Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



2015

Impresszum 2015/1

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XVII. év­fo­lyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

Főmunkatárs
Fazekas József

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán, Csanda Gábor, Fazekas József, Fedinec Csilla, Gyurgyík László,
Hunčík Péter, Lampl Zsuzsanna, Lanstyák István, Liszka József,
Mészáros András, Simon Attila, Szarka László, Tóth Károly, Végh László

Tartalom

Tanulmányok

Puntigán József: Holokauszt Nógrádban
Baki Attila: Zsidók hetilapi aspektusból – Bars és Hont vármegye
Sipos László: A szlovákiai roma oktatási rendszer
Gaucsík István: Az Öreg Takarék. Az Ipolysági Takarékpénztár rövid története (1868–1945)
Kerényi Éva: Fürdőélet 4. Ajnácskő
Fedinec Csilla: Magyarok Kárpátalján (Ukrajnában): etnoregionális szándékok elméletének és gyakorlatának néhány aspektusa
Dobos Sándor: Magyar helységnevek Kárpátalján: kodifikációs kísérletek és eredmények (1989–2000)
Papp Adrien: Identitást alakító tényezők Tamás Mihály Két part között fut a víz című regényében

Közlemények

Vesztróczy Zsolt: Közép-Európa szolgálatában. Kiss Gy. Csaba 70 éves
A.Gergely András: Rontásvilágok, ígérethazák, elitjólét

Pályakép

Liszka József: Olvastam és olvastam… Beszélgetés Verebélyi Kincső professzor asszonnyal kultúráról, néprajzról és az élet dolgairól…

Könyvek

Lesley Milroyová–Matthew Gordon: Sociolingvistika. Metody a interpterace (Bilász Boglárka)
Pavol Matula: Čechoslovakizmus na slovenských stredných školách 1918–1938 (Baki Attila)

Zsidók hetilapi aspektusból – Bars és Hont vármegye

Bevezetés

A 20. század harmincas éveinek második felében megvalósulni látszó magyar revíziós törekvések egyik részben beteljesedett állomása az első bécsi döntés néven ismertté vált, 1938. november 2-án olasz és német nagyhatalmi aláírással ellátott döntőbírósági határozat volt. Ennek következményeként a Magyarországnak visszajuttatott mintegy 12 ezer négyzetkilométernyi területen újraalakított vármegyék rendszere a magyar közigazgatás része lett.1 Nem egy esetben az így létrehívott vármegyék – a történelmi múlthoz viszonyítva területileg csonka állapotban kerültek a magyar állam birtokába – hivatalos megnevezésükben is ideiglenes állapotot tükröztek: közigazgatásilag egyelőre egyesített megnevezéssel. A visszacsatolt részeken december második feléig katonai közigazgatás volt érvényben, majd ezt követően teljes erővel indulhatott a magyar polgári és közigazgatási élet kiteljesedése. Az új magyar államterületen 1938. december közepi eszményi időponttal végrehajtott népösszeírás 1 041 401 lakost talált, amiből 81 720 személy vallotta magát izraelitának.2 Ez a visszacsatolt össznépesség 7,8%-a volt.

Nevében ideiglenes jelzővel alakították ki Léva központtal Bars és Hont vármegyét is, amelynek területét 4 járási (ipolysági, lévai, szobi és verebélyi) egységre bontották. Bars és Hont vármegye élére Koczor Gyula komáromi illetőségű főispán lett kinevezve, az alispáni széket pedig Sáska Dezső balassagyarmati lakos töltötte be. A tárgyalt időszakban Koczor főispánt Thuróczy Károly váltotta 1942-ben (egyben Nyitra-Pozsony vármegye főispánja is volt), majd 1944 tavaszán Thuróczy magas korára való tekintettel nyugalomba vonult és helyére dr. Kukorelly György királyi közjegyző, felsőházi tag lett kinevezve. Az alispán személyi kilétében 1941-ben történt változás, ekkor Sáskát dr. Hetényi Rezső cserélte, ő az egész további tárgyalt időszakban a helyén maradt.

 

Zsidók hetilapi aspektusból, 1938–1944

Munkám során a vármegye területén megjelenő Bars-Hont hetilapot vizsgáltam a zsidóságról írott, vele összefüggésben tudósított cikkei, írásai tükrében, mégpedig 1938 novemberétől (10.) – a visszacsatolást követő időszaktól kezdődően – egészen a lap utolsó megjelent számáig, vagyis 1944. november 26-ig. A bemutatásra kerülő időszakot két részre bontottam időhatárilag. Első intervallumként az 1938 novembere és 1943 vége közötti években megjelenő lapszámokat vizsgáltam, a másodikban pedig az 1944-es év lapszámait.

Bars és Hont vármegye egyetlen újságja a kezdetben Bars címen megjelenő hetilap volt, amely közművelődési és társadalmi hetilapként definiálta önmagát. Ilyen néven az orgánumot Holló Sándor alapította 1881-ben.3 Minden vasárnap reggel jelent meg. A lap 1942. május 3-án megjelenő számáig változatlanul ezen a néven látott napvilágot, ekkortól viszont Bars-Hont címre módosították. Profilképében és egyben tartalmában is változást jelentett, hogy immáron nemcsak közművelődési és társadalmi lapként határozták meg, hanem a politikai jelzőt is odaírva adták az olvasók kezébe. Általánosságban még annyi megjegyzendő, hogy az összekapcsolt vármegyék barsi része mindvégig hangsúlyosabban kapott teret a lapban.

A vizsgált időszakban a lap hasábjain a zsidó szó első alkalommal leírva 1938 de­cemberében tűnik fel, amikor összefoglalót adnak Jaross Andornak az Egyesült Magyar Párt lévai gyűlésén elhangzott beszédéből, ahol a tárca nélküli miniszter a jövő magyar államáról nyilatkozva a nagybankokkal kapcsolatban kiemelte, hogy meg kell szűnnie azok „szabadkőmives nemzetközi zsidó szellemmel” való telítettségének.4 A hetilapban legintenzívebben a zsidóknak a gazdasági életből történő kikapcsolása mellett érvelve írtak, vagy ilyen éllel irányították az olvasók figyelmét ellenük. A gazdasági életben „létező túltengésükről” tudósító cikkeket előfordulási arányában második hálás támadási felületként a magyar össztársadalomból, illetve a helyi társadalomból (értve ez alatt a megyeszékhelyet vagy bármelyik járási székhelyet, de akár csak a vidéket is) való kirekesztésük, elszigetelésük fontosságának az ecsetelése követte.

Hosszabb-rövidebb cikkekben írtak „az amúgy is egyre fokozottabban túlzsidaizált” társadalmi légkörről, ahol a zsidók nemkívánatos elemek lettek.5 A zsidóságot minden ilyen esetben idegen fajnak, vérnek, nem őshonos szellemi attitűdű csoportnak vagy egyszerűen alkalmazkodásra, beilleszkedésre képtelennek tüntették fel, amely az asszimilációnak csupán a látszatát keltette a magyar társadalom nem zsidó részének szemében. Jól illusztrálja, hogy mennyire nagy hangsúlyt fektettek a zsidók idegenségét hangsúlyozandó minden egyes momentumra, a névmagyarosításra alakult mozgalom: „Zsidóknál a faji összetartozandóságnak kritériuma nem a nyelv és a név, hanem a vallás. Zsidók névmagyarosítása nem kívánatos. A magyar nyelv és név nem teszi a zsidót magyarrá, mert vallása továbbra is zsidó fajiságához köti.”6

Ugyanakkor a lap például egyetlen alkalommal sem közölt összefoglalót a zsidótörvényekről, de más későbbi jogszabály értelmezésébe sem bocsátkozott különösebben. Nem ismertette azok tartalmi mibenlétét, holott például az ún. első zsidótörvény (1938. évi XV. tc. „a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” címmel) még a határkiigazítást megelőzően lépett életbe, és annak még ha kissé módosított vagy enyhébb formáját is, de kiterjesztették a visszacsatolás utáni területekre is.

A zsidó vagy a zsidóság – egyéni vagy kollektív szintű – megjelenítése minden alkalommal negatív értelemben történt. Minden, ami a magyar keresztény nemzettel mint egésszel, de akár csak az egyszerű nem zsidó magyar emberrel is negatívumként megesett a múltban, még tart akár a jelenben is vagy megeshet a jövőben, az a bűnbak szerepkörét betöltő zsidók/zsidóság számláján jelenik meg.

1939. március 26., 13. szám, 2. p. – A lévai Baross Szövetség csoportjának megalakulásáról beszámolva írta, hogy a létrejövő szövetség feladata „a magyar nép, a magyar nemzeti és keresztény iparos és kereskedőtársadalom megerősítése munkájában”, mivel évtizedekig azt szajkózták a magyarok fülébe, hogy a magyar nem való kereskedői pályára. „Így térítették le mesterségesen, propagandával a magyar ifjuságot a kereskedelmi pályáról, amit azután az idegenek foglaltak le maguknak és meggazdagodtak.”

1940. május 18., 20. szám, címlap – Séta a lévai Főutcán címmel tudósít arról, hogy a lévai főutcán a lakások többsége zsidó tulajdonban van. Majd viccesen kitér az írás arra, hogy ennek ellenére a kereskedelem mégsem biztos, hogy jó üzlet. „A zsidó kereskedő bizony nem gazdagodott meg. Sőt »tönkrement«. Most »saját« üzletében »segéd«. Volt keresztény segédje pedig annyira meggazdagodott »hatalmas« fizetéséből, hogy »megvette« az üzletet.” … „Sajnálatra méltó keresztények cégérül adták nevüket azoknak, akik a velük született idegen szellemiségük miatt nagy mesterei a törvények és rendeletek kijátszásának.” … „Tünjön el minden zsidó, félzsidó és stróman a magyar gazdasági poziciókból.”

1941. december 19., 51. szám, címlap – Az első címmel írt a zsidóság mozikra és színházakra való rátelepedéséről: „A rendezők, zeneszerzők nagy része is zsidó volt. A szinpadon hasonló volt a helyzet…” Majd így folytatta: „Igen, eltünt a zsidó szereplő, a zsidó szerző, de a szellem nem. Nézzük csak meg új filmjátékainkat. Vajjon hánynak van köze a magyar élethez? …Nem elég itt a zsidók kiküszöbölése, szükséges a szellemiségük eltüntetése is.”

Az egyesített vármegye fórumain zajló eseményekről minden alkalommal tudósítottak. Így a vármegye közigazgatási vagy törvényhatósági bizottságának ülésezéseiről, de a megyében megjelenő magas rangú vendég, vendégek fogadásáról, vagy például díszpolgári kinevezésről sem feledkeztek meg beszámolni. Amennyiben az ott elhangzottak utalást, programpontot tartalmaztak a zsidósággal összefüggésben, akkor arról szintén beszámoltak. Ugyanígy adták hírül a zsidóbirtokok átvételével és kiosztásával kapcsolatos tudnivalókat, függetlenül attól, hogy a Vármegyei Közjóléti Szövetkezet vagy a Vitézi Szék hatáskörébe eső birtokokról volt szó.

A vármegye irányítóinak az egész korszakon át halaszthatatlan megoldást váró szívügye volt az egyke elleni harc sikeres megvalósítása. A helyzet tényleges fontosságát, valamint súlyosságát mutatta, hogy az egykézés leküzdésére szabályrendelet-tervezetet alkottak a megye irányítói. Ebben a tervezetben sem számoltak a vármegye elöljárói a zsidókkal, vagyis valóban az élet minden szegletében korlátozni, visszaszorítani igyekeztek őket. A szabályrendelet-tervezetben a második zsidótörvényre hivatkozva, korlátozási elemként foglalva bele „a magyar fajnak tisztábbá tételét, az idegen keveredésektől való mentesítését” tűzték célul. Röviden, zsidó nem volt jogosult támogatást kapni.7

A lap ilyen formán közvetítője volt a vármegyei élet mikroklímájának, amit az országos politikai makroklíma impulzusokkal látott el.

Számos esetben – akár csak egy mondat erejéig is – foglalkozott a lap más vármegyék területén a zsidóságot célzó, velük szemben meghozott tiltásokkal; szabad mozgásukat szűkítő intézkedésekkel, vagy egyéb megszorításokkal, amiknek helyi bevezetésére is azonnal felhívták a figyelmet a megyénél vagy városvezetésnél. Pl.: 1941. július 13., 28. szám, 3. p. – „Rimaszombat képviselőtestülete kimondotta, hogy zsidók és megbizottaik a piacon délelőtt 10 óra előtt nem vásárolhatnak utcákon, közhelyeken nem csoportosulhatnak, sertészsírt nem vásárolhatnak. Hol késel Léva?” Vagy: 1941. július 20., 29. szám, 3. p. – „Ipolyságon, Miskolcon elkobozták a »zs« vitaminosok rádióit… és Léván?” Vagy: 1943. február 21., 8. szám, 3. p. – „Érsekújvárott a zsidóknál felhalmozott tüzelőanyagot a munkások között osztották szét.”

Bars és Hont vármegye hetilapja külpolitikai híreket szinte alig közölt. Amennyiben mégis, akkor általában a hitleri Németországgal kapcsolatosan tudósítottak, vagy a háború fejleményeiről írtak általánosságban (a magyar katonák áldozathozataláról, hősies helytállásukról), de mindig – értelemszerűen – kedvező színben tüntetve fel – még ha áldozatokkal járó volt is – a tengely helyzetét. Villanásszerűen előfordult, hogy a gonosz szereppel felruházott Szovjetunióról is jelentettek meg írást, természetesen elmarasztaló tartalommal. Egyéb alkalmakkor inkább ismeretterjesztő tartalommal rövid híradásokat közöltek a külfölddel kapcsolatban.

A szomszédos országok zsidóságával kapcsolatban nincs különösebb hírközlés; ebben kivételnek számít Szlovákia. (Megjegyzem, hogy nem egy alkalommal közöltek írást a Szlovákiában maradt magyarokkal kapcsolatban. Valamint többször képezte cikk tárgyát a vármegye északi részén nagyobb létszámban élő szlovákság kérdése.) Ebben az esetben gyéren, de előfordult, hogy utalást tettek az ottani zsidósággal szemben foganatosított megszorítások némelyikéről. Ami híradást közöltek, azt is leginkább a magyarországi zsidósággal szembeni szigor keményítésére való figyelemfelkeltésnek szánták. Pl.: 1942. április 12., 15. szám, 3. p. – „Szlovákiában még kenyérjegyre sem kapnak maceszt a zsidók.”

Külpolitikai tartalommal bíró történés volt a második bécsi döntés. Ennek kapcsán – zsidó vonatkozásban elmaradhatatlanul tett információszolgáltatást a lap: „Több mint százezer zsidó lakik a visszakerült területeken.”8

 

1944

Amint a vármegyei lap korábbi évfolyamainak tanulmányozása során is megállapítható, olvasóközönsége magából a hetilapból nagyon gyéren elégíthette ki mindennapi köz­életi hírhiányát, amennyiben kizárólag ebből az orgánumból próbált értesülni a világ, s benne saját akkori hazája, Magyarország legmagasabb kormányzati, államéleti történéseiről. Az 1944. március 19-én lezajlott eseményt (a német megszállást) értelemszerűen hiába keresnénk az újság következő számában, mert arról semmit nem írtak. Viszont hogy változás állott be, azt lehetett tudni, mert üdvözölték az új belügyminisztert, Jaross Andort.9 Egy héttel később Uj idők címmel címlapi írás jelent meg a magyar belpolitikában történt irányváltozásról: „Uj idők uj szelei fujdogálnak a magyar belpolitikában és ismét előtérbe került a magyar élet régi fekélyének: a zsidókérdésnek immár tovább nem halasztható végleges, radikális és teljes megoldása.” Majd tovább folytatva a gondolatmenetet, miszerint eddig a kérdés végleges megoldásának kerékkötői maguk a zsidók voltak, most végre elérkezett az a pillanat, amikor végső elrendezést nyerhet a zsidókérdés. Így folytatta a cikkíró: „A magyar élet hivatott vezetői belátták, hogy a zsidóság fertőző fekélyét ki kell operálni. Itt nem lehet részletmegoldás! Jöjjön az operálókés, hasítson mélyen a fekélybe…”10

1944 áprilisától hírt adtak például a sárga csillag viselése ellen vétőkről, ugyanakkor arról egy sort sem írtak, hogy április 5-től voltak a zsidók kötelezve a megkülönböztetés jelének viselésére.11

A Bars-Hontban 1944 áprilisában megjelenő cikkek zsidóellenes éle – túlzás nélkül – becsmérlőbb, uszítóbb volt, és hangulatuk jobban kidomborodott a korábbi írások hangneméhez viszonyítva is; továbbá még erőteljesebben ostorozták az addigra amúgy is épp eléggé legyengített és kisemmizett vármegyei zsidókat. Fentebb már szó esett a strómanok elleni fellépésről, itt, 1944 áprilisában leplezetlen támadó éllel fordulnak ellenük a hetilap címlapján megjelenő írásban:12 „…A fővárosi sajtóban egyre-másra leplezik le az előkelőbbnél előkelőbb Aladárokat. Voltak és vannak Léván is ilyen Aladárok… Hirtelen semmiből keletkeztek nálunk is új álkeresztény existenciák. A zsidó főnök úrból segéd lett, de uj minőségében nem strapálta magát… Különfajtáju Aladárok voltak azok, akik legjobban büdöszsidóztak és nemzeti-szocialistálkodtak, közben a legbuzgóbb zsidókijárók voltak… Sajnos akadnak keresztények, akik az egész zsidó kérdést saját meggazdagodásuk kútfőjének tekintik. Minél többet szerezni – itt az idő – gondolják magukban. Ezektől a parazitáktól is meg kell szabadítani az országot. A zsidóvagyon lefoglalása nem egyesek meggazdagodását, hanem az egységes magyar nemzeti érdekeket szolgálja.”

Az 1944 májusában felállított gettók – a vármegye területén 3 gettót létesítettek: Ipolyságon, Léván, Verebélyen – létrehozása körüli történésekre sem „pazarolták” komolyabban a nyomdafestéket. A lévai gettó kapunyitása előtt egy nappal megjelenő számban mindössze a Különfélék rovat rövid híradásaiban számoltak be, bár a gettó területére eső utcákat tételesen felsorolták: „GETTÓ LÉVÁN. Az alispán a polgármester előterjesztésére Léván a zsidók tartózkodási helyéül a következő utcákat engedélyezte: Vágóhíd, Gömbös, Eötvös, Damjanich, Kígyó, Koháry, Klapka, Rothermere, Mártonffy, Bercsényi, Dobó, Tompa, Kersek, Bottka utcák, Flóra és Teleki terek és Magtárköz.”13

Ugyancsak a május 7-én újságolvasói kézbe kerülő számban olvashatott a vármegye a zselízi illetőségű Ungár Mária esetéről is, amely a keresztény hatóságokat döbbenettel töltötte el.14 Történt ugyanis, hogy Ungár Mária „a kutyájára is csillagot tett és ugy sétált”. Az eset természetesen nem kerülhette el a nyilvánosság figyelmét, és Ungár tette tárgyalást vont maga után. „A tárgyaláson méltatlankodott [mármint Ungár Mária – B.A.], hogy ilyen tréfáért is berendelték. Tette és kihívó viselkedése miatt őt is azonnal internálták és beszállították a toloncházba.”

Maradva a már többször idézett május 7-i számnál, ismételten megállapítható, hogy a hetilap – tulajdonképpen alig néhány órával vagyunk a maguk valóságában ténylegesen megnyíló vármegyei gettók kapunyitása előtt – az egyre inkább besűrűsödő zsidóellenes hangulatot, valamint a velük szembeni fokozottabb fellépést igyekszik hasábjain bemutatni. Amint az korábban sem okozott kifejezett nehézséget, így most sem kímélték a nyomdafestéket a zsidóság elmarasztalásától: a zsidóknak megtiltva, hogy „…vendéglőből, kifőzésekből haza hozassák kosztjukat”.15 A razziák szaporodása, és az azokról hírt szolgáltató írások úgyszintén az olvasók kedélyeit fűthették. Zsidórazzia Verebélyen – szólt az egyik híradás.16 Majd a folytatásban: „A multkoriban 20 zsidót szállitottak internálótáborba. A verebélyi jobboldali közvélemény azonban még jó néhányat szivesen utánuk küldene és megjegyezték azon jócsengésü urak nevét, akik még most is közbenjártak érdekükben. Megkezdték a zsidó lakások átvételét is. Jellemző az itteni zsidóságra, hogy még az idehelyezett keresztény tisztviselők lakás nélkül vagy egészségtelen lakásokban voltak kénytelenek meghuzódni, addig a zsidók 7-8 szobás lakásokban terpeszkedtek…”

A vármegyei zsidósággal szembeni fokozottabb fellépést tükrözi, hogy a gettóállítás időszakában és az azt követő néhány hétben valamivel intenzívebb zsidóellenes hangulatot közvetített a Bars-Hont.

Erre az időszakra esett az új főispán, dr. Kukorelly György beiktatása is, amelyről részletes beszámolót közöltek.17 Az új vezető nem hagyott kétséget afelől, hogy kinek a hű szolgája a nagypolitikában: „Én mindig vitéz Jaross Andor nemzetes urnak katonája voltam, vagyok és a főispáni székben is az maradok…” Az új főispán arról is számot adott – számolt be a hetilap –, hogy őt a felekezeti béke hívének ismerték korábbi vármegyéjében, majd a zsidókérdésről nyilatkozva leszögezte: „A zsidókérdés megoldásáról csak annyit mondok, hogy a kormány rendeleteit 100%-osan végre fogjuk hajtani, hogy elérhető legyen a végső cél: a zsidómentes Magyarország.”

A hetilapnak ugyanebben a számában jelent meg a kevés helyi közigazgatási hivatalosságtól származó Hirdetmény egyike, amelyik a lévai zsidóság lakásaira benyújtott igények, kérelmek elbírálásának a határidejével foglalkozott. A Léva város polgármesterétől származó felhívás egyben rávilágít a lévai lakásviszonyok, lakásigénylések problémájára is. A vonatkozó miniszterelnöki rendelet értelmében zsidóktól elvett lakások „…elsősorban közhivatalok és közérdekű intézmények elhelyezése céljából, valamint tényleges szolgálatot teljesítő közszolgálati alkalmazottak lakása céljára vétetnek igénybe és csak ezen igények kielégitése után jelölhetők ki nem közszolgálati alkalmazottak lakásaiként”.18

Bars és Hont vármegye hetilapja olvasóival megismertették – a rendőrség lévai kapitánysága közlésében teljes terjedelmében leközölt – a gettók belső rendjéül megállapított szabályzatot is. A tizenegy paragrafusba foglalt rendelet szabályozta például a zsidótanács felállítását, a zsidók tartózkodási helyéül megállapított terület utcai és egyéb megjelölését (a településrészt), és a „normális” élet kialakításához tartozó körülmények megszervezését.19

Ebben az időszakban foglalkozott a lap azokkal a nem zsidókkal is, akik a gettóba tömörített zsidóknak próbáltak esetlegesen valamit juttatni. „Vigyék a gettóba azokat is akik csomagokat visznek oda vagy a zsidóknak titokban tejet szereznek.”20

Mintegy kuriózumnak számíthat az a tudósítás, amely az ipolysági gettó belső éle­téről, annak felépítéséről jelent meg Riport az ipolysági gettóból címmel.21 Érdekessége folytán álljon itt az egész írás.

„Ipolyság és környékének zsidósága május 8-tól kezdve a részükre hatóságilag kijelölt gettóban lakik. Alkalmunk volt meglátogatni a szigorú zár alá vett városrészt. Dr. Pályi Pál főszolgabíró vezetésével érdeklődve léptünk be az elkülönített részbe. A jól ismert utcák képe külsőleg alig változott, mindössze népesebbnek tűnt fel, mint azelőtt. A Szondy utcában néhány lépést menve az egyik kapun jól látható felirás ötlik szemünkbe: „Tanácsadó központi iroda”. Itt ellenőrzik a gettó területére való belépést és az onnan való távozást, itt adnak a belépőknek tájékoztatást az egyes családok és személyek elhelyezése felől stb. Tovább menve több sárga karszalagos zsidót látunk. A karszalagon különböző betűk, O orvos R rendőr stb., a telep különböző szolgálatainak szervei. Minden ház kapuján ott a lakók pontos névjegyzéke. Az utcák rendesek, tiszták, a máskor zsúfolt utcaközök ebédidő lévén üresek. Jobboldalt az orvosi és betegszobát jelző tábla tűnik szemünkbe. Belépünk. Megtekintjük az orvosi rendelőt, az öt­ágyas betegszobát. A gettó lakosainak egészségi állapota jó, jelenti az orvos. Innen a közös konyhába visz utunk. Ez a legszegényebbek közös étkezőhelye. 150-en étkeznek itt. Az ebéd kiosztása már megtörtént: bableves és lekváros gombóc volt az ebéd. Végigmegyünk a girbe-görbe utcákon, mindenütt rend és fegyelem. A Malom-utca felé kanyarodunk, egy táblával megjelölt kutat találunk, ivóvize szennyes lehetett, néhány könnyebb bélhurutos megbetegedést okozott. Azóta a betegek rendbe jöttek. A főszolgabíró utasítja a telep vezetőit, hogy keressenek érintkezést a tiszti főorvossal a kút vizének fertőtlenítése ügyében. Egy pillantást vetünk a távolabbi ún. Vida-telepre. Ott vannak elkülönítve az elmebeteg, tüdővészes és az elaggott zsidók. Megtudjuk, hogy még van egy távolabbi telep is, a város másik végén a régebbi zsidó menhelyen van a kórház, külön orvossal. Az egészségügy tehát kellően meg van szervezve, úgy hogy fertőzés sem a telepet, sem a közeli érintkező városrészeket nem fenyegeti. Sőt egy fogorvos is berendezheti a közeli napokban rendelőjét a gettóban.

Kiérve a gettóban megállapíthatjuk, hogy illetékes hatóságunk a vonatkozó kormányrendeletekhez híven gondosan és erélyesen, de mindig emberies bánásmóddal oldotta meg a zsidók elkülönitésének nehéz feladatát városunkban.”

A cikk végén a szerkesztő fűzött rövid, de annál magasztalóbb megjegyzést az ipolysági főszolgabíró zsidókérdés megoldásában véghezvitt munkájához: „Minden dícséretet megérdemel a járás főszolgabírája az ipolysági gettó kijelölésével nem csak elkülönítette a zsidókat, de 95 addig ott lakó szegény magyar munkáscsaládot juttatott egészségesebb, jobb lakáshoz.”

Ahogy a „riportból” és a hozzáadott toldalékból kitűnik, az ipolysági főszolgabíró remek, kifogásolhatatlan munkát végzett. A gettóban lakó zsidók életét bemutatva pedig, bár szigorúan elzárva a szabad élettől, szinte idilli hangulatban szólt a tudósító. Holott a falon belül több zajlott ennél. A valóságos belső gettóélet ettől keményebb volt, a kielégítő körülményeket fájdalmakkal teli vallatások és állandó félelemérzet járta át.

A vármegyei zsidóság deportálása előtt néhány nappal megjelenő számban a lévai rendőrkapitányság vezetője hívta fel a lakosság figyelmét, hogy amennyiben tudomásuk van olyanról, aki zsidóktól származó értékeket, ingóságot rejteget, azt jelentsék, mert különben bűnpártolás címén ellenük is fellépnek.22 Az esetlegesen zsidó értékeket rejtegetőkre egyéb, lágyabb felszólítást is közzétettek a Bars-Hontban. A melengetőbb megfogalmazás egyebek mellett a felebarátiság rosszul felfogott és helytelen megnyilvánulásának ábrázolja az így cselekedők egy részét. Eszerint vannak, akik „részben anyagi előnyök, részben pedig helytelenül értelmezett felebaráti szempontból zsidó értékeket vettek magukhoz, illetőleg rejtettek el”.23

Nem egészen egy héttel a vármegyei zsidóság deportálása után nagyon rövid hírben adták tudtul a zsidókat ért történést: „A lévai gettót megszüntették és a zsidókat junius 13-án Léváról és az egész barsmegyei részből kitelepitették.”24 Ugyanebben a ki­adásban ugyanilyen rövidséggel szarkasztikusan azt is megjegyezték: „Junius 13. Léva örök örömünnepe lesz.”25

A deportálások után elszórtan bár, de jelentek meg még a hátrahagyott zsidó vagyonnal kapcsolatban tudósítások, amelyek a lakásaikban található élelmiszerek felhasználásáról szóltak,26 vagy egyszerűen felhívás volt azon keresztények felé, akiknél a zsidók esetlegesen közkönyvtári kölcsönzött könyveket helyeztek el, hogy azokat juttassák vissza.27

Bars és Hont vármegye hetilapja érdemben a vizsgált időszakban az 1944. július 9-én megjelenő számában28 foglalkozott a magyarországi zsidóság eltávolítása utáni „gazdasági őrségváltás” fontosabb feladataival. A cikk írója az eljövendő küzdelemmel kapcsolatban leszögezte: „A zsidó szellem fertőzése mélyen beivódott a keresztény társadalomba, nehéz lesz azt onnan kiszellőztetni olyanformán, hogy nyugodt lélekkel elmondhassuk, hogy nos, most már igazán tiszta levegő leng Magyarország felett s aki ezt a magyar levegőt szivja, az legbensőbb gondolkozásában, szivében, lelkében is kereszténnyé válik.”

A vármegyei hetilap megjelenő utolsó számáig még elszórtan fel-felbukkant utalás, hivatkozás a zsidók visszamaradt ingóságai, ingatlanjai kapcsán, de ezek inkább már csak tájékoztató jellegű híradások voltak. Például az augusztus 27-én megjelenő számban a zsidó üzletek értékesítésével foglalkoztak,29 de ugyanilyen témában írtak még szeptember elején is.30

A hetilap ismert utolsó száma 1944. november 26-án jelent meg.

 

Zárszó – a történész töprengése

A fent megjelent írás a Kassán megrendezett emlékkonferencián elhangzott előadás írott, és szerkesztett változata. Időkorláti okokból az ide csatolt zárszó ott nem hangozhatott el, azonban a szerző véleményét tükrözi a (ma) dél-szlovákiai történelmi események történeti feldolgozottságát, kutatottságát illetően holokauszt ügyben.

A rendezvény egyik nyitóbeszédében hangzott el, hogy 1994-ben már rendeztek hasonló jellegű tudományos tanácskozást a holokauszt témájában Kassán. Ott és akkor nyilallt belém a fájó, szellemileg dühítő, és mindezt fanyar keserűséggel vegyítő felismerés, miszerint nem elképzelhetetlen, hogy újabb húsz, talán több esztendeig nem kerülnek élesebb megvilágításba az érintett és bemutatott területeken zajló események. És hogy miért? Mert prózai okoknál fogva nem lesz kerek az évforduló.

Jelen írást lehet vitaindító, de akár továbbtöprengésre késztető is. A tény akkor is tény marad: az első bécsi döntés – 1938. november 2. – eredményeként Magyaror­szághoz visszacsatolt dél-szlovákiai területek zsidóságot érintő történeti aspektusai történettudományilag többszempontúan feltérképezetlenek. Kutatásilag sem intézményi, sem más módon fel nem karolt állapotban találjuk a történelem e szeletét. Arról nem is beszélve, hogy a nevezett nagyhatalmi döntés területéről elszállított áldozatokat sem kell egyértelműen a magyar oldal veszteségi listájához csatolni. Ugyanis van, aki például ezt a (cseh)szlovák háborús emberveszteségi hiányhoz tartozónak ítéli pusztán abból a megfontolásból, hogy a területek a háború végeztével ismét Csehszlovákia részét képezték.

Az említettek mentén bátorkodom megkérdezni: mi okozza e területek behatóbb kutatásainak hiányát, elhanyagoltságát? Talán a már említett intézményi lefedettség hiánya? Talán a szaktörténészi apparátus hiánya? Esetleg az anyagiaké, hogy meginduljon a terület szisztematikus feltérképezése, és levéltári forrásainak tudatos gyűjtése? Kérdések sora burjánzik. Amennyiben tudunk és legfőképp akarunk pontosítva kérdezni a vázolt témakörben, akkor talán a kutatásokig is eljutunk. Remélhetőleg nem újabb húsz esztendő múlva. Mert még a témához kellő kitartással és apró mozaikmunkával élő emlékezetet is lehet találni. A látható emberi élet azonban – mint tudjuk – véges. De ugyanígy a tárgyi adat- és emlékhordozók is talán itt rejtőznek, csupán utánuk kellene kérdezni és összegyűjteni őket.

Ugyanakkor azt sem tartom kizártnak, hogy egyszerűen a társadalomtudományok, benne a múltkutatás tudományának inflációs küszöbére léptünk, ahol a múlt szakszerű és ténypontos feltárása nem minden alkalommal fontos. Oda, ahol az infláció mellett a relativizálás kitölti a szakmai kérdések ütköztetési és továbbgondolási csatornáit. A relativizálók pedig mindössze egy apró tényt nem vesznek figyelembe, mégpedig azt, hogy a települések döntő hányadából eltűnt egy közösség, létszámára való tekintet nélkül. És nem kihalt az elmúlt évtizedek során, vagy elköltözött más vidékre. Egyszerűen kiemelték és megsemmisítették. Persze az itt maradottak természetesnek vélik a jelent.

A 70. évforduló kapcsán elhangzott ünnepi beszédek szónokai szinte kivétel nélkül annak fontosságát hangsúlyozták, hogy az emlékezés, a történésekre hitelt érdemlő emlékezés elengedhetetlenül fontos. Hogy a történtek ismerete, egész pontosan a hiteles ismerete továbbéljen. De kérdem én: mindent elkövettünk, hogy legyen miből emlékezni?


 

Attila Baki

Jews from the aspect of weekly papers in the Bars and Hont counties

 

The centre of the region reannexed to Hungary in November 1938 (temporarily called Bars and Hont county) was Léva, and its only weekly paper was published with the title Bars-Hont. In this study I examine the mentioned weekly from November 1938 up to its cease in November 1944, from the point of view how it had related towards the local Jews. The weekly most intensively argued for the exclusion of the Jews from economic life, and used a tough anti-Semitic tone in every respect, condemning the Jews even after their deportation: „The infection by the Jewish spirit has deeply ingrained into the Christian society, therefore it will be difficult to ventilate it in a way that we can easily say that the air above Hungary is really clean.”

 


 

Attila Baki       323.12(=411.16)

Jews from the aspect of weekly papers in the Bars and Hont counties  323.14 070(=511.141)(437.6)”1938/1944”

Keywords: Bars-Hont weekly, Léva (Levice) and surroundings, anti-Semitism.

A szlovákiai roma oktatási rendszer

Dolgozatomban a szlovákiai roma kisebbség oktatásával és a társadalomba való beilleszkedésükkel foglalkozom. A probléma többrétű: etnikai, szociális, gazdasági, pedagógiai, politikai és kulturális vonatkozásai egyaránt vannak. Ugyanakkor a problémáról szóló viták megoldása nem csak a többségi társadalom és a romák közös együttéléséről szól, hanem az ország működéséről is: Szlovákia nem tud előrehaladni se a hazai, se a külföldi politikában a lakosság életszínvonalának emelése nélkül, ehhez viszont elsősorban a romák integrációjára van szükség. Általánosságban azonban hiányoznak a romákról szóló objektív információk, nagyon kevés a sikeres projektek száma, és semmilyen átfogó rendszer nem létezik a probléma megoldására.

A tanulmányban a szlovákiai romák oktatási rendszerét, oktatásuk jellegzetességeit, nehézségeit, az ezzel kapcsolatos identitás- és nyelvi problémákat, illetve a hátrányos megkülönböztetést, elkülönítést tárgyalom. Összefoglalom a romák műveltségi színvonalát és az oktatási rendszerben való szerepüket. Az óvodáktól a nulladik osztályon át az alap-, kisegítő és középiskoláig tartó tanulmányaikra is kitérek. Ezenkívül elkerülhetetlen a cigány családok és az oktatási intézmények közötti konfliktus okainak vizsgálata is, ezért az integráció és az oktatás kölcsönös viszonyának fontosságára és a cigányság integrációjának lényegére is rámutatok. A társadalmi-szociális helyzethez mérten szükség van a tárgyilagos tájékoztatásra és a megvalósítható megoldások keresésére.

 

  1. A romák oktatásának jellegzetességei, nehézségei

A szlovák közoktatás egyik legkényesebb pontja a romák kilátástalan helyzete, ami oktatáson kívüli területeket, vagyis a romák társadalmi és politikai helyzetét is érinti, továbbá a többség-kisebbség viszonyára is hatással van. A helyzetet súlyosbítja, hogy az országon belül egyes politikai körök a cigány kisebbséggel kapcsolatos hiányosságokat kívánják ürügyként használni saját nemzetiségi politikájukban. Az elmúlt évtizedekben a cigányság kulturális-intellektuális fórumai nem sokat fejlődtek, nem csoda, hogy társadalmi beilleszkedésük a mai napig megoldatlan. A cigányság alcsoportjai közötti feszültségek pedig tovább súlyosbítják ezt az állapotot.

Az oktatási rendszer alapvető megváltoztatása nélkül a roma gyerekek továbbra is képzetlenek maradnak. Ez sérti a kisebbségi jogokat és negatív hatással van az egész társadalomra, mert az országnak képesítetlen embereket kell eltartania. Továbbá – természetesen – semmi értelme sincs annak, hogy az állam polgárait a társadalom perifériáján és elmaradottságban tartsa. (Vašečka 2003) Az országban jelentős tényező a roma gyerekek magas bukási és kiesési aránya az oktatási rendszerből.

 

  1. táblázat. Az osztályt ismétlő összes és a hátrányos helyzetű diákok száma Szlovákia egyes megyéin belül
Forrás: Pedagógiai Módszertani Központ, Eperjes (Metodicko-pedagogické centrum Prešov – MPC)

Forrás: Pedagógiai Módszertani Központ, Eperjes (Metodicko-pedagogické centrum Prešov – MPC)

 

Az osztályismétlés és bukás jellemző oka szociális természetű, mert olyan jelentős mértékű a szegénység a roma népesség meghatározó körében, hogy a gyerekeknek gyakran az iskolához szükséges alapvető ruházatot és tananyagokat, utazást stb. se tudják biztosítani. A romák oktatásánál szélesebb problémavilággal kell szembesülni, figyelembe kell venni azt a sajátos problémahátteret (családi szocializáció, nyelvi hátrány, szociális helyzet, tanulási motiváció hiánya, hátrányos megkülönböztetés, a szülők kapcsolata az iskolához és az iskolázottsághoz, a pedagógiai gyakorlat hiánya stb.), amely előidézi a roma gyerekek iskolai eredménytelenségének gyakoriságát.

 

1.1. Az „identitásprobléma” mint az iskolai sikertelenség gyakori okozója

Közép-Kelet-Európában, így Szlovákiában is elterjedt gyakorlat a roma gyerekek hátrányos megkülönböztetése, iskolai elkülönítése szegregált iskolákba vagy osztályokba. Ez az elkülönítés leggyakrabban a szellemi fogyatékosok számára fenntartott oktatási intézményekbe való átirányítást jelenti. Ami önmagában nemcsak szegregációt eredményez, hanem identitásproblémát is okoz, mert szellemi fogyatékosnak minősíti a roma gyerekek jelentős részét, amivel elvágja a továbbtanulás esélyeit. (Mayer 2003, 63. p.)

Ahhoz, hogy megismerjük a roma származású gyerekek iskolai beilleszkedésének nehézségeit, illetve elsősorban annak tényleges okait, meg kell ismernünk mindazokat a külső és belső tényezőket, amelyek a jelenlegi – mondhatni katasztrofális – helyzethez vezettek.

Úgy gondolom, megkerülhetetlen a roma identitás kérdése, de legfőként a belső identitásválság. Számtalan iskolai kudarc mögött ezt a jelenséget figyelhetjük meg a leggyakrabban, épp ezért célszerű ezt a tényezőt külön vizsgálni. A roma gyerekek rengeteg tapasztalattal rendelkeznek arról, mit jelent olyan országban élni, ahol megvetett, sztereotípiákkal sújtott, elnyomott kisebbség tagjaiként vannak elkönyvelve. Mély nyomot hagynak bennük azok a negatív tapasztalatok, amelyek iskolai, mindennapi életüket kísérik, amelyek baráti vagy akár párkapcsolataikra is hatással vannak.

A szociálpszichológiai teória szerint a szociális identitás fejlődése, ezen belül az etnikai identitás változása az a folyamat, amely során az etnikai kisebbségi személy megérti és elfogadja, hogy az adott etnikai csoporthoz tartozik. Ez a tudatosodási folyamat fokozatos, és jellemzően a serdülőkor végére befejeződik. A folyamat fontos része, hogy az illető milyen értéket párosít ahhoz a közösséghez, amelyhez ő maga is tartozik. S itt felmerül a kérdés, vajon képes-e pozitív identitást kialakítani saját közösségéhez, vagy – a külső fenyegetés miatt – negatív jegyekkel ruházza fel ezt a kisebbséget, aminek eredménye a negatív önmeghatározás, a negatív identitás, és saját közösségének elutasítása. Az etnikai identitás kialakulását alapvetően az a stigma befolyásolja, amellyel a többségi társadalom a romákat sújtja. „A stigma olyan viszony, mely egy jellemvonás és egy sztereotípia között áll fenn.” (Goffman 1981, 184. p.)

A kívülről kapott negatív kép elkerülhetetlenül valamifajta reakciót vált ki az érintettekből – adott esetben azokból a roma serdülőkből, akik éppen abban az életkorban vannak, amikor identitásuk formálódik, megszilárdul. Ha a roma gyerekek a mindennapjaikban averzív viselkedési formával találkoznak, nehezen elképzelhető, hogy a saját, többségitől eltérő származási csoporttal való büszke azonosulást választják. A mindennapi tapasztalatok is nagymértékben hozzájárulnak az etnikai identitás kialakulásához, és ezek a tapasztalatok többnyire arról árulkodnak, hogy a kisebbségi személy számára korlátozottak a választási lehetőségek, nem jut hozzá olyan szolgáltatásokhoz, gyakorlatokhoz, amelyekhez többségi társadalom tagjai hozzáférnek. Az etnikai csoporttal szembeni előítélet, amelyet a kisebbséghez tartozó akár személyes, akár intézményes szinten megtapasztal, olyan veszélyt jelent, amely a kisebbségi csoport-hovatartozást tudatosíthatja. Az effajta fenyegetés az adott etnikai csoport tagjának egész személyiségét érinti, hiszen a testével is megjelölt, faji kisebbségként észlelt személy számára lehetetlenség kimenekülni abból a csoportból, amely nagyrészt a kívülről érkező kategorizáció terméke. (Neményi 2007) „Az etnikai kisebbséghez tartozó gyerekek identitásának fejlődésével kapcsolatos kutatások rámutatnak, hogy éppen a sztereotípiák, előítéletek, a diszkrimináció járulnak hozzá annak a korai tudatosodásához, hogy a gyermek egy stigmatizált csoport tagja, akivel szemben az oktatási rendszer nem is támaszt magas elvárásokat.” (Neményi 2007)

Azon etnikai csoport tagjai, akik rendszeresen megélik, hogy nem individuumként, hanem egy általánosított, sztereotipizált csoport tagjaiként vannak kezelve, akarva-akaratlanul beépítik a többség által sugallt képet a saját megítélésükbe. A sztereotípia fenyegetésére adott válasz a sztereotípia-szorongás (Steel–Aronson 1995), amikor már nem csak a személyre szóló megítélés gátolja a sztereotípia által sújtott személy kibontakozását. A sztereotípia-szorongás tehát egy olyan önmagát beteljesítő jóslat, ami a roma tanulók gyenge iskolai eredményekben mutatkozhat meg.

 

1.2. A roma származású diákok nyelvi hátránya

Az oktatási rendszer szempontjából van még egy jelentős hátráltató tényező, nevezetesen az adott roma népesség nyelvhasználata. Ez a nyelvi hátrány nyilván csak azokra a roma gyerekekre vonatkozik, akik nem teljesen integrálódtak a társadalomba és az államnyelvet sem ismerik, vagy történetesen kétnyelvűek (romanes–szlovák vagy romanes–magyar), de kétnyelvűségük ellenére sem rendelkeznek az iskolakezdéshez szükséges szókinccsel. Az ország déli és keleti határvidékein vannak romák, akik háromnyelvűek (romanes, szlovák, magyar vagy romanes és ukrán/rutén). Ennek következménye, hogy a gyerekek ugyan jól beszélik a többségi oktatás nyelvét, de gyakran nyelvi nehézségeik vannak amiatt, hogy egyik nyelvet sem beszélik tökéletesen. (Mayer 2003, 60–61. p.) Vagyis beszélik a többségi oktatás nyelvét, de bizonyára gyengébben, mint azok a gyerekek, akik szlovák vagy magyar anyanyelvűek.

A roma anyanyelvű gyerekek iskolai helyzete rejtett problémának látszik, mert nagyon ritkán tesznek róla említést: „Míg a szlovákiai magyar média sokszor hangsúlyozza az anyanyelvű oktatás fontosságát – a szlovákiai magyarok viszonylatában –, arról, hogy a roma anyanyelvű gyerekeknek milyen gondjaik vannak a magyar vagy a szlovák iskolába lépéskor, nem szokás beszélni. Elképzelhető, hogy maguk a romák sem nagyon beszélnek erről, elfogadják, hogy gyermekeik kisegítő iskolába járnak, s talán nem is tudatosul bennük, hogy ez sokszor nem a gyerekek értelmi képessége miatt van így, hanem azért, mert nem ismerik a tanítás nyelvét. Arra is van példa, hogy a szülők inkább örülnek annak, hogy a gyereküknek nem kell sokat tanulnia, lévén a kisegítő iskolában kevesebb a tantárgy, alacsonyabb a követelményszint (Pintér Tibor személyes közlése a Dunaszerdahely melletti Malomhely romatelepén folytatott terepmunkája alapján.)” – (Lanstyák 2010, 40. p.) Lemaradásuk mértéke akkor tűnik igazán nagynak, ha figyelembe vesszük, hogy még a magyar vagy szlovák anyanyelvű roma tanulók is problémákkal küzdenek. A roma gyerekek a magyar vagy szlovák nyelvnek csak olyan dialektusait ismerik és használják, melyeket tanáraik nem értenek és a többség által nem elfogadottak. (Prikryl)

A Szlovákiában élő nemzeti és etnikai kisebbségek közül egyedül a romák számára nem készült el anyanyelven akkreditált oktatási tervezet. Ráadásul olyan akkreditált tanárképzés sem létezik, ahol a kisebbségi nyelvet beszélő tanárok vehetnének részt az oktatásban.

Szlovákiában a minőségi képzést megcélzó reformok nem érintik a roma gyerekeket, ezt mutatja az is, hogy a roma gyerekeknek nincs lehetőségük anyanyelvi közoktatási képzésben részesülni annak ellenére, hogy a kisebbségi nyelven történő oktatást az alkotmányos jogszabályok szavatolják. Az anyanyelven történő képzéshez való alkotmányos jogot az alap- és középiskolák rendszeréről szóló, 350/1994. Tt. számú törvény biztosítja, amely minden nemzeti kisebbség számára, így a romák számára is érvényes kéne, hogy legyen. A következő tényezők függvényében ez máig nem valósult meg:

  • A romák 1991-ig csak mint „szociálisan rászoruló polgárok csoportja” voltak nyilvántartva.
  • Nincs kiépítve a roma tanítású iskolák hálózata.
  • Kétségek merültek fel a roma nyelv törvénybe iktatásával.
  • Kétségek merültek fel a roma nyelvű képzés szükségességével kapcsolatban.
  • A romák részéről is kétségek merültek fel a roma nyelv használatával kapcsolatosan.

A kisebbségi oktatás, amely nem feltétlenül jelent kisebbségi nyelven nyújtott képzést, régóta fennálló probléma Szlovákiában: a roma tanulókat számtalan esetben felzárkóztató osztályokban helyezték el ahelyett, hogy tényleges kisebbségi képzésben részesítették volna őket.

Statisztikai adatok állnak rendelkezésre arról, hogy szlovákiai romák – azok, akik nem asszimilálódtak a többségi társadalomba – kb. 70 százaléka használja a roma nyelvet anyanyelveként. Ám ennek ellenére az 1994-ben a statisztikai hivatal által végzett Romák 1994-ben című felmérés eredménye a roma nyelv oktatásban való bevezetése ellen érvel. A felmérés megállapítása szerint a romák véleménye a roma nyelv használatáról inkább negatív. Az említett kutatás alapján a roma válaszadók 11 százaléka vélekedett úgy, hogy azt szeretné, ha az alapiskolában az összes tantárgyat roma nyelven tanítanák, 33 százaléka csak néhány tantárgy roma nyelven való tanítása mellett foglalt állást és 45 százalék úgy gondolta, hogy egyetlen tantárgyat sem kellene roma nyelven oktatni. A tény, hogy a romák részéről sincs nagy igény az anyanyelvükön való oktatásra, még inkább megnehezíti a tárgyalt problémakört és megoldáshoz sehogy nem vezet. (Vašečka 2003, 47–49. p.) Így nem marad más választásuk, mint az államnyelv elsajátítása, ami véleményem szerint pozitív változást hozhat oktatásukat illetően, mivel maga a roma nyelven való oktatás és az ezzel összefüggő kulturális hátrány csak determinálja a roma gyermekek iskolai teljesítményét és akadályozza optimális fejlődésüket.

 

1.3. Hátrányos megkülönböztetés, elkülönítés

Az oktatási intézményekben az ösztönös vagy tudatos kirekesztés leggyakoribb lehetséges módszerei a következők lehetnek:

  • szegregációs képzés azonos iskolán belül különböző osztályokban;
  • településen belüli elkülönítéssel;
  • a roma tanulók speciális iskolákba való kiszorításával.

Jelen vannak azonban egészen kezdetlenes formái is a szegregációnak: külön étkeztetés, külön szünetek, és külön evőeszközök a menzán. A felsorolt elkülönítési formák felett az iskola vezetése és a fenntartó önkormányzat rendszerint szemet hunynak, mintha mi sem történne. Ezáltal hatalmas elkülönítési nyomás nehezedik a roma diákokra, ami ellen próbálnak, de esélyük sincs védekezni, míg a jogvédő szervezetek közbe nem lépnek. A nemzetközi jogvédő szervezet 2006 óta kíséri figyelemmel a szlovákiai romák helyzetét, rendszeresen jelentéseket készít a szlovákiai állapotokról. Leginkább azt nehezményezik, hogy a roma gyerekeket gyakran erővel és válogatás nélkül kényszerítik gyengébb képességű gyerekek számára létrehozott osztályokba. A jelentéseikből kitűnik az is, hogy a roma gyerekeknek nyújtott oktatás sok esetben nem azonos a többi tanulónak nyújtott oktatás színvonalával. Minden évfolyamban több osztályt indítanak. A gyakorlatban az iskola vezetése – szülői nyomásra (is) – az iskolai eredmények alapján sorolja osztályokba a gyerekeket. A roma gyerekeket szinte kizárólag a leggyengébb osztályba helyezik, annak ellenére, hogy teljesítményük ezt nem mindig igazolja. Így nemcsak etnikai alapú elkülönítés valósul meg, hanem a „rossz tanuló”, gyenge képességű címkét is megkapják a roma gyerekek. (Mayer 2003, 62–63. p.)

 

2. A roma műveltség színvonala

A legutóbbi népszámlálási adatok szerint alapfokú végzetséggel 1477 roma fiatal rendelkezik, ami a magát romának valló lakosok számának (107 200) 13,77%-a. Magyar származású alapiskolások száma 2011-ben: 34 203, a szlovákoké: 370 349. Szakközépiskolát 2011-ben csupán 68 roma gyerek fejezett be, gimnáziumban 14, konzervatóriumban pusztán 1 roma származású diák végzett. Szlovákiai egyetemen, főiskolán 2011-ben roma gyerek nem diplomázott.

A szegregált településeken élő romák közt van a legtöbb műveletlen és írástudatlan. A roma telepeken épp ezért élvez elsőbbséget az alapvető műveltségre való törekvés.

A statisztikai eredményeket vizsgálva hangsúlyozni kell azt a tényt, hogy a statisztikai és a valós iskolai végzettség adatai nagyban eltérhetnek. A romák iskolai végzettségének szintje tükrözi az oktatási folyamat eddigi eredményét. A romák életminősége és társadalmi helyzetének javítása ugyanakkor az iskolai végzettségüktől is függ.

A rendszerváltás időszakához képest ma több roma végzi el az általános iskolát, tanul érettségit adó középiskolában és kerül be a felsőoktatásba, de a többségi társadalom és a romák közötti távolság egy évtized alatt semmit sem csökkent.

 

  1. táblázat. Romák oktatásbeli műveltsége Szlovákiában 1991-ben és 2001-ben
sipos2

Forrás: Szlovák Statisztikai Hivatal

 

Ahhoz, hogy a romák iskolai végzettségét emelni tudjuk, az oktatási rendszernek szüksége van a tartalmi formák és módszerek feltételeinek megteremtésére, figyelembe véve a roma kisebbség sajátosságait. Ami leginkább befolyásolja az alacsony iskolai végzettségüket és gátolja fejlődésüket, az az etnikumon belüli értékek, köztük az oktatás fontosságának szubjektív értelmezése, mivel jelenlegi életstratégiájuk elsősorban csak a túlélésre összpontosul.

Az iskoláknak, illetve az iskolarendszernek meg kell változtatnia a romák hátrányos képzési struktúráját. A gyakorlatban bebizonyosodott, hogy kellő pedagógiai hozzáállással a roma tanulók képesek nagyon jó eredményeket elérni. Megfelelő körülmények között a legtöbb gyerek esélyt kap arra, hogy megközelítse a szellemi fejlődés normális szintjének elérését. A pozitív változásokat leginkább a roma problematikában tájékozott iskolákban és a megfelelően képzett tanárokban látom. De sajnos a rendszerváltás után huszonöt évvel sem változott sokat a szlovákiai oktatási rendszer, mert még mindig nem elég felkészült a romák oktatási sajátosságaira, továbbra is érzékelni lehet az iskola világában megjelenő diszkriminatív tendenciákat, szegregált iskolák és osztályok jelenlétét, melyek megakadályozzák a kölcsönös megismerés esélyét, a különbségek megértését és a probléma megoldásának előmozdítását. Az Open Society Institute (OSI) képviselőinek 2001-es jelentése, melyet az EU intézményei számára készítettek, felhívja a figyelmet a roma diákok iskolarendszerbeli kirekesztésének számos formájára:

– az iskolavezetés diszkriminatív hozzáállására;

– az oktatási rendszer készítői figyelmen kívül hagyják sok roma gyermek nyelvi, kulturális és társadalmi helyzetének különbségeit;

– a roma gyerekek értelmi fogyatékosok számára fenntartott iskolákba való áthelyezésére.

Az OSI jelentése a szlovák kormányt is erősen bírálja a roma gyerekek számára létrehozott speciális osztályokért és az anyanyelv jogérvényesítésének megvonása miatt – az anyanyelv használatához és az anyanyelvi oktatáshoz való jog ugyanis a legalapvetőbb jogok közé tartozik. A tapasztalat sajnos a jogérvényesítés ellenkezőjét mutatja, mert Szlovákia (és a többi posztkommunista ország) egyik legnagyobb problémája véleményem szerint a roma gyerekek oktatáshoz való hozzáférésének nehéz volta. Az általam tanulmányozott felmérések és irodalom is azt mutatják, hogy a roma gyerekek esélyegyenlőtlenségére a következő tényezők vannak hatással:

– A tantervek és a tanítási módszerek főleg a többségi lakosság értékeit és elvárásait tükrözik.

– A tanárok nincsenek felkészülve, hogy megbirkózzanak egy multikulturális osztályban való oktatással.

– A roma gyerekek nem elég felkészültek, hogy megértsék a tanárok hivatalos nyelven történő utasításait, és nem rendelkeznek az oktatásra összpontosító pozitív példákkal.

– Az iskolák a romák lakta faluktól, településektől néha nagyon távol találhatók, ami a roma családok számára, tekintve alacsony társadalmi és gazdasági státuszukat, nagy akadályt jelent.

A roma tanulók hagyományos iskolai oktatásának sikertelensége miatt jelentős változásokra van szükség a jelenlegi iskolarendszerben. A legfontosabb lépés az, hogy mindenki számára javítsák az oktatáshoz való hozzáférést. A Roma Human Development Project kutatásainak eredményei megerősítették, hogy a romák nem akarnak semmilyen módon elszigetelten élni a többségi társadalomtól, sőt azt szeretnék, ha gyermekeik ugyanabba az iskolába járnának, mint a nem roma gyerekek, nem akarják, hogy a gyermekeiket bármilyen módon kizárják az oktatási rendszerből. Az egész oktatási rendszernek minőségi változáson kell átesnie az oktatás nagyobb egyetemessége felé, hogy képes legyen rugalmasan reagálni a munkaerő-piaci követelményeknek.

Az iskola alapvető célja a cigány tanulókkal kapcsolatosan az, hogy a gyermekek olyan fejlesztésben részesüljenek, amely segíti társadalmi integrációjukat, erősíti identitástudatukat, és az alapfokú iskolai bizonyítvány megszerzése után kellő továbbtanulási eséllyel bocsátja el őket. Szlovákia ezt 1991-ben olyan kormányzati programban fogadta el, ami a romák iskolázási helyzetének javítását tűzte ki célul. Akkori becslések szerint a roma gyermekek mintegy 70%-a speciális (kisegítő) iskolában tanult. Évente mintegy 30 fiatal érettségizett, a felsőoktatásban pedig egyáltalán nem volt roma hallgató. A mai adatok szerint sokat javultak a romák oktatási mutatói, de még mindig nem mondhatóak optimálisnak.

 

  1. táblázat. Romák oktatásbeli műveltsége Szlovákiában 2011-ben
Forrás: Szlovák Statisztikai Hivatal

Forrás: Szlovák Statisztikai Hivatal

 

3. Romák az oktatási rendszerben

 

3.1. Speciális (kisegítő) iskolák

A roma tanulók iskolai szegregációja hosszú évek óta megszokott módja, hogy szocializációs hiányosságaikra hivatkozva már beiratkozásnál különválasszák és szellemi fogyatékosok vagy tanulási nehézségekkel küzdő gyerekek számára fenntartott iskolába történő átirányításon keresztül kisegítő osztályokba sorolják őket. A kisegítőkbe járó tanulók száma a hatvanas évek elejétől, a diákok egyre teljesebb körű beiskolázásával a nyolcvanas, kilencvenes évek végéig folyamatosan gyarapodott. 2001-ben Szlovákia tanulóinak 3,1%-a járt kisegítő iskolába, a roma tanulók esetében ez az arány 62,4% volt.

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a kisegítő iskola a roma gyerekek és mindazok számára, akiknek ottléte nem indokolt, zsákutcát jelent. Az ott végző gyerekek nem fejezik be az alapiskolát, így továbbtanulásuk csak speciális középiskolában lehetséges, esélyt nem kapva arra, hogy normál középiskolai érettségiben részesüljenek. (Mayer 2003, 65–66. p.) A roma gyerekek komoly nehézségekkel szembesülnek az általános iskolába kerüléskor. A hátráltató tényezők, illetve az iskolai rendszer diszkriminatív jellege miatt háromnegyedük kerül a szellemi fogyatékosok számára fenntartott speciális iskolákba annak ellenére, hogy jellemzően nem szellemi fogyatékos gyerekekről van szó.

A nyelvi és szociális hátrányok mellett a szegregáció gyakorlata is hozzájárul a roma tanulók szellemi fogyatékosok számára fenntartott iskolákban történő elkülönítéséhez. A speciális iskoláknak érdekük, hogy minél több gyereket toborozzanak, hiszen tanulólétszám alapján kapnak állami támogatást, ami magasabb a normál iskolák fejkvótáinál. Ezzel összefügg a speciális iskolák számának folyamatos növekedése: Szlovákiában 1991-ben 111 speciális iskola volt, 2006-ban 242, 2014-ben pedig 379 (ehhez még hozzá kell számolni a normál iskolákban kialakított speciális osztályokat, ilyenekből 2014-ben 328 volt).

A speciális iskolába történő besorolást megelőzően a gyerekeknek pszichológiai-pedagógiai vizsgálaton kell átesniük, ahol IQ-tesztet kell kitölteniük. Bizonyított, hogy az IQ-teszt nyelvileg és kulturálisan „elfogult”, tehát azok, akik nem az adott kultúrában nevelkedtek fel vagy nem anyanyelvükön töltik ki a tesztet, a többiekkel szemben hátrányban vannak. (Mayer 2003, 67. p.) A roma diákok általában határeset kategóriában teljesítik ezeket a teszteket, ennek ellenére a gyakorlat az, ha nem roma tanuló teszteredménye határeset, akkor normál tanrendű általános iskolai felvételét javasolják, a roma gyerekeket pedig speciális iskolába irányítják. Az Európai Roma Jogok Központjának munkatársai arra hívják fel a figyelmet, hogy a speciális iskolákban sok olyan roma gyereket találtak, akiknek az IQ-ja ráadásul magasan az átlag feletti volt. Ezekben az esetekben az iskolaigazgatók a gyerek speciális iskolába való íratását magatartási zavarral magyarázták. Ami több szempontból is aggályos, mert ha valóban magatartási zavarral küszködik a diák, úgy más iskolatípusba kellene járnia, másrészt etnikai szegregációt eredményez. (Mayer 2003)

Szlovákiában a szegregáció hivatalosan jogellenes, az oktatási intézmények falain belül mégis jelen van. A rendszerváltás óta folyó kutatások szerint a roma gyerekek szegregációja különféle iskolákban vagy osztályokban rendszeressé vált. A fogyatékkal élők számára létrehozott speciális iskolákban vagy osztályokban a romák felülreprezentáltak, amit javarészt az iskolaérettségi szakértők vizsgálatai igazolnak. A szakértői bizottságok nem látják el elegendő információval a roma szülőket, ami szükséges lenne ahhoz, hogy annak fényében tájékozottan adják beleegyezésüket a gyermekük ilyen osztályban vagy iskolában történő elhelyezéséhez. Ez pedig alapvető fontosságú, mert a szülőknek írásbeli beleegyezésüket kell adniuk a szakértői bizottság döntéséhez, ami ellen egyébként fellebbezni tudnának. A vizsgálatokon határesetnek minősített gyerekeket szellemi fogyatékosnak tartani nem megalapozott döntés. A legtöbb, ami ezekről a gyerekekről elmondható, hogy nem iskolaérettek. A szegregáció és diszkrimináció megszüntetésének egy fontos lépcsőfoka lehetne, ha az IQ-tesztet felcserélnék egy kulturális és nyelvi szocializáció által kevésbé befolyásolt teszttel. A gyakorlat szerint 2-3 perc alatt döntenek egy-egy gyerek sorsáról a bizottságok, a rossz döntésnek tehát beláthatatlan, egy életen át tartó következményei vannak, ennek ellenére mindmáig nagyon egyszerűen és sablonszerűen működnek ezek a bizottsági döntések.

 

3.2. Előkészítő (nulladik) osztály

Szlovákiában 1991-ben kormányzati kezdeményezésére indult az úgynevezett „nulladik osztály” kísérlet. Olyan gyerekek vettek részt az iskola-előkészítőben, akik hátrányos társadalmi-gazdasági környezetben élnek, betöltötték hatodik életévüket és a pszichológus szerint nem elég iskolaérettek. Országszerte csak az 1996/1997-es tanévben indították, ahol a roma gyerekek aránya viszonylag magas volt. Ugyanakkor, annak ellenére, hogy a program sikeres volt, csak kísérleti stádiumban működött, ami azt jelenti, hogy finanszírozása évről évre történt, aztán 4 évre megvontak tőle minden anyagi támogatást. Majd 2000-ben indították újra a programot, akkor már „előkészítő osztályok” néven. A program azzal a céllal készült, hogy felzárkóztassa és felkészítse az iskolaköteles gyermekeket az 1. osztály feladatainak elvégzésére, mert a kutatások azt mutatták, hogy a nulladik osztályt végzett gyermekek könnyebben veszik az akadályokat és könnyebben végzik el az első osztályt.

A beíratott gyermekeket iskolapszichológus is vizsgálja, aki ha korainak ítéli meg a gyermek iskolakezdését, halasztást javasol. Ilyen esetben az oktatási törvény szerint az iskolaköteles gyerekek szülőjének két lehetősége van: gyermekét visszaviszi az óvodába, vagy az iskola előkészítő (nulladik) évfolyamába járatja. Az előkészítő osztályok a gyermekkel az alacsony létszámnak köszönhetően családias környezetben foglalkoznak. A kis létszámú osztályok lehetőséget adnak az egyéni foglalkozásra. Szorosan együttműködnek az iskolapszichológussal és gyógypedagógusokkal. Így egyénenként könnyebben fel tudják térképezni, melyik az a terület, ahol az illető kisdiák segítségre szorul, és milyen képességeket szükséges fejleszteni. Az előkészítő osztályok nagyon nagy előnyt jelentenek, mivel a roma gyerekek jelentős része nem jár óvodába, így rendszerint lemaradnak mindazon nevelésről és iskolai életre való felkészítésről, melyet az óvoda biztosíthatna számukra.

A hátrányos körülményekből érkező gyerekek nem eléggé felkészültek arra, hogy maradéktalanul eleget tegyenek az iskolai követelményeknek. Éppen ezért gyakran az alapiskola pedagógusára hárul a nevelőnő feladatainak elvégzése is. Ezek a többletfeladatok csak nehezítik a pedagógusok teendőjét. Az előkészítő osztályok működtetése több szempontból is hasznos, részben segíti a gyerekek szocializációját, másfelől pedig hozzájárul a nyelvi problémáik leküzdéséhez. De nemcsak a gyerekek tanulásán segített, a pedagógusok munkáját is megkönnyítette azáltal, hogy az első osztályos tananyagot részeire bontva tulajdonképpen két tanév leforgása alatt sajátíthatták el a tanulók. Mivelhogy a hagyományos iskolai rendszerben kevesebb idő jut az előírt tananyag átvételére, gyakran előfordul, hogy az elsősök nem tanulnak meg tökéletesen írni és olvasni. A gyerekek ezeket a hiányosságaikat később nehezen pótolják, a nulladik osztály intézménye azonban ezt a hátrányt is lefaraghatja. (Hapalová–Daniel 2008, 9–10)

 

  1. táblázat. Nulladik osztályba járók száma iskolatípusok szerint, 2003/2004–2009/2010
Forrás: Oktatási, Információs és Prognosztikai Intézet (Ústav informácií a prognóz školstva – UIPŠ)

Forrás: Oktatási, Információs és Prognosztikai Intézet (Ústav informácií a prognóz školstva – UIPŠ)

 

3.3. Óvodák

A roma gyerekek óvodáztatásának kérdése régóta napirenden van, nemcsak pedagógiai, hanem politikai berkekben is. Mindazok, akik a témában jártasak, gondolok itt elsősorban a szociológusokra, valamint a gyakorló pedagógusokra, egyetértenek abban, hogy az óvodai nevelésben való részvétel egyfajta ugródeszkaként szolgál az általános iskolához, illetve a sikeres iskolai szerepléshez. A nevelő óvónő és mindemellett az óvoda mint nevelési és oktatási intézmény szerepe a roma gyerekek esetében kiváltképpen fontos, mivel szocializációjuk hiányosságából következően sok minden hiányzik a nevelésükből, s ezek pótlása nélkül az iskolai integrálódás, valamint a társadalmi esélyegyenlőtlenségek csökkentése még nehezebbé válik.

Az óvoda jelentős szerepet játszik az államnyelv helyes elsajátításában, begyakoroltatásában, abban, hogy a nyelvi nehézségekből adódó hátrányok csökkenjenek, hogy megszokják a rendszeres tevékenységeket és egyúttal átvegyék a szociális sémákat, amelyek az iskola zavartalan elvégzésének szempontjából kulcsfontosságúak. A roma gyerekek óvodáztatásának egyik célja a rendszerességre való szoktatás, a szókincs fejlesztése, a szabályok elsajátítása, játékokkal való megismerkedés, tehát általában az iskolai életre való felkészítés. Ennek egyetlen akadálya az, hogy a roma gyerekek nem látogatják az óvoda intézményét, aminek lehetséges magyarázata a roma családok hátrányos anyagi helyzete és a szegregált településektől távol eső óvodák. A távolság és az óvodához szükséges anyagi háttér csak egy újabb barikádot jelent számukra. Sok helyen szükséges lenne az óvodai férőhelyek bővítésére, továbbá különféle támogatásokra a hátrányos helyzetű rétegek számára ahhoz, hogy rendszeresen óvodáztatni tudják gyerekeiket. Ilyen lehetne az ingyenes óvodai étkezés garantálása, vagy óvodáztatási segély biztosítása, ruházat vásárlására. Valamint javítani kellene a szülők és óvoda közti kommunikáción. Ehhez hatékony segítséget jelentene az is, ha a nevelők nagyobb szerepet kapnának a gyerekek óvodáztatásának előkészítésében.

Az óvodák száma 1988 és 1995 között 4042-ről 3321-re csökkent, 2011-ben már csak 2743 óvoda volt az országban. Az óvodát látogató gyerekek száma az elmúlt évtizedben jelentősen nem csökkent, ám az egyébként is alulreprezentált roma gyerekek száma több mint a felére csökkent: arányuk 2004-ben 0,79% volt, 2012-ben 0,36%.

 

  1. táblázat. Roma óvodások százalékos aránya a 2003/2004-es tanévben
Forrás: Oktatási Információs és Prognosztikai Intézet (Ústav informácií a prognóz školstva – ÚIPŠ)

Forrás: Oktatási Információs és Prognosztikai Intézet (Ústav informácií a prognóz školstva – ÚIPŠ)

6. táblázat. Roma óvodások százalékos aránya a 2011/2012-es tanévben

Forrás: ÚIPŠ

Forrás: ÚIPŠ

 

Az óvodának kiváltképpen nagy jelentősége van a hátrányos szocio-kulturális helyzetből származó gyerekek számára, legyenek romák, vagy sem. Ezért szükség van olyan módszerekre, amik arra motiválják ezeket a családokat, hogy gyerekeiket óvodába írassák. Leggyakrabban a következő a módszereket használják arra, hogy az óvodába csalogassák a roma gyerekeket:

– Nyílt napokat tartanak nem csak a gyerekek, hanem a szülők számára is.

– Ünnepek alkalmával tartott műsorokban együtt szerepelnek roma és nem roma gyerekek. Az óvodák efféle hozzáállása pozitívan hat a roma és nem roma szülők egymás közötti kapcsolatára.

– Az ünnepek alkalmával a szülők láthatják gyermekük fejlődését. Ez a tény nagyban hozzájárul ahhoz, hogy szívesen járassák gyermekeiket az adott óvodába.

– Helyenként családlátogatások történnek nemcsak az új, hanem a régi óvodások családjánál is. Ez segíti a családok és az óvodák közötti hatékonyabb kapcsolat kialakulását és fenntartását.

– A fogadóórákon kívül is szívesen látják a szülőket, alkalmazkodva a családok különféle életritmusához.

– Némely óvodában rendszeresen informálják a szülőket a gyerekek előmeneteléről, ezzel is hangsúlyozva számukra az óvodáztatás fontosságát.

– A családok anyagi nehézségeinek csökkentése is sokat segíthet. Például vannak intézmények, ahol ingyen biztosítják a törölközőt és az ágyneműt a gyerekeknek, és azt helyben ki is tisztítják. (Szabó 2007)

 

3.4. A cigány családok és a nevelési-oktatási intézmények közötti konfliktus

A konfliktusok már az óvodakezdéssel, az óvodába járás időtartamával, vagyis a gyakori hiányzásokkal kezdődnek, mivel ahhoz, hogy sikeres iskolai előmenetellel rendelkezzenek, legkevesebb hároméves óvodai nevelésre lenne szükségük. Mindennek ellenére a roma gyerekek többsége átlagban csak egy évet tölt az óvodában, s még ekkor is rendszertelenül látogatja azt. Sokan közülük nem töltenek el annyi időt az óvodában, hogy az iskolakezdéshez szükséges ismeretekre szert tudjanak tenni.

A roma szülők nem tartják fontosnak gyerekeik óvodáztatását, mivel felfogásuk szerint a gyermek nevelése csakis a család dolga. Továbbá nem éreznek nagy bizalmat az óvodával szemben, féltik gyermekeiket, hiszen azok nem szeretik az óvodát, merthogy ellentétben az óvodával otthon azt tehetik, amihez kedvük van, nem ütköznek folyamatosan szabályokba, és nem találkoznak olyan feladatokkal, melyek teljesítésére nem képesek, s ezáltal az óvoda a folyamatos kudarcot jelent számukra.

Mindemellett nem elhanyagolandó, hogy a roma családok közt rendkívül magas a rossz szociális körülmények közt élők száma, ezért képtelenek az óvodába járáshoz szükséges anyagi javak előteremtésére. A roma családok alacsony szociális helyzete szorosan összefügg azzal a ténnyel, hogy gyakran olyan településen élnek, ahol egyáltalán nincs óvoda, vagy mindössze rosszul felszerelt, alacsony képesítésű nevelőket foglalkoztató óvodák várják a gyermekeket. (Fiáth 2002)

Az iskolakezdés szempontjából súlyos nehézségekhez vezethet, hogy a romák életére nem jellemző a szigorú időbeosztás, nem szokták meg az állandó napirend követését, vagyis teljesen másképp kezelik az időt, mint a nem roma családok. Egy ilyen családi közegben felnövő (előzőleg az óvodát nem látogató) roma kisgyermek számára hatalmas gondot jelent az iskolai időbeosztáshoz, a tanórák kötött rendjéhez való igazodás. Gondot jelent ezenkívül a roma családok körében támogatott, neveléssel kapcsolatos elképzelés a gyermek „szabadságáról”, mármint hogy a gyerek azt csinálhat, amit akar, valamint hogy meg kell neki adni mindent, amit kér. Ez az „egyedi gondoskodás” viszont oda vezet, hogy a gyermekben nem alakul ki elfogadható iskolai teljesítményekhez szükséges önkontroll, és mire a felső tagozatra kerül, agresszívvá, kezelhetetlenné válik.

A helyzeten csak ront az a tény, hogy a cigány közösségekben a gyerekek életéből kimarad a serdülőkor. A gyerekkorból való kilépés után felnőttproblémákkal (pl. házastársválasztás) találják szemben magukat, s ez egyfajta szerepkonfliktushoz vezet, és túlterhelést okoz: a személy környezete által túl sok kötelezettségnek van kitéve, így nem tud megfelelni mindegyiknek és szerepei között konfliktus lép fel. A gyermeknek nehéz egyszerre megfelelni az iskola és a szülő elvárásainak, ugyanis nem tudja kezelni a helyzetet, hogy otthon felnőttként viszonyulnak hozzá, de az iskolában még mindig gyerekként néznek rá, s ebből adódóan a tanár tiszteletére is képtelen.

A roma családok és az oktatási intézmények közti feszültség egyik fő forrása a nevelési célokról, nevelési feladatok megosztásáról való eltérő nézetek. (Forray–Hegedűs 2003) A nevelési-oktatási intézmények elsődleges feladatuknak tartják a gyerekek életre való felkészítését, aminek érdekében fontos nevelési feladatokat vesznek át a szülőktől, de e feladatok teljesítésének érdekében egyfajta együttműködést, segítséget is elvárnak tőlük. A roma szülők viszont ezzel ellentétben nem szánnak más szerepet az iskolának, pusztán olyan alapvető dolgok megtanítását, mint az írás és az olvasás. Saját értelmezésük, felfogásuk szerint az igazi élet az iskola falain kívül zajlik, így a család az egyedüli intézmény, amely előkészítheti a gyermeket az életre, sőt ha úgy adódik, tanítási időben is megszabhatja, mit csináljon a gyermek (pl. a kistestvérre vigyáz). A helyzet komolyságát jelzi, hogy sok szülő csak azért íratja iskolába gyermekét, mert fél az esetleges szankcióktól. Számtalan probléma adódik abból, hogy a roma családok és a pedagógusok nem ismerik egymást, ezáltal kölcsönös bizalmatlanság jellemzi kapcsolatukat, s ez a nagyon ritka és zavaros kapcsolattartás következményeire vezethető vissza. (Havas–Kemény–Liskó 2002) Kutatások kimutatták, hogy sokkal több probléma van azon gyermekek tanulása kapcsán, akiknek a szülei nincsenek napi kapcsolatban az oktatási intézménnyel, mint azokéval, akiknek szüleit és tanárait folyamatos egymás közötti kommunikáció jellemzi.

Az oktatási intézmények nem képesek a roma lakosság sajátos kultúrájából adódó, a normától eltérő viselkedési formák tolerálására. Az effajta elutasítás eredményeképp a cigány családokból nagyobb indulatokat vált ki, ha gyermeküket bármilyen gyanított vagy valós sérelem éri, arról nem is beszélve, hogy az olyan esetek száma, mikor a roma szülő a gyerekkel szemben a tanárnak adott volna igazat, minimális. Sokszor hajlamosak erőszakos módon fellépni a tanárokkal, így a tanárok nemcsak bizalmatlanokká válnak a szülőkkel szemben, hanem félnek is tőlük. De nyilvánvalóan az éremnek két oldala van. Mert akadnak pedagógusok, akik előítéletekkel viseltetnek a roma tanulókkal szemben, s előítéletüket nem is titkolják. Ennek következtében alakulnak ki olyan konfliktushelyzetek, amikor a roma szülőt nem engedik be az oktatási intézménybe – ami nem mondható megoldásnak, mi több, tovább rontja a szülő és az iskola közötti ellentéteket. Ezt csak nehezíti a roma lakosság rossz szociális helyzete és az, hogy az ország marginalizált területein élnek, ott tehát, ahol rosszul felszereltek az oktatási intézmények és magas az alacsony végzettségű tanárokat foglalkoztató iskolák száma. (Forray–Hegedűs 2003)

A roma szülők hátrányos anyagi helyzetük következtében képtelenek az iskolával járó költségek fizetésére, másrészt a lakásuk zsúfoltsága, a berendezési tárgyak szűkössége, a tankönyvek hiánya az otthoni tanulást képtelenséggé teszi. Ezekben a térségekben az önkormányzat nem tud nagyobb mértékben segíteni a rászoruló családokon, a többség rossz higiéniai körülmények közt él, s jellemző rájuk az alultápláltság. Ezek a gyerekek nem indulnak egyforma esélyekkel, és épp ez az oka a roma diákok gyakori hiányzásának, így pedig az iskolának sincs esélye a szóban forgó tanulók felzárkóztatásra. Az éhező gyermekeket egyébként sem könnyű rávenni, hogy a tanulásra koncentráljanak. 2005-ben a mulasztott órák csaknem egynegyedét (23,50%-át) a hátrányos helyzetű diákok mulasztásai tették ki.

 

  1. táblázat. Iskolai hiányzások 2005-ben megyei bontásban (mulasztott órák száma)
Forrás: MPC. ÖSSZDH: összes diák hiányzásai, HHDH: hátrányos helyzetű diákok hiányzásai

Forrás: MPC. ÖSSZDH: összes diák hiányzásai, HHDH: hátrányos helyzetű diákok hiányzásai

 

De nemcsak a hátrányos szociális helyzet alakíthatja negatívan a roma tanulók iskolai pályafutásának alakulását. Ugyanilyen tényező lehet a tanár-diák kapcsolat is, gondot okoz például, hogy a tanárok, nem ismerve az eltérő etnikai és kulturális sajátosságokkal rendelkező roma gyerekeket, nem alkalmasak a nevelésükre, oktatásukra. Nem tudják kezelni az osztályokon belüli konfliktusokat roma és nem roma gyerekek között, nem értik meg a roma gyerekek közléseit, illetve nem tudják magukat megértetni a roma tanulókkal. Ez a állandó kommunikációs szakadék vezet a gyermekek magatartásának korlátozhatatlanságához, továbbá ahhoz, hogy a gyerekek gyakran unatkoznak az órákon, vagy nem működnek együtt a tanárral.

Az eddig felsorakoztatott, roma kisebbségre jellemző ismertetőjegyek előítéleteket szülnek a többségi társadalomban a roma lakossággal szemben, s ez a sztereotípia hátrányos megkülönböztetéshez vezet. Az oktatási intézmények elutasító és kirekesztő légköre kihat a roma gyerekek tanulmányi eredményeire és sokszor szorongást idéz náluk elő. Szomorú, hogy gyakran maguk a pedagógusok sem mentesek az előítéletektől, mert ezzel nagyban hozzájárulnak a cigány gyerekek kortárs csoportokból való kirekesztéséhez. Hozzáértő pedagógiai közbelépés nélkül a kirekesztés a roma gyerekek szegregációjáig fajul. Így alacsonyabb teljesítményi színvonalat elváró, párhuzamosan alacsonyabb oktatási szintet biztosító homogén cigányosztályok jönnek létre, ahol a roma gyerekeket semmi sem motiválja arra, hogy jól teljesítsenek, vagyis felemelkedési esélyük jelentősen romlik, csaknem lehetetlenné válik.

 

3.5. Alap- és középiskolák

Ebben a fejezetben a cigány tanulók általános iskolai teljesítményével és az iskolák minőségével kapcsolatos adatokat foglalom össze, valamint a roma gyerekek általános iskolából való korai kimaradásának okait és továbbtanulási esélyeit vizsgálom. Az elmúlt mintegy huszonöt évben Szlovákiában lényeges változások történtek a közoktatási rendszerben, de sajnos semmi jel nem mutat arra, hogy a cigány tanulók szempontjából bármi változott volna.

A roma diákok megyék szerinti eloszlása egyenetlen: leginkább Kassa (39,95%) és Eperjes megyében (33,59%) felülreprezentáltak, míg Nagyszombat vagy Zsolna megyén belül arányuk körülbelül egytizede az imént említett keleti megyékének. A cigány tanulók arányában a térbeli különbségeken kívül jelentős eltéréseket tapasztalhatunk településtípusonként is. Minél távolabb helyezkedik el az iskola egy adott roma településtől, annál kisebb az esélye annak, hogy az azt látogató roma tanuló az ott folytatott tanulmányait be is fejezi.

 

  1. táblázat. Általános iskolát látogató hátrányos helyzetű diákok száma Szlovákia egyes megyéin belül
sipos8

Forrás: MPC

 

Szlovákia legutóbbi (2011-es) népszámlálási adatai szerint a 408 288 alapiskolásból 1477-et tüntettek fel szülei roma nemzetiségűnek. Az, hogy tényleg ilyen csekély volna a roma gyerekek általános iskolai aránya, több mint kétséges, de mivel adatvédelmi szempontokra hivatkozva az iskolai statisztikákban megszüntették a roma gyerekekre vonatkozó elkülönített adatgyűjtést, nem tudunk reális képet nyújtani tényleges számukról. Csak az eperjesi Pedagógiai Módszertani Központ (MPC) felméréseire és az Oktatási Információs és Prognosztikai Intézet (UIPŠ) kutatási eredményeire hivatkozhatunk, ahol a romák származásuk helyett mint hátrányos helyzetű diákok vannak feltüntetve.

Általánosságban kijelenthető, hogy a roma gyerekek később kezdik és jóval később vagy idő előtt fejezik be az általános iskolai oktatást. Az általános iskolában komoly probléma a beiratkozás elkerülése is. Ez főképp azokra a roma családokra jellemző, akik illegálisan dolgoznak és laknak valamelyik cigánytelepen. Mivel illegálisan vállalnak munkát, nem jelentkeznek be a helyi hatóságoknál. Emiatt gyerekeiket sem írathatják be az általános iskolába. (Mayer 2003, 68. p.) A szlovákiai jogszabályok szerint a tankötelezettség 16 éves korig áll fenn, de sajnos a roma gyerekeknek riasztóan nagy hányada eddig az életkorig nem fejezi be az általános iskolai tanulmányait. A roma családok iskoláztatási hagyományainak hiánya és más egyéb szocio-kulturális tényezők következtében a cigány gyerekeknek az átlagosnál lényegesen nagyobb a bukási arányuk, ami sokszor a hiányzással összefüggő osztályozhatatlanság eredménye. A roma tanulóknak jóval alacsonyabb a továbbtanulási arányuk az átlagnál, amit részben a továbbtanulással összefüggő magasabb költségek, részben a családon belüli döntések eltérő volta is magyaráz – a szülők különbözőképpen értékelik a megkezdett középiskola befejezésének valószínűségét, főleg akkor, ha általában is kisebb jelentőséget tulajdonítanak az iskolának. Ez utóbbi körülmény nyilván jelentős mértékben szubjektív, legalábbis statisztikailag nem mérhető tényezők alakítják. Ezeket a tényezőket befolyásolhatja a családok közvetlen környezete is, vagyis az a közeg, ahonnan az információkat kapják. Gettószerű tömbben biztos kevesebb olyan példa akad, ahol tanulással valaki sokra vitte, mint asszimilált környezetben.

