének számos alapváltoztatáson kell átesnie ahhoz, hogy egy átlagos, középszintű magyar fürdő színvonalához felsorakozzon, a miniszter úrnak legfőképpen a mocsár lecsapolásán, a kanalizáción, a szálláshely bővítésén és az egész fürdőtelep renoválásán, a víz felmelegítésén, a parkosításon, a társalgóhelyiségek kialakításán és állandó fürdőorvos biztosításán kellene minél hamarább elgondolkodnia.

Hasznos tanácsokkal fordult nyílt levél formájában báró Kemény Gábor úrhoz Dr. Kún Tamás9 orvosdoktor is a Vasárnapi Ujság hasábjain. Kún 1858-ban nagy, fényes jövőt jósolt Ajnácskőnek, mely a legjobb esélyekkel rendelkezik az elsőrangú hazai fürdőintézetek közé való felsorakozáshoz, ha tulajdonosa élvezhetővé, komfortosabbá varázsolná e „kincsesbányát”. Öt pontban intézi sorait a miniszter elé, annak helybeli tiszttartóján, Simonfy Péter úron keresztül:

„Először: A források vize vegyileg megvizsgálandó mind mennyiségileg, mind minőségileg, minő betegségekben és az egyéniséghez alkalmazva mily mértékben használható az ivóvíz.

Másodszor: Elkerülhetetlenül szükséges, hogy a fürdőintézetnek orvosa legyen, ez irányban még semmi intézkedés nem történt. Csak orvos határozhatja meg, hogy melyik beteg mily mértékben ihatja a gyógyvizet, mily módosítással használhatja a fürdőt és mily étrendszer szükséges. Fürdőintézetnek orvos nélkül nem szabadván lenni, a közeli Rimaszombatból hetenkint legalább kétszer meglátogathatná egy orvos a fürdői vendégeket.

Harmadszor: Minden fürdőintézetnél első rendű szükség a jó s illendő élelmezés, s hogy afölött is orvos őrködjék. E tekintetben is nagy hiányt tapasztalhatni az ajnácskői fürdőben, elannyira, hogy az ottani haszonbérlő nem értve saját hasznát és előmenetelét, a vendégeket nem látja úgy el, mint kellene.

Negyedszer: A kényelemhez tartozó kellékekből vajmi sok teendője van az ajnácskői fürdőintézetnek Ilyenek a társalgási terem, elegendő számú lakszobák fölszerelve illő bútorzattal, sétautak, a fürdőházak és lakszobák közti térnek lombos fákkali beültetése, nehogy a betegek mindig a szobában üljenek és a nembeteg vendégek agyon unják magukat.

Ötödször: Az ajnácskői fürdőnél nagy hiány, hogy az ivókút nem lévén illedelmesen fölszerelve és elkorlátozva, abból minden napszámos kénye s kedve szerint merítget magahozta piszkos korsóval, és nem lévén kellőleg felrovátkolva a kút, ebbe mindenféle tisztátalan elem befolyik, a vendégeknek nem csekély undort okozva. Szükséges tehát a kellő rend fenntartása végett a kút mellett folyvást őrnek lenni, ki a vizet merengeti s osztogatja mindenkinek.

Meggyőződésem, hogy e fürdőnek nagy jövendője van már magában is, ha még idővel savó- és szőlőgyógymód köttetik vele össze, mire vidéke igen alkalmas, akkor június hótól október közepéig vendégekre bízvást számíthat.” (Vasárnapi Ujság, 1858. 29. évf. 343. p.)

Hogy az évek során történt-e jelentős változás a fürdőtelep karbantartásában, járt-e eredménnyel az országos hetilapban leközölt nyílt levél, az elkövetkezőkben kiderül. A Vasárnapi Ujság hasábjain négy évvel a panaszáradat után az alábbi pozitív visszhangot olvashatjuk a fürdőtelep felől: „A hely birtokosa újabb időkben sokat tett a fürdő kényelmeinek előmozdítására, s most két fürdőépület és egy szálloda áll a gyógyvendégek rendelkezésére, s évről évre nagyobb részvétnek örvend közel s távol vidékek betegei részéről, a mit a hely kiességénél s az ittlakás több kényelmeinél fogva meg is érdemel.” (Vasárnapi Ujság, 1862. 33. évf. 161. p.) Úgy látszik, a szavaknak mégiscsak volt némi erejük – egy rövid ideig. 1864-ben már újabb elégedetlen fürdővendég zúdítja az olvasóra nemtetszését: „Úgy a beteg, mint a gyöngélkedő, de még az ép is igen jól találhatná itt magát, mihelyt a fürdővendégek szállásai nem egyedül jövedelemhozásra, de egyszersmind lakályosságra is számított felszereléssel több kényelmet s enyhet adnának. Múlt nyáron úgy a nap heve, mint a legyek sokasága ellen csak a szabad helyek fái árnyában lehetett elvonulni, de a szobákban menedék nem volt. – Jó, hogy a fürdőszobák ablakai még némi redőnyök által paizsoltatnak. Az ide gyógyulás végett gyülekező, leginkább nő vendégek méltán panaszkodhattak eddig az itteni egyhangúság miatt. Nem értem a vasárnaponkénti tánczvigalmakat látogatni szokott közel vidéki úrhölgyek ép, üde és kényelmet nem kereső kis táborát, mert hiszen e kedves had kevéssel beéri – s panaszra nem igen nyitja meg ajkait. Jövőre kényelem tekintetében lényeges változtatások vannak ígérve. A séta-kert és a liget a major mellett már szépen gyarapodik.” (Vasárnapi Ujság, 1864. 11. évf. 4. p.) E sorok is az állandó ígérgetési folyamatra mutatnak rá a fürdő igazgatósága és tulajdonosa részéről, kézzelfogható javulás nélkül.

Liptay Pál 1868-ban rövid képes beszámolóval kecsegeti a Magyarország és a Nagyvilág olvasóit Ajnácskő várának és fürdőjének bemutatásával, utóbbit akként beharangozva, mint olcsóságáról ismeretes helyet. „Az életmód felette olcsó, mint talán seholsem, kapni szobát naponként 50, 60, 80, 90 krért, a konyha szintén kielégítő. Van két fürdőépülete, összesen 14 fürdőszoba egy és két káddal, lakószoba 31, melyek mind meglehetős tágasak és szükség esetén 2 ágyat is alkalmazhatni bennök. Egy fürdő ára 30 kr. Rendes orvos csak a sajátképi fürdőidény alatt lakik kint, addig Rima-Szombatról jár ki hetenkint kétszer. E fürdőt rendesen igen sokat látogatják, leginkább nők, kik nemcsak a közel vidékről, de Pestről és az ország távolabb részéről is gyűlnek itt össze üdülést és gyógyulást keresni. Sétahelyekben is meglehetősen gazdag a hajnácskői fürdő. A fürdőépület előtti kis park, a virágos rétek, árnyas erdők éltető levegője mind üdítőleg hat a betegre.” (Magyarország és a Nagyvilág, 1868. 4. évf. 30. sz.) – konstatálja Liptay a legnagyobb megelégedéssel, a továbbiakban pedig a miniszter úr áldozatkészségét méltatja a fürdőben eszközölt célszerű újítások megtételéért. Amint látjuk, évről évre változik a fürdő renoméja, a kérdés csupán az, hogy az olvasói leveleknek vagy pedig a „hivatalos” fürdői beszámolóknak hihetünk-e.

Wachtelhez hasonlóan Hunfalvy 1867-ben kiadott megyei monográfiája is a vendégek részére kialakított 10 fürdőszobáról és három épületben kialakított 24 lakószobáról tett említést. (Hunfalvy 1867, 185. p.) Rózsay József 1875-ben már négy különálló épületről szól, melyekben mintegy 32–35 vendégszoba található, naponkénti áruk 60 krajcártól 1 forint 50 krajcárig van megállapítva. A fürdőszobák száma 10-12, melyekben mintegy 18 fürdőkád várja vendégeit – ebből 12 pléhből, 6 pedig fából van. Egy fürdő ára ez idő tájt pléhkádban 60 kr, fakádban 40 krba került. Míg ivásra csak a Kemény-forrásból, fürdésre a Széchenyi- és Kovács-forrásból merítették a vizet. „Hogy a fürdésre használt vízből minél kevesebb szénsav menjen veszendőbe, szükséges lenne kétfenekes kádakat készíteni. A kád telíttetik hideg ásványvízzel és a két fenék közti űrbe gőzgép által gőz bocsáttatik, mely pár perc alatt a fürdésre szükséges hőfokra hozza a kád vizét s a szabad szénsav megmarad, míg ha a víz előre melegíttetik, elveszti teljesen szénsavtartalmát, mely a bőrre és az egész szervezetre kiválóan hat.” (Rózsay 1875) – szorgalmazza az ötletet bajorországi fürdőhelyek mintájára Rózsay. A hegyeknek köszönhetően a minden irányban szelektől óvott Ajnácskő fürdője kiváló éghajlatával az 1870-es évekre látszólag minden adott tulajdonsággal rendelkezik, amely egy gyógyfürdőnek feltétele: „Van a fürdőintézetben egy szálloda, étteremmel és egy pár mellékszobával, továbbá egy korcsma, istállóval és kocsiszínnel. Van végre egy újabb időben készült terem a vendégek rendelkezésére, amely táncz- és egyéb mulatságokra alkalmas. Reggel és este naponként czigányzene szolgál a vendégek mulattatására. A fürdői étkezést a vendéglőben lakó vendéglős eszközli. Gyümölcsöt, különösen szamóczát és málnát bőségesen szoktak árulni. A fürdőtől nem messze egy pár igen jó és dús édesvízforrás van. Sétányul szolgálnak a fürdő körül levő igen szép kanadai nyárfák alatt vezető utak, a gyümölcsöskert ösvényei és az erdő sétautai. Legkedveltebb kirándulási pontok a vár, az ősemlősök lelhelye és a pogányvári kráter.” (Rózsay 1875) A budapesti főorvos sorai haladásról, korszerűsítésről tesznek tanúbizonyságot. Úgy látszik, az utóbbi évek panaszáradata értő fülekre talált, továbbolvasva azonban vegyül némi üröm a fürdőidillbe. „Eddig valamelyik rimaszombati vagy füleki orvos hetenként nehányszor meglátogatta a fürdőt és végezte az orvosi rendelést. Reméljük, hogy a jövőben a fürdőidény alatt ott lakó orvos fogja teljesíteni a betegek gyógykezelését.” (Rózsay 1875) Az írás arról árulkodik, hogy az elmúlt 17 év alatt (Kún hozzászólásától számítva) semmilyen változás nem eszközöltetett egy állandó fürdőorvos alkalmazására. Másik kifogásként a fürdő megközelíthetőségét rója fel a gömöri vasutaknak, a fürdőhöz legközelebb lévő állomásként a tőle egy mérföldnyi távolságban lévő Balogfalát jelölték ki, nem pedig valamelyik Gortva-völgyi települést, amely a fürdőhöz sokkal közelebb esne. Ugyancsak hátrányosnak titulálta e fürdőre a gömöri vasút menetrendjét, mely szerint jelenleg csak éjjel lehet az állomáshelyre megérkezni s onnan elindulni. (Rózsay 1875)

Bernáth József egy évtized leforgása alatt másképp jellemezte a fürdőt. Míg a németül írt Die Mineralwasser Ungarns c. brosúrájában még akként festi le az ajnácskői fürdőhelyet, mely kevés vendég által látogatott és tulajdonosai által elhanyagolt (Bernáth 1878b), a magyar nyelven kiadott országos forrásösszeírásában már így fogalmaz: „A gyógyhely 20 év előtt, Wachtel leírása szerint nyomorult állapotban volt, de jelenleg valamivel kedvezőbb helyzetnek örvend – több forrása van, melyeknek vize fürdésre és ivásra alkalmaztatik.” (Bernáth 1879, 108. p.)

Boleman szintén dicső szavakkal méltatta Ajnácskőt, eszerint a fürdő ásványvize a legjobb hírrel bír, bár kétségtelenül leszögezte, a telep mocsaras helyen áll. A továbbiakban 32 vendégszobáról és 26 fürdőkabinról számol be. (Boleman 1884, 182. p.) Chyzer ekképp festi le a telepet: „A fürdő 10 percnyire a községtől lombos erdős hegyek közti széles szép völgyben fekszik, melynek kissé nedves talaját a cultur mérnökök alagcsövezés által most szárítják, miáltal a források is mentve lesznek vadvizek behatásától. A hegyek déli lejtőjén jó szőlőt mívelnek. Berendezése egyszerű, szerény.” (Chyzer 1885, 34. p.) Boleman későbbi, Fürdőtan c. munkája 7 házról tesz említést, melyekben az étkezőhelyiségeket leszámítva 7 fürdőház, 33 lakószoba és 14 fürdőkabin áll a vendégek rendelkezésére, ugyanakkor további érdeklődésre a közeli községben is lehet lakást kapni. A fürdőtelep – jellemzése szerint – ingoványos terület, a fürdőt bükk- és fenyőfákkal övezett csinos park és jól ápolt sétautak veszik körül, a jó levegő pedig kedvez a légzőszervi bántalmakban szenvedőknek. (Boleman 1887, 276. p.)

A lakó- és fürdőszobák száma szakirodalomról szakirodalomra változik. Míg A „Fürdőirodalmi Könyvtár” értesitője az 1894. évben 32 szobával felszerelt fürdőről cikkez,10 Hankó Vilmos 1895. évi adatai szerint a telepen 30 lakó- és 16 fürdőszoba állt a vendégek rendelkezésére.11 A millennium évében Boleman 32 vendégszobából álló két szállót említ, a fürdőházban pedig 16 kabin és 20 fakád várta a pácienseket. (Boleman 1896, 99. p.)

A vezető posztokat az 1879. fürdőévadban Szoboszlay Ferenc (fürdőigazgató), Sándor Béla szolgabíró (közegészségügyi fürdőbiztos) és dr. Szabó Samu (fürdőorvos) töltötték be. (Rozsnyói Híradó, 1879. augusztus 3.) A Gömör c. regionális hetilap alapján a fürdőt 3 és 6 év időtartamra rendszeresen bérbe adták a fürdőszezonra. (Gömör, 1875. április 18.) A legelső információnk 1874-ből származik a fürdő vendéglősének kilétével kapcsolatban Privetzky István személyében – ez idő tájt épült meg a fürdő díszterme is (Rozsnyói Híradó, 1874. augusztus 9.) –, míg az 1879-es fürdői évadban Télfy Adolf vendéglős kínálta a sajtó szerint „pontos és gyors kiszolgálás mellett a szobák és a fürdők árát 50%-kal olcsóbban”. (Gömöri Közlöny, 1879. június 1.) A reklámmal ellentétben egy korabeli beszámoló szerint Télfy választása nem bizonyult szerencsésnek, ugyanis nem rendelkezett a beruházásokhoz szükséges forgótőkével. „Eltekintve, hogy a vendégnek az utolsó edényről is magának kell gondoskodnia, még étneműeket is szállíttatni kell, ha a büdös hústól egy kis hideglelést kockáztatni nem akarunk.” (Rozsnyói Híradó, 1879. augusztus 3.) A rossz étkezésre a későbbiekben még visszatérünk.

A helyi sajtó alapján tudomásunk van arról, hogy 1880-ban a bataszéki (ajnácskői) gyógyfürdőt már Geiger Ignácz volt salgótarjáni vasúti vendéglős vette bérbe 6 évre, aki jelentős mértékben hozzájárult a fürdőhely modernizálásához – a vasútállomásról a fürdőbe saját lovain eszközölte a vendégek fuvarozását társas kocsin, a fürdőszobákat és lakosztályokat pedig a legnagyobb kényelemmel rendezte be. Ahogyan a sajtóban megjelent reklámhirdetésben is olvasható: „Nevezett bérlő nem kímélve költségét, oly átalakításokat vitt véghez, mely a fürdővendégeknek minden oldalról teljes kényelmet biztosít. A kávéház és vendégszobák teljes kifestése mellett teljesen újonnan vannak rendezve, kívánatra ágyneművel is ellátatnak. A jó és ízléses étkezésre nézve akként intézkedett, hogy keresztény és izraelita konyhát rendezett be. A közel levő sőregi vasútállomáson a váróteremnek a közönség kényelmére leendő helyreállítását, valamint a fürdő-idényre az utazó vendégek részére a mérsékelt menetjegyet kieszközölte. Mindezen intézkedéseket a t. fürdővendégek előnyére, nagy részben a jelenlegi igazgató, Szoboszlay Ferenc fáradhatatlan buzgalma létesíté. A fürdő orvosa dr. Szabó Samu leend.” (Gömöri Lapok, 1880. május 16. 14. sz.)

Egy 1882-es hirdetés szerint a fürdő orvosa már Dr. Zsingor László volt, aki ténylegesen a fürdőben lakott. (Gömör-Kishont, 1882. május 28.) A vendégek kényelmét ekkor két erősebb savanyú kútforrás szolgálta, (Gömör-Kishont, 1881. május 8.) és a fürdőtulajdonos rendszeresen gondoskodott a savanyú ivókút vizének tisztításáról is.12 1884-ben a fürdő higiéniai szempontból dr. Plichta Soma, Nógrád megye főorvosa felügyelete alatt állt, fürdőorvosként dr. Szabó Samu rimaszombati megyei főorvos működött a telepen, ki rendszeres látogatásain orvosi tanácsokkal szolgált a pácienseknek. (Gömör-Kishont, 1884. június 8.) Az 1886. fürdőévadban dr. Wellisz Gyula lett a telep fürdőorvosa, aki a gyógyvízzel tett kísérleteivel is megalapozta a fürdőnek és vizének jó hírnevét. (Gömör-Kishont, 1886. augusztus 1.) Ez idő tájt a villák építkezése is megkezdődött a fürdőben, folyó évben Szilárdy Ödön nógrádi földbirtokos Somoskeöy Károly mérnök tervei alapján építtetett nyaralót a telepen, így a lakosztályok számát is sikerült szaporítani. (Gömör-Kishont, 1886. augusztus 1.) Ugyanezen nagybirtokos vet szemet majd nyolc évvel később a pangásnak induló fürdőre, s fontolgatja a telep örök­áron való megvételét Kemény Géza bárótól. (Rozsnyói Híradó, 1894. július 22.)

1888-ban a fürdő bérlője Hoffmann Benedek lett, (Gömör-Kishont, 1888. május 20.) aki a helyi sajtó alapján „mindent elkövet arra, hogy vendégei a lassanként csinossá váló fürdőhelyiséget megszeressék s nyaranta állandóan fölkeressék. Eddig tizenkét család élvezi a fürdő kitűnő hatását, kiket esténként egy jól szervezett jánosi zenekar mulattat.” (Gömör-Kishont, 1888. július 8.)

Kedvezményeket illetően az elő- és utóévadban – május 15-től július 1-ig és augusztus 15-től szeptember végéig – a lakásokhoz jutányosabb áron (50%) lehetett hozzájutni, továbbá a menettéri jegyek 33%-os árengedménnyel voltak válthatók. A vasút 1882-ben Budapestről és Miskolcról naponta kétszer közlekedett az ajnácskő-sőregi vasútállomásra. (Gömör-Kishont, 1882. május 28.) Értékes információ egy évvel későbbről a szolgáltatásokra vonatkozóan, miszerint a postahivatal Ajnácskőn, a távírdahivatal a szomszédos Balogfalván, míg rendelő, orvos és házigyógyszertár helyben üzemelt. (Gömör-Kishont, 1883. május 27.) 1884-től félórai járásra a fürdőtől, már Ajnácskő-Sőregen is üzemeltettek távírdát, Fülek és Miskolc között pedig már naponta nyolcszor közlekedett vonat az ajnácskő-sőregi állomást is érintve. (Chyzer 1885, 34. p.) Ráadásként a fürdőidényt is meghosszabbították május 1-jei nyitással – ennek értelmében az elő- és utóévad május 1-től június végig, illetve augusztus 21-től szeptember végéig módosult. (Gömör-Kishont, 1884. június 8.)

A fürdő évről évre igyekezett korszerűsíteni, igazodni az igényekhez, amiről a helyi sajtó is rendszeresen beszámolt: „A kies fürdő, mely legközelebb nagyobbszerű átalakításon fog keresztül menni, most nagyon látogatott, a lakások mind elvannak foglalva…” (Gömör-Kishont, 1882. július 16.) A napi szobaárak 80 krajcártól 1 forint 50 krajcárig rúgtak. (Gömör-Kishont, 1884. június 8.) 1883-tól a közlekedést a vasúti állomás és a fürdő között már rendes kocsikkal tartották fenn,13 naponta négyszer, 50 krajcáros viteldíjjal személyenként. A propagandagépezet is beindult, a hirdetésekben igyekeztek kiemelni minden lényeges információt, mely az idény vendégszámának növekedését elősegíti: „Rendszeres savó-kúra azonnal, a szőllő-kúra szeptember 1-én lép életbe. Szobák és fürdők házilag kezeltetvén, jó és jutalmas konyha Glosz Endre14 kezében van. Izraeliták ellátásáról Lusztig Dániel gondoskodik.” (Gömör-Kishont, 1883. május 27.) A fürdő kedvező színvonalának szempontjából sokatmondó információ, hogy 1885-ben a fürdő vendéglőse az a Horváth József lett, aki a neves rimaszombati Három Rózsa Szálló vendéglőjét is üzemeltette, (Gömör-Kishont, 1885. május 5.) két évvel később pedig már egy budapesti vendéglős, Fábián Zsigmond kitűnő magyar konyháját élvezhették a vendégek. (Gömör-Kishont, 1887. május 29.) Az 1890. évi fürdőszezonban Winter Adolfhoz, a rimaszombati Vadászkürt vendéglőséhez került a fürdő konyhájának vezetése, aki hirdetésében „a kényelem mellett a legjobb ételeket és italokat jutányos áron, pontos kiszolgálás mellett” kínálta. (Gömör-Kishont, 1890. május 29.)

Tény, hogy a kecsegtető reklám a valóságban sokszor mást takart. Az 1886. fürdőévadban a következő panaszt vettük a heti sajtóból: „A mily kellemes, szép vidéke és kiváló gyógyító erejű vize van megyénk fürdőjének, Ajnácskőnek, ép oly kezdetleges állapotú ott a vendégek ellátása. Az izraelita vendéglős drága és rossz ételekkel traktálja vendégeit, úgy hogy örökös panaszt kell hallani az ott időzőktől. Tanui voltunk amint nem egy asszonyság valamennyi rendelt ételt ehetetlenség miatt visszaküldött, a ki pedig teheti, otthonról látja el magát tartható élelmi szerekkel. Az sem ritka dolog, hogy semmit sem kap enni a vendég, mert a vendég még a kenyeret is a szomszéd faluból darabszámra veszi. Épp a múltkor történt két katonatiszttel, hogy este 10-11 óra között se egy darab kenyeret, se egy szivart nem bírtak kapni a fürdőben, ellenben a bort méregdrágán fizették meg, azonkívül, hogy a maradásra azzal beszélte rá a vendéglős a két urat, hogy este tánczmulatság lesz. Persze se táncz, se kenyér nem volt. Bizony a miniszter úr okosan tenné, ha fürdőjét más kezekre bízná, így lehetetlen prosperálni.” (Rozsnyói Híradó, 1886. augusztus 8.) Az alábbi, 1881-ből származó újságcikk a propaganda hiányosságaira hívta fel a figyelmet: „Sajnálatunkra esik, hogy a fürdő bérlője és igazgatója annyira megfeledkezik a közönség s önmagam iránti kötelességéről, hogy a különben természeti szépségű s igen jóhatású gyógyhelyről nyilvánosság elé nem bocsát egy parányi értesítést sem, elannyira, hogy még Gömörben sem tudunk a magunk kincséről sem, s arról sem nyerhetünk tájékozást, hányan s kik látogatják, mint nyilatkoznak, a megelégedés mily fokával hagyják el stb.? Csodálni való-e azután, ha kevesen látogatják, május és június hóban, a legszebb tavaszi napokban üresen és elhagyottan áll és nem számíthat hosszúra nyúló saisonra?” (Gömör-Kishont, 1881. augusztus 7.) A kritika szerzője ugyanezt Lévártra és Várgedére is rávetíti. Lássuk hát azokat a statisztikai mutatókat!

 

Vendégforgalom – népszerű(tlen)ség

A Rimaszombatban 1867. augusztus 12–17. között megtartott magyar orvosok és természetvizsgálók országos szintű XII. nagygyűlése során a kongresszuson részt vevő illusztris társaság kirándulást tett, érintőlegesen útba ejtve a várgedei, de célpontul kitűzve az ajnácskői gyógyfürdőt és annak környékét, mely akkor fénykorát élte. „Kovács S. Endre úr vezetése alatt megtekintők a több rendbeli forrásokat, melyek egyike ivásra, másika pedig mesterséges melegítés mellett fürdésre használtatik. A fürdő berendezése hagy ugyan kívánni valót, azonban jelenlegi állapotában is hiányt pótol s céljának megfelel, minek bizonyítéka az ott időző fürdővendégek szép száma. Ezután vette kezdetét a pogányvári kirándulás, fáradságos, 5/4 óráig tartó hegyi úton (…) Ebéd végeztével a társaság három részre oszlott, az egyik rész az itteni ősemlősök maradványainak lelhelyét15 szemlélte meg, a másik rész az ebédlő helyiségben maradt vidám beszélgetés mellett, legifjabb része táncznak eredt s jó kedvét fokozta a fürdői hölgyvendégek tényleges részvétele” (Napi Közlöny, 1867. augusztus 17.) – írta Dr. Hajnal Albert, a kirándulás egyik résztvevője a konferencia időtartama alatt kibocsátott lapban, mely hű bizonyítéka annak, mennyi érdekesség és látnivaló akadt Ajnácskő környékén a fürdővendégek számára, ha olykor kimozdulni óhajtottak a fürdőtelepről. A látottakról részletesen beszámol a gyűlés munkálatairól 1868-ban kiadott kötet is, minderről azonban egy korábbi fejezetben már szó esett. „Az egész fürdőintézet berendezése olyan kis arányokat mutat, mintha e fürdő szerény visszafogultságában a környék lakóin kívül más vendégekre nem is számíthatna” – olvashatjuk a kötetben. (Batizfalvi–Rózsay 1868, 410. p.) A társaság fürdőorvos biztosításával, a fürdő nagyságának növelésével, újabb forrásfúrással, újabb fürdőépületek emelésével és a gyógyforrás megközelíthetősége végett jobb közlekedés kiépítésével látta megoldhatónak a fürdő országos hírű felvirágoztatását – mint tudjuk, mindez csupán terv maradt.

Kurlisták híján a fürdővendégek számát illetően sajnos csak fürdészeti szakirodalomra és a hetilapokra hivatkozhatunk. A Fürdői Lapok c. heti közlöny alapján 1872-ben Ajnácskőn 48 család fordult meg. (Fürdői Lapok, 1873. július 6. I. évf. 7. sz.) A Magyar Gyógyterem 1878-ban 67 állandó fürdővendéget számlált. (Magyar Gyógyterem, 1879. május 1. I. sz.) Bernáth szerint a befogadóképesség mintegy 70 főt tett ki, míg a fürdőben 26 kádról ad jelentést, ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy a fürdőt bizony kevés vendég látogatja. (Bernáth 1878a, 454. p.)

Takács László 1888-ban már sajnálkozva számolt be a fürdőről, mely remek vidéke ellenére sem bír elég látogatót hódítani, s „ennélfogva a kies fürdőhely megmarad kezdetleges kicsiségében, egyetlen vendégházában 25 szobával, valamint ebédlő és társalgó teremmel, annak ellenére, hogy az étkezés igen jutányos és kiválóan ízletes, mérsékelt árak mellett, a szolgálat pedig kifogástalan. Sőt, a fürdővendégek a telephez közeli faluban akár ügyes vezetőt is találhatnak a környékbeli kirándulásokhoz.” (Takács 1888, 9. p.) Az 1896-ban megjelent Magyar fürdők és ásványos vizek c. balneológiai munka már úgy említi a fürdőtelepet, mint az utóbbi időben elhanyagoltat, s vendég csak elvétve keresi fel. (Boleman 1896, 99. p.)

Preysz Kornél statisztikai táblázata alapján összehasonlíthatjuk Ajnácskő 1877 és 1892 közötti vendégforgalmát, mely egyben a fürdő népszerűségéről és hanyatlásáról árulkodik:

 

  1. táblázat. Ajnácskő vendégforgalma 1877 és 1892 között16

kerenyi

 

A korabeli folyóiratok hasábjait a nyári idényben ellepték az oly divatos fürdői beszámolók, melyek rendszerint egy-egy fürdőbe látogató vendég személyes vallomásait tükrözték az adott gyógyhelyen látottakról, tapasztaltakról. Többnyire név nélkül ellátott, őszinte fürdői levelek voltak ezek, melyeket bátran tekinthetünk afféle naplójegyzeteknek is. Ajnácskő-fürdő történetében öt fürdői levelezés jelent meg a Gömör-Kishont c. társadalmi lap hasábjain 1882 és 1886 között (tehát a csúcskorszakban), valamennyi más-más hangvételű. Az első levél romantikus bevezető után, még sejteti a fürdő virágkorát, de már rámutat egy-két hiányosságra. A miniszter úr és fürdője méltatása mellett a fürdőigazgatóság gondatlanságára fókuszál: „Egészséges levegő, kitűnő gyógy­erejű víz, gyönyörű sétahelyek, posta- és vasútállomás, zene, élvezhető ellátás, szeretetreméltó fürdőigazgató, fiatal orvos, kell-e még egyéb is reklámnak? Ez is fölösleges, enélkül is tele van mindig, mi pedig gömöriek eléggé ismerjük. Igaz, hogy a rafinírozott ízlésű külföldi fürdőkön elkényesztett közönség gáncsolni valót eleget találhat itt, de hát kérem a mi romlatlan vidéki betegeink nem oly követelők. Aztán meg, tetszik tudni az igen sokat tesz ám, ha valaki azt mondhatja: én a miniszter fürdőjén gyógyultam. Eddig csak oly minisztereket ismertünk, akik beteggé tették a közönséget ijesztő adóintő czédulákkal: báró Kemény alkalmat nyújt a meggyógyulásra is. Akit már egészen kiszivattyúztak a véréből, az jöjjön ide, s nehány hét múlva piros pozsgásan, duzzadó erekkel távozik a csodahelyről. Mert a fürdő vérszegénység s gyakoribb női bajok ellen kitűnő hatásúnak mondatik. Igaz, hogy savanyú vastartalmú vize nem a legkellemesebb ízű, de a hatás, kérem, a hatás! Meg aztán az a gyönyörű fasor, ami mindjárt a gyógyforrás közelében van! Hát még a fürdő felett elterülő szép bükkös erdő, tisztán tartott messze terjedő séta-utaival, csinos pihenőivel, mind megannyi legalkalmasabb hely bármi diskrét randevúra is! (…) Oh, ezek kárpótolják a legsavanyúbb orvosságot is és – egyebet is. Mert bizony egyéb is van, mitől a fürdővendégek érzékenyebb része lebittyeszti szép ajkacskáit. Persze holmi rusztikus ember vagy a pipafüsthöz megszokott falusi mama észre sem veszi mikor a nagyérdemű bérlő úr csibukszóval vagy hosszú szárú selmeczi pipával fogadja vendégei rendeleteit, s mikor átfurakodik egy sétáló nőcsoporton, füstfelhőbe burkolja őket mint a mithoszi félisten, meg hogy a múlt vasárnapi Anna-bálon ugyan az a bérlő úr végig nyújtózott a tánczteremben egy pamlagon, mintha csak valami török kávéházban lett volna, meg hogy a fürdő kabinokban és azok előtt egy szezon alatt csak egyszer söpörtetnek, meg hogy… Ezer bocsánat! Én egészen elrontom a miniszteri fürdő renoméját, pedig ime itt jön Sz. fürdőigazgató úr, aki mind ama emberi gyarlóságokat szintén kárhoztatja, de nem bír velük, s azért aztán az ő szeretetreméltó modorával kárpótolja a kedves hölgyeket. Vannak itt szép számmal kedves hölgyek! Tetszett volna csak látni múlt vasárnap az Anna-bálon, mily bájjal, mily erővel (nem csoda, vasasvizet isznak) lejtették a hétszer megújrázott csárdást.” (Gömör-Kishont, 1882. augusztus 6.)

Ajnácskő megközelíthetőségén sokat javított, hogy 1883 nyarán megindult a Rimaszombat–Fülek között naponta közlekedő omnibuszjárat. „Az alkalmat siet is közönségünk megragadni, s olykor-olykor tekintélyes számú társaság tölt itt egy-egy kellemes napot. Ma reggel is derék polgármesterünk vezetése alatt többen rándultak ki e kedves gyógy-helyre s meg vagyunk győződve, hogy a kirándulók példáját ezután még számosabban fogják követni.” (Gömör-Kishont, 1883. június 17.) Való igaz, június 1-től ún. omnibuszvonat könnyítette meg az utazást a kirándulók, üdülni vágyók számára, mely naponként Rimaszombatból reggel 7 óra 30 perckor indult, s Fülekre délelőtt 9 óra 40 percre érkezett, míg visszafelé este 7 órakor indult, a kiinduló célállomásba 9 óra 17 perckor érkezvén. (Gömör-Kishont, 1883. június 3.) Mindez azt is példázza, hogy Ajnácskő a rimaszombatiak körében népszerű kiránduló- és pihenőhellyé lett, hiszen a városlakók körében volt igény külön menetrend szerinti járat elindítására is.

„Telve e vidék festői képekkel” – írta egy következő vendég fürdői levelében a helyi sajtó hasábjain. Sorai képzeletbeli sétára invitálnak bennünket az egykori üdülőövezetben, betekintvén a fürdőtelep mindennapi életébe, ahol valaha pezsgő élet folyt. „Nem messze jobbra áll a kellemes kinézésű sweiczi-lak, telve minden szobája dísze­sebbnél díszesebb vendégsereggel: balra a többi lakosztályok, fürdő-házak, mind csinosan rendbe szedve, kényelmesen berendezve. Fölöttük dús gesztenye lombok, terebélyes nyárfák… A háttérben pedig hosszan, messze terül el az árnyas bükkös kanyargó soraival. (…) jánosi czigánybanda vidám zenéjére egyenként bontogatják le – többnyire bájos hölgyekből álló kedves vendégeink – ablak redőnyeiket, s lassanként benépesülnek a kellemes sétányok. Csoportokba vegyülnek az ismerősök, csitteg-csattog picinyke nyelvecskéjök… Ha épen valaki meg akar győződni nagyszerű hatásairól, jöjjön és pillantson rá azokra az üde szép arczokra, melyekre ez a jó csevicze, meg azoknak a terebélyes tapolcza fáknak rezgő levelei közt játszó szellő egy hét alatt is, milyen piros rózsákat festett. (…) De a tulajdonképeni élet mégis csak délután van itt. Mikor a nap delelő után kissé megfekszik, jókedvű nevetéstől zajos ismét a bükkös alja, hűsítő sör- és test-edző kuglira compariál a férfi kar, folyik a víg élet, melybe újra belevegyölnek a czigány banda mélabús akkordjai, míg lassan-lassan minden elcsendesül.” (Gömör-Kishont, 1883. július 22.) A fürdő ez idő tájt második virágkorát éli: gyönyörű vidék, kellemes éghajlat, könnyű megközelíthetőség, kényelmes lakószobák, kitűnő konyha, táncterem, elegáns társaság – kell ennél több? „A tudós is feltalálhatja itt Mekkáját. A régész, a jó borkedvelő, a beteg, a szép vidékben gyönyörködő megtalálja itt azt, amit keres”17 – olvashatjuk egy újabb fürdői levél sorait a korabeli sajtóban. E levélben nyerünk információt arra vonatkozólag is, hogy női fürdő lévén a gyógyhelynek az 1884. fürdőévadban Losonczy Izabella személyében nő felügyelője is volt. (Gömör-Kishont, 1884. július 20.)

A fürdő hírnevét a társasutazások is gyarapították. Az első információnk 1886. július 28-ról származik arra vonatkozóan, hogy az államvasutak Budapestről 120 fővárosi vendég részére kirándulást rendeztek Ajnácskő fürdőjébe. A gyógytelep virágokkal, zászlókkal és szőnyegekkel díszítve várta budapesti látogatóit. A helyi sajtó a kiruccanást párhuzamba hozta a fürdő miniszteri tulajdonban levőségével: „Az ajnácskői valóságos fürdőévad csak most kezd élénkülni. Különösen a budapesti közönség az, mely ezen a természet adományaival oly gazdagon elárasztott, gyönyörű völgyben fekvő kies fürdőt s klimatikus gyógyhelyet nagy előszeretettel szokta felkeresni. Ezeknek száma évről évre szaporodik úgy annyira, hogy az idén egyedül a budapestiek száma túlhaladja az összes vidékiek számát, nem hiányozván azonban most sem a szomszéd megyék s városok vendégei sem. (…) Évekkel ezelőtt valóságos gyűlhelye volt e kies fekvésű fürdő azoknak, kiket futóvendég czímmel szokott illetni a fürdőközönség, kik csak mulatság, táncz s kártyajátéknak szerettek hódolni s ezért nem hogy meggyógyulva, hanem betegen tértek haza, kimerülten a dorbézolástól. Ez előtt csakis a szomszéd megyék s városok nyujtották a fürdőközönség legnagyobb kontingensét, kik szinte csak addig maradtak itt, míg a nagy munkaidő beállott, s a dolog haza hívta őket, de most minő változás! Mily kedvező fordulatot vett e fürdő, mióta báró Kemény Gábor miniszter úr maga keze alá vette a birtokot, ki nemcsak teljes szakértelemmel tanulmányozta át a forrásokat, hanem a fürdőnek társadalmi s gyógyviszonyait is figyelemmel kísérve oly mérvű javításokat tett, hogy e fürdőből valóságos gyógyhely lett.” (Gömör-Kishont, 1886. augusztus 1.) A különvonat reggel 6 óra 20 perckor indult a fővárosból, s délelőtt 11 óra 50 perckor futott be az ajnácskői vasútállomásra. (Gömör-Kishont, 1886. augusztus 15.) Az ebédet egy fürdői körséta és a környékre tett kirándulás követte báró Kemény Gábor miniszter és dr. Wellisz Gyula fürdőorvos kíséretében, vacsora után a vendégek a fürdő dísztermében tartatott hangversenyen és táncmulatságon vettek részt. (Rozsnyói Híradó, 1886. augusztus 22.) S bár éjfél után 1 órakor különvonattal már indultak is vissza Budapestre, a fővárosi közönség körében mégis népszerű célponttá vált Ajnácskő, később a báli tudósításokban is találkozhatunk budapesti illetőségű nevekkel.

Ugyanakkor, az 1883. évadban már az elégedetlenség is szárnyra kapott a vendégek körében a fürdői szolgáltatásokat illetően, s ez – amint azt a későbbiekben olvasni fogjuk – a fürdő vesztét okozta: „Az idén is több mint kétszáz nőnek adta vissza életerejét, egészségét, kitűnő vize és levegője – mondom, egy ilyen fürdő nem érdemelne-e meg egy kisség több gondot, nagyobb befektetést. (…) Fürdői szobái kevés számmal vannak, azok sem elégítik ki a mérsékeltebb igényeket sem. De a legnagyobb hiba még is a lakszobák csekély száma, hiszen eddig azoknak hiánya miatt már több vendéget kellett visszautasítani, mint amennyi összesen befogadható. Az étkezést illetőleg talán ma már kevesebb a panasz, mint korábban volt, sőt jutányos is, de itt is kevés és kényelmetlen a helyiség, nincs kellően rendezve a körülete, olyan útféli csárda színében tűnik fel. Az ideiglenes fürdővendégekre, kik pedig szép számmal fordulnak elő, nincs semmi számítás téve. (…) A jövőre nézve méltán megérdemelné a tulajdonos részéről is a fölkarolást.” (Gömör-Kishont, 1883. augusztus 5.) Az iménti sorok egy fürdői levélből származnak, melyet személyes tapasztalatai alapján egy elégedetlen fürdővendég osztott meg a Gömör-Kishont olvasóival. Ám mások is hasonló cipőben jártak a bataházi fürdő látogatásakor: „Lehetne bizony ezt gömöri paradicsomnak is, nemcsak Ajnácskőnek nevezni. Akik a szépet Schweicz, Dél-Tirol és már országok hegyei és völgyei között keresik, elpirulnának, ha ezt a kies helyet meglátnák… Kovács Sebestyén Endre ennek a fürdőnek, mely a női bajokban párját ritkítja, nagy jövőt jósolt, hogy még eddig be nem következett, annak oka a tulajdonos szerénységében rejlik, ki nem használja fel befolyását népszerűsítésre, pedig ezt a közjó érdekében meg kellene tenni. (…) Ajnácskő – amint meg is érdemli – a leglátogatottabb hazai fürdők sorába tartoznék…” (Gömör-Kishont, 1884. július 20.) A Kovács Sebestyén Endre által analizált Kemény-forrás vizének kereskedelmi forgalomba hozása asztali víz formájában is csupán terv maradt. (Gömör-Kishont, 1884. július 20.)

A nem éppen kielégítő szolgáltatások miatt a fürdővendégek is lassan elmaradoztak. Pápay Károly 1891. évi ajnácskői beszámolójában harminc-egynéhány vendégről értekezik, megjegyezvén, hogy a fürdő korábban bizony látogatottabb volt és olcsóságát is magasztalták. (Pápay 1891)

A negatívumok után álljon itt egy kedves történet. Az ajnácskői fürdő igazgatóságához az 1884-es évadban egy érdekes kérelem érkezett. Egy előkelő külföldi (meg nem nevezett) vendég dr. Kovács Sebestyén Endre emlékére – kinek tanácsára kereste fel e kiváló gyógyhelyet, s kinek nevét a Kovács-forrás őrzi – egy kőpad felállítását kérte a fürdő parkjában. Azonkívül önköltségen óhajtotta megfestetni a nevezett orvos arcképét a fürdő számára, saját részre pedig a park közepén égbe nyúló ezeréves fát. (Tátra-vidék, 15. sz. 1884. június 29.) Bár a sajtó szerint a miniszter úr azonnal intézkedett, ígéretét téve a festmény ünnepélyes leleplezésére is, a továbbiakban semmilyen írott forrás nem erősítette meg a hírt.

 

Szórakozási lehetőségek a fürdőben

A fent vázolt panaszoktól és negatív statisztikai mutatóktól eltekintve arról próbálunk meggyőződni, hogy Ajnácskő egy bizonyos társadalmi réteg számára egy adott időszakban igenis közkedvelt pihenőhelynek számított. Takács 1888-as leírása alapján a fürdőt és vidékét különösen Losonc és Fülek közönsége látogatta, ünnep- és vasárnapokon nemritkán a losonci cigány zenéje mellett rögtönöztek táncmulatságokat. (Takács 1888, 11. p.) Hogy valóban így volt-e, s milyen is lehetett egykor a bataházi fürdőélet, beszéljenek a sajtós élménybeszámolók, fürdői jelentések.

Már az országos Fürdői Lapok 1868. július 20. száma is lelkesen számolt be hasábjain arról, hogy „az ajnácskői fürdőben igen vidám élet foly. A vendégek e fürdőhely kedélyes jellegét folyvást fönntartják. A vasárnapi táncvigalmakon a környék szépei is megjelennek. Ez idény folytán nem egy betegen érkezett nő lett a bálok kitartó táncosnőjévé, mely körülmény a fürdő jó hírének nagy mértékben kedvez.” (Fürdői Lapok, 1868. július 10. 1. évf. 10. sz. 75. p.) A báró Kemény Gábor tulajdonában álló ajnácskői vas- és kénsavtartalmú fürdő – a regionális sajtó szerint – még az 1880-as években is az egyik legkiválóbb gyógyító hatással bíró megyei fürdőnek számított, „hatályos vasas fürdőkkel és szénsavas savanyúvíz forrással. Gyógyhely mindenféle női betegségek ellen, továbbá csúzos és köszvényes bajoknál, vérszegénységnél, sápkórnál, idült idegbajoknál. Gyönyörű fekvése és jó levegőjénél fogva kitűnő időző hely üdülő betegek számára. Jó cigányzene, olvasó és tánczterem, zongora, tekeasztal és tekepálya, és újságok a vendégek rendelkezésére állanak.” (Gömör-Kishont, 1882. május 28.) Ilyen és ehhez hasonló sorokkal kecsegtették a leendő fürdővendégeket a 19. századi napilapok. Az 1880-as évek elején bizony okkal olvashatunk a tulajdonos korszerűsítéseiről, a fürdő csinosításáról és a telt házas báli jelentésekről a megyei sajtóban, hiszen a fürdő a gömöriek közül a legelső helyet foglalta el a népszerűségi listán. S bár a tulajdonos, báró Kemény Gábor tett ugyan lépéseket a fejlesztéséhez, építtetett tágas és egészséges szobákat, a fürdőközönség igényeinek kielégítése szempontjából szervezett igazgatóságot, ezreket áldozott fúratásokra, viszont – amint azt a korabeli média megírta – nem eléggé fektetett bele a fürdő komplexebb kiépítéséhez, hogy azt a távolabbi vendégek részére is vonzóvá tegye. (Rozsnyói Híradó, 1879. augusztus 3.) A fürdő csupán a környék számára rendezkedett be, annak viszont igyekezett minden tekintetben a rendelkezésére állani. „A fürdő közönség legkedvesebb szórakozási helye az erdő, s ezidén különösen nagy gond fordíttatik a sétányok tiszta és jó karban tartására. Ide rándulnak ki délelőtt és délután. Vasárnaponként báloznak.” (Rozsnyói Híradó, 1879. augusztus 3.)

Egy jobb nevű fürdő nem maradhatott bál nélkül. A szezon alatt több nyári mulatságnak is helyszínül szolgáltak a fürdő termei. A hétbércű Gömör vármegye híres bataházi fürdője egy évadban akár 6 bállal is képes volt előrukkolni, bizonyítja ezt egy 1884-ből származó reklámhirdetés, mely szerint szokásos táncmulatságait július 13-án, 20-án, 27-én, augusztus 10-én, 17-én és 24-én tartotta meg – ebből egy az Anna-napot követő vasárnapra esett. (Gömör-Kishont, 1884. július 6.) Ajnácskőről sem hiányozhattak a „legendás” fürdői Anna-bálok, melyeket legalább egy héttel előtte rendszeresen hirdettek a helyi sajtóban. A Gömör 1875. évi július 11-i számában például a szimpla közlő információ mellett a hirdető kiemeli a „jó zene és jó étkezés” fontosságát is. A belépti díj többnyire valamilyen karitatív tevékenység támogatására fordíttatott, mint 1889-ben, amikor a személyenkénti 1 forintból befolyó tiszta jövedelmet a „Gömörmegyei magyar közművelődési egyesület” javára folyósították (Gömör-Kishont, 1889. július 25.), az 1890. évi hagyományos Anna-bálon pedig Gesztete község tűzkárosultjai felsegélyezésére gyűjtöttek. (Gömör-Kishont, 1890. július 24.)

A táncmulatságra a fürdővendégek is izgatottan készültek. „Már a bált megelőző egész héten fürdőnk a vigalmaknak volt színtere. Sürgés-forgás, intézkedés minden irányban az igazgató részéről, e bál érdekében toalett-készítés, tánczpróba a fürdő-vendégek részéről jellemzik ama napokat” – szól egy Anna-báli beszámoló 1884 júliusából. „…a múltban nem egy kisleány lett naggyá az ajnácskői fürdő báljain, úgy most is több csinos leányka várta itt lázas kebellel az első csárdást.” (Gömör-Kishont, 1883. augusztus 5.) Ez is jelzi, hogy a 19. században a fürdői Anna-bálok bizony a leendő hitves kiválasztására is ideális helyszínül szolgáltak.

Arról, hogy Ajnácskő Anna-báljai az 1880-as évek elején a környék legpatinásabb mulatságainak számítottak, bizonyíték a helyi sajtó állítása is, mely szerint „a várgedei és az ajnácskői murit összehasonlítva a várgedei annak csak praeludiuma” (Gömör-Kishont, 1881. július 31.) volt. „Az estefelé jó sűrűn érkező vendégek – nem csekély számban R.Szombatból – a bál kezdetekor megtöltötték a fürdő nagy termét s ami különös kedvünkre való: a lehető egyszerű de kényelmes női öltözetekben gyönyörködhetett a szemlélő, kivált pedig a fürdővendég, a kire ez a takarékosság csak a kúra jó hatását gyakorolhatja. Reggelig tartott a muzsikaszó, a nagy zaj, jókedv okozta lárma és mindig friss táncz. A harmaczi czigányok a vendégek teljes megelégedését érdemelték ki.” (Gömör-Kishont, 1881. augusztus 7.) A kor szokása szerint az újságok a bálon részt vevő hölgykoszorúról is előszeretettel tudósítottak: „Százötvennél több vendég vett részt a bálban, a négyeseket 18 pár táncolta. A nők közül következőket je­gyeztük fel: Győry Gyuláné (Budapestről), Hubert Jánosné (Egerből), Lamos Lajosné (Rimaszécsből), Sprenger Béláné, özv. Bányai Ferencné Ilona leányával, özv. Rubintné (S.-Tarjánból), Dr. Weinsteinné (Feledről), továbbá Kontz Ilona (S.-Tarjánból), Danielik Katinka (Pozsonyból), Stronga Mariska (Fülekről), Sándor Amanda (Feledről), Komjáthy Mariska (B.-Gyarmatról), Krizsán Matild, Komoróczy Lenke, Balajthy Erzsike stb. Reggel 5 órakor még ugyancsak szólt a zene és járták a ropogós csárdást. Sándor Béla jókedvű szolgabíránk maga járt jó példával elől a holtig gavallér s minden szép iránt ügybuzgó Szoboszlay Ferenc fürdőigazgatóval.” (Gömör-Kishont, 1881. augusztus 14.) A vendégek koszorújában sorra felfedezhetjük a környék intelligenciáját és nemességét: 1874-ből báró Nyáry Jenő neve köszön vissza a tudósításokból (Rozsnyói Híradó, 1874. augusztus 9.), az 1880-as évek elején a füleki gróf Berthold Arturné s a nagyabonyi Abonyi Lajosné, az író neje is szerepeltek a listán. (Gömör-Kishont, 1881. június 26.) 1888-ban minaji Bornemisza László Gömör megyei alispán neve is felbukkan a vendégek között (Rozsnyói Híradó, 1888. augusztus 5.), a továbbiakban pedig Losonc, Eger, Putnok, Szarvas, Kaposvár, Kisújszállás – és sorolhatnánk további gömöri, nógrádi, borsodi és egyéb megyebeli településeket – urai s hölgyei is rendszeresen képviseltették magukat a bataházi Anna-bálokon. Az 1883. évadban tudósított bálról a női hölgykoszorú mellett a jelenlévő férfiakat is feljegyezték, a gömöri, nógrádi, hevesi előkelőség nevei mellett Bécsből és Budapestről érkező vendégekről is olvashatunk. (Tátra-vidék, 12. sz. 1883. július 29.) Mindez a fürdő jó hírnevéről árulkodik. Az 1880-as években nem volt ritka a hétszer megújrázott csárdás példája sem: „A bál zavartalanul, kitűnő jó kedvvel, emelkedett hangulatban, s oly nagyszámú s fényes vendégsereg részvételével folyt egész kivilágos kivirradtig, minőre azok emlékeznek, kik az ötvenes években a fürdő fénykorát is átélték. Egy órakor aztán az egész báli közönség az étterembe vonult s vacsorázott és pihent, már t.i. az, kinek vacsora vagy hely jutott. A kiszolgálatnál még előkelő gavallérok is segédkeztek. Félháromra történt a visszavonulás a báli terembe, de mintha csak kicseréltek volna előbbi fáradt lábaikat, szép tánczosnőink és tánczosaink újult erővel, hatványozott jókedvvel rakták egész 5 óráig…” (Gömör-Kishont, 1883. augusztus 5.)

A hagyományos fürdői bálok mellett ugyanakkor szívesen rendeztek itt Anna-bált a környékbeli ifjak is, mint például 1888-ban a Gömör vármegyei ifjúság ifj. gróf Almássy Arthur rimaszécsi járásbeli szolgabíró szervezésében. A fesztelen, késő reggeli órákba nyúló mulatozásba azonban szorulhatott némi üröm, ha a sajtó ekként számolt be a mulatságról: „Valami nagy kényelmet nem igen találhatott a díszes közönség, de hát a fürdő tulajdonosát, Kemény Gábor bárót úgy látszik, ez idei hosszas gyöngélkedése akadályozza a fürdő nagyobb gondozásában, a bérlő pedig nélküle édeskeveset tehet.” (Gömör-Kishont, 1888. július 15.) Nem mellesleg épp Almássy volt az, akit Szabó Samu megyei főorvossal együtt fürdőbiztosnak neveztek ki Ajnácskőre az 1889. évadra. (Gömör-Kishont, 1889. május 23.)

Sőt, a fürdő történetében a mulatságokkal együtt járó verekedésre is tudunk példával szolgálni, és ide kapcsolódik a már említett „legendás” jelző is. Sajnos Ajnácskőben sem maradhatott bál rendszeres verekedés nélkül, ennek híre a környéken is elterjedt. „Tegnap volt a minden évben megtartatni szokott Anna-bál, melyben a megye elitje vett részt, s ha a bál nem pofozkodással kezdődik, részletesebben megírnám. Így csak azon szerény nézetemnek adok kifejezést, hogy civilizált fiatalembert – különösen ha az önként vállalkozik a termet elhagyni – pandúrral kivezettetni nem tartom tapintatos eljárásnak.” (Rozsnyói Híradó, 1879. augusztus 3.) A fentebb már részletesen tárgyalt 1881. évi Anna-bál utáni botránnyal a Gömör-Kishont is előszeretettel foglalkozott: „…nem nagy gyönyörűséget találhatunk annak registrálásában, hogy egy fiatal ember nyilvános helyen durva viseletével mint kompromittálja Gömörmegye fiatalságát. A fürdőigazgatóságnak azonban a fürdő jó hírneve érdekében ajánljuk, hogy máskor ily sajnos esetek elkerülése czéljából nagyobb rendőri apparátussal lássa el a helyiségeket.” (Gömör-Kishont, 1881. augusztus 28.) A bállal együtt járó ökölharc az 1882. évi fürdőévadtól látszott megszűnni, amint arról egy fürdővendég is lelkesen beszámolt a megyei hetilapban: „Apropos, Anna-bál! Tán méltóztatnak tudomással bírni, hogy az itteni Anna-bálok nem jó hírnek örvendtek az előtt. Lejárták már magukat, elvesztették az idén érdekességüket egészen. Többé nincs ami csalogassa ide a betyárgavallérokat, híres öklözőket, asztalon tánczolókat, kik egyedül mulatnak: ki a legény a csárdában! Mikor már a többit kiverték a teremből… Vége, vége az ilyennek. Ettől a jó hírnevétől megfosztotta fürdőnket ez az esztendő… A múlt vasárnapi Anna-bálon nem volt verekedés. Szomorú, de való! Szinte meglátszott egynémelyik mokány arczon, mily elégedetlen, de jól esnék neki egy kis igazi mulatság. Hiába, se pap, se részeg ember. Komolyan szólva, nagy az örömünk: a legujabb nemzedék nem abból való, miből a pár év előtti. Tán bizonyosak lehetünk felőle, hogy többé nem ismétlődnek azok a szégyenletes jelenetek, melyek már majd-majd híressé tették az itteni bálokat s a gömöri fiatalságot országszerte blamírozták…” (Gömör-Kishont, 1882. augusztus 6.)

Karitatív jellegű táncvigadalomra is akadt példa a bataházi fürdő történetében. Ilyen volt az 1877. július 8-án megrendezett bál a török sebesültek javára, tetszés szerinti belépti díj mellett. „Valóban nagy ideje, hogy megyénkben is megindul a mozgalom a testvér-nemzeti iránti részvét tanúsítására.” (Rimaszombati Lapok, 1877. június 24.) 1882 nyarán egy ún. megnyitó-mulatságra is sor került a fürdő helyiségeiben, mely „késő éjfélig tartotta együtt a kis társaságot. A kedves hölgykoszorúban a tánczolók közt voltak Horváthné és Plaudnerné sz. Vadnay Margit úrnők Putnokról, Hrenkoné úrnő R.-Szombatból, Marikovszky Margit, Csemniczky Margit és Sarolta, Bornemisza Ilona és Zsingor Erzsike (Borsod) és Radványi (Miskolcz) kisasszonyok”. (Gömör-Kishont, 1882. július 16.) Ez a beszámoló is megerősíti, hogy a bataházi fürdőt nem csupán Gömör, hanem a szomszédos megyék (Borsod, Heves, Nógrád) polgársága is látogatta. 1883 júliusának elején az ajnácskői fürdő ún. fürdőbált rendezett, melynek igencsak nagy visszhangja kelt a helyi sajtóban, mivel a ház „még jobban megtelt előkelő, válogatott vendégekkel”. (Gömör-Kishont, 1883. július 15.) A bálról készült beszámolóból tudjuk, hogy este 9 órakor zendített rá a cigány a nyitányra a feldíszített, tágas fürdőteremben, a hölgyközönség toalettjeitől a tombolajátékig részletes képet festve, külön kitérvén a jelen volt hölgyek és férfiak körére. Gróf Berchtold Arthúr Fülekról, gróf Keglevich Gyula Pétervásáráról, Marton Ödön Budapestről – csak párat említvén a sok közül, utalva a fürdőnek nemcsak a polgárság, hanem a nemesség általi látogatottságára is. Más kérdés, s ajnácskői fürdővendéglisták híján nem is tudunk rá választ adni, hogy ez az illusztris társaság csupán a bálra érkezett, vagy tényleges fürdővendégként tarthatjuk számon.

Nem csupán báloknak, hanem hangversenynek is otthont adott Ajnácskő fürdője. Források híján egyetlen ilyen eseményről van bizonyosságunk a regionális hetilapból, éspedig az 1883 nyarán Lubi Gyuláné, Oláh Blanka és más jeles budapesti és Gömör megyei művészek közreműködésével megtartott zenei koncertről. (Gömör-Kishont, 1883. augusztus 5.) Bálok és egyéb kulturális rendezvények mellett a fürdő a sport szerelmeseinek is kedvében óhajtott járni – egyszer legalábbis minden bizonnyal. Az 1886. fürdőévadban megrendezésre kerülő Anna-bál napján a budapesti tornaklub dísz- és versenytornázást tartott 40 tornász közreműködésével, akik délután 5 és 7 óra között gyönyörködtették a nézőközönséget szebbnél szebb produkciókkal. (Rozsnyói Híradó, 1888. augusztus 8.) Feltételezésünk szerint azonban – más fürdőkhöz hasonlóan – további kulturális zenés rendezvénynek, színháznak is otthont adhatott egykor a gyógyhely.

 

 

Ajnácskő végnapjai

Az 1885. évben a fürdő még a megszokott rendben üzemelt, derül ki Lukács György államtitkár 1886. január 7-i jelentéséből, válaszként az 1885. december 31-i keltezéssel Gömör-Kishont vármegye elöljáróságához intézett levelére, melyben kérik Ajnácskő esetében a hiányzó adatok pótlását, mivel a fürdőnek saját orvosa és megyei gyógyszerésze van, s ezt a megye elfelejtette feltüntetni. A januári válasz alapján tudjuk, hogy az említett szezonban a betegeket állandó orvos látta el, a gyógyszereket pedig vasúti közlekedéssel biztosították. (BÁTL/Alispáni) A fürdő ezen levéltári adat értelmében még „élt”.

A hanyatlás első jelei igazán az 1890-es évek elején kezdtek megmutatkozni. „Az ajnácskői fürdőidényt pünkösd hétfőjén nyitották meg, de az esős idő elrontotta a mulatságot. A sőregi körorvos az idény tartamára Ajnácskőbe tette át lakását s szolgálatát a fürdővendégek részére is felajánlotta. Az új bérlő több czélszerű átalakítást eszközölt s így remélhető, hogy e kies fürdő a nyár folyama alatt az eddiginél nagyobb pártfogásban fog részesülni.” (Gömör-Kishont, 1891. május 28.) E cikkből is kitűnik, hogy a hanyatlás felé bizony nem a kedvezőtlen időjárás, hanem a emberi gondatlanság sodorta a gyógyfürdőt. Árulkodó az a cikk is, mely egy évvel később látott napvilágot: a vármegye fürdőit taglaló beszámoló már meg sem említi Ajnácskőt. (Gömör-Kishont, 1892. május 5.) A fürdő hanyatlásának – az emberi mulasztás mellett – másik okaként az 1889-ben megnyílott csízi gyógyfürdőt is feltételezhetjük, mely – Rimaszombathoz való közelségével – fürdővendégeket vonhatott el Ajnácskőtől. Mindez azonban csupán feltételezés, érdekes viszont a párhuzam, és maga a választóvonal, az 1890-es esztendő: Csíz ível felfelé, Ajnácskő lefelé. Utóbbi hanyatlása ráadásul segíteni látszik Várgede rohamos fejlődésének is.

A pangást mások is észrevették. „…szép vagy Ajnácskő, s kebled szépségét mily kevesen élvezik. Ha a tourista e helyre téved, az üdítő forrásból iszik, vizében fürdik, s felfrissül kellemesen, meglepve mondhatja: Ajnácskő, fürdőd miért ily elhagyott?! Pedig nem lehet képzelni szebb üdülő helyet. S ha elhanyagolják az idegenek, szinte érthetetlen, miért nem karolják fel legalább a megyeiek?! Pusztulni hagyjuk egymásután becses fürdőinket, s maholnap ők is a pusztuló sziklavárak sorsára jutnak, marad pár rom, mely hirdetni fogja, hogy itt hajdan fürdő, hogy itt hajdan szebb élet volt.” (Gömör-Kishont, 1892. július 14.) A figyelmeztető írás ellenére Ajnácskő napjai meg vannak számlálva. A közeli vidék még csak el-elszállongott egy-egy vasárnap a fürdőbe, s ilyenkor ismét felcsillant a hangos jókedv, mintha sejtetni akarná egy újabb virágzó korszak eljövetelét. Az utolsó nagyobb lendületű rögtönzött mulatságról 1892 nyarán cikkezett a sajtó, mely során újból összegyűlt a vidék s Rimaszombat előkelő polgársága Ajnácskőn: „Egy vállalkozó s kedélyes társaság rándult e napon Benyo Béla almágyi szőllejébe, s a napot fenn a hegyen, s lent a pinczejébe töltve el, este a jókedv tetőpontján invatiót csinált Ajnácskő fürdőbe. Mint midőn a rómaiak a szabinok hölgyeit elrabolták, oly hévvel ragadták a hölgyeket a tánczra, s a jó példa hatott, hogy pár pillanat alatt készen volt a tánczmulatság. Körülbelül éjfélig volt együtt a társaság s alig tudott szétválni. A rimaszombatiak pedig ama kellemes emlékkel távoztak, hogy Ajnácskőn jól lehet mulatni.” (Gömör-Kishont, 1892. július 14.) Az idény megélénkülésében a helyiek az elkövetkező években is bíztak, még 1892-ben is jelent meg reklámhirdetés Tillinger Sándor vendéglőstől a fürdőt propagálva a Gömör c. társadalmi lap hasábjain az alábbi vendégcsalogató szöveggel: „Az ajnácskői gyógyfürdő kitűnő üdülőhely vérszegények, lábfájósak és más betegségben szenvedők számára. A fürdő gyümölcs- és díszfákkal, valamint sétányokkal és üdülő helyekkel ellátott kies helyen fekszik. Kifogástalan fürdő- és vendégszobákkal van ellátva. Minden érkező és induló vonathoz omnibus közlekedik, személyenkint 30 kr. Kitűnő magyar konyha. Olcsó és pontos kiszolgálat. Naponta czigányzene.” (Gömör, 1892. július 10.) Hiába a reklám, az 1893. évadban már nem nyitja meg kapuit a fürdő, mely az előtte való években is már csak tengett. (Gömör, 1893. április 9.) A reménység fénysugara még akkor csillant fel, amikor a miskolci internátus igazgatója, Márcsekényi J. úr a tanulásban elfáradt, angol- vagy sápkórban szenvedő gyermekek számára az ajnácskői vasas fürdőt ajánlotta, sőt a nyarat is itt kívánta velük eltölteni. (Közegészségügyi Kalauz, 1884. szeptember 15. 6. évf. 18. sz.) Hogy megvalósult-e az üdülés, arról sajnos nincsenek információink, nagy valószínűséggel azonban meghiúsult. Egy későbbi cikk, mely Gömör fürdőit helyezi górcső alá, Ajnácskőről már csupán egyetlen – nem éppen kedvező – mondat erejéig számol be: „Úgy látszik, elzengette hattyúdalát, hiába várjuk, hogy árnyas fasorai megnyíljanak a vérszegény, sápkóros gyerekek hada előtt.” (Gömör-Kishont, 1894. július 5.) A fürdő elhanyagoltsága miatt egyre több támadás érte a tulajdonosát, először történt meg ugyanis, hogy meg sem nyitotta: „Őszintén örvendenénk, ha a fürdő fennkölt gondolkozású tulajdonosa, báró Kemény Géza úr csakugyan elhatározta volna, hogy hatalmas gyógyerejű fürdőjét, a kies Ajnácskőt újra átadja a közhasználatnak, s ha az eddiginél kisebb haszonért, vagy talán áldozat árán is a gyönyörű hely és a gyógyvíz használatát megengedné a nagyközönségnek, mely bizonnyal igaz hálával viszonozná a nemes báró nagylelkű elhatározását. Egy szép és közhasznú intézménnyel gazdagítaná megyénk lakosságának nagyszámú köreit.” (Gömör-Kishont, 1894. május 24.) A fürdőben azonban az 1895. évi idényben is teljes nyugalom uralkodott, az égbe szökellő nyárfasor már nem mutatott többet utat a fürdőbe igyekvőnek. A Nemzetközi Fürdő-Lapok hasábjain Boleman István királyi tanácsos 1895. évre vonatkozó statisztikai kimutatásai között már úgy jelenik meg, mint beszüntetett fürdő. (Nemzetközi Fürdő-Lapok, 1896. szeptember 20. I. évf. 15. sz.)

Egy darabig úgy tűnt, hogy a fürdő nem lesz az enyészeté, ugyanis folyó év őszén tervezték megépíteni a Fülek–Eger közötti vasúti forgalmat, s a vonallal együtt az ajnácskői fürdőt is új életre kelteni óhajtották. (Gömör, 1895. június 23.) Ma már tudjuk, hogy a tervek tervek maradtak. Mint ahogy az is, hogy új befektető vásárolja meg e kiváló gyógyvizű vasas fürdőhelyet. A századfordulón több olyan hír is lángra kapott, miszerint akadtak (állítólag még külföldi vevők is), akik ismerve a fürdő értékét, meg akarták venni és a kor kívánalmainak megfelelően átépíteni, de a báró Kemény család igencsak ragaszkodott birtokához, viszont befektetni egyáltalán nem kívánt a nyereségesnek látszó üzletbe. (Gömör-Kishont, 1905. augusztus 13.)

Egyetlen indokkal magyarázható, miért nem kívánták Ajnácskőt ily nagy forgalomnak kitenni: a gyógyfürdő egyik terebélyes fája tövében nyugodott báró Kemény Gábor, egykori földművelési, majd közlekedésügyi miniszter, fürdőtulajdonos, akit 1888 őszén ajnácskői birtokán bekövetkezett halála után itt, a fürdőtelepen temettek el folyó év október 28-án. (Rozsnyói Híradó, 1888. október 28.) Feltehetően ezért nem gondolkoztak családtagjai a fürdő fellendítésén, és szorgalmazták inkább annak „elcsendesedését”, mely békéjével méltó egy halott végső nyughelyének. Az egykori miniszter „ajnácskői uradalmában gyakran és szívesen tartózkodott, különösen a 60-as években, mikor a fürdő virágzott, s a nyári idényben Gömör, Heves és Nógrád előkelő családjainak kellemes találkozó helye volt. A hatvanas évek végén a fürdőt már alig gondozták, az épületek tönkre mentek, a gyönyörű topolyafa-allék később eltűntek s a Kemény bárók nem törődtek többé e kies fekvésű szép hellyel. Br. Kemény Gábor, a volt miniszter csupán végrendeletében emlékezett meg róla, mikor azt hagyta meg, hogy hűlt tetemeit azon terebélyes fa alá helyezzék, melynek enyhet adó árnyában sok kellemes órát töltött”. (Gömör-Kishont, 1907. június 2.) A holttestet 1907. május 27-én exhumálták a fürdő területéről az új tulajdonos, Kemény Géza (Hankó 1896, 4. p.), valamint Kemény Pál, ifj. Szontagh Zoltán főszolgabíró és dr. Zehery István járási orvos jelenlétében, s Erdélybe, a csekelaki családi sírboltba szállították.

Borovszky Samu 1903-ban kiadott megyei monográfiájában már úgy nyilatkozik a fürdőről, melyet a tulajdonos-birtokos báró Kemény Géza beszüntetett. (Borovszky 1904, 26. p.) Egyik szakirodalom sem jelöli pontos dátummal a fürdő megszűntét, sőt, annak pontos okaira sem világít rá. A haláleset mellett feltételezhetően a rossz karbantartás, a korszerűtlenség és egyéb emberi mulasztás állnak a fürdő leépülése mögött. Napjainkban már nyoma sem található az egykori fürdőtelepnek, az épületek már a legidősebb helyi lakosok emlékezetében sem élnek. Gönczy Pál 1898. évi Gömör-Kishont vármegyét ábrázoló földrajzi térképén a fürdőt még berajzolták „Ajnácskő-fürdő” név alatt. (BÁTL/Gömör-Kishont) Ebből kifolyólag feltételezhető, hogy valamikor az 1910-es években bontották le épületeit. Helyét a még meglévő, kiapadófélben lévő forráskút hirdeti. A területet ma is a mocsár uralja.

 


Irodalom

 

Besztercebányai Állami Területi Levéltár. Fond: Alispáni iratok. Irat iktatószáma: 484/1886 (BÁTL/Alispáni)

Besztercebányai Állami Területi Levéltár. Fond: Egyházkönyvi kivonatok. Sőreg. Keresztelési anyakönyvi kivonatok. (BÁTL/Egyházkönyvi)

Besztercebányai Állami Területi Levéltár. Fond: Gömör megye. Népszámlálási adatok. 1139. számú karton, 935. doboz. (BÁTL/Gömör)

Besztercebányai Állami Területi Levéltár. Gömör-Kishont vármegye térképe. Tervezte: Gönczy Pál. Budapest, 1898 (BÁTL/Gömör-Kishont)

Besztercebányai Állami Területi Levéltár. Fond: Zólyom megye. Közigazgatási iratok. 1857. év. Leltári szám: 442, VII.D., iktatószám: 50/2905.

Batizfalvi Sámuel–Rózsay József 1868. A magyar orvosok és természetvizsgálók 1867. augusztus 12-től 17-ig Rimaszombatban tartott XII. nagygyűlésének történeti vázlata és munkálatai. Nyomtatott Emich Gusztáv magyar akadémiai nyomdásznál.

Bernáth József 1878a. A magyarországi ásványvizek lelhelyei. In: Szabó József: Mathematikai és természettudományi Közlemények vonatkozólag a hazai viszonyokra. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest.

Bernáth József 1878b. Die Mineralwässer Ungarns. Wien.

Bernáth József 1879. Magyarország legismertebb ásványvizei természettudományi és gyógyászati tekintetben. Budapest.

Boleman István 1884. A fürdőtan kézikönyve. Schmidt József könyvnyomdája, Igló

Boleman István 1887. Fürdőtan. Franklin-társulat könyvnyomdája, Budapest.

Boleman István 1892. Magyar gyógyfürdők és ásványvizek. Kiadja a balneológiai egyesült. Mezei Antal nyomdája, Budapest.

Boleman István 1896. Magyar fürdők és ásványos vizek. Magyar Balneológiai Egyesület, Budapest.

Borovszky Samu 1904. Gömör-Kishont vármegye. Magyarország vármegyéi és városai. APOLLO, Budapest

Chyzer Kornél 1885. Magyarország gyógyhelyei és ásványvizei. Nyomtatott a Zemplén nyomdájában, Sátoralja-Ujhely.

Fényes Elek 1837. Magyarországnak s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben. Pest.

Hankó Vilmos 1896. Hazai szénsavas fürdők és ásványvizek. Fürdőirodalmi Könyvtár. Eggenberger-féle könyvkereskedés. Budapest.

Hunfalvy János 1867. Gömör és Kishont leirása. Nyomtatott Emich Gusztáv nyomdásznál, Pest.

Ilosvai Hugó 1895. Hol nyaraljunk? Fürdő útmutató egészségesek és betegek számára. Belgráder Zsigmond kiadása. Budapest.

Kitaibel, Pauli 1829. Hydrographica Hungariae. Pestini.

Lengyel Dániel 1853. Fürdői zsebkönyv. Nyomtatott Emich Gusztáv könyvkereskedésében, Pest.

Marikovszky, Georg 1814. Physische und analytische Beschreibung aller Mineralquellen des löbl. gömörer und Klein-Honther Komitats. Lőcse.

Molnár János–Szabó József 1886. Ajnácskő gyógyforrásai és geológiai viszonyai. Athenaeum r.t. könyvnyomdája, Budapest.

Pápay Károly 1891. Ajnácskő és környéke. Turisták Lapja, III. évf. 6–7. sz. 163. p.

Preysz Kornél 1824. Fürdőügyünk haladása 1893-ban. Fürdőirodalmi Könyvtár. Eggenberger-féle könyvkereskedés. Budapest, 1894

Rózsay József 1875. Az ajnácskői fürdő. Vasárnapi Ujság, 22. évf. 32. sz.

Stolcz, L. J.: Das Königreich Ungarn. Pressburg-Oedenburg.

Takács László 1888. Magyar fürdők. Rosenbaum Vilmos kiadása, Nagyvárad.

Török József 1848. A két magyarhaza első rangú gyógyvizei és fürdő-intézetei. Nyomtatott Beimel Józsefnél, Pest.

Žilák, Ján 1995. Kúpele v Hajnáčke. In: Balneologický spravodajca. Piešťany.

Wachtel, David 1859. Ungarns Kurorte und Mineralquellen. Oedenburg.

 


Éva Kerényi

Ajnácskő – The Spa of Mr. Minister

 

The paper presents the short history of the spa in Ajnácskő: the beginnings, its short operation and closure. The spa – property of baron Gábor Kemény – stood on a swampy, marshy area in the valley of the Gortva creek, in the southern corner of Gemer. Its most prosperous period was in the first decades of conciliation. Paradoxically, by the time when other spas of Gemer begun to have their heyday around the turn of the century, the spa of Ajnácskő, known for its spring water rich in minerals, went bankrupt. In this paper we learn about the healing power of the famous but never bottled mineral water, present the services offered by the spa and, with the help of the contemporary press and letters, we recall life at the spa and the entertainment options offered by the resort.

 


Éva Kerényi   615.838(437.6)(091)

Ajnácskő – The Spa of Mr. Minister 711.455: 615.838(437.6)(091)

 

Keywords: Gömör (Gemer), Ajnácskő (Hajnáčka), balneology, baron Gábor Kemény, mineral water.

Magyarok Kárpátalján (Ukrajnában): etnoregionális szándékok elméletének és gyakorlatának néhány aspektusa 1

A több mint 600 ezer négyzetkilométer területű Ukrajna legnyugatibb megyéje a 12,8 ezer négyzetkilométeren elterülő Kárpátalja. Önálló politikai régióvá a 20. században szerveződött: a két világháború között a Csehszlovák Köztársaság, utána a Magyar Királyság, a második világháború után a Szovjetunió és azon belül az ukrán tagköztársaság, 1991 óta pedig a független Ukrajna része.2 A megye mintegy egymillió-kettőszáz­ötvenezer lakosának valamivel több mint 12%-a magyar nemzetiségű, mintegy 156 ezer fő (az ukrajnai magyarok közel száz százaléka). A megye lakosságának több mint 80%-a ukrán anyanyelvű. A magyar ajkúak aránya 12,65%, az orosz anyanyelvűeké 2,90%, a román anyanyelvűeké pedig 2,57%. Egy százalék alatti az egyéb kategória.3 Ukrajnában két meghatározó magyarságszervezet van: az 1980-as évek legvégén alakult meg a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, illetve az 1990-es évek elején hozta létre az abból kiváló csoport az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetséget.

Kárpátalja sajátossága, hogy egy olyan népcsoport is él itt, amelyet az országban hivatalosan nem ismernek el – a ruszinok. A legutóbbi, 2001-es népszámlálás adatsorában egyáltalán nem szerepelt a választható nemzetiségek között a ruszin. A Kárpátok keleti oldaláról származó, de több évszázada a mai Kárpátalja területén élő ruszinokat a második világháború után a Szovjetunió automatikusan ukránként tartotta nyilván. Ukrajna a Szovjetunió politikáját folytatta a ruszinok kapcsán: hivatalosan nem ismeri el sem a ruszin nemzetiség, sem a ruszin nyelv létét, a ruszinokat az ukrán nemzet egyik néprajzi csoportjának, az általuk beszélt nyelvet pedig az ukrán egyik nyelvjárásának tartja. Ugyanakkor, sajátos helyzetet teremtve, a 2012-es nyelvtörvény a regionális vagy kisebbségi nyelvek között felsorolja a ruszint is.

A magyarok ukrajnai pozíciója beleilleszthető az etnoregionalizmus fogalomkörébe. Etnoregionalizmuson egyrészt politikai mozgalmat értünk, melynek célja az adott régióban kompakt módon élő etnikai közösség pozíciójának erősítése vagy dominánssá tétele, másrészt meghatározott célokat szolgáló politikai nézetek összessége („területhez kötött etnopolitika”, „etnikai hovatartozás intézményesítése”).4

 

Közigazgatás, autonómia, önkormányzatok

Az Alkotmány (1996)5 kimondja, hogy Ukrajna unitárius állam, területe egy és oszthatatlan, ugyanakkor utal az országterület történelmi, gazdasági, ökológiai, földrajzi, demográfiai, etnikai és kulturális sajátosságokon alapuló regionális tagoltságára. A mai határok – értve alatta a 2014 előtti állapotot, tekintettel a Krím jelenlegi sajátos helyzetére – a szovjet időszakban alakultak ki négy alapvető lépésben: 1922-ben a Szovjetunió és azon belül az ukrán tagköztársaság megalakulásával, az 1939-es Molotov–Ribbentrop-paktummal, az 1945-ös szovjet–csehszlovák egyezménnyel (Kárpátalja hozzácsatolásával), és 1954-ben a Krím félszigetnek az orosz tagköztársaságtól az ukrán tagköztársasághoz csatolásával. Az 1991-es függetlenedés után közigazgatási tekintetben Ukrajna nem változtatott az örökölt megyei rendszeren, amit az ország 1996-os Alkotmánya is megerősített. A IX. fejezet 133. cikkelye szerinti közigazgatási egységek: a Krími Autonóm Köztársaság, a megyék, a járások és a különböző szintű települések. Sem az ország, sem a Krím Alkotmánya (1998) nem definiálta a krími autonómia mibenlétét, a formálisan nemzetek feletti autonómiával a cél a Krím elszakadását célzó orosz szeparatista törekvések megakadályozása volt. A Krím státusáról szóló csatározások során az oroszok többek között követelték a nemzeti autonómiát Tavrida Orosz Autonóm Köztársaság néven. Ugyanakkor a magukat a félsziget őslakosainak tekintő krími tatárok nem csak a hivatalos önkormányzatokon, a krími és az országos parlamenten keresztül vettek részt a politikai döntéshozatalban, hanem egy sajátos, az államtól független önkormányzati rendszert is megteremtettek. Annak be nem jegyeztetésével a cél az volt, hogy az ún. medzslisz ne váljon a számos krími tatár egyesület egyikévé, csökkentve ezzel a jelentőségét, az állam türelmes hozzáállását pedig az magyarázta, hogy egy etnikai alapú önkormányzati rendszer hivatalossá tételével nem kívánt precedenst teremtetni a többi etnikum számára.6

2013 utolsó és 2014 első hónapjainak eseményei, a Krím Oroszország általi birtokba vétele a politikai szereplők számára igazolta a félelmek jogosságát a „szeparatizmustól”, még inkább lehetetlenné téve bármiféle autonómiával összefüggő közigazgatási változtatást Ukrajnán belül. A kérdés átpolitizálódása az utóbbi bő két évtizedben gyakorlatilag összemosta az autonómia és a szecesszió fogalmát. Úgy tűnik, ezt a helyzetet konzerválni fogják az utóbbi hónapok eseményei. A 2014 februárjában bekövetkezett hatalomváltás és a 2014. májusi elnökválasztás is világossá tette: a közigazgatás átalakításának egyetlen célja lehet – a hatalom decentralizálása az önkormányzatiság erősítése által, kizárva az autonómiát, és nem jöhet szóba a föderalizáció sem.

Az autonómiagondolat a Krímen kívül is felmerült az eltelt időszakban. Az 1990-es évek elején a kérdés népszavazással történő eldöntésétől a nyílt szeparatizmusig többféle próbálkozás történt. Megfogalmazták autonómiaigényüket a kárpátaljai magyarok, a kárpátaljai románok, az Odessza megyei bolgárok és gagauzok, a szecesszió szándékát is kinyilvánították a kárpátaljai ruszinok, a bukovinai románok. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg az ukránok és az oroszok hasonló törekvéseiről sem.

Az 1990-es évek legelején még a legelkötelezettebb ukrán hazafiak sem hittek abban, hogy Ukrajna függetlenedhet, méghozzá az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság területének megőrzése mellett. A maximális politikai célkitűzés a föderatív felépítésű, de a szovjet tagköztársaságok konföderációjába tagolt ukrán állam volt. A belső föderalizáció egyik szubjektuma lett volna a nyugat-ukrajnai megyéket (ideértve Kárpátalját is) magában foglaló Galíciai Egyesülés. Azonban az 1991. augusztusi puccs után kialakult helyzet, Ukrajna teljes függetlenségének kinyilvánítása világos helyzetet teremtett.7 A későbbiekben, a közigazgatási reformok tervezgetése során felvetődtek, majd feledésbe merültek azok az elképzelések, hogy célszerű lenne négy megyét – Lemberget, Ivano-Frankivszkot, Ternopilt és Kárpátalját összevonni egy megyévé, ami különösen az utóbbiban váltott ki nagy ellenállást és tiltakozást.

A Krímen kívül „orosz szeparatizmus” a keleti-délkeleti megyékben vezetett két ízben is konfliktushelyzethez. 2004 végén, az ún. narancsos forradalom napjaiban a keleti, délkeleti megyék sorra nyilvánították ki területi különállásukat, felvetődött a Délkelet Ukrán Autonóm Köztársaság megalakításának gondolata is. 2014-ben nagyjából ugyanebben az országrészben alakultak ki konfliktusok, melyek részeként a Donyec-medencében elterülő Luhanszk és Donyeck megyékben az ukrán hadsereg fegyverrel, immár hónapok óta tartó súlyos harcok árán igyekszik megakadályozni, hogy ott szakadár köztársaságok jöjjenek létre, tovább destabilizálva ezzel a helyzetet Ukrajnában.

A fentiek kontextusában érdemes foglalkozni Kárpátalja, illetve a magyar autonómia kérdésével. Ukrajna 1991. augusztus 24-én nyilvánította ki függetlenségét, nemzetközi elismerése azonban csak az 1991. december 1-jei megerősítő népszavazás után történt meg. Az országos népszavazás napján Kárpátalján két helyi népszavazásra is sor került. A Beregszászi járási tanács kezdeményezésére a járás lakosai a járás „magyar autonóm körzetté” alakításáról nyilvánítottak ilyen módon véleményt, és 81,5%-os részvétel mellett 81,4% igennel voksolt. Ezzel párhuzamosan a megyei tanács kezdeményezésére a megye lakosai a megye „speciális önkormányzati státusáról” szavaztak: 82,7%-os részvétel mellett 78% szavazott igennel. Kijevben egyik kezdeményezés sem talált támogatásra, következmények nélküli, közvélemény-kutatás értékű referendumok maradtak. Egyes szakértők úgy vélték, mivel a megyei státusról népszavazásra feltett kérdésben nem szerepelt az „autonómia” kifejezés, ily módon a helyi népszavazással csak megerősítették Kárpátalja státusát, hogy önálló megye Ukrajnán belül – nem vonható össze más közigazgatási egységekkel. A két kérdés – a Beregszászi járás és a megye státusa – tárgyalása helyi szinten több-kevesebb rendszerességgel még hosszú ideig napirenden volt, de egyre inkább elméleti síkra terelődött.8

A kárpátaljai magyar autonómia ügye a fenti népszavazásokkal közel egy időben, 1991 decemberében aláírt magyar–ukrán alapszerződéssel vált Magyarország ügyévé is. Antall József miniszterelnök már 1990 augusztusában arról beszélt a Budapestre látogató Anatolij Zlenko ukrán külügyminiszternek, hogy Magyarország tiszteletben tartja az európai határokat, ám mindeközben szorgalmazza a területi autonómia megadását Kárpátaljának.9 Az alapszerződés garanciákat fogalmazott meg a kárpátaljai magyarokra vonatkozóan, azonban nem tért ki az autonómia kérdésére, ami Magyarországon belpolitikai válsághoz, a kormányzó pártból, a Magyar Demokrata Fórumból kivált az alapszerződést elutasító Magyar Igazság és Élet Pártja. Ahogy Németh Zsolt, a Fidesz külpolitikusa fogalmazott egy nyilatkozatában: „az elutasítás mentén jött létre a magyar szélsőjobb”.10 Máig vitatott, holott levéltári dokumentumokkal igazolható, hogy az alapszerződés előkészítésébe Magyarország bevonta az akkor még egységes Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséget, melynek fontos szerepe volt a beregszászi járási és a kárpátaljai megyei referendum támogatásában is.11

Az 1989-ben létrejött KMKSZ szakadása után az autonómia kérdésének megítélése is kettéosztotta az ukrajnai magyarokat. A KMKSZ programjává vált a zömében magyarok lakta településeket magába foglaló Tisza-melléki járás megalakításának gondolata, ami 1999-ben és a 2004-ben is témájává vált az ukrajnai elnökválasztási kampánynak. Fontos fejezete a kérdésnek, hogy a nemzeti kisebbségek jogainak biztosításával foglalkozó magyar–ukrán kormányközi vegyes bizottság Budapesten tartott legutóbbi, 15. ülése 2011. december 19-én a jegyzőkönyv aláírása nélkül ért véget. Az 1991. május 31-én Magyarország és Ukrajna külügyminisztere által aláírt, a nemzeti kisebbségek jogainak biztosításáról szóló nyilatkozat alapján létrehozott bizottság történetében ilyen korábban nem fordult elő. A felek elzárkóztak a jegyzőkönyvtervezet aláírásától, mivel mindkét félnek volt egy-egy olyan javaslata, amelynek jegyzőkönyvbe foglalásához a másik nem járult hozzá. Az ukrán fél ragaszkodott ahhoz, hogy bekerüljön a jegyzőkönyvbe: a felek haladéktalanul konzultálnak a „Magyarországon 2010-ben módosított állampolgársági törvény végrehajtásának következtében Ukrajnában kialakult helyzet”-ről. A magyar fél pedig azt szorgalmazta, hogy a Tisza-melléki járásra vonatkozó KMKSZ-javaslatot rögzítsék a jegyzőkönyvben. Emlékeztetünk rá, hogy 2001-ben, a 10. ülés jegyzőkönyvében szerepelt a következő mondat: „Az ukrán Fél a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség kezdeményezése alapján vizsgálja meg és támogassa a Tisza-melléki járás kialakítására vonatkozó javaslatot.”12

Az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség keretében tömörülő, a KMKSZ-ből az 1990-es évek elején kiváló csoport az autonómia reális megvalósíthatóságát az önkormányzati rendszerben rejlő lehetőségek kihasználásában és fejlesztésében látta. Az 1994-től működő Kárpátaljai Magyar Önkormányzati Fórum, illetve a 2000-től annak helyébe lépő Kárpátaljai Határ Menti Önkormányzatok Társulása a Magyar Önkormányzatok Szövetségével és a Magyar Polgármesterek Egyesületével, valamint a többi helyi kisebbség szervezeteivel együtt fejti ki tevékenységét, változó intenzitással.

2014-ben „szeparatizmussal” összefüggő – bár korántsem összemérhető súlyú – konfliktuszónák Ukrajnában: a Krím, kelet-délkelet Ukrajna és erősen soft formában, de Kárpátalja is. Kárpátalja erre a térképre mindenekelőtt Magyarországnak a paksi atomerőmű bővítéséről Oroszországgal kötött szerződésének kontextusában és a Jobbik Magyarországért Mozgalom Kárpátaljával összefüggő megnyilatkozásaival, a Jobbik egyik képviselője által a 2014. március 16-i krími népszavazás legitimálásával összefüggésben, Vlagyimir Zsirinovszkij, az orosz Állami Duma alelnökének 2014. március végi, Ukrajna felosztására vonatkozó kijelentései kapcsán került fel, Ukrajnán belül újra és újra sajtóvitát, sőt, nagypolitikai reakciókat generálva. Ennek a sajtóvitának a terepe elsősorban az ukrán nyelvű sajtó. Az ukrajnai magyar sajtó kifejezetten vagy látensen kötődik valamelyik magyarságszervezethez, s általában az egymás közti vi­táknak, a mindenkori magyar kormányok határon túli magyar politikája értékelésének, illetve az ukrán sajtó „magyarellenessége” feletti felháborodásnak adnak hangot.

 

Magyar–ukrán államközi kapcsolatok

Határkőnek mindenképp a határnyitást kell tekintenünk – a kishatárforgalom megindulását a két ország között 1989-ben. Az Ukrajna függetlenségét megerősítő 1991. december 1-jei népszavazás után Magyarország az elsők között ismerte el az országot önálló szubjektumként, amiben fontos szempont volt, hogy ezzel is segítsék a területén élő magyar kisebbség pozícióinak megerősítését. A magyar–ukrán alapszerződés volt az első nemzetközi dokumentum, amit Ukrajna aláírt – Magyarországnak pedig az első alapszerződése, amelyet valamely szomszédos országgal írt alá a rendszerváltás után. A dokumentumnak Ukrajna szempontjából abban rejlett a kiemelt jelentősége, hogy elismerte Ukrajna határainak sérthetetlenségét. Ukrán részről a dokumentumot mind a mai napig az ukrán–magyar kapcsolatok csúcspontjaként értékelik.

Magyarország euroatlanti integrációja, a NATO-hoz, az Európai Unióhoz, a schengeni övezethez való csatlakozása a két ország kapcsolatában nem a távolság növekedésével járt, hanem a megoldások keresésével jellemezhető elsősorban. A magyar–ukrán kapcsolatok próbakövét nem az euroatlanti integráció, hanem a Magyarország hatá­rain kívül élő magyarokkal, kisebbségi közösségekkel kapcsolatos magyar kormányzati politikák változásai jelentették.

Az 1998-ban hivatalba lépő első Orbán-kormány a politikai kapcsolatokban minden kérdést összekötött a kárpátaljai magyarok ügyével, amiről Ukrajna úgy vélekedett, hogy az az államközi viszony egyik fontos, de nem az egyetlen területe. A magas szintű kétoldalú találkozók addigi helyszínei közé hangsúlyosan bekerültek kárpátaljai települések is, illetve azok összekapcsolódtak a kárpátaljai magyarokat érintő szimbolikus eseményekkel. Az időszak kiemelt magyar lépése volt az ún. státustörvény (2001) megalkotása, amely – tekintettel éppen az alapszerződésre – nem okozott diplomáciai bonyodalmakat a két ország között, mint történt az Románia, de különösen Szlovákia esetében. A pozitív viszonyulás jogi hátterét Ukrajnában a nemzeti kisebbségekről szóló törvény (15., 17. cikkelyek), államközi, hivatalközi egyezmények, valamint a kormányközi vegyes bizottságok biztosították. Ukrajna elismerte, hogy az államközi kapcsolatokban és a magánérintkezésben is meg kell adni a lehetőséget a kapcsolattartásra a területén élő nemzetiségek és anyaországaik között.13

Azonban nem részesült ilyen kedvező fogadtatásban a 2010-ben hivatalba lépő második Orbán-kormány nemzetpolitikai intézkedései közül a magyar állampolgárságról szóló 1993. évi LV. törvény módosítása, amely 2011. január 1-jétől lehetővé tette a Magyarország határain kívül élő magyarok egyszerűsített, kedvezményes honosítását. Számos félreértésre adott okot már az is, hogy a jogi aktus a közbeszédbe és a médiába úgy ment át Magyarországon – amit aztán a külföld is átvett –, mint „a kettős állampolgárságról szóló törvény”, noha a kettős vagy többes állampolgárság már korábban is elfogadott jogintézmény volt Magyarországon.