Az általános iskola elvégzése után a továbbtanulásnak négy útja nyílik meg a roma gyerekek előtt: szakiskolai képzés (odborné učilište – OU), inas-szakközépiskola (stredné odborné učilište – SOU), szakközépiskola (stredná odborná škola – SOŠ), gimnázium (GIM).

 

  1. táblázat. Hátrányos helyzetű diákok középiskolai továbbtanulása megyei bontásban
Forrás: MPC. OU: szakiskolai képzés, SOU: inas-szakközépiskola, SOŠ: szakközépiskola, GYM: gimnázium

Forrás: MPC. OU: szakiskolai képzés, SOU: inas-szakközépiskola, SOŠ: szakközépiskola, GYM: gimnázium

Az iskolától való távolság leküzdése nemcsak az általános iskola esetében, a továbbtanulásnál is jelentős akadályt jelent. A cigányság átlagosan jóval messzebb él a középiskoláktól, mint a lakosság zöme. A falvakban, aprófalvakban felülreprezentált roma populáció számára jóval több pénzbe kerül, hogy eljusson a javarészt városokban működő középiskolákba. Ha viszont a kollégiumi hálózatot választják, illetve az albérleti lakhatás mellett döntenek, még nagyobb a költséghátrányuk, mivel mindezek igénybevétele nagymértékben megnövekedett a közelmúltban. A rossz szociális helyzetből származó nehéz körülmények közt élő roma háztartások számára valószínűleg sokkal nagyobb áldozatot jelent (tizenéves) gyermekük munkaerejének elmaradása. Merthogy minél szegényebb valaki, annál nagyobb jelentőséget tulajdonít a mának (a túlélésnek) a jövővel szemben. Ökonómiailag számukra fontosabb, ha gyermekük a középiskola helyett alkalmi munkával támogatja családját.

A középiskolába való bekerülés minden gyerek számára nagy változást jelent, de a roma tanulók esetében különösen új környezetnek számít. A roma gyerekek többnyire vidéki településeken élnek, vidéki általános iskolába járnak, a középiskola viszont városban van, tehát nem csak az iskolát, hanem a városi környezetet és a kollégiumi életet is meg kell szokniuk. Azoknak a roma diákoknak, akiknek már sikerült az általános iskolában jó tanulmányi eredményeket elérni és alkalmazkodó magatartásukkal sikerült valamilyen presztízsre szert tenni, amivel megcáfolták a velük szemben megnyilvánuló előítéleteket vagy legalábbis tompították azokat, a középfokú iskolában az egész „bizonyítási eljárást” elölről kell kezdeniük.

A középiskolás roma tanulók sikeres beilleszkedése és mobilitása azonban nemcsak saját tehetségükön, elszántságukon, céltudatosságukon és szorgalmukon múlik, nemcsak a kormányzat hozzáállásán, hanem a többségi társadalom nyitottságán és befogadókészségén is. Iskolai sikertelenségük okai nemcsak saját korlátaikban keresendők, hanem és jóval inkább a többségi társadalom „befogadásra” való éretlenségében. A középfokú iskolákba és a többségi társadalomba beilleszkedni kívánó roma diák még több ellenállással találkozik a befogadó többség részéről, mint azt az általános iskolában „megszokta”. Ennek részben az az oka, hogy a középfokú iskolákban kevesebb a roma tanuló, mint a lakóhelyükön működő általános iskolákban volt, másrészt az, hogy a számukra, vagyis a lakóhelyi közösségükből még nem ismert gyerekek közé kell integrálódniuk, harmadrészt pedig az, hogy kamaszkorukra a nem roma gyerekekben már nagyobb mértékben vannak jelen a társadalmi és faji előítéletek, mint az általános iskolás korúakban. A többségi társadalom részéről az integráció feltételeként szabott alkalmazkodás és „helyes viselkedés” a középiskolás roma gyerekek többsége szemében elfogadott értéknek számít, vagyis a sikeres befogadás érdekében igyekeznek elfogadni ezeket az értékeket, határozottan megkülönböztetve magukat azoktól az úgynevezett „rossz cigányok”-tól, akik nem tudtak integrálódni.

 

  1. táblázat. Roma és szlovák nemzetiségűek oktatásbeli műveltsége Szlovákiában 2001-ben
Forrás: Szlovák Statisztikai Hivatal

Forrás: Szlovák Statisztikai Hivatal

 

A fenti táblázatból világosan látszik, hogy az ezredfordulón az általános iskola után tovább nem tanuló romák aránya a társadalom többi tagjához képest még mindig nagyon magas volt. Viszont ha a legutóbbi (2011-es) statisztikát nézzük és összehasonlítjuk a 2001-es hivatalos adatokkal, akkor ez az oktatási szint pozitív tendenciát mutat, mivel a közben eltelt évtizedben a romák körében megnövekedett a szakképzettség megszerzésére való törekvés. Vagyis a többnyire alacsony iskolázottsággal rendelkező, szakképzetlen roma szülők gyerekeinek számottevő része határozottan megindult a magasabb iskolázottságot és jobb munkapiaci lehetőségeket biztosító szakképzettség felé. Ellentétben a rendszerváltás előtti időszakkal: a 70-es és a 80-as években a roma szülők többsége sok esetben eleget tett törvényes iskoláztatási kötelességének, a gyerekek közül mégis kevesen jutottak el az általános iskola befejezéséig. A szülők nem érezték gyerekeik iskoláztatásának lényegét és így a gyerekeiket sem motiválták a tanulásra. A rendszerváltás után a romák rekedtek ki először a munkapiacról, és ők váltak reménytelenül leszakadó, „tartós munkanélküliek”-ké, ezáltal a mai 30-40 éves roma szülők számára is nyilvánvalóvá vált, hogy magasabb iskolázottság elérése nélkül gyerekeik is csak arra esélyesek, hogy szüleik szegénységét és bizonytalan egzisztenciális helyzetét ismételjék. A roma gyerekek többsége szüleik értékrendje megváltozásának köszönhetően jelenleg már elvégzi az általános iskolát, és tovább is tanul valamilyen középfokú iskolában. Ezzel az eredménnyel akár elégedettek is lehetnénk, ha nem lenne annyira alacsony a felsőoktatási intézményekben részt vevő roma diákok száma. (Liskó 2005)

Munkámban a szlovákiai romák oktatási rendszerét, oktatásuk jellegzetességeit, nehézségeit, az ezzel kapcsolatos identitás- és nyelvi problémákat, a hátrányos megkülönböztetést, elkülönítést vázoltam. Röviden összefoglaltam a romák műveltségi színvonalát és az oktatási rendszerben való szerepüket. Iskolai végzettségük nagyban befolyásolja életszínvonalukat, gazdasági és társadalmi fejlődésüket az élet minden területén. Az integráció s benne az esélyteremtő oktatás csak akkor vezet sikerre, ha a cigány gyermekek gondjait komplex összefüggéseiben értelmezzük. Bizonyított tény, hogy megfelelő pedagógiai hozzáállással a roma tanulók képesek nagyon jó eredményeket elérni.


Irodalom

 

Cina, Stanislav-Cinová, Elena 2010. Využitie rómskeho jazyka na 1. stupni ZŠ. Bratislava, Metodicko-pedagogické centrum.

Fiáth Titanilla 2002. A magyarországi roma népesség általános iskolai oktatása. In Babusik Ferenc (szerk.): A romák esélyei Magyarországon. Budapest, Kávé Kiadó.

Forray R. Katalin–Hegedűs T. András 2003. Cigányok, iskola, oktatáspolitika. Budapest, Oktatáskutató Intézet–Új Mandátum.

Goffman, Erving 1981. A hétköznapi élet szociálpszichológiája. Budapest, Gondolat.

Hapalová, Mirka–Daniel, Stano 2008. Rovný prístup rómskych detí ku kvalitnému vzdelávaniu. Člověk v tísni – pobočka Slovensko.

Havas Gábor–Kemény István–Liskó Ilona 2002. Cigány gyerekek az általános iskolában. Budapest, Oktatáskutató Intézet–Új Mandátum.

Kemény István–Janky Béla–Lengyel Gabriella 2004. A magyarországi cigányság 1971–2003. Budapest, Gondolat.

Lanstyák István 2010. A nyelvi problémák típusai. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 12. évf. 1. sz. 23–48. p.

Liskó Ilona 2005. A roma tanulók középiskolai továbbtanulása. Budapest, Felsőoktatási Kutatóintézet.

Mayer József 2003. Esélyt teremtő iskolák. Iskolai törekvések a hátrányos helyzetűek tanulási kudarcainak leküzdésére. Budapest, Országos Közoktatási Intézet.

Neményi Mária 2007. Az iskolai pályaesélyek társadalmi meghatározottságai. Educatio, 16. évf. 1. sz. 84–98. p.

Prikryl Edina: A cigány családok konfliktusa az óvodával és az iskolával. http://www.bnaibrith.hu/tanulmanyok/14bbbp.pdf

Steele, Claude M.–Aronson, Joshua 1995. Stereotype threat and the intellectual performace of African Americans. Journal of Personality and Social Psychology, 69. 797–811. p.

Szabó-Tóth Kinga 2007. Adalékok a roma gyerekek óvodáztatásának kérdésköréhez. Új Pedagógiai Szemle, 57. évf. 3–4. sz. 233–241. p.

Vašečka, Michal 2003. A roma kisebbség Szlovákiában. In Hodossy Gyula (összeáll.): A szlovákiai iskolarendszer 3. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 46–52. p.


László Sipos

The Roma education system in Slovakia

 

Our paper deals with the Roma question, the problems of the Roma minority and their social integration. When analysing the education of the Roma minority in Slovakia, it examines the interaction of education and integration, showing the characteristic features and difficulties of the Roma education. The study monitors the education level of the Roma, their role in the education system from pre-school through zero classes up to basic, special and secondary schools.

 


László Sipos    376.74(=214.58)(437.6)

The Roma education system in Slovakia    316.344.7(=214.58)(437.6)

 

Keywords: The Roma ethnic community in Slovakia, education level of the Roma in Slovakia, the Slovak education system, Roma integration.

Az Öreg Takarék. Az Ipolysági Takarékpénztár rövid története (1868–1945) 1

Joggal merül fel a kérdés, hogy ez az írás miért egy regionális pénzügyi központ szerepét megőrző hitelintézettel foglalkozik. Egyáltalán érdeklődésre számíthat-e egy banktörténeti megközelítésű téma? Pozitív visszhangja lehet-e a helyi közösségben, mikor a gazdasági-szociális problémák Ipolyságon és környékén újra és újra visszaköszönnek, a kapitalizmus pedig (most sem) mutatja a derűsebbik arcát? Az Ipolysági Takarékpénztár több mint hét évtizednyi története és nemcsak üzletközpontú, hanem közösségtámogató tevékenysége, mely során részvényesei, ugyanakkor a pénzintézet vezetősége Ipolyság 19–20. századi társadalmi és gazdasági történéseinek alakítói voltak, mintaként vagy egyfajta modellként szolgálhatnak a jelen gazdasági szervezeteinek, vállalkozóinak?

Először is hangsúlyozni kell, hogy a gazdasági vállalkozások és a regionális gazdasági szereplők problémaköre mindmáig a szlovákiai magyar helytörténeti kutatások perifériáján mozog. Másodsorban a történelemből vagy a helytörténetből szerintem ugyan tanulni, okulni nem lehet, tanulságokat nem vonhatunk le belőlük, azonban a felhalmozott tudás a valóság kezelése iránti érzéket élesztheti és finomíthatja. Ismereteink a jelen gazdasági és szociális problémái iránti érzékenységet fejleszthetik, ugyanakkor a múlt értelmezési tereit tágíthatják.

A másik oldalon azonban úgy látom, hogy a közösségi kohéziót és szolidaritást megszilárdító módszereket mintha még nem találnánk meg. És hát megértem a reakciókat: állíthatjuk azt is, hogy a közérdeket mindig háttérbe szorította/szorítja a magánérdek. Nincsenek illúzióim, hiszen egy gazdasági kérdéseket taglaló, gazdasági szervezetek intézménytörténetével és a 19–20. századi kapitalizmus regionális vonatkozásaival foglalkozó téma közvetlen vagy közvetett hatását nehéz kitapintani, rögzíteni.

Az előbbi kérdésekre, dilemmákra egészen más módon nyílhat válaszlehetőség. Az Ipolysági Takarékpénztár – melyet a 19. század végétől a ságiak Öreg Takarék néven hívtak – története véleményem szerint a következőképpen szolgálhat példaképül: a nyereségorientált banküzem irányítói a kezdetektől a helyi társadalom egyik építőkövének tekintették a takarékpénztárt, ezért az általuk adományozott, juttatott tőkéket, melyeket különböző jótékonysági célokra, szociális, oktatási és közművelődési igények teljesítésére vagy közhasznú intézmények támogatására különítettek el, Ipolyság gazdasági és kulturális fejlesztését célozták meg.

A takarékpénztár történetét ezen a helyen csak vázlatosan mutatom be. Az egykori Hont megye pénzintézeteit természetesen csak földrajzi értelemben, a megyehatárokon belül tekinthetem hálózatnak, hiszen fejlődésükre egyszerre hatottak az országos szinten jelentkező változások (kormányzati gazdaságpolitika, világgazdasági befolyások) és a helyi társadalom feltételrendszerei (városi vállalkozói réteg, társadalmi viszonyok, mentalitás és helyi identitás, a lakossági kölcsönigény jellemzői).2 Ugyanakkor a bank legfontosabb korszakait és fejlődését szélesebb összefüggésekben kívánom értelmezni.

Az Ipolysági Takarékpénztár nem tekinthető a város legelső hitelintézetének. Elsőként, 1868 folyamán jött létre a Hont Megyei Népbank mint önsegélyző és hitelegylet, amely azonban csak a megyei pénzek letéti és megőrző helyeként fejtett ki tevékenységet. Hitelszövetkezetként működött, de rövid fennállása alatt számottevő betétfelszívó tevékenységet nem fejtett ki.3 A népbank elnöke a megye főispánja, báró Majthényi László4 volt, aki később, 1870–1894 között a takarékpénztár elnöki tisztjét látta el. A rendelkezésre álló források szerint a Hont Megyei Népbank üzleti tevékenységét korlátozottnak tekinthetjük, pénzügyi helyzete sem lehetett szilárd, és nem éppen nyereségorientált irányvonalat követhetett. Az új pénzintézettel szemben nem volt nagy esélye fellépni. 1869 őszén, valószínűleg hosszabb ideje tartó válság után az Ipolysági Takarékpénztár végezte a felszámolását, egyben szerénynek mondható tőkéit is átvette.5

Az első, levéltári forrásokkal alátámasztható pénzintézet-alapításra Ipolyságon 1868-ban került sor.6 A takarékpénztár gondolatát, és ezzel a városi gazdaságfejlesztés felkarolását, illetve a megtakarított tőkéket birtoklók és a kölcsönöket nyújtók közötti intézményi közvetítő feladatok meggyökereztetésének fontosságát Winter Sándor7 vetette fel, aki Hederváry Antallal8 együtt kulcsszerepet játszott az intézet létrehozásában. Mindketten Ipolyságra kerülve alapozták meg szakmai karrierjüket. Winter sikeres kereskedőként, Hederváry pedig a városi közéletben jelentős szerepet játszó ügyvédként lett közismert. Winter már ekkor jól működő kapcsolatokat ápolhatott a helyi és környékbeli üzleti élet szereplőivel. Hedervárynak kiépített kapcsolatai lehettek a megyei vezetők felé, amit hatékonyan kamatoztathatott a takarékpénztár alapjainak lerakásakor. A báró Majthényi Lászlóhoz fűződő munkakapcsolata segített a legtöbbet. A megyei potentátot mint ügyvéd támogatta. Ez az ismeretség komoly helyzeti előnyt jelentett az alapítás körüli szervezőmunka lebonyolításában.

A részvényjegyzés Hont megye területén lassan haladt és több akadállyal találkozott, például a kételkedéssel, hogy az új intézet a környező megyék pénzintézeteinek konkurenciájával szemben egyáltalán talpon maradhat-e, az alapítókkal szembeni bizalmatlansággal, vagy azzal az érveléssel, hogy a város tőkeszegénysége eleve a bukását okozhatja.9 A részvényeket végül a szomszédos megyékből is jegyezték. Az alapítás körülményeivel már egyik tanulmányomban részletesen foglalkoztam, ezért ennek tárgyalásától most eltekintek. Leszögezhető, hogy a részvényesek között és az igazgatóságban a polgárosuló nemesség képviselői és a birtokosok mellett a városi kereskedőréteg, köztük jelentős számban a zsidó kereskedők képviseltették magukat. (Gaucsík 1998a, 8. p.; Gaucsík 1998b, 8. p.)

A hitelintézet jövőben követendő üzleti filozófiája a következőképpen fogalmazható meg: a takarékbetét-gyűjtés mellett megpróbált olcsó hitelt nyújtani, és ma már hangzatosnak tűnő pénzügyi „hitvallását” az akkor közkeletű filantróp eszmékkel is szépítette. A pénzintézet pecsétjén a sarlóval arató szűz mellett, aki a takarékosság, a szorgalom és pontosság, valamint az üzleti tisztesség allegóriájának is tekinthető, az alapítási év és a cégnév szerepelt. A részvényesek pontosan meghatározták a kibocsátott részvények számát, névértékét és az egy részvényért fizetett összeg nagyságát. 600 db részvényt bocsátottak ki 50 Ft értékben. Az alakuláskor a részvények értékének csak a felét kellett kifizetni. Az alaptőke nagyságát 30 ezer Ft-ban határozták meg, melynek felét egy év alatt fizették be. Részvényes az lehetett, aki bejegyeztette magát az aláírási ívre és mindegyik részvény után a „biztosítéki díjat” is befizette.10

Az új intézet a városban és környékén a pénzügyi szolgáltatások új rendszerét vezette be és Ipolyság legrégebbi pénzintézeteként 1945-ig működött. A pénzintézet fejlődése a magyarországi bankrendszer nagy korszakaival helyezhető párhuzamba.

Az alapítás utáni első tíz évet méltán nevezhetjük az alapozás időszakának, hiszen a bank ekkor építette ki ügyfélkörét a városban és a megyében. Működését tőkéinek lassú, bár folyamatos növekedése és a betétesek bizalmának erősödése jellemezte. Forgalma 1876-ra már elérte a több mint 1 millió forintot.11

A kortársak a pénzintézet virágzásának időszakát az 1878–1912 közötti évekre helyezték. A mérlegadatok ezt egyértelműen alátámasztják. A korszakhatárokat alkotó banktörténeti mérföldkövek a következők: A széles körű üzletágfejlődés 1879–1880-tól datálható, melynek legfontosabb elemét a betétnövekedés képezte. A kölcsönnyújtás növekvő tendenciája mellett ekkor kezdődött az értékpapírüzlet.12 Tegyünk mégis mérlegre néhány adatot. Például a vagyonállomány 1911-re elérte az 5,8 millió koronát, a nyereség a 100 ezer korona felé közeledett. 1907-ben és 1911-ben alaptőke-emelésekre került sor, mely utóbbival azt 720 ezer koronára növelték.13 Az 1911-es év éppen az alaptőke-emelés miatt jelenti egy korszak végét.14

Az 1890–1918 közötti időszak a szakirodalomban a hazai hitelintézetek „aranykoraként” van jellemezve. Országosan ebben a korszakban a hitelszervezet mutatta a legdinamikusabb fejlődést. (Tomka 1996, 37–40. p.) Helyi szinten az Ipolysági Takarékpénztárt sem kerülte el a konjunktúra. Néhány statisztikai adat is ezt támasztja alá: a takarékbetét-állomány 57,61%-a, a vagyonállomány 62,31%-a keletkezett ekkor. A forgalom 1899-ben 9,1 millió Ft-ot ért el, ami 1869-hez képest 95,42%-os növekedést jelentett.15

A helyi társadalmi elit egyik meghatározó személyiségét, Berkó Istvánt (1850–1929)16 1894-ben választották meg a bank igazgatójának. A bankvezetés konzervatív üzletpolitikát valósított meg, mely a folyamatos tartalékbővítésben, a visszafogott nyereségelosztásban és a racionális kamattervezésben nyilvánult meg. Az ipolynyéki fiókintézetet 1911-ben hozták létre.17

Ezt a prosperáló és válságtünetektől úgymond mentes korszakot, mely azonban mégis magában hordozta a pénzügyi fejlődés ellentmondásos jegyeit, az ipolysági bankárok szerint az „óvatos és szervesen munkált fejlődés” alapozta meg. Ugyanakkor az intézet sikeresen küzdött meg az új vetélytársakkal, az új alapítású takarékpénztárakkal, a Hontmegyei Népbankkal18 és a Gazdasági- és Iparbankkal.19 Az Ipolysági Takarékpénztár tekintélyét és gazdasági súlyát jelképezte az 1897 és 1899 között felépült impozáns székház, mely a város arculatát máig meghatározó épület. (Gaucsík 2004b, 8. p.; Gaucsík 2004c, 8. p.)

Röviden szóljunk a pénzintézet közhasznú tevékenységéről. A takarékpénztár részvényesei és vezetői a helyi társadalom részének tekintették a bankot. Az adományozó-támogató tevékenység helyi területei közé tartozott már az 1870-es évek végétől a közegészségügy (a megyei kórház) és az oktatás (katolikus és zsidó iskola, kisdedóvó, a polgári leányiskola), a szegény tanulók könyvekkel való ellátásának támogatása és a széles körű szociális adományozás (árvízkárosultaknak, tűzkárosult településeknek). Ezeket a tőkéket nemcsak a régióba, hanem a szomszédos megyékbe vagy éppen távolabbi helyekre is eljuttatták. Hitelekkel, részvényjegyzésekkel és tagsági díjakkal ki­emelten támogatták a gazdasági szférát.20

Az első világháború a gazdasági élet korlátozását hozta. Az állami hadigazdálkodás és beavatkozás a hiteléletbe alapvető változásokat hozott a takarékpénztár működésében: a banküzem fenntartásának költségei megnőttek, a kölcsönök behajtásánál tapintatosabban kellett eljárniuk, hogy az ügyfeleket megtartsák. Az idegen tőkék nagymértékű beáramlása veszélyes problémaként továbbra is jelen volt, hiszen a pénzfeleslegek kihelyezése akadályokba ütközött. Ebben a kényszerhelyzetben nemcsak az üzleti szempontok, hanem egyéb nem gazdasági körülmények miatt is (gondoljunk csak a felerősödött patriotizmusra) a hadikölcsönjegyzés természetesnek tűnt.21

A háború vége és az azt követő, 1925-ig terjedő periódus a takarékpénztár legnehezebb időszaka. Határváltozás, katonai harcok, anyagi károk, az alkalmazottak katonai szolgálata akadályozták a takarékpénztár működését, és a tőkeveszteségek súlyosbították a helyzetét. Az eddigi Budapest-irányultságú üzletpolitikát meg kellett változtatniuk, alkalmazkodniuk kellett az új csehszlovákiai döntési és pénzügyi központokhoz (Prága, Pozsony), ugyanakkor a bankpolitikai irányváltás sürgetőleg lépett fel: a 19. századi kisbankvezetési filozófiát meg kellett reformálni. A takarékpénztár 1921-től az Ipolysági Takarékbank cégnevet viselte (szlovákul Šahská sporivá banka, németül Ipolyságer Sparbank).22

Berkó Istvánt 1921-ben, tekintettel az új közgazdasági és pénzügyi kihívásokra, egy fiatal, de agilis bankár, Perhács Imre23 váltotta, aki a pénzintézet utolsó igazgatója volt.

Az intézetnek az új határ következtében Budapesten letétek formájában 3 millió koronás tőkéje maradt. A hadikölcsönök rendezésének és Csehszlovákia általi elismerésének bizonytalansága 2 millió koronás veszteséget jelentett. Ezt a problémát részben állami jóváhagyással később sikerült rendezni. A pénzintézet élére a pénzügyi kormányzat felügyelő biztost nevezett ki, aki a bank vagyoni helyzetének stabilizálására ügyelt.24 A hadikölcsön-veszteségek és a valutáris viszonyok rendezetlensége következtében az árfolyamveszteségeket nem lehetett kivédeni. Csődközeli helyzet 1921–1924 között alakult ki.25 Ennek elkerülését a betétesekkel való megegyezés tette lehetővé. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a betétesek vagyonuk 40%-át elveszítették.

Perhács Imrének a bank pénzügyi helyzetét az államkölcsönjegyzéssel és az értékpapírok csehszlovákiai átváltásával sikerült konszolidálnia, ugyanakkor a pénzintézet függetlenségét is megőrizte a pozsonyi bankok felvásárlási tervével szemben. Az intézet üzlet- és betétforgalma, illetve hitelezése 1927-től lendült fel. Vagyoni helyzetének rendezését segítette, hogy a Pozsonyi I. Takarékbankkal szoros pénzügyi kapcsolatban állt. Többéves visszleszámítolási összeköttetés létesült a két intézet között.26 Az ipolysági takarékbank háború utáni talpra állását a magyar és német pénzintézetek érdekvédelmi szervezetében betöltött tagságból származó kapcsolati tőke is nagymértékben segítette.27

Az 1938-as év újabb intézménytörténeti határkő. A határváltozás ténye kikényszerítette a piaci lehetőségek újragondolását. A bank 1939 őszétől a takarékpénztár cégnevet vette fel. Alaptőkéjét immár pengőben állapították meg. A két világháború között végig 720 ezer koronán maradt alaptőkéjét 1939-ben 102 857 pengőre számították át. Az állami hitelpolitika a háborús célok szolgálatában állt és a kisintézetek üzleteit, köztük az ipolyságiét is, ebbe az irányba próbálta terelni.28

Mellékesen jegyezzük meg, hogy a pénzintézet alapításának 50. évfordulójára, 1918-ban ugyan terveztek egy jubileumi kiadványt, azonban a kedvezőtlen anyagi helyzet miatt ennek megjelentetésére nem volt lehetőség. Az intézet igazgatósága végül a 75. évfordulóra 1943-ban emlékkönyvet adott ki, melyben a takarékpénztár rövid történetét foglalták össze.

1945-ben, immár újra a csehszlovák állam keretein belül a takarékpénztárt állami felügyelet alá helyezték.29 A pénzintézet magyar jogi személynek minősült, ezért vagyonát etnikai alapon elkobozták, részvénytulajdonosainak nem járt kárpótlás. Az Ipolysági Takarékpénztár felszámolása, vagyonának felmérése és kinnlevőségeinek rendezése 1948-ig tartott. A felszámolással kapcsolatos pénzügyi műveleteket a Slovenská Tatra banka végezte.30

Ezzel Ipolyságon véget ért a magántőkét mozgósító kereskedelmi bankok kora, és 1948-tól a központosított szocialista bankrendszer helyi szervezetei kezdtek kiépülni.

 

Irodalom

 

A hetvenötéves Ipolysági Takarékpénztár. Budapest, Posner Grafikai Műintézet, 1943.

Az Ipolysághi Takarékpénztár alapszabályai. Pest, Nyomatott Noséda Gyulánál, 1869.

Borovszky Samu (szerk.) 1906. Hont vármegye és Selmecbánya sz. kir. város. Budapest, Országos Monográfia Társaság.

Gaucsík István 1998a. Az Ipolysági Takarékpénztár alapításának körülményei I. Új Garamvölgye, 2. évf. 1998. január 19. 2. sz. 8. p.

Gaucsík István 1998b. Az Ipolysági Takarékpénztár alapításának körülményei II. Új Garamvölgye, 2. évf. 1998. január 26. 3. sz. 8. p.

Gaucsík István 2000a. Az ipolysági bankárok arcképcsarnoka: Hederváry, az „igazságos”. Honti Lapok, 11. sz. 13. p.

Gaucsík István 2000b. Hederváry, az „igazságos” II. Honti Lapok, 12. sz. 17. p.

Gaucsík István 2004a. Winter Sándor „az alkotó zseni”. Gömörország, 4. sz. 66–67. p.

Gaucsík István 2004b. Adalékok az Ipolysági Takarékpénztár székházainak történetéhez I. Honti Lapok, 8. sz. 8. p.

Gaucsík István 2004c. Adalékok az Ipolysági Takarékpénztár székházainak történetéhez II. Honti Lapok, 9. sz. 8. p.

Gaucsík István 2007. Bankstratégiák a dél-felvidéki területeken. Limes, 2. sz. 83–97. p.

Gaucsík István 2013. Lemorzsolódó kisebbség. A csehszlovákiai magyarság jogfosztásának gazdasági háttere 1945–1948. Pozsony, Kalligram.

Gyürky Antal 1882. Ötvennégy év Hontvármegye történetéből 1820-tól 1874-ig. 2. kötet, Vácz, Siketn. Iparint. ny.

Kelemen József 1938. A magyar hitelügy története legújabb időkig. Budapest, Sárkány Ny.

Kiss László 1997a. Fejezetek az ipolysági gyógyszertárak 225 éves múltjából. Stamberktől Berkóig – az első száz év. Honti Lapok, 5. sz. 3. p.

Kiss László 1997b. Fejezetek az ipolysági gyógyszertárak 225 éves múltjából. Stamberktől Berkóig – az első száz év. Honti Lapok, 6. sz. 3. p.

Kivonatok Hontvármegye jegyzőkönyveiből 1848/49-es és 60/61-ről. Kivonta Pongrácz Lajos Hontmegye volt főjegyzője, utóbb alispánja. Második füzet. Ipolyság, Nyomatott Neumann János könyvnyomdájában, 1891.

Kövér György 1986. Az Osztrák–Magyar Monarchia bankrendszerének fejlődése. Közgazdasági Szemle, 3. sz. 312–325. p.

Révai Nagy Lexikona, XIII. kötet, 2. rész, Budapest, 1915.

Szőnyi Dezider 1978. História účastinných peňažných ústavov na území terajšieho Levického okresu. In: Vlastivedný spravodaj Tekovského múzea v Leviciach, 9. évf., 11–18. p.

Tomka Béla 1996. A magyarországi pénzintézetek rövid története (1836–1947). Budapest, Gondolat.

 


István Gaucsík

The Old Takarék. The short history of the Savings Bank in Ipolyság (1868–1945)

 

The writing deals with the largest financial institution of Ipolyság (Šahy), the history of the Ipolyság Savings Bank founded in 1868 and operated until 1945. This credit intermediary deposit bank was one of the main supporters of economic and cultural development of the city. The board of the bank was set up from among the local elite. The savings bank’s shareholders were aware of the social, educational and cultural needs of public significance. The savings bank’s lending policy, financial position and services were greatly influenced by the state and boundary changes in the 20th century.

 


István Gaucsík           336.712(437.6)(091)”1868/1945”

The Old Takarék. The short history of the Savings Bank in Ipolyság (1868–1945)

 

Keywords: Bank, regional banking system, credit, credit policy.

Ajnácskő – a miniszter úr fürdője 1

A fürdő elhelyezkedése és természeti környezete

 

A hosszú 19. század folyamán Ajnácskő-fürdő környezetét és földrajzi elhelyezkedését különféleképpen írták le az egyes fürdőtörténeti szakirodalmakban, kalauzokban, monográfiákban. Legtöbbjükre a századra jellemző romantikus vonás a jellemző, ebből kifolyólag a fürdő természeti környezetét bemutató passzusok lírai hangvételtől túltengve propagálják – más fürdőkhöz hasonlóan – Gömör megyének ezt a gyógyhelyét is. Szemléltetésképp lássunk néhány leírást!

„Ajnácskő hazánk egyik legregényesebb megyéjében, Gömörben fekszik. Gömör a vadregényes Svájc és a magyar Alföld csodás egyesülése! Fenn a sziklabérc csúcsán havasi rózsa, lenn a völgyben rengő kalász. A rengeteg fenyves közt szakadó vízesés felett fajdkakas berzenkedik, alul a mérhetetlen smaragdmező buja párnái közt felhangzik a »pitypalaty«! A törpe boróka közt vadszeder indájáról piroslik a medve-csemege, alul messzire sárgít az illatos »csetneki« virága. Itt áll Ajnácskő falucska,2 felette magas bazalt-bércen merednek az ajnácskői vár romjai, gyönyörű vidékek, hegy-völgyek, rengetegek, e bazaltsziklából törnek elő a gyógyforrás gyöngyei.” (Takács 1888, 9. p.) – méltatja költői frázisokkal az első országos fürdőismertető kalauz a vizsgálódásunk tárgyát képező Ajnácskőt (Bataházát). Milyen is lehetett Ajnácskő-fürdő, amely a közelében lévő bazaltkúp tetején magasodó vár romjai alatt terült el egy „szűk és posványos völgyben”? (Boleman 1884, 182. p.)

Hogy miként látta a környéket egy arra tévedt korabeli vendég, az alábbi szemelvényből kiderül: „A gömöri érczhegység délnyugati része vulkanikus kuphegyein emelkedő várromjaival, szeszélyes völgykatlanaival, együgyű s annyira jellemző tájszólású barkó népével egy külön földdarabot látszik alkotni. Vidéke meglepő, változatos: apró völgyei új meg új képet tárnak az utazó elé. Százados tölgyerdők, viruló mezők, magasba emelkedő várromok kötik le a szemet lépten-nyomon. A hősi lovagkor, a 14. és 15. század rabló korszakai, a török uralom szomorú ideje mind itt hagyták emlékeiket. Serke, Várgede, Ajnácskő, Sőreg, Fülek stb. Mind egy-egy ily haldokló maradványa ama századok valamelyikének, a nép ajkain megmaradt mondák ködös, homályos leplébe burkolva a történelem szomorú és dicső valóságát. A Gortva patak alacsony medrében, merész kanyarulataival locsog a várromok alján csendes holdas estéken fényes álomba ringatva a tünődőt, ki a multak zajos történetét látja elvonulni szemei előtt… E regényes vidéken erdőséges dombok között fekszik a kies Ajnácskő fürdő, a mi fürdőnk.” (Gömör-Kishont, 1882. augusztus 6.)

A fürdő fénykoráról, mely az 1860-as évekre tehető, a legátfogóbb képet Ebeczky Emil tollából kapjuk. A kiegyezés évében született, hazafias jelzőkkel megfűszerezett írás hű 19. századi „turistaismertető” is egyben: „Várgedéről Balogfalán s Gortván keresztül csakhamar Ajnácskőbe, s nehány percz alatt a Bataházi pusztára, vagyis az Ajnácskői fürdőbe eljutunk. Alig lehet magyarembernek kedvesebb pihenője, mint az ajnácskői fürdő! Czukorsüveg alakú bazalt hegyektől karikába fogva, melyeken Diana s Bachus honol, viruló bársonyrét közepett egy csoport falusi kinézésű, nem nagy, de tiszta épület áll egy szép erdő tövében, mint a gallina multorum pollorum sollicita mater. A lakályosság s otthoniasság szívderítő érzése fogja el keblünket, ha e kedves helyet megszálljuk, hasonló a rokonszenvhez, mellyet szíves tulajdonosa iránt első látásra érezünk. Az itten mindenütt felbugyogó víznek vegytani elemzése oly arányokat mutat, millyeket Bataházán kívül országszerte alig lelünk. Itt nemcsak a betegek egészségesekké, de az egészségesek is még egészségesebbekké szoktak válni, s a Medvesallji palóczságnak ezen mosakodó Mekkája vasárnaponként a legszebb társaságot gyűjti termeibe. Ki az itteni fesztelen vigalmakat megízlelte, olyan mint az ember, ki a Dunát egyszer általúszta, átussza azt bizonyosan másodszor is. Olcsóságra nézve párja nincsen Európában, mert Bataházán valóban majdnem ingyen időzhetünk s oly szép helyeket, milyeket a beteg itt mindjárt a fürdők mellett lévő erdő illatos árnyaiban lelhet, alig fog lelni sok más fürdőben, s érdekesebb sétákat, milyekkel Bataháza kinálkozik, a tudvágy másutt bizonyosan nem lelend.” (Hunfalvy 1867, 14–15. p.)

Ajnácskő-fürdőről sajnos egyetlen fürdőismertető brosúra sem maradt fenn (kérdés, létezett-e ilyen füzet egyáltalán), egyedül az Ajnácskő gyógyforrásai és geológiai viszonyai c. ismertető leírásra támaszkodhatunk. (Molnár–Szabó 1886) E leírás vizsgálatainak létrejöttéhez jelentős mértékben hozzájárult Kovács Sebestyén Endre3 is, akiről még a későbbiekben szó lesz. A 32 oldalas különnyomat két szakmai részre tagolódik, számunkra a Molnár János által írt, Ajnácskő gyógyforrásait ismertető szakszöveg a mérvadó, a könyv második részének földrajzi-geológiai ismertetőjétől jelen dolgozatban eltekintünk. Molnár János ajnácskői gyógyvízleírása ma az egyetlen létező kalauz az egykori fürdőről, mely olvasóját a hely topográfiai viszonyairól ismerteti, majd rövid bevezető után a források fizikai, minőségi és mennyiségi kémiai elemzését nyújtja táblázatokkal szemléltetve. Egyúttal ez az egyedüli, szépirodalmi jelzőktől és bohém frázisoktól mentes szakszöveg is egyben.

„Almágy és Ajnácskő helységek között egy körülbelül 1000 lépésnyi széles völgy, melyet egy észak felé lefolyó és most szabályozott patak nedvesít, az egész mint egy órányi hosszú völgy-sík, melynek déli felében az ajnácskői gyógyhely s az ásványforrások találtatnak” (Molnár–Szabó 1886, 3. p.) – írja a kötet, s szerzőnk megjegyzi azt is, hogy a gyógyfürdőt, lévén a bataházi pusztán helyezkedik el, a Bataháza név illetné. Az alábbi szemelvény is jól tükrözi, hogy a hegyekkel és dombokkal övezett ajnácskői fürdő környékének leírása inkább geológiai tudományos szakirodalomhoz hasonlító, mintsem vendégcsalogató brosúrához: „A nógrádmegyéből jövő medvesi hegyláncolatnak utolsó magasabb csúcsa az ajnácskői völgynek délnyugati határát képezi. E hegynek déli lejtője keletről a völgyet délre bezárja, keleten pedig a medvesi csúcs két, fokonkint alacsonyuló ágat bocsát, a magasabban fekvő hegynyereg, az ott uralkodó nedvesség, és ennek következtében a nyári hűvösség miatt Hidegcsúcsnak neveztetik. Az utolsó keleti ága csak domb, mely parkká változtatva, s két szép pavillonnal ékesítve a fürdővendégeknek igen kellemes mulatóhelye. …A további keleti oldalát egy hegyláncolat foglalja el, mely az ajnácskői helységen túl már megszűnik. E hegyláncolat majdnem függetlenül két csúcsból áll, a déli jóval magasabb: a Pogányvár, az éjszaki csúcs pedig: a Tilicz. Az ajnácskői várhegy bezárja a völgy északi részét. A völgy keleti oldalának hátterében emelkedik a Ragács, mely az éjszaki oldalon hirtelen ellapul, a déli részen pedig kisebb ágakra oszlik, ezekkel kapcsolatban áll a Matrács, mely e völgynek majd az egész keleti határát képezi.” (Molnár–Szabó 1886, 4. p.) Érdekes az a bekezdés is, amelyben Molnár a báró Kemény Gábor4 birtokában lévő fürdő fekvését földrajzi szempontok szerint határozza meg: „Fekszik Páristól számítva a keleti hosszúság 37 fokától 36 percétől és az északi szélességnek 48 foka és 13 perce alatt. A gyógyhely az adriai tenger fölött 859 lábra emelkedik. Rimaszombattól 1,5 mérföldre délre, Losoncztól 4 mérföldre és Fülektől 1 mérföldre keletre fekszik”. (Molnár–Szabó 1886, 3. p.)

A 271 méter tengerszint feletti magasságban fekvő gömöri fürdőbe „a magyar királyi államvasutak budapest–ruttkai vonalán igen regényes, váltakozó hegyvidéken haladva 146 kilométernyi utazás után érkezünk el Fülekre, innen 11 kilométerre a fülek–miskolci szárnypálya első állomása Ajnácskő”. (Takács 1888, 9. p.) – jegyzi az 1888-ban kiadott első országos fürdőismertető munka. Itt az ideje, hogy a fürdőt, természeti környezetét megismerve – képzeletben – mi is meglátogassuk!

 

A „csevicze” forrásvíz

 

A hideg vasas savanyúvizek csoportjába olyan ásványos vizeket sorolnak, melyekben a vas-karbonátok egyáltalán, vagy legalább a szilárd részek összegéhez arányosítva számottevő mennyiségben vannak jelen. Ha a szilárd részek közül a földes sók vannak túlsúlyban, földes-vasas savanyúvizekről beszélhetünk. (Boleman 1896, 98. p.) Az Ajnácskő és Almágy helységek közötti széles, posványos réten buzogott fel egy nagy, mély kútban az a hideg kénes-vasas savanyúvíz, melyet fürdésre, ivásra és gyógycélokra előszeretettel használtak fel a 19. század derekán, mikor is a Rimaszombattól délre fekvő, a Rimaszécsi járáshoz tartozó ajnácskői gyógyfürdő a fénykorát élte Gömörben.

A forrásvíz vizsgálataira már a korábbiakban kitértünk, jelen fejezetben csupán röviden ismertetjük, hogy e kénes vízforrás természettani sajátságait így jellemezték: „zavaros, gyöngyöző, élénk könkénegszagú, savanyú, csípős és fanyar összehúzó ízű, fekete üledéket képez.” (Török 1848, 93. p.) A vizet többek közt Dr. Marikovszky György Gömör megyei főorvos vetette vizsgálat alá a reformkorban s állapította meg vegyi összetételét, melyet részletesen szemléltet Török József A két magyarhaza első rangú gyógyvizei és fürdő-intézetei c. természettudományi munkája. (Török 1848, 93. p.) A további évtizedekben a gyógyforrást – a csevicét – számos országos jellegű szaktanulmány is számon tartotta, melyekből egy korábbi fejezetben nyújtottunk ízelítőt.

Ajnácskő 10–12 hőfokos kénes ásványvize a legjobb hírnek örvendett a vidéken, főleg a bőrbántalmakban, emésztési zavarokban, vérszegénységben, női problémákkal, kőbetegségben és a reumában szenvedőknek jelentett gyógyírt. (Stolcz 1824, 233. p.; Fényes 1837, 163. p.) Már Kitaibel is ivásra, s ízületi gyulladásokra alkalmasnak találta a fürdőt. (Kitaibel 1829, 315. p.) Lengyel Dániel pesti orvos szerint több forrás is fakadt itt, melyek közül egy főleg italra, kettő fürdőre használtatott, ezenkívül több mellékforrással rendelkezett. (Lengyel 1853, 207. p.) Molnár János 1860-as években végzett vizsgálata szerint tiszta, színtelen, íze csípős-savanyúnak bizonyult, fémes összehúzó utóízzel. A víz középhőmérsékletét 12 Celsius-fokban, fajsúlyát 1001.952 értékben állapította meg. Bernáth Ajnácskő vasas savanyúvizét összetevőiben az előpataki fürdő forrásához hasonlította. (Bernáth 1879, 99. p.) Tudjuk, hogy folytatott itt kútfúrásokat Zsigmondy Vilmos neves bányamérnök is, amint arról Dr. Rózsay József Rókus kórházi főorvos beszámol. Szerinte a három, nagyhatású, gazdag forrásnak (Kemény-, Széchenyi- és Kovács-forrás) egy helyen jelenléte a fürdőhely előnye és egyben sikerének kulcsa. (Rózsay 1875, 502. p.)

A millennium évében Boleman írása is három forrást említ, melyeknek vizeit az 1861. évben5 Molnár János vetette analízis alá. Mint tudjuk, előtte már vegyelemezte Marikovszky és Kiss, egyértelműen megállapítva benne a kén- és szénsavas „mészéleget” (kalcium-karbonátot). Kiss a Kemény-forrást elemezve 1856-ban elsőként fedezte fel benne az „iblanyt” (jódot). (Hunfalvy 1867, 186. p.) 1887-ben mindhárom forrásban jelentős mennyiségű szénsavas meszet észleltek, sőt a Kemény-forrás egy kevés kénhidrogént is kimutatott. (Boleman 1887, 276. p.) Boleman megállapította, hogy a savanyúvíz literenként 1,1021 gramm „mész bicarbonátot” tartalmaz legnagyobb mennyiségben. (Boleman 1896, 99. p.) Hankó szerint a vasban rendkívül gazdag források összetételükben közel állottak a spaai (Pouhon) vizekhez: a három forrás legnagyobb százalékban kalcium-bikarbonátot, magnézium-bikarbonátot, vas-bikarbonátot, nátrium-bikarbonátot és kénhidrogént tartalmazott. (Balneológiai értesitő, II. évf. 9–10. sz. 144. p.) Az elemzett források közül a Kemény-forrás 10,05, a Kovács-forrás 12,58, a Széchenyi-forrás pedig 12,41 Celsius-fokot mutatott. (Hankó 1896, 4. p.)

A Molnár–Szabó szerzőpáros tárgyilagossága a kutak vizeit elemezve is folytatódik: „A kutak ásásánál kitűnt, hogy egylábnyi vastag termékeny fekete föld alatt kékes anyag van több lábnyi mélységben, azután homok, melyből az ásványvíz sok szénsavgázzal együtt fakad. A víz nem emelkedik egészen földszínig, a kutaknak lefolyása nincs, a merítésnél azonban észrevehető, hogy nagy vízmennyiséget képesek szolgáltatni.” (Molnár–Szabó 1886, 4. p.) E kötetben kerül először részletezésre a gyógyhely fával körberakott három forrása: a régi főforrás vagy ivókút, korabeli nevén Kemény-forrás, az ún. Szem-forrás,6 ill. Kovács Sebestyén Endre, a pesti Rókus Kórház főorvosa tiszteletére elnevezett Kovács-forrás, harmadikként pedig a Réti-, avagy Széchenyi-forrás. Ezeken kívül a könyv még két hatalmas ásott kútról számol be, ez a felső fürdőkút és az alsó fürdőkút, melyekből a fürdővizet merítették. (Molnár–Szabó 1886, 4. p.)

Az ajnácskői vizet leginkább fürdésre használták, olcsósága miatt pedig a kevésbé tehetős társadalmi réteg is előszeretettel kereste fel.7 Mivel az ásványvíz nem került forgalmazásra, az ivókúrát csak legritkább esetben alkalmazták. Pedig a sajtóban is hirdették a vizét, mely „kellemes italul szolgál magában és borral is, és messze vidékre is szállítható erős, suliguli-féle hengerüvegekben”. (Vasárnapi Ujság, 1858. 29. évf. 343. p.) A fürdő nem éppen korszerű felszereltségéről árulkodik az a megjegyzés, miszerint „a víz merítése, melegítése és vezetése nagyon primitív módon történik.” (Boleman 1887, 276. p.) Ennek ellenére mégis közkedvelt gyógyhellyé vált. Mivel a vasas savanyúvizek elősegítik a vérképződést, ezért főleg anémiánál és az ebből fakadó betegségeknél: sápadtság, kimerülés, idegbántalmak kezelésére, de aranyeres panaszok, hólyagkő és női bajoknál egyaránt alkalmazták. (Takács 1888, 9. p.) Török szerint a „kénes vizet a környék lakossága idült küteg, csúz, köszvény, fövény- és húdkőkór betegségek, ill. gyomorégés gyógyítására használta legszívesebben” (Török 1848, 93. p.), Hankó sápadtság, vérszegénység, gyengeség és hosszantartó betegségek után ajánlotta. (Hankó 1896, 3. p.)

Bár Boleman a vegyi összetételében földes-vasas savanyúvizekhez tartozó fürdőt olyan hazai neves fürdőkkel sorolta egy csoportba a Monarchia boldog békeéveiben, mint Borszék, Buziás, Korytnica, Lubló, a külföldiek közül pedig Pyrmont, Köngiswart, St. Moritz vagy Schwalbach, (Boleman 1892, 17. p.) Ajnácskő mégsem tartozott a leglátogatottabbak közé. A következőkben fény derül arra is, vajon miért.

 

Kényelem vagy kín: a fürdőtelep szolgáltatásai

A fürdő alapjainak lerakásáról pontos adatokkal sajnos nem rendelkezünk. A levéltári kutatások során a Kemény család (főleg báró Kemény Gábor) levéltári anyagában a fürdőre vonatkozóan sajnos mind ez idáig semmilyen adat nem került elő. Miután Marikovszky Physische und analytische Beschreibung aller Mineralquellen des löbl. Gömörer und Klein-Honther Komitats c. művében egy fürdőintézet kiépítésének hiányára is rámutatott Ajnácskőt elemezve, arra következtethetünk, hogy ekkor még nem épült ki fürdő az ajnácskői forrásnál. (Marikovszky 1814, 26–30. p.) Ján Žilák szerint a legrégebbi ismert levéltári forrás a fürdő létezéséről 1843. március 16-ról származik, ebben fürdőmesterként egy bizonyos Suffert György neve szerepel, aki feleségével, szül. Liptai Barbarával a bataházi pusztán élt. Suffert ajnácskői lakosként Bataházán kocsmároskodott és – feltételezhetően – megsejtvén az itt felbugyogó forrásvíz gyógyhatásait, valószínűleg ő építhette fel az első fürdőépületeket.8

A század derekán a gyógyvíz erejét ismerve a telek tulajdonosa, báró Kemény Gábor a birtokán fakadó forráskút köré kádakkal és fürdőkabinokkal ellátott fürdőházat, szállót, a tőlük kissé távolabbra eső, magasabban fekvő szárazabb területen pedig vendéglőt emelt fel. 1853-ban két, egymástól 400 lépésre levő fürdőépületről beszélhetünk, mindkettő külön forrással rendelkezett – az alsó fürdőházban 3 fürdő s 7 lakószoba, a felsőben 4 fürdő s ugyancsak 7 lakószoba állt rendelkezésre a betegeknek. Ezeken kívül a vendégek elszállásolására még egy 5 szobából álló külön ház is rendelkezésre állt, nagyobb érdeklődés esetén pedig a faluban is lehetett szálláshoz jutni. „Az életmód felette olcsó. Sétahelyül szolgálnak a sétadomb, s a fürdő melletti kis erdőcske, mellybe egy fertály órányira egy gyertyagyár is van” (Lengyel 1853, 208. p.) – olvashatjuk ez idő tájt a Fürdői Zsebkönyvben.

Levéltári források a fürdőben történt halálesetekről is beszámolnak. A Beszterce­bányai Állami Területi Levéltár (BÁTL) egyházi anyakönyvi kivonatai között 1844. június 14-i keltezéssel olvashatunk egy bizonyos Tóth József 36 éves almágyi lakos fulladásos haláláról, melyet a gyógyforrás gázainak párolgása okozott. (BÁTL/Egyházkönyvi, 1. p.) 1855. augusztus 10-i a miskolci trafikos feleségének, a 28 éves Stainhaisel Barbarának az esete, akit Bataházán is temettek el – feltételezhetően fürdővendégről volt szó. Ugyanezen év szeptember 16-án hunyt el a fürdőhelyen a fürdőtelep egyik 26 éves, losonci illetőségű alkalmazottja is, Molnár János. (BÁTL/Gömör)

Úgy látszik, a komplexum kiépítése megérte Kemény báró fáradozását, mert 1857-ben már mintegy 250 állandó fürdővendéget számolhatott, ráadásul az átutazó vendégek is szép számban érkeztek a gyógyhelyre. (Wachtel 1859, 202. p.) Wachtel volt az, aki úgy nyilatkozott a fürdő gyógyforrásairól, mint amelyek kedvezőbb gyógyhatásúak a parádi, a szliácsi és a szobránci forrásnál is. Ez idő tájt a fürdőnek 24 szobája (15-24-30 krajcárért/nap) és 12 kádja (10 krajcárért/nap) volt, ugyanakkor számos hiányosságról is beszámolt Ungarns Kurorte und Mineralquellen c., alapműnek számító munkájában. Leírásai alapján a mocsaras helyen elterülő fürdőtelepen esőkor a betegeket hordágyon kellett kivinni lakószobájukból, mivel feljött a talajvíz, sőt gyakran – a hely elhagyatottsága miatt – patkányok, gyíkok és békák társaságát voltak kénytelenek „élvezni” a fürdővendégek. Kritikai szemmel méregette a fürdő konyháját is, eszerint jégverem híján a húsételeket alkalmasint büdösen szervírozzák az asztalokra. A vízmelegítés technikáját szintén primitívnek találta: „a forrásból szolga segítségével kimerítenek, a vizet tűzhely fölé helyezik ún. melegítő edényekben, innen a gyógyház külső falán haladó nyitott fa-csatornarendszeren keresztül vezetik be egy nyíláson a fürdőház kádjaiba.” (Wachtel 1859, 203. p.) Wachtel úgy vélte, Ajnácskő fürdőjének számos alapváltoztatáson kell átesnie ahhoz, hogy egy átlagos, középszintű magyar fürdő színvonalához felsorakozzon, a miniszter úrnak legfőképpen a mocsár lecsapolásán, a kanalizáción, a szálláshely bővítésén és az egész fürdőtelep renoválásán, a víz felmelegítésén, a parkosításon, a társalgóhelyiségek kialakításán és állandó fürdőorvos biztosításán kellene minél hamarább elgondolkodnia.

Hasznos tanácsokkal fordult nyílt levél formájában báró Kemény Gábor úrhoz Dr. Kún Tamás9 orvosdoktor is a Vasárnapi Ujság hasábjain. Kún 1858-ban nagy, fényes jövőt jósolt Ajnácskőnek, mely a legjobb esélyekkel rendelkezik az elsőrangú hazai fürdőintézetek közé való felsorakozáshoz, ha tulajdonosa élvezhetővé, komfortosabbá varázsolná e „kincsesbányát”. Öt pontban intézi sorait a miniszter elé, annak helybeli tiszttartóján, Simonfy Péter úron keresztül:

„Először: A források vize vegyileg megvizsgálandó mind mennyiségileg, mind minőségileg, minő betegségekben és az egyéniséghez alkalmazva mily mértékben használható az ivóvíz.

Másodszor: Elkerülhetetlenül szükséges, hogy a fürdőintézetnek orvosa legyen, ez irányban még semmi intézkedés nem történt. Csak orvos határozhatja meg, hogy melyik beteg mily mértékben ihatja a gyógyvizet, mily módosítással használhatja a fürdőt és mily étrendszer szükséges. Fürdőintézetnek orvos nélkül nem szabadván lenni, a közeli Rimaszombatból hetenkint legalább kétszer meglátogathatná egy orvos a fürdői vendégeket.

Harmadszor: Minden fürdőintézetnél első rendű szükség a jó s illendő élelmezés, s hogy afölött is orvos őrködjék. E tekintetben is nagy hiányt tapasztalhatni az ajnácskői fürdőben, elannyira, hogy az ottani haszonbérlő nem értve saját hasznát és előmenetelét, a vendégeket nem látja úgy el, mint kellene.

Negyedszer: A kényelemhez tartozó kellékekből vajmi sok teendője van az ajnácskői fürdőintézetnek Ilyenek a társalgási terem, elegendő számú lakszobák fölszerelve illő bútorzattal, sétautak, a fürdőházak és lakszobák közti térnek lombos fákkali beültetése, nehogy a betegek mindig a szobában üljenek és a nembeteg vendégek agyon unják magukat.

Ötödször: Az ajnácskői fürdőnél nagy hiány, hogy az ivókút nem lévén illedelmesen fölszerelve és elkorlátozva, abból minden napszámos kénye s kedve szerint merítget magahozta piszkos korsóval, és nem lévén kellőleg felrovátkolva a kút, ebbe mindenféle tisztátalan elem befolyik, a vendégeknek nem csekély undort okozva. Szükséges tehát a kellő rend fenntartása végett a kút mellett folyvást őrnek lenni, ki a vizet merengeti s osztogatja mindenkinek.

Meggyőződésem, hogy e fürdőnek nagy jövendője van már magában is, ha még idővel savó- és szőlőgyógymód köttetik vele össze, mire vidéke igen alkalmas, akkor június hótól október közepéig vendégekre bízvást számíthat.” (Vasárnapi Ujság, 1858. 29. évf. 343. p.)

Hogy az évek során történt-e jelentős változás a fürdőtelep karbantartásában, járt-e eredménnyel az országos hetilapban leközölt nyílt levél, az elkövetkezőkben kiderül. A Vasárnapi Ujság hasábjain négy évvel a panaszáradat után az alábbi pozitív visszhangot olvashatjuk a fürdőtelep felől: „A hely birtokosa újabb időkben sokat tett a fürdő kényelmeinek előmozdítására, s most két fürdőépület és egy szálloda áll a gyógyvendégek rendelkezésére, s évről évre nagyobb részvétnek örvend közel s távol vidékek betegei részéről, a mit a hely kiességénél s az ittlakás több kényelmeinél fogva meg is érdemel.” (Vasárnapi Ujság, 1862. 33. évf. 161. p.) Úgy látszik, a szavaknak mégiscsak volt némi erejük – egy rövid ideig. 1864-ben már újabb elégedetlen fürdővendég zúdítja az olvasóra nemtetszését: „Úgy a beteg, mint a gyöngélkedő, de még az ép is igen jól találhatná itt magát, mihelyt a fürdővendégek szállásai nem egyedül jövedelemhozásra, de egyszersmind lakályosságra is számított felszereléssel több kényelmet s enyhet adnának. Múlt nyáron úgy a nap heve, mint a legyek sokasága ellen csak a szabad helyek fái árnyában lehetett elvonulni, de a szobákban menedék nem volt. – Jó, hogy a fürdőszobák ablakai még némi redőnyök által paizsoltatnak. Az ide gyógyulás végett gyülekező, leginkább nő vendégek méltán panaszkodhattak eddig az itteni egyhangúság miatt. Nem értem a vasárnaponkénti tánczvigalmakat látogatni szokott közel vidéki úrhölgyek ép, üde és kényelmet nem kereső kis táborát, mert hiszen e kedves had kevéssel beéri – s panaszra nem igen nyitja meg ajkait. Jövőre kényelem tekintetében lényeges változtatások vannak ígérve. A séta-kert és a liget a major mellett már szépen gyarapodik.” (Vasárnapi Ujság, 1864. 11. évf. 4. p.) E sorok is az állandó ígérgetési folyamatra mutatnak rá a fürdő igazgatósága és tulajdonosa részéről, kézzelfogható javulás nélkül.

Liptay Pál 1868-ban rövid képes beszámolóval kecsegeti a Magyarország és a Nagyvilág olvasóit Ajnácskő várának és fürdőjének bemutatásával, utóbbit akként beharangozva, mint olcsóságáról ismeretes helyet. „Az életmód felette olcsó, mint talán seholsem, kapni szobát naponként 50, 60, 80, 90 krért, a konyha szintén kielégítő. Van két fürdőépülete, összesen 14 fürdőszoba egy és két káddal, lakószoba 31, melyek mind meglehetős tágasak és szükség esetén 2 ágyat is alkalmazhatni bennök. Egy fürdő ára 30 kr. Rendes orvos csak a sajátképi fürdőidény alatt lakik kint, addig Rima-Szombatról jár ki hetenkint kétszer. E fürdőt rendesen igen sokat látogatják, leginkább nők, kik nemcsak a közel vidékről, de Pestről és az ország távolabb részéről is gyűlnek itt össze üdülést és gyógyulást keresni. Sétahelyekben is meglehetősen gazdag a hajnácskői fürdő. A fürdőépület előtti kis park, a virágos rétek, árnyas erdők éltető levegője mind üdítőleg hat a betegre.” (Magyarország és a Nagyvilág, 1868. 4. évf. 30. sz.) – konstatálja Liptay a legnagyobb megelégedéssel, a továbbiakban pedig a miniszter úr áldozatkészségét méltatja a fürdőben eszközölt célszerű újítások megtételéért. Amint látjuk, évről évre változik a fürdő renoméja, a kérdés csupán az, hogy az olvasói leveleknek vagy pedig a „hivatalos” fürdői beszámolóknak hihetünk-e.

Wachtelhez hasonlóan Hunfalvy 1867-ben kiadott megyei monográfiája is a vendégek részére kialakított 10 fürdőszobáról és három épületben kialakított 24 lakószobáról tett említést. (Hunfalvy 1867, 185. p.) Rózsay József 1875-ben már négy különálló épületről szól, melyekben mintegy 32–35 vendégszoba található, naponkénti áruk 60 krajcártól 1 forint 50 krajcárig van megállapítva. A fürdőszobák száma 10-12, melyekben mintegy 18 fürdőkád várja vendégeit – ebből 12 pléhből, 6 pedig fából van. Egy fürdő ára ez idő tájt pléhkádban 60 kr, fakádban 40 krba került. Míg ivásra csak a Kemény-forrásból, fürdésre a Széchenyi- és Kovács-forrásból merítették a vizet. „Hogy a fürdésre használt vízből minél kevesebb szénsav menjen veszendőbe, szükséges lenne kétfenekes kádakat készíteni. A kád telíttetik hideg ásványvízzel és a két fenék közti űrbe gőzgép által gőz bocsáttatik, mely pár perc alatt a fürdésre szükséges hőfokra hozza a kád vizét s a szabad szénsav megmarad, míg ha a víz előre melegíttetik, elveszti teljesen szénsavtartalmát, mely a bőrre és az egész szervezetre kiválóan hat.” (Rózsay 1875) – szorgalmazza az ötletet bajorországi fürdőhelyek mintájára Rózsay. A hegyeknek köszönhetően a minden irányban szelektől óvott Ajnácskő fürdője kiváló éghajlatával az 1870-es évekre látszólag minden adott tulajdonsággal rendelkezik, amely egy gyógyfürdőnek feltétele: „Van a fürdőintézetben egy szálloda, étteremmel és egy pár mellékszobával, továbbá egy korcsma, istállóval és kocsiszínnel. Van végre egy újabb időben készült terem a vendégek rendelkezésére, amely táncz- és egyéb mulatságokra alkalmas. Reggel és este naponként czigányzene szolgál a vendégek mulattatására. A fürdői étkezést a vendéglőben lakó vendéglős eszközli. Gyümölcsöt, különösen szamóczát és málnát bőségesen szoktak árulni. A fürdőtől nem messze egy pár igen jó és dús édesvízforrás van. Sétányul szolgálnak a fürdő körül levő igen szép kanadai nyárfák alatt vezető utak, a gyümölcsöskert ösvényei és az erdő sétautai. Legkedveltebb kirándulási pontok a vár, az ősemlősök lelhelye és a pogányvári kráter.” (Rózsay 1875) A budapesti főorvos sorai haladásról, korszerűsítésről tesznek tanúbizonyságot. Úgy látszik, az utóbbi évek panaszáradata értő fülekre talált, továbbolvasva azonban vegyül némi üröm a fürdőidillbe. „Eddig valamelyik rimaszombati vagy füleki orvos hetenként nehányszor meglátogatta a fürdőt és végezte az orvosi rendelést. Reméljük, hogy a jövőben a fürdőidény alatt ott lakó orvos fogja teljesíteni a betegek gyógykezelését.” (Rózsay 1875) Az írás arról árulkodik, hogy az elmúlt 17 év alatt (Kún hozzászólásától számítva) semmilyen változás nem eszközöltetett egy állandó fürdőorvos alkalmazására. Másik kifogásként a fürdő megközelíthetőségét rója fel a gömöri vasutaknak, a fürdőhöz legközelebb lévő állomásként a tőle egy mérföldnyi távolságban lévő Balogfalát jelölték ki, nem pedig valamelyik Gortva-völgyi települést, amely a fürdőhöz sokkal közelebb esne. Ugyancsak hátrányosnak titulálta e fürdőre a gömöri vasút menetrendjét, mely szerint jelenleg csak éjjel lehet az állomáshelyre megérkezni s onnan elindulni. (Rózsay 1875)

Bernáth József egy évtized leforgása alatt másképp jellemezte a fürdőt. Míg a németül írt Die Mineralwasser Ungarns c. brosúrájában még akként festi le az ajnácskői fürdőhelyet, mely kevés vendég által látogatott és tulajdonosai által elhanyagolt (Bernáth 1878b), a magyar nyelven kiadott országos forrásösszeírásában már így fogalmaz: „A gyógyhely 20 év előtt, Wachtel leírása szerint nyomorult állapotban volt, de jelenleg valamivel kedvezőbb helyzetnek örvend – több forrása van, melyeknek vize fürdésre és ivásra alkalmaztatik.” (Bernáth 1879, 108. p.)

Boleman szintén dicső szavakkal méltatta Ajnácskőt, eszerint a fürdő ásványvize a legjobb hírrel bír, bár kétségtelenül leszögezte, a telep mocsaras helyen áll. A továbbiakban 32 vendégszobáról és 26 fürdőkabinról számol be. (Boleman 1884, 182. p.) Chyzer ekképp festi le a telepet: „A fürdő 10 percnyire a községtől lombos erdős hegyek közti széles szép völgyben fekszik, melynek kissé nedves talaját a cultur mérnökök alagcsövezés által most szárítják, miáltal a források is mentve lesznek vadvizek behatásától. A hegyek déli lejtőjén jó szőlőt mívelnek. Berendezése egyszerű, szerény.” (Chyzer 1885, 34. p.) Boleman későbbi, Fürdőtan c. munkája 7 házról tesz említést, melyekben az étkezőhelyiségeket leszámítva 7 fürdőház, 33 lakószoba és 14 fürdőkabin áll a vendégek rendelkezésére, ugyanakkor további érdeklődésre a közeli községben is lehet lakást kapni. A fürdőtelep – jellemzése szerint – ingoványos terület, a fürdőt bükk- és fenyőfákkal övezett csinos park és jól ápolt sétautak veszik körül, a jó levegő pedig kedvez a légzőszervi bántalmakban szenvedőknek. (Boleman 1887, 276. p.)

A lakó- és fürdőszobák száma szakirodalomról szakirodalomra változik. Míg A „Fürdőirodalmi Könyvtár” értesitője az 1894. évben 32 szobával felszerelt fürdőről cikkez,10 Hankó Vilmos 1895. évi adatai szerint a telepen 30 lakó- és 16 fürdőszoba állt a vendégek rendelkezésére.11 A millennium évében Boleman 32 vendégszobából álló két szállót említ, a fürdőházban pedig 16 kabin és 20 fakád várta a pácienseket. (Boleman 1896, 99. p.)

A vezető posztokat az 1879. fürdőévadban Szoboszlay Ferenc (fürdőigazgató), Sándor Béla szolgabíró (közegészségügyi fürdőbiztos) és dr. Szabó Samu (fürdőorvos) töltötték be. (Rozsnyói Híradó, 1879. augusztus 3.) A Gömör c. regionális hetilap alapján a fürdőt 3 és 6 év időtartamra rendszeresen bérbe adták a fürdőszezonra. (Gömör, 1875. április 18.) A legelső információnk 1874-ből származik a fürdő vendéglősének kilétével kapcsolatban Privetzky István személyében – ez idő tájt épült meg a fürdő díszterme is (Rozsnyói Híradó, 1874. augusztus 9.) –, míg az 1879-es fürdői évadban Télfy Adolf vendéglős kínálta a sajtó szerint „pontos és gyors kiszolgálás mellett a szobák és a fürdők árát 50%-kal olcsóbban”. (Gömöri Közlöny, 1879. június 1.) A reklámmal ellentétben egy korabeli beszámoló szerint Télfy választása nem bizonyult szerencsésnek, ugyanis nem rendelkezett a beruházásokhoz szükséges forgótőkével. „Eltekintve, hogy a vendégnek az utolsó edényről is magának kell gondoskodnia, még étneműeket is szállíttatni kell, ha a büdös hústól egy kis hideglelést kockáztatni nem akarunk.” (Rozsnyói Híradó, 1879. augusztus 3.) A rossz étkezésre a későbbiekben még visszatérünk.

A helyi sajtó alapján tudomásunk van arról, hogy 1880-ban a bataszéki (ajnácskői) gyógyfürdőt már Geiger Ignácz volt salgótarjáni vasúti vendéglős vette bérbe 6 évre, aki jelentős mértékben hozzájárult a fürdőhely modernizálásához – a vasútállomásról a fürdőbe saját lovain eszközölte a vendégek fuvarozását társas kocsin, a fürdőszobákat és lakosztályokat pedig a legnagyobb kényelemmel rendezte be. Ahogyan a sajtóban megjelent reklámhirdetésben is olvasható: „Nevezett bérlő nem kímélve költségét, oly átalakításokat vitt véghez, mely a fürdővendégeknek minden oldalról teljes kényelmet biztosít. A kávéház és vendégszobák teljes kifestése mellett teljesen újonnan vannak rendezve, kívánatra ágyneművel is ellátatnak. A jó és ízléses étkezésre nézve akként intézkedett, hogy keresztény és izraelita konyhát rendezett be. A közel levő sőregi vasútállomáson a váróteremnek a közönség kényelmére leendő helyreállítását, valamint a fürdő-idényre az utazó vendégek részére a mérsékelt menetjegyet kieszközölte. Mindezen intézkedéseket a t. fürdővendégek előnyére, nagy részben a jelenlegi igazgató, Szoboszlay Ferenc fáradhatatlan buzgalma létesíté. A fürdő orvosa dr. Szabó Samu leend.” (Gömöri Lapok, 1880. május 16. 14. sz.)

Egy 1882-es hirdetés szerint a fürdő orvosa már Dr. Zsingor László volt, aki ténylegesen a fürdőben lakott. (Gömör-Kishont, 1882. május 28.) A vendégek kényelmét ekkor két erősebb savanyú kútforrás szolgálta, (Gömör-Kishont, 1881. május 8.) és a fürdőtulajdonos rendszeresen gondoskodott a savanyú ivókút vizének tisztításáról is.12 1884-ben a fürdő higiéniai szempontból dr. Plichta Soma, Nógrád megye főorvosa felügyelete alatt állt, fürdőorvosként dr. Szabó Samu rimaszombati megyei főorvos működött a telepen, ki rendszeres látogatásain orvosi tanácsokkal szolgált a pácienseknek. (Gömör-Kishont, 1884. június 8.) Az 1886. fürdőévadban dr. Wellisz Gyula lett a telep fürdőorvosa, aki a gyógyvízzel tett kísérleteivel is megalapozta a fürdőnek és vizének jó hírnevét. (Gömör-Kishont, 1886. augusztus 1.) Ez idő tájt a villák építkezése is megkezdődött a fürdőben, folyó évben Szilárdy Ödön nógrádi földbirtokos Somoskeöy Károly mérnök tervei alapján építtetett nyaralót a telepen, így a lakosztályok számát is sikerült szaporítani. (Gömör-Kishont, 1886. augusztus 1.) Ugyanezen nagybirtokos vet szemet majd nyolc évvel később a pangásnak induló fürdőre, s fontolgatja a telep örök­áron való megvételét Kemény Géza bárótól. (Rozsnyói Híradó, 1894. július 22.)

1888-ban a fürdő bérlője Hoffmann Benedek lett, (Gömör-Kishont, 1888. május 20.) aki a helyi sajtó alapján „mindent elkövet arra, hogy vendégei a lassanként csinossá váló fürdőhelyiséget megszeressék s nyaranta állandóan fölkeressék. Eddig tizenkét család élvezi a fürdő kitűnő hatását, kiket esténként egy jól szervezett jánosi zenekar mulattat.” (Gömör-Kishont, 1888. július 8.)

Kedvezményeket illetően az elő- és utóévadban – május 15-től július 1-ig és augusztus 15-től szeptember végéig – a lakásokhoz jutányosabb áron (50%) lehetett hozzájutni, továbbá a menettéri jegyek 33%-os árengedménnyel voltak válthatók. A vasút 1882-ben Budapestről és Miskolcról naponta kétszer közlekedett az ajnácskő-sőregi vasútállomásra. (Gömör-Kishont, 1882. május 28.) Értékes információ egy évvel későbbről a szolgáltatásokra vonatkozóan, miszerint a postahivatal Ajnácskőn, a távírdahivatal a szomszédos Balogfalván, míg rendelő, orvos és házigyógyszertár helyben üzemelt. (Gömör-Kishont, 1883. május 27.) 1884-től félórai járásra a fürdőtől, már Ajnácskő-Sőregen is üzemeltettek távírdát, Fülek és Miskolc között pedig már naponta nyolcszor közlekedett vonat az ajnácskő-sőregi állomást is érintve. (Chyzer 1885, 34. p.) Ráadásként a fürdőidényt is meghosszabbították május 1-jei nyitással – ennek értelmében az elő- és utóévad május 1-től június végig, illetve augusztus 21-től szeptember végéig módosult. (Gömör-Kishont, 1884. június 8.)

A fürdő évről évre igyekezett korszerűsíteni, igazodni az igényekhez, amiről a helyi sajtó is rendszeresen beszámolt: „A kies fürdő, mely legközelebb nagyobbszerű átalakításon fog keresztül menni, most nagyon látogatott, a lakások mind elvannak foglalva…” (Gömör-Kishont, 1882. július 16.) A napi szobaárak 80 krajcártól 1 forint 50 krajcárig rúgtak. (Gömör-Kishont, 1884. június 8.) 1883-tól a közlekedést a vasúti állomás és a fürdő között már rendes kocsikkal tartották fenn,13 naponta négyszer, 50 krajcáros viteldíjjal személyenként. A propagandagépezet is beindult, a hirdetésekben igyekeztek kiemelni minden lényeges információt, mely az idény vendégszámának növekedését elősegíti: „Rendszeres savó-kúra azonnal, a szőllő-kúra szeptember 1-én lép életbe. Szobák és fürdők házilag kezeltetvén, jó és jutalmas konyha Glosz Endre14 kezében van. Izraeliták ellátásáról Lusztig Dániel gondoskodik.” (Gömör-Kishont, 1883. május 27.) A fürdő kedvező színvonalának szempontjából sokatmondó információ, hogy 1885-ben a fürdő vendéglőse az a Horváth József lett, aki a neves rimaszombati Három Rózsa Szálló vendéglőjét is üzemeltette, (Gömör-Kishont, 1885. május 5.) két évvel később pedig már egy budapesti vendéglős, Fábián Zsigmond kitűnő magyar konyháját élvezhették a vendégek. (Gömör-Kishont, 1887. május 29.) Az 1890. évi fürdőszezonban Winter Adolfhoz, a rimaszombati Vadászkürt vendéglőséhez került a fürdő konyhájának vezetése, aki hirdetésében „a kényelem mellett a legjobb ételeket és italokat jutányos áron, pontos kiszolgálás mellett” kínálta. (Gömör-Kishont, 1890. május 29.)

Tény, hogy a kecsegtető reklám a valóságban sokszor mást takart. Az 1886. fürdőévadban a következő panaszt vettük a heti sajtóból: „A mily kellemes, szép vidéke és kiváló gyógyító erejű vize van megyénk fürdőjének, Ajnácskőnek, ép oly kezdetleges állapotú ott a vendégek ellátása. Az izraelita vendéglős drága és rossz ételekkel traktálja vendégeit, úgy hogy örökös panaszt kell hallani az ott időzőktől. Tanui voltunk amint nem egy asszonyság valamennyi rendelt ételt ehetetlenség miatt visszaküldött, a ki pedig teheti, otthonról látja el magát tartható élelmi szerekkel. Az sem ritka dolog, hogy semmit sem kap enni a vendég, mert a vendég még a kenyeret is a szomszéd faluból darabszámra veszi. Épp a múltkor történt két katonatiszttel, hogy este 10-11 óra között se egy darab kenyeret, se egy szivart nem bírtak kapni a fürdőben, ellenben a bort méregdrágán fizették meg, azonkívül, hogy a maradásra azzal beszélte rá a vendéglős a két urat, hogy este tánczmulatság lesz. Persze se táncz, se kenyér nem volt. Bizony a miniszter úr okosan tenné, ha fürdőjét más kezekre bízná, így lehetetlen prosperálni.” (Rozsnyói Híradó, 1886. augusztus 8.) Az alábbi, 1881-ből származó újságcikk a propaganda hiányosságaira hívta fel a figyelmet: „Sajnálatunkra esik, hogy a fürdő bérlője és igazgatója annyira megfeledkezik a közönség s önmagam iránti kötelességéről, hogy a különben természeti szépségű s igen jóhatású gyógyhelyről nyilvánosság elé nem bocsát egy parányi értesítést sem, elannyira, hogy még Gömörben sem tudunk a magunk kincséről sem, s arról sem nyerhetünk tájékozást, hányan s kik látogatják, mint nyilatkoznak, a megelégedés mily fokával hagyják el stb.? Csodálni való-e azután, ha kevesen látogatják, május és június hóban, a legszebb tavaszi napokban üresen és elhagyottan áll és nem számíthat hosszúra nyúló saisonra?” (Gömör-Kishont, 1881. augusztus 7.) A kritika szerzője ugyanezt Lévártra és Várgedére is rávetíti. Lássuk hát azokat a statisztikai mutatókat!

 

Vendégforgalom – népszerű(tlen)ség

A Rimaszombatban 1867. augusztus 12–17. között megtartott magyar orvosok és természetvizsgálók országos szintű XII. nagygyűlése során a kongresszuson részt vevő illusztris társaság kirándulást tett, érintőlegesen útba ejtve a várgedei, de célpontul kitűzve az ajnácskői gyógyfürdőt és annak környékét, mely akkor fénykorát élte. „Kovács S. Endre úr vezetése alatt megtekintők a több rendbeli forrásokat, melyek egyike ivásra, másika pedig mesterséges melegítés mellett fürdésre használtatik. A fürdő berendezése hagy ugyan kívánni valót, azonban jelenlegi állapotában is hiányt pótol s céljának megfelel, minek bizonyítéka az ott időző fürdővendégek szép száma. Ezután vette kezdetét a pogányvári kirándulás, fáradságos, 5/4 óráig tartó hegyi úton (…) Ebéd végeztével a társaság három részre oszlott, az egyik rész az itteni ősemlősök maradványainak lelhelyét15 szemlélte meg, a másik rész az ebédlő helyiségben maradt vidám beszélgetés mellett, legifjabb része táncznak eredt s jó kedvét fokozta a fürdői hölgyvendégek tényleges részvétele” (Napi Közlöny, 1867. augusztus 17.) – írta Dr. Hajnal Albert, a kirándulás egyik résztvevője a konferencia időtartama alatt kibocsátott lapban, mely hű bizonyítéka annak, mennyi érdekesség és látnivaló akadt Ajnácskő környékén a fürdővendégek számára, ha olykor kimozdulni óhajtottak a fürdőtelepről. A látottakról részletesen beszámol a gyűlés munkálatairól 1868-ban kiadott kötet is, minderről azonban egy korábbi fejezetben már szó esett. „Az egész fürdőintézet berendezése olyan kis arányokat mutat, mintha e fürdő szerény visszafogultságában a környék lakóin kívül más vendégekre nem is számíthatna” – olvashatjuk a kötetben. (Batizfalvi–Rózsay 1868, 410. p.) A társaság fürdőorvos biztosításával, a fürdő nagyságának növelésével, újabb forrásfúrással, újabb fürdőépületek emelésével és a gyógyforrás megközelíthetősége végett jobb közlekedés kiépítésével látta megoldhatónak a fürdő országos hírű felvirágoztatását – mint tudjuk, mindez csupán terv maradt.

Kurlisták híján a fürdővendégek számát illetően sajnos csak fürdészeti szakirodalomra és a hetilapokra hivatkozhatunk. A Fürdői Lapok c. heti közlöny alapján 1872-ben Ajnácskőn 48 család fordult meg. (Fürdői Lapok, 1873. július 6. I. évf. 7. sz.) A Magyar Gyógyterem 1878-ban 67 állandó fürdővendéget számlált. (Magyar Gyógyterem, 1879. május 1. I. sz.) Bernáth szerint a befogadóképesség mintegy 70 főt tett ki, míg a fürdőben 26 kádról ad jelentést, ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy a fürdőt bizony kevés vendég látogatja. (Bernáth 1878a, 454. p.)

Takács László 1888-ban már sajnálkozva számolt be a fürdőről, mely remek vidéke ellenére sem bír elég látogatót hódítani, s „ennélfogva a kies fürdőhely megmarad kezdetleges kicsiségében, egyetlen vendégházában 25 szobával, valamint ebédlő és társalgó teremmel, annak ellenére, hogy az étkezés igen jutányos és kiválóan ízletes, mérsékelt árak mellett, a szolgálat pedig kifogástalan. Sőt, a fürdővendégek a telephez közeli faluban akár ügyes vezetőt is találhatnak a környékbeli kirándulásokhoz.” (Takács 1888, 9. p.) Az 1896-ban megjelent Magyar fürdők és ásványos vizek c. balneológiai munka már úgy említi a fürdőtelepet, mint az utóbbi időben elhanyagoltat, s vendég csak elvétve keresi fel. (Boleman 1896, 99. p.)

Preysz Kornél statisztikai táblázata alapján összehasonlíthatjuk Ajnácskő 1877 és 1892 közötti vendégforgalmát, mely egyben a fürdő népszerűségéről és hanyatlásáról árulkodik:

 

  1. táblázat. Ajnácskő vendégforgalma 1877 és 1892 között16

kerenyi

 

A korabeli folyóiratok hasábjait a nyári idényben ellepték az oly divatos fürdői beszámolók, melyek rendszerint egy-egy fürdőbe látogató vendég személyes vallomásait tükrözték az adott gyógyhelyen látottakról, tapasztaltakról. Többnyire név nélkül ellátott, őszinte fürdői levelek voltak ezek, melyeket bátran tekinthetünk afféle naplójegyzeteknek is. Ajnácskő-fürdő történetében öt fürdői levelezés jelent meg a Gömör-Kishont c. társadalmi lap hasábjain 1882 és 1886 között (tehát a csúcskorszakban), valamennyi más-más hangvételű. Az első levél romantikus bevezető után, még sejteti a fürdő virágkorát, de már rámutat egy-két hiányosságra. A miniszter úr és fürdője méltatása mellett a fürdőigazgatóság gondatlanságára fókuszál: „Egészséges levegő, kitűnő gyógy­erejű víz, gyönyörű sétahelyek, posta- és vasútállomás, zene, élvezhető ellátás, szeretetreméltó fürdőigazgató, fiatal orvos, kell-e még egyéb is reklámnak? Ez is fölösleges, enélkül is tele van mindig, mi pedig gömöriek eléggé ismerjük. Igaz, hogy a rafinírozott ízlésű külföldi fürdőkön elkényesztett közönség gáncsolni valót eleget találhat itt, de hát kérem a mi romlatlan vidéki betegeink nem oly követelők. Aztán meg, tetszik tudni az igen sokat tesz ám, ha valaki azt mondhatja: én a miniszter fürdőjén gyógyultam. Eddig csak oly minisztereket ismertünk, akik beteggé tették a közönséget ijesztő adóintő czédulákkal: báró Kemény alkalmat nyújt a meggyógyulásra is. Akit már egészen kiszivattyúztak a véréből, az jöjjön ide, s nehány hét múlva piros pozsgásan, duzzadó erekkel távozik a csodahelyről. Mert a fürdő vérszegénység s gyakoribb női bajok ellen kitűnő hatásúnak mondatik. Igaz, hogy savanyú vastartalmú vize nem a legkellemesebb ízű, de a hatás, kérem, a hatás! Meg aztán az a gyönyörű fasor, ami mindjárt a gyógyforrás közelében van! Hát még a fürdő felett elterülő szép bükkös erdő, tisztán tartott messze terjedő séta-utaival, csinos pihenőivel, mind megannyi legalkalmasabb hely bármi diskrét randevúra is! (…) Oh, ezek kárpótolják a legsavanyúbb orvosságot is és – egyebet is. Mert bizony egyéb is van, mitől a fürdővendégek érzékenyebb része lebittyeszti szép ajkacskáit. Persze holmi rusztikus ember vagy a pipafüsthöz megszokott falusi mama észre sem veszi mikor a nagyérdemű bérlő úr csibukszóval vagy hosszú szárú selmeczi pipával fogadja vendégei rendeleteit, s mikor átfurakodik egy sétáló nőcsoporton, füstfelhőbe burkolja őket mint a mithoszi félisten, meg hogy a múlt vasárnapi Anna-bálon ugyan az a bérlő úr végig nyújtózott a tánczteremben egy pamlagon, mintha csak valami török kávéházban lett volna, meg hogy a fürdő kabinokban és azok előtt egy szezon alatt csak egyszer söpörtetnek, meg hogy… Ezer bocsánat! Én egészen elrontom a miniszteri fürdő renoméját, pedig ime itt jön Sz. fürdőigazgató úr, aki mind ama emberi gyarlóságokat szintén kárhoztatja, de nem bír velük, s azért aztán az ő szeretetreméltó modorával kárpótolja a kedves hölgyeket. Vannak itt szép számmal kedves hölgyek! Tetszett volna csak látni múlt vasárnap az Anna-bálon, mily bájjal, mily erővel (nem csoda, vasasvizet isznak) lejtették a hétszer megújrázott csárdást.” (Gömör-Kishont, 1882. augusztus 6.)