Az ukrán Alkotmány 4. cikkelye kimondja: „Ukrajnában egyetlen állampolgárság létezik.” A hatályos 2011-es állampolgársági törvény ehhez a következő magyarázatot fűzi: „Amennyiben Ukrajna állampolgára megszerezte valamely más ország vagy országok állampolgárságát, úgy az Ukrajnával való jogi viszonyában csak ukrán állampolgárnak számít.” Ez – az eltérő elméleti interpretációk ellenére – a gyakorlatban azt jelenti, hogy amennyiben az ukrán hatóságok nem ütköznek a kettős vagy többes állampolgárság nyilvánvaló tényébe, akkor egyelőre nem létezik eljárás ennek a ténynek a felderítésére, azonban ajánlatos, különös tekintettel a kiszámíthatatlan jövőre, jogkövető magatartást tanúsítani, azaz lehetőleg nem kirakatba tenni az ukrán törvények szerint illegitim többes állampolgárságot. A parlamentben többször szóba került az elmúlt években a szankcionálás kérdése, érdemi döntés azonban mind ez idáig nem született. Tegyük hozzá: szerencsére, mert a kettős vagy többes állampolgárság legitimálására pillanatnyilag nincs semmiféle esély, noha a Janukovics-érában felállított alkotmányozó közgyűlés alkotmányjogász szakértői – először, s valószínűleg hosszú ideig utoljára – komolyan mérlegre tették ennek lehetőségét.

Az ukrán média rendszeresen cikkezik arról, hogy Magyarország – és Románia – Ukrajna területén, saját diplomáciai képviseletein keresztül „osztogatja” az útlevelet. Az ukrán média tényként kezeli, hogy Ukrajnában a politikai és az üzleti elit, valamint az egyszerű polgárok is nagy tömegével rendelkeznek második útlevéllel, az utóbbiakat mindenekelőtt gazdasági megfontolások mozgatják – elsősorban a könnyebb munkavállalás, határátkelés és vízummentesség miatt. Összességében több százezer főről beszélnek – azonban ez így is Ukrajna lakosságának legfeljebb 1%-át teszi ki, bár fontos körülmény, hogy a vélelmezett érintettek zöme jól behatárolható régiókhoz köthető (többek között Kárpátalja, Bukovina, Krím), ami ukrán szempontból a „szeparatizmusra” való hajlandóságot szimbolizálja.

Az ukrajnai kisebbségek – többek között a magyar, a lengyel, a román kisebbség – képviselői szoros kapcsolatot ápolnak anyaországaikkal. Nemzetközi porondon az érdekérvényesítés azonban csak a krími tatárokat jellemzi, illetve a nemzetközi szervezetek csak a velük kapcsolatos problémákkal hajlandók érdemben foglalkozni.

 

Demográfiai, oktatási, társadalmi pozíciók

Az ukrajnai nemzeti kisebbségekről szóló törvény (1992) 6. cikkelye kimondja: „Az állam szavatolja a nemzeti kisebbségek számára a nemzeti-kulturális autonómiához való jogot”, azaz használhatják az anyanyelvüket, anyanyelvükön tanulhatnak, megőrizhetik és gyarapíthatják nemzeti kulturális hagyományaikat, használhatják nemzeti jelképeiket, méltathatják nemzeti ünnepeiket, gyakorolhatják vallásukat, szabadon kielégíthetik szépirodalomra, művészetekre, a médiára vonatkozó igényeiket.

Az eddigi egyetlen ukrajnai népszámlálás (2001) az ország lakosságának nagyfokú csökkenését regisztrálta, ezen belül szinte valamennyi nemzetiségét. A magyarság lélekszáma stagnált, amit a demográfusok a cigány lakosság népszaporulatához kötnek. Ezzel összefüggésben a magyar oktatási rendszerben is egyre nő a cigányság aránya. Erre vonatkozó integrációs stratégia nem létezik.

A 160 ezer fő alatti magyar közösség Ukrajna összlakosságának 0,3%-át teszi ki. Kárpátalja lakosságának 12,1%-a magyar (a városi népességnek 11,6%-a, a falusi népességnek 12,3%-a), a magyarok 64,6%-a él falun, 35,4%-a városon. „Az ország lakossága a két utolsó (1989-es és 2001-es) népszámlálás között 51,5 millióról 48,2 millióra csökkent, 2007-ben pedig már csak 46,6 millió lakosa volt. Előrejelzések szerint az ország lakossága 2020-ban 42,9, míg 2050-re 35 millió lesz, ami a 2001-es állapothoz képest mintegy 37 százalékos csökkenést jelent. A csökkenés a magyar populációt is érinti: a magyarországi KSH munkatársai előrejelzése szerint Kárpátalján 2021-ben mintegy 125 ezer magyar nemzetiségű fog élni. Ha azonban az ENSZ előrejelzését kivetítjük a magyar populációra is, 2050-ben mintegy 97 ezer magyar fog élni Kárpátalján, ami óhatatlanul is előrevetíti a jelenlegi magyar nyelvű oktatási alrendszer zsugorodását – mindenféle ukrán nemzet- és nyelvpolitikai megfontolások nélkül is.”14

Az idősebb korosztályhoz tartozó „kettős állampolgárok” stratégiája, hogy a magyarországi nyugdíjat élvezve továbbra is Kárpátalján éljenek (magyarországi állandó lakcím megléte mellett kérhetik a magyarországi nyugdíj-megállapítást és -folyósítást). A fiatalok azonban életstratégiájukban a megélhetést adó munkalehetőséget helyezik előtérbe, ami összefügg az adott társadalom gazdasági erejével, de befolyásolja az egyén szocializációs képessége is. Miközben a magyar oktatási rendszer a magyar identitás megőrzésének záloga, a jelenlegi feltételek közepette minél több időt tölt valaki ebben a rendszerben, annál kevésbé tud alkalmazkodni a többségi társadalomhoz, szocializációs és integrációs stratégia elméleti síkon sem merül fel.

Az oktatás sikerességének vagy sikertelenségének fontos tényezői a tannyelv, a társadalmi cél, valamint az ezekkel szorosan összefüggő egyéb tényezők. Ukrajnában a magyar nyelvűség az óvodától az érettségiig biztosított, néhány területen elérhető a szakoktatás is, szórványosan az állami felsőoktatás (mindenekelőtt az Ungvári Nemzeti Egyetem önálló magyar kara, a Humán- és Természettudományi Kar), viszont Beregszászban a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola révén önálló felsőoktatási intézmény is rendelkezésre áll, bár ez utóbbi alapítványi fenntartású (ami tulajdonképpen magyar állami finanszírozást jelent). Az ungvári egyetem magyar nyelven oktató önálló karát az ukrán állam finanszírozza, de jelentős magyarországi támogatást is kapott az egyetem a kar céljaira.

Az oktatásügy állandó problémája az államnyelv elsajátításának módszertana. A kérdés gyakran belefullad az országos oktatáspolitikai törekvések tengerébe, tekintettel arra, hogy az nem tud kiegyensúlyozottan foglalkozni a kisebbségek ügyével, összefüggésben az ország általános nyelvi helyzetével.

Az érettségizett kárpátaljai magyar fiatalok négy továbbtanulási útvonal közül választhatnak: vagy a magyar tannyelvű beregszászi főiskolát, vagy a többségi nyelven oktató, de magyar csoportokkal is rendelkező felsőoktatási intézményt (az ungvári egyetem magyar karát), vagy valamelyik magyarországi felsőoktatási intézményt választják, vagy a gyakorlat szempontjából szinte csak elméleti síkon valamelyik tisztán ukrán felsőoktatási intézményt. Ha anyagi megfontolások fontos szerepet játszanak a döntésben, akkor az intézmény közelsége a döntő, ha viszont a presztízskérdés a döntő, akkor az felülírhatja az anyanyelven tanulás lehetőségét, az anyanyelven tanulás lehetősége pedig a szakválasztást. Szűk tíz éve paradigmaváltás következett be az iskolaválasztásban: míg korábban magától értetődő volt, hogy a magyar szülők magyar iskolát választanak, az emelt szintű érettségi bevezetésével, ami a továbbtanulás feltétele, érezhetően megnőtt a többségi iskolát választók száma. A problémát a kötelező ukrán nyelv érettségi okozza, amit azonos feltételekkel kell abszolválniuk a nemzetiségi oktatásban részt vevőknek, mint akik ukrán tannyelvű iskolába jártak.

A Kárpátalján élő nemzetiségek közül a magyarok iskolázottsági mutatói a legalacsonyabbak közé tartoznak (a románok és a romák előtt), miközben Kárpátalja egészének iskolázottsági mutatói is elmaradnak az ország többi megyéjétől.

A kulturális intézmények három csoportba sorolhatók: állami intézmények, illetve a két magyarságszervezet szatellitintézményei, így lehetőségeiket döntően befolyásolja e magyarságszervezetek anyagi támogatássá konvertálható aktuális politikai súlya.

Az Európai Unió 2009-ben indította útjára a Keleti Partnerség programot, amelynek célja az EU és hat volt szovjet tagköztársaság (Azerbajdzsán, Belarusz, Grúzia, Moldova, Örményország és Ukrajna) politikai és gazdasági kapcsolatainak fejlesztése. A program keretében Ukrajna és Magyarország közösen vállalta a kárpátaljai magyar kulturális-oktatási intézmény felújítását, melyet helyben a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és a Kárpátaljai Megyei Tanács bonyolít 2012 óta több ütemben.

Az ukrajnai nemzeti kisebbségekről szóló fent idézett törvény ugyancsak fent idézett cikkelye alapján Kárpátalján egy 1992-es helyi rendelet mondja ki, hogy „az egy tömbben élő nemzeti kisebbségek lakta településeken az állami mellett a nemzeti jelképek is használhatók”. A jelenleg hatályban lévő törvények nem tiltják, az említett törvény és rendelet pedig lehetővé teszi a nemzeti szimbólumok használatát. Ennek megfelelően több mint két évtizede az ukrán zászló mellett Kárpátalja magyarlakta településein a magyar, a románlakta településeken pedig a román zászló használata igen gyakori és elfogadott. Az 1980-as évek vége óta Kárpátalja-szerte számos emlékjel, emlékmű emlékeztet a magyarság helyére a régió emlékezetpolitikájában. Ezek közül a vereckei honfoglalási emlékmű a magyar–ukrán és a magyar–magyar szembenállás szimbólumává is vált. A két magyar szervezet különböző időszakokban és nem egy időben foglalkozott az emlékmű elhúzódó felépítésével, és annak felavatását sem tudták együtt megejteni, hanem külön-külön szerveztek avató ünnepséget.

A Vereckei-hágó érintett része hétköznapi értelemben mára a senki földje, hiszen csak 1980-ig, a moszkvai olimpiáig haladt erre az országút. A probléma a magyar sajtón keresztül úgy jött át a magyar olvasók számára, hogy szélsőséges ukrán nacionalisták megakadályozzák, illetve rendre meggyalázzák a magyar történelem jeles eseményére való emlékezést és annak tárgyiasulását. Holott a történet nem a vereckei emlékmű elleni tiltakozással kezdődik, ez folyománya, ha úgy tetszik, következménye annak, hogy a Vereckei-hágón évek óta feltáró munkákat folytattak az ukrán hatóságok, hogy kihantolják a magyar hadsereg által 1939 márciusában állítólag itt lemészárolt Szics-gárdistákat – az ugyanekkor magát független állammá nyilvánító, így a nemzeti történetírásban a mai Ukrajna egyik előképének tekintett Kárpáti Ukrajna védőit. Ettől kezdve magyar emlékmű ugyanezen a helyen – függetlenül minden egyéb körülménytől – elsősorban nem a magyar történelmi emlékezet helye, hanem egyes olvasatok szerint az ukrán nemzeti hősök emlékének meggyalázása. A Vereckével összefüggő kérdésben Magyarország 2008-ban nem vállalta, hogy egyszerre avatja fel a két ország államfője a vereckei magyar és a közelében felállított, az ukrán hősi emlékművet – amelyik konkrétan nem utal a Szics-gárdistákra15 –, 2009-ben azonban fontos gesztuslépést tett azzal, hogy Nyírteleken felavatták a Varjúlaposi Emlékhelyet, megemlékezve többek között az 1939. március közepe után ide hurcolt Szics-gárdistákról.

 

Nyelvi viszonyok

Ukrajnában a nyelvi jogok értelmezésében és érvényesítésében az alapvető kiindulópont, hogy maga az államnyelv is része a problémakatalógusnak. A látszólag nemzetállami Ukrajna nyelvi viszonyai igen bonyolultak. Olyan országról van szó, amelyik a történelemben 1991-et megelőzően önálló államisággal nem rendelkezett, s ez az adottság döntően befolyásolta a nyelvi állapotokat is. A 18–19. században Nyugat-Európa államaiban végbement nemzetiesítésnek ukrán szempontból nem volt esélye egységes államterület hiányában, a sokféle kisorosz dialektusból kialakuló standard ukrán nyelv, illetve a 19. század második felében felvirágzó ukrán nemzeteszme sikeres programnak bizonyult, de uniformizáló hatás nélkül. A sokféle történelmi örökséget – egyebek mellett mentalitást, szocializációt – hordozó régiók közös határok közé rendezése a szovjet időszakban elért egy uniformizáló hatást, de az éppen nem az ukrán nyelv, hanem a „népek közötti érintkezés nyelve”, az orosz érdekében történt. Ezzel az örökséggel Ukrajna mind a mai napig nem birkózott meg.

Az ukrajnai kisebbségek nem kis létszámú etnikumokból adódnak össze, hanem egy meghatározó kisebbség, az oroszok adják döntő többségét. Az ukránok és az oroszok a lakosság 95%-át teszik ki, a kisebbségek – az oroszok nélkül – egyenkénti aránya 1% alatti, s együttesen sem érik el az 5%-ot az összlakosságon belül. Bonyolítja a helyzetet, hogy a lakosság 30%-a az oroszt tartja anyanyelvének, de ennél jóval nagyobb az aránya azoknak, akiknek ez a beszélt nyelve, és mindössze 3%-nyian vannak azok, akik nem az ukránt és nem az oroszt tartják anyanyelvüknek. Bár a Krím kivételével minden megyében többségben vannak az etnikai ukránok, ahogy kelet felé haladunk, egyre nagyobb az oroszul beszélők aránya. Így minden egyes kisebbségekkel kapcsolatos döntés szoros összefüggésben van az oroszkérdéssel. Mikola Rjabcsuk igen találó megállapítása szerint a nyugati országrészben az alapvetően ukránul beszélő értelmiség elsősorban a nyelvi, nem pedig a politikai ukránosítás (nemzetépítés) híve, míg a keleti országrészben a kívánatos kétnyelvűséget mint lehetőséget értelmezik arra, hogy továbbra is egyetlen nyelven, oroszul beszéljenek.16 Ennek a helyzetnek a feloldására való képtelenség a legtöbb politikai vihar okozója.

A 24 megyéből a 2001-es népszámlálás adatai szerint 7-ben haladja meg az orosz nemzetiségűek részaránya a 10%-ot, egyben, Csernyivci megyében a románoké, Kárpátalján a magyaroké, illetve a Krím félszigeten az oroszoké és a krími tatároké egyaránt. Ezekből a sajátosságokból adódóan csak olyan nyelvtörvénynek lehet gyakorlati jelentősége az oroszokon kívül más kisebbségekre kiterjedően is, amelyik 10%-hoz köti a nyelvi jogokat. E fölött valóban csak oroszkérdéssé redukálódna.

A hatályos, 2012-ben elfogadott nyelvtörvény lehetővé teszi, hogy azokon a közigazgatási egységeken belül, ahol egy-egy nyelv beszélői elérik a 10%-os arányt, a kisebbségi nyelv az államnyelv mellett használható az államigazgatásban, az önkormányzatok munkájában, a bírósági eljárásokban, a nyilvános közéletben, az oktatásban stb. Ám a jogszabály kapcsán számos elméleti és gyakorlati problémát vetettek fel politikusok és szakemberek egyaránt. Bár az orosz második államnyelvi státusa – amit a nyelvtörvény gyakorlatilag lehetővé tesz – nem alaptalan félelmeket keltett abban a tekintetben, hogy így még kevesebb motiváció lesz arra, hogy a keleti és déli régiók többségben orosz ajkú lakossága elsajátítsa és használja az ukrán nyelvet, amikor 2014. február végén az ukrán parlament egyetlen tollvonással akarta eltörölni a nyelvtörvényt, addig példátlan módon az ukrán értelmiség is felemelte a szavát. Az ideiglenes államfő nem írta alá a törvény megsemmisítését, de ezzel párhuzamosan megkezdődött egy új jogszabály előkészítése. Kis túlzással azt lehet állítani, hogy teljesen mindegy, mi lesz az új nyelvtörvényben – ha az érvényességi küszöb 10% fölé kerül, akkor a megyei szintű közigazgatási egységek tekintetében az oroszokon kívül minden más etnikum számára értelmét veszti, s csak írott malaszt marad.

 

Parlamenti és önkormányzati képviselet

A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség 2005-ben pártot is alapított: a KMKSZ – Ukrajnai Magyar Pártot, illetve az Ukrajnai Magyar Demokrata Pártot. A pártalapítást a megváltozott ukrajnai választási törvényhez való alkalmazkodás indokolta. Fontos sajátosság, hogy e pártok csak papíron léteznek, formai funkciókat töltenek be, a napi tevékenységet kifejtő szervezetek továbbra is a két szövetség. Fontos azt is megjegyezni, hogy Ukrajnában elméletileg lehetetlen regionális és etnikai pártokat létrehozni, így a két magyar párt hivatalos bejegyeztetésének sikerre vitele valódi bravúr. Rajtuk kívül nem léteznek „látható” etnikai pártok Ukrajnában. A pártok alapítása is abba az irányvonalba illeszkedett be, hogy a parlamenti képviselet és az önkormányzati helyek betöltése mindkét magyar szervezet számára – politikai legitimációs eszköz.

Eddig Ukrajnában – beleszámítva az első független választásokat még a szovjet időszakban – hétszer tartottak parlamenti választásokat: 1990-ben, 1994-ben, 1998-ban, 2002-ben, 2006-ban, 2007-ben (előrehozott) és 2012-ben.

1990-ben Fodó Sándor, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség akkori elnöke indult a kijevi parlamenti mandátumért, majd váratlanul visszalépett, és a szövetség nevében a szavazókat egy ukrán jelölt, Vaszil Sepa támogatására szólította fel, amit azok meg is tettek.

1994-ben már egymás ellen indult a KMKSZ elnöke és e szervezet korábbi alelnöke, Tóth Mihály, és győztesként az utóbbi került ki. Tóth, akit később az UMDSZ elnökének választottak, integrálódott az ukrán politikai és közéletbe, felépített egy tudományos pályát mint kisebbségi jogi szakértő, amely minőségében az elmúlt két évtizedben számos törvényelőkészítő munkában vett részt, illetve nyilvánult meg szakértőként. Ma már szakértői identitása az erősebb, de elkötelezettségét kinyilvánítja azzal, hogy az UMDSZ-ben tiszteletbeli elnöki funkciót lát el.

1998-ban Kovács Miklós (KMKSZ) lett az ukrán parlament magyar képviselője, „legyőzve” Tóthot, aki függetlenként jelöltette magát. Kovács érdemi parlamenti munkát nem fejtett ki, gyakorlatilag „láthatatlan” volt; egyetlen felszólalása ahhoz az eseményhez kötődik, amikor saját magát jelölte parlamenti elnöknek.

2002-ben Gajdos István (UMDSZ) szerzett parlamenti mandátumot, „legyőzve” Kovácsot, a KMKSZ jelöltjét. 2006 és 2007, amikor már kizárólag pártlistás rendszerben történtek a választások, egyik oldalnak sem hozott sikert. Az utolsó, 2012-es választáson ismét Gajdos lett képviselő. A 2002–2006 közötti ciklusban Gajdos számos törvény-előkészítő munkában vett részt, előterjesztője volt az elfogadásra nem került kisebbségi autonómiára, a ruszinok elismerésére vonatkozó törvényjavaslatoknak. 2014 elején tagja lett az új nyelvtörvényt előkészítő bizottságnak. A képviselőt mindkét ciklusban éles kritikák érték a cikluson belüli pártváltás miatt.

A mindenkori választási rendszer függvényében 1994-ben Tóth, illetve 1998-ban Kovács egyéni képviselő volt. A későbbiekben azonban egyéni mandátumszerzésre semmiféle reális esély nem mutatkozott. A 2006-os és a 2007-es indulással ezt mindkét magyar szervezet belátta, amikor parlamentbe jutás esélyével bíró pártokkal kötöttek szövetséget, bár a mandátumszerzés így sem sikerült. A 2012-es indulás alkalmával azonban a KMKSZ, belátva annak reménytelenségét, de mégis az egyéni indulás, az UMDP pedig a kapcsolódás stratégiáját választotta. A KMKSZ hozzáállását a magyar kormány hozzáállása változtatta meg, amelyik Gajdost nem tekintette a magyarság képviselőjének. Formális értelemben Gajdos pártonkívüliként került fel a Régiók Pártjának listájára és szerzett mandátumot, illetve a parlament hivatalos honlapján nem szerepeltetik a képviselők nemzetiségi hovatartozását. 1994-ben Tóth és 1998-ban Kovács is pártonkívüliként szerepelt, s az elmúlt húsz évben csak az 1994-ben mandátumot szerzett képviselők esetében tüntették fel a nemzetiséget, azaz ha vakon követjük a formalitást, akkor csak Tóth volt „magyar” képviselő.

A párttá alakulás 2005-ben viszont abszolút behozta a számításokat a soros önkormányzati választások alkalmával, amikor is a különböző szintű kárpátaljai önkormányzatokba a két szövetség immár nem csak magyar nemzetiségű képviselőket, hanem magyar pártok képviselőit tudta bejuttatni. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy a magyar pártok képviselőit a megyei, járási és városi tanácsokban találjuk meg, a falusi önkormányzatokban csak elvétve akadnak, ezen a szinten a magyar képviselők továbbra is függetlenek és elvétve indultak párttámogatással.17 Emlékezzünk arra, hogy a kárpátaljai magyarság zömmel faluhelyen él.

A két magyar szervezet folyamatosan megosztja a kárpátaljai (ukrajnai) magyar közösséget, permanens konfliktusban és kibékíthetetlen viszonyban állnak egymással, ami nemcsak látens ellentét, hanem nyilvánvaló tény. Mindkét szervezet erőteljesen kötődik magyarországi pártokhoz, a magyarországi belpolitikai viszonyok erőteljesen rányomják a bélyegüket a legfőbbképpen magyarországi támogatásból fenntartott szervezetek és intézményeik lehetőségeire és mozgásterére. 2013 végéig a két szervezet stratégiája közötti legfontosabb különbséget abban tudjuk megragadni, hogy az UMDSZ logikája az ukrajnai belpolitikai viszonyok közötti eligazodásra épült, a KMKSZ pedig a Budapesthez igazodást tartotta szem előtt. A szervezetek saját becslése szerint a KMKSZ-nek mintegy negyvenezer, az UMDSZ-nek pedig húszezer fő körüli a tagsága. Ugyanakkor választások alkalmával mindkét alakulat általában 20 ezer körüli számú választót tud mozgósítani saját támogatására.

A 2010 utáni új magyar nemzetpolitikai stratégia logikája a nemzet fogalmának átalakítása, illetve kiterjesztése („nemzeti összetartozás”), egyfajta nemzetegyesítés szellemi és materiális értelemben is – az utóbbival kapcsolatban lásd a Wekerle Tervet, amely, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes megfogalmazása szerint „az Osztrák–Magyar Monarchia egykori területének természetes egységként kezelése”18 gazdasági értelemben –, szándékai szerint a magyarországi aktuálpolitikai logikát terjeszti ki a szomszédos országokban élő magyar közösségekre, amelyek azonban demográfiai és társadalmi pozícióiknál, illetve az adott országok eltérő társadalmi, gazdasági, kulturális viszonyainál fogva különböznek egymástól. Kárpátalja, illetve Ukrajna tekintetében ez 2014-ig a két magyar szervezet és ezzel együtt a magyar közösség tagjai közötti feszültségek növekedését hozta magával. 2014 tavaszán a KMKSZ élére új elnök került, aminek elsősorban azért tulajdoníthatunk jelentőséget, mert két évtizednyi regnálás után az UMDSZ-szel nem együttműködést és az ukrajnai belpolitikától való távolságtartást – kivéve a választási kampányokban való szövetségkötést, amit a 2014-es ukrajnai államfő-választási kampány kapcsán (de nyugodtan kiterjeszthetjük ezt az összes hasonló lépésre) Szvitlana Mitrjajeva elemző találóan „non plusz ultra” jelenségnek nevezett a politikában19 – konzekvensen képviselő Kovács Miklós minden jel szerint nem önként távozott. A 2014 őszi parlamenti választásokon az új elnök, Brenzovics László a mindkét magyar párt által már választott útra tette le ismét a voksát, amikor egy országos párt listájára iratkozott fel.20

A 2014. májusi európai parlamenti választások egy különlegessége magyar szempontból, hogy a Fidesz–KDNP listájára a külhoni magyarok képviselői is felkerültek, köztük kárpátaljai és szlovákiai jelölt is – két olyan országból, ahol a „kettős állampolgárság” nem megengedett. (Az adott ország EP-listáján szereplő jelöltek mindegyikének rendelkeznie kell az adott ország állampolgárságával.) A szlovákiai jelölt jelképes helyet kapott, azonban befutó helyen szerepelt és valóban mandátumot nyert Bocskor Andrea, aki a KMKSZ-közeli II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola történész docense, intézetigazgatója. A jelölt személye kiválasztásának módjáról, indokairól a nyilvánosság nem értesült sem előtte, sem utólag. A politikai és közéleti tapasztalattal nem rendelkező Bocskor még képviselőjelöltként így fogalmazott: „Fontos feladatomnak tekintem, hogy elősegítsem Ukrajna európai integrációs törekvéseinek megvalósulását és hogy megjelenítsem a kárpátaljai magyar közösség törekvéseit, illetve helyzetét a brüsszeli színtéren.”21 A KMKSZ azt nyilatkozta: „A jelenlegi nehéz ukrajnai helyzetben rendkívüli jelentőséggel bír, hogy az itt élő magyarság ügyei és törekvései megjelenjenek az európai politikusok előtt, tudjanak a kárpátaljai magyarságról, halljanak törekvéseikről, problémáikról.”22 Kárpátalja brüsszeli képviseletét az UMDSZ is üdvözölte. A 2014. februári ukrajnai belpolitikai fordulat nyomán, noha ez esetben nyilvánosan vállalt tény Bocskor kettős állampolgársága, ám az EU-s választásokhoz közeli időben a radikálisan nacionalista politikai erők sem vetették fel annak a kérdését, hogy megfosszák ukrán állampolgárságától.

Tény, hogy a magyarok sokkal jobban „látszanak” Ukrajnán belül, mint ahogy ez számarányukból következne. Az erős politikai érdekérvényesítésre, közéleti szerepvállalásra épülő értelmiségi attitűd számos konfliktussal jár a magyar közösségen belül is, azonban minden helyzetben hangsúlyos a nemzeti identitás és az állampolgári lojalitás kiegyensúlyozásának folyamatos szem előtt tartása.

 

Magyar helységnevek Kárpátalján: kodifikációs kísérletek és eredmények (1989–2000)*

Történeti előzmények

A mai Kárpátalja területén a 20. században többször változtak a települések nevei, összefüggésben az államfordulatokkal, amelyek minden alkalommal együtt jártak a hivatalos nyelv és ezzel szoros összefüggésben a településnevek megváltozásával.

Az első programszerű helységnév-változtatásra a mai Kárpátalja területén, mely az egykori Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros megyék túlnyomó részét foglalja magába, kronológiai sorrendben az Osztrák–Magyar Monarchia idején, a századforduló táján került sor. A településnevek terén fennálló korabeli zavaros és visszás állapotokat „A község- és egyéb helynevekről” szóló 1898. évi IV. törvény-cikk volt hivatott rendezni.1 Addig ugyanis számos azonos nevű település volt az országban, például csak Újfaluból volt vagy nyolcvan. (Sebők 1990, 7. p.) A törvény értelmében felállított Országos Községi Törzskönyvbizottság végrehajtotta a magyarországi településnevek országos törzskönyvezését 1898 és 1912 között, melynek alapelve az volt, hogy minden községnek csak egy hivatalos neve legyen és ugyanazon nevet ne használják több község megjelölésére. (Jeney–Tóth 1998, 1. p.) A helységnevek megváltoztatásának két alapvető módszere volt. Az egyik a megkülönböztető előtag használata: (Beregszászi 1997, 356. p.) Som – Beregsom, (Jeney–Tóth 1998, 59. p.) Déda – Beregdéda, (Jeney–Tóth 1998, 62. p.) Péterfalva – Tiszapéterfalva, (Jeney–Tóth 1998, 353. p.) Ásvány – Tiszaásvány, (Jeney–Tóth 1998, 355. p.) Gyula – Szőllősgyula (Jeney–Tóth 1998, 353. p.) stb. A másik pedig az egyes községek nevének magyarosítása: (Jeney 1998, 20. p.) Berezinka – Nyírhalom, (Jeney–Tóth 1998, 60. p.) Holubina – Galambos, (Jeney–Tóth 1998, 61. p.) Lipcse-Polyána – Lipcsemező (Jeney–Tóth 1998, 177. p.) stb.

Az 1. világháború után, az 1919. szeptember 10-i saint-germaini békeszerződés értelmében a régió az újonnan alakult Csehszlovákia fennhatósága alá került. (Vidnyánszky 2010, 47. p.) Ezt az állapotot rögzítette a trianoni békeszerződés is. A csehszlovák időszakban (1919–1938) került sor a második településnév-változtatásra Kárpátalja területén, (Bíró 1993, 137. p.) amit „A városok, községek, helységek és utcák elnevezéséről, községeknek helységtáblával való megjelöléséről és házak számozásáról” szóló 1920. évi 266. számú törvény szabályozott.2 A törvény végrehajtását az 1921. évi 324. számú kormányrendelet részletezte, melynek értelmében minden város, község és helység (helységrész) számára a belügyminiszter csehszlovák (azaz valójában cseh) hivatalos nevet állapított meg:3 Ungvár – Užhorod (Várady 1941, 258. p.), Munkács – Mukačevo (Várady 1941, 256. p.), Beregszász – Berehovo (Várady 1941, 253. p.), Tiszapéterfalva – Petrovo (Várady 1941, 257. p.), Nagygut – Velikě Gutovo (Várady 1941, 258. p.) stb.

A 20. század harmadik, széles körű helységnév-változtatása Kárpátalja területén szintén politikai fordulat következtében zajlott le. (Bíró 1993, 137. p.) Miután a terület ismét Magyarországhoz került (1938/39–1944), elvben a települések automatikusan visszakapták az 1898–1912 között végrehajtott országos helységnévrendezéskor megállapított hivatalos nevüket, de a gyakorlat néhol mesterséges beavatkozást, helységnév-módosítást is eredményezett. (Beregszászi 1997, 357. p.) Földi Ervin találomra kiválasztott, húsz ruszin eredetű kárpátaljai településnév példáján mutat rá, hogy az 1939. évi kárpátaljai névmegállapítás elsősorban azért érdekes, mert a 20. század elején végzett községnévrendezés hivatalos felülbírálatának minősül, mivel az nyilvánvaló ellentétben volt a két világháború közötti magyarországi névhasználattal: (Bíró 1993, 137. p.) Alsó-Hrabonicza(a) – Alsógereben(b) – Alsóhrabonica(c); Hluboka(a) – Mélyút(b) – Kisluboka(c), Herczfalva(a) – Hegyrét(b) – Hercfalva(c); Podhering(a) – Őrhegyalja(b) – Podhering(c) stb. Számos szláv eredetű település nevét megváltoztatták, mégpedig a szláv nevet téve hivatalossá: Nyírhalom – Brezinka, Beregforrás – Izvor, Ungtölgyes – Dubrovka stb. (Bíró 1993, 137. p.)

A 2. világháborút követően az 1945-ös szovjet–csehszlovák szerződés rögzítette Kárpátalja kiválását a csehszlovák államból és Kárpátontúli Ukrajna Szovjet-Ukrajnával történő „újraegyesülését”. (Oficinszkij 2010, 243. p.) Ezt követően, 1945–46 folyamán immár a negyedik átfogó helységnévreform következett. Az USZSZK Legfelsőbb Tanácsának elnöksége 1946. június 25-én jóváhagyta hivatalos használatra az oroszosított, majd a későbbiekben ukrán változattal is ellátott kárpátaljai város- és faluneveket. (Beregszászi 1997, 357. p.) Dokumentumok bizonyítják, hogy a névváltoztatás valójában már 1944 novemberében megkezdődött, és 1945 márciusára teljes lett a lista. (Bíró 1993, 137–138. p.) Ekkor lett Bátyúból Uzlovoje (Vuzlove),4 Botfalvából Prikordonnoje (Prikordonne – Lelkes 1998, 132. p.), Bökényből Bobovoje (Bobove – Lelkes 1998, 594. p.), Benéből Dobroszelje (Dobroszilja – Lelkes 1998, 111. p.), Eszenyből Javorovo (Javorove – Lelkes 1998, 192. p.), Tiszaásványból Minyeralnoje (Mineralne – Lelkes 1998, 593. p.), Aknaszlatinából Szolotvina (Szolotvine – Lelkes 1998, 65. p.), Nagyszőlősből Vinogradov (Vinohragyiv – Lelkes 1998, 428. p.) stb. Az 1945-ös oroszosítás nem kímélte a ruszin (ukrán) falvakat sem: Rjapigy – Bisztrica, Nyahove – Dobrjanszke, Ljahivei – Lemkivka, Volove – Mizshirja, Voloszke – Pidhirne stb.5

Sorrendben az ötödik helységnévreform az 1980-as évek végén kezdődött. Ennek részletes elemzése képezi tanulmányunk tárgyát.

 

Ukrajnai jogi környezet

Minden egyes etnikum, nemzet, nemzeti kisebbség alapvető emberi jogai közé tartozik az anyanyelv, a kultúra, a hagyományok és a történeti emlékek védelme, illetve azok megőrzése. A hagyományos-történeti helység- és utcanevek, egyéb földrajzi elnevezések magukban hordozzák egy-egy közösség múltjának, történelmének fontos elemeit, így azok mind szóban, mind írásban magán-, nyilvános és hivatalos szférában anyanyelven történő használata, valamint védelme a nemzeti kisebbségek esetében különösen fontos, amit nemzetközi téren keretegyezményekkel, államközi szerződésekkel, országos szinten pedig különféle jogszabályokkal próbálnak meg biztosítani.

Az Ukrajna által aláírt nemzetközi dokumentumok közül a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját,6 valamint a Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló Keretegyezményt7 kell először is megemlítenünk, mivel ezek konkrét kötelezettségvállalásokat fogalmaznak meg a földrajzi nevek, helység- és helynevek kisebbségi környezetben való használatával kapcsolatban.

A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját az Európa Tanács 1992. november 5-én, Strasbourgban nyitotta meg aláírásra tagállamai előtt, majd 1998. március 1-jén lépett életbe.8 A Charta célja Európa történelmi, regionális vagy kisebbségi nyelveinek védelme, így a helyneveknek regionális vagy kisebbségi nyelveken9 való használatával kapcsolatban az aláíró államok részére a 10 cikk 2. pontja g. bekezdése a következő konkrét intézkedést írja elő: „Azon helyi és regionális hatóságokat illetően, melyek területén a regionális vagy kisebbségi nyelveket használók száma indokolja, a Felek vállalják, hogy megengedik és/vagy bátorítják a földrajzi neveknél a regionális vagy kisebbségi nyelveken hagyományos és helyes formák használatát vagy elfogadását, adott esetben a hivatalos nyelv(ek) szerinti elnevezésekkel együttesen használva.”10 Ukrajna a Chartát 1996. május 2-án írta alá.11 A ratifikációjára 1999. december 24-én került sor. A dokumentum azonban nem lépett hatályba, nem helyezték letétbe az Európa Tanácsnál, mert az Alkotmánybíróság 2000. július 12-én hatályon kívül helyezte a ratifikációt formai hibára hivatkozva. Ezt követően több ratifikációs törvénytervezet készült Ukrajnában, s a Charta újabb ratifikációjára 2003. május 15-én került sor.12 A ratifikációs dokumentum 2005. szeptember 19-én került letétbe az Európa Tanács főtitkáránál, melyben 13 nemzeti kisebbség nyelvének – köztük a magyarnak is – a védelmét vállalva, magára nézve kötelezőnek fogadta el – a Charta több ajánlása mellett – a fent idézett, a helyneveknek regionális vagy kisebbségi nyelveken történő használatára vonatkozó rendelkezést.13 A Charta gyakorlatban történő alkalmazása – a végrehajtási mechanizmusát szabályozó megfelelő törvény, rendelet hiányában – azonban „Az állami nyelvpolitika alapjairól” szóló jogszabály14 megalkotásáig megoldatlan volt. A 2012. július 3-án aláírásra került nyelvtörvény – tisztázva a regionális és kisebbségi nyelvek fogalmát – már olyan intézkedéseket tartalmaz, amelyek alapján egyértelműen meghatározhatóvá vált, hogy egy-egy adott közigazgatási egységen belül mely nyelvekre és hogyan alkalmazhatók a Charta Ukrajna által vállalt rendelkezései.

A Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló Keretegyezményt az Európa Tanács tagállamai részére 1995. február 1-jén nyitotta meg aláírásra és 1998. február 1-jén lépett hatályba.15 A Keretegyezmény „nem a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által gyakorolható és általuk nemzetközi testületek előtt megidézhető jogokat, hanem – elnevezésének megfelelően – a részes államok kisebbségvédelmi intézkedéseit irányító elveket, az európai kisebbségvédelmi rendszer keretét vázolja fel programjellegű rendelkezések megfogalmazásával”. (Bozóki 2000, 32–33. p.) A nemzetközi dokumentum 11. cikkének 3. pontja konkrét rendelkezést tartalmaz a nemzeti kisebbségek történeti helységneveinek használatára vonatkozólag: „Olyan körzetekben, amelyek hagyományosan nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által jelentős számban lakottak, a Felek törekedni fognak arra, hogy jogrendszerük keretében, beleértve, ahol helyénvaló a más Államokkal való megállapodásokat, és figyelembe véve sajátos körülményeiket, a hagyományos helységneveket, utcaneveket és egyéb, a közösség számára szánt földrajzi megjelöléseket a kisebbség nyelvén is kiírják, ha megfelelő igény van ilyen jelzésekre.”16 A Keretegyezmény rendelkezéseihez fűzött megjegyzések szerint az idézett cikk elsődleges célja az, hogy elősegítse a kisebbségi nyelven is a nyilvánosság számára szánt helységnevek, utcanevek és más földrajzi nevek használatának lehetőségét, ugyanakkor ez nem jelenti a kisebbségi nyelvű helységnevek semmiféle hivatalos elismerését. (Bozóki 2000, 32–33. p.) Mindazok az államok, amelyekben a magyarság kisebbségben él, aláírták, illetve ratifikálták is a Keretegyezményt. Ukrajna 1995. szeptember 15-én írta alá a dokumentumot, amely az 1998. január 26-ai ratifikációját követően 1998. május 1-jén lépett hatályba.17

Az Európa Tanács kezdeményezésére elfogadott nemzetközi kisebbségvédelmi dokumentumok mellett nem feledkezhetünk meg a Magyarország és a szomszédos államok, közte Ukrajna között létrejött kétoldalú dokumentumokról sem. Magyarország a szomszédos államokkal 1991 és 1996 között a kisebbségek jogait érintő kétoldalú alapszerződéseket, kisebbségvédelmi egyezményeket, nyilatkozatokat kötött, amelyek a felek kölcsönös vállalásai ellenőrzése céljából vegyes bizottságok működtetését is előírták. (Bozóki 2000, 34. p.) A Szlovákiával, Ukrajnával, Romániával, Horvátor­szággal, valamint Szlovéniával kötött, a kisebbségek védelmét célzó kétoldalú nemzetközi dokumentumai is beépítették a Keretegyezmény rendelkezéseit, illetve az érintett országok önmagukra nézve kötelezőnek ismerték el még hatályba lépése előtt.18

Az 1991. május 31-én, Budapesten aláírt „Nyilatkozat a Magyar Köztársaság és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság együttműködésének elveiről a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása területén” volt az első olyan dokumentum, amelyben Magyarország és a vele szomszédos államok közül Ukrajna kölcsönösen vállalta, hogy elismerik, védelmezik a területükön élő nemzeti kisebbségek jogait, továbbá nemzetközi kapcsolataikban önállóan és közösen is fellépnek a nemzeti kisebbségek jogainak érvényesítése érdekében.19 A nyilatkozat bár eléggé széleskörűen foglalkozik a kisebbségeket megillető jogok védelmével, a településneveknek kisebbségi nyelveken való használatával kapcsolatban mégsem tartalmaz egyértelmű intézkedéseket. A 9. pontja ugyanakkor általános értelemben mégis elegendő jogi alapot teremthet azok szabad használatára a kisebbségek nyelvén mindkét ország területén. (Bozóki 2000, 35. p.) Ennek a pontnak a szövege a következő: „A Felek meghozzák a szükséges törvényi, államigazgatási és egyéb intézkedéseket annak érdekében, hogy a nemzeti kisebbségek szabadon élhessenek anyanyelv-használati jogukkal a személyes és a társadalmi életben, az írott és a beszélt nyelvben egyaránt, ideértve nemzeti keresztneveik és családneveik használatát is.”20 A magyar–ukrán nyilatkozatot követően Magyarország és a többi szomszédos államok között megkötött kétoldalú szerződésekben ugyanakkor már találunk konkrét rendelkezéseket a földrajzi elnevezések kisebbségi nyelvhasználatára vonatkozóan, mindez valószínűleg azzal magyarázható, hogy a fent tárgyalt nemzetközi dokumentumokkal vagy egyidejűleg, vagy azokat követően kerültek aláírásra.

Ukrajnában a vizsgált időszakban a helység- és utcaneveknek, egyéb földrajzi elnevezéseknek az államnyelven és a nemzeti kisebbségek anyanyelvén történő használatát – a már ismertetett nemzetközi kötelezettségvállalásokon kívül – különböző nemzeti jogszabályok határozzák meg.

Az ország függetlenségének kikiáltása előtt, 1989. október 28-án került sor az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságnak az Ukrán SZSZK-beli nyelvekről szóló törvényének elfogadására.21 A nyelvtörvény 2. cikkelye államnyelvként definiálja az ukrán nyelvet, 4. cikkelye értelmében továbbra is megmarad az orosz a népek közötti érintkezés nyelvének, míg az 5. cikkely szavatolja az állampolgárok számára anyanyelvük és bármely más nyelv használatát. A nyelvtörvény 38. cikkelye pedig a toponímiák és térképészeti kiadványok nyelvére vonatkozólag előírja, hogy az Ukrán SZSZK-ban a toponímiák (a települések, közigazgatási-territoriális egységek, utcák, terek, folyók stb. nevei) ukrán nyelven szerepelnek, amelyek ezen kívül lefordíthatók az adott vidéken élő lakosság többségének anyanyelvére is, ugyanakkor az ukrán toponímiák más nyelvekre történő átültetése transzkripciós módon történik. Az 1989-es nyelvtörvény 2012. július 3-ig volt érvényben, ugyanis ekkor életbe lépett – Ukrajna állampolgárainak anyanyelv-használati jogait napjainkban is meghatározó – „Az állami nyelvpolitika alapjairól” szóló jogszabály.22

Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa 1991. november 1-jén fogadta el Ukrajna nemzetiségeinek jogairól szóló nyilatkozatát, amely általános előírásokat tartalmaz a nemzetiségi kisebbségek jogainak védelmére vonatkozólag. (Botlik–Dupka 1993, 299–300. p.) A nyilatkozat 2. cikkelye garantálja az ukrán állam minden nemzetisége számára a jogot hagyományos településeik megőrzésére, 3. cikkelye pedig előírja, hogy az ukrán állam minden népnek és nemzetiségi csoportnak biztosítja a jogot anyanyelve használatára a társadalmi élet minden területén. Ezen előírások, ha konkrétan nem is, de bizonyos értelemben megalapozzák az ukrajnai nemzeti kisebbségek hagyományos helységneveinek védelmét, s azok anyanyelven való használatát is.

Az Ukrajna elnöke által 1992. június 25-én aláírt, az Ukrajnában élő nemzeti kisebbségekről szóló törvény ugyancsak nem tartalmaz konkrét kötelezettség-vállalásokat a helységnevek kisebbségi nyelven való használatával, azok védelmével kapcsolatban. (Botlik–Dupka 1993, 313–315. p.) Ezzel szemben az 1989-es ukrán nyelvtörvény és az Ukrajnában élő nemzeti kisebbségekről szóló törvény területi érvényesítése céljából 1992. december 17-én, Ungváron Ukrajna elnökének kárpátaljai megbízottja által kiadott rendelet 2. pontja előírja, hogy a megyében a települések, a közigazgatási területi egységek, utcák, terek stb. megnevezését ukrán nyelven, illetve az adott vidéken élő lakosság többsége nemzeti nyelvén kell feltüntetni. (Botlik–Dupka 1993, 322. p.)

1996. június 28-án hagyta jóvá a Legfelsőbb Tanács a független ukrán állam Alkot­mányát, amely elsősorban az általános nyelvhasználatra vonatkozóan állapít meg rendelkezéseket.23 Az alaptörvény 10. cikkelye megerősíti az ukrán nyelvnek az 1989-es nyelvtörvényben kodifikált államnyelvi státuszát, ugyanakkor az állam szavatolja az orosz és a többi ukrajnai nemzeti kisebbség nyelvének szabad fejlődését, használatát és védelmét. A cikkely utolsó mondata szerint azonban Ukrajnában a nyelvek használatát Ukrajna Alkotmánya szavatolja és törvény határozza meg. A 11. cikkely szerint az állam elősegíti az ukrán nemzet és történelmi tudata, hagyományai, kultúrája konszolidálódása és fejlődése mellett Ukrajna valamennyi őslakos népe és nemzeti kisebbsége etnikai, kulturális, nyelvi és vallási sajátosságának a fejlődését. A 92. cikkely is úgy rendelkezik, hogy kizárólag Ukrajna törvényei határozzák meg többek között a nyelvhasznált rendjét.

Ukrajna területén a települések és egyéb közigazgatási egységek el- és átnevezésének menetét a vizsgált időszakban az USZSZK 1978-as Alkotmánya, a független Ukrajna 1996-os Alkotmánya, az 1991-es országos és helyi népszavazásokról szóló törvény és az 1997-es helyi önkormányzatokról szóló törvény szabályozza.

Az USZSZK 1978-as alkotmánya24 és Ukrajna 1996-os alkotmánya25 hasonló előírásokat fogalmaz meg a területén található települések, közigazgatási egységek el- és átnevezését illetően. Az előző 108. cikkelyének 6. pontja Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének hatáskörébe, míg az utóbbi 85. cikkelyének 29. pontja Ukrajna Legfel­sőbb Tanácsa, azaz a törvényhozó hatalmat gyakorló szerv közvetlen döntési körébe utalja a járások kialakítása és felszámolása, a járások és városok határvonalainak a megjelölése és módosítása mellett, a települések és járások névadását, illetve névváltoztatását. Ugyanakkor Ukrajna 1991. július 3-án hatályba lépett országos és helyi népszavazásokról szóló törvényének 6. cikkelye értelmében helyi népszavazásokon kezdeményezhető a falvak, városok, járások és megyék el- és átnevezése.26 A helyi népszavazások kiírását pedig helyi érdekeltségű kérdések esetében a községi, nagyközségi, városi tanácsok kizárólagos jogosultságába rendeli Ukrajna – 1997. május 21-én elfogadott – helyi önkormányzatokról szóló törvényének 26. cikkelye.27

E jogszabályok értelmezése szerint Ukrajna területén a vizsgált időszakban a nemzeti kisebbségeknek joguk volt a helyi tanácsok által kiírt népszavazásokon kezdeményezni a hagyományos településneveik visszaállítását, melyek eredményeit helyi szinteken elfogadva továbbítani kellett a Legfelsőbb Tanács felé jóváhagyásra, mivel az alkotmány, mint alaptörvény e szervet hatalmazta fel a végső döntés meghozatalára, a referendumok eredményeinek országos szinten történő szentesítésére. A fentiekből kiderül, hogy a kárpátaljai helységnevek megváltoztatása a magyar közösség kezdeményezésére párhuzamosan zajlott az ukrajnai jogi környezet kialakulásával.

 

Kárpátalja magyarlakta települései történeti neveinek visszaállítása a gyakorlatban

Az 1980-as évek közepétől kezdődő politikai enyhülés, a demokrácia felé való nyitás, a kisebbségi jogok garantálása mind lehetőséget teremtett a kárpátaljai magyarság számára, hogy kezdeményezze a magyar településnevek visszaállítását. Első lépésként a magyar nyelvű sajtótermékekben kezdték használni a magyar alakokat, előbb ukrán alakjukkal együtt, majd önállóan, kizárólag a történelmi magyar nevet. (Sebestyén 2008, 198. p.) Ez azonban nem oldotta meg a problémát, hiszen hivatalosan továbbra is az 1946-ban jóváhagyott elnevezések maradtak érvényben.28

Mindemellett a települések magyar névalakjainak az írott nyelvben történő használata egyéb problémákat, kérdéseket vetett fel, mivel az újságírók, kiadói szerkesztők, korrektorok, tanárok és általában az anyanyelv igényes, tudatos használói gyakran elbizonytalanodtak egy-egy magyar helységnév leírásakor. Olyan kérdések merültek fel, mint: Hogy is van ez? Melyik is a helyes alak? Milyen végződést kapcsoljak a község vagy a város nevéhez? Így aztán volt, aki Nagyszőlős nevét Nagyszőllősnek írta, Tiszaágtelek nyomtatásban egyaránt megjelenhetett Ágtelekként vagy Telekként. Ez a tanácstalanság természetesen abból fakadt, hogy a korábbi évtizedek folyamán ezek a magyar helységnevek kikoptak az írott nyelvből, s ha a mindennapi beszédben használták is őket, ott könnyen átsiklottak az esetleges hibás vagy hibásnak vélt alakok fölött.29

A kárpátaljai magyar kisebbségnek így azt is tisztáznia kellett, hogy a magyarlakta települések szóban használatos magyar névalakjai közül melyek tekintendők mérv­adóknak, mielőtt hivatalos útra terelik a helységnév-változtatást.

A helységnevek ügyét Kárpátalján több szervezet is felkarolta: egyfelől az Ungvári Állami Egyetem berkein belül 1988 óta működő Szovjet Hungarológiai Központ, mint a terület hatóságai által felkért szakmai-véleményező testület,30 másfelől az 1989-ben alakult Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ), mint a kárpátaljai magyar kisebbség érdekvédelmi szervezete, a magyar települések történeti neveinek visszaállítása céljából rendezett népszavazások főkezdeményezője. (Beregszászi 1997, 358. p.)

A Szovjet Hungarológiai Központ kompetensnek ismerve el magát a helységnevek ügyében, saját tudományos szempontokat dolgozott ki, hangsúlyozva, hogy a helységnevek használatában a legfontosabb a történelmi, a kulturális, valamint a nyelvészeti megalapozottság. A települések történelmi neveinek visszaállítása kapcsán a következő általános elvekhez történő igazodást tartotta fontosnak:31

  1. Meg kell hagyni a települések azon régi elnevezését, amelyek szerepelnek a történelmi okmányokban, s kiállták a különböző rendszerek változását, megőrizték eredeti nevűket, pl.: Bilki, Zahattya, Kusnica, Oszij, Dorobratovo stb.
  2. Azokat a város- és faluneveket, melyek a történelem során változtak, felül kell vizsgálni, s azt a változatot választani ki, amely mind történelmi, mind nyelvi szempontból megalapozott, s természetesen figyelembe kell venni azt is, hogyan honosodott meg használata a lakosság körében.

A magyarlakta települések neveinek történelmi magyar helységnevekre történő változtatása terén a Hungarológiai Központ az egyetem magyar filológiai tanszékével közösen az alábbi elveket szabta meg:32

  1. Magyarul úgy írjuk a helységneveket, ahogyan az a nyelvhasználatban meghonosodott, s ahogyan a történelmi okmányokban is fellelhető. Orosz, illetve ukrán nyelven történő átírásuk esetén cirill betűket alkalmaznak, természetesen figyelembe véve a nyelvek fonetikai és morfológiai szabályait, pl.: Császlóc – Csaszlivci, Barkaszó – Barkaszovo, Bökény – Bekeny.
  2. A többelemű helységneveket a magyar helyesírási gyakorlatnak megfelelően írjuk, ukrán és orosz nyelven a jelzős köznévi előtag lefordítandó, pl.: Feketepatak – Csornyij Potyik, Kisbégány – Mala (Malaja) Begany, Nagydobrony – Velika (Velikaja) Dobrony.
  3. Az ukrán települések nevét a magyar nyelv fonetikai és morfológiai szabályainak megfelelően átírásban használja, pl.: Volovec – Volóc, Kvaszovo – Kovászó, Szvaljava – Szolyva, Verjaca – Veréce stb.
  4. Az ukrán helységnevekben a köznévi eredetű jelző magyarra fordítandó, pl.: Mala Kopanya – Kiskopány, Verhnyi Remeti – Felsőremete stb.
  5. A főnévi alakú helységnevek az ukrán irodalmi nyelvben -e végződést kapnak: Ardanove, Berehove, Mukacseve. Kárpátalján viszont az -o végződéses formájuk honosodott meg: Ardanovo, Berehovo, Mukacsevo. Véleményünk szerint ezt figyelembe kell venni, s nem szabad erőltetni az -e végződés használatát. Kivételt képeznek azok a településnevek, amelyek a régi -oe végződéses formából alakultak: Verbovoje – Verbove, Hlubokoje – Hluboke, Gyilovoje – Gyilove, Dubovoje – Dubove stb.

A KMKSZ-en belül az Anyanyelvi és Nyelvpolitikai Bizottság kezdett el foglalkozni a kárpátaljai magyar helységnevek használata kapcsán felmerülő kérdésekkel, melyek rendezése céljából 1990. szeptember 25-én levélben fordult az Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetéhez, állásfoglalást kérve néhány vitatott kérdésben, ezek:33

  1. A történelmileg többtagú, ám a mai beszélt nyelvben többnyire rövid formájában használatos helynevek hosszú vagy rövid változatának használata ajánlatos-e az írott (hivatalos-félhivatalos) nyelvben, pl.: Beregdéda – Déda, Mezőkasszony – Kaszony, Sárosoroszi – Oroszi, Makkosjánosi – Jánosi, Tiszaújlak – Újlak stb.
  2. Helyes-e a történelmi magyar elnevezés használata azokban a községekben, amelyekben ma már elenyésző a magyar lakosság száma, pl.: Beregszentminklós – Csinagyijevo, Ökörmező – Mizshirja, Királymező – Uszty-Csorna, Bercsényfalva – Dubrinyics stb.
  3. Eldönthető-e egyes, többféle helyesírással használatos magyar helynévről, hogy melyik a helyesebb forma (a helyi lakosok többnyire az elsőként felsorolt változatot részesítik előnyben): Bátyú – Bátyu, Borzsova – Borzsava stb.
  4. A helynevekhez kapcsolódó helyragok használata számos esetben eltér a helyi nyelvhasználatban és az adott nyelvterületen kívül élő magyarul beszélők körében, például a helyi lakosok a következő formákat részesítik előnyben: Beregszászba, -ban; Gálocsba, -ban stb. a megfelelő -ra, -re, -on, -en, -ön rag helyett. Melyik ragváltozathoz ajánlatos ragaszkodnunk ezekben és a hasonló esetekben?

Az MTA Nyelvtudományi Intézete 1990. november 20-i állásfoglalását hamarosan megküldte a KMKSZ Anyanyelvi és Nyelvpolitikai Bizottsága részére. Ebben az Intézet örömét fejezve ki, hogy most már Kárpátalján is lehetőség van a helyi magyar nyelvű sajtóban és a hivatalos érintkezésben a magyar helynevek használatára, és az alábbi javaslatokat fogalmazta meg a vitás kérdések rendezése céljából:34

  1. A magyar helyneveket a magyar helyesírás szabályai szerint írjuk le, például a településneveket mindig egybeírjuk (Tiszaújlak, Makkosjánosi stb.), a bennük előforduló közszavak is köznyelvi változatban épülnek be a tulajdonnévbe (szőlős, kút, víz stb.).
  2. A kétséget kizáró azonosítás szempontjából szükséges, hogy a magyar nyelvterületen máshol is előforduló egyelemű nevek megkülönböztető előtagot kapjanak. Éppen ezért az Oroszi, Újlak, Jánosi stb. települések esetében a hosszabb névváltozat használata javasolt: Sárosoroszi, Tiszaújlak, Makkosjánosi stb. Így előfordul ugyan az az eset, hogy a helybeli lakosság névhasználata eltér a sajtóban megjelenő hivatalos névtől, de ez – reméljük – nem okoz különösebb problémát. Magyarországon is számtalan példa van erre, pl.: hivatalosan Balatonszabadi, a helyi használatban azonban csak Szabadi.
  3. Természetes a történelmi magyar név hivatalos közigazgatási névként, a falu határában a helységnévtáblán is való használata olyan községekben, ahol megfelelő létszámú magyar lakosság él. A magyar nyelvű sajtóban és a szóbeli kommunikáció során azonban nem hivatalos névként ajánlatos a jelentős történeti múltra visszatekintő magyar név megőrzése akkor is, ha a településnek a hivatalos közigazgatási neve nem magyar, pl.: Ökörmező. Ilyen szempontból elfogadhatónak tartjuk, hogy a Csinagyijevo, Uszty-Csorna hivatalos név mellett a magyarok ezeket a falvakat Szentmiklós, Királymező néven emlegetik. (Lásd például: hivatalos név Bratislava, a magyar nyelvben pedig Pozsony.) Előfordulhat, hogy a fiatalabb nemzedék a régebbi magyar neveket nem ismeri, ezért azonosítási zavarok keletkezhetnek. Föltételezzük azonban, hogy kellő idő elteltével – amikor már ezek a nevek is bekerülnek a mindennapi használatba – a kommunikációs zavarok is megszűnnek.
  4. A településnevekhez kapcsolódó határozóragok közül mind a -ba, -be, mind a -ra, -re elfogadható, sem az egyiket, sem a másikat nem tekinthetjük köznyelvi normán kívülinek. Hogy melyik névhez járul a -ba, -be és melyikhez a -ra, -re, azt mindig a helyi használat dönti el, a sajtó nyelvében is az adott település és környékének gyakorlatát kell követni.
  5. A településnevek helyes használata érdekében célszerű összeállítani minél előbb a kárpátaljai magyar településnevek, hegy- és víznevek jegyzékét, amelyet nyomtatásban is közzé kell tenni. Ez a felsorolás foglaljon állást abban a kérdésben is, hogy melyik magyar név tekinthető közigazgatási szempontból hivatalosnak (a magyarok által vagy magyarok által is lakott településeken), és melyik név ajánlott nem hivatalos használatra ott, ahol magyar lakosság már nem él.

Ennek alapján a KMKSZ Anyanyelvi és Nyelvpolitikai Bizottsága azonnal hozzálátott a Kárpátalja magyar földrajzi neveit tartalmazó jegyzék összeállításához, hogy miután sikerül megjelentetni, az érdeklődök számára támpontul szolgálhasson a helyes nyelvhasználathoz.35

Mindeközben a KMKSZ beregszászi járási szervezete – a Szovjetunió-szerte meginduló településnév-visszaállítási mozgalmak példáját követve – már 1990 nyarán és őszén népszavazásokat, közvélemény-kutatásokat kezdeményezett a járás majdnem minden magyarlakta településén a korábbi, 1946-ban megváltoztatott helységnévalakok visszaállítása érdekében. A népszavazásokon a lakosság mindenütt a korábbi, történelmi magyar név hivatalos használatba történő visszaállítása mellett foglalt állást, amit a helyi, majd a járási tanács ülésszaka tudomásul véve határozatban szentesített. A törvényeknek megfelelően a járási tanács vonatkozó határozatát a területi tanács elé terjesztette, hogy továbbítsa azt a Legfelsőbb Tanácsba. (Ijjas 2006, 390. p.)

Ugyanakkor a KMKSZ és a Szovjet Hungarológiai Központ nem egyeztetett egymással, aminek következtében hónapokig tartó huzavona után a területi tanács elnökhelyettese, Jurij Vorobec 1990. december 6-án levelet intézett az ungvári Központhoz, mint ukrajnai illetékes tudományos intézményhez, s állásfoglalást kért a Beregszászi járás 19 települése történeti neveinek eredetéről, azok helyes ukrán és magyar átírásáról.36 Közben – a Szovjet Hungarológiai Központ igazgatója, Lizanec Péter szerint – említést érdemel az a tény, hogy a Központot több ungvári községi tanács (Tiszaásvány, Palágykomoróc stb.) is hasonló kéréssel kereste meg.37 A KMKSZ beregszászi járási szervezetének elnöke, Dalmay Árpád azonban értetlenül fogadta, hogy a magyar településnevek véleményezésére a területi tanács a Hungarológiai Központot kérte fel. Szerinte ugyanis nem évszázadokkal korábbi, már feledésbe merült településnevek rekonstruálásról volt szó, ami a hungarológiának mint tudománynak feladata lehetett volna, hanem általánosan használt, de a hivatalos használatban durván eltorzított névalakok visszaállításáról. Úgy gondolta, hogy a magyar településnevek ukrán nyelvű fonetikus átírását kellett volna csak ellenőriztetni az Ungvári Állami Egyetem ukrán nyelvi tanszékével. (Ijjas 2006, 390. p.) A területi tanács felkérésére a Hungarológiai Központ ugyanakkor kialakította – fentebb már ismertetett – saját álláspontját a kérdéssel kapcsolatban, majd nekilátott a terület minden egyes településéréről egy olyan kimutatás elkészítéséhez, amely alapján a területi tanács végrehajtó bizottsága elbírálhatta (jóváhagyhatta) a visszaállítandó történelmi neveket. (Bíró 1993, 138. p.)

A kárpátaljai helységnevek jegyzékének összeállításával tehát két szervezet is foglalkozott, azonban egymással nem kommunikáltak, s ezen túl is újabb kérdések, problémák tucatjai kerültek felszínre.38 Egyáltalán mi számít történelmi névnek? Mely állapotot kell kiindulási pontnak tekinteni a hivatalos név megállapításakor? Mi az, hogy hivatalos név? Vajon beszélhetünk-e magyar hivatalos településnévről, míg a magyar nyelv maga nem számít hivatalosnak? Ki jogosult a hivatalos név megállapítására, rögzítésére: a lakosság, a hatóság, netán valamilyen tudományos testület? Hol, mely területeken és milyen falvak, városok esetében van létjogosultsága a magyar hivatalos névnek? Hány hivatalos neve lehet egy településnek?

A legproblematikusabb azonban a KMKSZ és a Szovjet Hungarológiai Központ közötti szembenállás volt. Bár mindkét intézmény hangsúlyozta a települések történeti neve visszaállításának szükségességét, de eltérően értelmezték a történeti név fogalmát. (Beregszászi 1997, 359. p.) A KMKSZ az 1898–1912 között lezajlott törzskönyvezéskor megállapított, hosszabb, előtaggal ellátott magyar településneveket tekintette történeti névnek,39 míg a Hungarológiai Központ, a települések névalakjainak első és azt követő előfordulásait őrző levéltári okiratok vizsgálatára alapozva,40 s a történeti elv elsődlegességét tekintve kiindulási pontnak a korábbi, rövidebb névformák mellett foglalt állást.41 A KMKSZ továbbá sérelmezte a Hungarológiai Központ túlzott tudomány-központúságát, a maga részéről egy-egy település történelmi nevének visszaállításakor a helyi lakosság véleményét, azaz a szokásjogot tartotta elsődlegesnek.42 Mindemellett a KMKSZ nem értett egyet bizonyos kárpátaljai településneveknek a Hungarológiai Központ által javasolt magyar és ukrán nyelven történő átírásával sem, így a megoldást a kettős névalakok használatában látta, vagyis abban, hogy minden településnek legyen egy hivatalos államnyelvi és egy hivatalos magyar megnevezése, amelyet a városok esetében – tekintettel a nemzetiségi megosztottságra – a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Nyelvtudományi Intézete is támogatott.43 A kettős névalakok használatát azonban a hatályos 1989-es ukrajnai nyelvtörvény – fentebb már ismertettük – nem tette lehetővé, mivel csak egy hivatalos névalakot engedélyezett a településeknek. (Botlik–Dupka 1993, 289–293. p.) Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy míg a hatóságok a törvényre hivatkozva a kétnyelvű településnév-használat ellen voltak, addig az a gyakorlatban zavartalanul élt, hisz valamennyi községnek két hivatalos neve volt: egy orosz és egy ukrán nyelvű.44

A kárpátaljai magyar településnevek problémáiról, továbbá a véleménykülönbségek elsimítása érdekében a KMKSZ, a Szovjet Hungarológiai Központ és a Magyarság­kuta­tó Intézet (Budapest) 1991. május 11-én, Ungváron szakmai tanácskozást rendezett. A tanácskozáson – szem előtt tartva a szovjetunióbeli, valamint a nemzetközi jogi és közigazgatási gyakorlatot – a kárpátaljai helységnévhasználat alapelveinek nyelvészeti, térképészeti és történeti szempontok alapján történő megvitatása eredményeként egy 8 pontból álló állásfoglalást dolgoztak ki a nevek rendezésére:45

  1. A nemzetközi gyakorlatban soknemzetiségű területeken elfogadott tény a hivatalos nevek több nyelven történő párhuzamos használata. Kárpátalján, tekintettel az itt élő népekre és nemzetiségekre, kívánatos a fenti gyakorlat általánossá tétele.
  2. A párhuzamos hivatalos névhasználat legyen elfogadott a közigazgatási gyakorlatban is: nemzetiségi településeken a helységnévtáblán, a tanács hivatalos bélyegzőjén, a bélyegző használatára jogosult más intézmények és testületek pecsétjein, valamint a hivatalos névhasználatot megkövetelő egyéb helyzetekben.
  3. Az együtt élő népek egymás iránt tanúsított toleranciája bizonyítékának tekintjük a települések relatív kisebbségben levő nemzetiségeinek anyanyelvi névhasználatát. Kívánatosnak tartjuk tehát, hogy mindazon települések esetében lehetőség nyíljon a kisebbségben levő lakosság névformáinak hivatalos használatára, ahol a helységen belüli arányuk eléri az 5%-ot vagy az 1000 főt.
  4. A nemzetiségi nyelvhasználatból hivatalossá tett neveket minden nyelv a maga tulajdonnév-alkotási szabályai szerint alakítja ki, pl.: Kisbégány – Malaja Begany; Apsa de Jos – Nyizsnya Apsa; Aknaszlatina – Szolotvino – Slatina Ocna.
  5. A helységnevek alkalmazásában el kell különíteni három névhasználati szintet egymástól. A hivatalos nyelvi szint mellett mind az írott, mind a beszélt nyelvben élhetnek a történetileg kialakult névformák is, függetlenül az érintett települések nemzetiségi összetételétől. A harmadik szinten a települések önelnevezése nem igényel semmiféle külső beavatkozást.
  6. A munkálatok megkönnyítése érdekében minél előbb készüljön el a kárpátaljai magyar településnevek azonosító jegyzéke, amelyen belül legyenek megjelölve a hivatalos használatra szánt nevek.
  7. Kívánatos, hogy elkészüljön Kárpátalja helységneveinek történeti névtára, amely időrendben tartalmazza a helységneveket első előfordulásuktól napjainkig, ideértve a természetes névformákat és bármely nyelvben használatban volt vagy használatos hivatalos névalakot is.
  8. A fenti feladatok ellátására és összehangolására alakuljon tanácsadó testületként Kárpátalján földrajzinév-bizottság.

A fentiek ellenére a nézetkülönbségek egy része a tanácskozás után is fennmaradt, s a magyarlakta települések történeti neveinek hivatalos rangra emelése vontatottan haladt. (Beregszászi 1997, 360. p.)

A két szervezet között továbbra sem volt egyetértés a magyarlakta települések történeti névalakjai s azok hivatalos ukrán nyelvű átírása terén. Az ungvári Hungarológiai Központ például a Beregszászi járásban a helységnevek ügyének rendezése céljából tartott referendumokon a helyi lakosság által támogatott hosszabb történi névalakokkal (Mezőkaszony, Sárosoroszi, Nagymuzsaly, Nagybereg, Beregdéda, Beregsom stb.) szemben a rövidebb, előtag nélküli névformák (Kaszony, Oroszi, Muzsaly, Bereg, Déda, Som stb.) visszaállítását javasolta. (Ijjas 2006, 392. p.) A Központ igazgatója, Lizanec Péter a beregszászi településnevek hivatalos ukrán nyelvű átírásával kapcsolatban pedig azt állította, hogy a lakosság a Nogy Bihany (Нодь Бігань), Jánosi (Яноші), Koszony (Косонь), Vári (Вари) eltorzított településneveket jelölte meg hivatalos használatra az általuk javasolt helyes Velika Bihany (Велика Бийгань), Janosovo (Яношово), Koszino (Косино), Varijevo (Варіево) helyett. A KMKSZ beregszászi járási szervezetének elnöke, Dalmay Árpád ugyanakkor rámutatva a központ bizonyos pontatlanságára, megjegyezte, hogy a valóságban a lakosság a Nagybégány (Наьбегань), Makkosjánosi (Маккошяноші), Mezőkaszony (Мезикасонь) nevek mellett voksolt, sőt az állítólagos Varijevo névalak megváltoztatását pedig senki sem kérte, ugyanis ilyen nevű település nem volt Kárpátalján, Vári nevét nem sikerült elszlávosítani, ukránul a szovjet időben is hivatalosan Vári (Вари) volt. (Ijjas 2006, 393. p.)

A Hungarológiai Központnak a népszavazások eredményeivel olykor ellenkező javaslatai így hátráltatták a magyar településnevek visszaállítási folyamatát. (Ijjas 2006, 392. p.) Hetekbe, hónapokba telt, mire a megyei tanács elfogadta és továbbítani tudta a Legfelsőbb Tanács felé a helységnevek ügyében kialakított határozatát. A tanács nemzetiségi bizottságának egyik 1991. évi nyári ülésszakán Iván Hricak, a bizottság elnöke emlékeztette a képviselőket, hogy mennyire bonyolult, sőt kényes témához nyúltak, amikor egyes települések történelmi nevének visszaállítását kezdeményezték, mivel a tanács korábbi ülésszakát is kénytelenek voltak elnapolni a konszenzus hiánya, a nézetkülönbségek miatt.46 A KMKSZ beregszászi járási szervezetének elnöke, Dalmay Árpád szerint a területi tanács javára írható, hogy végül több esetben is nem a Hungarológiai Központ által javasolt településnév-alakokat, hanem a helyi szinteken megállapított helységneveket vette alapul a Legfelsőbb Tanács felé továbbítandó határozatai kialakításakor. (Ijjas 2006, 392. p.)

Más körülmények is akadályozták a népszavazás eredményeinek megvalósulását. Egyes ukrán szervezetek (elsősorban a nemzeti irányvonalat képviselő népfrontos RUH és a kultúraegyesületi Proszvita) tiltakoztak a magyarosítási kísérletek ellen. A zömében magyarok lakta települések nevének megváltoztatását tekintették „magyarosításnak”, míg a magyar szempont a szlávosított nevek történeti magyar nevekre cserélése volt. (Ijjas 2006, 392. p.)

A kárpátaljai magyar kisebbségnek a magyar helységnévhasználat mellett tanúsított kiállásának köszönhetően 1989 és 2000 között végül Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa 4 alkalommal is pozitív döntést hozott a kárpátaljai magyarlakta települések történeti nevének visszaállítása ügyében, melynek eredményeként 39 község kapta vissza eredeti magyar nevét egy-kettő kivételével, ugyanis Badaló és Bátyú esetében felemás megoldás született, míg az előbbi hivatalos neve Bodolovo, addig az utóbbié Bátyovo lett (l. 1. táblázat).

 

  1. táblázat. Kárpátaljai magyarlakta települések történeti-magyar nevének visszaállítása Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának rendeletei alapján 1989 és 2000 között

dobos-tab

 

Elmaradt ugyanakkor Beregszász hivatalos nevének megváltoztatása, annak ellenére, hogy a KMKSZ beregszászi járási szervezete kezdeményezésére már 1990. november 25-én népszavazást is tartottak a kérdésben. (Ijjas 2006, 390. p.) Kárpátalja egyetlen magyar többségű városában 20 841 szavazásra jogosult polgárból 13 842 vett részt, akik közül 12 451 igennel, 1001 nemmel szavazott, illetve 384 szavazólap érvénytelen volt. Vagyis a szavazásra jogosultak 66%-a ment el szavazni, akik 89,9%-a támogatta a Beregszász történeti városnév visszaállítását. A népszavazás eredményét azonban a Legfelsőbb Tanács nem hagyta jóvá arra hivatkozva, hogy Ukrajnában 1990-ben még nem volt hatályos, referendumról szóló törvény, így a településnév-változtatásról mindössze csak közvélemény-kutatást tarthattak a helyi lakosság részvételével.53 20 évvel később, 2010. október 31-én újabb népszavazást tartottak a város Beregszász történeti nevének visszaállítása érdekében, azonban – a korábbi referendumhoz hasonlóan – annak eredménye is érvénytelenek bizonyult, mivel az „Igen”-nel szavazók száma nem haladta meg a szavazáson részt vevők 50%-át.54

 

Összegzés

Kárpátalja területén a 20. századi államfordulatok egyúttal a helységnevekben is változásokat hoztak. Sorrendben az ötödik helységnévreform a szovjet éra végén, a korábbiaktól eltérően alulról jövő kezdeményezésként indult, de a hivatalossá tétel már a független Ukrajna idején következett be. A kárpátaljai magyarság a hatályos nemzetközi és ukrajnai jogszabályok adta lehetőségek révén a helyi tanácsok által kiírt népszavazásokon kezdeményezte a kárpátaljai magyarlakta település eredeti-történelmi nevének visszaállítását. A népszavazások eredményeit a helyi önkormányzatok az alkotmány értelmében az ukrán parlamenthez mint jóváhagyásra illetékes szervhez továbbították.

A helységnevek ügyét két intézmény vállalta fel, a KMKSZ, mint a kárpátaljai magyarság érdekvédelmi szervezete, a településnevek ügyében rendezett népszavazások főkezdeményezője és a Szovjet Hungarológiai Központ, mint a hatóságok részéről felkért, a népszavazások eredményeként megállapított községneveket véleményező tudományos testület. A két szervezet ugyanakkor nem képviselt azonos álláspontot, melyek közelítését az Ungváron 1991 májusában összehívott nemzetközi szakmai tanácskozás is kevésbé tudta elősegíteni. A nézeteltérés leginkább a települések történeti neveinek meghatározásából adódott. Míg a KMKSZ az 1898–1912 között végrehajtott törzskönyvezéskor megállapított hosszabb, megkülönböztető előtaggal ellátott névalakokat tekintette történeti névnek a helyi lakosság véleményét elsődlegesnek tartva, addig a Hungarológiai Központ a korábbi, rövidebb – előtag nélküli – névformák mellett foglalt állást a tudományos szempontokat mérvadónak tekintve. A KMKSZ a megoldást a kettős névalakok használatában látta, vagyis abban, hogy minden településnek legyen egy hivatalos államnyelvi és egy hivatalos magyar megnevezése. Ezt azonban a hatályos 1989-es ukrajnai nyelvtörvény nem tette lehetővé, mivel csak egy hivatalos névalakot engedélyezett a településeknek. Ennek következtében a kezdeményező és a véleményező álláspontja nem mindig egyezett, ami jelentősen hátráltatta a magyarlakta települések történeti nevének visszaállítását, megnehezítve a hatályos törvények szerint eljárni köteles hatóságok munkáját. A megyei tanács ugyanakkor az esetek többségében nem a Hungarológiai Központ által javasolt településnév-alakokat, hanem a helyi szinteken megállapított helységneveket vette alapul a településnevek ügye rendezése céljából a Legfelsőbb Tanács felé továbbítandó határozatai kialakításakor.

A vizsgált időszakban Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa így csaknem félszáz kárpátaljai magyarlakta település eredeti történelmi nevének visszaállítását hagyta jóvá, csak egy-két esetben született elutasító határozat. Azonban ezek mind falvak (községek, nagyközségek) voltak. Egyetlen város, Beregszász esetében történt kísérlet a történelmi név visszaállítására, amelynek érdekében két alkalommal is rendeztek népszavazást. Az első 1990. évi referendumon a szavazásra jogosultak 66%-a ment el szavazni, akik 89,9%-a támogatta a Beregszász történeti városnév visszaállítását. A népszavazás eredményét azonban hatályos referendumról szóló törvény hiányában Kijev érvénytelennek minősítette, ami azt sejteti, hogy bizonyos esetekben a helységnevek ügyéből a hatalom politikai kérdést kreált. A második, 2010. évi népszavazáson a szavazásra jogosultak részvételi aránya már csak 51,4%-os volt, akiknek mindössze 46,6%-a támogatta a névváltoztatást, így a már hatályban lévő országos és helyi referendumokról szóló törvény értelmében az eredménytelenek bizonyult. Itt ugyanakkor lényeges megjegyeznünk, hogy gyanúsan sok volt az érvénytelen szavazólapok száma.

 


Irodalom

Szakmunkák és tanulmányok

Beregszászi Anikó 1997. Magyar helységnevek Kárpátalján a nyelvi tervezés tükrében. In B. Gergely Piroska–Hajdú Mihály (szerk.): A Magyar névtani kutatások legújabb eredményei. I. kötet. Budapest, Gondolat Kiadó, 356–361. p.

Bíró Andor 1993. Kárpátalja településeinek történelmi neveiről. In Lizanec Péter–Horváth Katalin (összeáll.): Az Ungvári Hungarológiai Intézet tudományos gyűjteménye. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 134–142. p.

Botlik József–Dupka György 1993. Magyarlakta települések ezredéve Kárpátalján. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó.

Bozóki Antal 2000. Földrajzi nevek a nemzetközi jogban. In dr. Cehák Kálmán–dr. Szakma József–Bozóki Antal (szerk.): Délvidéki/Vajdasági Magyar Helységnevek. Újvidék, Atlantis Kiadó, 32–33. p.

Csernicskó István – Ferenc Viktória: A kisebbségi nyelvhasználat jogi keretei és azok gyakorlati alkalmazhatósága Kárpátalján. http://bgazrt.hu/_files/NPKI/oktatas/Tervesztes% 20es%20 hatartalanitas%20%289%29.pdf (2014-07-01)

Földi Ervin: Kárpátalja 1939. évi hivatalos helységnevei. Névtani Értesítő. 15. 1993. 106–8.

Ijjas Mihály 2006. Politikai akadályokkal szembesülve. In Orosz Ildikó (szerk.): Felsőoktatási támogatások és hasznosulásuk Kárpátalján. Ungvár–Beregszász, PoliPrint Kft.–KMF, 390–395. p.

Jeney Andrásné (szerk.) 1998. Történeti összehasonlító helységnévtár (1773–1913). A történeti Magyarország északi és észak-keleti megyéi. 1. kötet. Budapest, Központi Statisztikai Hivatal Levéltára.

Jeney Andrásné–Tóth Árpád (szerk.) 1998. A történeti Magyarország városainak és községeinek névváltozatai az Országos Községi Törzskönyvbizottság iratanyaga alapján (1898–1913). Budapest, Központi Statisztikai Hivatal.

Lelkes György 1998. Magyar helységnév-azonosító szótár. Baja, Talma Könykiadó.

Oficinszkij Román 2010. A szovjet-csehszlovák tárgyalások és egyezmény Kárpátalja sorsáról. In Fedinec Csilla–Vehes Mikola (főszerk.): Kárpátalja 1919-2009 történelem, politika, kultúra. Budapest, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete–Argumentum Kiadó, 242–244. p.

Sebestyén Zsolt 2008. Magyar helynévkutatás Kárpátalján. Névtani Értesítő, 30.

Sebők László 1990. Magyar neve? Határokon túli helységnév-szótár. Budapest, Arany Lapok Kiadó.

Várady Károly (szerk.) 1941. Csonka-Magyarország közigazgatási helységnévtára. Az anyaországot, a visszacsatolt felvidéket, Kárpátalját, Kelet-Magyarországot, Felső-Erdélyt és Délvidéket magába foglaló 10. kiadás. Budapest.

Vidnyánszky István 2010. Csehszlovák diplomáciai siker. In Fedinec Csilla–Vehes Mikola (főszerk.): Kárpátalja 1919–2009 történelem, politika, kultúra. Budapest, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete–Argumentum Kiadó, 44–48. p.


 

Újságcikkek

A tanácskozás résztvevői: Kárpátalja településneveiről (Állásfoglalás). Kárpátalja, 1991. május, 9. sz. (2. évf.) 4. p.

Az ukrán nacionalisták érvénytelenítenék a beregszászi népszavazás eredményét. MTI, 2010. november 3. http://www.galamuscsoport.hu/tartalom/cikk/36355_az-ukran-nacionalistak-ervenytelenitenek-a-beregszaszi-nepszavazas-eredmenyet (2014-07-09)

Berehivci taki ne pidtrimali perejmenuvannja Berehova na Beregszasz. Zakarpattya onlajn, 09.11.2010. http://zakarpattya.net.ua/News/75177-Berehivtsi-taky-ne-pidtrymaly-pereimenuvannia-Berehova-na-Berehsas (2014-07-09)

Fogarasi: Berehovo=Beregszász. Beregi Hírlap, 2010. július 26. http://www.beregihirlap.uz.ua/ index.php?option=com_content&view=article&id=679:berehovo-beregszasz&catid= 4:kozelet&Itemid=4 (2014-07-02)

  1. Gy.: Eredménytelen volt a referendum? Kárpátinfo, 2010. november 18. 46. sz. (14. évf.). 2. p. http://www.karpatinfo.net/ hetilap/2010/info_201046.pdf (2014-07-09)

Lizanec Péter: A nép kultúráját, hagyományait őrzik. Kárpát Igaz Szó, 1991. január 19. 4. p.

Lizanec Péter: Helységnevek Kárpátalján. Ung-vidéki Hírek, 1990. december 25. 3. p.

Lizanec Péter: Még egyszer a kárpátaljai helységnevekről. Ung-vidéki Hírek, 1992. február 18. 4. p.

Moór: A vita még nem dőlt el. Beregszász VAGY Beregovo? – Beregszász ÉS Beregovo! Kárpátalja, 2. évf. 1991. június, 11. sz. 10. p.

Móricz Kálmán: Csak kellő tisztelettel… Kárpáti Igaz Szó, 1991. február 6. 2. p.

Móricz Kálmán: Hogyan helyes? Megérkezett az MTA Nyelvtudományi Intézetének állásfoglalása a kárpátaljai magyar helységnevekről. Kárpáti Igaz Szó, 1990. december 2. 3. p.

Móricz Kálmán: Térjünk vissza a természetes állapotokhoz! Kárpátalja, 1991. május, 9. sz. (2. évf.) 4. p.

Tóth Ferenc: A megyei tanács elutasította a városvezetés Beregszász történelmi nevének visszaállítását kérelmező beadványát… Beregszász Városi Hetilap, 2010. szeptember 15. http://www.beregovo.uz.ua/hu/ index.php/ varoshaza/ 386-a-megyei-tanacs-elutasitotta-a-varosvezetes-beregszasz-toertenelmi-nevenek-visszaallitasat-kerelmezo-beadvanyat-.html (2014-07-09)


 

Dokumentumok

„A község- és egyéb helynevekről” szóló 1898. évi IV. törvény-cikk. In Márkus Dezső (szerk.): Magyar Törvénytár. 1898. évi törvénycikkek. Budapest, 1899, 19–21. p.

„A városok, községek, helységek és utcák elnevezéséről, községeknek helységtáblával való megjelöléséről és házak számozásáról” szóló 1920. évi 266. számú törvény. In Kemenczky Kálmán: A Slovenskón és Podkarpatská Rusban hatályos magyar és csehszlovák jogrendszerbe foglalása. Igazságügyi, közigazgatási és pénzügyi (bankügyi) hármas mutató. Košice, Athenaeum, 1924, 172. p.

  1. évi 324. számú kormányrendelet „A városok, községek, helységek és utcák elnevezéséről, községeknek helységtáblával való megjelöléséről és házak számozásáról” szóló 1920. évi 266. számú törvény végrehajtásáról. In Pálesch Ervin (szerk.): Cseh-Szlovák törvények és rendeletek gyűjteménye. Prešov (Eperjes), 1921, 841–845. p.

A KMKSZ Anyanyelvi és Nyelvpolitikai Bizottságának az MTA Nyelvtudományi Intézetének küldött levele. Ungvár, 1990. szeptember 25. (Beregszász), II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Intézete.

A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének levele a KMKSZ Anyanyelvi és Nyelvpolitikai Bizottsága részére. Budapest, 1990. november 20. (Beregszász), II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Intézete.

A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája. Európa Tanács, Strasbourg, 1992. október 2. In Nádor Orsolya–Szarka László–Vékás János: A nemzetközi kisebbségvédelem alapdokumentumai 1990–2002. http://adattar.adatbank.transindex.ro/   (2014-05-20)

Az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság Alkotmánya. Kijev, 1978. április 20. Elérhető ukrán nyelven Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának hivatalos honlapján: http://gska2.rada.gov. ua/site/const/istoriya/1978.html (2014-05-22)

Az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság törvénye az Ukrán SZSZK-beli nyelvekről. Kijev, 1989. október 28. Elérhető ukrán nyelven Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának hivatalos honlapján: http://zakon4.rada.gov.ua/laws/show/8312-11 (2014-05-22)

Az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság törvénye az Ukrán SZSZK-beli nyelvekről. V. fejezet 38. cikkely. In Botlik József–Dupka György: Magyarlakta települések ezredéve Kárpátalján. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 1993, 289–293. p.

Az Ukrán SZSZK Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének rendelete Kárpátalja Ungvári járásához tartozó települései régi-történelmi neveinek visszaállításáról. Kijev, 1991. február 22. http://zakon2.rada.gov.ua/laws/show/765-12 (2014- 03-21.)

European Charter for Regional or Minority Languages. List of declarations made with respect to treaty No. 148. Treaty Office of the Council of Europe. http://conventions.coe.int/ Treaty/Commun/ListeDeclarations.asp?NT=148&CM=&DF=&CL=ENG&VL=1 (2014-07-01)

European Charter for Regional or Minority Languages. Treaty Office of the Council of Europe. http://conventions.coe.int/Treaty/Commun/ChercheSig.asp?NT=148&CM=8&DF=&CL=ENG (2014-05-20)

Framework Convention for the Protection of National Minorities. Treaty Office of the Council of Europe. http://conventions.coe.int/Treaty/Commun/ChercheSig.asp?NT=157&CM= &DF=&CL= ENG (2014-05-20)

Keretegyezmény a Nemzeti Kisebbségek Védelméről. Európa Tanács, Strasbourg, 1992. február 1. In Nádor Orsolya–Szarka László–Vékás János: A nemzetközi kisebbségvédelem alapdokumentumai 1990–2002. http://adattar.adatbank.transindex.ro/ (2014-05-20)

Nyilatkozat a Magyar Köztársaság és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság együttműködésének elveiről a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása területén. Budapest, 1991. május 31. In Nádor Orsolya–Szarka László–Vékás János: A nemzetközi kisebbségvédelem alapdokumentumai 1990–2002. http://adattar.adatbank.transindex.ro/ (2014-05-20)

Ukrajna Alkotmánya. Kijev, 1996. június 28. Elérhető ukrán nyelven Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának hivatalos honlapján: http://zakon4.rada.gov.ua/laws/show/254%D0% BA/96-%D0%B2%D1%80/page4 (2014-05-22)

Ukrajna elnöki megbízottjának rendelkezése az ukrán nyelvtörvény és az Ukrajnában élő nemzeti kisebbségekről szóló törvény területi érvényesítéséről. Ungvár, 1992. december 17. In Botlik József–Dupka György: Magyarlakta települések ezredéve Kárpátalján. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 1993, 322. p.

Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének rendelete Kárpátalja Beregszászi járásához tartozó települései régi-történelmi neveinek visszaállításáról. Kijev, 1991. szeptember 21. http://zakon2.rada.gov.ua/laws/show/1592-12 (2014- 03-21.)

Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének rendelete Kárpátalja Beregszászi, Nagyszőlősi, Munkácsi és Ungvári járásaihoz tartozó települései történelmi neveinek visszaállításáról. Kijev, 1995. március 2. http://zakon1.rada.gov.ua/laws/show/137/95-пв (2014- 03-21.)

Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének rendelete Kárpátalja Nagyszőlősi járásához tartozó települései történelmi neveinek visszaállításáról. Kijev, 2000. október 19. http://zakon1.rada.gov.ua/laws/show/2060-14 (2014- 03-21.)

Ukrajna nemzetiségei jogainak nyilatkozata. Kijev, 1991. november 1. In Botlik József–Dupka György: Magyarlakta települések ezredéve Kárpátalján. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 1993, 299–300. p.

Ukrajna törvénye a helyi önkormányzatokról. Kijev, 1997. május 21. Elérhető ukrán nyelven Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának hivatalos honlapján: http://zakon4.rada.gov.ua/ laws/show/280/ 97-%D0%B2%D1%80/page (2014-05-22)

Ukrajna törvénye a nemzetiségi kisebbségekről. Kijev, 1992. június 25. In Botlik József–Dupka György: Magyarlakta települések ezredéve Kárpátalján. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 1993, 313–315. p.

Ukrajna törvénye az állami nyelvpolitika alapjairól. Kijev, 2012. július 3. Elérhető ukrán nyelven Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának hivatalos honlapján: http://zakon1.rada.gov.ua/ laws/show/5029-17/page (2014-07-02)

Ukrajna törvénye az országos és helyi népszavazásokról. Kijev, 1991. július 3. Elérhető ukrán nyelven Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának hivatalos honlapján: http://zakon4.rada.gov. ua/laws/show/1286-12/page (2014-05-22)

Magyar helységnevek Kárpátalján: kodifikációs kísérletek és eredmények (1989–2000)*

Történeti előzmények

A mai Kárpátalja területén a 20. században többször változtak a települések nevei, összefüggésben az államfordulatokkal, amelyek minden alkalommal együtt jártak a hivatalos nyelv és ezzel szoros összefüggésben a településnevek megváltozásával.

Az első programszerű helységnév-változtatásra a mai Kárpátalja területén, mely az egykori Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros megyék túlnyomó részét foglalja magába, kronológiai sorrendben az Osztrák–Magyar Monarchia idején, a századforduló táján került sor. A településnevek terén fennálló korabeli zavaros és visszás állapotokat „A község- és egyéb helynevekről” szóló 1898. évi IV. törvény-cikk volt hivatott rendezni.1 Addig ugyanis számos azonos nevű település volt az országban, például csak Újfaluból volt vagy nyolcvan. (Sebők 1990, 7. p.) A törvény értelmében felállított Országos Községi Törzskönyvbizottság végrehajtotta a magyarországi településnevek országos törzskönyvezését 1898 és 1912 között, melynek alapelve az volt, hogy minden községnek csak egy hivatalos neve legyen és ugyanazon nevet ne használják több község megjelölésére. (Jeney–Tóth 1998, 1. p.) A helységnevek megváltoztatásának két alapvető módszere volt. Az egyik a megkülönböztető előtag használata: (Beregszászi 1997, 356. p.) Som – Beregsom, (Jeney–Tóth 1998, 59. p.) Déda – Beregdéda, (Jeney–Tóth 1998, 62. p.) Péterfalva – Tiszapéterfalva, (Jeney–Tóth 1998, 353. p.) Ásvány – Tiszaásvány, (Jeney–Tóth 1998, 355. p.) Gyula – Szőllősgyula (Jeney–Tóth 1998, 353. p.) stb. A másik pedig az egyes községek nevének magyarosítása: (Jeney 1998, 20. p.) Berezinka – Nyírhalom, (Jeney–Tóth 1998, 60. p.) Holubina – Galambos, (Jeney–Tóth 1998, 61. p.) Lipcse-Polyána – Lipcsemező (Jeney–Tóth 1998, 177. p.) stb.

Az 1. világháború után, az 1919. szeptember 10-i saint-germaini békeszerződés értelmében a régió az újonnan alakult Csehszlovákia fennhatósága alá került. (Vidnyánszky 2010, 47. p.) Ezt az állapotot rögzítette a trianoni békeszerződés is. A csehszlovák időszakban (1919–1938) került sor a második településnév-változtatásra Kárpátalja területén, (Bíró 1993, 137. p.) amit „A városok, községek, helységek és utcák elnevezéséről, községeknek helységtáblával való megjelöléséről és házak számozásáról” szóló 1920. évi 266. számú törvény szabályozott.2 A törvény végrehajtását az 1921. évi 324. számú kormányrendelet részletezte, melynek értelmében minden város, község és helység (helységrész) számára a belügyminiszter csehszlovák (azaz valójában cseh) hivatalos nevet állapított meg:3 Ungvár – Užhorod (Várady 1941, 258. p.), Munkács – Mukačevo (Várady 1941, 256. p.), Beregszász – Berehovo (Várady 1941, 253. p.), Tiszapéterfalva – Petrovo (Várady 1941, 257. p.), Nagygut – Velikě Gutovo (Várady 1941, 258. p.) stb.

A 20. század harmadik, széles körű helységnév-változtatása Kárpátalja területén szintén politikai fordulat következtében zajlott le. (Bíró 1993, 137. p.) Miután a terület ismét Magyarországhoz került (1938/39–1944), elvben a települések automatikusan visszakapták az 1898–1912 között végrehajtott országos helységnévrendezéskor megállapított hivatalos nevüket, de a gyakorlat néhol mesterséges beavatkozást, helységnév-módosítást is eredményezett. (Beregszászi 1997, 357. p.) Földi Ervin találomra kiválasztott, húsz ruszin eredetű kárpátaljai településnév példáján mutat rá, hogy az 1939. évi kárpátaljai névmegállapítás elsősorban azért érdekes, mert a 20. század elején végzett községnévrendezés hivatalos felülbírálatának minősül, mivel az nyilvánvaló ellentétben volt a két világháború közötti magyarországi névhasználattal: (Bíró 1993, 137. p.) Alsó-Hrabonicza(a) – Alsógereben(b) – Alsóhrabonica(c); Hluboka(a) – Mélyút(b) – Kisluboka(c), Herczfalva(a) – Hegyrét(b) – Hercfalva(c); Podhering(a) – Őrhegyalja(b) – Podhering(c) stb. Számos szláv eredetű település nevét megváltoztatták, mégpedig a szláv nevet téve hivatalossá: Nyírhalom – Brezinka, Beregforrás – Izvor, Ungtölgyes – Dubrovka stb. (Bíró 1993, 137. p.)

A 2. világháborút követően az 1945-ös szovjet–csehszlovák szerződés rögzítette Kárpátalja kiválását a csehszlovák államból és Kárpátontúli Ukrajna Szovjet-Ukrajnával történő „újraegyesülését”. (Oficinszkij 2010, 243. p.) Ezt követően, 1945–46 folyamán immár a negyedik átfogó helységnévreform következett. Az USZSZK Legfelsőbb Tanácsának elnöksége 1946. június 25-én jóváhagyta hivatalos használatra az oroszosított, majd a későbbiekben ukrán változattal is ellátott kárpátaljai város- és faluneveket. (Beregszászi 1997, 357. p.) Dokumentumok bizonyítják, hogy a névváltoztatás valójában már 1944 novemberében megkezdődött, és 1945 márciusára teljes lett a lista. (Bíró 1993, 137–138. p.) Ekkor lett Bátyúból Uzlovoje (Vuzlove),4 Botfalvából Prikordonnoje (Prikordonne – Lelkes 1998, 132. p.), Bökényből Bobovoje (Bobove – Lelkes 1998, 594. p.), Benéből Dobroszelje (Dobroszilja – Lelkes 1998, 111. p.), Eszenyből Javorovo (Javorove – Lelkes 1998, 192. p.), Tiszaásványból Minyeralnoje (Mineralne – Lelkes 1998, 593. p.), Aknaszlatinából Szolotvina (Szolotvine – Lelkes 1998, 65. p.), Nagyszőlősből Vinogradov (Vinohragyiv – Lelkes 1998, 428. p.) stb. Az 1945-ös oroszosítás nem kímélte a ruszin (ukrán) falvakat sem: Rjapigy – Bisztrica, Nyahove – Dobrjanszke, Ljahivei – Lemkivka, Volove – Mizshirja, Voloszke – Pidhirne stb.5

Sorrendben az ötödik helységnévreform az 1980-as évek végén kezdődött. Ennek részletes elemzése képezi tanulmányunk tárgyát.

 

Ukrajnai jogi környezet

Minden egyes etnikum, nemzet, nemzeti kisebbség alapvető emberi jogai közé tartozik az anyanyelv, a kultúra, a hagyományok és a történeti emlékek védelme, illetve azok megőrzése. A hagyományos-történeti helység- és utcanevek, egyéb földrajzi elnevezések magukban hordozzák egy-egy közösség múltjának, történelmének fontos elemeit, így azok mind szóban, mind írásban magán-, nyilvános és hivatalos szférában anyanyelven történő használata, valamint védelme a nemzeti kisebbségek esetében különösen fontos, amit nemzetközi téren keretegyezményekkel, államközi szerződésekkel, országos szinten pedig különféle jogszabályokkal próbálnak meg biztosítani.

Az Ukrajna által aláírt nemzetközi dokumentumok közül a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját,6 valamint a Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló Keretegyezményt7 kell először is megemlítenünk, mivel ezek konkrét kötelezettségvállalásokat fogalmaznak meg a földrajzi nevek, helység- és helynevek kisebbségi környezetben való használatával kapcsolatban.

A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját az Európa Tanács 1992. november 5-én, Strasbourgban nyitotta meg aláírásra tagállamai előtt, majd 1998. március 1-jén lépett életbe.8 A Charta célja Európa történelmi, regionális vagy kisebbségi nyelveinek védelme, így a helyneveknek regionális vagy kisebbségi nyelveken9 való használatával kapcsolatban az aláíró államok részére a 10 cikk 2. pontja g. bekezdése a következő konkrét intézkedést írja elő: „Azon helyi és regionális hatóságokat illetően, melyek területén a regionális vagy kisebbségi nyelveket használók száma indokolja, a Felek vállalják, hogy megengedik és/vagy bátorítják a földrajzi neveknél a regionális vagy kisebbségi nyelveken hagyományos és helyes formák használatát vagy elfogadását, adott esetben a hivatalos nyelv(ek) szerinti elnevezésekkel együttesen használva.”10 Ukrajna a Chartát 1996. május 2-án írta alá.11 A ratifikációjára 1999. december 24-én került sor. A dokumentum azonban nem lépett hatályba, nem helyezték letétbe az Európa Tanácsnál, mert az Alkotmánybíróság 2000. július 12-én hatályon kívül helyezte a ratifikációt formai hibára hivatkozva. Ezt követően több ratifikációs törvénytervezet készült Ukrajnában, s a Charta újabb ratifikációjára 2003. május 15-én került sor.12 A ratifikációs dokumentum 2005. szeptember 19-én került letétbe az Európa Tanács főtitkáránál, melyben 13 nemzeti kisebbség nyelvének – köztük a magyarnak is – a védelmét vállalva, magára nézve kötelezőnek fogadta el – a Charta több ajánlása mellett – a fent idézett, a helyneveknek regionális vagy kisebbségi nyelveken történő használatára vonatkozó rendelkezést.13 A Charta gyakorlatban történő alkalmazása – a végrehajtási mechanizmusát szabályozó megfelelő törvény, rendelet hiányában – azonban „Az állami nyelvpolitika alapjairól” szóló jogszabály14 megalkotásáig megoldatlan volt. A 2012. július 3-án aláírásra került nyelvtörvény – tisztázva a regionális és kisebbségi nyelvek fogalmát – már olyan intézkedéseket tartalmaz, amelyek alapján egyértelműen meghatározhatóvá vált, hogy egy-egy adott közigazgatási egységen belül mely nyelvekre és hogyan alkalmazhatók a Charta Ukrajna által vállalt rendelkezései.

A Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló Keretegyezményt az Európa Tanács tagállamai részére 1995. február 1-jén nyitotta meg aláírásra és 1998. február 1-jén lépett hatályba.15 A Keretegyezmény „nem a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által gyakorolható és általuk nemzetközi testületek előtt megidézhető jogokat, hanem – elnevezésének megfelelően – a részes államok kisebbségvédelmi intézkedéseit irányító elveket, az európai kisebbségvédelmi rendszer keretét vázolja fel programjellegű rendelkezések megfogalmazásával”. (Bozóki 2000, 32–33. p.) A nemzetközi dokumentum 11. cikkének 3. pontja konkrét rendelkezést tartalmaz a nemzeti kisebbségek történeti helységneveinek használatára vonatkozólag: „Olyan körzetekben, amelyek hagyományosan nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által jelentős számban lakottak, a Felek törekedni fognak arra, hogy jogrendszerük keretében, beleértve, ahol helyénvaló a más Államokkal való megállapodásokat, és figyelembe véve sajátos körülményeiket, a hagyományos helységneveket, utcaneveket és egyéb, a közösség számára szánt földrajzi megjelöléseket a kisebbség nyelvén is kiírják, ha megfelelő igény van ilyen jelzésekre.”16 A Keretegyezmény rendelkezéseihez fűzött megjegyzések szerint az idézett cikk elsődleges célja az, hogy elősegítse a kisebbségi nyelven is a nyilvánosság számára szánt helységnevek, utcanevek és más földrajzi nevek használatának lehetőségét, ugyanakkor ez nem jelenti a kisebbségi nyelvű helységnevek semmiféle hivatalos elismerését. (Bozóki 2000, 32–33. p.) Mindazok az államok, amelyekben a magyarság kisebbségben él, aláírták, illetve ratifikálták is a Keretegyezményt. Ukrajna 1995. szeptember 15-én írta alá a dokumentumot, amely az 1998. január 26-ai ratifikációját követően 1998. május 1-jén lépett hatályba.17

Az Európa Tanács kezdeményezésére elfogadott nemzetközi kisebbségvédelmi dokumentumok mellett nem feledkezhetünk meg a Magyarország és a szomszédos államok, közte Ukrajna között létrejött kétoldalú dokumentumokról sem. Magyarország a szomszédos államokkal 1991 és 1996 között a kisebbségek jogait érintő kétoldalú alapszerződéseket, kisebbségvédelmi egyezményeket, nyilatkozatokat kötött, amelyek a felek kölcsönös vállalásai ellenőrzése céljából vegyes bizottságok működtetését is előírták. (Bozóki 2000, 34. p.) A Szlovákiával, Ukrajnával, Romániával, Horvátor­szággal, valamint Szlovéniával kötött, a kisebbségek védelmét célzó kétoldalú nemzetközi dokumentumai is beépítették a Keretegyezmény rendelkezéseit, illetve az érintett országok önmagukra nézve kötelezőnek ismerték el még hatályba lépése előtt.18

Az 1991. május 31-én, Budapesten aláírt „Nyilatkozat a Magyar Köztársaság és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság együttműködésének elveiről a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása területén” volt az első olyan dokumentum, amelyben Magyarország és a vele szomszédos államok közül Ukrajna kölcsönösen vállalta, hogy elismerik, védelmezik a területükön élő nemzeti kisebbségek jogait, továbbá nemzetközi kapcsolataikban önállóan és közösen is fellépnek a nemzeti kisebbségek jogainak érvényesítése érdekében.19 A nyilatkozat bár eléggé széleskörűen foglalkozik a kisebbségeket megillető jogok védelmével, a településneveknek kisebbségi nyelveken való használatával kapcsolatban mégsem tartalmaz egyértelmű intézkedéseket. A 9. pontja ugyanakkor általános értelemben mégis elegendő jogi alapot teremthet azok szabad használatára a kisebbségek nyelvén mindkét ország területén. (Bozóki 2000, 35. p.) Ennek a pontnak a szövege a következő: „A Felek meghozzák a szükséges törvényi, államigazgatási és egyéb intézkedéseket annak érdekében, hogy a nemzeti kisebbségek szabadon élhessenek anyanyelv-használati jogukkal a személyes és a társadalmi életben, az írott és a beszélt nyelvben egyaránt, ideértve nemzeti keresztneveik és családneveik használatát is.”20 A magyar–ukrán nyilatkozatot követően Magyarország és a többi szomszédos államok között megkötött kétoldalú szerződésekben ugyanakkor már találunk konkrét rendelkezéseket a földrajzi elnevezések kisebbségi nyelvhasználatára vonatkozóan, mindez valószínűleg azzal magyarázható, hogy a fent tárgyalt nemzetközi dokumentumokkal vagy egyidejűleg, vagy azokat követően kerültek aláírásra.

Ukrajnában a vizsgált időszakban a helység- és utcaneveknek, egyéb földrajzi elnevezéseknek az államnyelven és a nemzeti kisebbségek anyanyelvén történő használatát – a már ismertetett nemzetközi kötelezettségvállalásokon kívül – különböző nemzeti jogszabályok határozzák meg.

Az ország függetlenségének kikiáltása előtt, 1989. október 28-án került sor az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságnak az Ukrán SZSZK-beli nyelvekről szóló törvényének elfogadására.21 A nyelvtörvény 2. cikkelye államnyelvként definiálja az ukrán nyelvet, 4. cikkelye értelmében továbbra is megmarad az orosz a népek közötti érintkezés nyelvének, míg az 5. cikkely szavatolja az állampolgárok számára anyanyelvük és bármely más nyelv használatát. A nyelvtörvény 38. cikkelye pedig a toponímiák és térképészeti kiadványok nyelvére vonatkozólag előírja, hogy az Ukrán SZSZK-ban a toponímiák (a települések, közigazgatási-territoriális egységek, utcák, terek, folyók stb. nevei) ukrán nyelven szerepelnek, amelyek ezen kívül lefordíthatók az adott vidéken élő lakosság többségének anyanyelvére is, ugyanakkor az ukrán toponímiák más nyelvekre történő átültetése transzkripciós módon történik. Az 1989-es nyelvtörvény 2012. július 3-ig volt érvényben, ugyanis ekkor életbe lépett – Ukrajna állampolgárainak anyanyelv-használati jogait napjainkban is meghatározó – „Az állami nyelvpolitika alapjairól” szóló jogszabály.22

Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa 1991. november 1-jén fogadta el Ukrajna nemzetiségeinek jogairól szóló nyilatkozatát, amely általános előírásokat tartalmaz a nemzetiségi kisebbségek jogainak védelmére vonatkozólag. (Botlik–Dupka 1993, 299–300. p.) A nyilatkozat 2. cikkelye garantálja az ukrán állam minden nemzetisége számára a jogot hagyományos településeik megőrzésére, 3. cikkelye pedig előírja, hogy az ukrán állam minden népnek és nemzetiségi csoportnak biztosítja a jogot anyanyelve használatára a társadalmi élet minden területén. Ezen előírások, ha konkrétan nem is, de bizonyos értelemben megalapozzák az ukrajnai nemzeti kisebbségek hagyományos helységneveinek védelmét, s azok anyanyelven való használatát is.

Az Ukrajna elnöke által 1992. június 25-én aláírt, az Ukrajnában élő nemzeti kisebbségekről szóló törvény ugyancsak nem tartalmaz konkrét kötelezettség-vállalásokat a helységnevek kisebbségi nyelven való használatával, azok védelmével kapcsolatban. (Botlik–Dupka 1993, 313–315. p.) Ezzel szemben az 1989-es ukrán nyelvtörvény és az Ukrajnában élő nemzeti kisebbségekről szóló törvény területi érvényesítése céljából 1992. december 17-én, Ungváron Ukrajna elnökének kárpátaljai megbízottja által kiadott rendelet 2. pontja előírja, hogy a megyében a települések, a közigazgatási területi egységek, utcák, terek stb. megnevezését ukrán nyelven, illetve az adott vidéken élő lakosság többsége nemzeti nyelvén kell feltüntetni. (Botlik–Dupka 1993, 322. p.)

1996. június 28-án hagyta jóvá a Legfelsőbb Tanács a független ukrán állam Alkot­mányát, amely elsősorban az általános nyelvhasználatra vonatkozóan állapít meg rendelkezéseket.23 Az alaptörvény 10. cikkelye megerősíti az ukrán nyelvnek az 1989-es nyelvtörvényben kodifikált államnyelvi státuszát, ugyanakkor az állam szavatolja az orosz és a többi ukrajnai nemzeti kisebbség nyelvének szabad fejlődését, használatát és védelmét. A cikkely utolsó mondata szerint azonban Ukrajnában a nyelvek használatát Ukrajna Alkotmánya szavatolja és törvény határozza meg. A 11. cikkely szerint az állam elősegíti az ukrán nemzet és történelmi tudata, hagyományai, kultúrája konszolidálódása és fejlődése mellett Ukrajna valamennyi őslakos népe és nemzeti kisebbsége etnikai, kulturális, nyelvi és vallási sajátosságának a fejlődését. A 92. cikkely is úgy rendelkezik, hogy kizárólag Ukrajna törvényei határozzák meg többek között a nyelvhasznált rendjét.

Ukrajna területén a települések és egyéb közigazgatási egységek el- és átnevezésének menetét a vizsgált időszakban az USZSZK 1978-as Alkotmánya, a független Ukrajna 1996-os Alkotmánya, az 1991-es országos és helyi népszavazásokról szóló törvény és az 1997-es helyi önkormányzatokról szóló törvény szabályozza.

Az USZSZK 1978-as alkotmánya24 és Ukrajna 1996-os alkotmánya25 hasonló előírásokat fogalmaz meg a területén található települések, közigazgatási egységek el- és átnevezését illetően. Az előző 108. cikkelyének 6. pontja Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének hatáskörébe, míg az utóbbi 85. cikkelyének 29. pontja Ukrajna Legfel­sőbb Tanácsa, azaz a törvényhozó hatalmat gyakorló szerv közvetlen döntési körébe utalja a járások kialakítása és felszámolása, a járások és városok határvonalainak a megjelölése és módosítása mellett, a települések és járások névadását, illetve névváltoztatását. Ugyanakkor Ukrajna 1991. július 3-án hatályba lépett országos és helyi népszavazásokról szóló törvényének 6. cikkelye értelmében helyi népszavazásokon kezdeményezhető a falvak, városok, járások és megyék el- és átnevezése.26 A helyi népszavazások kiírását pedig helyi érdekeltségű kérdések esetében a községi, nagyközségi, városi tanácsok kizárólagos jogosultságába rendeli Ukrajna – 1997. május 21-én elfogadott – helyi önkormányzatokról szóló törvényének 26. cikkelye.27

E jogszabályok értelmezése szerint Ukrajna területén a vizsgált időszakban a nemzeti kisebbségeknek joguk volt a helyi tanácsok által kiírt népszavazásokon kezdeményezni a hagyományos településneveik visszaállítását, melyek eredményeit helyi szinteken elfogadva továbbítani kellett a Legfelsőbb Tanács felé jóváhagyásra, mivel az alkotmány, mint alaptörvény e szervet hatalmazta fel a végső döntés meghozatalára, a referendumok eredményeinek országos szinten történő szentesítésére. A fentiekből kiderül, hogy a kárpátaljai helységnevek megváltoztatása a magyar közösség kezdeményezésére párhuzamosan zajlott az ukrajnai jogi környezet kialakulásával.

 

Kárpátalja magyarlakta települései történeti neveinek visszaállítása a gyakorlatban

Az 1980-as évek közepétől kezdődő politikai enyhülés, a demokrácia felé való nyitás, a kisebbségi jogok garantálása mind lehetőséget teremtett a kárpátaljai magyarság számára, hogy kezdeményezze a magyar településnevek visszaállítását. Első lépésként a magyar nyelvű sajtótermékekben kezdték használni a magyar alakokat, előbb ukrán alakjukkal együtt, majd önállóan, kizárólag a történelmi magyar nevet. (Sebestyén 2008, 198. p.) Ez azonban nem oldotta meg a problémát, hiszen hivatalosan továbbra is az 1946-ban jóváhagyott elnevezések maradtak érvényben.28

Mindemellett a települések magyar névalakjainak az írott nyelvben történő használata egyéb problémákat, kérdéseket vetett fel, mivel az újságírók, kiadói szerkesztők, korrektorok, tanárok és általában az anyanyelv igényes, tudatos használói gyakran elbizonytalanodtak egy-egy magyar helységnév leírásakor. Olyan kérdések merültek fel, mint: Hogy is van ez? Melyik is a helyes alak? Milyen végződést kapcsoljak a község vagy a város nevéhez? Így aztán volt, aki Nagyszőlős nevét Nagyszőllősnek írta, Tiszaágtelek nyomtatásban egyaránt megjelenhetett Ágtelekként vagy Telekként. Ez a tanácstalanság természetesen abból fakadt, hogy a korábbi évtizedek folyamán ezek a magyar helységnevek kikoptak az írott nyelvből, s ha a mindennapi beszédben használták is őket, ott könnyen átsiklottak az esetleges hibás vagy hibásnak vélt alakok fölött.29

A kárpátaljai magyar kisebbségnek így azt is tisztáznia kellett, hogy a magyarlakta települések szóban használatos magyar névalakjai közül melyek tekintendők mérv­adóknak, mielőtt hivatalos útra terelik a helységnév-változtatást.

A helységnevek ügyét Kárpátalján több szervezet is felkarolta: egyfelől az Ungvári Állami Egyetem berkein belül 1988 óta működő Szovjet Hungarológiai Központ, mint a terület hatóságai által felkért szakmai-véleményező testület,30 másfelől az 1989-ben alakult Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ), mint a kárpátaljai magyar kisebbség érdekvédelmi szervezete, a magyar települések történeti neveinek visszaállítása céljából rendezett népszavazások főkezdeményezője. (Beregszászi 1997, 358. p.)

A Szovjet Hungarológiai Központ kompetensnek ismerve el magát a helységnevek ügyében, saját tudományos szempontokat dolgozott ki, hangsúlyozva, hogy a helységnevek használatában a legfontosabb a történelmi, a kulturális, valamint a nyelvészeti megalapozottság. A települések történelmi neveinek visszaállítása kapcsán a következő általános elvekhez történő igazodást tartotta fontosnak:31

  1. Meg kell hagyni a települések azon régi elnevezését, amelyek szerepelnek a történelmi okmányokban, s kiállták a különböző rendszerek változását, megőrizték eredeti nevűket, pl.: Bilki, Zahattya, Kusnica, Oszij, Dorobratovo stb.
  2. Azokat a város- és faluneveket, melyek a történelem során változtak, felül kell vizsgálni, s azt a változatot választani ki, amely mind történelmi, mind nyelvi szempontból megalapozott, s természetesen figyelembe kell venni azt is, hogyan honosodott meg használata a lakosság körében.

A magyarlakta települések neveinek történelmi magyar helységnevekre történő változtatása terén a Hungarológiai Központ az egyetem magyar filológiai tanszékével közösen az alábbi elveket szabta meg:32

  1. Magyarul úgy írjuk a helységneveket, ahogyan az a nyelvhasználatban meghonosodott, s ahogyan a történelmi okmányokban is fellelhető. Orosz, illetve ukrán nyelven történő átírásuk esetén cirill betűket alkalmaznak, természetesen figyelembe véve a nyelvek fonetikai és morfológiai szabályait, pl.: Császlóc – Csaszlivci, Barkaszó – Barkaszovo, Bökény – Bekeny.
  2. A többelemű helységneveket a magyar helyesírási gyakorlatnak megfelelően írjuk, ukrán és orosz nyelven a jelzős köznévi előtag lefordítandó, pl.: Feketepatak – Csornyij Potyik, Kisbégány – Mala (Malaja) Begany, Nagydobrony – Velika (Velikaja) Dobrony.
  3. Az ukrán települések nevét a magyar nyelv fonetikai és morfológiai szabályainak megfelelően átírásban használja, pl.: Volovec – Volóc, Kvaszovo – Kovászó, Szvaljava – Szolyva, Verjaca – Veréce stb.
  4. Az ukrán helységnevekben a köznévi eredetű jelző magyarra fordítandó, pl.: Mala Kopanya – Kiskopány, Verhnyi Remeti – Felsőremete stb.
  5. A főnévi alakú helységnevek az ukrán irodalmi nyelvben -e végződést kapnak: Ardanove, Berehove, Mukacseve. Kárpátalján viszont az -o végződéses formájuk honosodott meg: Ardanovo, Berehovo, Mukacsevo. Véleményünk szerint ezt figyelembe kell venni, s nem szabad erőltetni az -e végződés használatát. Kivételt képeznek azok a településnevek, amelyek a régi -oe végződéses formából alakultak: Verbovoje – Verbove, Hlubokoje – Hluboke, Gyilovoje – Gyilove, Dubovoje – Dubove stb.

A KMKSZ-en belül az Anyanyelvi és Nyelvpolitikai Bizottság kezdett el foglalkozni a kárpátaljai magyar helységnevek használata kapcsán felmerülő kérdésekkel, melyek rendezése céljából 1990. szeptember 25-én levélben fordult az Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetéhez, állásfoglalást kérve néhány vitatott kérdésben, ezek:33

  1. A történelmileg többtagú, ám a mai beszélt nyelvben többnyire rövid formájában használatos helynevek hosszú vagy rövid változatának használata ajánlatos-e az írott (hivatalos-félhivatalos) nyelvben, pl.: Beregdéda – Déda, Mezőkasszony – Kaszony, Sárosoroszi – Oroszi, Makkosjánosi – Jánosi, Tiszaújlak – Újlak stb.
  2. Helyes-e a történelmi magyar elnevezés használata azokban a községekben, amelyekben ma már elenyésző a magyar lakosság száma, pl.: Beregszentminklós – Csinagyijevo, Ökörmező – Mizshirja, Királymező – Uszty-Csorna, Bercsényfalva – Dubrinyics stb.
  3. Eldönthető-e egyes, többféle helyesírással használatos magyar helynévről, hogy melyik a helyesebb forma (a helyi lakosok többnyire az elsőként felsorolt változatot részesítik előnyben): Bátyú – Bátyu, Borzsova – Borzsava stb.
  4. A helynevekhez kapcsolódó helyragok használata számos esetben eltér a helyi nyelvhasználatban és az adott nyelvterületen kívül élő magyarul beszélők körében, például a helyi lakosok a következő formákat részesítik előnyben: Beregszászba, -ban; Gálocsba, -ban stb. a megfelelő -ra, -re, -on, -en, -ön rag helyett. Melyik ragváltozathoz ajánlatos ragaszkodnunk ezekben és a hasonló esetekben?

Az MTA Nyelvtudományi Intézete 1990. november 20-i állásfoglalását hamarosan megküldte a KMKSZ Anyanyelvi és Nyelvpolitikai Bizottsága részére. Ebben az Intézet örömét fejezve ki, hogy most már Kárpátalján is lehetőség van a helyi magyar nyelvű sajtóban és a hivatalos érintkezésben a magyar helynevek használatára, és az alábbi javaslatokat fogalmazta meg a vitás kérdések rendezése céljából:34

  1. A magyar helyneveket a magyar helyesírás szabályai szerint írjuk le, például a településneveket mindig egybeírjuk (Tiszaújlak, Makkosjánosi stb.), a bennük előforduló közszavak is köznyelvi változatban épülnek be a tulajdonnévbe (szőlős, kút, víz stb.).
  2. A kétséget kizáró azonosítás szempontjából szükséges, hogy a magyar nyelvterületen máshol is előforduló egyelemű nevek megkülönböztető előtagot kapjanak. Éppen ezért az Oroszi, Újlak, Jánosi stb. települések esetében a hosszabb névváltozat használata javasolt: Sárosoroszi, Tiszaújlak, Makkosjánosi stb. Így előfordul ugyan az az eset, hogy a helybeli lakosság névhasználata eltér a sajtóban megjelenő hivatalos névtől, de ez – reméljük – nem okoz különösebb problémát. Magyarországon is számtalan példa van erre, pl.: hivatalosan Balatonszabadi, a helyi használatban azonban csak Szabadi.
  3. Természetes a történelmi magyar név hivatalos közigazgatási névként, a falu határában a helységnévtáblán is való használata olyan községekben, ahol megfelelő létszámú magyar lakosság él. A magyar nyelvű sajtóban és a szóbeli kommunikáció során azonban nem hivatalos névként ajánlatos a jelentős történeti múltra visszatekintő magyar név megőrzése akkor is, ha a településnek a hivatalos közigazgatási neve nem magyar, pl.: Ökörmező. Ilyen szempontból elfogadhatónak tartjuk, hogy a Csinagyijevo, Uszty-Csorna hivatalos név mellett a magyarok ezeket a falvakat Szentmiklós, Királymező néven emlegetik. (Lásd például: hivatalos név Bratislava, a magyar nyelvben pedig Pozsony.) Előfordulhat, hogy a fiatalabb nemzedék a régebbi magyar neveket nem ismeri, ezért azonosítási zavarok keletkezhetnek. Föltételezzük azonban, hogy kellő idő elteltével – amikor már ezek a nevek is bekerülnek a mindennapi használatba – a kommunikációs zavarok is megszűnnek.
  4. A településnevekhez kapcsolódó határozóragok közül mind a -ba, -be, mind a -ra, -re elfogadható, sem az egyiket, sem a másikat nem tekinthetjük köznyelvi normán kívülinek. Hogy melyik névhez járul a -ba, -be és melyikhez a -ra, -re, azt mindig a helyi használat dönti el, a sajtó nyelvében is az adott település és környékének gyakorlatát kell követni.
  5. A településnevek helyes használata érdekében célszerű összeállítani minél előbb a kárpátaljai magyar településnevek, hegy- és víznevek jegyzékét, amelyet nyomtatásban is közzé kell tenni. Ez a felsorolás foglaljon állást abban a kérdésben is, hogy melyik magyar név tekinthető közigazgatási szempontból hivatalosnak (a magyarok által vagy magyarok által is lakott településeken), és melyik név ajánlott nem hivatalos használatra ott, ahol magyar lakosság már nem él.

Ennek alapján a KMKSZ Anyanyelvi és Nyelvpolitikai Bizottsága azonnal hozzálátott a Kárpátalja magyar földrajzi neveit tartalmazó jegyzék összeállításához, hogy miután sikerül megjelentetni, az érdeklődök számára támpontul szolgálhasson a helyes nyelvhasználathoz.35

Mindeközben a KMKSZ beregszászi járási szervezete – a Szovjetunió-szerte meginduló településnév-visszaállítási mozgalmak példáját követve – már 1990 nyarán és őszén népszavazásokat, közvélemény-kutatásokat kezdeményezett a járás majdnem minden magyarlakta településén a korábbi, 1946-ban megváltoztatott helységnévalakok visszaállítása érdekében. A népszavazásokon a lakosság mindenütt a korábbi, történelmi magyar név hivatalos használatba történő visszaállítása mellett foglalt állást, amit a helyi, majd a járási tanács ülésszaka tudomásul véve határozatban szentesített. A törvényeknek megfelelően a járási tanács vonatkozó határozatát a területi tanács elé terjesztette, hogy továbbítsa azt a Legfelsőbb Tanácsba. (Ijjas 2006, 390. p.)

Ugyanakkor a KMKSZ és a Szovjet Hungarológiai Központ nem egyeztetett egymással, aminek következtében hónapokig tartó huzavona után a területi tanács elnökhelyettese, Jurij Vorobec 1990. december 6-án levelet intézett az ungvári Központhoz, mint ukrajnai illetékes tudományos intézményhez, s állásfoglalást kért a Beregszászi járás 19 települése történeti neveinek eredetéről, azok helyes ukrán és magyar átírásáról.36 Közben – a Szovjet Hungarológiai Központ igazgatója, Lizanec Péter szerint – említést érdemel az a tény, hogy a Központot több ungvári községi tanács (Tiszaásvány, Palágykomoróc stb.) is hasonló kéréssel kereste meg.37 A KMKSZ beregszászi járási szervezetének elnöke, Dalmay Árpád azonban értetlenül fogadta, hogy a magyar településnevek véleményezésére a területi tanács a Hungarológiai Központot kérte fel. Szerinte ugyanis nem évszázadokkal korábbi, már feledésbe merült településnevek rekonstruálásról volt szó, ami a hungarológiának mint tudománynak feladata lehetett volna, hanem általánosan használt, de a hivatalos használatban durván eltorzított névalakok visszaállításáról. Úgy gondolta, hogy a magyar településnevek ukrán nyelvű fonetikus átírását kellett volna csak ellenőriztetni az Ungvári Állami Egyetem ukrán nyelvi tanszékével. (Ijjas 2006, 390. p.) A területi tanács felkérésére a Hungarológiai Központ ugyanakkor kialakította – fentebb már ismertetett – saját álláspontját a kérdéssel kapcsolatban, majd nekilátott a terület minden egyes településéréről egy olyan kimutatás elkészítéséhez, amely alapján a területi tanács végrehajtó bizottsága elbírálhatta (jóváhagyhatta) a visszaállítandó történelmi neveket. (Bíró 1993, 138. p.)

A kárpátaljai helységnevek jegyzékének összeállításával tehát két szervezet is foglalkozott, azonban egymással nem kommunikáltak, s ezen túl is újabb kérdések, problémák tucatjai kerültek felszínre.38 Egyáltalán mi számít történelmi névnek? Mely állapotot kell kiindulási pontnak tekinteni a hivatalos név megállapításakor? Mi az, hogy hivatalos név? Vajon beszélhetünk-e magyar hivatalos településnévről, míg a magyar nyelv maga nem számít hivatalosnak? Ki jogosult a hivatalos név megállapítására, rögzítésére: a lakosság, a hatóság, netán valamilyen tudományos testület? Hol, mely területeken és milyen falvak, városok esetében van létjogosultsága a magyar hivatalos névnek? Hány hivatalos neve lehet egy településnek?

A legproblematikusabb azonban a KMKSZ és a Szovjet Hungarológiai Központ közötti szembenállás volt. Bár mindkét intézmény hangsúlyozta a települések történeti neve visszaállításának szükségességét, de eltérően értelmezték a történeti név fogalmát. (Beregszászi 1997, 359. p.) A KMKSZ az 1898–1912 között lezajlott törzskönyvezéskor megállapított, hosszabb, előtaggal ellátott magyar településneveket tekintette történeti névnek,39 míg a Hungarológiai Központ, a települések névalakjainak első és azt követő előfordulásait őrző levéltári okiratok vizsgálatára alapozva,40 s a történeti elv elsődlegességét tekintve kiindulási pontnak a korábbi, rövidebb névformák mellett foglalt állást.41 A KMKSZ továbbá sérelmezte a Hungarológiai Központ túlzott tudomány-központúságát, a maga részéről egy-egy település történelmi nevének visszaállításakor a helyi lakosság véleményét, azaz a szokásjogot tartotta elsődlegesnek.42 Mindemellett a KMKSZ nem értett egyet bizonyos kárpátaljai településneveknek a Hungarológiai Központ által javasolt magyar és ukrán nyelven történő átírásával sem, így a megoldást a kettős névalakok használatában látta, vagyis abban, hogy minden településnek legyen egy hivatalos államnyelvi és egy hivatalos magyar megnevezése, amelyet a városok esetében – tekintettel a nemzetiségi

megosztottságra – a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Nyelvtudományi Intézete is támogatott.43 A kettős névalakok használatát azonban a hatályos 1989-es ukrajnai nyelvtörvény – fentebb már ismertettük – nem tette lehetővé, mivel csak egy hivatalos névalakot engedélyezett a településeknek. (Botlik–Dupka 1993, 289–293. p.) Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy míg a hatóságok a törvényre hivatkozva a kétnyelvű településnév-használat ellen voltak, addig az a gyakorlatban zavartalanul élt, hisz valamennyi községnek két hivatalos neve volt: egy orosz és egy ukrán nyelvű.44

A kárpátaljai magyar településnevek problémáiról, továbbá a véleménykülönbségek elsimítása érdekében a KMKSZ, a Szovjet Hungarológiai Központ és a Magyarság­kuta­tó Intézet (Budapest) 1991. május 11-én, Ungváron szakmai tanácskozást rendezett. A tanácskozáson – szem előtt tartva a szovjetunióbeli, valamint a nemzetközi jogi és közigazgatási gyakorlatot – a kárpátaljai helységnévhasználat alapelveinek nyelvészeti, térképészeti és történeti szempontok alapján történő megvitatása eredményeként egy 8 pontból álló állásfoglalást dolgoztak ki a nevek rendezésére:45

  1. A nemzetközi gyakorlatban soknemzetiségű területeken elfogadott tény a hivatalos nevek több nyelven történő párhuzamos használata. Kárpátalján, tekintettel az itt élő népekre és nemzetiségekre, kívánatos a fenti gyakorlat általánossá tétele.
  2. A párhuzamos hivatalos névhasználat legyen elfogadott a közigazgatási gyakorlatban is: nemzetiségi településeken a helységnévtáblán, a tanács hivatalos bélyegzőjén, a bélyegző használatára jogosult más intézmények és testületek pecsétjein, valamint a hivatalos névhasználatot megkövetelő egyéb helyzetekben.
  3. Az együtt élő népek egymás iránt tanúsított toleranciája bizonyítékának tekintjük a települések relatív kisebbségben levő nemzetiségeinek anyanyelvi névhasználatát. Kívánatosnak tartjuk tehát, hogy mindazon települések esetében lehetőség nyíljon a kisebbségben levő lakosság névformáinak hivatalos használatára, ahol a helységen belüli arányuk eléri az 5%-ot vagy az 1000 főt.
  4. A nemzetiségi nyelvhasználatból hivatalossá tett neveket minden nyelv a maga tulajdonnév-alkotási szabályai szerint alakítja ki, pl.: Kisbégány – Malaja Begany; Apsa de Jos – Nyizsnya Apsa; Aknaszlatina – Szolotvino – Slatina Ocna.
  5. A helységnevek alkalmazásában el kell különíteni három névhasználati szintet egymástól. A hivatalos nyelvi szint mellett mind az írott, mind a beszélt nyelvben élhetnek a történetileg kialakult névformák is, függetlenül az érintett települések nemzetiségi összetételétől. A harmadik szinten a települések önelnevezése nem igényel semmiféle külső beavatkozást.
  6. A munkálatok megkönnyítése érdekében minél előbb készüljön el a kárpátaljai magyar településnevek azonosító jegyzéke, amelyen belül legyenek megjelölve a hivatalos használatra szánt nevek.
  7. Kívánatos, hogy elkészüljön Kárpátalja helységneveinek történeti névtára, amely időrendben tartalmazza a helységneveket első előfordulásuktól napjainkig, ideértve a természetes névformákat és bármely nyelvben használatban volt vagy használatos hivatalos névalakot is.
  8. A fenti feladatok ellátására és összehangolására alakuljon tanácsadó testületként Kárpátalján földrajzinév-bizottság.

A fentiek ellenére a nézetkülönbségek egy része a tanácskozás után is fennmaradt, s a magyarlakta települések történeti neveinek hivatalos rangra emelése vontatottan haladt. (Beregszászi 1997, 360. p.)

A két szervezet között továbbra sem volt egyetértés a magyarlakta települések történeti névalakjai s azok hivatalos ukrán nyelvű átírása terén. Az ungvári Hungarológiai Központ például a Beregszászi járásban a helységnevek ügyének rendezése céljából tartott referendumokon a helyi lakosság által támogatott hosszabb történi névalakokkal (Mezőkaszony, Sárosoroszi, Nagymuzsaly, Nagybereg, Beregdéda, Beregsom stb.) szemben a rövidebb, előtag nélküli névformák (Kaszony, Oroszi, Muzsaly, Bereg, Déda, Som stb.) visszaállítását javasolta. (Ijjas 2006, 392. p.) A Központ igazgatója, Lizanec Péter a beregszászi településnevek hivatalos ukrán nyelvű átírásával kapcsolatban pedig azt állította, hogy a lakosság a Nogy Bihany (Нодь Бігань), Jánosi (Яноші), Koszony (Косонь), Vári (Вари) eltorzított településneveket jelölte meg hivatalos használatra az általuk javasolt helyes Velika Bihany (Велика Бийгань), Janosovo (Яношово), Koszino (Косино), Varijevo (Варіево) helyett. A KMKSZ beregszászi járási szervezetének elnöke, Dalmay Árpád ugyanakkor rámutatva a központ bizonyos pontatlanságára, megjegyezte, hogy a valóságban a lakosság a Nagybégány (Наьбегань), Makkosjánosi (Маккошяноші), Mezőkaszony (Мезикасонь) nevek mellett voksolt, sőt az állítólagos Varijevo névalak megváltoztatását pedig senki sem kérte, ugyanis ilyen nevű település nem volt Kárpátalján, Vári nevét nem sikerült elszlávosítani, ukránul a szovjet időben is hivatalosan Vári (Вари) volt. (Ijjas 2006, 393. p.)

A Hungarológiai Központnak a népszavazások eredményeivel olykor ellenkező javaslatai így hátráltatták a magyar településnevek visszaállítási folyamatát. (Ijjas 2006, 392. p.) Hetekbe, hónapokba telt, mire a megyei tanács elfogadta és továbbítani tudta a Legfelsőbb Tanács felé a helységnevek ügyében kialakított határozatát. A tanács nemzetiségi bizottságának egyik 1991. évi nyári ülésszakán Iván Hricak, a bizottság elnöke emlékeztette a képviselőket, hogy mennyire bonyolult, sőt kényes témához nyúltak, amikor egyes települések történelmi nevének visszaállítását kezdeményezték, mivel a tanács korábbi ülésszakát is kénytelenek voltak elnapolni a konszenzus hiánya, a nézetkülönbségek miatt.46 A KMKSZ beregszászi járási szervezetének elnöke, Dalmay Árpád szerint a területi tanács javára írható, hogy végül több esetben is nem a Hungarológiai Központ által javasolt településnév-alakokat, hanem a helyi szinteken megállapított helységneveket vette alapul a Legfelsőbb Tanács felé továbbítandó határozatai kialakításakor. (Ijjas 2006, 392. p.)

Más körülmények is akadályozták a népszavazás eredményeinek megvalósulását. Egyes ukrán szervezetek (elsősorban a nemzeti irányvonalat képviselő népfrontos RUH és a kultúraegyesületi Proszvita) tiltakoztak a magyarosítási kísérletek ellen. A zömében magyarok lakta települések nevének megváltoztatását tekintették „magyarosításnak”, míg a magyar szempont a szlávosított nevek történeti magyar nevekre cserélése volt. (Ijjas 2006, 392. p.)

A kárpátaljai magyar kisebbségnek a magyar helységnévhasználat mellett tanúsított kiállásának köszönhetően 1989 és 2000 között végül Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa 4 alkalommal is pozitív döntést hozott a kárpátaljai magyarlakta települések történeti nevének visszaállítása ügyében, melynek eredményeként 39 község kapta vissza eredeti magyar nevét egy-kettő kivételével, ugyanis Badaló és Bátyú esetében felemás megoldás született, míg az előbbi hivatalos neve Bodolovo, addig az utóbbié Bátyovo lett (l. 1. táblázat).

 

  1. táblázat. Kárpátaljai magyarlakta települések történeti-magyar nevének visszaállítása Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának rendeletei alapján 1989 és 2000 között

dobos-tab

 

Elmaradt ugyanakkor Beregszász hivatalos nevének megváltoztatása, annak ellenére, hogy a KMKSZ beregszászi járási szervezete kezdeményezésére már 1990. november 25-én népszavazást is tartottak a kérdésben. (Ijjas 2006, 390. p.) Kárpátalja egyetlen magyar többségű városában 20 841 szavazásra jogosult polgárból 13 842 vett részt, akik közül 12 451 igennel, 1001 nemmel szavazott, illetve 384 szavazólap érvénytelen volt. Vagyis a szavazásra jogosultak 66%-a ment el szavazni, akik 89,9%-a támogatta a Beregszász történeti városnév visszaállítását. A népszavazás eredményét azonban a Legfelsőbb Tanács nem hagyta jóvá arra hivatkozva, hogy Ukrajnában 1990-ben még nem volt hatályos, referendumról szóló törvény, így a településnév-változtatásról mindössze csak közvélemény-kutatást tarthattak a helyi lakosság részvételével.53 20 évvel később, 2010. október 31-én újabb népszavazást tartottak a város Beregszász történeti nevének visszaállítása érdekében, azonban – a korábbi referendumhoz hasonlóan – annak eredménye is érvénytelenek bizonyult, mivel az „Igen”-nel szavazók száma nem haladta meg a szavazáson részt vevők 50%-át.54

 

Összegzés

Kárpátalja területén a 20. századi államfordulatok egyúttal a helységnevekben is változásokat hoztak. Sorrendben az ötödik helységnévreform a szovjet éra végén, a korábbiaktól eltérően alulról jövő kezdeményezésként indult, de a hivatalossá tétel már a független Ukrajna idején következett be. A kárpátaljai magyarság a hatályos nemzetközi és ukrajnai jogszabályok adta lehetőségek révén a helyi tanácsok által kiírt népszavazásokon kezdeményezte a kárpátaljai magyarlakta település eredeti-történelmi nevének visszaállítását. A népszavazások eredményeit a helyi önkormányzatok az alkotmány értelmében az ukrán parlamenthez mint jóváhagyásra illetékes szervhez továbbították.

A helységnevek ügyét két intézmény vállalta fel, a KMKSZ, mint a kárpátaljai magyarság érdekvédelmi szervezete, a településnevek ügyében rendezett népszavazások főkezdeményezője és a Szovjet Hungarológiai Központ, mint a hatóságok részéről felkért, a népszavazások eredményeként megállapított községneveket véleményező tudományos testület. A két szervezet ugyanakkor nem képviselt azonos álláspontot, melyek közelítését az Ungváron 1991 májusában összehívott nemzetközi szakmai tanácskozás is kevésbé tudta elősegíteni. A nézeteltérés leginkább a települések történeti neveinek meghatározásából adódott. Míg a KMKSZ az 1898–1912 között végrehajtott törzskönyvezéskor megállapított hosszabb, megkülönböztető előtaggal ellátott névalakokat tekintette történeti névnek a helyi lakosság véleményét elsődlegesnek tartva, addig a Hungarológiai Központ a korábbi, rövidebb – előtag nélküli – névformák mellett foglalt állást a tudományos szempontokat mérvadónak tekintve. A KMKSZ a megoldást a kettős névalakok használatában látta, vagyis abban, hogy minden településnek legyen egy hivatalos államnyelvi és egy hivatalos magyar megnevezése. Ezt azonban a hatályos 1989-es ukrajnai nyelvtörvény nem tette lehetővé, mivel csak egy hivatalos névalakot engedélyezett a településeknek. Ennek következtében a kezdeményező és a véleményező álláspontja nem mindig egyezett, ami jelentősen hátráltatta a magyarlakta települések történeti nevének visszaállítását, megnehezítve a hatályos törvények szerint eljárni köteles hatóságok munkáját. A megyei tanács ugyanakkor az esetek többségében nem a Hungarológiai Központ által javasolt településnév-alakokat, hanem a helyi szinteken megállapított helységneveket vette alapul a településnevek ügye rendezése céljából a Legfelsőbb Tanács felé továbbítandó határozatai kialakításakor.

A vizsgált időszakban Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa így csaknem félszáz kárpátaljai magyarlakta település eredeti történelmi nevének visszaállítását hagyta jóvá, csak egy-két esetben született elutasító határozat. Azonban ezek mind falvak (községek, nagyközségek) voltak. Egyetlen város, Beregszász esetében történt kísérlet a történelmi név visszaállítására, amelynek érdekében két alkalommal is rendeztek népszavazást. Az első 1990. évi referendumon a szavazásra jogosultak 66%-a ment el szavazni, akik 89,9%-a támogatta a Beregszász történeti városnév visszaállítását. A népszavazás eredményét azonban hatályos referendumról szóló törvény hiányában Kijev érvénytelennek minősítette, ami azt sejteti, hogy bizonyos esetekben a helységnevek ügyéből a hatalom politikai kérdést kreált. A második, 2010. évi népszavazáson a szavazásra jogosultak részvételi aránya már csak 51,4%-os volt, akiknek mindössze 46,6%-a támogatta a névváltoztatást, így a már hatályban lévő országos és helyi referendumokról szóló törvény értelmében az eredménytelenek bizonyult. Itt ugyanakkor lényeges megjegyeznünk, hogy gyanúsan sok volt az érvénytelen szavazólapok száma.

 


Irodalom

Szakmunkák és tanulmányok

Beregszászi Anikó 1997. Magyar helységnevek Kárpátalján a nyelvi tervezés tükrében. In B. Gergely Piroska–Hajdú Mihály (szerk.): A Magyar névtani kutatások legújabb eredményei. I. kötet. Budapest, Gondolat Kiadó, 356–361. p.

Bíró Andor 1993. Kárpátalja településeinek történelmi neveiről. In Lizanec Péter–Horváth Katalin (összeáll.): Az Ungvári Hungarológiai Intézet tudományos gyűjteménye. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 134–142. p.

Botlik József–Dupka György 1993. Magyarlakta települések ezredéve Kárpátalján. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó.

Bozóki Antal 2000. Földrajzi nevek a nemzetközi jogban. In dr. Cehák Kálmán–dr. Szakma József–Bozóki Antal (szerk.): Délvidéki/Vajdasági Magyar Helységnevek. Újvidék, Atlantis Kiadó, 32–33. p.

Csernicskó István – Ferenc Viktória: A kisebbségi nyelvhasználat jogi keretei és azok gyakorlati alkalmazhatósága Kárpátalján. http://bgazrt.hu/_files/NPKI/oktatas/Tervesztes% 20es%20 hatartalanitas%20%289%29.pdf (2014-07-01)

Földi Ervin: Kárpátalja 1939. évi hivatalos helységnevei. Névtani Értesítő. 15. 1993. 106–8.

Ijjas Mihály 2006. Politikai akadályokkal szembesülve. In Orosz Ildikó (szerk.): Felsőoktatási támogatások és hasznosulásuk Kárpátalján. Ungvár–Beregszász, PoliPrint Kft.–KMF, 390–395. p.

Jeney Andrásné (szerk.) 1998. Történeti összehasonlító helységnévtár (1773–1913). A történeti Magyarország északi és észak-keleti megyéi. 1. kötet. Budapest, Központi Statisztikai Hivatal Levéltára.

Jeney Andrásné–Tóth Árpád (szerk.) 1998. A történeti Magyarország városainak és községeinek névváltozatai az Országos Községi Törzskönyvbizottság iratanyaga alapján (1898–1913). Budapest, Központi Statisztikai Hivatal.

Lelkes György 1998. Magyar helységnév-azonosító szótár. Baja, Talma Könykiadó.

Oficinszkij Román 2010. A szovjet-csehszlovák tárgyalások és egyezmény Kárpátalja sorsáról. In Fedinec Csilla–Vehes Mikola (főszerk.): Kárpátalja 1919-2009 történelem, politika, kultúra. Budapest, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete–Argumentum Kiadó, 242–244. p.

Sebestyén Zsolt 2008. Magyar helynévkutatás Kárpátalján. Névtani Értesítő, 30.

Sebők László 1990. Magyar neve? Határokon túli helységnév-szótár. Budapest, Arany Lapok Kiadó.

Várady Károly (szerk.) 1941. Csonka-Magyarország közigazgatási helységnévtára. Az anyaországot, a visszacsatolt felvidéket, Kárpátalját, Kelet-Magyarországot, Felső-Erdélyt és Délvidéket magába foglaló 10. kiadás. Budapest.

Vidnyánszky István 2010. Csehszlovák diplomáciai siker. In Fedinec Csilla–Vehes Mikola (főszerk.): Kárpátalja 1919–2009 történelem, politika, kultúra. Budapest, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete–Argumentum Kiadó, 44–48. p.


 

Újságcikkek

A tanácskozás résztvevői: Kárpátalja településneveiről (Állásfoglalás). Kárpátalja, 1991. május, 9. sz. (2. évf.) 4. p.

Az ukrán nacionalisták érvénytelenítenék a beregszászi népszavazás eredményét. MTI, 2010. november 3. http://www.galamuscsoport.hu/tartalom/cikk/36355_az-ukran-nacionalistak-ervenytelenitenek-a-beregszaszi-nepszavazas-eredmenyet (2014-07-09)

Berehivci taki ne pidtrimali perejmenuvannja Berehova na Beregszasz. Zakarpattya onlajn, 09.11.2010. http://zakarpattya.net.ua/News/75177-Berehivtsi-taky-ne-pidtrymaly-pereimenuvannia-Berehova-na-Berehsas (2014-07-09)

Fogarasi: Berehovo=Beregszász. Beregi Hírlap, 2010. július 26. http://www.beregihirlap.uz.ua/ index.php?option=com_content&view=article&id=679:berehovo-beregszasz&catid= 4:kozelet&Itemid=4 (2014-07-02)

  1. Gy.: Eredménytelen volt a referendum? Kárpátinfo, 2010. november 18. 46. sz. (14. évf.). 2. p. http://www.karpatinfo.net/ hetilap/2010/info_201046.pdf (2014-07-09)

Lizanec Péter: A nép kultúráját, hagyományait őrzik. Kárpát Igaz Szó, 1991. január 19. 4. p.

Lizanec Péter: Helységnevek Kárpátalján. Ung-vidéki Hírek, 1990. december 25. 3. p.

Lizanec Péter: Még egyszer a kárpátaljai helységnevekről. Ung-vidéki Hírek, 1992. február 18. 4. p.

Moór: A vita még nem dőlt el. Beregszász VAGY Beregovo? – Beregszász ÉS Beregovo! Kárpátalja, 2. évf. 1991. június, 11. sz. 10. p.

Móricz Kálmán: Csak kellő tisztelettel… Kárpáti Igaz Szó, 1991. február 6. 2. p.

Móricz Kálmán: Hogyan helyes? Megérkezett az MTA Nyelvtudományi Intézetének állásfoglalása a kárpátaljai magyar helységnevekről. Kárpáti Igaz Szó, 1990. december 2. 3. p.

Móricz Kálmán: Térjünk vissza a természetes állapotokhoz! Kárpátalja, 1991. május, 9. sz. (2. évf.) 4. p.

Tóth Ferenc: A megyei tanács elutasította a városvezetés Beregszász történelmi nevének visszaállítását kérelmező beadványát… Beregszász Városi Hetilap, 2010. szeptember 15. http://www.beregovo.uz.ua/hu/ index.php/ varoshaza/ 386-a-megyei-tanacs-elutasitotta-a-varosvezetes-beregszasz-toertenelmi-nevenek-visszaallitasat-kerelmezo-beadvanyat-.html (2014-07-09)

 


Dokumentumok

„A község- és egyéb helynevekről” szóló 1898. évi IV. törvény-cikk. In Márkus Dezső (szerk.): Magyar Törvénytár. 1898. évi törvénycikkek. Budapest, 1899, 19–21. p.

„A városok, községek, helységek és utcák elnevezéséről, községeknek helységtáblával való megjelöléséről és házak számozásáról” szóló 1920. évi 266. számú törvény. In Kemenczky Kálmán: A Slovenskón és Podkarpatská Rusban hatályos magyar és csehszlovák jogrendszerbe foglalása. Igazságügyi, közigazgatási és pénzügyi (bankügyi) hármas mutató. Košice, Athenaeum, 1924, 172. p.

  1. évi 324. számú kormányrendelet „A városok, községek, helységek és utcák elnevezéséről, községeknek helységtáblával való megjelöléséről és házak számozásáról” szóló 1920. évi 266. számú törvény végrehajtásáról. In Pálesch Ervin (szerk.): Cseh-Szlovák törvények és rendeletek gyűjteménye. Prešov (Eperjes), 1921, 841–845. p.

A KMKSZ Anyanyelvi és Nyelvpolitikai Bizottságának az MTA Nyelvtudományi Intézetének küldött levele. Ungvár, 1990. szeptember 25. (Beregszász), II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Intézete.

A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének levele a KMKSZ Anyanyelvi és Nyelvpolitikai Bizottsága részére. Budapest, 1990. november 20. (Beregszász), II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Intézete.

A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája. Európa Tanács, Strasbourg, 1992. október 2. In Nádor Orsolya–Szarka László–Vékás János: A nemzetközi kisebbségvédelem alapdokumentumai 1990–2002. http://adattar.adatbank.transindex.ro/   (2014-05-20)

Az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság Alkotmánya. Kijev, 1978. április 20. Elérhető ukrán nyelven Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának hivatalos honlapján: http://gska2.rada.gov. ua/site/const/istoriya/1978.html (2014-05-22)

Az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság törvénye az Ukrán SZSZK-beli nyelvekről. Kijev, 1989. október 28. Elérhető ukrán nyelven Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának hivatalos honlapján: http://zakon4.rada.gov.ua/laws/show/8312-11 (2014-05-22)

Az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság törvénye az Ukrán SZSZK-beli nyelvekről. V. fejezet 38. cikkely. In Botlik József–Dupka György: Magyarlakta települések ezredéve Kárpátalján. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 1993, 289–293. p.

Az Ukrán SZSZK Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének rendelete Kárpátalja Ungvári járásához tartozó települései régi-történelmi neveinek visszaállításáról. Kijev, 1991. február 22. http://zakon2.rada.gov.ua/laws/show/765-12 (2014- 03-21.)

European Charter for Regional or Minority Languages. List of declarations made with respect to treaty No. 148. Treaty Office of the Council of Europe. http://conventions.coe.int/ Treaty/Commun/ListeDeclarations.asp?NT=148&CM=&DF=&CL=ENG&VL=1 (2014-07-01)

European Charter for Regional or Minority Languages. Treaty Office of the Council of Europe. http://conventions.coe.int/Treaty/Commun/ChercheSig.asp?NT=148&CM=8&DF=&CL=ENG (2014-05-20)

Framework Convention for the Protection of National Minorities. Treaty Office of the Council of Europe. http://conventions.coe.int/Treaty/Commun/ChercheSig.asp?NT=157&CM= &DF=&CL= ENG (2014-05-20)

Keretegyezmény a Nemzeti Kisebbségek Védelméről. Európa Tanács, Strasbourg, 1992. február 1. In Nádor Orsolya–Szarka László–Vékás János: A nemzetközi kisebbségvédelem alapdokumentumai 1990–2002. http://adattar.adatbank.transindex.ro/ (2014-05-20)

Nyilatkozat a Magyar Köztársaság és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság együttműködésének elveiről a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása területén. Budapest, 1991. május 31. In Nádor Orsolya–Szarka László–Vékás János: A nemzetközi kisebbségvédelem alapdokumentumai 1990–2002. http://adattar.adatbank.transindex.ro/ (2014-05-20)

Ukrajna Alkotmánya. Kijev, 1996. június 28. Elérhető ukrán nyelven Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának hivatalos honlapján: http://zakon4.rada.gov.ua/laws/show/254%D0% BA/96-%D0%B2%D1%80/page4 (2014-05-22)

Ukrajna elnöki megbízottjának rendelkezése az ukrán nyelvtörvény és az Ukrajnában élő nemzeti kisebbségekről szóló törvény területi érvényesítéséről. Ungvár, 1992. december 17. In Botlik József–Dupka György: Magyarlakta települések ezredéve Kárpátalján. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 1993, 322. p.

Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének rendelete Kárpátalja Beregszászi járásához tartozó települései régi-történelmi neveinek visszaállításáról. Kijev, 1991. szeptember 21. http://zakon2.rada.gov.ua/laws/show/1592-12 (2014- 03-21.)

Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének rendelete Kárpátalja Beregszászi, Nagyszőlősi, Munkácsi és Ungvári járásaihoz tartozó települései történelmi neveinek visszaállításáról. Kijev, 1995. március 2. http://zakon1.rada.gov.ua/laws/show/137/95-пв (2014- 03-21.)

Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének rendelete Kárpátalja Nagyszőlősi járásához tartozó települései történelmi neveinek visszaállításáról. Kijev, 2000. október 19. http://zakon1.rada.gov.ua/laws/show/2060-14 (2014- 03-21.)

Ukrajna nemzetiségei jogainak nyilatkozata. Kijev, 1991. november 1. In Botlik József–Dupka György: Magyarlakta települések ezredéve Kárpátalján. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 1993, 299–300. p.

Ukrajna törvénye a helyi önkormányzatokról. Kijev, 1997. május 21. Elérhető ukrán nyelven Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának hivatalos honlapján: http://zakon4.rada.gov.ua/ laws/show/280/ 97-%D0%B2%D1%80/page (2014-05-22)

Ukrajna törvénye a nemzetiségi kisebbségekről. Kijev, 1992. június 25. In Botlik József–Dupka György: Magyarlakta települések ezredéve Kárpátalján. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 1993, 313–315. p.

Ukrajna törvénye az állami nyelvpolitika alapjairól. Kijev, 2012. július 3. Elérhető ukrán nyelven Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának hivatalos honlapján: http://zakon1.rada.gov.ua/ laws/show/5029-17/page (2014-07-02)

Ukrajna törvénye az országos és helyi népszavazásokról. Kijev, 1991. július 3. Elérhető ukrán nyelven Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának hivatalos honlapján: http://zakon4.rada.gov. ua/laws/show/1286-12/page (2014-05-22)

Identitást alakító tényezők Tamás Mihály Két part között fut a víz című regényében*

Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés következtében a magyar társadalom és kultúra intézményi keretei megváltoztak, idegen közigazgatási és kulturális rendszerbe kerültek, és így az elcsatolt területek magyarságának sajátos körülmények között kellett kialakítania életének új kereteit, kialakítani az új központokat. Ez viszonylag hamar sikerült is, irodalomtörténetében Szerb Antal már 1934-ben külön tárgyalta, az „utódállamok” magyar irodalmát, megállapítva, hogy „az új helyzet következményeképpen az eddig egy-középpontú magyar irodalom helyett több magyar irodalom van kifejlődőben”. (Béládi 1982, 9. p.)

Tehát ezeket az éveket mindegyik régióban az útkeresés és az irodalmi hang megtalálása határozta meg. Természetesen mindenütt más-más folyamatok voltak jellemzőek. Erdélyben a már korábbi évszázadok során lerakott alapokra lehetett építkezni, viszont a Csehszlovákiához csatolt Felvidéken és Kárpátalján (Ruszinszkóban) a kellő alapok sem voltak megteremtve a születő irodalom számára. Ezek a területek ugyanis kulturálisan Budapest vonzáskörébe tartoztak, a fővárosi irodalmi élettel igyekeztek azonosulni. Szvatkó Pál írja a felvidéki irodalommal kapcsolatban egyik tanulmányában: „A szlovenszkói magyarság nem volt perifériakisebbség, hanem a nemzet alaptestének része. Alig hatvan kilométerre kezdődött Budapesttől, s a török idők óta nem volt szüksége és alkalma, hogy az erdélyi-elővéd nemzet mintájára önálló sejtmagot fejlesszen ki. Mindenét, amije volt, a tőszomszédságban lévő fővárosba küldte, gabonáját, borát, iparcikkeit […] s természetesen szellemi termését is. Budapest felszívta életerejének legjavát – s amikor eljött az államfordulat, mint levágott láb, élettelenül maradt a helyén.” (Szvatkó 1937, 18. p.) Szvatkó szavai nem csak a szlovákiai magyarságra igazak, hanem a kárpátaljaira is. Mindkét régiónak Csehszlovákia fennhatósága alatt kellett megteremtenie a maga helyi irodalmát. A közigazgatási határok nem jelentettek szellemi határokat is, így pedig elmondható, hogy a vizsgált korszakban mind a szlovenszkói, mind a ruszinszkói magyar kisebbségi irodalom hasonló utat tett meg, képviselői számos esetben mindkét régióban aktív és termékeny irodalmi tevékenységet folytattak.

Tanulmányomban a korszak egyik kárpátaljai alkotójának, Tamás Mihálynak a Két part között fut a víz című regényét vizsgálom. A művet mint kisebbségi regényt elemzem, különös tekintettel az identitásalakító tényezőkre, így tanulmányom elméleti keretét is elsősorban az identitással kapcsolatos szakirodalom adja. A referenciális olvasásmóddal szemben sok jogos fenntartás fogalmazódik meg, azonban lehetségesek olyan vizsgálatok, amelyekben a művek értelmezésének ez a módja termékeny. Én ebből a megfontolásból önéletírásként kezelem a regényt, és így lehetőség nyílik arra, hogy esetleg a történelemtudomány számára is értékes kordokumentumként kezeljük az alkotást.

 

„Identity talk”

Az identitás, az azonosság elve már a görög tudományos gondolkodásban, főként Arisztotelész logikai rendszerében jelen volt. Ez az elv kimondta, hogy minden dolog azonos önmagával és csak mint önmagával azonos dolog gondolható el. Viszont magának a fogalomnak az emberi egyedben, egyénben zajló önismereti, szociálpszichológiai téren való alkalmazása új keletű, és Erik Homburger Erikson nevéhez köthető, aki fejlődéselméletével (Erikson 2002, 431. p.) az 1950–60-as években felpezsdítette a szociálpszichológiai gondolkodást. Az elmúlt évtizedekben pedig az identitásról való tudományos beszéd – vagy ahogy az amerikai társadalomtudományban elterjedten nevezik, az „identity talk” (Stachel, 2007, 396. p.) – egyre több kérdést vet föl azzal kapcsolatban, hogy az emberi személyiség vagy egyes emberi közösségek miként határozhatják meg magukat, milyen módon illeszkednek nagyobb közösségek kereteibe. Különböző koncepciók születtek a fogalom értelmezéséről, és különböző aspektusairól. E nézőpontok többsége arra irányul, hogy a személyes identitás változásainak, alakulásának folyamatait feltérképezze. (Stachel, 2007, 395–425. p.)

A modern pszichológia egyik nagy felfedezése volt, hogy az én jelensége nem változatlan, eleve meglévő adottság, hanem az „ontogenezisben létrejövő pszichikus alakzat: társadalmi és társas termék”. (Pataki 1987, 7. p.) Stuart Hall szerint az identitás „olyan konstrukció, amely mindig folyamatban van”, (Hall 1997, 60–61. p.) tehát nem konstans jelenség, mely az én és a társadalom közötti „interakció” folyamán alakul ki. Ezzel kapcsolatban szociálpszichológiai elemzések kimutatták, hogy nem létezik elszigetelt, ún. „Robinson-én”: mivel az ember közösségi lény, így önmeghatározása, önmagáról alkotott képe elsősorban csoportjának elvárásai mentén alakul ki, és az emberi közösségek rendszerében való komplex beágyazottságát tükrözi, vagyis azt a folyamatot, melynek során az egyén egy csoporttal azonosul, kijelöli helyét az adott csoporton belül, illetve ahogy az egyén önmagáról alkotott képe változik a csoport elvárásainak tükrében. (Assmann 2004, 130. p.) Ez a tézis az, amely az identitáselméleteket kiszélesítve már nem csupán szociológiai és pszichológiai jelenségként kezeli az identitás kérdéskörét, hanem alkalmassá teszi olyan területeken történő alkalmazásra is, mint amilyen az irodalomtudomány, a történelemtudomány, a művészettudományok stb.

Az értelmezések pedig egyre szélesebb aspektusból kívánják az identitás fogalmát körvonalazni, és így a jelenkori kutatások keretében elkülönülten és egymással szoros kapcsolatrendszerben beszélnek etnikai, nemi, faji, egyéni és kollektív, vallási, kulturális stb. identitásról.

Tanulmányomban legfőbbképpen a kulturális identitás jelensége kerül középpontba, mégpedig az irodalom és identitás kapcsolatának összefüggésében, melyhez elsősorban Stuart Hall A kulturális identitás kérdéséről szóló tanulmányára kívánok hivatkozni. (Hall–Gay 1996) A teoretikus szerint az egyén személyes identitása a „kinti” kulturális világokkal és az általuk felkínált identitásmintákkal folytatott állandó párbeszéd során formálódik és változik. (Hall 1997, 61. p.) Ezt beépítve az irodalom és identitás kapcsolatának kérdéskörébe megfogalmazható, hogy a köztük lévő kapcsolat egyrészt abban nyilvánul meg, hogy az irodalom egyfajta formáló funkciót tölt be, tehát az irodalomban megjelenített magatartásformák, szubjektív jellemek hatással vannak az egyénre, aki ez esetben az olvasó. Másrészt az irodalom egyfajta reprezentatív feladatot is ellát, mégpedig oly módon, hogy az egyén, aki ez esetben maga a szerző, identitásának alakulását tükrözi, és többnyire körvonalazza azokat a pontokat, melyek változást idéztek elő, tehát, hogy eriksoni fogalommal éljek: azokat a válságokat, megrázkódtatásokat, melyek hatása alatt az egyén identitása kisebb, vagy nagyobb mértékben átalakult, formálódott.

Az identitás alakulásában, mint már utaltunk rá, fontos szerepet játszanak a társadalom és a társadalomban bekövetkezett változások, átalakulások. Épp ezért az identitás és az irodalom kapcsolatának megragadásához fontos kitérni az irodalom és a társadalom kapcsolatára is.

Az irodalom és a társadalom kapcsolata több tekintetben is vitathatatlan, hiszen az irodalom társadalmi intézményként is felfogható. (Wellek 2006, 94. p.) Wellek szerint „az irodalom a társadalmi valóságot ábrázolja még akkor is, ha a természeti világ és az egyén belső világa szintén tárgya az irodalmi utánzásnak”. (Wellek 2006, 94. p.) Az író személyiségére egyértelműen hatással van a társadalom, a környező emberi világ, a társadalmi eseményekre való reflektálások. Épp ezért a személyes és kollektív identitást egyaránt alakító tényezők, mint például a nyelv, a kultúra, a krízis vagy trauma és természetesen a történelmi, társadalmi események igen nagy hangsúlyt kapnak az irodalmi művekben. A kisebbségi prózában és lírában pedig ez a hangsúly még erősebbé válik, mivel ezek az alkotások szinte minden esetben feladatuknak tekintik, hogy társadalmukról, az események kollektív megéléséről képet adjanak. (Végh 1997, 54–58. p.) Ebből pedig következik, hogy a kisebbségben élők azonosságtudata, illetőleg a többségi kultúrához való viszonyuk jól tükröződik a nemzetiségi szépirodalmi alkotásokban, melyeknek egy része társadalmi problematikát dolgoz föl, más része pedig az interetnikus kapcsolatok lenyomatait viseli nyelvezetében, kulturális és világnézeti képében.

Ezenkívül a kisebbségi társadalmakban, így a kárpátaljai magyar közösségben is, megfigyelhető a többséghez (többségi nemzethez) való viszonyulás sajátos megjelenése, mely többnyire két ellentétes szubjektív viszonyulásra épül, ez pedig az idegenkedés, illetőleg az azonosulni vágyás érzése. Ez a két ellentétes viszonyulás meghatározza az anyanyelvhez, a kultúrához, hagyományokhoz való kötődés erősségi fokát is, illetve a nemzeti örökség arculatát kiegészíti a többségi kultúrával való azonosulás jelenségével. Ez pedig egyfajta többletként jelenik meg a kisebbségi magyar szerzők műveiben, és e művek kapcsán felvetődik egy újabb probléma, melyet a kettős, illetve többes identitás fogalmával szokás jelölni. A kettős identitás megjelenésével az egyén a magáévá teszi a többségi etnikum nemzeti identitásának azon rá kedvező benyomást gyakorló, számára vonzó elemeit, amelyek a saját etnikai identitásából hiányoznak. Ez a jelenség jól tetten érhető például a nyelvi eszköztárban való idegenszerű elemek megjelenésével.

 

A regény

A kárpátaljai magyar irodalom a 20. század első felében homogén egységet képezett a felvidéki, szlovenszkói magyar irodalmi törekvésekkel, ami elsősorban annak a következménye, hogy az értelmiség egy része a felvidéki magyar városokban összpontosult, ahol a meglévő kiadók, folyóiratok és kulturális társaságok lehetőségeit kihasználva kezdte megteremteni a helyi irodalmát. (Kovács–Benedek 1970, 965. p.) A Nyugat íróihoz hasonlóan a szlovenszkói alkotók is egy életképes, európai irányultságú irodalom kialakulását tűzték ki célul. Nem véletlen, hogy a korabeli kritikai írások többsége a dilettantizmus elleni harc és a független kritika megszületésének kérdésével foglalkozik.

Ezenkívül az 1920-as évek második felében hangsúlyosan felmerült egy kisebbségi, nemzetiségi regény megírásának igénye. Fábry Zoltán volt az, aki leginkább sürgette egy olyan prózai mű megszületését, mely a teljes szlovenszkói magyar társadalmi átalakulást és a felvidéki mentalitás vonásait bemutatná.

A kritikák megoszlanak azzal kapcsolatban, hogy az ezt célzó alkotások megütik-e a nemzetiségi regény szintjét. A szakírók egy része úgy véli, hogy Fábry elvárása sajnos nem valósult meg, amit Gál Éva azzal magyaráz, hogy „…hiányzott hozzájuk az időbeli távlat és a rálátás, ezenkívül az írók többsége meglehetősen zilált léthelyzetben élt, megélhetési gondokkal küszködött, ami ugyancsak hátráltatta a nagy narratívájú elbeszélés megírásának esélyeit”. (Gál 2011)

Rády Elemér azonban úgy vélte, hogy Tamás Mihály Két part között fut a víz című regénye kielégíti a kisebbségi regénnyel szemben felállított kritériumokat. (Rády 1936, 53. p.) Ezzel a véleménnyel ért egyet Mezey László Miklós is, aki szerint a nevezett regény „nyitánya” a nemzetiségi regény típusának. (Mezey 2011, 195. p.)

A korabeli kritika részéről vegyes fogadtatásban volt része a műnek. Haraszthy Gyula nagyon keményen bírálta Tamás munkáját: „…egy közepes tanulmány többet mond erről a témáról, mint Tamás Mihály regénye. Motívumokat vet fel az író, melyeknek semmi jellemző erejük nincs, s a mesébe nem épülnek bele szervesen. Társadalmi rajzot sem találunk, csupán néhány, a kisebbségi sorsról szóló regényből és újságcikkekből már ismeretes alak kap klisészerű megjelenést (felvidéki pártelnök, irredenta báró stb.).” (Haraszthy 1936, 245. p.)

Ezzel szemben Barsi Dénes így véleményezi a művet: „Nincs ráírva a könyvre, hogy regény, mert valóban több annál: könyv. Történelem, politika, társadalomtudomány, közgazdaság, líra, érzékiség, emberi jóság, egyszerű magyar igazság: élet.” (Barsi 1937, 44. p.)

A regény egyik első részlete 1934-ben jelent meg a Magyar Írásban Halálugrás címmel, majd könyv formájában 1936-ban már Két part között fut a víz címmel. Mindkét cím szimbolikusnak tekinthető. Az első arra utal, hogy a főhős, Bodák Iván, budapesti tanulmányai befejeztével úgy dönt: szülővárosában, Beregszászban akar a megváltozott körülmények ellenére érvényesülni, miközben a racionalitás épp azt diktálná, hogy a válságos helyzetben szilárdítsa meg helyzetét a magyar fővárosban.

A második, módosított cím pedig a regényben több helyen felbukkanó kettősségre utal: két part – mint Budapest és Beregszász; két part – mint Bodák Iván szlávsága és magyarsága; két part – mint a passzív ellenállás vagy az új hatalom rendelkezéseibe való beletörődés. Illetve utal még arra a kettőségre, ellentétre, mely teljesen áthatja a regény cselekményét, szereplőinek jellemét, a megjelenített élethelyzeteket, gondolatokat, belső monológokat.

A regény az 1918–21 között időszakot mutatja be, utalással konkrét történelmi eseményekre: a trianoni döntés, a tanácsköztársaság, Budapest román megszállása. (Fedinec 2004, 101–112. p., Fedinec 2002, 7–18. p.)

Az író sajátos módon beszéli el a történéseket, nincs jelen egy mindentudó, omnipotens narrátor, aki végigkalauzolná az olvasót a cselekményen, megvilágítva az egyes események összefüggéseit. Tamás regényében sokkal inkább a korlátozott narrátor jelenik meg, aki E/3 személyben, főként a főhős, Bodák Iván személyén, gondolatain, kommunikációján keresztül, objektív elbeszélésmóddal bontakoztatja ki a történetet, és a történet kontextusát is. Azok az események, melyekkel közvetlenül nem kerül kapcsolatba (nem éli át őket, nem kap róluk másoktól beszámolót), a műben nem jelennek meg.

A regény időszerkezete lineáris, nincs jelen időbeli megszakítás, esetleg visszaemlékezés. Térszerkezete pedig bipoláris, Beregszász és Budapest alkotja a két ellentétes pólust, melyek váltakozva jelennek meg a műben, annak függvényében, hogy a hős épp hol tartózkodik.

A Két part között fut a víz cselekményszerkezete is sajátos. Nincs sem expozíció, sem pedig epilógus. In medias res módon az olvasó belecsöppen egy ponton a főhős életébe, majd egy másik ponton megválik attól. A narratíva kevés utalást tartalmaz a mű jelenét megelőző időről, és az utolsó fejezetben sem ad semminemű eligazítást azzal kapcsolatban, hogy a hős élete a jövőben hogyan alakul majd.

 

Identitásalakító tényezők a regényben

Ha az identitásra mint folyamatban lévő konstrukcióra tekintünk, akkor elkerülhetetlen annak feltételezése, hogy bizonyos tényezők hatással vannak az egyén, esetleg a csoport identitására. Azokat az identitásalakító tényezőket veszem sorra, melyek Tamás Mihály regényében megjelennek. A regény a kisebbségi prózairodalom alkotása, olyan korszakot mutat be, amelyben az egyén (főhős) és egy konkrét „csoport” (Beregszász lakosai, szélesebb értelemben Kárpátalja lakossága) a többségi etnikai státuszból kisebbségbe kerül, és így az önmagáról alkotott képét, önazonosság-tudatát az új társadalmi kereteknek megfelelően kell módosítania, átalakítania. A regényben megjelenő identitásalakító tényezők, illetve a főhősnek hozzájuk való viszonyulása alapján körvonalazható az egyén identitáskeresése, fejlődése, sőt, mivel kisebbségi regényről beszélünk, elmondható, hogy a kisebbségi társadalom identitáskeresése is. E tényezők a műben a következők:

– a határ fogalma;

– a nyelvhez (anyanyelvhez, többségi nyelvhez) való viszonyulás;

– a bekövetkezett válság, trauma feldolgozása;

– a szülőföldhöz való viszonyulás.

Az első identitásalakító tényező a regényben a határ fogalma, mely az egész műben központi kategóriaként jelenik meg. Váratlan létrejötte, elzáró, kizáró funkciója tagadást és értetlenséget vált ki a mű hőseiből. Bodák Iván szinte tudat alatt tagadja a határ létét azzal, hogy Budapest és Beregszász közötti utazásai során nem hajlandó útlevelet használni, sőt igényelni sem a megfelelő hivatalban, mivel nem érti, miért lenne neki szüksége útlevélre ahhoz, hogy az egyetemről hazalátogasson.

„Csendesen, szótlanul mentek odébb, egy régi fajta hordárt láttak meg, azzal álltak szóba, akitől aztán megtudták, hogy a vonatjuk csak este indul.

– Rendben van az útlevelük?

Iván elbámult.

– Milyen útlevél?

– Hát útlevél.

– Hát Beregszászba útlevél kell?” (Tamás 2011, 18. p.)

A tagadás mögött a teljes értetlenség áll, melyet jól példáz a következő részlet: „Túl a falun, ahol az országút egy lankás domboldalon ereszkedett le, a kis kőhídon túl, ott kezdődött a másik ország. Nem volt ott annak semmi nyoma, a föld arrébb sem volt barnább, az erdő is éppúgy sárgult odaát, mint itt, és a varjúnak sem állt senki útjában, amikor a híd felett repült. Csak az ember, csak az ember…” (Tamás 2011, 50. p.)

A második identitásalakító tényező a Két part között fut a víz című regényben a nyelv. A nyelv esetében érdemes néhány szót ejteni mind az anyanyelvhez, mind a többségi nyelvhez való viszonyulásról. A kárpátaljai magyar irodalom vonatkozásában igencsak életszerűek Alabán Ferenc megállapításai, aki Sajátosságok és nemzeti identitás című írásában kifejti, hogy a kisebbségi alkotók sajátosan viszonyulnak az anyanyelvhez, náluk szerinte ez a nyelvi szint új szerepet kap, és „művészeti médiumként” funkcionál. (Alabán 2012, 67–73. p.) Kétféle magatartás figyelhető meg a szerzők részéről: az egyik a tudatos, ún. nyelvvédő magatartás, mely elzárkózik az idegennek titulált elemek használatától, ez jellemző leginkább az 1920–30-as években jelentkező alkotóknál. Ennek az elzárkózásnak az egyik oka a nyelvtudás hiányában kereshető. A másik magatartás épp ellenkezőleg, beépíti a műbe a többségi nyelv közhasználatú szavait, főként a hiteles társadalomábrázolás érdekében. Ez a magatartásforma a későbbi nemzedékeknél válik jellemzővé, aminek oka, hogy az 1930-as évek végére az a bizonyos „kábultság” feloldódott, s a régióban élők, főként a felnövekvő nemzedék tagjai belátták a kialakult helyzet tartósságát, és ebből kifolyólag tudatosan igyekeztek elsajátítani a többségi nyelvet.

A vizsgált regény ebből a szemszögből igen figyelemreméltó. A többségi nyelv tekintetében két egymással ellentétes viszonyulás figyelhető meg, mégpedig az elutasító, idegenkedő, illetve az elfogadó, mely a megmaradás árának tartja a nyelv elsajátítását. Az idegenkedő magatartás főként abban jelentkezik, hogy bár Tamás Mihály már az 1930-as évek nemzedékéhez tartozik, és ezt jól mutatja a regényben jelen lévő nyelvfelfogása is, hiszen főhőse, akit egyértelműen kisebbségi emberideálként formál meg, nem zárkózik el a cseh nyelvtől, ugyanakkor a szerző a mű párbeszédeiben arra törekszik, hogy minden szereplőjét, legyen az cseh, orosz, német vagy magyar köztisztviselő, katona, egyszerű polgár stb. magyar nyelven szólaltassa meg:

„– Mit keresel itt Iván?

Oroszul szólt, Iván egy pillanatig meredten bámult az arcába, azután hirtelen kiömlő örömmel ugrott az őrnagyhoz, átölelte, és kisfiús, ragaszkodó, meleg kiáltásban tort ki:

– Őrnagy úr!” (Tamás 2011, 25. p.)

A regény nyelvfelfogásának ellentétes kettőssége egy széttöredezett identitást reprezentál, ez a kettősség jelen van a közösségben, s ugyanakkor a főhős érzéseiben is: „szlávnak mindig magyar, magyarnak mindig szláv” – mondja magáról. (Tamás 2011, 76. p.)

A következő tényező a regényben a trauma, a válság megélése, feldolgozása. Eriksen, és az ő nyomán később Stuart Hall elmélete szerint az egyén élete során különböző kríziseket és konfliktusokat él át, és ahhoz, hogy átlépjen egy új fejlődési szintre, ezeket a kríziseket meg kell oldania, fel kell dolgoznia. Ennek a folyamatnak a során az egyén vagy közösség identitásválságot él át.

A 20. század elején a traumát az adott területen a háború, a trianoni döntés és az új hatalom megjelenése, illetve az átalakulóban lévő társadalmi, politikai rendszer elfogadása jelentette. Ez a regényében a következőképpen fogalmazódik meg: „A kábulat már engedni kezdett, az emberek hideg szemmel kezdték nézni az eseményeket, de senki se hitte, hogy az állapot állandó maradjon: mindenki valami megváltó csodát várt. Abban az érzésben élt minden, hogy odaát még mindig lélegzik a húszmilliós magyar állam, és nem látta senki, hogy a túlsó oldalon egy agyonsújtott ember hever a porban, aki magán se tud segíteni, nemhogy még a gyerekei védelmére siethetne.” (Tamás 2011, 42. p.) Valamint: „Az egymásra zuhanó sűrű történések megriasztották az embereket, mint az űzött nyáj a karámban, úgy húzódtak meg házuk falai mögött.” (Tamás 2011, 27. p.)

A trauma ábrázolása, sajátos feldolgozása a regény egészét végigkíséri, mégpedig oly módon, hogy egy egész közösséget ért válságot egyetlen hős (a főhős) életén keresztül mutat be a szerző. Bodák Iván gondolatai, kérdései a trianoni döntés következményeivel kapcsolatban, majd pedig az, ahogy ezeket a következményeket igyekszik elfogadni, egyértelműen annak folyamata, ahogyan a kisebbségi sorsba kényszerített lakosság dolgozta fel az őt körülvevő radikális változásokat. A szerző világos megoldást kínál a válságkezeléssel kapcsolatban, ami nem más, mint a megbékélés, az elfogadás és az alkalmazkodás a megváltozott társadalmi körülményekhez. „– Hát ki az állam? Nem mi is? Nem a mi pénzünk is az a pénz, amit itt a munkáért kifizetnek? Elfelejti elnök úr, hogy már negyedik éve folyik ez a megváltozott élet?” (Tamás 2011, 184. p.)

A következő identitásalakító tényező a műben, mely egy újabb fontos és problematikus kérdéskör is a regényben, a szülőföldhöz való viszonyulás megjelenítése. Ez maga a menni vagy maradni kérdésének problémája, mely a trianoni döntést követően az elcsatolt területek kulcsfontosságú kérdése volt, hiszen az adatok szerint a döntést követő első években mintegy 120 ezer ember emigrált a kárpátaljai területről. (Simon 2008, 38. p.) Így érthető, hogy az értelmiségi réteg és főként az írók kötelességüknek érezték, hogy műveikben állást foglaljanak ezzel kapcsolatban. Tamás Mihály regényének tematikájában központi szerepet kap a szülőföldön maradás dilemmája: menni vagy maradni, és még ennél is árnyaltabb kérdést vet fel, hogy hogyan maradni. Pro és kontra hoz föl hősei által érveket a kérdés megválaszolására:

„– Pest mégiscsak Pest. A vidék az más, ott csak por van.

Iván nem engedett.

– Élet van a porban is, talán több és teljesebb… Nekem haza kell mennem.

Lengyelné tovább ellenkezett:

– Hiszen az már nem is hazánk nekünk.” (Tamás 2011, 161. p.)

A szerző azonban egyértelműen állást foglal a szülőföldön maradás mellett, és ezenkívül a kisebbségi élet módját is meghatározza: „Én itt születtem, az én hazám itt van, én itt akarok megélni a munkámból…” (Tamás 2011, 185. p.)

A regényben központi szerepet kap a hűségeskü dilemmája, melyet a csehszlovák vezetés a hivatalnokoktól követelt, és a szerző különböző kontextusokban igyekszik rávilágítani arra, hogy ezt a hivatali formalitást lehet-e azonosítania hűtlenséggel, az önmegtagadással, esetleg a megmaradás esélyével. Egyértelműen a harmadik álláspont mellett foglal állást: „– Nézze, báró úr, én hűségesküt tettem az osztrák császárnak, azután Károlyi Mihálynak, azután Kun Bélának, most nem is tudom kinek, egy új földi hatalomnak. Higgye el, báró úr, engem sohasem izgattak túlságosan ezek a hűségeskük, ezek a középkori, ittfelejtett valamik. Kollektív nyilatkozatok. Ostobaság attól, aki kívánja, és én sohasem leszek hozzájuk hasonlóan ostoba, hogy ezt meg ne értsem. Miért ne? Az emberi életirányok nem ilyen apróságok után igazodnak…” (Tamás 2011, 27. p.) „És nem lenne jobb… ha mindenki a hivatalában maradna, és így elviselhetőbbé segítene tenni az itt maradottak nehéz sorsát?” (Tamás 2011, 29. p.)

 

Regény? Önéletírás? Kordokumentum?

Tamás Mihály regényét eddig mint kisebbségi regényt tartották számon, viszont felmerül a kérdés, nem tekinthetünk-e önéletírásként a műre, abból kifolyólag, hogy a hős és az író élete szinte pontról pontra megegyezik. A regény cselekménye 1921-ben ér véget azzal, hogy főhőse, Bodák Iván, akárcsak Tamás Mihály, egyetemi oklevelet szerez és mérnöki irodát nyit Beregszászon. A mű természetesen épp ezért nem kezelhető teljes életleírásként, hisz csupán néhány évet mutat be, viszont egy életleírás töredékének mindenképp tekinthető.

Az ilyen típusú alkotások az autobiográfiák szépirodalmi változataihoz tartoznak, (Pataki 2011, 333–336. p.) melyekben sajátos módon kapcsolódik össze a fikció és a valóság. Philippe Lejeune azonban az olyan – erőteljes önéletrajzi színezetű – művek esetében, amelyekben a szereplő és a szerző neve különbözik egymástól (amint az az általam vizsgált regény esetében is megfigyelhető), kizárja az önéletírás műfajába való sorolás lehetőségét, mivel a tulajdonnévi különbség megerősíti a fiktív jelleget. (Lejeune 2003, 28. p.) Ugyanakkor úgy véli, hogy „…egy önéletrajzi fikció lehet »hű«, ha a szereplő hasonlít a szerzőre, az önéletírás pedig lehet »hűtlen«, ha a bemutatott szereplő különbözik a szerzőtől.” (Lejeune 2003, 28. p.)

Tamás Mihály regényének esetében ilyen „hű” életrajzi fikcióról beszélhetünk. A fikció és valóság dominanciájának kérdése a vizsgált prózában azért fontos, mert növeli az alkotás visszakapcsolhatóságának lehetőségét a valósághoz, illetve felvet vele kapcsolatban egy újabb elméleti kérdést, mégpedig hogy kezelhető-e egy szépirodalmi alkotás kordokumentumként, segítve ezzel azon kutatók munkáját, akik egy-egy korszak rekonstruálására vállalkoznak? Roland Barthes szerint: „Még a legrealistább regényben sincs »realitása« a referensnek – elég elképzelni, micsoda felfordulást okozna, ha akár a legjózanabb elbeszélés leírásait szavukon fognánk, működési programokká fordítanánk le, és egyszerűen megpróbálnánk kivitelezni őket.” (Compagnon 2006, 124. p.)

Tény, hogy egy szépirodalmi narratíva esetében nem lehet letisztult realizmusról beszélni, hisz a fikció, ha másképp nem, de a valóságos tények szubjektív feldolgozásában, értelmezésében megjelenik. Épp ezért téves elképzelés lenne egy szépirodalmi alkotás (például történelmi témájú regény) minden mondatában tetten érni a valóságot, viszont ahogy azt tanulmányában Kisantal Tamás kifejti: az irodalmi szövegeket valamennyire lehetséges történeti módon elemezni, vagyis a történelemelméleti diskurzuson és metodológián belül van egy olyan közeg, ahol az irodalom és a historio­gráfia kapcsolatba lép, s a történeti elemzési módszerek szépirodalmi szövegekre is alkalmazhatóak. (Kisantal 2004, 99. p.) A történetelméleti diskurzusok keretében a történelmi narratíva irodalmi szövegszerűsége már régen foglalkoztatja a kutatókat. Hayden White szerint például egy történeti szöveg kezelhető irodalmi alkotásként, amennyiben igaz, valóságreferens kijelentései egy bizonyos formát kapnak. (White 1997, 97. p.) Felvetődik a kérdés, vajon egy megformált irodalmi szöveg kezelhető-e történeti szövegként, amennyiben egy bizonyos korszemlélet, referenciával rendelkező állítások megjelennek narratívájában?

Frank Ankersmit elmélete szerint a historiográfiai szövegek narratívája múltreferens állításokból áll, viszont ezek az állítások nem csupán tényközlések, kijelentéseik, állításaik többletjelentéssel bírnak, mivel a szerző (történész) a múlt értelmezése során saját szubjektív nézőpontját, az események sajátos értelmezését képtelen kizárni a szövegből. Ezzel párhuzamosan pedig a történeti jellegű irodalmi alkotásról szintén elmondható, hogy kijelentéseket tesz a múltról, ugyanakkor saját szubjektív nézőpontját beleépíti az általa létrehozott narratívába. (Ankersmit 2000, 117. p.)