Ajnácskő megközelíthetőségén sokat javított, hogy 1883 nyarán megindult a Rimaszombat–Fülek között naponta közlekedő omnibuszjárat. „Az alkalmat siet is közönségünk megragadni, s olykor-olykor tekintélyes számú társaság tölt itt egy-egy kellemes napot. Ma reggel is derék polgármesterünk vezetése alatt többen rándultak ki e kedves gyógy-helyre s meg vagyunk győződve, hogy a kirándulók példáját ezután még számosabban fogják követni.” (Gömör-Kishont, 1883. június 17.) Való igaz, június 1-től ún. omnibuszvonat könnyítette meg az utazást a kirándulók, üdülni vágyók számára, mely naponként Rimaszombatból reggel 7 óra 30 perckor indult, s Fülekre délelőtt 9 óra 40 percre érkezett, míg visszafelé este 7 órakor indult, a kiinduló célállomásba 9 óra 17 perckor érkezvén. (Gömör-Kishont, 1883. június 3.) Mindez azt is példázza, hogy Ajnácskő a rimaszombatiak körében népszerű kiránduló- és pihenőhellyé lett, hiszen a városlakók körében volt igény külön menetrend szerinti járat elindítására is.

„Telve e vidék festői képekkel” – írta egy következő vendég fürdői levelében a helyi sajtó hasábjain. Sorai képzeletbeli sétára invitálnak bennünket az egykori üdülőövezetben, betekintvén a fürdőtelep mindennapi életébe, ahol valaha pezsgő élet folyt. „Nem messze jobbra áll a kellemes kinézésű sweiczi-lak, telve minden szobája dísze­sebbnél díszesebb vendégsereggel: balra a többi lakosztályok, fürdő-házak, mind csinosan rendbe szedve, kényelmesen berendezve. Fölöttük dús gesztenye lombok, terebélyes nyárfák… A háttérben pedig hosszan, messze terül el az árnyas bükkös kanyargó soraival. (…) jánosi czigánybanda vidám zenéjére egyenként bontogatják le – többnyire bájos hölgyekből álló kedves vendégeink – ablak redőnyeiket, s lassanként benépesülnek a kellemes sétányok. Csoportokba vegyülnek az ismerősök, csitteg-csattog picinyke nyelvecskéjök… Ha épen valaki meg akar győződni nagyszerű hatásairól, jöjjön és pillantson rá azokra az üde szép arczokra, melyekre ez a jó csevicze, meg azoknak a terebélyes tapolcza fáknak rezgő levelei közt játszó szellő egy hét alatt is, milyen piros rózsákat festett. (…) De a tulajdonképeni élet mégis csak délután van itt. Mikor a nap delelő után kissé megfekszik, jókedvű nevetéstől zajos ismét a bükkös alja, hűsítő sör- és test-edző kuglira compariál a férfi kar, folyik a víg élet, melybe újra belevegyölnek a czigány banda mélabús akkordjai, míg lassan-lassan minden elcsendesül.” (Gömör-Kishont, 1883. július 22.) A fürdő ez idő tájt második virágkorát éli: gyönyörű vidék, kellemes éghajlat, könnyű megközelíthetőség, kényelmes lakószobák, kitűnő konyha, táncterem, elegáns társaság – kell ennél több? „A tudós is feltalálhatja itt Mekkáját. A régész, a jó borkedvelő, a beteg, a szép vidékben gyönyörködő megtalálja itt azt, amit keres”17 – olvashatjuk egy újabb fürdői levél sorait a korabeli sajtóban. E levélben nyerünk információt arra vonatkozólag is, hogy női fürdő lévén a gyógyhelynek az 1884. fürdőévadban Losonczy Izabella személyében nő felügyelője is volt. (Gömör-Kishont, 1884. július 20.)

A fürdő hírnevét a társasutazások is gyarapították. Az első információnk 1886. július 28-ról származik arra vonatkozóan, hogy az államvasutak Budapestről 120 fővárosi vendég részére kirándulást rendeztek Ajnácskő fürdőjébe. A gyógytelep virágokkal, zászlókkal és szőnyegekkel díszítve várta budapesti látogatóit. A helyi sajtó a kiruccanást párhuzamba hozta a fürdő miniszteri tulajdonban levőségével: „Az ajnácskői valóságos fürdőévad csak most kezd élénkülni. Különösen a budapesti közönség az, mely ezen a természet adományaival oly gazdagon elárasztott, gyönyörű völgyben fekvő kies fürdőt s klimatikus gyógyhelyet nagy előszeretettel szokta felkeresni. Ezeknek száma évről évre szaporodik úgy annyira, hogy az idén egyedül a budapestiek száma túlhaladja az összes vidékiek számát, nem hiányozván azonban most sem a szomszéd megyék s városok vendégei sem. (…) Évekkel ezelőtt valóságos gyűlhelye volt e kies fekvésű fürdő azoknak, kiket futóvendég czímmel szokott illetni a fürdőközönség, kik csak mulatság, táncz s kártyajátéknak szerettek hódolni s ezért nem hogy meggyógyulva, hanem betegen tértek haza, kimerülten a dorbézolástól. Ez előtt csakis a szomszéd megyék s városok nyujtották a fürdőközönség legnagyobb kontingensét, kik szinte csak addig maradtak itt, míg a nagy munkaidő beállott, s a dolog haza hívta őket, de most minő változás! Mily kedvező fordulatot vett e fürdő, mióta báró Kemény Gábor miniszter úr maga keze alá vette a birtokot, ki nemcsak teljes szakértelemmel tanulmányozta át a forrásokat, hanem a fürdőnek társadalmi s gyógyviszonyait is figyelemmel kísérve oly mérvű javításokat tett, hogy e fürdőből valóságos gyógyhely lett.” (Gömör-Kishont, 1886. augusztus 1.) A különvonat reggel 6 óra 20 perckor indult a fővárosból, s délelőtt 11 óra 50 perckor futott be az ajnácskői vasútállomásra. (Gömör-Kishont, 1886. augusztus 15.) Az ebédet egy fürdői körséta és a környékre tett kirándulás követte báró Kemény Gábor miniszter és dr. Wellisz Gyula fürdőorvos kíséretében, vacsora után a vendégek a fürdő dísztermében tartatott hangversenyen és táncmulatságon vettek részt. (Rozsnyói Híradó, 1886. augusztus 22.) S bár éjfél után 1 órakor különvonattal már indultak is vissza Budapestre, a fővárosi közönség körében mégis népszerű célponttá vált Ajnácskő, később a báli tudósításokban is találkozhatunk budapesti illetőségű nevekkel.

Ugyanakkor, az 1883. évadban már az elégedetlenség is szárnyra kapott a vendégek körében a fürdői szolgáltatásokat illetően, s ez – amint azt a későbbiekben olvasni fogjuk – a fürdő vesztét okozta: „Az idén is több mint kétszáz nőnek adta vissza életerejét, egészségét, kitűnő vize és levegője – mondom, egy ilyen fürdő nem érdemelne-e meg egy kisség több gondot, nagyobb befektetést. (…) Fürdői szobái kevés számmal vannak, azok sem elégítik ki a mérsékeltebb igényeket sem. De a legnagyobb hiba még is a lakszobák csekély száma, hiszen eddig azoknak hiánya miatt már több vendéget kellett visszautasítani, mint amennyi összesen befogadható. Az étkezést illetőleg talán ma már kevesebb a panasz, mint korábban volt, sőt jutányos is, de itt is kevés és kényelmetlen a helyiség, nincs kellően rendezve a körülete, olyan útféli csárda színében tűnik fel. Az ideiglenes fürdővendégekre, kik pedig szép számmal fordulnak elő, nincs semmi számítás téve. (…) A jövőre nézve méltán megérdemelné a tulajdonos részéről is a fölkarolást.” (Gömör-Kishont, 1883. augusztus 5.) Az iménti sorok egy fürdői levélből származnak, melyet személyes tapasztalatai alapján egy elégedetlen fürdővendég osztott meg a Gömör-Kishont olvasóival. Ám mások is hasonló cipőben jártak a bataházi fürdő látogatásakor: „Lehetne bizony ezt gömöri paradicsomnak is, nemcsak Ajnácskőnek nevezni. Akik a szépet Schweicz, Dél-Tirol és már országok hegyei és völgyei között keresik, elpirulnának, ha ezt a kies helyet meglátnák… Kovács Sebestyén Endre ennek a fürdőnek, mely a női bajokban párját ritkítja, nagy jövőt jósolt, hogy még eddig be nem következett, annak oka a tulajdonos szerénységében rejlik, ki nem használja fel befolyását népszerűsítésre, pedig ezt a közjó érdekében meg kellene tenni. (…) Ajnácskő – amint meg is érdemli – a leglátogatottabb hazai fürdők sorába tartoznék…” (Gömör-Kishont, 1884. július 20.) A Kovács Sebestyén Endre által analizált Kemény-forrás vizének kereskedelmi forgalomba hozása asztali víz formájában is csupán terv maradt. (Gömör-Kishont, 1884. július 20.)

A nem éppen kielégítő szolgáltatások miatt a fürdővendégek is lassan elmaradoztak. Pápay Károly 1891. évi ajnácskői beszámolójában harminc-egynéhány vendégről értekezik, megjegyezvén, hogy a fürdő korábban bizony látogatottabb volt és olcsóságát is magasztalták. (Pápay 1891)

A negatívumok után álljon itt egy kedves történet. Az ajnácskői fürdő igazgatóságához az 1884-es évadban egy érdekes kérelem érkezett. Egy előkelő külföldi (meg nem nevezett) vendég dr. Kovács Sebestyén Endre emlékére – kinek tanácsára kereste fel e kiváló gyógyhelyet, s kinek nevét a Kovács-forrás őrzi – egy kőpad felállítását kérte a fürdő parkjában. Azonkívül önköltségen óhajtotta megfestetni a nevezett orvos arcképét a fürdő számára, saját részre pedig a park közepén égbe nyúló ezeréves fát. (Tátra-vidék, 15. sz. 1884. június 29.) Bár a sajtó szerint a miniszter úr azonnal intézkedett, ígéretét téve a festmény ünnepélyes leleplezésére is, a továbbiakban semmilyen írott forrás nem erősítette meg a hírt.

 

Szórakozási lehetőségek a fürdőben

A fent vázolt panaszoktól és negatív statisztikai mutatóktól eltekintve arról próbálunk meggyőződni, hogy Ajnácskő egy bizonyos társadalmi réteg számára egy adott időszakban igenis közkedvelt pihenőhelynek számított. Takács 1888-as leírása alapján a fürdőt és vidékét különösen Losonc és Fülek közönsége látogatta, ünnep- és vasárnapokon nemritkán a losonci cigány zenéje mellett rögtönöztek táncmulatságokat. (Takács 1888, 11. p.) Hogy valóban így volt-e, s milyen is lehetett egykor a bataházi fürdőélet, beszéljenek a sajtós élménybeszámolók, fürdői jelentések.

Már az országos Fürdői Lapok 1868. július 20. száma is lelkesen számolt be hasábjain arról, hogy „az ajnácskői fürdőben igen vidám élet foly. A vendégek e fürdőhely kedélyes jellegét folyvást fönntartják. A vasárnapi táncvigalmakon a környék szépei is megjelennek. Ez idény folytán nem egy betegen érkezett nő lett a bálok kitartó táncosnőjévé, mely körülmény a fürdő jó hírének nagy mértékben kedvez.” (Fürdői Lapok, 1868. július 10. 1. évf. 10. sz. 75. p.) A báró Kemény Gábor tulajdonában álló ajnácskői vas- és kénsavtartalmú fürdő – a regionális sajtó szerint – még az 1880-as években is az egyik legkiválóbb gyógyító hatással bíró megyei fürdőnek számított, „hatályos vasas fürdőkkel és szénsavas savanyúvíz forrással. Gyógyhely mindenféle női betegségek ellen, továbbá csúzos és köszvényes bajoknál, vérszegénységnél, sápkórnál, idült idegbajoknál. Gyönyörű fekvése és jó levegőjénél fogva kitűnő időző hely üdülő betegek számára. Jó cigányzene, olvasó és tánczterem, zongora, tekeasztal és tekepálya, és újságok a vendégek rendelkezésére állanak.” (Gömör-Kishont, 1882. május 28.) Ilyen és ehhez hasonló sorokkal kecsegtették a leendő fürdővendégeket a 19. századi napilapok. Az 1880-as évek elején bizony okkal olvashatunk a tulajdonos korszerűsítéseiről, a fürdő csinosításáról és a telt házas báli jelentésekről a megyei sajtóban, hiszen a fürdő a gömöriek közül a legelső helyet foglalta el a népszerűségi listán. S bár a tulajdonos, báró Kemény Gábor tett ugyan lépéseket a fejlesztéséhez, építtetett tágas és egészséges szobákat, a fürdőközönség igényeinek kielégítése szempontjából szervezett igazgatóságot, ezreket áldozott fúratásokra, viszont – amint azt a korabeli média megírta – nem eléggé fektetett bele a fürdő komplexebb kiépítéséhez, hogy azt a távolabbi vendégek részére is vonzóvá tegye. (Rozsnyói Híradó, 1879. augusztus 3.) A fürdő csupán a környék számára rendezkedett be, annak viszont igyekezett minden tekintetben a rendelkezésére állani. „A fürdő közönség legkedvesebb szórakozási helye az erdő, s ezidén különösen nagy gond fordíttatik a sétányok tiszta és jó karban tartására. Ide rándulnak ki délelőtt és délután. Vasárnaponként báloznak.” (Rozsnyói Híradó, 1879. augusztus 3.)

Egy jobb nevű fürdő nem maradhatott bál nélkül. A szezon alatt több nyári mulatságnak is helyszínül szolgáltak a fürdő termei. A hétbércű Gömör vármegye híres bataházi fürdője egy évadban akár 6 bállal is képes volt előrukkolni, bizonyítja ezt egy 1884-ből származó reklámhirdetés, mely szerint szokásos táncmulatságait július 13-án, 20-án, 27-én, augusztus 10-én, 17-én és 24-én tartotta meg – ebből egy az Anna-napot követő vasárnapra esett. (Gömör-Kishont, 1884. július 6.) Ajnácskőről sem hiányozhattak a „legendás” fürdői Anna-bálok, melyeket legalább egy héttel előtte rendszeresen hirdettek a helyi sajtóban. A Gömör 1875. évi július 11-i számában például a szimpla közlő információ mellett a hirdető kiemeli a „jó zene és jó étkezés” fontosságát is. A belépti díj többnyire valamilyen karitatív tevékenység támogatására fordíttatott, mint 1889-ben, amikor a személyenkénti 1 forintból befolyó tiszta jövedelmet a „Gömörmegyei magyar közművelődési egyesület” javára folyósították (Gömör-Kishont, 1889. július 25.), az 1890. évi hagyományos Anna-bálon pedig Gesztete község tűzkárosultjai felsegélyezésére gyűjtöttek. (Gömör-Kishont, 1890. július 24.)

A táncmulatságra a fürdővendégek is izgatottan készültek. „Már a bált megelőző egész héten fürdőnk a vigalmaknak volt színtere. Sürgés-forgás, intézkedés minden irányban az igazgató részéről, e bál érdekében toalett-készítés, tánczpróba a fürdő-vendégek részéről jellemzik ama napokat” – szól egy Anna-báli beszámoló 1884 júliusából. „…a múltban nem egy kisleány lett naggyá az ajnácskői fürdő báljain, úgy most is több csinos leányka várta itt lázas kebellel az első csárdást.” (Gömör-Kishont, 1883. augusztus 5.) Ez is jelzi, hogy a 19. században a fürdői Anna-bálok bizony a leendő hitves kiválasztására is ideális helyszínül szolgáltak.

Arról, hogy Ajnácskő Anna-báljai az 1880-as évek elején a környék legpatinásabb mulatságainak számítottak, bizonyíték a helyi sajtó állítása is, mely szerint „a várgedei és az ajnácskői murit összehasonlítva a várgedei annak csak praeludiuma” (Gömör-Kishont, 1881. július 31.) volt. „Az estefelé jó sűrűn érkező vendégek – nem csekély számban R.Szombatból – a bál kezdetekor megtöltötték a fürdő nagy termét s ami különös kedvünkre való: a lehető egyszerű de kényelmes női öltözetekben gyönyörködhetett a szemlélő, kivált pedig a fürdővendég, a kire ez a takarékosság csak a kúra jó hatását gyakorolhatja. Reggelig tartott a muzsikaszó, a nagy zaj, jókedv okozta lárma és mindig friss táncz. A harmaczi czigányok a vendégek teljes megelégedését érdemelték ki.” (Gömör-Kishont, 1881. augusztus 7.) A kor szokása szerint az újságok a bálon részt vevő hölgykoszorúról is előszeretettel tudósítottak: „Százötvennél több vendég vett részt a bálban, a négyeseket 18 pár táncolta. A nők közül következőket je­gyeztük fel: Győry Gyuláné (Budapestről), Hubert Jánosné (Egerből), Lamos Lajosné (Rimaszécsből), Sprenger Béláné, özv. Bányai Ferencné Ilona leányával, özv. Rubintné (S.-Tarjánból), Dr. Weinsteinné (Feledről), továbbá Kontz Ilona (S.-Tarjánból), Danielik Katinka (Pozsonyból), Stronga Mariska (Fülekről), Sándor Amanda (Feledről), Komjáthy Mariska (B.-Gyarmatról), Krizsán Matild, Komoróczy Lenke, Balajthy Erzsike stb. Reggel 5 órakor még ugyancsak szólt a zene és járták a ropogós csárdást. Sándor Béla jókedvű szolgabíránk maga járt jó példával elől a holtig gavallér s minden szép iránt ügybuzgó Szoboszlay Ferenc fürdőigazgatóval.” (Gömör-Kishont, 1881. augusztus 14.) A vendégek koszorújában sorra felfedezhetjük a környék intelligenciáját és nemességét: 1874-ből báró Nyáry Jenő neve köszön vissza a tudósításokból (Rozsnyói Híradó, 1874. augusztus 9.), az 1880-as évek elején a füleki gróf Berthold Arturné s a nagyabonyi Abonyi Lajosné, az író neje is szerepeltek a listán. (Gömör-Kishont, 1881. június 26.) 1888-ban minaji Bornemisza László Gömör megyei alispán neve is felbukkan a vendégek között (Rozsnyói Híradó, 1888. augusztus 5.), a továbbiakban pedig Losonc, Eger, Putnok, Szarvas, Kaposvár, Kisújszállás – és sorolhatnánk további gömöri, nógrádi, borsodi és egyéb megyebeli településeket – urai s hölgyei is rendszeresen képviseltették magukat a bataházi Anna-bálokon. Az 1883. évadban tudósított bálról a női hölgykoszorú mellett a jelenlévő férfiakat is feljegyezték, a gömöri, nógrádi, hevesi előkelőség nevei mellett Bécsből és Budapestről érkező vendégekről is olvashatunk. (Tátra-vidék, 12. sz. 1883. július 29.) Mindez a fürdő jó hírnevéről árulkodik. Az 1880-as években nem volt ritka a hétszer megújrázott csárdás példája sem: „A bál zavartalanul, kitűnő jó kedvvel, emelkedett hangulatban, s oly nagyszámú s fényes vendégsereg részvételével folyt egész kivilágos kivirradtig, minőre azok emlékeznek, kik az ötvenes években a fürdő fénykorát is átélték. Egy órakor aztán az egész báli közönség az étterembe vonult s vacsorázott és pihent, már t.i. az, kinek vacsora vagy hely jutott. A kiszolgálatnál még előkelő gavallérok is segédkeztek. Félháromra történt a visszavonulás a báli terembe, de mintha csak kicseréltek volna előbbi fáradt lábaikat, szép tánczosnőink és tánczosaink újult erővel, hatványozott jókedvvel rakták egész 5 óráig…” (Gömör-Kishont, 1883. augusztus 5.)

A hagyományos fürdői bálok mellett ugyanakkor szívesen rendeztek itt Anna-bált a környékbeli ifjak is, mint például 1888-ban a Gömör vármegyei ifjúság ifj. gróf Almássy Arthur rimaszécsi járásbeli szolgabíró szervezésében. A fesztelen, késő reggeli órákba nyúló mulatozásba azonban szorulhatott némi üröm, ha a sajtó ekként számolt be a mulatságról: „Valami nagy kényelmet nem igen találhatott a díszes közönség, de hát a fürdő tulajdonosát, Kemény Gábor bárót úgy látszik, ez idei hosszas gyöngélkedése akadályozza a fürdő nagyobb gondozásában, a bérlő pedig nélküle édeskeveset tehet.” (Gömör-Kishont, 1888. július 15.) Nem mellesleg épp Almássy volt az, akit Szabó Samu megyei főorvossal együtt fürdőbiztosnak neveztek ki Ajnácskőre az 1889. évadra. (Gömör-Kishont, 1889. május 23.)

Sőt, a fürdő történetében a mulatságokkal együtt járó verekedésre is tudunk példával szolgálni, és ide kapcsolódik a már említett „legendás” jelző is. Sajnos Ajnácskőben sem maradhatott bál rendszeres verekedés nélkül, ennek híre a környéken is elterjedt. „Tegnap volt a minden évben megtartatni szokott Anna-bál, melyben a megye elitje vett részt, s ha a bál nem pofozkodással kezdődik, részletesebben megírnám. Így csak azon szerény nézetemnek adok kifejezést, hogy civilizált fiatalembert – különösen ha az önként vállalkozik a termet elhagyni – pandúrral kivezettetni nem tartom tapintatos eljárásnak.” (Rozsnyói Híradó, 1879. augusztus 3.) A fentebb már részletesen tárgyalt 1881. évi Anna-bál utáni botránnyal a Gömör-Kishont is előszeretettel foglalkozott: „…nem nagy gyönyörűséget találhatunk annak registrálásában, hogy egy fiatal ember nyilvános helyen durva viseletével mint kompromittálja Gömörmegye fiatalságát. A fürdőigazgatóságnak azonban a fürdő jó hírneve érdekében ajánljuk, hogy máskor ily sajnos esetek elkerülése czéljából nagyobb rendőri apparátussal lássa el a helyiségeket.” (Gömör-Kishont, 1881. augusztus 28.) A bállal együtt járó ökölharc az 1882. évi fürdőévadtól látszott megszűnni, amint arról egy fürdővendég is lelkesen beszámolt a megyei hetilapban: „Apropos, Anna-bál! Tán méltóztatnak tudomással bírni, hogy az itteni Anna-bálok nem jó hírnek örvendtek az előtt. Lejárták már magukat, elvesztették az idén érdekességüket egészen. Többé nincs ami csalogassa ide a betyárgavallérokat, híres öklözőket, asztalon tánczolókat, kik egyedül mulatnak: ki a legény a csárdában! Mikor már a többit kiverték a teremből… Vége, vége az ilyennek. Ettől a jó hírnevétől megfosztotta fürdőnket ez az esztendő… A múlt vasárnapi Anna-bálon nem volt verekedés. Szomorú, de való! Szinte meglátszott egynémelyik mokány arczon, mily elégedetlen, de jól esnék neki egy kis igazi mulatság. Hiába, se pap, se részeg ember. Komolyan szólva, nagy az örömünk: a legujabb nemzedék nem abból való, miből a pár év előtti. Tán bizonyosak lehetünk felőle, hogy többé nem ismétlődnek azok a szégyenletes jelenetek, melyek már majd-majd híressé tették az itteni bálokat s a gömöri fiatalságot országszerte blamírozták…” (Gömör-Kishont, 1882. augusztus 6.)

Karitatív jellegű táncvigadalomra is akadt példa a bataházi fürdő történetében. Ilyen volt az 1877. július 8-án megrendezett bál a török sebesültek javára, tetszés szerinti belépti díj mellett. „Valóban nagy ideje, hogy megyénkben is megindul a mozgalom a testvér-nemzeti iránti részvét tanúsítására.” (Rimaszombati Lapok, 1877. június 24.) 1882 nyarán egy ún. megnyitó-mulatságra is sor került a fürdő helyiségeiben, mely „késő éjfélig tartotta együtt a kis társaságot. A kedves hölgykoszorúban a tánczolók közt voltak Horváthné és Plaudnerné sz. Vadnay Margit úrnők Putnokról, Hrenkoné úrnő R.-Szombatból, Marikovszky Margit, Csemniczky Margit és Sarolta, Bornemisza Ilona és Zsingor Erzsike (Borsod) és Radványi (Miskolcz) kisasszonyok”. (Gömör-Kishont, 1882. július 16.) Ez a beszámoló is megerősíti, hogy a bataházi fürdőt nem csupán Gömör, hanem a szomszédos megyék (Borsod, Heves, Nógrád) polgársága is látogatta. 1883 júliusának elején az ajnácskői fürdő ún. fürdőbált rendezett, melynek igencsak nagy visszhangja kelt a helyi sajtóban, mivel a ház „még jobban megtelt előkelő, válogatott vendégekkel”. (Gömör-Kishont, 1883. július 15.) A bálról készült beszámolóból tudjuk, hogy este 9 órakor zendített rá a cigány a nyitányra a feldíszített, tágas fürdőteremben, a hölgyközönség toalettjeitől a tombolajátékig részletes képet festve, külön kitérvén a jelen volt hölgyek és férfiak körére. Gróf Berchtold Arthúr Fülekról, gróf Keglevich Gyula Pétervásáráról, Marton Ödön Budapestről – csak párat említvén a sok közül, utalva a fürdőnek nemcsak a polgárság, hanem a nemesség általi látogatottságára is. Más kérdés, s ajnácskői fürdővendéglisták híján nem is tudunk rá választ adni, hogy ez az illusztris társaság csupán a bálra érkezett, vagy tényleges fürdővendégként tarthatjuk számon.

Nem csupán báloknak, hanem hangversenynek is otthont adott Ajnácskő fürdője. Források híján egyetlen ilyen eseményről van bizonyosságunk a regionális hetilapból, éspedig az 1883 nyarán Lubi Gyuláné, Oláh Blanka és más jeles budapesti és Gömör megyei művészek közreműködésével megtartott zenei koncertről. (Gömör-Kishont, 1883. augusztus 5.) Bálok és egyéb kulturális rendezvények mellett a fürdő a sport szerelmeseinek is kedvében óhajtott járni – egyszer legalábbis minden bizonnyal. Az 1886. fürdőévadban megrendezésre kerülő Anna-bál napján a budapesti tornaklub dísz- és versenytornázást tartott 40 tornász közreműködésével, akik délután 5 és 7 óra között gyönyörködtették a nézőközönséget szebbnél szebb produkciókkal. (Rozsnyói Híradó, 1888. augusztus 8.) Feltételezésünk szerint azonban – más fürdőkhöz hasonlóan – további kulturális zenés rendezvénynek, színháznak is otthont adhatott egykor a gyógyhely.

 

 

Ajnácskő végnapjai

Az 1885. évben a fürdő még a megszokott rendben üzemelt, derül ki Lukács György államtitkár 1886. január 7-i jelentéséből, válaszként az 1885. december 31-i keltezéssel Gömör-Kishont vármegye elöljáróságához intézett levelére, melyben kérik Ajnácskő esetében a hiányzó adatok pótlását, mivel a fürdőnek saját orvosa és megyei gyógyszerésze van, s ezt a megye elfelejtette feltüntetni. A januári válasz alapján tudjuk, hogy az említett szezonban a betegeket állandó orvos látta el, a gyógyszereket pedig vasúti közlekedéssel biztosították. (BÁTL/Alispáni) A fürdő ezen levéltári adat értelmében még „élt”.

A hanyatlás első jelei igazán az 1890-es évek elején kezdtek megmutatkozni. „Az ajnácskői fürdőidényt pünkösd hétfőjén nyitották meg, de az esős idő elrontotta a mulatságot. A sőregi körorvos az idény tartamára Ajnácskőbe tette át lakását s szolgálatát a fürdővendégek részére is felajánlotta. Az új bérlő több czélszerű átalakítást eszközölt s így remélhető, hogy e kies fürdő a nyár folyama alatt az eddiginél nagyobb pártfogásban fog részesülni.” (Gömör-Kishont, 1891. május 28.) E cikkből is kitűnik, hogy a hanyatlás felé bizony nem a kedvezőtlen időjárás, hanem a emberi gondatlanság sodorta a gyógyfürdőt. Árulkodó az a cikk is, mely egy évvel később látott napvilágot: a vármegye fürdőit taglaló beszámoló már meg sem említi Ajnácskőt. (Gömör-Kishont, 1892. május 5.) A fürdő hanyatlásának – az emberi mulasztás mellett – másik okaként az 1889-ben megnyílott csízi gyógyfürdőt is feltételezhetjük, mely – Rimaszombathoz való közelségével – fürdővendégeket vonhatott el Ajnácskőtől. Mindez azonban csupán feltételezés, érdekes viszont a párhuzam, és maga a választóvonal, az 1890-es esztendő: Csíz ível felfelé, Ajnácskő lefelé. Utóbbi hanyatlása ráadásul segíteni látszik Várgede rohamos fejlődésének is.

A pangást mások is észrevették. „…szép vagy Ajnácskő, s kebled szépségét mily kevesen élvezik. Ha a tourista e helyre téved, az üdítő forrásból iszik, vizében fürdik, s felfrissül kellemesen, meglepve mondhatja: Ajnácskő, fürdőd miért ily elhagyott?! Pedig nem lehet képzelni szebb üdülő helyet. S ha elhanyagolják az idegenek, szinte érthetetlen, miért nem karolják fel legalább a megyeiek?! Pusztulni hagyjuk egymásután becses fürdőinket, s maholnap ők is a pusztuló sziklavárak sorsára jutnak, marad pár rom, mely hirdetni fogja, hogy itt hajdan fürdő, hogy itt hajdan szebb élet volt.” (Gömör-Kishont, 1892. július 14.) A figyelmeztető írás ellenére Ajnácskő napjai meg vannak számlálva. A közeli vidék még csak el-elszállongott egy-egy vasárnap a fürdőbe, s ilyenkor ismét felcsillant a hangos jókedv, mintha sejtetni akarná egy újabb virágzó korszak eljövetelét. Az utolsó nagyobb lendületű rögtönzött mulatságról 1892 nyarán cikkezett a sajtó, mely során újból összegyűlt a vidék s Rimaszombat előkelő polgársága Ajnácskőn: „Egy vállalkozó s kedélyes társaság rándult e napon Benyo Béla almágyi szőllejébe, s a napot fenn a hegyen, s lent a pinczejébe töltve el, este a jókedv tetőpontján invatiót csinált Ajnácskő fürdőbe. Mint midőn a rómaiak a szabinok hölgyeit elrabolták, oly hévvel ragadták a hölgyeket a tánczra, s a jó példa hatott, hogy pár pillanat alatt készen volt a tánczmulatság. Körülbelül éjfélig volt együtt a társaság s alig tudott szétválni. A rimaszombatiak pedig ama kellemes emlékkel távoztak, hogy Ajnácskőn jól lehet mulatni.” (Gömör-Kishont, 1892. július 14.) Az idény megélénkülésében a helyiek az elkövetkező években is bíztak, még 1892-ben is jelent meg reklámhirdetés Tillinger Sándor vendéglőstől a fürdőt propagálva a Gömör c. társadalmi lap hasábjain az alábbi vendégcsalogató szöveggel: „Az ajnácskői gyógyfürdő kitűnő üdülőhely vérszegények, lábfájósak és más betegségben szenvedők számára. A fürdő gyümölcs- és díszfákkal, valamint sétányokkal és üdülő helyekkel ellátott kies helyen fekszik. Kifogástalan fürdő- és vendégszobákkal van ellátva. Minden érkező és induló vonathoz omnibus közlekedik, személyenkint 30 kr. Kitűnő magyar konyha. Olcsó és pontos kiszolgálat. Naponta czigányzene.” (Gömör, 1892. július 10.) Hiába a reklám, az 1893. évadban már nem nyitja meg kapuit a fürdő, mely az előtte való években is már csak tengett. (Gömör, 1893. április 9.) A reménység fénysugara még akkor csillant fel, amikor a miskolci internátus igazgatója, Márcsekényi J. úr a tanulásban elfáradt, angol- vagy sápkórban szenvedő gyermekek számára az ajnácskői vasas fürdőt ajánlotta, sőt a nyarat is itt kívánta velük eltölteni. (Közegészségügyi Kalauz, 1884. szeptember 15. 6. évf. 18. sz.) Hogy megvalósult-e az üdülés, arról sajnos nincsenek információink, nagy valószínűséggel azonban meghiúsult. Egy későbbi cikk, mely Gömör fürdőit helyezi górcső alá, Ajnácskőről már csupán egyetlen – nem éppen kedvező – mondat erejéig számol be: „Úgy látszik, elzengette hattyúdalát, hiába várjuk, hogy árnyas fasorai megnyíljanak a vérszegény, sápkóros gyerekek hada előtt.” (Gömör-Kishont, 1894. július 5.) A fürdő elhanyagoltsága miatt egyre több támadás érte a tulajdonosát, először történt meg ugyanis, hogy meg sem nyitotta: „Őszintén örvendenénk, ha a fürdő fennkölt gondolkozású tulajdonosa, báró Kemény Géza úr csakugyan elhatározta volna, hogy hatalmas gyógyerejű fürdőjét, a kies Ajnácskőt újra átadja a közhasználatnak, s ha az eddiginél kisebb haszonért, vagy talán áldozat árán is a gyönyörű hely és a gyógyvíz használatát megengedné a nagyközönségnek, mely bizonnyal igaz hálával viszonozná a nemes báró nagylelkű elhatározását. Egy szép és közhasznú intézménnyel gazdagítaná megyénk lakosságának nagyszámú köreit.” (Gömör-Kishont, 1894. május 24.) A fürdőben azonban az 1895. évi idényben is teljes nyugalom uralkodott, az égbe szökellő nyárfasor már nem mutatott többet utat a fürdőbe igyekvőnek. A Nemzetközi Fürdő-Lapok hasábjain Boleman István királyi tanácsos 1895. évre vonatkozó statisztikai kimutatásai között már úgy jelenik meg, mint beszüntetett fürdő. (Nemzetközi Fürdő-Lapok, 1896. szeptember 20. I. évf. 15. sz.)

Egy darabig úgy tűnt, hogy a fürdő nem lesz az enyészeté, ugyanis folyó év őszén tervezték megépíteni a Fülek–Eger közötti vasúti forgalmat, s a vonallal együtt az ajnácskői fürdőt is új életre kelteni óhajtották. (Gömör, 1895. június 23.) Ma már tudjuk, hogy a tervek tervek maradtak. Mint ahogy az is, hogy új befektető vásárolja meg e kiváló gyógyvizű vasas fürdőhelyet. A századfordulón több olyan hír is lángra kapott, miszerint akadtak (állítólag még külföldi vevők is), akik ismerve a fürdő értékét, meg akarták venni és a kor kívánalmainak megfelelően átépíteni, de a báró Kemény család igencsak ragaszkodott birtokához, viszont befektetni egyáltalán nem kívánt a nyereségesnek látszó üzletbe. (Gömör-Kishont, 1905. augusztus 13.)

Egyetlen indokkal magyarázható, miért nem kívánták Ajnácskőt ily nagy forgalomnak kitenni: a gyógyfürdő egyik terebélyes fája tövében nyugodott báró Kemény Gábor, egykori földművelési, majd közlekedésügyi miniszter, fürdőtulajdonos, akit 1888 őszén ajnácskői birtokán bekövetkezett halála után itt, a fürdőtelepen temettek el folyó év október 28-án. (Rozsnyói Híradó, 1888. október 28.) Feltehetően ezért nem gondolkoztak családtagjai a fürdő fellendítésén, és szorgalmazták inkább annak „elcsendesedését”, mely békéjével méltó egy halott végső nyughelyének. Az egykori miniszter „ajnácskői uradalmában gyakran és szívesen tartózkodott, különösen a 60-as években, mikor a fürdő virágzott, s a nyári idényben Gömör, Heves és Nógrád előkelő családjainak kellemes találkozó helye volt. A hatvanas évek végén a fürdőt már alig gondozták, az épületek tönkre mentek, a gyönyörű topolyafa-allék később eltűntek s a Kemény bárók nem törődtek többé e kies fekvésű szép hellyel. Br. Kemény Gábor, a volt miniszter csupán végrendeletében emlékezett meg róla, mikor azt hagyta meg, hogy hűlt tetemeit azon terebélyes fa alá helyezzék, melynek enyhet adó árnyában sok kellemes órát töltött”. (Gömör-Kishont, 1907. június 2.) A holttestet 1907. május 27-én exhumálták a fürdő területéről az új tulajdonos, Kemény Géza (Hankó 1896, 4. p.), valamint Kemény Pál, ifj. Szontagh Zoltán főszolgabíró és dr. Zehery István járási orvos jelenlétében, s Erdélybe, a csekelaki családi sírboltba szállították.

Borovszky Samu 1903-ban kiadott megyei monográfiájában már úgy nyilatkozik a fürdőről, melyet a tulajdonos-birtokos báró Kemény Géza beszüntetett. (Borovszky 1904, 26. p.) Egyik szakirodalom sem jelöli pontos dátummal a fürdő megszűntét, sőt, annak pontos okaira sem világít rá. A haláleset mellett feltételezhetően a rossz karbantartás, a korszerűtlenség és egyéb emberi mulasztás állnak a fürdő leépülése mögött. Napjainkban már nyoma sem található az egykori fürdőtelepnek, az épületek már a legidősebb helyi lakosok emlékezetében sem élnek. Gönczy Pál 1898. évi Gömör-Kishont vármegyét ábrázoló földrajzi térképén a fürdőt még berajzolták „Ajnácskő-fürdő” név alatt. (BÁTL/Gömör-Kishont) Ebből kifolyólag feltételezhető, hogy valamikor az 1910-es években bontották le épületeit. Helyét a még meglévő, kiapadófélben lévő forráskút hirdeti. A területet ma is a mocsár uralja.

 


Irodalom

 

Besztercebányai Állami Területi Levéltár. Fond: Alispáni iratok. Irat iktatószáma: 484/1886 (BÁTL/Alispáni)

Besztercebányai Állami Területi Levéltár. Fond: Egyházkönyvi kivonatok. Sőreg. Keresztelési anyakönyvi kivonatok. (BÁTL/Egyházkönyvi)

Besztercebányai Állami Területi Levéltár. Fond: Gömör megye. Népszámlálási adatok. 1139. számú karton, 935. doboz. (BÁTL/Gömör)

Besztercebányai Állami Területi Levéltár. Gömör-Kishont vármegye térképe. Tervezte: Gönczy Pál. Budapest, 1898 (BÁTL/Gömör-Kishont)

Besztercebányai Állami Területi Levéltár. Fond: Zólyom megye. Közigazgatási iratok. 1857. év. Leltári szám: 442, VII.D., iktatószám: 50/2905.

Batizfalvi Sámuel–Rózsay József 1868. A magyar orvosok és természetvizsgálók 1867. augusztus 12-től 17-ig Rimaszombatban tartott XII. nagygyűlésének történeti vázlata és munkálatai. Nyomtatott Emich Gusztáv magyar akadémiai nyomdásznál.

Bernáth József 1878a. A magyarországi ásványvizek lelhelyei. In: Szabó József: Mathematikai és természettudományi Közlemények vonatkozólag a hazai viszonyokra. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest.

Bernáth József 1878b. Die Mineralwässer Ungarns. Wien.

Bernáth József 1879. Magyarország legismertebb ásványvizei természettudományi és gyógyászati tekintetben. Budapest.

Boleman István 1884. A fürdőtan kézikönyve. Schmidt József könyvnyomdája, Igló

Boleman István 1887. Fürdőtan. Franklin-társulat könyvnyomdája, Budapest.

Boleman István 1892. Magyar gyógyfürdők és ásványvizek. Kiadja a balneológiai egyesült. Mezei Antal nyomdája, Budapest.

Boleman István 1896. Magyar fürdők és ásványos vizek. Magyar Balneológiai Egyesület, Budapest.

Borovszky Samu 1904. Gömör-Kishont vármegye. Magyarország vármegyéi és városai. APOLLO, Budapest

Chyzer Kornél 1885. Magyarország gyógyhelyei és ásványvizei. Nyomtatott a Zemplén nyomdájában, Sátoralja-Ujhely.

Fényes Elek 1837. Magyarországnak s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben. Pest.

Hankó Vilmos 1896. Hazai szénsavas fürdők és ásványvizek. Fürdőirodalmi Könyvtár. Eggenberger-féle könyvkereskedés. Budapest.

Hunfalvy János 1867. Gömör és Kishont leirása. Nyomtatott Emich Gusztáv nyomdásznál, Pest.

Ilosvai Hugó 1895. Hol nyaraljunk? Fürdő útmutató egészségesek és betegek számára. Belgráder Zsigmond kiadása. Budapest.

Kitaibel, Pauli 1829. Hydrographica Hungariae. Pestini.

Lengyel Dániel 1853. Fürdői zsebkönyv. Nyomtatott Emich Gusztáv könyvkereskedésében, Pest.

Marikovszky, Georg 1814. Physische und analytische Beschreibung aller Mineralquellen des löbl. gömörer und Klein-Honther Komitats. Lőcse.

Molnár János–Szabó József 1886. Ajnácskő gyógyforrásai és geológiai viszonyai. Athenaeum r.t. könyvnyomdája, Budapest.

Pápay Károly 1891. Ajnácskő és környéke. Turisták Lapja, III. évf. 6–7. sz. 163. p.

Preysz Kornél 1824. Fürdőügyünk haladása 1893-ban. Fürdőirodalmi Könyvtár. Eggenberger-féle könyvkereskedés. Budapest, 1894

Rózsay József 1875. Az ajnácskői fürdő. Vasárnapi Ujság, 22. évf. 32. sz.

Stolcz, L. J.: Das Königreich Ungarn. Pressburg-Oedenburg.

Takács László 1888. Magyar fürdők. Rosenbaum Vilmos kiadása, Nagyvárad.

Török József 1848. A két magyarhaza első rangú gyógyvizei és fürdő-intézetei. Nyomtatott Beimel Józsefnél, Pest.

Žilák, Ján 1995. Kúpele v Hajnáčke. In: Balneologický spravodajca. Piešťany.

Wachtel, David 1859. Ungarns Kurorte und Mineralquellen. Oedenburg.

 


Éva Kerényi

Ajnácskő – The Spa of Mr. Minister

 

The paper presents the short history of the spa in Ajnácskő: the beginnings, its short operation and closure. The spa – property of baron Gábor Kemény – stood on a swampy, marshy area in the valley of the Gortva creek, in the southern corner of Gemer. Its most prosperous period was in the first decades of conciliation. Paradoxically, by the time when other spas of Gemer begun to have their heyday around the turn of the century, the spa of Ajnácskő, known for its spring water rich in minerals, went bankrupt. In this paper we learn about the healing power of the famous but never bottled mineral water, present the services offered by the spa and, with the help of the contemporary press and letters, we recall life at the spa and the entertainment options offered by the resort.

 


Éva Kerényi   615.838(437.6)(091)

Ajnácskő – The Spa of Mr. Minister 711.455: 615.838(437.6)(091)

 

Keywords: Gömör (Gemer), Ajnácskő (Hajnáčka), balneology, baron Gábor Kemény, mineral water.

Magyarok Kárpátalján (Ukrajnában): etnoregionális szándékok elméletének és gyakorlatának néhány aspektusa 1

A több mint 600 ezer négyzetkilométer területű Ukrajna legnyugatibb megyéje a 12,8 ezer négyzetkilométeren elterülő Kárpátalja. Önálló politikai régióvá a 20. században szerveződött: a két világháború között a Csehszlovák Köztársaság, utána a Magyar Királyság, a második világháború után a Szovjetunió és azon belül az ukrán tagköztársaság, 1991 óta pedig a független Ukrajna része.2 A megye mintegy egymillió-kettőszáz­ötvenezer lakosának valamivel több mint 12%-a magyar nemzetiségű, mintegy 156 ezer fő (az ukrajnai magyarok közel száz százaléka). A megye lakosságának több mint 80%-a ukrán anyanyelvű. A magyar ajkúak aránya 12,65%, az orosz anyanyelvűeké 2,90%, a román anyanyelvűeké pedig 2,57%. Egy százalék alatti az egyéb kategória.3 Ukrajnában két meghatározó magyarságszervezet van: az 1980-as évek legvégén alakult meg a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, illetve az 1990-es évek elején hozta létre az abból kiváló csoport az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetséget.

Kárpátalja sajátossága, hogy egy olyan népcsoport is él itt, amelyet az országban hivatalosan nem ismernek el – a ruszinok. A legutóbbi, 2001-es népszámlálás adatsorában egyáltalán nem szerepelt a választható nemzetiségek között a ruszin. A Kárpátok keleti oldaláról származó, de több évszázada a mai Kárpátalja területén élő ruszinokat a második világháború után a Szovjetunió automatikusan ukránként tartotta nyilván. Ukrajna a Szovjetunió politikáját folytatta a ruszinok kapcsán: hivatalosan nem ismeri el sem a ruszin nemzetiség, sem a ruszin nyelv létét, a ruszinokat az ukrán nemzet egyik néprajzi csoportjának, az általuk beszélt nyelvet pedig az ukrán egyik nyelvjárásának tartja. Ugyanakkor, sajátos helyzetet teremtve, a 2012-es nyelvtörvény a regionális vagy kisebbségi nyelvek között felsorolja a ruszint is.

A magyarok ukrajnai pozíciója beleilleszthető az etnoregionalizmus fogalomkörébe. Etnoregionalizmuson egyrészt politikai mozgalmat értünk, melynek célja az adott régióban kompakt módon élő etnikai közösség pozíciójának erősítése vagy dominánssá tétele, másrészt meghatározott célokat szolgáló politikai nézetek összessége („területhez kötött etnopolitika”, „etnikai hovatartozás intézményesítése”).4

 

Közigazgatás, autonómia, önkormányzatok

Az Alkotmány (1996)5 kimondja, hogy Ukrajna unitárius állam, területe egy és oszthatatlan, ugyanakkor utal az országterület történelmi, gazdasági, ökológiai, földrajzi, demográfiai, etnikai és kulturális sajátosságokon alapuló regionális tagoltságára. A mai határok – értve alatta a 2014 előtti állapotot, tekintettel a Krím jelenlegi sajátos helyzetére – a szovjet időszakban alakultak ki négy alapvető lépésben: 1922-ben a Szovjetunió és azon belül az ukrán tagköztársaság megalakulásával, az 1939-es Molotov–Ribbentrop-paktummal, az 1945-ös szovjet–csehszlovák egyezménnyel (Kárpátalja hozzácsatolásával), és 1954-ben a Krím félszigetnek az orosz tagköztársaságtól az ukrán tagköztársasághoz csatolásával. Az 1991-es függetlenedés után közigazgatási tekintetben Ukrajna nem változtatott az örökölt megyei rendszeren, amit az ország 1996-os Alkotmánya is megerősített. A IX. fejezet 133. cikkelye szerinti közigazgatási egységek: a Krími Autonóm Köztársaság, a megyék, a járások és a különböző szintű települések. Sem az ország, sem a Krím Alkotmánya (1998) nem definiálta a krími autonómia mibenlétét, a formálisan nemzetek feletti autonómiával a cél a Krím elszakadását célzó orosz szeparatista törekvések megakadályozása volt. A Krím státusáról szóló csatározások során az oroszok többek között követelték a nemzeti autonómiát Tavrida Orosz Autonóm Köztársaság néven. Ugyanakkor a magukat a félsziget őslakosainak tekintő krími tatárok nem csak a hivatalos önkormányzatokon, a krími és az országos parlamenten keresztül vettek részt a politikai döntéshozatalban, hanem egy sajátos, az államtól független önkormányzati rendszert is megteremtettek. Annak be nem jegyeztetésével a cél az volt, hogy az ún. medzslisz ne váljon a számos krími tatár egyesület egyikévé, csökkentve ezzel a jelentőségét, az állam türelmes hozzáállását pedig az magyarázta, hogy egy etnikai alapú önkormányzati rendszer hivatalossá tételével nem kívánt precedenst teremtetni a többi etnikum számára.6

2013 utolsó és 2014 első hónapjainak eseményei, a Krím Oroszország általi birtokba vétele a politikai szereplők számára igazolta a félelmek jogosságát a „szeparatizmustól”, még inkább lehetetlenné téve bármiféle autonómiával összefüggő közigazgatási változtatást Ukrajnán belül. A kérdés átpolitizálódása az utóbbi bő két évtizedben gyakorlatilag összemosta az autonómia és a szecesszió fogalmát. Úgy tűnik, ezt a helyzetet konzerválni fogják az utóbbi hónapok eseményei. A 2014 februárjában bekövetkezett hatalomváltás és a 2014. májusi elnökválasztás is világossá tette: a közigazgatás átalakításának egyetlen célja lehet – a hatalom decentralizálása az önkormányzatiság erősítése által, kizárva az autonómiát, és nem jöhet szóba a föderalizáció sem.

Az autonómiagondolat a Krímen kívül is felmerült az eltelt időszakban. Az 1990-es évek elején a kérdés népszavazással történő eldöntésétől a nyílt szeparatizmusig többféle próbálkozás történt. Megfogalmazták autonómiaigényüket a kárpátaljai magyarok, a kárpátaljai románok, az Odessza megyei bolgárok és gagauzok, a szecesszió szándékát is kinyilvánították a kárpátaljai ruszinok, a bukovinai románok. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg az ukránok és az oroszok hasonló törekvéseiről sem.

Az 1990-es évek legelején még a legelkötelezettebb ukrán hazafiak sem hittek abban, hogy Ukrajna függetlenedhet, méghozzá az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság területének megőrzése mellett. A maximális politikai célkitűzés a föderatív felépítésű, de a szovjet tagköztársaságok konföderációjába tagolt ukrán állam volt. A belső föderalizáció egyik szubjektuma lett volna a nyugat-ukrajnai megyéket (ideértve Kárpátalját is) magában foglaló Galíciai Egyesülés. Azonban az 1991. augusztusi puccs után kialakult helyzet, Ukrajna teljes függetlenségének kinyilvánítása világos helyzetet teremtett.7 A későbbiekben, a közigazgatási reformok tervezgetése során felvetődtek, majd feledésbe merültek azok az elképzelések, hogy célszerű lenne négy megyét – Lemberget, Ivano-Frankivszkot, Ternopilt és Kárpátalját összevonni egy megyévé, ami különösen az utóbbiban váltott ki nagy ellenállást és tiltakozást.

A Krímen kívül „orosz szeparatizmus” a keleti-délkeleti megyékben vezetett két ízben is konfliktushelyzethez. 2004 végén, az ún. narancsos forradalom napjaiban a keleti, délkeleti megyék sorra nyilvánították ki területi különállásukat, felvetődött a Délkelet Ukrán Autonóm Köztársaság megalakításának gondolata is. 2014-ben nagyjából ugyanebben az országrészben alakultak ki konfliktusok, melyek részeként a Donyec-medencében elterülő Luhanszk és Donyeck megyékben az ukrán hadsereg fegyverrel, immár hónapok óta tartó súlyos harcok árán igyekszik megakadályozni, hogy ott szakadár köztársaságok jöjjenek létre, tovább destabilizálva ezzel a helyzetet Ukrajnában.

A fentiek kontextusában érdemes foglalkozni Kárpátalja, illetve a magyar autonómia kérdésével. Ukrajna 1991. augusztus 24-én nyilvánította ki függetlenségét, nemzetközi elismerése azonban csak az 1991. december 1-jei megerősítő népszavazás után történt meg. Az országos népszavazás napján Kárpátalján két helyi népszavazásra is sor került. A Beregszászi járási tanács kezdeményezésére a járás lakosai a járás „magyar autonóm körzetté” alakításáról nyilvánítottak ilyen módon véleményt, és 81,5%-os részvétel mellett 81,4% igennel voksolt. Ezzel párhuzamosan a megyei tanács kezdeményezésére a megye lakosai a megye „speciális önkormányzati státusáról” szavaztak: 82,7%-os részvétel mellett 78% szavazott igennel. Kijevben egyik kezdeményezés sem talált támogatásra, következmények nélküli, közvélemény-kutatás értékű referendumok maradtak. Egyes szakértők úgy vélték, mivel a megyei státusról népszavazásra feltett kérdésben nem szerepelt az „autonómia” kifejezés, ily módon a helyi népszavazással csak megerősítették Kárpátalja státusát, hogy önálló megye Ukrajnán belül – nem vonható össze más közigazgatási egységekkel. A két kérdés – a Beregszászi járás és a megye státusa – tárgyalása helyi szinten több-kevesebb rendszerességgel még hosszú ideig napirenden volt, de egyre inkább elméleti síkra terelődött.8

A kárpátaljai magyar autonómia ügye a fenti népszavazásokkal közel egy időben, 1991 decemberében aláírt magyar–ukrán alapszerződéssel vált Magyarország ügyévé is. Antall József miniszterelnök már 1990 augusztusában arról beszélt a Budapestre látogató Anatolij Zlenko ukrán külügyminiszternek, hogy Magyarország tiszteletben tartja az európai határokat, ám mindeközben szorgalmazza a területi autonómia megadását Kárpátaljának.9 Az alapszerződés garanciákat fogalmazott meg a kárpátaljai magyarokra vonatkozóan, azonban nem tért ki az autonómia kérdésére, ami Magyarországon belpolitikai válsághoz, a kormányzó pártból, a Magyar Demokrata Fórumból kivált az alapszerződést elutasító Magyar Igazság és Élet Pártja. Ahogy Németh Zsolt, a Fidesz külpolitikusa fogalmazott egy nyilatkozatában: „az elutasítás mentén jött létre a magyar szélsőjobb”.10 Máig vitatott, holott levéltári dokumentumokkal igazolható, hogy az alapszerződés előkészítésébe Magyarország bevonta az akkor még egységes Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséget, melynek fontos szerepe volt a beregszászi járási és a kárpátaljai megyei referendum támogatásában is.11

Az 1989-ben létrejött KMKSZ szakadása után az autonómia kérdésének megítélése is kettéosztotta az ukrajnai magyarokat. A KMKSZ programjává vált a zömében magyarok lakta településeket magába foglaló Tisza-melléki járás megalakításának gondolata, ami 1999-ben és a 2004-ben is témájává vált az ukrajnai elnökválasztási kampánynak. Fontos fejezete a kérdésnek, hogy a nemzeti kisebbségek jogainak biztosításával foglalkozó magyar–ukrán kormányközi vegyes bizottság Budapesten tartott legutóbbi, 15. ülése 2011. december 19-én a jegyzőkönyv aláírása nélkül ért véget. Az 1991. május 31-én Magyarország és Ukrajna külügyminisztere által aláírt, a nemzeti kisebbségek jogainak biztosításáról szóló nyilatkozat alapján létrehozott bizottság történetében ilyen korábban nem fordult elő. A felek elzárkóztak a jegyzőkönyvtervezet aláírásától, mivel mindkét félnek volt egy-egy olyan javaslata, amelynek jegyzőkönyvbe foglalásához a másik nem járult hozzá. Az ukrán fél ragaszkodott ahhoz, hogy bekerüljön a jegyzőkönyvbe: a felek haladéktalanul konzultálnak a „Magyarországon 2010-ben módosított állampolgársági törvény végrehajtásának következtében Ukrajnában kialakult helyzet”-ről. A magyar fél pedig azt szorgalmazta, hogy a Tisza-melléki járásra vonatkozó KMKSZ-javaslatot rögzítsék a jegyzőkönyvben. Emlékeztetünk rá, hogy 2001-ben, a 10. ülés jegyzőkönyvében szerepelt a következő mondat: „Az ukrán Fél a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség kezdeményezése alapján vizsgálja meg és támogassa a Tisza-melléki járás kialakítására vonatkozó javaslatot.”12

Az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség keretében tömörülő, a KMKSZ-ből az 1990-es évek elején kiváló csoport az autonómia reális megvalósíthatóságát az önkormányzati rendszerben rejlő lehetőségek kihasználásában és fejlesztésében látta. Az 1994-től működő Kárpátaljai Magyar Önkormányzati Fórum, illetve a 2000-től annak helyébe lépő Kárpátaljai Határ Menti Önkormányzatok Társulása a Magyar Önkormányzatok Szövetségével és a Magyar Polgármesterek Egyesületével, valamint a többi helyi kisebbség szervezeteivel együtt fejti ki tevékenységét, változó intenzitással.

2014-ben „szeparatizmussal” összefüggő – bár korántsem összemérhető súlyú – konfliktuszónák Ukrajnában: a Krím, kelet-délkelet Ukrajna és erősen soft formában, de Kárpátalja is. Kárpátalja erre a térképre mindenekelőtt Magyarországnak a paksi atomerőmű bővítéséről Oroszországgal kötött szerződésének kontextusában és a Jobbik Magyarországért Mozgalom Kárpátaljával összefüggő megnyilatkozásaival, a Jobbik egyik képviselője által a 2014. március 16-i krími népszavazás legitimálásával összefüggésben, Vlagyimir Zsirinovszkij, az orosz Állami Duma alelnökének 2014. március végi, Ukrajna felosztására vonatkozó kijelentései kapcsán került fel, Ukrajnán belül újra és újra sajtóvitát, sőt, nagypolitikai reakciókat generálva. Ennek a sajtóvitának a terepe elsősorban az ukrán nyelvű sajtó. Az ukrajnai magyar sajtó kifejezetten vagy látensen kötődik valamelyik magyarságszervezethez, s általában az egymás közti vi­táknak, a mindenkori magyar kormányok határon túli magyar politikája értékelésének, illetve az ukrán sajtó „magyarellenessége” feletti felháborodásnak adnak hangot.

 

Magyar–ukrán államközi kapcsolatok

Határkőnek mindenképp a határnyitást kell tekintenünk – a kishatárforgalom megindulását a két ország között 1989-ben. Az Ukrajna függetlenségét megerősítő 1991. december 1-jei népszavazás után Magyarország az elsők között ismerte el az országot önálló szubjektumként, amiben fontos szempont volt, hogy ezzel is segítsék a területén élő magyar kisebbség pozícióinak megerősítését. A magyar–ukrán alapszerződés volt az első nemzetközi dokumentum, amit Ukrajna aláírt – Magyarországnak pedig az első alapszerződése, amelyet valamely szomszédos országgal írt alá a rendszerváltás után. A dokumentumnak Ukrajna szempontjából abban rejlett a kiemelt jelentősége, hogy elismerte Ukrajna határainak sérthetetlenségét. Ukrán részről a dokumentumot mind a mai napig az ukrán–magyar kapcsolatok csúcspontjaként értékelik.

Magyarország euroatlanti integrációja, a NATO-hoz, az Európai Unióhoz, a schengeni övezethez való csatlakozása a két ország kapcsolatában nem a távolság növekedésével járt, hanem a megoldások keresésével jellemezhető elsősorban. A magyar–ukrán kapcsolatok próbakövét nem az euroatlanti integráció, hanem a Magyarország hatá­rain kívül élő magyarokkal, kisebbségi közösségekkel kapcsolatos magyar kormányzati politikák változásai jelentették.

Az 1998-ban hivatalba lépő első Orbán-kormány a politikai kapcsolatokban minden kérdést összekötött a kárpátaljai magyarok ügyével, amiről Ukrajna úgy vélekedett, hogy az az államközi viszony egyik fontos, de nem az egyetlen területe. A magas szintű kétoldalú találkozók addigi helyszínei közé hangsúlyosan bekerültek kárpátaljai települések is, illetve azok összekapcsolódtak a kárpátaljai magyarokat érintő szimbolikus eseményekkel. Az időszak kiemelt magyar lépése volt az ún. státustörvény (2001) megalkotása, amely – tekintettel éppen az alapszerződésre – nem okozott diplomáciai bonyodalmakat a két ország között, mint történt az Románia, de különösen Szlovákia esetében. A pozitív viszonyulás jogi hátterét Ukrajnában a nemzeti kisebbségekről szóló törvény (15., 17. cikkelyek), államközi, hivatalközi egyezmények, valamint a kormányközi vegyes bizottságok biztosították. Ukrajna elismerte, hogy az államközi kapcsolatokban és a magánérintkezésben is meg kell adni a lehetőséget a kapcsolattartásra a területén élő nemzetiségek és anyaországaik között.13

Azonban nem részesült ilyen kedvező fogadtatásban a 2010-ben hivatalba lépő második Orbán-kormány nemzetpolitikai intézkedései közül a magyar állampolgárságról szóló 1993. évi LV. törvény módosítása, amely 2011. január 1-jétől lehetővé tette a Magyarország határain kívül élő magyarok egyszerűsített, kedvezményes honosítását. Számos félreértésre adott okot már az is, hogy a jogi aktus a közbeszédbe és a médiába úgy ment át Magyarországon – amit aztán a külföld is átvett –, mint „a kettős állampolgárságról szóló törvény”, noha a kettős vagy többes állampolgárság már korábban is elfogadott jogintézmény volt Magyarországon.

Az ukrán Alkotmány 4. cikkelye kimondja: „Ukrajnában egyetlen állampolgárság létezik.” A hatályos 2011-es állampolgársági törvény ehhez a következő magyarázatot fűzi: „Amennyiben Ukrajna állampolgára megszerezte valamely más ország vagy országok állampolgárságát, úgy az Ukrajnával való jogi viszonyában csak ukrán állampolgárnak számít.” Ez – az eltérő elméleti interpretációk ellenére – a gyakorlatban azt jelenti, hogy amennyiben az ukrán hatóságok nem ütköznek a kettős vagy többes állampolgárság nyilvánvaló tényébe, akkor egyelőre nem létezik eljárás ennek a ténynek a felderítésére, azonban ajánlatos, különös tekintettel a kiszámíthatatlan jövőre, jogkövető magatartást tanúsítani, azaz lehetőleg nem kirakatba tenni az ukrán törvények szerint illegitim többes állampolgárságot. A parlamentben többször szóba került az elmúlt években a szankcionálás kérdése, érdemi döntés azonban mind ez idáig nem született. Tegyük hozzá: szerencsére, mert a kettős vagy többes állampolgárság legitimálására pillanatnyilag nincs semmiféle esély, noha a Janukovics-érában felállított alkotmányozó közgyűlés alkotmányjogász szakértői – először, s valószínűleg hosszú ideig utoljára – komolyan mérlegre tették ennek lehetőségét.

Az ukrán média rendszeresen cikkezik arról, hogy Magyarország – és Románia – Ukrajna területén, saját diplomáciai képviseletein keresztül „osztogatja” az útlevelet. Az ukrán média tényként kezeli, hogy Ukrajnában a politikai és az üzleti elit, valamint az egyszerű polgárok is nagy tömegével rendelkeznek második útlevéllel, az utóbbiakat mindenekelőtt gazdasági megfontolások mozgatják – elsősorban a könnyebb munkavállalás, határátkelés és vízummentesség miatt. Összességében több százezer főről beszélnek – azonban ez így is Ukrajna lakosságának legfeljebb 1%-át teszi ki, bár fontos körülmény, hogy a vélelmezett érintettek zöme jól behatárolható régiókhoz köthető (többek között Kárpátalja, Bukovina, Krím), ami ukrán szempontból a „szeparatizmusra” való hajlandóságot szimbolizálja.

Az ukrajnai kisebbségek – többek között a magyar, a lengyel, a román kisebbség – képviselői szoros kapcsolatot ápolnak anyaországaikkal. Nemzetközi porondon az érdekérvényesítés azonban csak a krími tatárokat jellemzi, illetve a nemzetközi szervezetek csak a velük kapcsolatos problémákkal hajlandók érdemben foglalkozni.

 

Demográfiai, oktatási, társadalmi pozíciók

Az ukrajnai nemzeti kisebbségekről szóló törvény (1992) 6. cikkelye kimondja: „Az állam szavatolja a nemzeti kisebbségek számára a nemzeti-kulturális autonómiához való jogot”, azaz használhatják az anyanyelvüket, anyanyelvükön tanulhatnak, megőrizhetik és gyarapíthatják nemzeti kulturális hagyományaikat, használhatják nemzeti jelképeiket, méltathatják nemzeti ünnepeiket, gyakorolhatják vallásukat, szabadon kielégíthetik szépirodalomra, művészetekre, a médiára vonatkozó igényeiket.

Az eddigi egyetlen ukrajnai népszámlálás (2001) az ország lakosságának nagyfokú csökkenését regisztrálta, ezen belül szinte valamennyi nemzetiségét. A magyarság lélekszáma stagnált, amit a demográfusok a cigány lakosság népszaporulatához kötnek. Ezzel összefüggésben a magyar oktatási rendszerben is egyre nő a cigányság aránya. Erre vonatkozó integrációs stratégia nem létezik.

A 160 ezer fő alatti magyar közösség Ukrajna összlakosságának 0,3%-át teszi ki. Kárpátalja lakosságának 12,1%-a magyar (a városi népességnek 11,6%-a, a falusi népességnek 12,3%-a), a magyarok 64,6%-a él falun, 35,4%-a városon. „Az ország lakossága a két utolsó (1989-es és 2001-es) népszámlálás között 51,5 millióról 48,2 millióra csökkent, 2007-ben pedig már csak 46,6 millió lakosa volt. Előrejelzések szerint az ország lakossága 2020-ban 42,9, míg 2050-re 35 millió lesz, ami a 2001-es állapothoz képest mintegy 37 százalékos csökkenést jelent. A csökkenés a magyar populációt is érinti: a magyarországi KSH munkatársai előrejelzése szerint Kárpátalján 2021-ben mintegy 125 ezer magyar nemzetiségű fog élni. Ha azonban az ENSZ előrejelzését kivetítjük a magyar populációra is, 2050-ben mintegy 97 ezer magyar fog élni Kárpátalján, ami óhatatlanul is előrevetíti a jelenlegi magyar nyelvű oktatási alrendszer zsugorodását – mindenféle ukrán nemzet- és nyelvpolitikai megfontolások nélkül is.”14

Az idősebb korosztályhoz tartozó „kettős állampolgárok” stratégiája, hogy a magyarországi nyugdíjat élvezve továbbra is Kárpátalján éljenek (magyarországi állandó lakcím megléte mellett kérhetik a magyarországi nyugdíj-megállapítást és -folyósítást). A fiatalok azonban életstratégiájukban a megélhetést adó munkalehetőséget helyezik előtérbe, ami összefügg az adott társadalom gazdasági erejével, de befolyásolja az egyén szocializációs képessége is. Miközben a magyar oktatási rendszer a magyar identitás megőrzésének záloga, a jelenlegi feltételek közepette minél több időt tölt valaki ebben a rendszerben, annál kevésbé tud alkalmazkodni a többségi társadalomhoz, szocializációs és integrációs stratégia elméleti síkon sem merül fel.

Az oktatás sikerességének vagy sikertelenségének fontos tényezői a tannyelv, a társadalmi cél, valamint az ezekkel szorosan összefüggő egyéb tényezők. Ukrajnában a magyar nyelvűség az óvodától az érettségiig biztosított, néhány területen elérhető a szakoktatás is, szórványosan az állami felsőoktatás (mindenekelőtt az Ungvári Nemzeti Egyetem önálló magyar kara, a Humán- és Természettudományi Kar), viszont Beregszászban a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola révén önálló felsőoktatási intézmény is rendelkezésre áll, bár ez utóbbi alapítványi fenntartású (ami tulajdonképpen magyar állami finanszírozást jelent). Az ungvári egyetem magyar nyelven oktató önálló karát az ukrán állam finanszírozza, de jelentős magyarországi támogatást is kapott az egyetem a kar céljaira.

Az oktatásügy állandó problémája az államnyelv elsajátításának módszertana. A kérdés gyakran belefullad az országos oktatáspolitikai törekvések tengerébe, tekintettel arra, hogy az nem tud kiegyensúlyozottan foglalkozni a kisebbségek ügyével, összefüggésben az ország általános nyelvi helyzetével.

Az érettségizett kárpátaljai magyar fiatalok négy továbbtanulási útvonal közül választhatnak: vagy a magyar tannyelvű beregszászi főiskolát, vagy a többségi nyelven oktató, de magyar csoportokkal is rendelkező felsőoktatási intézményt (az ungvári egyetem magyar karát), vagy valamelyik magyarországi felsőoktatási intézményt választják, vagy a gyakorlat szempontjából szinte csak elméleti síkon valamelyik tisztán ukrán felsőoktatási intézményt. Ha anyagi megfontolások fontos szerepet játszanak a döntésben, akkor az intézmény közelsége a döntő, ha viszont a presztízskérdés a döntő, akkor az felülírhatja az anyanyelven tanulás lehetőségét, az anyanyelven tanulás lehetősége pedig a szakválasztást. Szűk tíz éve paradigmaváltás következett be az iskolaválasztásban: míg korábban magától értetődő volt, hogy a magyar szülők magyar iskolát választanak, az emelt szintű érettségi bevezetésével, ami a továbbtanulás feltétele, érezhetően megnőtt a többségi iskolát választók száma. A problémát a kötelező ukrán nyelv érettségi okozza, amit azonos feltételekkel kell abszolválniuk a nemzetiségi oktatásban részt vevőknek, mint akik ukrán tannyelvű iskolába jártak.

A Kárpátalján élő nemzetiségek közül a magyarok iskolázottsági mutatói a legalacsonyabbak közé tartoznak (a románok és a romák előtt), miközben Kárpátalja egészének iskolázottsági mutatói is elmaradnak az ország többi megyéjétől.

A kulturális intézmények három csoportba sorolhatók: állami intézmények, illetve a két magyarságszervezet szatellitintézményei, így lehetőségeiket döntően befolyásolja e magyarságszervezetek anyagi támogatássá konvertálható aktuális politikai súlya.

Az Európai Unió 2009-ben indította útjára a Keleti Partnerség programot, amelynek célja az EU és hat volt szovjet tagköztársaság (Azerbajdzsán, Belarusz, Grúzia, Moldova, Örményország és Ukrajna) politikai és gazdasági kapcsolatainak fejlesztése. A program keretében Ukrajna és Magyarország közösen vállalta a kárpátaljai magyar kulturális-oktatási intézmény felújítását, melyet helyben a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és a Kárpátaljai Megyei Tanács bonyolít 2012 óta több ütemben.

Az ukrajnai nemzeti kisebbségekről szóló fent idézett törvény ugyancsak fent idézett cikkelye alapján Kárpátalján egy 1992-es helyi rendelet mondja ki, hogy „az egy tömbben élő nemzeti kisebbségek lakta településeken az állami mellett a nemzeti jelképek is használhatók”. A jelenleg hatályban lévő törvények nem tiltják, az említett törvény és rendelet pedig lehetővé teszi a nemzeti szimbólumok használatát. Ennek megfelelően több mint két évtizede az ukrán zászló mellett Kárpátalja magyarlakta településein a magyar, a románlakta településeken pedig a román zászló használata igen gyakori és elfogadott. Az 1980-as évek vége óta Kárpátalja-szerte számos emlékjel, emlékmű emlékeztet a magyarság helyére a régió emlékezetpolitikájában. Ezek közül a vereckei honfoglalási emlékmű a magyar–ukrán és a magyar–magyar szembenállás szimbólumává is vált. A két magyar szervezet különböző időszakokban és nem egy időben foglalkozott az emlékmű elhúzódó felépítésével, és annak felavatását sem tudták együtt megejteni, hanem külön-külön szerveztek avató ünnepséget.

A Vereckei-hágó érintett része hétköznapi értelemben mára a senki földje, hiszen csak 1980-ig, a moszkvai olimpiáig haladt erre az országút. A probléma a magyar sajtón keresztül úgy jött át a magyar olvasók számára, hogy szélsőséges ukrán nacionalisták megakadályozzák, illetve rendre meggyalázzák a magyar történelem jeles eseményére való emlékezést és annak tárgyiasulását. Holott a történet nem a vereckei emlékmű elleni tiltakozással kezdődik, ez folyománya, ha úgy tetszik, következménye annak, hogy a Vereckei-hágón évek óta feltáró munkákat folytattak az ukrán hatóságok, hogy kihantolják a magyar hadsereg által 1939 márciusában állítólag itt lemészárolt Szics-gárdistákat – az ugyanekkor magát független állammá nyilvánító, így a nemzeti történetírásban a mai Ukrajna egyik előképének tekintett Kárpáti Ukrajna védőit. Ettől kezdve magyar emlékmű ugyanezen a helyen – függetlenül minden egyéb körülménytől – elsősorban nem a magyar történelmi emlékezet helye, hanem egyes olvasatok szerint az ukrán nemzeti hősök emlékének meggyalázása. A Vereckével összefüggő kérdésben Magyarország 2008-ban nem vállalta, hogy egyszerre avatja fel a két ország államfője a vereckei magyar és a közelében felállított, az ukrán hősi emlékművet – amelyik konkrétan nem utal a Szics-gárdistákra15 –, 2009-ben azonban fontos gesztuslépést tett azzal, hogy Nyírteleken felavatták a Varjúlaposi Emlékhelyet, megemlékezve többek között az 1939. március közepe után ide hurcolt Szics-gárdistákról.

 

Nyelvi viszonyok

Ukrajnában a nyelvi jogok értelmezésében és érvényesítésében az alapvető kiindulópont, hogy maga az államnyelv is része a problémakatalógusnak. A látszólag nemzetállami Ukrajna nyelvi viszonyai igen bonyolultak. Olyan országról van szó, amelyik a történelemben 1991-et megelőzően önálló államisággal nem rendelkezett, s ez az adottság döntően befolyásolta a nyelvi állapotokat is. A 18–19. században Nyugat-Európa államaiban végbement nemzetiesítésnek ukrán szempontból nem volt esélye egységes államterület hiányában, a sokféle kisorosz dialektusból kialakuló standard ukrán nyelv, illetve a 19. század második felében felvirágzó ukrán nemzeteszme sikeres programnak bizonyult, de uniformizáló hatás nélkül. A sokféle történelmi örökséget – egyebek mellett mentalitást, szocializációt – hordozó régiók közös határok közé rendezése a szovjet időszakban elért egy uniformizáló hatást, de az éppen nem az ukrán nyelv, hanem a „népek közötti érintkezés nyelve”, az orosz érdekében történt. Ezzel az örökséggel Ukrajna mind a mai napig nem birkózott meg.

Az ukrajnai kisebbségek nem kis létszámú etnikumokból adódnak össze, hanem egy meghatározó kisebbség, az oroszok adják döntő többségét. Az ukránok és az oroszok a lakosság 95%-át teszik ki, a kisebbségek – az oroszok nélkül – egyenkénti aránya 1% alatti, s együttesen sem érik el az 5%-ot az összlakosságon belül. Bonyolítja a helyzetet, hogy a lakosság 30%-a az oroszt tartja anyanyelvének, de ennél jóval nagyobb az aránya azoknak, akiknek ez a beszélt nyelve, és mindössze 3%-nyian vannak azok, akik nem az ukránt és nem az oroszt tartják anyanyelvüknek. Bár a Krím kivételével minden megyében többségben vannak az etnikai ukránok, ahogy kelet felé haladunk, egyre nagyobb az oroszul beszélők aránya. Így minden egyes kisebbségekkel kapcsolatos döntés szoros összefüggésben van az oroszkérdéssel. Mikola Rjabcsuk igen találó megállapítása szerint a nyugati országrészben az alapvetően ukránul beszélő értelmiség elsősorban a nyelvi, nem pedig a politikai ukránosítás (nemzetépítés) híve, míg a keleti országrészben a kívánatos kétnyelvűséget mint lehetőséget értelmezik arra, hogy továbbra is egyetlen nyelven, oroszul beszéljenek.16 Ennek a helyzetnek a feloldására való képtelenség a legtöbb politikai vihar okozója.

A 24 megyéből a 2001-es népszámlálás adatai szerint 7-ben haladja meg az orosz nemzetiségűek részaránya a 10%-ot, egyben, Csernyivci megyében a románoké, Kárpátalján a magyaroké, illetve a Krím félszigeten az oroszoké és a krími tatároké egyaránt. Ezekből a sajátosságokból adódóan csak olyan nyelvtörvénynek lehet gyakorlati jelentősége az oroszokon kívül más kisebbségekre kiterjedően is, amelyik 10%-hoz köti a nyelvi jogokat. E fölött valóban csak oroszkérdéssé redukálódna.

A hatályos, 2012-ben elfogadott nyelvtörvény lehetővé teszi, hogy azokon a közigazgatási egységeken belül, ahol egy-egy nyelv beszélői elérik a 10%-os arányt, a kisebbségi nyelv az államnyelv mellett használható az államigazgatásban, az önkormányzatok munkájában, a bírósági eljárásokban, a nyilvános közéletben, az oktatásban stb. Ám a jogszabály kapcsán számos elméleti és gyakorlati problémát vetettek fel politikusok és szakemberek egyaránt. Bár az orosz második államnyelvi státusa – amit a nyelvtörvény gyakorlatilag lehetővé tesz – nem alaptalan félelmeket keltett abban a tekintetben, hogy így még kevesebb motiváció lesz arra, hogy a keleti és déli régiók többségben orosz ajkú lakossága elsajátítsa és használja az ukrán nyelvet, amikor 2014. február végén az ukrán parlament egyetlen tollvonással akarta eltörölni a nyelvtörvényt, addig példátlan módon az ukrán értelmiség is felemelte a szavát. Az ideiglenes államfő nem írta alá a törvény megsemmisítését, de ezzel párhuzamosan megkezdődött egy új jogszabály előkészítése. Kis túlzással azt lehet állítani, hogy teljesen mindegy, mi lesz az új nyelvtörvényben – ha az érvényességi küszöb 10% fölé kerül, akkor a megyei szintű közigazgatási egységek tekintetében az oroszokon kívül minden más etnikum számára értelmét veszti, s csak írott malaszt marad.

 

Parlamenti és önkormányzati képviselet

A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség 2005-ben pártot is alapított: a KMKSZ – Ukrajnai Magyar Pártot, illetve az Ukrajnai Magyar Demokrata Pártot. A pártalapítást a megváltozott ukrajnai választási törvényhez való alkalmazkodás indokolta. Fontos sajátosság, hogy e pártok csak papíron léteznek, formai funkciókat töltenek be, a napi tevékenységet kifejtő szervezetek továbbra is a két szövetség. Fontos azt is megjegyezni, hogy Ukrajnában elméletileg lehetetlen regionális és etnikai pártokat létrehozni, így a két magyar párt hivatalos bejegyeztetésének sikerre vitele valódi bravúr. Rajtuk kívül nem léteznek „látható” etnikai pártok Ukrajnában. A pártok alapítása is abba az irányvonalba illeszkedett be, hogy a parlamenti képviselet és az önkormányzati helyek betöltése mindkét magyar szervezet számára – politikai legitimációs eszköz.

Eddig Ukrajnában – beleszámítva az első független választásokat még a szovjet időszakban – hétszer tartottak parlamenti választásokat: 1990-ben, 1994-ben, 1998-ban, 2002-ben, 2006-ban, 2007-ben (előrehozott) és 2012-ben.

1990-ben Fodó Sándor, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség akkori elnöke indult a kijevi parlamenti mandátumért, majd váratlanul visszalépett, és a szövetség nevében a szavazókat egy ukrán jelölt, Vaszil Sepa támogatására szólította fel, amit azok meg is tettek.

1994-ben már egymás ellen indult a KMKSZ elnöke és e szervezet korábbi alelnöke, Tóth Mihály, és győztesként az utóbbi került ki. Tóth, akit később az UMDSZ elnökének választottak, integrálódott az ukrán politikai és közéletbe, felépített egy tudományos pályát mint kisebbségi jogi szakértő, amely minőségében az elmúlt két évtizedben számos törvényelőkészítő munkában vett részt, illetve nyilvánult meg szakértőként. Ma már szakértői identitása az erősebb, de elkötelezettségét kinyilvánítja azzal, hogy az UMDSZ-ben tiszteletbeli elnöki funkciót lát el.

1998-ban Kovács Miklós (KMKSZ) lett az ukrán parlament magyar képviselője, „legyőzve” Tóthot, aki függetlenként jelöltette magát. Kovács érdemi parlamenti munkát nem fejtett ki, gyakorlatilag „láthatatlan” volt; egyetlen felszólalása ahhoz az eseményhez kötődik, amikor saját magát jelölte parlamenti elnöknek.

2002-ben Gajdos István (UMDSZ) szerzett parlamenti mandátumot, „legyőzve” Kovácsot, a KMKSZ jelöltjét. 2006 és 2007, amikor már kizárólag pártlistás rendszerben történtek a választások, egyik oldalnak sem hozott sikert. Az utolsó, 2012-es választáson ismét Gajdos lett képviselő. A 2002–2006 közötti ciklusban Gajdos számos törvény-előkészítő munkában vett részt, előterjesztője volt az elfogadásra nem került kisebbségi autonómiára, a ruszinok elismerésére vonatkozó törvényjavaslatoknak. 2014 elején tagja lett az új nyelvtörvényt előkészítő bizottságnak. A képviselőt mindkét ciklusban éles kritikák érték a cikluson belüli pártváltás miatt.

A mindenkori választási rendszer függvényében 1994-ben Tóth, illetve 1998-ban Kovács egyéni képviselő volt. A későbbiekben azonban egyéni mandátumszerzésre semmiféle reális esély nem mutatkozott. A 2006-os és a 2007-es indulással ezt mindkét magyar szervezet belátta, amikor parlamentbe jutás esélyével bíró pártokkal kötöttek szövetséget, bár a mandátumszerzés így sem sikerült. A 2012-es indulás alkalmával azonban a KMKSZ, belátva annak reménytelenségét, de mégis az egyéni indulás, az UMDP pedig a kapcsolódás stratégiáját választotta. A KMKSZ hozzáállását a magyar kormány hozzáállása változtatta meg, amelyik Gajdost nem tekintette a magyarság képviselőjének. Formális értelemben Gajdos pártonkívüliként került fel a Régiók Pártjának listájára és szerzett mandátumot, illetve a parlament hivatalos honlapján nem szerepeltetik a képviselők nemzetiségi hovatartozását. 1994-ben Tóth és 1998-ban Kovács is pártonkívüliként szerepelt, s az elmúlt húsz évben csak az 1994-ben mandátumot szerzett képviselők esetében tüntették fel a nemzetiséget, azaz ha vakon követjük a formalitást, akkor csak Tóth volt „magyar” képviselő.

A párttá alakulás 2005-ben viszont abszolút behozta a számításokat a soros önkormányzati választások alkalmával, amikor is a különböző szintű kárpátaljai önkormányzatokba a két szövetség immár nem csak magyar nemzetiségű képviselőket, hanem magyar pártok képviselőit tudta bejuttatni. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy a magyar pártok képviselőit a megyei, járási és városi tanácsokban találjuk meg, a falusi önkormányzatokban csak elvétve akadnak, ezen a szinten a magyar képviselők továbbra is függetlenek és elvétve indultak párttámogatással.17 Emlékezzünk arra, hogy a kárpátaljai magyarság zömmel faluhelyen él.

A két magyar szervezet folyamatosan megosztja a kárpátaljai (ukrajnai) magyar közösséget, permanens konfliktusban és kibékíthetetlen viszonyban állnak egymással, ami nemcsak látens ellentét, hanem nyilvánvaló tény. Mindkét szervezet erőteljesen kötődik magyarországi pártokhoz, a magyarországi belpolitikai viszonyok erőteljesen rányomják a bélyegüket a legfőbbképpen magyarországi támogatásból fenntartott szervezetek és intézményeik lehetőségeire és mozgásterére. 2013 végéig a két szervezet stratégiája közötti legfontosabb különbséget abban tudjuk megragadni, hogy az UMDSZ logikája az ukrajnai belpolitikai viszonyok közötti eligazodásra épült, a KMKSZ pedig a Budapesthez igazodást tartotta szem előtt. A szervezetek saját becslése szerint a KMKSZ-nek mintegy negyvenezer, az UMDSZ-nek pedig húszezer fő körüli a tagsága. Ugyanakkor választások alkalmával mindkét alakulat általában 20 ezer körüli számú választót tud mozgósítani saját támogatására.