Ankersmit gondolatmenete alapján Tamás Mihály regénye, amely Hayden White-i fogalommal élve „modern eseményt” (Kisantal 2004, 79. p.) dolgoz föl, kezelhető kordokumentumként, természetesen figyelembe véve a szubjektivitás és fikció jelenlétét. A történelemtudomány számára azonban érdekes adalékot nem a műben megjelenített történelmi események jelentenek, hisz ezek az események már ismertek a kutatók számára. Sokkal inkább az emberi viszonyulás, a társadalmi közhangulat, ami a regényben kitűnően körvonalazódik, egészítheti ki a korszak rekonstruálására vállalkozó munkákat.

 

Összegzés

Tanulmányomban a kárpátaljai magyar irodalom közvetlenül a trianoni döntést követő korszakának egyik fontos alkotását vetettem vizsgálat alá. Az értelmezés során narratológiai szempontokat is felvetettem, de célom nem merült ki a mű formai elemzésében, hanem azokat az identitásalakító tényezőket kívántam a regény részletei segítségével megvilágítani, amelyeknek hatása a kisebbségi társadalmakban határozottan kimutatható. Így a következő tényezőket vettem sorra: a határ megjelenéséhez való viszonyulás, az anyanyelvvel, többségi nyelvvel való kapcsolat, az átélt trauma feldolgozása és a szülőföldhöz való ragaszkodás jelensége.

Tamás Mihály regényét az eddigi elemzések során csak mint kisebbségi regényt vizsgálták, jelen tanulmány azonban felveti annak kérdését, hogy amennyiben kimutatható a főhős és a szerző azonossága, kezelhető-e önéletleírásként, illetve önéletleírás-töredékként az alkotás. Ennek jelentősége leginkább a mű referenciájának kérdésében kap fontos szerepet, illetve a regény olyan értelmezését teszi lehetővé, mely nem csupán az irodalomtudomány, hanem a történelemtudomány számára is hasznos információval szolgálhat.


 

Irodalom

Alabán Ferenc 2012. Sajátosságok és nemzeti identitás. Néhány vonás a határon túli magyar irodalomról. Irodalmi Szemle, 55. évf. 2. sz. 67–73. p.

Ankersmit, Frank Rudolf 2000. Hat tézis a narrativista történetfilozófiáról. In Thomka Beáta (vál. és szerk.): Narratívák 4. A történelem poétikája. Budapest, Kijárat Kiadó, 111–120. p.

Assmann, Jan: Kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 2004. 313.

Barsi Dénes 1937. Tamás Mihály: Két part közt fut a víz. Kelet Népe, 3. évf. 1. sz. 43–44. p.

Béládi Miklós 1982. Kisebbségi irodalom – nemzetiségi irodalom. In Béládi Miklós (szerk.): A magyar irodalom története. 1945–1975. IV. 9. p.

Compagnon, Antoine 2006. A világ. In uő: Az elmélet démona. Pozsony, Kalligram, 109–158. p.

Erikson, Erik H. 2002. Gyermekkor és társadalom. Budapest, Osiris Kiadó.

Fedinec Csilla 2002. A kárpátaljai magyarság történeti kronológiája 1918–1944. Galánta–Dunaszerdahely, Fórum Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó, 7–18. p.

Fedinec Csilla 2004. Ungvár és vonzáskörzete betagozódása a csehszlovák államba (1918–1928). Limes Tudományos szemle, 17. évf. 3. sz. 101–112. p.

Gál Éva 2011. Kisebbségi ideológiák és magatartásmodellek a határon túli magyar közösségekben I. Irodalmi Szemle, 54. évf. 3. sz. 33–40. p.

Hall, Stuart 1997. A kulturális identitásról. In Feischmidt Margit (szerk.): Multikulturalizmus. Budapest, Osiris–Láthatatlan Kollégium, 60–85. p.

Hall, Stuart–Gay, Paul du 1996. The question of cultural identity. London, SAGE Publications.

Haraszthy Gyula 1936. Szlovenszkói magyar írók. Budapesti szemle, 64. évf. 702. sz. 243–252. p.

Kisantal Tamás 2004. Az irodalmi alkotás, mint történelmi szöveg. Tiszatáj, 58. évf. 11. sz. 75–101. p.

Kovács Vilmos–Benedek András 1970. Magyar irodalom Kárpát-Ukrajnában. Tiszatáj, 10., 11. sz. 961–966., 1144–1150. p.

Lejeune, Philippe 2003. Az önéletírói paktum. In Z. Varga Zoltán: Önéletírás, élettörténet, napló. Válogatás Philippe Lejeune írásaiból. Budapest, L’Harmattan Kft., 17–46. p.

Mezey László Miklós 2011. Az első „nemzetiségi regény”. In Tamás Mihály: Két part között fut a víz. Pomáz, Kráter Könyvkiadó, 195–199. p.

Pataki Ferenc 1987. Identitás, személyiség, társadalom. Az identitáselmélet vitatott kérdései. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Pataki Ferenc 2011. Az önéletírás dramaturgiája. Az élettörténeti forgatókönyvek. In uő: Élettörténet és identitás. Budapest, Osiris Kiadó, 309–359. p.

Rády Elemér 1936. A szlovenszkói magyar írók szót kérnek. Új Élet, 5. évf. 2. sz. 51–54. p.

Simon Attila 2008. A Csehszlovákiához került felvidéki magyarok (1918-1921). In Bárdi Nándor–Fedinec Csilla–Szarka László (szerk.): Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, Gondolat Kiadó, 36–39. p.

Stachel, Peter 2007. Identitás. A kortárs társadalom- és kultúratudományok egy központi fogalmának genezise, inflálódása és problémái. Regio, 18. évf. 4. sz. 3–33. p.

Szvatkó Pál 1937. Szlovenszkói magyar irodalom. In Szlovenszkói magyar elbeszélők. Budapest, Franklin, 5–24. p.

Tamás Mihály 2011. Két part között fut a víz. Pomáz, Kráter Könyvkiadó.

Végh Balázs 1997. A kisebbségi irodalom elméleti kérdései. Korunk, 3. évf. 6. sz. 54–58. p.

Wellek, René 2006. Az irodalom és a társadalom. In Wellek, René–Warren, Austin: Az irodalom elmélete. Budapest, Osiris Kiadó, 94–110. p.

White, Hayden 1997. A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás. In uő: A történelem terhe. Budapest, Osiris–Gondolat, 68–102. p.

 

Közép-Európa szolgálatában (Kiss Gy. Csaba 70 éves)

Bár manapság egyre többen foglalkoznak Közép-Európa múltjával és az ott élő népek történetével, ez a növekedés paradox módon nem feltétlenül garantálja a megfelelő színvonalú munkák megjelenését. Ezek egy jó részénél ugyanis megfigyelhető az a sajnálatos jelenség, hogy szerzőik szinte kizárólag magyarul vagy jobb esetben angolul megjelent anyagokat használnak munkáik elkészítéséhez. Ez különösen akkor rendkívül zavaró, amikor egyik-másik írásban a régió valamelyik országának a múltjáról van szó, a szerző pedig nyelvtudás hiányában nem használja az adott állam vagy nép nyelvén született anyagokat. Velük szemben azonban, igaz, egyre kisebb számban létezik még a „régi vágású” kutatógárda, mely a térséget nem kényelmesen, a számítógép mellől ismerte meg, hanem az utazásai és emberi kapcsolatai során szerzett személyes élményein keresztül, miközben egy vagy több, általuk kutatott nép nyelvét is elsajátította. Ez utóbbi csoportba tartozik a térség, ezen belül pedig a lengyel, szlovák és horvát múlt kutatója, az irodalomtörténész Kiss Gy. Csaba is, aki idén tölti be 70. életévét.

Kiss Gy. Csaba 1945. április 2-án született Budapesten. Felsőfokú tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar–német szakán végezte 1963 és 1968 között, bár előtte a választása csaknem a francia nyelvre esett. Egyetemi évei alatt fedezte fel magának Lengyelországot és a lengyeleket egy véletlennek köszönhetően, majd ezt követően, immár tudatosan a szlovákokat, cseheket, horvátokat, hogy az ünnepelt szempontjából csak a legfontosabb „kutatási témá”-kat említsem. E népek felfedezése révén egy „új világ” nyílt meg előtte, Közép-Európa, ami egy életre szóló szellemi-politikai elkötelezettséget jelentett a számára.

Az egyetem vége felé és annak befejezését követően már tudatosan készült erre a feladatra. Éveken át viszont nem tudott kutatóként elhelyezkedni, így választott témáival csak „másodállás”-ban”, lényegében a szabad idejében tudott foglalkozni. 1974-ben sikerült váltania, így először kutatóként, majd az idő előrehaladtával egyetemi oktatóként, szerkesztőként, tudományszervezőként és a közélet dolgaira érzékeny politizáló értelmiségiként is bemutatkozott.

 

1. „Utak” Közép-Európa felé

1.1. A „lengyel út”

Lengyelországgal egy véletlennek köszönhetően került kapcsolatba egy nyári vakáció során 1964-ben. Ez nem volt egyedülálló, hiszen ő is ahhoz a fiatal nemzedékhez tartozott, mely a hatvanas évek elején kelt útra a kádári Magyarországról, hogy felfedezze a világot. Mivel akkoriban egy magyar átlagpolgár még nem kaphatott útlevelet Nyugat felé, így ezek a fiatalok a szocialista tábor bizonyos országai felé indultak. Bár a Szovjetunió, a különutas Albánia vagy a már Nyugatnak számító Jugoszlávia továbbra is megközelíthetetlen volt, de a többi öt államba, Lengyelországba, Csehszlovákiába, Bulgáriába, Romániába és az NDK-ba már szabadon lehetett beutazni. Bár akkoriban ezek az utak sokak számára csak az üdülésről, a helyi gasztronómiáról vagy esetleg csencselésről szóltak, nem egy fiatal felfedezte magának egy-egy ország vagy nép kultúráját is, ami egy életre való elkötelezettséget jelentett a számukra, mint például Csaba esetében is.

Lengyelország akkoriban a fiatalok számára az egyik legkedveltebb célpont volt. Ez nem volt véletlen, hiszen „a nyomott hangulatú, sivár Magyarországon a fiatal nemzedék légszomjtól szenvedett”, „a lengyelországi utazásban pedig a szabadság iránti vágy öltött testet.1 Gomułkáék ugyanis a hatvanas évek elején jóval több engedményt nyújtottak a lengyel társadalomnak, mint az 1956-os forradalmat követő megtorlás vége felé járó kádári Magyarország.

Csaba első, sorsfordító útjáról később így vallott: „Amikor 1964-ben megérkeztem a Kárpátok túlsó oldalára, egy új világ tárult föl előttem. Nem csak egy új nyelvvel találkozhattam, hanem a történelemmel is. Én az újat, a modernet kerestem, a szabadságot (hátha ott valamivel több van belőle, mint nálunk), és meglepődve tapasztaltam, a diákklubok, a jazz, az absztrakt festmények között lépte-nyomon ott van a történelem. Az emlékezet fontosságára kellett rádöbbennem. Ugyanis fölvilágosult buzgóságomban úgy gondoltam, a múlt kacatjait – nemzetet, hazát beleértve – a jövő felé igyekezve eldobhatjuk. Lengyelország szembesített a magyar történelemmel. A régebbivel – Krakkó számos emléke beszélt róla –, és a legközelebbivel is. Ott hallottam először, hogy a Varsói Fölkelés idején magyar katonák segítettek a lengyeleknek. És a felejtés országából jőve ámulva tapasztaltam, mennyire erősen él Lengyelországban a magyar 56 emléke.”2

Még ott kint, hallás után elkezdte a nyelvet is tanulni, amit hazatérését követően a budapesti Lengyel Intézetben folytatott Varsányi István keze alatt. Közben pedig újra és újra kiutazott, ahonnan könyvekkel megrakottan tért haza, nem pedig az akkor hazánkban jó áron eladható különféle termékekkel. Első, lengyel témájú feladatát Czine Mihály irodalomtörténeti szemináriumán kapta, ahol Jerzy Robert Nowak Új tendenciák a magyar irodalomban 1957–1966 című munkáját kellett bemutatnia.3

Az egyetem befejezését követően először a Pedagógiai Intézetnél kapott állást, majd a Köznevelés című folyóiratnál kapott munkát, de mindkét helyen lengyel témájú anyagokkal összefüggő dokumentációs munkát végzett. Bár ezalatt csak a szabad idejében tudott kutatni, ezt mégsem hagyta abba, és rövidesen megjelentek az első írásai is. Munkájának eredményeként hat év elteltével az Irodalomtudományi Intézetbe került, és már szervezetileg is integrálódhatott a magyar tudományos életbe.

Doktori disszertációját is lengyel témából, az akkoriban „burzsoá egzisztencialistá”-nak bélyegezett Witold Gombrowicz munkásságából szerette volna írni, ami egyfajta lázadás volt a részéről a korabeli irodalomtörténet-írás sematizmusa ellen. Hivatalos részről azonban ezt nem javasolták neki, így dolgozatában végül a két világháború közötti magyar és lengyel családregény párhuzamaival foglalkozott Sziklay László témavezetése mellett.

Az 1970-s években is sokszor járt hosszabb-rövidebb időre Lengyelországban, mely akkoriban a szabadságot, „a hazai szürkeség vágyott ellenpólusát” jelentette a számára.4 1978-as útja, amikor a Dialog című folyóirat vendégeként járt kint, ismét sorsfordítónak bizonyult a számára. Az év őszén választották pápává Krakkó püspökét, Karol Wojtylát, és ez a tény, valamint a rendkívül népszerű egyházfő híres jelszava, a „Ne féljetek” katartikus hatással volt a lengyelekre. A megváltozott ország varázsa Csabát sem hagyta érintetlenül, aki így vall erről az időszakról: „Azzal a meghatározott meggyőződéssel jöttem haza: fordul a világ. Ha nem is éppen holnap, vagy belátható időn belül, de a kommunizmus a történelem szemétdombjára kerül. Fölszabadító hatással volt rám ez a Lengyelország. (…) Ekkor tudatosult bennem, hogy az évek, évtizedek alatt mennyi áltatás szivárgott bele még a belső magánéletembe is.”5

Az 1980–81-es időket – amiket a híres lengyel író, Ryszard Kapuściński „a Kiegyenesített Gerincek, az Emelt Fők ünnépe”-nek nevezett – családi okok miatt itthonról követte nyomon. Mivel az akkori hivatalos tömegtájékoztatáson keresztül nem jutott hozzá a szükséges információkhoz, ezeket a nyugati hírcsatornák tudósításain, valamint lengyel és magyar barátai beszámolóin keresztül pótolta.

A Szolidaritás Lengyelországa rendkívül éles és lehangoló kontrasztban volt a kádári Magyarországgal szemben. A kinti események ugyanis messze nem gyakoroltak olyan hatást a korabeli magyar közvéleményre, mint 1956-ban. Ráadásul a hazai közvélemény el is hitte a kádári propagandagépezet hazugságait, a magyar átlagpolgárban pedig meglehetősen negatív vélemény alakult ki a sztrájkoló lengyelekről. Bár Csaba akkoriban szívós harcot folytatott ezen jelenségek ellen, küzdelme meglehetősen eredménytelennek bizonyult, mivel a tömegtájékoztatás hazugságait leleplező vagy a lengyelellenes megnyilvánulásokra adott válaszait egyszerűen nem közölték le. Akkor szerzett élményei hatására született meg a Lengyel napló című könyve is, melybe az egykori lengyel események hatására született hazai reakciókat, kormánypártiakat és ellenzékieket, valamint az ezekhez kapcsolódó személyes élményeit gyűjtötte össze.

 

1.2. A „szlovák út”

Az egyetem vége felé kezdett el szlovákul is tanulni, részben a prágai tavasz hatására. Ez a döntése a magyarországi szlavisztika szempontjából egy lényeges újdonságot jelentett. Addig ugyanis a szlovák–magyar kapcsolatok történetével foglalkozó embe­rek, mint például Pechány Adolf, Steier Lajos, Borsody István, Dobossy László, Szalatnai Rezső, Kovács Endre, Arató Endre vagy Sziklay László a legtöbbször a Felföld északi, szlovák többségű területeiről származtak vagy pedig a két világháború közötti Csehszlovákiában nőttek fel a magyar kisebbség tagjaként. Számukra a szlovák nyelv és kultúra ismerete nem egy tudatos döntés eredménye, hanem a születésüknek köszönhetően egyfajta „természetes állapot” volt.

Az évek során Csaba rendszeresen járt át Csehszlovákiába, ahol mind a magyar, mind a szlovák értelmiségiekkel és írókkal kapcsolatba került, írásaiban pedig gyakran reagált munkáikra. Ennek megfelelően, a magyar–szlovák közeledés elősegítése jegyé­ben 1981 márciusában meg akarták hívni Vladimír Mináčot a budapesti Kossuth Klubba, az író sok vitát kiváltó történelmi esszégyűjteményéről való vitaestre. A találkozót azonban a hatalom megakadályozta, az egyik bennfentestől pedig nemcsak Mináč, hanem Csaba is megkapta a nacionalizmus bélyegét.6

1991–92-ben a magyar szellemi és politikai életben többször is jelentkeztek olyan hangok, melyek a szlovák politikai útkeresést, majd az önálló állam megalakulását célzó törekvéseket „enyhe lenézéssel”, nemegyszer „civilizátori fölénnyel” kezelték.7 Csaba fellépett ezen megnyilatkozások ellen is, és pozitívan ítélte meg északi szomszédaink szándékát.

 

1.3. A „horvát út”

A horvát nyelvvel már érett fejjel ismerkedett meg. Itt is a szokásos utat járta be, először egyénileg tanulta, majd a zárai nyári egyetemen 1984-ben. Később több, a horvát–magyar kapcsolatok történetét tárgyaló kötet szerkesztője lett, az Adriáról pedig két antológiát is összeállított.

A délszláv háború időszaka hasonló „próbatétel”-t jelentett a számára, mint az 1980–81-es lengyel időszak. Amikor 1991-ben a horvátok egy népszavazáson döntő többséggel a Jugoszláviától való elszakadásra voksoltak, szerb részről fegyveres támadás volt a válasz, amit a világ passzívan szemlélt. A horvát önrendelkezést, majd honvédő háborút mind Magyarországon, mind Nyugaton, részben a második világháborús események hatására, részben az ismerethiányból fakadóan nemegyszer az usztasa jelzővel illették, az agresszor és az áldozat szerepe pedig összemosódott. Csaba az akkori horvátellenes megnyilvánulások ellen rendszeresen fellépett, és mind itthon, mind külföldön igyekezett tisztázni a félreértéseket.

1.4. A közép-európai térség

Csaba figyelme a lengyelek, majd a szlovákok után rövidesen maga a régió, Közép-Európa felé fordult. Ez a sokat emlegetett terület a német és orosz birodalom közötti, kis- és közepes népek által lakott térséget jelenti a számára.

Közép-Európa irányába három dolog is ösztönözte. Egyrészt úgy látta, hogy „a magyar irodalom természetét, igazi természetét a hasonló hátterű szomszédos irodalmakkal összevetve ismerhetjük meg igazán. Ebben a tájékozódásban 1967-1968 óta Németh László volt a mesterem. Egyszer s mindenkorra meggyőzött arról, hogy meg kell ismernünk a szomszédság irodalmát”. Másrészt „érdemes volt átfigyelni a szomszédba, mivel Varsótól Belgrádig számos olyan mű született – és jelent meg viszonylag hamar magyarul –, amelyek tágíthatták itthon a láthatárt. Nem egy újító ösztönzés érkezett szellemi életünkbe ezekből a közép-európai kultúrákból, bátor műfaji kísérletek példái vagy a történelmi közelmúlt kendőzetlen bemutatása. Vagyis olyan törekvések, amelyek idehaza még többé-kevésbé (inkább többé) tabunak számítottak”.8 Harmadszor pedig Közép-Európa gondolata akkoriban a kétpólusú, Kelet-Nyugat szembenállás alapján kettéosztott világ elutasítását is jelentette. Ez a gondolat ugyanis az egységes, szovjet vezetésű Kelet-Európán belül meghatározott egy olyan, számottevően különböző területet, mely politikai és szellemi tradíciói alapján sokkal inkább a nyugati világhoz volt köthető, mint a keletihez.

A Közép-Európa gondolat felbukkanását a nemzetközi tudományos és szellemi életben Milan Kundera, a Párizsban élő cseh író híres esszéje idézte elő 1984-ben. Hazánkban ez az idea azonban már egy évtizeddel korábban megjelent az Ilia Mihály, majd Vörös László szerkesztette Tiszatáj című folyóirat hasábjain. A lap szellemiségéről Csaba így vallott még az 1980-as években, egy álnéven megjelent írásában: a folyóirat egyszerre jelentette „a magyar irodalom néhány XX. századi klasszikusának (elsősorban Németh László és Illyés Gyula) szellemiségét, társadalmi elkötelezettségét, további kapcsolatkeresését a szomszédos népek felé az elzárkózás és a nacionalizmus ellenében, és élő kapcsolatokat a magyar nyelvű irodalmak között. A Tiszatáj akkor hirdetett meg egy sajátos Közép-Európa programot, amikor híre sem volt Milan Kundera nevezetes cikkének (L’ Europe kidnappée). Rendszeresen megjelentek itt a hetvenes évek elejétől összeállítások ezekből az irodalmakból (lengyel, cseh, szlovák, jugoszláv, román, bolgár) – egy külön rovatban »Most-punte-híd« cím alatt (a híd szó szlávul, románul és magyarul). Abban a meggyőződésben, hogy a régió népei közötti antagonizmusok fölött létezik valami közös érdek, hogy ezek a sem nem egészen nyugat-, sem egészen kelet-európai népek képesek kilábolni a nem egy tekintetben máig élő nacionalizmusból és megtalálják az együttműködés lehetőségeit”.9

Az ezredfordulót követően Közép-Európa gondolata, annak politikai tartalmát és jelentőségét teljesen elveszítve egy „meghaladott” fogalommá vált, amiről egyre kevesebb szó esett. Csaba szerencsére ezt nem így érezte, így írásaiban és az előadásain továbbra is következetesen képviselte ezt a gondolatot, akár a régió múltjáról, akár a jelenéről volt szó, a dolgokat pedig távlatosan ítélte meg, nem pedig a napi politikai szempontok alapján.

 

2. Közép-Európa jegyében

2.1. A tudomány embere

Csaba kutatásait nem egy elefántcsonttoronyba zárkózott tudósemberként végezte, hanem közvetítő szándékával, részben hogy a térség értékeit bemutassa a magyar szellemi életnek, részben hogy a kölcsönös egymásrautaltság és megismerés érzetét erősítse. Kutatásai, „a térben és időben tett kalandozások – legyen szó politikáról, irodalomról, művelődésről – újra és újra ugyanazon kérdések körül forognak: van-e az európai kultúrának közép-európai változata, miképpen oldhatók meg a nemzet és modernizáció problémái, mi segítheti elő térségünkben a kölcsönös megértést”.10

Munkássága alapján rendkívül nehéz lenne egy konkrét tudományághoz besorolni, hiszen több, egymással érintőleges területen is tevékenykedett. Írásaiban legtöbbször az irodalomtörténet és a történettudomány határán mozog, bár a kiindulási pontot alapvetően az előbbi jelenti a számára. Nagydoktori és habilitációs munkáinak bírálói között például egyaránt voltak történészek és irodalmárok. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen a Történeti Intézethez tartozó művelődéstörténeti, míg más egyetemeken az irodalom vagy a hungarisztika tanszékeken tanított. Aktív tagja a szlovák és lengyel történész vegyesbizottságoknak, de a Magyar Írószövetségnek is, miközben több antológiát is összeállított. Írásaiban a lengyel–, a szlovák– és a horvát–magyar kapcsolattörténet mellett e népek irodalmával, kollektív emlékezetével, himnuszaival és a közép-európai régió múltjával foglalkozott. A szomszéd népek mellett is sokat tett azért is, hogy a határon túli magyar sokáig mellőzött ügye ismét polgárjogot kapjon a magyar szellemi és tudományos életben. 1995 óta több hazai és külföldi egyetemen (ELTE, Miskolc, Berlin, Zágráb, Varsó, Nyitra, Prága) vezette be a térség történetébe az ifjabb nemzedék képviselőit.

Az 1990-es évek elején tudományszervezőként is megmutatkozott. A Teleki László Alapítvány égisze alatt működő Közép-Európa Intézet első vezetője volt, az általa vezetett intézményben pedig a térség interdiszciplináris jellegű kutatása folyt.

 

2.2. Az ellenzéki értelmiségi

Az 1970-es évek Magyarországán az ellenzékiség különböző formái az irodalom és a humán tudományok területén jelentek meg. Ez Csaba esetében is így történt, tevékenysége színtereit pedig a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete, a Magyar Írószövetség, valamint a Nagyvilág, a Mozgó Világ és a Tiszatáj című folyóiratok jelentették.

Az ellenzékiség egyik fajtája például az volt, hogy a rendszer szempontjából rázós kérdésekből készítettek tematikus összeállításokat vagy pedig publikálási tilalom alatt álló szerzőktől kértek írásokat. A Nagyvilág című lapban például olyan, hazájukban indexen lévő lengyel szerzők művei szerepeltek, mint Witold Gombrowicz vagy Czesław Miłosz. Egy-egy ilyen szám megjelenését persze kemény harcok előzték meg lapon belül, a túlzott szerkesztői engedékenységnek pedig komoly következményei lehettek. A Mozgó Világ 1981-es március–áprilisi, már megjelent számát például visszavonták és bezúzták, később pedig magát a lapot is betiltották, de erre a sorsra jutott a Tiszatáj is.

Az akkori viszonyok között nem számított legálisnak az a kiadvány sem, amit a neves lengyel történész, Wacław Felczak 70. születésnapjára adtak ki 1986-ban. Ez ugyan az Irodalomtudományi Intézet égisze alatt készült, de a szerzők kiválasztásánál már nem kérték ki az intézmény vezetőségének az engedélyét, s abban több ellenzéki, így az akkor indexen lévő Csoóri Sándor írása is szerepelt.

Politizáló értelmiségiként ott volt a magyarországi rendszerváltás első vonalában is, szellemi téren aktív szerepet vállalva a Kádár-rendszer lebontásában. Ennek kapcsán három fontos eseményben is tevékeny részt vállalt, az 1986-os Tiszatáj-ügyben, a Magyar Írószövetség 1986-os „lázadás”-ában, valamint az első demokratikus tömegszervezet, Magyar Demokrata Fórum létrehozásában.

1986 nyarán betiltották a Tiszatáj című folyóiratot. Nagy Gáspárék kezdeményezésére válaszul aláírásgyűjtés indult a Bethlen Gábor Alapítvány égisze alatt a lap újraindítása érdekében. Az MSZMP Központi Bizottságához és a Minisztertanácshoz intézett petíciót a 114 író, művész és értelmiségi között Csaba is aláírta 1986 novemberében.

Ebben a légkörben került sor a Magyar Írószövetség közgyűlésére 1986. november 29–30-án, Budapesten, ahol a mérleg a lázadók javára billent. A felszólalók nagy része ugyanis kemény kritikában részesítette az aczéli kultúrpolitikát, és sokan foglalkoztak a Tiszatáj ügyével is. Ezt követően elhangzott a legfelsőbb párt- és állami vezetőkhöz intézett ominózus petíció is, amit éppen Kiss Gy. Csaba olvasott fel. A szervezet vezetőségét újraválasztották, de a frissen megalakult testületbe nem kerültek be párttag vagy a hatalommal együttműködő írók. Válaszul az államhatalom részéről több kísérlet is volt, hogy az írószövetséget ellehetetleníthessék, felmerült a szervezet feloszlatásának lehetősége is, de egy ilyen drasztikus lépést az akkori nemzetközi helyzetben már nem mertek megtenni.

Mivel a cenzúra miatt nem tudott beszámolni ezekről az eseményekről Magyar­országon, ezért írásait nemegyszer külföldi lapokhoz volt kénytelen elküldeni. Cikkei így a Bécsi Naplóban, a Párizsi Magyar Füzetekben és az akkor már függetlennek számító lengyel Tygodnik Powszechnyben jelentek meg név nélkül, vagy Martonvásári, Varga Dávid és Szabadfalvy Árpád álnevek alatt.

Részt vett az 1980-as évek első magyar, legálisan működő mozgalma, a Magyar Demokrata Fórum létrehozásában is, ami az első lépést jelentette a többpártrendszer felé vezető úton. Maga a szervezet 1987 szeptemberében alakult, Lakitelken. Csaba, író barátai révén a találkozó egyik szervezője és résztvevője volt, felszólalásában pedig a lengyel átmenet megszívlelendő tanulságaira hívta fel a figyelmet. Később az ideiglenes elnökség tagja és a szervezet első szóvivője lett.

1990 nyarán a Magyar Demokrata Fórum alelnökévé választották, de több politizáló értelmiségihez hasonlóan rövidesen ő is komoly dilemma elé került. A választási győzelmet követően ugyanis dönteni kellett arról, hogy politikai, esetleg diplomáciai pályára lép, vagy visszatér eredeti hivatásához. Ő a jól fizető kormányzati és/vagy (párt)politikai tisztségeket elhárítva az utóbbi mellett döntött és visszavedlett értelmiségivé, akit ugyan „a sors megmártott a politikában, de önszántából kilépett belőle”. Saját szavaival élve, „azóta a politikának megfigyelője, nem pedig szereplője vagyok.”11 Ugyanakkor a térség szakértőjeként és politizáló értelmiségiként az 1990-es évek első felében sokszor adott hangot véleményének publicisztikáiban, de mindig távlatosan ítélte meg a dolgokat, sohasem napi politikai szempontok alapján.

* * *

Ha végigtekintünk ezen a hét évtizeden, akkor egy eredményekben gazdag tudósi pálya képe bontakozik ki előttünk, egy sokszínű ember további folytatásra váró életműve. Mindezek reményében, az Isten éltessen soká, Csaba!

 

3. 70 év évszámokban

  1. április 2. Budapesten született (szülők: Kiss György, Velics Vilma)

1959–1963 József Attila Gimnázium, Budapest

1963–1968 Eötvös Loránd Tudományegyetem, német–magyar szak

1968–1971 Felsőoktatási Pedagógiai Kutatóközpont – tudományos gyakornok

1971–1974 Köznevelés című folyóirat – újságíró

1974–1977 Magyar Tudományos Akadémia, Irodalomtudományi Intézet – aspiráns

1974–1980 Nagyvilág című folyóirat – rovatvezető

1977–1981 Kelet-Európai Irodalmak Kutatócsoportja – tudományos munkatárs

1981–1986 Magyar Tudományos Akadémia, Irodalomtudományi Intézet – tudományos munkatárs

  1. kandidátusi cím megszerzése – a mű címe: A két világháború közötti lengyel és magyar regény néhány tipológiai összefüggése. Analógiák és eltérések a családregény történetében. Témavezető: Sziklay László

1986–1992 Magyarságkutató Intézet – tudományos főmunkatárs

1988–1992 Hitel című folyóirat – munkatárs

1988–1991 Magyarságkutatás című évkönyv – szerkesztő

1992–1995 Teleki László Alapítvány, Közép-Európa Intézet – igazgató

1994–1998 Miskolci Egyetem – docens

1995–2010 Eötvös Loránd Tudományegyetem, Művelődéstörténeti Tanszék –docens

1995 – Magyar Írószövetség elnökségi tagja

  1. Kodály Zoltán-díj

1999 Humboldt Egyetem, Berlin – vendégtanár

1999–2003 Széchenyi Professzori Ösztöndíj

1999–2004 Zágrábi Egyetem – vendégtanár

2005–2006 Konstantin Filozófus Egyetem, Nyitra – vendégtanár

  1. habilitáció – a mű címe: A modern nemzet irodalmi reprezentációja Közép-Európában

2007–2010 Károly Egyetem, Prága – vendégtanár

  1. József Attila-díj
  2. nagydoktori fokozat – a mű címe: Egy nemzeti jelkép történetéhez. (Kelet-Közép-Európa himnuszai)
  3. Varsói Egyetem, Hungarológiai tanszék – vendégtanár
  4. Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje

 

4. Válogatott bibliográfia

4.1. Önálló kötetek

A két világháború közötti lengyel és magyar regény néhány tipológiai összefüggése. Analógiák és eltérések a családregény történetében. Bp., Magyar Tudományos Akadémia. Sokszorosító, 1985, 10 p. (Kandidátusi értekezés tézisei)

Közép-Európa, nemzetek, kisebbségek. Esszék, tanulmányok és cikkek. Bp., Pesti Szalon, 1993, 326 p.

Magyarország itt marad. Pozsony, Kalligram, 1993, 223 p. (Dominó könyvek)

Nálunk és szomszéd nemzeteknél. Irodalmi tanulmányok és esszék. Pécs, Jelenkor, 1994, 220 [10] p. (Kiseurópa sorozat)

Europa Centrală, naţiuni, minorităţi. Studii, eseuri, articole. Bucureşti, [Bp.], Kriterion, Pesti Szalon, 1997, 192 p.

Lengyel napló. Miskolc, Felsőmagyarország, 1997, 224 p.

A szabadság kísértése. Politikai lecke-szövegek. Bp., Széphalom, 1999, 272 p.

Nyugaton innen – Keleten túl. Művelődéstörténeti esszék és tanulmányok. Miskolc, Felsőmagyarország, 2000, 229 p.

A haza, mint kert. Bp., Nap, 2005, 227 p. (Magyar esszék)

Dziennik polski (1980–1982). Poznań, Instytut Lingwistyki. Filologia Węgierska Uniwersytetu im. Adama Mickiewicza, 2000, 188 [1] p. (Bibliotheca Hungarica 2.)

Ariadné, avagy a bolyongások könyve. Bp., Ráció, 2007, 231 p. (Változó Európa 3.)

Lekcja Europy Środkowej. Eseje i szkice. Kraków, Międzynarodowe Centrum Kultury, 2009, 318 p. (Biblioteka Europy Środka)

A morva himnusz. Bp., Ráció, 2009, 188 p. (Változó Európa 4.)

Hol vagy, hazám? Kelet-Közép-Európa himnuszai. Egy nemzeti jelkép történetéhez. Bp., Nap, 2011, 245 p. (Magyar esszék)

Nemzetek és előítéletek. Esszék, tanulmányok az Adriától a Balti-tengerig. Bp., Nap, 2013, 227 p. (Magyar esszék)

Understanding Central Europe: nations and stereotypes. Essays from the Adriatic to Baltic Sea. Bp., Sun, 2013, 191 p. (Hungarian essays)

Budimpešta – Zagreb. S povratnom kartom. Zagreb, Srednja Europa, 2014, 222 p.

 

4.2. Válogatott és szerkesztett kötetek

Kiss Gy. Csaba, Varga Csaba (vál., szerk.): Keleti Golf-áram. Irodalmi útirajzok. Bp., Kozmosz Könyvek, 1976, 288 p., [8] t.

Bába Iván, Kiss Gy. Csaba, Wlachovský, Karol (vál., szerk.): Ballada a kút vizéről. Mai szlovák elbeszélők. [Bp.], Európa, 1983, 275 p. (Modern könyvtár 469.)

Hašek, Jaroslav: Lőcsei közjáték. Miskolc, Felsőmagyarország, 2001, 189 p. (Felföldi kincsestár 7.)

Mikszáth Kálmán: Isten hóna alatt. Wlachovský, Karol, Kiss Gy. Csaba (vál., szerk.). Miskolc, Felsőmagyarország, 2003, 199 p. (Felföldi kincsestár 8.)

Magyar írók az Adrián. Antológia. [Bp.], Palatinus, 2007, 370 p.

Mikszáth Kálmán: Tvrdé kotrby. Wlachovský, Karol, Kiss Gy. Csaba (vál., szerk.). Bratislava, Marenčin, 2007, 190 [2] p.

Mikszáth Kálmán: Fešáci. Wlachovský, Karol, Kiss Gy. Csaba (vál., szerk.). Bratislava, Marenčin, 2008, 295 p.

Tam na Północy. Węgierska pamięć polskiego Września. Warszawa, Most, 2009, 208 p.

„Ott Északon…” Magyarok a lengyel szeptemberről. Bp., Széphalom, 2009, 189 p.

Adriai képek. Magyar útirajzok. Antológia. [Bp.], Palatinus, 2008, 434 p.

Mikszáth Kálmán: Slovenskí rodáci. Wlachovský, Karol, Kiss Gy. Csaba (vál., szerk.). Bratislava, Marenčin, 2010, 268 [4] p.

 

4.3. Szerkesztett kötetek

Kiss Gy. Csaba, Pabiniak, Henryk (szerk.): Polsko-węgierskie stosunki kulturalne. 1948-1978. A magyar–lengyel kulturális kapcsolatok. 1948–1978. [Bp.], Tankönyvkiadó, 1980, 129 p.

Kiss Gy. Csaba, Kovács István (szerk.): Hungaro – Polonica. Tanulmányok a magyar–lengyel történelmi és irodalmi kapcsolatok köréből. Emlékkönyv Wacław Felczak 70. születésnapjára. Bp., MTA Irodalomtudományi Intézet, 1986, 245 p.

Cetnarowicz, Antoni, Kiss Gy. Csaba, Kovács István (szerk.): Węgry – Polska w Europie Środkowej. Historia – literatura. Księga pamiątkowa ku czci profesora Wacława Felczaka. Kraków, Profesjonalna Szkoła Biznesu, 1997, 323 p. [1] t.

Kiss Gy. Csaba, Konrad Sutarski (szerk.): Lengyel nyár, magyar ősz. Lengyel–magyar szolidaritás 1956–1990 között. Bp., Országos Lengyel Kisebbségi Önkormányzat, Argumentum, 1997, 181 p.

Fiume és a magyar kultúra. Művelődéstörténeti tanulmányok. Bp., ELTE Művelődés­történeti Tanszék, Kortárs, 2004, 196 p. (Az ELTE Művelődéstörténeti Tanszék kiadványai 3.)

Kiss Gy. Csaba, Simonyi Zoltán (szerk.): „…egyenesen szembenézni a sorssal…” Magyar írók Zbigniew Herbertről. Bp., Széphalom, 2008, 158 p.

Kiss Gy. Csaba, Pápay György (szerk.): Közép-Európa jegyében. Írószövetségek a demokráciáért és a nemzeti függetlenségért. Bp., Magyar Írószövetség Arany János Alapítványa, Kortárs, 2011, 205 p. (Tanácskozások az Írószövetségben)

 

4.4. Kötetben megjelent írások

Hviezdoslav dala a vérről. Hviezdoslavova pieseň o krvi. In Hviezdoslav, Pavol, Országh: Véres szonettek. Krvavé sonety. Bp., Bratislava, Európa, Tatran, 1978, 71–81., 82–92. p.

Nemzetiségi olvasótáborok. In Bánlaky Pál, Kamarás István, Varga Csaba (szerk.): Olvasótábor. Egy magyar közművelődési kísérlet. Bp., Tankönyvkiadó, 1979, 54–57. p.

Liberális pánszlávizmus? Néhány szempont Ján Palárik „O vzájomnosti slovanskej” című írásának értékeléséhez. In Gyivicsán Anna (szerk.): Tanulmányok a kelet-európai irodalmak és nyelvek köréből. Dobossy László 70. születésnapjára. Bp., ELTE Szláv Filológiai Tanszék, 1980, 251–259. p.

Németh László kelet-európai érdeklődésének első szakasza: a Tanú-évek Közép-Európa képe. In Németh László életműve. A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi és az Újvidéki Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete közös tanácskozása. Budapest, 1981. november 26–27. Bp., Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézet, 1982, 42–48. p.

Nemzetiségi identitás a legújabb magyarországi szlovák irodalomban. In Eperjessy Ernő – Krupa András (szerk.): A II. békéscsabai Nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia előadásai 1980. szeptember 30. – október 2. Bp., Művelődési Minisztérium Nemzetiségi Önálló Osztálya, 1981, 2. köt. 385–393. p.

Sziklay László „polonicái”. Kelet-európai századok. In Fried István (szerk): Tanulmányok Gál István Apollo folyóiratának és Sziklai László tudományos pályájának ötvenedik évfordulójára. Bp., József Attila Tudományegyetem, Magyar Iparművészeti Főiskola, 1984, 6–9. p. (Studium)

Cultural relations between Hungarians, Czechs and Slovaks. In Kurucz Gyula (szerk.): Hungaria litterata, Europae filia. Bp., Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése, 1985, 103–108. p.

„Tejtestvérek”. Németh László Kelet-Európa-felfogásának néhány összetevője 1945 előtt. In Szegedy-Maszák Mihály (szerk.): A mindentudás igézete. Tanulmányok Németh Lászlóról. Bp., Magvető, 1985, 102–118. p. (JAK füzetek 17.)

Térviszonyok és értékek. Ladislav Ballek: A segéd. In Filadelfi Mihály (szerk.): Néhány szó a szavakról. Tanulmányok a mai szlovák irodalom 1970–1985 című konferencia anyagából. Békéscsaba, Új Aurora Szerkesztőség, 1987, 45–53. p. (Új Aurora füzetek)

Über einige Aspekte des Generationenromans in den slawischen und nichtslawischen Literaturen von Ostmitteleuropa. In Király Péter, Hollós Attila (szerk.): Hungaro – Slavica 1988. X internationaler Slavistenkongress. Sofia, 14-22. September 1988. X. meждyнapoдный cъeзд cлaвистов София, 14-22 сентября 1988 г. Bp., Akadémiai, 1988, 103–112. p.

A polgárosodás néhány kérdése a családregények tükrében. In Erdmann Gyula (szerk.): Kutatás, módszertan. Konferencia. Gyula, 1987. augusztus 26–28. Gyula Békés Megyei Levéltár, 1989, 167–173. p. (Rendi társadalom – polgári társadalom 2.)

Central European writers about Central Europe. In Schöpflin, George, Wood, Nancy (szerk.): In search of Central Europe. Cambridge, Polity, 1989, XI., 221. 125–136. p.

A kelet-közép-európai nemzetfogalom és Németh László. In Grezsa Ferenc (szerk.): A gondolkodó Németh László. Konferencia Hódmezővásárhelyen 1990. április 28-án. [Hódmezővásárhely], Németh László Társaság, Petőfi Művelődési Központ, [1990], 34–38. (Juss füzetek 1.)

A Respublika vagy Lengyelország. In Hermann Péter (szerk.): Lengyelország újra Európa térképén. Bp., Lengyel Tájékoztató és Kulturális Központ, Magyar–Lengyel Baráti Kör, [1990], 93–97. p.

A nemzetfogalom néhány antinómiája Kelet-Közép-Európában. In Réz Pál (szerk.): Bibó-emlékkönyv. Bp., Bern, Századvég, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1991, 1. köt. 111–116. p.

Vázlat a magyar–szlovák szellemi kapcsolatokról (Nyelv, ami elválaszt). In Alexa Károly, Szörényi László (szerk.): In „Tagjai vagyunk egymásnak”. A Tarzuszi szavaival köszöntik a hetvenéves Mészöly Miklóst barátai. Bp., Szépirodalmi, Európa Alapítvány, [1992], 380–384. p.

A családi tér kelet-közép-európai regényekben századunk első négy évtizedében. In Balogh Magdolna, Berkes Tamás, Krasztev Péter (szerk.): Áttűnések. A századforduló irodalma Közép- és Kelet-Európában. Bp., Balassi, 1992, 59–73. p. (Res publica nostra 2.)

Národnostné menšiny v strednej Európe – definície a typológie. In Plichtová, Jana (szerk.): Minority v politike. Bratislavské sympózium II konané 13.-16. novembra 1991 pod záštitou Václava Havla prezidenta ČSFR. Kultúrne a jazykové práva. Bratislava, Česko-slovenský výbor Európskej kultúrnej nadácie, 1992, 61–65. p.

Nedorozumenie a naše komplexy. In Zelenák, Peter (szerk.): Slovensko – maďarské vzťahy v 20. storoči. Bratislava, Historický ústav Slovenskej akadémie vied, 1992, 59–63. p.

Stanisław Vincenz életének tájai. In Vincenz, Stanisław: Tájak – történelemmel. Pécs, Jelenkor, [1994], 259–266. p. (Kiseurópa sorozat)

Nationalismus und Kommunismus in Mitteleuropa. Kurucz Gyula (szerk.): Nationalismus – Identität – Europäertum. Wortmeldungen aus acht Ländern. Berlin, Edition q., 1994, 25–34. p.

A területi autonómia jegyében. A szlovák nemzeti terület elhatárolásának döntő szakasza. In Molnár Imre (szerk.): Szlovákok az európai történelemben. Tanulmányok. Bp., Közép-Európa Intézet, Teleki László Alapítvány, 1994, 43–49. p.

In a two-way mirror: Hungarians and Slovaks. In Walas, Teresa (szerk.): Stereotypes and nations. Cracow, International Cultural Centre, 1995, 55–60. p.

Borders and nations in Central Europe. In Éger György, Langer, Josef (szerk.): Border, region and ethnicity in Central Europe. Results of an international comparative research. Klagenfurt, Norea, 1996, 7–11. p.

Was ist der Ungar? In Altermatt, Urs (szerk.): Nation, Ethnizität und Staat in Mitteleuropa. Wien, Köln, Weimar, Böhlau, 1996, 124–130. p. (Buchreihe des Institutes für den Donauraum und Mitteleuropa 4.)

Szlováknak lenni. In Chmel, Rudolf (szerk.): A szlovákkérdés a XX. században. Pozsony, Kalligram, 1996, 595–601. p. (Visegrád könyvek)

Ungarn. In Heuberger, Valeria, Suppan, Arnold, Vyslonzil, Elisabeth (szerk.): Brennpunkt Osteuropa. Minderheiten im Kreuzfeuer des Nationalismus. Wien, München, Verlag für Geschichte und Politik, Oldenbourg, 1996, 257–275 p. (Schriftenreihe des Österreichischen Ost- und Südosteuropa-Instituts 24.)

Adalékok Felső-Magyarország irodalmi mítoszához. In Mészáros András (szerk.): Eszmetörténeti és irodalomtörténeti hagyományok. Pozsony, Kalligram, 1997, 13–16. p. (Dialógus könyvek)

Dwie wizje duchowej ojczyzny w Europe Środkowej Stanisław Vincenz i László Németh. In Wyrozumski, Jerzy (szerk.): Polska i Węgry w kulturze i cywilizacji europejskiej. Kraków, MCK, 1997, 259–267. p. (Nauka 7.)

Mikszáth Kálmán és a szlovákok. In Kovács Anna (szerk.): A magyar polgárosodás kérdései – élet a századfordulón. Balassagyarmat, 1997. május 28–30. [Salgótarján], Nógrád Megyei Múzeumok Igazgatósága, [1997], 130–134. p. (Discussiones Neogradienses 7.)

Adalékok a haza irodalmi szimbolikájához. In Berkes Tamás (szerk.): Bohemia et Hungaria. Tanulmányok a cseh-magyar irodalmi kapcsolatok köréből. Bp., Osiris, 1998, 49–54. p.

A tájhaza fölfedezése. In Speer, Georg Daniel: Magyar Simplicissimus. Miskolc, Felsőmagyarország, 1998, 5–7. p. (Felsőmagyarországi Minerva 1.)

Pešť a Budín ako duchovné strediská Slovákov. Pest-Buda mint szlovák szellemi központ. In Hrivnák, Michal (szerk.): Kultúrne dedičstvo budapeštianskych Slovákov. Zborník materiálov vedeckej konferencie s medzinárodnou účasťou v Budapešti v roku 1997. Bp., Etnikum, 1998, 25–30., 138–144. p.

A Felföld polgári Atlantisza. In Szlovenszkói városképek. Kassa, Érsekújvár, Eperjes, Losonc, Lőcse. Miskolc, Felsőmagyarország, 1999, 171–176. p. (Felsőmagyarországi Minerva 4.)

Central European myths of conquest. In Cholnoky Győző (szerk.): Minorities research. A collection of studies by Hungarian authors. Bp., Lucidus, 1999, 40–46. p.

Kálmán Mikszáth und der Mythos von Oberungarn. In Behring, Eva, Richter, Ludwig, Schwarz, Wolfgang F. (szerk.): Geschichtliche Mythen in den Literaturen und Kulturen Ostmittel- und Südosteuropas. Stuttgart, Steiner, 1999, 337–345. p. (Forschungen zur Geschichte und Kultur des östlichen Mitteleuropa 6.)

A Kárpátok felől… A lengyel és a szlovák magyarságkép változásai a 20. században. In Pataki Ferenc (szerk.): Magyarságkép és történeti változásai. Budapest, MTA, 1999, 71–79. p.

„Nincs jobb bor a magyar bornál” (néhány lap a tokaji bor lengyel hírének történetéből). In Sturm László (szerk.): Tokaj a világirodalomban. Tanulmányok & művek. Miskolc, Felsőmagyarország, 2000, 11–18. p.

Ján Kollár és Tokaj. In Sturm László (szerk.): Tokaj a világirodalomban. Tanulmányok & művek. Miskolc, Felsőmagyarország, 2000, 87–93. p.

Karcsiról – két tételben. In Wlachovský, Karol: Köztes szerepben. Párbeszéd a magyar és szlovák irodalommal – közös dolgainkról. Bp., Ister, 2001, 268–276. p.

Hungary and its neighbours. In Purchla, Jacek (szerk.): From the world of borders to the world of horizons. Cracow, International Cultural Centre, 2001, 56–69. p.

Places of common memory. In Purchla, Jacek (szerk.): Central Europe a new dimension of heritage. International conference 1-2 June 2001. Cracow, International Cultural Centre, 2003, 56–69. p.

Fogadó a Krakkói kalaphoz. Lengyel motívumok és hangulatok Krúdy Gyula elbeszéléseiben. In Kovács István, Petneki Áron (szerk.): Bámulám a Visztulát… Krakkó a magyar művelődés történetében. Bp., Balassi, 2003, 183–189. p.

Zygmunt Krasiński Istentelen színjátéka. In Krasiński, Zygmunt: Pokoli színjáték. Drámai költemény négy részben. Debrecen, Csokonai, 2004, 94–96. p. (Szabó Lőrinc kiadatlan drámafordításai 3.)

Dodaci uz nacionalnu zemljopisnu simboliku. In Kruhek, Milan (szerk.): Hrvatsko-mađarski odnosi, 1102.-1918. Zbornik radova. Zagreb, Hrvatski institut za povijest, 2004, 235–238. p. (Biblioteka Hrvatska povijesnica. Posebna izdanja)

Kelet és Nyugat között. In Sallai Éva (szerk.): Remények és aggodalmak az Európai Unió kapujában. Nemzetközi szimpózium Budapesten, 2003. október 30. Bp., Természet- és Társadalombarát Fejlődésért Közalapítvány Kölcsey Intézete, 2005, 111–122. p. (Kölcsey füzetek 12.)

Fiumei képek Kánya Emília idejéből. In Steinert Ágota (szerk.): Évek és színek. Tanulmányok Fábri Anna tiszteletére hatvanadik születésnapja alkalmából. Bp., Kortárs, 2005, 177–181. p.

Nemzeti identitás – vallási identitás a közép-európai nemzeti himnuszokban. In Dávid Gyula, Veress Zoltán (szerk.): Kik vagyunk és miért. Írások az identitásról. Stockholm, EKE, 2008, 187–196. p. (Határtalan hazában 6.)

Történelmi és nemzeti héroszok a közép-európai himnuszokban. In Papp Endre (szerk.): A visszaszerzés reménye. Húszéves a Hitel. Antológia. [Bp.], A Hitelért Alapítvány, 2008, 487–492. p.

Nemzeti szimbólumok és alternatívák a közép-európai alkotmányokban. In ifj. Bertényi Iván, Géra Eleonóra, Richly Gábor (szerk.): „Taníts minket úgy számlálni napjainkat…” Tanulmányok a 70 éves Kósa László tiszteletére. Bp., ELTE, 2012, 271–277. p.

Felföldi forgácsok. In Heggyel az ég egybemosódik. Ünnepi kötet Korzenszky Richárd 70. születésnapjára. Tihany, Tihanyi Szent Gergely Alapítvány, 2011, 551–555. p.

 

4.5. Folyóiratban megjelent írások

Kiss Gy. Csaba, Kovács István: A közeledés útjain (Lengyel tanulmány a magyar irodalomról). Jelenkor, 13. (1970) 7. sz. 496–500. p.

Hopp Lajos: A lengyel–magyar hagyományok újjászületése. Irodalomtörténeti közlemények, 77. (1973) 4. sz. 488–489. p.

Pamiętnik Slowiński. Helikon, 19. (1973) 4. sz. 618–619. p.

Dobossy László: A közép-európai ember. Irodalomtörténeti közlemények, 77. (1973) 6. sz. 776–777. p.

Nemzetiségi lét – nemzetiségi irodalom. Jegyzetek az utolsó negyedszázad szlovákiai magyar irodalmáról. Alföld, 26. (1975) 10. sz. 23–29. p.

Zoltán Fábry: Vox humana. Helikon, 21. (1975) 1. sz. 119–120. p.

Testvérlap – egy lengyel folyóirat margójára. Mozgó Világ, 2. (1976) 2. sz. 44–46. p.

Julian Krzyżanowski (1892–1976). Helikon, 23. (1977) 3. sz. 393–394. p.

Związki i paralele literatur polskiej i słowackiej. Helikon, 24. (1978) 1–2. sz. 251. p.

Ady lengyel fordítója. Három kérdés Bohdan Zadurához. Napjaink, 17. (1978) 3. sz. 26. p.

Sziklay László: Visszhangok. Alföld, 30. (1979) 4. sz. 80–81. p.

Néhány szempont a lengyel és a magyar regény 1945 és 1948 közötti fejlődésének tipológiai összevetéséhez. Literatura, 7. (1980) 1. sz. 36–41. p.

Gombrowicz naplójáról. Nagyvilág. 25. (1980) 6. sz. 873. p.

Ott nemzet él. Vladimír Mináč esszéiről. Mozgó Világ, 7. (1981) 9. sz. 12–16. p.

Kerényi Grácia lengyel kitüntetése. Nagyvilág, 26. (1981) 5. sz. 762. p.

Otthon Közép-Európában. Nagyvilág, 27. (1982) 6. sz. 934–935. p.

Rapszódosz Trójából. Vázlat Zbigniew Herbert költészetéről. Alföld, 33. (1982) 6. sz. 74–77. p.

Családtörténeti modellek a közép-európai irodalmakban (Dąbrowska, Krleža, Babits). Hungarológiai Közlemények, 14. (1982) 52. sz. 341–346. p.

Egykorú szlovák tudósítások Madách képviselővé választásáról. Literatura, 10. (1983) 1–4. sz. 248–251. p.

A Literatura na Świecie „magyar száma”. Nagyvilág, 28. (1983) 4. sz. 605. p.

Bemerkungen zum Problem des sogenannten Generationenromans in Ostmittel­europa. Neohelicon, 11. (1984) 1. sz. 161–170. p.

The Slovakian historical essay or the difficulties of interpretation. Acta litteraria Academiae Scientiarum Hungaricae, 26. (1985) 1–2. sz. 285–290. p.

A tájhaza hagyományaiból. Czesław Miłosz Szülőföldi Európájáról. Kortárs, 29. (1985) 10. sz. 104–108. p.

„Tejtestvérek”. (Németh László Kelet-Európáról 1945 előtt). Alföld, 36. (1985) 8. sz. 25–34. p.

A magyarországi polonisztika 1971–1980. Helikon, 31. (1985) 1. sz. 76–95. p.

A családtörténet értelme. Babits Mihály: Halálfiai, Maria Dąbrowska: Éjjelek és nappalok. Irodalomtörténeti Közlemények, 89. (1985) 3. sz. 342–351. p.

A Kárpát-medence múlt századi nemzetiségi konfliktusairól, lengyel szemmel. Jegyzetek Wacław Felczak munkáihoz. Napjaink, 25. (1986) 7. sz. 12–14. p.

Magyar irodalom – két lengyel folyóiratban Nagyvilág, 32. (1987) 3. sz. 447–448. p.

Hungaria i/lub Slavia. Ideologia narodowa w prasie słowackiej 1861 roku. Pamiętnik słowiański, 36/37. (1986/1987) 205–245. p.

Hogy is volt azzal a nemzeti érzéssel? Hitel? 3. (1990) 23. sz. 38–39. p.

Alföldi szlovákokból – szórványnemzetiség Regio, 1. (1990) 1. sz. 44–48. p.

Milyen Szlovákiát? Heti Világgazdaság, 13. (1991) 39. sz. 71. p.

A nemzeti kérdés a 60-as és 70-es évek irodalmában. (Nem fiktív műfajok). Alföld, 42. (1991) 6. sz. 43–63. p.

Sorskérdések szlovén tükörben (Az eltört korsó című esszégyűjtemény margójára). Tiszatáj, 46. (1992) 10. sz. 93–95. p.

És a magyar nemzeti mítoszok? Élet és Irodalom, 36. (1992) 51–52. sz. 11. p.

Vázlat a nemzeti kisebbségekről. Educatio, 2. (1993) 2. sz. 173–178. p.

Hol tévesztettünk utat? Nyílt levél Bíró Zoltánhoz, Csoóri Sándorhoz, Csurka Istvánhoz, Fekete Gyulához, Für Lajoshoz, Joó Rudolfhoz és Lezsák Sándorhoz. Kortárs, 37. (1993) 10. sz. 63–72. p.

Egy régi vita folytatása: Hol van Közép-Európa? Földrajzi közlemények, 43. (1995) 3–4. sz. 221–222. p.

Civis revidius? Avagy a közép-európai polgári hagyományokról regénytörténeti példákkal. Új Holnap, 41. (1996) 3. sz. 85–91. p.

Tisztelgés Wacław Felczak emléke előtt. Európai utas, 6. (1996) 2. sz. 38–40. p.

Honalapítási mítoszok Közép-Európából. Kisebbségkutatás, 5. (1996) 3. sz. 249–256. p.

Kultúránk közép-európai meghatározottsága. Kultúra és Közösség, 1. (1997) 1. sz. 29–33. p.

Önarckép – Gombrowiczcsal. Hitel, 10. (1997) 4. sz. 77–80. p.

Honfogadások (Mítoszok hajdan- s jelenkorban, posztmillecentenáriumi jegyzetek). Új Holnap, 42. (1997) 5. sz. 62–67. p.

Adalékok az ellenzék Európa- és Közép-Európa-képéhez (Az 1987–90 közötti átmenet néhány politikai jelképéről). Új Holnap, 43. (1998) 7. sz. 106–114. p.

Nemzeti jelképek az átmenet idején Közép-Európában. Valóság, 42. (1999) 3. sz. 86–91. p.

Nemzeti és vallási identitás a közép-európai nemzeti himnuszokban. Hitel, 12. (1999) 1. sz. 72–80. p.

Dobossy László „hazái”. Nagyvilág, 44. (1999) 5–6. sz. 483–484. p.

Hungarológia, nemzetkép, Közép-Európa. Hungarológia 2. (2000) 3. sz. 180–184. p.

Krakkói naplójegyzetek 1983-ból. Magyar Napló, 12. (2000) 2. sz. 90–92. p.

A horvát himnusz közép-európai kontextusban. Tiszatáj, 56. (2002) 10. sz. 60–67. p.

Magyarország Kelet és Nyugat között. Szín, 8. (2003) 4. sz. 46. p.

A demokratikus ellenállás formái és lehetőségei a Kádár-rendszer válsága idején. Rubicon, 15. (2004) 5–6. sz. 30–33. p.

Állandóság és változás a kelet-közép-európai nemzeti himnuszok történetében 1989 után. Kortárs, 49. (2005) 11. sz. 69–78. p.

Obraz národa v hymnách střední Evropy. Slovanský přehled, 91. (2005), 3. sz. 417–424. p.

Az irodalom csökkenő presztízse térségünkben. Magyar Napló, 17. (2005) 6. sz. 46–47. p.

Húsz év után (Lábjegyzetek a Tiszatáj-botrányhoz). Tiszatáj, 60. (2006) 6. sz. 11–19. p.

November: a lengyel hónap. Hitel, 24. (2011) 11. sz. 6–7. p.

Emlékek faggatása (Örökségünk: a kádári kor), Hitel, 24. (2011) 2. sz. 226–231. p.

A zóna ideje, avagy Közép-európai emlékezetalakzatok. Kortárs, 36. (2012) 9. sz. 69–72. p.

Nemzet, függetlenség, Közép-Európa, Hitel, 28. (2015) 2. sz. 110–115. p.

„A rabul ejtett értelem” – hatvan év után. Közép-európai tanulságok. Hitel, 25. (2012) 6. sz. 65–70. p.

Rontásvilágok, ígérethazák, elitjólét

Viselkedési kultúrák, társadalmi szerepek, létmódok és rejtett folyamatok hétköznapi vagy magánérdekű tereiben, a kultúraközi viselkedésben és megértésben rejlő tartalékok, belátási perspektívák egyaránt arra figyelmeztetnek, ami a társadalmakról való tudás értelmének és felelősségének határai, kulturális kölcsönhatásai szempontjából fontos. E határok (és mozgásuk, no meg a köztük és fölöttük nekilóduló társadalmi csoporttörekvések) megannyi körei át- meg áthatják egymást, osztódnak és összeolvadnak, „olvasatokká” és értelmezési gyakorlatokká válnak a társas tudásban. Abban is, amely szűkíti a jelentéstereket, s olykor abban még inkább, melynek szélesre fókuszált nagylátószögében rangot, esélyt, érvényt kap a belátások sokfélesége, de akár a kisszerű tévedések is. Az alábbi ismertetők mintegy rímelnek is egymásra legalább annyiban, hogy a társadalomtudományok arculatváltozását nemcsak leképezik, konstatálják, hanem maguk is formálják. Felelősen, izgalmasan, olykor lemondóan drámaian. Ahogyan a kultúrák szokták a társadalmi viselkedésmódokat megőrizni… Hitvilágok, társadalmi remények, jólét-képzetek, romlások és rontások kavarognak az ígérethazák és óhajföldek horizontján, ahol kisebb sétára indulunk alább…

 

Vágyak, félszek, remények

Székelyföldi falvakban, évtizedek óta folyó kutatásokban és megfigyelési gyakorlatban fölfedett másságok, hitvilágban és mágikus vonzásokban kitermelődött vágykiteljesítésben, rituális kalandokban beavatott szerzői élmények összegződnek Gagyi József kötetében.1 A szerző a mai vallási mozgalmak, millenarista tünemények, próféták, csodák, átmeneti rítusok és másságfelfogások roppant gazdag világába kalauzol, azaz olyan kultuszokba és vágyvilágokba, ahol az emberi világ az érthetőség iránti vágyat tükrözi, a jelenségek rendjét maguk alakítva „érthető” és közvetíthető elemekből, s keretezve értelmezési meg magyarázati momentumokkal. Avagy – s ez sem képtelen állapot – a már hasznavehetetlen képzeteket nem cáfolni, lerontani, félni igyekeznek, hanem hagyják magukra maradni, elszáradni, hanyatlani akár, gond ne maradjon velük. A szociológus, kommunikációkutató, kulturális antropológus szerző a falusi világokban fölfedezett népi vallásosság jeleit, jegyeit, mágikus mechanizmusait követi nyomon, átíveltetvén az apró, kisközösségi, elszigetelt hitvilágokat az univerzális jelenté­sek, konvenciók, értékterek és hagyománytudatok „felső” világába. De éppen hogy nem a zárványokká merevedett, egzotikussá titkolódott paraszti világok kerülnek pillantása elé, hanem a megélt szakralitás legkülönb változatai: egy tanya a világteremtés fókuszában; élet és halál közötti átjárhatóságok; hiteles közlés és hűség, bizalom és törvény a helyi „hálózati társadalom” jelenkorában is; késő modern találkozások idegenekkel és tárgyakkal, közösségi automatizmusokkal; korszakok és átmeneti rítusok helyszíneivel; erdélyi szekták és alternatív vallási közösségek szertartásaival, szimbólumok és szcénák valóságleképező hatásaival, egy-egy communitas kulturális-történeti-szakrális kényszereivel; az 1940-es évek végi székelyföldi babonasággal, rémhírekkel és média-manipulációval; a kulturális emlékezet (Assmann) és a „történelem nélküli népek” (Eliade) múltkezelési stratégiáival; jósokkal és szentasszonyokkal, mágikus aktorokkal; a naturális viszonyokat fenntartó hagyományos parasztgazdaságok mentális biztonságtudatával, rontások, jóslások és extázistechnikák rejtelmeivel. Gagyi a rontás, büntetés és betegség közösségi/személyes magyarázatait, a román kalugerekhez járás klasszikus gyimesi terepén tapasztalt titokvilágok feloldásait veszi szakirodalmi szemle közegébe, s talál megannyi más megfelelőt hozzá, gazdagon megtoldva a vallásantropológia csodás világokra vonatkozó tudásanyagát az erdélyi falusi népek szakrális világának empirikus feltárásával. Vállalása nemcsak tudományos nóvum, összegző áttekintés és élményközvetlen forráskutatás, hanem a hívő lélek kozmikus rendjét, a „csodákkal működő világok” mai igényhátterét, a vágyak és remények félelmeket oldó hatásait lajstromozza, s bár nem kíván a vallásosság társadalmi funkcióival elemzően foglalkozni, a mai rituális átalakulások szisztematikus követésével mégiscsak az elemi szakrális élmények közegébe vezeti olvasóit. Kötete hiánypótló, a civilizációs fejlődésminták mellett a társadalmi igazságosságot procedurális szinten újrakonstruáló paraszti közösségek „fent és lent”-képét adja kezünkbe, átmeneteket az írásbeliség és szóbeliség határáról, néprajz és társadalomhistória, jelenkortörténet és mentalitáshagyomány szinkretikus panorámaképével.

 

Hagyomány mint átalakulás, folyamat mint fordulópont

A „rémisztő panorámaképekkel” dacoló kulturális ellenállások persze az elveszett bizonytalanságokkal, más szakrális kételyekkel, képzetekkel és intézményekkel is kölcsönhatásban vannak. Mert hát léteznek bizonyosságok is (ha mások nem, legalább a bizonytalanságok bizonyossága…!), de ennél még meggyőzőbben közöttünk él a hagyományos világok sorsfordító eseményeinek, szakrális fordulópontjainak emlékezete és megannyi konvenciója is – mint erre Gagyi kötete is több ponton utal. Nem újdonság már, sem a pár éve megjelent (de nem túl sok helyen reflektált) kötet, sem az átalakulási helyzetek vagy sorsfordulók áttekintő elemzése a néprajztudomány kortárs alkotóinak köreiben, hisz a néprajzi változáskutatás évtizedek óta evidens paradigmája a hazai és európai etnográfiának. Ünnepi viszont maga a válogatás: a 70 éves András­falvy Bertalan tiszteletére megszólaló kollégák és egyetemi hallgatók etnográfiai tanulmányaiból állt össze az a kötet, mely a Studia Ethnographica Hungarica IV. részeként kínálja hazai és (messzi-közeli) külföldi terepmunkák összefoglaló kutatási témáit.2 A Pécsi Tudományegyetem Néprajz Tanszéke a tanszékalapító emeritus professzor üdvére szóló ajánlással (Andrásfalvy még ma is egészségben és alkotóerőben…!) úgy örvendezteti meg a korszakos hatású akadémikust a vezetése alatt indult kutatások zárótanulmányaival, tapasztalati összegzésével, hogy a mikromiliőkben zajló adatfelvételek mellett nagy ívű összefoglalókkal teszi komplexszé a szakma jeles vezetőjének tematikai és érdeklődési szférájába illő feltárásokat. Minthogy Andrásfalvy kutatóként, majd szaktudósként, később kulturális miniszterként, tudományművelésben is tradicionális értékrendet hordozó közszereplőként, művelődéspolitikusként volt jelen a köztudatban, így mindazon szakmatörténetileg is jelentős kutatások, melyek a pécsi műhelyből indultak, itt szinte követhetetlen sokrétűségű összképpel kerülnek a tanulmányokba. Bevezetésül néprajzi bibliográfiáját és alapos részletességű életútösszegzését az ünneplő konferencián előadó Vargyas Gábor taglalja e tudós-politikus-kutató vállalásainak módját, okát és tágabb horizontját, köszöntő méltatását Arnold van Gennep átmeneti rítusainak ismertetésével és a „küszöbállapotok” részletrajzaival keretezve. A sokra becsült kolléga, Kisbán Eszter mintegy az átalakuló, de gazdagodása közben is mindegyre hagyományként továbbélő ízléshagyományok egyikét, a táplálkozáskultúrában széles területen elterjedt savanyú ízesítés néprajzának regionális rajzolatát mutatja be…, szinte meghökkentve olvasóját azzal, miképpen és miért oly eltérőek a történeti formák az ízesítésben a lengyel, galíciai, bukovinai és moldvai, dél-romániai és magyarországi konyhákon, milyen alapanyagok mikénti felhasználása és szakácskönyvei kínálták a paraszti kultúrában a „savanyú ízlésirány” kontinuitását az újkorban és a modern korban. A köznépi táplálkozástörténet ecethasználati, erjesztési, tejes és káposztás variációi noha kevésbé a modern fordulópontokhoz köthetők, Kisbán Eszter „vázlatában” az átalakuló hagyomány a változékonyság példatárával és térbeli megjelenítésével épp azt bizonyítja, miként marad kontinuitás maga a változás is, ha étrendről, termő gabonából és gyűjtögetett gyümölcsökből készülő táplálékok, böjti és ünnepi változatokban, leveses vagy húskísérő, szegényeknek vagy gazdagéknak való, keleti vagy északi térségek hagyományaiból „átjött” változatosságban mutatkoznak. Takács Lilla a Somogy megyei Horvátkút település- és szőlőhegy-históriáját dolgozza föl, benépesedés és birtokviszonyok, gondolkodás- és életmódminták terén a 16. századi átalakulását követő, a 20. századra szórványosodás jeleit mutató hegyközségi társadalomtörténetét taglalja. Sági Edit ugyancsak a modernizáció hatására átalakuló eszköztár és a jószágtartás kulturális dimenzióit járja be, de nem szűken magyar, hanem finnországi lapp rénszarvastartók körében. Az arktikus ökológiai viszonyok relatív tartóssága mellett a természeti környezet megbecsülésére és a technikai civilizáció hatásaira figyel, a határokon túlnyúló réntenyésztés mellett a létfenntartás új eszközeire is kitérve: a kulturális mag állandósága mellett a motoros szánok korszaka is beköszönt, a kisebbségi és etnikai eltérések mellett a kulturális diverzitást átható életszínvonal-változások képviselik a folyamatok fordulópontját. A nagy népektől körülvett, etnikai és etnokulturális sajátságait féltve őrző, de adaptációban is helytálló számi népesség „összeomlást és beolvadást elkerülve megmaradó” azonosságtudata ékes bizonysága a változó feltételek közötti értékőrzésnek. E kulturális viselkedésmódok talán még kontrasztosabbak a Nagy Zoltán által kutatott szibériai hantik körében, ahol a nyelv és sokszor a létfeltételek lassú megszűnését az adaptáció technológiai tüneményei segítik, amit például a televízió a vadászéletmódot városi életszférával kiegészítő családfő életmódpéldáival illusztrál. A tajgán megélt valóságtapasztalat és a televíziós élmény regényes, szinte szakrális átélése a kettősség átmenetiségében mutatkozik meg, a tévé mint „házi szellem” is funkciót kap, a televíziós világkép a hiedelemváltozásokra is kihat, erdei-falusi és „külföldi”-orosz oppozíciós modellekbe enged betekintést, két (vagy több) részkultúra identitásformáló hatásegyüttesére, szimbolikus küzdelmére nyújt rátekintési lehetőséget. Filep Antal a kisalföldi Tóközben végez változásvizsgálatot, jogszokások és közösségi büntetésformák jellegzetes modelljeinek ismeretében ered egy ötvenes évek végi eseménysor nyomába, tiltott határátlépés vádjának és büntetésének fogadtatását részletezi a falusi osztályharc egyes állomásainak követésével. Vargyas Gábor nagydoktori disszertációjának témájából, a vietnami brú népcsoport vallási rendszerében zajló változásokról, hagyománycentrikus és újításfókuszált antropológiai vizsgálódás tapasztalatairól kerekít izgalmas összképet, a hegyi törzs környezetéhez és szakrális tradícióihoz kapcsolódó mentalitásáról ad intenzív áttekintést. Az új aratási és cséplési módszerek elterjedése közepette megmaradó rizsistennő-kultusz és a „rituális technológiák” állapotrajza mellett egyén és közösség kihívó konfliktusát mutatja be az újítások és szakralitások dichotómiája keretében. Pócs Éva, ki amúgy e sorozat főszerkesztője is (már a nyolcadik köteten is túl vannak) a 16–18. századi boszorkányperekben megfogalmazódó időjárás-manipuláció, esővarázslás és idővarázslás mitikus körét taglalja: szárazság, jégeső, időrontás, falusi mágia, démonológia és papi varázslás kérdéseiről a boszorkányüldözés magyarországi tényanyagára hagyatkozva komponál illusztrált és roppant izgalmas tér-képet, „felhőhajtó” és „zivatarűző” garabonciásokkal, „zivatarsárkányokkal”, idővarázsló táltosokkal, jégcsőszökkel, ördögszövetségesekkel és tündérvarázslókkal. Ugyancsak „ördögi kapcsolatokkal” összefüggésben, a magyarországi Faust-mondakör térbeliségét és időiségét részletező tanulmánnyal szerepel Frazon Zsófia, aki a szájhagyomány és az írott források eltéréseit, sátáni kísértések és Luther Asztali beszélgetéseiben megjelenő szövetségkötés látomásos végkifejletét (megannyi korabeli párhuzammal) értelmezési keretbe fogva, a protestáns ördögszövetség magyarországi néphitbe átkerült változatával kiegészítve. A hiedelemalakok néprajza és a garabonciás diák vagy tudós (helyenként tudós kocsis) mondai tartalmai és a prédikációirodalomban is jelen lévő ördögszövetségi elképzelések sajátos kapcsolatrendszerében a tágabb európai hagyományba illeszkedő magyar változatok kapnak élfényt és árnyalt bemutatást. Változás és átalakulás ekkénti kultúra­történeti rajzolata a „fausti” irodalom, a nyomtatványok, ponyvák, református kollégiumi képzetátvételek olyan sztereotípia-variánsok őrzői, melyekhez funkcionálisan hasonlót részletez a kötet következő tanulmánya is: Tóth G. Péter a nemzeti értékképformálás eredettörténetéhez nyúl vissza, a magyarokról kialakult „emberevő – törökverő” képzeteket taglalja végvári katonák „kannibalizmusára” utaló források nyomán. A történeti ábrázolás irodalma (Bonfini, Drakula, Báthory Erzsébet, Dózsa-kivégzés metszetei) és a Kézai, Anonymus, Bonfini írásai vagy mintegy ezer év óta a legtöbb írott forrás szerint „vérben gázoló”, az ellenség szívét rituálisan kimetsző és fölzabáló „magyar kannibalizmus” változatai, horrorisztikus és vámpíros átmenetei egészen a 18. századig fennmaradtak mint az európai végvidékek rémségességét illusztráló képzetek, melyeknek kultúratörténeti alapjai és átmenetei adják az Európa peremén élők „vadállatiasságának” bizonyságát, majd az újkori népcsoportkapcsolatok révén a változás lassú bekövetkezéséhez, s ezek szolgáltak alapul e ritka folyamatábrához. Eposzok, az elit és a populáris kultúra hagyományképzetei kínáltak témát Mikos Éva dolgozatához is, kinek vállalása az irodalmi eposzokban megjelenő népies hatások, népszerű és hagyománykövető felfogások, átértelmezések forrásanyagát feltáró ismertetés volt. Az irodalomtudomány és a szövegfolklór-kutatások határán fogant tanulmány széles ívű populáriskultúra-szemlét ad a szerző, avagy a szájhagyomány és a népi írásbeliség határpontjain föllelt változatokból tálal hősköltészeti alapokra épített mentalitástörténetet: a Csodaszarvas „epikai perspektívája”, a történeti tárgyú ponyvairodalom nemzeti genezisrajza, a fehér ló, az ősmagyar áldozatfelmutatás táltosai, végül a kalendáriumok és naptárak romantikus konstruktumainak visszahatása a szépliteratúra legkiválóbbjaira (Vörösmarty, Arany) és a történeti nemzetvallásokra (Czuczor, Dunamelléki, Ipolyi, ősi hitvilág-interpretációk) itt szövegvizsgálatok változáskutatásának keretében, a „nemzeti nagyelbeszélések” alakzataiban kerülnek terítékre, elsősorban is forráskritikai összefüggések között. Elbeszélés, a mesemondó és szövege forgatókönyvszerű kommunikációs helyzete, hétköznapi „performance” az a kontextus, amelyben Nagy Ilona kiemeli a textus, maga az archívumokból kibányászott szöveg továbbadásának módjára vonatkozó információk jelentőségét. A gyűjtő tekintete, az elemzés lehetősége, a hiedelemmondák világértelmezése melletti narratív szituációelemzések jelentéstere kap itt kiemelt hangsúlyt, melyet még alátámaszt a lejegyzés számos körülménye, az előadó és a rögzítő szituatív viszonya is. Így a mese vagy történetmondás kiegészül(het) a narratívák lokális identitást vagy a mesélő személyes világképét tükröző felfogásmóddal, gesztusokkal, megjelenítési körülményekkel. A bemutatkozás, a prózai narratívák, a versengő elbeszéléseket közreadók személyes világa, családi háttere, a mesemondások alkalmai és szokásrendje is befolyásolja sokszor, milyen tartalmak és hangsúlyok jelenhetnek meg, s hogyan változik meg maga a gyűjtés módja, technikája, személyközi kapcsolatrendje, tartalma, melyek ugyancsak változást és állandóságot tükröznek egyszerre. S mert a szövegek, mesék, értelmezések folklórtartalmai is szituatívak, a kutatástörténet kénytelen-kelletlen számol is a változatokkal, hermeneutikai megközelítés lehetőségével, reflexiókkal, a gyűjtő befogadói, „megengedő” gondolkodásával… – mint ezt hatévnyi détári mesegyűjtő tapasztalatai alapján Ekler Andrea tapasztalta. A hermeneutikai pozíció „egyáltalán nem az uralkodás tudománya, tehát nem elsajátítás, birtokbavétel”, hanem „alárendeli magát a szöveg uralmi igényeinek”, „az értelem érvényesülését szolgálja azáltal, hogy kifejezetten és tudatosan áthidalja azt az időbeli távolságot, amely az interpretálót elválasztja a szövegtől, s legyőzi az értelem elidegenedését, mely a szöveget éri” – idézi Gadamer filozófiai vázlatát az Igazság és módszer kötetből. A kutatás közbeni viszony adatközlő és kutató között „a szövegegységekben, nyelvi megnyilatkozásokban manifesztálódik”, a kutató kérdésére az adatközlő válaszként értelmezett szöveggel nyilvánul meg, így szinte eleve utal az értelmezés funkciójára… Ennek rendjét, variánsait, a beszéd jelrendszeri sajátosságait taglalva strukturális, poétikai, szövegszüzsé és motívumrendszer alapján klasszifikálja a gyűjtött szövegeket, saját példatárral kiegészítve teoretikus megállapításait. Az így létrejövő határhelyzet a szöveg világát az egyedi, az emberi létre, természetre, világmindenségre vonatkozó tartalmak közötti válaszfalként tételezi, de találkozási pont is, mely maga a hagyományos szövegek modellálásának belső dimenziója is. Belső és formális, egyúttal a vallási-ideológiai tartalmakat hordozó kifejezőeszközök, s leginkább a tánc szerepe jeleníti meg a lelki világokban folyamatosan mutatkozó odaadást, melyről Farkas Judit írása szól, kiemelten a Krisna-tudatban élők körében folytatott kutatásai alapján. A hároméves résztvevő megfigyelésre és interjúkra épülő pécsi közösségvizsgálat a tánc vallási létben betöltött szerepére, az emberi létezés természetének és misztikumának kifejeződésére, céltudatos és akaratlagos motorikus tevékenységre irányul, mely „kulturálisan meghatározott nonverbális testmozgások sorozatából áll…, s megkülönböztethető … benső és esztétikai értékkel rendelkezik” (332. p). A vallásban és a táncokban is létrehozott célok és funkciók nemcsak magyarázzák a vallást, hanem szerepeket is kreálnak, megújítanak és megerősítenek, istenimádat célját szolgálják és naponta többszöri változatban gyakorolva szolgálják Krisnát a tánc esztétikumának ajándéka révén. A táncszertartások illemrendje, szabályozott mozdulatsora az anyagi világgal és annak kötöttségeivel szemben álló funkciója a szeretet és odaadás révén a lelki valóságot jeleníti meg a hívők és környezetük számára, mintegy Krisna valóságaként, a világban való működés elősegítéseképpen. Ugyanakkor a krisnások számára is visszatérő kérdés, az indiai vallás és a magyar életmód közötti találkozás élményének témaköre az, ami az eredeti indiai tánclépések és gesztusjelentések rendjének magyarországi gyakorlatba illesztése kapcsán fölmerül: ha a tánc kulturálisan meghatározott, átvehetők-e az eredeti változatok, jelentéstartalmaik mennyiben változnak, eszköztáruk milyen folyamatok tükrében fog megváltozni.

A kötet tanulmányaiban a változás rejtélyes állandósága s az állandósuló átalakulás harmóniája jószerivel kimondatlanul is közös alap, üdvözletképpen az Ünnepelt életműve és személye, törekvései és eredményei elismeréséül, s ugyanakkor a kultú­rák találkozási pontjain, irányadó trendjein átívelő hatások együtteseként. A kortárs modernitások mellett a rontások és ígéretek, szakralitások és fordulópontok részletrajzai, vagyis a feltárt ambivalenciák mikrokörnyezetekben megjelenő változatossága mindazonáltal válasz is a historikus közösségi kérdésekre és a kortárs élménytársadalmi aggályokra: ha változásokkal is, de átalakuló mivoltában is jelen van saját világunkban a rend, a rendszer, a rendetlenség kölcsönhatásainak, eszközeinek sokágú összefüggés-szerkezete is.

 

A jövő gyarmatosítása, modernizációs világkockázatok

A hétköznapok létmódjainak biztonsága, a civilizatorikus eredmények presztízse talán régtől fogva nem volt egyéb, mint rejtett vagy „manipulált”, kézben tartott összecsapások, ütközések tompított állapota, a kiterjedő veszélyzónák elkerülhetetlensége vagy az időszakos-ciklikus konfliktushelyzetek által megszabott társas tér. Ulrich Beck ezekről formált nézetei3 az 1986-os „kockázattársadalom” teóriára évtized múltán következő „világkockázat-társadalom” (1999) paradoxonainak és rizikóelemzéseinek eszköztárával egészültek ki, még arra is kihatással, hogy a kockázatokat evidensen uraló-birtokló hatalom napjainkra már a felosztó-kirovó hatalom fegyvertárával lett gazdagabb, hárítási és elszenvedési terekben fennhatóságot privilegizáló intézménnyé vált, mégpedig világméretekben is hatékonysággal. A nemzetközi politika és a globalizációs hömpölygés kiszolgáló intézményei részint világméretű kiterjedésekben is kezdtek (újra) gondolkodni, részint a megelőzési vagy kompenzációs tényezőket latolgatva terjeszkedni indultak, mindezekről pedig a perspektívákat igazságossági és kockázati térképeken fölvázolva a kutatók megállapították, hogy a globális pénzügyi kockázatok nem önmagukban, hanem egy reflexív modernizációs igény teoretikus eredményeiként kezelhetőek talán. De csak azzal együtt, ha a réges-rég megválaszoltnak tekintett kérdéseket újrafogalmazzuk és a hagyomány kötelékeitől szabaduló sajátos világokat a lokális sebezhetőség, globális egyenlőtlenség és „metodológiai kozmopolitizmus” mentén kezdjük újragondolni. Beck a kozmopolita Európa új modelljének, államiság és uralom új dialektikájának fényében a folyamatok fölöttébb esedékes újragondolását szorgalmazza,4 ráébresztvén olvasóját, hogy a modernitás válsága magából a modernitás győzelméből fakad, így a világkockázatok is történetileg új minőségek (232. p.), továbbá kalkulálhatatlan antagonizmusok és globális kockázatok kritikai elmélete által belátható szféráiban fogalmazhatók meg. A kozmopolita európai és a hazai társadalmi-politikai terek átalakulásának helyzetelemzéseként hosszú oldalakat idézhetnénk Beck és Grande művéből (eredetileg 2004-ben jelent meg), melyben az új európai teret a modernitás új korszakának, avagy a második modernitásnak függvényében szemléli. A szerzők szemléletmódja azért különleges, mert áthidalja a modern, polgári, individualista, nemzetállami Európa és a még modernebb, értékkonzervatív, nemzeti kereteket nem megszüntető, hanem az európai világot a nem európai, vagyis világléptékű térben fedezi föl újra. Míg a nemzetállami szemléletmód a „metodológiai nacionalizmussal”, a gondolkodás és cselekvés leküzdhetetlen ellenségekre fókuszálásával volt jellemezhető, a kozmopolita Európa a „vagy/vagy” logikája helyett az „is-is” logikát követné, kikerülve a nemzetközi térben a nemzeti terek harcos konfrontációjának sémáját, s bevezetve a nemzetet másképp integráló fogalomkört. Ezzel „horizontot nyitnak”, új integrációs logikát javasolnak, mely kifordul a nemzeti ortodoxiából, nézőpontját egyszerre irányítja az együtt élő 25 állam 455 millió egyedére, mintegy „újratervezi” a 2500 éves közös európai történelem europaizációs célrendszerét és útvonalait. A keleti bővülés, a nemzetállami szemantika kimerült víziója helyébe új értékeket és normákat állít, s kifejti, hogy nem az „egyetlen európai identitás hiányzik, amely mindenkit összekapcsol, hanem az europaizáció olyan elbeszélése, amely megérti a fellendülések és összeomlások egymásba kapcsolódását”. Tehát „Európát kell újragondolni”, nem pedig a belső piacok és a keleti bővítés révén csatlakozott szegényebbek kiszolgáltatottságát, kapaszkodását, migrációját és mintegy „fertőző”, problémákat okozó nehézkességét kell szapulni. „Ha Európa le akar számolni azzal a kétes hírével, hogy ő a legsikeresebben kudarcot valló politikai szervezet, akkor új önértékelésre van szüksége, amely három dolgot foglal magában. Ebből az első egy olyan narratíva, amely az europaizáció ellentmondásos valóságát az európai polgárok közös vállalkozásaként fogja fel. A második egy új politikai vízió, a harmadik egy új politikai integrációs koncepció, miközben mindkettőt az europaizáció narratívája kell, hogy indokolja…” (Beck – Grande 14–15. p.). Azaz: a félreértelmezett európai átalakulás még mindig nemzeti önértékelési zavaroktól szenved, túldimenzionálja történelmi feladatát, ígérethazákat forgalmaz, jóléti kihívásokban mesterkedik, a politika korlátairól és a cselekvés kulisszái által határolt térben viszont épp a sikerek révén előbbre jutó, önmagát nem mint háborús győzelemre esélyes nemzetállami identitást hirdető, önnön térségiségében kiteljesedő lényt tételezi… – ugyanis ezzel szemben ma már a választás másféle: vagy a nemzetállamok háborúja, vagy Európa kozmopolita felfogása és építése. Vagy Európa egy részének provincializálódása, darabjaira hullása és az amerikai globalizációs hatások, gyarmatosítás elfogadása a perspektíva, vagy pedig a nagyság és tehetetlenség kínos kötelékéből kijutni tudó, egymással partnerséget fogadó, hatalmi számításokat mindenkor már csakis egymással rendező térfelfogás a lehetőség. „Légies határokkal”, „nyitott projektként”, nemzetek fölötti és közötti idea formájában. Az önmeghatározások térbeli kicsinyessége (megyevilág, országbirodalom, egységesség, térkisajátítás és életszintű belső kényszerek egyre erőteljesebb földrajzi kiterjesztése) helyett a gyarmatosítás erőszakosságának épp ellenkezője, a nacionalizmusnak és népirtásnak épp a fordítottja, a transznacionális perspektívák megvalósítása lenne a remény tere. Ehhez a nemzetet, a nemzetek szervezetét, az uniós szerkezetet „önmaga intézményesült kritikájával kell azonosítani” (uo. 11. p.), nem hierarchiákban, vertikális megosztottságban, hanem a hasonlóság és egyenrangúság horizontális terében gondolkodva, a belülről irányított folyamatokat a külsőkkel harmóniába hozva kellene kivetkőzni a nemzeti ortodoxiából (400–401. p.), elfogadva a „differenciált, mozgó, komplex, időben is változó politikai konstellációkat”, leküzdve az összeférhetetlenségi szabályokat, melyek az európait a barbárral, az integrációt a széttagoltsággal, az entitást az univerzálissal hozzák párba. A kozmopolita földrész ugyanis nemzetek előtti és utáni, nemcsak hierarchikus osztályszerkezeteket rejt, hanem egyenrangú struktúrákat is, a rontások és gyarmatosítások céljai helyett a másféleség elfogadására, az eltérések okaiban a következményt is látó attitűdre, a vagy-vagyot az is-is lehetőségeire váltva új teret formál. Kulturális uniót, közös teret, együttes akaratot, újfajta térfogalmat: az érintettekét, az összekapcsolódottakét, a kölcsönös függésben élőkét.

Röviden: az etikai státusz, a hatalom képviselőinek vagy uralóinak szerepe, az egész szcéna berendezkedése tele van immár a válságok jeleivel, megrontott világokkal, a globalizáció mintázataival és árnyalataival, a megoldáskeresés térbeli és partnerségi igényével, az önrendelkezés mint visszaperelhető igazság-érvény esélyeivel, s egyúttal a mindezen lehetőségeket durván elnyomó új struktúrák, állampolitikák, válságok és „vagy-vagyok” képtelenségeivel. A civil társadalom esélyei részint jelentősebbek, világméretűek, perspektivikusak, s maguk is konstruáló hatásúak a politika totális szféráját megjelenítő igazságtalanságokkal szemben. De ez csupán töredék esély… A megoldás nem tisztán a definíciókban van, nem a tér, az önkormányzatiság, az uralmi terület, a nemzetállam vagy nemzetnélküli állam jövőjében, hanem a magánerős és közös érdeket szem előtt tartó kontroll érdekeltségében. Enélkül ugyanis sem kulturális, sem politikai, sem közösségi, sem gazdasági vagy válság-unió nem lehetséges és nem sikerképes.

Ez az önkonfrontáció és intézménykritikai attitűd („az intézményesült ellentmondások elmélete” révén föltámadt) politikai perspektívák szociológiai belátásaira kell visszahasson, sőt antropológiai kísérletek (biopolitikai, génmanipulációs és kulturális explóziókra redukált) eredményeire is, melyek dialektikáinak átlátásában a (társadalom)tu­domány egyre kevésbé illetékes, a „megakockázatok” tálalására már a média is alig alkalmas (233–234. p.), vagyis konkrét katasztrófák csődhelyzeteiért aligha tehető felelőssé. De a „felelősséget vállaló modernitás” új programja ma már nem megkerülhető, a kockázattermelés világhálójába mindannyian be vagyunk kapcsol(ód)va, így a politikai közösség mint kommunikatív felelősség hordozója mostantól a Max Weber fölállította „instrumentális racionalitással” szemben a „sokk-, szenvedés- és együttérzési logikát” figyelembe vevő kockázati reflexivitásra kell épüljön (240. p.). A modernitás feltartóztathatatlan, önmaga sikerességének diadalmenetébe vetett hitén alapuló vaksisága épp abból a konfliktusos definícióból fakad, mely „a jövőt mint a jelen gyarmatát” határozza meg, az állandó változást „haladásnak” tünteti fel, de nem tűr ellenhatalmat, s végső soron ebben áll legfőbb hatalma is: a modernség olyan szentségei, melyek a véletlenségektől szabadulni próbáló emberiség számára térbelileg eltérően oszlanak meg, ugyanakkor nemcsak szenvedés-pályákat nyitnak, hanem a haladás helyetti „progressziót” és az „innovatívat” mint olyan metafizikai végcélokat hajlamosak tételezni, amelyek valami „új üdvösség” zálogaként hatnak és csábítanak (255–257. p.).

Mindezekről mint folyamatokról tudni, kritikai rálátással felülvizsgálni, intézményesíteni, „antimodern ambivalenciákkal” körülvenni olyan értelmiségi feladat, melyet a fejlődés alapelveinek kontinuitása (elvileg határtalansága!) mellett az alapintézmények diszkontinuitásával kell összhangba hozni (258., 274–276. p.), így a munka léte és értéke, a korosztályok viszonya és a munkátlanság termelésfüggő, de szociabilitást is lefokozó jellege, továbbá az individualizáció pusztító voltának korlátozása és „időtlenségének” felülbírálata („az ego társadalma vagy a könyök társadalma”, értékek hanyatlásában feltűnő perspektívátlanság) olyan belátható kényszerek immár, melyek „győzelmi következmények”, a maguk változást hozó rombolóerejével együtt, s kezelhetetlenségük ellenében elvárható antimodern dialektikát kell alkalmazni.

Beck kockázattársadalom-kötete – mint oly sok másik is – valahol a veszély ellenhatalmaként a társadalmi mozgalmak esélyét latolgatja, az állam felelősségét és a „kikényszerített felvilágosodás” pragmatikus ideáit a tömegkommunikáció ártalmaival hozza összefüggésbe, a kockázattársadalmat „(latens) forradalmi társadalomnak” nevezi, „amelyben a normális és a kivételes állapot keresztezi egymást”, a lineáris történetfejlődési képnek befellegzett, helyette „haladás-pesszimizmus” és „nemtudás-tagadás” kora utáni „kritikai szemléletű társadalomelmélet valóságtudományi” megalapozására van szükség, arra is óvatosan vigyázva, hogy „a Weber, Adorno vagy Foucault számára rémisztő panorámakép – az irányított világ tökéletes ellenőrzési racionalitása – a jelenkor népeinek tetsző ígéret” (276–277. p.). Vállalni kell tehát az értékelés szabadságát az értékérvényesítés és értékkonszenzus alapján, továbbá szembe kell nézni azzal is, hogy naivitás, ha nem tárjuk föl a modernitás, majd az antimodernitás apokaliptikus vízióit, ha az evilági paradicsomokból száműzetést mint inspirációt tekintjük csupán egy újrakezdéshez. Azaz: nem lehet nem számolni a világkockázatokkal (terrorizmus, holocaust, ökológiai krízis, totalizálódó konfliktusok, háborúk stb.), de „semleges” vagy „értékmentes” elméletek kiagyalásával sem lehet messzebb jutni, mint egy fölismerések nélküli tagadás társadalomtudományi álválaszáig, a szembenálló oldalak közötti választás elkerülésének felelőtlenségéig (277–279. p.), az „elveszett biztonság” helyébe nyomuló megtalált bizonytalanság legitimálásáig.

 

Második modernitás, önserkentő városi munkatársadalom

Ezt a ráismerést, a jövőépítő optimizmust megkövetelő második modernitást, az önserkentő városi munkatársadalom örökségét és reményteliségét mérlegeljük nem tisztán túlfejlett nyugati várospéldák mentén, hanem a politika és a gazdaság új nyelvét megtanulni kénytelen saját világunkban is, ahol az egyének maguk szabta életmódmodellek alapján formált, sajátos jövőképben kiteljesedni próbáló civil társadalomra áhítozó jövőképét már megnevezni reméli a kortárs teoretikus, Ulrich Beck. A munka szép új világa révén5 a fejlett nyugat lassú, de biztos „brazilizálódását” és ez első modernizációból a másodikba megtett utat mutatja be különböző szcenáriókba tagolva, de elsősorban is arra fókuszálva, hogyan lesz a munka társadalmából kockázattársadalom, a polgári munka Európájából posztnacionális polgári társadalom, a nem folyamatos munkavégzés világából globális apartheid, ökológiai és digitális alárendeltség, visszavonható szolidaritás és bizonytalan politikum szerte a földrészen, de különösen a városi világokban. Beck a belső terek szolidaritásának hiányát, a kereső munkától és a klímapolitikától nem függő városlakó identitás elbizonytalanodását a globális kockázatregulációhoz kapcsolja, az intézményesült konfliktusok logikáját követi, a városlakó polgárok világpolgárokká válásának tizenkét tézisével kifejezhető individuális elköteleződés vízióját foglalja össze, benne a brazil, amerikai, holland és dán példákkal, a kereső foglalkozástól vehető búcsú összképével. Már nem erősítheti meg (Hannah Arendt nyomán), hogy válaszaink lehetnek a politika válságára, a városi „kipufogógáz-megszállottak” helyzetére, a demokrácia válságára, az

értékek válságára, a közösség válságára, a válság válságára…, hanem hangsúlyoznia kell, hogy a városokba költözés, az agrárium súlyának csökkenése, a demokratikus önszerveződés tradíciója, a munkás- és polgárjogi mozgalmak idejétmúlt programjai ismételten fölvetik annak kérdését: most már újrakezdeni kell, s csakis ennek képessége teszi élhetővé, meggyőzővé a reményteli jövőt, legyen az uniós munkaerő-politika, államnélküli civil szervezetek territoriális jelenléte, vagy diaszpórába kényszerülő migráns és hajléktalan milliók kihívó állapota, akiknek már nincs hova (és honnan vett mintákkal?!) integrálódniuk, a „munkavállalói társadalomba” és a dolgozó polgár modelljébe már nem tudnak, s a „kínálati struktúrákba”, melyeket a jelen fölajánl, már nem is akarnak. Ebből kivezető utak közül is a nagy nemzetállami finanszírozású szervezetek mellé a mind gyakoribb polgári önkéntesmunka-végzést szorgalmazza, mely nemzetek alatti, államtól független, s ha nem is rangos kereső, de az összközösséget fenntartó kapacitásokkal kecsegtethet, szemben az „autoritásokkal”, centralizációval, a nagyság bűvöletével és a kiszorítás politikájával, az önkifejezés szabadságát intézményekkel elnyomó állami túlhatalommal. S ha már a hely közössége (a szomszédság), a származás közössége (a család) és a nemzeti közösség (hovatartozás, a polgárok államilag szervezett szolidaritása) mind a múlté, a tér már nem elhatárolt, városfalakkal vagy védművekkel tagolt, az adott helyre pedig nem stabil lakosi funkciójában kötődik a többség, hanem mozgáshoz és információhoz jutva önmaga szabadítja föl cselekvő politikai tereit és alkalmazkodási energiáit, akkor ennek kell az újrakezdés reményének maradnia, távolságoktól függetlenedésre és kötöttségektől mentes életvilágokra épülnie, melyben az új munkavilág mind többek világa lehet, amennyiben az önkéntesség mint politikai érték és közösségi érdek képes ezt megszervezni. A transznacionális közösségiség így lesz (vagy csak lehet?) a jövendő kerete és eszköze, a tudatos építkezés interaktív modellje is.

 

Lokális és kozmopolita dichotómia

A nemzeti és nemzetek fölötti szerveződésmódok egyik súlyos alapkérdése a tudatos építkezés, a belső erőviszonyok megannyi dilemmája, s ezek között az elitek, oligarchiák, a politikai osztály centralizációhoz és decentralizációhoz kötődő viszonya, a tér és a társadalomszerkezet dinamikája. Ez dúlja föl most a magyar közéletet, ez jellemzi harsányan az ukrán–orosz–román belső válságokat, s üli meg masszívan a kelet-európai átmenetek, államszocializmus és kapitalizmus közötti érdekszférák térbeliségét, áldott és átkozott köztességét is. Ezt a világot, mégpedig a helyi (homokhátsági kistérség 16 településének) empirikus valóságát, a nyolcvanas évek elejétől zajló élettörténet-vizsgálatok leképeződését ismerteti meg velünk Pászka Imre, aki szegedi szociológushallgatókkal közös terepvizsgálaton a lokális elitreprodukciót követi végig mintegy negyedszázados metszetben.6 Munkájuk során a piaci rendszer szerkezetének, természetrajzának, a helyi elitek rendszerváltás kori éledésének és átmentett pozícióinak (elitcsere, új elitek rekrutációja, szelekciós hatások, kulturális beágyazottság, hálózatok és kölcsönhatások sémái) változásait, szervességét és változatait követik nyomon. Az elitfogalom hipotetikus körüljárásával kezdve, a kutatásban alkalmazható dichotómiák kérdéskörén át a tranzitológia átmenet-kategóriái felé térnek el a bevezető elméleti iránykeresési szempontjai, majd a kistérség társadalomszerkezeti, identitásalapú és normatív kérdéskörei következnek, hogy ebben a múlt, a származás szerepe, a családi háttér, a jelenkori élethelyzetek, utódok stratégiái s végül a szubjektív önképek témakörei kövessék ezt. Az összegző elméleti tapasztalatok között már az alapvetés, a bevezető kérdései is másképp szerepelnek, Pászka izgalmas szakmai kritikát gyakorol az „empirikus szociológia” terminusa körül, s értelmezi a narratív, a megfigyelői, az egészen apró árnyalatokra is érzékeny elbeszélőmódok rögzítésének, klaszterezésének kérdéseit, a kutató legkülönb érzékszervei számára is jelentéses tartalmak felmutatási esélyét. Módszertani értelemben ez az interjú-„lejegyzés” vagy „átírás” éppúgy izgalmassá teszi a mélyebb összefüggésekre, elhallgatásokra, interaktív közlésekre érzékeny kutatót arra, hogy ne a „kívánt” eredményt, a hipotézis igazolását mutassa föl csupán, hanem a beszédaktusok, kommunikatív cselekvés, narratív én-képek, interpretációs mikrojelenségek köré szervezze a feltárás egész programosságát. Az elitek ekkénti (mikro- és makrotársadalmi) jelentéstere sokkal differenciáltabb, folyamatszerűbb, kontextusokkal gazdagabb megismerési aktus, semmint azt strukturális jegyekkel, jóléti mutatókkal, formalitásokkal, ki- és rávetítésekkel átláthatóvá tehetnénk. A lokális világok belső tartópillérei, a kohézió elemei mint nem csupán élettörténeti és megértő-értelmező eljárásmódra épülő áttekintésekre adnak ugyanis módot, hanem mélységi áttekintésre is, melyben a tér nemcsak földrajzi vagy történeti, hanem szociális és mikrokulturális dimenzióiban is izgalmas rejtélyekre enged ráébredni. Ekképp az élettörténetek nem szimplán az elbeszélők észlelési és valóságleképezési elbeszélései, hanem legalább annyira a kutató megismerési, közlési, értelemadási „eredményei” is, a lineáris olvasat nem lehet puszta cél, csupán szinkronikus eseménymenet epizódjainak összefüggésrendszere inkább.

A helyi régi-új elitek tranzitológiai összképe így a helyi elitek kérdésében a gazdasági, tőketulajdonos, piacfogó, felhalmozó vagy befektető pozícióinak szociodemográfiai, társadalom-néprajzi árnyalatokban gazdag leképezése persze alkalmazkodik a szociológiatudomány klasszikusainak elitfogalmaihoz, történeti térképeihez, kapitalista mintasokaság-jellemzőihez, protektív és produktív képleteihez. Ám mindemellett a helyi elitek szerepváltási trendjei közé a helyi jelentésteret, az „újkapitalista” jóléti világ „jólléti” szegmenseit is érzékenyen beillesztik itt a kutatók, a formai jegyek mellé a tartalmit is mintázatként értékelik. A „nyertesek/vesztesek” köre így kiegészül perszonális habitussal, egyedi célokkal, értékekkel, normákkal, teljesítmények hatékonysági mutatóin túli reprezentációival, önképével, pozicionáltsági örökséggel, rétegződési víziókkal, identitás- és imázsépítéssel is. Sőt, mint a kötet szinte záró konklúziója is hangsúlyozza (270. p.), a vidéki világban az individuális nagyratörés csupán egyik vízió és célképzet, ennél olykor fontosabb a kollektív szellemből, helyi élettörténetekből, létformákból, képzettségből, minőségi tartalmakból és jegyekből álló részvételi szerepkör, az ottlét és hogylét összhangja, az értékteremtő és értékmentő funkció továbbvitele, a bizalom és partnerség fogalma, presztízsének megőrzése is.

 

Tekintélyelvű vagy demokratikus? Hierarchikus látásviszonyok

Csepeli György, Murányi István és Prazsák Gergő kétségbeejtően izgalmas kutatásba fogott az ELTE Társadalomtudományi Kara révén, melynek épp a társadalmi értékteremtő és értékmentő, közelebbről a tekintélyelvű és a demokratikus személyiségorientációk aktuális állapotáról, a nemzeti tudat, újradikalizmus, diszkriminációs hajlandóság és intoleráns viselkedéstípusok tárgykörében. Az Új tekintélyelvűség a mai Magyarországon című kötet7 a recenziómnak keretet adó kulcsszavak legharsányabb kontrasztjait (is) tartalmazza, előítéletek, családi és vallási háttér, társadalmi státusz, kontroll és dogmák, nemzeti tudat és jelképek, paranoiák és tragédiák, diszkrimináció­típusok és radikalizálódás, elköteleződésen alapuló szabadság vagy tekintélyelvű vezetés, hitelesség és jövővíziók megannyi változatában. Ennek körvonalait és a tekintélyelvűség hazai, európai, térségi, szociális és mozgalmi dimenzióit a perspektíva határán valamiképp az „ígérethaza” képlékeny tüneménye, a vágyott-remélt-idealizált nemzeti konstruktum élteti, nemegyszer szemben a földrészünkre jellemző modernizációs folyamattal, a nemzetállamot osztályokra és ellentétekre, külső és belső érdekkörökre, vetélytársakra és ellenségekre kondicionáló folyamatokkal vagy nyugati modellekkel. A szerzők a tekintélyelvű modernizációk és gyarmatpolitikák veszteseit térségünkben megnevezve s az identitásvállalásban mentális örökségként továbbhordott közösségi hisztériák tekintélyelvűség-formáira utalva tűpontosan megjelenítik azokat a mintázatokat, melyekből az új tekintélyelvűség, a nyílt és demokratikus gondolkodás helyetti zárt és autokrata verziók jelenléte, a belső szükségletek és a nukleáris család pozícióvesztése miatti vezérelvűség-beállítódás részletező árnyrajzát, s mindezt empirikus kutatásuk mintegy félszáz oldalnyi függelékével is igazolhatóvá teszik. Összegzésükből kiderül az is, hogy a Konfliktus Monitor által reprezentált projekt és kontroll-mintavételi kiegészítése a nemzeti radikális szervezet vezetőivel és tagjaival készített interjúkra építve lehetővé teszi egy „zártan értelmezett” magyar identitás kategorizáló elgondolását, lehetővé teszi a külső világ mint fenyegető, ellenséges közeg értelmezését, a történelemfölfogás „ellentörténelemként” hangsúlyozott magyar verziójának kultikus és etnocentrikus képviseletét. Ezzel pedig a „régi tekintélyelvűséghez” képest (hagyományos női-férfi szerepek, ideális család, közösségi kötelékek) egy új, a szociális dominancia elfogadását is tükröző sajátos tekintélyelvűséget konstruál magának, ellenséges csoportok megnevezésével erősített szabadságfölfogást, érzékenyít a környezeti és társadalmi kérdések iránt, nosztalgikus elképzeléseket dédelget a nemzeti azonosságtudat és ennek (autokratikus, szélsőséges) előképei iránt, hárítva a fasiszta, rasszista, antiszemita stigmákat, egyúttal patetikus motivációk (katonai hagyományok átörökítése, nemzeti érdekek védelme, tenni akarás az országért stb.) vállalásával szorgalmazza a zárt „mi-tudat”, a rejtőzködés és intimizálódás, a belső törésvonalak mentén és a kizsákmányolókkal szemben indokolt ellenállás feladatát. Sűrű, sötét, a nemzeti radikalizmus félelmes súlyát a maga rejtett árnyaltságában is drámaian fölmutató kötet ez, a recenzensnek az elismerésre érdemes és kivételes szakmaiság tűnik föl elsőként és sokadik kézbevételre is, valamint a megértő kezelésmód és az árulkodó vészjelek tömege olvastán ébredő kötelességtudata, hogy legalább jelzést adjon a kötet létéről. Ha nem lenne épp ettől már „gyanús” is bizonyos olvasók számára, röviden csak „kötelező olvasmánynak” nevezném a társadalomtudományok terén.

 

Történeti felelőtlenség, szakrális felelősség, univerzális ígéretvilág

A históriával korszakos aszimmetriába kerülő radikalizmusok, fejlődési ideák, múltakat végképp eltörlő ideológiák nem kímélték sem elődeink földrajzi tájait, kulturális és életviteli körülményeit, magatartási és gondolkodási örökségét, sem napjaink köz- és világpolitikai eseménymenetét. Korunk nem egy térségében, államában, szakrális és politikai kultúrájában is sodróan, sőt harsányan kihívóbban van ez így. A nagyhatalmi politikák szökőárjai által megvert tájak és népek egyik korszakos és példázatos univerzuma napjainkban az egyetemesnek nevezett „fejlődési trendek” sorsalakító hatásainak sorába került iszlám civilizáció is, melynek mibenlétéről világhíres kríziselméletek, egyetemes tiltások és kollektív rombolások fejleményei adtak hírt az elmúlt néhány évben (és Huntington jóslata vagy a 09.11 óta még zúzósabban). Az iszlám (közelebbről az arab) társadalmakban végbemenő radikális változások tavaly óta még kihívóbban tükrözik azt a belső osztottságot, melyben a politikai radikalizmus egyfelől a nemzetközi alkufolyamatok részévé, de belülről tekintve a globalizációs hatások elutasításának öntörvényű válaszlépésévé is változott. A radikális iszlám jelentkezése, a világ válaszainak interkulturális feszültségei pedig a helyi harci szervezetek fokozott veszélyforrássá alakulását idézik elő, s tükrözik tova a fenyegetettségét mindegyre átélő egyetemes horizont felé. Migrációs krízis, szakrális megosztottság, kulturális zárkózottság egyik oldalon, kiszolgáltatott és rossz válaszokat adó (vagy erőszakos kérdéseket fogalmazó) társadalmak a másikon… – ez talán az alapképlet arról a narratíváról, melyet Póczik Szilveszter vezet föl Az iszlám forradalom. Négy műhelytanulmány a radikális iszlámról című kötetében.8

A szerző mint fasizmusértelmezések, idegen-felfogások, roma integrációs problémák, nemzetközi migrációk és terrorizmusok szakkutatója az utóbbi időkben legfőbb témakörét, a radikális iszlám ideológiáit és intézményeit veszi szemügyre, imponáló alapossággal. Elsősorban eszme- és ideológiatörténeti, politikai és kulturális mutatkozásokat tárgyal, s teszi ezt négy nagyobb fejezetben: az elsőben a radikális iszlám felemelkedésének és hatásának, térhódításának mögötteseitől, kezdeteitől az integrista törekvésekig, a másodikban az iszlám militarizmus vahabita, millenáris, messianisztikus, misztikus és reformista formációival, a harmadikban már a hódító és terrorizáló mozgalmak természetrajzát, a negyedikben pedig a harci szervezetek és stratégiák politikai-szociális (Hamasz), valamint radikalizálódó reálpolitikai (Hezbollah) ágát ismerteti meg velünk, az eredetileg földalatti terrorszervezet társadalomszervező erőinek, szociális bázisának és dogmatizmusainak szemlézésével. Alapos értekezés ez, kimerítő bibliográfiával, összefoglalókkal, angol nyelvű kivonattal, weboldalak forrásjelölésével, egyszóval illő tudományos apparátusával.

Amiért a kötetet ide illesztem a fenti szelídebb és interkulturális kölcsönhatásokra hangolt keretbe, történeti és kultúraközi érintkezések miliőjébe, az épp ama közelítésmód, amely a szinte biztonságpolitikai súlyú monografikus művet az érintett államok, kultúrák történeti felelősségének és szakrális korlátoltságának állapotrajza. Póczik alapos bevezetője, részletező útmutatásai és lenyűgöző forrásbőségű mélyfúrásai nemcsak „riasztóan más”, fölöttébb idegen világok belső és intim, szakrális és konvencionális centrumában kalauzolnak végig bennünket, hanem átlátni segítenek, rápillantani és megérteni akarnak olyasmi folyamatokat, melyekről föntebb mint historikus átmenetekről, eltérő korok más és más társadalmainak kulturális attitűdjeiről, kollektív emlékezeteiről, belső megosztottságairól és drámáiról (is) szólnak, s ez az opusz hasonlóképp tesz, nemzetközi politikai és hétköznapi felelősségre hívva föl a figyelmet. A másságok korszakai és felelőtlenségei, no meg a szakrális szférák örök küzdelmei itt olyan kérdéskörben, világjelenségben, kínos és fenséges összhatásban mutatkoznak, hogy tanulni belőlük történeti felelősség és társadalomszervezeti respektus kötelezettségét kell előidézze. Sápad a recenzens, amiért látva látszik, hogy egy egész kutatói életút és kitartó tematikus elkötelezettség szükségeltetik ahhoz, ennyire belátható összefüggések foltonfoltja épülhessen egymásra, vagyis elönti a reménytelenség, hogy mindebből töredék tőszavakat lehet csupán egy ismertetőbe emelni, annyira rétegzettek, átfedők, kölcsönhatók, áttünedezők és időlegesek minden tények és narratívák. A kötet alighanem az „arab tavasz” iszlám forradalmai után újabb fejezettel is bővülhetne, sőt többel is, hisz „a politikai űr és modernizációs útkeresés” vallástanáról vagy az egyén és közössége viszonyrendszerének a globális terrorba futó alternatíváiról még nem is értekezik a vallásos én tónusában (igaz, teszi ezt Afrika térfelén számos kötetben a Publikon Kiadó egyre bővülő szerzői köre). A bukott/buktatott arab diktátorok sorsa, a polgárháborúban vergődő iszlám államok hatalmi perspektívái ugyanakkor a kortárs olvasót is arra figyelmeztetik, miféle radikalizmusok inherens és konzisztens eszmeképzetei erősödnek meg biztonságpolitikai krízisformán, példát és fenyegető sejtelmeket asszociálva a monokratikus berendezkedések kelet-európai jövőképéhez.

Olvastam és olvastam… Beszélgetés Verebélyi Kincső professzor asszonnyal kultúráról, néprajzról és az élet dolgairól…

Az ilyen típusú beszélgetések obligát kezdőformulái az indíttatásra, a családi háttérre, a gyerekkorra vonatkoznak. Mesélj röviden gyerekkorodról, az indíttatásról, hogyan kerültél a néprajz, pontosabban a folklorisztika közelébe? De mindezek előtt (noha, úgy gondolom, nem sok köze van későbbi pályaválasztásodhoz, ám az interjú megjelenésének földrajzi koordinátái miatt talán mégis helyénvaló a kérdés): hogyan születtél Csallóközcsü­tör­tö­kön?

Minden hivatalos bemutatkozásnál, ami­óta csak emlékezni tudok, meghökkenés és néha kacagás kísérte az adataim felsorolását. Mindenesetre keresztnevem hallatán már nem kell sokat gondolkodni azon, hogy a Mátraverebélyről származó palóc és szlovák elődökkel bíró Verebélyi Pálnak és a szabadkai bunyevác Osztrogonácz Alojziának ősmagyar keresztnevű gyerekei lesznek: Kincső és Koppány. Mire idáig eljutottam az adataim felsorolásában, születési helyem megnevezése – Csütörtök – már csak a csattanó volt. (Ob­ligát szóváltás: Nem mikor, hol? Csütörtökön! Az egy hely?) A második világháború zűrzavarában a szüleim a környéken kerestek biztonságot. Mivel Pozsonyban éppen bombázták a kórházat, ezért Úszoron, otthon születtem meg 1945. február 7-én. Ott nem lévén anyakönyvi hivatal, a ma Csallóközcsütörtök néven ismert községben éppen csak megkereszteltek, illetve anyakönyveztek. Egy bő év múlva édesanyám szüleinek a közelében, a jugoszláv határtól pár kilométerre lévő Mélykútra kerültünk, ahol édesapám körorvosként dolgozott 1956-ig. Mivel ez még a származás szerint megkülönböztetés ideje volt, engem hamar felvilágosítottak az „értelmiségi” kategóriába tartozó szülők gyermeke tanulási esélyeinek várható alakulásáról. A muníció már az első elemitől fogva az volt, hogy nekem kitűnően kell tanulnom, ez a kötelességem, azokkal az osztálytársaimmal szemben is, akiknek libát kellett őrizni, nem pedig leckét írni, mert majd nem tanulhatok tovább. A környékbeli rokonság, az iskolatársak és a családnak az ötvenes évek falusi életébe betagolódó életmódja révén mi is részese voltunk a falusiak mindennapi életének. A háztartatás, a kertművelés, a disznóvágás nálunk is ugyanúgy folyt, mint a szomszédoknál. A falut sújtó társadalmi események – a kulákoktól való rekvirálás, a kitelepítés, az elkobzások ugyan a gyermekvilág felett zajlottak, de a felnőttek félelmeit, kétségeit a gyerekek is érzékelték. Furcsa sokidejűség egy adott időszakban: az öcsém és én nagyon boldog, védett, meleg, szerető családban nőttünk fel, figyelmesen elgondolt és kiválasztott kulturális élményben részesültünk, hosszú, gondtalan nyaralásokat élvezhettünk, miközben érzékeltük a korszak borzalmait is. Határsávban éltünk, ami csak fokozta a bezártság tényét. Hamar megtapasztaltuk és megértettük, hogy létezik egy külső világ a maga szabályaival, és létezik egy másik, amelyben az éppen adott társadalmi pozíciótól függetlenül más értékek a fontosak – ilyen a tudás, a tájékozottság, a tisztesség, a tisztelet, a kitartás, a munkaszeretetet. 1957-ben édesapámat Kistarcsára internálták, kiszabadulása után pedig Budapestre költöztünk, ahol 1959-ben lényegében véletlenül a Radnóti Miklós Gyakorlógimnáziumba kerültem…

liszka_foto

A Radnótiból többen is a néprajz holdudvarában kötöttek ki. Nagy Ilona jut most hirtelen az eszembe, de úgy rémlik, mások is… Befolyásolta ez későbbi pályaválasztásodat? Egyáltalán minek alapján választottál „pályát”?

A Radnóti a hatvanas évek elején alapozta meg azt a szakmai hírét, amely ma is előkelő helyet biztosít neki a fővárosi középiskolák között. Szakkörök, énekkar, nyelvi oktatás, filmesztétika, iskolarádió, politikai viták, ismerkedő teadélutánok, közös színházlátogatások, táborozás: mindezek a diákok képességeinek sokoldalú és szabad kibontakozását szolgálták egy ideológiailag mereven elkötelezett oktatási intézményben. A gimnáziumi évek alatt nagyon sok intellektuális élményben volt részem, új és újabb művészi, szellemi, színházi esemény, irány vonzott. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat sokféle előadás-sorozatára jártam: mindent akartam tudni, és minden érdekelt. A sokféleség iránti érdeklődés másfelől éppen azt jelentette, hogy nem tudtam eldönteni azt, hogy mivel is akarok foglalkozni. A természettudományok tiszta logikája vonzott, miközben a bonyolultabb összefüggéseket már nem értettem. Az irodalom, a művészettörténet, a színház volt az álmok világa, de fogalmam sem volt arról, hogy errefelé hogyan kellene elindulni. Érettségi után az ELTE Természettudományi Karának vegyész, valamint a Színművészeti Főiskola színházrendezői szakára jelentkeztem. Ebből természetesen nem lett semmi…

 

Miért?

Mert a jelentkezés mind a két helyre csak ötlet volt, és nem kísérte igazi felkészülés. Amíg a következő felvételire vártam, kezdtem el 1963 szeptemberében segédmunkásként dolgozni a Chinoin Gyógyszergyárban, és alkalmanként szociológiai kérdőíveket kérdeztem le pamutipari munkásnők körében. Egyetemre is „jártam”, mivel a gyógyszerkísérleteket a főnököm az ELTE Természettudományi Karán folytatta, és nekem kellett a kísérleti patkányok farkát fogni, amikor izotópot fecskendeztek az álla­tokba, hogy azután a szer felszívódásának mértékét vizsgálhassák.

A vegyészet túl reális és ugyanakkor absztrakt is volt ahhoz, hogy én kapaszkodókat találhattam volna benne. Így arra gondoltam, hogy hasznos lesz, ha nyelveket tanulok. El is végeztem aztán a német–francia tanári szakot, 1964-ben Debrecenben elkezdve, majd a budapesti BTK-n 1969-ben befejezve. Tanítottam, tolmácsoltam, kutatóknak céduláztam, fordítottam a tanulás évei alatt. Török Katalin, aki elemista korom óta osztálytársam volt, néprajz szakos lett, és én a Pesti Barnabás utcában a Francia Tanszék földszinti folyosójáról a hátsó lépcsőn jártam fel a néprajzosokhoz, akik nagyon családias hangulatban és baráti közelségben éltek a tanáraikkal. Ez a közeg nagyon hiányzott nekem és nagyon vonzott.

 

Ennyi? Hogy a „családias hangulat” nagyon vonzott?

Dehogy, de erre mindjárt rátérek… Némi kitérők után a kortárs művészek kiállítási intézményében, a Műcsarnokban dolgoztam néhány évig. Ez az időszak igazán a szabadság jegyében telt el: kevés olyan hivatalos munkám volt, ami az irodához kötött volna, viszont sokat tolmácsoltam kitűnő művészek, művészettörténészek, műkritikusok mellett. Itt tanultam meg például azt, hogy nemcsak verbális, hanem nagyon sokféle intelligencia létezik, hogy a művészi akarat és kifejezési mód mennyire nehezen írható le szavakkal. Nemcsak a korabeli európai képzőművészeti áramlatokról szereztem benyomásokat, hanem a legendás három T. – a tűrt, tiltott, támogatott – kalitkának a képzőművészek körében való működtetéséről és a szabadság megteremtésének megannyi módjáról is. Ugyancsak itt rögzült belém az, hogy a műalkotásokkal, egyáltalán a tárgyakkal nagyon személyes viszonyt lehet kialakítani, és mély meggyőződésem, hogy csak akkor tudunk azokról valamit írni, ha érzékszerveink révén a tárgyak belénk ivódnak. Az akkori műcsarnoki művészettörténészi kiállítási gyakorlat nem igazán vonzott. Keresve a továbbtanulás lehetőségeit, ott és akkor elképzelhetőnek tűnt, hogy a néprajzos képzettséget a kiállításrendezői gyakorlatban majd hasznosítani lehet. Be is iratkoztam az ELTE Bölcsészkarának néprajz szakára egyéni levelezőként, ugyanakkor a marxista–leninista esti egyetem levező szakán esztétika tagozatra is elkezdtem járni. (Ez utóbbi képzési forma nagyon hasznos volt, mert három hét plusz szabadságot jelentett évente, amit nagyon nagyra becsült az ember. Mindamellett a korszak jeles esztétái voltak az előadóink, többek között például Zoltai Dénes.)

 

Maradjunk a néprajznál. Mesélj valamit az akkori budapesti néprajzi tanszékről, tanáraidról, akik persze nekem is tanáraim voltak, de Tőled szeretném hallani: Neked mit adtak, mit jelentettek és – kik?

A néprajzi tanulmányaim idejéről a tantárgyak sokfélesége, néhány tanárunk személyisége, az évfolyam összetartása és a Néprajzi Intézet családias légköre volt az, ami a saját életemről való elgondolásaimat befolyásolta. Otthonosan éreztem magam, hiszen korábban is sokat dolgoztam együtt Winkler Gyuláné Zsuzsa nénivel. A tanárok közül is ismertem Tálasi István professzor urat, dékán korából. Mint a szakma egészéért és a tanítványaiért felelősséggel tartozó tanár egész életemre szóló mintát adott. A könyvtárszobában még táncoltunk is egyszer, amikor valamilyen tánclépést kívánt professzor úr Zsuzsa néninek bemutatni. Voigt Vilmost futólag már ismertem, mivel a Radnótiban gyakorló tanárjelölt volt néhány évvel korábban. Nagy elismeréssel gondolok ma is Bodrogi Tiborra, aki sokféle ismerettel, előadásainak könnyedségével és a szakma iránti feltétlen elkötelezettséggel foglalkozott a tanítványokkal. Az Acta Ethno­graphica szerkesztőjeként olyan könyvismertetések megírásával bízott meg, hogy máig emlékezem a szövegekkel való birkózás nehézségeire. De azt is megtanultam így, hogy a feladatokat méretezni lehet és kell a hallgatók számára, mert ha magasak a követelmények, akkor a teljesítés magasabb színvonalához alkalmazkodnak. A többi tanárunk esetében, mondhatni a tudományszak összes további fórumával kapcsolatban is az volt a benyomásom, hogy mindenkinek a szakma a legfontosabb az életében. Az élet és a foglalkozás azonosítása magasztos életcélnak tűnt, amit ma sokkal józanabbul ítélek meg. Sokféle körülménynek kell szerencsésen alakulnia ahhoz, hogy a hivatásának élő nő további szerepköreiben is jól tudjon teljesíteni.

A tanulmányaim utolsó éveiben még tettem egy kis kitérőt: az Egyetemi Lapok munkatársa lettem, újságíró-diplomát is szereztem ugyanakkor, amikor az etnográfusit. Az újságírói munka alkalmat adott arra, hogy az ELTE működését részleteiben is megismerjem, a rektortól a nyomdászig, a karbantartóktól a buszsofőrökig sok mindenkit kellett meginterjúvolni, bemutatni. A későbbiekben ez hozzájárult ahhoz, hogy a „Mädchen für alles” szerepkör az enyém legyen a Folklore Tanszéken. Ennek a felvállalása részemről alaphiba volt. Ám én egy ügyért lelkesedtem, és ebbe a függönymosás ugyanúgy beletartozott, mint a könyvvásárlás, amelyet évtizedeken át csináltam, felügyeltem, szerveztem.

 

Nem tudlak nem megállítani és rákérdezni: az imént azt mondtad, hogy egy bizonyos a „mindenes” szerepkörnek a felvállalása részedről „alaphiba” volt. Ismerős szituáció, azért is kérlek meg, hogy ezt fejtsed ki egy kicsit bővebben!

Épeszű ember irtózik a hivatali ügyintézéstől. Nekem se ez az erősségem, de egy korábbi munkahelyen megtanultam, hogy az ilyen jellegű feladatokat azonnal el kell intézni, mert akkor nem hurcoljuk azokat koloncként tovább. Ha meg tovább passzoljuk, akkor még sokszor rá kell kérdezni, hogy el van-e intézve az, amin már régen túl lehetnénk. A Folklore Tanszéken – ugyanúgy, mint másutt – az oktatás, a tudományos élet körülményeit is meg kellett teremteni. Miután én voltam a legfiatalabb sorban, nem is volt kinek tovább passzolni az ilyen feladatokat. Ezenkívül a korábbi személyes ismeretségek is a kezemre játszottak. Az oktatók kapcsolatrendszere mellett, amelynek például a lift és a menza is fontos csomópontjai voltak, a titkárnők, ügyintézők, könyvtárosok sem csak „feljegyzések” formájában kommunikáltak. Az ebben a körben való személyes részvételem még akkor is folytatódott, amikor a Folklore Tanszéknek saját tündéri, melegszívű titkárnője lett, mivel továbbra is én maradtam a gazdasági ügyek (és a külkapcsolatok) felelőse. A kezdeti apró-cseprő vásárlások helyett jöttek aztán a szép pályázati szörnyek. Cseh Sándorné Erzsikével – a Folklore Tanszék másik kotlósával – amíg csak nyugdíjba nem ment, azért jól megoldottuk a szerepelosztást. Nemcsak aktákat tologattunk, szerettünk barátságos légkört teremteni, ünnepségeket szervezni stb.

 

No és akkor most egy kicsit kanyarodjunk vissza! Lassan elkezdtél kutatni, publikálni… Elsőre Róheim Géza neve jut az eszembe, és viszont… De annyira, hogy ha Róheim néprajzi vonatkozásaival találkozom, nem lehet, hogy ne a Te neved jusson erről az eszembe. Mesélj erről a „Róheim-szerelemről”!

A sok és sokféle kötelező olvasmány közül arra emlékszem, hogy Freud Totem és tabuját, illetve Róheim több munkáját is el kellett olvasni. Freudot korábban is olvastam, Róheim szövegének a többiekétől olyan markánsan eltérő stílusa és tartalma feltűnt nekem. Róheim életműve lett a szakdolgozati, illetve egyetemi doktori disszertációm témája. Sok támogatást kaptam tanáraimtól, idősebb pályatársaktól: nemzetközi konferenciákat, kiállítást szervezhettem, Róheim írásaiból válogatásokat szerkeszthettem. Róheim életének nyomon követése egykori, itthon és külföldön élő kortársaival – még rokonaival is – összehozott, a szó szoros értelmében véve világok tárultak fel előttem, tudományos és társadalomtörténeti értelemben is. Igyekeztem megismerni és megérteni a pszichoanalízis alaptételeit, de ez együtt járt a budapesti pszichoanalitikus iskola történetének a bogozgatásával is. Akkoriban úgy tűnt, hogy minden ismerősöm nekem szállít adalékot: több egykori művészettörténész kollégám árult el valami fontosat Róheimről: az egyiknek az édesapja volt pszichoanalitikus, a másik Róheim édesanyjának volt az unokahúga, a harmadik együtt játszott Róheim analitikusának a Párizsban élő lányával… Tőle szerezhettem meg Kovács Vilma és Róheim Géza leveleit az MTA Kézirattára számára. Megismerkedhettem Georges Devereux-vel, aki halála előtt még kifejtette nekem Róheimet illető kritikai nézeteit. Charme-os lovagom lett Róheim unokaöccse, a Brüsszelben hírnevet szerző grafikusművész, Charles Rohonyi, aki hosszú városligeti sétáink alatt mutatta be nekem a második világháború előtti városligeti villák lakóinak életét, és a Fasori gimnáziumban szerzett élményeit. Vele kapcsolatban voltam haláláig. A Ferenczi Társaságot alapító pszichoanalitikusok örvend­tek a Róheim-életmű egésze megismertetését szolgáló tevékenységemnek, Róheim amerikai és angliai feltételezett hagyatékának a feltárásában komoly segítséget nyújtottak. Az életművével való foglalkozás igazán megalapozza azt a szemléletet, hogy az apró néprajzi tényeket átfogó rendszerbe helyezve értelmezzük. Ezért írtam nemcsak egyetemi szakdolgozatom, hanem az egyetemi ún. kisdoktori dolgozatom is erről az életműről.

 

Kutatásaid, publikációid egy másik meghatározó súlypontja a „népművészet” kérdéseinek, egyáltalán létének, megjelenési formáinak, határainak a feszegetése…

Még az újságírói időszakomban írhattam cikkeket egy vadászlapba. Az anyaggyűjtés során jutottam el a Nemzeti Múzeum fegyvertárába, ahol felfedeztem a 19. századi polgári lőtáblákból néhányat. Ezek a deszkára festett naiv képek nem tartoztak semmilyen közismert műfajhoz: ezért szedtem azután össze a vidéki múzeumokból is további fellelhető példányokat és írtam róluk egy kis könyvet. A műfajok közötti jelenségek, az átmenetek, a határok között szabadon hagyott sávok iránti érdeklődés egyre tudatosabbá vált bennem.

Az etnográfusdiploma megszerzése után valamivel aztán tanársegédi kinevezést kaptam az ELTE BTK Folklore Tanszékére. Ezzel egy időben kaptam meg a kandidátusi aspirantúra ösztöndíját is, amelynek a témája a magyar népművészet stíluskorszakai lettek. Ma nagyon kritikusan viszonyulok ehhez a tanszéki döntéshez, ami eléggé befolyásolta további szakmai életem. A tanszéken ugyanis úgy gondolták, hogy a népi díszítőművészet témát mindig külső előadó adta elő, ezért nem lesz haszontalan, ha én ezen a területen tájékozódom. A néphit és a népszokások világa után egyszer csak ott találtam magam a Néprajzi Múzeum több százezer tárgya között, mint az óceánba esett hajótörött. Ez az érzés nagyon sokáig kísért el engem. Ennek ellenére a Néprajzi Múzeumban töltött három év alatt (1981–1983) sok mindent megismertem és sok mindent megértettem, ami nemcsak a téma, hanem az oktatói tevékenység szempontjából is fontossá vált számomra később. Témavezetőm, a Néprajzi Múzeum akkori igazgatója, Hoffmann Tamás a korábbi gyakorlattal szemben megengedte, hogy a raktárakba szabadon bejárhassak. Hónapok teltek el azzal, hogy raktárról raktárra járva kézbe vegyem a tárgyakat, olvassam a leírókartonokat és végeláthatatlan beszélgetéseket folytassak a kollégákkal. A múzeumban ma sem érzem az idő múlását, mert igaz ugyan, hogy az egykori játszótársak már nem ott dolgoznak, de sok tanítványom került a helyükre, akikkel ma is rá tudunk csodálkozni a váratlan leletekre. Ma is megkerestek, s egy azonosítatlan betlehem származásának helyét próbáltuk kibogozni.

Olvastam és olvastam, az olvasmányok egy része olyan kásahegynek tűnt, amelyben a gondolat elsikkadt. Másrészt olyan jelenségekről is olvastam, amelyeknek a megfelelőit a mi anyagunkban is meg akartam találni. Meg is találtam az esetek egy részében. Ilyen felfedezés a magyar népi grafika mint műfaj, amelynek egy teljesebb bemutatása és a tudatosítása még mindig várat magára. Ugyancsak ekkoriban ismertem fel az ún. mintakönyvek és a magyar népi ornamentika közötti összefüggéseket, az iskolai kézimunka szerepét, és még sok minden mást. Szerencsémre kisebb témákat megírhattam a Múzsák című művelődési folyóiratban, ahol kitűnő képszerkesztők művészi érzékenységgel segítették elő azt, hogy a mondanivalóm képileg is megjelenjen. Ezek az írások összegyűjtve A hagyomány képei címen a debreceni néprajzi tanszék Folklór és etnográfia sorozatában meg is jelentek, amiért ma is hálás vagyok Ujváry Zoltán professzor úrnak.

Az aspirantúra leteltét követően kellett átvennem elődöm, Dömötör Tekla professzor asszony néphit és népszokás óráit. „Egy egyetemi oktató mindent tud” – ez volt a munkahelyi elvárás. Ezért, nem úgy, mint sok nyugat-európai egyetemen, ahol sok oktató azt tanítja, ami éppen a kutatásának a tárgya, nekem – mint oktató kollégáimnak is – a tanrendben rögzített tematikának megfelelően kellett felkészülni híres és nagy tudású elődöm után az előadások megtartására. Igaz, hogy 1980-tól egyfolytában tanrendben előírt kötelező féléves tárgy volt a népi díszítő művészet, amit körülbelül 30 éven át itthon egyedül én tanítottam a felsőoktatásban. A népművészet elméletével kapcsolatos fordításgyűjteményt is szerkesztettem, de oktatómunkámnak nem ez volt a fénypontja. „A korok és stílusok a népművészetben” tematikához itthon és külföldön gyűjtött tapasztalatok, ismeretek és kutatás alapját képező előfeltevések szembesítése sok tanulsággal járt. Ma már jobban látom, mint a kandidátusi disszertáció megírásakor, mennyire rabja voltam magam is – mint sokan mások – a motívumkutatásnak, és annak az elgondolásnak, hogy a népművészet stílustörténeti kategóriákkal leírható. A dolgozatban végül is a népi tárgykultúra értelmezési lehetőségei, egy-egy jellegzetes tárgycsoport került szóba, ami akár beismerésként is felfogható. Annak a beismeréseként, hogy a népi díszítőművészet alakulása művészeti stílusfogalmakkal nem leírható, a folklóresztétika elméleti megállapításai közvetlenül a tárgyakra lefordítva, mondjuk egy szalmaszakajtó és egy kisszentkép esetében nem is olyan kézenfekvők. Azóta maga a népművészet fogalma is kérdésessé vált, nem is beszélve az ún. „élő népművészetéről”. 1980-tól kezdve kötelező olvasmány volt a budapesti Folklore Tanszéken Richard Jeřábek népművészeti terminológiáról szóló tanulmánya. Kudarcnak tartom, hogy azóta sem reflektált a professzor gondolataira, egyáltalán ennek a kötetnek a többi tanulmányára se senki. Tudom természetesen, hogy más oktatónak is van ilyen tapasztalata.

 

Ez nyilván nem nyugtat meg, de Jeřábeknek a Folcloristica 4–5. kötetében megjelent két tanulmánya, további, hasonló tematikájú hússzal kiegészítve néhány éve a brünni egyetem kiadásában önálló kötetben is megjelent. Túl élénk, a benne foglaltakra reagáló reflexiókról azóta sincs tudomásom. Viszont – lehet, hogy eddigi pályafutásodból, érdeklődési köreidből, olvasmányélményeidből ez adódik is – van egy következő fontos rész(?)területe munkásságodnak. A szokásvilág problémaköre. Ide hogy jutottál el?

A nyolcvanas években még az ötéves képzésben nagyon átgondolt, sok tapasztalaton alapuló, rendszerezett tudásanyagot igyekeztünk a hallgatóknak átadni, félévente megteremtve a speciális kollégiumok rendszerén keresztül a különböző részterületek, illetve rokon szakmák, szellemi újdánságok megismerését is. Én ebbe a rendszerbe igyekeztem belenőni, majd a népszokások oktatását tartalmilag is kibővíteni, és egyre több időt szerezni a kereteken belül az e tárgyra vonatkozó előadások számára. Elég hamar rájöttem, hogy a hagyományos tematikákat ismételni lehet a végtelenségig, de az értelmezéshez a korábbiakétól eltérő vizsgálati szempontokra van szükség. Az „ünnepiség” és a „mindennapiság” olyan fogalmi kereteket biztosít, amelyek közepette a szokások történeti megvalósulásai ugyanúgy megvilágíthatóak, mint a maiak. Sőt, a szokásoknak nemcsak a „variánsait”, hanem az időben való, folyamat jellegét is világosabban láthatjuk. A „mindennapiság” tematizálása a hazai folklorisztikában mára hasznosulni látszik, a „szórakozás” témakörben is születtek már eredmények, ha nem is olyan látványosak. A horizont lényegében az egyetemes emberi kultúra, de legalábbis az európai kultúra a maga történeti és társadalmi dimenzióival és megannyi változatával. Róheim Géza kultúraelmélete és a kalotaszegi kapatakarító lapátkák közötti kapcsolati ív feltárható, csak jó kérdéseket kell feltenni.

 

Mondom én, hogy Róheim nem megkerülhető…

Tulajdonképpen egész életemben tanultam, most is ezt teszem, mivel meg akarom érteni, hogy amit látok, tapasztalok, olvasok, miért is van pont úgy, ahogy van, és honnan jött abba a környezetbe, amiben én éppen meglátom. Mindig is szerettem „összevissza” olvasni, szerettem a könyvtári cédulakatalógusokat, mert ha átlapoztam azt a dobozt, amelyben a korábban kijelölt művet kerestem, mindig találtam valami egészen más, sokkal érdekesebb „leletet”. Amikor elkezdtem külföldre járni, külön élvezet volt megérteni például nagy könyvtárakban a Széchényi Könyvtárétól eltérő tematikus beosztásokat, vagy óriási élmény volt első találkozásom a szabadpolcos könyvtári rendszerrel. A tanulás és tanítás évtizedei közepette rájöttem a megismerés és azután a közlés szempontjából arra, hogy azok a világok, amelyek megnyílhatnak az ember előtt, ha elég kíváncsi, akkor nem válnak diffúz összevisszasággá, ha a rendszerszerűséget, a folyamat jelleget és a kontextusokat megismerjük és összekapcsoljuk. Abban biztos vagyok, hogy az, amit népszokáskutatásnak nevezünk hagyományosan, nem tud a szokások cselekvéslogikájára, tartalmára és jelentésére vonatkozó érvényes megállapításokat tenni, ha nem lép ki a megszokott keretek között. A hallgatók kisebb-nagyobb dolgozatai, diplomamunkái és doktori disszertációi – amelyeket itt nem tudok felsorolni – közös kísérletei voltak annak, hogy a „problémalátás” élesítésével, akár nagyon hagyományos témát illetően is, mit lehet a korábbi megközelítésekhez képest mást és másként meglátni. A tanításnak az a része, hogy folytonos felkészülésre késztetett, hogy a néprajzi jelenségek megismerésének és megértésének az örömét megoszthassam a hallgatókkal, mindig is ösztönzött.

 

Már amit eddig elmondtál, abból is nyilvánvaló, hogy a néprajz, a folklorisztika (ahogy tetszik) művelését nem szűk nemzeti keretek között képzelted, képzeled el. Tudom, hogy élénk és kiterjedt nemzetközi szakmai kapcsolatokkal rendelkezel. Miben alakították ezek gondolkodásmódodat, a tudomásom szerint elsősorban német és francia, de meghatározóan a korabeli „csehszlovák” kapcsolataid, az ottani eredmények bensőséges ismerete?

Nyelvszakos lévén egyetemista koromtól kezdve kísértem külföldi vendégeket, sokszor művészeket, újságírókat, művészettörténészeket. Természetes, hogy a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején különösen a Nyugat-Európából hozzánk érzők nyitottak és kíváncsiak voltak ránk, ugyanakkor egészen más módon viselkedtek és gondolkodtak, mint ahogy az itt szokás volt. Még nem is voltam néprajz szakos, mikor Jean Gabus svájci professzort kísérhettem a Néprajzi Múzeumba, amelyet az igazgató Hoffmann Tamás mutatott be a vendégnek. A Folklore Tanszéknek pedig mindig is jó nemzetközi kapcsolatai voltak. Ne felejtsük el, hogy az ún. késő kádári korban Magyar­országon a tudományos rendezvényeknek az a szerepük is megvolt, hogy a kelet-európai kutatókat, akik nem utazhattak szabadon a világban, nyugat-európai kollégáikkal összehozzák. Például a SIEF1 különböző bizottságai rendszeresen üléseztek nálunk. Ilyen rendezvények sorába tartozott az a néhány folklorizmuskonferencia is, amelyet a nemzetközi Duna menti folklórfesztiválokhoz kapcsolódva rendeztünk Kecskeméten. A hetvenes-nyolcvanas években nagyon időszerű kérdés volt a néphagyományok, a néptánc, népdal színpadra vitele, illetve a hagyományőrzés korabeli formáinak a tudományos megközelítése. Ezeket a jelenségeket a „csehszlovák” kutatók, Bohuslav Beneš, Oľga Danglová, Richard Jeřábek, Oldřich Sirovátka, hogy csak néhányat említsek a személyesen is megismertek közül, más viszonyrendszerben tudták megragadni, mint nyugat-európai kollégáink, mivel a korábbi történeti-társadalmi folyamatok, gondolkodási áramlatok és a korabeli gyakorlat is más volt mifelénk, mint mondjuk Svájcban. Az, hogy a folklorizmus fogalma annak ellenére, hogy a belga Albert Marinustól származik, mennyire kevéssé ismert, ma is meglátszik a nyugat-európai szakirodalomban. Előnyös a számunkra az, hogy a „folklór mai élete” az a témakör, amelynek társadalomtörténeti felfogása a hazai folklorisztikában igényes fogalmi rendszerbe illeszkedve nyert megfogalmazást és segített a hagyományvédő rendezvények értelmezésében. A „szellemi kulturális örökség” – mit sem törődve elsősorban a kelet-európai szakkutatás eredményeivel, ma úgy vonult be a nemzetközi kultúrpolitikába, hogy minden tisztességes szándéka ellenére éppen a hagyományok védelme szempontjából csak „fából vaskarika” megoldásokat hoz létre.

 

No, ezt nem bánnám, ha kicsit bővebben is kifejtenéd!

A népi kultúra, a folklór társadalomtörténeti meghatározottsága a második világháborút követő évtizedekben a kelet-európai országok szaktudományában egyértelműen – vagy azt is mondhatjuk, hogy közmegegyezés alapján – tisztázódott. A „hagyomány” és a „nemzeti kultúra” fogalmainak a jelentését máig befolyásolja és meg is különbözteti a nyugat-európai közgondolkodásban és kultúrpolitikában használt hasonló fogalmaktól az a körülmény, hogy a nép és népi kultúra felfogása milyen központi hangsúlyt kapott a 19. században a nemzetállamok ideológiáinak a kialakításánál, amelyet tovább formált a „népi demokráciák” és a „népi kultúra” közötti viszony. Ez utóbbiban mintegy fél évszázadon át a folklorisztika is részt vett a folklór és folklorizmus egymással való kapcsolatának a tisztázásában, azok alakulását történeti folyamatként fogva fel, ami együtt képviseli a kulturális hagyomány egy meghatározott részét. A kulturális gyakorlat megannyi szintjén évtizedeken át a történeti, népi, szellemi-művészi javak megőrzése és nem alakítása, legfeljebb szűk határok közötti adaptálása volt a cél. Mindez nemcsak a szakmai, hanem az általános felfogást is áthatotta a hitelesség, érték, hamísítás, giccs stb. kérdéseit illetően. Azon lehet vitatkozni, hogy mennyire merevítette meg a népi hagyományok kezelésének ez a felfogása a folklór jellegű művészi formákat…

 

Igen, és kellene is. Meg arról, hogy onnantól kezdve beszélhetünk-e egyáltalán „folklór jellegről…”

Az UNESCO által bevezetett és sok állam által elfogadott, a szellemi kulturális örökség megóvását célzó egyezmények örökségfogalma nem a kulturális elem eredeti kontextusát, hanem a mai használók közösségét tartja meghatározó elemnek a kultúra alakulásának a folyamatában. Azaz a kultúra elemeinek történelmi és társadalmi meghatározottsága, a mindenkori bonyolult összefüggésrendszerek helyett az aktuális fogyasztó a mérvadó. Kelet-Európában a „kulturális örökség” óvása inkább a „néphagyomány őrzése” felé tolódott át, az Arab Emírségekben pedig mindez másként történt. Így lassanként világméretű patchwork jön létre a turisták és a vállalkozók örömére…

 

Egy kicsit talán elkanyarodtunk, ami nem baj. Engem viszont érdekelnének még továbbra is azok a bizonyos nemzetközi kapcsolatok, illetve az ezekkel (vélhetően) szorosan összefüggő oktatás, színvonalának és irányultságának kérdései. Egyáltalán: tudományszakunk jövője! Hogyan látod mindezt?

Nemcsak a Folklore Tanszék, illetve a hazai társintézmények fogadtak külföldi vendégeket, hanem – elsősorban egyetemi pályafutásom első 15–20 évében – minden évben adódott lehetőség ösztöndíjjal külföldi intézeteket, múzeumokat, konferenciákat meglátogatni, előadásokat tartani, tanítani. (Az utóbbi tíz évben az anyagi támogatások elosztásának elvei nagyon megváltoztak a BTK-n.) Időközben az is világossá vált, hogy a néprajz/folklorisztika értelmezése különféle tudományos hagyományok és hatások kereszteződésében alapvetően megváltozott, a beszédmódok mára annyira különbözőek lettek, hogy nehéz a főirányokat kitapintani.

Az általad is ismert Andreas C. Bimmer marburgi kollégánk évi rendes újévi levelében azon kesergett a legutóbb, hogy mennyire nagy a szakadék a között a néprajz között, amit ő Ingeborg Weber-Kellermann mellett évtizedekig művelt, és a mai németországi néprajzi közbeszéd között. Mivel Németországban sok egyetemen és kutatóhelyen művelik a néprajzot, a tagolódás náluk talán még szembetűnőbb, mint másutt. A hagyományos értelemben vett folklorisztikának is egyre kevesebb hely jut – látszólag. Hiszen a megnevezések, a vizsgálat szempontjai és elméleti keretei változtak, de a folklór ma is eleven. A mesével mint folklórműfajjal ma talán kevesebben foglalkoznak, mint korábban, ugyanakkor a szóbeliség, illetve az elbeszéléskultúra mai megjelenési formáinak és funkcióinak a kutatása nagyon is aktuális. Azt el lehet fogadni, hogy tudományszakok időről időre átrendeződnek, hogy maga a kutatás tárgya más és más látószögbe kerül. Nálunk korábban a felsőfokú oktatás, a Néprajzi Múzeum, a hatvanas évek végén megalakuló akadémiai kutatóintézet és az Ethnographia szerkesztői között a kutatás tárgyáról alkotott nézetek alapvonásaikban azonosak voltak, noha a módszerek eltérőek lehettek. A nagy közös feladatok – mint a Magyar Néprajzi Lexikon megírása, a Magyar Néprajzi Atlasz gyűjtései – generációkat hoztak össze. Az elmúlt évtizedekben nemigen vannak nagy közös feladatok, az intézmények kevésbé nyitottak egymás felé, a pályázati rendszer pedig versenytárssá tette azokat, akiknek ugyanabba a csapatba kellene tartozniuk. A néprajztudományon belüli változások inkább egyéneket érintettek meg, így igazi aktuális, Európában is elfogadható teljesítményeket nagy áldozatok árán egyének tudnak produkálni. A néprajz/folklorisztika megújítását néhányan a rendszerváltás előtt kevésbé preferált témák vizsgálatával gondolták megoldani. A tematika bővítése csak látszateredményekhez vezethet. Hasonló módón az „antropológia” vagy a „mentalitáskutatás” cégére alatt is sok minden elkövethető, a szóhasználat mögül gyakran hiányzik a megfelelő elméleti tudás. A tájékozódás nem könnyű, hiszen az angolszász antropológia európai recepciója nem egy időben, nem azonos előzményekre épülve megannyi változatban ment és megy végbe. A hazai folklorisztika csakúgy, mint a hazai néprajz számára nem a továbblépés, hanem a fennmaradás szempontjából elsősorban kritikai önvizsgálatra lenne szükség. Számos olyan részterület van, amelynek a vizsgálatára rokon szakmák sokkal kidolgozottabb módszertannal rendelkeznek, mint mi, ezért fel kéne mérni a valódi kompetencia illetékességi körét. Nem lehet az önelégültség bástyái mögé visszahúzódni és nem reagálni arra, ami a tudományos gondolkodásban a mi területünkön végbement, ugyanakkor éles vonallal sem lehet elhatárolódni attól, ami tudásban nálunk felhalmozódott. Visszafelé pillantva meg lehet találni a jövő felé mutató utat.

Valamilyen európai összkép megismerésében nagy haszonnal járt számomra az, hogy tagja, sőt több mint egy évtizede már elnöke is vagyok az EURETHNO nevű munkacsoportnak. Az európai etnológiát oktató, mintegy 14–18 országból részt vevő francia nyelvű társaság évente más és más országban tartja konferenciáit. 2015-ben immár másodszor Kolozsvárt, Keszeg Vilmos professzor rendezi a következő Atelier-t. Ezek az összejövetelek lehetővé teszik, hogy magunk is részt vegyünk az ún. európai etnológia módszertanának a kialakításában, a kollégák révén tájékozódhatunk a felsőoktatási modellekről, és végül az adott helyszíneken közvetlenül tapasztalhatunk meg néprajzi jelenségeket. Ez csak egy példa, annak az érzékeltetésére, hogy személyes kapcsolatok és tudományos ismeretszerzés milyen sokféle szálon kötődik össze. Az ember tájékozódásának határai kitágulnak, ugyanakkor nyilvánvalóbbá válik az is, hogy mi mindenről még tudomásunk sincs. Megváltoznak az önmagunkkal szemben támasztott követelmények és természetesen a látásmódunk is, de önbizalmunk is megerősödhet. Nem akarok fellengzősen

fogalmazni, de az oktató felelőssége azt is jelenti, hogy nem az adott kurzus kiszolgálására kell felkészíteni a hallgatót, hanem arra, hogy biztos ismeretanyagot tanuljon meg, képes legyen nemzetközi szinten tájékozódni és releváns kérdéséket megfogalmazni. Ez még a válaszadásnál is fontosabb. Ha másért nem, a kételkedés és irónia olyan gondolkodási és magatartási mód, amely a konkrét munkahelytől, szakterülettől függetlenül is feltétele az értelmiségi létnek.

 


 

Verebélyi Kincső fontosabb munkái

  1. Célra tarts. Festett lőtáblák Magyarországon. Budapest, Corvina, 1988.
  2. Illuminált népi kéziratok a XVII–XIX. században. In Jankovics József et al. (szerk.): A magyar nyelv és kultúra a Duna völgyében. I. Budapest–Wien, 1989, 362–374. p.
  3. Róheim Géza. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990. /A múlt magyar tudósai/
  4. A hagyomány képei. Debrecen, KLTE, 1993. /Folklór és etnográfia/
  5. Szokások. In Voigt Vilmos (szerk.): Magyar folklór. Budapest, Osiris, 1998, 400–439. p.
  6. Kor és stílus a magyar népművészetben. Budapest, Osiris, 2001.
  7. Szokásvilág. Debrecen, Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék, 2004.
  8. Mindennapok – jeles napok. Budapest, Timp Kiadó, 2005.
  9. A szokáskutatás lehetősége az európai etnológia keretében és azon túl. Acta Ethnologica Danubiana 15 (2013), 67–84. p.
  10. Újabb fogalmak a szokások vizsgálatában. Ethnographia 124 (2013), 419–437. p.

Lesley Milroyová–Matthew Gordon: Socio­ling­vistika. Metody a interpterace

Lesley Milroyová–Matthew Gordon: Socio­ling­vistika. Metody a interpterace. Praha, Karoli­num, 2012, 268 p.

 

Lesley Milroy és Matthew Gordon hiánypótló szociolingvisztikai összefoglaló munkáját (eredeti címe Sociolinguistics: Method and Interpretation) Jan Chromý fordította cseh nyelvre, és így a mű a hazai olvasóközönség számára is szélesebb körben elérhetővé vált. A szerzőpáros Lesley Milroy egyik előző munkájára épít, melynek címe Observing and Analys­ing Natural Language. Mindkét kiadvány tankönyvként is szolgálhat a szociolingvisztikai kutatás iránt érdeklődők számára. Ez utóbbiban a szerzők módszertani és interpretációs kérdéseket vizsgálnak. A kiadvány elméleti és gyakorlati megközelítést ötvözve ad átfogó képet a szociolingvisztikai kutatások legújabb irányzatairól, módszereiről és az így szerzett adatok értelmezési lehetőségeiről.

A könyv a szociolingvisztika néhány elméleti kérdésének megtárgyalásával indul, majd erre épül a második és harmadik fejezet a kutatás tervezéséről és az adatgyűjtés módszertanáról. A negyedik és ötödik részben a nyelvváltozatok szociális dimenzióiról olvashatunk, az ezt követő két fejezet a nyelvi adatok elemzési és értelmezési lehetőségeiről szól a fonológiai és grammatikai változókat figyelembe véve.

Az első fejezet a variációelmélet teoretikus alapvetéseit, más nyelvészeti irányzatokhoz fűződő viszonyát tárgyalja, illetve részletesebben bemutatja azokat a diszciplínákat, melyek a szociolingvisztika közvetlen előfutárainak, kiindulópontjainak tekinthetők. Foglalkozik az amerikai deskriptivizmussal, melynek képviselői kifejlesztették a nyelvleírás pontos módszertanát, és sok kihalóban lévő indián nyelvet írtak le. A következő alfejezetben a hagyományos dialektológia módszertanával ismerkedhetünk meg, mely a nyelvet földrajzi meghatározottságában vizsgálja és a nem mobilis, helyi, idős, vidéki férfit tekinti ideális adatközlőjének. Kiemelten foglalkozik a nyelvjárástan módszertanával, melynek sok elemét a szociolingvisztika új elméleti keretébe helyezve még ma is használja. A paradigmaváltási próbálkozásokat a nyelvváltozatok vizsgálatában példákon keresztül mutatja be. Az, hogy a módszertani kérdéseket a szakirodalomban klasszikusnak számító kutatásoknak a bemutatásával tárgyalják a szerzők, az egész könyvre jellemző, és egyik legnagyobb pozitívuma, főként ha tankönyvként használjuk a kiadványt.

A szociolingvisztikai kutatások alapvető problémája az adatközlők kiválasztása, mely aztán az összegyűjtött nyelvi adatok interpretációjának lehetőségeit is meghatározza. A második fejezet éppen ezért ezt a problémakört járja körül a labovi elvekből kiindulva, bemutatva azonban más módszertani lehetőségeket is. A szerzők ennek a sarkalatos kérdésnek a megtárgyalása során is szigorúan tarják magukat az elmélet és a módszertan együttes tárgyalásához, ezzel is elősegítve azt, hogy az olvasóban tudatosuljon, az adatközlők kiválasztásának módszere összhangban kell legyen a kutató által kitűzött kutatási célokkal az adott elméleti keretben. Kitérnek a szociolingvisztikai kutatások reprezentativitására is, valamint a kutatás helyszínének, az adatközlő csoport nagyságának, kiválasztásának problémáira is. A leghangsúlyosabban azonban az adatközlő csoport kor szerinti megoszlását és társadalmi osztályokba sorolását tárgyalják.

Az adatközlő csoport kiválasztása után a használható adatok gyűjtésének módszertani lehetőségeit tárgyalják a szerzők. Kikerül­he­tetlen a kutatói paradoxon kérdéskörének az alapos körüljárása, mely a harmadik fejezetben is felmerül, de folyamatosan, más témakörök kapcsán is részletes elemzésre kerül. Bemutatják a kérdőíves felmérések lehetőségeit és buktatóit egyaránt, de a szociolingvisztikai interjúk előkészítésének a fontosságáról és módszereiről is szó esik, mivel ez az adatok későbbi megfelelő interpretálhatóságának alapvető feltétele. A résztvevő megfigyelés bemutatásánál kiemelik, hogy ez a módszer különösen hasznos a nyelvi változatosság vizsgálatánál kétnyelvű közegben. A kutatási módszerek gyakorlati alkalmazásának lehetőségeit ismételten konkrét kutatásokon mutatják be, külön fejezetet szentelnek James Milroy és Lesley Milroy észak-írországi, Belfastban végzett kutatásának, melyen keresztül egy nagy lélegzetvételű szociolingvisztikai projekt felépítésével ismerkedhet meg az olvasó. A fejezet utolsó része kutatásetikai kérdéseket tárgyal, és bár csak röviden térnek ki erre a meglehetősen fontos problematikára, bőséges szakirodalmi utalások segítségével eligazítást adnak a témakörben való további elmélyülésre.

A negyedik fejezetben kerül sorra a nyelvi sokféleség és társadalmi beágyazottságának a vizsgálatára, valamit az összegyűjtött nyelvi adatok ilyen szempontú interpretációjának lehetőségeit is tárgyalják. A szerzők bevezetik a nyelvi változó fogalmát, mely előfordulásának gyakorisági vizsgálatát emelik ki. A társadalmi osztályok meghatározásának különböző lehetőségeit tárgyalják, de mindenképpen az adott adatközlő csoporton belüli értelmezésre helyezik a hangsúlyt. Példaként említik, hogy míg az Amerikai Egyesült Államokban a foglalkozás, addig az arab országokban a műveltség kulcsfontosságú a társadalmi osztályokba való sorolásnál. Az egyes osztályok közötti mobilitást is sok tényező határozhatja meg, és ennek nyelvi aspektusait sem szabad figyelmen kívül hagyni. A következő nagy témakör a fejezeten belül a nem és a nyelv kapcsolata. Elsődleges problémaként határozzák meg a szerzők azt a tényt, hogy az adatgyűjtés során a kutatók az adatközlő biológiai nemére kérdeznek rá, míg az elemzések során a nyelvi adatokat a társadalmi nem alapján értelmezik. Felhívják a figyelmet arra, hogy a szociolingvisztikai kutatásokban a nemet is mint társadalmi kategóriát érdemes szemlélni, és más szociális faktorokkal korrelációban interpretálni, valamint a társadalmi nem bináris személetének problematikus voltára is kitérnek. Végül az etnikai és faji hovatartozás nyelvváltozatokkal való összefüggéseit tárgyalják részletesebben egyesült államokbeli és északír példákon.

A társadalmi jellemzők előző fejezetekben tárgyalt makroszintje után az ötödik rész a helyi társadalmi gyakorlatot és a társas kapcsolathálózatot vizsgálja a beszélőközösségekben. A társas kapcsolathálózat és a gyakorlóközösség fogalmainak elemzése után a nyelvi változás és a társas kapcsolatháló összefüggéseire térnek ki, kiemelve azt a tényt, hogy a gyenge kapcsolatokon keresztül terjednek leginkább a nyelvi változások. A társadalmi kapcsolathálózatok vizsgálata nagyon fontos eszköze lehet a kétnyelvű közösségek kutatásának is.

A következő, hatodik fejezet a fonológiai változók kutatásának részleteit mutatja be, annak az egész folyamatát, ahogy a többórás hangfelvételekből interpretálható adatok szerezhetők. Első lépésként a vizsgálandó fonológiai változók kiválasztásának lehetséges munkameneteit, illetve az előkutatások fontosságát tárgyalják, továbbá részletesen foglalkoznak a mérési módszerekkel. Konkrét kutatások segítségével mutatják be a kutató percepcióján alapuló elemzést, illetve a különböző mérőműszerek használatának előnyeit és hátrányait, valamint az egyes módszerek kombinálhatóságát. A következő problémakör a fonetikai és a szociolingvisztikai vonatkozások vizsgálata, tehát annak a lehetőségeit mutatják be a szerzők, hogy a fonológiai változók hogyan interpretálhatók a társadalmi tényezők figyelembe vételével. Kiemelik az összegyűjtött fonológiai adatok kvantifikációs kérdéseinek fontosságát, valamint a statisztikában használt módszerek használatának lehetőségeit.

A nyelvi változók vizsgálatát a nyelv további szintjein a hetedik fejezetben tárgyalják a szerzők. A változó fogalma a morfológia szintjén még viszonylag jól használható, a szintaktikai szinten azonban már módszertani problémákkal kell szembenéznünk. A kutatás során nem lehetünk soha biztosak abban, hogy a spontán beszédben előfordul elegendő az általunk vizsgált szerkezetből ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket tudjunk levonni, éppen ezért a fonológiai változóknál kevésbé jellemző a vizsgálatuk, valamint valószínű, hogy társadalmi jelentőségük is sokkal kevésbé releváns. Éppen ezek miatt a nehézségek miatt külön fejezetet szentelnek a szintaktikai változókkal kapcsolatos nyelvi adatok gyűjtésének. Az interjúkkal szerzett anyagokat a szerzők tanácsa alapján érdemes hosszú távú megfigyeléssel kiegészíteni. Gyakori a szintaktikai változók vizsgálata kérdőív segítségével, melyben az adatközlőnek azt kell megállapítania, hogy a megadott szerkezetek közül melyiket tartja grammatikailag megfelelőnek, illetve melyiket használná. Ez utóbbi módszer azért problematikus, mert az adott válasz sok esetben nem egyezik meg azzal a változattal, melyet az adott adatközlő valóban használ.

A könyv utolsó fejezete a stílus- és kódváltásokkal foglalkozik, éppen ezért a kétnyelvű közegben még inkább aktuális és érdekes ez a rész. A szerzők először a stílusválasztás okait boncolgatják – szó esik a stílus és a beszédnek szentelt figyelem kapcsolatáról, valamint arról, hogy a befogadónak milyen szerepe van a stílusválasztásban, illetve a stílus társadalmi gyakorlatként való értelmezését is lehetőségként kínálják. A kódváltás kapcsán azok az aspektusok kerülnek előtérbe, melyek összevethetők az egynyelvű közösségekben történő stílusváltásokkal. Kiemelik az intézmények szerepét nyílt és rejtett konfliktusok kialakulásában, azzal, hogy valamilyen nyelv dominanciáját erősítik az adott közösségben. A nyelvválasztás és a kódváltás problémakörét végül három esettanulmányon keresztül vizsgálják meg részletesebben: az egyik az ausztriai Felsőőrön (Oberwart) élők német–magyar kétnyelvűségét mutatja be, a másik a New Yorkban élő Puerto Ricó-i közösséget, a harmadik pedig a barcelonai történelmileg stabil katalán–spanyol kétnyelvűséget. A kétnyelvű közegben a nyelvválasztásnak és a kódváltásnak éppúgy társadalmi jelentése van és hasonló a dinamikája, mint az egynyelvű közegben a stílusválasztásnak, illetve -váltásnak.

A szerzők a zárszóban rövid kitekintést adnak a variációs szociolingvisztika jövőbeni lehetőségeiről, majd Jiří Nekvapil fordításhoz fűzött kommentárjait olvashatjuk, melyben a könyv cseh nyelvi környezetben való alkalmazhatóságát is tárgyalja, illetve kiegészíti néhány csehországi kutatás rövid bemutatásával. A fordító is rövid kommentárban indokolja néhány szakterminus fordítását, de a terminológiai tájékozódást egy kétnyelvű szótárrész is segíti.

A szerzők a könyv megírásánál feltételeznek az olvasó részéről bizonyos fokú nyelvészeti előképzettséget, alapvető szociolingvisztikai fogalmak ismeretét. Így a kevésbé tájékozott olvasó számára a könyv nehezen emészthető lehet a nagy mennyiségű új, sokszor kifejtetlen információ miatt. Az olvasó számára ismeretlen fogalmak kibontása azonban nem lehetetlen a bőséges szakirodalmi utalások követésével. A szociolingvisztikában jártasabb olvasó számára viszont ez a remek összefoglaló sok fontos összefüggésre világít rá, illetve kritikai hangvételével és a bőséges példaanyaga segítségével részletes rálátást ad bizonyos módszertani gyakorlatok használati lehetőségére. A könyv egyik legnagyobb előnye, hogy a módszertani kérdéseket elméleti megalapozottságukban vizsgálja, illetve folyamatosan tárgyalja azt a kérdéskört, hogy a metódusok megválasztásával hogyan határozzuk meg a rendelkezésünkre álló interpretációs keretet. A mű a szociolingvisztikával foglalkozó vagy foglalkozni szándékozó kutatók számára rendkívül hasznos és széles körű áttekintést nyújtó olvasmány.

Pavol Matula: Čechoslovakizmus na slovenských stredných školách 1918–1938

Pavol Matula: Čechoslovakizmus na slovenských stredných školách 1918–1938. Bratislava, Goralinga, 2013, 111 p.

 

Az első világháborút követő területi rendezések egyik eredményeként Európa politika-földrajzi térképén új, addig formálisan nem létező állam jelent meg Csehszlovák Köztársaság megnevezéssel.1

Az állami élet irányítóinak és szervezőinek elsődleges célja volt az új lét mihamarabbi és teljes körű kialakítása, beleértve ebbe az oktatás, az iskolaügy létrehozását és tartalommal való megtöltését is. A tartalmon keresztül közvetített feladatok egyike pedig az államideológiának, esetünkben a csehszlovakizmus ideológiájának nevelés útján közvetített terjesztése, illetve a nevezett ideológia széles körű eljuttatása a köztársaság minden szegletébe.

Pavol Matula történész (1970) ennek az ideológiahonosító folyamatnak a szlovák középiskolákban zajlott kísérletét foglalja össze könyvében. A szerző fő kutatási területe a szlovákság 19. és 20. századi története, különös tekintettel a szlovák–lengyel és szlovák–cseh kapcsolatokra. A csehszlovakizmus a két háború közti szlovákiai középiskolákban témában kifejtett vizsgálódásait könyvének három fejezetében foglalta össze, amihez bevezetőt és befejező összegzést csatolt; munkáját, a felhasznált források és irodalom tételes felsorolását adva, egy rövid angol összefoglalóval zárta. Az egyes fejezeteket további rövid alfejezetekre bontva kapjuk meg könyve teljes formai szerkezetét.

Bevezetőjében az egységes nemzet (cseh­szlovák) gondolat kialakulását és a mindkét országrészben történészi eszközökkel kimutatható – hol erősebb, hol erőtlenebb – terjedését boncolgatja a 18. század végétől. Matula érzékeltetni kívánja az olvasóval, hogy a csehszlovakizmusnak – az ország létrejötte után – mind kifelé, mind befelé nem elhanyagolható küldetést szántak irányítói. Míg kifelé, és itt az első világháború hatalmai irányába tolmácsolva és minduntalan hangoztatva, az egységes nemzet meglétéről és életképességéről adott igazolást, addig befelé a létrehívott új államalakulatnak formálisan is segített biztosítani az államalkotó nemzet(ek) számszerű többségét. Ugyancsak bevezetőjében adja munkája leggyakrabban ismétlődő fogalmának meghatározását, értelmezését: a cseh középiskolai tanárok („českí stredoškolskí profesori”) terminus technicusa alatt a cseh, morva és sziléziai születésű, cseh anyanyelvű pedagógusokat érti, akik a jelölt időszakban a szlovák országrész középiskolai tanintézményeiben oktattak.

Az első fejezet a cseh országrészekből érkezett pedagógusok szlovákiai viszonyait mutatja be. A formálódó iskolaügy első szembeötlő jelensége a cseh országrészekből érkező nagyszámú középiskolai tanár volt. A jelenség okát a szerző a szlovák iskolaügy katasztrofális helyzetében látja, megállapítva, hogy ebbe a kondícióba az Osztrák–Magyar Monar­chia utolsó időszakában sorvadt le, ugyanis az elmagyarosító folyamat – néhány egyházi népiskola kivételével – szinte mindenhol érvényesült a szlovák országrészben. Az új tanerőnek mindenekelőtt a köztársasághoz, annak eszméjéhez kellett lojálisnak mutatkoznia. Azok a szlovák országrészben működő nem cseh tanárok, akik nem az államideológiául előléptetett csehszlovakizmust vallották, következetesen irredentának, esetleg hungarofilnek lettek minősítve. Ugyanígy az iskolapolitika alakítói nem számoltak a tiszta szlovák államalkotói pozíciót vallókkal sem. Így megeshetett, hogy azokat a szlovák anyanyelvű tanárokat, akik elutasították a csehszlovakizmus ideológiáját, egyszerűen hungarofilnek bélyegezték.

Matula könyve első részének legterjedelmesebb alfejezetében a cseh tanárok szlovákiai életkörülményeiről számol be. Míg egyes cseh tanárok idealisztikus céloktól vezéreltetve érkeztek új állomáshelyükre, addig másokat az illetékes iskolaügyi hivatalok irányítottak ide, vagy egyszerűen szülőföldjükön érvényesülni nem tudva bíztak a jobb munkalehetőség ígéretében. Annyi mindenképp bizonyos, hogy többségüknek sejtelme se volt, milyen élet- és munkafeltételek várják a Morva folyón túl. A legtöbb ismeretlenbe érkező cseh tanár lakásproblémával vagy az állomáshelyén lakók barátságtalan légkörével találkozott. A tanítási feltételek is szegényesebbek, szerényebbek voltak, mint azt odahaza megszokhatták. Mindezek mellé a kezdeti hónapokban a szlovák országrész keleti felében – teszi hozzá – még magyarosító törekvések is járultak.

A cseh és szlovák tanárok kezdetektől megvalósuló szembenállását meggyőzően jellemezte, hogy a szlovák ajkú tanárok nem a csehek érdekvédelmi szervezetébe tömörültek, hanem saját egyesületet hoztak létre 1921-ben. Enyhülés, melynek keretében a cseh tanárokkal szemben a szlovákokat helyezték előnybe a szlovák térfélen, majd a 30-as évek első felében következett be.

Az új köztársaság kialakításával valójában nyelvileg rokonságban álló, de mentalitásban jelentősen eltérő nemzetek találkoztak. E különbséget Matula a vallással kapcsolatban alakított viszony másságával is ábrázolja: míg a cseh tanárok többsége a katolikus valláshoz ellenérzéssel viszonyult, és azt a Habsburgok monarchiájával azonosította, addig szlovák társaik mélyebb vallási érzületet ápoltak. Ilyen formában az antiklerikális hullám a csehek megérkezésével gyorsan átterjedt Szlovákiára. A vallásihoz hasonló bonyodalmakat okozott a cseh tanárok Darwin elméletét tanító magatartása is, de ugyanígy forradalminak ható történést idézett az ún. ünnepi törvény (az 1925. évi 65. törvény) elfogadása, mely kijelölt Mária-ünnepeket egyszerűen törölt.

Vázlatszerűen tesz említést a szerző a cseh tanárok szlovák iskolarendszer kiépítésén túli feladatairól, minek keretében szintúgy az új állam szellemét közvetítették a diákság felé. Ugyanígy hatással próbáltak lenni a helyi lakosságra is, népszerűsítve a demokratikus rezsimet a csehszlovakizmus jegyében. Nem mellesleg a cseh tanárok népművelői, felvilágosító tevékenységét értékeli Matula itteni szolgálatuk egyik legpozitívabb alkotóelemének. A cseh középiskolai tanárok működésében alapvető változás 1938. október 6-a után, az autonóm Szlovákia deklarálását követően állt be. Ugyanis az autonóm szlovák kormány célkitűzései között szerepelt az összes nem szlovák állami alkalmazott fokozatos kiszorítása a szlovák állami életből.

Könyve második fejezetében a tanítási nyelv problémakörét taglalja a szerző. Az új állam nyelvtörvény (1920. évi 122. törvény)2 keretében tette hivatalossá a csehszlovák nyelvet. E törvény értelmében a cseh országrészekben a cseh, a szlovák részen a szlovák nyelv szabályai szerint. Mivel a cseh tanárok többsége, szögezi le Matula, nem rendelkezett kellő szlovák nyelvismerettel, így anyanyelvüket használták. Ugyan előírták, hogy a szlovák országrész csehszlovák nyelvű középiskoláiban a csehszlovák nyelvórák keretében a szlovák nyelv biztos és gondos elsajátítására kell a tanároknak törekedniük, azonban ugyanezen tanterv mentén irányozták elő a cseh nyelvvel való megismerkedésüket is. Közben a cseh országrészekben az oktatás nyelve a cseh maradt. Matula szerint ez is mutatja: az oktatáspolitika irányítói abból a feltevésből indultak ki, hogy a szlovák a cseh nyelv dialektusa.

Külön foglalkozik a szerző a cseh középiskolai tanárok szlovák nyelvhez fűződő viszonyával. Kategóriákba sorolja az érintetteket: voltak a nyelvet gyorsan elsajátítók és alkalmazkodók; voltak, akik mielőbbi visszahelyezésüket kérvényezték cseh területre; és olyanok, akik a szlovák nyelv dialektus nélküli elsajátításáig egyáltalán nem használták azt.

A diákok és tanítási nyelv kapcsolatát szint­úgy vizsgálja. A kezdeti időszak gondjai részben annak voltak tulajdoníthatók, hogy a cseh tanárok az addig megszokotthoz képest új tanítási módszereket vezettek be, amihez számos esetben társult a diákság nem kielégítő szlovák nyelvismerete is. Ennél a résznél bocsátkozik a szerző mérlegvonásba a cseh és a korábbi magyar tanárok színvonaláról, és minden különösebb összehasonlítás nélkül az előbbiek javára billenti az egyensúlyt. Bár megjegyzem, hogy csupán egyetlen elmarasztaló idézetet azért közöl a korban Vágújhelyen (Nové Mesto nad Váhom) középiskolai tanulmányait végző volt diák emlékezetéből! (45. p.) Kimérten ugyan, de ebben a részben tesz említést a szlovák országrész egyre erősebb politikai pártjának, Hlinka Néppártjának a cseh tanárokkal szemben érzett folytonos ellenszenvéről is. Ők az egész korszakon át követelték, hogy az oktatók vizsga keretében tegyenek bizonyságot szlovák nyelvtudásuk színvonaláról.

A harmadik fejezetben Matula a korban használatos történelemtankönyvekről készít tartalmi keresztmetszetet, vizsgálva a csehszlovakizmus iskolai jelenlétét és terjesztését. Külön taglalja az olyan csomópontokat, mint a nemzet születése, a Nagymorva Birodalom, huszitizmus, a modern nemzetek kora, vagy a csehszlovák állam baráti vagy ellenséges szomszédai; de a kulturális felsőbbrendűség és a csehszlovák nemzet nagyjainak is jut külön kis rész. Már a felsorolás is mutatja, hogy a történelem megfelelő interpretálása kiváló területet biztosít(hat)ott az új nemzeti identitás ébresztésére, illetve erősítésére. (Zárójelben megjegyzem, ez azóta sem veszített erejéből!)

A kezdeti szlovák nyelvű tankönyvhiányt az egész korszakon át a mind szemléletében, mind nyelvében megtalálható tankönyvi sokféleség kísérte. A mű végén található forrásfelsorolásból kitűnik, hogy Matula 17 tankönyvet vizsgált meg. A korszak történelemtankönyveinek tanulmányozásánál terminológiai következetlenségnek írja le, hogy sem a korábban, sem a később kiadásra került munkák nem tartalmazták az olyan fontos fogalmak meghatározását, mint a nemzet és történelem. Az összehasonlításra kerülő tankönyvek szinte egyforma tartalmi képet mutatnak az egységes nemzet fontosságának hangsúlyozásában, ezzel domborítva a történelem viharaiban játszott erősségét, életképességét, illetve nem kis mértékben a korhoz szólva szolgálta az államideológia szükségleteit. Bár azért az állandó cseh fölény kihallása sem tűnik el az összehasonlításból. A tankönyvírók az aktuálpolitikai hatásoktól vezéreltetve nemegyszer visszavetítették saját jelenük hozadékát a történelembe, így közvetítve azt az iskolapadokban ülő fiatal nemzedékek felé. Így amikor az állam barátairól és ellenségeiről írtak, óhatatlanul az utóbbi kategóriába a németeknek és a magyaroknak tartottak fenn előkelő helyet.

Matula a két nemzet történelmének nagyjait a tankönyvekben való megjelentetésük alapján az ún. „tettek emberei”-re (mužov činu) és a „szellem emberei”-re (mužov ducha) osztja. Míg cseh oldalon Ján Žižkáról vagy Ján Husról, a szlovák félen Csák Mátéról vagy Juraj Jánošíkról tanulhattak a diákok. A történelmi személyiségek táborát akár élő személy is díszíthette e tankönyvekben. Ilyen ikonként került a csehszlovák iskolák történelemtankönyveibe az ország államfőjének, T. G. Masaryknak a személye.

Pavol Matula alig több mint száz oldalon igyekezett összefoglalni a csehszlovakizmusnak a két világháború közötti időszakban a szlovák középiskolákra gyakorolt hatását. Vizsgálódásait a tanerő – nyelv – tankönyv hármasa köré fonta. Munkájának már terjedelmi korlátai sem tették lehetővé, hogy a felmerülő, összetettségükben mélyebb vizsgálatot igénylő kérdésekről kialakított álláspontját megossza olvasóival. Így olykor óhatatlanul rövid, összefoglaló megjegyzésekre kellett szorítkoznia. Mindenképp említést érdemel, hogy például a magyar vonatkozású sommás megjegyzéseit sem kísérik elemzések. Persze nem is erre építette koncepcióját, ámbár megjegyzem, hogy a déli országrészekről született feltárások (mindenekelőtt Popély Gyula témában kifejtett munkássága) talán árnyalták volna következtetéseit. Üzenete mindenképp van könyvének: a történelem tanításán keresztül megvalósítható identitásformálás, alakítás ugyanúgy részét képezte a vizsgált kor politikai erőinek, mint – úgy hiszem – azóta is.

Impresszum 2015/2

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XVII. év­fo­lyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

Főmunkatárs
Fazekas József

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán, Csanda Gábor, Fazekas József, Fedinec Csilla, Gyurgyík László,
Hunčík Péter, Lampl Zsuzsanna, Lanstyák István, Lengyel Zsolt, Liszka József,
Mészáros András, Simon Attila, Szarka László, Tóth Károly, Végh László

Tar­ta­lom

Tanulmányok

Gaucsík István: A szövetkezeti autonómia jegyében. A Hangya érdekérvényesítési stratégiái Csehszlovákiában (1919–1923)
Lanstyák István: A standardizálás mint nyelvalakítási tevékenység
Kerényi Éva: Megy a gőzös Várgedébe. Fürdőélet a 19. századi Gömörben, 5.
Eduard NiŽŇanský: Zsidók deportálása Szlovákiából 1938 novemberében és zsidó táborok a (cseh)szlovák–magyar határ menti „senki földjén”
Martina Fiamová: „A zsidókérdés megoldása” 1938 novemberében – zsidók deportálása Szlovákia egyes járásaiban
Miroslav Michela: A holokauszt komáromi történetéhez
Fedinec Csilla: „…olyan ez a kép, mintha egy összetört tükör volna a magyar társadalom, illetve a magyar lélek”. Hokky Károly (1883–1971) élete és tevékenysége
Bóna László: Adalékok Besztercebánya etnikai változásaihoz. Alkalmazkodási stratégiák egy értelmiségi asszimilációs életpálya tükrében

Könyvek

Žeňuchová, Katarína: Zbierka ľudovej prózy Samuela Cambela. Prameň k výskumu rozprávačskej tradície na Slovensku (Liszka József)
Bárány Erzsébet–Csernicskó István (szerk.): Українсько-угорські міжмовні контакти: минуле і сучасність/Az ukrán-magyar nyelvi kapcsolatok múltja és jelene (Gazdag Vilmos)

Holokauszt Nógrádban

Nógrád területén a 18. század előtt csak elvétve találunk zsidó családokat. III. Károly 1726-ban elrendelte, hogy a Vencel-korona országainak (Cseh- és Morvaország, Szilézia) zsidóságánál csak az elsőszülötteknek engedélyezi a házasodást. Az 1727-ben, Nagylibercsén (Luboreč) hozott megyei rendelet szerint a zsidók Balassa­gyar­maton, Szécsényben, Losoncon és néhány további községben telepedhettek le. (Telek 1989, 100. p.)

1780-ban II. József trónra lépésekor Nógrád megyében 1263 zsidó lakos élt. (Borovszky 1910, 515. p.) II. József 1783-ban kiadott zsidórendelete, a Systematica gentis judaicae regulatio főleg a gazdasági jellegű tilalmakat oldotta fel, és a bányavárosok kivételével lehetőséget adott a zsidók letelepedésére. Engedélyezte a földművelést, kereskedést és iparűzést,1 német nyelvű zsidó népiskolák létrehozását. Eltörölte a zsidókat megkülönböztető jelvényeket. Valamivel későbben (1787) elrendelte azt is, hogy a zsidók német vezetéknevet vegyenek fel. (Telek 1989, 105. p.) A zsidók a héber nyelvet csak az istentiszteleteken használhatták, egyébként kötelesek voltak az ország nyelvét használni.

A 19. század első felében Losoncon (Lučenec) és Losonc-Tugáron, Füleken (Fiľakovo), Gácson (Halič) és Poltáron (Poltár) alakultak ki nagyobb zsidó közösségek, de jelenlétük kimutatható pl. Ragyolcon (Radzovce), Losoncapátfalván (Lučenec-Opatová), Mucsényban (Mučín), Pincen (Pinciná), Terbelédben (Trebeľovce) is.

Losonc-Tugáron a település földesura, Szilassy József (1755–1836) volt a zsidó lakosok patrónusa, aki az először letelepedési jogot kapott zsidó Wohl Izrael (1786–1848) zsidóbírónak engedélyezte, hogy a városkába azt fogadjon be, akit arra érdemesnek tart. A fokozatosan Losoncra is kiterjedt közösség létrehozta az egyesületeit, kialakította a temetőjét. Első rabbija 1830 körül Mose Hőgyész lett, az első zsinagógájuk 1863-ban épült fel, amelyet csak az új zsinagóga építésékor 1924-ben bontottak le.

Füleken a zsidó lakosok a 19. század első évtizedének végén kezdtek letelepedni. A hitközségnek, mely a kezdeti években a losonci hitközséghez és a putnoki rabbisághoz tartozott, 10-12 tagja volt Az istentiszteleteket magánházakban tartották. A füleki ortodox zsidó hitközösséget 1820-ban hozták létre. Az 1830-as összeírás Isacus Boger, Josephus Kaufman és a Mojses Mintz családját említi. (Drenko 1994, 39. p.) A hitközség még ebben az évben kialakíthatta a saját temetőjét is, amelyhez a szükséges 15×100 m terület megvételében a Chevra Kadisa alapítója, Diamant Lőrinc kereskedő szerzett érdemeket.