A 2010 utáni új magyar nemzetpolitikai stratégia logikája a nemzet fogalmának átalakítása, illetve kiterjesztése („nemzeti összetartozás”), egyfajta nemzetegyesítés szellemi és materiális értelemben is – az utóbbival kapcsolatban lásd a Wekerle Tervet, amely, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes megfogalmazása szerint „az Osztrák–Magyar Monarchia egykori területének természetes egységként kezelése”18 gazdasági értelemben –, szándékai szerint a magyarországi aktuálpolitikai logikát terjeszti ki a szomszédos országokban élő magyar közösségekre, amelyek azonban demográfiai és társadalmi pozícióiknál, illetve az adott országok eltérő társadalmi, gazdasági, kulturális viszonyainál fogva különböznek egymástól. Kárpátalja, illetve Ukrajna tekintetében ez 2014-ig a két magyar szervezet és ezzel együtt a magyar közösség tagjai közötti feszültségek növekedését hozta magával. 2014 tavaszán a KMKSZ élére új elnök került, aminek elsősorban azért tulajdoníthatunk jelentőséget, mert két évtizednyi regnálás után az UMDSZ-szel nem együttműködést és az ukrajnai belpolitikától való távolságtartást – kivéve a választási kampányokban való szövetségkötést, amit a 2014-es ukrajnai államfő-választási kampány kapcsán (de nyugodtan kiterjeszthetjük ezt az összes hasonló lépésre) Szvitlana Mitrjajeva elemző találóan „non plusz ultra” jelenségnek nevezett a politikában19 – konzekvensen képviselő Kovács Miklós minden jel szerint nem önként távozott. A 2014 őszi parlamenti választásokon az új elnök, Brenzovics László a mindkét magyar párt által már választott útra tette le ismét a voksát, amikor egy országos párt listájára iratkozott fel.20

A 2014. májusi európai parlamenti választások egy különlegessége magyar szempontból, hogy a Fidesz–KDNP listájára a külhoni magyarok képviselői is felkerültek, köztük kárpátaljai és szlovákiai jelölt is – két olyan országból, ahol a „kettős állampolgárság” nem megengedett. (Az adott ország EP-listáján szereplő jelöltek mindegyikének rendelkeznie kell az adott ország állampolgárságával.) A szlovákiai jelölt jelképes helyet kapott, azonban befutó helyen szerepelt és valóban mandátumot nyert Bocskor Andrea, aki a KMKSZ-közeli II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola történész docense, intézetigazgatója. A jelölt személye kiválasztásának módjáról, indokairól a nyilvánosság nem értesült sem előtte, sem utólag. A politikai és közéleti tapasztalattal nem rendelkező Bocskor még képviselőjelöltként így fogalmazott: „Fontos feladatomnak tekintem, hogy elősegítsem Ukrajna európai integrációs törekvéseinek megvalósulását és hogy megjelenítsem a kárpátaljai magyar közösség törekvéseit, illetve helyzetét a brüsszeli színtéren.”21 A KMKSZ azt nyilatkozta: „A jelenlegi nehéz ukrajnai helyzetben rendkívüli jelentőséggel bír, hogy az itt élő magyarság ügyei és törekvései megjelenjenek az európai politikusok előtt, tudjanak a kárpátaljai magyarságról, halljanak törekvéseikről, problémáikról.”22 Kárpátalja brüsszeli képviseletét az UMDSZ is üdvözölte. A 2014. februári ukrajnai belpolitikai fordulat nyomán, noha ez esetben nyilvánosan vállalt tény Bocskor kettős állampolgársága, ám az EU-s választásokhoz közeli időben a radikálisan nacionalista politikai erők sem vetették fel annak a kérdését, hogy megfosszák ukrán állampolgárságától.

Tény, hogy a magyarok sokkal jobban „látszanak” Ukrajnán belül, mint ahogy ez számarányukból következne. Az erős politikai érdekérvényesítésre, közéleti szerepvállalásra épülő értelmiségi attitűd számos konfliktussal jár a magyar közösségen belül is, azonban minden helyzetben hangsúlyos a nemzeti identitás és az állampolgári lojalitás kiegyensúlyozásának folyamatos szem előtt tartása.

 

Magyar helységnevek Kárpátalján: kodifikációs kísérletek és eredmények (1989–2000)*

Történeti előzmények

A mai Kárpátalja területén a 20. században többször változtak a települések nevei, összefüggésben az államfordulatokkal, amelyek minden alkalommal együtt jártak a hivatalos nyelv és ezzel szoros összefüggésben a településnevek megváltozásával.

Az első programszerű helységnév-változtatásra a mai Kárpátalja területén, mely az egykori Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros megyék túlnyomó részét foglalja magába, kronológiai sorrendben az Osztrák–Magyar Monarchia idején, a századforduló táján került sor. A településnevek terén fennálló korabeli zavaros és visszás állapotokat „A község- és egyéb helynevekről” szóló 1898. évi IV. törvény-cikk volt hivatott rendezni.1 Addig ugyanis számos azonos nevű település volt az országban, például csak Újfaluból volt vagy nyolcvan. (Sebők 1990, 7. p.) A törvény értelmében felállított Országos Községi Törzskönyvbizottság végrehajtotta a magyarországi településnevek országos törzskönyvezését 1898 és 1912 között, melynek alapelve az volt, hogy minden községnek csak egy hivatalos neve legyen és ugyanazon nevet ne használják több község megjelölésére. (Jeney–Tóth 1998, 1. p.) A helységnevek megváltoztatásának két alapvető módszere volt. Az egyik a megkülönböztető előtag használata: (Beregszászi 1997, 356. p.) Som – Beregsom, (Jeney–Tóth 1998, 59. p.) Déda – Beregdéda, (Jeney–Tóth 1998, 62. p.) Péterfalva – Tiszapéterfalva, (Jeney–Tóth 1998, 353. p.) Ásvány – Tiszaásvány, (Jeney–Tóth 1998, 355. p.) Gyula – Szőllősgyula (Jeney–Tóth 1998, 353. p.) stb. A másik pedig az egyes községek nevének magyarosítása: (Jeney 1998, 20. p.) Berezinka – Nyírhalom, (Jeney–Tóth 1998, 60. p.) Holubina – Galambos, (Jeney–Tóth 1998, 61. p.) Lipcse-Polyána – Lipcsemező (Jeney–Tóth 1998, 177. p.) stb.

Az 1. világháború után, az 1919. szeptember 10-i saint-germaini békeszerződés értelmében a régió az újonnan alakult Csehszlovákia fennhatósága alá került. (Vidnyánszky 2010, 47. p.) Ezt az állapotot rögzítette a trianoni békeszerződés is. A csehszlovák időszakban (1919–1938) került sor a második településnév-változtatásra Kárpátalja területén, (Bíró 1993, 137. p.) amit „A városok, községek, helységek és utcák elnevezéséről, községeknek helységtáblával való megjelöléséről és házak számozásáról” szóló 1920. évi 266. számú törvény szabályozott.2 A törvény végrehajtását az 1921. évi 324. számú kormányrendelet részletezte, melynek értelmében minden város, község és helység (helységrész) számára a belügyminiszter csehszlovák (azaz valójában cseh) hivatalos nevet állapított meg:3 Ungvár – Užhorod (Várady 1941, 258. p.), Munkács – Mukačevo (Várady 1941, 256. p.), Beregszász – Berehovo (Várady 1941, 253. p.), Tiszapéterfalva – Petrovo (Várady 1941, 257. p.), Nagygut – Velikě Gutovo (Várady 1941, 258. p.) stb.

A 20. század harmadik, széles körű helységnév-változtatása Kárpátalja területén szintén politikai fordulat következtében zajlott le. (Bíró 1993, 137. p.) Miután a terület ismét Magyarországhoz került (1938/39–1944), elvben a települések automatikusan visszakapták az 1898–1912 között végrehajtott országos helységnévrendezéskor megállapított hivatalos nevüket, de a gyakorlat néhol mesterséges beavatkozást, helységnév-módosítást is eredményezett. (Beregszászi 1997, 357. p.) Földi Ervin találomra kiválasztott, húsz ruszin eredetű kárpátaljai településnév példáján mutat rá, hogy az 1939. évi kárpátaljai névmegállapítás elsősorban azért érdekes, mert a 20. század elején végzett községnévrendezés hivatalos felülbírálatának minősül, mivel az nyilvánvaló ellentétben volt a két világháború közötti magyarországi névhasználattal: (Bíró 1993, 137. p.) Alsó-Hrabonicza(a) – Alsógereben(b) – Alsóhrabonica(c); Hluboka(a) – Mélyút(b) – Kisluboka(c), Herczfalva(a) – Hegyrét(b) – Hercfalva(c); Podhering(a) – Őrhegyalja(b) – Podhering(c) stb. Számos szláv eredetű település nevét megváltoztatták, mégpedig a szláv nevet téve hivatalossá: Nyírhalom – Brezinka, Beregforrás – Izvor, Ungtölgyes – Dubrovka stb. (Bíró 1993, 137. p.)

A 2. világháborút követően az 1945-ös szovjet–csehszlovák szerződés rögzítette Kárpátalja kiválását a csehszlovák államból és Kárpátontúli Ukrajna Szovjet-Ukrajnával történő „újraegyesülését”. (Oficinszkij 2010, 243. p.) Ezt követően, 1945–46 folyamán immár a negyedik átfogó helységnévreform következett. Az USZSZK Legfelsőbb Tanácsának elnöksége 1946. június 25-én jóváhagyta hivatalos használatra az oroszosított, majd a későbbiekben ukrán változattal is ellátott kárpátaljai város- és faluneveket. (Beregszászi 1997, 357. p.) Dokumentumok bizonyítják, hogy a névváltoztatás valójában már 1944 novemberében megkezdődött, és 1945 márciusára teljes lett a lista. (Bíró 1993, 137–138. p.) Ekkor lett Bátyúból Uzlovoje (Vuzlove),4 Botfalvából Prikordonnoje (Prikordonne – Lelkes 1998, 132. p.), Bökényből Bobovoje (Bobove – Lelkes 1998, 594. p.), Benéből Dobroszelje (Dobroszilja – Lelkes 1998, 111. p.), Eszenyből Javorovo (Javorove – Lelkes 1998, 192. p.), Tiszaásványból Minyeralnoje (Mineralne – Lelkes 1998, 593. p.), Aknaszlatinából Szolotvina (Szolotvine – Lelkes 1998, 65. p.), Nagyszőlősből Vinogradov (Vinohragyiv – Lelkes 1998, 428. p.) stb. Az 1945-ös oroszosítás nem kímélte a ruszin (ukrán) falvakat sem: Rjapigy – Bisztrica, Nyahove – Dobrjanszke, Ljahivei – Lemkivka, Volove – Mizshirja, Voloszke – Pidhirne stb.5

Sorrendben az ötödik helységnévreform az 1980-as évek végén kezdődött. Ennek részletes elemzése képezi tanulmányunk tárgyát.

 

Ukrajnai jogi környezet

Minden egyes etnikum, nemzet, nemzeti kisebbség alapvető emberi jogai közé tartozik az anyanyelv, a kultúra, a hagyományok és a történeti emlékek védelme, illetve azok megőrzése. A hagyományos-történeti helység- és utcanevek, egyéb földrajzi elnevezések magukban hordozzák egy-egy közösség múltjának, történelmének fontos elemeit, így azok mind szóban, mind írásban magán-, nyilvános és hivatalos szférában anyanyelven történő használata, valamint védelme a nemzeti kisebbségek esetében különösen fontos, amit nemzetközi téren keretegyezményekkel, államközi szerződésekkel, országos szinten pedig különféle jogszabályokkal próbálnak meg biztosítani.

Az Ukrajna által aláírt nemzetközi dokumentumok közül a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját,6 valamint a Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló Keretegyezményt7 kell először is megemlítenünk, mivel ezek konkrét kötelezettségvállalásokat fogalmaznak meg a földrajzi nevek, helység- és helynevek kisebbségi környezetben való használatával kapcsolatban.

A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját az Európa Tanács 1992. november 5-én, Strasbourgban nyitotta meg aláírásra tagállamai előtt, majd 1998. március 1-jén lépett életbe.8 A Charta célja Európa történelmi, regionális vagy kisebbségi nyelveinek védelme, így a helyneveknek regionális vagy kisebbségi nyelveken9 való használatával kapcsolatban az aláíró államok részére a 10 cikk 2. pontja g. bekezdése a következő konkrét intézkedést írja elő: „Azon helyi és regionális hatóságokat illetően, melyek területén a regionális vagy kisebbségi nyelveket használók száma indokolja, a Felek vállalják, hogy megengedik és/vagy bátorítják a földrajzi neveknél a regionális vagy kisebbségi nyelveken hagyományos és helyes formák használatát vagy elfogadását, adott esetben a hivatalos nyelv(ek) szerinti elnevezésekkel együttesen használva.”10 Ukrajna a Chartát 1996. május 2-án írta alá.11 A ratifikációjára 1999. december 24-én került sor. A dokumentum azonban nem lépett hatályba, nem helyezték letétbe az Európa Tanácsnál, mert az Alkotmánybíróság 2000. július 12-én hatályon kívül helyezte a ratifikációt formai hibára hivatkozva. Ezt követően több ratifikációs törvénytervezet készült Ukrajnában, s a Charta újabb ratifikációjára 2003. május 15-én került sor.12 A ratifikációs dokumentum 2005. szeptember 19-én került letétbe az Európa Tanács főtitkáránál, melyben 13 nemzeti kisebbség nyelvének – köztük a magyarnak is – a védelmét vállalva, magára nézve kötelezőnek fogadta el – a Charta több ajánlása mellett – a fent idézett, a helyneveknek regionális vagy kisebbségi nyelveken történő használatára vonatkozó rendelkezést.13 A Charta gyakorlatban történő alkalmazása – a végrehajtási mechanizmusát szabályozó megfelelő törvény, rendelet hiányában – azonban „Az állami nyelvpolitika alapjairól” szóló jogszabály14 megalkotásáig megoldatlan volt. A 2012. július 3-án aláírásra került nyelvtörvény – tisztázva a regionális és kisebbségi nyelvek fogalmát – már olyan intézkedéseket tartalmaz, amelyek alapján egyértelműen meghatározhatóvá vált, hogy egy-egy adott közigazgatási egységen belül mely nyelvekre és hogyan alkalmazhatók a Charta Ukrajna által vállalt rendelkezései.

A Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló Keretegyezményt az Európa Tanács tagállamai részére 1995. február 1-jén nyitotta meg aláírásra és 1998. február 1-jén lépett hatályba.15 A Keretegyezmény „nem a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által gyakorolható és általuk nemzetközi testületek előtt megidézhető jogokat, hanem – elnevezésének megfelelően – a részes államok kisebbségvédelmi intézkedéseit irányító elveket, az európai kisebbségvédelmi rendszer keretét vázolja fel programjellegű rendelkezések megfogalmazásával”. (Bozóki 2000, 32–33. p.) A nemzetközi dokumentum 11. cikkének 3. pontja konkrét rendelkezést tartalmaz a nemzeti kisebbségek történeti helységneveinek használatára vonatkozólag: „Olyan körzetekben, amelyek hagyományosan nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által jelentős számban lakottak, a Felek törekedni fognak arra, hogy jogrendszerük keretében, beleértve, ahol helyénvaló a más Államokkal való megállapodásokat, és figyelembe véve sajátos körülményeiket, a hagyományos helységneveket, utcaneveket és egyéb, a közösség számára szánt földrajzi megjelöléseket a kisebbség nyelvén is kiírják, ha megfelelő igény van ilyen jelzésekre.”16 A Keretegyezmény rendelkezéseihez fűzött megjegyzések szerint az idézett cikk elsődleges célja az, hogy elősegítse a kisebbségi nyelven is a nyilvánosság számára szánt helységnevek, utcanevek és más földrajzi nevek használatának lehetőségét, ugyanakkor ez nem jelenti a kisebbségi nyelvű helységnevek semmiféle hivatalos elismerését. (Bozóki 2000, 32–33. p.) Mindazok az államok, amelyekben a magyarság kisebbségben él, aláírták, illetve ratifikálták is a Keretegyezményt. Ukrajna 1995. szeptember 15-én írta alá a dokumentumot, amely az 1998. január 26-ai ratifikációját követően 1998. május 1-jén lépett hatályba.17

Az Európa Tanács kezdeményezésére elfogadott nemzetközi kisebbségvédelmi dokumentumok mellett nem feledkezhetünk meg a Magyarország és a szomszédos államok, közte Ukrajna között létrejött kétoldalú dokumentumokról sem. Magyarország a szomszédos államokkal 1991 és 1996 között a kisebbségek jogait érintő kétoldalú alapszerződéseket, kisebbségvédelmi egyezményeket, nyilatkozatokat kötött, amelyek a felek kölcsönös vállalásai ellenőrzése céljából vegyes bizottságok működtetését is előírták. (Bozóki 2000, 34. p.) A Szlovákiával, Ukrajnával, Romániával, Horvátor­szággal, valamint Szlovéniával kötött, a kisebbségek védelmét célzó kétoldalú nemzetközi dokumentumai is beépítették a Keretegyezmény rendelkezéseit, illetve az érintett országok önmagukra nézve kötelezőnek ismerték el még hatályba lépése előtt.18

Az 1991. május 31-én, Budapesten aláírt „Nyilatkozat a Magyar Köztársaság és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság együttműködésének elveiről a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása területén” volt az első olyan dokumentum, amelyben Magyarország és a vele szomszédos államok közül Ukrajna kölcsönösen vállalta, hogy elismerik, védelmezik a területükön élő nemzeti kisebbségek jogait, továbbá nemzetközi kapcsolataikban önállóan és közösen is fellépnek a nemzeti kisebbségek jogainak érvényesítése érdekében.19 A nyilatkozat bár eléggé széleskörűen foglalkozik a kisebbségeket megillető jogok védelmével, a településneveknek kisebbségi nyelveken való használatával kapcsolatban mégsem tartalmaz egyértelmű intézkedéseket. A 9. pontja ugyanakkor általános értelemben mégis elegendő jogi alapot teremthet azok szabad használatára a kisebbségek nyelvén mindkét ország területén. (Bozóki 2000, 35. p.) Ennek a pontnak a szövege a következő: „A Felek meghozzák a szükséges törvényi, államigazgatási és egyéb intézkedéseket annak érdekében, hogy a nemzeti kisebbségek szabadon élhessenek anyanyelv-használati jogukkal a személyes és a társadalmi életben, az írott és a beszélt nyelvben egyaránt, ideértve nemzeti keresztneveik és családneveik használatát is.”20 A magyar–ukrán nyilatkozatot követően Magyarország és a többi szomszédos államok között megkötött kétoldalú szerződésekben ugyanakkor már találunk konkrét rendelkezéseket a földrajzi elnevezések kisebbségi nyelvhasználatára vonatkozóan, mindez valószínűleg azzal magyarázható, hogy a fent tárgyalt nemzetközi dokumentumokkal vagy egyidejűleg, vagy azokat követően kerültek aláírásra.

Ukrajnában a vizsgált időszakban a helység- és utcaneveknek, egyéb földrajzi elnevezéseknek az államnyelven és a nemzeti kisebbségek anyanyelvén történő használatát – a már ismertetett nemzetközi kötelezettségvállalásokon kívül – különböző nemzeti jogszabályok határozzák meg.

Az ország függetlenségének kikiáltása előtt, 1989. október 28-án került sor az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságnak az Ukrán SZSZK-beli nyelvekről szóló törvényének elfogadására.21 A nyelvtörvény 2. cikkelye államnyelvként definiálja az ukrán nyelvet, 4. cikkelye értelmében továbbra is megmarad az orosz a népek közötti érintkezés nyelvének, míg az 5. cikkely szavatolja az állampolgárok számára anyanyelvük és bármely más nyelv használatát. A nyelvtörvény 38. cikkelye pedig a toponímiák és térképészeti kiadványok nyelvére vonatkozólag előírja, hogy az Ukrán SZSZK-ban a toponímiák (a települések, közigazgatási-territoriális egységek, utcák, terek, folyók stb. nevei) ukrán nyelven szerepelnek, amelyek ezen kívül lefordíthatók az adott vidéken élő lakosság többségének anyanyelvére is, ugyanakkor az ukrán toponímiák más nyelvekre történő átültetése transzkripciós módon történik. Az 1989-es nyelvtörvény 2012. július 3-ig volt érvényben, ugyanis ekkor életbe lépett – Ukrajna állampolgárainak anyanyelv-használati jogait napjainkban is meghatározó – „Az állami nyelvpolitika alapjairól” szóló jogszabály.22

Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa 1991. november 1-jén fogadta el Ukrajna nemzetiségeinek jogairól szóló nyilatkozatát, amely általános előírásokat tartalmaz a nemzetiségi kisebbségek jogainak védelmére vonatkozólag. (Botlik–Dupka 1993, 299–300. p.) A nyilatkozat 2. cikkelye garantálja az ukrán állam minden nemzetisége számára a jogot hagyományos településeik megőrzésére, 3. cikkelye pedig előírja, hogy az ukrán állam minden népnek és nemzetiségi csoportnak biztosítja a jogot anyanyelve használatára a társadalmi élet minden területén. Ezen előírások, ha konkrétan nem is, de bizonyos értelemben megalapozzák az ukrajnai nemzeti kisebbségek hagyományos helységneveinek védelmét, s azok anyanyelven való használatát is.

Az Ukrajna elnöke által 1992. június 25-én aláírt, az Ukrajnában élő nemzeti kisebbségekről szóló törvény ugyancsak nem tartalmaz konkrét kötelezettség-vállalásokat a helységnevek kisebbségi nyelven való használatával, azok védelmével kapcsolatban. (Botlik–Dupka 1993, 313–315. p.) Ezzel szemben az 1989-es ukrán nyelvtörvény és az Ukrajnában élő nemzeti kisebbségekről szóló törvény területi érvényesítése céljából 1992. december 17-én, Ungváron Ukrajna elnökének kárpátaljai megbízottja által kiadott rendelet 2. pontja előírja, hogy a megyében a települések, a közigazgatási területi egységek, utcák, terek stb. megnevezését ukrán nyelven, illetve az adott vidéken élő lakosság többsége nemzeti nyelvén kell feltüntetni. (Botlik–Dupka 1993, 322. p.)

1996. június 28-án hagyta jóvá a Legfelsőbb Tanács a független ukrán állam Alkot­mányát, amely elsősorban az általános nyelvhasználatra vonatkozóan állapít meg rendelkezéseket.23 Az alaptörvény 10. cikkelye megerősíti az ukrán nyelvnek az 1989-es nyelvtörvényben kodifikált államnyelvi státuszát, ugyanakkor az állam szavatolja az orosz és a többi ukrajnai nemzeti kisebbség nyelvének szabad fejlődését, használatát és védelmét. A cikkely utolsó mondata szerint azonban Ukrajnában a nyelvek használatát Ukrajna Alkotmánya szavatolja és törvény határozza meg. A 11. cikkely szerint az állam elősegíti az ukrán nemzet és történelmi tudata, hagyományai, kultúrája konszolidálódása és fejlődése mellett Ukrajna valamennyi őslakos népe és nemzeti kisebbsége etnikai, kulturális, nyelvi és vallási sajátosságának a fejlődését. A 92. cikkely is úgy rendelkezik, hogy kizárólag Ukrajna törvényei határozzák meg többek között a nyelvhasznált rendjét.

Ukrajna területén a települések és egyéb közigazgatási egységek el- és átnevezésének menetét a vizsgált időszakban az USZSZK 1978-as Alkotmánya, a független Ukrajna 1996-os Alkotmánya, az 1991-es országos és helyi népszavazásokról szóló törvény és az 1997-es helyi önkormányzatokról szóló törvény szabályozza.

Az USZSZK 1978-as alkotmánya24 és Ukrajna 1996-os alkotmánya25 hasonló előírásokat fogalmaz meg a területén található települések, közigazgatási egységek el- és átnevezését illetően. Az előző 108. cikkelyének 6. pontja Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének hatáskörébe, míg az utóbbi 85. cikkelyének 29. pontja Ukrajna Legfel­sőbb Tanácsa, azaz a törvényhozó hatalmat gyakorló szerv közvetlen döntési körébe utalja a járások kialakítása és felszámolása, a járások és városok határvonalainak a megjelölése és módosítása mellett, a települések és járások névadását, illetve névváltoztatását. Ugyanakkor Ukrajna 1991. július 3-án hatályba lépett országos és helyi népszavazásokról szóló törvényének 6. cikkelye értelmében helyi népszavazásokon kezdeményezhető a falvak, városok, járások és megyék el- és átnevezése.26 A helyi népszavazások kiírását pedig helyi érdekeltségű kérdések esetében a községi, nagyközségi, városi tanácsok kizárólagos jogosultságába rendeli Ukrajna – 1997. május 21-én elfogadott – helyi önkormányzatokról szóló törvényének 26. cikkelye.27

E jogszabályok értelmezése szerint Ukrajna területén a vizsgált időszakban a nemzeti kisebbségeknek joguk volt a helyi tanácsok által kiírt népszavazásokon kezdeményezni a hagyományos településneveik visszaállítását, melyek eredményeit helyi szinteken elfogadva továbbítani kellett a Legfelsőbb Tanács felé jóváhagyásra, mivel az alkotmány, mint alaptörvény e szervet hatalmazta fel a végső döntés meghozatalára, a referendumok eredményeinek országos szinten történő szentesítésére. A fentiekből kiderül, hogy a kárpátaljai helységnevek megváltoztatása a magyar közösség kezdeményezésére párhuzamosan zajlott az ukrajnai jogi környezet kialakulásával.

 

Kárpátalja magyarlakta települései történeti neveinek visszaállítása a gyakorlatban

Az 1980-as évek közepétől kezdődő politikai enyhülés, a demokrácia felé való nyitás, a kisebbségi jogok garantálása mind lehetőséget teremtett a kárpátaljai magyarság számára, hogy kezdeményezze a magyar településnevek visszaállítását. Első lépésként a magyar nyelvű sajtótermékekben kezdték használni a magyar alakokat, előbb ukrán alakjukkal együtt, majd önállóan, kizárólag a történelmi magyar nevet. (Sebestyén 2008, 198. p.) Ez azonban nem oldotta meg a problémát, hiszen hivatalosan továbbra is az 1946-ban jóváhagyott elnevezések maradtak érvényben.28

Mindemellett a települések magyar névalakjainak az írott nyelvben történő használata egyéb problémákat, kérdéseket vetett fel, mivel az újságírók, kiadói szerkesztők, korrektorok, tanárok és általában az anyanyelv igényes, tudatos használói gyakran elbizonytalanodtak egy-egy magyar helységnév leírásakor. Olyan kérdések merültek fel, mint: Hogy is van ez? Melyik is a helyes alak? Milyen végződést kapcsoljak a község vagy a város nevéhez? Így aztán volt, aki Nagyszőlős nevét Nagyszőllősnek írta, Tiszaágtelek nyomtatásban egyaránt megjelenhetett Ágtelekként vagy Telekként. Ez a tanácstalanság természetesen abból fakadt, hogy a korábbi évtizedek folyamán ezek a magyar helységnevek kikoptak az írott nyelvből, s ha a mindennapi beszédben használták is őket, ott könnyen átsiklottak az esetleges hibás vagy hibásnak vélt alakok fölött.29

A kárpátaljai magyar kisebbségnek így azt is tisztáznia kellett, hogy a magyarlakta települések szóban használatos magyar névalakjai közül melyek tekintendők mérv­adóknak, mielőtt hivatalos útra terelik a helységnév-változtatást.

A helységnevek ügyét Kárpátalján több szervezet is felkarolta: egyfelől az Ungvári Állami Egyetem berkein belül 1988 óta működő Szovjet Hungarológiai Központ, mint a terület hatóságai által felkért szakmai-véleményező testület,30 másfelől az 1989-ben alakult Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ), mint a kárpátaljai magyar kisebbség érdekvédelmi szervezete, a magyar települések történeti neveinek visszaállítása céljából rendezett népszavazások főkezdeményezője. (Beregszászi 1997, 358. p.)

A Szovjet Hungarológiai Központ kompetensnek ismerve el magát a helységnevek ügyében, saját tudományos szempontokat dolgozott ki, hangsúlyozva, hogy a helységnevek használatában a legfontosabb a történelmi, a kulturális, valamint a nyelvészeti megalapozottság. A települések történelmi neveinek visszaállítása kapcsán a következő általános elvekhez történő igazodást tartotta fontosnak:31

  1. Meg kell hagyni a települések azon régi elnevezését, amelyek szerepelnek a történelmi okmányokban, s kiállták a különböző rendszerek változását, megőrizték eredeti nevűket, pl.: Bilki, Zahattya, Kusnica, Oszij, Dorobratovo stb.
  2. Azokat a város- és faluneveket, melyek a történelem során változtak, felül kell vizsgálni, s azt a változatot választani ki, amely mind történelmi, mind nyelvi szempontból megalapozott, s természetesen figyelembe kell venni azt is, hogyan honosodott meg használata a lakosság körében.

A magyarlakta települések neveinek történelmi magyar helységnevekre történő változtatása terén a Hungarológiai Központ az egyetem magyar filológiai tanszékével közösen az alábbi elveket szabta meg:32

  1. Magyarul úgy írjuk a helységneveket, ahogyan az a nyelvhasználatban meghonosodott, s ahogyan a történelmi okmányokban is fellelhető. Orosz, illetve ukrán nyelven történő átírásuk esetén cirill betűket alkalmaznak, természetesen figyelembe véve a nyelvek fonetikai és morfológiai szabályait, pl.: Császlóc – Csaszlivci, Barkaszó – Barkaszovo, Bökény – Bekeny.
  2. A többelemű helységneveket a magyar helyesírási gyakorlatnak megfelelően írjuk, ukrán és orosz nyelven a jelzős köznévi előtag lefordítandó, pl.: Feketepatak – Csornyij Potyik, Kisbégány – Mala (Malaja) Begany, Nagydobrony – Velika (Velikaja) Dobrony.
  3. Az ukrán települések nevét a magyar nyelv fonetikai és morfológiai szabályainak megfelelően átírásban használja, pl.: Volovec – Volóc, Kvaszovo – Kovászó, Szvaljava – Szolyva, Verjaca – Veréce stb.
  4. Az ukrán helységnevekben a köznévi eredetű jelző magyarra fordítandó, pl.: Mala Kopanya – Kiskopány, Verhnyi Remeti – Felsőremete stb.
  5. A főnévi alakú helységnevek az ukrán irodalmi nyelvben -e végződést kapnak: Ardanove, Berehove, Mukacseve. Kárpátalján viszont az -o végződéses formájuk honosodott meg: Ardanovo, Berehovo, Mukacsevo. Véleményünk szerint ezt figyelembe kell venni, s nem szabad erőltetni az -e végződés használatát. Kivételt képeznek azok a településnevek, amelyek a régi -oe végződéses formából alakultak: Verbovoje – Verbove, Hlubokoje – Hluboke, Gyilovoje – Gyilove, Dubovoje – Dubove stb.

A KMKSZ-en belül az Anyanyelvi és Nyelvpolitikai Bizottság kezdett el foglalkozni a kárpátaljai magyar helységnevek használata kapcsán felmerülő kérdésekkel, melyek rendezése céljából 1990. szeptember 25-én levélben fordult az Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetéhez, állásfoglalást kérve néhány vitatott kérdésben, ezek:33

  1. A történelmileg többtagú, ám a mai beszélt nyelvben többnyire rövid formájában használatos helynevek hosszú vagy rövid változatának használata ajánlatos-e az írott (hivatalos-félhivatalos) nyelvben, pl.: Beregdéda – Déda, Mezőkasszony – Kaszony, Sárosoroszi – Oroszi, Makkosjánosi – Jánosi, Tiszaújlak – Újlak stb.
  2. Helyes-e a történelmi magyar elnevezés használata azokban a községekben, amelyekben ma már elenyésző a magyar lakosság száma, pl.: Beregszentminklós – Csinagyijevo, Ökörmező – Mizshirja, Királymező – Uszty-Csorna, Bercsényfalva – Dubrinyics stb.
  3. Eldönthető-e egyes, többféle helyesírással használatos magyar helynévről, hogy melyik a helyesebb forma (a helyi lakosok többnyire az elsőként felsorolt változatot részesítik előnyben): Bátyú – Bátyu, Borzsova – Borzsava stb.
  4. A helynevekhez kapcsolódó helyragok használata számos esetben eltér a helyi nyelvhasználatban és az adott nyelvterületen kívül élő magyarul beszélők körében, például a helyi lakosok a következő formákat részesítik előnyben: Beregszászba, -ban; Gálocsba, -ban stb. a megfelelő -ra, -re, -on, -en, -ön rag helyett. Melyik ragváltozathoz ajánlatos ragaszkodnunk ezekben és a hasonló esetekben?

Az MTA Nyelvtudományi Intézete 1990. november 20-i állásfoglalását hamarosan megküldte a KMKSZ Anyanyelvi és Nyelvpolitikai Bizottsága részére. Ebben az Intézet örömét fejezve ki, hogy most már Kárpátalján is lehetőség van a helyi magyar nyelvű sajtóban és a hivatalos érintkezésben a magyar helynevek használatára, és az alábbi javaslatokat fogalmazta meg a vitás kérdések rendezése céljából:34

  1. A magyar helyneveket a magyar helyesírás szabályai szerint írjuk le, például a településneveket mindig egybeírjuk (Tiszaújlak, Makkosjánosi stb.), a bennük előforduló közszavak is köznyelvi változatban épülnek be a tulajdonnévbe (szőlős, kút, víz stb.).
  2. A kétséget kizáró azonosítás szempontjából szükséges, hogy a magyar nyelvterületen máshol is előforduló egyelemű nevek megkülönböztető előtagot kapjanak. Éppen ezért az Oroszi, Újlak, Jánosi stb. települések esetében a hosszabb névváltozat használata javasolt: Sárosoroszi, Tiszaújlak, Makkosjánosi stb. Így előfordul ugyan az az eset, hogy a helybeli lakosság névhasználata eltér a sajtóban megjelenő hivatalos névtől, de ez – reméljük – nem okoz különösebb problémát. Magyarországon is számtalan példa van erre, pl.: hivatalosan Balatonszabadi, a helyi használatban azonban csak Szabadi.
  3. Természetes a történelmi magyar név hivatalos közigazgatási névként, a falu határában a helységnévtáblán is való használata olyan községekben, ahol megfelelő létszámú magyar lakosság él. A magyar nyelvű sajtóban és a szóbeli kommunikáció során azonban nem hivatalos névként ajánlatos a jelentős történeti múltra visszatekintő magyar név megőrzése akkor is, ha a településnek a hivatalos közigazgatási neve nem magyar, pl.: Ökörmező. Ilyen szempontból elfogadhatónak tartjuk, hogy a Csinagyijevo, Uszty-Csorna hivatalos név mellett a magyarok ezeket a falvakat Szentmiklós, Királymező néven emlegetik. (Lásd például: hivatalos név Bratislava, a magyar nyelvben pedig Pozsony.) Előfordulhat, hogy a fiatalabb nemzedék a régebbi magyar neveket nem ismeri, ezért azonosítási zavarok keletkezhetnek. Föltételezzük azonban, hogy kellő idő elteltével – amikor már ezek a nevek is bekerülnek a mindennapi használatba – a kommunikációs zavarok is megszűnnek.
  4. A településnevekhez kapcsolódó határozóragok közül mind a -ba, -be, mind a -ra, -re elfogadható, sem az egyiket, sem a másikat nem tekinthetjük köznyelvi normán kívülinek. Hogy melyik névhez járul a -ba, -be és melyikhez a -ra, -re, azt mindig a helyi használat dönti el, a sajtó nyelvében is az adott település és környékének gyakorlatát kell követni.
  5. A településnevek helyes használata érdekében célszerű összeállítani minél előbb a kárpátaljai magyar településnevek, hegy- és víznevek jegyzékét, amelyet nyomtatásban is közzé kell tenni. Ez a felsorolás foglaljon állást abban a kérdésben is, hogy melyik magyar név tekinthető közigazgatási szempontból hivatalosnak (a magyarok által vagy magyarok által is lakott településeken), és melyik név ajánlott nem hivatalos használatra ott, ahol magyar lakosság már nem él.

Ennek alapján a KMKSZ Anyanyelvi és Nyelvpolitikai Bizottsága azonnal hozzálátott a Kárpátalja magyar földrajzi neveit tartalmazó jegyzék összeállításához, hogy miután sikerül megjelentetni, az érdeklődök számára támpontul szolgálhasson a helyes nyelvhasználathoz.35

Mindeközben a KMKSZ beregszászi járási szervezete – a Szovjetunió-szerte meginduló településnév-visszaállítási mozgalmak példáját követve – már 1990 nyarán és őszén népszavazásokat, közvélemény-kutatásokat kezdeményezett a járás majdnem minden magyarlakta településén a korábbi, 1946-ban megváltoztatott helységnévalakok visszaállítása érdekében. A népszavazásokon a lakosság mindenütt a korábbi, történelmi magyar név hivatalos használatba történő visszaállítása mellett foglalt állást, amit a helyi, majd a járási tanács ülésszaka tudomásul véve határozatban szentesített. A törvényeknek megfelelően a járási tanács vonatkozó határozatát a területi tanács elé terjesztette, hogy továbbítsa azt a Legfelsőbb Tanácsba. (Ijjas 2006, 390. p.)

Ugyanakkor a KMKSZ és a Szovjet Hungarológiai Központ nem egyeztetett egymással, aminek következtében hónapokig tartó huzavona után a területi tanács elnökhelyettese, Jurij Vorobec 1990. december 6-án levelet intézett az ungvári Központhoz, mint ukrajnai illetékes tudományos intézményhez, s állásfoglalást kért a Beregszászi járás 19 települése történeti neveinek eredetéről, azok helyes ukrán és magyar átírásáról.36 Közben – a Szovjet Hungarológiai Központ igazgatója, Lizanec Péter szerint – említést érdemel az a tény, hogy a Központot több ungvári községi tanács (Tiszaásvány, Palágykomoróc stb.) is hasonló kéréssel kereste meg.37 A KMKSZ beregszászi járási szervezetének elnöke, Dalmay Árpád azonban értetlenül fogadta, hogy a magyar településnevek véleményezésére a területi tanács a Hungarológiai Központot kérte fel. Szerinte ugyanis nem évszázadokkal korábbi, már feledésbe merült településnevek rekonstruálásról volt szó, ami a hungarológiának mint tudománynak feladata lehetett volna, hanem általánosan használt, de a hivatalos használatban durván eltorzított névalakok visszaállításáról. Úgy gondolta, hogy a magyar településnevek ukrán nyelvű fonetikus átírását kellett volna csak ellenőriztetni az Ungvári Állami Egyetem ukrán nyelvi tanszékével. (Ijjas 2006, 390. p.) A területi tanács felkérésére a Hungarológiai Központ ugyanakkor kialakította – fentebb már ismertetett – saját álláspontját a kérdéssel kapcsolatban, majd nekilátott a terület minden egyes településéréről egy olyan kimutatás elkészítéséhez, amely alapján a területi tanács végrehajtó bizottsága elbírálhatta (jóváhagyhatta) a visszaállítandó történelmi neveket. (Bíró 1993, 138. p.)

A kárpátaljai helységnevek jegyzékének összeállításával tehát két szervezet is foglalkozott, azonban egymással nem kommunikáltak, s ezen túl is újabb kérdések, problémák tucatjai kerültek felszínre.38 Egyáltalán mi számít történelmi névnek? Mely állapotot kell kiindulási pontnak tekinteni a hivatalos név megállapításakor? Mi az, hogy hivatalos név? Vajon beszélhetünk-e magyar hivatalos településnévről, míg a magyar nyelv maga nem számít hivatalosnak? Ki jogosult a hivatalos név megállapítására, rögzítésére: a lakosság, a hatóság, netán valamilyen tudományos testület? Hol, mely területeken és milyen falvak, városok esetében van létjogosultsága a magyar hivatalos névnek? Hány hivatalos neve lehet egy településnek?

A legproblematikusabb azonban a KMKSZ és a Szovjet Hungarológiai Központ közötti szembenállás volt. Bár mindkét intézmény hangsúlyozta a települések történeti neve visszaállításának szükségességét, de eltérően értelmezték a történeti név fogalmát. (Beregszászi 1997, 359. p.) A KMKSZ az 1898–1912 között lezajlott törzskönyvezéskor megállapított, hosszabb, előtaggal ellátott magyar településneveket tekintette történeti névnek,39 míg a Hungarológiai Központ, a települések névalakjainak első és azt követő előfordulásait őrző levéltári okiratok vizsgálatára alapozva,40 s a történeti elv elsődlegességét tekintve kiindulási pontnak a korábbi, rövidebb névformák mellett foglalt állást.41 A KMKSZ továbbá sérelmezte a Hungarológiai Központ túlzott tudomány-központúságát, a maga részéről egy-egy település történelmi nevének visszaállításakor a helyi lakosság véleményét, azaz a szokásjogot tartotta elsődlegesnek.42 Mindemellett a KMKSZ nem értett egyet bizonyos kárpátaljai településneveknek a Hungarológiai Központ által javasolt magyar és ukrán nyelven történő átírásával sem, így a megoldást a kettős névalakok használatában látta, vagyis abban, hogy minden településnek legyen egy hivatalos államnyelvi és egy hivatalos magyar megnevezése, amelyet a városok esetében – tekintettel a nemzetiségi megosztottságra – a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Nyelvtudományi Intézete is támogatott.43 A kettős névalakok használatát azonban a hatályos 1989-es ukrajnai nyelvtörvény – fentebb már ismertettük – nem tette lehetővé, mivel csak egy hivatalos névalakot engedélyezett a településeknek. (Botlik–Dupka 1993, 289–293. p.) Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy míg a hatóságok a törvényre hivatkozva a kétnyelvű településnév-használat ellen voltak, addig az a gyakorlatban zavartalanul élt, hisz valamennyi községnek két hivatalos neve volt: egy orosz és egy ukrán nyelvű.44

A kárpátaljai magyar településnevek problémáiról, továbbá a véleménykülönbségek elsimítása érdekében a KMKSZ, a Szovjet Hungarológiai Központ és a Magyarság­kuta­tó Intézet (Budapest) 1991. május 11-én, Ungváron szakmai tanácskozást rendezett. A tanácskozáson – szem előtt tartva a szovjetunióbeli, valamint a nemzetközi jogi és közigazgatási gyakorlatot – a kárpátaljai helységnévhasználat alapelveinek nyelvészeti, térképészeti és történeti szempontok alapján történő megvitatása eredményeként egy 8 pontból álló állásfoglalást dolgoztak ki a nevek rendezésére:45

  1. A nemzetközi gyakorlatban soknemzetiségű területeken elfogadott tény a hivatalos nevek több nyelven történő párhuzamos használata. Kárpátalján, tekintettel az itt élő népekre és nemzetiségekre, kívánatos a fenti gyakorlat általánossá tétele.
  2. A párhuzamos hivatalos névhasználat legyen elfogadott a közigazgatási gyakorlatban is: nemzetiségi településeken a helységnévtáblán, a tanács hivatalos bélyegzőjén, a bélyegző használatára jogosult más intézmények és testületek pecsétjein, valamint a hivatalos névhasználatot megkövetelő egyéb helyzetekben.
  3. Az együtt élő népek egymás iránt tanúsított toleranciája bizonyítékának tekintjük a települések relatív kisebbségben levő nemzetiségeinek anyanyelvi névhasználatát. Kívánatosnak tartjuk tehát, hogy mindazon települések esetében lehetőség nyíljon a kisebbségben levő lakosság névformáinak hivatalos használatára, ahol a helységen belüli arányuk eléri az 5%-ot vagy az 1000 főt.
  4. A nemzetiségi nyelvhasználatból hivatalossá tett neveket minden nyelv a maga tulajdonnév-alkotási szabályai szerint alakítja ki, pl.: Kisbégány – Malaja Begany; Apsa de Jos – Nyizsnya Apsa; Aknaszlatina – Szolotvino – Slatina Ocna.
  5. A helységnevek alkalmazásában el kell különíteni három névhasználati szintet egymástól. A hivatalos nyelvi szint mellett mind az írott, mind a beszélt nyelvben élhetnek a történetileg kialakult névformák is, függetlenül az érintett települések nemzetiségi összetételétől. A harmadik szinten a települések önelnevezése nem igényel semmiféle külső beavatkozást.
  6. A munkálatok megkönnyítése érdekében minél előbb készüljön el a kárpátaljai magyar településnevek azonosító jegyzéke, amelyen belül legyenek megjelölve a hivatalos használatra szánt nevek.
  7. Kívánatos, hogy elkészüljön Kárpátalja helységneveinek történeti névtára, amely időrendben tartalmazza a helységneveket első előfordulásuktól napjainkig, ideértve a természetes névformákat és bármely nyelvben használatban volt vagy használatos hivatalos névalakot is.
  8. A fenti feladatok ellátására és összehangolására alakuljon tanácsadó testületként Kárpátalján földrajzinév-bizottság.

A fentiek ellenére a nézetkülönbségek egy része a tanácskozás után is fennmaradt, s a magyarlakta települések történeti neveinek hivatalos rangra emelése vontatottan haladt. (Beregszászi 1997, 360. p.)

A két szervezet között továbbra sem volt egyetértés a magyarlakta települések történeti névalakjai s azok hivatalos ukrán nyelvű átírása terén. Az ungvári Hungarológiai Központ például a Beregszászi járásban a helységnevek ügyének rendezése céljából tartott referendumokon a helyi lakosság által támogatott hosszabb történi névalakokkal (Mezőkaszony, Sárosoroszi, Nagymuzsaly, Nagybereg, Beregdéda, Beregsom stb.) szemben a rövidebb, előtag nélküli névformák (Kaszony, Oroszi, Muzsaly, Bereg, Déda, Som stb.) visszaállítását javasolta. (Ijjas 2006, 392. p.) A Központ igazgatója, Lizanec Péter a beregszászi településnevek hivatalos ukrán nyelvű átírásával kapcsolatban pedig azt állította, hogy a lakosság a Nogy Bihany (Нодь Бігань), Jánosi (Яноші), Koszony (Косонь), Vári (Вари) eltorzított településneveket jelölte meg hivatalos használatra az általuk javasolt helyes Velika Bihany (Велика Бийгань), Janosovo (Яношово), Koszino (Косино), Varijevo (Варіево) helyett. A KMKSZ beregszászi járási szervezetének elnöke, Dalmay Árpád ugyanakkor rámutatva a központ bizonyos pontatlanságára, megjegyezte, hogy a valóságban a lakosság a Nagybégány (Наьбегань), Makkosjánosi (Маккошяноші), Mezőkaszony (Мезикасонь) nevek mellett voksolt, sőt az állítólagos Varijevo névalak megváltoztatását pedig senki sem kérte, ugyanis ilyen nevű település nem volt Kárpátalján, Vári nevét nem sikerült elszlávosítani, ukránul a szovjet időben is hivatalosan Vári (Вари) volt. (Ijjas 2006, 393. p.)

A Hungarológiai Központnak a népszavazások eredményeivel olykor ellenkező javaslatai így hátráltatták a magyar településnevek visszaállítási folyamatát. (Ijjas 2006, 392. p.) Hetekbe, hónapokba telt, mire a megyei tanács elfogadta és továbbítani tudta a Legfelsőbb Tanács felé a helységnevek ügyében kialakított határozatát. A tanács nemzetiségi bizottságának egyik 1991. évi nyári ülésszakán Iván Hricak, a bizottság elnöke emlékeztette a képviselőket, hogy mennyire bonyolult, sőt kényes témához nyúltak, amikor egyes települések történelmi nevének visszaállítását kezdeményezték, mivel a tanács korábbi ülésszakát is kénytelenek voltak elnapolni a konszenzus hiánya, a nézetkülönbségek miatt.46 A KMKSZ beregszászi járási szervezetének elnöke, Dalmay Árpád szerint a területi tanács javára írható, hogy végül több esetben is nem a Hungarológiai Központ által javasolt településnév-alakokat, hanem a helyi szinteken megállapított helységneveket vette alapul a Legfelsőbb Tanács felé továbbítandó határozatai kialakításakor. (Ijjas 2006, 392. p.)

Más körülmények is akadályozták a népszavazás eredményeinek megvalósulását. Egyes ukrán szervezetek (elsősorban a nemzeti irányvonalat képviselő népfrontos RUH és a kultúraegyesületi Proszvita) tiltakoztak a magyarosítási kísérletek ellen. A zömében magyarok lakta települések nevének megváltoztatását tekintették „magyarosításnak”, míg a magyar szempont a szlávosított nevek történeti magyar nevekre cserélése volt. (Ijjas 2006, 392. p.)

A kárpátaljai magyar kisebbségnek a magyar helységnévhasználat mellett tanúsított kiállásának köszönhetően 1989 és 2000 között végül Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa 4 alkalommal is pozitív döntést hozott a kárpátaljai magyarlakta települések történeti nevének visszaállítása ügyében, melynek eredményeként 39 község kapta vissza eredeti magyar nevét egy-kettő kivételével, ugyanis Badaló és Bátyú esetében felemás megoldás született, míg az előbbi hivatalos neve Bodolovo, addig az utóbbié Bátyovo lett (l. 1. táblázat).

 

  1. táblázat. Kárpátaljai magyarlakta települések történeti-magyar nevének visszaállítása Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának rendeletei alapján 1989 és 2000 között

dobos-tab

 

Elmaradt ugyanakkor Beregszász hivatalos nevének megváltoztatása, annak ellenére, hogy a KMKSZ beregszászi járási szervezete kezdeményezésére már 1990. november 25-én népszavazást is tartottak a kérdésben. (Ijjas 2006, 390. p.) Kárpátalja egyetlen magyar többségű városában 20 841 szavazásra jogosult polgárból 13 842 vett részt, akik közül 12 451 igennel, 1001 nemmel szavazott, illetve 384 szavazólap érvénytelen volt. Vagyis a szavazásra jogosultak 66%-a ment el szavazni, akik 89,9%-a támogatta a Beregszász történeti városnév visszaállítását. A népszavazás eredményét azonban a Legfelsőbb Tanács nem hagyta jóvá arra hivatkozva, hogy Ukrajnában 1990-ben még nem volt hatályos, referendumról szóló törvény, így a településnév-változtatásról mindössze csak közvélemény-kutatást tarthattak a helyi lakosság részvételével.53 20 évvel később, 2010. október 31-én újabb népszavazást tartottak a város Beregszász történeti nevének visszaállítása érdekében, azonban – a korábbi referendumhoz hasonlóan – annak eredménye is érvénytelenek bizonyult, mivel az „Igen”-nel szavazók száma nem haladta meg a szavazáson részt vevők 50%-át.54

 

Összegzés

Kárpátalja területén a 20. századi államfordulatok egyúttal a helységnevekben is változásokat hoztak. Sorrendben az ötödik helységnévreform a szovjet éra végén, a korábbiaktól eltérően alulról jövő kezdeményezésként indult, de a hivatalossá tétel már a független Ukrajna idején következett be. A kárpátaljai magyarság a hatályos nemzetközi és ukrajnai jogszabályok adta lehetőségek révén a helyi tanácsok által kiírt népszavazásokon kezdeményezte a kárpátaljai magyarlakta település eredeti-történelmi nevének visszaállítását. A népszavazások eredményeit a helyi önkormányzatok az alkotmány értelmében az ukrán parlamenthez mint jóváhagyásra illetékes szervhez továbbították.

A helységnevek ügyét két intézmény vállalta fel, a KMKSZ, mint a kárpátaljai magyarság érdekvédelmi szervezete, a településnevek ügyében rendezett népszavazások főkezdeményezője és a Szovjet Hungarológiai Központ, mint a hatóságok részéről felkért, a népszavazások eredményeként megállapított községneveket véleményező tudományos testület. A két szervezet ugyanakkor nem képviselt azonos álláspontot, melyek közelítését az Ungváron 1991 májusában összehívott nemzetközi szakmai tanácskozás is kevésbé tudta elősegíteni. A nézeteltérés leginkább a települések történeti neveinek meghatározásából adódott. Míg a KMKSZ az 1898–1912 között végrehajtott törzskönyvezéskor megállapított hosszabb, megkülönböztető előtaggal ellátott névalakokat tekintette történeti névnek a helyi lakosság véleményét elsődlegesnek tartva, addig a Hungarológiai Központ a korábbi, rövidebb – előtag nélküli – névformák mellett foglalt állást a tudományos szempontokat mérvadónak tekintve. A KMKSZ a megoldást a kettős névalakok használatában látta, vagyis abban, hogy minden településnek legyen egy hivatalos államnyelvi és egy hivatalos magyar megnevezése. Ezt azonban a hatályos 1989-es ukrajnai nyelvtörvény nem tette lehetővé, mivel csak egy hivatalos névalakot engedélyezett a településeknek. Ennek következtében a kezdeményező és a véleményező álláspontja nem mindig egyezett, ami jelentősen hátráltatta a magyarlakta települések történeti nevének visszaállítását, megnehezítve a hatályos törvények szerint eljárni köteles hatóságok munkáját. A megyei tanács ugyanakkor az esetek többségében nem a Hungarológiai Központ által javasolt településnév-alakokat, hanem a helyi szinteken megállapított helységneveket vette alapul a településnevek ügye rendezése céljából a Legfelsőbb Tanács felé továbbítandó határozatai kialakításakor.

A vizsgált időszakban Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa így csaknem félszáz kárpátaljai magyarlakta település eredeti történelmi nevének visszaállítását hagyta jóvá, csak egy-két esetben született elutasító határozat. Azonban ezek mind falvak (községek, nagyközségek) voltak. Egyetlen város, Beregszász esetében történt kísérlet a történelmi név visszaállítására, amelynek érdekében két alkalommal is rendeztek népszavazást. Az első 1990. évi referendumon a szavazásra jogosultak 66%-a ment el szavazni, akik 89,9%-a támogatta a Beregszász történeti városnév visszaállítását. A népszavazás eredményét azonban hatályos referendumról szóló törvény hiányában Kijev érvénytelennek minősítette, ami azt sejteti, hogy bizonyos esetekben a helységnevek ügyéből a hatalom politikai kérdést kreált. A második, 2010. évi népszavazáson a szavazásra jogosultak részvételi aránya már csak 51,4%-os volt, akiknek mindössze 46,6%-a támogatta a névváltoztatást, így a már hatályban lévő országos és helyi referendumokról szóló törvény értelmében az eredménytelenek bizonyult. Itt ugyanakkor lényeges megjegyeznünk, hogy gyanúsan sok volt az érvénytelen szavazólapok száma.

 


Irodalom

Szakmunkák és tanulmányok

Beregszászi Anikó 1997. Magyar helységnevek Kárpátalján a nyelvi tervezés tükrében. In B. Gergely Piroska–Hajdú Mihály (szerk.): A Magyar névtani kutatások legújabb eredményei. I. kötet. Budapest, Gondolat Kiadó, 356–361. p.

Bíró Andor 1993. Kárpátalja településeinek történelmi neveiről. In Lizanec Péter–Horváth Katalin (összeáll.): Az Ungvári Hungarológiai Intézet tudományos gyűjteménye. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 134–142. p.

Botlik József–Dupka György 1993. Magyarlakta települések ezredéve Kárpátalján. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó.

Bozóki Antal 2000. Földrajzi nevek a nemzetközi jogban. In dr. Cehák Kálmán–dr. Szakma József–Bozóki Antal (szerk.): Délvidéki/Vajdasági Magyar Helységnevek. Újvidék, Atlantis Kiadó, 32–33. p.

Csernicskó István – Ferenc Viktória: A kisebbségi nyelvhasználat jogi keretei és azok gyakorlati alkalmazhatósága Kárpátalján. http://bgazrt.hu/_files/NPKI/oktatas/Tervesztes% 20es%20 hatartalanitas%20%289%29.pdf (2014-07-01)

Földi Ervin: Kárpátalja 1939. évi hivatalos helységnevei. Névtani Értesítő. 15. 1993. 106–8.

Ijjas Mihály 2006. Politikai akadályokkal szembesülve. In Orosz Ildikó (szerk.): Felsőoktatási támogatások és hasznosulásuk Kárpátalján. Ungvár–Beregszász, PoliPrint Kft.–KMF, 390–395. p.

Jeney Andrásné (szerk.) 1998. Történeti összehasonlító helységnévtár (1773–1913). A történeti Magyarország északi és észak-keleti megyéi. 1. kötet. Budapest, Központi Statisztikai Hivatal Levéltára.

Jeney Andrásné–Tóth Árpád (szerk.) 1998. A történeti Magyarország városainak és községeinek névváltozatai az Országos Községi Törzskönyvbizottság iratanyaga alapján (1898–1913). Budapest, Központi Statisztikai Hivatal.

Lelkes György 1998. Magyar helységnév-azonosító szótár. Baja, Talma Könykiadó.

Oficinszkij Román 2010. A szovjet-csehszlovák tárgyalások és egyezmény Kárpátalja sorsáról. In Fedinec Csilla–Vehes Mikola (főszerk.): Kárpátalja 1919-2009 történelem, politika, kultúra. Budapest, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete–Argumentum Kiadó, 242–244. p.

Sebestyén Zsolt 2008. Magyar helynévkutatás Kárpátalján. Névtani Értesítő, 30.

Sebők László 1990. Magyar neve? Határokon túli helységnév-szótár. Budapest, Arany Lapok Kiadó.

Várady Károly (szerk.) 1941. Csonka-Magyarország közigazgatási helységnévtára. Az anyaországot, a visszacsatolt felvidéket, Kárpátalját, Kelet-Magyarországot, Felső-Erdélyt és Délvidéket magába foglaló 10. kiadás. Budapest.

Vidnyánszky István 2010. Csehszlovák diplomáciai siker. In Fedinec Csilla–Vehes Mikola (főszerk.): Kárpátalja 1919–2009 történelem, politika, kultúra. Budapest, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete–Argumentum Kiadó, 44–48. p.


 

Újságcikkek

A tanácskozás résztvevői: Kárpátalja településneveiről (Állásfoglalás). Kárpátalja, 1991. május, 9. sz. (2. évf.) 4. p.

Az ukrán nacionalisták érvénytelenítenék a beregszászi népszavazás eredményét. MTI, 2010. november 3. http://www.galamuscsoport.hu/tartalom/cikk/36355_az-ukran-nacionalistak-ervenytelenitenek-a-beregszaszi-nepszavazas-eredmenyet (2014-07-09)

Berehivci taki ne pidtrimali perejmenuvannja Berehova na Beregszasz. Zakarpattya onlajn, 09.11.2010. http://zakarpattya.net.ua/News/75177-Berehivtsi-taky-ne-pidtrymaly-pereimenuvannia-Berehova-na-Berehsas (2014-07-09)

Fogarasi: Berehovo=Beregszász. Beregi Hírlap, 2010. július 26. http://www.beregihirlap.uz.ua/ index.php?option=com_content&view=article&id=679:berehovo-beregszasz&catid= 4:kozelet&Itemid=4 (2014-07-02)

  1. Gy.: Eredménytelen volt a referendum? Kárpátinfo, 2010. november 18. 46. sz. (14. évf.). 2. p. http://www.karpatinfo.net/ hetilap/2010/info_201046.pdf (2014-07-09)

Lizanec Péter: A nép kultúráját, hagyományait őrzik. Kárpát Igaz Szó, 1991. január 19. 4. p.

Lizanec Péter: Helységnevek Kárpátalján. Ung-vidéki Hírek, 1990. december 25. 3. p.

Lizanec Péter: Még egyszer a kárpátaljai helységnevekről. Ung-vidéki Hírek, 1992. február 18. 4. p.

Moór: A vita még nem dőlt el. Beregszász VAGY Beregovo? – Beregszász ÉS Beregovo! Kárpátalja, 2. évf. 1991. június, 11. sz. 10. p.

Móricz Kálmán: Csak kellő tisztelettel… Kárpáti Igaz Szó, 1991. február 6. 2. p.

Móricz Kálmán: Hogyan helyes? Megérkezett az MTA Nyelvtudományi Intézetének állásfoglalása a kárpátaljai magyar helységnevekről. Kárpáti Igaz Szó, 1990. december 2. 3. p.

Móricz Kálmán: Térjünk vissza a természetes állapotokhoz! Kárpátalja, 1991. május, 9. sz. (2. évf.) 4. p.

Tóth Ferenc: A megyei tanács elutasította a városvezetés Beregszász történelmi nevének visszaállítását kérelmező beadványát… Beregszász Városi Hetilap, 2010. szeptember 15. http://www.beregovo.uz.ua/hu/ index.php/ varoshaza/ 386-a-megyei-tanacs-elutasitotta-a-varosvezetes-beregszasz-toertenelmi-nevenek-visszaallitasat-kerelmezo-beadvanyat-.html (2014-07-09)


 

Dokumentumok

„A község- és egyéb helynevekről” szóló 1898. évi IV. törvény-cikk. In Márkus Dezső (szerk.): Magyar Törvénytár. 1898. évi törvénycikkek. Budapest, 1899, 19–21. p.

„A városok, községek, helységek és utcák elnevezéséről, községeknek helységtáblával való megjelöléséről és házak számozásáról” szóló 1920. évi 266. számú törvény. In Kemenczky Kálmán: A Slovenskón és Podkarpatská Rusban hatályos magyar és csehszlovák jogrendszerbe foglalása. Igazságügyi, közigazgatási és pénzügyi (bankügyi) hármas mutató. Košice, Athenaeum, 1924, 172. p.

  1. évi 324. számú kormányrendelet „A városok, községek, helységek és utcák elnevezéséről, községeknek helységtáblával való megjelöléséről és házak számozásáról” szóló 1920. évi 266. számú törvény végrehajtásáról. In Pálesch Ervin (szerk.): Cseh-Szlovák törvények és rendeletek gyűjteménye. Prešov (Eperjes), 1921, 841–845. p.

A KMKSZ Anyanyelvi és Nyelvpolitikai Bizottságának az MTA Nyelvtudományi Intézetének küldött levele. Ungvár, 1990. szeptember 25. (Beregszász), II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Intézete.

A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének levele a KMKSZ Anyanyelvi és Nyelvpolitikai Bizottsága részére. Budapest, 1990. november 20. (Beregszász), II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Intézete.

A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája. Európa Tanács, Strasbourg, 1992. október 2. In Nádor Orsolya–Szarka László–Vékás János: A nemzetközi kisebbségvédelem alapdokumentumai 1990–2002. http://adattar.adatbank.transindex.ro/   (2014-05-20)

Az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság Alkotmánya. Kijev, 1978. április 20. Elérhető ukrán nyelven Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának hivatalos honlapján: http://gska2.rada.gov. ua/site/const/istoriya/1978.html (2014-05-22)

Az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság törvénye az Ukrán SZSZK-beli nyelvekről. Kijev, 1989. október 28. Elérhető ukrán nyelven Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának hivatalos honlapján: http://zakon4.rada.gov.ua/laws/show/8312-11 (2014-05-22)

Az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság törvénye az Ukrán SZSZK-beli nyelvekről. V. fejezet 38. cikkely. In Botlik József–Dupka György: Magyarlakta települések ezredéve Kárpátalján. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 1993, 289–293. p.

Az Ukrán SZSZK Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének rendelete Kárpátalja Ungvári járásához tartozó települései régi-történelmi neveinek visszaállításáról. Kijev, 1991. február 22. http://zakon2.rada.gov.ua/laws/show/765-12 (2014- 03-21.)

European Charter for Regional or Minority Languages. List of declarations made with respect to treaty No. 148. Treaty Office of the Council of Europe. http://conventions.coe.int/ Treaty/Commun/ListeDeclarations.asp?NT=148&CM=&DF=&CL=ENG&VL=1 (2014-07-01)

European Charter for Regional or Minority Languages. Treaty Office of the Council of Europe. http://conventions.coe.int/Treaty/Commun/ChercheSig.asp?NT=148&CM=8&DF=&CL=ENG (2014-05-20)

Framework Convention for the Protection of National Minorities. Treaty Office of the Council of Europe. http://conventions.coe.int/Treaty/Commun/ChercheSig.asp?NT=157&CM= &DF=&CL= ENG (2014-05-20)

Keretegyezmény a Nemzeti Kisebbségek Védelméről. Európa Tanács, Strasbourg, 1992. február 1. In Nádor Orsolya–Szarka László–Vékás János: A nemzetközi kisebbségvédelem alapdokumentumai 1990–2002. http://adattar.adatbank.transindex.ro/ (2014-05-20)

Nyilatkozat a Magyar Köztársaság és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság együttműködésének elveiről a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása területén. Budapest, 1991. május 31. In Nádor Orsolya–Szarka László–Vékás János: A nemzetközi kisebbségvédelem alapdokumentumai 1990–2002. http://adattar.adatbank.transindex.ro/ (2014-05-20)

Ukrajna Alkotmánya. Kijev, 1996. június 28. Elérhető ukrán nyelven Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának hivatalos honlapján: http://zakon4.rada.gov.ua/laws/show/254%D0% BA/96-%D0%B2%D1%80/page4 (2014-05-22)

Ukrajna elnöki megbízottjának rendelkezése az ukrán nyelvtörvény és az Ukrajnában élő nemzeti kisebbségekről szóló törvény területi érvényesítéséről. Ungvár, 1992. december 17. In Botlik József–Dupka György: Magyarlakta települések ezredéve Kárpátalján. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 1993, 322. p.

Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének rendelete Kárpátalja Beregszászi járásához tartozó települései régi-történelmi neveinek visszaállításáról. Kijev, 1991. szeptember 21. http://zakon2.rada.gov.ua/laws/show/1592-12 (2014- 03-21.)

Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének rendelete Kárpátalja Beregszászi, Nagyszőlősi, Munkácsi és Ungvári járásaihoz tartozó települései történelmi neveinek visszaállításáról. Kijev, 1995. március 2. http://zakon1.rada.gov.ua/laws/show/137/95-пв (2014- 03-21.)

Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének rendelete Kárpátalja Nagyszőlősi járásához tartozó települései történelmi neveinek visszaállításáról. Kijev, 2000. október 19. http://zakon1.rada.gov.ua/laws/show/2060-14 (2014- 03-21.)

Ukrajna nemzetiségei jogainak nyilatkozata. Kijev, 1991. november 1. In Botlik József–Dupka György: Magyarlakta települések ezredéve Kárpátalján. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 1993, 299–300. p.

Ukrajna törvénye a helyi önkormányzatokról. Kijev, 1997. május 21. Elérhető ukrán nyelven Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának hivatalos honlapján: http://zakon4.rada.gov.ua/ laws/show/280/ 97-%D0%B2%D1%80/page (2014-05-22)

Ukrajna törvénye a nemzetiségi kisebbségekről. Kijev, 1992. június 25. In Botlik József–Dupka György: Magyarlakta települések ezredéve Kárpátalján. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 1993, 313–315. p.

Ukrajna törvénye az állami nyelvpolitika alapjairól. Kijev, 2012. július 3. Elérhető ukrán nyelven Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának hivatalos honlapján: http://zakon1.rada.gov.ua/ laws/show/5029-17/page (2014-07-02)

Ukrajna törvénye az országos és helyi népszavazásokról. Kijev, 1991. július 3. Elérhető ukrán nyelven Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának hivatalos honlapján: http://zakon4.rada.gov. ua/laws/show/1286-12/page (2014-05-22)

Magyar helységnevek Kárpátalján: kodifikációs kísérletek és eredmények (1989–2000)*

Történeti előzmények

A mai Kárpátalja területén a 20. században többször változtak a települések nevei, összefüggésben az államfordulatokkal, amelyek minden alkalommal együtt jártak a hivatalos nyelv és ezzel szoros összefüggésben a településnevek megváltozásával.

Az első programszerű helységnév-változtatásra a mai Kárpátalja területén, mely az egykori Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros megyék túlnyomó részét foglalja magába, kronológiai sorrendben az Osztrák–Magyar Monarchia idején, a századforduló táján került sor. A településnevek terén fennálló korabeli zavaros és visszás állapotokat „A község- és egyéb helynevekről” szóló 1898. évi IV. törvény-cikk volt hivatott rendezni.1 Addig ugyanis számos azonos nevű település volt az országban, például csak Újfaluból volt vagy nyolcvan. (Sebők 1990, 7. p.) A törvény értelmében felállított Országos Községi Törzskönyvbizottság végrehajtotta a magyarországi településnevek országos törzskönyvezését 1898 és 1912 között, melynek alapelve az volt, hogy minden községnek csak egy hivatalos neve legyen és ugyanazon nevet ne használják több község megjelölésére. (Jeney–Tóth 1998, 1. p.) A helységnevek megváltoztatásának két alapvető módszere volt. Az egyik a megkülönböztető előtag használata: (Beregszászi 1997, 356. p.) Som – Beregsom, (Jeney–Tóth 1998, 59. p.) Déda – Beregdéda, (Jeney–Tóth 1998, 62. p.) Péterfalva – Tiszapéterfalva, (Jeney–Tóth 1998, 353. p.) Ásvány – Tiszaásvány, (Jeney–Tóth 1998, 355. p.) Gyula – Szőllősgyula (Jeney–Tóth 1998, 353. p.) stb. A másik pedig az egyes községek nevének magyarosítása: (Jeney 1998, 20. p.) Berezinka – Nyírhalom, (Jeney–Tóth 1998, 60. p.) Holubina – Galambos, (Jeney–Tóth 1998, 61. p.) Lipcse-Polyána – Lipcsemező (Jeney–Tóth 1998, 177. p.) stb.

Az 1. világháború után, az 1919. szeptember 10-i saint-germaini békeszerződés értelmében a régió az újonnan alakult Csehszlovákia fennhatósága alá került. (Vidnyánszky 2010, 47. p.) Ezt az állapotot rögzítette a trianoni békeszerződés is. A csehszlovák időszakban (1919–1938) került sor a második településnév-változtatásra Kárpátalja területén, (Bíró 1993, 137. p.) amit „A városok, községek, helységek és utcák elnevezéséről, községeknek helységtáblával való megjelöléséről és házak számozásáról” szóló 1920. évi 266. számú törvény szabályozott.2 A törvény végrehajtását az 1921. évi 324. számú kormányrendelet részletezte, melynek értelmében minden város, község és helység (helységrész) számára a belügyminiszter csehszlovák (azaz valójában cseh) hivatalos nevet állapított meg:3 Ungvár – Užhorod (Várady 1941, 258. p.), Munkács – Mukačevo (Várady 1941, 256. p.), Beregszász – Berehovo (Várady 1941, 253. p.), Tiszapéterfalva – Petrovo (Várady 1941, 257. p.), Nagygut – Velikě Gutovo (Várady 1941, 258. p.) stb.

A 20. század harmadik, széles körű helységnév-változtatása Kárpátalja területén szintén politikai fordulat következtében zajlott le. (Bíró 1993, 137. p.) Miután a terület ismét Magyarországhoz került (1938/39–1944), elvben a települések automatikusan visszakapták az 1898–1912 között végrehajtott országos helységnévrendezéskor megállapított hivatalos nevüket, de a gyakorlat néhol mesterséges beavatkozást, helységnév-módosítást is eredményezett. (Beregszászi 1997, 357. p.) Földi Ervin találomra kiválasztott, húsz ruszin eredetű kárpátaljai településnév példáján mutat rá, hogy az 1939. évi kárpátaljai névmegállapítás elsősorban azért érdekes, mert a 20. század elején végzett községnévrendezés hivatalos felülbírálatának minősül, mivel az nyilvánvaló ellentétben volt a két világháború közötti magyarországi névhasználattal: (Bíró 1993, 137. p.) Alsó-Hrabonicza(a) – Alsógereben(b) – Alsóhrabonica(c); Hluboka(a) – Mélyút(b) – Kisluboka(c), Herczfalva(a) – Hegyrét(b) – Hercfalva(c); Podhering(a) – Őrhegyalja(b) – Podhering(c) stb. Számos szláv eredetű település nevét megváltoztatták, mégpedig a szláv nevet téve hivatalossá: Nyírhalom – Brezinka, Beregforrás – Izvor, Ungtölgyes – Dubrovka stb. (Bíró 1993, 137. p.)

A 2. világháborút követően az 1945-ös szovjet–csehszlovák szerződés rögzítette Kárpátalja kiválását a csehszlovák államból és Kárpátontúli Ukrajna Szovjet-Ukrajnával történő „újraegyesülését”. (Oficinszkij 2010, 243. p.) Ezt követően, 1945–46 folyamán immár a negyedik átfogó helységnévreform következett. Az USZSZK Legfelsőbb Tanácsának elnöksége 1946. június 25-én jóváhagyta hivatalos használatra az oroszosított, majd a későbbiekben ukrán változattal is ellátott kárpátaljai város- és faluneveket. (Beregszászi 1997, 357. p.) Dokumentumok bizonyítják, hogy a névváltoztatás valójában már 1944 novemberében megkezdődött, és 1945 márciusára teljes lett a lista. (Bíró 1993, 137–138. p.) Ekkor lett Bátyúból Uzlovoje (Vuzlove),4 Botfalvából Prikordonnoje (Prikordonne – Lelkes 1998, 132. p.), Bökényből Bobovoje (Bobove – Lelkes 1998, 594. p.), Benéből Dobroszelje (Dobroszilja – Lelkes 1998, 111. p.), Eszenyből Javorovo (Javorove – Lelkes 1998, 192. p.), Tiszaásványból Minyeralnoje (Mineralne – Lelkes 1998, 593. p.), Aknaszlatinából Szolotvina (Szolotvine – Lelkes 1998, 65. p.), Nagyszőlősből Vinogradov (Vinohragyiv – Lelkes 1998, 428. p.) stb. Az 1945-ös oroszosítás nem kímélte a ruszin (ukrán) falvakat sem: Rjapigy – Bisztrica, Nyahove – Dobrjanszke, Ljahivei – Lemkivka, Volove – Mizshirja, Voloszke – Pidhirne stb.5

Sorrendben az ötödik helységnévreform az 1980-as évek végén kezdődött. Ennek részletes elemzése képezi tanulmányunk tárgyát.

 

Ukrajnai jogi környezet

Minden egyes etnikum, nemzet, nemzeti kisebbség alapvető emberi jogai közé tartozik az anyanyelv, a kultúra, a hagyományok és a történeti emlékek védelme, illetve azok megőrzése. A hagyományos-történeti helység- és utcanevek, egyéb földrajzi elnevezések magukban hordozzák egy-egy közösség múltjának, történelmének fontos elemeit, így azok mind szóban, mind írásban magán-, nyilvános és hivatalos szférában anyanyelven történő használata, valamint védelme a nemzeti kisebbségek esetében különösen fontos, amit nemzetközi téren keretegyezményekkel, államközi szerződésekkel, országos szinten pedig különféle jogszabályokkal próbálnak meg biztosítani.

Az Ukrajna által aláírt nemzetközi dokumentumok közül a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját,6 valamint a Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló Keretegyezményt7 kell először is megemlítenünk, mivel ezek konkrét kötelezettségvállalásokat fogalmaznak meg a földrajzi nevek, helység- és helynevek kisebbségi környezetben való használatával kapcsolatban.

A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját az Európa Tanács 1992. november 5-én, Strasbourgban nyitotta meg aláírásra tagállamai előtt, majd 1998. március 1-jén lépett életbe.8 A Charta célja Európa történelmi, regionális vagy kisebbségi nyelveinek védelme, így a helyneveknek regionális vagy kisebbségi nyelveken9 való használatával kapcsolatban az aláíró államok részére a 10 cikk 2. pontja g. bekezdése a következő konkrét intézkedést írja elő: „Azon helyi és regionális hatóságokat illetően, melyek területén a regionális vagy kisebbségi nyelveket használók száma indokolja, a Felek vállalják, hogy megengedik és/vagy bátorítják a földrajzi neveknél a regionális vagy kisebbségi nyelveken hagyományos és helyes formák használatát vagy elfogadását, adott esetben a hivatalos nyelv(ek) szerinti elnevezésekkel együttesen használva.”10 Ukrajna a Chartát 1996. május 2-án írta alá.11 A ratifikációjára 1999. december 24-én került sor. A dokumentum azonban nem lépett hatályba, nem helyezték letétbe az Európa Tanácsnál, mert az Alkotmánybíróság 2000. július 12-én hatályon kívül helyezte a ratifikációt formai hibára hivatkozva. Ezt követően több ratifikációs törvénytervezet készült Ukrajnában, s a Charta újabb ratifikációjára 2003. május 15-én került sor.12 A ratifikációs dokumentum 2005. szeptember 19-én került letétbe az Európa Tanács főtitkáránál, melyben 13 nemzeti kisebbség nyelvének – köztük a magyarnak is – a védelmét vállalva, magára nézve kötelezőnek fogadta el – a Charta több ajánlása mellett – a fent idézett, a helyneveknek regionális vagy kisebbségi nyelveken történő használatára vonatkozó rendelkezést.13 A Charta gyakorlatban történő alkalmazása – a végrehajtási mechanizmusát szabályozó megfelelő törvény, rendelet hiányában – azonban „Az állami nyelvpolitika alapjairól” szóló jogszabály14 megalkotásáig megoldatlan volt. A 2012. július 3-án aláírásra került nyelvtörvény – tisztázva a regionális és kisebbségi nyelvek fogalmát – már olyan intézkedéseket tartalmaz, amelyek alapján egyértelműen meghatározhatóvá vált, hogy egy-egy adott közigazgatási egységen belül mely nyelvekre és hogyan alkalmazhatók a Charta Ukrajna által vállalt rendelkezései.

A Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló Keretegyezményt az Európa Tanács tagállamai részére 1995. február 1-jén nyitotta meg aláírásra és 1998. február 1-jén lépett hatályba.15 A Keretegyezmény „nem a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által gyakorolható és általuk nemzetközi testületek előtt megidézhető jogokat, hanem – elnevezésének megfelelően – a részes államok kisebbségvédelmi intézkedéseit irányító elveket, az európai kisebbségvédelmi rendszer keretét vázolja fel programjellegű rendelkezések megfogalmazásával”. (Bozóki 2000, 32–33. p.) A nemzetközi dokumentum 11. cikkének 3. pontja konkrét rendelkezést tartalmaz a nemzeti kisebbségek történeti helységneveinek használatára vonatkozólag: „Olyan körzetekben, amelyek hagyományosan nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által jelentős számban lakottak, a Felek törekedni fognak arra, hogy jogrendszerük keretében, beleértve, ahol helyénvaló a más Államokkal való megállapodásokat, és figyelembe véve sajátos körülményeiket, a hagyományos helységneveket, utcaneveket és egyéb, a közösség számára szánt földrajzi megjelöléseket a kisebbség nyelvén is kiírják, ha megfelelő igény van ilyen jelzésekre.”16 A Keretegyezmény rendelkezéseihez fűzött megjegyzések szerint az idézett cikk elsődleges célja az, hogy elősegítse a kisebbségi nyelven is a nyilvánosság számára szánt helységnevek, utcanevek és más földrajzi nevek használatának lehetőségét, ugyanakkor ez nem jelenti a kisebbségi nyelvű helységnevek semmiféle hivatalos elismerését. (Bozóki 2000, 32–33. p.) Mindazok az államok, amelyekben a magyarság kisebbségben él, aláírták, illetve ratifikálták is a Keretegyezményt. Ukrajna 1995. szeptember 15-én írta alá a dokumentumot, amely az 1998. január 26-ai ratifikációját követően 1998. május 1-jén lépett hatályba.17

Az Európa Tanács kezdeményezésére elfogadott nemzetközi kisebbségvédelmi dokumentumok mellett nem feledkezhetünk meg a Magyarország és a szomszédos államok, közte Ukrajna között létrejött kétoldalú dokumentumokról sem. Magyarország a szomszédos államokkal 1991 és 1996 között a kisebbségek jogait érintő kétoldalú alapszerződéseket, kisebbségvédelmi egyezményeket, nyilatkozatokat kötött, amelyek a felek kölcsönös vállalásai ellenőrzése céljából vegyes bizottságok működtetését is előírták. (Bozóki 2000, 34. p.) A Szlovákiával, Ukrajnával, Romániával, Horvátor­szággal, valamint Szlovéniával kötött, a kisebbségek védelmét célzó kétoldalú nemzetközi dokumentumai is beépítették a Keretegyezmény rendelkezéseit, illetve az érintett országok önmagukra nézve kötelezőnek ismerték el még hatályba lépése előtt.18

Az 1991. május 31-én, Budapesten aláírt „Nyilatkozat a Magyar Köztársaság és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság együttműködésének elveiről a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása területén” volt az első olyan dokumentum, amelyben Magyarország és a vele szomszédos államok közül Ukrajna kölcsönösen vállalta, hogy elismerik, védelmezik a területükön élő nemzeti kisebbségek jogait, továbbá nemzetközi kapcsolataikban önállóan és közösen is fellépnek a nemzeti kisebbségek jogainak érvényesítése érdekében.19 A nyilatkozat bár eléggé széleskörűen foglalkozik a kisebbségeket megillető jogok védelmével, a településneveknek kisebbségi nyelveken való használatával kapcsolatban mégsem tartalmaz egyértelmű intézkedéseket. A 9. pontja ugyanakkor általános értelemben mégis elegendő jogi alapot teremthet azok szabad használatára a kisebbségek nyelvén mindkét ország területén. (Bozóki 2000, 35. p.) Ennek a pontnak a szövege a következő: „A Felek meghozzák a szükséges törvényi, államigazgatási és egyéb intézkedéseket annak érdekében, hogy a nemzeti kisebbségek szabadon élhessenek anyanyelv-használati jogukkal a személyes és a társadalmi életben, az írott és a beszélt nyelvben egyaránt, ideértve nemzeti keresztneveik és családneveik használatát is.”20 A magyar–ukrán nyilatkozatot követően Magyarország és a többi szomszédos államok között megkötött kétoldalú szerződésekben ugyanakkor már találunk konkrét rendelkezéseket a földrajzi elnevezések kisebbségi nyelvhasználatára vonatkozóan, mindez valószínűleg azzal magyarázható, hogy a fent tárgyalt nemzetközi dokumentumokkal vagy egyidejűleg, vagy azokat követően kerültek aláírásra.

Ukrajnában a vizsgált időszakban a helység- és utcaneveknek, egyéb földrajzi elnevezéseknek az államnyelven és a nemzeti kisebbségek anyanyelvén történő használatát – a már ismertetett nemzetközi kötelezettségvállalásokon kívül – különböző nemzeti jogszabályok határozzák meg.

Az ország függetlenségének kikiáltása előtt, 1989. október 28-án került sor az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságnak az Ukrán SZSZK-beli nyelvekről szóló törvényének elfogadására.21 A nyelvtörvény 2. cikkelye államnyelvként definiálja az ukrán nyelvet, 4. cikkelye értelmében továbbra is megmarad az orosz a népek közötti érintkezés nyelvének, míg az 5. cikkely szavatolja az állampolgárok számára anyanyelvük és bármely más nyelv használatát. A nyelvtörvény 38. cikkelye pedig a toponímiák és térképészeti kiadványok nyelvére vonatkozólag előírja, hogy az Ukrán SZSZK-ban a toponímiák (a települések, közigazgatási-territoriális egységek, utcák, terek, folyók stb. nevei) ukrán nyelven szerepelnek, amelyek ezen kívül lefordíthatók az adott vidéken élő lakosság többségének anyanyelvére is, ugyanakkor az ukrán toponímiák más nyelvekre történő átültetése transzkripciós módon történik. Az 1989-es nyelvtörvény 2012. július 3-ig volt érvényben, ugyanis ekkor életbe lépett – Ukrajna állampolgárainak anyanyelv-használati jogait napjainkban is meghatározó – „Az állami nyelvpolitika alapjairól” szóló jogszabály.22

Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa 1991. november 1-jén fogadta el Ukrajna nemzetiségeinek jogairól szóló nyilatkozatát, amely általános előírásokat tartalmaz a nemzetiségi kisebbségek jogainak védelmére vonatkozólag. (Botlik–Dupka 1993, 299–300. p.) A nyilatkozat 2. cikkelye garantálja az ukrán állam minden nemzetisége számára a jogot hagyományos településeik megőrzésére, 3. cikkelye pedig előírja, hogy az ukrán állam minden népnek és nemzetiségi csoportnak biztosítja a jogot anyanyelve használatára a társadalmi élet minden területén. Ezen előírások, ha konkrétan nem is, de bizonyos értelemben megalapozzák az ukrajnai nemzeti kisebbségek hagyományos helységneveinek védelmét, s azok anyanyelven való használatát is.

Az Ukrajna elnöke által 1992. június 25-én aláírt, az Ukrajnában élő nemzeti kisebbségekről szóló törvény ugyancsak nem tartalmaz konkrét kötelezettség-vállalásokat a helységnevek kisebbségi nyelven való használatával, azok védelmével kapcsolatban. (Botlik–Dupka 1993, 313–315. p.) Ezzel szemben az 1989-es ukrán nyelvtörvény és az Ukrajnában élő nemzeti kisebbségekről szóló törvény területi érvényesítése céljából 1992. december 17-én, Ungváron Ukrajna elnökének kárpátaljai megbízottja által kiadott rendelet 2. pontja előírja, hogy a megyében a települések, a közigazgatási területi egységek, utcák, terek stb. megnevezését ukrán nyelven, illetve az adott vidéken élő lakosság többsége nemzeti nyelvén kell feltüntetni. (Botlik–Dupka 1993, 322. p.)

1996. június 28-án hagyta jóvá a Legfelsőbb Tanács a független ukrán állam Alkot­mányát, amely elsősorban az általános nyelvhasználatra vonatkozóan állapít meg rendelkezéseket.23 Az alaptörvény 10. cikkelye megerősíti az ukrán nyelvnek az 1989-es nyelvtörvényben kodifikált államnyelvi státuszát, ugyanakkor az állam szavatolja az orosz és a többi ukrajnai nemzeti kisebbség nyelvének szabad fejlődését, használatát és védelmét. A cikkely utolsó mondata szerint azonban Ukrajnában a nyelvek használatát Ukrajna Alkotmánya szavatolja és törvény határozza meg. A 11. cikkely szerint az állam elősegíti az ukrán nemzet és történelmi tudata, hagyományai, kultúrája konszolidálódása és fejlődése mellett Ukrajna valamennyi őslakos népe és nemzeti kisebbsége etnikai, kulturális, nyelvi és vallási sajátosságának a fejlődését. A 92. cikkely is úgy rendelkezik, hogy kizárólag Ukrajna törvényei határozzák meg többek között a nyelvhasznált rendjét.