A „zsidókérdés” mélyen foglalkoztatta a 19. század emberét is. A holokauszt időszakára is gondolva figyelemre méltóak Bodnár Istvánnak a Losonc és Vidéke c. hetilapban közzétett sorai: „A gondolkodó emberre nézve komoly esemény a zsidóüldözés, mely Oroszországban már sok emberéletbe került, Németországban pedig a veszélyesebb kitörést csak államhatalommal lehet ez idő szerint visszatartóztatni […] hazánk nem alkalmas talaj az ily faj-, s vallásfelekezeti üldözésre; de nem szabad eltitkolnunk, hogy a zsidók elleni neheztelés minden osztálynál érezhető; és hogy azok száma aránylag kevés, kik magas álláspontra emelkedve, a zsidóban az embert őszintén védik, és a mindinkább elharapódzó gyűlölködés helyett, azon módokról gondolkodnak, miként lehetne […] az annyi szellemi tehetséggel megáldott, s annyi kincscsel rendelkező zsidó fajt a nemzet testébe úgy beolvasztani, hogy ne csak látszólag, de őszinte meggyőződésből velünk egy összetartó egészet képezzen.”2

A füleki hitközség első rabbija Büchler Pinkász (1840–1904) lett, aki 1874-ig vezette a hitközséget.3 1873-ban Büchler Áron Adolf, a neves dunaszerdahelyi rabbi fia, hitközségi elnök kezdeményezésére saját zsinagóga felépítését határozták el. Lerakták az alapkövét és a 8×16 m alapterületű, sátortetős kétszintes épület a következő évben el is készült.

A 19. század második felében felszínre került belső ellentétek eredményeként a losonci és losonc-tugári zsidóság két részre szakadt. Többségük az ún. status quo irányzathoz csatlakozott, a kisebbség ortodox maradt, akik a jogi önállóságukat csak 1920-ban, a Csehszlovák Köztársaságban szerezték meg. A status quo hitközség a jelenlegi Szlovákia területén a legnagyobbak közé tartozott és az V. községkerület központja (Nógrád, Bars, Zólyom, Hont vármegyék) volt.

Füleki viszonylatban nem történt érdemi változás. A városban 1914-ben megalakították az Aguda Israel egyesületet, amely a szigorú ortodox irányzat szellemében közösségi és oktatói tevékenységet fejtett ki, s egészen a 2. világháború végéig meghatározta a hitközség életét. Jungreiss Sámuel főrabbi ellenállása ellenére ugyanitt az 1920-as években a cionista mozgalom is megvetette lábait és létrehozta szervezetét. Főleg a Palesztin Zsidó Nemzeti Alap részére szervezett gyűjtéseket. 1929-ben Bnei Akiva néven alakult meg a cionista ifjúsági mozgalom vallási klubja, amelynek kb. 30 tagja volt.

A 2. világháború kezdetéig Nógrád megyében csak elvétve találkozunk zsidóellenes megnyilvánulásokkal. Ezt erősíti meg Vladimír Polívka tanár is, aki 1928-ban, a Nógrád megyét bemutató könyvében írja: „A zsidók kétségtelenül jelentős kereskedelmi tényezőt képviselnek; kezükben van az üzletek nagyobbik része és az iparban is nagyon jelentős a részesedésük. A zsidókérdést nem lehet néhány üres jelszóval elintézni, csak valami pozitívval. Az egészséges konkurencia érdekében sok mindent kell megtanulni a zsidóktól. Losoncon lehetőség van az ortodox szekta zsidóságával megismerkedni, akiknek szintén van imaházuk. Ezzel Losonc az Orient jelentős elemével gazdagszik, amelyet azonban senki sem csodál, mert semmi különlegességgel nem rendelkezik, csak a konzervativizmus erejével.” (Polívka 1928, 115. p.)

Hitler hatalomra jutása ezt az állapotot változtatta meg, és a megyében is felélesztette a zsidó közösség tudatos megosztását és a zsidóellenességet is.

Az 1930-as népszámlás előtt a magyarság létszámának csökkentése érdekében próbálták felhasználni a zsidó lakosokat: „Államunk kormánya lehetőséget ad a zsidóknak arra, hogy önálló zsidó nemzetiséget alkosson. A zsidókat Csehszlovákiában nemzetnek tekintik, de ők ezzel a lehetőséggel nem tudtak élni […] úgy néz ki, hogy a zsidók szégyellik a saját zsidó nemzetiségüket, s csak a saját zsidóságukhoz mint valláshoz kötik magukat […] Mi, szlovákok nem igényeljük azt, hogy a zsidók szlováknak vallják magukat. Mi nem vagyunk a magyar kormány, amely erre kényszerítette őket. Annak ellenére, hogy a zsidók Szlovákiában a szlovákokból élnek, akik nélkül itt nem is tudnának létezni, nem igényeljük, hogy hozzánk jelentkezzenek. […] a zsidók még ma sem értették meg, hogy ez egy nemzet, ezért nem akarnak a saját zsidó nemzetükhöz tartozni, de egy idegen nemzethez, a magyarokhoz jelentkeznek. Ezzel ugyan Szlovákiában a magyarokat erősítik, de önmagukat csonkítják meg és általános szinten adnak lehetőséget a zsidók lealacsonyításához…”4

Novemberben a Szlovák Zsidók Egyesülete nevében MUDr. Hugo (Hugó) Roth elnök és Koloman (Kálmán) Neumann alelnök aláírásával felhívást intéztek a dél-szlovákiai zsidókhoz, hogy vallják magukat szlováknak. „…ha megosztja Önöket a vallás, meg kell Önöket osztania a nemzetiségnek is? Ezen felül: a vallási hagyományaik Önöknek nem azt írják elő, hogy azt a nemzetet szolgálják, amelyikhez tartoznak? […] a természet ereje olyan erős, hogy a magyar idők alatt a hivatalos magyar statisztikai kimutatások szerint Szlovákiában 6000 zsidó vallotta magát szlováknak. Mennyi lehetett a számuk valójában, ha közülük csak 6000-nek volt bátorsága magát szlovák anyanyelvűnek vallani […] Ne tegyenek tehát a természet ellen, az eszük, a szívűk ellen!”5

Füleken az 1930-as népszámlás 45 családot és 200 zsidó lakost mutatott ki. 1936-ban 4291 lakosból 248 vallotta magát zsidónak, a közösség ekkor érte el legnagyobb létszámát. Nemzetiségi szempontból 58,1%-uk vallotta magát zsidónak, a többi magyarnak vagy csehszlováknak.

1933. április végén a losonci Deutsch Szálló éttermében az ún. bojkottbizottság felhívása alapján tiltakozó nagygyűlést tartottak, amelyen állást foglaltak a németországi zsidóüldözések kérdésében. A szónokok6 felhívták a figyelmet a német gyártmányú ipari és kereskedelmi cikkek bojkottjára, hogy ezzel is elejét vegyék a zsidóság ellen foganatosított további szigorú rendszabályoknak. Egyúttal gyűjtést indítottak a zsidóüldözés áldozatainak és károsultjainak a megsegítésére.7

Az 1939-es év a várakozás éve volt, ami számos formában megmutatkozott. Idézzük Márai Sándort: „E napokban mindenki ezekkel a szavakkal alszik el Magyarországon: Rozsnyó, Léva, Kassa, Pozsony, Ungvár, Beregszász, Nyitra, Losonc, Komárom. S minden név után, halkan, makacsan mondja a lélek: hazamenni. Szeretném, ha a nagyhatalmi konferenciák résztevői, akik egy utolsó határozattal döntenek majd a Felvidék sorsa felett, látnák az arcokat, megismernék azt, ami a lelkekben történik e héten Magyarországon és Felvidéken.” (Márai 2004a, 77. p.) A népszámlálás Losoncon 2487 izraelita vallású lakost mutatott ki.

A bécsi döntés eredményeként Losonc és Fülek is Magyarországhoz került. Nemcsak a füleki magyarság nézetét tükrözi az az ismeretlen kéz által, 1938 novemberében Füleken írt dokumentum, amelyben ezt is olvashatjuk: „követeljük a zsidóktól, akik örökösen a szegény keresztény nép kiszipolyozását tartották szem előtt, hogy az új népi Magyarországon a visszacsatolás felett érzett örömünket ne zavarják kellemetlen jelenlétükkel. […] Nyilvános ünnepségektől tartsák távol magukat. […] mint benesi csatlósok, kövessék őt a legrövidebb időn belül, mert hiszen velük akarnak maradni jóban rosszban.”8

Füleken az 1941-es magyarországi népszámlálás 205 izraelita vallású és 3 keresztény zsidót mutatott ki. Az anyahitközségnek 1944 tavaszán 154 tagja volt, az adózók száma pedig 32. A hitközség elnöki tisztjét dr. Blitz Andor orvos látta el, az anyakönyvvezető rabbi posztját pedig Jungreisz Sámuel töltötte be. A hitközségnek két alkalmazottja volt és három egyesületet működtetett: Talmud Tóra, Nőegylet, Chevra Kadisa.

Füleken megtiltották zsidó lakosok letelepedését, a fokozatosan erősödő zsidóellenesség hatására többen elvándoroltak.

Nem kevés volt azok száma sem, akik más – elsősorban református – hitre tértek át. Konkrétan a losonci református egyházban (az anyakönyvek szerint) 1938-ban 28, 1939-ben 15, 1941-ben 4, 1942-ben 1, 1944-ben 2, 1945-ben 2, 1946-ban 1, összesen 53 személy keresztelkedett meg. Zsidók jelentkeztek az evangélikus egyházba is. Ide csak azokat vették/vehették fel, „akiknek múltja biztosítja azt”, hogy az egyház hithű tagjaivá válnak. Feltétel volt egy hat hónapos tanfolyam elvégzése is. Még kevesebben voltak, akik a római katolikus vallásra tértek át.

Az Egyesült Magyar Párt 1940 februárjában nyilatkozatot tette közzé, amelyben mindenki értésére adja, hogy folyó hó január 31-ével a nemzethűségi igazolások elvesztették az érvényüket. Azaz február 1-től csak azon igazolásoknak volt hatályuk, melyet a titkárság által kiadott nyomtatványon az előírt eljárással hagytak jóvá. „Ezentúl nem lehet senkinek, tehát senki, még pártunkba tartozó egyénnek sem, titkárságunk hivatalos ténykedésének és ezirányú felhatalmazásának megkerülésével nemzethűségi igazolást kiállítani […] Tudatjuk az illetékesekkel, hogy semmiféle kérelmet nem vállalunk el a zsidó iparengedélyek és a zsidó törvény alóli mentesség tárgyában…”9

Az első nyílt zsidóellenes fellépésre Losoncon 1940 áprilisában került sor, amikor a csendőrség és katonai bíróság több személyt elfogott, s közülük Kohn Bélát halálra verték.

1941-ben zsidó kereskedőket tiltottak ki a városból, mert a tiltás ellenére árusítottak Sacher házának bejárata alatt. A Baross Szövetség helyi szervezet követelte a zsidók vásárlási időpontjának meghatározását (10 óra után). A zsidó tulajdon kisajátításáról, elkobzásáról szóló első közleményeket 1942 júliusában tették közzé, ezt de­cemberben már konkrét intézkedések is követték.

Az 1943-ban kiadott rendelet a zsidó értelmiség foglalkoztatását szabályozta. Az év áprilisában behívták az 1906/7-ben született zsidókat (az orvosok és gyógyszertárosok kivételével). „Antifasiszta szövegű gramafónlemezek tiltott terjesztése” miatt letartóztatták Blau Ödönt.

  1. március 19-én Nógrád területe is német megszállás alá került, ami súlyos következményekkel járt a zsidó lakosok számára.

Füleken ekkor kb. 160 zsidó élt – többségében idősek, nők és gyerekek. 1944 áprilisában kötelezővé tették a sárga csillag viselését. A Központi Zsidó Tanácsnak 1944. április közepén megküldött jelentés összeállítói Fülekkel kapcsolatban jegyezték meg: „A túl nagy összegben megállapított adóalapok ellen fellebbezések vannak folyamatban, akik a gyárban voltak alkalmazva, azoknak felmondtak, akinek földjei voltak, azt már elvették, és a kereskedők üzleteinek egy része le van zárva.”

Losoncon áprilisban bezárták a zsidó iskolát (68 tanuló és 2 tanító), betiltották valamennyi nem vallási zsidó szervezet működését. Zsidók nem vásárolhattak húst, a számukra kiutalt jegyre csak konzerveket kaphattak, azt is csak ideiglenesen. Az orvosok kivételével nem végezhettek szellemi munkát, nem lehetett a tulajdonukban „átlagon felüli” lakás, nem vásárolhattak fegyvert stb.

A losonci neológ (anya)hitközségnek ekkor 1400 kimutatott tagja és 388 adófizetője volt. Elnöke dr. Kemény Rudolf ügyvéd, anyakönyvvezető rabbija dr. Reschowszky Arthur 8 alkalmazottal. Egyesületei közül a Chevra Kadisát, az Izraelita Nőegyletet és a Pártfogó Irodát, intézményükként az aggok házát jegyzik, ahol 14 személyt ápoltak.

Az ortodox (anya)hitközségnek 325 tagja és 59 adózója volt. Elnöke Beck Adolf kereskedelmi utazó volt. Anyakönyvvezető rabbija Unsdorfer Henrik10 főrabbi. Saját intézményt, egyesületet nem mutattak ki. (Schweitzer–Frojamovics 1994, 374–377. p.)

1944. április 1-jei időponttal a megye még az „elkülönítésük előtt” kimutatást készített a Nógrád megyei zsidó lakosokról. Eszerint Losoncon 1728 zsidót és 80 kitértet, a járásban 242, a szomszédos Szécsényi járásban 445, összesen 2415 zsidót és 80 kitértet mutatott ki. Már a gettósításra gondolva szerepel ugyanitt, hogy „Losonc megyei város felveszi saját zsidóságát, a Losonci járás és a Szécsényi járás zsidóságát”. Balassagyarmat a saját és Nógrádi járás (összesen 2556), Salgótarján a Salgótarjáni és Sziráki járás zsidóságát (összesen 1566).11

1944. április 7-én a m. kir. államrendőrség losonci kapitánysága 24 órán belüli hatállyal elrendeli, hogy a „1310/1944. M.E. sz. rendelet végrehajtásának hatályosabbá tétele és biztosítása céljából és az ellenséges államok rádióközvetítésének hallgatása és azokból származható következmények által veszélyeztetett közérdek védelme érdekében […] a tulajdonában, birtokában, illetve használatában levő összes rádió-vevőkészülékét, akár van arra engedélye, akár nincs, a törvényes következmények terhe mellett 24 órán belül a m. kir. rendőrség losonci kapitányságánál további intézkedésig történő őrizetbe vétel céljából szolgáltassa be.”

Az egy hónappal később közzétett hirdetményben a város polgármestere felhívta az üzletek, vendéglők, kocsmák, borbélyok és az egyesületek vezetőit, hogy „amennyiben használt rádiókészüléket kívánnak beszerezni”, akkor 24 órán belül jelentkezzenek a városházán. A hirdetmény figyelmeztet arra, hogy rádiót nem lehet eladni, magánlakásban felszereltetni és használni tilos.12

A m. kir. minisztérium rendelete alapján Nógrád megye főispánja 1944. április 4-i hatállyal felmentette szolgálatuk alól a zsidónak tekintendő tisztviselőket.13

A hely lap a helyi kereskedők elleni eljárások elindításáról számolt be: „Özvegy Váradi Lajosné fűszerkereskedő, losonci lakos, a zsidóüzletek lezárása előtt három métermázsa gyertyát mentett ki az üzletéből és adott el egy tételben. Nevezett ellen áruelvonás miatt a bűnvádi eljárás megindult, előzetes letartóztatásba helyezték és a balassagyarmati kir. ügyészségnek adták át. A bírói eljárás után internálási eljárás lesz ellene folyamatba téve.

Folyó évi április hó 22-én és 23-án a város területén a rendőrhatóság 62 zsidó háztartásban tartott házkutatást. A házkutatások során Beer Gusztávné, Fischer Sándor, Ganzel Gáspár, Grünbaum Lipótné, Grün Ferenc, Márer Samuné, dr. Reinfeld Bertalan és Eckfeld József lakásán különböző és nagyobb mennyiségű áru találtatott. Felsoroltak ellen az eljárás folyamatban van. Elefánt Arnold, Elefánt Arnoldné, Elefánt Henrik, Elefánt Eszter, Elefánt Hédi, Herschkovits Etel és Jakubovics Ferdinánd szlovákiai, zsidó fajú egyének Szlovákiából Magyarországba szöktek, és az ország területén hamis okmányok (keresztlevelek, házassági levél) megszerzése mellett tartózkodtak. Segédkezet nyújtott nekik Klein Lászlóné losonci lakos. Valamennyien őrizetbe vétettek, az eljárás ellenük folyamatban van.

Frisch Gyula, ószeres losonci lakos már hosszabb ideje rendőri megfigyelés alatt állott. A megfigyelések során megállapítást nyert, miszerint nevezett a város területén rémhíreket terjeszt. Fenti cselekmények miatt őrizetbe vétetett, ellene az eljárás folyamatban van. […]

A losonci rendőrkapitányság mint elsőfokú rendőri büntetőbíróság Braun Mór kosárfonót azért, mert a reá nézve kötelező sárga csillagot nem viselte, 100 P pénzbüntetésre büntette. Brablec Jánosné és Sulek Edéné losonci lakosokat ugyanezen kihágás miatt egyenként 1000-1000 P pénzbüntetésre, Hronyec Pálnét 500 P pénzbüntetésre, Braun Lenkét 100 P és Braun Juliannát 80 P pénzbüntetésre büntette. A pénzbüntetések behajthatatlanság esetén 50 napig terjedhető elzárásra lesznek átváltoztatva.”14

Szigorúan büntették a zsidó rendeletek be nem tartását. „A losonci rendőrkapitányság mint 1 fokú rendőri büntetőbíróság Bánó Ferencné szül. Schwarcz Lili losonci lakost azért, mert a felső kabátjára felvarrt sárga csillagot retiküljével eltakarta, 2000 P pénzbüntetésre, behajthatatlanság esetére 100 napi elzárásra büntette meg. Dr. Dávid Sándornét azért, mert a szolgálatból keresztény háztartási alkalmazottját a kitűzött határidőre nem bocsátotta el, 500 P pénzbüntetésre, behajthatatlanság esetére 100 napi elzárásra. Ugyanezen kihágás miatt dr. Székács István földbirtokos és ügyvéd, ev. hitfelekezethez tartozó zsidó fajú egyént 2000 P pénzbüntetésre, behajthatatlanság esetére 100 napi elzárásra büntette meg.”15

Nógrád vármegye alispánja a hatályos rendelkezésekre hivatkozva16 1944. május 1-jei keltezéssel levelében kérte a polgármestertől, hogy készítsen kimutatást a „zsidó jellegűnek tekintendő”, valamint a „szabadkőműves befolyás” alatt álló egyesületekről. A polgármester három zsidó egyesületet mutatott ki. „1. Losonci izraelita szent egylet. Alapszabály nincs, elnöke dr. Büchler Gyula, orvos. 2. Orth.-Talmuth tóra egylet 17539/1922.B.M. sz. alapszabály szerint működik. Elnöke Undsorfer Hillel. 3. Losonci izr. nőegylet a 112.523/1939. VII.B.M. számú alapszabály szerint működik. Elnöke Sacher Imréné – földbirtokos neje.” Szabadkőműves befolyású vagy annak céljait teljesítő egyesületről nem volt tudomása.17

Az alispán 1944. május 3-i keltezésű állami táviratában rendelte el a megye zsidóságának elkülönítését: „Az 1610/1944. ME számú kormányrendelet 8., 9. és 10. szakaszai alapján az e tárgyban megtartott értekezlet elhatározásának megfelelően a zsidóknak Nógrád vármegye valamennyi községéből való kitelepítését, a három megyei városban pedig meghatározott lakótelepekre való teljes elkülönítését elrendelem. Ezt az intézkedésemet a járási főszolgabíráknak és a városok polgármestereinek a csendőrség és rendőrség igénybevételével és közreműködésével nyolc nap alatt kell végrehajtani akképpen, hogy 1944. évi május 10-ének reggeli 9 órájától kezdve zsidó másutt nem tartózkodhatik és nem lakhatik, mint a hatóságilag kijelölt helyen.”18

Végrehajtásával a város polgármestere már egy nappal korábban egy hat tagból álló bizottságot, valamint egy általa kijelölt különbizottságot19 bízott meg. Közvetítésével értesítette a zsidó lakosságot arról, hogy lakóhelyének a Tugár jobb oldalán fekvő városrészt jelölték ki: „A zsidók által jelenleg elfoglalva tartott valamennyi lakás ötven százaléka három napon belül kiürítendő és a hatos bizottságnak bejelentendő. A kiürítendő lakásokból kiköltöző hittestvérek más hittestvérekkel költözhetnek össze. Ezen összeköltözés egyelőre csak ideiglenes jellegű lesz. A kiköltözködők jelentsék be a hatos bizottságnál huszonnégy (24) órán belül, hogy hova és kihez kívánnak beköltözni. Az utasítás szerint csak mellékutcákban lévő lakásokba lehet átköltözni, éspedig lehetőleg udvari lakásokba. A fő útvonalakon lévő nagy lakások három (3) napon belül feltétlenül kiürítendők. Az át-, illetve összeköltözésnél az ingóságok (bútor, fehérnemű stb.) elszállítása, átvitele vagy leraktározása korlátozás alá nem esik.20

A hittestvérek a fenti ügyben a hatos bizottsággal, illetve annak tagjaival a régi hitközségi iroda helyiségében (zsidó iskola) érintkezhetnek, minden nap délelőtt 9-12-ig és délután 3-6 óráig.”21

Ezzel elkészült a zsidók részére kijelölt városrészek, a gettó határait megállapító városi rendelet is, melyet két körzetre osztottak. I. körzet: Varga u. (ma Husova), Kis u., Zsák u., Temető u. 2., 4., 6. szám, Torna u., a Malom utcának a Rét u. (ma Poľná) sarkáig terjedő része, Telep u. (Malom kolónia), a Kisvarga utcának (ma Barakova) a Rét utcáig terjedő része, a Rét utca bal oldala. II. körzet: Toldi M. u., kivéve a Baptista imaházat, Busbak u. (ma Adyho) a Kossuth utcától a Raktár u., illetve a Petrogalli utcáig terjedő része. Zenész u., Lovagló u., a Raktár utcának a bal oldala, a Kossuth Lajos utcának (ma Vajanského) Toldi M. utcától a Busbak utca sarkáig terjedő része.22

Az előzményekről a helyi lap közleménye számolt be: „A m. kir. Minisztérium 1610/1944. számú rendeletében kimondotta, hogy a törvényhatóság első tisztviselője elrendelheti, hogy a városokban csak azok bizonyos meghatározott részein lakhatnak a zsidók.

[…] A f. hó 2-án megtartott alispáni értekezleten az alispán városunk területén a Tugár pataktól délre eső részt jelölte ki a zsidók lakhelyéül.

[…] A zsidóknak a Tugár pataktól délre eső részre való áttelepítése a zsidó hatos bizottság hatáskörébe tartozik, míg a keresztényeknek a patak túlsó részére való átköltöztetését a polgármester által kijelölt bizottság intézi. Tekintettel arra, hogy az átköltöztetésre a vármegye alispánja rövid határidőt szabott, egyelőre csak azon keresztények átköltöztetése történik meg, akik az átköltöztetéshez önként hozzájárultak.

A vonatkozó rendelkezés értelmében a zsidók f. hó 5-ig kötelesek a lakásaik 50%-át kiüríteni és az átköltöztetendő keresztények részére rendelkezésre bocsátani. Az így megürült zsidó lakásokba költöztetik át azokat a keresztényeket, akik önként szándékoznak elköltözni a zsidók által kijelölt részből. Ennek megtörténte után a keresztények által kiürített lakásokba telepítik át a zsidókat.

Illetékes helyen nyert értesülés szerint felkérjük a város közönségét, hogy a bizottságok munkáját feleslegesen ne zavarják, mert a munka úgy lett megszervezve, hogy minden átköltözni szándékozó keresztényt beidéznek, és az eddigi életviszonyainak megfelelő, valamint családtagjaikhoz mért lakást fog a kiürített lakás helyébe kapni. A polgármester utasította a keresztények áttelepítését végző bizottságot, hogy a keresztények minden jogos kívánságát a szociális szempontok figyelembevételével a lehetőség szerint teljesítse.”23 Eredeti lakásaikban csak az orvosok maradhattak.

A kényszerű költöztetés szem- és fültanúja volt Márai Sándor is, aki április 13-án Leányfaluból, Balassagyarmaton keresztül érkezett Losoncra, s több hetet töltött el a városban. Valószínűleg azért jött, hogy kísérletet tegyen felesége, Lola apjának kiszabadítására a kassai gettóból. „X. egy hete a kassai gettóban. Első három levelében pontosan leírja, mi történik egy táborban, ahol nincs víz, nincs latrina, nincsenek épületek, csak oldalfal nélküli pajták, s ahol tizenötezer embert tereltek össze öt nap alatt.

A gettókat általánosan és kötelezően megvalósítják, minden tízezernél magasabb lélekszámú magyar városban, ahová beterelik a környékbeli falvak zsidait is. Losoncon ma reggel kezdték meg az átköltöztetést. Amíg írok, ablakom előtt zörögnek a kordék, melyeken nyomorult emberek tolják szegényes, rongyos holmijukat. Úgy érzem magam, mint Josephus Flavius, mikor Titus és Vespasianus elküldték Jeruzsálem falai alá, hogy lássa és írja le Jeruzsálem pusztulását. Ha túlélem, leírom.” (Márai 2004b, 153. p.) X-et nem tudták megmenteni: „…deportálták Lengyelországba. A főispán, akit levélben kértem, hogy ne vigyék el a hetvenhat éves embert, hagyják a gettóban, pársoros elutasítással felelt: Azt írta, nem tehet semmit. De ha nem tehet semmit, miért nem mond le?

Egy-egy vagonban nyolcvan ember utazott, két vödör vízzel. A halálozási százalék útközben megközelíti a húszat. Egy vagon Nagyváradtól Kassáig hat napon át vándorolt. A negyven emberre vagy hat lóra méretezett vagonokban a nyolcvan ember nem tud feküdni, sem ülni.” (Márai 2004b, 165. p.) „L. [Losonc – P.J. megj.] városban A. (dr. Altmann?)24 zsidó orvost elvitték munkatáborba, ötéves gyermekét a gettó lakosaival együtt vagonban Lengyelországba; de a rendelő helyén maradt. Az iskolatársam volt. Rendelőjét korszerűen rendezte be, röntgengéppel, elektrokardiogrammal. Mindez vidéken ritkaság. A rendelőért, a röntgengépért, a felszerelésért ketten vetélkedtek: a helybeli tisztiorvos, s egy belgyógyász. A rablók nem tudtak megegyezni. A vitából lovagias ügy keletkezett, párbaj. Mert mi lovagias nép, úri emberek vagyunk, kérlekalássan.” (Márai 2004b, 166. p.) „Ez a kisváros büntetés. Egyenlőre szelíd büntetés. Por, jellegtelen házak, málló vakolat, s az első hőség felidézi azt a jellegzetes bűzt, mely a kanalizálatlan kisvárosok testi szaga. Ez rosszabb, mint a szegénység. Ez bugrisság.” (Márai 2004b, 151. p.)

A alispán táviratban értesítette a losonci polgármestert, hogy a megüresedett zsidó lakásokba nem költöztethető be olyan közalkalmazott, akinek van lakása és nem esik kiürítendő területbe.25

A Széchényi járás főszolgabírója (Hanzély) 1944. május 5-én a Szécsényi járás területéről összegyűjtött zsidó lakosok Losoncra való áttelepítéséről értesítette a losonci polgármestert. Eszerint azt május 7-én legfeljebb 50 db lófogatú járműkaravánnal kezdik meg, melyen legfeljebb 20 család legfeljebb 80 tagját költöztetik át. Május 9-én a Szécsényből induló menetrendszerű vonattal pedig 327 fő lesz átszállítva. Egyúttal „legfeljebb a hónap végéig” engedélyezte az ezen időszakra szóló élelmiszerek és legfeljebb 1 kg füstölt vagy „előkészített” állapotban lévő hús szállítását is.26

Ettől némileg eltérnek az átszállítás részleteit tartalmazó tervezet adatai. Május hó hetedikén Szécsényből „legfeljebb 5 lófogat, legfeljebb 45 személy, legfeljebb 15 család, a szécsényi hitközségi vezetőség javaslata szerint”. Május 8-án és 9-én Etes községből 4 család, 14 személy, a Karancssági körjegyzőségből 4 család, 17 személy, a Sóshartyáni körjegyzőségből 2 család, 6 személy, összesen: 10 család, 37 személy költözött a menetrendszerű vonathoz csatolt két vasúti kocsival. Szécsényből és az Endrefalvai, Nógrádmegyeri, Rimóczi, Nagylóci és Ludányi körjegyzőségekből 118 család, 327 személy („amelyből esetleg leszámítandó a 7-én útba indítandó legfeljebb 10 család, legfeljebb 30 személy”27), a MÁV által biztosított 14 db 150 mázsás vasúti kocsiban. Május 8-án a Bussai körjegyzőség területéről 13 családot, 36 személyt pedig legfeljebb 13 lófogatú kocsival szállítottak Losoncra.

A Losonci járás zsidósága deportálására a Krausz Péter Téglagyárat is kijelölték, annak előkészítését és kiürítését 1944. május 11-én kezdték meg.28 Ennek gettóvá alakítását végül is elvetették, de végül elszállításuk előtt itt összpontosították a zsidó lakosokat.

A losonci gettóról a Nógrád megyei főispán öt pontból álló, telefonon elmondott körkérdésére29 adott válaszokból lehet következtetni, melyet Koltai Ernő, Losonc polgármestere foglalt össze 1. Hány lakos van a ghettóban? A gettó területén 2034 zsidó lakik. 2. Lakásonként hány zsidó személy lakik a ghettó területén, név és életkor megjelölésével? A házak 70%-a csupán egyszobás – melyekben lakásonként csupán 6 zsidó személy lakik, szobánként (melyek kicsinyek) pedig átlag 4-5 személy. 3. A ghettóból hányan távoztak el közérdekű munkaszolgálatra vagy hadiszolgálatra? A gettóból közérdekű munkaszolgálatra, illetve hadiszolgálatra 78 személy távozott el.30 4. Csa­tolandó a ghettóval kapcsolatos rendőrhatósági szabályrendelet egy példánya. A gettóval kapcsolatos ideiglenes rendőrhatósági szabályrendelet azonos a balassagyarmati rendőrhatósági szabályrendelettel. 5. Megállapítandó, hogy koncentrációs táborra alkalmas helyiség van-e a városban, és az hány személy befogadására alkalmas. A városban koncentrációs táborra alkalmas helyiség nincsen, mert a számba jöhető épületeket (Gőzmalom, YMCA) a katonaság és az erdélyi menekülttábor már elfoglalta.31

Zvonar SS Obschf. a Gottstein SS-Stubaf.-val való előzetes személyes megbeszélésére hivatkozva 1944. május 18-án levelet írt Koltay Ernő polgármesternek, melyben kifogásolta a gettó helyének kijelölését. „Bár a zsidó tábornak a téglagyárban való felállításának a megoldása időközben elejtetett32 és a gettósításnak egy városnegyedben való előbbi megoldásra téretett vissza, ez ellen a következő megfontolást érvényesítem. A közönség köréből származó, az itteni szolgálati helyen tett száz és száz panaszból következik, hogy a gettónak kiszemelt városrész kijelölése nem volt egészen szerencsés. Tetszésére bízom, hogy ezt a kérdést újabb vizsgálat tárgyává tegye egy megfelelőbb lakónegyed találása céljából, amelynek kijelölése a lakosság körében semmiféle nagyobb rezgést szükségképpen nem váltana ki. Megvilágosításul annak a megfontolásnak kell szolgálni, hogy szerényebb fajta bérházak a gettósításra alkalmasabb volnának, mint egy család részére való házak és kerttel vagy kis gazdasággal bíró saját tulajdont képező házak.”33

A polgármester a témában felvetett kérdésekről még május hatodikán keltezett levelében értesítette a megyei alispánt. Eszerint május 5-én este a német határbiztosító különítmény vezetője és két másik tagja látogatta meg. Közölték vele, hogy a kassai német főparancsnokság biztosító szolgálata parancsnokságának – konkrétan SSZ Sturmbannführer Gotsteintől, telefonon kiadott – utasítása szerint állítsa le a zsidók átköltöztetésével kapcsolatos akcióját és várja be a kassai parancsnokság további rendelkezéseit. Egyértelművé tették azt is, hogy amennyiben ezt meg akarná tagadni, akkor azonnal jelentkeznie kell a kassai német főparancsnokságon. A polgármester a rendelkezés teljesítését nem tagadta meg, de jelezte, hogy arról azonnali jelentést küld a felettes hatóságnak.34

A polgármester 1944. május 19-én keltezett jelentésében az átköltöztetés addigi részleteit foglalta össze: eszerint addig 30 házból (85 szoba) 68 családot (235 személyt) költöztettek át. Előkészítettek és a költöztetésre ki is adtak 42 házat (100 szoba) 74 családnak (269 személy). Előkészítve pedig 14 ház (21 szoba) állt 14 család (46 személy) rendelkezésére.35 Az alispán 1944. május 22-én keltezett határozatában egészségügyi intézkedések végrehajtását rendelte el. Az érvényes rendeletekben felsoroltak kivételével a „zártterületre belakoltatott” minden 2–70 év közötti zsidót a lehető legrövidebb idő alatt hastífusz elleni védőoltásban kell részesíteni. Az oltásokat a területre költöztetett zsidó orvosoknak kellett beadni az illetékes hatósági orvos felügyelete alatt. A gettó területén biztosítani kellett egy orvosi rendelőt, egy beteg- és elkülönítő helyiséget, valamint egy szülőszobát is, mert „a zártterületről csak momentán életveszéllyel járó betegség esetén engedélyezhető a kórházba szállítás”. Utóbbi csak akkor, ha annak szükségességét a hatósági orvos megítéli. A zsidó orvosokat felelőssé tették az egészségügyi ellátás biztosításáért.36

A Losonci Hírlap május 21-i számában arról írt, hogy budapesti mintára a zsidóktól elvett „műkincsekből sürgősen városi múzeumot kell létesíteni. Ezzel a kéréssel forduljon Kármán József Irodalmi és Művészeti Társaság Csánky Dénes főigazgatón keresztül a kultuszkormányzathoz, aki a kérést mindenesetre pártfogolni fogja”.37

Az 1944. május 27-én készített kimutatás szerint Losonc 348 zsidó családjának 1124 tagja 118 házat, bennük 443 szobát ürített ki.38 A hatos bizottságnak a kiürített lakások kulcsait 1944. június 1-jén este 6 óráig kellett leadnia.39

A gettóból egy csoportot munkaszolgálatra küldtek Jolsvára (Jelšava). A transzport június 4-én délben indult a vasútállomásról.40 További csoportokat pedig mezőgazdasági munkák elvégzésére válogattak ki. „A m. kir. 672. számú Honvéd Munkavezető Törzsparancsnoksággal olyan hivatalos megállapodást kötöttem, hogy a mezőgazdasági munkáshiányra való tekintettel a vármegye területén Balassagyarmaton, Salgótarjánban, Losoncon, Kisterenyén és Szécsényben alkotott gettókból mezőgazdasági munkára alkalmas zsidókat engedünk ki a következő feltételek mellett: A megnevezett munkavezető törzs katonai megbízottat küld ki a gettó helyére, aki érintkezésbe lépve úgy a rendőrkapitánysággal, mint a város polgármesterével, illetve a járás főszolgabírájával, mint rendőrhatósággal, közbiztonsági közeg kíséretében maga megy be a gettóba, és maga sorozza a mezőgazdasági munkára alkalmas férfiakat és nőket. 15 főnél kisebb csoport nem adható ki. […] A zsidó munkáscsoportok élelmezéséről a munkahely gondoskodik, tehát a gettóból a munkások élelmet csak az utazás tartamára vihetnek magukkal.”41 A gettót Zsorna László, Gyura Leó, a nyilaskeresztes Perec és Alberti csendőr irányították, polgári, majd csendőri támogatással. Utóbbiak feladata volt az is, hogy felkutassák az elrejtett zsidó értékeket. Az áldozatok között volt Herzog Ignácz is.42

Losonc elzsidósodása a címe annak az írásnak, amelyet a Losonci Hírlap közölt Sch-r aláírással, s amely mögött nagy valószínűséggel Scherer Lajos neve rejtőzik. Többek között ezt olvashatjuk benne. „Ha figyelmesen olvassuk Mózes könyveit, megtaláljuk a mai zsidó jellemképét. Mert ez évezredeken át sem változott meg. A sivatagi aranyborjút ma is úgy táncolják körül, mint hajdan. Mert »ezek a te isteneid, Izráel, akik tégedet kihoztak Egyiptom földéből«. Jákob álnokságával ma is elragadja Ézsau első születésének méltóságát, és húsz éven át szolgálva Lábánt,43 megszimatolva ennek gazdagságát, »valamije volt, mind elvette Jákob«, és Lábánnak jószágából szerezte minden gazdagságát. Ez az aranyimádás, csalás, jó szimat, farkasétvágy és céltudatos kitartás ősi jellemvonása Izrael fiainak. A régi próféták hiába korholták őket. »A gonosz nemzetség, hamisággal megterheltetett nép, gonosz mag, nemtelen hitvány fiak« elhagyták az urat és »telhetetlen hamisságnak« éltek. Ezért elhagyta őket az Isten, hogy »szolgáljanak idegeneknek az egész földön«. – Ezek a faji vonások tették végül is a zsidóságot gyűlöletessé az egész földön.

Most, hogy a zsidók visszaszorítása Magyarországon is testet öltött végre, nem érdektelen megvizsgálni azt, hogy miképpen zsidósodott el Losonc városa. Kicsiből is következtetni lehet az általánosra. A kép ugyan minden helyen más, de a lényeg mindig ugyanaz: mértéktelen habzsolás, munkátlanság, ravaszság, mások kizsákmányolása, hogy »szolgáljanak tenéked népek és hajoljanak meg teelőtted nemzetségek«. (Mózes I. 27. 29.)” A további része(ek) azonban nem jelentek meg.44

Vitéz Jaross Andor, m. kir. belügyminiszter 1944. június 16-án keltezett, a vármegye alispánjának címzett, 179.567/1944.VII.b. sz. rendeletével feloszlatta a Nógrád megyei, közöttük a losonci zsidó egyesületeket. Utasította az alispánt, hogy a lehető „legapróbb” részletességgel állapítsa meg az egyletek vagyonát, tartozásait és vagyontárgyait vegye zár alá. Az esetleges tartozások megtérítése után megmaradt ingó és ingatlan vagyont a Magyarországi Zsidók Szövetségének tulajdonába, az egyesületek irattárát és könyvtárát pedig a Zsidókérdést Kutató Intézetnek kellett átadnia.45

A Magyar Papirosipari Nyersanyagbeszerző Kft. június 26-án keltezett levele szerint a betiltott zsidó szerzők Losoncon begyűjtött könyveinek bezúzásával Losoncon Filó Marcell cégét bízták meg.46

A losonci polgármester július 15-én keltezett levelében utasította a rendőrkapitányságot arra, hogy vizsgálja ki a megszüntetett zsidó egyesületek ingó és ingatlan vagyo­nát, mert azokat zár alá kell venni. A kapitányság detektívcsoportja augusztus 9-i jelentésében azt állapította meg, hogy az Izraelita Nőegyletnek az akkor Damjanich utcában volt egy 78 négyszögöl területen épült háza és egy 514 négyszögöl nagyságú udvara és kertje. Ingóságai nem voltak. A Szentegyletnek és a Talmud Thora egyletek nem volt kimutatható ingatlana. A beszámoló ehhez hozzáteszi, hogy „a város területén olyan zsidószármazású egyén nem maradt vissza aki teljesen pontos precíz felvilágosítást tudna adni a vonatkozó egyletekre…”47 Ezzel kapcsolatos a Magyarországi Zsidók Szövetsége ideiglenes intéző bizottságának két losonci polgármesterhez írt felkérése. Augusztus 28-án arra hivatkozva, hogy a m. kir. Minisztérium 1520/1944 M.E. sz. rendelete szerint feloszlatott egyesületek tartozásainak rendezése után fennmaradó ingó és ingatlan vagyonokat a szövetség kezelésébe kell adni, kérték a vagyoni leltár egy példányának elküldését. Október 6-i levelükben a Nőegylet tulajdonát képező házzal kapcsolatban kértek felvilágosítást.48

Nem áll rendelkezésre hiteles dokumentum arról, hogy a losonci gettóból mikor vitték el a zsidókat. Annyi biztos, hogy először a mai Zólyomi úti téglagyár épületébe összpontosították őket. Az „átszállításnak” akaratlan szemtanúja volt egy ismert losonci iparoscsalád gyermeke, Jankovits Jenő. „A losonci Apolló moziban […] Menczel Józsi bácsi, egy zsidó származású egyén volt a főgépész. Egyszer csak eltűnt a szemem elől […] Szomorú élményeim közé tartozik, hogy 1944 nyarán egy hosszú sor haladt a Búza-téren át a Zólyomi út felé. Kíváncsiságom közelebb vitt a menethez és meglepetésemre ott láttam az én aranyos mozigépészemet. Odaordítottam neki: »Józsi bácsi, hová-hová, ne menjen sehová, jöjjön vissza közénk, hiszen este mozi van«! Ő szó nélkül ment tovább és szomorúan csak legyintett, engem egy csendőr elzavart a menet közeléből. Soha nem láttam őt többet. Később tudtam meg, hogy egy haláltáborban vesztette életét.”49

A jeruzsálemi Jad Vasem intézet által kiadott könyv szerint (Pinkas 2003, 295–331. p.) a losonci téglagyárból 1944. június 12-én két vonattranszporttal vitték el a zsidókat Auschwitzba. Lényegében ugyanezt erősíti meg a losonci származású Hidas Péter is. A gettó lakosait először a téglagyárba vitték, ahol több napot kellett összezsúfolva eltölteniük. Az első transzport 1970 személlyel június 9-én hagyta el Losoncot, amit néhány nap múlva követett a második. A losonciak első csoportja július 13-án érkezett Auschwitzba, ahol a hírhedtté vált Josef Mengele szelektálta őket.50 A háború után felvett anyakönyvi bejegyzések halálozási dátumai szerint sokuk élete már ezen a napon a gázkamrában ért véget.

A kassai állomáson keresztülhaladó szerelvények listáján nincs losonci kiindulási pontú. Nógrád megyéből Balassagyarmat (1944. június 12. – 2675 személy, 1944. június 14. – 1867 személy), Salgótarján (1944. június 13. – 2310 személy) és Hatvan (1944. június 13. – 2961 személy) szerepel a listán. (Lang–Strba 2006, 582. p.)

Június 19-én a losonci gettó már üres volt, és a városban nem volt zsidó lakos. Erre utal a város tisztiorvosának jelentése „Tisztelettel jelentem, hogy az intézkedések kivétel nélkül folyamatba tétettek, azonban a zsidók időközben történt eltávolítása folytán azok egy része befejezést nem nyert, másik része pedig nem volt foganatosítható.”51

A városból és közvetlen környékéről kb. 2500 zsidó lakost hurcoltak el koncentrációs táborokba, ahonnan csak alig 10%-uk tért vissza.

 

A zsidóság, benne a nógrádi zsidóság 1945 után ugyan lehetőséget kapott a hitközségek újjászervezésére, de azt inkább csak jelképesen lehetett végrehajtani. A Nemzeti Front 1945. december 18-i határozata és a pozsonyi belügyminisztérium 1946. január 12-i 1462/1-IV/3-1946 sz. rendelkezése értelmében összeírták a „zsidó fogalom alá eső személyeket”, vagyontárgyaikat és azon jogaikat, amelyek alapján a restitúció részeként kérvényezhették vagyonuk visszaadását. A kitöltött kérdőívet és mellékleteit a Helyi Nemzeti Bizottságra (HNB) kellett leadni, amely azt ellenőrizte és hitelesítette vagy elutasította. A kiáltvány kitért arra, hogy a HNB csak azokat az adatokat erősíti meg, amelyekről közvetlen ismerete van vagy kellően dokumentáltak. Ez főleg az igénylő azon rokoni kapcsolataira vonatkozott, akik örökség címen szerettek volna a kárpótláshoz hozzájutni. Nem erősítették meg pl. a nemzetiséget, állampolgárságot stb., ha az nem volt megfelelően bizonyítva.52

A túlélők nagyobbik részének hazatérve szembesülnie kellett azzal, hogy otthonukat idegen személyek lakták vagy „arizátorok” kezében volt, akik elüldözték őket. Az amerikai Joint (American Joint Distribution Committe – AJDC) támogatásából, illetve a rokonok által küldött csomagokból próbáltak megélni. A legszegényebbeket Szlovákiában 58 népi konyha segítette. Ilyen Losoncon a Vasúti és Jókai utca sarkán álló épületben volt.53 Nem lehet csodálkozni azon sem, hogy a borzalmakat túlélt és visszatért zsidók nem kis hányada Izrael állam megalakulása után (1948. május 14.) oda, illetve nyugati országokba, főleg a tengerentúlra költözött.

Izrael állam megalakulását Losoncon is megünnepelték. Az ünnepi istentiszteletre 1948. május 23-án került sor a Moyzes utcai ortodox zsinagógában. Az ünnepi beszédet a Szlovákiai Zsidó Hitközségek Központi Egyesületének elnöke, Emanuel Frieder rabbi mondta el.54

Füleken a visszatért zsidó lakosok a lehetőségeihez mérten rendbe tették a hitközség épületeit, felújították a hitközséget is. Elnöke Kramär Sándor lett, akit Dr. Blitz András követett.

Az amerikai JOINT jótékonysági szervezet népi konyhát hozott létre, ahol a rászorultakat látta el alapélelmiszerekkel. Megújult a cionista mozgalom tevékenysége, amely létrehozta a hachsarát (ifjúsági előkészítő telep, ahol a Palesztinába kivándorolni szándékozók ipart vagy mezőgazdaságot tanulnak). 1947-ben 12 500 Kčs-t gyűjtöttek össze jeruzsálemi hegyekbe tervezett erdő telepítésére és a csehszlovákiai holokausztáldozatok emlékhelyére. A füleki hitközségnek ekkor kb. 100, többségében nem füleki származású tagja volt.

Az 1948-as népszámlálás Füleken 85 zsidó vallásút mutatott ki. Az 1948/49-es években sokan Izraelbe és más, főleg nyugati országokba távoztak. A zsidó hitközség megszűnt, a városban kb. 40 zsidó lakos maradt, akik a losonci zsidó hitközséghez csatlakoztak. A mai gimnázium sarkától a Tűzoltószertárig húzódó utcájukat az 1970-es évek elején minden épületével együtt lebontották.

 

Levéltári források

 

(SaLc): Besztercebányai Állami levéltár, Losonci kirendeltsége (Becániová Kristína, Sedliaková Erika)

– A losonci helyi sajtó gyűjteménye (Zbierka regionálnej tlače)

– A losonci iskolák és a hitközség értesítői

– Az 1940–44-es időszak dokumentumai

– Losonci krónika (Pamätná kniha mesta Lučenec)

(ZPT): A Kisnyomtatványtár dokumentumai. Fond: Zbierka plakatov a letákov drobnej tlače.

(MaP): Térképek és tervrajzok. Fond: Mapy a plány

(NML): Nógrád Megyei Levéltár, Salgótarján (Tyekvicska Árpád, Galcsík Zsolt)

– A losonci és losonc-tugári zsidó hitközség anyakönyvei 1850–1928

– IV. 535/e, izraelita. Felekezeti anyakönyvi másodpéldányok levéltári gyűjteménye, Losonc 1850–1928, Losonc-Tugár 1850–1885

– A zsidó egyesületek alapszabályzatai

– IV. 534 Nógrád, Nógrád Hont vm. Egyesületi alapszabályainak gyűjteménye 1868–1945

– A holokauszt áldozatainak listája és forrásanyagai

– A levéltár honlapján található dokumentumok: www.nogradarchiv.hu

(FV): Füleki Vármúzeum (Agócs Attila)

Különböző forrásokból a Múzeum tulajdonába került, a helyi zsidóságra vonatkozó eddig rendezetlen adatcsomag. Többek között a helyi zsidó cionista szervezet tevékenységéről, a helyi hitközség, a helyi zsidó kereskedők életéről találunk benne adatokat. De megtalálhatóak benne a Központi Zsidó szervezetek felhívásai, újságjai, kiadványai is német, magyar és héber nyelven.

(SGH): Gertrúda Sternlichtová (a losonci hitközség egykori elnöke) hagyatéka

Hagyatékából Varga Tamás, a losonci Phoenix könyvesbolt tulajdonosa közvetítésével hozzájutottam néhány, az elnöksége idejéből megmaradt dokumentumhoz, levélhez. Külön értéket képviselnek a losonci zsidó hitközséggel foglalkozó diákmunkák kéziratai is, melyek elkészítéséhez segítséget nyújtott.

 

Személyes közlések

 

Hidasi József emlékei. Losonci származású, jelenleg Freyburgban (Németország) élő, eredetileg Heksch család utolsó élő tagja. A holokauszt idején édesapjával együtt munkatáborba küldték, édesanyja, testvére a holokauszt áldozata lett. Személyes beszélgetés

 

Felhasznált sajtótermékek

 

Losonci Hírlap. A Magyar Nemzeti Párt társadalmi, politikai regionális lapja.

Losoncz és Vidéke. Változó alcímmel társadalmi hetilap.

Národný týždenník. Szlovák nyelvű független politikai és társadalmi hetilap.

Nógrádi Hírlap. Politikai és társadalmi hetilap.

 

Felhasznált és ajánlott irodalom

 

A losonci városi képviselő testület jegyzőkönyvei 1918–1949. Štátny archív Banská Bystrica, pobočka Lučenec

Adámyová, Miroslava 1999. Izraelitské (židovské) učenie ako jedno z východísk sociánej práce. Egyetemi záródolgozat (diplomamunka), Pozsony, Komenský Egyetem.

Balaša, G. (szerk.) 1970. Hnuteľné pamiatky Stredoslovenského kraja v štýtnych zoznamoch. Slovenský ústav pamiatkovej starostlivosti a ochrany prírody stredisko v Banskej Bystrici, 168–169. p.

Becániová, Kristína 1993. Bed Hakvarot – Dom hrobov. Kiállítási katalógus, Lučenec, Novohradské Múzeum.

Bobáľová, Ľubica 2000/2001. Seminárna práca z historického proseminára Židovské obyvateľstvo v Lučenci v r. 1938-1945. Besztercebánya, Bél Mátyás Egyetem.

Borovszky Samu 1911. Magyarország városai és vármegyéi. Nógrád vármegye, Budapest.

Bárkány, Eugen–Dojč, Ľudovít 1991. Židovské náboženské obce na Slovensku. Bratislava, VESNA, 297–299. p.

Büchler, Y. R.–Shahak, R.–Fatran, A. (eds.) 2003. Pinkas Hakehillot: Slovakia. Jerusalem, Yad Vashem.

Debnáriková, Miroslava 2001/2002. História charítatívnej činnosti židovskej komunity na Slovensku. Besztercebánya, Bél Mátyás Egyetem.

Drenko, Jozef 1993. Z histórie židovstva v Lučenci. Lučenec.

Drenko, Jozef 1994. Kapitoly z dejín Fiľakova 3. Z kultúry Fiľakova. Lučenec, Regionálne kultúrne stredisko.

Géber Rezső Ádám (össz.) é.n. Az új zsidótörvény (1939. évi IV. t.-c.) szemléltető magyarázata. Budapest, „Terjesztő iroda”.

Hidasi József 2003. Bevezető előadás a losonci Polgármesteri Hivatalban 2003. október 17-én megtartott találkozóhoz. Kézirat.

Hidasi József 2003/2004. Múlt és jövő. Zsinagóga Losoncon. Kézirat.

Hidasi József 2008. Losonctól – Losoncig. Egy város, egy család és egy túlélő története. Budapest, Múlt és Jövő.

Lányi Menyhért–özv. P. Békefi Hermin 1933. Szlovenszkói zsidó hitközségek története. Košice.

Lang, Tomáš–Strba Sándor 2006. Holokaust na Južnom Slovensku na pozadí histórie novozámockých židov. Bratislava, Kalligram.

  1. Gály Olga 2004. Néma madár. Losonc, Plectrum.

Magyar életrajzi lexikon 2001. CD-ROM. Budapest, Arcanum Kiadó.

Márai Sándor 2004a. Ajándék a végzettől. Budapest, Helikon.

Márai Sándor 2004b. Napló 1943–1944. Budapest, Helikon Kiadó, 149–166. p.

Mocsáry Antal 1982. Nemes Nógrád vármegyének Histróriai, Geographiai és Statisztikai. Esmertetése. Hasonmás kiadás, 1., 2. kötet. Széchény, Kubinyi Ferenc Múzeum.

Paučová, Andrea–Puntigán, Jozef 2004. Neologická synagóga a židovská komunita v Lučenci. Pamiatky a múzeá. Revue pre kultúrne dedičstvo, 3. 42–45. p.

Polívka, Vladimír 1928. Lučenec a kraj Novohradský. Lučenec, Telocvičná jednota Sokol.

Puntigán József 2003–2004. Zsidó emlékek Losoncon. In Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve. Salgótarján, 299–314. p.

Puntigán József 2000. Zsidók Losoncon. Gömörszág, 1. évf. 3. sz. 22–25. p.

Puntigán József 2002. Felújítják a losonci zsinagógát. Új Szó, 55. évf. július 19.

Puntigán József 2003. A mának és az emlékezetnek. Beszélgetés Hidasi Józseffel. Új Szó, 56. évf. július 11. http://ujszo.com/cimkek/gondolat/2003/07/11/a-manak-es-az-emlekezetnek

Puntigán József 2005. Holokauszt Nógrádban és Gömörben. Vasárnap, 38. évf. július 22.

Sas Andor 1993. A szlovákiai zsidók üldöztetése 1939-1945. Pozsony, Kalligram.

Schweitzer József–Frojamovics Kinga 1994. Magyarországi zsidó hitközségek 1944. április. Budapest, MTA Judaisztikai Kutatócsoport.

Stručná politická história Novohradu 1930. Národný týždenník, 2. évf. 32. sz. 8. p.

Štern, Tomáš 1999. História židovských obcí v Lučenci a Haliči. Chochmes, ŽNO, Bratislava, I/VII.

Szederejesi Cecília–Tyekvicska Árpád 2006. Senkiföldjén. Balassagyarmat–Salgótarján, Studium Libra–NML.

Telek Béla 1989. Adalékok a Nógrád megyei zsidóság történetéhez (1725-1848). In Nógrádi történeti évkönyv 1989. Salgótarján, Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve.

Újvári Péter (szerk.) 1929. Magyar zsidó lexikon. Budapest, 541–542. p.

Vajda Béla, Dr. 1903. Nógrádvármegye zsidóságának múltjából. Losoncz és Vidéke, 25. évf. április 26., május 3., május 17.

Vajda Béla, Dr. 1910. Zsidók és hazájuk. Budapest, Lampel R. Könyvkereskedés.

Vihar Béla 1945. Sárga könyv. Adatok a magyar zsidóság szenvedéseiről 1941-1945. Budapest, Hechaluc.


József Puntigán

Holocaust in Nógrád

 

The study is mapping the persecution and adversity of the Jews in the Nógrád County between 1939–1945, when the two important cities of the region, Losonc and Fülek belonged (under the Vienna Award) to Hungary again. At that time, the number of the Israelites in Losonc was about 2,500 and in Fülek approximately 250. The text of a pamphlet spread upon the reannexation in 1938, illustrates well the attitudes of the Hungarian majority population towards them: „We demand that the Jews, who have always had only one objective: to drain the poor Christian people, that they do not interfere with our joy felt upon the reannexation in the new, people´s Hungary, with their unpleasant presence.” Based on archival sources and contemporary press, the study describes the gradual space loss, exclusion, material and intellectual disempowering of the Jews of Nógrád, the execution of their ghettoization and deportation, up to their physical extermination.


József Puntigán         323.12(=411.16)

Holocaust in Nógrád 347.232(=411.16)

316.647.82(=411.16)

343.819.5

 

Keywords: Persecution of the Jews in Losonc (Lučenec) and Fülek (Fiľakovo), execution of the Jewish laws in the Nógrád County, anti-Semitism of the local papers.

A szövetkezeti autonómia jegyében – A Hangya érdekérvényesítési stratégiái Csehszlovákiában (1919–1923) 1

Ez a tanulmány a fentiekben vázolt bonyolult problémakörnek csak az egyik szeletével, a magyar szövetkezettörténet elfelejtett, alig kutatott fejezetével, az első világháború utáni szervezeti átrendeződések csehszlovákiai vonatkozásainak szentel figyelmet, főképpen a fogyasztási szövetkezeteket illetően.

A vizsgálat tárgyát a Hangya zárolt és elkobzott szlovákiai érdekeltségei alkotják. Arra vagyok kíváncsi, hogy a Hangya vezetése milyen érdekérvényesítő politikát és irányvonalat képviselt Csehszlovákiában a különutas szlovák szövetkezeti ambíciókkal szemben, hogy pozícióit, vagyonát és kapcsolathálóit megőrizze. Hogyan reagált a csehszlovák, illetve szlovák nemzetépítő stratégiákra, a nemzetpolitikai érdekek szövetkezeti megjelenítésére? A Hangya vezetése milyen stratégiákat alkotott és azokat milyen utakon próbálta érvényesíteni? Milyen jogi, gazdasági és kereskedelmi indokokkal próbálta alátámasztani követeléseit? Figyelmet szentelek a tanulmányban a nagyszombati kirendeltség hányatott sorsának, a rapszodikus szlovák–magyar szövetkezeti tárgyalásoknak és az alkalmazott taktikáknak. Megvizsgálom, hogy a csehszlovákiai Hangya-vagyon szerteágazó kérdésköre hogyan, mennyire jelent (jelenhetett) meg az 1921–1923 közötti csehszlovák–magyar gazdasági tárgyalásokon, és ezek az egyeztetések milyen eredménnyel zárultak.

 

Új keretek között

Szlovákia gazdasága – azon belül az új szövetkezeti felépítmény is – adminisztratív-mesterséges úton jött létre. Az új csehszlovák államkeretben a szlovákiai és kárpátaljai területek tovább őrizték agrárjellegüket. Az ipari-agrár jellegű cseh országrészekkel szemben Szlovákia államfordulat utáni gazdasági problémáinak gyökerét, egyben a szövetkezeti élet zavarait, a monarchia és a történelmi Magyarország egységes gazdaságának és munkaerőpiacának szétesésében, munkamegosztási rendszerének felbomlásában jelölhetjük meg. (Kosta 1989, 63–66. p.)

A hosszú távú gazdaságfejlődés problémáit ez a kiinduló helyzet konzerválta: a létrejött gazdasági szervezet sérülékeny volt, mind nemzetközi szinten, mind belföldön. Szlovákia – Kárpátaljáról nem is szólva – a csehországi területekkel szemben értékesítési gondokkal küzdött. A szlovákiai régiók a két világháború között ugyan nyersanyag- és élelmiszer-szolgáltató területekként voltak jelentősek a köztársaságon belül, a növekedés jelei azonban – igaz, az 1920-as évek első felének szociálisan fájdalmas szerkezetváltási folyamataira rácsatlakozva – csak az 1930-as évek közepétől növekvő állami szerepvállalás és befektetések eredményeképpen mutatkoztak. (Hallon 2004, 325–327. p.)

Az impériumváltás után Szlovákiában egy új, felülről irányított szövetkezeti modell kialakítása kezdődött. Szlovákiában 1919-től, valójában a köztársaság fennállásáig, a Központi Szövetkezet (Ústredné družstvo, a továbbiakban KSZ) volt a szövetkezeti mozgalom legfontosabb irányító szerve. Kizárólag szlovák szövetkezetek hozták létre 1919. január 23-án, Zsolnán, erős cseh és szlovák agárpárti hátszéllel. (Hanula 2011, 26. p.) A később megalkotott 210-es törvény, mely alapján a KSZ működött, nem vonatkozott a prágai és brünni cseh szövetkezeti központok szövetkezetalapításaira Szlovákia területén.2 A KSZ az agrárpárt holdudvarába tartozott és szorosan együttműködött a legerősebb cseh központtal (Ústřední jednota hospodářskych družstev).3 Szlovákia specifikus gazdaságpolitikai helyzete szintén nagymértékben befolyásolta a szövetkezeti intézményrendszer anyagi bázisának kiépítését és további fejlesztését. (Fabricius– Holec–Pešek–Virsik 1995, 72–77. p.)

A magyar szövetkezeti központokat a területelcsatolásokkal érzékeny veszteség érte. Szlovákia területére az Országos Központi Hitelszövetkezet (a továbbiakban OKH) hálózatából a hitelszövetkezetek 17,19%-a (428), a tagok 15,67%-a (109 424) és az üzletrészek 13,03%-a (6,4 millió korona), a betétek 14,44%-a (42,3 millió korona) került. Az összes hitelszövetkezeti vagyon 11,92%-ot (67 millió korona) tett ki. (Schandl 1938, 53. p.) A Gazdák Biztosító Szövetkezetének vagyona kényszerfelügyelet alá került. Ez a szövetkezeti központ végül pozsonyi fiókján keresztül adta el összes szlovákiai és kárpátaljai üzletét a KSZ-nek. A szeszfőző szövetkezetek a Fructusszal szakították meg kapcsolataikat és rendelődtek alá a szlovák szövetkezeti központnak.4

A Hangya szervezetét sem kerülték el a változások, sőt a tagszövetkezetek számát tekintve a határváltozások a magyar szövetkezeti központok közül a legnagyobb arányban érintették. Ennek hosszú távú jogi, strukturális5 és gazdasági következményei voltak, miközben a határokon túlra került tagszövetkezetek helyzete és a központ vagyona súlyos politikai kérdésként is megjelent. A vagyonjogi ellentétek a csehszlovák–magyar kapcsolatok alakulásának az egyik fontos tényezőjeként is jelentkeztek. Az etnikai szempontok érvényesülése és érvényesítése pedig a kisebbségi szövetkezetépítés lehetőségét helyezte előtérbe.

A trianoni békeszerződés előtti konfliktusos időszakban a Hangya tagszövetkezeteinek legnagyobb hányada Csehszlovákia (29,24%) és Románia (28,18%) területére került. Jugoszlávia és Ausztria részesedése (3,6% és 1,8%) elhanyagolhatónak tekinthető. Ez a helyzet alapvetően meghatározta a Hangya vezetésének stratégiáját érdekeltségeinek meg-, illetve átmentése érdekében.

A nemzetiségi megoszlás tekintetében a határokon túl a magyar ügyviteli nyelvű, illetve magyar etnikai területen található fogyasztási szövetkezetek alkották a legnagyobb csoportot. Ez a Hangya állományának meghatározó, 64,68%-át jelentette. Jelentősebb arányt, 12,04%-ot képviseltek a szlovák szövetkezetek. A többi etnikum közül még a románokat kell megemlíteni 3,73%-kal, de a többiek (németek, ruténok, horvátok) részesedése jóval kisebb volt. Fontos csoportot alkottak a nemzetiségileg kevert, ügyviteli nyelvükben vegyes szövetkezetek (18,42%), melyek az etnikai kontaktuszónákban, nyelvhatáron elhelyezkedő településeken működtek.

Csehszlovákiában nemzetiségi szempontból a Hangya szövetkezetek két, nagyjából azonos arányú csoportját azonosíthatjuk, a magyart és a szlovákot (39,54% és 37,59%). A vegyesek szintén jelentős arányban (20,60%) voltak képviselve.6

 

  1. táblázat. A Hangya tagszövetkezetek nemzetiségi megoszlása az utódállamok területén, 1919 őszén7

1_gaucsik_graf

 

A trianoni békeszerződés, negatív hatásai ellenére, a szövetkezeti rendszerek konszolidációját tette lehetővé. Az 1922 elején készült Hangya statisztikai adatfelvétel ugyan kisebb módosulásokat, néhol lemorzsolódást jelez (felszámolt vagy éppen új alapítású szövetkezetek), az arányok nagyjából megegyeznek az 1919-es év statisztikájában jelzettekkel. A szövetkezetek száma csehszlovák relációban, kisebb mértékben (10,23%-kal), de jugoszláv relációban látványosan csökkent (52,44%-kal). Ausztriában és Romániában ellenben mérsékelt, de nem túlértékelendő bővülés mutatható ki.8 Csehszlovákiában az 597 egykori Hangya szövetkezet 41,5%-a volt szlovák ügyviteli nyelvű.9

 

  1. táblázat. A Hangya tagszövetkezetei az utódállamok területén 1920. június 4. után10

1_gaucsik_tab

 

Érdekes kérdés, hogy mennyi Hangya-vagyon maradt a határokon túl, és éppen Szlovákia és Kárpátalja területén.11 A háborút követően többféle módon elvégzett felmérések kritikai összevetése híján itt csupán egy korabeli intern, valószínűleg 1927-ben a hágai döntőbírósági perre12 készült, 1919-re vonatkozó számításra szorítkozhatunk.13

A csehszlovák állam területén található Hangya tagszövetkezetek számát, minden bizonnyal nem csak a fogyasztási típusúakkal együtt, 683-ra taksálták. A taglétszám tekintetében a csehszlovákiai szövetkezetek az összes Hangya-tag 18,28%-át tették ki (csak a fogyasztási szövetkezeteket számítva ez 28,28%). Az ezek által jegyzett alapítványi üzletrészek 434-et tettek ki. Ezer korona névértékkel számolva 434 ezer koronáról volt szó. A rendes üzletrészek száma 6159 volt, ez száz névértékkel számolva 615 900 koronára ugrott. Az összesen 1 049 900 korona üzletrésztőke a Hangya üzletrésztőkéjének csupán 5,62%-át alkotta.

A tartozások és követelések terén azonban nem csekély összegekről volt szó. A régi, közös korona számlákon 253 csehszlovákiai szövetkezet tartozott a Hangyának 1 437 504 koronaértékkel. A követelések ellenben 439 szövetkezet részéről 4 195 353 koronára rúgtak. A magyar koronaszámlákon 291 szövetkezet tartozott a Hangyának 228 300 koronával (átszámítva 13 698 csehszlovák koronával). 279 pedig a Hangyától követelt 628 370 koronát (37 702 csehszlovák koronát).14

A Hangya tagszövetkezeteinek regionális megoszlása néhány sajátosságot tükröz. Három fejlett agrárvidéken elhelyezkedő, régi szövetkezeti hagyományokkal rendelkező megye (Pozsony, Nyitra és Zemplén) alkotta a hálózat gerincét. Az összes szövetkezet egyharmadát találhatjuk itt. A másik jelentősebb csoportot Bars, Gömör és Hont, illetve Trencsén, Zólyom és Abaúj-Torna megyék alkották. A többi megye közül még Szepes, Ung, Nógrád és Komárom voltak jelentősebb arányban képviselve.

 

  1. táblázat. A Hangya tagszövetkezetek megyénkénti megoszlása a szlovákiai és kárpátaljai területeken 1920. június 4. után15

2_gaucsik_tab

3_gaucsik_tab

 

A Hangya csehszlovákiai vagyonának zárolása

A Hangya kétféléképpen volt érdekelt a szlovákiai területeken: közvetlenül, jogi személyként16 és közvetve, a kötelékébe tartozó fogyasztási és értékesítő szövetkezetek révén. A közvetlen érdekeltség gyakorlatilag a nagyszombati kirendeltségen, de jure fiók­intézetén keresztül valósult meg, mely Szlovákiában a Hangya ingó és ingatlan vagyonát kezelte, a szövetkezeteket áruval ellátta és ügykezelésüket ellenőrizte.

A kaotikus politikai és társadalmi viszonyok között a nagyszombati intézet 1919 nyaráig tölthette be feladatait, illetve addig tartott független tevékenysége. Az új és direktív módon létrehozott pozsonyi székhellyel rendelkező szlovák irányítású KSZ alapítása fordulópontnak tekinthető mind a kirendeltség, mind a felvidéki szövetkezetek történetében. Kötelező tagságot írt elő a Hangyához tartozó szövetkezetek részére is. Az összeköttetés az anyaközponttal véglegesen megszakadt. Időközben a csehszlovák szövetkezeti törvény hatályát a csatlakozás tekintetében szeptember végéig meghosszabbították. A KSZ-hez csatlakozott szövetkezetek de facto már 1919. október 1-jétől nemcsak jogilag, hanem kereskedelmileg is elkülönültek. A Hangya vezetésének ezekkel a realitásokkal kellett szembesülnie.

A nagyszombati kirendeltség – melyet a Hangya 1907-ben alapított17 – 1918–1919-ben nehéz helyzetbe került. A forradalom a városban a helybeliekkel „szövetkezett” vidéki csőcselék fosztogatását jelentette. A város kereskedőit 1918. november 3-án alig három óra alatt módszeresen kifosztották. A kirendeltség tisztviselői folyamatosan őrizték az árukészletet, így rablásra, fosztogatásra nem került sor. Nagyszombat, szórványos magyar felmentő kísérletek után, 1918. november 20-án került véglegesen csehszlovák megszállás alá. A katonai jelenlét és a határzár megbénította a gazdasági és kereskedelmi életet. A kirendeltség gyakorlatilag két hónapig szüneteltette működését, majd 1919. január végén megindult a vonatközlekedés. Ez felélénkítette a gazdasági vérkeringést. A fiók prágai és brünni vásárlásokkal töltötte fel raktárait. Az újabb két hónapos szünet az 1919 májusi csehszlovák–magyar katonai konfliktus kiújulásakor következett be, mikor a vasúti forgalom teljesen leállt és megszakadt a kapcsolat a felső-magyarországi tagszövetkezetekkel.18

A fiók működésében gyökeres fordulat állt be. A nagyszombati városházán 1919. július 13-án találkozóra került sor, melyen a Szlovákia teljhatalmú minisztere, Vavro Šrobár vezette öttagú szlovák küldöttség bejelentette az állami felügyelet kiterjesztését. A 210-es törvényre hivatkozva értesítették a kirendeltséget a zárgondnokság bevezetéséről. A kirendeltség vezetője, Mocsáry Elek tiltakozott az eljárás ellen, az „erőszaknak engedve” bocsátkozott tárgyalásokba. A KSZ 1919. június 20-án cseh tisztviselők segítségével kezdte el a leltározást.19 A nagyszombati kirendeltség 1919. november 10-én megszüntette a szövetkezetek részére az áruszállítást és megszakadt az összeköttetés is velük.20

A nagyszombati fiók és a Hangya teljes szlovákiai vagyona zárgondnokság alá került. Az ügyeket, teljes jogkörrel, Samuel Slabecius ügyvéd, a KSZ képviseletében Štefan Jančák miniszteri előadó és Juraj Slávik, a KSZ igazgatója képviselte.21

A zárgondnokság bevezetése a fiók szlovákiai működésére tett pontot. Az árukészletükkel szabadon nem rendelkezhettek, az irodákban csupán a felszámolási munkák folytak. A fiók vezetője, Mocsáry Elek 1920. január 29. keltezésű beszámolóját a következő sorokkal zárta: „Ilyenformán kénytelenek voltunk a Hangya 20 éves gyakorlati tapasztalatai segítségével naggyá és virágzóvá fejlesztett kirendeltség megsemmisülését fájdalommal végignézni és elszakadni hű tótföldi szövetkezeteinktől, melyek közé tartozik a Hangya legelsőnek alakult brogyáni szövetkezete is. 600 szövetkezetünktől kellett bizonytalan időre fájdalmas búcsút venni. De bízunk – a viszontlátásra!”22

 

Harc a Hangya-vagyonért

A szlovák kisajátítás mellett a fiók gyors személyzeti átalakítására is sor került. A szövetkezeti tisztviselők egzisztenciálisan kiszolgáltatott helyzetbe kerültek.23 A gondnokság a 210-es törvényre és a KSZ jogköreire hivatkozva radikális döntésre kényszerítette a fiók hivatalnokait. Vagy az új központ alkalmazottai lesznek, vagy ha nem, akkor munkaviszonyuk megszűnik, ki kell lépniük. Az első esetben, az új politikai viszonyokhoz való alkalmazkodás esetén a csehszlovák állampolgárság felvétele tűnt reális lehetőségnek. A nagyszombati kirendeltség 20 alkalmazottja közül 9 lépett át a KSZ-be.

A zárgondnokság már létrejöttétől kezdve Hangya-ellenes politikát folytatott és Budapesttel kezdetben nem kommunikált. Ez nemcsak az egyoldalú, jog- és törvényellenes vagyonelkobzásban, a magyar tisztviselők járadékainak, a működéshez szükséges tőkék visszatartásában24 nyilvánult meg, hanem a többi, szövetkezeti ingó- és ingatlanügyletek tekintetében is (az elkobzott ingóságok ellenértékét nem fizették ki a Hangyának, a Hangya számlájára beérkező összegeket nem kamatoztatták, a zsolnai ingatlanaik után bérleti díjat nem fizettek, a pozsonyi telekeladásukat a gondnokság akadályozta, tartozásaikat többszöri felszólítás ellenére sem egyenlítették ki).

A Hangya sérelmesnek tekintette a tagszövetkezetek autonómiájába való beavatkozást, mármint a Hangya és a szövetkezetek közti összeköttetés megszakítását és a pozsonyi központhoz való kikényszerített csatlakozást. Ez kb. 610 fogyasztási szövetkezetet érintett, melyek egy része a határváltozás és impériumváltás negatív gazdasági következményei vagy egyéb okok miatt ment tönkre, fejezte be működését. A Hangya szerint a KSZ nem tudta ellátni a magának vindikált szerepköröket, mert a régi Hangya-tagszövetkezetek vagy fel sem vették vele a kapcsolatot, vagy a belépésük után csalódottak voltak. A KSZ hitelét az agrárpárt érdekeit érvényesítő Juraj Slávik igazgató átláthatatlan tevékenysége és visszaélései is rontották, aki emiatt végül lemondott.25

A gondnokság törvényellenes módon a fiók árukészletét 1919 novemberében úgymond beszerzési áron „eladta” a KSZ-nek. A felszerelési tárgyakat is a használatába „adta”. A vagyonátvitel során az árukészlet értékét tudatosan alábecsülték. Ez nem csekély összeget jelentett. A Hangya-központ adatai alapján az áruk leltár szerinti összege 1 830 108 koronát tett ki. A szlovák zárgondnokság, miközben a fiók leltárkönyvei a rendelkezésére álltak, az értéket 70 ezer koronában állapította meg.26

  1. táblázat. A Hangya vagyona Csehszlovákiában (magyar korona)27

gaucsik-tab

A Hangya nagyszombati kirendeltsége 1919 novemberében a szlovák szövetkezetpolitikai csatározások és a cseh szövetkezeti expanzió tárgyává vált. A nagyszombati szlovák klerikusokra (Jozef Tiso, Michal Bubnič) támaszkodó kezdeményezés mögött a brünni székhelyű Ústřední jednota30 állt. A csoport érvelése szerint a szlovákiai Hangya-vagyon az egykori tagszövetkezeteket illette, eladása ellen tiltakoztak. A cseh központ biztosította volna a vagyon megvásárlásához szükséges forrásokat. A szövetkezetek jogállását és autonómiáját tiszteletben tartotta volna. A szlovák „alternatív” kezdeményezés nehezményezte azt is, hogy a zárgondnokság zártkörű, csupán három tagból állt és a KSZ-nek két delegáltja volt. Ezért képviseletet követelt a gondnokságban a maga és a cseh szövetkezet részére, a KSZ-nek pedig meg kellett volna elégednie egy képviselővel. Az inkább alkalmi alakulatnak, mint komoly lobbicsoportnak tűnő szerveződés pozíciószerzési kísérlete azonban a KSZ mindjobban megszilárduló helyzetével szemben hiábavalónak bizonyult. Kétséges az is, hogy az államfordulat és a szövetkezeti élet kaotikus viszonyai között a támogatásukat kinyilvánító egykori Hangya-tagszövetkezetek, köztük szlovák és magyar ügyviteli nyelvűek is, mennyire támogatták ezt a Hangya érdekeit sértő, számukra pedig homályos tervet.31

A szlovákiai szövetkezeti mozgalmon belül még egy új, keresztényszocialista alapon szerveződő kisgazda szövetkezeti központ (Sdruženie kresťanských maloroľníkov) jelent meg Nagyszombatban, mely nem titkoltan a KSZ-nek kívánt konkurálni. Vállalkozást, szlovák földműves-szövetkezetet (Roľnícke družstvo) hoztak létre 1921 őszén a városban. Ez a központ szintén a Hangya-fiókkal kívánt fuzionálni, illetve a közös keretek kialakítása után együttműködni.32

A szlovákiai szövetkezeti rendszerben tapasztalható cseh agrárpárti befolyás gyorsan politikai reakciókat generált. Az agrárok által felügyelt KSZ ellensúlyozására hozta létre a Hlinka-féle Szlovák Néppárt a Szlovákiai Keresztény Szövetkezetek Szövetségét (Slovenská kresťanská družstevná jednota) 1920. december 29-én Pozsonyban, mely „ment minden nemzetiségi és vallási extrémitástól, szívesen látja kebelében nemcsak a tót, hanem a magyar és német szövetkezeteket is”, és tovább szeretné vinni a Hangya „szellemét”. Az új központnak az expanzióhoz szüksége volt a Hangya támogatására, ezért felajánlottak neki egy-egy tagsági helyet az igazgatóságban és a felügyelőbizottságban.33 A nagyra törő tervekből nem sok valósult meg. A Hangya kivárt. A keresztény szövetkezetek szövetsége nem tudta kikezdeni a KSZ pozícióit, végül 1924-ben pénzügyi gondok miatt megszűnt. (Fabricius–Holec–Pešek–Virsik 1995, 83. p.)

A KSZ rövidesen – 1920 őszén – a szabálytalan ügyvezetés, korrupciógyanús ügyletek, a rossz gazdálkodás és a felhalmozott veszteségek (legkevesebb 5 millió korona) miatt válságba került. A Hangya nagyszombati kirendeltségének vezetősége a KSZ katasztrofális helyzetéről, kereskedelmi pozícióinak gyengüléséről – hiszen működőképes áruraktárai ellenére más cégek vették át ezeket a feladatokat – folyamatosan tájékoztatta a központot. A szlovák központnak az ügyintézés rendezetlenségét, az ellenőrök hozzá nem értését és a szövetkezetek ellenőrzésének a felületességét is felrótta.

Végül személycserére került sor. Távozott az igazgató Juraj Slávik, aki a nagyszombatiakkal szemben „közömbös és sértő” volt. Helyére a szintén agrárpárti Ľudovít Medvecký került. A nagyszombati kirendeltség vezetősége ebben némi esélyt látott az igazságosabb rendezésre.34

 

Tárgyalások és kiútkeresés

A megegyezés azonban csalóka reménynek tűnt. Bár 1921 tavaszától 1924 áprilisáig szórványos egyeztetésekre, de nem érdemleges tárgyalásokra került sor a Hangya és a KSZ között Pozsonyban és Budapesten, kézzelfogható eredmények nem születtek. A Hangyának a tárgyalási pozíciói, a csehszlovák állam és a gazdasági élet lassú konszolidálódásával gyengültek.35

A találkozókra bizalmatlan légkörben került sor. A Hangya továbbra is ragaszkodott jogköreihez a szlovákiai területeken. A szövetkezeti status quo visszaállítását követelte. A nagyszombati kirendeltség pénzügyi elszámolását és az információszerzést a hivatali akadályoztatás ellenére folyamatosan megkísérelte. A szlovák zárgondnokság munkáját gyakran a nemtörődömség, a magyar hivatalnokokkal szembeni arrogancia és a kirendeltség valós érdekeinek a semmibevétele jellemezte. A szervezet helyzetéről ifj. Bartoss Ignác helyettes igazgató levélben és személyesen is tájékoztatta Balogh Elemér vezérigazgatót. A folyamatos tájékoztatást Boár Béla, majd Vándor Károly titkár látta el.36 Balogh később helyben is tájékozódott. 1922 tavaszán Pozsonyban a vitás ügyek rendezése és a Hangya érdekeinek védelmében meglátogatta KSZ-et.37

A KSZ hozzáállása a nagyszombati kirendeltséghez azonban egy stratégia részét alkotta. A szlovák és cseh hivatalnokok a revíziók alkalmával bizonyos szintig teljes betekintést nyerhettek az ügyvitelbe és nagyjából, de nem részleteiben és összefüggéseiben képet nyerhettek a Hangya-vagyon nagyságáról, megoszlásáról. A Hangyával való tárgyalások megkezdése ürügyén további információk kiadását is sürgették, melyek az ingatlan vagyonnal, a szlovákiai szövetkezetek üzletrész-, kötvény-, részvény- és hadikölcsön-állományával voltak kapcsolatban. Ezt azonban sem a nagyszombati tisztviselők, sem a Hangya-központ nem bocsátotta a rendelkezésükre. A stratégia a nagyszombatiak egyenlegeinek el nem ismerésével a Hangya-központ tartozásainak „minden úton-módon” való növelését célozta meg. A tét nem volt kicsi, hiszen a kirendeltség 1922 folyamán mintegy 700 szlovákiai fogyasztási szövetkezet folyószámláinak a könyvelését végezte.38

A nagyszombati kirendeltség kulcsfigurája, Vándor Károly titkár a szorító gazdasági béklyóból, kereskedelmi mozgásterének bővítése céljából Balogh Elemér jóváhagyásával tapogatódzó tárgyalásokat folytatott a bécsi Nostra társasággal, amelybe – hogy Szlovákiában a létjogosultságát megalapozza – a Futura bécsi fiókját is bevonta. A kapcsolatfelvételre 1922 márciusában került sor, de a tényleges megbeszélés csak június folyamán valósult meg, melynek eredményéről nem állnak rendelkezésre források.39

A kirendeltség, több más magyarországi vállalkozáshoz hasonlóan, melyek fiókjai Csehszlovákia területére kerültek, az osztrák–magyar pénznem lebélyegzéséből, az 1919-es csehszlovák pénzreformból és a magyarországi valutafluktuációból származó nehézségekkel szembesült. (Šouša 1995, 53–61. p.) A súlyos pénzhiány megoldása, legfőképpen a csehszlovák korona, a pénzátutalások technikai kérdései és a szükséges hitelek biztosítása egy csehszlovákiai pénzintézettel való kapcsolat kialakítását sürgették, de erre nem került sor. A kirendeltség a hitelezések terén a budapesti központ jóváhagyására és utasításaira volt ráutalva, nagyobb pénzügyi mozgástérrel nem rendelkezett. Ebben talán a Bohemia bankkal szemben felhalmozódott adósság is közrejátszott, de mindenesetre csak elszórt esetekben került sor hitelfelvételre (1921-ben a Hangya célzott külföldi pénzügyi kapcsolatfelvételén belül az Allgemeine Verkehrsbank brünni fiókjával létesült rövid hitelkapcsolat).40 Ez végül is a kirendeltség szlovákiai pozícióit gyengítette.

Az 1922-es évet Vándor Károly a Hangya-vezetésnek 1922. február 6-án kelt jelentésében bizonyos fokig sorsfordító évnek érzékelte. A nagyszombati kirendeltség helyzetében gyökeres fordulat, a vagyoni követelések terén áttörés nem állt be. A Hangya érdekvédelmi tevékenysége számos politikai és jogi akadályba ütközött. A mind élesebb kontúrokkal megjelenő szlovákiai szövetkezeti rendszer, és benne a kezdeti problémák ellenére a KSZ mindjobban erősödő pozíciói, egyáltalán a lassan kibontakozó csehszlovák gazdasági konszolidáció a stratégiaváltás kérdését vetette fel.

Vándor a kirendeltség szerteágazó, adminisztráló, pénzügyi és tájékoztató tevékenységét sikeresnek tekintette. Az érdekvédelem rádiuszát azonban a szlovák politikai és szövetkezeti körök kiváró és diszkriminatív hozzáállása, nacionalista gondolkodása nagyban csökkentette. Vándor erről a következőképpen nyilatkozott: „Mint sajnálatos körülményt kell megállapítanunk, hogy a zárgondnokság – dacára felelősségének tudatában – a Hangya szlovenszkói vagyonával szemben, még ma is, az elképzelhető legnagyobb nemtörődömséget mutatja. Hiábavaló és céltalannak mondható itten minden levelezés, személyes közbenjárás; leveleinkre választ nem adnak, és a zárgondnokság velünk szemben tanúsított magaviseletéből mindinkább megállapíthatjuk azon tényt, hogy a vagyon felszámolását illetőleg ők teljesen tájékozatlanok. Amint azt az elmúlt hónapokban a tekintetes Igazgatóságnak előterjesztettük, itt csakis a diplomáciai közbenjárás igénybevételével lesz lehetséges rendet teremteni.” A hatékony és sikeres diplomáciai nyomásgyakorlás azonban a jóvátételi bizottság részéről több mint kétséges, a magyar külpolitika részéről pedig – szűk mozgástere miatt – bizonytalan volt.

680 szlovákiai szövetkezet folyószámláját ideiglenesen rendezték 1920–1921 között.41 A végleges elszámolást a valutaproblémák megoldatlansága akadályozta, tehát hogy csehszlovák koronában vagy régi magyar koronában szükséges-e elvégezni a könyvelési teendőket. A szövetkezetekkel a kapcsolatokat és a kommunikációs csatornákat lehetőségeikhez képest fenntartották, a katonai összecsapásokból származó károkat összeírták, a függő szövetkezeti árukat elszámolták, a zárlat alá vont Hangya-vagyont pedig igyekeztek megvédeni. A Hangya igazgatóságát tájékoztatták a csehszlovákiai szövetkezeti élet fejleményeiről, és információkat nyújtottak a fontosabb szövetkezeti ügyekről. A kirendeltség kapcsolatban állt a csehországi német mezőgazdasági szövetkezetek központjával, és 1921-ben tárgyalásokat folytatott a kisebbségi magyar politikai pártokkal szövetkezetügyi kérdésekben.42

Vándor felvetette a külföldre irányuló propaganda, a szövetkezeti sérelmek bemutatásának szükségességét. Egy propagandakiadványt, sőt amerikai magyar és szlovák lapokban közölt cikkeket is üdvözölt volna – „úgy kereskedelmi, mint közgazdasági szempontból” –, melyhez a nagyszombati tisztviselők tekintélyes mennyiségű anyagot szolgáltathattak.

A Hangya szempontjából a zárlat feloldása kulcskérdésnek számított, hiszen csak így juthatott hozzá ingatlan vagyonához, melyet értékesíteni kívánt. A szlovákiai terjeszkedés is csak ezután valósulhatott meg. Vándor realista érveléséből kitűnik, hogy Budapesten már felmerült a kirendeltség felszámolása, mert azzal érvelt, hogy a Hangya „létjogosultságát” más formában lehetne bizonyítani, a pozíciókat átmenteni. Ez már nem szövetkezeti utakat jelentett, hanem részvénytársasági alapon megvalósuló érdekközösséget, konzorciumot vagy éppen fúziót. Adott esetben szlovák féllel.43

A Hangya az 1923 második felében benyújtott döntőbírósági kereset ellenére a tárgyalásokat a követelések és tartozások rendezéséről nem szüntette be.44 A nagyszombati kirendeltség zárgondnoksága bizonyos kifizetésekről, a költségeket áthárítva, tájékoztatta is a Hangyát.

A Hangya ezeket a peres eljárásokból és adókivetésből származó összegeket nem ismerte el a sajátjának. Csak a Bohemia bank45 által indított per kiadásai az ügyvédi járulékokkal együtt 414 099 koronára, míg az újbóli pozsonyi adókivetés összege 208 575 koronára rúgott. Az 1919-es adatokhoz képest ez többszörös növekedést, súlyos terhet jelentett. A másik oldalon ez újabb diszkriminatív, egyben nyomásgyakorló lépés volt a Hangyával szemben.46

A kényszerítő gazdasági körülmények, a szlovákiai szövetkezetek rendezetlen vagyoni kérdései és nem utolsósorban a formálódó szlovákiai szövetkezeti rendszer anyagi sebezhetősége, mely a háború utáni valutáris viszonyok és a hitelélet kereteinek felbomlásával is szoros összefüggésben állt, a KSZ-et bizonyos fokú kapcsolatfelvételre és a tárgyalások megkezdésére szorította.47

 

A Hangya-vezetés érvrendszere és stratégiái

A Hangya vezetősége érdekei érvényesítésekor a maximális (ideálisnak tekinthető) és minimális kompenzáció mértékét és területeit is meghatározta: „A Hangyával szemben elkövetett nemzetközi jogellenességek teljes reparációja tehát az volna, ha mi a zárgondnokság alá való helyeztetésünk előtti vagyoni állapotba és jogosultságokba, különösen pedig a szövetkezetekkel való üzleti forgalom jogába visszahelyeztetnénk. Minimális követelmény gyanánt pedig ingatlanaink felett való teljesen szabad rendelkezést és ingóvagyonunkban a fenti elismerését és folyósítását, a tőlünk elvett áruknak a mai árak alapján való megtérítését, a zárgondnokság idejére Nagyszombatban hagyott, de általunk javadalmazott tisztviselők fizetésének megtérítését, szóval a teljes anyagi kártérítést állítjuk fel.”48

A Hangya negatív forgatókönyvvel is számolt, tehát azzal, hogy a nagyszombati fiókot nem tudja megtartani, és ezzel a szlovákiai hálózata teljes mértékben kikerül a felügyelete alól. Ebben a helyzetben egy új mozgástér lehetőségével számoltak, mégpedig egy kisebbségi szövetkezeti központtal.49 Érvelésük szerint a trianoni békeszerződésben a kisebbségek gazdasági érdekeinek védelmét tárgyaló passzusok erre lehetőséget teremtettek.

A Hangya nemzetközi szövetkezeti kapcsolatait is mozgósította. A londoni székhelyű Szövetkezetek Nemzetközi Szövetsége (International Cooperative Aliance) 1920. április 13–14. genfi állásfoglalása – a Hangya indítványára – a KSZ-hez való kényszerű csatlakozás elvét elvetette, a Hangya jogait és az etnikai alapú kisebbségi központszervezést legitimnek nyilvánította. Az elvi jelentőségű határozatot – melyet a csehszlovák szövetkezeti diplomácia végig ignorált, és az osztrákhoz hasonlóan nem támogatott – brit, francia, finn, belga, holland, svájci, norvég, svéd és magyar szavazatokkal fogadták el.50

A Hangya erre támaszkodva gondolkodott – nem utolsósorban a küszöbönálló csehszlovák–magyar gazdasági tárgyalásokra készülve – továbbra is egy maximális tervben, egy önálló, az irányítása alá rendelt kirendeltség fenntartásában vagy Nagyszombatban, vagy Pozsonyban.51 A minimális megoldás pedig vagy a kisebbségi magyar szövetkezeti központ felállítása lett volna, vagy egy olyan központ, melyben magyar és szlovák szövetkezetek foglalnak helyet: „A magyar álláspontnak ily értelmű körülírása magába foglalja azt is, hogy a megszállott területen lévő magyar szövetkezetek akár teljesen elkülönítve, akár pedig a velük barátságos viszonyban álló tót szövetkezetekkel együtt alkossanak külön központot.” Az alapelv a 210. számú szövetkezeti törvény megszüntetése és ez által a felülről oktrojált KSZ kiiktatása volt.52

A Hangya érdekei védelmében jogi lépéseket tett Csehszlovákiában. 1922 júliusában kérvényt nyújtott be Szlovákia Teljhatalmú Minisztériumához, hogy a törvényellenes helyzetet megszüntessék és helyezzék vissza az eredeti jogállapotot.53

A kérvény a trianoni szerződés kereskedelemjogi rendelkezéseivel érvelt, melyek a magyar állampolgárok vagy magyar állampolgárok által ellenőrzött társaságok jogai és érdekei vonatkozásában is érvényesek voltak, és melyek a zárlat és gondnokság bevezetését megtiltották. A Hangya a kényszergondnokságból származó anyagi károkért a csehszlovák felet tette felelőssé. A zárlat feloldását és anyagi kompenzációt követelt.54

A válasz elutasító volt, de mégis elrugaszkodási alapot biztosított a beadványhoz, melyet a prágai legfelsőbb közigazgatási bírósághoz nyújtottak be. A bíróság 1923 májusában helyt adott a Hangya kérelmének. Eszerint a Hangya vagyonára kivetett zárlat semmi jogalappal nem bírt, ezzel a pozsonyi minisztérium álláspontja alapjaiban kérdőjeleződött meg. A Hangya eközben keresetet nyújtott be 1923-ban a csehszlovák állam ellen a nagyszombati kirendeltség zárlatának a feloldása és az okozott károk megtérítése tárgyában.55

Bár a Hangya vezetősége a fenti bírósági határozatot precedens értékűnek tartotta, a rendelkezésére álló diplomáciai lehetőségeket sem hagyhatta figyelmen kívül.