Ukrajna területén a települések és egyéb közigazgatási egységek el- és átnevezésének menetét a vizsgált időszakban az USZSZK 1978-as Alkotmánya, a független Ukrajna 1996-os Alkotmánya, az 1991-es országos és helyi népszavazásokról szóló törvény és az 1997-es helyi önkormányzatokról szóló törvény szabályozza.

Az USZSZK 1978-as alkotmánya24 és Ukrajna 1996-os alkotmánya25 hasonló előírásokat fogalmaz meg a területén található települések, közigazgatási egységek el- és átnevezését illetően. Az előző 108. cikkelyének 6. pontja Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének hatáskörébe, míg az utóbbi 85. cikkelyének 29. pontja Ukrajna Legfel­sőbb Tanácsa, azaz a törvényhozó hatalmat gyakorló szerv közvetlen döntési körébe utalja a járások kialakítása és felszámolása, a járások és városok határvonalainak a megjelölése és módosítása mellett, a települések és járások névadását, illetve névváltoztatását. Ugyanakkor Ukrajna 1991. július 3-án hatályba lépett országos és helyi népszavazásokról szóló törvényének 6. cikkelye értelmében helyi népszavazásokon kezdeményezhető a falvak, városok, járások és megyék el- és átnevezése.26 A helyi népszavazások kiírását pedig helyi érdekeltségű kérdések esetében a községi, nagyközségi, városi tanácsok kizárólagos jogosultságába rendeli Ukrajna – 1997. május 21-én elfogadott – helyi önkormányzatokról szóló törvényének 26. cikkelye.27

E jogszabályok értelmezése szerint Ukrajna területén a vizsgált időszakban a nemzeti kisebbségeknek joguk volt a helyi tanácsok által kiírt népszavazásokon kezdeményezni a hagyományos településneveik visszaállítását, melyek eredményeit helyi szinteken elfogadva továbbítani kellett a Legfelsőbb Tanács felé jóváhagyásra, mivel az alkotmány, mint alaptörvény e szervet hatalmazta fel a végső döntés meghozatalára, a referendumok eredményeinek országos szinten történő szentesítésére. A fentiekből kiderül, hogy a kárpátaljai helységnevek megváltoztatása a magyar közösség kezdeményezésére párhuzamosan zajlott az ukrajnai jogi környezet kialakulásával.

 

Kárpátalja magyarlakta települései történeti neveinek visszaállítása a gyakorlatban

Az 1980-as évek közepétől kezdődő politikai enyhülés, a demokrácia felé való nyitás, a kisebbségi jogok garantálása mind lehetőséget teremtett a kárpátaljai magyarság számára, hogy kezdeményezze a magyar településnevek visszaállítását. Első lépésként a magyar nyelvű sajtótermékekben kezdték használni a magyar alakokat, előbb ukrán alakjukkal együtt, majd önállóan, kizárólag a történelmi magyar nevet. (Sebestyén 2008, 198. p.) Ez azonban nem oldotta meg a problémát, hiszen hivatalosan továbbra is az 1946-ban jóváhagyott elnevezések maradtak érvényben.28

Mindemellett a települések magyar névalakjainak az írott nyelvben történő használata egyéb problémákat, kérdéseket vetett fel, mivel az újságírók, kiadói szerkesztők, korrektorok, tanárok és általában az anyanyelv igényes, tudatos használói gyakran elbizonytalanodtak egy-egy magyar helységnév leírásakor. Olyan kérdések merültek fel, mint: Hogy is van ez? Melyik is a helyes alak? Milyen végződést kapcsoljak a község vagy a város nevéhez? Így aztán volt, aki Nagyszőlős nevét Nagyszőllősnek írta, Tiszaágtelek nyomtatásban egyaránt megjelenhetett Ágtelekként vagy Telekként. Ez a tanácstalanság természetesen abból fakadt, hogy a korábbi évtizedek folyamán ezek a magyar helységnevek kikoptak az írott nyelvből, s ha a mindennapi beszédben használták is őket, ott könnyen átsiklottak az esetleges hibás vagy hibásnak vélt alakok fölött.29

A kárpátaljai magyar kisebbségnek így azt is tisztáznia kellett, hogy a magyarlakta települések szóban használatos magyar névalakjai közül melyek tekintendők mérv­adóknak, mielőtt hivatalos útra terelik a helységnév-változtatást.

A helységnevek ügyét Kárpátalján több szervezet is felkarolta: egyfelől az Ungvári Állami Egyetem berkein belül 1988 óta működő Szovjet Hungarológiai Központ, mint a terület hatóságai által felkért szakmai-véleményező testület,30 másfelől az 1989-ben alakult Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ), mint a kárpátaljai magyar kisebbség érdekvédelmi szervezete, a magyar települések történeti neveinek visszaállítása céljából rendezett népszavazások főkezdeményezője. (Beregszászi 1997, 358. p.)

A Szovjet Hungarológiai Központ kompetensnek ismerve el magát a helységnevek ügyében, saját tudományos szempontokat dolgozott ki, hangsúlyozva, hogy a helységnevek használatában a legfontosabb a történelmi, a kulturális, valamint a nyelvészeti megalapozottság. A települések történelmi neveinek visszaállítása kapcsán a következő általános elvekhez történő igazodást tartotta fontosnak:31

  1. Meg kell hagyni a települések azon régi elnevezését, amelyek szerepelnek a történelmi okmányokban, s kiállták a különböző rendszerek változását, megőrizték eredeti nevűket, pl.: Bilki, Zahattya, Kusnica, Oszij, Dorobratovo stb.
  2. Azokat a város- és faluneveket, melyek a történelem során változtak, felül kell vizsgálni, s azt a változatot választani ki, amely mind történelmi, mind nyelvi szempontból megalapozott, s természetesen figyelembe kell venni azt is, hogyan honosodott meg használata a lakosság körében.

A magyarlakta települések neveinek történelmi magyar helységnevekre történő változtatása terén a Hungarológiai Központ az egyetem magyar filológiai tanszékével közösen az alábbi elveket szabta meg:32

  1. Magyarul úgy írjuk a helységneveket, ahogyan az a nyelvhasználatban meghonosodott, s ahogyan a történelmi okmányokban is fellelhető. Orosz, illetve ukrán nyelven történő átírásuk esetén cirill betűket alkalmaznak, természetesen figyelembe véve a nyelvek fonetikai és morfológiai szabályait, pl.: Császlóc – Csaszlivci, Barkaszó – Barkaszovo, Bökény – Bekeny.
  2. A többelemű helységneveket a magyar helyesírási gyakorlatnak megfelelően írjuk, ukrán és orosz nyelven a jelzős köznévi előtag lefordítandó, pl.: Feketepatak – Csornyij Potyik, Kisbégány – Mala (Malaja) Begany, Nagydobrony – Velika (Velikaja) Dobrony.
  3. Az ukrán települések nevét a magyar nyelv fonetikai és morfológiai szabályainak megfelelően átírásban használja, pl.: Volovec – Volóc, Kvaszovo – Kovászó, Szvaljava – Szolyva, Verjaca – Veréce stb.
  4. Az ukrán helységnevekben a köznévi eredetű jelző magyarra fordítandó, pl.: Mala Kopanya – Kiskopány, Verhnyi Remeti – Felsőremete stb.
  5. A főnévi alakú helységnevek az ukrán irodalmi nyelvben -e végződést kapnak: Ardanove, Berehove, Mukacseve. Kárpátalján viszont az -o végződéses formájuk honosodott meg: Ardanovo, Berehovo, Mukacsevo. Véleményünk szerint ezt figyelembe kell venni, s nem szabad erőltetni az -e végződés használatát. Kivételt képeznek azok a településnevek, amelyek a régi -oe végződéses formából alakultak: Verbovoje – Verbove, Hlubokoje – Hluboke, Gyilovoje – Gyilove, Dubovoje – Dubove stb.

A KMKSZ-en belül az Anyanyelvi és Nyelvpolitikai Bizottság kezdett el foglalkozni a kárpátaljai magyar helységnevek használata kapcsán felmerülő kérdésekkel, melyek rendezése céljából 1990. szeptember 25-én levélben fordult az Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetéhez, állásfoglalást kérve néhány vitatott kérdésben, ezek:33

  1. A történelmileg többtagú, ám a mai beszélt nyelvben többnyire rövid formájában használatos helynevek hosszú vagy rövid változatának használata ajánlatos-e az írott (hivatalos-félhivatalos) nyelvben, pl.: Beregdéda – Déda, Mezőkasszony – Kaszony, Sárosoroszi – Oroszi, Makkosjánosi – Jánosi, Tiszaújlak – Újlak stb.
  2. Helyes-e a történelmi magyar elnevezés használata azokban a községekben, amelyekben ma már elenyésző a magyar lakosság száma, pl.: Beregszentminklós – Csinagyijevo, Ökörmező – Mizshirja, Királymező – Uszty-Csorna, Bercsényfalva – Dubrinyics stb.
  3. Eldönthető-e egyes, többféle helyesírással használatos magyar helynévről, hogy melyik a helyesebb forma (a helyi lakosok többnyire az elsőként felsorolt változatot részesítik előnyben): Bátyú – Bátyu, Borzsova – Borzsava stb.
  4. A helynevekhez kapcsolódó helyragok használata számos esetben eltér a helyi nyelvhasználatban és az adott nyelvterületen kívül élő magyarul beszélők körében, például a helyi lakosok a következő formákat részesítik előnyben: Beregszászba, -ban; Gálocsba, -ban stb. a megfelelő -ra, -re, -on, -en, -ön rag helyett. Melyik ragváltozathoz ajánlatos ragaszkodnunk ezekben és a hasonló esetekben?

Az MTA Nyelvtudományi Intézete 1990. november 20-i állásfoglalását hamarosan megküldte a KMKSZ Anyanyelvi és Nyelvpolitikai Bizottsága részére. Ebben az Intézet örömét fejezve ki, hogy most már Kárpátalján is lehetőség van a helyi magyar nyelvű sajtóban és a hivatalos érintkezésben a magyar helynevek használatára, és az alábbi javaslatokat fogalmazta meg a vitás kérdések rendezése céljából:34

  1. A magyar helyneveket a magyar helyesírás szabályai szerint írjuk le, például a településneveket mindig egybeírjuk (Tiszaújlak, Makkosjánosi stb.), a bennük előforduló közszavak is köznyelvi változatban épülnek be a tulajdonnévbe (szőlős, kút, víz stb.).
  2. A kétséget kizáró azonosítás szempontjából szükséges, hogy a magyar nyelvterületen máshol is előforduló egyelemű nevek megkülönböztető előtagot kapjanak. Éppen ezért az Oroszi, Újlak, Jánosi stb. települések esetében a hosszabb névváltozat használata javasolt: Sárosoroszi, Tiszaújlak, Makkosjánosi stb. Így előfordul ugyan az az eset, hogy a helybeli lakosság névhasználata eltér a sajtóban megjelenő hivatalos névtől, de ez – reméljük – nem okoz különösebb problémát. Magyarországon is számtalan példa van erre, pl.: hivatalosan Balatonszabadi, a helyi használatban azonban csak Szabadi.
  3. Természetes a történelmi magyar név hivatalos közigazgatási névként, a falu határában a helységnévtáblán is való használata olyan községekben, ahol megfelelő létszámú magyar lakosság él. A magyar nyelvű sajtóban és a szóbeli kommunikáció során azonban nem hivatalos névként ajánlatos a jelentős történeti múltra visszatekintő magyar név megőrzése akkor is, ha a településnek a hivatalos közigazgatási neve nem magyar, pl.: Ökörmező. Ilyen szempontból elfogadhatónak tartjuk, hogy a Csinagyijevo, Uszty-Csorna hivatalos név mellett a magyarok ezeket a falvakat Szentmiklós, Királymező néven emlegetik. (Lásd például: hivatalos név Bratislava, a magyar nyelvben pedig Pozsony.) Előfordulhat, hogy a fiatalabb nemzedék a régebbi magyar neveket nem ismeri, ezért azonosítási zavarok keletkezhetnek. Föltételezzük azonban, hogy kellő idő elteltével – amikor már ezek a nevek is bekerülnek a mindennapi használatba – a kommunikációs zavarok is megszűnnek.
  4. A településnevekhez kapcsolódó határozóragok közül mind a -ba, -be, mind a -ra, -re elfogadható, sem az egyiket, sem a másikat nem tekinthetjük köznyelvi normán kívülinek. Hogy melyik névhez járul a -ba, -be és melyikhez a -ra, -re, azt mindig a helyi használat dönti el, a sajtó nyelvében is az adott település és környékének gyakorlatát kell követni.
  5. A településnevek helyes használata érdekében célszerű összeállítani minél előbb a kárpátaljai magyar településnevek, hegy- és víznevek jegyzékét, amelyet nyomtatásban is közzé kell tenni. Ez a felsorolás foglaljon állást abban a kérdésben is, hogy melyik magyar név tekinthető közigazgatási szempontból hivatalosnak (a magyarok által vagy magyarok által is lakott településeken), és melyik név ajánlott nem hivatalos használatra ott, ahol magyar lakosság már nem él.

Ennek alapján a KMKSZ Anyanyelvi és Nyelvpolitikai Bizottsága azonnal hozzálátott a Kárpátalja magyar földrajzi neveit tartalmazó jegyzék összeállításához, hogy miután sikerül megjelentetni, az érdeklődök számára támpontul szolgálhasson a helyes nyelvhasználathoz.35

Mindeközben a KMKSZ beregszászi járási szervezete – a Szovjetunió-szerte meginduló településnév-visszaállítási mozgalmak példáját követve – már 1990 nyarán és őszén népszavazásokat, közvélemény-kutatásokat kezdeményezett a járás majdnem minden magyarlakta településén a korábbi, 1946-ban megváltoztatott helységnévalakok visszaállítása érdekében. A népszavazásokon a lakosság mindenütt a korábbi, történelmi magyar név hivatalos használatba történő visszaállítása mellett foglalt állást, amit a helyi, majd a járási tanács ülésszaka tudomásul véve határozatban szentesített. A törvényeknek megfelelően a járási tanács vonatkozó határozatát a területi tanács elé terjesztette, hogy továbbítsa azt a Legfelsőbb Tanácsba. (Ijjas 2006, 390. p.)

Ugyanakkor a KMKSZ és a Szovjet Hungarológiai Központ nem egyeztetett egymással, aminek következtében hónapokig tartó huzavona után a területi tanács elnökhelyettese, Jurij Vorobec 1990. december 6-án levelet intézett az ungvári Központhoz, mint ukrajnai illetékes tudományos intézményhez, s állásfoglalást kért a Beregszászi járás 19 települése történeti neveinek eredetéről, azok helyes ukrán és magyar átírásáról.36 Közben – a Szovjet Hungarológiai Központ igazgatója, Lizanec Péter szerint – említést érdemel az a tény, hogy a Központot több ungvári községi tanács (Tiszaásvány, Palágykomoróc stb.) is hasonló kéréssel kereste meg.37 A KMKSZ beregszászi járási szervezetének elnöke, Dalmay Árpád azonban értetlenül fogadta, hogy a magyar településnevek véleményezésére a területi tanács a Hungarológiai Központot kérte fel. Szerinte ugyanis nem évszázadokkal korábbi, már feledésbe merült településnevek rekonstruálásról volt szó, ami a hungarológiának mint tudománynak feladata lehetett volna, hanem általánosan használt, de a hivatalos használatban durván eltorzított névalakok visszaállításáról. Úgy gondolta, hogy a magyar településnevek ukrán nyelvű fonetikus átírását kellett volna csak ellenőriztetni az Ungvári Állami Egyetem ukrán nyelvi tanszékével. (Ijjas 2006, 390. p.) A területi tanács felkérésére a Hungarológiai Központ ugyanakkor kialakította – fentebb már ismertetett – saját álláspontját a kérdéssel kapcsolatban, majd nekilátott a terület minden egyes településéréről egy olyan kimutatás elkészítéséhez, amely alapján a területi tanács végrehajtó bizottsága elbírálhatta (jóváhagyhatta) a visszaállítandó történelmi neveket. (Bíró 1993, 138. p.)

A kárpátaljai helységnevek jegyzékének összeállításával tehát két szervezet is foglalkozott, azonban egymással nem kommunikáltak, s ezen túl is újabb kérdések, problémák tucatjai kerültek felszínre.38 Egyáltalán mi számít történelmi névnek? Mely állapotot kell kiindulási pontnak tekinteni a hivatalos név megállapításakor? Mi az, hogy hivatalos név? Vajon beszélhetünk-e magyar hivatalos településnévről, míg a magyar nyelv maga nem számít hivatalosnak? Ki jogosult a hivatalos név megállapítására, rögzítésére: a lakosság, a hatóság, netán valamilyen tudományos testület? Hol, mely területeken és milyen falvak, városok esetében van létjogosultsága a magyar hivatalos névnek? Hány hivatalos neve lehet egy településnek?

A legproblematikusabb azonban a KMKSZ és a Szovjet Hungarológiai Központ közötti szembenállás volt. Bár mindkét intézmény hangsúlyozta a települések történeti neve visszaállításának szükségességét, de eltérően értelmezték a történeti név fogalmát. (Beregszászi 1997, 359. p.) A KMKSZ az 1898–1912 között lezajlott törzskönyvezéskor megállapított, hosszabb, előtaggal ellátott magyar településneveket tekintette történeti névnek,39 míg a Hungarológiai Központ, a települések névalakjainak első és azt követő előfordulásait őrző levéltári okiratok vizsgálatára alapozva,40 s a történeti elv elsődlegességét tekintve kiindulási pontnak a korábbi, rövidebb névformák mellett foglalt állást.41 A KMKSZ továbbá sérelmezte a Hungarológiai Központ túlzott tudomány-központúságát, a maga részéről egy-egy település történelmi nevének visszaállításakor a helyi lakosság véleményét, azaz a szokásjogot tartotta elsődlegesnek.42 Mindemellett a KMKSZ nem értett egyet bizonyos kárpátaljai településneveknek a Hungarológiai Központ által javasolt magyar és ukrán nyelven történő átírásával sem, így a megoldást a kettős névalakok használatában látta, vagyis abban, hogy minden településnek legyen egy hivatalos államnyelvi és egy hivatalos magyar megnevezése, amelyet a városok esetében – tekintettel a nemzetiségi

megosztottságra – a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Nyelvtudományi Intézete is támogatott.43 A kettős névalakok használatát azonban a hatályos 1989-es ukrajnai nyelvtörvény – fentebb már ismertettük – nem tette lehetővé, mivel csak egy hivatalos névalakot engedélyezett a településeknek. (Botlik–Dupka 1993, 289–293. p.) Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy míg a hatóságok a törvényre hivatkozva a kétnyelvű településnév-használat ellen voltak, addig az a gyakorlatban zavartalanul élt, hisz valamennyi községnek két hivatalos neve volt: egy orosz és egy ukrán nyelvű.44

A kárpátaljai magyar településnevek problémáiról, továbbá a véleménykülönbségek elsimítása érdekében a KMKSZ, a Szovjet Hungarológiai Központ és a Magyarság­kuta­tó Intézet (Budapest) 1991. május 11-én, Ungváron szakmai tanácskozást rendezett. A tanácskozáson – szem előtt tartva a szovjetunióbeli, valamint a nemzetközi jogi és közigazgatási gyakorlatot – a kárpátaljai helységnévhasználat alapelveinek nyelvészeti, térképészeti és történeti szempontok alapján történő megvitatása eredményeként egy 8 pontból álló állásfoglalást dolgoztak ki a nevek rendezésére:45

  1. A nemzetközi gyakorlatban soknemzetiségű területeken elfogadott tény a hivatalos nevek több nyelven történő párhuzamos használata. Kárpátalján, tekintettel az itt élő népekre és nemzetiségekre, kívánatos a fenti gyakorlat általánossá tétele.
  2. A párhuzamos hivatalos névhasználat legyen elfogadott a közigazgatási gyakorlatban is: nemzetiségi településeken a helységnévtáblán, a tanács hivatalos bélyegzőjén, a bélyegző használatára jogosult más intézmények és testületek pecsétjein, valamint a hivatalos névhasználatot megkövetelő egyéb helyzetekben.
  3. Az együtt élő népek egymás iránt tanúsított toleranciája bizonyítékának tekintjük a települések relatív kisebbségben levő nemzetiségeinek anyanyelvi névhasználatát. Kívánatosnak tartjuk tehát, hogy mindazon települések esetében lehetőség nyíljon a kisebbségben levő lakosság névformáinak hivatalos használatára, ahol a helységen belüli arányuk eléri az 5%-ot vagy az 1000 főt.
  4. A nemzetiségi nyelvhasználatból hivatalossá tett neveket minden nyelv a maga tulajdonnév-alkotási szabályai szerint alakítja ki, pl.: Kisbégány – Malaja Begany; Apsa de Jos – Nyizsnya Apsa; Aknaszlatina – Szolotvino – Slatina Ocna.
  5. A helységnevek alkalmazásában el kell különíteni három névhasználati szintet egymástól. A hivatalos nyelvi szint mellett mind az írott, mind a beszélt nyelvben élhetnek a történetileg kialakult névformák is, függetlenül az érintett települések nemzetiségi összetételétől. A harmadik szinten a települések önelnevezése nem igényel semmiféle külső beavatkozást.
  6. A munkálatok megkönnyítése érdekében minél előbb készüljön el a kárpátaljai magyar településnevek azonosító jegyzéke, amelyen belül legyenek megjelölve a hivatalos használatra szánt nevek.
  7. Kívánatos, hogy elkészüljön Kárpátalja helységneveinek történeti névtára, amely időrendben tartalmazza a helységneveket első előfordulásuktól napjainkig, ideértve a természetes névformákat és bármely nyelvben használatban volt vagy használatos hivatalos névalakot is.
  8. A fenti feladatok ellátására és összehangolására alakuljon tanácsadó testületként Kárpátalján földrajzinév-bizottság.

A fentiek ellenére a nézetkülönbségek egy része a tanácskozás után is fennmaradt, s a magyarlakta települések történeti neveinek hivatalos rangra emelése vontatottan haladt. (Beregszászi 1997, 360. p.)

A két szervezet között továbbra sem volt egyetértés a magyarlakta települések történeti névalakjai s azok hivatalos ukrán nyelvű átírása terén. Az ungvári Hungarológiai Központ például a Beregszászi járásban a helységnevek ügyének rendezése céljából tartott referendumokon a helyi lakosság által támogatott hosszabb történi névalakokkal (Mezőkaszony, Sárosoroszi, Nagymuzsaly, Nagybereg, Beregdéda, Beregsom stb.) szemben a rövidebb, előtag nélküli névformák (Kaszony, Oroszi, Muzsaly, Bereg, Déda, Som stb.) visszaállítását javasolta. (Ijjas 2006, 392. p.) A Központ igazgatója, Lizanec Péter a beregszászi településnevek hivatalos ukrán nyelvű átírásával kapcsolatban pedig azt állította, hogy a lakosság a Nogy Bihany (Нодь Бігань), Jánosi (Яноші), Koszony (Косонь), Vári (Вари) eltorzított településneveket jelölte meg hivatalos használatra az általuk javasolt helyes Velika Bihany (Велика Бийгань), Janosovo (Яношово), Koszino (Косино), Varijevo (Варіево) helyett. A KMKSZ beregszászi járási szervezetének elnöke, Dalmay Árpád ugyanakkor rámutatva a központ bizonyos pontatlanságára, megjegyezte, hogy a valóságban a lakosság a Nagybégány (Наьбегань), Makkosjánosi (Маккошяноші), Mezőkaszony (Мезикасонь) nevek mellett voksolt, sőt az állítólagos Varijevo névalak megváltoztatását pedig senki sem kérte, ugyanis ilyen nevű település nem volt Kárpátalján, Vári nevét nem sikerült elszlávosítani, ukránul a szovjet időben is hivatalosan Vári (Вари) volt. (Ijjas 2006, 393. p.)

A Hungarológiai Központnak a népszavazások eredményeivel olykor ellenkező javaslatai így hátráltatták a magyar településnevek visszaállítási folyamatát. (Ijjas 2006, 392. p.) Hetekbe, hónapokba telt, mire a megyei tanács elfogadta és továbbítani tudta a Legfelsőbb Tanács felé a helységnevek ügyében kialakított határozatát. A tanács nemzetiségi bizottságának egyik 1991. évi nyári ülésszakán Iván Hricak, a bizottság elnöke emlékeztette a képviselőket, hogy mennyire bonyolult, sőt kényes témához nyúltak, amikor egyes települések történelmi nevének visszaállítását kezdeményezték, mivel a tanács korábbi ülésszakát is kénytelenek voltak elnapolni a konszenzus hiánya, a nézetkülönbségek miatt.46 A KMKSZ beregszászi járási szervezetének elnöke, Dalmay Árpád szerint a területi tanács javára írható, hogy végül több esetben is nem a Hungarológiai Központ által javasolt településnév-alakokat, hanem a helyi szinteken megállapított helységneveket vette alapul a Legfelsőbb Tanács felé továbbítandó határozatai kialakításakor. (Ijjas 2006, 392. p.)

Más körülmények is akadályozták a népszavazás eredményeinek megvalósulását. Egyes ukrán szervezetek (elsősorban a nemzeti irányvonalat képviselő népfrontos RUH és a kultúraegyesületi Proszvita) tiltakoztak a magyarosítási kísérletek ellen. A zömében magyarok lakta települések nevének megváltoztatását tekintették „magyarosításnak”, míg a magyar szempont a szlávosított nevek történeti magyar nevekre cserélése volt. (Ijjas 2006, 392. p.)

A kárpátaljai magyar kisebbségnek a magyar helységnévhasználat mellett tanúsított kiállásának köszönhetően 1989 és 2000 között végül Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa 4 alkalommal is pozitív döntést hozott a kárpátaljai magyarlakta települések történeti nevének visszaállítása ügyében, melynek eredményeként 39 község kapta vissza eredeti magyar nevét egy-kettő kivételével, ugyanis Badaló és Bátyú esetében felemás megoldás született, míg az előbbi hivatalos neve Bodolovo, addig az utóbbié Bátyovo lett (l. 1. táblázat).

 

  1. táblázat. Kárpátaljai magyarlakta települések történeti-magyar nevének visszaállítása Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának rendeletei alapján 1989 és 2000 között

dobos-tab

 

Elmaradt ugyanakkor Beregszász hivatalos nevének megváltoztatása, annak ellenére, hogy a KMKSZ beregszászi járási szervezete kezdeményezésére már 1990. november 25-én népszavazást is tartottak a kérdésben. (Ijjas 2006, 390. p.) Kárpátalja egyetlen magyar többségű városában 20 841 szavazásra jogosult polgárból 13 842 vett részt, akik közül 12 451 igennel, 1001 nemmel szavazott, illetve 384 szavazólap érvénytelen volt. Vagyis a szavazásra jogosultak 66%-a ment el szavazni, akik 89,9%-a támogatta a Beregszász történeti városnév visszaállítását. A népszavazás eredményét azonban a Legfelsőbb Tanács nem hagyta jóvá arra hivatkozva, hogy Ukrajnában 1990-ben még nem volt hatályos, referendumról szóló törvény, így a településnév-változtatásról mindössze csak közvélemény-kutatást tarthattak a helyi lakosság részvételével.53 20 évvel később, 2010. október 31-én újabb népszavazást tartottak a város Beregszász történeti nevének visszaállítása érdekében, azonban – a korábbi referendumhoz hasonlóan – annak eredménye is érvénytelenek bizonyult, mivel az „Igen”-nel szavazók száma nem haladta meg a szavazáson részt vevők 50%-át.54

 

Összegzés

Kárpátalja területén a 20. századi államfordulatok egyúttal a helységnevekben is változásokat hoztak. Sorrendben az ötödik helységnévreform a szovjet éra végén, a korábbiaktól eltérően alulról jövő kezdeményezésként indult, de a hivatalossá tétel már a független Ukrajna idején következett be. A kárpátaljai magyarság a hatályos nemzetközi és ukrajnai jogszabályok adta lehetőségek révén a helyi tanácsok által kiírt népszavazásokon kezdeményezte a kárpátaljai magyarlakta település eredeti-történelmi nevének visszaállítását. A népszavazások eredményeit a helyi önkormányzatok az alkotmány értelmében az ukrán parlamenthez mint jóváhagyásra illetékes szervhez továbbították.

A helységnevek ügyét két intézmény vállalta fel, a KMKSZ, mint a kárpátaljai magyarság érdekvédelmi szervezete, a településnevek ügyében rendezett népszavazások főkezdeményezője és a Szovjet Hungarológiai Központ, mint a hatóságok részéről felkért, a népszavazások eredményeként megállapított községneveket véleményező tudományos testület. A két szervezet ugyanakkor nem képviselt azonos álláspontot, melyek közelítését az Ungváron 1991 májusában összehívott nemzetközi szakmai tanácskozás is kevésbé tudta elősegíteni. A nézeteltérés leginkább a települések történeti neveinek meghatározásából adódott. Míg a KMKSZ az 1898–1912 között végrehajtott törzskönyvezéskor megállapított hosszabb, megkülönböztető előtaggal ellátott névalakokat tekintette történeti névnek a helyi lakosság véleményét elsődlegesnek tartva, addig a Hungarológiai Központ a korábbi, rövidebb – előtag nélküli – névformák mellett foglalt állást a tudományos szempontokat mérvadónak tekintve. A KMKSZ a megoldást a kettős névalakok használatában látta, vagyis abban, hogy minden településnek legyen egy hivatalos államnyelvi és egy hivatalos magyar megnevezése. Ezt azonban a hatályos 1989-es ukrajnai nyelvtörvény nem tette lehetővé, mivel csak egy hivatalos névalakot engedélyezett a településeknek. Ennek következtében a kezdeményező és a véleményező álláspontja nem mindig egyezett, ami jelentősen hátráltatta a magyarlakta települések történeti nevének visszaállítását, megnehezítve a hatályos törvények szerint eljárni köteles hatóságok munkáját. A megyei tanács ugyanakkor az esetek többségében nem a Hungarológiai Központ által javasolt településnév-alakokat, hanem a helyi szinteken megállapított helységneveket vette alapul a településnevek ügye rendezése céljából a Legfelsőbb Tanács felé továbbítandó határozatai kialakításakor.

A vizsgált időszakban Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa így csaknem félszáz kárpátaljai magyarlakta település eredeti történelmi nevének visszaállítását hagyta jóvá, csak egy-két esetben született elutasító határozat. Azonban ezek mind falvak (községek, nagyközségek) voltak. Egyetlen város, Beregszász esetében történt kísérlet a történelmi név visszaállítására, amelynek érdekében két alkalommal is rendeztek népszavazást. Az első 1990. évi referendumon a szavazásra jogosultak 66%-a ment el szavazni, akik 89,9%-a támogatta a Beregszász történeti városnév visszaállítását. A népszavazás eredményét azonban hatályos referendumról szóló törvény hiányában Kijev érvénytelennek minősítette, ami azt sejteti, hogy bizonyos esetekben a helységnevek ügyéből a hatalom politikai kérdést kreált. A második, 2010. évi népszavazáson a szavazásra jogosultak részvételi aránya már csak 51,4%-os volt, akiknek mindössze 46,6%-a támogatta a névváltoztatást, így a már hatályban lévő országos és helyi referendumokról szóló törvény értelmében az eredménytelenek bizonyult. Itt ugyanakkor lényeges megjegyeznünk, hogy gyanúsan sok volt az érvénytelen szavazólapok száma.

 


Irodalom

Szakmunkák és tanulmányok

Beregszászi Anikó 1997. Magyar helységnevek Kárpátalján a nyelvi tervezés tükrében. In B. Gergely Piroska–Hajdú Mihály (szerk.): A Magyar névtani kutatások legújabb eredményei. I. kötet. Budapest, Gondolat Kiadó, 356–361. p.

Bíró Andor 1993. Kárpátalja településeinek történelmi neveiről. In Lizanec Péter–Horváth Katalin (összeáll.): Az Ungvári Hungarológiai Intézet tudományos gyűjteménye. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 134–142. p.

Botlik József–Dupka György 1993. Magyarlakta települések ezredéve Kárpátalján. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó.

Bozóki Antal 2000. Földrajzi nevek a nemzetközi jogban. In dr. Cehák Kálmán–dr. Szakma József–Bozóki Antal (szerk.): Délvidéki/Vajdasági Magyar Helységnevek. Újvidék, Atlantis Kiadó, 32–33. p.

Csernicskó István – Ferenc Viktória: A kisebbségi nyelvhasználat jogi keretei és azok gyakorlati alkalmazhatósága Kárpátalján. http://bgazrt.hu/_files/NPKI/oktatas/Tervesztes% 20es%20 hatartalanitas%20%289%29.pdf (2014-07-01)

Földi Ervin: Kárpátalja 1939. évi hivatalos helységnevei. Névtani Értesítő. 15. 1993. 106–8.

Ijjas Mihály 2006. Politikai akadályokkal szembesülve. In Orosz Ildikó (szerk.): Felsőoktatási támogatások és hasznosulásuk Kárpátalján. Ungvár–Beregszász, PoliPrint Kft.–KMF, 390–395. p.

Jeney Andrásné (szerk.) 1998. Történeti összehasonlító helységnévtár (1773–1913). A történeti Magyarország északi és észak-keleti megyéi. 1. kötet. Budapest, Központi Statisztikai Hivatal Levéltára.

Jeney Andrásné–Tóth Árpád (szerk.) 1998. A történeti Magyarország városainak és községeinek névváltozatai az Országos Községi Törzskönyvbizottság iratanyaga alapján (1898–1913). Budapest, Központi Statisztikai Hivatal.

Lelkes György 1998. Magyar helységnév-azonosító szótár. Baja, Talma Könykiadó.

Oficinszkij Román 2010. A szovjet-csehszlovák tárgyalások és egyezmény Kárpátalja sorsáról. In Fedinec Csilla–Vehes Mikola (főszerk.): Kárpátalja 1919-2009 történelem, politika, kultúra. Budapest, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete–Argumentum Kiadó, 242–244. p.

Sebestyén Zsolt 2008. Magyar helynévkutatás Kárpátalján. Névtani Értesítő, 30.

Sebők László 1990. Magyar neve? Határokon túli helységnév-szótár. Budapest, Arany Lapok Kiadó.

Várady Károly (szerk.) 1941. Csonka-Magyarország közigazgatási helységnévtára. Az anyaországot, a visszacsatolt felvidéket, Kárpátalját, Kelet-Magyarországot, Felső-Erdélyt és Délvidéket magába foglaló 10. kiadás. Budapest.

Vidnyánszky István 2010. Csehszlovák diplomáciai siker. In Fedinec Csilla–Vehes Mikola (főszerk.): Kárpátalja 1919–2009 történelem, politika, kultúra. Budapest, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete–Argumentum Kiadó, 44–48. p.


 

Újságcikkek

A tanácskozás résztvevői: Kárpátalja településneveiről (Állásfoglalás). Kárpátalja, 1991. május, 9. sz. (2. évf.) 4. p.

Az ukrán nacionalisták érvénytelenítenék a beregszászi népszavazás eredményét. MTI, 2010. november 3. http://www.galamuscsoport.hu/tartalom/cikk/36355_az-ukran-nacionalistak-ervenytelenitenek-a-beregszaszi-nepszavazas-eredmenyet (2014-07-09)

Berehivci taki ne pidtrimali perejmenuvannja Berehova na Beregszasz. Zakarpattya onlajn, 09.11.2010. http://zakarpattya.net.ua/News/75177-Berehivtsi-taky-ne-pidtrymaly-pereimenuvannia-Berehova-na-Berehsas (2014-07-09)

Fogarasi: Berehovo=Beregszász. Beregi Hírlap, 2010. július 26. http://www.beregihirlap.uz.ua/ index.php?option=com_content&view=article&id=679:berehovo-beregszasz&catid= 4:kozelet&Itemid=4 (2014-07-02)

  1. Gy.: Eredménytelen volt a referendum? Kárpátinfo, 2010. november 18. 46. sz. (14. évf.). 2. p. http://www.karpatinfo.net/ hetilap/2010/info_201046.pdf (2014-07-09)

Lizanec Péter: A nép kultúráját, hagyományait őrzik. Kárpát Igaz Szó, 1991. január 19. 4. p.

Lizanec Péter: Helységnevek Kárpátalján. Ung-vidéki Hírek, 1990. december 25. 3. p.

Lizanec Péter: Még egyszer a kárpátaljai helységnevekről. Ung-vidéki Hírek, 1992. február 18. 4. p.

Moór: A vita még nem dőlt el. Beregszász VAGY Beregovo? – Beregszász ÉS Beregovo! Kárpátalja, 2. évf. 1991. június, 11. sz. 10. p.

Móricz Kálmán: Csak kellő tisztelettel… Kárpáti Igaz Szó, 1991. február 6. 2. p.

Móricz Kálmán: Hogyan helyes? Megérkezett az MTA Nyelvtudományi Intézetének állásfoglalása a kárpátaljai magyar helységnevekről. Kárpáti Igaz Szó, 1990. december 2. 3. p.

Móricz Kálmán: Térjünk vissza a természetes állapotokhoz! Kárpátalja, 1991. május, 9. sz. (2. évf.) 4. p.

Tóth Ferenc: A megyei tanács elutasította a városvezetés Beregszász történelmi nevének visszaállítását kérelmező beadványát… Beregszász Városi Hetilap, 2010. szeptember 15. http://www.beregovo.uz.ua/hu/ index.php/ varoshaza/ 386-a-megyei-tanacs-elutasitotta-a-varosvezetes-beregszasz-toertenelmi-nevenek-visszaallitasat-kerelmezo-beadvanyat-.html (2014-07-09)

 


Dokumentumok

„A község- és egyéb helynevekről” szóló 1898. évi IV. törvény-cikk. In Márkus Dezső (szerk.): Magyar Törvénytár. 1898. évi törvénycikkek. Budapest, 1899, 19–21. p.

„A városok, községek, helységek és utcák elnevezéséről, községeknek helységtáblával való megjelöléséről és házak számozásáról” szóló 1920. évi 266. számú törvény. In Kemenczky Kálmán: A Slovenskón és Podkarpatská Rusban hatályos magyar és csehszlovák jogrendszerbe foglalása. Igazságügyi, közigazgatási és pénzügyi (bankügyi) hármas mutató. Košice, Athenaeum, 1924, 172. p.

  1. évi 324. számú kormányrendelet „A városok, községek, helységek és utcák elnevezéséről, községeknek helységtáblával való megjelöléséről és házak számozásáról” szóló 1920. évi 266. számú törvény végrehajtásáról. In Pálesch Ervin (szerk.): Cseh-Szlovák törvények és rendeletek gyűjteménye. Prešov (Eperjes), 1921, 841–845. p.

A KMKSZ Anyanyelvi és Nyelvpolitikai Bizottságának az MTA Nyelvtudományi Intézetének küldött levele. Ungvár, 1990. szeptember 25. (Beregszász), II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Intézete.

A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének levele a KMKSZ Anyanyelvi és Nyelvpolitikai Bizottsága részére. Budapest, 1990. november 20. (Beregszász), II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Intézete.

A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája. Európa Tanács, Strasbourg, 1992. október 2. In Nádor Orsolya–Szarka László–Vékás János: A nemzetközi kisebbségvédelem alapdokumentumai 1990–2002. http://adattar.adatbank.transindex.ro/   (2014-05-20)

Az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság Alkotmánya. Kijev, 1978. április 20. Elérhető ukrán nyelven Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának hivatalos honlapján: http://gska2.rada.gov. ua/site/const/istoriya/1978.html (2014-05-22)

Az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság törvénye az Ukrán SZSZK-beli nyelvekről. Kijev, 1989. október 28. Elérhető ukrán nyelven Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának hivatalos honlapján: http://zakon4.rada.gov.ua/laws/show/8312-11 (2014-05-22)

Az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság törvénye az Ukrán SZSZK-beli nyelvekről. V. fejezet 38. cikkely. In Botlik József–Dupka György: Magyarlakta települések ezredéve Kárpátalján. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 1993, 289–293. p.

Az Ukrán SZSZK Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének rendelete Kárpátalja Ungvári járásához tartozó települései régi-történelmi neveinek visszaállításáról. Kijev, 1991. február 22. http://zakon2.rada.gov.ua/laws/show/765-12 (2014- 03-21.)

European Charter for Regional or Minority Languages. List of declarations made with respect to treaty No. 148. Treaty Office of the Council of Europe. http://conventions.coe.int/ Treaty/Commun/ListeDeclarations.asp?NT=148&CM=&DF=&CL=ENG&VL=1 (2014-07-01)

European Charter for Regional or Minority Languages. Treaty Office of the Council of Europe. http://conventions.coe.int/Treaty/Commun/ChercheSig.asp?NT=148&CM=8&DF=&CL=ENG (2014-05-20)

Framework Convention for the Protection of National Minorities. Treaty Office of the Council of Europe. http://conventions.coe.int/Treaty/Commun/ChercheSig.asp?NT=157&CM= &DF=&CL= ENG (2014-05-20)

Keretegyezmény a Nemzeti Kisebbségek Védelméről. Európa Tanács, Strasbourg, 1992. február 1. In Nádor Orsolya–Szarka László–Vékás János: A nemzetközi kisebbségvédelem alapdokumentumai 1990–2002. http://adattar.adatbank.transindex.ro/ (2014-05-20)

Nyilatkozat a Magyar Köztársaság és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság együttműködésének elveiről a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása területén. Budapest, 1991. május 31. In Nádor Orsolya–Szarka László–Vékás János: A nemzetközi kisebbségvédelem alapdokumentumai 1990–2002. http://adattar.adatbank.transindex.ro/ (2014-05-20)

Ukrajna Alkotmánya. Kijev, 1996. június 28. Elérhető ukrán nyelven Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának hivatalos honlapján: http://zakon4.rada.gov.ua/laws/show/254%D0% BA/96-%D0%B2%D1%80/page4 (2014-05-22)

Ukrajna elnöki megbízottjának rendelkezése az ukrán nyelvtörvény és az Ukrajnában élő nemzeti kisebbségekről szóló törvény területi érvényesítéséről. Ungvár, 1992. december 17. In Botlik József–Dupka György: Magyarlakta települések ezredéve Kárpátalján. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 1993, 322. p.

Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének rendelete Kárpátalja Beregszászi járásához tartozó települései régi-történelmi neveinek visszaállításáról. Kijev, 1991. szeptember 21. http://zakon2.rada.gov.ua/laws/show/1592-12 (2014- 03-21.)

Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének rendelete Kárpátalja Beregszászi, Nagyszőlősi, Munkácsi és Ungvári járásaihoz tartozó települései történelmi neveinek visszaállításáról. Kijev, 1995. március 2. http://zakon1.rada.gov.ua/laws/show/137/95-пв (2014- 03-21.)

Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének rendelete Kárpátalja Nagyszőlősi járásához tartozó települései történelmi neveinek visszaállításáról. Kijev, 2000. október 19. http://zakon1.rada.gov.ua/laws/show/2060-14 (2014- 03-21.)

Ukrajna nemzetiségei jogainak nyilatkozata. Kijev, 1991. november 1. In Botlik József–Dupka György: Magyarlakta települések ezredéve Kárpátalján. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 1993, 299–300. p.

Ukrajna törvénye a helyi önkormányzatokról. Kijev, 1997. május 21. Elérhető ukrán nyelven Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának hivatalos honlapján: http://zakon4.rada.gov.ua/ laws/show/280/ 97-%D0%B2%D1%80/page (2014-05-22)

Ukrajna törvénye a nemzetiségi kisebbségekről. Kijev, 1992. június 25. In Botlik József–Dupka György: Magyarlakta települések ezredéve Kárpátalján. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 1993, 313–315. p.

Ukrajna törvénye az állami nyelvpolitika alapjairól. Kijev, 2012. július 3. Elérhető ukrán nyelven Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának hivatalos honlapján: http://zakon1.rada.gov.ua/ laws/show/5029-17/page (2014-07-02)

Ukrajna törvénye az országos és helyi népszavazásokról. Kijev, 1991. július 3. Elérhető ukrán nyelven Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának hivatalos honlapján: http://zakon4.rada.gov. ua/laws/show/1286-12/page (2014-05-22)

Identitást alakító tényezők Tamás Mihály Két part között fut a víz című regényében*

Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés következtében a magyar társadalom és kultúra intézményi keretei megváltoztak, idegen közigazgatási és kulturális rendszerbe kerültek, és így az elcsatolt területek magyarságának sajátos körülmények között kellett kialakítania életének új kereteit, kialakítani az új központokat. Ez viszonylag hamar sikerült is, irodalomtörténetében Szerb Antal már 1934-ben külön tárgyalta, az „utódállamok” magyar irodalmát, megállapítva, hogy „az új helyzet következményeképpen az eddig egy-középpontú magyar irodalom helyett több magyar irodalom van kifejlődőben”. (Béládi 1982, 9. p.)

Tehát ezeket az éveket mindegyik régióban az útkeresés és az irodalmi hang megtalálása határozta meg. Természetesen mindenütt más-más folyamatok voltak jellemzőek. Erdélyben a már korábbi évszázadok során lerakott alapokra lehetett építkezni, viszont a Csehszlovákiához csatolt Felvidéken és Kárpátalján (Ruszinszkóban) a kellő alapok sem voltak megteremtve a születő irodalom számára. Ezek a területek ugyanis kulturálisan Budapest vonzáskörébe tartoztak, a fővárosi irodalmi élettel igyekeztek azonosulni. Szvatkó Pál írja a felvidéki irodalommal kapcsolatban egyik tanulmányában: „A szlovenszkói magyarság nem volt perifériakisebbség, hanem a nemzet alaptestének része. Alig hatvan kilométerre kezdődött Budapesttől, s a török idők óta nem volt szüksége és alkalma, hogy az erdélyi-elővéd nemzet mintájára önálló sejtmagot fejlesszen ki. Mindenét, amije volt, a tőszomszédságban lévő fővárosba küldte, gabonáját, borát, iparcikkeit […] s természetesen szellemi termését is. Budapest felszívta életerejének legjavát – s amikor eljött az államfordulat, mint levágott láb, élettelenül maradt a helyén.” (Szvatkó 1937, 18. p.) Szvatkó szavai nem csak a szlovákiai magyarságra igazak, hanem a kárpátaljaira is. Mindkét régiónak Csehszlovákia fennhatósága alatt kellett megteremtenie a maga helyi irodalmát. A közigazgatási határok nem jelentettek szellemi határokat is, így pedig elmondható, hogy a vizsgált korszakban mind a szlovenszkói, mind a ruszinszkói magyar kisebbségi irodalom hasonló utat tett meg, képviselői számos esetben mindkét régióban aktív és termékeny irodalmi tevékenységet folytattak.

Tanulmányomban a korszak egyik kárpátaljai alkotójának, Tamás Mihálynak a Két part között fut a víz című regényét vizsgálom. A művet mint kisebbségi regényt elemzem, különös tekintettel az identitásalakító tényezőkre, így tanulmányom elméleti keretét is elsősorban az identitással kapcsolatos szakirodalom adja. A referenciális olvasásmóddal szemben sok jogos fenntartás fogalmazódik meg, azonban lehetségesek olyan vizsgálatok, amelyekben a művek értelmezésének ez a módja termékeny. Én ebből a megfontolásból önéletírásként kezelem a regényt, és így lehetőség nyílik arra, hogy esetleg a történelemtudomány számára is értékes kordokumentumként kezeljük az alkotást.

 

„Identity talk”

Az identitás, az azonosság elve már a görög tudományos gondolkodásban, főként Arisztotelész logikai rendszerében jelen volt. Ez az elv kimondta, hogy minden dolog azonos önmagával és csak mint önmagával azonos dolog gondolható el. Viszont magának a fogalomnak az emberi egyedben, egyénben zajló önismereti, szociálpszichológiai téren való alkalmazása új keletű, és Erik Homburger Erikson nevéhez köthető, aki fejlődéselméletével (Erikson 2002, 431. p.) az 1950–60-as években felpezsdítette a szociálpszichológiai gondolkodást. Az elmúlt évtizedekben pedig az identitásról való tudományos beszéd – vagy ahogy az amerikai társadalomtudományban elterjedten nevezik, az „identity talk” (Stachel, 2007, 396. p.) – egyre több kérdést vet föl azzal kapcsolatban, hogy az emberi személyiség vagy egyes emberi közösségek miként határozhatják meg magukat, milyen módon illeszkednek nagyobb közösségek kereteibe. Különböző koncepciók születtek a fogalom értelmezéséről, és különböző aspektusairól. E nézőpontok többsége arra irányul, hogy a személyes identitás változásainak, alakulásának folyamatait feltérképezze. (Stachel, 2007, 395–425. p.)

A modern pszichológia egyik nagy felfedezése volt, hogy az én jelensége nem változatlan, eleve meglévő adottság, hanem az „ontogenezisben létrejövő pszichikus alakzat: társadalmi és társas termék”. (Pataki 1987, 7. p.) Stuart Hall szerint az identitás „olyan konstrukció, amely mindig folyamatban van”, (Hall 1997, 60–61. p.) tehát nem konstans jelenség, mely az én és a társadalom közötti „interakció” folyamán alakul ki. Ezzel kapcsolatban szociálpszichológiai elemzések kimutatták, hogy nem létezik elszigetelt, ún. „Robinson-én”: mivel az ember közösségi lény, így önmeghatározása, önmagáról alkotott képe elsősorban csoportjának elvárásai mentén alakul ki, és az emberi közösségek rendszerében való komplex beágyazottságát tükrözi, vagyis azt a folyamatot, melynek során az egyén egy csoporttal azonosul, kijelöli helyét az adott csoporton belül, illetve ahogy az egyén önmagáról alkotott képe változik a csoport elvárásainak tükrében. (Assmann 2004, 130. p.) Ez a tézis az, amely az identitáselméleteket kiszélesítve már nem csupán szociológiai és pszichológiai jelenségként kezeli az identitás kérdéskörét, hanem alkalmassá teszi olyan területeken történő alkalmazásra is, mint amilyen az irodalomtudomány, a történelemtudomány, a művészettudományok stb.

Az értelmezések pedig egyre szélesebb aspektusból kívánják az identitás fogalmát körvonalazni, és így a jelenkori kutatások keretében elkülönülten és egymással szoros kapcsolatrendszerben beszélnek etnikai, nemi, faji, egyéni és kollektív, vallási, kulturális stb. identitásról.

Tanulmányomban legfőbbképpen a kulturális identitás jelensége kerül középpontba, mégpedig az irodalom és identitás kapcsolatának összefüggésében, melyhez elsősorban Stuart Hall A kulturális identitás kérdéséről szóló tanulmányára kívánok hivatkozni. (Hall–Gay 1996) A teoretikus szerint az egyén személyes identitása a „kinti” kulturális világokkal és az általuk felkínált identitásmintákkal folytatott állandó párbeszéd során formálódik és változik. (Hall 1997, 61. p.) Ezt beépítve az irodalom és identitás kapcsolatának kérdéskörébe megfogalmazható, hogy a köztük lévő kapcsolat egyrészt abban nyilvánul meg, hogy az irodalom egyfajta formáló funkciót tölt be, tehát az irodalomban megjelenített magatartásformák, szubjektív jellemek hatással vannak az egyénre, aki ez esetben az olvasó. Másrészt az irodalom egyfajta reprezentatív feladatot is ellát, mégpedig oly módon, hogy az egyén, aki ez esetben maga a szerző, identitásának alakulását tükrözi, és többnyire körvonalazza azokat a pontokat, melyek változást idéztek elő, tehát, hogy eriksoni fogalommal éljek: azokat a válságokat, megrázkódtatásokat, melyek hatása alatt az egyén identitása kisebb, vagy nagyobb mértékben átalakult, formálódott.

Az identitás alakulásában, mint már utaltunk rá, fontos szerepet játszanak a társadalom és a társadalomban bekövetkezett változások, átalakulások. Épp ezért az identitás és az irodalom kapcsolatának megragadásához fontos kitérni az irodalom és a társadalom kapcsolatára is.

Az irodalom és a társadalom kapcsolata több tekintetben is vitathatatlan, hiszen az irodalom társadalmi intézményként is felfogható. (Wellek 2006, 94. p.) Wellek szerint „az irodalom a társadalmi valóságot ábrázolja még akkor is, ha a természeti világ és az egyén belső világa szintén tárgya az irodalmi utánzásnak”. (Wellek 2006, 94. p.) Az író személyiségére egyértelműen hatással van a társadalom, a környező emberi világ, a társadalmi eseményekre való reflektálások. Épp ezért a személyes és kollektív identitást egyaránt alakító tényezők, mint például a nyelv, a kultúra, a krízis vagy trauma és természetesen a történelmi, társadalmi események igen nagy hangsúlyt kapnak az irodalmi művekben. A kisebbségi prózában és lírában pedig ez a hangsúly még erősebbé válik, mivel ezek az alkotások szinte minden esetben feladatuknak tekintik, hogy társadalmukról, az események kollektív megéléséről képet adjanak. (Végh 1997, 54–58. p.) Ebből pedig következik, hogy a kisebbségben élők azonosságtudata, illetőleg a többségi kultúrához való viszonyuk jól tükröződik a nemzetiségi szépirodalmi alkotásokban, melyeknek egy része társadalmi problematikát dolgoz föl, más része pedig az interetnikus kapcsolatok lenyomatait viseli nyelvezetében, kulturális és világnézeti képében.

Ezenkívül a kisebbségi társadalmakban, így a kárpátaljai magyar közösségben is, megfigyelhető a többséghez (többségi nemzethez) való viszonyulás sajátos megjelenése, mely többnyire két ellentétes szubjektív viszonyulásra épül, ez pedig az idegenkedés, illetőleg az azonosulni vágyás érzése. Ez a két ellentétes viszonyulás meghatározza az anyanyelvhez, a kultúrához, hagyományokhoz való kötődés erősségi fokát is, illetve a nemzeti örökség arculatát kiegészíti a többségi kultúrával való azonosulás jelenségével. Ez pedig egyfajta többletként jelenik meg a kisebbségi magyar szerzők műveiben, és e művek kapcsán felvetődik egy újabb probléma, melyet a kettős, illetve többes identitás fogalmával szokás jelölni. A kettős identitás megjelenésével az egyén a magáévá teszi a többségi etnikum nemzeti identitásának azon rá kedvező benyomást gyakorló, számára vonzó elemeit, amelyek a saját etnikai identitásából hiányoznak. Ez a jelenség jól tetten érhető például a nyelvi eszköztárban való idegenszerű elemek megjelenésével.

 

A regény

A kárpátaljai magyar irodalom a 20. század első felében homogén egységet képezett a felvidéki, szlovenszkói magyar irodalmi törekvésekkel, ami elsősorban annak a következménye, hogy az értelmiség egy része a felvidéki magyar városokban összpontosult, ahol a meglévő kiadók, folyóiratok és kulturális társaságok lehetőségeit kihasználva kezdte megteremteni a helyi irodalmát. (Kovács–Benedek 1970, 965. p.) A Nyugat íróihoz hasonlóan a szlovenszkói alkotók is egy életképes, európai irányultságú irodalom kialakulását tűzték ki célul. Nem véletlen, hogy a korabeli kritikai írások többsége a dilettantizmus elleni harc és a független kritika megszületésének kérdésével foglalkozik.

Ezenkívül az 1920-as évek második felében hangsúlyosan felmerült egy kisebbségi, nemzetiségi regény megírásának igénye. Fábry Zoltán volt az, aki leginkább sürgette egy olyan prózai mű megszületését, mely a teljes szlovenszkói magyar társadalmi átalakulást és a felvidéki mentalitás vonásait bemutatná.

A kritikák megoszlanak azzal kapcsolatban, hogy az ezt célzó alkotások megütik-e a nemzetiségi regény szintjét. A szakírók egy része úgy véli, hogy Fábry elvárása sajnos nem valósult meg, amit Gál Éva azzal magyaráz, hogy „…hiányzott hozzájuk az időbeli távlat és a rálátás, ezenkívül az írók többsége meglehetősen zilált léthelyzetben élt, megélhetési gondokkal küszködött, ami ugyancsak hátráltatta a nagy narratívájú elbeszélés megírásának esélyeit”. (Gál 2011)

Rády Elemér azonban úgy vélte, hogy Tamás Mihály Két part között fut a víz című regénye kielégíti a kisebbségi regénnyel szemben felállított kritériumokat. (Rády 1936, 53. p.) Ezzel a véleménnyel ért egyet Mezey László Miklós is, aki szerint a nevezett regény „nyitánya” a nemzetiségi regény típusának. (Mezey 2011, 195. p.)

A korabeli kritika részéről vegyes fogadtatásban volt része a műnek. Haraszthy Gyula nagyon keményen bírálta Tamás munkáját: „…egy közepes tanulmány többet mond erről a témáról, mint Tamás Mihály regénye. Motívumokat vet fel az író, melyeknek semmi jellemző erejük nincs, s a mesébe nem épülnek bele szervesen. Társadalmi rajzot sem találunk, csupán néhány, a kisebbségi sorsról szóló regényből és újságcikkekből már ismeretes alak kap klisészerű megjelenést (felvidéki pártelnök, irredenta báró stb.).” (Haraszthy 1936, 245. p.)

Ezzel szemben Barsi Dénes így véleményezi a művet: „Nincs ráírva a könyvre, hogy regény, mert valóban több annál: könyv. Történelem, politika, társadalomtudomány, közgazdaság, líra, érzékiség, emberi jóság, egyszerű magyar igazság: élet.” (Barsi 1937, 44. p.)

A regény egyik első részlete 1934-ben jelent meg a Magyar Írásban Halálugrás címmel, majd könyv formájában 1936-ban már Két part között fut a víz címmel. Mindkét cím szimbolikusnak tekinthető. Az első arra utal, hogy a főhős, Bodák Iván, budapesti tanulmányai befejeztével úgy dönt: szülővárosában, Beregszászban akar a megváltozott körülmények ellenére érvényesülni, miközben a racionalitás épp azt diktálná, hogy a válságos helyzetben szilárdítsa meg helyzetét a magyar fővárosban.

A második, módosított cím pedig a regényben több helyen felbukkanó kettősségre utal: két part – mint Budapest és Beregszász; két part – mint Bodák Iván szlávsága és magyarsága; két part – mint a passzív ellenállás vagy az új hatalom rendelkezéseibe való beletörődés. Illetve utal még arra a kettőségre, ellentétre, mely teljesen áthatja a regény cselekményét, szereplőinek jellemét, a megjelenített élethelyzeteket, gondolatokat, belső monológokat.

A regény az 1918–21 között időszakot mutatja be, utalással konkrét történelmi eseményekre: a trianoni döntés, a tanácsköztársaság, Budapest román megszállása. (Fedinec 2004, 101–112. p., Fedinec 2002, 7–18. p.)

Az író sajátos módon beszéli el a történéseket, nincs jelen egy mindentudó, omnipotens narrátor, aki végigkalauzolná az olvasót a cselekményen, megvilágítva az egyes események összefüggéseit. Tamás regényében sokkal inkább a korlátozott narrátor jelenik meg, aki E/3 személyben, főként a főhős, Bodák Iván személyén, gondolatain, kommunikációján keresztül, objektív elbeszélésmóddal bontakoztatja ki a történetet, és a történet kontextusát is. Azok az események, melyekkel közvetlenül nem kerül kapcsolatba (nem éli át őket, nem kap róluk másoktól beszámolót), a műben nem jelennek meg.

A regény időszerkezete lineáris, nincs jelen időbeli megszakítás, esetleg visszaemlékezés. Térszerkezete pedig bipoláris, Beregszász és Budapest alkotja a két ellentétes pólust, melyek váltakozva jelennek meg a műben, annak függvényében, hogy a hős épp hol tartózkodik.

A Két part között fut a víz cselekményszerkezete is sajátos. Nincs sem expozíció, sem pedig epilógus. In medias res módon az olvasó belecsöppen egy ponton a főhős életébe, majd egy másik ponton megválik attól. A narratíva kevés utalást tartalmaz a mű jelenét megelőző időről, és az utolsó fejezetben sem ad semminemű eligazítást azzal kapcsolatban, hogy a hős élete a jövőben hogyan alakul majd.

 

Identitásalakító tényezők a regényben

Ha az identitásra mint folyamatban lévő konstrukcióra tekintünk, akkor elkerülhetetlen annak feltételezése, hogy bizonyos tényezők hatással vannak az egyén, esetleg a csoport identitására. Azokat az identitásalakító tényezőket veszem sorra, melyek Tamás Mihály regényében megjelennek. A regény a kisebbségi prózairodalom alkotása, olyan korszakot mutat be, amelyben az egyén (főhős) és egy konkrét „csoport” (Beregszász lakosai, szélesebb értelemben Kárpátalja lakossága) a többségi etnikai státuszból kisebbségbe kerül, és így az önmagáról alkotott képét, önazonosság-tudatát az új társadalmi kereteknek megfelelően kell módosítania, átalakítania. A regényben megjelenő identitásalakító tényezők, illetve a főhősnek hozzájuk való viszonyulása alapján körvonalazható az egyén identitáskeresése, fejlődése, sőt, mivel kisebbségi regényről beszélünk, elmondható, hogy a kisebbségi társadalom identitáskeresése is. E tényezők a műben a következők:

– a határ fogalma;

– a nyelvhez (anyanyelvhez, többségi nyelvhez) való viszonyulás;

– a bekövetkezett válság, trauma feldolgozása;

– a szülőföldhöz való viszonyulás.

Az első identitásalakító tényező a regényben a határ fogalma, mely az egész műben központi kategóriaként jelenik meg. Váratlan létrejötte, elzáró, kizáró funkciója tagadást és értetlenséget vált ki a mű hőseiből. Bodák Iván szinte tudat alatt tagadja a határ létét azzal, hogy Budapest és Beregszász közötti utazásai során nem hajlandó útlevelet használni, sőt igényelni sem a megfelelő hivatalban, mivel nem érti, miért lenne neki szüksége útlevélre ahhoz, hogy az egyetemről hazalátogasson.

„Csendesen, szótlanul mentek odébb, egy régi fajta hordárt láttak meg, azzal álltak szóba, akitől aztán megtudták, hogy a vonatjuk csak este indul.

– Rendben van az útlevelük?

Iván elbámult.

– Milyen útlevél?

– Hát útlevél.

– Hát Beregszászba útlevél kell?” (Tamás 2011, 18. p.)

A tagadás mögött a teljes értetlenség áll, melyet jól példáz a következő részlet: „Túl a falun, ahol az országút egy lankás domboldalon ereszkedett le, a kis kőhídon túl, ott kezdődött a másik ország. Nem volt ott annak semmi nyoma, a föld arrébb sem volt barnább, az erdő is éppúgy sárgult odaát, mint itt, és a varjúnak sem állt senki útjában, amikor a híd felett repült. Csak az ember, csak az ember…” (Tamás 2011, 50. p.)

A második identitásalakító tényező a Két part között fut a víz című regényben a nyelv. A nyelv esetében érdemes néhány szót ejteni mind az anyanyelvhez, mind a többségi nyelvhez való viszonyulásról. A kárpátaljai magyar irodalom vonatkozásában igencsak életszerűek Alabán Ferenc megállapításai, aki Sajátosságok és nemzeti identitás című írásában kifejti, hogy a kisebbségi alkotók sajátosan viszonyulnak az anyanyelvhez, náluk szerinte ez a nyelvi szint új szerepet kap, és „művészeti médiumként” funkcionál. (Alabán 2012, 67–73. p.) Kétféle magatartás figyelhető meg a szerzők részéről: az egyik a tudatos, ún. nyelvvédő magatartás, mely elzárkózik az idegennek titulált elemek használatától, ez jellemző leginkább az 1920–30-as években jelentkező alkotóknál. Ennek az elzárkózásnak az egyik oka a nyelvtudás hiányában kereshető. A másik magatartás épp ellenkezőleg, beépíti a műbe a többségi nyelv közhasználatú szavait, főként a hiteles társadalomábrázolás érdekében. Ez a magatartásforma a későbbi nemzedékeknél válik jellemzővé, aminek oka, hogy az 1930-as évek végére az a bizonyos „kábultság” feloldódott, s a régióban élők, főként a felnövekvő nemzedék tagjai belátták a kialakult helyzet tartósságát, és ebből kifolyólag tudatosan igyekeztek elsajátítani a többségi nyelvet.

A vizsgált regény ebből a szemszögből igen figyelemreméltó. A többségi nyelv tekintetében két egymással ellentétes viszonyulás figyelhető meg, mégpedig az elutasító, idegenkedő, illetve az elfogadó, mely a megmaradás árának tartja a nyelv elsajátítását. Az idegenkedő magatartás főként abban jelentkezik, hogy bár Tamás Mihály már az 1930-as évek nemzedékéhez tartozik, és ezt jól mutatja a regényben jelen lévő nyelvfelfogása is, hiszen főhőse, akit egyértelműen kisebbségi emberideálként formál meg, nem zárkózik el a cseh nyelvtől, ugyanakkor a szerző a mű párbeszédeiben arra törekszik, hogy minden szereplőjét, legyen az cseh, orosz, német vagy magyar köztisztviselő, katona, egyszerű polgár stb. magyar nyelven szólaltassa meg:

„– Mit keresel itt Iván?

Oroszul szólt, Iván egy pillanatig meredten bámult az arcába, azután hirtelen kiömlő örömmel ugrott az őrnagyhoz, átölelte, és kisfiús, ragaszkodó, meleg kiáltásban tort ki:

– Őrnagy úr!” (Tamás 2011, 25. p.)

A regény nyelvfelfogásának ellentétes kettőssége egy széttöredezett identitást reprezentál, ez a kettősség jelen van a közösségben, s ugyanakkor a főhős érzéseiben is: „szlávnak mindig magyar, magyarnak mindig szláv” – mondja magáról. (Tamás 2011, 76. p.)

A következő tényező a regényben a trauma, a válság megélése, feldolgozása. Eriksen, és az ő nyomán később Stuart Hall elmélete szerint az egyén élete során különböző kríziseket és konfliktusokat él át, és ahhoz, hogy átlépjen egy új fejlődési szintre, ezeket a kríziseket meg kell oldania, fel kell dolgoznia. Ennek a folyamatnak a során az egyén vagy közösség identitásválságot él át.

A 20. század elején a traumát az adott területen a háború, a trianoni döntés és az új hatalom megjelenése, illetve az átalakulóban lévő társadalmi, politikai rendszer elfogadása jelentette. Ez a regényében a következőképpen fogalmazódik meg: „A kábulat már engedni kezdett, az emberek hideg szemmel kezdték nézni az eseményeket, de senki se hitte, hogy az állapot állandó maradjon: mindenki valami megváltó csodát várt. Abban az érzésben élt minden, hogy odaát még mindig lélegzik a húszmilliós magyar állam, és nem látta senki, hogy a túlsó oldalon egy agyonsújtott ember hever a porban, aki magán se tud segíteni, nemhogy még a gyerekei védelmére siethetne.” (Tamás 2011, 42. p.) Valamint: „Az egymásra zuhanó sűrű történések megriasztották az embereket, mint az űzött nyáj a karámban, úgy húzódtak meg házuk falai mögött.” (Tamás 2011, 27. p.)

A trauma ábrázolása, sajátos feldolgozása a regény egészét végigkíséri, mégpedig oly módon, hogy egy egész közösséget ért válságot egyetlen hős (a főhős) életén keresztül mutat be a szerző. Bodák Iván gondolatai, kérdései a trianoni döntés következményeivel kapcsolatban, majd pedig az, ahogy ezeket a következményeket igyekszik elfogadni, egyértelműen annak folyamata, ahogyan a kisebbségi sorsba kényszerített lakosság dolgozta fel az őt körülvevő radikális változásokat. A szerző világos megoldást kínál a válságkezeléssel kapcsolatban, ami nem más, mint a megbékélés, az elfogadás és az alkalmazkodás a megváltozott társadalmi körülményekhez. „– Hát ki az állam? Nem mi is? Nem a mi pénzünk is az a pénz, amit itt a munkáért kifizetnek? Elfelejti elnök úr, hogy már negyedik éve folyik ez a megváltozott élet?” (Tamás 2011, 184. p.)

A következő identitásalakító tényező a műben, mely egy újabb fontos és problematikus kérdéskör is a regényben, a szülőföldhöz való viszonyulás megjelenítése. Ez maga a menni vagy maradni kérdésének problémája, mely a trianoni döntést követően az elcsatolt területek kulcsfontosságú kérdése volt, hiszen az adatok szerint a döntést követő első években mintegy 120 ezer ember emigrált a kárpátaljai területről. (Simon 2008, 38. p.) Így érthető, hogy az értelmiségi réteg és főként az írók kötelességüknek érezték, hogy műveikben állást foglaljanak ezzel kapcsolatban. Tamás Mihály regényének tematikájában központi szerepet kap a szülőföldön maradás dilemmája: menni vagy maradni, és még ennél is árnyaltabb kérdést vet fel, hogy hogyan maradni. Pro és kontra hoz föl hősei által érveket a kérdés megválaszolására:

„– Pest mégiscsak Pest. A vidék az más, ott csak por van.

Iván nem engedett.

– Élet van a porban is, talán több és teljesebb… Nekem haza kell mennem.

Lengyelné tovább ellenkezett:

– Hiszen az már nem is hazánk nekünk.” (Tamás 2011, 161. p.)

A szerző azonban egyértelműen állást foglal a szülőföldön maradás mellett, és ezenkívül a kisebbségi élet módját is meghatározza: „Én itt születtem, az én hazám itt van, én itt akarok megélni a munkámból…” (Tamás 2011, 185. p.)

A regényben központi szerepet kap a hűségeskü dilemmája, melyet a csehszlovák vezetés a hivatalnokoktól követelt, és a szerző különböző kontextusokban igyekszik rávilágítani arra, hogy ezt a hivatali formalitást lehet-e azonosítania hűtlenséggel, az önmegtagadással, esetleg a megmaradás esélyével. Egyértelműen a harmadik álláspont mellett foglal állást: „– Nézze, báró úr, én hűségesküt tettem az osztrák császárnak, azután Károlyi Mihálynak, azután Kun Bélának, most nem is tudom kinek, egy új földi hatalomnak. Higgye el, báró úr, engem sohasem izgattak túlságosan ezek a hűségeskük, ezek a középkori, ittfelejtett valamik. Kollektív nyilatkozatok. Ostobaság attól, aki kívánja, és én sohasem leszek hozzájuk hasonlóan ostoba, hogy ezt meg ne értsem. Miért ne? Az emberi életirányok nem ilyen apróságok után igazodnak…” (Tamás 2011, 27. p.) „És nem lenne jobb… ha mindenki a hivatalában maradna, és így elviselhetőbbé segítene tenni az itt maradottak nehéz sorsát?” (Tamás 2011, 29. p.)

 

Regény? Önéletírás? Kordokumentum?

Tamás Mihály regényét eddig mint kisebbségi regényt tartották számon, viszont felmerül a kérdés, nem tekinthetünk-e önéletírásként a műre, abból kifolyólag, hogy a hős és az író élete szinte pontról pontra megegyezik. A regény cselekménye 1921-ben ér véget azzal, hogy főhőse, Bodák Iván, akárcsak Tamás Mihály, egyetemi oklevelet szerez és mérnöki irodát nyit Beregszászon. A mű természetesen épp ezért nem kezelhető teljes életleírásként, hisz csupán néhány évet mutat be, viszont egy életleírás töredékének mindenképp tekinthető.

Az ilyen típusú alkotások az autobiográfiák szépirodalmi változataihoz tartoznak, (Pataki 2011, 333–336. p.) melyekben sajátos módon kapcsolódik össze a fikció és a valóság. Philippe Lejeune azonban az olyan – erőteljes önéletrajzi színezetű – művek esetében, amelyekben a szereplő és a szerző neve különbözik egymástól (amint az az általam vizsgált regény esetében is megfigyelhető), kizárja az önéletírás műfajába való sorolás lehetőségét, mivel a tulajdonnévi különbség megerősíti a fiktív jelleget. (Lejeune 2003, 28. p.) Ugyanakkor úgy véli, hogy „…egy önéletrajzi fikció lehet »hű«, ha a szereplő hasonlít a szerzőre, az önéletírás pedig lehet »hűtlen«, ha a bemutatott szereplő különbözik a szerzőtől.” (Lejeune 2003, 28. p.)

Tamás Mihály regényének esetében ilyen „hű” életrajzi fikcióról beszélhetünk. A fikció és valóság dominanciájának kérdése a vizsgált prózában azért fontos, mert növeli az alkotás visszakapcsolhatóságának lehetőségét a valósághoz, illetve felvet vele kapcsolatban egy újabb elméleti kérdést, mégpedig hogy kezelhető-e egy szépirodalmi alkotás kordokumentumként, segítve ezzel azon kutatók munkáját, akik egy-egy korszak rekonstruálására vállalkoznak? Roland Barthes szerint: „Még a legrealistább regényben sincs »realitása« a referensnek – elég elképzelni, micsoda felfordulást okozna, ha akár a legjózanabb elbeszélés leírásait szavukon fognánk, működési programokká fordítanánk le, és egyszerűen megpróbálnánk kivitelezni őket.” (Compagnon 2006, 124. p.)

Tény, hogy egy szépirodalmi narratíva esetében nem lehet letisztult realizmusról beszélni, hisz a fikció, ha másképp nem, de a valóságos tények szubjektív feldolgozásában, értelmezésében megjelenik. Épp ezért téves elképzelés lenne egy szépirodalmi alkotás (például történelmi témájú regény) minden mondatában tetten érni a valóságot, viszont ahogy azt tanulmányában Kisantal Tamás kifejti: az irodalmi szövegeket valamennyire lehetséges történeti módon elemezni, vagyis a történelemelméleti diskurzuson és metodológián belül van egy olyan közeg, ahol az irodalom és a historio­gráfia kapcsolatba lép, s a történeti elemzési módszerek szépirodalmi szövegekre is alkalmazhatóak. (Kisantal 2004, 99. p.) A történetelméleti diskurzusok keretében a történelmi narratíva irodalmi szövegszerűsége már régen foglalkoztatja a kutatókat. Hayden White szerint például egy történeti szöveg kezelhető irodalmi alkotásként, amennyiben igaz, valóságreferens kijelentései egy bizonyos formát kapnak. (White 1997, 97. p.) Felvetődik a kérdés, vajon egy megformált irodalmi szöveg kezelhető-e történeti szövegként, amennyiben egy bizonyos korszemlélet, referenciával rendelkező állítások megjelennek narratívájában?

Frank Ankersmit elmélete szerint a historiográfiai szövegek narratívája múltreferens állításokból áll, viszont ezek az állítások nem csupán tényközlések, kijelentéseik, állításaik többletjelentéssel bírnak, mivel a szerző (történész) a múlt értelmezése során saját szubjektív nézőpontját, az események sajátos értelmezését képtelen kizárni a szövegből. Ezzel párhuzamosan pedig a történeti jellegű irodalmi alkotásról szintén elmondható, hogy kijelentéseket tesz a múltról, ugyanakkor saját szubjektív nézőpontját beleépíti az általa létrehozott narratívába. (Ankersmit 2000, 117. p.)

Ankersmit gondolatmenete alapján Tamás Mihály regénye, amely Hayden White-i fogalommal élve „modern eseményt” (Kisantal 2004, 79. p.) dolgoz föl, kezelhető kordokumentumként, természetesen figyelembe véve a szubjektivitás és fikció jelenlétét. A történelemtudomány számára azonban érdekes adalékot nem a műben megjelenített történelmi események jelentenek, hisz ezek az események már ismertek a kutatók számára. Sokkal inkább az emberi viszonyulás, a társadalmi közhangulat, ami a regényben kitűnően körvonalazódik, egészítheti ki a korszak rekonstruálására vállalkozó munkákat.

 

Összegzés

Tanulmányomban a kárpátaljai magyar irodalom közvetlenül a trianoni döntést követő korszakának egyik fontos alkotását vetettem vizsgálat alá. Az értelmezés során narratológiai szempontokat is felvetettem, de célom nem merült ki a mű formai elemzésében, hanem azokat az identitásalakító tényezőket kívántam a regény részletei segítségével megvilágítani, amelyeknek hatása a kisebbségi társadalmakban határozottan kimutatható. Így a következő tényezőket vettem sorra: a határ megjelenéséhez való viszonyulás, az anyanyelvvel, többségi nyelvvel való kapcsolat, az átélt trauma feldolgozása és a szülőföldhöz való ragaszkodás jelensége.

Tamás Mihály regényét az eddigi elemzések során csak mint kisebbségi regényt vizsgálták, jelen tanulmány azonban felveti annak kérdését, hogy amennyiben kimutatható a főhős és a szerző azonossága, kezelhető-e önéletleírásként, illetve önéletleírás-töredékként az alkotás. Ennek jelentősége leginkább a mű referenciájának kérdésében kap fontos szerepet, illetve a regény olyan értelmezését teszi lehetővé, mely nem csupán az irodalomtudomány, hanem a történelemtudomány számára is hasznos információval szolgálhat.


 

Irodalom

Alabán Ferenc 2012. Sajátosságok és nemzeti identitás. Néhány vonás a határon túli magyar irodalomról. Irodalmi Szemle, 55. évf. 2. sz. 67–73. p.

Ankersmit, Frank Rudolf 2000. Hat tézis a narrativista történetfilozófiáról. In Thomka Beáta (vál. és szerk.): Narratívák 4. A történelem poétikája. Budapest, Kijárat Kiadó, 111–120. p.

Assmann, Jan: Kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 2004. 313.

Barsi Dénes 1937. Tamás Mihály: Két part közt fut a víz. Kelet Népe, 3. évf. 1. sz. 43–44. p.

Béládi Miklós 1982. Kisebbségi irodalom – nemzetiségi irodalom. In Béládi Miklós (szerk.): A magyar irodalom története. 1945–1975. IV. 9. p.

Compagnon, Antoine 2006. A világ. In uő: Az elmélet démona. Pozsony, Kalligram, 109–158. p.

Erikson, Erik H. 2002. Gyermekkor és társadalom. Budapest, Osiris Kiadó.

Fedinec Csilla 2002. A kárpátaljai magyarság történeti kronológiája 1918–1944. Galánta–Dunaszerdahely, Fórum Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó, 7–18. p.

Fedinec Csilla 2004. Ungvár és vonzáskörzete betagozódása a csehszlovák államba (1918–1928). Limes Tudományos szemle, 17. évf. 3. sz. 101–112. p.

Gál Éva 2011. Kisebbségi ideológiák és magatartásmodellek a határon túli magyar közösségekben I. Irodalmi Szemle, 54. évf. 3. sz. 33–40. p.

Hall, Stuart 1997. A kulturális identitásról. In Feischmidt Margit (szerk.): Multikulturalizmus. Budapest, Osiris–Láthatatlan Kollégium, 60–85. p.

Hall, Stuart–Gay, Paul du 1996. The question of cultural identity. London, SAGE Publications.

Haraszthy Gyula 1936. Szlovenszkói magyar írók. Budapesti szemle, 64. évf. 702. sz. 243–252. p.

Kisantal Tamás 2004. Az irodalmi alkotás, mint történelmi szöveg. Tiszatáj, 58. évf. 11. sz. 75–101. p.

Kovács Vilmos–Benedek András 1970. Magyar irodalom Kárpát-Ukrajnában. Tiszatáj, 10., 11. sz. 961–966., 1144–1150. p.

Lejeune, Philippe 2003. Az önéletírói paktum. In Z. Varga Zoltán: Önéletírás, élettörténet, napló. Válogatás Philippe Lejeune írásaiból. Budapest, L’Harmattan Kft., 17–46. p.

Mezey László Miklós 2011. Az első „nemzetiségi regény”. In Tamás Mihály: Két part között fut a víz. Pomáz, Kráter Könyvkiadó, 195–199. p.

Pataki Ferenc 1987. Identitás, személyiség, társadalom. Az identitáselmélet vitatott kérdései. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Pataki Ferenc 2011. Az önéletírás dramaturgiája. Az élettörténeti forgatókönyvek. In uő: Élettörténet és identitás. Budapest, Osiris Kiadó, 309–359. p.

Rády Elemér 1936. A szlovenszkói magyar írók szót kérnek. Új Élet, 5. évf. 2. sz. 51–54. p.

Simon Attila 2008. A Csehszlovákiához került felvidéki magyarok (1918-1921). In Bárdi Nándor–Fedinec Csilla–Szarka László (szerk.): Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, Gondolat Kiadó, 36–39. p.

Stachel, Peter 2007. Identitás. A kortárs társadalom- és kultúratudományok egy központi fogalmának genezise, inflálódása és problémái. Regio, 18. évf. 4. sz. 3–33. p.

Szvatkó Pál 1937. Szlovenszkói magyar irodalom. In Szlovenszkói magyar elbeszélők. Budapest, Franklin, 5–24. p.

Tamás Mihály 2011. Két part között fut a víz. Pomáz, Kráter Könyvkiadó.

Végh Balázs 1997. A kisebbségi irodalom elméleti kérdései. Korunk, 3. évf. 6. sz. 54–58. p.

Wellek, René 2006. Az irodalom és a társadalom. In Wellek, René–Warren, Austin: Az irodalom elmélete. Budapest, Osiris Kiadó, 94–110. p.

White, Hayden 1997. A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás. In uő: A történelem terhe. Budapest, Osiris–Gondolat, 68–102. p.

 

Közép-Európa szolgálatában (Kiss Gy. Csaba 70 éves)

Bár manapság egyre többen foglalkoznak Közép-Európa múltjával és az ott élő népek történetével, ez a növekedés paradox módon nem feltétlenül garantálja a megfelelő színvonalú munkák megjelenését. Ezek egy jó részénél ugyanis megfigyelhető az a sajnálatos jelenség, hogy szerzőik szinte kizárólag magyarul vagy jobb esetben angolul megjelent anyagokat használnak munkáik elkészítéséhez. Ez különösen akkor rendkívül zavaró, amikor egyik-másik írásban a régió valamelyik országának a múltjáról van szó, a szerző pedig nyelvtudás hiányában nem használja az adott állam vagy nép nyelvén született anyagokat. Velük szemben azonban, igaz, egyre kisebb számban létezik még a „régi vágású” kutatógárda, mely a térséget nem kényelmesen, a számítógép mellől ismerte meg, hanem az utazásai és emberi kapcsolatai során szerzett személyes élményein keresztül, miközben egy vagy több, általuk kutatott nép nyelvét is elsajátította. Ez utóbbi csoportba tartozik a térség, ezen belül pedig a lengyel, szlovák és horvát múlt kutatója, az irodalomtörténész Kiss Gy. Csaba is, aki idén tölti be 70. életévét.

Kiss Gy. Csaba 1945. április 2-án született Budapesten. Felsőfokú tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar–német szakán végezte 1963 és 1968 között, bár előtte a választása csaknem a francia nyelvre esett. Egyetemi évei alatt fedezte fel magának Lengyelországot és a lengyeleket egy véletlennek köszönhetően, majd ezt követően, immár tudatosan a szlovákokat, cseheket, horvátokat, hogy az ünnepelt szempontjából csak a legfontosabb „kutatási témá”-kat említsem. E népek felfedezése révén egy „új világ” nyílt meg előtte, Közép-Európa, ami egy életre szóló szellemi-politikai elkötelezettséget jelentett a számára.

Az egyetem vége felé és annak befejezését követően már tudatosan készült erre a feladatra. Éveken át viszont nem tudott kutatóként elhelyezkedni, így választott témáival csak „másodállás”-ban”, lényegében a szabad idejében tudott foglalkozni. 1974-ben sikerült váltania, így először kutatóként, majd az idő előrehaladtával egyetemi oktatóként, szerkesztőként, tudományszervezőként és a közélet dolgaira érzékeny politizáló értelmiségiként is bemutatkozott.

 

1. „Utak” Közép-Európa felé

1.1. A „lengyel út”

Lengyelországgal egy véletlennek köszönhetően került kapcsolatba egy nyári vakáció során 1964-ben. Ez nem volt egyedülálló, hiszen ő is ahhoz a fiatal nemzedékhez tartozott, mely a hatvanas évek elején kelt útra a kádári Magyarországról, hogy felfedezze a világot. Mivel akkoriban egy magyar átlagpolgár még nem kaphatott útlevelet Nyugat felé, így ezek a fiatalok a szocialista tábor bizonyos országai felé indultak. Bár a Szovjetunió, a különutas Albánia vagy a már Nyugatnak számító Jugoszlávia továbbra is megközelíthetetlen volt, de a többi öt államba, Lengyelországba, Csehszlovákiába, Bulgáriába, Romániába és az NDK-ba már szabadon lehetett beutazni. Bár akkoriban ezek az utak sokak számára csak az üdülésről, a helyi gasztronómiáról vagy esetleg csencselésről szóltak, nem egy fiatal felfedezte magának egy-egy ország vagy nép kultúráját is, ami egy életre való elkötelezettséget jelentett a számukra, mint például Csaba esetében is.

Lengyelország akkoriban a fiatalok számára az egyik legkedveltebb célpont volt. Ez nem volt véletlen, hiszen „a nyomott hangulatú, sivár Magyarországon a fiatal nemzedék légszomjtól szenvedett”, „a lengyelországi utazásban pedig a szabadság iránti vágy öltött testet.1 Gomułkáék ugyanis a hatvanas évek elején jóval több engedményt nyújtottak a lengyel társadalomnak, mint az 1956-os forradalmat követő megtorlás vége felé járó kádári Magyarország.

Csaba első, sorsfordító útjáról később így vallott: „Amikor 1964-ben megérkeztem a Kárpátok túlsó oldalára, egy új világ tárult föl előttem. Nem csak egy új nyelvvel találkozhattam, hanem a történelemmel is. Én az újat, a modernet kerestem, a szabadságot (hátha ott valamivel több van belőle, mint nálunk), és meglepődve tapasztaltam, a diákklubok, a jazz, az absztrakt festmények között lépte-nyomon ott van a történelem. Az emlékezet fontosságára kellett rádöbbennem. Ugyanis fölvilágosult buzgóságomban úgy gondoltam, a múlt kacatjait – nemzetet, hazát beleértve – a jövő felé igyekezve eldobhatjuk. Lengyelország szembesített a magyar történelemmel. A régebbivel – Krakkó számos emléke beszélt róla –, és a legközelebbivel is. Ott hallottam először, hogy a Varsói Fölkelés idején magyar katonák segítettek a lengyeleknek. És a felejtés országából jőve ámulva tapasztaltam, mennyire erősen él Lengyelországban a magyar 56 emléke.”2

Még ott kint, hallás után elkezdte a nyelvet is tanulni, amit hazatérését követően a budapesti Lengyel Intézetben folytatott Varsányi István keze alatt. Közben pedig újra és újra kiutazott, ahonnan könyvekkel megrakottan tért haza, nem pedig az akkor hazánkban jó áron eladható különféle termékekkel. Első, lengyel témájú feladatát Czine Mihály irodalomtörténeti szemináriumán kapta, ahol Jerzy Robert Nowak Új tendenciák a magyar irodalomban 1957–1966 című munkáját kellett bemutatnia.3

Az egyetem befejezését követően először a Pedagógiai Intézetnél kapott állást, majd a Köznevelés című folyóiratnál kapott munkát, de mindkét helyen lengyel témájú anyagokkal összefüggő dokumentációs munkát végzett. Bár ezalatt csak a szabad idejében tudott kutatni, ezt mégsem hagyta abba, és rövidesen megjelentek az első írásai is. Munkájának eredményeként hat év elteltével az Irodalomtudományi Intézetbe került, és már szervezetileg is integrálódhatott a magyar tudományos életbe.

Doktori disszertációját is lengyel témából, az akkoriban „burzsoá egzisztencialistá”-nak bélyegezett Witold Gombrowicz munkásságából szerette volna írni, ami egyfajta lázadás volt a részéről a korabeli irodalomtörténet-írás sematizmusa ellen. Hivatalos részről azonban ezt nem javasolták neki, így dolgozatában végül a két világháború közötti magyar és lengyel családregény párhuzamaival foglalkozott Sziklay László témavezetése mellett.

Az 1970-s években is sokszor járt hosszabb-rövidebb időre Lengyelországban, mely akkoriban a szabadságot, „a hazai szürkeség vágyott ellenpólusát” jelentette a számára.4 1978-as útja, amikor a Dialog című folyóirat vendégeként járt kint, ismét sorsfordítónak bizonyult a számára. Az év őszén választották pápává Krakkó püspökét, Karol Wojtylát, és ez a tény, valamint a rendkívül népszerű egyházfő híres jelszava, a „Ne féljetek” katartikus hatással volt a lengyelekre. A megváltozott ország varázsa Csabát sem hagyta érintetlenül, aki így vall erről az időszakról: „Azzal a meghatározott meggyőződéssel jöttem haza: fordul a világ. Ha nem is éppen holnap, vagy belátható időn belül, de a kommunizmus a történelem szemétdombjára kerül. Fölszabadító hatással volt rám ez a Lengyelország. (…) Ekkor tudatosult bennem, hogy az évek, évtizedek alatt mennyi áltatás szivárgott bele még a belső magánéletembe is.”5

Az 1980–81-es időket – amiket a híres lengyel író, Ryszard Kapuściński „a Kiegyenesített Gerincek, az Emelt Fők ünnépe”-nek nevezett – családi okok miatt itthonról követte nyomon. Mivel az akkori hivatalos tömegtájékoztatáson keresztül nem jutott hozzá a szükséges információkhoz, ezeket a nyugati hírcsatornák tudósításain, valamint lengyel és magyar barátai beszámolóin keresztül pótolta.

A Szolidaritás Lengyelországa rendkívül éles és lehangoló kontrasztban volt a kádári Magyarországgal szemben. A kinti események ugyanis messze nem gyakoroltak olyan hatást a korabeli magyar közvéleményre, mint 1956-ban. Ráadásul a hazai közvélemény el is hitte a kádári propagandagépezet hazugságait, a magyar átlagpolgárban pedig meglehetősen negatív vélemény alakult ki a sztrájkoló lengyelekről. Bár Csaba akkoriban szívós harcot folytatott ezen jelenségek ellen, küzdelme meglehetősen eredménytelennek bizonyult, mivel a tömegtájékoztatás hazugságait leleplező vagy a lengyelellenes megnyilvánulásokra adott válaszait egyszerűen nem közölték le. Akkor szerzett élményei hatására született meg a Lengyel napló című könyve is, melybe az egykori lengyel események hatására született hazai reakciókat, kormánypártiakat és ellenzékieket, valamint az ezekhez kapcsolódó személyes élményeit gyűjtötte össze.

 

1.2. A „szlovák út”

Az egyetem vége felé kezdett el szlovákul is tanulni, részben a prágai tavasz hatására. Ez a döntése a magyarországi szlavisztika szempontjából egy lényeges újdonságot jelentett. Addig ugyanis a szlovák–magyar kapcsolatok történetével foglalkozó embe­rek, mint például Pechány Adolf, Steier Lajos, Borsody István, Dobossy László, Szalatnai Rezső, Kovács Endre, Arató Endre vagy Sziklay László a legtöbbször a Felföld északi, szlovák többségű területeiről származtak vagy pedig a két világháború közötti Csehszlovákiában nőttek fel a magyar kisebbség tagjaként. Számukra a szlovák nyelv és kultúra ismerete nem egy tudatos döntés eredménye, hanem a születésüknek köszönhetően egyfajta „természetes állapot” volt.

Az évek során Csaba rendszeresen járt át Csehszlovákiába, ahol mind a magyar, mind a szlovák értelmiségiekkel és írókkal kapcsolatba került, írásaiban pedig gyakran reagált munkáikra. Ennek megfelelően, a magyar–szlovák közeledés elősegítése jegyé­ben 1981 márciusában meg akarták hívni Vladimír Mináčot a budapesti Kossuth Klubba, az író sok vitát kiváltó történelmi esszégyűjteményéről való vitaestre. A találkozót azonban a hatalom megakadályozta, az egyik bennfentestől pedig nemcsak Mináč, hanem Csaba is megkapta a nacionalizmus bélyegét.6

1991–92-ben a magyar szellemi és politikai életben többször is jelentkeztek olyan hangok, melyek a szlovák politikai útkeresést, majd az önálló állam megalakulását célzó törekvéseket „enyhe lenézéssel”, nemegyszer „civilizátori fölénnyel” kezelték.7 Csaba fellépett ezen megnyilatkozások ellen is, és pozitívan ítélte meg északi szomszédaink szándékát.

 

1.3. A „horvát út”

A horvát nyelvvel már érett fejjel ismerkedett meg. Itt is a szokásos utat járta be, először egyénileg tanulta, majd a zárai nyári egyetemen 1984-ben. Később több, a horvát–magyar kapcsolatok történetét tárgyaló kötet szerkesztője lett, az Adriáról pedig két antológiát is összeállított.

A délszláv háború időszaka hasonló „próbatétel”-t jelentett a számára, mint az 1980–81-es lengyel időszak. Amikor 1991-ben a horvátok egy népszavazáson döntő többséggel a Jugoszláviától való elszakadásra voksoltak, szerb részről fegyveres támadás volt a válasz, amit a világ passzívan szemlélt. A horvát önrendelkezést, majd honvédő háborút mind Magyarországon, mind Nyugaton, részben a második világháborús események hatására, részben az ismerethiányból fakadóan nemegyszer az usztasa jelzővel illették, az agresszor és az áldozat szerepe pedig összemosódott. Csaba az akkori horvátellenes megnyilvánulások ellen rendszeresen fellépett, és mind itthon, mind külföldön igyekezett tisztázni a félreértéseket.

1.4. A közép-európai térség

Csaba figyelme a lengyelek, majd a szlovákok után rövidesen maga a régió, Közép-Európa felé fordult. Ez a sokat emlegetett terület a német és orosz birodalom közötti, kis- és közepes népek által lakott térséget jelenti a számára.

Közép-Európa irányába három dolog is ösztönözte. Egyrészt úgy látta, hogy „a magyar irodalom természetét, igazi természetét a hasonló hátterű szomszédos irodalmakkal összevetve ismerhetjük meg igazán. Ebben a tájékozódásban 1967-1968 óta Németh László volt a mesterem. Egyszer s mindenkorra meggyőzött arról, hogy meg kell ismernünk a szomszédság irodalmát”. Másrészt „érdemes volt átfigyelni a szomszédba, mivel Varsótól Belgrádig számos olyan mű született – és jelent meg viszonylag hamar magyarul –, amelyek tágíthatták itthon a láthatárt. Nem egy újító ösztönzés érkezett szellemi életünkbe ezekből a közép-európai kultúrákból, bátor műfaji kísérletek példái vagy a történelmi közelmúlt kendőzetlen bemutatása. Vagyis olyan törekvések, amelyek idehaza még többé-kevésbé (inkább többé) tabunak számítottak”.8 Harmadszor pedig Közép-Európa gondolata akkoriban a kétpólusú, Kelet-Nyugat szembenállás alapján kettéosztott világ elutasítását is jelentette. Ez a gondolat ugyanis az egységes, szovjet vezetésű Kelet-Európán belül meghatározott egy olyan, számottevően különböző területet, mely politikai és szellemi tradíciói alapján sokkal inkább a nyugati világhoz volt köthető, mint a keletihez.

A Közép-Európa gondolat felbukkanását a nemzetközi tudományos és szellemi életben Milan Kundera, a Párizsban élő cseh író híres esszéje idézte elő 1984-ben. Hazánkban ez az idea azonban már egy évtizeddel korábban megjelent az Ilia Mihály, majd Vörös László szerkesztette Tiszatáj című folyóirat hasábjain. A lap szellemiségéről Csaba így vallott még az 1980-as években, egy álnéven megjelent írásában: a folyóirat egyszerre jelentette „a magyar irodalom néhány XX. századi klasszikusának (elsősorban Németh László és Illyés Gyula) szellemiségét, társadalmi elkötelezettségét, további kapcsolatkeresését a szomszédos népek felé az elzárkózás és a nacionalizmus ellenében, és élő kapcsolatokat a magyar nyelvű irodalmak között. A Tiszatáj akkor hirdetett meg egy sajátos Közép-Európa programot, amikor híre sem volt Milan Kundera nevezetes cikkének (L’ Europe kidnappée). Rendszeresen megjelentek itt a hetvenes évek elejétől összeállítások ezekből az irodalmakból (lengyel, cseh, szlovák, jugoszláv, román, bolgár) – egy külön rovatban »Most-punte-híd« cím alatt (a híd szó szlávul, románul és magyarul). Abban a meggyőződésben, hogy a régió népei közötti antagonizmusok fölött létezik valami közös érdek, hogy ezek a sem nem egészen nyugat-, sem egészen kelet-európai népek képesek kilábolni a nem egy tekintetben máig élő nacionalizmusból és megtalálják az együttműködés lehetőségeit”.9

Az ezredfordulót követően Közép-Európa gondolata, annak politikai tartalmát és jelentőségét teljesen elveszítve egy „meghaladott” fogalommá vált, amiről egyre kevesebb szó esett. Csaba szerencsére ezt nem így érezte, így írásaiban és az előadásain továbbra is következetesen képviselte ezt a gondolatot, akár a régió múltjáról, akár a jelenéről volt szó, a dolgokat pedig távlatosan ítélte meg, nem pedig a napi politikai szempontok alapján.

 

2. Közép-Európa jegyében

2.1. A tudomány embere

Csaba kutatásait nem egy elefántcsonttoronyba zárkózott tudósemberként végezte, hanem közvetítő szándékával, részben hogy a térség értékeit bemutassa a magyar szellemi életnek, részben hogy a kölcsönös egymásrautaltság és megismerés érzetét erősítse. Kutatásai, „a térben és időben tett kalandozások – legyen szó politikáról, irodalomról, művelődésről – újra és újra ugyanazon kérdések körül forognak: van-e az európai kultúrának közép-európai változata, miképpen oldhatók meg a nemzet és modernizáció problémái, mi segítheti elő térségünkben a kölcsönös megértést”.10

Munkássága alapján rendkívül nehéz lenne egy konkrét tudományághoz besorolni, hiszen több, egymással érintőleges területen is tevékenykedett. Írásaiban legtöbbször az irodalomtörténet és a történettudomány határán mozog, bár a kiindulási pontot alapvetően az előbbi jelenti a számára. Nagydoktori és habilitációs munkáinak bírálói között például egyaránt voltak történészek és irodalmárok. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen a Történeti Intézethez tartozó művelődéstörténeti, míg más egyetemeken az irodalom vagy a hungarisztika tanszékeken tanított. Aktív tagja a szlovák és lengyel történész vegyesbizottságoknak, de a Magyar Írószövetségnek is, miközben több antológiát is összeállított. Írásaiban a lengyel–, a szlovák– és a horvát–magyar kapcsolattörténet mellett e népek irodalmával, kollektív emlékezetével, himnuszaival és a közép-európai régió múltjával foglalkozott. A szomszéd népek mellett is sokat tett azért is, hogy a határon túli magyar sokáig mellőzött ügye ismét polgárjogot kapjon a magyar szellemi és tudományos életben. 1995 óta több hazai és külföldi egyetemen (ELTE, Miskolc, Berlin, Zágráb, Varsó, Nyitra, Prága) vezette be a térség történetébe az ifjabb nemzedék képviselőit.

Az 1990-es évek elején tudományszervezőként is megmutatkozott. A Teleki László Alapítvány égisze alatt működő Közép-Európa Intézet első vezetője volt, az általa vezetett intézményben pedig a térség interdiszciplináris jellegű kutatása folyt.

 

2.2. Az ellenzéki értelmiségi

Az 1970-es évek Magyarországán az ellenzékiség különböző formái az irodalom és a humán tudományok területén jelentek meg. Ez Csaba esetében is így történt, tevékenysége színtereit pedig a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete, a Magyar Írószövetség, valamint a Nagyvilág, a Mozgó Világ és a Tiszatáj című folyóiratok jelentették.

Az ellenzékiség egyik fajtája például az volt, hogy a rendszer szempontjából rázós kérdésekből készítettek tematikus összeállításokat vagy pedig publikálási tilalom alatt álló szerzőktől kértek írásokat. A Nagyvilág című lapban például olyan, hazájukban indexen lévő lengyel szerzők művei szerepeltek, mint Witold Gombrowicz vagy Czesław Miłosz. Egy-egy ilyen szám megjelenését persze kemény harcok előzték meg lapon belül, a túlzott szerkesztői engedékenységnek pedig komoly következményei lehettek. A Mozgó Világ 1981-es március–áprilisi, már megjelent számát például visszavonták és bezúzták, később pedig magát a lapot is betiltották, de erre a sorsra jutott a Tiszatáj is.

Az akkori viszonyok között nem számított legálisnak az a kiadvány sem, amit a neves lengyel történész, Wacław Felczak 70. születésnapjára adtak ki 1986-ban. Ez ugyan az Irodalomtudományi Intézet égisze alatt készült, de a szerzők kiválasztásánál már nem kérték ki az intézmény vezetőségének az engedélyét, s abban több ellenzéki, így az akkor indexen lévő Csoóri Sándor írása is szerepelt.

Politizáló értelmiségiként ott volt a magyarországi rendszerváltás első vonalában is, szellemi téren aktív szerepet vállalva a Kádár-rendszer lebontásában. Ennek kapcsán három fontos eseményben is tevékeny részt vállalt, az 1986-os Tiszatáj-ügyben, a Magyar Írószövetség 1986-os „lázadás”-ában, valamint az első demokratikus tömegszervezet, Magyar Demokrata Fórum létrehozásában.

1986 nyarán betiltották a Tiszatáj című folyóiratot. Nagy Gáspárék kezdeményezésére válaszul aláírásgyűjtés indult a Bethlen Gábor Alapítvány égisze alatt a lap újraindítása érdekében. Az MSZMP Központi Bizottságához és a Minisztertanácshoz intézett petíciót a 114 író, művész és értelmiségi között Csaba is aláírta 1986 novemberében.

Ebben a légkörben került sor a Magyar Írószövetség közgyűlésére 1986. november 29–30-án, Budapesten, ahol a mérleg a lázadók javára billent. A felszólalók nagy része ugyanis kemény kritikában részesítette az aczéli kultúrpolitikát, és sokan foglalkoztak a Tiszatáj ügyével is. Ezt követően elhangzott a legfelsőbb párt- és állami vezetőkhöz intézett ominózus petíció is, amit éppen Kiss Gy. Csaba olvasott fel. A szervezet vezetőségét újraválasztották, de a frissen megalakult testületbe nem kerültek be párttag vagy a hatalommal együttműködő írók. Válaszul az államhatalom részéről több kísérlet is volt, hogy az írószövetséget ellehetetleníthessék, felmerült a szervezet feloszlatásának lehetősége is, de egy ilyen drasztikus lépést az akkori nemzetközi helyzetben már nem mertek megtenni.

Mivel a cenzúra miatt nem tudott beszámolni ezekről az eseményekről Magyar­országon, ezért írásait nemegyszer külföldi lapokhoz volt kénytelen elküldeni. Cikkei így a Bécsi Naplóban, a Párizsi Magyar Füzetekben és az akkor már függetlennek számító lengyel Tygodnik Powszechnyben jelentek meg név nélkül, vagy Martonvásári, Varga Dávid és Szabadfalvy Árpád álnevek alatt.

Részt vett az 1980-as évek első magyar, legálisan működő mozgalma, a Magyar Demokrata Fórum létrehozásában is, ami az első lépést jelentette a többpártrendszer felé vezető úton. Maga a szervezet 1987 szeptemberében alakult, Lakitelken. Csaba, író barátai révén a találkozó egyik szervezője és résztvevője volt, felszólalásában pedig a lengyel átmenet megszívlelendő tanulságaira hívta fel a figyelmet. Később az ideiglenes elnökség tagja és a szervezet első szóvivője lett.

1990 nyarán a Magyar Demokrata Fórum alelnökévé választották, de több politizáló értelmiségihez hasonlóan rövidesen ő is komoly dilemma elé került. A választási győzelmet követően ugyanis dönteni kellett arról, hogy politikai, esetleg diplomáciai pályára lép, vagy visszatér eredeti hivatásához. Ő a jól fizető kormányzati és/vagy (párt)politikai tisztségeket elhárítva az utóbbi mellett döntött és visszavedlett értelmiségivé, akit ugyan „a sors megmártott a politikában, de önszántából kilépett belőle”. Saját szavaival élve, „azóta a politikának megfigyelője, nem pedig szereplője vagyok.”11 Ugyanakkor a térség szakértőjeként és politizáló értelmiségiként az 1990-es évek első felében sokszor adott hangot véleményének publicisztikáiban, de mindig távlatosan ítélte meg a dolgokat, sohasem napi politikai szempontok alapján.

* * *

Ha végigtekintünk ezen a hét évtizeden, akkor egy eredményekben gazdag tudósi pálya képe bontakozik ki előttünk, egy sokszínű ember további folytatásra váró életműve. Mindezek reményében, az Isten éltessen soká, Csaba!

 

3. 70 év évszámokban

  1. április 2. Budapesten született (szülők: Kiss György, Velics Vilma)

1959–1963 József Attila Gimnázium, Budapest

1963–1968 Eötvös Loránd Tudományegyetem, német–magyar szak

1968–1971 Felsőoktatási Pedagógiai Kutatóközpont – tudományos gyakornok

1971–1974 Köznevelés című folyóirat – újságíró

1974–1977 Magyar Tudományos Akadémia, Irodalomtudományi Intézet – aspiráns

1974–1980 Nagyvilág című folyóirat – rovatvezető

1977–1981 Kelet-Európai Irodalmak Kutatócsoportja – tudományos munkatárs

1981–1986 Magyar Tudományos Akadémia, Irodalomtudományi Intézet – tudományos munkatárs

  1. kandidátusi cím megszerzése – a mű címe: A két világháború közötti lengyel és magyar regény néhány tipológiai összefüggése. Analógiák és eltérések a családregény történetében. Témavezető: Sziklay László

1986–1992 Magyarságkutató Intézet – tudományos főmunkatárs

1988–1992 Hitel című folyóirat – munkatárs

1988–1991 Magyarságkutatás című évkönyv – szerkesztő

1992–1995 Teleki László Alapítvány, Közép-Európa Intézet – igazgató

1994–1998 Miskolci Egyetem – docens

1995–2010 Eötvös Loránd Tudományegyetem, Művelődéstörténeti Tanszék –docens

1995 – Magyar Írószövetség elnökségi tagja

  1. Kodály Zoltán-díj

1999 Humboldt Egyetem, Berlin – vendégtanár

1999–2003 Széchenyi Professzori Ösztöndíj

1999–2004 Zágrábi Egyetem – vendégtanár

2005–2006 Konstantin Filozófus Egyetem, Nyitra – vendégtanár

  1. habilitáció – a mű címe: A modern nemzet irodalmi reprezentációja Közép-Európában

2007–2010 Károly Egyetem, Prága – vendégtanár

  1. József Attila-díj
  2. nagydoktori fokozat – a mű címe: Egy nemzeti jelkép történetéhez. (Kelet-Közép-Európa himnuszai)
  3. Varsói Egyetem, Hungarológiai tanszék – vendégtanár
  4. Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje

 

4. Válogatott bibliográfia

4.1. Önálló kötetek

A két világháború közötti lengyel és magyar regény néhány tipológiai összefüggése. Analógiák és eltérések a családregény történetében. Bp., Magyar Tudományos Akadémia. Sokszorosító, 1985, 10 p. (Kandidátusi értekezés tézisei)

Közép-Európa, nemzetek, kisebbségek. Esszék, tanulmányok és cikkek. Bp., Pesti Szalon, 1993, 326 p.

Magyarország itt marad. Pozsony, Kalligram, 1993, 223 p. (Dominó könyvek)

Nálunk és szomszéd nemzeteknél. Irodalmi tanulmányok és esszék. Pécs, Jelenkor, 1994, 220 [10] p. (Kiseurópa sorozat)

Europa Centrală, naţiuni, minorităţi. Studii, eseuri, articole. Bucureşti, [Bp.], Kriterion, Pesti Szalon, 1997, 192 p.

Lengyel napló. Miskolc, Felsőmagyarország, 1997, 224 p.

A szabadság kísértése. Politikai lecke-szövegek. Bp., Széphalom, 1999, 272 p.

Nyugaton innen – Keleten túl. Művelődéstörténeti esszék és tanulmányok. Miskolc, Felsőmagyarország, 2000, 229 p.

A haza, mint kert. Bp., Nap, 2005, 227 p. (Magyar esszék)

Dziennik polski (1980–1982). Poznań, Instytut Lingwistyki. Filologia Węgierska Uniwersytetu im. Adama Mickiewicza, 2000, 188 [1] p. (Bibliotheca Hungarica 2.)

Ariadné, avagy a bolyongások könyve. Bp., Ráció, 2007, 231 p. (Változó Európa 3.)

Lekcja Europy Środkowej. Eseje i szkice. Kraków, Międzynarodowe Centrum Kultury, 2009, 318 p. (Biblioteka Europy Środka)

A morva himnusz. Bp., Ráció, 2009, 188 p. (Változó Európa 4.)

Hol vagy, hazám? Kelet-Közép-Európa himnuszai. Egy nemzeti jelkép történetéhez. Bp., Nap, 2011, 245 p. (Magyar esszék)

Nemzetek és előítéletek. Esszék, tanulmányok az Adriától a Balti-tengerig. Bp., Nap, 2013, 227 p. (Magyar esszék)

Understanding Central Europe: nations and stereotypes. Essays from the Adriatic to Baltic Sea. Bp., Sun, 2013, 191 p. (Hungarian essays)

Budimpešta – Zagreb. S povratnom kartom. Zagreb, Srednja Europa, 2014, 222 p.

 

4.2. Válogatott és szerkesztett kötetek

Kiss Gy. Csaba, Varga Csaba (vál., szerk.): Keleti Golf-áram. Irodalmi útirajzok. Bp., Kozmosz Könyvek, 1976, 288 p., [8] t.

Bába Iván, Kiss Gy. Csaba, Wlachovský, Karol (vál., szerk.): Ballada a kút vizéről. Mai szlovák elbeszélők. [Bp.], Európa, 1983, 275 p. (Modern könyvtár 469.)

Hašek, Jaroslav: Lőcsei közjáték. Miskolc, Felsőmagyarország, 2001, 189 p. (Felföldi kincsestár 7.)

Mikszáth Kálmán: Isten hóna alatt. Wlachovský, Karol, Kiss Gy. Csaba (vál., szerk.). Miskolc, Felsőmagyarország, 2003, 199 p. (Felföldi kincsestár 8.)

Magyar írók az Adrián. Antológia. [Bp.], Palatinus, 2007, 370 p.

Mikszáth Kálmán: Tvrdé kotrby. Wlachovský, Karol, Kiss Gy. Csaba (vál., szerk.). Bratislava, Marenčin, 2007, 190 [2] p.

Mikszáth Kálmán: Fešáci. Wlachovský, Karol, Kiss Gy. Csaba (vál., szerk.). Bratislava, Marenčin, 2008, 295 p.

Tam na Północy. Węgierska pamięć polskiego Września. Warszawa, Most, 2009, 208 p.

„Ott Északon…” Magyarok a lengyel szeptemberről. Bp., Széphalom, 2009, 189 p.

Adriai képek. Magyar útirajzok. Antológia. [Bp.], Palatinus, 2008, 434 p.

Mikszáth Kálmán: Slovenskí rodáci. Wlachovský, Karol, Kiss Gy. Csaba (vál., szerk.). Bratislava, Marenčin, 2010, 268 [4] p.

 

4.3. Szerkesztett kötetek

Kiss Gy. Csaba, Pabiniak, Henryk (szerk.): Polsko-węgierskie stosunki kulturalne. 1948-1978. A magyar–lengyel kulturális kapcsolatok. 1948–1978. [Bp.], Tankönyvkiadó, 1980, 129 p.

Kiss Gy. Csaba, Kovács István (szerk.): Hungaro – Polonica. Tanulmányok a magyar–lengyel történelmi és irodalmi kapcsolatok köréből. Emlékkönyv Wacław Felczak 70. születésnapjára. Bp., MTA Irodalomtudományi Intézet, 1986, 245 p.

Cetnarowicz, Antoni, Kiss Gy. Csaba, Kovács István (szerk.): Węgry – Polska w Europie Środkowej. Historia – literatura. Księga pamiątkowa ku czci profesora Wacława Felczaka. Kraków, Profesjonalna Szkoła Biznesu, 1997, 323 p. [1] t.

Kiss Gy. Csaba, Konrad Sutarski (szerk.): Lengyel nyár, magyar ősz. Lengyel–magyar szolidaritás 1956–1990 között. Bp., Országos Lengyel Kisebbségi Önkormányzat, Argumentum, 1997, 181 p.

Fiume és a magyar kultúra. Művelődéstörténeti tanulmányok. Bp., ELTE Művelődés­történeti Tanszék, Kortárs, 2004, 196 p. (Az ELTE Művelődéstörténeti Tanszék kiadványai 3.)

Kiss Gy. Csaba, Simonyi Zoltán (szerk.): „…egyenesen szembenézni a sorssal…” Magyar írók Zbigniew Herbertről. Bp., Széphalom, 2008, 158 p.

Kiss Gy. Csaba, Pápay György (szerk.): Közép-Európa jegyében. Írószövetségek a demokráciáért és a nemzeti függetlenségért. Bp., Magyar Írószövetség Arany János Alapítványa, Kortárs, 2011, 205 p. (Tanácskozások az Írószövetségben)

 

4.4. Kötetben megjelent írások

Hviezdoslav dala a vérről. Hviezdoslavova pieseň o krvi. In Hviezdoslav, Pavol, Országh: Véres szonettek. Krvavé sonety. Bp., Bratislava, Európa, Tatran, 1978, 71–81., 82–92. p.

Nemzetiségi olvasótáborok. In Bánlaky Pál, Kamarás István, Varga Csaba (szerk.): Olvasótábor. Egy magyar közművelődési kísérlet. Bp., Tankönyvkiadó, 1979, 54–57. p.

Liberális pánszlávizmus? Néhány szempont Ján Palárik „O vzájomnosti slovanskej” című írásának értékeléséhez. In Gyivicsán Anna (szerk.): Tanulmányok a kelet-európai irodalmak és nyelvek köréből. Dobossy László 70. születésnapjára. Bp., ELTE Szláv Filológiai Tanszék, 1980, 251–259. p.

Németh László kelet-európai érdeklődésének első szakasza: a Tanú-évek Közép-Európa képe. In Németh László életműve. A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi és az Újvidéki Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete közös tanácskozása. Budapest, 1981. november 26–27. Bp., Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézet, 1982, 42–48. p.

Nemzetiségi identitás a legújabb magyarországi szlovák irodalomban. In Eperjessy Ernő – Krupa András (szerk.): A II. békéscsabai Nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia előadásai 1980. szeptember 30. – október 2. Bp., Művelődési Minisztérium Nemzetiségi Önálló Osztálya, 1981, 2. köt. 385–393. p.

Sziklay László „polonicái”. Kelet-európai századok. In Fried István (szerk): Tanulmányok Gál István Apollo folyóiratának és Sziklai László tudományos pályájának ötvenedik évfordulójára. Bp., József Attila Tudományegyetem, Magyar Iparművészeti Főiskola, 1984, 6–9. p. (Studium)

Cultural relations between Hungarians, Czechs and Slovaks. In Kurucz Gyula (szerk.): Hungaria litterata, Europae filia. Bp., Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése, 1985, 103–108. p.

„Tejtestvérek”. Németh László Kelet-Európa-felfogásának néhány összetevője 1945 előtt. In Szegedy-Maszák Mihály (szerk.): A mindentudás igézete. Tanulmányok Németh Lászlóról. Bp., Magvető, 1985, 102–118. p. (JAK füzetek 17.)

Térviszonyok és értékek. Ladislav Ballek: A segéd. In Filadelfi Mihály (szerk.): Néhány szó a szavakról. Tanulmányok a mai szlovák irodalom 1970–1985 című konferencia anyagából. Békéscsaba, Új Aurora Szerkesztőség, 1987, 45–53. p. (Új Aurora füzetek)

Über einige Aspekte des Generationenromans in den slawischen und nichtslawischen Literaturen von Ostmitteleuropa. In Király Péter, Hollós Attila (szerk.): Hungaro – Slavica 1988. X internationaler Slavistenkongress. Sofia, 14-22. September 1988. X. meждyнapoдный cъeзд cлaвистов София, 14-22 сентября 1988 г. Bp., Akadémiai, 1988, 103–112. p.

A polgárosodás néhány kérdése a családregények tükrében. In Erdmann Gyula (szerk.): Kutatás, módszertan. Konferencia. Gyula, 1987. augusztus 26–28. Gyula Békés Megyei Levéltár, 1989, 167–173. p. (Rendi társadalom – polgári társadalom 2.)

Central European writers about Central Europe. In Schöpflin, George, Wood, Nancy (szerk.): In search of Central Europe. Cambridge, Polity, 1989, XI., 221. 125–136. p.

A kelet-közép-európai nemzetfogalom és Németh László. In Grezsa Ferenc (szerk.): A gondolkodó Németh László. Konferencia Hódmezővásárhelyen 1990. április 28-án. [Hódmezővásárhely], Németh László Társaság, Petőfi Művelődési Központ, [1990], 34–38. (Juss füzetek 1.)

A Respublika vagy Lengyelország. In Hermann Péter (szerk.): Lengyelország újra Európa térképén. Bp., Lengyel Tájékoztató és Kulturális Központ, Magyar–Lengyel Baráti Kör, [1990], 93–97. p.

A nemzetfogalom néhány antinómiája Kelet-Közép-Európában. In Réz Pál (szerk.): Bibó-emlékkönyv. Bp., Bern, Századvég, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1991, 1. köt. 111–116. p.

Vázlat a magyar–szlovák szellemi kapcsolatokról (Nyelv, ami elválaszt). In Alexa Károly, Szörényi László (szerk.): In „Tagjai vagyunk egymásnak”. A Tarzuszi szavaival köszöntik a hetvenéves Mészöly Miklóst barátai. Bp., Szépirodalmi, Európa Alapítvány, [1992], 380–384. p.

A családi tér kelet-közép-európai regényekben századunk első négy évtizedében. In Balogh Magdolna, Berkes Tamás, Krasztev Péter (szerk.): Áttűnések. A századforduló irodalma Közép- és Kelet-Európában. Bp., Balassi, 1992, 59–73. p. (Res publica nostra 2.)

Národnostné menšiny v strednej Európe – definície a typológie. In Plichtová, Jana (szerk.): Minority v politike. Bratislavské sympózium II konané 13.-16. novembra 1991 pod záštitou Václava Havla prezidenta ČSFR. Kultúrne a jazykové práva. Bratislava, Česko-slovenský výbor Európskej kultúrnej nadácie, 1992, 61–65. p.

Nedorozumenie a naše komplexy. In Zelenák, Peter (szerk.): Slovensko – maďarské vzťahy v 20. storoči. Bratislava, Historický ústav Slovenskej akadémie vied, 1992, 59–63. p.

Stanisław Vincenz életének tájai. In Vincenz, Stanisław: Tájak – történelemmel. Pécs, Jelenkor, [1994], 259–266. p. (Kiseurópa sorozat)

Nationalismus und Kommunismus in Mitteleuropa. Kurucz Gyula (szerk.): Nationalismus – Identität – Europäertum. Wortmeldungen aus acht Ländern. Berlin, Edition q., 1994, 25–34. p.

A területi autonómia jegyében. A szlovák nemzeti terület elhatárolásának döntő szakasza. In Molnár Imre (szerk.): Szlovákok az európai történelemben. Tanulmányok. Bp., Közép-Európa Intézet, Teleki László Alapítvány, 1994, 43–49. p.

In a two-way mirror: Hungarians and Slovaks. In Walas, Teresa (szerk.): Stereotypes and nations. Cracow, International Cultural Centre, 1995, 55–60. p.

Borders and nations in Central Europe. In Éger György, Langer, Josef (szerk.): Border, region and ethnicity in Central Europe. Results of an international comparative research. Klagenfurt, Norea, 1996, 7–11. p.

Was ist der Ungar? In Altermatt, Urs (szerk.): Nation, Ethnizität und Staat in Mitteleuropa. Wien, Köln, Weimar, Böhlau, 1996, 124–130. p. (Buchreihe des Institutes für den Donauraum und Mitteleuropa 4.)

Szlováknak lenni. In Chmel, Rudolf (szerk.): A szlovákkérdés a XX. században. Pozsony, Kalligram, 1996, 595–601. p. (Visegrád könyvek)

Ungarn. In Heuberger, Valeria, Suppan, Arnold, Vyslonzil, Elisabeth (szerk.): Brennpunkt Osteuropa. Minderheiten im Kreuzfeuer des Nationalismus. Wien, München, Verlag für Geschichte und Politik, Oldenbourg, 1996, 257–275 p. (Schriftenreihe des Österreichischen Ost- und Südosteuropa-Instituts 24.)

Adalékok Felső-Magyarország irodalmi mítoszához. In Mészáros András (szerk.): Eszmetörténeti és irodalomtörténeti hagyományok. Pozsony, Kalligram, 1997, 13–16. p. (Dialógus könyvek)

Dwie wizje duchowej ojczyzny w Europe Środkowej Stanisław Vincenz i László Németh. In Wyrozumski, Jerzy (szerk.): Polska i Węgry w kulturze i cywilizacji europejskiej. Kraków, MCK, 1997, 259–267. p. (Nauka 7.)

Mikszáth Kálmán és a szlovákok. In Kovács Anna (szerk.): A magyar polgárosodás kérdései – élet a századfordulón. Balassagyarmat, 1997. május 28–30. [Salgótarján], Nógrád Megyei Múzeumok Igazgatósága, [1997], 130–134. p. (Discussiones Neogradienses 7.)

Adalékok a haza irodalmi szimbolikájához. In Berkes Tamás (szerk.): Bohemia et Hungaria. Tanulmányok a cseh-magyar irodalmi kapcsolatok köréből. Bp., Osiris, 1998, 49–54. p.

A tájhaza fölfedezése. In Speer, Georg Daniel: Magyar Simplicissimus. Miskolc, Felsőmagyarország, 1998, 5–7. p. (Felsőmagyarországi Minerva 1.)

Pešť a Budín ako duchovné strediská Slovákov. Pest-Buda mint szlovák szellemi központ. In Hrivnák, Michal (szerk.): Kultúrne dedičstvo budapeštianskych Slovákov. Zborník materiálov vedeckej konferencie s medzinárodnou účasťou v Budapešti v roku 1997. Bp., Etnikum, 1998, 25–30., 138–144. p.

A Felföld polgári Atlantisza. In Szlovenszkói városképek. Kassa, Érsekújvár, Eperjes, Losonc, Lőcse. Miskolc, Felsőmagyarország, 1999, 171–176. p. (Felsőmagyarországi Minerva 4.)

Central European myths of conquest. In Cholnoky Győző (szerk.): Minorities research. A collection of studies by Hungarian authors. Bp., Lucidus, 1999, 40–46. p.

Kálmán Mikszáth und der Mythos von Oberungarn. In Behring, Eva, Richter, Ludwig, Schwarz, Wolfgang F. (szerk.): Geschichtliche Mythen in den Literaturen und Kulturen Ostmittel- und Südosteuropas. Stuttgart, Steiner, 1999, 337–345. p. (Forschungen zur Geschichte und Kultur des östlichen Mitteleuropa 6.)

A Kárpátok felől… A lengyel és a szlovák magyarságkép változásai a 20. században. In Pataki Ferenc (szerk.): Magyarságkép és történeti változásai. Budapest, MTA, 1999, 71–79. p.

„Nincs jobb bor a magyar bornál” (néhány lap a tokaji bor lengyel hírének történetéből). In Sturm László (szerk.): Tokaj a világirodalomban. Tanulmányok & művek. Miskolc, Felsőmagyarország, 2000, 11–18. p.

Ján Kollár és Tokaj. In Sturm László (szerk.): Tokaj a világirodalomban. Tanulmányok & művek. Miskolc, Felsőmagyarország, 2000, 87–93. p.

Karcsiról – két tételben. In Wlachovský, Karol: Köztes szerepben. Párbeszéd a magyar és szlovák irodalommal – közös dolgainkról. Bp., Ister, 2001, 268–276. p.

Hungary and its neighbours. In Purchla, Jacek (szerk.): From the world of borders to the world of horizons. Cracow, International Cultural Centre, 2001, 56–69. p.

Places of common memory. In Purchla, Jacek (szerk.): Central Europe a new dimension of heritage. International conference 1-2 June 2001. Cracow, International Cultural Centre, 2003, 56–69. p.

Fogadó a Krakkói kalaphoz. Lengyel motívumok és hangulatok Krúdy Gyula elbeszéléseiben. In Kovács István, Petneki Áron (szerk.): Bámulám a Visztulát… Krakkó a magyar művelődés történetében. Bp., Balassi, 2003, 183–189. p.

Zygmunt Krasiński Istentelen színjátéka. In Krasiński, Zygmunt: Pokoli színjáték. Drámai költemény négy részben. Debrecen, Csokonai, 2004, 94–96. p. (Szabó Lőrinc kiadatlan drámafordításai 3.)

Dodaci uz nacionalnu zemljopisnu simboliku. In Kruhek, Milan (szerk.): Hrvatsko-mađarski odnosi, 1102.-1918. Zbornik radova. Zagreb, Hrvatski institut za povijest, 2004, 235–238. p. (Biblioteka Hrvatska povijesnica. Posebna izdanja)

Kelet és Nyugat között. In Sallai Éva (szerk.): Remények és aggodalmak az Európai Unió kapujában. Nemzetközi szimpózium Budapesten, 2003. október 30. Bp., Természet- és Társadalombarát Fejlődésért Közalapítvány Kölcsey Intézete, 2005, 111–122. p. (Kölcsey füzetek 12.)

Fiumei képek Kánya Emília idejéből. In Steinert Ágota (szerk.): Évek és színek. Tanulmányok Fábri Anna tiszteletére hatvanadik születésnapja alkalmából. Bp., Kortárs, 2005, 177–181. p.

Nemzeti identitás – vallási identitás a közép-európai nemzeti himnuszokban. In Dávid Gyula, Veress Zoltán (szerk.): Kik vagyunk és miért. Írások az identitásról. Stockholm, EKE, 2008, 187–196. p. (Határtalan hazában 6.)

Történelmi és nemzeti héroszok a közép-európai himnuszokban. In Papp Endre (szerk.): A visszaszerzés reménye. Húszéves a Hitel. Antológia. [Bp.], A Hitelért Alapítvány, 2008, 487–492. p.

Nemzeti szimbólumok és alternatívák a közép-európai alkotmányokban. In ifj. Bertényi Iván, Géra Eleonóra, Richly Gábor (szerk.): „Taníts minket úgy számlálni napjainkat…” Tanulmányok a 70 éves Kósa László tiszteletére. Bp., ELTE, 2012, 271–277. p.

Felföldi forgácsok. In Heggyel az ég egybemosódik. Ünnepi kötet Korzenszky Richárd 70. születésnapjára. Tihany, Tihanyi Szent Gergely Alapítvány, 2011, 551–555. p.

 

4.5. Folyóiratban megjelent írások

Kiss Gy. Csaba, Kovács István: A közeledés útjain (Lengyel tanulmány a magyar irodalomról). Jelenkor, 13. (1970) 7. sz. 496–500. p.

Hopp Lajos: A lengyel–magyar hagyományok újjászületése. Irodalomtörténeti közlemények, 77. (1973) 4. sz. 488–489. p.

Pamiętnik Slowiński. Helikon, 19. (1973) 4. sz. 618–619. p.

Dobossy László: A közép-európai ember. Irodalomtörténeti közlemények, 77. (1973) 6. sz. 776–777. p.

Nemzetiségi lét – nemzetiségi irodalom. Jegyzetek az utolsó negyedszázad szlovákiai magyar irodalmáról. Alföld, 26. (1975) 10. sz. 23–29. p.

Zoltán Fábry: Vox humana. Helikon, 21. (1975) 1. sz. 119–120. p.

Testvérlap – egy lengyel folyóirat margójára. Mozgó Világ, 2. (1976) 2. sz. 44–46. p.

Julian Krzyżanowski (1892–1976). Helikon, 23. (1977) 3. sz. 393–394. p.

Związki i paralele literatur polskiej i słowackiej. Helikon, 24. (1978) 1–2. sz. 251. p.

Ady lengyel fordítója. Három kérdés Bohdan Zadurához. Napjaink, 17. (1978) 3. sz. 26. p.

Sziklay László: Visszhangok. Alföld, 30. (1979) 4. sz. 80–81. p.

Néhány szempont a lengyel és a magyar regény 1945 és 1948 közötti fejlődésének tipológiai összevetéséhez. Literatura, 7. (1980) 1. sz. 36–41. p.

Gombrowicz naplójáról. Nagyvilág. 25. (1980) 6. sz. 873. p.

Ott nemzet él. Vladimír Mináč esszéiről. Mozgó Világ, 7. (1981) 9. sz. 12–16. p.

Kerényi Grácia lengyel kitüntetése. Nagyvilág, 26. (1981) 5. sz. 762. p.

Otthon Közép-Európában. Nagyvilág, 27. (1982) 6. sz. 934–935. p.

Rapszódosz Trójából. Vázlat Zbigniew Herbert költészetéről. Alföld, 33. (1982) 6. sz. 74–77. p.

Családtörténeti modellek a közép-európai irodalmakban (Dąbrowska, Krleža, Babits). Hungarológiai Közlemények, 14. (1982) 52. sz. 341–346. p.

Egykorú szlovák tudósítások Madách képviselővé választásáról. Literatura, 10. (1983) 1–4. sz. 248–251. p.

A Literatura na Świecie „magyar száma”. Nagyvilág, 28. (1983) 4. sz. 605. p.

Bemerkungen zum Problem des sogenannten Generationenromans in Ostmittel­europa. Neohelicon, 11. (1984) 1. sz. 161–170. p.

The Slovakian historical essay or the difficulties of interpretation. Acta litteraria Academiae Scientiarum Hungaricae, 26. (1985) 1–2. sz. 285–290. p.

A tájhaza hagyományaiból. Czesław Miłosz Szülőföldi Európájáról. Kortárs, 29. (1985) 10. sz. 104–108. p.

„Tejtestvérek”. (Németh László Kelet-Európáról 1945 előtt). Alföld, 36. (1985) 8. sz. 25–34. p.

A magyarországi polonisztika 1971–1980. Helikon, 31. (1985) 1. sz. 76–95. p.

A családtörténet értelme. Babits Mihály: Halálfiai, Maria Dąbrowska: Éjjelek és nappalok. Irodalomtörténeti Közlemények, 89. (1985) 3. sz. 342–351. p.

A Kárpát-medence múlt századi nemzetiségi konfliktusairól, lengyel szemmel. Jegyzetek Wacław Felczak munkáihoz. Napjaink, 25. (1986) 7. sz. 12–14. p.

Magyar irodalom – két lengyel folyóiratban Nagyvilág, 32. (1987) 3. sz. 447–448. p.

Hungaria i/lub Slavia. Ideologia narodowa w prasie słowackiej 1861 roku. Pamiętnik słowiański, 36/37. (1986/1987) 205–245. p.

Hogy is volt azzal a nemzeti érzéssel? Hitel? 3. (1990) 23. sz. 38–39. p.

Alföldi szlovákokból – szórványnemzetiség Regio, 1. (1990) 1. sz. 44–48. p.

Milyen Szlovákiát? Heti Világgazdaság, 13. (1991) 39. sz. 71. p.

A nemzeti kérdés a 60-as és 70-es évek irodalmában. (Nem fiktív műfajok). Alföld, 42. (1991) 6. sz. 43–63. p.

Sorskérdések szlovén tükörben (Az eltört korsó című esszégyűjtemény margójára). Tiszatáj, 46. (1992) 10. sz. 93–95. p.

És a magyar nemzeti mítoszok? Élet és Irodalom, 36. (1992) 51–52. sz. 11. p.

Vázlat a nemzeti kisebbségekről. Educatio, 2. (1993) 2. sz. 173–178. p.

Hol tévesztettünk utat? Nyílt levél Bíró Zoltánhoz, Csoóri Sándorhoz, Csurka Istvánhoz, Fekete Gyulához, Für Lajoshoz, Joó Rudolfhoz és Lezsák Sándorhoz. Kortárs, 37. (1993) 10. sz. 63–72. p.

Egy régi vita folytatása: Hol van Közép-Európa? Földrajzi közlemények, 43. (1995) 3–4. sz. 221–222. p.

Civis revidius? Avagy a közép-európai polgári hagyományokról regénytörténeti példákkal. Új Holnap, 41. (1996) 3. sz. 85–91. p.

Tisztelgés Wacław Felczak emléke előtt. Európai utas, 6. (1996) 2. sz. 38–40. p.

Honalapítási mítoszok Közép-Európából. Kisebbségkutatás, 5. (1996) 3. sz. 249–256. p.

Kultúránk közép-európai meghatározottsága. Kultúra és Közösség, 1. (1997) 1. sz. 29–33. p.

Önarckép – Gombrowiczcsal. Hitel, 10. (1997) 4. sz. 77–80. p.

Honfogadások (Mítoszok hajdan- s jelenkorban, posztmillecentenáriumi jegyzetek). Új Holnap, 42. (1997) 5. sz. 62–67. p.

Adalékok az ellenzék Európa- és Közép-Európa-képéhez (Az 1987–90 közötti átmenet néhány politikai jelképéről). Új Holnap, 43. (1998) 7. sz. 106–114. p.

Nemzeti jelképek az átmenet idején Közép-Európában. Valóság, 42. (1999) 3. sz. 86–91. p.

Nemzeti és vallási identitás a közép-európai nemzeti himnuszokban. Hitel, 12. (1999) 1. sz. 72–80. p.

Dobossy László „hazái”. Nagyvilág, 44. (1999) 5–6. sz. 483–484. p.

Hungarológia, nemzetkép, Közép-Európa. Hungarológia 2. (2000) 3. sz. 180–184. p.

Krakkói naplójegyzetek 1983-ból. Magyar Napló, 12. (2000) 2. sz. 90–92. p.

A horvát himnusz közép-európai kontextusban. Tiszatáj, 56. (2002) 10. sz. 60–67. p.

Magyarország Kelet és Nyugat között. Szín, 8. (2003) 4. sz. 46. p.

A demokratikus ellenállás formái és lehetőségei a Kádár-rendszer válsága idején. Rubicon, 15. (2004) 5–6. sz. 30–33. p.

Állandóság és változás a kelet-közép-európai nemzeti himnuszok történetében 1989 után. Kortárs, 49. (2005) 11. sz. 69–78. p.

Obraz národa v hymnách střední Evropy. Slovanský přehled, 91. (2005), 3. sz. 417–424. p.

Az irodalom csökkenő presztízse térségünkben. Magyar Napló, 17. (2005) 6. sz. 46–47. p.

Húsz év után (Lábjegyzetek a Tiszatáj-botrányhoz). Tiszatáj, 60. (2006) 6. sz. 11–19. p.

November: a lengyel hónap. Hitel, 24. (2011) 11. sz. 6–7. p.

Emlékek faggatása (Örökségünk: a kádári kor), Hitel, 24. (2011) 2. sz. 226–231. p.

A zóna ideje, avagy Közép-európai emlékezetalakzatok. Kortárs, 36. (2012) 9. sz. 69–72. p.

Nemzet, függetlenség, Közép-Európa, Hitel, 28. (2015) 2. sz. 110–115. p.

„A rabul ejtett értelem” – hatvan év után. Közép-európai tanulságok. Hitel, 25. (2012) 6. sz. 65–70. p.

Rontásvilágok, ígérethazák, elitjólét

Viselkedési kultúrák, társadalmi szerepek, létmódok és rejtett folyamatok hétköznapi vagy magánérdekű tereiben, a kultúraközi viselkedésben és megértésben rejlő tartalékok, belátási perspektívák egyaránt arra figyelmeztetnek, ami a társadalmakról való tudás értelmének és felelősségének határai, kulturális kölcsönhatásai szempontjából fontos. E határok (és mozgásuk, no meg a köztük és fölöttük nekilóduló társadalmi csoporttörekvések) megannyi körei át- meg áthatják egymást, osztódnak és összeolvadnak, „olvasatokká” és értelmezési gyakorlatokká válnak a társas tudásban. Abban is, amely szűkíti a jelentéstereket, s olykor abban még inkább, melynek szélesre fókuszált nagylátószögében rangot, esélyt, érvényt kap a belátások sokfélesége, de akár a kisszerű tévedések is. Az alábbi ismertetők mintegy rímelnek is egymásra legalább annyiban, hogy a társadalomtudományok arculatváltozását nemcsak leképezik, konstatálják, hanem maguk is formálják. Felelősen, izgalmasan, olykor lemondóan drámaian. Ahogyan a kultúrák szokták a társadalmi viselkedésmódokat megőrizni… Hitvilágok, társadalmi remények, jólét-képzetek, romlások és rontások kavarognak az ígérethazák és óhajföldek horizontján, ahol kisebb sétára indulunk alább…

 

Vágyak, félszek, remények

Székelyföldi falvakban, évtizedek óta folyó kutatásokban és megfigyelési gyakorlatban fölfedett másságok, hitvilágban és mágikus vonzásokban kitermelődött vágykiteljesítésben, rituális kalandokban beavatott szerzői élmények összegződnek Gagyi József kötetében.1 A szerző a mai vallási mozgalmak, millenarista tünemények, próféták, csodák, átmeneti rítusok és másságfelfogások roppant gazdag világába kalauzol, azaz olyan kultuszokba és vágyvilágokba, ahol az emberi világ az érthetőség iránti vágyat tükrözi, a jelenségek rendjét maguk alakítva „érthető” és közvetíthető elemekből, s keretezve értelmezési meg magyarázati momentumokkal. Avagy – s ez sem képtelen állapot – a már hasznavehetetlen képzeteket nem cáfolni, lerontani, félni igyekeznek, hanem hagyják magukra maradni, elszáradni, hanyatlani akár, gond ne maradjon velük. A szociológus, kommunikációkutató, kulturális antropológus szerző a falusi világokban fölfedezett népi vallásosság jeleit, jegyeit, mágikus mechanizmusait követi nyomon, átíveltetvén az apró, kisközösségi, elszigetelt hitvilágokat az univerzális jelenté­sek, konvenciók, értékterek és hagyománytudatok „felső” világába. De éppen hogy nem a zárványokká merevedett, egzotikussá titkolódott paraszti világok kerülnek pillantása elé, hanem a megélt szakralitás legkülönb változatai: egy tanya a világteremtés fókuszában; élet és halál közötti átjárhatóságok; hiteles közlés és hűség, bizalom és törvény a helyi „hálózati társadalom” jelenkorában is; késő modern találkozások idegenekkel és tárgyakkal, közösségi automatizmusokkal; korszakok és átmeneti rítusok helyszíneivel; erdélyi szekták és alternatív vallási közösségek szertartásaival, szimbólumok és szcénák valóságleképező hatásaival, egy-egy communitas kulturális-történeti-szakrális kényszereivel; az 1940-es évek végi székelyföldi babonasággal, rémhírekkel és média-manipulációval; a kulturális emlékezet (Assmann) és a „történelem nélküli népek” (Eliade) múltkezelési stratégiáival; jósokkal és szentasszonyokkal, mágikus aktorokkal; a naturális viszonyokat fenntartó hagyományos parasztgazdaságok mentális biztonságtudatával, rontások, jóslások és extázistechnikák rejtelmeivel. Gagyi a rontás, büntetés és betegség közösségi/személyes magyarázatait, a román kalugerekhez járás klasszikus gyimesi terepén tapasztalt titokvilágok feloldásait veszi szakirodalmi szemle közegébe, s talál megannyi más megfelelőt hozzá, gazdagon megtoldva a vallásantropológia csodás világokra vonatkozó tudásanyagát az erdélyi falusi népek szakrális világának empirikus feltárásával. Vállalása nemcsak tudományos nóvum, összegző áttekintés és élményközvetlen forráskutatás, hanem a hívő lélek kozmikus rendjét, a „csodákkal működő világok” mai igényhátterét, a vágyak és remények félelmeket oldó hatásait lajstromozza, s bár nem kíván a vallásosság társadalmi funkcióival elemzően foglalkozni, a mai rituális átalakulások szisztematikus követésével mégiscsak az elemi szakrális élmények közegébe vezeti olvasóit. Kötete hiánypótló, a civilizációs fejlődésminták mellett a társadalmi igazságosságot procedurális szinten újrakonstruáló paraszti közösségek „fent és lent”-képét adja kezünkbe, átmeneteket az írásbeliség és szóbeliség határáról, néprajz és társadalomhistória, jelenkortörténet és mentalitáshagyomány szinkretikus panorámaképével.

 

Hagyomány mint átalakulás, folyamat mint fordulópont

A „rémisztő panorámaképekkel” dacoló kulturális ellenállások persze az elveszett bizonytalanságokkal, más szakrális kételyekkel, képzetekkel és intézményekkel is kölcsönhatásban vannak. Mert hát léteznek bizonyosságok is (ha mások nem, legalább a bizonytalanságok bizonyossága…!), de ennél még meggyőzőbben közöttünk él a hagyományos világok sorsfordító eseményeinek, szakrális fordulópontjainak emlékezete és megannyi konvenciója is – mint erre Gagyi kötete is több ponton utal. Nem újdonság már, sem a pár éve megjelent (de nem túl sok helyen reflektált) kötet, sem az átalakulási helyzetek vagy sorsfordulók áttekintő elemzése a néprajztudomány kortárs alkotóinak köreiben, hisz a néprajzi változáskutatás évtizedek óta evidens paradigmája a hazai és európai etnográfiának. Ünnepi viszont maga a válogatás: a 70 éves András­falvy Bertalan tiszteletére megszólaló kollégák és egyetemi hallgatók etnográfiai tanulmányaiból állt össze az a kötet, mely a Studia Ethnographica Hungarica IV. részeként kínálja hazai és (messzi-közeli) külföldi terepmunkák összefoglaló kutatási témáit.2 A Pécsi Tudományegyetem Néprajz Tanszéke a tanszékalapító emeritus professzor üdvére szóló ajánlással (Andrásfalvy még ma is egészségben és alkotóerőben…!) úgy örvendezteti meg a korszakos hatású akadémikust a vezetése alatt indult kutatások zárótanulmányaival, tapasztalati összegzésével, hogy a mikromiliőkben zajló adatfelvételek mellett nagy ívű összefoglalókkal teszi komplexszé a szakma jeles vezetőjének tematikai és érdeklődési szférájába illő feltárásokat. Minthogy Andrásfalvy kutatóként, majd szaktudósként, később kulturális miniszterként, tudományművelésben is tradicionális értékrendet hordozó közszereplőként, művelődéspolitikusként volt jelen a köztudatban, így mindazon szakmatörténetileg is jelentős kutatások, melyek a pécsi műhelyből indultak, itt szinte követhetetlen sokrétűségű összképpel kerülnek a tanulmányokba. Bevezetésül néprajzi bibliográfiáját és alapos részletességű életútösszegzését az ünneplő konferencián előadó Vargyas Gábor taglalja e tudós-politikus-kutató vállalásainak módját, okát és tágabb horizontját, köszöntő méltatását Arnold van Gennep átmeneti rítusainak ismertetésével és a „küszöbállapotok” részletrajzaival keretezve. A sokra becsült kolléga, Kisbán Eszter mintegy az átalakuló, de gazdagodása közben is mindegyre hagyományként továbbélő ízléshagyományok egyikét, a táplálkozáskultúrában széles területen elterjedt savanyú ízesítés néprajzának regionális rajzolatát mutatja be…, szinte meghökkentve olvasóját azzal, miképpen és miért oly eltérőek a történeti formák az ízesítésben a lengyel, galíciai, bukovinai és moldvai, dél-romániai és magyarországi konyhákon, milyen alapanyagok mikénti felhasználása és szakácskönyvei kínálták a paraszti kultúrában a „savanyú ízlésirány” kontinuitását az újkorban és a modern korban. A köznépi táplálkozástörténet ecethasználati, erjesztési, tejes és káposztás variációi noha kevésbé a modern fordulópontokhoz köthetők, Kisbán Eszter „vázlatában” az átalakuló hagyomány a változékonyság példatárával és térbeli megjelenítésével épp azt bizonyítja, miként marad kontinuitás maga a változás is, ha étrendről, termő gabonából és gyűjtögetett gyümölcsökből készülő táplálékok, böjti és ünnepi változatokban, leveses vagy húskísérő, szegényeknek vagy gazdagéknak való, keleti vagy északi térségek hagyományaiból „átjött” változatosságban mutatkoznak. Takács Lilla a Somogy megyei Horvátkút település- és szőlőhegy-históriáját dolgozza föl, benépesedés és birtokviszonyok, gondolkodás- és életmódminták terén a 16. századi átalakulását követő, a 20. századra szórványosodás jeleit mutató hegyközségi társadalomtörténetét taglalja. Sági Edit ugyancsak a modernizáció hatására átalakuló eszköztár és a jószágtartás kulturális dimenzióit járja be, de nem szűken magyar, hanem finnországi lapp rénszarvastartók körében. Az arktikus ökológiai viszonyok relatív tartóssága mellett a természeti környezet megbecsülésére és a technikai civilizáció hatásaira figyel, a határokon túlnyúló réntenyésztés mellett a létfenntartás új eszközeire is kitérve: a kulturális mag állandósága mellett a motoros szánok korszaka is beköszönt, a kisebbségi és etnikai eltérések mellett a kulturális diverzitást átható életszínvonal-változások képviselik a folyamatok fordulópontját. A nagy népektől körülvett, etnikai és etnokulturális sajátságait féltve őrző, de adaptációban is helytálló számi népesség „összeomlást és beolvadást elkerülve megmaradó” azonosságtudata ékes bizonysága a változó feltételek közötti értékőrzésnek. E kulturális viselkedésmódok talán még kontrasztosabbak a Nagy Zoltán által kutatott szibériai hantik körében, ahol a nyelv és sokszor a létfeltételek lassú megszűnését az adaptáció technológiai tüneményei segítik, amit például a televízió a vadászéletmódot városi életszférával kiegészítő családfő életmódpéldáival illusztrál. A tajgán megélt valóságtapasztalat és a televíziós élmény regényes, szinte szakrális átélése a kettősség átmenetiségében mutatkozik meg, a tévé mint „házi szellem” is funkciót kap, a televíziós világkép a hiedelemváltozásokra is kihat, erdei-falusi és „külföldi”-orosz oppozíciós modellekbe enged betekintést, két (vagy több) részkultúra identitásformáló hatásegyüttesére, szimbolikus küzdelmére nyújt rátekintési lehetőséget. Filep Antal a kisalföldi Tóközben végez változásvizsgálatot, jogszokások és közösségi büntetésformák jellegzetes modelljeinek ismeretében ered egy ötvenes évek végi eseménysor nyomába, tiltott határátlépés vádjának és büntetésének fogadtatását részletezi a falusi osztályharc egyes állomásainak követésével. Vargyas Gábor nagydoktori disszertációjának témájából, a vietnami brú népcsoport vallási rendszerében zajló változásokról, hagyománycentrikus és újításfókuszált antropológiai vizsgálódás tapasztalatairól kerekít izgalmas összképet, a hegyi törzs környezetéhez és szakrális tradícióihoz kapcsolódó mentalitásáról ad intenzív áttekintést. Az új aratási és cséplési módszerek elterjedése közepette megmaradó rizsistennő-kultusz és a „rituális technológiák” állapotrajza mellett egyén és közösség kihívó konfliktusát mutatja be az újítások és szakralitások dichotómiája keretében. Pócs Éva, ki amúgy e sorozat főszerkesztője is (már a nyolcadik köteten is túl vannak) a 16–18. századi boszorkányperekben megfogalmazódó időjárás-manipuláció, esővarázslás és idővarázslás mitikus körét taglalja: szárazság, jégeső, időrontás, falusi mágia, démonológia és papi varázslás kérdéseiről a boszorkányüldözés magyarországi tényanyagára hagyatkozva komponál illusztrált és roppant izgalmas tér-képet, „felhőhajtó” és „zivatarűző” garabonciásokkal, „zivatarsárkányokkal”, idővarázsló táltosokkal, jégcsőszökkel, ördögszövetségesekkel és tündérvarázslókkal. Ugyancsak „ördögi kapcsolatokkal” összefüggésben, a magyarországi Faust-mondakör térbeliségét és időiségét részletező tanulmánnyal szerepel Frazon Zsófia, aki a szájhagyomány és az írott források eltéréseit, sátáni kísértések és Luther Asztali beszélgetéseiben megjelenő szövetségkötés látomásos végkifejletét (megannyi korabeli párhuzammal) értelmezési keretbe fogva, a protestáns ördögszövetség magyarországi néphitbe átkerült változatával kiegészítve. A hiedelemalakok néprajza és a garabonciás diák vagy tudós (helyenként tudós kocsis) mondai tartalmai és a prédikációirodalomban is jelen lévő ördögszövetségi elképzelések sajátos kapcsolatrendszerében a tágabb európai hagyományba illeszkedő magyar változatok kapnak élfényt és árnyalt bemutatást. Változás és átalakulás ekkénti kultúra­történeti rajzolata a „fausti” irodalom, a nyomtatványok, ponyvák, református kollégiumi képzetátvételek olyan sztereotípia-variánsok őrzői, melyekhez funkcionálisan hasonlót részletez a kötet következő tanulmánya is: Tóth G. Péter a nemzeti értékképformálás eredettörténetéhez nyúl vissza, a magyarokról kialakult „emberevő – törökverő” képzeteket taglalja végvári katonák „kannibalizmusára” utaló források nyomán. A történeti ábrázolás irodalma (Bonfini, Drakula, Báthory Erzsébet, Dózsa-kivégzés metszetei) és a Kézai, Anonymus, Bonfini írásai vagy mintegy ezer év óta a legtöbb írott forrás szerint „vérben gázoló”, az ellenség szívét rituálisan kimetsző és fölzabáló „magyar kannibalizmus” változatai, horrorisztikus és vámpíros átmenetei egészen a 18. századig fennmaradtak mint az európai végvidékek rémségességét illusztráló képzetek, melyeknek kultúratörténeti alapjai és átmenetei adják az Európa peremén élők „vadállatiasságának” bizonyságát, majd az újkori népcsoportkapcsolatok révén a változás lassú bekövetkezéséhez, s ezek szolgáltak alapul e ritka folyamatábrához. Eposzok, az elit és a populáris kultúra hagyományképzetei kínáltak témát Mikos Éva dolgozatához is, kinek vállalása az irodalmi eposzokban megjelenő népies hatások, népszerű és hagyománykövető felfogások, átértelmezések forrásanyagát feltáró ismertetés volt. Az irodalomtudomány és a szövegfolklór-kutatások határán fogant tanulmány széles ívű populáriskultúra-szemlét ad a szerző, avagy a szájhagyomány és a népi írásbeliség határpontjain föllelt változatokból tálal hősköltészeti alapokra épített mentalitástörténetet: a Csodaszarvas „epikai perspektívája”, a történeti tárgyú ponyvairodalom nemzeti genezisrajza, a fehér ló, az ősmagyar áldozatfelmutatás táltosai, végül a kalendáriumok és naptárak romantikus konstruktumainak visszahatása a szépliteratúra legkiválóbbjaira (Vörösmarty, Arany) és a történeti nemzetvallásokra (Czuczor, Dunamelléki, Ipolyi, ősi hitvilág-interpretációk) itt szövegvizsgálatok változáskutatásának keretében, a „nemzeti nagyelbeszélések” alakzataiban kerülnek terítékre, elsősorban is forráskritikai összefüggések között. Elbeszélés, a mesemondó és szövege forgatókönyvszerű kommunikációs helyzete, hétköznapi „performance” az a kontextus, amelyben Nagy Ilona kiemeli a textus, maga az archívumokból kibányászott szöveg továbbadásának módjára vonatkozó információk jelentőségét. A gyűjtő tekintete, az elemzés lehetősége, a hiedelemmondák világértelmezése melletti narratív szituációelemzések jelentéstere kap itt kiemelt hangsúlyt, melyet még alátámaszt a lejegyzés számos körülménye, az előadó és a rögzítő szituatív viszonya is. Így a mese vagy történetmondás kiegészül(het) a narratívák lokális identitást vagy a mesélő személyes világképét tükröző felfogásmóddal, gesztusokkal, megjelenítési körülményekkel. A bemutatkozás, a prózai narratívák, a versengő elbeszéléseket közreadók személyes világa, családi háttere, a mesemondások alkalmai és szokásrendje is befolyásolja sokszor, milyen tartalmak és hangsúlyok jelenhetnek meg, s hogyan változik meg maga a gyűjtés módja, technikája, személyközi kapcsolatrendje, tartalma, melyek ugyancsak változást és állandóságot tükröznek egyszerre. S mert a szövegek, mesék, értelmezések folklórtartalmai is szituatívak, a kutatástörténet kénytelen-kelletlen számol is a változatokkal, hermeneutikai megközelítés lehetőségével, reflexiókkal, a gyűjtő befogadói, „megengedő” gondolkodásával… – mint ezt hatévnyi détári mesegyűjtő tapasztalatai alapján Ekler Andrea tapasztalta. A hermeneutikai pozíció „egyáltalán nem az uralkodás tudománya, tehát nem elsajátítás, birtokbavétel”, hanem „alárendeli magát a szöveg uralmi igényeinek”, „az értelem érvényesülését szolgálja azáltal, hogy kifejezetten és tudatosan áthidalja azt az időbeli távolságot, amely az interpretálót elválasztja a szövegtől, s legyőzi az értelem elidegenedését, mely a szöveget éri” – idézi Gadamer filozófiai vázlatát az Igazság és módszer kötetből. A kutatás közbeni viszony adatközlő és kutató között „a szövegegységekben, nyelvi megnyilatkozásokban manifesztálódik”, a kutató kérdésére az adatközlő válaszként értelmezett szöveggel nyilvánul meg, így szinte eleve utal az értelmezés funkciójára… Ennek rendjét, variánsait, a beszéd jelrendszeri sajátosságait taglalva strukturális, poétikai, szövegszüzsé és motívumrendszer alapján klasszifikálja a gyűjtött szövegeket, saját példatárral kiegészítve teoretikus megállapításait. Az így létrejövő határhelyzet a szöveg világát az egyedi, az emberi létre, természetre, világmindenségre vonatkozó tartalmak közötti válaszfalként tételezi, de találkozási pont is, mely maga a hagyományos szövegek modellálásának belső dimenziója is. Belső és formális, egyúttal a vallási-ideológiai tartalmakat hordozó kifejezőeszközök, s leginkább a tánc szerepe jeleníti meg a lelki világokban folyamatosan mutatkozó odaadást, melyről Farkas Judit írása szól, kiemelten a Krisna-tudatban élők körében folytatott kutatásai alapján. A hároméves résztvevő megfigyelésre és interjúkra épülő pécsi közösségvizsgálat a tánc vallási létben betöltött szerepére, az emberi létezés természetének és misztikumának kifejeződésére, céltudatos és akaratlagos motorikus tevékenységre irányul, mely „kulturálisan meghatározott nonverbális testmozgások sorozatából áll…, s megkülönböztethető … benső és esztétikai értékkel rendelkezik” (332. p). A vallásban és a táncokban is létrehozott célok és funkciók nemcsak magyarázzák a vallást, hanem szerepeket is kreálnak, megújítanak és megerősítenek, istenimádat célját szolgálják és naponta többszöri változatban gyakorolva szolgálják Krisnát a tánc esztétikumának ajándéka révén. A táncszertartások illemrendje, szabályozott mozdulatsora az anyagi világgal és annak kötöttségeivel szemben álló funkciója a szeretet és odaadás révén a lelki valóságot jeleníti meg a hívők és környezetük számára, mintegy Krisna valóságaként, a világban való működés elősegítéseképpen. Ugyanakkor a krisnások számára is visszatérő kérdés, az indiai vallás és a magyar életmód közötti találkozás élményének témaköre az, ami az eredeti indiai tánclépések és gesztusjelentések rendjének magyarországi gyakorlatba illesztése kapcsán fölmerül: ha a tánc kulturálisan meghatározott, átvehetők-e az eredeti változatok, jelentéstartalmaik mennyiben változnak, eszköztáruk milyen folyamatok tükrében fog megváltozni.

A kötet tanulmányaiban a változás rejtélyes állandósága s az állandósuló átalakulás harmóniája jószerivel kimondatlanul is közös alap, üdvözletképpen az Ünnepelt életműve és személye, törekvései és eredményei elismeréséül, s ugyanakkor a kultú­rák találkozási pontjain, irányadó trendjein átívelő hatások együtteseként. A kortárs modernitások mellett a rontások és ígéretek, szakralitások és fordulópontok részletrajzai, vagyis a feltárt ambivalenciák mikrokörnyezetekben megjelenő változatossága mindazonáltal válasz is a historikus közösségi kérdésekre és a kortárs élménytársadalmi aggályokra: ha változásokkal is, de átalakuló mivoltában is jelen van saját világunkban a rend, a rendszer, a rendetlenség kölcsönhatásainak, eszközeinek sokágú összefüggés-szerkezete is.

 

A jövő gyarmatosítása, modernizációs világkockázatok

A hétköznapok létmódjainak biztonsága, a civilizatorikus eredmények presztízse talán régtől fogva nem volt egyéb, mint rejtett vagy „manipulált”, kézben tartott összecsapások, ütközések tompított állapota, a kiterjedő veszélyzónák elkerülhetetlensége vagy az időszakos-ciklikus konfliktushelyzetek által megszabott társas tér. Ulrich Beck ezekről formált nézetei3 az 1986-os „kockázattársadalom” teóriára évtized múltán következő „világkockázat-társadalom” (1999) paradoxonainak és rizikóelemzéseinek eszköztárával egészültek ki, még arra is kihatással, hogy a kockázatokat evidensen uraló-birtokló hatalom napjainkra már a felosztó-kirovó hatalom fegyvertárával lett gazdagabb, hárítási és elszenvedési terekben fennhatóságot privilegizáló intézménnyé vált, mégpedig világméretekben is hatékonysággal. A nemzetközi politika és a globalizációs hömpölygés kiszolgáló intézményei részint világméretű kiterjedésekben is kezdtek (újra) gondolkodni, részint a megelőzési vagy kompenzációs tényezőket latolgatva terjeszkedni indultak, mindezekről pedig a perspektívákat igazságossági és kockázati térképeken fölvázolva a kutatók megállapították, hogy a globális pénzügyi kockázatok nem önmagukban, hanem egy reflexív modernizációs igény teoretikus eredményeiként kezelhetőek talán. De csak azzal együtt, ha a réges-rég megválaszoltnak tekintett kérdéseket újrafogalmazzuk és a hagyomány kötelékeitől szabaduló sajátos világokat a lokális sebezhetőség, globális egyenlőtlenség és „metodológiai kozmopolitizmus” mentén kezdjük újragondolni. Beck a kozmopolita Európa új modelljének, államiság és uralom új dialektikájának fényében a folyamatok fölöttébb esedékes újragondolását szorgalmazza,4 ráébresztvén olvasóját, hogy a modernitás válsága magából a modernitás győzelméből fakad, így a világkockázatok is történetileg új minőségek (232. p.), továbbá kalkulálhatatlan antagonizmusok és globális kockázatok kritikai elmélete által belátható szféráiban fogalmazhatók meg. A kozmopolita európai és a hazai társadalmi-politikai terek átalakulásának helyzetelemzéseként hosszú oldalakat idézhetnénk Beck és Grande művéből (eredetileg 2004-ben jelent meg), melyben az új európai teret a modernitás új korszakának, avagy a második modernitásnak függvényében szemléli. A szerzők szemléletmódja azért különleges, mert áthidalja a modern, polgári, individualista, nemzetállami Európa és a még modernebb, értékkonzervatív, nemzeti kereteket nem megszüntető, hanem az európai világot a nem európai, vagyis világléptékű térben fedezi föl újra. Míg a nemzetállami szemléletmód a „metodológiai nacionalizmussal”, a gondolkodás és cselekvés leküzdhetetlen ellenségekre fókuszálásával volt jellemezhető, a kozmopolita Európa a „vagy/vagy” logikája helyett az „is-is” logikát követné, kikerülve a nemzetközi térben a nemzeti terek harcos konfrontációjának sémáját, s bevezetve a nemzetet másképp integráló fogalomkört. Ezzel „horizontot nyitnak”, új integrációs logikát javasolnak, mely kifordul a nemzeti ortodoxiából, nézőpontját egyszerre irányítja az együtt élő 25 állam 455 millió egyedére, mintegy „újratervezi” a 2500 éves közös európai történelem europaizációs célrendszerét és útvonalait. A keleti bővülés, a nemzetállami szemantika kimerült víziója helyébe új értékeket és normákat állít, s kifejti, hogy nem az „egyetlen európai identitás hiányzik, amely mindenkit összekapcsol, hanem az europaizáció olyan elbeszélése, amely megérti a fellendülések és összeomlások egymásba kapcsolódását”. Tehát „Európát kell újragondolni”, nem pedig a belső piacok és a keleti bővítés révén csatlakozott szegényebbek kiszolgáltatottságát, kapaszkodását, migrációját és mintegy „fertőző”, problémákat okozó nehézkességét kell szapulni. „Ha Európa le akar számolni azzal a kétes hírével, hogy ő a legsikeresebben kudarcot valló politikai szervezet, akkor új önértékelésre van szüksége, amely három dolgot foglal magában. Ebből az első egy olyan narratíva, amely az europaizáció ellentmondásos valóságát az európai polgárok közös vállalkozásaként fogja fel. A második egy új politikai vízió, a harmadik egy új politikai integrációs koncepció, miközben mindkettőt az europaizáció narratívája kell, hogy indokolja…” (Beck – Grande 14–15. p.). Azaz: a félreértelmezett európai átalakulás még mindig nemzeti önértékelési zavaroktól szenved, túldimenzionálja történelmi feladatát, ígérethazákat forgalmaz, jóléti kihívásokban mesterkedik, a politika korlátairól és a cselekvés kulisszái által határolt térben viszont épp a sikerek révén előbbre jutó, önmagát nem mint háborús győzelemre esélyes nemzetállami identitást hirdető, önnön térségiségében kiteljesedő lényt tételezi… – ugyanis ezzel szemben ma már a választás másféle: vagy a nemzetállamok háborúja, vagy Európa kozmopolita felfogása és építése. Vagy Európa egy részének provincializálódása, darabjaira hullása és az amerikai globalizációs hatások, gyarmatosítás elfogadása a perspektíva, vagy pedig a nagyság és tehetetlenség kínos kötelékéből kijutni tudó, egymással partnerséget fogadó, hatalmi számításokat mindenkor már csakis egymással rendező térfelfogás a lehetőség. „Légies határokkal”, „nyitott projektként”, nemzetek fölötti és közötti idea formájában. Az önmeghatározások térbeli kicsinyessége (megyevilág, országbirodalom, egységesség, térkisajátítás és életszintű belső kényszerek egyre erőteljesebb földrajzi kiterjesztése) helyett a gyarmatosítás erőszakosságának épp ellenkezője, a nacionalizmusnak és népirtásnak épp a fordítottja, a transznacionális perspektívák megvalósítása lenne a remény tere. Ehhez a nemzetet, a nemzetek szervezetét, az uniós szerkezetet „önmaga intézményesült kritikájával kell azonosítani” (uo. 11. p.), nem hierarchiákban, vertikális megosztottságban, hanem a hasonlóság és egyenrangúság horizontális terében gondolkodva, a belülről irányított folyamatokat a külsőkkel harmóniába hozva kellene kivetkőzni a nemzeti ortodoxiából (400–401. p.), elfogadva a „differenciált, mozgó, komplex, időben is változó politikai konstellációkat”, leküzdve az összeférhetetlenségi szabályokat, melyek az európait a barbárral, az integrációt a széttagoltsággal, az entitást az univerzálissal hozzák párba. A kozmopolita földrész ugyanis nemzetek előtti és utáni, nemcsak hierarchikus osztályszerkezeteket rejt, hanem egyenrangú struktúrákat is, a rontások és gyarmatosítások céljai helyett a másféleség elfogadására, az eltérések okaiban a következményt is látó attitűdre, a vagy-vagyot az is-is lehetőségeire váltva új teret formál. Kulturális uniót, közös teret, együttes akaratot, újfajta térfogalmat: az érintettekét, az összekapcsolódottakét, a kölcsönös függésben élőkét.

Röviden: az etikai státusz, a hatalom képviselőinek vagy uralóinak szerepe, az egész szcéna berendezkedése tele van immár a válságok jeleivel, megrontott világokkal, a globalizáció mintázataival és árnyalataival, a megoldáskeresés térbeli és partnerségi igényével, az önrendelkezés mint visszaperelhető igazság-érvény esélyeivel, s egyúttal a mindezen lehetőségeket durván elnyomó új struktúrák, állampolitikák, válságok és „vagy-vagyok” képtelenségeivel. A civil társadalom esélyei részint jelentősebbek, világméretűek, perspektivikusak, s maguk is konstruáló hatásúak a politika totális szféráját megjelenítő igazságtalanságokkal szemben. De ez csupán töredék esély… A megoldás nem tisztán a definíciókban van, nem a tér, az önkormányzatiság, az uralmi terület, a nemzetállam vagy nemzetnélküli állam jövőjében, hanem a magánerős és közös érdeket szem előtt tartó kontroll érdekeltségében. Enélkül ugyanis sem kulturális, sem politikai, sem közösségi, sem gazdasági vagy válság-unió nem lehetséges és nem sikerképes.

Ez az önkonfrontáció és intézménykritikai attitűd („az intézményesült ellentmondások elmélete” révén föltámadt) politikai perspektívák szociológiai belátásaira kell visszahasson, sőt antropológiai kísérletek (biopolitikai, génmanipulációs és kulturális explóziókra redukált) eredményeire is, melyek dialektikáinak átlátásában a (társadalom)tu­domány egyre kevésbé illetékes, a „megakockázatok” tálalására már a média is alig alkalmas (233–234. p.), vagyis konkrét katasztrófák csődhelyzeteiért aligha tehető felelőssé. De a „felelősséget vállaló modernitás” új programja ma már nem megkerülhető, a kockázattermelés világhálójába mindannyian be vagyunk kapcsol(ód)va, így a politikai közösség mint kommunikatív felelősség hordozója mostantól a Max Weber fölállította „instrumentális racionalitással” szemben a „sokk-, szenvedés- és együttérzési logikát” figyelembe vevő kockázati reflexivitásra kell épüljön (240. p.). A modernitás feltartóztathatatlan, önmaga sikerességének diadalmenetébe vetett hitén alapuló vaksisága épp abból a konfliktusos definícióból fakad, mely „a jövőt mint a jelen gyarmatát” határozza meg, az állandó változást „haladásnak” tünteti fel, de nem tűr ellenhatalmat, s végső soron ebben áll legfőbb hatalma is: a modernség olyan szentségei, melyek a véletlenségektől szabadulni próbáló emberiség számára térbelileg eltérően oszlanak meg, ugyanakkor nemcsak szenvedés-pályákat nyitnak, hanem a haladás helyetti „progressziót” és az „innovatívat” mint olyan metafizikai végcélokat hajlamosak tételezni, amelyek valami „új üdvösség” zálogaként hatnak és csábítanak (255–257. p.).

Mindezekről mint folyamatokról tudni, kritikai rálátással felülvizsgálni, intézményesíteni, „antimodern ambivalenciákkal” körülvenni olyan értelmiségi feladat, melyet a fejlődés alapelveinek kontinuitása (elvileg határtalansága!) mellett az alapintézmények diszkontinuitásával kell összhangba hozni (258., 274–276. p.), így a munka léte és értéke, a korosztályok viszonya és a munkátlanság termelésfüggő, de szociabilitást is lefokozó jellege, továbbá az individualizáció pusztító voltának korlátozása és „időtlenségének” felülbírálata („az ego társadalma vagy a könyök társadalma”, értékek hanyatlásában feltűnő perspektívátlanság) olyan belátható kényszerek immár, melyek „győzelmi következmények”, a maguk változást hozó rombolóerejével együtt, s kezelhetetlenségük ellenében elvárható antimodern dialektikát kell alkalmazni.

Beck kockázattársadalom-kötete – mint oly sok másik is – valahol a veszély ellenhatalmaként a társadalmi mozgalmak esélyét latolgatja, az állam felelősségét és a „kikényszerített felvilágosodás” pragmatikus ideáit a tömegkommunikáció ártalmaival hozza összefüggésbe, a kockázattársadalmat „(latens) forradalmi társadalomnak” nevezi, „amelyben a normális és a kivételes állapot keresztezi egymást”, a lineáris történetfejlődési képnek befellegzett, helyette „haladás-pesszimizmus” és „nemtudás-tagadás” kora utáni „kritikai szemléletű társadalomelmélet valóságtudományi” megalapozására van szükség, arra is óvatosan vigyázva, hogy „a Weber, Adorno vagy Foucault számára rémisztő panorámakép – az irányított világ tökéletes ellenőrzési racionalitása – a jelenkor népeinek tetsző ígéret” (276–277. p.). Vállalni kell tehát az értékelés szabadságát az értékérvényesítés és értékkonszenzus alapján, továbbá szembe kell nézni azzal is, hogy naivitás, ha nem tárjuk föl a modernitás, majd az antimodernitás apokaliptikus vízióit, ha az evilági paradicsomokból száműzetést mint inspirációt tekintjük csupán egy újrakezdéshez. Azaz: nem lehet nem számolni a világkockázatokkal (terrorizmus, holocaust, ökológiai krízis, totalizálódó konfliktusok, háborúk stb.), de „semleges” vagy „értékmentes” elméletek kiagyalásával sem lehet messzebb jutni, mint egy fölismerések nélküli tagadás társadalomtudományi álválaszáig, a szembenálló oldalak közötti választás elkerülésének felelőtlenségéig (277–279. p.), az „elveszett biztonság” helyébe nyomuló megtalált bizonytalanság legitimálásáig.