 

A tárgyalásos rendezés reménye és kudarca

Az 1921–1923 között zajló csehszlovák–magyar gazdasági tárgyalások elvileg teret adhattak volna a szövetkezeti kérdések megvitatására, és megegyezés születhetett volna a zárolt Hangya-vagyonról.56 A politikai és gazdasági elitek által súlyosabbnak tekintett kérdések azonban, elsősorban a gazdasági kapcsolatok rendezése, mindkét fél érdekeinek megfelelő kereskedelmi, árucsere- és pénzügyi szerződés megkötése, mely felvetette a vállalatok jogi helyzetét és adózási kötelezettségeit, illetve a bankrendszerek konszolidálását – a kutatás jelenlegi állása szerint – háttérbe szorította a Hangya problémáit. Szövetkezeti téren csupán a magyar és a német bankegyesület által biztosított technikai háttérnek és a KSZ budapesti tárgyalásainak az eredményeképpen az OKH régi koronajáradékainak a rendezésére került sor.57

A magyar delegáció azonban a tárgyalásokra kézhez kapott szövetkezeti témájú háttéranyagokat. Az egyik, datálatlan, valószínűleg a Hangya vezetésétől származó, 1921 körül született emlékeztető az OKH és a Hangya helyzetével, a hatalomváltás szövetkezetügyi következményeivel és a közgazdasági, pénzügyi veszteségekkel foglalkozott.58

Az OKH szervezetéből 421 esett Csehszlovákia területére, melyekből 50 etnikailag magyar területen működött. Mindegyik szövetkezetet „a kultúra magas fokán álló népesség szervezte.” A katonai megszállás következtében a központ kapcsolata a tagszövetkezeteivel megszakadt. Ez érintette az irányítást, ügyvitelt, információáramlást és a hitelezést is. A központ nem gyakorolhatott felügyeletet a szövetkezetek vagyona felett. Az 1919-es csehszlovák szövetkezeti törvény rendelkezései és a KSZ létrehozása, a dokumentum szerzője szerint, a magyar hitelszövetkezeti rendszer felvidéki hálózatának teljes lezüllését vonta maga után. Az egyik elejtett információ szerint felmerült a szlovákiai magyar hitelszövetkezetek belépése az 1922-ben alakult Pénzintézetek Egyesületébe, melyre számunkra ismeretlen okok miatt nem került sor.59 Valószínűleg az etnikai megbélyegzés ellen a kezdetektől fellépő bankegyesület nem vállalta ezt a kockázatot. A hitelszövetkezetek képviselete és pénzügyi problémáiknak a cseh és szlovák kormánykörök, szakmai társaságok irányába való kommunikálása saját érdekérvényesítésüket veszélyeztethette.

A beszámoló túlzó konklúziója szerint a magyarországi hitelszövetkezeti rendszerre nézve a csehszlovákiai vagyonjogi kérdések elszámolása és a valutaeltérések „végzetes” következményekkel jártak. Az egyik fő cél, az OKH tehermentesítése reálisnak tűnt, de a kapcsolatok fenntartása a szlovákiai régiók hitelszövetkezeteivel és azok magyarországi fejlesztése már 1919-ben elveszítette realitását.

Az ismeretlen szerző a Hangya struktúrájával és az OKH-tól alapjaiban eltérő kiinduló helyzettel is foglalkozott.60 A csehszlovák területre került fogyasztási szövetkezetekkel, nem utolsósorban a határzár és az 1919-es szövetkezeti törvény rendelkezései miatt megszakadt a kapcsolat. A szórványos és nem teljes információk szerint a KSZ nemcsak szervezési, hanem a szövetkezetek tekintetében integrációs gondokkal is küzdött (tőke- és szakemberhiány, tagszövetkezetek bizalmatlansága, némelyek kilépése). A szerző a szlovákiai szövetkezeti rendszerben lezajló súlyponteltolódásokat és szervezeti átalakulásokat jól érzékelte. A szövetkezeti kérdések nem csekély nemzetpolitikai töltettel rendelkeztek (Hlinkáék szlovák szövetkezeti központot képzeltek el a szlovák ügyviteli nyelvű fogyasztási szövetkezeteknek Turócszentmártonban, míg Szent-Ivány ezt magyar vonalon próbálta meg keresztülvinni, sikertelenül).

A Hangyának követelései megtérítésére kellett összpontosítania. A követelések azonban kevésbé terhelték a magyar államkasszát, szemben a jelentősebb OKH-csomaggal, hiszen túlnyomó részük természetben vagy áruban kompenzálható volt.

Az emlékirat további részében a trianoni békeszerződés rendelkezésre álló jogi lehetőségeit vette számba. A 255. cikkely alapján a szövetkezetek, hasonlóan a biztosítótársaságokhoz, tíz évig eredeti jogi helyzetük szerint működhettek tovább. Reményt láttak a 198. cikkely értelmében egyfajta status quo ante elv alkalmazására, melyhez azonban az utódállamok szövetkezeti elitjeiben partnerekre kellett volna találni, hogy a hálózataikat a szomszédos országokban fenntartsák. A 248. cikkelyt azért tartotta fontosnak, mert lehetőséget nyitott a Magyar Királyság és a magyar állampolgárok anyagi természetű jogainak rendezésére, kétoldalú vagyonjogi egyezmények megkötésére. A 250. cikkelyt ki­emelten fontosnak tekintette. Eszerint a magyar állampolgárok által ellenőrzött társaságok javai, melyek a volt monarchia területén találhatók, nem kerülhettek lefoglalás, zárlat vagy felszámolás alá. Úgy tűnt, hogy a tartozások kiegyenlítésére a békeszerződés (231. paragrafus) megfelelő megoldásokat nyújtott, hiszen a fizetendő pénznemet az 1918. novemberi állapothoz kötötte, és a jóvátételi bizottság döntéseit vagy a kétoldalú rendezést helyezte kilátásba. Az emlékirat szerzője szerint ezek a szabályozások „nyilvánva­lóan tág teret engednek a szövetkezeti kérdésekben való egyezkedésekre.”

A javaslattevő szakember egy optimális és egy kisebb eredményekre épülő tervet vázolt. Az első egy ideális, egyben irreális, a korábbi állapotok visszaállítására támaszkodó helyzettel számolt. A Hangya tehát megtarthatta volna szlovákiai érdekeltségeit, tagszövetkezeteivel a kapcsolata zavartalan lett volna. A magyar jog szerint a teljes ellenőrzési, felügyeleti és irányítási jog megillette volna. A központ a vagyoni követelések és tartozások tekintetében szabad kezet adott volna a tagszövetkezeteinek, miközben a csehszlovák kormány garantálta állampolgárai vagyoni védelmét. A terv számolt a két kormány felügyeleti jogával, mely állampolgáraik vagyoni védelmére szorítkozott volna.

A másik, egy pozíciófeladást előlegező, vagyoni kivonulás gondolatát képviselő terv volt. A központ és a tagszövetkezetek közti pénzügyi kapcsolatok felszámolása, a függő vagyoni kérdések tisztázása során az önálló szerepvállalás jelentőségét hangsúlyozta. A likvidálást saját tisztviselői végezték volna. Egy csehszlovák–magyar participációt és anyagi befolyást sugalmazó, a magyarországi felügyeletet bizonyos fokig biztosító megoldás, egy új szövetkezeti központ ötlete is felmerült. A „minden befolyástól mentes saját elhatározásukból érdekeik képviseletére és megvédésére alkalmas” központot a tagszövetkezetek hozták volna létre.

A Hangya ügyei azonban mintha háttérbe szorultak volna. A magyar küldöttség 1921 júniusában Prágában ugyanis csak a csehszlovák területre került egykori magyar hitelszövetkezetek valutáris kérdéseiről folytatott tárgyalásokat. A csehszlovák fél a többi magyar szövetkezeti központ, köztük a Hangya követeléseinek rendezése kérdésében a szlovákiai szövetkezeti központok bevonása mellett állt ki.61

A Hangya 1921 októberében szerkesztett egy emlékiratot, melyet Edvard Benešnek juttatott el. A követeléseket három sarkalatos pontba foglalták: A trianoni békeszerződés 250. paragrafusának az érvényesítése, tehát a zárgondnokság megszüntetése és kárpótlás a károkért. A 210. számú törvény hatálytalanítása esetén a Hangya végzi a szlovákiai szövetkezetek elszámolását. Saját központ engedélyezése a szlovákiai szlovák és magyar ügyviteli nyelvű szövetkezeteknek.

A Hangya vezetése gazdasági és kereskedelmi érvekkel is megpróbálta alátámasztani a követeléseit. A cseh iparcikkek és egyéb termékek számára a „jómódú” magyarországi községek, ahol tagszövetkezeteik működtek, fontos felvevőpiacot jelenthettek. Megegyezés elmaradása esetén a csehszlovák fél magyar bojkottra számíthatott. A Hangya a szlovákokkal való tárgyalásoktól kategorikusan elzárkózott. Ezeket az ügyeket közvetlenül a prágai illetékesekkel kívánta megtárgyalni. A fennen hangoztatott „barátságos kiegyezéshez” azonban ezek az érvek kevésnek bizonyultak.62

Az emlékirat megszületésének másik mozgatórugója a KSZ egyik kezdeményezése volt. A KSZ felkérte az egykori szlovákiai Hangya szövetkezeteket, hogy hatalmazzák fel őt érdekeik képviseletére a csehszlovák–magyar gazdasági tárgyalásokon. A felhatalmazás az összes jogokra és kötelességekre, az üzletrészekre, tartalékokra, letétekre és egyéb közvetlen vagy közvetett tételekre kiterjedt volna. Ez a lépés a szlovák szövetkezeti központ tárgyalási pozíciójának megerősödését vonta volna maga után, de a Hangya érdekérvényesítését akadályozta.63

A másik oldalon a KSZ 1922 végére, nem utolsósorban a végéhez közeledő csehszlovák–magyar gazdasági és kereskedelmi tárgyalások fejleményeivel szembesülve javasolta a két szövetkezeti központ közti kereskedelmi kapcsolatok kialakítását. A terv csupán egy kisebb horderejű üzleti lehetőség felvetéséről szólt, nem a fennálló vagyonjogi és elszámolási problémák végleges rendezéséről. Ezt a Hangya vezetése is érzékelte, ezért elzárkózott az együttműködéstől.64

A csehszlovák–magyar tárgyalások 1923 tavaszára a fennálló nézetkülönbségek, a régi osztrák–magyar koronában fennálló tartozások és követelések, bonyolult értékpapír- és jelzálogkölcsön-kérdések miatt, de alapjaiban véve a valutáris viszonyok negatív hatásai (a magyar korona mélyrepülése) és a továbbra is létező politikai ellentétek miatt megfeneklettek.

A KSZ 1923 tavaszán a nagyszombati kirendeltség végleges felszámolásába fogott. Az adminisztráció iratait, a számadási könyveket és a kézipénztárt a KSZ vette át. A nagyszombati irodát lepecsételték.65 A Hangya lépéshátrányba került.

A monarchia és a magyar állam 1918-as felbomlása történelmi sorsforduló, nemcsak társadalom-, gazdaság- és politikatörténeti, kulturális és mentális vonatkozásaiban, hanem szövetkezettörténeti szempontból is. A szövetkezetek és a szövetkezeti központok által korábban kialakított és működtetett hálózatok, nem utolsósorban területiségük és anyagi erejük miatt gyorsan a nemzetépítő elitek érdeklődésének a középpontjába kerültek.66

Az államfordulat által kiváltott politikai és gazdasági hatások (új döntéshozó központok, nemzetépítő célok, elkülönülő piac- és vámterületek, pénzreform, valutaszabályozás67), általában az utódállamok határozott társadalom- és gazdaságszervező politikája éles cezúrát jelent. Ez a magyar szövetkezeti elit számára történeti szembesüléssel is járt.68 A dualizmus korában felülről lefelé kiépített, szervesnek tekintett magyarországi szövetkezeti rendszer 1918 és 1920 folyamán gyökeres átalakuláson ment keresztül. A Hangya, de más magyar szövetkezeti központok által is apolitikusnak, altruista jellegűnek, nemzetiségi szempontból toleránsnak, autonómnak és a szolidáris elvek gyakorlati megvalósulásának, egyáltalán egy szerves fejlődés eredményének látott, és kifelé így is kommunikált szövetkezeti önképen komoly repedések jelentek meg. Ezek az egykor markánsnak hitt identitásépítő elemek az etnikai konfliktusok kereszttüzébe kerültek.69

Az átalakulás, mely egyszerre zajló dezintegratív és integratív erőkkel volt tarkított, a magyar szövetkezeti vezetők számára súlyos dilemmákat vetett fel. A kérdések nemcsak az elszakadt területeken található változatos típusú szövetkezetek jogi, pénzügyi és kereskedelmi helyzetével álltak kapcsolatban, hanem a trianoni Magyarország szövetkezeti rendszerének újragondolásával és újraszervezésével is, illetve a határokon túli újrapozicionálás problémái vetődtek fel.

A Hangya csehszlovákiai vagyonának a kérdése és a régi múltra visszatekintő nagyszombati kirendeltségnek a hányatott sorsa ebbe a folyamatba ágyazódott. A nemzeti-etnikai alapú szövetkezeti rendszerek kialakítása elhúzódó politikai és gazdasági konfliktusokat generált, emellett számos ponton szembekerült a szövetkezeti eszmeiség alapelveivel.


 

Irodalom

A Hangya termelő, értékesítő és fogyasztási szövetkezet, a Magyar Gazdaszövetség szövetkezet központja első 25 éve. Budapest, A Hangya saját kiadása, Nyomatott a Hangya házinyomdájában, 1923.

Dvacet let Ústředního svazu československých družstev 1908–1928. Praha, Nákladem Ústředního svazu českoslov[enských] družstev, 1928.

Fabricius, Miroslav–Holec, Roman–Pešek, Jan–Virsik, Oto 1995. 150 rokov slovenského družstevníctva. Víťazstvá a prehry. Bratislava, Družstevná únia Slovenskej republiky.

Gaucsík István 2002. A magyar és a német pénzintézetek bankegyesületének megalakulása Csehszlovákiában 1918–1920. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 1. sz. 83–105. p.

Gaucsík István 2004. A nosztrifikáció és a pénzügyi kérdések rendezése a csehszlovák–magyar gazdasági tárgyalások tükrében 1920–1930. In Jobbágy István (szerk.): Válogatott tanulmányok Szlovákia gazdaságtörténetéhez. Pont, Komárom, 41–70. p.

Hallon, Ľudovít 2004. Príčiny, priebeh a dôsledky štrukturálnych zmien v hospodárstve medzivojnového Slovenska. In Bystrický, Valerián–Zemko, Milan (szerk.): Slovensko v Československu 1918–1939. Bratislava, Veda, 325–327. p.

Hanula, Matej 2011. Za roľníka, pôdu a republiku. Slovenskí agrárnici v prvom polčase 1. ČSR. Bratislava, Historický ústav SAV.

Kosta, Jiři 1989. Die tschechoslowakische Wirtschaft im ersten Jahrzent nach der Staatsgrundung. In Lemberg, Hans–Heumos, Peter (szerk.): Das Jahr 1919 in der Tschechoslowakei und der Ostmitteleuropa. Vorträge der Tagung des Collegium Carolinum in Bad Wiessee vom 24. bis 26. november 1989. München, Oldenbourg, 63–66. p.

Schandl Karoly 1938. A magyar szövetkezés negyven éve. Az Országos Központi Hitelszövetkezet munkája és eredményei. Budapest, Patria Irodalmi Vállalat és Nyomdai Részvénytársaság.

Statistická příručka Republiky Československé I. Praha, Státní úřad statistický, 1920.

Šouša, Jiří 1995. Rašínova měnova reforma v roce 1919 (1920). In Měnove systémy na území českých zemí 1892 – 1993. Sborník z konference v Opavě 22. a 23. března 1994. Opava – Praha, Ústav histórie a muzeologie Filozoficko-přírodovědecké fakulty Slezské univerzity Opava, Českí národní banka Praha, 53–61. p.

Vári András 2007. Nemzetek, szövetkezetek – és kutatóik. Regio, 2. sz. 79–112. p.

A standardizálás mint nyelvalakító tevékenység 1

Bevezetés

Dolgozatomban a nyelvi standardizáláshoz köthető nyelvalakító tevékenységeket2 mutatom be. Bevezetésképp a „standard” háromféle felfogását ismertetem: az egyik szerint a standard eszményi nyelvváltozat, a másik szerint egy sajátos (hegemón) helyzetben lévő dialektus, a harmadik szerint „ötölmény”, olyasvalami, ami a valóságban nem létezik, csak az emberek fejében. Ezután a standardnak három olyan sajátosságról beszélek röviden, melyek segítségével a standard egyértelműen elkülöníthető más nyelvváltozatoktól: a szabályozottságról, a sokfunkciójúságról és a nagyfokú ideologizáltságról. Dolgozatom érdemi részében a „standardizálás” fogalmát igyekszem jobban körüljárni, jellemezve a standardizálás körébe vonható nyelvalakítási eljárásokat. Ilyenek a kiválasztás és az elsődleges kodifikálás, a fejlesztés, a nyelvművelés, a standardista diskurzus, a standard nyelvi mintadiskurzusok létrehozása, a standard elsajátítása, ill. tanulása, a standard terjesztése, valamint a diskurzusalakítás. Ezeken kívül szót ejtek még a koinésodásról is, mivel az is összefüggésbe hozható a standardizálással, mint annak lehetséges előzménye.

 

A „standard” értelmezése

A standard nyelvváltozatnak három jellegzetes felfogásával találkozhatunk a szakirodalomban: (1) tekinthetünk úgy a standardra, mint egy eszményi, valójában nem létező, de célként elvileg elérendő nyelvváltozatra; (2) mint reálisan létező, valamely konkrét társadalmi réteghez – rendszerint a társadalmi elithez – köthető, de az egész nyelvközösségre „ráoktrojált” nyelvváltozatra; (3) végül pedig láthatunk a nyelvi standardban pusztán egy ideológiai konstruktumot, melynek valóságos léte nincs ugyan, mégis befolyásolja az emberek nyelvhasználatát (néhány további felfogására l. Armstrong– Mackenzie 2013, 5–27. p.). E felfogások más-más ideológiákon és elméleti feltevéseken alapulnak, s mindegyik segít abban, hogy megértsük azt, hogy valójában mi is történik akkor, amikor az emberek abban a hitben élnek, hogy ők egy standard nyelvváltozatot használnak, tanulnak, tanítanak, kodifikálnak, standardra javítanak egy szöveget, vagy intézkedéseket hoznak annak érdekében, hogy a standard pozícióját megerősítsék, esetleg gyöngítsék.

 

1. A standard mint eszmény („standard a magasban”)

Vannak szakemberek,3 akik a standardra mint eszményre tekintenek. Úgy gondolják, hogy a standard nemcsak funkcióit, hanem nyelvi jellegét tekintve is fölötte áll az összes többi nyelvváltozatnak: egyedülállóan gazdag, kiművelt, szilárd, de ugyanakkor rugalmas, a folytonos tökéletesedés irányába haladó nyelvváltozat (az ilyen megközelítésű magyar irodalomban: „belső nyelvtípus”). Különösen azok gondolkodnak így, akik fontosnak tartják a standard nemzeti-reprezentációs funkcióját, azaz a standard nyelvváltozatot úgy tekintik, mint amely az egész nyelvet, a nyelv által pedig az egész nemzetet, sőt magát a (nemzet)államot reprezentálja (vö. Bartsch 1985, 38. p.; Gal 2006a, 15. p.; Hübschmannová–Neustupný 1996, 89. p.; Woolard–Schieffelin 1994, 60. p.).

A standardnak a nemzetet szimbolizáló funkciója nemcsak a többi változaténál magasabb presztízséből és státuszából fakad, hanem abból az elgondolásból is, hogy ez a nyelvváltozat fejezi ki legjobban az adott etnikum sajátos gondolkodásmódját, lelki világát, történelmét és jelenét. Mi sem természetesebb hát, hogy ez a különlegesen értékes nyelvváltozat a beszélők számára beszédtevékenységük mintájaként szolgál, olyan eszményként, melyre a tényleges kommunikációban törekedni kell, még ha ezt ritkán sikerül is teljes mértékben elérni.

E nyelvváltozat nemzeti-reprezentációs funkciójából adódik, hogy szuperlatívuszokban szokás – és illik – beszélni róla: a standard dicsérete valójában „a nyelv” és azzal együtt „a nemzet” és a haza dicsérete. A standardnak – pontosabban a standarddal azonosított nyelvnek – az ilyen „felmagasztalása” nem korlátozódik a szakemberekre, hanem kiterjed az írókra, közéleti személyiségekre, sőt a közemberekre is. A standardnak ehhez a felfogásához kapcsolódik a nyelv kultikus tisztelete, istenként való imádata (l. alább). A nyelvi bálványimádás szerves része az adott közösség kultúrájának. Aki ebben nem vesz részt, annak a nemzeti kötődése, sőt állampolgári lojalitása legalábbis gyanús.

A standardnak ehhez a felfogásához számtalan nyelvi ideológia kapcsolódik; egyik markáns csoportjukra a „nyelvi standardizmus” címkével lehet utalni; alább az ide tartozó ideológiákat – más, a standardhoz és a standardizáláshoz kapcsolódó ideológiákkal együtt – részletesebben is áttekintjük.

 

2. A standard mint sajátos helyzetű rétegnyelv („standard a földön”)

Más szakemberek4 a standardban egy reális, ténylegesen létező nyelvváltozatot látnak, amely elvben „az egész nemzet” tulajdona, gyakorlatilag viszont elsősorban egy bizonyos társadalmi osztályhoz köthető, többnyire a társadalmi, kulturális, műveltségi vagy hatalmi elithez, amely ezt a nyelvváltozatot anyanyelvként sajátítja el, s amely társadalmi presztízsénél, valamint gazdasági, politikai, kulturális stb. hatalmánál fogva közvetlenül vagy közvetve dönt arról, mely nyelvi formák helyesek, s melyek helytelenek. A hatalom birtokosai olyan állapotokat teremtenek, hogy a standardra az egész nyelvközösségnek szüksége legyen, ezzel pedig előnyös helyzetbe kerülnek a többi társadalmi réteggel szemben, melyeknek tagjai ezt a nyelvváltozatot csak kemény munka árán tudják megtanulni. Az így felfogott standard presztízsének nem belső tulajdonságai a forrása, bár a látszat azt mutatja, hanem a társadalmi elithez és ezáltal a hatalomhoz való kapcsolódása.

E felfogás hívei a standardot dialektusnak tekintik, azt a tényt hangsúlyozva ezzel, hogy tisztán nyelvi szempontból a standard nem „jobb” vagy „tökéletesebb” más dialektusoknál, legyen szó akár nyelvjárásokról, akár szociolektusokról, ezektől csupán státuszában és funkcionális hatókörében különbözik. A standardról így gondolkodó szakemberekből hiányzik a standardhoz való olyasféle érzelmi viszonyulás, amelyet az előző felfogásnál láttunk, e nyelvváltozat kiválóságának és egyedülállóságának hangoztatása. (Az előző pontban említett megközelítés híveinek számára a standardot dialektusnak nevezni botrány.)

E felfogáshoz is kapcsolódnak nyelvi ideológiák, elsősorban olyanok, amik szemben állnak a nyelvi standardizmussal.

 

3. A standard mint ötölmény („standard a fejekben”)

Végül a kutatók egy része5 a standardot – akárcsak magát a „nyelvet”, a „nyelvváltozatot”, a „dialektust”, a „regisztert” stb. – ötölménynek (ideológiai konstruktumnak, ideologikumnak) tekinti. E kutatók szemében a nyelv és annak bármely változata, így a standard is, Szilágyi kifejezésével élve, „mondva csinált” dolog, amely azáltal létezik, hogy beszélünk róla (1996, 56. p. és passim; l. még Woolard–Schieffelin 1994, 64. p.). Az így felfogott „standard” olyasvalami, ami „a valóságban” nem létezik, mégis van hatalma arra, hogy befolyásolja a konkrét diskurzusok megvalósulását (azaz a nyelvi eszközök kiválasztását), a különféle lakossági rétegekben, ill. beszédhelyzetekben más-más mértékben. Ebben a felfogásban a standardizálás nem más, mint ideológiai harc (Garrett–Selleck–Coupland 2011, 58. p.).

Ideológiai szempontból azokat a kutatókat, akik a nyelvet, azon belül pedig a standardot ötölménynek tekintik, leginkább azzal tudjuk jellemezni, hogy a standardizmuson kívül határozottan elutasítják a reifikacionizmus és a varietizmus nyelvi ideológiáját is.

 

A standard jellegadó sajátságai

Bár jómagam a standarddal kapcsolatosan leggyümölcsözőbbnek a harmadik felfogást érzem, ezt most mégsem érvényesíthetem, mivel ahhoz először dekonstruálnom kellene számos, a társasnyelvészetben rutinszerűen használt fogalmat. Erre e dolgozat kereti közt nyilvánvalóan nincs lehetőség. Éppen ezért a továbbiakban a társasnyelvészet hagyományos fogalomrendszerét fogom használni, bízva abban, hogy amit elmondok, annak jó része érvényes marad és elmondható lesz egyszer egy olyan keretben is, amely fogalomrendszerét nem ideologikumokra, hanem ténylegesen megfigyelhető jelenségekre (azaz alapvetően a beszélők nyelvi viselkedésére és az általuk létrehozott nyelvi produktumok jellegzetességeire) építi.

A hagyományos felfogás előnye, hogy követésével könnyebb kapcsolódni a standarddal és standardizálással kapcsolatos eddigi szakirodalomhoz, mivel nincs szükség ennek átértelmezésére. A szakirodalomban a standard nyelvváltozatnak két jellegadó sajátosságát szokták említeni: az egységességet és a sokfunkciójúságot. Jómagam az egységesség helyett inkább a standard szabályozottságát emelném ki alaptulajdonságként. A szabályozottságon és a sokfunkciójúságon kívül harmadikként a standard nagyfokú ideologizáltságát is hozzáadnám a standard jellegadó sajátságaihoz. Eddigi vizsgálataim alapján ugyanis úgy látom, hogy a standardot e három tulajdonsága különíti el leginkább más nyelvváltozatoktól: nemcsak a regiszterektől, hanem a dialektusoktól, így pl. a nyelvjárásoktól, sőt még a standardhoz nyelvi szempontból látszólag hasonló koinétól is.6

 

1. Szabályozottság

Szabályozottságon a formális standard normájának egyéb nyelvváltozatokénál szigorúbb körülhatároltságát, valamint „láthatóbb” és bizonyos kontextusokban többé-kevésbé kötelező voltát értjük; ennek következtében a formális standardnak más dialektusokkal összehasonlítva élesebbek a határai, s nagyobb a stabilitása. Az élesebb határok azt jelentik, hogy a standard formális közegben kevésbé közveleges, mint más nyelvváltozatok, azaz kevésbé keveredik más nyelvváltozatokkal. A stabilitás abban nyilvánul meg, hogy a standardban lassúbbak, ill. rendezettebbek a változási folyamatok, mint más nyelvváltozatokban.

A fentieket társasnyelvészeti szempontból úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a formális standard „beszabályozása”, mondhatni „megregulázása” a nyelvi változatosság mértékének csökkentésére irányul, ami aztán ún. rugalmas stabilitáshoz vezet.7 Ez az oka annak, hogy a szakirodalom nem a szabályozottságot emeli ki, hanem a nyelvi változatosság alacsony fokát, a standard „egységességét”, ám a norvég nyelvre gondolva, melynek mindkét standardjában nagyszámú váltakozó hang- és alaktani forma található (l. pl. Vonen 2012), a szabályozottság (kodifikáltság) lényegibbnek tűnik az egységességnél.

A szabályozásnak és a norma „láthatóbbá” tételének fő eszköze a nyelvi kodifikálás, azaz a standard nyelvváltozat szókincsének és nyelvtani rendszerének rögzítése normatív erejű kiadványokban a standard megszilárdítása, továbbá társadalmi elismerése, ill. a meglévő elismertség növelése céljából (l. még alább).

 

2. Sokfunkciójúság (polifunkcionalizmus)

A modern társadalmakban számtalan olyan nyelvhasználati színtér, ill. tevékenység létezik, amelyet a beszélők nagy része elválaszthatatlanul a standard nyelvváltozattal kapcsol össze. A standard sokkal többféle funkcióban használatos, mint más dialektusok. Ezt a jegyét nevezzük sokfunkciójúságnak vagy más műszóval funkcionális differenciáltságnak. Nyelvi szempontból a standard sokfunkciójúsága különféle regiszterek, stílusok, szövegtípusok és műfajok meglétében nyilvánul meg (l. még alább), melyek a standard nyelvváltozathoz kötődnek (Theses 1929/1983, 91. p.). Bár (ny)elvileg a többi dialektus is alkalmas volna mindazoknak a tartalmaknak a hordozására, amiket a standard hordoz, azaz bármelyik dialektusnak létrejöhetnének olyan regiszterei, stílusai, mint a standardnak, bármelyik dialektusban létrejöhetnének olyan típusú és műfajú diskurzusok, mint amilyenek a standardban jönnek létre, erre általában mégis csak kivételesen kerül sor. A beszélők a többi dialektust általában nem érzik e tartalmak adekvát hordozóinak.

A nyelv maximális funkcionális differenciáltságának egyik eredménye a teljes nyelvi függetlenség vagy nyelvi autonómia, vagyis az az állapot, amikor az adott nyelv minden anyanyelvi beszélője minden kommunikációs szükségét képes az anyanyelvén betölteni. Az ilyen nyelvközösség tagjai nem szorulnak rá arra, hogy bizonyos beszédhelyzetekben (pl. amikor szaknyelvi kommunikációt folytatnak), más nyelvet használjanak. Ezt a maximális funkcionális differenciáltságot csak kevés standardizált nyelv éri el, a legtöbb nyelv annak ellenére, hogy létezik standard változata, heteronóm marad, pl. hiányzik belőlük a szaknyelvi regiszterek egy része (az autonómiára és heteronómiára l. Chambers–Trudgill 1998, 9–11. p.; Trudgill 1992/1997, 11., 29., 58. p.; 2003, 12. p.).8

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a maximális funkcionális differenciáltság avagy funkcionális univerzalizmus nem a standardnak a sajátja, hanem a nyelv egészéé, ugyanis a nemstandard nyelvváltozatok is töltenek be olyan funkciókat, amiket a standard nem (Starý 1990; 1995, 34–35., 129. p.).9

 

3. Nagyfokú ideologizáltság

Nyilvánvaló tény, hogy a standard nyelvváltozathoz – létrejöttének és működésének sajátságaiból, valamint a modern társadalmakban betöltött szerepéből következően – jóval több nyelvi ideológia kapcsolódik, mint más nyelvváltozatokhoz; különösen igaz ez a föntiek közül az elsőnek említett felfogásra, a „standardra a magasban”. Ezek az ideológiák fontos szerepet töltenek be az ún. standard nyelvi kultúrákban (a fogalomra l. Milroy 2001, 530. p.; magyarul Szabó 2012, 18–21. p.; l. még Silverstein 1996, 284–285. p. és passim), melyek közé tartozik a magyar nyelvközösség kultúrája is. A következőkben röviden összefoglalom a standarddal és standardizálással kapcsolatos nyelvi ideológiák közül a fontosabbakat, a magyar nyelvművelő irodalom két reprezentatív kiadványának, a Nyelvművelő kézikönyvnek és a Nyelvművelő kéziszótárnak (NyKk. I–II. 1980–1985, NymKsz.2 2005) a szemléletéről szóló korábbi munkáim alapján (l. pl. Lanstyák 2007a, 2008, 2009b, 2010), felhasználva a standarddal és standardizálással kapcsolatos, föntebb már hivatkozott irodalmat is.10

Mint általában a nyelvalakításnak, a standardizálásnak is az a meggyőződés az ideológiai alapja, hogy a nyelv egy jól megragadható, létező „dolog” (nyelvi reifikacionizmus), egy olyan eszköz, amely a társadalomban nagyon fontos funkciókat tölt be (nyelvi instrumentalizmus), s amely ugyanakkor – más eszközökhöz hasonlóan – nem tökéletes (nyelvi deficitizmus). Ezért van szükség arra, hogy a nyelvi változási folyamatokat az ésszerűség jegyében (nyelvi racionalizmus) befolyásoljuk (nyelvi intervencionizmus), s ezáltal elérjük, hogy a nyelv jobban megfeleljen a vele szemben támasztott követelményeknek, különösen fő funkciójának, a hatékony közlés biztosításának (nyelvi kommunikacionizmus, nyelvi kommodizmus, nyelvi effektivizmus), s így a kommunikáció egyre tökéletesebb eszközévé váljon (nyelvi utópizmus).

Az említett célok eléréséhez szükség van többek között a nyelv szókincsének és rendszerének rugalmas megszilárdítására (nyelvi stabilizmus); ennek eszköze a nyelvi sokféleség visszaszorítása (nyelvi homogenizmus; nyelvi invariabilizmus, nyelvi monoformizmus), valamint a nyelvi változások fékezése, például az új jelenségek egy részének a kodifikációból való kizárása által (nyelvi konzervativizmus). A kodifikálással biztosítani lehet, hogy a standard jól elkülönüljön a többi nyelvváltozattól (nyelvi distinkcionizmus, nyelvi varietizmus, nyelvi alligizmus), s így lehetővé váljon a nyelv helyes használata (nyelvi kodifikacionizmus), ami minden igényes közlés alapkövetelménye (nyelvi korrekcionizmus). A standardizálás eme nemes munkájára a nyelv és a kommunikáció kérdéseihez leginkább értő nyelvészek és más szakemberek a legalkalmasabbak (nyelvi expertizmus), akik szakértelmüknél fogva képesek eldönteni, mi helyes a nyelvben és mi nem (nyelvi autonomizmus, nyelvi platonizmus), mi jó „a nyelvnek” és mi nem (nyelvi reifikacionizmus, nyelvi organicizmus).

Az ilyen fejlesztés – bár az egész nyelvre kihatással van – rendszerint egyetlen nyelvváltozatra, a standardra irányul (nyelvi standardizmus). A standard mind nyelvi, mind társadalmi szempontból különleges jelentőségű. Nyelvi szempontból azért, mert más nyelvváltozatoknál gazdagabb, fejlettebb, helyesebb, sőt logikusabb és szebb (nyelvi excellentizmus, nyelvi deficitizmus). A standard a nyelv egészét egymagában reprezentálja (nyelvi totemizmus, nyelvi homogenizmus, nyelvi alligizmus); más nyelvváltozatoktól jól elkülönül (nyelvi distinkcionizmus), sőt fölöttük áll (nyelvi hierarchizmus). Nemcsak „helyesebb” más nyelvváltozatoknál, hanem egyenesen „ő” a helyesség letéteményese (nyelvi autonomizmus; nyelvi platonizmus).

Társadalmi szempontból a standard különleges jelentőségét az adja, hogy a társadalmi (előre)haladás nélkülözhetetlen eszköze, mind az egyén, mind az egész társadalom számára (nyelvi progresszizmus). Ezenkívül a standard nyelvváltozat a nyelv és a nemzet szoros kapcsolatából következően (nyelvi etnolingvizmus) magát „a nemzetet” reprezentálja (nyelvi identizmus, nyelvi totemizmus), és így egyedülálló nemzeti érték (nyelvi axiologizmus; nyelvi szingularizmus, nyelvi nacionalizmus), amely megkülönböztetett tiszteletet, sőt hódolatot érdemel (nyelvi fetisizmus). A beszélő a standard használatával és „ápolásával” nemzeti érzelmeit (nyelvi etnoidentizmus), sőt a nemzet és az állam szoros kapcsolatából (nyelvi etatizmus) következően hazafiságát (nyelvi patriotizmus) is demonstrálja.

A beszélő egyén számára (első) nyelvének különleges értékét azt adja, hogy az az ő „édes anyanyelve”, amely egyedülálló és pótolhatatlan az életében (nyelvi maternizmus). Ilyen körülmények közt érthető, hogy a standard elsajátítása, használata, ápolása, őrzése és védése minden ember és minden nyelvközösség erkölcsi kötelessége (nyelvi moralizmus); aki nyelve ellen vétkezik, az nemzete, sőt hazája ellen is vétkezik (nyelvi organicizmus, nyelvi etnoidentizmus, nyelvi etatizmus). Ezért a standardizálás akkor lehet sikeres, ha a standard elsajátítását erkölcsi neveléssel kapcsoljuk össze (nyelvi pedagogizmus).

A standard nem ismerete, azaz a „helytelen beszédmód” azon kívül, hogy a beszélő nemzeti érzésének és hazafiságának hiányosságáról árulkodik, műveletlenségre, ill. alacsonyabb iskolázottságra (nyelvi doktizmus), továbbá gyöngébb anyanyelvi tudásra (nyelvi kompetencionizmus), sőt alacsonyabb intelligenciára (nyelvi mentalizmus) is vall. Az embernek még a saját anyanyelvét is tanulnia kell, s tudatosan, nagy gonddal és odafigyeléssel kell használnia (nyelvi monitorizmus). A „helytelen beszédmód” mint­egy nyelvi gettóba zárja a beszélőt (nyelvi gettoizmus), s megakadályozza, hogy a társadalomban megfelelő módon tudjon érvényesülni (nyelvi progresszizmus). A standard használata ellenben biztosítja az állampolgárok jogegyenlőségét (nyelvi ekvitizmus, nyelvi univerzalizmus).

Mindezen okoknál fogva az államnak fontos feladata a nyelvvédelem, ami elsősorban a standard nyelvváltozat védelmét jelenti, olyan körülmények biztosítását, hogy a standard zavartalanul fejlődhessen (nyelvi protektivizmus); ennek hiányában előfordulhatna, hogy a nyelv romlásnak indul (nyelvi dekadentizmus, nyelvi defektivizmus, nyelvi destruktivizmus, nyelvi organicizmus). A különleges odafigyelést az is indokolja, hogy napjainkban egyre növekszik a társadalmak nyelvi kiszolgáltatottsága, s így fontos feladat biztosítani, hogy a standard megfeleljen a modern kor kihívásainak (nyelvi dependentizmus). Ezért a standardot terjeszteni kell más nyelvváltozatok rovására is (nyelvi asszimilacionizmus), hogy visszaszoruljanak azok a nyelvváltozatok, amelyek e feladat ellátására nem annyira alkalmasak (nyelvi deficitizmus); ehhez akár jogi eszközöket is indokolt lehet igénybe venni (nyelvi despotizmus). A standard terjesztése nemcsak a nyelvközösségen belül indokolt, hanem az ország egész területén (nyelvi etatizmus, nyelvi szuverenizmus), akár a kisebbségi nyelvek rovására is (nyelvi nacionalizmus; nyelvi majoritizmus; nyelvi monolingvizmus).

Nem elegendő, ha a „nyelvvédelem” csak abból áll, hogy az állam jogi úton és más eszközökkel a standard „fejlődéséhez” a megfelelő feltételeket biztosítja: ezen túlmenően a korpuszalakításra is ki kell terjednie, hogy a nyelvbe ne kerüljenek be a nyelvhasználat helytelenségei (nyelvi performancionizmus), ha pedig már esetleg bekerültek volna, kiszoruljanak belőle (nyelvi defektivizmus). Így például védeni kell a nyelvet más nyelvek hatásától (nyelvi purizmus, nyelvi monolingvizmus, nyelvi szuverenizmus), de olykor az újabb belső fejleményektől is (nyelvi konzervativizmus, nyelvi domeszticizmus), amelyek nemegyszer az igénytelen beszédmód termékei (nyelvi perfekcionizmus).

A neologizmusok, legyenek azok akár belső fejlemények, akár kontaktusjelenségek, nemcsak hogy nehezítik a megértést (nyelvi percepcionizmus) és a hatékony kommunikációt (nyelvi effektivizmus, nyelvi kommunikacionizmus, nyelvi kommodizmus), hanem olykor rendszeridegenek is (nyelvi szisztemizmus), máskor jelentésük bizonytalansága miatt veszélyeztetik a közlés pontosságát (nyelvi egzaktizmus). A korábban is meglévő szavak és nyelvtani elemek új jelentései is zavart okozhatnak (nyelvi izomorfizmus). Hangalak tekintetében is nemegyszer problémák vannak velük: nehéz a kiejtésük (nyelvi fonicizmus), ezenkívül helyesírási problémákat is okoznak (nyelvi ortografizmus, nyelvi graficizmus). Az is előfordul, hogy egy-egy idegen szót sokan eltorzult hangalakban használják (nyelvi originalizmus), nyelvi műveletlenségükről adva így tanúbizonyságot (nyelvi kompetencionizmus).

Az idegen eredetű, ill. a belső keletkezésű nyelvi formák egy részének használata nemcsak a beszélőre nézve hátrányos, hanem a nyelvre nézve is (nyelvi reifikacionizmus, nyelvi organicizmus), mivel az ilyen formák nemkívánatos nyelvi változásokhoz vezethetnek (nyelvi dekadentizmus). Vannak olyan formák, amelyek egyszerűen csak fölöslegesek, mert nem hoznak a nyelvbe semmi többletet a hagyományos kifejezőeszközökkel összehasonlítva (nyelvi necesszizmus, nyelvi invariabilizmus, nyelvi homogenizmus). Nyelvünk egyébként is olyan gazdag és fejlett, hogy nem szorul rá arra, hogy más nyelvekből kölcsönözzön elemeket vagy nyelvi formákat (nyelvi szufficientizmus, nyelvi effabilizmus). Ráadásul előfordulhat, hogy az idegen elemek vagy belső keletkezésű neologizmusok kifejezetten károsnak bizonyulnak a nyelvre nézve (nyelvi damnificizmus), például azért, mert kiszorítják a hagyományosan használt, belső keletkezésű formákat (nyelvi extrudizmus).

Az idegen nyelvi elemek – és még inkább nyelvi formák (pl. tükörfordítások, nyelvtani jelenségek) – nemcsak a nyelvműködés szempontjából jelentenek veszélyt a standardra, sőt a nyelv egészére nézve, hanem azért is, mert hatásuk folytán megkophatnak a nyelv ősi sajátosságai (nyelvi ancientizmus), jellegzetes kifejezésmódjai (nyelvi idiomizmus), s így a nyelv nemcsak hogy veszít természetességéből (nyelvi naturizmus), szépségéből (nyelvi dekorizmus) és kifejezőerejéből (nyelvi expresszivizmus), hanem az a képessége is sérül, hogy tükrözze beszélőinek sajátos gondolkodásmódját, „észjárását” (nyelvi relativizmus, nyelvi szingularizmus), és kifejezzen valamit a nyelv és a nemzet „esszenciájából” (nyelvi karakterizmus, nyelvi autentizmus). A nagyfokú idegen nyelvi hatás, különösen ha a nyelvtani rendszerben is érvényesül, rendszerbomlást idézhet elő (nyelvi dilaborizmus), sőt akár a nyelv elhagyásához, nyelvcseréhez is vezethet (nyelvi relinkvizmus).

A standardot nemcsak az idegen nyelvekből származó elemektől és formáktól kell védeni, hanem a kevésbé iskolázott beszélők nyelvéből származó elemektől és formáktól is, mert azok nemegyszer a nyelvromlás termékei (nyelvi defektivizmus), és rombolják a beszélők ízlését, a közléseket pedig igénytelenné teszik (nyelvi docilizmus, nyelvi elitizmus, nyelvi elegantizmus, nyelvi perfekcionizmus). A helyes nyelvhasználat mércéje nem lehet pusztán az érintett nyelvi elemek és formák elterjedtsége, hanem az is számít, hogy kik használják őket: például a szépirodalom nagyjai által szentesített nyelvi formák nyilvánvalóan sokkal értékesebbek, mint azok, melyek az újabb időkben a beszélők tudatlansága miatt kerültek be a nyelvbe (nyelvi belletrizmus, nyelvi legitimizmus, nyelvi konzervativizmus, nyelvi szkriptizmus).

Hiba volna azonban azt gondolni, hogy csak az iskolázatlan beszélők árthatnak a nyelvnek (nyelvi destruktivizmus); sok nyelvi vétséget követnek el például a hivatalnokok is, amikor fontoskodó stílusban (nyelvi aformalizmus), mesterkélten (nyelvi normalizmus, nyelvi naturizmus), körülményesen, terjengősen (nyelvi szimplicizmus, nyelvi szintetizmus, nyelvi brevizmus), személytelenül (nyelvi perszonalizmus) fogalmaznak, szaknyelvi zsargon használatával nehezítve a megértést (nyelvi antizsargonizmus, nyelvi percepcionizmus). Azt se felejtsük el, hogy bár az iskolázott városi beszélők nyelvhelyesség tekintetében általában előtte járnak az iskolázatlan falusi beszélőknek (nyelvi elitizmus, nyelvi urbanizmus), idegennyelv-ismeretük miatt több a beszédükben az idegenszerűség (nyelvi purizmus), beszédük kevésbé természetes (nyelvi naturizmus), mint az idegen nyelvek hatásának kevésbé kitett, egy romlatlanabb nyelvet őrző falusi beszélőké (nyelvi ruralizmus). Akadnak olyan nyelvhelyességi problémák is, amelyek egyformán érintik a művelt és műveletlen beszélőket; ilyen például az udvariatlan, sőt trágár beszédmód terjedése (nyelvi decentizmus, nyelvi antiobszcenizmus).

A bemutatott nyelvi ideológiák közül azokat, amelyek közvetlenül a standard nyelvváltozat jellegével és szerepével kapcsolatosak, átfogóan nyelvi standardizmusnak nevezzük; a nemzetközi irodalomban a kétértelmű „standard ideológia” a nevük (l. pl. Milroy 2001, 2007). Külön csoportként különíthetők el azok a nyelvi ideológiák, amelyek a standard nyelvváltozat kodifikálásában, ill. általában a nyelvhelyességgel kapcsolatos döntésekben játszanak szerepet, egyebek közt annak eldöntésében is, hogy konkrét közlésekben mely nyelvi elemek és formák minősülnek „helyesnek”, azaz standardnak. Ezeket az ideológiákat nyelvhelyességi ideológiáknak nevezzük (l. Lanstyák 2010, 2011a).

A föntebb már említett ideológiák számottevő része is besorolható a nyelvhelyességi ideológiák közé, még ha sokuk más típusú standardista diskurzusokban is szerepet kap, nem csak a nyelvhelyességi ítéletekkel kapcsolatosakban. Ilyen a nyelvi aformalizmus, ancientizmus, antizsargonizmus, autentizmus, belletrizmus, brevizmus, dekorizmus, docilizmus, domeszticizmus, effektivizmus, egzaktizmus, elegantizmus, elitizmus, expertizmus, expresszivizmus, fonicizmus, graficizmus, homogenizmus, idiomizmus, invariabilizmus, izomorfizmus, kodifikacionizmus, konzervativizmus, legitimizmus, monitorizmus, monolingvizmus, moralizmus, naturizmus, originalizmus, ortografizmus, percepcionizmus, perfekcionizmus, perszonalizmus, purizmus, szimplicizmus, szintetizmus, szisztemizmus. Nagymértékben ambivalens – a kodifikációs döntésekben legalább annyiszor figyelmen kívül hagyott, mint ahányszor figyelembe vett11 – ideológiák a nyelvi intuicionizmus, logicizmus, nativizmus, normalizmus, ruralizmus, szituacionizmus, urbanizmus és uzualizmus.

A standard nyelvváltozat, ill. a standardista diskurzus jellemzéséhez az is hozzátartozik, hogy mely ideológiák nem vagy alig játszanak szerepet a kodifikációs, ill. nyelvhelyességi döntésekben és általában a hagyományos standardista diskurzusokban. Ilyenek a nyelvi egalitarizmus, ekvilibrizmus, intaktizmus, internacionalizmus, komplikacionizmus, liberalizmus, modernizmus, multilingvizmus, neutralizmus, opulizmus, plebejizmus, pluralizmus, regionalizmus, rekreacionizmus, spontaneizmus, vernakularizmus. Ezen ideológiák többsége rendszeresen megjelenik a standard hegemóniájának megtörésére irányuló antistandardista diskurzusokban, amelyek egyébként – paradox módon – szintén standardista diskurzusoknak tekinthetők, mivel nagymértékben tiszteletben tartják a standardista diskurzus „játékszabályait” (Silverstein 1996).

 

A standardizálással kapcsolatos tevékenységek

A standardizálás legáltalánosabb megközelítésben nem más, mint sajátos jellegű nyelvi változások előidézésére irányuló tudatos tevékenység, azaz nyelvalakítás (vö. Deumert–Vandenbussche 2003a, 1. p.). Legfontosabb célja, hogy az érintett nyelv – pontosabban annak (többnyire) egyetlen változata, a standard – alkalmassá, ill. minél alkalmasabbá váljon sokféle nyelvi és nyelven kívüli funkció betöltésére, a zajmentes kommunikáció biztosításától a „nemzeti egység” szimbolikus kifejezésén, ill. a más nyelvközösségektől való szimbolikus és tényleges nyelvi eltávolodáson át egyes, a standardhoz nehezebben hozzáférő társadalmi rétegek marginalizálásáig (a standard némely funkcióira l. Garvin 1993/1998, 94–99. p.).

Ha konkrét tevékenységek vonatkozásában akarjuk meghatározni a „standardizálást”, olyan nyelvalakító célzatú tevékenységek és folyamatok összességének tekinthetjük, melyekben az a közös, hogy fontos szerepet játszanak a standard nyelvváltozat létrejöttében, a létrejött standard implementálásában, terjesztésében, karbantartásában és fejlesztésében, valamint a standardról szóló metanyelvi diskurzusban. E tevékenységek jellemzése során, amint látni fogjuk, kitűnően hasznosíthatók a prágai iskola irodalminyelv-elméletéből és nyelvművelés-elméletéből, valamint a nyelvtervezés klasszikus elméletéből ismert, a standardizálás különféle mozzanataira, eljárásaira utaló fogalmak.

 

1. Koinésodás

Az elsőként említett folyamat, a koinésodás,12 azért kapta a 0. sorszámot, mert szigorúan véve nem tartozik a standardizáláshoz, nélküle a standardizációs tevékenységek áttekintése mégis hiányos volna. Koinésodáson azokat a nyelvi folyamatokat értem, melyek során nyelven belüli vagy nyelvközi kontaktushelyzetben kölcsönösen érthető földrajzi vagy társadalmi dialektusok, ill. kölcsönösen érthető, közeli rokon nyelvek13 érintkezéséből egy új, mintegy kompromisszumos, viszonylag stabil dialektus, ill. nyelv jön létre, a koiné. Szemben a szokásos összetartással (konvergenciával), amely azzal jár, hogy az érintkező nyelvváltozatok egyre jobban hasonlítanak ugyan egymásra, de megőrzik önazonosságukat, a koinésodás eredménye egy új, addig nem létező dialektus – a folyamatban részt vevő dialektusok megszűnnek létezni (vö. Siegel 1985, 370. p.). A koinésodási folyamat olykor két, de gyakrabban három nemzedéknyi időt vesz igénybe. A létrejövő kontaktusváltozat működhet összekötő „másodnyelvként” is, de „első nyelvvé”, anyanyelvvé is válhat, kifejezve a lakosságkeveredés nyomán új közösséggé formálódott emberek új identitását.

A koiné műszó – mint köztudott – az ókori görög koiné dialektus nevére megy vissza. A görög koiné nyelvjárás-keveredés folytán keletkezett, s a hellenizmus időszakában vált széleskörűen használatossá: a macedón birodalom hivatalos nyelveként nemzetközi lingua franca szerepet is kapott; jelentőségére utal az is, hogy az Újszövetség is a koinéban íródott. A római kor koinéja az évszázadok folyamán – immár anyanyelvváltozatként – a mai görög dimotikivé vált (l. pl. Bubenik 1993). Magát a koiné műszót bizonyos korábbi előzmények után a 20. században kezdték el a nyelvészek széleskörűen használni a spontán egységesülés folytán létrejött nyelvváltozatok jelölésére; a koineization, koineizing műszó viszont csak a 20. század utolsó harmadában kerültek forgalomba (l. Siegel 1985, 364. p.; Trudgill 1992/1997, 37–38. p.) társasnyelvészeti fogalomtárának magyar fordításába koinésodás formában került be.

A koiné jelentése idővel egyre inkább az ilyen típusú nyelvek egyik válfajára, az ún. bevándorló koinékra szűkült le, melyek egy lakatlan vagy gyéren lakott helyen letelepedett, egymás nyelvét értő, de különféle dialektusokat vagy közeli rokon nyelveket beszélő lakosság közös nyelveként formálódnak. Számunkra azonban, témánknál fogva, az ún. regionális koinék a fontosabbak, mivel ezek közvetlenebbül kapcsolódnak a standardizáláshoz, mint a bevándorló koinék. A regionális koinék úgy keletkeztek, hogy az eltérő dialektusokat beszélő lakosság nem költözött tömegesen új lakhelyre, csak éppen intenzívebben kezdett el érintkezni egymással.

Témánk szempontjából azért érdemes a koinéra is kitekinteni, mert azok a folyamatok, amelyek a középkorban és a korai újkor évszázadaiban egészen a felvilágosodás koráig jellemezték az irodalmi nyelvek („standardok”) kialakulását, sokkal jobban hasonlítanak az emberiség történetét alighanem végigkísérő koinésodási folyamatokra, mint a mai értelemben vett standardizálásra, amely a modern kor terméke. Ez még akkor is így van, ha az írott nyelvi egységesülés nem feltétlenül épült teljes mértékben beszélt nyelvi előzményekre, s ha nagyobb fokú tudatossággal történt is, mint amilyet a prototipikus beszélt nyelvi koinésodásban láthatunk.

A két folyamat közt a legnagyobb különbség valószínűleg az, hogy a koinésodás hátterében más nyelvi ideológiák állnak, mint a standardizálás hátterében (Takeda 2002, 143. p.).14 Azok közül a nyelvi ideológiák közül, amelyekről föntebb szó volt, valószínűleg nagyon kevés kísérhette az irodalmi nyelvek kialakulását a modern kor előtti időszakban, s amelyek mégis működtek, azok is inkább verbalizálatlan vagy implicit, mint explicit módon jelentkezhettek, már csak abból következően is, hogy a koinésodás kevéssé tudatos, alulról vezérelt (bottom-up) folyamat (legalábbis makroszinten), szemben a standardizációval, amely jellemző módon felülről vezérelt (top-down) tevékenység).

Ebből következően úgy látom, hogy a mai standard nyelvváltozatok középkori és kora újkori előzményeit szerencsésebb volna koinénak tekinteni, kialakulásuk folyamatát pedig inkább koinésodásnak, mint standardizálásnak nevezni. Ugyanezt a gondolatot nemrégiben Kalcsó (2010) is felvetette egyik kéziratos munkájában, melyben a magyar irodalmi nyelvben bekövetkezett egységesülési folyamatokkal kapcsolatos korábbi vizsgálatainak (l. Kalcsó 2007) eredményeit is felhasználva javasolja, hogy a nyelvjárás-keveredés révén spontán módon végbemenő 16. és 17. századi nyelvi egységesülésre a standardizáció, ill. standardizálódás helyett inkább a koinésodás műszót kellene használni (a nemzetközi irodalomban ismert koineization magyar megfelelőjeként). Ő is úgy látja, hogy „a sztenderdizáció során egységesülő írásbeliség és a koinésodás során egységesülő beszélt nyelv valójában csak a közvetítő közegben és a tudatosság meglétében vagy hiányában tér el egymástól: a két folyamat egyébként hasonló”.

Érdemes még megemlíteni, hogy van der Wal (2003, 166. p.) is amellett érvel a standardizálásról írott tanulmányában, hogy a standardizáció műszó ne legyen használva parttalanul, s ne váljon elmosódottá a különbség a középkori összetartó tendenciák és a valódi standardizálás között („I would rather not use the term standardization in the broad and vague sense by which the major differences between the medieval converging tendencies and standardization proper are blurred out”). Nos, az említett „összetartó tendenciák” aligha lehetnek mások, mint a spontán koinésodás folyamatai. Rutten és mtsai (2014, 13. p.) hasonló meggondolásokból a szupralokalizáció (supralocalization) műszóval javasolják jelölni a középkort követő egységesítő nyelvi folyamatokat egészen a 18. századig, amikor kezdetét vette a szó mai értelmében vett standardizáció.

 

1. Kiválasztás és (elsődleges) kodifikálás

A kiválasztás (szelektálás) korpusztervezési – egyetemesebb terminológiával korpuszalakítási15 – tevékenység, makroszinten a leendő standard nyelvváltozat alapjául szolgáló nyelvjárás és/vagy szociolektus kijelölését jelenti, mikroszinten pedig az egyes nyelvi változók konkrét változatainak (variánsainak) a formálódó standardba való beemelését (Bartsch 1985, 24. p.; Haugen 1983/1998, 143–149. p.; vö. Deumert–Vandenbussche 2003a, 4. p.).16 A megfelelő nyelvváltozat, ill. konkrét nyelvi formák kiválasztása nem valamiféle „objektív kritériumok” alapján történik, hanem azt mind makro-, mind mikroszinten erőteljesen befolyásolják különféle nyelvi ideológiák, elsősorban azok, amelyeket föntebb a nyelvhelyességi ideológiák közt említettünk (vö. Haugen 1966/1998, 18. p.; 1987, 632. p.). A kiválasztási folyamatot motiváló legalapvetőbb nyelvi ideológia a nyelvi homogenizmus és invariabilizmus.

Társasnyelvészeti szempontból a kiválasztás az a folyamat, amely a nyelv természetes változatosságának visszaszorításához vezet (vö. Deumert–Vandenbussche 2003a, 4. p.; Milroy 2001, 531–532. p., 2007, 133. p.). A kiválasztási folyamat eredményét a föntebb már említett kodifikálás rögzíti és mintegy szentesíti, s egyszersmind elérhetővé teszi a lakosság szélesebb rétegei számára. Az új standard nyelvi normát alkotó szabályok és nyelvi elemek bekerülnek a standard nyelvhasználat alapjául szolgáló, normatív célzatú kézikönyvekbe: nyelvtanokba, nyelvi és helyesírási szótárakba, helyesírási szabályzatokba, nyelvművelő és stilisztikai kézikönyvekbe stb. (l. Deumert–Vandenbussche 2003a, 6. p.; Dolník 2010a, 162–166. p.; Garvin 1993/1998, 90. p.).17

Ha az adott nyelvváltozatnak anyanyelvi beszélői is vannak, a kodifikálás az általuk öntudatlanul birtokolt nyelvi normát tudatossá és „láthatóvá” teszi („benne lesz” a nyelvtankönyvekben és a szótárakban), ezáltal pedig megteremti annak a lehetőségét, hogy a standard bizonyos színtereken az elvárt nyelvhasználat mintájává váljon. Sőt a standard normájának követése – a jogi kodifikáláshoz hasonlóan, de annál kevésbé „erőszakosan” – bizonyos nyelvi színtereken, ill. beszédhelyzetekben tulajdonképpen kötelezővé válik, a standard normájának megsértése bizonyos szankciókat is maga után vonhat, ha nem is olyanokat, mint a jogi normák megsértése (vö. Bartsch 1985, 37. p.).18

Az olyan nyelvek esetében, melyekben korábban koinésodás ment végbe, a standardizálódás ráépülhet a koinésodási folyamatra, felhasználhatja annak eredményeit. Ez esetben kiválasztásra csak kisebb mértékben van szükség, a hangsúly a már többé-kevésbé létező koiné változat kodifikálásán, ill. továbbfejlesztésén19 van (l. Haugen 1966/1998, 17. p.).

Ha a standardizálni kívánt nyelv még nem rendelkezik írásbeliséggel, vagy rendelkezik ugyan, a beszélők (mérvadó csoportjai) azonban nem elégedettek a meglévő grafikai rendszerrel, a kiválasztási, ill. kodifikálási folyamatot a grafizálás egészíti ki, azaz az érintett nyelv írásrendszerének és helyesírásának a létrehozása (l. Ferguson 1968/1971, 222–223. p.; Haarman 1990/1998, 69. p.; Haugen 1966/1998, 17. p., 1983/1998, 145. p., 1987, 630–631. p.). A grafizálástól érdemes megkülönböztetni a literalizálást, amely egy korábban csak beszélt nyelvi formában élő nyelv elsődleges írott nyelvi változatának, regiszterének a megalkotását jelenti (Bartsch 1985, 25. p.; Wolck 1991, 45. p.). A beszédhelyzetbe ágyazott beszélt és a sokszor dekontextualizált írott nyelv között szükségszerűek a szerkezeti különbségek (vö. Lanstyák 2009a, 16–17. p.), így aztán az írásrendszer megalkotása önmagában korántsem azonosítható az írott nyelv létrehozásával, annak csupán a feltételeit teremti meg (vö. Wolck 1991, 50. p.).

Haugen (1983/1998, 145., 148. p., 1987, 630–631. p.) ezzel összefüggésben terminológiailag megkülönbözteti még a grammatikálást mint a nyelvtani szabályok megállapítását és megfogalmazását, valamint a lexikalikálást mint a szókészleti elemek kiválasztását, stílus- és rétegbeli használatuk kijelölését (l. még Baldauf 1989, 4–5. p.); a fonizálásnak nevezhető lehetséges standardizálási eljárás kihagyása arra utal, hogy Haugen a beszélt, ill. egyáltalán a hangzó nyelv standardizálásával nem számolt (Baldauf 1989, 4. p.).

 

2. Fejlesztés

A fejlesztés a korpuszalakítás további szakasza. Azok a munkálatok tartoznak ide, melyek révén a már létező, társadalmilag elfogadott és a nyelvhasználat bizonyos színterein használatossá vált standard nyelvváltozat alkalmassá lesz az újabb meg újabb funkciókban való használatra, ill. meglévő funkcióinak egyre hatékonyabb ellátására. Hogyha a fejlesztésre a nyelvnek mint egésznek a szemszögéből tekintünk, azt mondhatjuk, hogy sok dialektus helyett a legtöbb esetben csak egyetlenegy van fejlesztve, a standard. Az ilyen „egyváltozatú” fejlesztés mögött a nyelvi és anyagi gazdaságosság követelményei állnak,20 de itt is „besegíthetnek” bizonyos nyelvi ideológiák, a nyelvi effektivizmuson kívül például a nyelvi racionalizmus, instrumentalizmus, kommunikacionizmus, izomorfizmus, transzlatabilizmus és invariabilizmus (vö. Haugen 1966/1998, 22. p.; Tauli 1974/1998, 51–52. p.).

A fejlesztés egyik fő összetevője a funkcionális differenciálás (Havránek 1932, 41–70. p.)21 vagy más terminussal funkcionális fejlesztés (Haugen 1983/1998, 148. p.), ami nem más, mint az érintett nyelv funkcionális hatókörének kiterjesztése sajtónyelvi, szakmai, tudományos, szépirodalmi és más regiszterek, stílusváltozatok, szövegtípusok, műfajok és műnemek kifejlesztése által22 (vö. Deumert–Vandenbussche 2003a, 7. p.). A mai modern társadalmakban a funkcionális fejlesztés a feltétele annak, hogy a standard föntebb említett jellegadó sajátsága, a sokfunkciójúság létrejöjjön és erősödjön. Milroy (2007, 134. p.) a funkcionális fejlesztést a standardizálás egyik hajtóerejének tekinti.

A funkcionális fejlesztés a haugeni elaborálásnak (kimunkálásnak) is fő összetevője (l. Baldauf 1989, 6–7. p.; Deumert–Vandenbussche 2003a, 7. p.; Haugen 1983/1998, 148. p., 1987, 632–633. p.). Az elaborálás „sok szempontból nem más, mint a modern világ funkcióinak megfelelő normák kivitelezésének a folytatása” (Haugen 1983/1998, 146. p.). Mint ilyen mindenekelőtt további lexikálást jelent: szókincsbővítést, a lexikális kifejezési eszközök differenciálódását. Emellett az elaborálás a nyelvi rendszer más síkjain is előidézhet tartós nyelvi változásokat, így elsősorban a mondattanban, de más területeken is (Fishman 1983, 109. p.; Havránek 1932, 43. p.).

Haugen egy másfajta korpuszalakítási törekvésről is beszél, amely a standard „érzelmi és költői kifejezéskészségének” a növekedését célozza (1966/1998, 22–23. p.). Ezt mikroszinten az alább említett „intellektualizálás”-sal rímeltetve, azt kiegészítve emfatizálásnak nevezhetjük, makroszinten pedig a funkcionális fejlesztés részekként stilisztikai fejlesztésről beszélhetünk (l. még Baldauf 1989, 6–7. p.).23

A fejlesztés tárgykörébe tartozik két további fogalom, az intellektualizálás24 (Havránek 1932, 45–52. p.; Péter 1976, 410. p.; Theses 1929/1983, 91–92. p.) és a modernizálás (l. Ferguson 1968/1971, 226–227. p.; vö. még Bartsch 1985, 38. p.; Haugen 1987, 74. p.) is. Szemben a funkcionális fejlesztéssel, amely makroszintű tevékenység (egész nyelvváltozatokat érint), az intellektualizálás és a modernizálás inkább mikroszinten (az egyes konkrét nyelvi formák szintjén) érvényesül. A funkcionális fejlesztés tehát arra irányul, hogy a különböző tudományok, szakmák stb. művelésére rendelkezésre álljanak adekvát (anya)nyelvi regiszterek. Ezzel szemben az intellektualizálásnak az a fő célja, hogy „a nyelv” alkalmas közvetítője legyen az elvont gondolkodásnak is, például azzal, hogy az egyértelműen meghatározható fogalmaknak egyértelmű nyelvi megfelelőjük jön létre, továbbá azzal, hogy a nyelv alkalmassá válik további finom értelmi árnyalatok megkülönböztetésére, különös tekintettel az elvont fogalmakra és azok hierarchikus rendszerére (Havránek 1932, 45. p.).

A modernizálás fontos célja, hogy mindaz, ami a fejlesztett nyelv számára mintaként szolgáló nyelvekben könnyen kifejezhető, könnyen kifejezhetővé váljon a fejlesztett nyelvben is, vagyis minél nagyobb mértékű legyen köztük a kölcsönös fordíthatóság (l. Fishman 1974, 16., 24–25. p., 1974/1998, 32–33. p.; Garvin 1993/1998, 92. p.), ill. elméleti szempontból nézve minél nagyobb legyen köztük a jelentéstani-szerkezeti egybevágóság, melynek a nagyobb fokú kölcsönös fordíthatóság a gyakorlati következménye. Innen nézve a modernizálást olyan törekvésként is meghatározhatjuk, melynek célja az adott nyelvnek más, etalonként szolgáló nyelvek szintjére való felfejlesztése (Ferguson 1968/1971, 226. p.).

3. Nyelvművelés

A nyelvművelés nem más, mint a már létező standard nyelvváltozat „karbantartása”, határainak őrzése, a „határsértések” minimalizálása, ill. a „határsértő események” elemzése abból a szempontból, hogy ezek úgymond építő vagy romboló jellegűek-e a meglévő standard szempontjából; ez az előző kettőhöz hasonlóan szintén korpuszalakító tevékenység. Nemcsak a nyelven belüli határok őrzéséről van szó, pontosabban a standard határainak védéséről más nyelvváltozatokkal szemben, hanem a nyelvek közötti határok őrzéséről is, aminek egyik eszköze a más nyelvből származó elemek „letelepedési engedélyének” megtagadása. E korpuszalakító tevékenység mellett határőrzés folyik a diskurzusalakítás terén is, pl. a kódváltó beszédmód megbélyegzésével. (Vö. Gal 2006a, 19–20. p.; 2006b, 169–170. p.)

A nyelvművelői munkának legalábbis egy része nem választható el mereven az előző pontban említett fejlesztéstől (vö. Haugen 1983/1998, 146. p.), így kapcsolatba hozható az ott említett kimunkálással, intellektualizálással és emfatizálással is. Ez azért van így, mert a „határsértések” egy része pozitív elbírálást kap a nyelvművelők részéről, az érintett jelenségek bebocsátást nyernek a standardba, amivel a nyelvművelők hozzájárulnak a standard továbbfejlesztéséhez is. (Nem kifejezetten a magyar nyelvművelésre gondolok itt, hanem a nyelvművelésre általában; a magyar nyelvművelésnek sajnos alig van pozitív szerepe a standard fejlesztésében; l. Lanstyák 2007a, 2008, 2010, 2014a.)

A „nyelvművelés” címkéje alá vonható korpuszalakító tevékenységek egyik eszköze a létező diskurzusok, ill. sokszor inkább csak elszigetelt diskurzuselemek értékelése (a gyakorlatban inkább bírálata) és javítása (vö. Bartsch 1985, 37. p.; Szabó 2012, 108–181. p. és passim).25 Némely nyelvközösségben, pl. a magyarban és a szlovákban ezeket a tevékenységeket erősen befolyásolja a nyelvi protektivizmus, konzervativizmus, performancionizmus, stabilizmus, opulizmus, expertizmus és utópizmus, s bizonyos vonatkozásokban számos további ideológia is, többek között a purizmus, a homogenizmus, továbbá a perfekcionizmus, effektivizmus, dekorizmus, szisztemizmus, racionalizmus és logicizmus (l. pl. Dolník 2010a, 192–196. p.; Ferguson 1977, 15–17. p.; Lanstyák 2010, 2014a). Mivel ezen ideológiák alapján történő nyelvalakítás rendszerint nem áll összhangban a hétköznapi beszélők kommunikációs érdekeivel, ezekben a közösségekben a nyelvművelők tevékenysége újabb meg újabb nyelvi és társadalmi problémákat gerjeszt (l. pl. Kálmán 2004; Kontra 2006, 2012; Kontra–Saly szerk. 1998; Lanstyák 2007a, 2009b, 2009c, 2014a stb.; Sándor 2002).

A standard nyelvváltozat művelése egyszersmind a standardizálás, ill. kodifikálás eredményeinek implementálása is, ami nem más, mint az új norma elfogadtatása a beszélőközösség egyre szélesebb rétegeivel, elterjesztése különféle nyelvhasználati színtereken (Deumert–Vandenbussche 2003a, 7. p.). A nyelvművelő kézikönyvek kodifikációs kézikönyveknek is tekinthetők, hiszen a bennük található intelmek célja az, hogy a beszélők nyelvhasználatuk során minél nagyobb mértékben figyelembe vegyék a standard nyelvváltozat normáját. Mivel ezek a tevékenységek a standard nyelvváltozat tekintélyének megerősítését is szolgálják, a presztízsalakítás (presztízstervezés) részének is tekinthetők (a presztízstervezésre l. Haarman 1990/1998: 68). A nyelvművelő tevékenység egyszersmind a következő pontban tárgyalt standardista diskurzusnak is fontos eleme.

 

4. Standardista diskurzus

Standardista diskurzuson a „nemzeti nyelvről” – valójában a standard nyelvváltozatról – szóló metanyelvi diskurzusok összességét értem, melyeknek nyelvi célja többnyire a standardizálásban meghatározó szerepet játszó nyelvi ideológiák megerősítése, ill. végső soron a standard pozíciójának a megszilárdítása.26 Azokon a diskurzusokon kívül, melyeknek a középpontjában a standard nyelvváltozat áll, természetesen azok is a standardista diskurzus részei, amelyek a nemstandard nyelvváltozatokról szólnak, a standard hátterében, s melyeknek az értékelése rendszerint szintén a standardista ideológiára épül.27 Ily módon, amint föntebb láttuk, a standardizmust támadó diskurzusok, az antistandardista diskurzusok is részei a tágabb értelemben vett standardista diskurzusnak.

A nyelvi standardizmuson kívül az egyéb, a standard létrehozásához és működéséhez kapcsolódó fontos ideológiák megerősítését is ide tartozónak gondolom, mivel ezek egyetlen „csomagot” alkotnak; a föntebb felsoroltak közül fontosságuk miatt újra megemlítem a nyelvi homogenizmust, konzervativizmust, nacionalizmust, purizmust, autentizmust, korrekcionizmust, expertizmust, stabilizmust, axiologizmust. Azok közül, amelyeket eddig nem említettem, a standardista diskurzusban valószínűleg szerepet játszanak a standard és standardizálás indokául szolgáló további nyelvi ideológiák is, a nyelvi intervencionizmus, defektivizmus, damnificizmus, extrudizmus, dependentizmus stb. (Vö. Dolník 2010a, 243–244. p.; Tauli 1974/1998.)

A standardista diskurzus szélsőséges – ám egyáltalán nem szokatlan – válfaja „a nemzeti nyelvnek” mint a nemzet és a nemzeti kultúra jelképének kultikus tisztelete, imádata, a nyelvi bálványimádás (l. Bartsch 1985, 38. p.; Dolník 2010b, 160–174. p.; Lanstyák 2011b; Margócsy 2006). Az ebben fontos szerepet játszó nyelvi ideológiák közé tartozik a nyelvi fetisizmus, nacionalizmus, identizmus, etnoidentizmus, etnolingvizmus, karakterizmus, patriotizmus. Más nyelvközösségekben a nyelv „szentségének” fő forrása a közösség vallási rendszerével való összefonódása, a nyelvi szakralizmus ideológiájával összhangban.

A fetisiszta ideológiai diskurzus megjelenési formái közé tartoznak a különféle szertartásszerű cselekedetek, melyek közé Deumert és Vandenbussche (2003b, 462. p.) a „pedagógiai rituálékat”, „szociokommunikatív rituálékat” és az olyan nagyszabású ceremóniákat sorolja, mint amilyenek a „nyelvi fesztiválok”. Magyar viszonylatban ide tartozik a magyar nyelv napja, melynek jogi kodifikálása épp azt célozta, hogy „a nemzeti kulturális örökségünk talpkövének számító nemzeti nyelvünk megbecsülésének kinyilvánításaként 2011-től kezdve ezt a napot közösen, méltó keretek között ünnepeljék meg” (Magyar Közlöny 2011/111, 28794)28, de a magyar nyelv előtt hódoló rendezvényekben már korábban sem volt hiány. A magyar nyelv hete rendezvénysorozat például már fél évszázada mozgat meg jelentős tömegeket, de érdemes megemlíteni az anyanyelvi, kiejtési, helyesírási stb. versenyeket is, melyek mind terepei a nyelvi bálványimádásnak (amellett, hogy természetesen hasznos feladatokat is ellátnak, pl. a nyelvi ismeretterjesztést szolgálják).

A standardról szóló diskurzusoknak egy további sajátos válfaja a panaszizmus, azaz panaszkodás „a nyelv” (az általában vett nyelv, de főleg a standard nyelvváltozat) „katasztrofális állapotára”, „beteg” mivoltára, a beszélők „nemtörődömségére” és „kényelemszeretetére”, arra, hogy az idegen szavak „beáramlása” miatt elveszíti „régi szépségét”, „nemzeti jellegét” stb. Az angolszász világban e magatartás neve „linguistic complaint tradition”, s több száz éves hagyománya van (l. pl. Milroy–Milroy 2012, 24–46. p.). Ebben a műfajban továbbra is virágzanak a már említetteken kívül olyan ideológiák is, amelyek a leíró és történeti nyelvészetből már többé-kevésbé kiszorultak, pl. a nyelvi platonizmus, necesszizmus, defektivizmus, destruktivizmus, dekadentizmus, damnificizmus és organicizmus. Panaszaikkal a beszélők a standard nyelvváltozat és „a nemzet” iránti lojalitásukat fejezik ki, így ez a tevékenység a nyelvi és nemzeti (etnikai) identitás erősítésének az eszköze (vö. Dolník 2010a, 115. p.; vö. még Gal 2006a, 17. p.; 2006b, 164. p.). Nem véletlen, hogy azokat az embereket – a nyelvész szakembereket beleértve –, akik az ilyen diskurzusokat visszautasítják, vagy akik cáfolják az ezekben a panaszokban megjelenő érveket, „nyelvárulóknak” vagy „nemzetárulóknak” tekintik (l. Kontra–Saly szerk. 1998), vagy legalábbis nemzetileg kevéssé öntudatos, az adott közösség kultúráját nem tisztelő embereknek (vö. Milroy 2001, 536–538. p.).

E tevékenységek legfontosabb színterei az iskolák és a tömegtájékoztató eszközök, de hozzá kell tenni, hogy az ilyen diskurzusok informális úton is terjednek, amit az utóbbi időben a számítógép közvetítette kommunikáció is megkönnyít.

A standardista diskurzusoknak egy további jellegzetes válfaja a metanyelvi kommentár, a beszélgetőtársak beszédében található „nyelvhelyességi hibák” kipécézése, azaz a kekecizmus. Ezt sokszor nem is „a nyelv” ügyének előmozdítása motiválja, hanem az ellenfélen való felülkerekedés szándéka („aki még magyarul se tud, ne akarjon történelmi kérdésekről vitatkozni”), ennek ellenére az ilyen kritikák is a standard tekintélyének megerősítése irányában hatnak. Iskolai közegben pedig a tanár részéről megnyilvánuló kekecizmus kifejezetten a standard megerősítését célozza, bár a tanár is felhasználhatja ezt az eszközt diákjai megalázására.

A standardról szóló diskurzusok létrehozását, a nyelvi standardizmus és a rokon ideológiák terjesztését úgy is tekinthetjük, mint a standard nyelvváltozat implementálásának egyik formáját, s az előző ponthoz hasonlóan ez a tevékenység is minősíthető presztízsalakításnak.

 

5. Standard nyelvi mintadiskurzusok létrehozása

Ez a tevékenység is az új standard implementálásához, a korpuszalakítás eredményeinek terjesztéséhez tartozik. Fontos hangsúlyozni, hogy csak a nyelvtervezők és az általuk megbízott személyek által létrehozott azon diskurzusok tartoznak ide, melyeknek a megalkotását kifejezetten fejlesztési és mintaadó célok motiválták (vö. Fishman 1974, 25. p.). Ilyen például fontos idegen nyelvű szépirodalmi alkotások vagy szakkönyvek lefordítása az új nyelvre, ill. a standardra, de ide sorolhatjuk a különféle műfajok elsajátítását célzó mintaszövegek létrehozását is (pl. üzleti levél, beadvány, önéletrajz, ajánlás), mivel ezek a műfajok hordozója a standard nyelvváltozat, így tanításuk a standard funkcionális differenciálódása révén létrejövő új regiszterek, szövegtípusok, műfajok terjesztését is szolgálja.

A nagyobb lélegzetű munkák, különféle műfajú műalkotások létrehozása mint a standard nyelvváltozat fejlesztésének eszköze a magyar nyelvközösségben a nyelvújítás korszakában játszott fontos szerepet; az így létrejött szövegek számottevő része idegen nyelvekből (németből, franciából) való fordítás (vö. Benkő 1982, 26–27. p.; Tolnai 1927–1928, 36–38., 341–342. p.; 1929, 101–102., 149–150. p.).

 

6. A standard elsajátítása, ill. tanulása

A standard elsajátítását első dialektusként – azaz vernakulárisként, tulajdonképpen tényleges „anyanyelvként” –, ill. tanulását második dialektusként vagy második, olykor idegen nyelvként szintén érdemes standardizálási tevékenységnek tekinteni (vö. Deumert–Vandenbussche 2003b, 459–460. p.). Ez nemcsak akkor jelenti egyszersmind a standard implementálását, konkrétabban terjesztését, amikor nyelvjárási anyanyelvű beszélők sajátítják el vagy tanulják meg a standardot második dialektusként vagy második, olykor idegen nyelvként, hanem akkor is, amikor nyelvjárási anyanyelvű, de későbbi életük során kettősnyelvűvé vált – azaz a standardot is beszélő – szülők a standardot adják át anyanyelvként gyermekeiknek (a kettősnyelvűségre l. Kiss 1994; l. még Lanstyák 1993/1998), sőt az is a standard terjesztésének tekinthető, ha a standard nyelvben (annak informális változatában) szocializált szülők adják át ezt a nyelvváltozatot az új nemzedéknek, hiszen új beszélők válnak a standard hordozóivá.

A standard nyelvi kultúrák többségében az oktatási intézmények tanítási nyelve alapvetően a standard, így a nyelvjárási anyanyelvű gyermekek standardnyelv-tanulásának az iskola a legfontosabb színtere. Az iskolai életnek nemcsak tanulási, hanem elsajátítási aspektusa is van, különösen ha az iskolába standard anyanyelvű vagy eltérő anyanyelvjárású gyermekek is járnak. Ami a tanulást jelenti, az iskola a szaknyelvi és szépirodalmi regiszterek alapjaival való megismerkedés legfontosabb színtere is, tehát a standard funkcionális differenciálódásának eredményeit is közvetíti az újabb nemzedékek felé. Az iskolán kívül a munkahely is fontos színtere lehet a standard elsajátításának, sőt, ha második vagy idegen nyelvről van szó, tanulásának is (vö. Baldauf 2004, 3–4. p.).

A standard nyelv elsajátításának legfontosabb motiváló tényezője maga a nyelvi standardizmus ideológiája, de vélhetően szerepet játszanak benne más ideológiák is, így mindenekelőtt a nyelvi nacionalizmus és fetisizmus, a homogenizmus, a korrekcionizmus és sok-sok egyéb, föntebb már említett nyelvi ideológia.

A standard nyelvváltozat elsajátítása, ill. tanulása a korpuszalakítás eredményeinek elterjesztését szolgáló implementálási folyamat nélkülözhetetlen összetevője, ám újabban a nyelvtervezési folyamat önálló összetevőjének tekintik, elsajátítástervezés („acquisition planning”) néven (Cooper 1989/1996, 157–163. p.). Az elsajátítástervezést vagy egyetemesebben elsajátításalakítást státusalakítási lépések előzik meg; ezek teremtik meg az anyanyelv- és másodnyelvoktatás jogi hátterét (vö. Haugen 1987, 631–632. p.). Természetesen egy nyelvváltozat kötelező megtanulásának bevezetése presztízsalakítási lépés is, amely egyfelől megerősíti vagy növeli a standard presztízsét, másfelől gyöngíti a nemstandard dialektusok és az országban beszélt más nyelvek presztízsét.

 

7. A standard terjesztése vagy erősítése újabb nyelvhasználati színtereken

A standard terjesztése és erősítése újabb meg újabb nyelvhasználati színtereken szintén a standardizálás implementálási szakaszához tartozik; ennek az előző pontban említett elsajátítás/tanulás is része. Ám a standard nemcsak elsajátítás útján terjedhet, hanem azáltal is, hogy a standardot már beszélő emberek egyre inkább a standardot választják a nyelvjárások vagy más nemstandard nyelvváltozatok rovására olyan nyelvhasználati színtereken, amelyeken korábban nemstandard nyelvváltozatok voltak (inkább) használatosak. A standard további terjesztését szolgálja az a tény is, hogy az újonnan létrejövő nyelvhasználati színtereken (pl. az újabb tudományágakban, szakmákban vagy szórakozási formákban) eleve a standard nyelvváltozat válik jelöletlen kóddá.

A standard terjesztésének eszköze a státuszalakítás és a presztízsalakítás. Mindkettőnek jellegzetes példája a szlovák államnyelvtörvény, melynek kettő célja van: az egyik a szlovák nyelv helyzetének megerősítése a kisebbségi nyelvek rovására (l. Szabómihály 2011), másrészt a szlovák nyelv standard változatának megerősítése a szlovák nyelvjárások, esetleg más nyelvváltozatok rovására (Dolník 2010a, 166–168. p.).29 Ehhez számos nyelvi ideológiát hívtak segítségül a jogalkotók, mindenekelőtt a nyelvi nacionalizmust, etnoidentizmust, etatizmust, etnolingvizmust, homogenizmust, ekvitizmust, univerzalizmust és despotizmust.

A standardizálásnak ebben az összetevőjében hangsúlyosan megnyilvánul az állami nyelvpolitika hatása, melyet olyan nyelvi ideológiák támogatnak, mint amilyen a nyelvi nacionalizmus, etatizmus, etnolingvizmus, homogenizmus, majoritizmus, purizmus és persze standardizmus. A nyelvpolitika fontos részét képezi az oktatáspolitika, s ezzel együtt az előző pont alatt említett tevékenységek közül azok, amelyek az oktatás színtereihez kapcsolódnak.

 

8. Diskurzusalakítás

A diskurzusalakítás a standardizálás kontextusában az a tevékenység, melynek során a nyelvközösség tagjai saját diskurzusaikat vagy mások által létrehozott diskurzusokat monitorozzák és javítják, hogy összhangban legyenek a (formális) standard nyelvi normával (vö. Haugen 1987, 632. p.; Jernudd 1983, 352–358. p.; Lanstyák 2007b, 146–147. p.). Ez a tevékenység része a 6. pont alatt említett standardelsajátításnak és -tanulásnak is, hiszen nyelvlesajátítás, ill. nyelvtanulás nincs anélkül, hogy a beszélő saját magát ne javítaná, ill. ne javítanák őt mások, tanárok vagy más beszédpartnerek. Ezenkívül a javítás a nyelvműveléshez is hozzátartozik, amint említettük is a 3. pont alatt.

Az elmondottak ellenére a diskurzusalakítást külön pontként is szükséges számon tartani, mivel legjellemzőbb területe az írott nyelvi termékek nyelvi lektorálása, amely nem sorolható az előbbi kategóriákba. A sokszor nagy tömegekhez eljutó írott nyelvi diskurzusokból így szűrik ki az „oda nem való”, azaz nemstandardnak tartott elemeket, amivel nemcsak a szerző nyelvhasználatát alakítják, hanem közvetve az olvasókét is, akik így a nemstandard formákkal sokkal ritkábban találkoznak (legalábbis a nagyközönségnek szánt írott nyelvi diskurzusokban), mint ha nem létezne ilyen tevékenység.. Ez a tevékenység is határőrzés.

 

Összegzés

Dolgozatomban a nyelvi standardizálást összetett nyelvalakítási folyamatnak tekintettem, amely különféle tevékenységekből áll. Közös bennük, hogy szerepük van a standard nyelvváltozat létrehozásában és/vagy terjesztésében és/vagy továbbfejlesztésében. Az ilyen értelemben vett standardizálás tehát nem zárul le a standard nyelvváltozat elsődleges létrehozásával és elterjesztésével, hanem utána is folytatódik (vö. Milroy 2001, 534. p.; Szabó 2012, 19. p.), még ha az egyes tevékenységek különböznek is abban, hogy a standard életének mely szakaszában vannak jelen markáns módon.

A dolgozatomban említett tevékenységek közül talán a mintadiskurzusok létrehozása kötődik leginkább az elsődleges standardhoz: amint növekszik a standard nyelvű írásbeliség, a mintadiskurzusok jelentősége annál inkább csökken, bár új regiszterek, műfajok stb. megjelenésével elvileg újra kaphat szerepet. A kiválasztásra folyamatosan szükség van, mivel a nyelvi és társadalmi változások során létrejövő minden egyes neologizmusokkal kapcsolatban döntést „kell” hozni arra nézve, hogy bekerülhetnek-e a standardba vagy sem.30 A fejlesztést szintén a társadalmi, technikai, gazdasági stb. változások teszik szükségessé az új vagy továbbalakuló regiszterek területén; a szaknyelvek „fejlődése” már a természetéből következően sem lehet teljesen spontán folyamat. A nyelvművelést az új beszélők nyelvi szocializációja is megköveteli a standardizmus híveinek szemében, s nyilvánvalóan folyamatosan zajlik a diskurzusalakítás is; amíg van standard, addig diskurzusalakításra is szükség van. Ugyanezen okokból termelődnek újra a standardista diskurzusok is: ezekre szükség van ahhoz, hogy a standard(izmus) az új nemzedékek nyelvi tudatában is elfoglalja „méltó” helyét, és így befolyásolja nyelvhasználatukat. Természeten a standardelsajátítás is folyamatos feladat, az új nemzedékek érkezésével, valamint kisebb mértékben a más anyanyelvűek magyartanulásával kapcsolatban. Legfeljebb a standard terjesztése válhat időszerűtlenné, miután minden olyan helyen egyed­uralkodóvá válik, ahol azt a standardizmus hívei szükségesnek tartják.


 

Irodalom

Androutsopoulos, Jannis 2010. Ideologizing ethnolectal German. In Johnson, Sally–Milani, Tommaso M. (eds.): Language Ideologies and Media Discourse. Texts, Practices, Politics. London–New York, Continuum International Publishing Group.

Armstrong, Nigel–Mackenzie Ian E. 2013. Standardization, Ideology and Linguistics. New York, Palgrave Macmillan.

Balázs Géza 2000. A média nyelvi normája. Magyar Nyelvőr 124/1, 5–24. p.

Baldauf Jr., Richard B. 1989. Language Planning: Corpus Planning. Annual Review of Applied Linguistics 10, 3–12. p.

Baldauf Jr., Richard B. 2004. Language Planning and Policy: Recent Trends, Future Directions. Paper presented at the conference of American Association of Applies Linguistics, Portland, Or. http://espace.library.uq.edu.au/eserv.php?pid=UQ:24518&dsID= LPPCoPap1AAAL04.pdf

Bárczi Géza 1974. Nyelvművelésünk. Budapest, Gondolat.

Bartsch, Renate 1985. The influence of language standardization on linguistic norms. Studia Linguistica 39/1, 23–50. p.

Benkő Loránd 1960. Irodalmi nyelvünk fejlődésének főbb vonásairól. In Benkő Loránd (szerk.): Anyanyelvi műveltségünk. A pécsi nyelvművelő konferencia anyaga. Budapest, Akadémiai Kiadó, 221–238. p.

Benkő Loránd 1982. Kazinczy Ferenc és kora a magyar nyelvtudomány történetében. Budapest, Akadémiai Kiadó. (Nyelvtudományi Értekezések 113. sz.)

Benkő Loránd 1988. Irodalmi nyelv – köznyelv. In Kiss Jenő–Szűts László (szerk.): A magyar nyelv rétegződése I. Budapest, Akadémiai Kiadó, 15–33. p.

Britain, David 2010. Contact and Dialectology. In Hickey, Raymond (ed.): The Handbook of Language Contact. Oxford, Blackwell, 208–229. p.

Bubenik, Vit 1993. Dialect contact and koineization: the case of Hellenistic Greek. International Journal of the Sociology of Language 99, 9–23. p.

Chambers, J. K.–Trudgill, Peter 1998. Dialectology. Cambridge–New York–Melbourne, Cambridge University Press.

Cooper, Robert L. 1989/1996. Language Planning and Social Change. Cambridge, Cambridge University Press.

Coupland, Nicolas 2007. Style: Language Variation and Identity. Cambridge etc., Cambridge University Press.

Coupland, Nikolas 2010. Language, ideology, media and social change. Swiss Papers in English Language and Literature 24, 55–79. p.

Cseresnyési László 2004. Nyelvek és stratégiák, avagy a nyelv antropológiája. Budapest, Tinta Könyvkiadó.

Dawson, Hope C. 2003. Defining the outcome of language contact: Old English and Old Norse. Ohio State University Working Papers in Linguistics 57, 40–57. p. http://linguistics.osu.edu/sites/linguistics.osu.edu/wp-content/uploads/Hope-WPL.pdf (Utolsó letöltés: 2015. április 3.)

Deumert, Ana–Vandenbussche, Wim 2003a. Standard languages. Taxonomies and histories. In Deumert, Ana–Vandenbussche, Wim (eds.): Germanic Standardizations. Past to Present. Amsterdam–Philadelphia, John Benjamins, 1–14. p.

Deumert, Ana–Vandenbussche, Wim 2003b. Research directions in the study of language standardization. In Deumert, Ana–Vandenbussche, Wim (eds.): Germanic Standardizations. Past to Present. Amsterdam–Philadelphia, John Benjamins, 455–469. p.

Dolník, Juraj 2010a. Teória spisovného jazyka, so zreteľom na spisovnú slovenčinu. Bratislava, Veda.