 

Második modernitás, önserkentő városi munkatársadalom

Ezt a ráismerést, a jövőépítő optimizmust megkövetelő második modernitást, az önserkentő városi munkatársadalom örökségét és reményteliségét mérlegeljük nem tisztán túlfejlett nyugati várospéldák mentén, hanem a politika és a gazdaság új nyelvét megtanulni kénytelen saját világunkban is, ahol az egyének maguk szabta életmódmodellek alapján formált, sajátos jövőképben kiteljesedni próbáló civil társadalomra áhítozó jövőképét már megnevezni reméli a kortárs teoretikus, Ulrich Beck. A munka szép új világa révén5 a fejlett nyugat lassú, de biztos „brazilizálódását” és ez első modernizációból a másodikba megtett utat mutatja be különböző szcenáriókba tagolva, de elsősorban is arra fókuszálva, hogyan lesz a munka társadalmából kockázattársadalom, a polgári munka Európájából posztnacionális polgári társadalom, a nem folyamatos munkavégzés világából globális apartheid, ökológiai és digitális alárendeltség, visszavonható szolidaritás és bizonytalan politikum szerte a földrészen, de különösen a városi világokban. Beck a belső terek szolidaritásának hiányát, a kereső munkától és a klímapolitikától nem függő városlakó identitás elbizonytalanodását a globális kockázatregulációhoz kapcsolja, az intézményesült konfliktusok logikáját követi, a városlakó polgárok világpolgárokká válásának tizenkét tézisével kifejezhető individuális elköteleződés vízióját foglalja össze, benne a brazil, amerikai, holland és dán példákkal, a kereső foglalkozástól vehető búcsú összképével. Már nem erősítheti meg (Hannah Arendt nyomán), hogy válaszaink lehetnek a politika válságára, a városi „kipufogógáz-megszállottak” helyzetére, a demokrácia válságára, az

értékek válságára, a közösség válságára, a válság válságára…, hanem hangsúlyoznia kell, hogy a városokba költözés, az agrárium súlyának csökkenése, a demokratikus önszerveződés tradíciója, a munkás- és polgárjogi mozgalmak idejétmúlt programjai ismételten fölvetik annak kérdését: most már újrakezdeni kell, s csakis ennek képessége teszi élhetővé, meggyőzővé a reményteli jövőt, legyen az uniós munkaerő-politika, államnélküli civil szervezetek territoriális jelenléte, vagy diaszpórába kényszerülő migráns és hajléktalan milliók kihívó állapota, akiknek már nincs hova (és honnan vett mintákkal?!) integrálódniuk, a „munkavállalói társadalomba” és a dolgozó polgár modelljébe már nem tudnak, s a „kínálati struktúrákba”, melyeket a jelen fölajánl, már nem is akarnak. Ebből kivezető utak közül is a nagy nemzetállami finanszírozású szervezetek mellé a mind gyakoribb polgári önkéntesmunka-végzést szorgalmazza, mely nemzetek alatti, államtól független, s ha nem is rangos kereső, de az összközösséget fenntartó kapacitásokkal kecsegtethet, szemben az „autoritásokkal”, centralizációval, a nagyság bűvöletével és a kiszorítás politikájával, az önkifejezés szabadságát intézményekkel elnyomó állami túlhatalommal. S ha már a hely közössége (a szomszédság), a származás közössége (a család) és a nemzeti közösség (hovatartozás, a polgárok államilag szervezett szolidaritása) mind a múlté, a tér már nem elhatárolt, városfalakkal vagy védművekkel tagolt, az adott helyre pedig nem stabil lakosi funkciójában kötődik a többség, hanem mozgáshoz és információhoz jutva önmaga szabadítja föl cselekvő politikai tereit és alkalmazkodási energiáit, akkor ennek kell az újrakezdés reményének maradnia, távolságoktól függetlenedésre és kötöttségektől mentes életvilágokra épülnie, melyben az új munkavilág mind többek világa lehet, amennyiben az önkéntesség mint politikai érték és közösségi érdek képes ezt megszervezni. A transznacionális közösségiség így lesz (vagy csak lehet?) a jövendő kerete és eszköze, a tudatos építkezés interaktív modellje is.

 

Lokális és kozmopolita dichotómia

A nemzeti és nemzetek fölötti szerveződésmódok egyik súlyos alapkérdése a tudatos építkezés, a belső erőviszonyok megannyi dilemmája, s ezek között az elitek, oligarchiák, a politikai osztály centralizációhoz és decentralizációhoz kötődő viszonya, a tér és a társadalomszerkezet dinamikája. Ez dúlja föl most a magyar közéletet, ez jellemzi harsányan az ukrán–orosz–román belső válságokat, s üli meg masszívan a kelet-európai átmenetek, államszocializmus és kapitalizmus közötti érdekszférák térbeliségét, áldott és átkozott köztességét is. Ezt a világot, mégpedig a helyi (homokhátsági kistérség 16 településének) empirikus valóságát, a nyolcvanas évek elejétől zajló élettörténet-vizsgálatok leképeződését ismerteti meg velünk Pászka Imre, aki szegedi szociológushallgatókkal közös terepvizsgálaton a lokális elitreprodukciót követi végig mintegy negyedszázados metszetben.6 Munkájuk során a piaci rendszer szerkezetének, természetrajzának, a helyi elitek rendszerváltás kori éledésének és átmentett pozícióinak (elitcsere, új elitek rekrutációja, szelekciós hatások, kulturális beágyazottság, hálózatok és kölcsönhatások sémái) változásait, szervességét és változatait követik nyomon. Az elitfogalom hipotetikus körüljárásával kezdve, a kutatásban alkalmazható dichotómiák kérdéskörén át a tranzitológia átmenet-kategóriái felé térnek el a bevezető elméleti iránykeresési szempontjai, majd a kistérség társadalomszerkezeti, identitásalapú és normatív kérdéskörei következnek, hogy ebben a múlt, a származás szerepe, a családi háttér, a jelenkori élethelyzetek, utódok stratégiái s végül a szubjektív önképek témakörei kövessék ezt. Az összegző elméleti tapasztalatok között már az alapvetés, a bevezető kérdései is másképp szerepelnek, Pászka izgalmas szakmai kritikát gyakorol az „empirikus szociológia” terminusa körül, s értelmezi a narratív, a megfigyelői, az egészen apró árnyalatokra is érzékeny elbeszélőmódok rögzítésének, klaszterezésének kérdéseit, a kutató legkülönb érzékszervei számára is jelentéses tartalmak felmutatási esélyét. Módszertani értelemben ez az interjú-„lejegyzés” vagy „átírás” éppúgy izgalmassá teszi a mélyebb összefüggésekre, elhallgatásokra, interaktív közlésekre érzékeny kutatót arra, hogy ne a „kívánt” eredményt, a hipotézis igazolását mutassa föl csupán, hanem a beszédaktusok, kommunikatív cselekvés, narratív én-képek, interpretációs mikrojelenségek köré szervezze a feltárás egész programosságát. Az elitek ekkénti (mikro- és makrotársadalmi) jelentéstere sokkal differenciáltabb, folyamatszerűbb, kontextusokkal gazdagabb megismerési aktus, semmint azt strukturális jegyekkel, jóléti mutatókkal, formalitásokkal, ki- és rávetítésekkel átláthatóvá tehetnénk. A lokális világok belső tartópillérei, a kohézió elemei mint nem csupán élettörténeti és megértő-értelmező eljárásmódra épülő áttekintésekre adnak ugyanis módot, hanem mélységi áttekintésre is, melyben a tér nemcsak földrajzi vagy történeti, hanem szociális és mikrokulturális dimenzióiban is izgalmas rejtélyekre enged ráébredni. Ekképp az élettörténetek nem szimplán az elbeszélők észlelési és valóságleképezési elbeszélései, hanem legalább annyira a kutató megismerési, közlési, értelemadási „eredményei” is, a lineáris olvasat nem lehet puszta cél, csupán szinkronikus eseménymenet epizódjainak összefüggésrendszere inkább.

A helyi régi-új elitek tranzitológiai összképe így a helyi elitek kérdésében a gazdasági, tőketulajdonos, piacfogó, felhalmozó vagy befektető pozícióinak szociodemográfiai, társadalom-néprajzi árnyalatokban gazdag leképezése persze alkalmazkodik a szociológiatudomány klasszikusainak elitfogalmaihoz, történeti térképeihez, kapitalista mintasokaság-jellemzőihez, protektív és produktív képleteihez. Ám mindemellett a helyi elitek szerepváltási trendjei közé a helyi jelentésteret, az „újkapitalista” jóléti világ „jólléti” szegmenseit is érzékenyen beillesztik itt a kutatók, a formai jegyek mellé a tartalmit is mintázatként értékelik. A „nyertesek/vesztesek” köre így kiegészül perszonális habitussal, egyedi célokkal, értékekkel, normákkal, teljesítmények hatékonysági mutatóin túli reprezentációival, önképével, pozicionáltsági örökséggel, rétegződési víziókkal, identitás- és imázsépítéssel is. Sőt, mint a kötet szinte záró konklúziója is hangsúlyozza (270. p.), a vidéki világban az individuális nagyratörés csupán egyik vízió és célképzet, ennél olykor fontosabb a kollektív szellemből, helyi élettörténetekből, létformákból, képzettségből, minőségi tartalmakból és jegyekből álló részvételi szerepkör, az ottlét és hogylét összhangja, az értékteremtő és értékmentő funkció továbbvitele, a bizalom és partnerség fogalma, presztízsének megőrzése is.

 

Tekintélyelvű vagy demokratikus? Hierarchikus látásviszonyok

Csepeli György, Murányi István és Prazsák Gergő kétségbeejtően izgalmas kutatásba fogott az ELTE Társadalomtudományi Kara révén, melynek épp a társadalmi értékteremtő és értékmentő, közelebbről a tekintélyelvű és a demokratikus személyiségorientációk aktuális állapotáról, a nemzeti tudat, újradikalizmus, diszkriminációs hajlandóság és intoleráns viselkedéstípusok tárgykörében. Az Új tekintélyelvűség a mai Magyarországon című kötet7 a recenziómnak keretet adó kulcsszavak legharsányabb kontrasztjait (is) tartalmazza, előítéletek, családi és vallási háttér, társadalmi státusz, kontroll és dogmák, nemzeti tudat és jelképek, paranoiák és tragédiák, diszkrimináció­típusok és radikalizálódás, elköteleződésen alapuló szabadság vagy tekintélyelvű vezetés, hitelesség és jövővíziók megannyi változatában. Ennek körvonalait és a tekintélyelvűség hazai, európai, térségi, szociális és mozgalmi dimenzióit a perspektíva határán valamiképp az „ígérethaza” képlékeny tüneménye, a vágyott-remélt-idealizált nemzeti konstruktum élteti, nemegyszer szemben a földrészünkre jellemző modernizációs folyamattal, a nemzetállamot osztályokra és ellentétekre, külső és belső érdekkörökre, vetélytársakra és ellenségekre kondicionáló folyamatokkal vagy nyugati modellekkel. A szerzők a tekintélyelvű modernizációk és gyarmatpolitikák veszteseit térségünkben megnevezve s az identitásvállalásban mentális örökségként továbbhordott közösségi hisztériák tekintélyelvűség-formáira utalva tűpontosan megjelenítik azokat a mintázatokat, melyekből az új tekintélyelvűség, a nyílt és demokratikus gondolkodás helyetti zárt és autokrata verziók jelenléte, a belső szükségletek és a nukleáris család pozícióvesztése miatti vezérelvűség-beállítódás részletező árnyrajzát, s mindezt empirikus kutatásuk mintegy félszáz oldalnyi függelékével is igazolhatóvá teszik. Összegzésükből kiderül az is, hogy a Konfliktus Monitor által reprezentált projekt és kontroll-mintavételi kiegészítése a nemzeti radikális szervezet vezetőivel és tagjaival készített interjúkra építve lehetővé teszi egy „zártan értelmezett” magyar identitás kategorizáló elgondolását, lehetővé teszi a külső világ mint fenyegető, ellenséges közeg értelmezését, a történelemfölfogás „ellentörténelemként” hangsúlyozott magyar verziójának kultikus és etnocentrikus képviseletét. Ezzel pedig a „régi tekintélyelvűséghez” képest (hagyományos női-férfi szerepek, ideális család, közösségi kötelékek) egy új, a szociális dominancia elfogadását is tükröző sajátos tekintélyelvűséget konstruál magának, ellenséges csoportok megnevezésével erősített szabadságfölfogást, érzékenyít a környezeti és társadalmi kérdések iránt, nosztalgikus elképzeléseket dédelget a nemzeti azonosságtudat és ennek (autokratikus, szélsőséges) előképei iránt, hárítva a fasiszta, rasszista, antiszemita stigmákat, egyúttal patetikus motivációk (katonai hagyományok átörökítése, nemzeti érdekek védelme, tenni akarás az országért stb.) vállalásával szorgalmazza a zárt „mi-tudat”, a rejtőzködés és intimizálódás, a belső törésvonalak mentén és a kizsákmányolókkal szemben indokolt ellenállás feladatát. Sűrű, sötét, a nemzeti radikalizmus félelmes súlyát a maga rejtett árnyaltságában is drámaian fölmutató kötet ez, a recenzensnek az elismerésre érdemes és kivételes szakmaiság tűnik föl elsőként és sokadik kézbevételre is, valamint a megértő kezelésmód és az árulkodó vészjelek tömege olvastán ébredő kötelességtudata, hogy legalább jelzést adjon a kötet létéről. Ha nem lenne épp ettől már „gyanús” is bizonyos olvasók számára, röviden csak „kötelező olvasmánynak” nevezném a társadalomtudományok terén.

 

Történeti felelőtlenség, szakrális felelősség, univerzális ígéretvilág

A históriával korszakos aszimmetriába kerülő radikalizmusok, fejlődési ideák, múltakat végképp eltörlő ideológiák nem kímélték sem elődeink földrajzi tájait, kulturális és életviteli körülményeit, magatartási és gondolkodási örökségét, sem napjaink köz- és világpolitikai eseménymenetét. Korunk nem egy térségében, államában, szakrális és politikai kultúrájában is sodróan, sőt harsányan kihívóbban van ez így. A nagyhatalmi politikák szökőárjai által megvert tájak és népek egyik korszakos és példázatos univerzuma napjainkban az egyetemesnek nevezett „fejlődési trendek” sorsalakító hatásainak sorába került iszlám civilizáció is, melynek mibenlétéről világhíres kríziselméletek, egyetemes tiltások és kollektív rombolások fejleményei adtak hírt az elmúlt néhány évben (és Huntington jóslata vagy a 09.11 óta még zúzósabban). Az iszlám (közelebbről az arab) társadalmakban végbemenő radikális változások tavaly óta még kihívóbban tükrözik azt a belső osztottságot, melyben a politikai radikalizmus egyfelől a nemzetközi alkufolyamatok részévé, de belülről tekintve a globalizációs hatások elutasításának öntörvényű válaszlépésévé is változott. A radikális iszlám jelentkezése, a világ válaszainak interkulturális feszültségei pedig a helyi harci szervezetek fokozott veszélyforrássá alakulását idézik elő, s tükrözik tova a fenyegetettségét mindegyre átélő egyetemes horizont felé. Migrációs krízis, szakrális megosztottság, kulturális zárkózottság egyik oldalon, kiszolgáltatott és rossz válaszokat adó (vagy erőszakos kérdéseket fogalmazó) társadalmak a másikon… – ez talán az alapképlet arról a narratíváról, melyet Póczik Szilveszter vezet föl Az iszlám forradalom. Négy műhelytanulmány a radikális iszlámról című kötetében.8

A szerző mint fasizmusértelmezések, idegen-felfogások, roma integrációs problémák, nemzetközi migrációk és terrorizmusok szakkutatója az utóbbi időkben legfőbb témakörét, a radikális iszlám ideológiáit és intézményeit veszi szemügyre, imponáló alapossággal. Elsősorban eszme- és ideológiatörténeti, politikai és kulturális mutatkozásokat tárgyal, s teszi ezt négy nagyobb fejezetben: az elsőben a radikális iszlám felemelkedésének és hatásának, térhódításának mögötteseitől, kezdeteitől az integrista törekvésekig, a másodikban az iszlám militarizmus vahabita, millenáris, messianisztikus, misztikus és reformista formációival, a harmadikban már a hódító és terrorizáló mozgalmak természetrajzát, a negyedikben pedig a harci szervezetek és stratégiák politikai-szociális (Hamasz), valamint radikalizálódó reálpolitikai (Hezbollah) ágát ismerteti meg velünk, az eredetileg földalatti terrorszervezet társadalomszervező erőinek, szociális bázisának és dogmatizmusainak szemlézésével. Alapos értekezés ez, kimerítő bibliográfiával, összefoglalókkal, angol nyelvű kivonattal, weboldalak forrásjelölésével, egyszóval illő tudományos apparátusával.

Amiért a kötetet ide illesztem a fenti szelídebb és interkulturális kölcsönhatásokra hangolt keretbe, történeti és kultúraközi érintkezések miliőjébe, az épp ama közelítésmód, amely a szinte biztonságpolitikai súlyú monografikus művet az érintett államok, kultúrák történeti felelősségének és szakrális korlátoltságának állapotrajza. Póczik alapos bevezetője, részletező útmutatásai és lenyűgöző forrásbőségű mélyfúrásai nemcsak „riasztóan más”, fölöttébb idegen világok belső és intim, szakrális és konvencionális centrumában kalauzolnak végig bennünket, hanem átlátni segítenek, rápillantani és megérteni akarnak olyasmi folyamatokat, melyekről föntebb mint historikus átmenetekről, eltérő korok más és más társadalmainak kulturális attitűdjeiről, kollektív emlékezeteiről, belső megosztottságairól és drámáiról (is) szólnak, s ez az opusz hasonlóképp tesz, nemzetközi politikai és hétköznapi felelősségre hívva föl a figyelmet. A másságok korszakai és felelőtlenségei, no meg a szakrális szférák örök küzdelmei itt olyan kérdéskörben, világjelenségben, kínos és fenséges összhatásban mutatkoznak, hogy tanulni belőlük történeti felelősség és társadalomszervezeti respektus kötelezettségét kell előidézze. Sápad a recenzens, amiért látva látszik, hogy egy egész kutatói életút és kitartó tematikus elkötelezettség szükségeltetik ahhoz, ennyire belátható összefüggések foltonfoltja épülhessen egymásra, vagyis elönti a reménytelenség, hogy mindebből töredék tőszavakat lehet csupán egy ismertetőbe emelni, annyira rétegzettek, átfedők, kölcsönhatók, áttünedezők és időlegesek minden tények és narratívák. A kötet alighanem az „arab tavasz” iszlám forradalmai után újabb fejezettel is bővülhetne, sőt többel is, hisz „a politikai űr és modernizációs útkeresés” vallástanáról vagy az egyén és közössége viszonyrendszerének a globális terrorba futó alternatíváiról még nem is értekezik a vallásos én tónusában (igaz, teszi ezt Afrika térfelén számos kötetben a Publikon Kiadó egyre bővülő szerzői köre). A bukott/buktatott arab diktátorok sorsa, a polgárháborúban vergődő iszlám államok hatalmi perspektívái ugyanakkor a kortárs olvasót is arra figyelmeztetik, miféle radikalizmusok inherens és konzisztens eszmeképzetei erősödnek meg biztonságpolitikai krízisformán, példát és fenyegető sejtelmeket asszociálva a monokratikus berendezkedések kelet-európai jövőképéhez.

Olvastam és olvastam… Beszélgetés Verebélyi Kincső professzor asszonnyal kultúráról, néprajzról és az élet dolgairól…

Az ilyen típusú beszélgetések obligát kezdőformulái az indíttatásra, a családi háttérre, a gyerekkorra vonatkoznak. Mesélj röviden gyerekkorodról, az indíttatásról, hogyan kerültél a néprajz, pontosabban a folklorisztika közelébe? De mindezek előtt (noha, úgy gondolom, nem sok köze van későbbi pályaválasztásodhoz, ám az interjú megjelenésének földrajzi koordinátái miatt talán mégis helyénvaló a kérdés): hogyan születtél Csallóközcsü­tör­tö­kön?

Minden hivatalos bemutatkozásnál, ami­óta csak emlékezni tudok, meghökkenés és néha kacagás kísérte az adataim felsorolását. Mindenesetre keresztnevem hallatán már nem kell sokat gondolkodni azon, hogy a Mátraverebélyről származó palóc és szlovák elődökkel bíró Verebélyi Pálnak és a szabadkai bunyevác Osztrogonácz Alojziának ősmagyar keresztnevű gyerekei lesznek: Kincső és Koppány. Mire idáig eljutottam az adataim felsorolásában, születési helyem megnevezése – Csütörtök – már csak a csattanó volt. (Ob­ligát szóváltás: Nem mikor, hol? Csütörtökön! Az egy hely?) A második világháború zűrzavarában a szüleim a környéken kerestek biztonságot. Mivel Pozsonyban éppen bombázták a kórházat, ezért Úszoron, otthon születtem meg 1945. február 7-én. Ott nem lévén anyakönyvi hivatal, a ma Csallóközcsütörtök néven ismert községben éppen csak megkereszteltek, illetve anyakönyveztek. Egy bő év múlva édesanyám szüleinek a közelében, a jugoszláv határtól pár kilométerre lévő Mélykútra kerültünk, ahol édesapám körorvosként dolgozott 1956-ig. Mivel ez még a származás szerint megkülönböztetés ideje volt, engem hamar felvilágosítottak az „értelmiségi” kategóriába tartozó szülők gyermeke tanulási esélyeinek várható alakulásáról. A muníció már az első elemitől fogva az volt, hogy nekem kitűnően kell tanulnom, ez a kötelességem, azokkal az osztálytársaimmal szemben is, akiknek libát kellett őrizni, nem pedig leckét írni, mert majd nem tanulhatok tovább. A környékbeli rokonság, az iskolatársak és a családnak az ötvenes évek falusi életébe betagolódó életmódja révén mi is részese voltunk a falusiak mindennapi életének. A háztartatás, a kertművelés, a disznóvágás nálunk is ugyanúgy folyt, mint a szomszédoknál. A falut sújtó társadalmi események – a kulákoktól való rekvirálás, a kitelepítés, az elkobzások ugyan a gyermekvilág felett zajlottak, de a felnőttek félelmeit, kétségeit a gyerekek is érzékelték. Furcsa sokidejűség egy adott időszakban: az öcsém és én nagyon boldog, védett, meleg, szerető családban nőttünk fel, figyelmesen elgondolt és kiválasztott kulturális élményben részesültünk, hosszú, gondtalan nyaralásokat élvezhettünk, miközben érzékeltük a korszak borzalmait is. Határsávban éltünk, ami csak fokozta a bezártság tényét. Hamar megtapasztaltuk és megértettük, hogy létezik egy külső világ a maga szabályaival, és létezik egy másik, amelyben az éppen adott társadalmi pozíciótól függetlenül más értékek a fontosak – ilyen a tudás, a tájékozottság, a tisztesség, a tisztelet, a kitartás, a munkaszeretetet. 1957-ben édesapámat Kistarcsára internálták, kiszabadulása után pedig Budapestre költöztünk, ahol 1959-ben lényegében véletlenül a Radnóti Miklós Gyakorlógimnáziumba kerültem…

liszka_foto

A Radnótiból többen is a néprajz holdudvarában kötöttek ki. Nagy Ilona jut most hirtelen az eszembe, de úgy rémlik, mások is… Befolyásolta ez későbbi pályaválasztásodat? Egyáltalán minek alapján választottál „pályát”?

A Radnóti a hatvanas évek elején alapozta meg azt a szakmai hírét, amely ma is előkelő helyet biztosít neki a fővárosi középiskolák között. Szakkörök, énekkar, nyelvi oktatás, filmesztétika, iskolarádió, politikai viták, ismerkedő teadélutánok, közös színházlátogatások, táborozás: mindezek a diákok képességeinek sokoldalú és szabad kibontakozását szolgálták egy ideológiailag mereven elkötelezett oktatási intézményben. A gimnáziumi évek alatt nagyon sok intellektuális élményben volt részem, új és újabb művészi, szellemi, színházi esemény, irány vonzott. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat sokféle előadás-sorozatára jártam: mindent akartam tudni, és minden érdekelt. A sokféleség iránti érdeklődés másfelől éppen azt jelentette, hogy nem tudtam eldönteni azt, hogy mivel is akarok foglalkozni. A természettudományok tiszta logikája vonzott, miközben a bonyolultabb összefüggéseket már nem értettem. Az irodalom, a művészettörténet, a színház volt az álmok világa, de fogalmam sem volt arról, hogy errefelé hogyan kellene elindulni. Érettségi után az ELTE Természettudományi Karának vegyész, valamint a Színművészeti Főiskola színházrendezői szakára jelentkeztem. Ebből természetesen nem lett semmi…

 

Miért?

Mert a jelentkezés mind a két helyre csak ötlet volt, és nem kísérte igazi felkészülés. Amíg a következő felvételire vártam, kezdtem el 1963 szeptemberében segédmunkásként dolgozni a Chinoin Gyógyszergyárban, és alkalmanként szociológiai kérdőíveket kérdeztem le pamutipari munkásnők körében. Egyetemre is „jártam”, mivel a gyógyszerkísérleteket a főnököm az ELTE Természettudományi Karán folytatta, és nekem kellett a kísérleti patkányok farkát fogni, amikor izotópot fecskendeztek az álla­tokba, hogy azután a szer felszívódásának mértékét vizsgálhassák.

A vegyészet túl reális és ugyanakkor absztrakt is volt ahhoz, hogy én kapaszkodókat találhattam volna benne. Így arra gondoltam, hogy hasznos lesz, ha nyelveket tanulok. El is végeztem aztán a német–francia tanári szakot, 1964-ben Debrecenben elkezdve, majd a budapesti BTK-n 1969-ben befejezve. Tanítottam, tolmácsoltam, kutatóknak céduláztam, fordítottam a tanulás évei alatt. Török Katalin, aki elemista korom óta osztálytársam volt, néprajz szakos lett, és én a Pesti Barnabás utcában a Francia Tanszék földszinti folyosójáról a hátsó lépcsőn jártam fel a néprajzosokhoz, akik nagyon családias hangulatban és baráti közelségben éltek a tanáraikkal. Ez a közeg nagyon hiányzott nekem és nagyon vonzott.

 

Ennyi? Hogy a „családias hangulat” nagyon vonzott?

Dehogy, de erre mindjárt rátérek… Némi kitérők után a kortárs művészek kiállítási intézményében, a Műcsarnokban dolgoztam néhány évig. Ez az időszak igazán a szabadság jegyében telt el: kevés olyan hivatalos munkám volt, ami az irodához kötött volna, viszont sokat tolmácsoltam kitűnő művészek, művészettörténészek, műkritikusok mellett. Itt tanultam meg például azt, hogy nemcsak verbális, hanem nagyon sokféle intelligencia létezik, hogy a művészi akarat és kifejezési mód mennyire nehezen írható le szavakkal. Nemcsak a korabeli európai képzőművészeti áramlatokról szereztem benyomásokat, hanem a legendás három T. – a tűrt, tiltott, támogatott – kalitkának a képzőművészek körében való működtetéséről és a szabadság megteremtésének megannyi módjáról is. Ugyancsak itt rögzült belém az, hogy a műalkotásokkal, egyáltalán a tárgyakkal nagyon személyes viszonyt lehet kialakítani, és mély meggyőződésem, hogy csak akkor tudunk azokról valamit írni, ha érzékszerveink révén a tárgyak belénk ivódnak. Az akkori műcsarnoki művészettörténészi kiállítási gyakorlat nem igazán vonzott. Keresve a továbbtanulás lehetőségeit, ott és akkor elképzelhetőnek tűnt, hogy a néprajzos képzettséget a kiállításrendezői gyakorlatban majd hasznosítani lehet. Be is iratkoztam az ELTE Bölcsészkarának néprajz szakára egyéni levelezőként, ugyanakkor a marxista–leninista esti egyetem levező szakán esztétika tagozatra is elkezdtem járni. (Ez utóbbi képzési forma nagyon hasznos volt, mert három hét plusz szabadságot jelentett évente, amit nagyon nagyra becsült az ember. Mindamellett a korszak jeles esztétái voltak az előadóink, többek között például Zoltai Dénes.)

 

Maradjunk a néprajznál. Mesélj valamit az akkori budapesti néprajzi tanszékről, tanáraidról, akik persze nekem is tanáraim voltak, de Tőled szeretném hallani: Neked mit adtak, mit jelentettek és – kik?

A néprajzi tanulmányaim idejéről a tantárgyak sokfélesége, néhány tanárunk személyisége, az évfolyam összetartása és a Néprajzi Intézet családias légköre volt az, ami a saját életemről való elgondolásaimat befolyásolta. Otthonosan éreztem magam, hiszen korábban is sokat dolgoztam együtt Winkler Gyuláné Zsuzsa nénivel. A tanárok közül is ismertem Tálasi István professzor urat, dékán korából. Mint a szakma egészéért és a tanítványaiért felelősséggel tartozó tanár egész életemre szóló mintát adott. A könyvtárszobában még táncoltunk is egyszer, amikor valamilyen tánclépést kívánt professzor úr Zsuzsa néninek bemutatni. Voigt Vilmost futólag már ismertem, mivel a Radnótiban gyakorló tanárjelölt volt néhány évvel korábban. Nagy elismeréssel gondolok ma is Bodrogi Tiborra, aki sokféle ismerettel, előadásainak könnyedségével és a szakma iránti feltétlen elkötelezettséggel foglalkozott a tanítványokkal. Az Acta Ethno­graphica szerkesztőjeként olyan könyvismertetések megírásával bízott meg, hogy máig emlékezem a szövegekkel való birkózás nehézségeire. De azt is megtanultam így, hogy a feladatokat méretezni lehet és kell a hallgatók számára, mert ha magasak a követelmények, akkor a teljesítés magasabb színvonalához alkalmazkodnak. A többi tanárunk esetében, mondhatni a tudományszak összes további fórumával kapcsolatban is az volt a benyomásom, hogy mindenkinek a szakma a legfontosabb az életében. Az élet és a foglalkozás azonosítása magasztos életcélnak tűnt, amit ma sokkal józanabbul ítélek meg. Sokféle körülménynek kell szerencsésen alakulnia ahhoz, hogy a hivatásának élő nő további szerepköreiben is jól tudjon teljesíteni.

A tanulmányaim utolsó éveiben még tettem egy kis kitérőt: az Egyetemi Lapok munkatársa lettem, újságíró-diplomát is szereztem ugyanakkor, amikor az etnográfusit. Az újságírói munka alkalmat adott arra, hogy az ELTE működését részleteiben is megismerjem, a rektortól a nyomdászig, a karbantartóktól a buszsofőrökig sok mindenkit kellett meginterjúvolni, bemutatni. A későbbiekben ez hozzájárult ahhoz, hogy a „Mädchen für alles” szerepkör az enyém legyen a Folklore Tanszéken. Ennek a felvállalása részemről alaphiba volt. Ám én egy ügyért lelkesedtem, és ebbe a függönymosás ugyanúgy beletartozott, mint a könyvvásárlás, amelyet évtizedeken át csináltam, felügyeltem, szerveztem.

 

Nem tudlak nem megállítani és rákérdezni: az imént azt mondtad, hogy egy bizonyos a „mindenes” szerepkörnek a felvállalása részedről „alaphiba” volt. Ismerős szituáció, azért is kérlek meg, hogy ezt fejtsed ki egy kicsit bővebben!

Épeszű ember irtózik a hivatali ügyintézéstől. Nekem se ez az erősségem, de egy korábbi munkahelyen megtanultam, hogy az ilyen jellegű feladatokat azonnal el kell intézni, mert akkor nem hurcoljuk azokat koloncként tovább. Ha meg tovább passzoljuk, akkor még sokszor rá kell kérdezni, hogy el van-e intézve az, amin már régen túl lehetnénk. A Folklore Tanszéken – ugyanúgy, mint másutt – az oktatás, a tudományos élet körülményeit is meg kellett teremteni. Miután én voltam a legfiatalabb sorban, nem is volt kinek tovább passzolni az ilyen feladatokat. Ezenkívül a korábbi személyes ismeretségek is a kezemre játszottak. Az oktatók kapcsolatrendszere mellett, amelynek például a lift és a menza is fontos csomópontjai voltak, a titkárnők, ügyintézők, könyvtárosok sem csak „feljegyzések” formájában kommunikáltak. Az ebben a körben való személyes részvételem még akkor is folytatódott, amikor a Folklore Tanszéknek saját tündéri, melegszívű titkárnője lett, mivel továbbra is én maradtam a gazdasági ügyek (és a külkapcsolatok) felelőse. A kezdeti apró-cseprő vásárlások helyett jöttek aztán a szép pályázati szörnyek. Cseh Sándorné Erzsikével – a Folklore Tanszék másik kotlósával – amíg csak nyugdíjba nem ment, azért jól megoldottuk a szerepelosztást. Nemcsak aktákat tologattunk, szerettünk barátságos légkört teremteni, ünnepségeket szervezni stb.

 

No és akkor most egy kicsit kanyarodjunk vissza! Lassan elkezdtél kutatni, publikálni… Elsőre Róheim Géza neve jut az eszembe, és viszont… De annyira, hogy ha Róheim néprajzi vonatkozásaival találkozom, nem lehet, hogy ne a Te neved jusson erről az eszembe. Mesélj erről a „Róheim-szerelemről”!

A sok és sokféle kötelező olvasmány közül arra emlékszem, hogy Freud Totem és tabuját, illetve Róheim több munkáját is el kellett olvasni. Freudot korábban is olvastam, Róheim szövegének a többiekétől olyan markánsan eltérő stílusa és tartalma feltűnt nekem. Róheim életműve lett a szakdolgozati, illetve egyetemi doktori disszertációm témája. Sok támogatást kaptam tanáraimtól, idősebb pályatársaktól: nemzetközi konferenciákat, kiállítást szervezhettem, Róheim írásaiból válogatásokat szerkeszthettem. Róheim életének nyomon követése egykori, itthon és külföldön élő kortársaival – még rokonaival is – összehozott, a szó szoros értelmében véve világok tárultak fel előttem, tudományos és társadalomtörténeti értelemben is. Igyekeztem megismerni és megérteni a pszichoanalízis alaptételeit, de ez együtt járt a budapesti pszichoanalitikus iskola történetének a bogozgatásával is. Akkoriban úgy tűnt, hogy minden ismerősöm nekem szállít adalékot: több egykori művészettörténész kollégám árult el valami fontosat Róheimről: az egyiknek az édesapja volt pszichoanalitikus, a másik Róheim édesanyjának volt az unokahúga, a harmadik együtt játszott Róheim analitikusának a Párizsban élő lányával… Tőle szerezhettem meg Kovács Vilma és Róheim Géza leveleit az MTA Kézirattára számára. Megismerkedhettem Georges Devereux-vel, aki halála előtt még kifejtette nekem Róheimet illető kritikai nézeteit. Charme-os lovagom lett Róheim unokaöccse, a Brüsszelben hírnevet szerző grafikusművész, Charles Rohonyi, aki hosszú városligeti sétáink alatt mutatta be nekem a második világháború előtti városligeti villák lakóinak életét, és a Fasori gimnáziumban szerzett élményeit. Vele kapcsolatban voltam haláláig. A Ferenczi Társaságot alapító pszichoanalitikusok örvend­tek a Róheim-életmű egésze megismertetését szolgáló tevékenységemnek, Róheim amerikai és angliai feltételezett hagyatékának a feltárásában komoly segítséget nyújtottak. Az életművével való foglalkozás igazán megalapozza azt a szemléletet, hogy az apró néprajzi tényeket átfogó rendszerbe helyezve értelmezzük. Ezért írtam nemcsak egyetemi szakdolgozatom, hanem az egyetemi ún. kisdoktori dolgozatom is erről az életműről.

 

Kutatásaid, publikációid egy másik meghatározó súlypontja a „népművészet” kérdéseinek, egyáltalán létének, megjelenési formáinak, határainak a feszegetése…

Még az újságírói időszakomban írhattam cikkeket egy vadászlapba. Az anyaggyűjtés során jutottam el a Nemzeti Múzeum fegyvertárába, ahol felfedeztem a 19. századi polgári lőtáblákból néhányat. Ezek a deszkára festett naiv képek nem tartoztak semmilyen közismert műfajhoz: ezért szedtem azután össze a vidéki múzeumokból is további fellelhető példányokat és írtam róluk egy kis könyvet. A műfajok közötti jelenségek, az átmenetek, a határok között szabadon hagyott sávok iránti érdeklődés egyre tudatosabbá vált bennem.

Az etnográfusdiploma megszerzése után valamivel aztán tanársegédi kinevezést kaptam az ELTE BTK Folklore Tanszékére. Ezzel egy időben kaptam meg a kandidátusi aspirantúra ösztöndíját is, amelynek a témája a magyar népművészet stíluskorszakai lettek. Ma nagyon kritikusan viszonyulok ehhez a tanszéki döntéshez, ami eléggé befolyásolta további szakmai életem. A tanszéken ugyanis úgy gondolták, hogy a népi díszítőművészet témát mindig külső előadó adta elő, ezért nem lesz haszontalan, ha én ezen a területen tájékozódom. A néphit és a népszokások világa után egyszer csak ott találtam magam a Néprajzi Múzeum több százezer tárgya között, mint az óceánba esett hajótörött. Ez az érzés nagyon sokáig kísért el engem. Ennek ellenére a Néprajzi Múzeumban töltött három év alatt (1981–1983) sok mindent megismertem és sok mindent megértettem, ami nemcsak a téma, hanem az oktatói tevékenység szempontjából is fontossá vált számomra később. Témavezetőm, a Néprajzi Múzeum akkori igazgatója, Hoffmann Tamás a korábbi gyakorlattal szemben megengedte, hogy a raktárakba szabadon bejárhassak. Hónapok teltek el azzal, hogy raktárról raktárra járva kézbe vegyem a tárgyakat, olvassam a leírókartonokat és végeláthatatlan beszélgetéseket folytassak a kollégákkal. A múzeumban ma sem érzem az idő múlását, mert igaz ugyan, hogy az egykori játszótársak már nem ott dolgoznak, de sok tanítványom került a helyükre, akikkel ma is rá tudunk csodálkozni a váratlan leletekre. Ma is megkerestek, s egy azonosítatlan betlehem származásának helyét próbáltuk kibogozni.

Olvastam és olvastam, az olvasmányok egy része olyan kásahegynek tűnt, amelyben a gondolat elsikkadt. Másrészt olyan jelenségekről is olvastam, amelyeknek a megfelelőit a mi anyagunkban is meg akartam találni. Meg is találtam az esetek egy részében. Ilyen felfedezés a magyar népi grafika mint műfaj, amelynek egy teljesebb bemutatása és a tudatosítása még mindig várat magára. Ugyancsak ekkoriban ismertem fel az ún. mintakönyvek és a magyar népi ornamentika közötti összefüggéseket, az iskolai kézimunka szerepét, és még sok minden mást. Szerencsémre kisebb témákat megírhattam a Múzsák című művelődési folyóiratban, ahol kitűnő képszerkesztők művészi érzékenységgel segítették elő azt, hogy a mondanivalóm képileg is megjelenjen. Ezek az írások összegyűjtve A hagyomány képei címen a debreceni néprajzi tanszék Folklór és etnográfia sorozatában meg is jelentek, amiért ma is hálás vagyok Ujváry Zoltán professzor úrnak.

Az aspirantúra leteltét követően kellett átvennem elődöm, Dömötör Tekla professzor asszony néphit és népszokás óráit. „Egy egyetemi oktató mindent tud” – ez volt a munkahelyi elvárás. Ezért, nem úgy, mint sok nyugat-európai egyetemen, ahol sok oktató azt tanítja, ami éppen a kutatásának a tárgya, nekem – mint oktató kollégáimnak is – a tanrendben rögzített tematikának megfelelően kellett felkészülni híres és nagy tudású elődöm után az előadások megtartására. Igaz, hogy 1980-tól egyfolytában tanrendben előírt kötelező féléves tárgy volt a népi díszítő művészet, amit körülbelül 30 éven át itthon egyedül én tanítottam a felsőoktatásban. A népművészet elméletével kapcsolatos fordításgyűjteményt is szerkesztettem, de oktatómunkámnak nem ez volt a fénypontja. „A korok és stílusok a népművészetben” tematikához itthon és külföldön gyűjtött tapasztalatok, ismeretek és kutatás alapját képező előfeltevések szembesítése sok tanulsággal járt. Ma már jobban látom, mint a kandidátusi disszertáció megírásakor, mennyire rabja voltam magam is – mint sokan mások – a motívumkutatásnak, és annak az elgondolásnak, hogy a népművészet stílustörténeti kategóriákkal leírható. A dolgozatban végül is a népi tárgykultúra értelmezési lehetőségei, egy-egy jellegzetes tárgycsoport került szóba, ami akár beismerésként is felfogható. Annak a beismeréseként, hogy a népi díszítőművészet alakulása művészeti stílusfogalmakkal nem leírható, a folklóresztétika elméleti megállapításai közvetlenül a tárgyakra lefordítva, mondjuk egy szalmaszakajtó és egy kisszentkép esetében nem is olyan kézenfekvők. Azóta maga a népművészet fogalma is kérdésessé vált, nem is beszélve az ún. „élő népművészetéről”. 1980-tól kezdve kötelező olvasmány volt a budapesti Folklore Tanszéken Richard Jeřábek népművészeti terminológiáról szóló tanulmánya. Kudarcnak tartom, hogy azóta sem reflektált a professzor gondolataira, egyáltalán ennek a kötetnek a többi tanulmányára se senki. Tudom természetesen, hogy más oktatónak is van ilyen tapasztalata.

 

Ez nyilván nem nyugtat meg, de Jeřábeknek a Folcloristica 4–5. kötetében megjelent két tanulmánya, további, hasonló tematikájú hússzal kiegészítve néhány éve a brünni egyetem kiadásában önálló kötetben is megjelent. Túl élénk, a benne foglaltakra reagáló reflexiókról azóta sincs tudomásom. Viszont – lehet, hogy eddigi pályafutásodból, érdeklődési köreidből, olvasmányélményeidből ez adódik is – van egy következő fontos rész(?)területe munkásságodnak. A szokásvilág problémaköre. Ide hogy jutottál el?

A nyolcvanas években még az ötéves képzésben nagyon átgondolt, sok tapasztalaton alapuló, rendszerezett tudásanyagot igyekeztünk a hallgatóknak átadni, félévente megteremtve a speciális kollégiumok rendszerén keresztül a különböző részterületek, illetve rokon szakmák, szellemi újdánságok megismerését is. Én ebbe a rendszerbe igyekeztem belenőni, majd a népszokások oktatását tartalmilag is kibővíteni, és egyre több időt szerezni a kereteken belül az e tárgyra vonatkozó előadások számára. Elég hamar rájöttem, hogy a hagyományos tematikákat ismételni lehet a végtelenségig, de az értelmezéshez a korábbiakétól eltérő vizsgálati szempontokra van szükség. Az „ünnepiség” és a „mindennapiság” olyan fogalmi kereteket biztosít, amelyek közepette a szokások történeti megvalósulásai ugyanúgy megvilágíthatóak, mint a maiak. Sőt, a szokásoknak nemcsak a „variánsait”, hanem az időben való, folyamat jellegét is világosabban láthatjuk. A „mindennapiság” tematizálása a hazai folklorisztikában mára hasznosulni látszik, a „szórakozás” témakörben is születtek már eredmények, ha nem is olyan látványosak. A horizont lényegében az egyetemes emberi kultúra, de legalábbis az európai kultúra a maga történeti és társadalmi dimenzióival és megannyi változatával. Róheim Géza kultúraelmélete és a kalotaszegi kapatakarító lapátkák közötti kapcsolati ív feltárható, csak jó kérdéseket kell feltenni.

 

Mondom én, hogy Róheim nem megkerülhető…

Tulajdonképpen egész életemben tanultam, most is ezt teszem, mivel meg akarom érteni, hogy amit látok, tapasztalok, olvasok, miért is van pont úgy, ahogy van, és honnan jött abba a környezetbe, amiben én éppen meglátom. Mindig is szerettem „összevissza” olvasni, szerettem a könyvtári cédulakatalógusokat, mert ha átlapoztam azt a dobozt, amelyben a korábban kijelölt művet kerestem, mindig találtam valami egészen más, sokkal érdekesebb „leletet”. Amikor elkezdtem külföldre járni, külön élvezet volt megérteni például nagy könyvtárakban a Széchényi Könyvtárétól eltérő tematikus beosztásokat, vagy óriási élmény volt első találkozásom a szabadpolcos könyvtári rendszerrel. A tanulás és tanítás évtizedei közepette rájöttem a megismerés és azután a közlés szempontjából arra, hogy azok a világok, amelyek megnyílhatnak az ember előtt, ha elég kíváncsi, akkor nem válnak diffúz összevisszasággá, ha a rendszerszerűséget, a folyamat jelleget és a kontextusokat megismerjük és összekapcsoljuk. Abban biztos vagyok, hogy az, amit népszokáskutatásnak nevezünk hagyományosan, nem tud a szokások cselekvéslogikájára, tartalmára és jelentésére vonatkozó érvényes megállapításokat tenni, ha nem lép ki a megszokott keretek között. A hallgatók kisebb-nagyobb dolgozatai, diplomamunkái és doktori disszertációi – amelyeket itt nem tudok felsorolni – közös kísérletei voltak annak, hogy a „problémalátás” élesítésével, akár nagyon hagyományos témát illetően is, mit lehet a korábbi megközelítésekhez képest mást és másként meglátni. A tanításnak az a része, hogy folytonos felkészülésre késztetett, hogy a néprajzi jelenségek megismerésének és megértésének az örömét megoszthassam a hallgatókkal, mindig is ösztönzött.

 

Már amit eddig elmondtál, abból is nyilvánvaló, hogy a néprajz, a folklorisztika (ahogy tetszik) művelését nem szűk nemzeti keretek között képzelted, képzeled el. Tudom, hogy élénk és kiterjedt nemzetközi szakmai kapcsolatokkal rendelkezel. Miben alakították ezek gondolkodásmódodat, a tudomásom szerint elsősorban német és francia, de meghatározóan a korabeli „csehszlovák” kapcsolataid, az ottani eredmények bensőséges ismerete?

Nyelvszakos lévén egyetemista koromtól kezdve kísértem külföldi vendégeket, sokszor művészeket, újságírókat, művészettörténészeket. Természetes, hogy a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején különösen a Nyugat-Európából hozzánk érzők nyitottak és kíváncsiak voltak ránk, ugyanakkor egészen más módon viselkedtek és gondolkodtak, mint ahogy az itt szokás volt. Még nem is voltam néprajz szakos, mikor Jean Gabus svájci professzort kísérhettem a Néprajzi Múzeumba, amelyet az igazgató Hoffmann Tamás mutatott be a vendégnek. A Folklore Tanszéknek pedig mindig is jó nemzetközi kapcsolatai voltak. Ne felejtsük el, hogy az ún. késő kádári korban Magyar­országon a tudományos rendezvényeknek az a szerepük is megvolt, hogy a kelet-európai kutatókat, akik nem utazhattak szabadon a világban, nyugat-európai kollégáikkal összehozzák. Például a SIEF1 különböző bizottságai rendszeresen üléseztek nálunk. Ilyen rendezvények sorába tartozott az a néhány folklorizmuskonferencia is, amelyet a nemzetközi Duna menti folklórfesztiválokhoz kapcsolódva rendeztünk Kecskeméten. A hetvenes-nyolcvanas években nagyon időszerű kérdés volt a néphagyományok, a néptánc, népdal színpadra vitele, illetve a hagyományőrzés korabeli formáinak a tudományos megközelítése. Ezeket a jelenségeket a „csehszlovák” kutatók, Bohuslav Beneš, Oľga Danglová, Richard Jeřábek, Oldřich Sirovátka, hogy csak néhányat említsek a személyesen is megismertek közül, más viszonyrendszerben tudták megragadni, mint nyugat-európai kollégáink, mivel a korábbi történeti-társadalmi folyamatok, gondolkodási áramlatok és a korabeli gyakorlat is más volt mifelénk, mint mondjuk Svájcban. Az, hogy a folklorizmus fogalma annak ellenére, hogy a belga Albert Marinustól származik, mennyire kevéssé ismert, ma is meglátszik a nyugat-európai szakirodalomban. Előnyös a számunkra az, hogy a „folklór mai élete” az a témakör, amelynek társadalomtörténeti felfogása a hazai folklorisztikában igényes fogalmi rendszerbe illeszkedve nyert megfogalmazást és segített a hagyományvédő rendezvények értelmezésében. A „szellemi kulturális örökség” – mit sem törődve elsősorban a kelet-európai szakkutatás eredményeivel, ma úgy vonult be a nemzetközi kultúrpolitikába, hogy minden tisztességes szándéka ellenére éppen a hagyományok védelme szempontjából csak „fából vaskarika” megoldásokat hoz létre.

 

No, ezt nem bánnám, ha kicsit bővebben is kifejtenéd!

A népi kultúra, a folklór társadalomtörténeti meghatározottsága a második világháborút követő évtizedekben a kelet-európai országok szaktudományában egyértelműen – vagy azt is mondhatjuk, hogy közmegegyezés alapján – tisztázódott. A „hagyomány” és a „nemzeti kultúra” fogalmainak a jelentését máig befolyásolja és meg is különbözteti a nyugat-európai közgondolkodásban és kultúrpolitikában használt hasonló fogalmaktól az a körülmény, hogy a nép és népi kultúra felfogása milyen központi hangsúlyt kapott a 19. században a nemzetállamok ideológiáinak a kialakításánál, amelyet tovább formált a „népi demokráciák” és a „népi kultúra” közötti viszony. Ez utóbbiban mintegy fél évszázadon át a folklorisztika is részt vett a folklór és folklorizmus egymással való kapcsolatának a tisztázásában, azok alakulását történeti folyamatként fogva fel, ami együtt képviseli a kulturális hagyomány egy meghatározott részét. A kulturális gyakorlat megannyi szintjén évtizedeken át a történeti, népi, szellemi-művészi javak megőrzése és nem alakítása, legfeljebb szűk határok közötti adaptálása volt a cél. Mindez nemcsak a szakmai, hanem az általános felfogást is áthatotta a hitelesség, érték, hamísítás, giccs stb. kérdéseit illetően. Azon lehet vitatkozni, hogy mennyire merevítette meg a népi hagyományok kezelésének ez a felfogása a folklór jellegű művészi formákat…

 

Igen, és kellene is. Meg arról, hogy onnantól kezdve beszélhetünk-e egyáltalán „folklór jellegről…”

Az UNESCO által bevezetett és sok állam által elfogadott, a szellemi kulturális örökség megóvását célzó egyezmények örökségfogalma nem a kulturális elem eredeti kontextusát, hanem a mai használók közösségét tartja meghatározó elemnek a kultúra alakulásának a folyamatában. Azaz a kultúra elemeinek történelmi és társadalmi meghatározottsága, a mindenkori bonyolult összefüggésrendszerek helyett az aktuális fogyasztó a mérvadó. Kelet-Európában a „kulturális örökség” óvása inkább a „néphagyomány őrzése” felé tolódott át, az Arab Emírségekben pedig mindez másként történt. Így lassanként világméretű patchwork jön létre a turisták és a vállalkozók örömére…

 

Egy kicsit talán elkanyarodtunk, ami nem baj. Engem viszont érdekelnének még továbbra is azok a bizonyos nemzetközi kapcsolatok, illetve az ezekkel (vélhetően) szorosan összefüggő oktatás, színvonalának és irányultságának kérdései. Egyáltalán: tudományszakunk jövője! Hogyan látod mindezt?

Nemcsak a Folklore Tanszék, illetve a hazai társintézmények fogadtak külföldi vendégeket, hanem – elsősorban egyetemi pályafutásom első 15–20 évében – minden évben adódott lehetőség ösztöndíjjal külföldi intézeteket, múzeumokat, konferenciákat meglátogatni, előadásokat tartani, tanítani. (Az utóbbi tíz évben az anyagi támogatások elosztásának elvei nagyon megváltoztak a BTK-n.) Időközben az is világossá vált, hogy a néprajz/folklorisztika értelmezése különféle tudományos hagyományok és hatások kereszteződésében alapvetően megváltozott, a beszédmódok mára annyira különbözőek lettek, hogy nehéz a főirányokat kitapintani.

Az általad is ismert Andreas C. Bimmer marburgi kollégánk évi rendes újévi levelében azon kesergett a legutóbb, hogy mennyire nagy a szakadék a között a néprajz között, amit ő Ingeborg Weber-Kellermann mellett évtizedekig művelt, és a mai németországi néprajzi közbeszéd között. Mivel Németországban sok egyetemen és kutatóhelyen művelik a néprajzot, a tagolódás náluk talán még szembetűnőbb, mint másutt. A hagyományos értelemben vett folklorisztikának is egyre kevesebb hely jut – látszólag. Hiszen a megnevezések, a vizsgálat szempontjai és elméleti keretei változtak, de a folklór ma is eleven. A mesével mint folklórműfajjal ma talán kevesebben foglalkoznak, mint korábban, ugyanakkor a szóbeliség, illetve az elbeszéléskultúra mai megjelenési formáinak és funkcióinak a kutatása nagyon is aktuális. Azt el lehet fogadni, hogy tudományszakok időről időre átrendeződnek, hogy maga a kutatás tárgya más és más látószögbe kerül. Nálunk korábban a felsőfokú oktatás, a Néprajzi Múzeum, a hatvanas évek végén megalakuló akadémiai kutatóintézet és az Ethnographia szerkesztői között a kutatás tárgyáról alkotott nézetek alapvonásaikban azonosak voltak, noha a módszerek eltérőek lehettek. A nagy közös feladatok – mint a Magyar Néprajzi Lexikon megírása, a Magyar Néprajzi Atlasz gyűjtései – generációkat hoztak össze. Az elmúlt évtizedekben nemigen vannak nagy közös feladatok, az intézmények kevésbé nyitottak egymás felé, a pályázati rendszer pedig versenytárssá tette azokat, akiknek ugyanabba a csapatba kellene tartozniuk. A néprajztudományon belüli változások inkább egyéneket érintettek meg, így igazi aktuális, Európában is elfogadható teljesítményeket nagy áldozatok árán egyének tudnak produkálni. A néprajz/folklorisztika megújítását néhányan a rendszerváltás előtt kevésbé preferált témák vizsgálatával gondolták megoldani. A tematika bővítése csak látszateredményekhez vezethet. Hasonló módón az „antropológia” vagy a „mentalitáskutatás” cégére alatt is sok minden elkövethető, a szóhasználat mögül gyakran hiányzik a megfelelő elméleti tudás. A tájékozódás nem könnyű, hiszen az angolszász antropológia európai recepciója nem egy időben, nem azonos előzményekre épülve megannyi változatban ment és megy végbe. A hazai folklorisztika csakúgy, mint a hazai néprajz számára nem a továbblépés, hanem a fennmaradás szempontjából elsősorban kritikai önvizsgálatra lenne szükség. Számos olyan részterület van, amelynek a vizsgálatára rokon szakmák sokkal kidolgozottabb módszertannal rendelkeznek, mint mi, ezért fel kéne mérni a valódi kompetencia illetékességi körét. Nem lehet az önelégültség bástyái mögé visszahúzódni és nem reagálni arra, ami a tudományos gondolkodásban a mi területünkön végbement, ugyanakkor éles vonallal sem lehet elhatárolódni attól, ami tudásban nálunk felhalmozódott. Visszafelé pillantva meg lehet találni a jövő felé mutató utat.

Valamilyen európai összkép megismerésében nagy haszonnal járt számomra az, hogy tagja, sőt több mint egy évtizede már elnöke is vagyok az EURETHNO nevű munkacsoportnak. Az európai etnológiát oktató, mintegy 14–18 országból részt vevő francia nyelvű társaság évente más és más országban tartja konferenciáit. 2015-ben immár másodszor Kolozsvárt, Keszeg Vilmos professzor rendezi a következő Atelier-t. Ezek az összejövetelek lehetővé teszik, hogy magunk is részt vegyünk az ún. európai etnológia módszertanának a kialakításában, a kollégák révén tájékozódhatunk a felsőoktatási modellekről, és végül az adott helyszíneken közvetlenül tapasztalhatunk meg néprajzi jelenségeket. Ez csak egy példa, annak az érzékeltetésére, hogy személyes kapcsolatok és tudományos ismeretszerzés milyen sokféle szálon kötődik össze. Az ember tájékozódásának határai kitágulnak, ugyanakkor nyilvánvalóbbá válik az is, hogy mi mindenről még tudomásunk sincs. Megváltoznak az önmagunkkal szemben támasztott követelmények és természetesen a látásmódunk is, de önbizalmunk is megerősödhet. Nem akarok fellengzősen

fogalmazni, de az oktató felelőssége azt is jelenti, hogy nem az adott kurzus kiszolgálására kell felkészíteni a hallgatót, hanem arra, hogy biztos ismeretanyagot tanuljon meg, képes legyen nemzetközi szinten tájékozódni és releváns kérdéséket megfogalmazni. Ez még a válaszadásnál is fontosabb. Ha másért nem, a kételkedés és irónia olyan gondolkodási és magatartási mód, amely a konkrét munkahelytől, szakterülettől függetlenül is feltétele az értelmiségi létnek.

 


 

Verebélyi Kincső fontosabb munkái

  1. Célra tarts. Festett lőtáblák Magyarországon. Budapest, Corvina, 1988.
  2. Illuminált népi kéziratok a XVII–XIX. században. In Jankovics József et al. (szerk.): A magyar nyelv és kultúra a Duna völgyében. I. Budapest–Wien, 1989, 362–374. p.
  3. Róheim Géza. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990. /A múlt magyar tudósai/
  4. A hagyomány képei. Debrecen, KLTE, 1993. /Folklór és etnográfia/
  5. Szokások. In Voigt Vilmos (szerk.): Magyar folklór. Budapest, Osiris, 1998, 400–439. p.
  6. Kor és stílus a magyar népművészetben. Budapest, Osiris, 2001.
  7. Szokásvilág. Debrecen, Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék, 2004.
  8. Mindennapok – jeles napok. Budapest, Timp Kiadó, 2005.
  9. A szokáskutatás lehetősége az európai etnológia keretében és azon túl. Acta Ethnologica Danubiana 15 (2013), 67–84. p.
  10. Újabb fogalmak a szokások vizsgálatában. Ethnographia 124 (2013), 419–437. p.

Lesley Milroyová–Matthew Gordon: Socio­ling­vistika. Metody a interpterace

Lesley Milroyová–Matthew Gordon: Socio­ling­vistika. Metody a interpterace. Praha, Karoli­num, 2012, 268 p.

 

Lesley Milroy és Matthew Gordon hiánypótló szociolingvisztikai összefoglaló munkáját (eredeti címe Sociolinguistics: Method and Interpretation) Jan Chromý fordította cseh nyelvre, és így a mű a hazai olvasóközönség számára is szélesebb körben elérhetővé vált. A szerzőpáros Lesley Milroy egyik előző munkájára épít, melynek címe Observing and Analys­ing Natural Language. Mindkét kiadvány tankönyvként is szolgálhat a szociolingvisztikai kutatás iránt érdeklődők számára. Ez utóbbiban a szerzők módszertani és interpretációs kérdéseket vizsgálnak. A kiadvány elméleti és gyakorlati megközelítést ötvözve ad átfogó képet a szociolingvisztikai kutatások legújabb irányzatairól, módszereiről és az így szerzett adatok értelmezési lehetőségeiről.

A könyv a szociolingvisztika néhány elméleti kérdésének megtárgyalásával indul, majd erre épül a második és harmadik fejezet a kutatás tervezéséről és az adatgyűjtés módszertanáról. A negyedik és ötödik részben a nyelvváltozatok szociális dimenzióiról olvashatunk, az ezt követő két fejezet a nyelvi adatok elemzési és értelmezési lehetőségeiről szól a fonológiai és grammatikai változókat figyelembe véve.

Az első fejezet a variációelmélet teoretikus alapvetéseit, más nyelvészeti irányzatokhoz fűződő viszonyát tárgyalja, illetve részletesebben bemutatja azokat a diszciplínákat, melyek a szociolingvisztika közvetlen előfutárainak, kiindulópontjainak tekinthetők. Foglalkozik az amerikai deskriptivizmussal, melynek képviselői kifejlesztették a nyelvleírás pontos módszertanát, és sok kihalóban lévő indián nyelvet írtak le. A következő alfejezetben a hagyományos dialektológia módszertanával ismerkedhetünk meg, mely a nyelvet földrajzi meghatározottságában vizsgálja és a nem mobilis, helyi, idős, vidéki férfit tekinti ideális adatközlőjének. Kiemelten foglalkozik a nyelvjárástan módszertanával, melynek sok elemét a szociolingvisztika új elméleti keretébe helyezve még ma is használja. A paradigmaváltási próbálkozásokat a nyelvváltozatok vizsgálatában példákon keresztül mutatja be. Az, hogy a módszertani kérdéseket a szakirodalomban klasszikusnak számító kutatásoknak a bemutatásával tárgyalják a szerzők, az egész könyvre jellemző, és egyik legnagyobb pozitívuma, főként ha tankönyvként használjuk a kiadványt.

A szociolingvisztikai kutatások alapvető problémája az adatközlők kiválasztása, mely aztán az összegyűjtött nyelvi adatok interpretációjának lehetőségeit is meghatározza. A második fejezet éppen ezért ezt a problémakört járja körül a labovi elvekből kiindulva, bemutatva azonban más módszertani lehetőségeket is. A szerzők ennek a sarkalatos kérdésnek a megtárgyalása során is szigorúan tarják magukat az elmélet és a módszertan együttes tárgyalásához, ezzel is elősegítve azt, hogy az olvasóban tudatosuljon, az adatközlők kiválasztásának módszere összhangban kell legyen a kutató által kitűzött kutatási célokkal az adott elméleti keretben. Kitérnek a szociolingvisztikai kutatások reprezentativitására is, valamint a kutatás helyszínének, az adatközlő csoport nagyságának, kiválasztásának problémáira is. A leghangsúlyosabban azonban az adatközlő csoport kor szerinti megoszlását és társadalmi osztályokba sorolását tárgyalják.

Az adatközlő csoport kiválasztása után a használható adatok gyűjtésének módszertani lehetőségeit tárgyalják a szerzők. Kikerül­he­tetlen a kutatói paradoxon kérdéskörének az alapos körüljárása, mely a harmadik fejezetben is felmerül, de folyamatosan, más témakörök kapcsán is részletes elemzésre kerül. Bemutatják a kérdőíves felmérések lehetőségeit és buktatóit egyaránt, de a szociolingvisztikai interjúk előkészítésének a fontosságáról és módszereiről is szó esik, mivel ez az adatok későbbi megfelelő interpretálhatóságának alapvető feltétele. A résztvevő megfigyelés bemutatásánál kiemelik, hogy ez a módszer különösen hasznos a nyelvi változatosság vizsgálatánál kétnyelvű közegben. A kutatási módszerek gyakorlati alkalmazásának lehetőségeit ismételten konkrét kutatásokon mutatják be, külön fejezetet szentelnek James Milroy és Lesley Milroy észak-írországi, Belfastban végzett kutatásának, melyen keresztül egy nagy lélegzetvételű szociolingvisztikai projekt felépítésével ismerkedhet meg az olvasó. A fejezet utolsó része kutatásetikai kérdéseket tárgyal, és bár csak röviden térnek ki erre a meglehetősen fontos problematikára, bőséges szakirodalmi utalások segítségével eligazítást adnak a témakörben való további elmélyülésre.

A negyedik fejezetben kerül sorra a nyelvi sokféleség és társadalmi beágyazottságának a vizsgálatára, valamit az összegyűjtött nyelvi adatok ilyen szempontú interpretációjának lehetőségeit is tárgyalják. A szerzők bevezetik a nyelvi változó fogalmát, mely előfordulásának gyakorisági vizsgálatát emelik ki. A társadalmi osztályok meghatározásának különböző lehetőségeit tárgyalják, de mindenképpen az adott adatközlő csoporton belüli értelmezésre helyezik a hangsúlyt. Példaként említik, hogy míg az Amerikai Egyesült Államokban a foglalkozás, addig az arab országokban a műveltség kulcsfontosságú a társadalmi osztályokba való sorolásnál. Az egyes osztályok közötti mobilitást is sok tényező határozhatja meg, és ennek nyelvi aspektusait sem szabad figyelmen kívül hagyni. A következő nagy témakör a fejezeten belül a nem és a nyelv kapcsolata. Elsődleges problémaként határozzák meg a szerzők azt a tényt, hogy az adatgyűjtés során a kutatók az adatközlő biológiai nemére kérdeznek rá, míg az elemzések során a nyelvi adatokat a társadalmi nem alapján értelmezik. Felhívják a figyelmet arra, hogy a szociolingvisztikai kutatásokban a nemet is mint társadalmi kategóriát érdemes szemlélni, és más szociális faktorokkal korrelációban interpretálni, valamint a társadalmi nem bináris személetének problematikus voltára is kitérnek. Végül az etnikai és faji hovatartozás nyelvváltozatokkal való összefüggéseit tárgyalják részletesebben egyesült államokbeli és északír példákon.

A társadalmi jellemzők előző fejezetekben tárgyalt makroszintje után az ötödik rész a helyi társadalmi gyakorlatot és a társas kapcsolathálózatot vizsgálja a beszélőközösségekben. A társas kapcsolathálózat és a gyakorlóközösség fogalmainak elemzése után a nyelvi változás és a társas kapcsolatháló összefüggéseire térnek ki, kiemelve azt a tényt, hogy a gyenge kapcsolatokon keresztül terjednek leginkább a nyelvi változások. A társadalmi kapcsolathálózatok vizsgálata nagyon fontos eszköze lehet a kétnyelvű közösségek kutatásának is.

A következő, hatodik fejezet a fonológiai változók kutatásának részleteit mutatja be, annak az egész folyamatát, ahogy a többórás hangfelvételekből interpretálható adatok szerezhetők. Első lépésként a vizsgálandó fonológiai változók kiválasztásának lehetséges munkameneteit, illetve az előkutatások fontosságát tárgyalják, továbbá részletesen foglalkoznak a mérési módszerekkel. Konkrét kutatások segítségével mutatják be a kutató percepcióján alapuló elemzést, illetve a különböző mérőműszerek használatának előnyeit és hátrányait, valamint az egyes módszerek kombinálhatóságát. A következő problémakör a fonetikai és a szociolingvisztikai vonatkozások vizsgálata, tehát annak a lehetőségeit mutatják be a szerzők, hogy a fonológiai változók hogyan interpretálhatók a társadalmi tényezők figyelembe vételével. Kiemelik az összegyűjtött fonológiai adatok kvantifikációs kérdéseinek fontosságát, valamint a statisztikában használt módszerek használatának lehetőségeit.

A nyelvi változók vizsgálatát a nyelv további szintjein a hetedik fejezetben tárgyalják a szerzők. A változó fogalma a morfológia szintjén még viszonylag jól használható, a szintaktikai szinten azonban már módszertani problémákkal kell szembenéznünk. A kutatás során nem lehetünk soha biztosak abban, hogy a spontán beszédben előfordul elegendő az általunk vizsgált szerkezetből ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket tudjunk levonni, éppen ezért a fonológiai változóknál kevésbé jellemző a vizsgálatuk, valamint valószínű, hogy társadalmi jelentőségük is sokkal kevésbé releváns. Éppen ezek miatt a nehézségek miatt külön fejezetet szentelnek a szintaktikai változókkal kapcsolatos nyelvi adatok gyűjtésének. Az interjúkkal szerzett anyagokat a szerzők tanácsa alapján érdemes hosszú távú megfigyeléssel kiegészíteni. Gyakori a szintaktikai változók vizsgálata kérdőív segítségével, melyben az adatközlőnek azt kell megállapítania, hogy a megadott szerkezetek közül melyiket tartja grammatikailag megfelelőnek, illetve melyiket használná. Ez utóbbi módszer azért problematikus, mert az adott válasz sok esetben nem egyezik meg azzal a változattal, melyet az adott adatközlő valóban használ.

A könyv utolsó fejezete a stílus- és kódváltásokkal foglalkozik, éppen ezért a kétnyelvű közegben még inkább aktuális és érdekes ez a rész. A szerzők először a stílusválasztás okait boncolgatják – szó esik a stílus és a beszédnek szentelt figyelem kapcsolatáról, valamint arról, hogy a befogadónak milyen szerepe van a stílusválasztásban, illetve a stílus társadalmi gyakorlatként való értelmezését is lehetőségként kínálják. A kódváltás kapcsán azok az aspektusok kerülnek előtérbe, melyek összevethetők az egynyelvű közösségekben történő stílusváltásokkal. Kiemelik az intézmények szerepét nyílt és rejtett konfliktusok kialakulásában, azzal, hogy valamilyen nyelv dominanciáját erősítik az adott közösségben. A nyelvválasztás és a kódváltás problémakörét végül három esettanulmányon keresztül vizsgálják meg részletesebben: az egyik az ausztriai Felsőőrön (Oberwart) élők német–magyar kétnyelvűségét mutatja be, a másik a New Yorkban élő Puerto Ricó-i közösséget, a harmadik pedig a barcelonai történelmileg stabil katalán–spanyol kétnyelvűséget. A kétnyelvű közegben a nyelvválasztásnak és a kódváltásnak éppúgy társadalmi jelentése van és hasonló a dinamikája, mint az egynyelvű közegben a stílusválasztásnak, illetve -váltásnak.

A szerzők a zárszóban rövid kitekintést adnak a variációs szociolingvisztika jövőbeni lehetőségeiről, majd Jiří Nekvapil fordításhoz fűzött kommentárjait olvashatjuk, melyben a könyv cseh nyelvi környezetben való alkalmazhatóságát is tárgyalja, illetve kiegészíti néhány csehországi kutatás rövid bemutatásával. A fordító is rövid kommentárban indokolja néhány szakterminus fordítását, de a terminológiai tájékozódást egy kétnyelvű szótárrész is segíti.

A szerzők a könyv megírásánál feltételeznek az olvasó részéről bizonyos fokú nyelvészeti előképzettséget, alapvető szociolingvisztikai fogalmak ismeretét. Így a kevésbé tájékozott olvasó számára a könyv nehezen emészthető lehet a nagy mennyiségű új, sokszor kifejtetlen információ miatt. Az olvasó számára ismeretlen fogalmak kibontása azonban nem lehetetlen a bőséges szakirodalmi utalások követésével. A szociolingvisztikában jártasabb olvasó számára viszont ez a remek összefoglaló sok fontos összefüggésre világít rá, illetve kritikai hangvételével és a bőséges példaanyaga segítségével részletes rálátást ad bizonyos módszertani gyakorlatok használati lehetőségére. A könyv egyik legnagyobb előnye, hogy a módszertani kérdéseket elméleti megalapozottságukban vizsgálja, illetve folyamatosan tárgyalja azt a kérdéskört, hogy a metódusok megválasztásával hogyan határozzuk meg a rendelkezésünkre álló interpretációs keretet. A mű a szociolingvisztikával foglalkozó vagy foglalkozni szándékozó kutatók számára rendkívül hasznos és széles körű áttekintést nyújtó olvasmány.

Pavol Matula: Čechoslovakizmus na slovenských stredných školách 1918–1938

Pavol Matula: Čechoslovakizmus na slovenských stredných školách 1918–1938. Bratislava, Goralinga, 2013, 111 p.

 

Az első világháborút követő területi rendezések egyik eredményeként Európa politika-földrajzi térképén új, addig formálisan nem létező állam jelent meg Csehszlovák Köztársaság megnevezéssel.1

Az állami élet irányítóinak és szervezőinek elsődleges célja volt az új lét mihamarabbi és teljes körű kialakítása, beleértve ebbe az oktatás, az iskolaügy létrehozását és tartalommal való megtöltését is. A tartalmon keresztül közvetített feladatok egyike pedig az államideológiának, esetünkben a csehszlovakizmus ideológiájának nevelés útján közvetített terjesztése, illetve a nevezett ideológia széles körű eljuttatása a köztársaság minden szegletébe.

Pavol Matula történész (1970) ennek az ideológiahonosító folyamatnak a szlovák középiskolákban zajlott kísérletét foglalja össze könyvében. A szerző fő kutatási területe a szlovákság 19. és 20. századi története, különös tekintettel a szlovák–lengyel és szlovák–cseh kapcsolatokra. A csehszlovakizmus a két háború közti szlovákiai középiskolákban témában kifejtett vizsgálódásait könyvének három fejezetében foglalta össze, amihez bevezetőt és befejező összegzést csatolt; munkáját, a felhasznált források és irodalom tételes felsorolását adva, egy rövid angol összefoglalóval zárta. Az egyes fejezeteket további rövid alfejezetekre bontva kapjuk meg könyve teljes formai szerkezetét.

Bevezetőjében az egységes nemzet (cseh­szlovák) gondolat kialakulását és a mindkét országrészben történészi eszközökkel kimutatható – hol erősebb, hol erőtlenebb – terjedését boncolgatja a 18. század végétől. Matula érzékeltetni kívánja az olvasóval, hogy a csehszlovakizmusnak – az ország létrejötte után – mind kifelé, mind befelé nem elhanyagolható küldetést szántak irányítói. Míg kifelé, és itt az első világháború hatalmai irányába tolmácsolva és minduntalan hangoztatva, az egységes nemzet meglétéről és életképességéről adott igazolást, addig befelé a létrehívott új államalakulatnak formálisan is segített biztosítani az államalkotó nemzet(ek) számszerű többségét. Ugyancsak bevezetőjében adja munkája leggyakrabban ismétlődő fogalmának meghatározását, értelmezését: a cseh középiskolai tanárok („českí stredoškolskí profesori”) terminus technicusa alatt a cseh, morva és sziléziai születésű, cseh anyanyelvű pedagógusokat érti, akik a jelölt időszakban a szlovák országrész középiskolai tanintézményeiben oktattak.

Az első fejezet a cseh országrészekből érkezett pedagógusok szlovákiai viszonyait mutatja be. A formálódó iskolaügy első szembeötlő jelensége a cseh országrészekből érkező nagyszámú középiskolai tanár volt. A jelenség okát a szerző a szlovák iskolaügy katasztrofális helyzetében látja, megállapítva, hogy ebbe a kondícióba az Osztrák–Magyar Monar­chia utolsó időszakában sorvadt le, ugyanis az elmagyarosító folyamat – néhány egyházi népiskola kivételével – szinte mindenhol érvényesült a szlovák országrészben. Az új tanerőnek mindenekelőtt a köztársasághoz, annak eszméjéhez kellett lojálisnak mutatkoznia. Azok a szlovák országrészben működő nem cseh tanárok, akik nem az államideológiául előléptetett csehszlovakizmust vallották, következetesen irredentának, esetleg hungarofilnek lettek minősítve. Ugyanígy az iskolapolitika alakítói nem számoltak a tiszta szlovák államalkotói pozíciót vallókkal sem. Így megeshetett, hogy azokat a szlovák anyanyelvű tanárokat, akik elutasították a csehszlovakizmus ideológiáját, egyszerűen hungarofilnek bélyegezték.

Matula könyve első részének legterjedelmesebb alfejezetében a cseh tanárok szlovákiai életkörülményeiről számol be. Míg egyes cseh tanárok idealisztikus céloktól vezéreltetve érkeztek új állomáshelyükre, addig másokat az illetékes iskolaügyi hivatalok irányítottak ide, vagy egyszerűen szülőföldjükön érvényesülni nem tudva bíztak a jobb munkalehetőség ígéretében. Annyi mindenképp bizonyos, hogy többségüknek sejtelme se volt, milyen élet- és munkafeltételek várják a Morva folyón túl. A legtöbb ismeretlenbe érkező cseh tanár lakásproblémával vagy az állomáshelyén lakók barátságtalan légkörével találkozott. A tanítási feltételek is szegényesebbek, szerényebbek voltak, mint azt odahaza megszokhatták. Mindezek mellé a kezdeti hónapokban a szlovák országrész keleti felében – teszi hozzá – még magyarosító törekvések is járultak.

A cseh és szlovák tanárok kezdetektől megvalósuló szembenállását meggyőzően jellemezte, hogy a szlovák ajkú tanárok nem a csehek érdekvédelmi szervezetébe tömörültek, hanem saját egyesületet hoztak létre 1921-ben. Enyhülés, melynek keretében a cseh tanárokkal szemben a szlovákokat helyezték előnybe a szlovák térfélen, majd a 30-as évek első felében következett be.

Az új köztársaság kialakításával valójában nyelvileg rokonságban álló, de mentalitásban jelentősen eltérő nemzetek találkoztak. E különbséget Matula a vallással kapcsolatban alakított viszony másságával is ábrázolja: míg a cseh tanárok többsége a katolikus valláshoz ellenérzéssel viszonyult, és azt a Habsburgok monarchiájával azonosította, addig szlovák társaik mélyebb vallási érzületet ápoltak. Ilyen formában az antiklerikális hullám a csehek megérkezésével gyorsan átterjedt Szlovákiára. A vallásihoz hasonló bonyodalmakat okozott a cseh tanárok Darwin elméletét tanító magatartása is, de ugyanígy forradalminak ható történést idézett az ún. ünnepi törvény (az 1925. évi 65. törvény) elfogadása, mely kijelölt Mária-ünnepeket egyszerűen törölt.

Vázlatszerűen tesz említést a szerző a cseh tanárok szlovák iskolarendszer kiépítésén túli feladatairól, minek keretében szintúgy az új állam szellemét közvetítették a diákság felé. Ugyanígy hatással próbáltak lenni a helyi lakosságra is, népszerűsítve a demokratikus rezsimet a csehszlovakizmus jegyében. Nem mellesleg a cseh tanárok népművelői, felvilágosító tevékenységét értékeli Matula itteni szolgálatuk egyik legpozitívabb alkotóelemének. A cseh középiskolai tanárok működésében alapvető változás 1938. október 6-a után, az autonóm Szlovákia deklarálását követően állt be. Ugyanis az autonóm szlovák kormány célkitűzései között szerepelt az összes nem szlovák állami alkalmazott fokozatos kiszorítása a szlovák állami életből.

Könyve második fejezetében a tanítási nyelv problémakörét taglalja a szerző. Az új állam nyelvtörvény (1920. évi 122. törvény)2 keretében tette hivatalossá a csehszlovák nyelvet. E törvény értelmében a cseh országrészekben a cseh, a szlovák részen a szlovák nyelv szabályai szerint. Mivel a cseh tanárok többsége, szögezi le Matula, nem rendelkezett kellő szlovák nyelvismerettel, így anyanyelvüket használták. Ugyan előírták, hogy a szlovák országrész csehszlovák nyelvű középiskoláiban a csehszlovák nyelvórák keretében a szlovák nyelv biztos és gondos elsajátítására kell a tanároknak törekedniük, azonban ugyanezen tanterv mentén irányozták elő a cseh nyelvvel való megismerkedésüket is. Közben a cseh országrészekben az oktatás nyelve a cseh maradt. Matula szerint ez is mutatja: az oktatáspolitika irányítói abból a feltevésből indultak ki, hogy a szlovák a cseh nyelv dialektusa.

Külön foglalkozik a szerző a cseh középiskolai tanárok szlovák nyelvhez fűződő viszonyával. Kategóriákba sorolja az érintetteket: voltak a nyelvet gyorsan elsajátítók és alkalmazkodók; voltak, akik mielőbbi visszahelyezésüket kérvényezték cseh területre; és olyanok, akik a szlovák nyelv dialektus nélküli elsajátításáig egyáltalán nem használták azt.

A diákok és tanítási nyelv kapcsolatát szint­úgy vizsgálja. A kezdeti időszak gondjai részben annak voltak tulajdoníthatók, hogy a cseh tanárok az addig megszokotthoz képest új tanítási módszereket vezettek be, amihez számos esetben társult a diákság nem kielégítő szlovák nyelvismerete is. Ennél a résznél bocsátkozik a szerző mérlegvonásba a cseh és a korábbi magyar tanárok színvonaláról, és minden különösebb összehasonlítás nélkül az előbbiek javára billenti az egyensúlyt. Bár megjegyzem, hogy csupán egyetlen elmarasztaló idézetet azért közöl a korban Vágújhelyen (Nové Mesto nad Váhom) középiskolai tanulmányait végző volt diák emlékezetéből! (45. p.) Kimérten ugyan, de ebben a részben tesz említést a szlovák országrész egyre erősebb politikai pártjának, Hlinka Néppártjának a cseh tanárokkal szemben érzett folytonos ellenszenvéről is. Ők az egész korszakon át követelték, hogy az oktatók vizsga keretében tegyenek bizonyságot szlovák nyelvtudásuk színvonaláról.

A harmadik fejezetben Matula a korban használatos történelemtankönyvekről készít tartalmi keresztmetszetet, vizsgálva a csehszlovakizmus iskolai jelenlétét és terjesztését. Külön taglalja az olyan csomópontokat, mint a nemzet születése, a Nagymorva Birodalom, huszitizmus, a modern nemzetek kora, vagy a csehszlovák állam baráti vagy ellenséges szomszédai; de a kulturális felsőbbrendűség és a csehszlovák nemzet nagyjainak is jut külön kis rész. Már a felsorolás is mutatja, hogy a történelem megfelelő interpretálása kiváló területet biztosít(hat)ott az új nemzeti identitás ébresztésére, illetve erősítésére. (Zárójelben megjegyzem, ez azóta sem veszített erejéből!)

A kezdeti szlovák nyelvű tankönyvhiányt az egész korszakon át a mind szemléletében, mind nyelvében megtalálható tankönyvi sokféleség kísérte. A mű végén található forrásfelsorolásból kitűnik, hogy Matula 17 tankönyvet vizsgált meg. A korszak történelemtankönyveinek tanulmányozásánál terminológiai következetlenségnek írja le, hogy sem a korábban, sem a később kiadásra került munkák nem tartalmazták az olyan fontos fogalmak meghatározását, mint a nemzet és történelem. Az összehasonlításra kerülő tankönyvek szinte egyforma tartalmi képet mutatnak az egységes nemzet fontosságának hangsúlyozásában, ezzel domborítva a történelem viharaiban játszott erősségét, életképességét, illetve nem kis mértékben a korhoz szólva szolgálta az államideológia szükségleteit. Bár azért az állandó cseh fölény kihallása sem tűnik el az összehasonlításból. A tankönyvírók az aktuálpolitikai hatásoktól vezéreltetve nemegyszer visszavetítették saját jelenük hozadékát a történelembe, így közvetítve azt az iskolapadokban ülő fiatal nemzedékek felé. Így amikor az állam barátairól és ellenségeiről írtak, óhatatlanul az utóbbi kategóriába a németeknek és a magyaroknak tartottak fenn előkelő helyet.

Matula a két nemzet történelmének nagyjait a tankönyvekben való megjelentetésük alapján az ún. „tettek emberei”-re (mužov činu) és a „szellem emberei”-re (mužov ducha) osztja. Míg cseh oldalon Ján Žižkáról vagy Ján Husról, a szlovák félen Csák Mátéról vagy Juraj Jánošíkról tanulhattak a diákok. A történelmi személyiségek táborát akár élő személy is díszíthette e tankönyvekben. Ilyen ikonként került a csehszlovák iskolák történelemtankönyveibe az ország államfőjének, T. G. Masaryknak a személye.

Pavol Matula alig több mint száz oldalon igyekezett összefoglalni a csehszlovakizmusnak a két világháború közötti időszakban a szlovák középiskolákra gyakorolt hatását. Vizsgálódásait a tanerő – nyelv – tankönyv hármasa köré fonta. Munkájának már terjedelmi korlátai sem tették lehetővé, hogy a felmerülő, összetettségükben mélyebb vizsgálatot igénylő kérdésekről kialakított álláspontját megossza olvasóival. Így olykor óhatatlanul rövid, összefoglaló megjegyzésekre kellett szorítkoznia. Mindenképp említést érdemel, hogy például a magyar vonatkozású sommás megjegyzéseit sem kísérik elemzések. Persze nem is erre építette koncepcióját, ámbár megjegyzem, hogy a déli országrészekről született feltárások (mindenekelőtt Popély Gyula témában kifejtett munkássága) talán árnyalták volna következtetéseit. Üzenete mindenképp van könyvének: a történelem tanításán keresztül megvalósítható identitásformálás, alakítás ugyanúgy részét képezte a vizsgált kor politikai erőinek, mint – úgy hiszem – azóta is.