Dolník, Juraj 2010b. Jazyk, človek, kultúra. Bratislava, Kalligram.

Elspaß, Stephan–Maitz, Péter 2012. New Language Norm Authorities in Germany: Ideological Roots and Social Consequences. In Busse, Ulrich–Schneider, Ralf–Schröder, Anne (eds.): Codification, Canons, and Curricula: Prescription and Description in Language and Literature. Bielefeld, Aisthesis, 171–184. p.

Elspaß, Stephan–Niehaus, Konstantin 2014. The standardization of a modern pluriareal language. Concepts and corpus designs for German and beyond. Orð og tunga 16, 47–67. p.

Ferguson, Charles A. 1968/1971. Language Development. Language Structure and Language Use. Essays by Charles A. Ferguson. Selected and Introduced by Anwar S. Dil. Stanford, CA, Stanford University Press.

Ferguson, Charles A. 1977. Sociolinguistic setting of language planning. In Rubin, Joan–Jernudd, Björn H.–Das Gupta, Jyotirindra–Fishman, Joshua A.–Ferguson, Charles A. (eds.): Language Planning Processes. The Hague–Paris–New York, Mouton, 10–29. p.

Fishman, Joshua A. 1974. Language Planning and Language Planning Research: The State of Art. In Fishman, Joshua A. (ed.): Advances in Language Planning. The Hague–Paris, Mouton, 15–33. p.

Fishman, Joshua A. 1974/1998. Nyelvi modernizáció és nyelvi tervezés a nemzeti modernizáció és tervezés más típusaival összehasonlítva. In Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): Nyelvi tervezés. Tanulmánygyűjtemény. Budapest, Universitas Kiadó, 31–50. p.

Fishman, Joshua A. 1983. Modeling Rationales in Corpus Planning: Modernity and Tradition in Images of the Good Corpus. In Cobarrubias, Juan–Fishman, Joshua A. (eds.): Progress in Language Planning. International Perspectives. Berlin–New York–Amsterdam, Mouton Publishers, 107–118. p.

Gal, Susan 2006a. Migration, Minorities and Multilingualism: Language Ideologies in Europe. In Mar-Molinero, Clare–Stevenson, Patrick (eds.): Language Ideologies, Policies and Practices. Language and the Future of Europe. Basingstoke, Palgrave, Macmillan, 13–27. p.

Gal, Susan 2006b. Contradictions of standard language in Europe: Implications for the study of practices and publics. Social Anthropology 14/ 2, 163–181. p.

Garrett, Peter–Selleck, Charlotte–Coupland, Nikolas 2011. English in England and Wales: Multiple ideologies. In Kristiansen, Tore–Coupland, Nikolas (eds.): Standard Languages and Language Standards in a Changing Europe. Oslo, Novus Press. 57–65. p.

Garvin, Paul 1993/1998. A nyelvi sztenderdizáció. In Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): Nyelvi tervezés. Tanulmánygyűjtemény. Budapest, Universitas Kiadó, 87–99. p.

Gáspári László 1978. Irodalmi nyelvünk és előzményei. Budapest, Tankönyvkiadó.

Grenoble, Lenore A. 2010. Contact and the Development of the Slavic Languages. The Handbook of Language Contact. Oxford, Blackwell. 581–597. p.

Haarman, Harald 1990/1998. Nyelvi tervezés egy általános nyelvelmélet fényében: módszertani keret. In Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): Nyelvi tervezés. Tanulmánygyűjtemény. Budapest, Universitas Kiadó, 67–86. p.

Haugen, Einar 1966/1998. Nyelvészet és nyelvi tervezés. In Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): Nyelvi tervezés. Tanulmánygyűjtemény. Budapest, Universitas Kiadó, 11–29. p.

Haugen, Einar 1983/1998. A korpusztervezés kivitelezése: elmélet és gyakorlat. In Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): Nyelvi tervezés. Tanulmánygyűjtemény. Budapest, Universitas Kiadó, 143–160. p.

Haugen, Einar 1987. Language Planning. In Ammon, Ulrich–Dittmar, Norbert–Mattheier, Klaus J. (eds.): Sociolinguistics. Berlin–New York, Walter de Gruyter.

Havránek, Bohuslav 1932. Úkoly spisovného jazyka a jeho kultura. In Havránek, Bohuslav–Weingart, Miloš (szerk.): Spisovná čeština a jazyková kultúra. Praha, Melantrich a. s. 32–84. p.

Havránek, Bohuslav 1942/1963. K funkčnímu rozvrstvení spisovného jazyka. In Studie o spisovném jazyce. Praha, Nakladatelství ČSAV. 60–68. p.

Havránek, Bohuslav 1932/1983. The functional differentiation of the standard language. In Wachek, Josef (ed.): Praguiana. Some Basic and Less Known Aspects of the Prague Linsuistic School. Praha, Academia Publishing House of the Czechoslovak Academy of Sciences, 143–164. p.

Havránek, Bohuslav–Weingart, Miloš (szerk.):1932. Spisovná čeština a jazyková kultura. Praha, Melantrich a. s.

Hübschmannová, Milena–Jiří V. Neustupný 1996. The Slovak-and-Czech dialect of Romani and its standardization. International Journal of the Sociology of Language 120, 85–109. p.

Jernudd, Björn H. 1983. Evaluation of Language Planning – What Has the Last Decade Accomplished? In Juan–Fishman, Joshua A. (eds.): Progress in Language Planning. International Perspectives. Berlin–New York–Amsterdam, Mouton Publishers, 345–378. p.

Jernudd, Björn H. 1993. Language planning from a management perspective: An interpretation of findings. In Jahr, Ernst Håkon (ed.): Language conflict and language planning. Berlin, Mouton de Gruyter, 133–142. p.

Kalcsó Gyula 2007. A névszóinflexió nyelvi változói a magyar nyelvű nyomtatott írásbeliség első fél századában. (Doktori disszertáció.) Budapest, ELTE. http://doktori.btk.elte.hu/ lingv/kalcso/diss.pdf

Kalcsó Gyula 2010. Koinésodás a korai magyar nyelvű nyomtatott írásbeliségben. Kézirat.

Kálmán László 2004. A nyelvművelés mint áltudomány. In Büky László (szerk.): Nyelvleírás és nyelvművelés, nyelvhasználat, stilisztika. (A mai magyar nyelv leírásának újabb módszerei VI.). Szeged, SZTE BTK, 63–68. p.

Kent, Kateryna 2010. Language Contact: Morphosyntactic Analysis of Surzhyk Spoken in Central Ukraine. LSO Working Papers in Linguistics 8, 33–53. p. http://vanhise.lss.wisc.edu/ ling/sites/vanhise.lss.wisc.edu.ling/wp-content/uploads/LSOWPL8_Kent_1.pdf (Utolsó letöltés: 2015. április 3.)

Kerswill, Paul 2006. RP, Standard English and the standard/non-standard relationship. In Britain, David (ed.): Language in the British Isles (2nd edn.). Cambridge: Cambridge University Press. 34–51. p. http://www.ling.lancs.ac.uk/staff/kerswill/pkpubs/Kerswill2006RP StandardEnglish.pdf (Utolsó letöltés: 2015. április 18.)

Kerswill, Paul 2010. Contact and new varieties. In Hickey, Raymond (ed.): The Handbook of Language Contact. Oxford, Blackwell, 230–251. p.

Kerswill, Paul–Williams, Ann 2005. New towns and koineization: linguistic and social correlates. Linguistics 43/5, 1023–1048. p.

Kiss Jenő 1994. Kétnyelvűség, kettősnyelvűség és diglosszia. Magyar Nyelv 110, 81–85. p.

Kontra Miklós 2006. A magyar lingvicizmus és ami körülveszi. In Sipőcz Katalin–Szeverényi Sándor (szerk.): Elmélkedések nyelvekről, népekről és a profán medvéről. Írások Bakró-Nagy Marianne tiszteletére. Szeged, SZTE, Finnugor Nyelvtudományi Tanszék, 83–106. p.

Kontra Miklós 2012. A magyarul beszélők néhány égető szociolingvisztikai problémája. Koutny Ilona–Dávid Mária–Németh Szabolcs–Kornatowski Paweł (szerk.): Magyar–lengyel kapcsolatok: kontrasztív nyelvészeti, irodalmi és kulturális kutatás I. Poznań, ProDruk, 17–27. p.

Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.) 1998. Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról. Budapest, Osiris.

Lanstyák István 1993/1998. Diglosszia és kettősnyelvűség. In Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.):Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról. Budapest, Osiris Kiadó, 125–143. p.

Lanstyák István 2007a. A nyelvhelyesség mint nyelvi probléma. Kisebbségkutatás 16/2, 199–213. p.

Lanstyák István 2007b. A szervezett nyelvalakítás válfajai. In Mészáros András (összeáll.) Emlékkönyv Turczel Lajos 90. születésnapjára. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 141–162. p.

Lanstyák István 2008. Nyelvművelés és nyelvalakítás. (A létező magyar nyelvművelés néhány jellegadó sajátosságáról.) In Fazekas József (szerk.): Emlékkönyv Zeman László 80. születésnapjára. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 46–68. p.

Lanstyák István 2009a. A magyar beszélt nyelv sajátosságai. Pozsony, Stimul. http:// ht.nytud.hu/download/Lanstyak_Istvan_Besznye.pdf

Lanstyák István 2009b. A platni botránya (Egy új stílusminősítési rendszer felé). Fórum Társadalomtudományi Szemle, 11/2, 25–40. p.

Lanstyák István 2009c. Nyelvi probléma és iskola. In Kolláth Anna (szerk.): A muravidéki kétnyelvű oktatás fél évszázada. Maribor etc., Zora, 226–252. p.

Lanstyák István 2010. Nyelvhelyesség és nyelvi ideológia. In Beke Zsolt–Lanstyák István–Misad Katalin (szerk.): Hungarológia a szlovák kultúra kontextusában. Pozsony/Bratislava, Stimul, 117–145. p. http://stella.uniba.sk/texty/HUNzbornik.pdf (Utolsó letöltés: 2015. április 29.)

Lanstyák István 2011a. A nyelvi ideológiák néhány általános kérdéséről. In Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.): Nova Posoniensia. Pozsony, Szenczi Molnár Albert Egyesület– Kalligram Kiadó, 13–57. p.

Lanstyák István 2011b. Nyelvi problémák és nyelvi ideológiák. In Hires-László Kornélia–Karmacsi Zoltán–Márku Anita (szerk.): Nyelvi mítoszok, ideológiák, nyelvpolitika és nyelvi emberi jogok Közép-Európában elméletben és gyakorlatban. Budapest–Beregszász, Tinta Könyvkiadó–II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Intézete, 48–58. p.

Lanstyák István 2014a. Nyelvalakítás és nyelvi ideológiák. Pozsony, Comenius Egyetem. http:// web.unideb.hu/~tkis/lanstyak_istvan-nyelvalak_es_nyelvi_ideol_2014.pdf (Utolsó letöltés: 2015. április 29.)

Lanstyák István 2014b. A nyelvmenedzselés-elmélet két kérdéséről. In Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.) Speculum varietatis. Jazykový a literárny manažment v multikulturálnom priestore a (pseudo)identita textov. Bratislava, Univerzita Komenského, 7–38. p.

Lanstyák István 2015. Nyelvi ideológiák (általános tudnivalók és fogalomtár). http://web.unideb.hu/~tkis/li_nyelvideologiai_fogalomtar.pdf (Utolsó letöltés: 2015. április 29.)

Lippi-Green, Rosina 1994. Accent, standard language ideology, and discriminatory pretext in the courts. Language in Society 23/2, 163–198. p.

Lippi-Green, Rosina 2004. Language ideology and language prejudice. Finegan, Edward– Rickford, John R. (eds.) Language in the USA: Themes for the twenty-first century. Cambridge, Cambridge University Press. 289–304. p.

Lipski, John M. 2006. Too Close for Comfort? The Genesis of “Portuñol/Portunhol”. In Face, Timothy L.–A. Klee, Carol (szerk.) Selected Proceedings of the 8th Hispanic Linguistics Symposium. Somerville, MA, Cascadilla Proceedings Project. 1–22. p. http://www.lingref.com/cpp/hls/8/paper1251.pdf (Utolsó letöltés: 2015. április 3.)

Lipski, John M. 2010. Spanish and Portuguese in Contact. In Hickey, Raymond (ed.): The Handbook of Language Contact. Oxford, Blackwell, 550–580. p.

Margócsy István 2006. „Istennőm, végzetem, mindenem, magyar nyelv!” A magyar nyelv kultikus megközelítései. Beszélő 11/10, 95–109. p.; 11/11, 90–98. p. http://beszelo.c3.hu/ cikkek/istennom-vegzetem-mindenem-magyar-nyelv, http://beszelo.c3.hu/cikkek/ istennom-vegzetem-mindenem-magyar-nyelv-0

(Utolsó letöltés: 2015. január 29.)

Mathesius, Vilém 1932. O požadavku stability ve spisovném jazyce. In Havránek, Bohuslav–Weingart, Miloš (szerk.) Spisovná čeština a jazyková kultura. Praha, Melantrich a. s., 14–31. p.

Mesthrie, Rajend 1993. Koineization in the Bhojpuri–Hindi diaspora – with special reference to South Africa. International Journal of the Sociology of Language 99, 25–44. p.

Milroy, James 2001. Language ideologies and the consequences of standardization. Journal of Sociolinguistics 5/4, 530–555. p.

Milroy, James 2007. The ideology of the standard language. In Llamas, Carmen–Mullany, Louise–Stockwell, Peter (eds.) The Routledge Companion To Sociolinguistics. London–New York, Routledge, 133–139. p.

Milroy, Lesley 2001. Britain and the United States: Two Nations Divided by the Same Language (and Different Language Ideologies). Journal of Linguistic Anthropology 10/1, 56–89. p.

Milroy, James–Milroy, Lesley 2012. Authority in Language. Investigating Standard English. London–New York, Routledge. (4rd edition.)

Moschonas, Spiros 2009. “Language Issues after the Language Question: On the Modern Standards of Standard Modern Greek”. In Georgakopoulou, Alexandra–Silk, Michael (eds.): Standard Languages and Language Standards: Greek, Past and Present. London, King’s College–Centre for Hellenic Studies.

Mühlhäusler, Peter 1993. German koines: artificial and natural. International Journal of the Sociology of Language 99, 81–90. p.

Nekvapil, Jiří 2006. From language planning to language management. Sociolinguistica 20, 92–104. p.

Nekvapil, Jiří 2009. The integrative potential of Language Management Theory. In Nekvapil, Jiří– Sherman, Tamah (eds.): Language Management in Contact Situations. Frankfurt am Main etc., Peter Lang, 1–11. p.

Nekvapil, Jiří–Sherman, Tamah 2015. An introduction: Language Management Theory in Language Policy and Planning. International Journal of the Sociology of Language 232, 1–12. p.

Neustupný, Jiří V. 2002. Sociolingvistika a jazykový management. Sociologický časopis 38/4, 429–442. p.

Neustupný, Jiří V.–Nekvapil, Jiří 2003. Language Management in the Czech Republic. Current Issues in Language Planning 4, 181–366. p.

NyKk. I–II. 1980–1985. Kovalovszky Miklós–Grétsy László (főszerk.): Nyelvművelő kézikönyv. Budapest, Akadémiai Kiadó.

NymKsz.2 2005. Grétsy László–Kemény Gábor (szerk.): Nyelvművelő kéziszótár. Budapest, Tinta Könyvkiadó. (Második, javított és bővített kiadás.)

Péter Mihály 1976. Az irodalmi nyelv és a stilisztika kérdései a Prágai Nyelvészkör tanításában. Nyelvtudományi Közlemények 78/1, 409–416. p.

Romaine, Suzanne 2007. Linguistic diversity and language standardization. In Hellinger, Marlis–Pauwels, Anne (szerk.) Handbook of Language and Communication: Diversity and Change. Berlin–New York, Mouton de Gruyter, 685–713. p.

Rutten, Gijsbert–Vosters, Rik–Vandenbussche, Wim 2014.The interplay of language norms and usage patterns. In Comparing the history of Dutch, English, French and German. Rutten, Gijsbert (ed.): Norms and Usage in Language History, 1600–1900. A sociolinguistic and comparative perspective. Amsterdam–Philadelphia, John Benjamins Publishing Company, 1–17. p.

http://homepages.vub.ac.be/~rvosters/2014%20NandU%20intro.pdf (Utolsó letöltés: 2015. április 8.)

Sándor Klára 2002. Nyelvművelés nálunk és más nemzeteknél. Társadalomkutatás 20, 121–149. p.

Sender, Natalia 2014. Measuring language attitudes. The case of Trasianka in Belarus. Linguistik online 64/2, 43–55. p. http://www.linguistik-online.de/64_14/sender.pdf (Utolsó letöltés: 2015. április 3.)

Siegel, Jeff 1985. Koines and koineization. Language in Society 14, 357–378. p.

Siegel, Jeff 1993a. Introduction: controversies in the study of koines and koineization. International Journal of the Sociology of Language 99, 5–8. p.

Siegel, Jeff 1993b. Dialect contact and koineization. Review article. International Journal of the Sociology of Language 99, 105–121. p.

Siegel, Jeff 1995. Koines and koineization. Language in Society 14/3, 357–378. p.

Silverstein, Michael 1996. Monoglot “Standard” in America: Standardization and Metaphors of Linguistic Hegemony. In Brenneis, Donald–Macaulay, Ronald K. S. (eds.) The Matrix of Language: Contemporary Linguistic Anthropology. Boulder–Colorado, Westview Press. 284–306. p.

Starý, Zdeněk 1990. In nomine functionis et standardisationis. International Journal of the Sociology of Language 86, 127–142. p.

Starý, Zdeněk 1995. Ve jménu funkce a intervence. Praha, Univerzita Karlova.

Szabó Tamás Péter 2012. „Kirakunk táblákat, hogy csúnyán beszélni tilos”. A javítás mint gyakorlat és mint téma diákok és tanáraik metanyelvében. Dunaszerdahely, Gramma. http://mek.oszk.hu/10900/10947/10947.pdf

Szabómihály Gizella 2007. A nyelvi menedzselés lehetséges szerepe a magyar nyelvalakításban. In Domonkosi Ágnes–Lanstyák István–Posgay Ildikó (szerk.): Műhelytanulmányok a nyelvművelésről. Dunaszerdahely–Budapest, Gramma Nyelvi Iroda–Tinta Könyvkiadó. 52–67. p.

Szabómihály Gizella 2011. A szlovák nyelvpolitika és a nyelvhasználat jogi szabályozása Szlovákiában a rendszerváltás után. In Szabómihály Gizella–Lanstyák István (szerk.): Magyarok Szlovákiában VII.. Nyelv. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet. 11–26. p.

Szilágyi N. Sándor 1996. Hogyan teremtsünk világot? Rávezetés a nyelvi világ vizsgálatára. Kolozsvár, Erdélyi Tankönyvtanács.

Szilágyi N. Sándor 2004. Elmélet és módszer a nyelvészetben, különös tekintettel a fonológiára. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület.

Takeda, Reiko 2002. A study of dialect levelling in some fifteenth-century Yorkshire documents. Nelson, Diane ed., Leeds Working Papers in Linguistics and Phonetics 9, 141–157. p. http://www.leeds.ac.uk/arts/info/125154/leeds_working_papers_in_linguistics_and_phonetics/1947/volume_9_2002 (Utolsó letöltés: 2015. április 7.)

Tauli, Valter 1974/1998. A nyelvi tervezés elmélete. In Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): Nyelvi tervezés. Tanulmánygyűjtemény. Budapest, Universitas Kiadó, 51–66. p.

Theses 1929/1983. Prague Linguistic Circle: Theses presented to the First Congress of Slavists held in Prague in 1929. In Wachek, Josef (ed.): Praguiana. Some Basic and Less Known Aspects of the Prague Linsuistic School. Praha, Academia Publishing House of the Czechoslovak Academy of Sciences, 77–120. p.

Tolnai Vilmos 1927–1928. A nyelvújítás. Nyelvtudományi Közlemények 46/3, 321–385. p.; 47/1, 1–61. p.

Tolnai Vilmos 1929. A nyelvújítás elmélete és története. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia.

Trudgill, Peter 1986. Dialects in Contact. Oxford–New York, Basil Blaekwell Ltd.

Trudgill, Peter 1992/1997. Bevezetés a nyelv és társadalom tanulmányozásába. Szeged, JGYTF Kiadó.

Trudgill, Peter 1999. Standard English: what it isn’t. In Bex, Tony–Watts, Richard J. (eds.): Standard English: the widening debate. London, Routledge. 117–128. p.

Trudgill, Peter 2003. A Glossary of Sociolinguistics. Edinburgh, Edinburgh University Press Ltd.

Trudgill, Peter 2010. Contact and Sociolinguistic Typology. In Hickey, Raymond (ed.): The Handbook of Language Contact. Oxford: Blackwell. 299–319. p.

Tuten, Donald N. 2007. Koineization. In Llamas, Carmen–Mullany, Louise–Stockwell, Peter (szerk.): The Routledge Companion to Sociolinguistics. London–New York, Routledge.

van der Wal, Marijke 2003. Standardization and Linguistic Norms in the Vernacular Languages. In Goyens, Michèle–Verbeke, Werner (szerk.): The Dawn of the Written Vernacular in Western Europe. Leuven, Leuven University Press, 165–177. p.

Vonen, Arnfinn Muruvik 2012. Diversity and democracy: written varieties of Norwegian. Vatvedt Fjeld, Ruth–Torjusen, Julie Matilde, Proceedings of the 15th EURALEX Iinternational Congress 7–11 August, 2012, Oslo. Oslo, Department of Linguistics and Scandinavian Studies, University of Oslo, 19–30. p.

Wolck, Wolfgang 1991. The standardization of Quechua: Some problems and suggestions. In Gleich, Utta von–Wolff, Ekkehard (eds.): Standardization of national languages. Symposium on language standardization, 2-3 February 1991. 43–54. p.

Woolard, Kathryn A.–Schieffelin, Bambi B. 1994. Language Ideology. Annual Review of Anthropology 23, 55–82. p.

Fürdőélet a 19. századi Gömörben, 5. – Megy a gőzös Várgedébe.

Gömör megye másik, országos viszonylatban legismertebb és leghíresebb fürdőhelye a békebeli időkben a csízi fürdőtelep után az előnyös fekvésű Gortva patak völgyében megtalálható Várgedefürdő volt. Viszonylag kis területen, a történelmi nevezetességű Gedő vár romjainak alján s a Bükk hegység nyúlványán elterülő hatalmas erdőség közelében, védett helyen feküdt, 280 méteres tengerszint feletti magasságban. Akárcsak Ajnácskő, Várgede is várrom köré épülve terült el a zúgó Gortva mentén, s – Hunfalvy szavaival élve – „ahogy hajdan váraik, úgy ma fürdőik vetélkednek egymással”. (Hunfalvy 1867, 68. p.)

 

A várgedei Valéria története

A forrást már Bél Mátyás idejében is ismerték,1 bár ekkor elemzésre még nem került. A földes-vasas savanyúvíz – melynek hőfoka 13,7 Celsius-fokot mutatott, (Boleman 1884, 182. p.) csupán a 18. és 19. század fordulóján került vegyelemzés alá előbb Pillmann István, majd Marikovszky György Gömör megyei főorvosok által, ahogyan arról a korábbiakban már szó esett. Utóbbinak műve részletesen foglalkozik a várgedei forrás geográfiai elhelyezkedésével és a helyi viszonyokkal egyaránt. E szakirodalom alapján tudjuk, hogy a Gortva patak közelében található forrás az esőzések következtében gyakran áradások „áldozatává” esett, a helyi lakosság pedig fából készült csatornákon próbálta elvezetni az ásványos forrás vizét. „A forrásvíz áttetsző, színtelen, apró buborékokat képez. Ha savanyú borral keverődik, erősen pezseg. A víz gyakran és erősen bugyog. Fürdéskor a ruhát pirosra színezi” – olvasható Marikovszky elemzésében, melyben hozzáfűzi, hogy 1813. augusztus 20-án a levegő 16 R-foka mellett a víz hőmérséklete 10 R-t mutatott. (Marikovszky 1813, 26–30. p.) Ugyanakkor abban is bizonyosak lehetünk, hogy ez idő tájt még nem állt fürdőépület a forrás körül, a gömöri orvostudor ugyanis sajnálatát fejezi ki, hogy e helyen nem épült ki fürdőtelep. A Marikovszky-féle vegyelemzések értelmében – melyeket több országos balneológiai szakirodalomban is átvettek – egy literben 0,535 gramm szilárd rész volt kimutatható, melyből a szénsavas vasoxid 0,1736 grammot tett ki, a szénsav pedig 586 köbcentimétert. (Boleman 1887, 303. p.)

Lengyel az almanachjában a legerősebb vasas savanyúvizeink egyikének tekintette a várgedei forrásvizet, melynek gyógyhatását a sídi ásványvízéhez hasonlította: vizelethajtó, gyengén oldódó, erősítő, leginkább gyengeségi bajokban alkalmazhatónak találta mind ital, mind fürdő formájában. (Lengyel, 1853, 221. p.)

Várgede kellemes, savanyú forrásvize (népnyelven „csevice”) főleg ivókúrára volt használatos. Külsőleg fürdőként gyöngeségben, szív- és érrendszeri betegségben, vérhiányban szenvedőknek, női ivarszervek betegségében gyógyulóknak, gyomor-, alhasi és aranyeres bántalmakra ajánlották, mivel a dús vasas, szénsavas víz vérképző, oszlató és erősítő hatással bírt.2 A forrásvíz jelentős vastartalmú összetételét 1876-ban tett személyes látogatása során Dr. Bernáth József akadémikus is elismerte.3 Köszvény és reuma ellen vasár- és ünnepnapokon a vidék földművelő népe kereste fel gyakorta a fürdőt. (Borovszky 1904, 344. p.) Az ásványvíz népszerűségét azonban nem csupán a fürdőbe látogató vendégek számában mérhetjük. Sikerként könyvelhető el, hogy az 1885. évi általános mezőgazdasági kiállításon az egészségügyi pavilonban bemutatott magyar ásványos vizek és fürdők között a várgedei forrásvizet is megízlelhette a nagyérdemű közönség a Mattoni&Wille ivócsarnokában.4

A Borovszky-sorozat 1902. évi vármegyei monográfiájának értelmében a forrás vizét „még pontosan mind ez idáig nem vegyelemezték, gyógyvizéből pedig a szabad szénsav hamar elillan, emiatt nem szállítható, kereskedelmi forgalomba hozása a víz gyors felbomlása miatt lehetetlen”. (Borovszky 1904, 344. p.) Később, mint tudjuk, mindennek az ellenkezője bizonyosodott be. Mint ahogy részben Dr. Löcherer Tamás azon kijelentésének is, mely szerint „a fürdő jövőjéért tett minden kezdeményezés meghiúsul, holott a víz hatásában, eredményében versenyezhet bármely szénsavas vasas külföldi fürdővel.” (Borovszky 1904, 344. p.)

A forrásvíz palackozásának ötlete először 1905-ben merült fel Klein Sámuel fürdőtulajdonos fejében. Az akkorra már – Gömörhöz mérten – nagy látogatottságnak örvendő fürdőtelep iránti kereslet és a vasas gyógyvíz páciensek által tapasztalt jó hatása arra az elhatározásra bírta, hogy megfelelően palackozva forgalomba hozza a kitűnő vizet.5 Mindez egy évvel később realizálódott, a fürdő történetében pedig mérföldkőnek számított az 1906. év. Ekkor ugyanis a várgedei Valéria ásványforrás vizét Spiegel Béla törvényszéki vegyész a fürdőtelepen az 1905–1906 között az ásványvízminta személyesen végzett elemzésének eredményei folytán forgalomba hozatalra engedélyezte. Kutatásai alapján a várgedei Valéria szénsavas-vasas ásványvizet összetételében a külföldi nevesebb ásványvizek között a spaái, a pyrmonti és a svalbachi, a belföldiek közül pedig a borszéki Petőfi, a bártfai Erzsébet és az erdővidéki Baross forrás vizével egyenértékűnek találta. A vegyelemzés és Spiegel Béla tiszti főorvos ajánlata alapján a Magyar Királyi Belügyminisztérium 92677/1906.IV.B. szám alatt engedélyezte a vízszállítást és a várgedei Valéria gyógyásványvíznek forgalomba hozatalát.6 Még 1907 nyarán megkezdték a fürdő forrásvizének zárt üvegekben való szállítását a fürdőtelepről Rimaszombatba.7 A várgedei Valéria 1910-re már minden nagyobb csemege- és fűszerkereskedésben kapható volt, kiemelten az új tulajdonos, Kohn Albert rimaszombati fakereskedőnél, de a kútkezelőség akár nagyobb megrendeléseket is eszközölt.8 Reklámhirdetése a helyi sajtóban korhű szállóigével jelent meg: „Magyar ember csak magyar ásványvizet igyék!”9

 

Parasztfürdőből részvénytársaság

Üzemeltetésének kezdetei az 1850-es évekre nyúlnak vissza, alapításának pontos évéről mind ez ideig nem kerültek elő források. „Várgede, melly hajdan Gedőalljának neveztetett, cseviczével is bővelkedik, melly mellé a közbirtokos urak csinos fürdőhelyiséget emeltettek” (Hunfalvy 1867, 14. p.) – írta Ebeczky Emil a vármegyei monográfiában. A fürdőtelep tehát közvetlen a várhegy alatt fakadó forrás mellett lett kiépítve, a fürdő jellegzetes jelképe, az ivókút pedig közvetlen a zárt folyosóval ellátott fürdőépület mellett volt található. A befogott forráskútból szivattyúval vezették be a fürdővizet a kádakba, melegítéssel azonban a forrásvíz jelentősen vesztett a szén-dioxidból, gyógyerejéből egyaránt. (Mulík 1966, 24. p.)

Wachtel Dávid alapműnek számító balneológiai művében a két Gortva menti fürdőt, Ajnácskőt és Várgedét is negatív példaként tünteti fel a fürdőhely infrastruktúrájának és működésének terén, egyértelműen a visszafejlődés tapasztalhatóságára rámutatva – ami nem igazán jó belépő egyik gömöri fürdő renoméjának szemszögéből sem. (Wachtel 1859, 15. p.) A Bach-korszak fürdőírója, Marikovszky vizsgálataira támaszkodva prezentálta a forrásvizet, melyet 10 R-fokosnak és 1,002 fajsúlyúnak határozott meg, majd a fürdőtelep korabeli szolgáltatásait ismertetve 8 lakószobáról (16 krajcárért) és 10 káddal (10 krajcárért) felszerelt 9 darab fürdőszobáról tett említést. Míg a fürdő tánctermét és biliárdszobáját pozitívumként könyvelte el, leplezetlenül beszámolt a nedves fürdőépületek állapotáról és azok elhagyatottságáról. Az állandó vendégek számát 1857-ben, gyűjtése idején, 113 főben állapította meg, folyó év augusztus 29-ig összesen mintegy 2000 fürdőt igénybe véve. Érdekességként megjegyzendő Wachtel azon állítása, miszerint a fürdő a vizsgált tárgyévben egyszerre több tulajdonost is magáénak tudhatott, akikben megfordult a fürdő berendezésének a közeli Pocseviczére való átszállításának gondolata is.10

1867-ben a telep változatlanul 9 fürdővel és 8 lakszobával volt fölszerelve, a Hunfalvy-féle vármegyei monográfia „vidéki hírnévnek örvendő” fürdőintézetként jellemezte. (Hunfalvy 1867, 185. p.) Tán ebből kifolyólag tettek látogatást a magyar orvosok és természetvizsgálók XII. nagygyűlésének résztvevői is ajnácskői vendégeskedésükből hazafelé tartva a fejlődő Gortva menti telepen. „Megtekintettük a berendezést, megízleltük a gyógyvizet, s gyönyörködtünk azon nemes magyar tánczban, mit a míveltebb közönség közt tegnap, a nép közt pedig itt e fürdőhelyen a maga eredetisége, hogy ne mondjam költőiségében volt alkalmunk szemlélni” – olvashatjuk Dr. Hajnal Albert sorait.11

Bernáth a várgedei forrás vizét mind külső, mind belső használatra egyaránt megfelelőnek találta, sőt kijelentette, a hely minden feltétele adott, hogy gyógyfürdővé nője ki magát. Bár negatívumként könyvelte el az állandó fürdőorvos hiányát és a gyógyászatilag kevésbé felszerelt telepet, a vasút közelségének pozitívuma és ügyes vezetés mellett nagy jövőt jósolt a fürdőnek. (Bernáth 1878, 61. p) Már az öt évvel korábban napvilágot látott Fürdői lapok c. fürdészeti heti közlöny is így nyilatkozott a fürdőről: „eddigelé meglehetősen elhagyatott állapotban volt, de tulajdonosai mint hallatszik, elhatározták magukat bérbe adni e fürdőt 20-25 évre.”12 A fejlesztés és korszerűsítés reménye miatt propagálás alá kerülő bérleti hirdetmény a Rozsnyói Híradó 1873. évi július 27-én kelt számában is megjelent.13 A fürdő tulajdonosa ugyanis a helyi közbirtokosság volt, (Chyzer 1885, 123. p.) s évtizedekig bérlő felügyelete alatt működött.14 Ekkor lépett színre fürdőbérlőként Német Jenő, ténykedéséről a későbbiekben még bővebben is szó lesz, kezei alatt a fürdő némileg elindult felfelé a fejlődés fokán.

A pozitív lépésekkel ellentétben Boleman mind 1884-ben, mind 1887-ben szerényen nyilatkozott a kis fürdőházról, „melyben a forrásvizet primitív módon használják fürdésre”. (Boleman 1884, 182. p.) S bár Várgede előnyös fekvéséről és kiváló megközelíthetőségéről számolt be, ugyanakkor a fürdő ásványvizének megvizsgálását és az egész fürdő korhű és célszerű berendezését javasolta. (Boleman 1884, 182. p.) Chyzer 1885. évi feljegyzései szintén kezdetleges fürdőről árulkodnak, mely szerint a telep 14 lakó- és 9 fürdőszobából állt. (Chyzer 1885, 123. p.) A fürdőház mellett ekkor egy néhány vendégszobával felszerelt fogadó is állt, a lakószobák csekély számának problémájára Klein fürdőbérlő még 1888-ban is felhívta a leendő fürdővendégek figyelmét.15 Mindez arra enged következtetni, hogy az említett 10-15 évben semmilyen jelentős átépítésre nem került sor a telepen – az egyedüli kivételt a vasútállomás képezte.

Tegyünk egy kis vasúttörténeti kitérőt! Várgedén legelőször 1873-ban merült fel a vasútállomás felépítésének a gondolata,16 a fürdőhöz legközelebbi vasúti megállóhelyek ugyanis 2 óra (Fülek), ill. 2,5 óra (Bánréve) kocsiútra voltak. Az elképzeléseket hamarosan tettek is követték, még folyó év augusztusában átadták a Fülek–Bánréve vasútvonalat, melynek egy állomása épp a fürdő udvarának tőszomszédságában lett megépítve.17 Az 1885-ös adatok már egyértelműen jelzik a fürdő saját vasúti megállóhelyét, míg távírda-hivatala továbbra is Feleden, postahivatala pedig Várgede községben volt található. (Chyzer 1885, 123. p.) Három évvel később a fürdőbe tartó vendégeknek már 33%-os kedvezmény is járt az utazásból a kassa–oderbergi vasútvonalon.18 1889-ben egy Rimaszombatból Várgedébe tartó oda-vissza út másodosztályon 44, harmadosztályon 30 krajcárba került személyenként. A gőzös reggel 7 órakor indult a gömöri székvárosból a fürdőbe, s másfél óra alatt érkezett az üdülőhelyre, ahonnét déli 11 óra 30 perckor, a délesti 4, vagy az esti 8 órai vonattal roboghatott haza a fürdővendég.19 Mivel a fürdő a fülek–miskolci fővonalon terült el, a századfordulón Budapest székesfővárossal naponta négyszer, Rimaszombat megyeszékhellyel pedig naponta ötször volt összeköttetésben. „A fürdő közvetlen közelében kiépült vasúti állomás szintúgy be van rendezve személy- és poggyászforgalomra” – hirdeti a fürdő 1902-ben megjelent kalauza.20 Ugyancsak a fürdő korszerűségéről tanúskodik, hogy a századelőre már távírdaállomással is rendelkezett a telephez közeli faluban. (Borovszky 1904, 310. p.) A várgedei postahivatallal egyesítve berendezendő állami távírdahivatal létesítését Klein Sámuel és társai által előterjesztett kérelmére alapozva 1903. május 11-én hagyta jóvá a kassai Magyar Királyi Posta- és Távírdaigazgatóság.21

Szomorúan konstatálhatjuk, hogy Várgede radikális fellendítésének irányában a századfordulón nem történtek gyökeres változások. A vasút közelsége, a megyeszékhelyről induló gyors és rendszeres vonat-összeköttetés, kiváló gyógyforrása és a környék romantikus fekvése sem járultak hozzá ahhoz, hogy az 1891. fürdőévadban a telepet ne az alábbi sorokkal jellemezzék az olvasó közönség előtt: „Várgede a szűkebb környék fürdője lehetne, ha egy kicsit bővebb áldozatkészséggel gondoznák tulajdonosai. Pompás vize van, s a természet sem volt valami fukar a környezetben. Tettek is érte valamit, de még nem annyit, amennyi a kirándulók igényeit kielégíthetné. Pedig különösen ünnepnapokon polgáraink tömegesen szoktak e közeli fürdőbe kirándulni, kik megérdemelnék, hogy megfelelő ellátásban részesüljenek. Értesülésünk szerint a jövő évben sok hiányon fognak segíteni s a fürdő szebb jövőnek néz elébe.”22 Az öröm korainak bizonyult, a fürdő érdekében kifejtett buzgalom ugyanis a következő évben sem hozta el a várva várt áttörést. Bár a megnyitás napján – dacára az esőnek – számos rimaszombati polgárcsalád rándult ki a fürdőbe a cigányzene és a táncmulatság csábító hírére, a fürdőtelep maradt a régi. „Ez a kies vidékű és vizében csodálatosan üdítő, életfrissítő fürdőhely szinte arra látszik teremtve lenni, hogy a rimaszombati közönségnek a legolcsóbb és legkellemesebb kiránduló helyéül szolgáljon” – olvashatjuk a fürdő méltatását a helyi lapban, melynek egyetlen szépséghibája csupán az volt, hogy a délutáni vonat egy teljes órát állt a feledi vasúti pályaudvaron, a fürdőbe utazó közönség unalmára.23 A szezonnyitó muri általi fürdői hírnév „fényesítése” elhomályosítani látszott Várgede valódi problémáit. Még a sajtó is érthetetlenségét fejezte ki a jól karbantartott, kiváló vizű fürdő mellőzése ügyében, melyet egyértelműen a székvárosi értelmiség számlájára rótt fel: „Valóban érthetetlen, hogy a rimaszombati közönség ezt a fürdőhelyet, mint legtermészetesebb és legkellemesebb kiránduló helyet fel nem karolja. Pedig mennyi alkalom nyílnék itt egy-egy jó társaságnak valóságos kis rögtönzött tánczmulatságokat rendezni.”24 A sokadik visszhang, úgy látszik, végre értő fülekre talált, ugyanis 1892 októberében az a hír kelt szárnyra a regionális sajtóban, hogy a közbirtokosság a fürdő eladását célozta meg annak jobb karbantartására hivatkozva: „Ha ez által alkalmas vállalkozó kezébe kerülhet a fürdő, az ennek fellendülését fogja jelenteni”25 – állt a megyei lapban, a hírt pedig a következő szezon is megerősítette. A nevezett újságban 1893 nyarán jelent meg végleg a fürdő önkéntes eladásának s egyben árverésének hirdetése, melyre folyó év november 7-én került sor a helybeli királyi törvényszék telekkönyvi hatóságánál.26 Így került a fürdő Klein Sámuel kezébe, aki – bár kevés anyagi tőkével, de annál nagyobb buzgalommal – rögvest a fürdő korszerűsítéséhez látott.27

A tulajdonosváltás hatékonyságát a fürdőre nézve mi sem bizonyíthatná jobban a ténynél, mely szerint az 1899. évi országos fürdőügyi kongresszuson Gömörből a Csízt képviselő Molnár József és Glósz Artúr mellett Klein Sámuel jelent meg Várgedét képviselve a magyar székesfővárosban.28 A fokozatosan fejlődésnek indult üdülőtelep a millennium évében már 10 kabinnal felszerelt fürdőházból, 1 vendéglőből és 14 szobával ellátott lakóházból állott. (Boleman 1896, 109. p.) A fejlődés ezzel nem állt meg: Löcherer 1902-ben 11 kád-, gőz- és ásványos vízfürdőről számolt be, 15 vendégszobát biztosítva a betegeknek. (Borovszky 1904, 310. p.) A fürdővendégek elszállásolására ugyanezen évben a fürdőépület kényelmes lakószobáin kívül már egy külön lakóépület is rendelkezésre állt. Voltak egész családok részére berendezett lakószobák is, de szükség esetén a község lakosainál is lehetett szállást bérelni. Az 1902. évi várgedei fürdőkalauz szerint a vendéglő továbbra is külön épületben üzemelt, a konyha pedig a fürdőigazgatóság felügyelete alatt állt. A fürdővendégek részére természetesen „jó és olcsó étkezés” állt rendelkezésre.29

A fürdőre az első világháború előtti években gyökeres változások vártak. Egyrészt tulajdonosváltásra került sor, míg a Gömör-Kishont Vármegyei Naptár 1906-ban Strauszmann Sámuelt emelte ki fürdőtulajdonosként,30 alig egy évvel később a Várgedei Szénsavas Gyógyfürdő már Kohn Albert tulajdonába tartozott, bérlőjeként pedig – az akkorra már éveken át Várgedén tevékenykedő – Klein Sámuel nevét jegyez­ték, nem mellesleg mindketten nagy buzgalommal munkálkodtak a várgedei forrásvíz forgalomba hozatalán.31 Kohn új vegyelemzéseket végeztetett a forrás körül, melynek eredményét – a sajtó szerint – még a folyó évben képekkel illusztrált brosúrában bocsátotta a nagyközönség figyelmébe.32 Ez alapján tehát bizonyosságunk lehet afelől, ha hihetünk az írott sajtóanyagnak, hogy az 1902-ben kiadott fürdőkalauzon kívül létezhetett egy 1907-ben piacra dobott várgedei fürdőismertető is, amely azonban sajnálatos módon mind ez ideig nem került elő, ezzel megkérdőjelezve a Kohn-féle kalauz kinyomtatásának megtörténtét.

Másrészt, a 20. század beköszöntével Várgede további sorsa is megpecsételődni látszott. 1900. június 13-án a rimaszombati Kaszinó társalgójában gyűltek össze a város orvosai, a társadalmi élet néhány oszlopos tagja és Várgede földbirtokosai, megvitatván a fürdő fellendítésének kérdését, hogy e „hazai közkincs” ne csupán a régió közönségének szolgáljon. Az értekezlet ötletgazdája Dr. Zehery István törvényszéki orvos volt, aki Rimaszombat e kedvelt kirándulóhelyének méltó gyógyhellyé emelését szorgalmazta azáltal, hogy a fürdőt kellő gondviselés alá kívánta venni, gyógyvizét korszerűen vegy­elemeztetni, a higiéniai követelményeknek megfelelő, kellő komforttal berendezett épületek felhúzását javasolva az egész fürdőtelep megnagyobbításával együtt. A mozgalom célját egy részvénytársaság eszméjében fejtette ki, amely a fürdőt jelenlegi tulajdonosától megvásárolná. Az értekezlet, hozzájárulván az előadó indítványához, Stojkovich Emil várgedei földbirtokost szavazta meg a kezdeményezés elnökévé, Kubinyi Zoltánt pedig jegyzőjévé, továbbá elhatározta, hogy szervező és taggyűjtő bizottságot küld ki, mely a fürdő megszerzése érdekében munkálkodó öttagú bizottsággal együtt a fürdőtelepre és a részvénytársaság megalakítására tervezetet dolgoz ki. Míg a szűkebb bizottság tagjai között találjuk Stojkovich Emil, Kubinyi Imre és Szabó László várgedei földbirtokosokat, Lukács Géza alispánt és Dr. Löcherer Tamás vármegyei főorvost, a nagybizottság tagjaihoz számos rimaszombati közéleti személyiség, orvos, tanár, tisztviselő, egyházi méltóság, mérnök is csatlakozott, mint Fábry János, Baksay István, Széman Endre, Pitta Lipót, Kármán Aladár, Juraskó Jakab vagy Badinyi Gyula, ami egyértelműen bizonyítja azt tényt, hogy a nemes ügy érdekében kifejtett mozgalom Gömör megye székvárosában igen élénk érdeklődést és rokonszenvet keltett.33

Alig pár héttel később az első lépések is megtételre kerültek, s a júniusban felállított öttagú bizottság a következő gyűlés alkalmával eredményesen számolhatott be eddigi helyszíni vizsgálódásairól. „Az újjászervezéshez 80.000 forint szükséges – referált Löcherer a résztvevőknek. – A mostani fürdő átvétele, mely később népfürdőnek tartatnék fenn, 25.000 forintba kerül, s az új telep létesítéséhez az állomással szemben levő helyen 21 hold területet a tulajdonosok 11.600 forintért engednének át. Ez parkíroztatnék és itt épülne új fürdő és gépház, vendéglő és 30 lakószobával ellátott épület.” Míg a tervezet általános elismerést nyert, a bizottság tagjai között a szükséges tőkét illetően megoszlottak a vélemények – volt, aki félrészvények kibocsátását indítványozta 30 forint összegért, más amortizációs kölcsön felvételét ajánlotta, de akadt, aki a szegényebb társadalmi rétegre gondolva csupán 25 forintos részvények kibocsátását javasolta.34 Tény, hogy a várgedei vasas-szénsavas gyógyfürdő eszméjének szekere gyorsan beindult, még ugyanazon tárgyév augusztus 13-án a rimaszombati Kaszinó társalgótermében megtartott értekezleten Dr. Zehery István elnöklete alatt határozatilag kimondták a részvénytársaság megalakulását, a jelenvoltak pedig annak alapító tagjaivá lettek.35

Summa summarum, Várgedére igencsak ráfért a korszerűsítés, hiszen a század­előre már csupán „a helyi és a környékbeli közönség gyér látogatásaiból tengődött”.36 A szemfüles sajtó izgatottan figyelte hónapról hónapra a fürdőnek modern irányban való fejlesztését: „Azt mondják, vasas vize gyógyhatás tekintetében vetekedik Szliácséval, a részvénytársaság azonban alig halad tovább az alakulás gondolatánál.”37 A fürdőbe való befektetés eszméje elakadt, a telep pedig évről évre a régi formájában nyitotta meg kapuit a látogatók előtt. A változások szele lassan látszott érződni. Kohn Albert rimaszombati fakereskedő és fürdőtulajdonos 1907 tavaszán álláspályázatok meghirdetésével próbálta „frissíteni” a fürdő személyzetét. A folyó év március 31-én megjelent újsághirdetésben az újonnan átalakított gőz- és gyógyfürdő számára fürdőorvost (100 korona havi fizetéssel és lakással), kazánfűtőt (70 korona havi fizetésért és lakásért, lehetőleg nőtlen férfit, aki a vízvezeték és villanycsengők javításához is ért), vendéglőst (lakással, magyar konyha vezetésével), borbélyt (rendelkezésre álló üzlethelyiséggel) és a fürdők elkészítéséhez fürdősasszonyt (20 korona havi fizetés lakással, magyarnyelv-ismerettel, előnyben masszírozók) keresett.38 Kohn az újonnan átalakított, modernizált gőz- és gyógyfürdőt nevezett év pünkösd vasárnapján, azaz május 19-én nyitotta meg a gyógyulni és szórakozni vágyó nagyközönség előtt.39

Túl a tulajdonoscserén és a viszonylagos korszerűsítésen, az 1908. évi szezonban továbbra is csupán a villatelkek vásárlásának és annak budapesti műépítész általi építésének kezdeményezéséről zengedezett a megyei hírlap, amely arra enged következtetni, hogy az elmúlt 2 év alatt a tervekből ismét semmi nem realizálódott.40 1910 júliusában a részvénytársaság még mindig csak elméletileg létezett, a kérdéssel a sajtó is egyre türelmetlenebbül és sűrűbben kezdett foglalkozni. Úgy látszik, a „segélykiáltás” meghallatszott, a helyi sajtó 1910 nyarán ugyanis már arról rebesgetett, hogy Várgede gyógyfürdő mint részvénytársaság eszméje iránt óriási az érdeklődés: „Folynak a modern építkezések a fürdő korszerűsítésére, az r.t. alapítási tervezete és a részvények jegyzése is hamarosan elkezdődik.”41 A Várgede Szénsavas és Vastartalmú Fürdő Rt. részvényeinek jegyzésére csupán 1910. szeptember 4-től került sor. „A Rimaszombat székhellyel határozatlan időre megalakuló részvénytársaság célja a várgedei fürdőtelep és a Valéria-forrás vizének megvétele, a telep kibővítéséhez szükséges földvásárlás, ezeknek a kor igényeinek megfelelő beépítése, a fürdő üzemben tartása, fellendítése és a Valéria-forrás vizének forgalomba hozatala. Az alaptőke 300.000 korona, mely 1500 darab, egyenként 200 korona névértékű és bemutatóra szóló részvény kibocsátása által szereztetik” – konstatálja a Gömöri Ujság folyó évi száma a legnagyobb megelégedéssel, hiszen hosszú évek huzavonája után a projekt a végső stádiumához ért.42 A részvénytársaság alapító gárdáját 17 neves gömöri közéleti személyiség alkotta, többek közt Dr. Meskó Miklós vármegyei főorvos, Dr. Löcherer Tamás vármegyei közkórházi igazgató, Dr. Kovács László rimaszombati polgármester, Dr. Stojkovich Emil várgedei földbirtokos, Kubinyi Ferenc vármegyei főügyész, Dr. Lichtenstein Adolf vasúti orvosi tanácsadó, illetve maga Kohn Albert fürdőtulajdonos.43

 

Vendéglátásból elégséges: mindennapi élet a fürdőtelepen

Sokunkban felmerül a kérdés, vajon hány vendéget fogadott Várgede egy-egy szezonban a vizsgált korszakban. Az 1898-ban megjelent Fürdői Almanach c. ismertető szavaival élve a fürdőtelep sűrűn látogatott volt a környék lakossága által. (Hohlfeld, 1898. 168. p.) Az 1893. évben 200 állandó vendéget számlálhatott. Az 1894. évről már részletesebb statisztikával is rendelkezünk, melynek értelmében a 14 szobával felszerelt gyógyfürdőt 200 állandó és 2000 ideiglenes fürdőzni és pihenni vágyó beteg látogatta meg.44 Az 1902-es statisztikai adatok szerint Várgede-fürdőt évenként mint­egy 100 állandó vendég kereste föl, és kivált jó időjárás mellett a fürdő hamar megtelt. A közeli megyeszékhelynek, Rimaszombat városának és a szomszédos Miskolcnak is közkedvelt kirándulóhelye lett, főleg gőzfürdője miatt. (Borovszky 1904, 310. p.) A Gömörmegyei Orvos-Gyógyszerész Egylet évkönyvei alapján az 1903., 1904. és az 1905. évre vonatkozóan szolgálhatunk előbb csökkenő, majd ugrásszerűen növekvő tendenciát mutató vendégforgalmi adatokkal, melyek az említett évek sorrendjében az alábbiak szerint alakultak: 205 fő, 174 és 430 állandó páciens.45 Kurlisták híján a vendégek névsorával sajnos nem rendelkezünk. A rimaszombati Rábely nyomdában éves rendszerességgel napvilágot látó vármegyei közlöny, a Gömör-Kishont is csupán egyetlen alkalommal, 1905 nyarán tüntette fel konkrétan a várgedei vasas fürdőbe egészsége helyreállítása céljából több hétre odautazó páciensét, aki – nem meglepően – id. Rábely Miklós lapkiadó és nyomdász volt.46

A fürdőidény a szokások szerint május 1-től szeptember 30-ig tartott. Az 1877. évi szezonra – hála az új bérlőnek – a fürdő újabb átalakításon esett át.47 Német Jenő, aki a fürdőt ez évtől hosszabb időre vette haszonbérbe, mind a gyógyulni, mind a szórakozni vágyó közönség kényelmének próbált eleget tenni szolgáltatásaival: 14 bútorozott szoba 50–70 krajcár összegért, táncterem, tekeasztal, 12 kád fürdőnként 30 krajcárért, folyó évben épült hidegzuhany, erdei üde levegő, vári séta, kirándulási lehetőség a bizófalusi és a poó csevicékhez, a miskolc–füleki vasútvonal közelsége, a Rimaszombatból naponként érkező gyorskocsi, nem utolsósorban pedig Dr. Szabó Samu fürdőorvos tisztsége voltak azok a húzóerők, melyekre az új fürdőbérlő épített.48 Ugyanezen év májusában rögtön két bállal indította évadját a fürdő, mindkettő a várgedei ifjúság szervezése alatt állt: míg az elsőt ún. szezonnyitó bálnak nevezhetjük, az utóbbi a rimaszombati önkéntes tűzoltóegylet javára rendeztetett.49 A sajtóban a nyitómulatság „barátságos, fesztelen háziasságáról” olvashattunk.50 A fürdővendégek elégedettségének adott hangot az a nagyszámú aláírással ellátott nyilatkozat is, melyet fogalmazói 1877 júniusában juttattak el a Rimaszombati lapok szerkesztőségébe, s melyben – tapasztalataik alapján – mind a fürdő gyógyhatását, mind az ott található kényelmet, rendet, tisztaságot és ízletes magyaros konyhát volt alkalmuk jutányos áron élvezni.51 Ehhez hasonló kezdeményezésre egyik gömöri fürdő történetében sem tudunk példával szolgálni.

A korabeli regionális sajtó hasábjain 1880. május 2-ról köszön vissza az első propagáló jellegű hirdetés Borgos Ábrahám fürdőbérlő jóvoltából. A „számos látogatásra” invitáló reklámban Várgede mint köszvényes bajokban kitűnő gyógyhatású fürdő jelenik meg, amely „gyakorlott vendéglőssel, ízletes ételekkel, kitűnő italokkal, jutányos árakkal és nem utolsó sorban pontos kiszolgálással” rendelkezik.52 E hirdetésben tűnik fel fürdőorvosként a rimaszombati Dr. Lichtenstein Adolf, fürdővendéglősként pedig Glózer József neve. Az 1884. évi fürdőévadot már Grosszmann Ferenc nyitotta meg folyó év május 15-én,53 aki a rákövetkező évben Schook János volt budapesti vendéglőst kérte fel az étterem vezetésével, s a színvonalat emelve naponta gondoskodott az élő cigányzenéről is.54 Két évvel később, a Kubinyi Ferenc igazgatósága alatt működő várgedei közbirtokosság tulajdonát képező fürdő az ún. alsó kocsma italmérési jogával 1887. év Szent György napjától 3 év időtartamra Klein Sámuel számára adatott bérbe.55 Az új fürdőbérlő nevezett év májusában közreadott reklámhirdetésében az általános vendégcsalogató szöveg mellett a „keresztény magyar szakács” alkalmazását hangsúlyozta.56 Ez a szakács került szóbeszéd tárgyává bő három hónappal később, amikor a Gömör-Kishont c. hetilapban újabb fürdői incidensről számolt be az újság egyik munkatársa, aki egy szép nyári vasárnapon rimaszombati társasággal tett kirándulást Várgedébe.57 „Midőn a társaság étkezni akart, a vendéglős egész személyzete kijelentette, hogy semmiféle élelmiszer nem kapható, s még csak tűz sincs a konyhában. Ekkor volt kénytelen a társaság ozsonnára magával hozott élelmiszereit elővenni, s azokhoz legalább egy kis sót kérni, amivel azonban szintén nem tudtak szolgálni, indokolva ezt azzal, hogy a báli vendégek azt is elfogyasztották”58 – áll a szerkesztő beszámolójában, természetesen Klein cáfolásával együtt. A szakácscsere alighanem gyorsan bekövetkezett, hiszen az 1888-ban megjelent szezonnyitó-hirdetésben már a konyhát egy meg nem nevezett „előnyösen ismert rimaszombati vendéglősre” bízta.59 Az albérlő vendéglősmizériák úgy látszik az elkövetkező szezont is terhelték, mígnem Klein saját kezébe vette a fürdői vendéglő irányítását.”60

Klein 1890-től több újítást is bevezetett a fürdőben. Először is fürdői bérletjegyeket bocsátott ki kedvezményes áron, minden tíz darab fürdőjegyre további hármat ingyen adott, továbbá az addig használatos fakádakat cinkkádakra cseréltette ki, legnagyobb meglepetésként azonban azzal örvendeztette meg a fürdővendégeket, hogy engedélyezte a saját bor vagy egyéb italáru fogyasztását a fürdő helyiségeiben – azzal a feltétellel, ha a vendég a magával hozott ital minden literje után megtéríti a három krajcárt a regálé-bérlőnél.61 A következő fürdőévadban a leleményes fürdőbérlő már „állami kizárólagos italmérési joggal” is rendelkezett,62 a fürdőévadot megelőzően pedig éves rendszerességgel hirdette a fürdőtelep megnyitását a víz gyógyjavaslataival együtt a helyi sajtóban.

1892 őszén merült fel legelőször a közbirtokosság tulajdonát képező fürdő eladása. A hírre elsőként Gömöri Ede rimaszombati vendéglős és kávéház-tulajdonos csapott le, aki a várgedei fürdőért 16.000 forint vételárat ígért.63 Úgy látszik azonban, hogy a nyilvános árverés sikertelennek bizonyult Gömöri számára, 1894 tavaszától ugyanis már egy teljesen átalakított fürdő várta a gyógyulni és kikapcsolódni vágyókat, melyet addigra bérlője, Klein Sámuel vásárolt meg tulajdonául. Az újonnan berendezett fürdő- és lakószobák mellett naponként háromszori térzene csábította a közönséget, a fürdőorvosi teendőket pedig a folyó évtől dr. Borszéky Ármin feledi körorvos vette át.64 A fürdő korszerűsítésére a sajtó is felfigyelt, s a gömöri fürdőkről készült helyzetjelentésben Csíz mellett a második tevékeny fürdőként jelölte meg a telepet: „A kis Várgede élelmes kezekbe került, s ha ma még leküzdhetetleneknek látszó geografiai akadályokat az üzleti találékonyság legyőzheti emelkedése, felvirágzása bizonnyal rohamosan fog előrehaladni.”65 A megyeszékhelyhez való közelségénél fogva előnyös helyzetnek örvendő várgedei fürdő a tárgyalt szezonban bizony élénk látogatottságnak örvendhetett, különösen vasárnapokon volt túlzsúfoltnak mondható, az eddig használatos 5–10 fürdőkád helyett most 60–80 kádat üzemeltettek fürdésre.66 „Mióta a fürdőt mostani tulajdonosa, Klein S. átvette, azóta az jelentékenyen fellendült, s az érdeklődést is mindinkább fokozza az, hogy a fürdőben időzőknél a gyógyeredmény igen szépen mutatkozik. Ez idén a fürdőnek átlag naponta legalább 20 állandó vendége volt 90 napon át, s a saisonban eddig több mint 7000 ember fürdőtt meg a vasat bőven tartalmazó vízben. A vendégek legnagyobb kontingensét városunk és vidéke szolgáltatta, de állandó vendégei voltak a fürdőnek messze vidékekről is, kik a fürdővel és a figyelmes kiszolgálattal teljesen meg voltak elégedve – írja a Rimaszombatban megjelenő megyei társadalmi hetilap. – Az épületek csinosítására és rendben tartására is nagy súlyt fektet a jelenlegi tulajdonos, most még csak 16 tágas, világos, tiszta és elég kényelmes lakószoba van e telepen, mint halljuk azonban, az ez idén tapasztalt érdeklődés és látogatottság s a víz megbecsülhetetlen gyógyhatásának híre arra ösztönzik a tulajdonost, hogy jövőre a telepet lehetőleg megnagyobbítsa. A fürdőépület mögött ez idén csinos kis sétányt csináltak, melynek fái alatt a forró nyári napokon a vendégek kellemes hűs árnyékot találtak. Tervbe van véve, hogy ez idén próbaképen télre is berendezkedjék s a fürdőt akkor igénybe venni óhajtó vendégek kényelmes ellátásáról gondoskodva legyen.”67 A várva várt pozitívumok mellett egyedüli negatívumnak továbbra is a mostoha terepviszony bizonyult, amely miatt a fürdő nem volt képes terjeszkedni, s ezért sétányai korlátoltak voltak.68 Ami a téli fürdőidényt illeti, először 1896 őszén olvashatunk ennek praktizálásról, mely szerint a gőzfürdő hetente két alkalommal, szerdán és vasárnap délelőtt hölgyek, délután pedig urak számára állt nyitva a nyárival megegyező díjszabásban, a fürdő vendéglőjét is üzemeltetve az érdeklődők előtt.69 A megyei sajtó az elkövetkező években is rendszeresen publikált a fürdőnek kedvező időjárás esetén szezon utáni igénybe vevésének lehetőségéről.70

Az 1895. évi fürdőszezonban a tulajdonos újabb kútfúrást eszközölt, szórakozás gyanánt tekepályát építtetett, sőt a vendégek már villamos gyógykezelést, vasárnaponként pedig köpölyözést71 is igénybe vehettek. A fürdő iránt a folyó évben olyannyira nagy volt az érdeklődés, hogy a tulajdonosának már komoly fejtörést okozott a vendégszobák korlátolt száma, a fürdővendégek így a falu egyes házaiban is fogadtak lakást.72 A gyógyulni vágyó közönséggel a vasúti társaságnak is meggyűlt a baja, amint arról a média is beszámolt: „Ünnepnapon oly nagy a forgalom, hogy nincs elég vasúti személyszállító kocsi az utasok befogadására, s a múlt héten megtörtént, hogy az utasok II. osztályú jeggyel kénytelenek voltak a teherszállító kocsikban elhelyezkedni.”73 A menettérti jegyeket illetően egy kedvezményes árú jegy Rimaszombat és Várgede között másodosztályon 52 krajcárba, harmadosztályon pedig 30 krajcárba került.74

A fürdő átalakítása és modernizálása meghozta a kívánt eredményt, a kutak mélyebbre fúrása is elegendő vízbőséget eredményezett. Klein a millennium évétől már gőz- és gyógyfürdőként hirdette az üdülőtelepet a megyei hetilapban. Újabb 8 porcelánkád és egy korszerűen felszerelt, a Gömör megyei fürdőkben mind az ideig még nem alkalmazott gőzfürdő75 állt a kínálat palettáján a „jó magyar konyha, természetes valódi jó borok, kőbányai Dréher-féle márciusi-sör, naponként térzene és köpölyözés”76 mellett. Ami a szolgáltatásokat illeti, a kádfürdő naponként reggel 6 órától este 8 óráig volt használható, a gőzfürdő használati ideje pedig a nemek szerint változott: vasárnap, hétfőn, kedden délelőtt férfiak, délután nők, szerdán, csütörtökön, pénteken, szombaton délelőtt nők, délután férfiak. Míg a gőzfürdő ára személyenként 50 krajcárba került, a kádfürdő összege egy személyre 50 (I. osztály) és 30 krajcár (II. osztály) körül mozgott. A fürdőkádakat, mint általában minden gyógyfürdőn, itt is a fürdő személyzetének volt kötelessége a fürdővendégek jelenlétében kitisztítani és a fürdőt az orvos által rendelt hőfokra elkészíteni. Az elfoglalt fürdőszoba – a fürdői brosúra szerint – egy óra hosszáig állt a vendég rendelkezésére.77

Ha már az áraknál tartunk, vendégszobát 50 krajcártól 1 forint 50 krajcárig lehetett bérelni, hosszabb tartózkodás esetén akár kedvezményes áron, a napi háromszori étkezés ára pedig 1 forinttól kezdődött.78 Gyógyvize, kedvező árai és minden igényt kielégítő szolgáltatásai miatt Várgede hamar a rimaszombati közönség kedvenc kirándulóhelyévé vált. A fürdő élénksége szezononként kimeríthetetlen témát nyújtott a megyei sajtónak: „…vasúton, kocsin, kerékpáron, gyalogszerrel tuczatszámra érkeztek a kiránduló vendégek, legfőként Rimaszombatból, mely ezúttal oly tekintélyes számú contingenst szolgáltatott, hogy az egyes karavánokból még a várhegy lugasaiba is szép számmal jutott. De sokan jelentek meg a kurinczi földmíves iskolában rendezett gazdasági tanfolyam hallgatói közül s a szomszédos községekből is, úgy hogy a kis fürdőtelep udvara olyan forma képet nyújtott, mint egy svábhegyi vendéglő terasza.”79 Kétség nem fér hozzá, a fürdő fejlődése hozzájárult ahhoz, hogy Várgede – gömöri szemmel nézve – az elismert magyarországi gyógyfürdők közé sorakozhasson.

Mindehhez a vasúti forgalom kedvező menetrendje is hozzájárult. Az 1897. évi fürdőidényben június 1-től szeptember végéig a rimaszombati közönség kérelmére a Rimaszombatból reggel 6 óra 17 perckor induló vonathoz Fülek felé való irányban egy tehervonatot is indítottak, amelyhez Várgedéig személykocsikat kapcsoltak a kényelmesebb utazás végett.80 1898-tól a kereskedelmi minisztérium által kiadott vasúti menetrendben a fürdő már „Várgede fürdő” névalakban szerepelt.81 A vonat-összeköttetést illetően a vizsgált tárgyévben új menetrend szerinti járat indult Rimaszombatból a fürdőbe, éspedig délután 2 óra 55 perces indulással, érkezvén Várgedébe 4 órakor (ebben belefoglaltatott egy 20 perces várakozás Feleden), míg innen este 8 óra 58 perckor indult az utolsó vonat s érkezett vissza Rimaszombatba 10 óra 6 perckor.82 Szezonzáráskor, folyó év október elsejével a Feled és Várgede-fürdő között a nyári idény alatt üzemeltetett fürdővonatot rendszerint beszüntették.83 1907 júniusától a várakozások kiküszöbölése végett a Rimaszombatból délutánonként 2 óra 50 perckor induló személyvonathoz közvetlen csatlakozást biztosítottak a fürdőbe, esti 9 órai visszaindulással.84 Az új század beköszönte extra szolgáltatásokat is eszközölt a fürdőben. Ugyanazon év júliusában, egy kereskedő ifjak által rendezett bálról éjjel, illetve hajnalban különvonat hozta haza Batyiba85 a kiránduló társaságot, ami egyértelműen a polgári igényekhez való igazodásra enged következtetni.86 A boldog békeévek utolsó leheleteként, az ominózus 1914. év tavaszán új vasúti menetrend lépett életbe, mely a fürdőéletre is hatással volt. Június 1-től szeptember 15-ig a 7566. és a 7571. számú tehervonatokat (ún. fürdővonatokat) Balogfalától Feledig már személyszállításra is igénybe lehetett venni, így a vonatok Várgede-fürdőhöz délután 4 óra 4 perckor érkeztek, vissza pedig este 9 óra 9 perckor indultak.87

Kanyarodjunk vissza a fürdő korszerűsítésének kronológiájához! A századelőn a várgedei szénsav- és vastartalmú gőzgyógyfürdő igazgatósága nevében a Klein általi 1902. évi reklámhirdetésben a fürdőtelep renoválásáról olvashatunk, amely a lakószobák újonnan való bútorozásában, festésében és szárazzá tételében nyilvánult meg.88 Az átalakított fürdő hamar pozitív visszhangot keltett a helyi sajtóban, dicsérettel nyugtázva a telt házas fürdőtelepet, annak első osztályú szolgáltatásait, kifogástalan rendjét és példaértékű tisztaságát.89 Várgede, azon jellegéből kiindulva, hogy országos érdekkel nem bírt, a szegényebb társadalmi rétegnek is megfizethető árkategóriába tartozott. Más monarchiabeli fürdőhöz hasonlóan legnagyobb előnyre itt is a vasutasok tehettek szert, kik a fürdő-, szoba- és ételáraknál 30% kedvezményben részesültek. Klasszikus fürdővendég számára a szolgáltatások árai az alábbiak szerint alakultak: „Minden 3 napnál tovább tartózkodó vendég hetenként 2 korona zenedíjat fizet. Minden megkezdett hét egy teljes hétnek vétetik. Orvos, annak családja, valamint a 12 éven alóli gyermekek zenedíjat nem fizetnek. Előbbiek a fürdőt is díjtalanul használhatják. A fürdőt 10 éven alóli gyermekek, ha teljes árt fizető kísérővel fürdenek, féláru jeggyel használhatják. A gőzfürdő ára fehérneművel, massage-val együtt 1 korona. A kádfürdőnél: I. osztályú kádfürdő tussal berendezve 1 korona, II. oszt. kádfürdő tussal 1 személyre 60 fillér, II. oszt. kádfürdő tussal 2 személyre 1 korona, lepedő 20 fillér, törülköző 10 fillér.”90 A gőzfürdő árai az 1908. évi fürdőszezonban a következőképp változtak: délelőtti gőzfürdő-használat 1 korona 20 fillérbe, a délutáni pedig 60 fillérbe került.91 A szobaárak abban különböztek egymástól, hogy kért-e a vendég ágyneműt vagy sem. Ágyneművel együtt naponta 1 korona 60 fillértől 4 koronáig ingadoztak az árak, ágynemű nélkül minden szoba napi ára 60 fillérrel került olcsóbba. A háromszori napi étkezés minimális ára 2 koronába került egy főnek.92 Kuriózum, hogy még a vendéglő árjegyzéke is fennmaradt az utókornak a századelőről, ez alapján ráhangolódhatunk a várgedei fürdő éttermének gasztronómiai kínálatába.93

A vendégek szórakoztatására naponként 3-4 alkalommal cigányzenekar játszott, ugyanakkor fedett tekepálya,94 játszótér, számos hírlap gondoskodott a páciensek kényelméről és szabadidejének eltöltéséről. Gyakorta rendeztek tombolaestélyeket, táncmulatságokat és hangversenyeket, melyekről a további fejezetben részletesen is szó lesz. A fürdőélet elengedhetetlen részét képezték a környékre tett kirándulások. Az üdülni vágyóknak elsősorban a fürdő körüli parkot, a füleki völgybe kémlelő magas várromot és a községet körülölelő nagy erdőséget ajánlották gyalogsétákra. „Gedő várának romjai nagyszerű kilátást nyújtanak a vidék minden része felé és szép fasoraival nagy élvezetére szolgálnak az üdülést kereső fürdővendégeknek. A várra szép csigaút vezet, minden kanyarulatnál pázsit-lócával ellátva, hol a sétáló belélegezve az üde, illatos levegőt, kipihenheti fáradtságát. A jó levegő, a vidék és természet szépségei a legnagyobb előnyei az üdülni vágyó fürdőzőknek”95 – áll a fürdő ismertetőjében.

Az 1904. fürdőévadtól a vendéglő konyháját Rosenfeld Mór és neje vette át,96 ebből következtethetünk arra a lépésre, hogy Klein igazgató úr ismét izraelita szakácsra bízta fürdővendégei gyomrát. Rácáfol minderre a két évvel később megjelent szezonnyitó hirdetés, melyben Klein ismét saját felügyelete alatt működő magyar konyhájáról és újabb keresztény szakácsnéról cikkez.97 Mindkét tradíciót Kohn Albert is követte a későbbiek folyamán, előbb Gottlieb Árminra bízva a fürdő vendéglőjét, majd 1911-től a Rimaszombatot, Csízt, Putnokot megjárt és szerte jó hírnévnek örvendő Tóth Pál vendéglőst alkalmazva a konyha vezetésével.98 Feltételezhetően a nagy keresletre való tekintettel – és tapasztalván az igényeket – Tóth az elkövetkező fürdőszezonban már saját vállalkozást nyitott a fürdő közelében, az egykori jegyzői lak helyén egy étkezdét nyitott, ahol az idény tartama alatt reggeli-, ebéd-, uzsonna- és vacsoraabonenseket fogadott helyben és házon kívül egyaránt, valamint fürdőző és üdülő vendégek részére három bútorozott, kiadó szobával is szolgált.99 Ellensúlyozásként a fürdő kezelősége ugyanezen évadban újabb vendégcsalogatóhoz nyúlt, „szigorúan rituális konyhával” hirdette a szezont, amely alatt alighanem diétás fürdői étrendet kell értenünk.100

1906-ra már általánosan elterjedt a hír a fürdőnek egy konzorcium általi megvételéről, ill. Várgede-fürdő modernizálásáról. „Mint hallatszik, a fürdőtelepen még ez év folyamán nagyobb építkezések lesznek, éspedig modern fürdő- és lakószobák, valamint a mai kornak megfelelő vendéglő, hol az új vendéglős nyer elhelyezést, s mintegy 40-50 vendégszoba is lesz”101 – csapott le a hírre a Gömör-Kishont. Az ígéretekhez híven folyó évben meg is kezdődtek az átalakítások a fürdőben, elsőként – a bálozók örömére – a fedett tánchelyiség került átadásra. Egy súlyos hiányosság azonban még továbbra is megoldatlan maradt, éspedig a várgedei vasútállomás várótermének ügye. „A nyár kezdetétől annak egész végéig, sőt az ősz elején is 40-50 utas szokott ácsorogni a várgedei vasúti állomáson, kik az esti hűs levegőnek, olykor esőnek vannak kitéve a vett meleg fürdő után, mert az állomási épület egyetlen kis várószobájában csak kis részök férhet el”102 – tolmácsolta a megyei közlöny az illetékes vasúti hatóság felé, felszólítva egyben a MÁV-ot a fürdőévad megnyitásáig egy második váróterem kialakítására is. A figyelmeztetés – nem meglepően – süket fülekre talált, a felhívás ugyanis még a nevezett év augusztusában is kiírásra került. A tényeken az sem változtatott, hogy addigra a fürdő már túl volt a tulajdonoscserén.103 Némi reményre adott okot Kohn azon modernizációs törekvése, mely szerint 1910 nyarára a fürdő egész területén bevezették a villanyvilágítást, melyet folyó év július 17-én vasárnap tombolával és előadással egybekötött, díjtalan belépésre jogosító táncmulatság keretében avattak fel.104 A fürdő korszerűsítéséhez tartozott a gépház megnagyobbítása és egy új kazán üzembe helyezése is.105

 

Az Anna-báloktól a vármegyei orvosgyűlésekig

Azt mondja a fáma, hogy Gömör vármegyében az 1870-es években különösen népszerűek voltak az ajnácskői, a várgedei és a lévárti Anna-bálok.106 A 19. század második felében járva a közbirtokosság magántulajdonában levő és évtizedekig bérbe adott gyógyfürdő népszerűsége nemcsak a környék lakosai körében terjedt el, Várgede híres Anna-báljai megyeszerte elismerésben részesültek. A várgedei Anna-bálok a fürdő elmaradhatatlan társas eseményét képezték, a vármegyei sajtó előszeretettel propagálta a mulatságot minden egyes fürdőszezonban már hetekkel előtte. Némely bál nyilvános, más zártkörű jelleggel bírt. Valamennyire azonban igaz volt, hogy az 1907-es tulajdonosváltással és az azt követő korszerűsítéssel a bálok visszanyerték régi fényüket. A legrégebbi Anna-báli jelentés Várgede-fürdőből 1880-ból származik, az újsághír szerint a mulatságon „kis közönség volt jelen”,107 a folyó évi Anna-napi muri „forgalma” pedig a következő évben is hasonlóan alakult: „A nem nagy, de elegáns társaság, melyre nézve a vidék adta a kontingenst, szép mulatságot csinált, a kedv és lelkesedés nem hiányzott, a tánczot járták fáradhatatlanul a késő éji órákig.”108 E jelentésből következtethetünk arra, hogy a fürdői bálokat egy jól összeszokott társaság látogatta évről évre. Általában az Anna-napi társas esemény jelentette egy-egy fürdői évad csúcspontját, s ezt a fürdőkezelőség, illetve a rendezőség sem tévesztette szem elől. A táncmulatság sikerének, a népes vendégseregnek és nem utolsósorban a busás bevételnek reményében folyamatosan igyekeztek a fürdőző közönség kedvében járni, s főleg lépést tartani más – popularitásnak örvendő – fürdőkkel. A bál rendezőinek leleményességéből fakadt azon kezdeményezés is, amely 1904 nyarán került a fürdő történetében először praktizálásra, éspedig a mulatság napjára létesítendő bérkocsi-közlekedés biztosítása a megyeszékhely és a fürdőtelep között. A folyó év július 31-én Rimaszombat és Várgede ifjúsága által délután 3 órai kezdettel megrendezésre kerülő Anna-bálon nem csupán a tűzijátékban, a ropogós csárdásokban vagy a cigánymuzsikában gyönyörködhettek a résztvevők, hanem a közlekedés kényelmében és egyszerűségében is. A rimaszombati Kaszinó előtti bérkocsi-állomásról induló fiáker viteldíja személyenként 5 fő jelentkezése esetén egy oda-vissza útra 1 koronába került, ez a báli belépődíj mellett (50 fillér) igen csekély összegnek bizonyult.109 A helyi sajtó állítása szerint az olcsó fuvardíj a valóságban igencsak borsosnak bizonyult, a bérkocsi-tulajdonosok ugyanis nem 5, hanem 8 koronát kértek a kirándulni vágyóktól, akik megrökönyödésükben inkább az olcsóbb vasutat választották közlekedési eszközül.110 Tán ezen okból kifolyólag hangsúlyozta a megyei sajtó a következő évi Anna-bál alkalmával, hogy a mulatságról Rimaszombatba az éjfél után 2 órakor induló különvonattal lehet hazajönni.111 Különvonat állt rendelkezésre a mulatni vágyó közönség számára az 1906. évi Anna-bálon is, díjmentes éjféli visszaindulással.112 A nagy érdeklődés annak volt tulajdonítható, hogy a nevezett bálon került átadásra a fürdő vadonatúj fedett étkező- és tánchelyisége. A június 29-én, délután 6 órai kezdetű „premiert” 1 korona belépti díj fejében élvezhette a közönség. Előfordult, hogy a belépődíj és a különvonat jegyének árát összevonták, mint az 1910 nyarán megrendezett Anna-bálon, 1 korona összegre.113 Amint látjuk, a fürdő igazgatósága mindent megtett a közönségért, akár még bált is halasztott, ha erre volt szükség. Történt mindez 1912 augusztusában, mikor a meghirdetett Anna-bált a rimaszombati általános ipartestület ugyanazon napra eső, Batyiban tartott mulatsága miatt egy héttel későbbre, augusztus 4-ről 11-re vasárnapra tették át, hogy azon a megyeszékhely fürdőlátogató közönsége is szép számmal részt vehessen.114 Fokozván a kulturális töltetet, közvetlenül a nagy világégés előtt, 1913 júliusában az Anna-napi mulatságot kabaréval is megtoldották. Délután fél ötkor vette kezdetét a tánc, míg este 8 órától vígjáték és vidám monológok tarkították a műsort. A személyenkénti 1 korona 50 filléres belépti díj nemes célra eszközöltetett, a tiszta jövedelem fele a rimaszombat „athletikai klub” javára, fele a várgedei szegény iskolások fölruházására vándorolt, ráadásként pedig a fürdő kezelősége éjfél után 2 órakor különvonatról is gondoskodott a közönségnek, díjtalanul.115

A szezon alatt több táncmulatság is megrendezésre került a fürdőtelepen, melyekben költői frázisokkal élve „négy vármegye éke s szépe sereglett össze”.116 A májusi szezonnyitó és a szeptember végi évadzáró táncos mulatások mellett a fürdő nyaranta gyakran a környékbeli ifjúság mulatozásának is közkedvelt színtere lett. 1875 nyarán egy maga nemében szokatlan, ún. „Papucs-bált” rendeztek a fürdői helyiségekben – hogy mit takart az elnevezés és ki állt mögötte, bővebb tudósítás híján rejtély marad.117 Ugyancsak érdekes az 1901. augusztus 20-án, Szent István napján tűzijátékkal és népünnepéllyel egybekötött táncmulatság,118 melynek szervezői gárdája mögött Rimaszombat és a környék fiatalsága állt. A 40 filléres belépti díj mellett konfetti, szerpentindobálás, tombola és világposta várta a szórakozni vágyó közönséget.119

A fürdő a jótékonykodásból is kivette részét. 1874-ben a fürdő megnyitó ünnepségéből befolyt bevétel a közbirtokosság kezdeményezésére a rimaszombati Egyesült Protestáns Gimnázium épületének átalakítására és korszerűsítésére ajándékoztatott.120 1877. augusztus 19-én a török sebesültek javára szerveztek táncvigadalmat, míg két héttel korábban a plevnai győzelem hírére egész Várgedét a fürdővel együtt kivilágították.121 Húsz évvel később, 1897-ből szól a Gömöri Hírlap 33. számának felhívása a fürdőben üdülő közönség által kezdeményezett zártkörű táncmulatság megrendezésére egy meg nem nevezett település vízkárosultjainak javára. Az este 9 órakor kezdetét vevő vigadalomra a fürdő vendéglőjében a belépőjegyek 1 forint/fő, illetve 2 forintos családjegyben mozogtak.122 1899. augusztus 6-án a Tompa-szobor alapjának javára szólt a meghívó a Rimaszombat és vidéke ifjúsága szervezésében. A táncmulatság délután 5 órakor vette kezdetét a szabadban, ropogós csárdással, melyet a részt vevő közönség este 8 óra után a fürdő nagytermében folytatott. A bál sikerességét bizonyítja, hogy még reggel 7 órakor is járták a kállai kettőst.123 A táncmulatságokat rendszerint tombolával is egybekötötték, mint ahogy tették azt 1900 augusztusában is.124 Arra is akadt azonban példa, hogy egy nemes cél köré szervezett társas összejövetel elna­polásra került. Az 1911. augusztus 13-ára kitűzött Anna-napi mulatságot, melyen a jövedelem egy részét a rimakokovai tűzkárosultak javára fordítani szándékozták,125 Dr. Sztojkovics Emil helyi földbirtokos váratlan halála következtében elhalasztották.126 A fürdő század eleji rekonstruálásának éveiben gyakorta társították a szórakozást a fürdő javát szolgáló jótékonykodással. Az 1901. július 28-án megrendezett Anna-bál bevételét a fürdőtől a vasúti állomásig vezető gyalogút megjavítására fordították,127 az 1 koronás belépti díjból folyó gyűjtés e nemes célra a következő évi fürdőszezonban is folytatódott.128

A fürdő élénkségéről tanúskodik, hogy a Szent István-nap után megrendezett táncmulatságon Rimaszombat és a vidék úri értelmisége csillogtatta meg tánctudását. „Adorján, Kubinyiak, Piller, Pongrácz, Szakall, Ternyei vármegyei családok és hozzátartozóik rendezték e kirándulást, élén a kedves lekötelező nyájasságú háziasszony szerepet vivő Kubinyi Bertalannéval s férjével, Kubinyi Bertalannal, kinek az egész mulatság összehozása és fényes eredménye köszönhető. A társaság e hó 23-án, a délutáni vonattal ment a nevezetes fürdősi emeletes kocsikban Várgede fürdő telepére. Alig voltak ott, alig uzsonnáztak, máris hozzálátott a fiatalság a híres gömöri csárdáshoz az e czélra földíszített tágas fürdői étteremben s különböző tánczokkal vegyest mulattak híres jókedv mellett feszélytelenül reggeli 7 óráig, midőn vonattal a társaság visszajött városunkba”129 – állt a fürdői beszámolóban, mellékelve a kor kívánalmainak megfelelően a jelen volt úri hölgykoszorú névsorát. Nemhiába lett ily felkapott a századelőn teljes modernizáción átesett fürdőtelep, népszerűségét a környék értelmisége között elsősorban a kívánalmaknak megfelelő szolgáltatásokban és a haladó korszellemben kereshetjük. A fentebb részletesen tárgyalt, táncmulatságok tekintetében igencsak produktív 1902. évi szezon még az ősz beálltával sem csendesült le teljesen, gőz- és kádfürdője a zord idő beálltáig hetenként egyszer, vasárnapi napon nyitva állt az érdeklődő közönség számára.130

Betekintvén a fürdővendégek és a széles környék táncos jókedvébe, az elkövetkező passzusokon a várgedei fürdőtelep közönségének műkedvelőérzékét vesszük górcső alá, szintén a 19. századi médiához nyúlva. A „színészeket” többnyire tehetséges helyi ifjak vagy a környék amatőr színjátszó körei szolgáltatták, ritkább esetben előfordult fürdővendég színpadra lépése is. E fellépésekből próbálunk most közölni egy kis ízelítőt. A legelső színházi hír az 1892. évi fürdőszezonból származik, ahol nagyszámú közönség jelenlétében fényes sikert aratott a rimaszécsi járásban létesítendő szegénymenház javára rendezett műkedvelői előadás, melyet a fürdői vendéglő nagytermében hajnalig tartó táncmulatság követett.131 A fáji Fáy István és neje, Szentmiklóssy Klementina úrnő védnöksége mellett folyó év augusztus 14-én a Feled és vidéke ifjúsága által megrendezett Peleskei nótárius c. bohózat került bemutatásra Draskóczy László rendezésében. Az este 7 órakor kezdődő műsorra a helyárak 1 forint 50 krajcártól 20 krajcárig mozogtak, a bálra pedig, melyen a vidék és a székváros intelligenciája is előszeretettel képviseltette magát, 1 forint belépti díjat számoltak fel.132 Egy-egy műkedvelői előadáson akár fürdővendégek is felléptek, mint ahogy történt az az 1904. évi fürdőszezonban. A szegény iskolás gyermekek segélyezésére megrendezett A titok c. színdarabban Zolnay Irén és Margit budapesti fürdővendégek is szerepet vállaltak, s „az előadás anyagi sikerét buzdításukkal elősegítették, játékukkal pedig erkölcsi sikerhez juttatták”.133

Esetenként ismét találkozunk színielőadás és jótékonykodás párosításával. A várgedei római katolikus olvasó- és dalkör műkedvelő ifjai 1909. február 21-én az ajkai és resicai bányákban szerencsétlenül jártak hozzátartozóinak megsegítésére rendeztek tánccal egybekötött színielőadást, melyen a Sári néni, A holdkórosok és a Nem jut eszembe! egy-egy felvonásos bohózatok kerültek bemutatásra Kubinyi Bertalanné védnöknői és háziasszonyi tisztsége alatt.134 A várgedei műkedvelő ifjúság 1911. február 18-án ismét a fürdő nagytermét választotta helyszínül tánccal egybekötött színdarab megrendezésére a római katolikus templom új orgonája alapjának javára. Az érdeklődő közönség soraiban helybeli úri, iparos és gazda egyaránt megfért Gárdonyi Géza A bor c. előadását élvezve, amely nem mellesleg 100 korona felüli összeget juttatott a jótékony célra.135

A kabaré műfaja nem csupán a megyeszékhely polgárainak körében honosodott meg a századelőn, hanem bizony a gömöri fürdőéletbe is belopódzott. A modernizáción átesett várgedei gyógyfürdőben igencsak megélénkült az élet, amióta új tulajdonos kezébe került az irányítás, nem riadt vissza a kor szelleméhez való igazodástól sem. Az 1907. július 7-én, este 7 órakor kezdődő műkedvelő zenés-szórakoztató esten nem csupán a helyi és környékbeli értelmiség csillogtatta meg tudását, hanem Palermóból, Fiuméból és Budapestről érkező és itt üdülő fürdővendég is színre lépett az előadáson.136 Bár a zártkörű műkedvelő est propagandája még falragaszok útján is terjedt, sőt az érdeklődés is nagy volt iránta, a sajtó mégis negatív kritikával illette a szervezetlen rendezést, mely között az egy óra hosszas kései kezdést (mely egyúttal az éjfél után Rimaszombatba induló különvonat késését is eredményezte 1 óráról 2-re), a produkciók közötti hosszú szüneteket, a belépődíj drágaságát (2 és 3 korona), a számozatlan sorhelyeket, nem utolsósorban pedig a kabarét követő táncmulatságra betért idegenek jelenlétét rótta fel. Egyedüli pozitívumként nyugtázta, hogy a mulatság tiszta jövedelme, mely 67 korona 3 fillért hozott, a várgedei olvasókör és iskolák javára fordíttatott.137

A színielőadások mellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül a koncerteket, díszebédeket, rögtönzött mulatságokat sem, melyeknek színhelye szintúgy Várgede-fürdő volt, noha a regionális sajtó nem is számolt be valamennyiről az utókornak. A fürdő fedett étkezőjében 1908 júliusának végén került sor hangverseny megrendezésére, a salgótarjáni dalárda előadásában megtartott koncerten telt házat hirdetett a fürdő. „Ha még egyszer akkora volna a telep és a fürdőház, mint amilyen most, akkor is kicsiny lenne ilyen alkalomra”138 – konstatálta elégedetten a megyei sajtó, egyben rámutatva a hely vasár- és ünnepnapokon való frekventáltságának és a pénzszűke miatti fejlesztés elakadásának paradoxára.

Ajnácskőhöz hasonlóan Várgede történetében is találkozhatunk ún. fürdői levéllel, konkrétan 1894. augusztus 3-ról maradt fenn effajta személyes vallomás. Egy olvasó Robina álnéven számolt be a Gortva menti üdülőhely gyógyhatásairól, dicsérve a fürdő szolgáltatásait, kitűnő konyháját és kirándulási lehetőségeit. „A fürdő élénkségét még nagyon emeli az idén ott étkező kadétnövendékek jelenléte is, kik szép, fiatal őrnagynéjuk és annak kedves nővére társaságában naponként kedves játékokkal rövidítik az időt és nem egy látogatóval szaporítják a fürdővendégeket” – konstatálta elégedetten a titokzatos úr/hölgy.139 Való igaz, hogy a folyó évben minden fegyvernemből terepfelvétel végett Várgedére vezényelt 60 tiszt jelenléte fokozta a kedélyeket a kies fürdőhelyen. A kéthetes ott-tartózkodás az uralkodó születésnapját is érintette, melyre a beosztott tisztek a falu templomában ünnepi szentmise keretében emlékeztek meg. A fürdői vendéglőben tartó 60 terítékes díszebéden egymást érték a pohárköszöntők, este pedig a gallyakkal és szőnyegekkel díszített nagyteremben reggelig tartó táncmulatságra került sor.140 Egy másik kitűnő példa katonák jelenlétére: 1894 augusztusában Várgedén térképezés végett egy 18-20 tagból álló katonai bizottság tartózkodott, akik szabadidejüket előszeretettel töltötték a Stojkovics család társaságában, többnyire a fürdőtelepen, rögtönzött táncmulatságot is rendezve a fürdő nagytermében.141 A fürdő vendéglőjének nagyterme 1907 júliusának végén egy 200-fős vendégseregnek is otthont adott, éspedig a várgedei római katolikus olvasó- és dalkör zászlószentelési ünnepségének keretében, ahová Kubinyi Bertalan földbirtokos és vármegyei levéltárnok hívta meg a népes társaságot díszebédre, amely ugyanott az ifjúság kezdeményezésére reggelig tartó táncmulatsággal zárult.142

Kiemelt kategóriát képviseltek a fürdőéletet tarkító társas kirándulások, melyek olykor a megyehatárt is átlépték. A m. kir. államvasutak miskolci műhelyének dal és önképzőköre 1899. június 3-án reggel 6 órakor különvonattal kélt a várgedei fürdőbe, hogy ott egy teljes napot töltsön színes programokkal tűzdelve. A kiránduláson, amely Krón Ferenc műhelyfőnök kezdeményezéséből fakadt, s mely iránt az üzletvezetőség részéről is akadt szép számmal érdeklődés, mintegy ezren vettek részt. Megérkezés után megtekintették a fürdőtelepet, a várromot, ezt követően pedig az erdőbe vonultak, ahol kezdetét vette a késő esti órákba nyúló vigadozás: „A reggeli után megkezdődtek a különféle játékok, a gyermekek versenyfutásai és táncolása. Volt szalonnasütés, labdajáték, kakasütés, világposta, kugliverseny. A közönség mulattatására összegyűlt a vidék minden czigánybandája és szólt a zene minden fa árnyékában. Az ebédet is a szabadban költötte el a közönség nagy része. Az önképzőkör dalosköre szépen előadott dalaival lelkesítette, mul