Impresszum 2015/2

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XVII. év­fo­lyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

Főmunkatárs
Fazekas József

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán, Csanda Gábor, Fazekas József, Fedinec Csilla, Gyurgyík László,
Hunčík Péter, Lampl Zsuzsanna, Lanstyák István, Lengyel Zsolt, Liszka József,
Mészáros András, Simon Attila, Szarka László, Tóth Károly, Végh László

Tar­ta­lom

Tanulmányok

Gaucsík István: A szövetkezeti autonómia jegyében. A Hangya érdekérvényesítési stratégiái Csehszlovákiában (1919–1923)
Lanstyák István: A standardizálás mint nyelvalakítási tevékenység
Kerényi Éva: Megy a gőzös Várgedébe. Fürdőélet a 19. századi Gömörben, 5.
Eduard NiŽŇanský: Zsidók deportálása Szlovákiából 1938 novemberében és zsidó táborok a (cseh)szlovák–magyar határ menti „senki földjén”
Martina Fiamová: „A zsidókérdés megoldása” 1938 novemberében – zsidók deportálása Szlovákia egyes járásaiban
Miroslav Michela: A holokauszt komáromi történetéhez
Fedinec Csilla: „…olyan ez a kép, mintha egy összetört tükör volna a magyar társadalom, illetve a magyar lélek”. Hokky Károly (1883–1971) élete és tevékenysége
Bóna László: Adalékok Besztercebánya etnikai változásaihoz. Alkalmazkodási stratégiák egy értelmiségi asszimilációs életpálya tükrében

Könyvek

Žeňuchová, Katarína: Zbierka ľudovej prózy Samuela Cambela. Prameň k výskumu rozprávačskej tradície na Slovensku (Liszka József)
Bárány Erzsébet–Csernicskó István (szerk.): Українсько-угорські міжмовні контакти: минуле і сучасність/Az ukrán-magyar nyelvi kapcsolatok múltja és jelene (Gazdag Vilmos)

Holokauszt Nógrádban

Nógrád területén a 18. század előtt csak elvétve találunk zsidó családokat. III. Károly 1726-ban elrendelte, hogy a Vencel-korona országainak (Cseh- és Morvaország, Szilézia) zsidóságánál csak az elsőszülötteknek engedélyezi a házasodást. Az 1727-ben, Nagylibercsén (Luboreč) hozott megyei rendelet szerint a zsidók Balassa­gyar­maton, Szécsényben, Losoncon és néhány további községben telepedhettek le. (Telek 1989, 100. p.)

1780-ban II. József trónra lépésekor Nógrád megyében 1263 zsidó lakos élt. (Borovszky 1910, 515. p.) II. József 1783-ban kiadott zsidórendelete, a Systematica gentis judaicae regulatio főleg a gazdasági jellegű tilalmakat oldotta fel, és a bányavárosok kivételével lehetőséget adott a zsidók letelepedésére. Engedélyezte a földművelést, kereskedést és iparűzést,1 német nyelvű zsidó népiskolák létrehozását. Eltörölte a zsidókat megkülönböztető jelvényeket. Valamivel későbben (1787) elrendelte azt is, hogy a zsidók német vezetéknevet vegyenek fel. (Telek 1989, 105. p.) A zsidók a héber nyelvet csak az istentiszteleteken használhatták, egyébként kötelesek voltak az ország nyelvét használni.

A 19. század első felében Losoncon (Lučenec) és Losonc-Tugáron, Füleken (Fiľakovo), Gácson (Halič) és Poltáron (Poltár) alakultak ki nagyobb zsidó közösségek, de jelenlétük kimutatható pl. Ragyolcon (Radzovce), Losoncapátfalván (Lučenec-Opatová), Mucsényban (Mučín), Pincen (Pinciná), Terbelédben (Trebeľovce) is.

Losonc-Tugáron a település földesura, Szilassy József (1755–1836) volt a zsidó lakosok patrónusa, aki az először letelepedési jogot kapott zsidó Wohl Izrael (1786–1848) zsidóbírónak engedélyezte, hogy a városkába azt fogadjon be, akit arra érdemesnek tart. A fokozatosan Losoncra is kiterjedt közösség létrehozta az egyesületeit, kialakította a temetőjét. Első rabbija 1830 körül Mose Hőgyész lett, az első zsinagógájuk 1863-ban épült fel, amelyet csak az új zsinagóga építésékor 1924-ben bontottak le.

Füleken a zsidó lakosok a 19. század első évtizedének végén kezdtek letelepedni. A hitközségnek, mely a kezdeti években a losonci hitközséghez és a putnoki rabbisághoz tartozott, 10-12 tagja volt Az istentiszteleteket magánházakban tartották. A füleki ortodox zsidó hitközösséget 1820-ban hozták létre. Az 1830-as összeírás Isacus Boger, Josephus Kaufman és a Mojses Mintz családját említi. (Drenko 1994, 39. p.) A hitközség még ebben az évben kialakíthatta a saját temetőjét is, amelyhez a szükséges 15×100 m terület megvételében a Chevra Kadisa alapítója, Diamant Lőrinc kereskedő szerzett érdemeket.

A „zsidókérdés” mélyen foglalkoztatta a 19. század emberét is. A holokauszt időszakára is gondolva figyelemre méltóak Bodnár Istvánnak a Losonc és Vidéke c. hetilapban közzétett sorai: „A gondolkodó emberre nézve komoly esemény a zsidóüldözés, mely Oroszországban már sok emberéletbe került, Németországban pedig a veszélyesebb kitörést csak államhatalommal lehet ez idő szerint visszatartóztatni […] hazánk nem alkalmas talaj az ily faj-, s vallásfelekezeti üldözésre; de nem szabad eltitkolnunk, hogy a zsidók elleni neheztelés minden osztálynál érezhető; és hogy azok száma aránylag kevés, kik magas álláspontra emelkedve, a zsidóban az embert őszintén védik, és a mindinkább elharapódzó gyűlölködés helyett, azon módokról gondolkodnak, miként lehetne […] az annyi szellemi tehetséggel megáldott, s annyi kincscsel rendelkező zsidó fajt a nemzet testébe úgy beolvasztani, hogy ne csak látszólag, de őszinte meggyőződésből velünk egy összetartó egészet képezzen.”2

A füleki hitközség első rabbija Büchler Pinkász (1840–1904) lett, aki 1874-ig vezette a hitközséget.3 1873-ban Büchler Áron Adolf, a neves dunaszerdahelyi rabbi fia, hitközségi elnök kezdeményezésére saját zsinagóga felépítését határozták el. Lerakták az alapkövét és a 8×16 m alapterületű, sátortetős kétszintes épület a következő évben el is készült.

A 19. század második felében felszínre került belső ellentétek eredményeként a losonci és losonc-tugári zsidóság két részre szakadt. Többségük az ún. status quo irányzathoz csatlakozott, a kisebbség ortodox maradt, akik a jogi önállóságukat csak 1920-ban, a Csehszlovák Köztársaságban szerezték meg. A status quo hitközség a jelenlegi Szlovákia területén a legnagyobbak közé tartozott és az V. községkerület központja (Nógrád, Bars, Zólyom, Hont vármegyék) volt.

Füleki viszonylatban nem történt érdemi változás. A városban 1914-ben megalakították az Aguda Israel egyesületet, amely a szigorú ortodox irányzat szellemében közösségi és oktatói tevékenységet fejtett ki, s egészen a 2. világháború végéig meghatározta a hitközség életét. Jungreiss Sámuel főrabbi ellenállása ellenére ugyanitt az 1920-as években a cionista mozgalom is megvetette lábait és létrehozta szervezetét. Főleg a Palesztin Zsidó Nemzeti Alap részére szervezett gyűjtéseket. 1929-ben Bnei Akiva néven alakult meg a cionista ifjúsági mozgalom vallási klubja, amelynek kb. 30 tagja volt.

A 2. világháború kezdetéig Nógrád megyében csak elvétve találkozunk zsidóellenes megnyilvánulásokkal. Ezt erősíti meg Vladimír Polívka tanár is, aki 1928-ban, a Nógrád megyét bemutató könyvében írja: „A zsidók kétségtelenül jelentős kereskedelmi tényezőt képviselnek; kezükben van az üzletek nagyobbik része és az iparban is nagyon jelentős a részesedésük. A zsidókérdést nem lehet néhány üres jelszóval elintézni, csak valami pozitívval. Az egészséges konkurencia érdekében sok mindent kell megtanulni a zsidóktól. Losoncon lehetőség van az ortodox szekta zsidóságával megismerkedni, akiknek szintén van imaházuk. Ezzel Losonc az Orient jelentős elemével gazdagszik, amelyet azonban senki sem csodál, mert semmi különlegességgel nem rendelkezik, csak a konzervativizmus erejével.” (Polívka 1928, 115. p.)

Hitler hatalomra jutása ezt az állapotot változtatta meg, és a megyében is felélesztette a zsidó közösség tudatos megosztását és a zsidóellenességet is.

Az 1930-as népszámlás előtt a magyarság létszámának csökkentése érdekében próbálták felhasználni a zsidó lakosokat: „Államunk kormánya lehetőséget ad a zsidóknak arra, hogy önálló zsidó nemzetiséget alkosson. A zsidókat Csehszlovákiában nemzetnek tekintik, de ők ezzel a lehetőséggel nem tudtak élni […] úgy néz ki, hogy a zsidók szégyellik a saját zsidó nemzetiségüket, s csak a saját zsidóságukhoz mint valláshoz kötik magukat […] Mi, szlovákok nem igényeljük azt, hogy a zsidók szlováknak vallják magukat. Mi nem vagyunk a magyar kormány, amely erre kényszerítette őket. Annak ellenére, hogy a zsidók Szlovákiában a szlovákokból élnek, akik nélkül itt nem is tudnának létezni, nem igényeljük, hogy hozzánk jelentkezzenek. […] a zsidók még ma sem értették meg, hogy ez egy nemzet, ezért nem akarnak a saját zsidó nemzetükhöz tartozni, de egy idegen nemzethez, a magyarokhoz jelentkeznek. Ezzel ugyan Szlovákiában a magyarokat erősítik, de önmagukat csonkítják meg és általános szinten adnak lehetőséget a zsidók lealacsonyításához…”4

Novemberben a Szlovák Zsidók Egyesülete nevében MUDr. Hugo (Hugó) Roth elnök és Koloman (Kálmán) Neumann alelnök aláírásával felhívást intéztek a dél-szlovákiai zsidókhoz, hogy vallják magukat szlováknak. „…ha megosztja Önöket a vallás, meg kell Önöket osztania a nemzetiségnek is? Ezen felül: a vallási hagyományaik Önöknek nem azt írják elő, hogy azt a nemzetet szolgálják, amelyikhez tartoznak? […] a természet ereje olyan erős, hogy a magyar idők alatt a hivatalos magyar statisztikai kimutatások szerint Szlovákiában 6000 zsidó vallotta magát szlováknak. Mennyi lehetett a számuk valójában, ha közülük csak 6000-nek volt bátorsága magát szlovák anyanyelvűnek vallani […] Ne tegyenek tehát a természet ellen, az eszük, a szívűk ellen!”5

Füleken az 1930-as népszámlás 45 családot és 200 zsidó lakost mutatott ki. 1936-ban 4291 lakosból 248 vallotta magát zsidónak, a közösség ekkor érte el legnagyobb létszámát. Nemzetiségi szempontból 58,1%-uk vallotta magát zsidónak, a többi magyarnak vagy csehszlováknak.

1933. április végén a losonci Deutsch Szálló éttermében az ún. bojkottbizottság felhívása alapján tiltakozó nagygyűlést tartottak, amelyen állást foglaltak a németországi zsidóüldözések kérdésében. A szónokok6 felhívták a figyelmet a német gyártmányú ipari és kereskedelmi cikkek bojkottjára, hogy ezzel is elejét vegyék a zsidóság ellen foganatosított további szigorú rendszabályoknak. Egyúttal gyűjtést indítottak a zsidóüldözés áldozatainak és károsultjainak a megsegítésére.7

Az 1939-es év a várakozás éve volt, ami számos formában megmutatkozott. Idézzük Márai Sándort: „E napokban mindenki ezekkel a szavakkal alszik el Magyarországon: Rozsnyó, Léva, Kassa, Pozsony, Ungvár, Beregszász, Nyitra, Losonc, Komárom. S minden név után, halkan, makacsan mondja a lélek: hazamenni. Szeretném, ha a nagyhatalmi konferenciák résztevői, akik egy utolsó határozattal döntenek majd a Felvidék sorsa felett, látnák az arcokat, megismernék azt, ami a lelkekben történik e héten Magyarországon és Felvidéken.” (Márai 2004a, 77. p.) A népszámlálás Losoncon 2487 izraelita vallású lakost mutatott ki.

A bécsi döntés eredményeként Losonc és Fülek is Magyarországhoz került. Nemcsak a füleki magyarság nézetét tükrözi az az ismeretlen kéz által, 1938 novemberében Füleken írt dokumentum, amelyben ezt is olvashatjuk: „követeljük a zsidóktól, akik örökösen a szegény keresztény nép kiszipolyozását tartották szem előtt, hogy az új népi Magyarországon a visszacsatolás felett érzett örömünket ne zavarják kellemetlen jelenlétükkel. […] Nyilvános ünnepségektől tartsák távol magukat. […] mint benesi csatlósok, kövessék őt a legrövidebb időn belül, mert hiszen velük akarnak maradni jóban rosszban.”8

Füleken az 1941-es magyarországi népszámlálás 205 izraelita vallású és 3 keresztény zsidót mutatott ki. Az anyahitközségnek 1944 tavaszán 154 tagja volt, az adózók száma pedig 32. A hitközség elnöki tisztjét dr. Blitz Andor orvos látta el, az anyakönyvvezető rabbi posztját pedig Jungreisz Sámuel töltötte be. A hitközségnek két alkalmazottja volt és három egyesületet működtetett: Talmud Tóra, Nőegylet, Chevra Kadisa.

Füleken megtiltották zsidó lakosok letelepedését, a fokozatosan erősödő zsidóellenesség hatására többen elvándoroltak.

Nem kevés volt azok száma sem, akik más – elsősorban református – hitre tértek át. Konkrétan a losonci református egyházban (az anyakönyvek szerint) 1938-ban 28, 1939-ben 15, 1941-ben 4, 1942-ben 1, 1944-ben 2, 1945-ben 2, 1946-ban 1, összesen 53 személy keresztelkedett meg. Zsidók jelentkeztek az evangélikus egyházba is. Ide csak azokat vették/vehették fel, „akiknek múltja biztosítja azt”, hogy az egyház hithű tagjaivá válnak. Feltétel volt egy hat hónapos tanfolyam elvégzése is. Még kevesebben voltak, akik a római katolikus vallásra tértek át.

Az Egyesült Magyar Párt 1940 februárjában nyilatkozatot tette közzé, amelyben mindenki értésére adja, hogy folyó hó január 31-ével a nemzethűségi igazolások elvesztették az érvényüket. Azaz február 1-től csak azon igazolásoknak volt hatályuk, melyet a titkárság által kiadott nyomtatványon az előírt eljárással hagytak jóvá. „Ezentúl nem lehet senkinek, tehát senki, még pártunkba tartozó egyénnek sem, titkárságunk hivatalos ténykedésének és ezirányú felhatalmazásának megkerülésével nemzethűségi igazolást kiállítani […] Tudatjuk az illetékesekkel, hogy semmiféle kérelmet nem vállalunk el a zsidó iparengedélyek és a zsidó törvény alóli mentesség tárgyában…”9

Az első nyílt zsidóellenes fellépésre Losoncon 1940 áprilisában került sor, amikor a csendőrség és katonai bíróság több személyt elfogott, s közülük Kohn Bélát halálra verték.

1941-ben zsidó kereskedőket tiltottak ki a városból, mert a tiltás ellenére árusítottak Sacher házának bejárata alatt. A Baross Szövetség helyi szervezet követelte a zsidók vásárlási időpontjának meghatározását (10 óra után). A zsidó tulajdon kisajátításáról, elkobzásáról szóló első közleményeket 1942 júliusában tették közzé, ezt de­cemberben már konkrét intézkedések is követték.

Az 1943-ban kiadott rendelet a zsidó értelmiség foglalkoztatását szabályozta. Az év áprilisában behívták az 1906/7-ben született zsidókat (az orvosok és gyógyszertárosok kivételével). „Antifasiszta szövegű gramafónlemezek tiltott terjesztése” miatt letartóztatták Blau Ödönt.

  1. március 19-én Nógrád területe is német megszállás alá került, ami súlyos következményekkel járt a zsidó lakosok számára.

Füleken ekkor kb. 160 zsidó élt – többségében idősek, nők és gyerekek. 1944 áprilisában kötelezővé tették a sárga csillag viselését. A Központi Zsidó Tanácsnak 1944. április közepén megküldött jelentés összeállítói Fülekkel kapcsolatban jegyezték meg: „A túl nagy összegben megállapított adóalapok ellen fellebbezések vannak folyamatban, akik a gyárban voltak alkalmazva, azoknak felmondtak, akinek földjei voltak, azt már elvették, és a kereskedők üzleteinek egy része le van zárva.”

Losoncon áprilisban bezárták a zsidó iskolát (68 tanuló és 2 tanító), betiltották valamennyi nem vallási zsidó szervezet működését. Zsidók nem vásárolhattak húst, a számukra kiutalt jegyre csak konzerveket kaphattak, azt is csak ideiglenesen. Az orvosok kivételével nem végezhettek szellemi munkát, nem lehetett a tulajdonukban „átlagon felüli” lakás, nem vásárolhattak fegyvert stb.

A losonci neológ (anya)hitközségnek ekkor 1400 kimutatott tagja és 388 adófizetője volt. Elnöke dr. Kemény Rudolf ügyvéd, anyakönyvvezető rabbija dr. Reschowszky Arthur 8 alkalmazottal. Egyesületei közül a Chevra Kadisát, az Izraelita Nőegyletet és a Pártfogó Irodát, intézményükként az aggok házát jegyzik, ahol 14 személyt ápoltak.

Az ortodox (anya)hitközségnek 325 tagja és 59 adózója volt. Elnöke Beck Adolf kereskedelmi utazó volt. Anyakönyvvezető rabbija Unsdorfer Henrik10 főrabbi. Saját intézményt, egyesületet nem mutattak ki. (Schweitzer–Frojamovics 1994, 374–377. p.)

1944. április 1-jei időponttal a megye még az „elkülönítésük előtt” kimutatást készített a Nógrád megyei zsidó lakosokról. Eszerint Losoncon 1728 zsidót és 80 kitértet, a járásban 242, a szomszédos Szécsényi járásban 445, összesen 2415 zsidót és 80 kitértet mutatott ki. Már a gettósításra gondolva szerepel ugyanitt, hogy „Losonc megyei város felveszi saját zsidóságát, a Losonci járás és a Szécsényi járás zsidóságát”. Balassagyarmat a saját és Nógrádi járás (összesen 2556), Salgótarján a Salgótarjáni és Sziráki járás zsidóságát (összesen 1566).11

1944. április 7-én a m. kir. államrendőrség losonci kapitánysága 24 órán belüli hatállyal elrendeli, hogy a „1310/1944. M.E. sz. rendelet végrehajtásának hatályosabbá tétele és biztosítása céljából és az ellenséges államok rádióközvetítésének hallgatása és azokból származható következmények által veszélyeztetett közérdek védelme érdekében […] a tulajdonában, birtokában, illetve használatában levő összes rádió-vevőkészülékét, akár van arra engedélye, akár nincs, a törvényes következmények terhe mellett 24 órán belül a m. kir. rendőrség losonci kapitányságánál további intézkedésig történő őrizetbe vétel céljából szolgáltassa be.”

Az egy hónappal később közzétett hirdetményben a város polgármestere felhívta az üzletek, vendéglők, kocsmák, borbélyok és az egyesületek vezetőit, hogy „amennyiben használt rádiókészüléket kívánnak beszerezni”, akkor 24 órán belül jelentkezzenek a városházán. A hirdetmény figyelmeztet arra, hogy rádiót nem lehet eladni, magánlakásban felszereltetni és használni tilos.12

A m. kir. minisztérium rendelete alapján Nógrád megye főispánja 1944. április 4-i hatállyal felmentette szolgálatuk alól a zsidónak tekintendő tisztviselőket.13

A hely lap a helyi kereskedők elleni eljárások elindításáról számolt be: „Özvegy Váradi Lajosné fűszerkereskedő, losonci lakos, a zsidóüzletek lezárása előtt három métermázsa gyertyát mentett ki az üzletéből és adott el egy tételben. Nevezett ellen áruelvonás miatt a bűnvádi eljárás megindult, előzetes letartóztatásba helyezték és a balassagyarmati kir. ügyészségnek adták át. A bírói eljárás után internálási eljárás lesz ellene folyamatba téve.

Folyó évi április hó 22-én és 23-án a város területén a rendőrhatóság 62 zsidó háztartásban tartott házkutatást. A házkutatások során Beer Gusztávné, Fischer Sándor, Ganzel Gáspár, Grünbaum Lipótné, Grün Ferenc, Márer Samuné, dr. Reinfeld Bertalan és Eckfeld József lakásán különböző és nagyobb mennyiségű áru találtatott. Felsoroltak ellen az eljárás folyamatban van. Elefánt Arnold, Elefánt Arnoldné, Elefánt Henrik, Elefánt Eszter, Elefánt Hédi, Herschkovits Etel és Jakubovics Ferdinánd szlovákiai, zsidó fajú egyének Szlovákiából Magyarországba szöktek, és az ország területén hamis okmányok (keresztlevelek, házassági levél) megszerzése mellett tartózkodtak. Segédkezet nyújtott nekik Klein Lászlóné losonci lakos. Valamennyien őrizetbe vétettek, az eljárás ellenük folyamatban van.

Frisch Gyula, ószeres losonci lakos már hosszabb ideje rendőri megfigyelés alatt állott. A megfigyelések során megállapítást nyert, miszerint nevezett a város területén rémhíreket terjeszt. Fenti cselekmények miatt őrizetbe vétetett, ellene az eljárás folyamatban van. […]

A losonci rendőrkapitányság mint elsőfokú rendőri büntetőbíróság Braun Mór kosárfonót azért, mert a reá nézve kötelező sárga csillagot nem viselte, 100 P pénzbüntetésre büntette. Brablec Jánosné és Sulek Edéné losonci lakosokat ugyanezen kihágás miatt egyenként 1000-1000 P pénzbüntetésre, Hronyec Pálnét 500 P pénzbüntetésre, Braun Lenkét 100 P és Braun Juliannát 80 P pénzbüntetésre büntette. A pénzbüntetések behajthatatlanság esetén 50 napig terjedhető elzárásra lesznek átváltoztatva.”14

Szigorúan büntették a zsidó rendeletek be nem tartását. „A losonci rendőrkapitányság mint 1 fokú rendőri büntetőbíróság Bánó Ferencné szül. Schwarcz Lili losonci lakost azért, mert a felső kabátjára felvarrt sárga csillagot retiküljével eltakarta, 2000 P pénzbüntetésre, behajthatatlanság esetére 100 napi elzárásra büntette meg. Dr. Dávid Sándornét azért, mert a szolgálatból keresztény háztartási alkalmazottját a kitűzött határidőre nem bocsátotta el, 500 P pénzbüntetésre, behajthatatlanság esetére 100 napi elzárásra. Ugyanezen kihágás miatt dr. Székács István földbirtokos és ügyvéd, ev. hitfelekezethez tartozó zsidó fajú egyént 2000 P pénzbüntetésre, behajthatatlanság esetére 100 napi elzárásra büntette meg.”15

Nógrád vármegye alispánja a hatályos rendelkezésekre hivatkozva16 1944. május 1-jei keltezéssel levelében kérte a polgármestertől, hogy készítsen kimutatást a „zsidó jellegűnek tekintendő”, valamint a „szabadkőműves befolyás” alatt álló egyesületekről. A polgármester három zsidó egyesületet mutatott ki. „1. Losonci izraelita szent egylet. Alapszabály nincs, elnöke dr. Büchler Gyula, orvos. 2. Orth.-Talmuth tóra egylet 17539/1922.B.M. sz. alapszabály szerint működik. Elnöke Undsorfer Hillel. 3. Losonci izr. nőegylet a 112.523/1939. VII.B.M. számú alapszabály szerint működik. Elnöke Sacher Imréné – földbirtokos neje.” Szabadkőműves befolyású vagy annak céljait teljesítő egyesületről nem volt tudomása.17

Az alispán 1944. május 3-i keltezésű állami táviratában rendelte el a megye zsidóságának elkülönítését: „Az 1610/1944. ME számú kormányrendelet 8., 9. és 10. szakaszai alapján az e tárgyban megtartott értekezlet elhatározásának megfelelően a zsidóknak Nógrád vármegye valamennyi községéből való kitelepítését, a három megyei városban pedig meghatározott lakótelepekre való teljes elkülönítését elrendelem. Ezt az intézkedésemet a járási főszolgabíráknak és a városok polgármestereinek a csendőrség és rendőrség igénybevételével és közreműködésével nyolc nap alatt kell végrehajtani akképpen, hogy 1944. évi május 10-ének reggeli 9 órájától kezdve zsidó másutt nem tartózkodhatik és nem lakhatik, mint a hatóságilag kijelölt helyen.”18

Végrehajtásával a város polgármestere már egy nappal korábban egy hat tagból álló bizottságot, valamint egy általa kijelölt különbizottságot19 bízott meg. Közvetítésével értesítette a zsidó lakosságot arról, hogy lakóhelyének a Tugár jobb oldalán fekvő városrészt jelölték ki: „A zsidók által jelenleg elfoglalva tartott valamennyi lakás ötven százaléka három napon belül kiürítendő és a hatos bizottságnak bejelentendő. A kiürítendő lakásokból kiköltöző hittestvérek más hittestvérekkel költözhetnek össze. Ezen összeköltözés egyelőre csak ideiglenes jellegű lesz. A kiköltözködők jelentsék be a hatos bizottságnál huszonnégy (24) órán belül, hogy hova és kihez kívánnak beköltözni. Az utasítás szerint csak mellékutcákban lévő lakásokba lehet átköltözni, éspedig lehetőleg udvari lakásokba. A fő útvonalakon lévő nagy lakások három (3) napon belül feltétlenül kiürítendők. Az át-, illetve összeköltözésnél az ingóságok (bútor, fehérnemű stb.) elszállítása, átvitele vagy leraktározása korlátozás alá nem esik.20

A hittestvérek a fenti ügyben a hatos bizottsággal, illetve annak tagjaival a régi hitközségi iroda helyiségében (zsidó iskola) érintkezhetnek, minden nap délelőtt 9-12-ig és délután 3-6 óráig.”21

Ezzel elkészült a zsidók részére kijelölt városrészek, a gettó határait megállapító városi rendelet is, melyet két körzetre osztottak. I. körzet: Varga u. (ma Husova), Kis u., Zsák u., Temető u. 2., 4., 6. szám, Torna u., a Malom utcának a Rét u. (ma Poľná) sarkáig terjedő része, Telep u. (Malom kolónia), a Kisvarga utcának (ma Barakova) a Rét utcáig terjedő része, a Rét utca bal oldala. II. körzet: Toldi M. u., kivéve a Baptista imaházat, Busbak u. (ma Adyho) a Kossuth utcától a Raktár u., illetve a Petrogalli utcáig terjedő része. Zenész u., Lovagló u., a Raktár utcának a bal oldala, a Kossuth Lajos utcának (ma Vajanského) Toldi M. utcától a Busbak utca sarkáig terjedő része.22

Az előzményekről a helyi lap közleménye számolt be: „A m. kir. Minisztérium 1610/1944. számú rendeletében kimondotta, hogy a törvényhatóság első tisztviselője elrendelheti, hogy a városokban csak azok bizonyos meghatározott részein lakhatnak a zsidók.

[…] A f. hó 2-án megtartott alispáni értekezleten az alispán városunk területén a Tugár pataktól délre eső részt jelölte ki a zsidók lakhelyéül.

[…] A zsidóknak a Tugár pataktól délre eső részre való áttelepítése a zsidó hatos bizottság hatáskörébe tartozik, míg a keresztényeknek a patak túlsó részére való átköltöztetését a polgármester által kijelölt bizottság intézi. Tekintettel arra, hogy az átköltöztetésre a vármegye alispánja rövid határidőt szabott, egyelőre csak azon keresztények átköltöztetése történik meg, akik az átköltöztetéshez önként hozzájárultak.

A vonatkozó rendelkezés értelmében a zsidók f. hó 5-ig kötelesek a lakásaik 50%-át kiüríteni és az átköltöztetendő keresztények részére rendelkezésre bocsátani. Az így megürült zsidó lakásokba költöztetik át azokat a keresztényeket, akik önként szándékoznak elköltözni a zsidók által kijelölt részből. Ennek megtörténte után a keresztények által kiürített lakásokba telepítik át a zsidókat.

Illetékes helyen nyert értesülés szerint felkérjük a város közönségét, hogy a bizottságok munkáját feleslegesen ne zavarják, mert a munka úgy lett megszervezve, hogy minden átköltözni szándékozó keresztényt beidéznek, és az eddigi életviszonyainak megfelelő, valamint családtagjaikhoz mért lakást fog a kiürített lakás helyébe kapni. A polgármester utasította a keresztények áttelepítését végző bizottságot, hogy a keresztények minden jogos kívánságát a szociális szempontok figyelembevételével a lehetőség szerint teljesítse.”23 Eredeti lakásaikban csak az orvosok maradhattak.

A kényszerű költöztetés szem- és fültanúja volt Márai Sándor is, aki április 13-án Leányfaluból, Balassagyarmaton keresztül érkezett Losoncra, s több hetet töltött el a városban. Valószínűleg azért jött, hogy kísérletet tegyen felesége, Lola apjának kiszabadítására a kassai gettóból. „X. egy hete a kassai gettóban. Első három levelében pontosan leírja, mi történik egy táborban, ahol nincs víz, nincs latrina, nincsenek épületek, csak oldalfal nélküli pajták, s ahol tizenötezer embert tereltek össze öt nap alatt.

A gettókat általánosan és kötelezően megvalósítják, minden tízezernél magasabb lélekszámú magyar városban, ahová beterelik a környékbeli falvak zsidait is. Losoncon ma reggel kezdték meg az átköltöztetést. Amíg írok, ablakom előtt zörögnek a kordék, melyeken nyomorult emberek tolják szegényes, rongyos holmijukat. Úgy érzem magam, mint Josephus Flavius, mikor Titus és Vespasianus elküldték Jeruzsálem falai alá, hogy lássa és írja le Jeruzsálem pusztulását. Ha túlélem, leírom.” (Márai 2004b, 153. p.) X-et nem tudták megmenteni: „…deportálták Lengyelországba. A főispán, akit levélben kértem, hogy ne vigyék el a hetvenhat éves embert, hagyják a gettóban, pársoros elutasítással felelt: Azt írta, nem tehet semmit. De ha nem tehet semmit, miért nem mond le?

Egy-egy vagonban nyolcvan ember utazott, két vödör vízzel. A halálozási százalék útközben megközelíti a húszat. Egy vagon Nagyváradtól Kassáig hat napon át vándorolt. A negyven emberre vagy hat lóra méretezett vagonokban a nyolcvan ember nem tud feküdni, sem ülni.” (Márai 2004b, 165. p.) „L. [Losonc – P.J. megj.] városban A. (dr. Altmann?)24 zsidó orvost elvitték munkatáborba, ötéves gyermekét a gettó lakosaival együtt vagonban Lengyelországba; de a rendelő helyén maradt. Az iskolatársam volt. Rendelőjét korszerűen rendezte be, röntgengéppel, elektrokardiogrammal. Mindez vidéken ritkaság. A rendelőért, a röntgengépért, a felszerelésért ketten vetélkedtek: a helybeli tisztiorvos, s egy belgyógyász. A rablók nem tudtak megegyezni. A vitából lovagias ügy keletkezett, párbaj. Mert mi lovagias nép, úri emberek vagyunk, kérlekalássan.” (Márai 2004b, 166. p.) „Ez a kisváros büntetés. Egyenlőre szelíd büntetés. Por, jellegtelen házak, málló vakolat, s az első hőség felidézi azt a jellegzetes bűzt, mely a kanalizálatlan kisvárosok testi szaga. Ez rosszabb, mint a szegénység. Ez bugrisság.” (Márai 2004b, 151. p.)

A alispán táviratban értesítette a losonci polgármestert, hogy a megüresedett zsidó lakásokba nem költöztethető be olyan közalkalmazott, akinek van lakása és nem esik kiürítendő területbe.25

A Széchényi járás főszolgabírója (Hanzély) 1944. május 5-én a Szécsényi járás területéről összegyűjtött zsidó lakosok Losoncra való áttelepítéséről értesítette a losonci polgármestert. Eszerint azt május 7-én legfeljebb 50 db lófogatú járműkaravánnal kezdik meg, melyen legfeljebb 20 család legfeljebb 80 tagját költöztetik át. Május 9-én a Szécsényből induló menetrendszerű vonattal pedig 327 fő lesz átszállítva. Egyúttal „legfeljebb a hónap végéig” engedélyezte az ezen időszakra szóló élelmiszerek és legfeljebb 1 kg füstölt vagy „előkészített” állapotban lévő hús szállítását is.26

Ettől némileg eltérnek az átszállítás részleteit tartalmazó tervezet adatai. Május hó hetedikén Szécsényből „legfeljebb 5 lófogat, legfeljebb 45 személy, legfeljebb 15 család, a szécsényi hitközségi vezetőség javaslata szerint”. Május 8-án és 9-én Etes községből 4 család, 14 személy, a Karancssági körjegyzőségből 4 család, 17 személy, a Sóshartyáni körjegyzőségből 2 család, 6 személy, összesen: 10 család, 37 személy költözött a menetrendszerű vonathoz csatolt két vasúti kocsival. Szécsényből és az Endrefalvai, Nógrádmegyeri, Rimóczi, Nagylóci és Ludányi körjegyzőségekből 118 család, 327 személy („amelyből esetleg leszámítandó a 7-én útba indítandó legfeljebb 10 család, legfeljebb 30 személy”27), a MÁV által biztosított 14 db 150 mázsás vasúti kocsiban. Május 8-án a Bussai körjegyzőség területéről 13 családot, 36 személyt pedig legfeljebb 13 lófogatú kocsival szállítottak Losoncra.

A Losonci járás zsidósága deportálására a Krausz Péter Téglagyárat is kijelölték, annak előkészítését és kiürítését 1944. május 11-én kezdték meg.28 Ennek gettóvá alakítását végül is elvetették, de végül elszállításuk előtt itt összpontosították a zsidó lakosokat.

A losonci gettóról a Nógrád megyei főispán öt pontból álló, telefonon elmondott körkérdésére29 adott válaszokból lehet következtetni, melyet Koltai Ernő, Losonc polgármestere foglalt össze 1. Hány lakos van a ghettóban? A gettó területén 2034 zsidó lakik. 2. Lakásonként hány zsidó személy lakik a ghettó területén, név és életkor megjelölésével? A házak 70%-a csupán egyszobás – melyekben lakásonként csupán 6 zsidó személy lakik, szobánként (melyek kicsinyek) pedig átlag 4-5 személy. 3. A ghettóból hányan távoztak el közérdekű munkaszolgálatra vagy hadiszolgálatra? A gettóból közérdekű munkaszolgálatra, illetve hadiszolgálatra 78 személy távozott el.30 4. Csa­tolandó a ghettóval kapcsolatos rendőrhatósági szabályrendelet egy példánya. A gettóval kapcsolatos ideiglenes rendőrhatósági szabályrendelet azonos a balassagyarmati rendőrhatósági szabályrendelettel. 5. Megállapítandó, hogy koncentrációs táborra alkalmas helyiség van-e a városban, és az hány személy befogadására alkalmas. A városban koncentrációs táborra alkalmas helyiség nincsen, mert a számba jöhető épületeket (Gőzmalom, YMCA) a katonaság és az erdélyi menekülttábor már elfoglalta.31

Zvonar SS Obschf. a Gottstein SS-Stubaf.-val való előzetes személyes megbeszélésére hivatkozva 1944. május 18-án levelet írt Koltay Ernő polgármesternek, melyben kifogásolta a gettó helyének kijelölését. „Bár a zsidó tábornak a téglagyárban való felállításának a megoldása időközben elejtetett32 és a gettósításnak egy városnegyedben való előbbi megoldásra téretett vissza, ez ellen a következő megfontolást érvényesítem. A közönség köréből származó, az itteni szolgálati helyen tett száz és száz panaszból következik, hogy a gettónak kiszemelt városrész kijelölése nem volt egészen szerencsés. Tetszésére bízom, hogy ezt a kérdést újabb vizsgálat tárgyává tegye egy megfelelőbb lakónegyed találása céljából, amelynek kijelölése a lakosság körében semmiféle nagyobb rezgést szükségképpen nem váltana ki. Megvilágosításul annak a megfontolásnak kell szolgálni, hogy szerényebb fajta bérházak a gettósításra alkalmasabb volnának, mint egy család részére való házak és kerttel vagy kis gazdasággal bíró saját tulajdont képező házak.”33

A polgármester a témában felvetett kérdésekről még május hatodikán keltezett levelében értesítette a megyei alispánt. Eszerint május 5-én este a német határbiztosító különítmény vezetője és két másik tagja látogatta meg. Közölték vele, hogy a kassai német főparancsnokság biztosító szolgálata parancsnokságának – konkrétan SSZ Sturmbannführer Gotsteintől, telefonon kiadott – utasítása szerint állítsa le a zsidók átköltöztetésével kapcsolatos akcióját és várja be a kassai parancsnokság további rendelkezéseit. Egyértelművé tették azt is, hogy amennyiben ezt meg akarná tagadni, akkor azonnal jelentkeznie kell a kassai német főparancsnokságon. A polgármester a rendelkezés teljesítését nem tagadta meg, de jelezte, hogy arról azonnali jelentést küld a felettes hatóságnak.34

A polgármester 1944. május 19-én keltezett jelentésében az átköltöztetés addigi részleteit foglalta össze: eszerint addig 30 házból (85 szoba) 68 családot (235 személyt) költöztettek át. Előkészítettek és a költöztetésre ki is adtak 42 házat (100 szoba) 74 családnak (269 személy). Előkészítve pedig 14 ház (21 szoba) állt 14 család (46 személy) rendelkezésére.35 Az alispán 1944. május 22-én keltezett határozatában egészségügyi intézkedések végrehajtását rendelte el. Az érvényes rendeletekben felsoroltak kivételével a „zártterületre belakoltatott” minden 2–70 év közötti zsidót a lehető legrövidebb idő alatt hastífusz elleni védőoltásban kell részesíteni. Az oltásokat a területre költöztetett zsidó orvosoknak kellett beadni az illetékes hatósági orvos felügyelete alatt. A gettó területén biztosítani kellett egy orvosi rendelőt, egy beteg- és elkülönítő helyiséget, valamint egy szülőszobát is, mert „a zártterületről csak momentán életveszéllyel járó betegség esetén engedélyezhető a kórházba szállítás”. Utóbbi csak akkor, ha annak szükségességét a hatósági orvos megítéli. A zsidó orvosokat felelőssé tették az egészségügyi ellátás biztosításáért.36

A Losonci Hírlap május 21-i számában arról írt, hogy budapesti mintára a zsidóktól elvett „műkincsekből sürgősen városi múzeumot kell létesíteni. Ezzel a kéréssel forduljon Kármán József Irodalmi és Művészeti Társaság Csánky Dénes főigazgatón keresztül a kultuszkormányzathoz, aki a kérést mindenesetre pártfogolni fogja”.37

Az 1944. május 27-én készített kimutatás szerint Losonc 348 zsidó családjának 1124 tagja 118 házat, bennük 443 szobát ürített ki.38 A hatos bizottságnak a kiürített lakások kulcsait 1944. június 1-jén este 6 óráig kellett leadnia.39

A gettóból egy csoportot munkaszolgálatra küldtek Jolsvára (Jelšava). A transzport június 4-én délben indult a vasútállomásról.40 További csoportokat pedig mezőgazdasági munkák elvégzésére válogattak ki. „A m. kir. 672. számú Honvéd Munkavezető Törzsparancsnoksággal olyan hivatalos megállapodást kötöttem, hogy a mezőgazdasági munkáshiányra való tekintettel a vármegye területén Balassagyarmaton, Salgótarjánban, Losoncon, Kisterenyén és Szécsényben alkotott gettókból mezőgazdasági munkára alkalmas zsidókat engedünk ki a következő feltételek mellett: A megnevezett munkavezető törzs katonai megbízottat küld ki a gettó helyére, aki érintkezésbe lépve úgy a rendőrkapitánysággal, mint a város polgármesterével, illetve a járás főszolgabírájával, mint rendőrhatósággal, közbiztonsági közeg kíséretében maga megy be a gettóba, és maga sorozza a mezőgazdasági munkára alkalmas férfiakat és nőket. 15 főnél kisebb csoport nem adható ki. […] A zsidó munkáscsoportok élelmezéséről a munkahely gondoskodik, tehát a gettóból a munkások élelmet csak az utazás tartamára vihetnek magukkal.”41 A gettót Zsorna László, Gyura Leó, a nyilaskeresztes Perec és Alberti csendőr irányították, polgári, majd csendőri támogatással. Utóbbiak feladata volt az is, hogy felkutassák az elrejtett zsidó értékeket. Az áldozatok között volt Herzog Ignácz is.42

Losonc elzsidósodása a címe annak az írásnak, amelyet a Losonci Hírlap közölt Sch-r aláírással, s amely mögött nagy valószínűséggel Scherer Lajos neve rejtőzik. Többek között ezt olvashatjuk benne. „Ha figyelmesen olvassuk Mózes könyveit, megtaláljuk a mai zsidó jellemképét. Mert ez évezredeken át sem változott meg. A sivatagi aranyborjút ma is úgy táncolják körül, mint hajdan. Mert »ezek a te isteneid, Izráel, akik tégedet kihoztak Egyiptom földéből«. Jákob álnokságával ma is elragadja Ézsau első születésének méltóságát, és húsz éven át szolgálva Lábánt,43 megszimatolva ennek gazdagságát, »valamije volt, mind elvette Jákob«, és Lábánnak jószágából szerezte minden gazdagságát. Ez az aranyimádás, csalás, jó szimat, farkasétvágy és céltudatos kitartás ősi jellemvonása Izrael fiainak. A régi próféták hiába korholták őket. »A gonosz nemzetség, hamisággal megterheltetett nép, gonosz mag, nemtelen hitvány fiak« elhagyták az urat és »telhetetlen hamisságnak« éltek. Ezért elhagyta őket az Isten, hogy »szolgáljanak idegeneknek az egész földön«. – Ezek a faji vonások tették végül is a zsidóságot gyűlöletessé az egész földön.

Most, hogy a zsidók visszaszorítása Magyarországon is testet öltött végre, nem érdektelen megvizsgálni azt, hogy miképpen zsidósodott el Losonc városa. Kicsiből is következtetni lehet az általánosra. A kép ugyan minden helyen más, de a lényeg mindig ugyanaz: mértéktelen habzsolás, munkátlanság, ravaszság, mások kizsákmányolása, hogy »szolgáljanak tenéked népek és hajoljanak meg teelőtted nemzetségek«. (Mózes I. 27. 29.)” A további része(ek) azonban nem jelentek meg.44

Vitéz Jaross Andor, m. kir. belügyminiszter 1944. június 16-án keltezett, a vármegye alispánjának címzett, 179.567/1944.VII.b. sz. rendeletével feloszlatta a Nógrád megyei, közöttük a losonci zsidó egyesületeket. Utasította az alispánt, hogy a lehető „legapróbb” részletességgel állapítsa meg az egyletek vagyonát, tartozásait és vagyontárgyait vegye zár alá. Az esetleges tartozások megtérítése után megmaradt ingó és ingatlan vagyont a Magyarországi Zsidók Szövetségének tulajdonába, az egyesületek irattárát és könyvtárát pedig a Zsidókérdést Kutató Intézetnek kellett átadnia.45

A Magyar Papirosipari Nyersanyagbeszerző Kft. június 26-án keltezett levele szerint a betiltott zsidó szerzők Losoncon begyűjtött könyveinek bezúzásával Losoncon Filó Marcell cégét bízták meg.46

A losonci polgármester július 15-én keltezett levelében utasította a rendőrkapitányságot arra, hogy vizsgálja ki a megszüntetett zsidó egyesületek ingó és ingatlan vagyo­nát, mert azokat zár alá kell venni. A kapitányság detektívcsoportja augusztus 9-i jelentésében azt állapította meg, hogy az Izraelita Nőegyletnek az akkor Damjanich utcában volt egy 78 négyszögöl területen épült háza és egy 514 négyszögöl nagyságú udvara és kertje. Ingóságai nem voltak. A Szentegyletnek és a Talmud Thora egyletek nem volt kimutatható ingatlana. A beszámoló ehhez hozzáteszi, hogy „a város területén olyan zsidószármazású egyén nem maradt vissza aki teljesen pontos precíz felvilágosítást tudna adni a vonatkozó egyletekre…”47 Ezzel kapcsolatos a Magyarországi Zsidók Szövetsége ideiglenes intéző bizottságának két losonci polgármesterhez írt felkérése. Augusztus 28-án arra hivatkozva, hogy a m. kir. Minisztérium 1520/1944 M.E. sz. rendelete szerint feloszlatott egyesületek tartozásainak rendezése után fennmaradó ingó és ingatlan vagyonokat a szövetség kezelésébe kell adni, kérték a vagyoni leltár egy példányának elküldését. Október 6-i levelükben a Nőegylet tulajdonát képező házzal kapcsolatban kértek felvilágosítást.48

Nem áll rendelkezésre hiteles dokumentum arról, hogy a losonci gettóból mikor vitték el a zsidókat. Annyi biztos, hogy először a mai Zólyomi úti téglagyár épületébe összpontosították őket. Az „átszállításnak” akaratlan szemtanúja volt egy ismert losonci iparoscsalád gyermeke, Jankovits Jenő. „A losonci Apolló moziban […] Menczel Józsi bácsi, egy zsidó származású egyén volt a főgépész. Egyszer csak eltűnt a szemem elől […] Szomorú élményeim közé tartozik, hogy 1944 nyarán egy hosszú sor haladt a Búza-téren át a Zólyomi út felé. Kíváncsiságom közelebb vitt a menethez és meglepetésemre ott láttam az én aranyos mozigépészemet. Odaordítottam neki: »Józsi bácsi, hová-hová, ne menjen sehová, jöjjön vissza közénk, hiszen este mozi van«! Ő szó nélkül ment tovább és szomorúan csak legyintett, engem egy csendőr elzavart a menet közeléből. Soha nem láttam őt többet. Később tudtam meg, hogy egy haláltáborban vesztette életét.”49

A jeruzsálemi Jad Vasem intézet által kiadott könyv szerint (Pinkas 2003, 295–331. p.) a losonci téglagyárból 1944. június 12-én két vonattranszporttal vitték el a zsidókat Auschwitzba. Lényegében ugyanezt erősíti meg a losonci származású Hidas Péter is. A gettó lakosait először a téglagyárba vitték, ahol több napot kellett összezsúfolva eltölteniük. Az első transzport 1970 személlyel június 9-én hagyta el Losoncot, amit néhány nap múlva követett a második. A losonciak első csoportja július 13-án érkezett Auschwitzba, ahol a hírhedtté vált Josef Mengele szelektálta őket.50 A háború után felvett anyakönyvi bejegyzések halálozási dátumai szerint sokuk élete már ezen a napon a gázkamrában ért véget.

A kassai állomáson keresztülhaladó szerelvények listáján nincs losonci kiindulási pontú. Nógrád megyéből Balassagyarmat (1944. június 12. – 2675 személy, 1944. június 14. – 1867 személy), Salgótarján (1944. június 13. – 2310 személy) és Hatvan (1944. június 13. – 2961 személy) szerepel a listán. (Lang–Strba 2006, 582. p.)

Június 19-én a losonci gettó már üres volt, és a városban nem volt zsidó lakos. Erre utal a város tisztiorvosának jelentése „Tisztelettel jelentem, hogy az intézkedések kivétel nélkül folyamatba tétettek, azonban a zsidók időközben történt eltávolítása folytán azok egy része befejezést nem nyert, másik része pedig nem volt foganatosítható.”51

A városból és közvetlen környékéről kb. 2500 zsidó lakost hurcoltak el koncentrációs táborokba, ahonnan csak alig 10%-uk tért vissza.

 

A zsidóság, benne a nógrádi zsidóság 1945 után ugyan lehetőséget kapott a hitközségek újjászervezésére, de azt inkább csak jelképesen lehetett végrehajtani. A Nemzeti Front 1945. december 18-i határozata és a pozsonyi belügyminisztérium 1946. január 12-i 1462/1-IV/3-1946 sz. rendelkezése értelmében összeírták a „zsidó fogalom alá eső személyeket”, vagyontárgyaikat és azon jogaikat, amelyek alapján a restitúció részeként kérvényezhették vagyonuk visszaadását. A kitöltött kérdőívet és mellékleteit a Helyi Nemzeti Bizottságra (HNB) kellett leadni, amely azt ellenőrizte és hitelesítette vagy elutasította. A kiáltvány kitért arra, hogy a HNB csak azokat az adatokat erősíti meg, amelyekről közvetlen ismerete van vagy kellően dokumentáltak. Ez főleg az igénylő azon rokoni kapcsolataira vonatkozott, akik örökség címen szerettek volna a kárpótláshoz hozzájutni. Nem erősítették meg pl. a nemzetiséget, állampolgárságot stb., ha az nem volt megfelelően bizonyítva.52

A túlélők nagyobbik részének hazatérve szembesülnie kellett azzal, hogy otthonukat idegen személyek lakták vagy „arizátorok” kezében volt, akik elüldözték őket. Az amerikai Joint (American Joint Distribution Committe – AJDC) támogatásából, illetve a rokonok által küldött csomagokból próbáltak megélni. A legszegényebbeket Szlovákiában 58 népi konyha segítette. Ilyen Losoncon a Vasúti és Jókai utca sarkán álló épületben volt.53 Nem lehet csodálkozni azon sem, hogy a borzalmakat túlélt és visszatért zsidók nem kis hányada Izrael állam megalakulása után (1948. május 14.) oda, illetve nyugati országokba, főleg a tengerentúlra költözött.

Izrael állam megalakulását Losoncon is megünnepelték. Az ünnepi istentiszteletre 1948. május 23-án került sor a Moyzes utcai ortodox zsinagógában. Az ünnepi beszédet a Szlovákiai Zsidó Hitközségek Központi Egyesületének elnöke, Emanuel Frieder rabbi mondta el.54

Füleken a visszatért zsidó lakosok a lehetőségeihez mérten rendbe tették a hitközség épületeit, felújították a hitközséget is. Elnöke Kramär Sándor lett, akit Dr. Blitz András követett.

Az amerikai JOINT jótékonysági szervezet népi konyhát hozott létre, ahol a rászorultakat látta el alapélelmiszerekkel. Megújult a cionista mozgalom tevékenysége, amely létrehozta a hachsarát (ifjúsági előkészítő telep, ahol a Palesztinába kivándorolni szándékozók ipart vagy mezőgazdaságot tanulnak). 1947-ben 12 500 Kčs-t gyűjtöttek össze jeruzsálemi hegyekbe tervezett erdő telepítésére és a csehszlovákiai holokausztáldozatok emlékhelyére. A füleki hitközségnek ekkor kb. 100, többségében nem füleki származású tagja volt.

Az 1948-as népszámlálás Füleken 85 zsidó vallásút mutatott ki. Az 1948/49-es években sokan Izraelbe és más, főleg nyugati országokba távoztak. A zsidó hitközség megszűnt, a városban kb. 40 zsidó lakos maradt, akik a losonci zsidó hitközséghez csatlakoztak. A mai gimnázium sarkától a Tűzoltószertárig húzódó utcájukat az 1970-es évek elején minden épületével együtt lebontották.

 

Levéltári források

 

(SaLc): Besztercebányai Állami levéltár, Losonci kirendeltsége (Becániová Kristína, Sedliaková Erika)

– A losonci helyi sajtó gyűjteménye (Zbierka regionálnej tlače)

– A losonci iskolák és a hitközség értesítői

– Az 1940–44-es időszak dokumentumai

– Losonci krónika (Pamätná kniha mesta Lučenec)

(ZPT): A Kisnyomtatványtár dokumentumai. Fond: Zbierka plakatov a letákov drobnej tlače.

(MaP): Térképek és tervrajzok. Fond: Mapy a plány

(NML): Nógrád Megyei Levéltár, Salgótarján (Tyekvicska Árpád, Galcsík Zsolt)

– A losonci és losonc-tugári zsidó hitközség anyakönyvei 1850–1928

– IV. 535/e, izraelita. Felekezeti anyakönyvi másodpéldányok levéltári gyűjteménye, Losonc 1850–1928, Losonc-Tugár 1850–1885

– A zsidó egyesületek alapszabályzatai

– IV. 534 Nógrád, Nógrád Hont vm. Egyesületi alapszabályainak gyűjteménye 1868–1945

– A holokauszt áldozatainak listája és forrásanyagai

– A levéltár honlapján található dokumentumok: www.nogradarchiv.hu

(FV): Füleki Vármúzeum (Agócs Attila)

Különböző forrásokból a Múzeum tulajdonába került, a helyi zsidóságra vonatkozó eddig rendezetlen adatcsomag. Többek között a helyi zsidó cionista szervezet tevékenységéről, a helyi hitközség, a helyi zsidó kereskedők életéről találunk benne adatokat. De megtalálhatóak benne a Központi Zsidó szervezetek felhívásai, újságjai, kiadványai is német, magyar és héber nyelven.

(SGH): Gertrúda Sternlichtová (a losonci hitközség egykori elnöke) hagyatéka

Hagyatékából Varga Tamás, a losonci Phoenix könyvesbolt tulajdonosa közvetítésével hozzájutottam néhány, az elnöksége idejéből megmaradt dokumentumhoz, levélhez. Külön értéket képviselnek a losonci zsidó hitközséggel foglalkozó diákmunkák kéziratai is, melyek elkészítéséhez segítséget nyújtott.

 

Személyes közlések

 

Hidasi József emlékei. Losonci származású, jelenleg Freyburgban (Németország) élő, eredetileg Heksch család utolsó élő tagja. A holokauszt idején édesapjával együtt munkatáborba küldték, édesanyja, testvére a holokauszt áldozata lett. Személyes beszélgetés

 

Felhasznált sajtótermékek

 

Losonci Hírlap. A Magyar Nemzeti Párt társadalmi, politikai regionális lapja.

Losoncz és Vidéke. Változó alcímmel társadalmi hetilap.

Národný týždenník. Szlovák nyelvű független politikai és társadalmi hetilap.

Nógrádi Hírlap. Politikai és társadalmi hetilap.

 

Felhasznált és ajánlott irodalom

 

A losonci városi képviselő testület jegyzőkönyvei 1918–1949. Štátny archív Banská Bystrica, pobočka Lučenec

Adámyová, Miroslava 1999. Izraelitské (židovské) učenie ako jedno z východísk sociánej práce. Egyetemi záródolgozat (diplomamunka), Pozsony, Komenský Egyetem.

Balaša, G. (szerk.) 1970. Hnuteľné pamiatky Stredoslovenského kraja v štýtnych zoznamoch. Slovenský ústav pamiatkovej starostlivosti a ochrany prírody stredisko v Banskej Bystrici, 168–169. p.

Becániová, Kristína 1993. Bed Hakvarot – Dom hrobov. Kiállítási katalógus, Lučenec, Novohradské Múzeum.

Bobáľová, Ľubica 2000/2001. Seminárna práca z historického proseminára Židovské obyvateľstvo v Lučenci v r. 1938-1945. Besztercebánya, Bél Mátyás Egyetem.

Borovszky Samu 1911. Magyarország városai és vármegyéi. Nógrád vármegye, Budapest.

Bárkány, Eugen–Dojč, Ľudovít 1991. Židovské náboženské obce na Slovensku. Bratislava, VESNA, 297–299. p.

Büchler, Y. R.–Shahak, R.–Fatran, A. (eds.) 2003. Pinkas Hakehillot: Slovakia. Jerusalem, Yad Vashem.

Debnáriková, Miroslava 2001/2002. História charítatívnej činnosti židovskej komunity na Slovensku. Besztercebánya, Bél Mátyás Egyetem.

Drenko, Jozef 1993. Z histórie židovstva v Lučenci. Lučenec.

Drenko, Jozef 1994. Kapitoly z dejín Fiľakova 3. Z kultúry Fiľakova. Lučenec, Regionálne kultúrne stredisko.

Géber Rezső Ádám (össz.) é.n. Az új zsidótörvény (1939. évi IV. t.-c.) szemléltető magyarázata. Budapest, „Terjesztő iroda”.

Hidasi József 2003. Bevezető előadás a losonci Polgármesteri Hivatalban 2003. október 17-én megtartott találkozóhoz. Kézirat.

Hidasi József 2003/2004. Múlt és jövő. Zsinagóga Losoncon. Kézirat.

Hidasi József 2008. Losonctól – Losoncig. Egy város, egy család és egy túlélő története. Budapest, Múlt és Jövő.

Lányi Menyhért–özv. P. Békefi Hermin 1933. Szlovenszkói zsidó hitközségek története. Košice.

Lang, Tomáš–Strba Sándor 2006. Holokaust na Južnom Slovensku na pozadí histórie novozámockých židov. Bratislava, Kalligram.

  1. Gály Olga 2004. Néma madár. Losonc, Plectrum.

Magyar életrajzi lexikon 2001. CD-ROM. Budapest, Arcanum Kiadó.

Márai Sándor 2004a. Ajándék a végzettől. Budapest, Helikon.

Márai Sándor 2004b. Napló 1943–1944. Budapest, Helikon Kiadó, 149–166. p.

Mocsáry Antal 1982. Nemes Nógrád vármegyének Histróriai, Geographiai és Statisztikai. Esmertetése. Hasonmás kiadás, 1., 2. kötet. Széchény, Kubinyi Ferenc Múzeum.

Paučová, Andrea–Puntigán, Jozef 2004. Neologická synagóga a židovská komunita v Lučenci. Pamiatky a múzeá. Revue pre kultúrne dedičstvo, 3. 42–45. p.

Polívka, Vladimír 1928. Lučenec a kraj Novohradský. Lučenec, Telocvičná jednota Sokol.

Puntigán József 2003–2004. Zsidó emlékek Losoncon. In Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve. Salgótarján, 299–314. p.

Puntigán József 2000. Zsidók Losoncon. Gömörszág, 1. évf. 3. sz. 22–25. p.

Puntigán József 2002. Felújítják a losonci zsinagógát. Új Szó, 55. évf. július 19.

Puntigán József 2003. A mának és az emlékezetnek. Beszélgetés Hidasi Józseffel. Új Szó, 56. évf. július 11. http://ujszo.com/cimkek/gondolat/2003/07/11/a-manak-es-az-emlekezetnek

Puntigán József 2005. Holokauszt Nógrádban és Gömörben. Vasárnap, 38. évf. július 22.

Sas Andor 1993. A szlovákiai zsidók üldöztetése 1939-1945. Pozsony, Kalligram.

Schweitzer József–Frojamovics Kinga 1994. Magyarországi zsidó hitközségek 1944. április. Budapest, MTA Judaisztikai Kutatócsoport.

Stručná politická história Novohradu 1930. Národný týždenník, 2. évf. 32. sz. 8. p.

Štern, Tomáš 1999. História židovských obcí v Lučenci a Haliči. Chochmes, ŽNO, Bratislava, I/VII.

Szederejesi Cecília–Tyekvicska Árpád 2006. Senkiföldjén. Balassagyarmat–Salgótarján, Studium Libra–NML.

Telek Béla 1989. Adalékok a Nógrád megyei zsidóság történetéhez (1725-1848). In Nógrádi történeti évkönyv 1989. Salgótarján, Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve.

Újvári Péter (szerk.) 1929. Magyar zsidó lexikon. Budapest, 541–542. p.

Vajda Béla, Dr. 1903. Nógrádvármegye zsidóságának múltjából. Losoncz és Vidéke, 25. évf. április 26., május 3., május 17.

Vajda Béla, Dr. 1910. Zsidók és hazájuk. Budapest, Lampel R. Könyvkereskedés.

Vihar Béla 1945. Sárga könyv. Adatok a magyar zsidóság szenvedéseiről 1941-1945. Budapest, Hechaluc.


József Puntigán

Holocaust in Nógrád

 

The study is mapping the persecution and adversity of the Jews in the Nógrád County between 1939–1945, when the two important cities of the region, Losonc and Fülek belonged (under the Vienna Award) to Hungary again. At that time, the number of the Israelites in Losonc was about 2,500 and in Fülek approximately 250. The text of a pamphlet spread upon the reannexation in 1938, illustrates well the attitudes of the Hungarian majority population towards them: „We demand that the Jews, who have always had only one objective: to drain the poor Christian people, that they do not interfere with our joy felt upon the reannexation in the new, people´s Hungary, with their unpleasant presence.” Based on archival sources and contemporary press, the study describes the gradual space loss, exclusion, material and intellectual disempowering of the Jews of Nógrád, the execution of their ghettoization and deportation, up to their physical extermination.


József Puntigán         323.12(=411.16)

Holocaust in Nógrád 347.232(=411.16)

316.647.82(=411.16)

343.819.5

 

Keywords: Persecution of the Jews in Losonc (Lučenec) and Fülek (Fiľakovo), execution of the Jewish laws in the Nógrád County, anti-Semitism of the local papers.

A szövetkezeti autonómia jegyében – A Hangya érdekérvényesítési stratégiái Csehszlovákiában (1919–1923) 1

Ez a tanulmány a fentiekben vázolt bonyolult problémakörnek csak az egyik szeletével, a magyar szövetkezettörténet elfelejtett, alig kutatott fejezetével, az első világháború utáni szervezeti átrendeződések csehszlovákiai vonatkozásainak szentel figyelmet, főképpen a fogyasztási szövetkezeteket illetően.

A vizsgálat tárgyát a Hangya zárolt és elkobzott szlovákiai érdekeltségei alkotják. Arra vagyok kíváncsi, hogy a Hangya vezetése milyen érdekérvényesítő politikát és irányvonalat képviselt Csehszlovákiában a különutas szlovák szövetkezeti ambíciókkal szemben, hogy pozícióit, vagyonát és kapcsolathálóit megőrizze. Hogyan reagált a csehszlovák, illetve szlovák nemzetépítő stratégiákra, a nemzetpolitikai érdekek szövetkezeti megjelenítésére? A Hangya vezetése milyen stratégiákat alkotott és azokat milyen utakon próbálta érvényesíteni? Milyen jogi, gazdasági és kereskedelmi indokokkal próbálta alátámasztani követeléseit? Figyelmet szentelek a tanulmányban a nagyszombati kirendeltség hányatott sorsának, a rapszodikus szlovák–magyar szövetkezeti tárgyalásoknak és az alkalmazott taktikáknak. Megvizsgálom, hogy a csehszlovákiai Hangya-vagyon szerteágazó kérdésköre hogyan, mennyire jelent (jelenhetett) meg az 1921–1923 közötti csehszlovák–magyar gazdasági tárgyalásokon, és ezek az egyeztetések milyen eredménnyel zárultak.

 

Új keretek között

Szlovákia gazdasága – azon belül az új szövetkezeti felépítmény is – adminisztratív-mesterséges úton jött létre. Az új csehszlovák államkeretben a szlovákiai és kárpátaljai területek tovább őrizték agrárjellegüket. Az ipari-agrár jellegű cseh országrészekkel szemben Szlovákia államfordulat utáni gazdasági problémáinak gyökerét, egyben a szövetkezeti élet zavarait, a monarchia és a történelmi Magyarország egységes gazdaságának és munkaerőpiacának szétesésében, munkamegosztási rendszerének felbomlásában jelölhetjük meg. (Kosta 1989, 63–66. p.)

A hosszú távú gazdaságfejlődés problémáit ez a kiinduló helyzet konzerválta: a létrejött gazdasági szervezet sérülékeny volt, mind nemzetközi szinten, mind belföldön. Szlovákia – Kárpátaljáról nem is szólva – a csehországi területekkel szemben értékesítési gondokkal küzdött. A szlovákiai régiók a két világháború között ugyan nyersanyag- és élelmiszer-szolgáltató területekként voltak jelentősek a köztársaságon belül, a növekedés jelei azonban – igaz, az 1920-as évek első felének szociálisan fájdalmas szerkezetváltási folyamataira rácsatlakozva – csak az 1930-as évek közepétől növekvő állami szerepvállalás és befektetések eredményeképpen mutatkoztak. (Hallon 2004, 325–327. p.)

Az impériumváltás után Szlovákiában egy új, felülről irányított szövetkezeti modell kialakítása kezdődött. Szlovákiában 1919-től, valójában a köztársaság fennállásáig, a Központi Szövetkezet (Ústredné družstvo, a továbbiakban KSZ) volt a szövetkezeti mozgalom legfontosabb irányító szerve. Kizárólag szlovák szövetkezetek hozták létre 1919. január 23-án, Zsolnán, erős cseh és szlovák agárpárti hátszéllel. (Hanula 2011, 26. p.) A később megalkotott 210-es törvény, mely alapján a KSZ működött, nem vonatkozott a prágai és brünni cseh szövetkezeti központok szövetkezetalapításaira Szlovákia területén.2 A KSZ az agrárpárt holdudvarába tartozott és szorosan együttműködött a legerősebb cseh központtal (Ústřední jednota hospodářskych družstev).3 Szlovákia specifikus gazdaságpolitikai helyzete szintén nagymértékben befolyásolta a szövetkezeti intézményrendszer anyagi bázisának kiépítését és további fejlesztését. (Fabricius– Holec–Pešek–Virsik 1995, 72–77. p.)

A magyar szövetkezeti központokat a területelcsatolásokkal érzékeny veszteség érte. Szlovákia területére az Országos Központi Hitelszövetkezet (a továbbiakban OKH) hálózatából a hitelszövetkezetek 17,19%-a (428), a tagok 15,67%-a (109 424) és az üzletrészek 13,03%-a (6,4 millió korona), a betétek 14,44%-a (42,3 millió korona) került. Az összes hitelszövetkezeti vagyon 11,92%-ot (67 millió korona) tett ki. (Schandl 1938, 53. p.) A Gazdák Biztosító Szövetkezetének vagyona kényszerfelügyelet alá került. Ez a szövetkezeti központ végül pozsonyi fiókján keresztül adta el összes szlovákiai és kárpátaljai üzletét a KSZ-nek. A szeszfőző szövetkezetek a Fructusszal szakították meg kapcsolataikat és rendelődtek alá a szlovák szövetkezeti központnak.4

A Hangya szervezetét sem kerülték el a változások, sőt a tagszövetkezetek számát tekintve a határváltozások a magyar szövetkezeti központok közül a legnagyobb arányban érintették. Ennek hosszú távú jogi, strukturális5 és gazdasági következményei voltak, miközben a határokon túlra került tagszövetkezetek helyzete és a központ vagyona súlyos politikai kérdésként is megjelent. A vagyonjogi ellentétek a csehszlovák–magyar kapcsolatok alakulásának az egyik fontos tényezőjeként is jelentkeztek. Az etnikai szempontok érvényesülése és érvényesítése pedig a kisebbségi szövetkezetépítés lehetőségét helyezte előtérbe.

A trianoni békeszerződés előtti konfliktusos időszakban a Hangya tagszövetkezeteinek legnagyobb hányada Csehszlovákia (29,24%) és Románia (28,18%) területére került. Jugoszlávia és Ausztria részesedése (3,6% és 1,8%) elhanyagolhatónak tekinthető. Ez a helyzet alapvetően meghatározta a Hangya vezetésének stratégiáját érdekeltségeinek meg-, illetve átmentése érdekében.

A nemzetiségi megoszlás tekintetében a határokon túl a magyar ügyviteli nyelvű, illetve magyar etnikai területen található fogyasztási szövetkezetek alkották a legnagyobb csoportot. Ez a Hangya állományának meghatározó, 64,68%-át jelentette. Jelentősebb arányt, 12,04%-ot képviseltek a szlovák szövetkezetek. A többi etnikum közül még a románokat kell megemlíteni 3,73%-kal, de a többiek (németek, ruténok, horvátok) részesedése jóval kisebb volt. Fontos csoportot alkottak a nemzetiségileg kevert, ügyviteli nyelvükben vegyes szövetkezetek (18,42%), melyek az etnikai kontaktuszónákban, nyelvhatáron elhelyezkedő településeken működtek.

Csehszlovákiában nemzetiségi szempontból a Hangya szövetkezetek két, nagyjából azonos arányú csoportját azonosíthatjuk, a magyart és a szlovákot (39,54% és 37,59%). A vegyesek szintén jelentős arányban (20,60%) voltak képviselve.6

 

  1. táblázat. A Hangya tagszövetkezetek nemzetiségi megoszlása az utódállamok területén, 1919 őszén7

1_gaucsik_graf

 

A trianoni békeszerződés, negatív hatásai ellenére, a szövetkezeti rendszerek konszolidációját tette lehetővé. Az 1922 elején készült Hangya statisztikai adatfelvétel ugyan kisebb módosulásokat, néhol lemorzsolódást jelez (felszámolt vagy éppen új alapítású szövetkezetek), az arányok nagyjából megegyeznek az 1919-es év statisztikájában jelzettekkel. A szövetkezetek száma csehszlovák relációban, kisebb mértékben (10,23%-kal), de jugoszláv relációban látványosan csökkent (52,44%-kal). Ausztriában és Romániában ellenben mérsékelt, de nem túlértékelendő bővülés mutatható ki.8 Csehszlovákiában az 597 egykori Hangya szövetkezet 41,5%-a volt szlovák ügyviteli nyelvű.9

 

  1. táblázat. A Hangya tagszövetkezetei az utódállamok területén 1920. június 4. után10

1_gaucsik_tab

 

Érdekes kérdés, hogy mennyi Hangya-vagyon maradt a határokon túl, és éppen Szlovákia és Kárpátalja területén.11 A háborút követően többféle módon elvégzett felmérések kritikai összevetése híján itt csupán egy korabeli intern, valószínűleg 1927-ben a hágai döntőbírósági perre12 készült, 1919-re vonatkozó számításra szorítkozhatunk.13

A csehszlovák állam területén található Hangya tagszövetkezetek számát, minden bizonnyal nem csak a fogyasztási típusúakkal együtt, 683-ra taksálták. A taglétszám tekintetében a csehszlovákiai szövetkezetek az összes Hangya-tag 18,28%-át tették ki (csak a fogyasztási szövetkezeteket számítva ez 28,28%). Az ezek által jegyzett alapítványi üzletrészek 434-et tettek ki. Ezer korona névértékkel számolva 434 ezer koronáról volt szó. A rendes üzletrészek száma 6159 volt, ez száz névértékkel számolva 615 900 koronára ugrott. Az összesen 1 049 900 korona üzletrésztőke a Hangya üzletrésztőkéjének csupán 5,62%-át alkotta.

A tartozások és követelések terén azonban nem csekély összegekről volt szó. A régi, közös korona számlákon 253 csehszlovákiai szövetkezet tartozott a Hangyának 1 437 504 koronaértékkel. A követelések ellenben 439 szövetkezet részéről 4 195 353 koronára rúgtak. A magyar koronaszámlákon 291 szövetkezet tartozott a Hangyának 228 300 koronával (átszámítva 13 698 csehszlovák koronával). 279 pedig a Hangyától követelt 628 370 koronát (37 702 csehszlovák koronát).14

A Hangya tagszövetkezeteinek regionális megoszlása néhány sajátosságot tükröz. Három fejlett agrárvidéken elhelyezkedő, régi szövetkezeti hagyományokkal rendelkező megye (Pozsony, Nyitra és Zemplén) alkotta a hálózat gerincét. Az összes szövetkezet egyharmadát találhatjuk itt. A másik jelentősebb csoportot Bars, Gömör és Hont, illetve Trencsén, Zólyom és Abaúj-Torna megyék alkották. A többi megye közül még Szepes, Ung, Nógrád és Komárom voltak jelentősebb arányban képviselve.

 

  1. táblázat. A Hangya tagszövetkezetek megyénkénti megoszlása a szlovákiai és kárpátaljai területeken 1920. június 4. után15

2_gaucsik_tab

3_gaucsik_tab

 

A Hangya csehszlovákiai vagyonának zárolása

A Hangya kétféléképpen volt érdekelt a szlovákiai területeken: közvetlenül, jogi személyként16 és közvetve, a kötelékébe tartozó fogyasztási és értékesítő szövetkezetek révén. A közvetlen érdekeltség gyakorlatilag a nagyszombati kirendeltségen, de jure fiók­intézetén keresztül valósult meg, mely Szlovákiában a Hangya ingó és ingatlan vagyonát kezelte, a szövetkezeteket áruval ellátta és ügykezelésüket ellenőrizte.

A kaotikus politikai és társadalmi viszonyok között a nagyszombati intézet 1919 nyaráig tölthette be feladatait, illetve addig tartott független tevékenysége. Az új és direktív módon létrehozott pozsonyi székhellyel rendelkező szlovák irányítású KSZ alapítása fordulópontnak tekinthető mind a kirendeltség, mind a felvidéki szövetkezetek történetében. Kötelező tagságot írt elő a Hangyához tartozó szövetkezetek részére is. Az összeköttetés az anyaközponttal véglegesen megszakadt. Időközben a csehszlovák szövetkezeti törvény hatályát a csatlakozás tekintetében szeptember végéig meghosszabbították. A KSZ-hez csatlakozott szövetkezetek de facto már 1919. október 1-jétől nemcsak jogilag, hanem kereskedelmileg is elkülönültek. A Hangya vezetésének ezekkel a realitásokkal kellett szembesülnie.

A nagyszombati kirendeltség – melyet a Hangya 1907-ben alapított17 – 1918–1919-ben nehéz helyzetbe került. A forradalom a városban a helybeliekkel „szövetkezett” vidéki csőcselék fosztogatását jelentette. A város kereskedőit 1918. november 3-án alig három óra alatt módszeresen kifosztották. A kirendeltség tisztviselői folyamatosan őrizték az árukészletet, így rablásra, fosztogatásra nem került sor. Nagyszombat, szórványos magyar felmentő kísérletek után, 1918. november 20-án került véglegesen csehszlovák megszállás alá. A katonai jelenlét és a határzár megbénította a gazdasági és kereskedelmi életet. A kirendeltség gyakorlatilag két hónapig szüneteltette működését, majd 1919. január végén megindult a vonatközlekedés. Ez felélénkítette a gazdasági vérkeringést. A fiók prágai és brünni vásárlásokkal töltötte fel raktárait. Az újabb két hónapos szünet az 1919 májusi csehszlovák–magyar katonai konfliktus kiújulásakor következett be, mikor a vasúti forgalom teljesen leállt és megszakadt a kapcsolat a felső-magyarországi tagszövetkezetekkel.18

A fiók működésében gyökeres fordulat állt be. A nagyszombati városházán 1919. július 13-án találkozóra került sor, melyen a Szlovákia teljhatalmú minisztere, Vavro Šrobár vezette öttagú szlovák küldöttség bejelentette az állami felügyelet kiterjesztését. A 210-es törvényre hivatkozva értesítették a kirendeltséget a zárgondnokság bevezetéséről. A kirendeltség vezetője, Mocsáry Elek tiltakozott az eljárás ellen, az „erőszaknak engedve” bocsátkozott tárgyalásokba. A KSZ 1919. június 20-án cseh tisztviselők segítségével kezdte el a leltározást.19 A nagyszombati kirendeltség 1919. november 10-én megszüntette a szövetkezetek részére az áruszállítást és megszakadt az összeköttetés is velük.20

A nagyszombati fiók és a Hangya teljes szlovákiai vagyona zárgondnokság alá került. Az ügyeket, teljes jogkörrel, Samuel Slabecius ügyvéd, a KSZ képviseletében Štefan Jančák miniszteri előadó és Juraj Slávik, a KSZ igazgatója képviselte.21

A zárgondnokság bevezetése a fiók szlovákiai működésére tett pontot. Az árukészletükkel szabadon nem rendelkezhettek, az irodákban csupán a felszámolási munkák folytak. A fiók vezetője, Mocsáry Elek 1920. január 29. keltezésű beszámolóját a következő sorokkal zárta: „Ilyenformán kénytelenek voltunk a Hangya 20 éves gyakorlati tapasztalatai segítségével naggyá és virágzóvá fejlesztett kirendeltség megsemmisülését fájdalommal végignézni és elszakadni hű tótföldi szövetkezeteinktől, melyek közé tartozik a Hangya legelsőnek alakult brogyáni szövetkezete is. 600 szövetkezetünktől kellett bizonytalan időre fájdalmas búcsút venni. De bízunk – a viszontlátásra!”22

 

Harc a Hangya-vagyonért

A szlovák kisajátítás mellett a fiók gyors személyzeti átalakítására is sor került. A szövetkezeti tisztviselők egzisztenciálisan kiszolgáltatott helyzetbe kerültek.23 A gondnokság a 210-es törvényre és a KSZ jogköreire hivatkozva radikális döntésre kényszerítette a fiók hivatalnokait. Vagy az új központ alkalmazottai lesznek, vagy ha nem, akkor munkaviszonyuk megszűnik, ki kell lépniük. Az első esetben, az új politikai viszonyokhoz való alkalmazkodás esetén a csehszlovák állampolgárság felvétele tűnt reális lehetőségnek. A nagyszombati kirendeltség 20 alkalmazottja közül 9 lépett át a KSZ-be.

A zárgondnokság már létrejöttétől kezdve Hangya-ellenes politikát folytatott és Budapesttel kezdetben nem kommunikált. Ez nemcsak az egyoldalú, jog- és törvényellenes vagyonelkobzásban, a magyar tisztviselők járadékainak, a működéshez szükséges tőkék visszatartásában24 nyilvánult meg, hanem a többi, szövetkezeti ingó- és ingatlanügyletek tekintetében is (az elkobzott ingóságok ellenértékét nem fizették ki a Hangyának, a Hangya számlájára beérkező összegeket nem kamatoztatták, a zsolnai ingatlanaik után bérleti díjat nem fizettek, a pozsonyi telekeladásukat a gondnokság akadályozta, tartozásaikat többszöri felszólítás ellenére sem egyenlítették ki).

A Hangya sérelmesnek tekintette a tagszövetkezetek autonómiájába való beavatkozást, mármint a Hangya és a szövetkezetek közti összeköttetés megszakítását és a pozsonyi központhoz való kikényszerített csatlakozást. Ez kb. 610 fogyasztási szövetkezetet érintett, melyek egy része a határváltozás és impériumváltás negatív gazdasági következményei vagy egyéb okok miatt ment tönkre, fejezte be működését. A Hangya szerint a KSZ nem tudta ellátni a magának vindikált szerepköröket, mert a régi Hangya-tagszövetkezetek vagy fel sem vették vele a kapcsolatot, vagy a belépésük után csalódottak voltak. A KSZ hitelét az agrárpárt érdekeit érvényesítő Juraj Slávik igazgató átláthatatlan tevékenysége és visszaélései is rontották, aki emiatt végül lemondott.25

A gondnokság törvényellenes módon a fiók árukészletét 1919 novemberében úgymond beszerzési áron „eladta” a KSZ-nek. A felszerelési tárgyakat is a használatába „adta”. A vagyonátvitel során az árukészlet értékét tudatosan alábecsülték. Ez nem csekély összeget jelentett. A Hangya-központ adatai alapján az áruk leltár szerinti összege 1 830 108 koronát tett ki. A szlovák zárgondnokság, miközben a fiók leltárkönyvei a rendelkezésére álltak, az értéket 70 ezer koronában állapította meg.26

  1. táblázat. A Hangya vagyona Csehszlovákiában (magyar korona)27

gaucsik-tab

A Hangya nagyszombati kirendeltsége 1919 novemberében a szlovák szövetkezetpolitikai csatározások és a cseh szövetkezeti expanzió tárgyává vált. A nagyszombati szlovák klerikusokra (Jozef Tiso, Michal Bubnič) támaszkodó kezdeményezés mögött a brünni székhelyű Ústřední jednota30 állt. A csoport érvelése szerint a szlovákiai Hangya-vagyon az egykori tagszövetkezeteket illette, eladása ellen tiltakoztak. A cseh központ biztosította volna a vagyon megvásárlásához szükséges forrásokat. A szövetkezetek jogállását és autonómiáját tiszteletben tartotta volna. A szlovák „alternatív” kezdeményezés nehezményezte azt is, hogy a zárgondnokság zártkörű, csupán három tagból állt és a KSZ-nek két delegáltja volt. Ezért képviseletet követelt a gondnokságban a maga és a cseh szövetkezet részére, a KSZ-nek pedig meg kellett volna elégednie egy képviselővel. Az inkább alkalmi alakulatnak, mint komoly lobbicsoportnak tűnő szerveződés pozíciószerzési kísérlete azonban a KSZ mindjobban megszilárduló helyzetével szemben hiábavalónak bizonyult. Kétséges az is, hogy az államfordulat és a szövetkezeti élet kaotikus viszonyai között a támogatásukat kinyilvánító egykori Hangya-tagszövetkezetek, köztük szlovák és magyar ügyviteli nyelvűek is, mennyire támogatták ezt a Hangya érdekeit sértő, számukra pedig homályos tervet.31

A szlovákiai szövetkezeti mozgalmon belül még egy új, keresztényszocialista alapon szerveződő kisgazda szövetkezeti központ (Sdruženie kresťanských maloroľníkov) jelent meg Nagyszombatban, mely nem titkoltan a KSZ-nek kívánt konkurálni. Vállalkozást, szlovák földműves-szövetkezetet (Roľnícke družstvo) hoztak létre 1921 őszén a városban. Ez a központ szintén a Hangya-fiókkal kívánt fuzionálni, illetve a közös keretek kialakítása után együttműködni.32

A szlovákiai szövetkezeti rendszerben tapasztalható cseh agrárpárti befolyás gyorsan politikai reakciókat generált. Az agrárok által felügyelt KSZ ellensúlyozására hozta létre a Hlinka-féle Szlovák Néppárt a Szlovákiai Keresztény Szövetkezetek Szövetségét (Slovenská kresťanská družstevná jednota) 1920. december 29-én Pozsonyban, mely „ment minden nemzetiségi és vallási extrémitástól, szívesen látja kebelében nemcsak a tót, hanem a magyar és német szövetkezeteket is”, és tovább szeretné vinni a Hangya „szellemét”. Az új központnak az expanzióhoz szüksége volt a Hangya támogatására, ezért felajánlottak neki egy-egy tagsági helyet az igazgatóságban és a felügyelőbizottságban.33 A nagyra törő tervekből nem sok valósult meg. A Hangya kivárt. A keresztény szövetkezetek szövetsége nem tudta kikezdeni a KSZ pozícióit, végül 1924-ben pénzügyi gondok miatt megszűnt. (Fabricius–Holec–Pešek–Virsik 1995, 83. p.)

A KSZ rövidesen – 1920 őszén – a szabálytalan ügyvezetés, korrupciógyanús ügyletek, a rossz gazdálkodás és a felhalmozott veszteségek (legkevesebb 5 millió korona) miatt válságba került. A Hangya nagyszombati kirendeltségének vezetősége a KSZ katasztrofális helyzetéről, kereskedelmi pozícióinak gyengüléséről – hiszen működőképes áruraktárai ellenére más cégek vették át ezeket a feladatokat – folyamatosan tájékoztatta a központot. A szlovák központnak az ügyintézés rendezetlenségét, az ellenőrök hozzá nem értését és a szövetkezetek ellenőrzésének a felületességét is felrótta.

Végül személycserére került sor. Távozott az igazgató Juraj Slávik, aki a nagyszombatiakkal szemben „közömbös és sértő” volt. Helyére a szintén agrárpárti Ľudovít Medvecký került. A nagyszombati kirendeltség vezetősége ebben némi esélyt látott az igazságosabb rendezésre.34

 

Tárgyalások és kiútkeresés

A megegyezés azonban csalóka reménynek tűnt. Bár 1921 tavaszától 1924 áprilisáig szórványos egyeztetésekre, de nem érdemleges tárgyalásokra került sor a Hangya és a KSZ között Pozsonyban és Budapesten, kézzelfogható eredmények nem születtek. A Hangyának a tárgyalási pozíciói, a csehszlovák állam és a gazdasági élet lassú konszolidálódásával gyengültek.35

A találkozókra bizalmatlan légkörben került sor. A Hangya továbbra is ragaszkodott jogköreihez a szlovákiai területeken. A szövetkezeti status quo visszaállítását követelte. A nagyszombati kirendeltség pénzügyi elszámolását és az információszerzést a hivatali akadályoztatás ellenére folyamatosan megkísérelte. A szlovák zárgondnokság munkáját gyakran a nemtörődömség, a magyar hivatalnokokkal szembeni arrogancia és a kirendeltség valós érdekeinek a semmibevétele jellemezte. A szervezet helyzetéről ifj. Bartoss Ignác helyettes igazgató levélben és személyesen is tájékoztatta Balogh Elemér vezérigazgatót. A folyamatos tájékoztatást Boár Béla, majd Vándor Károly titkár látta el.36 Balogh később helyben is tájékozódott. 1922 tavaszán Pozsonyban a vitás ügyek rendezése és a Hangya érdekeinek védelmében meglátogatta KSZ-et.37

A KSZ hozzáállása a nagyszombati kirendeltséghez azonban egy stratégia részét alkotta. A szlovák és cseh hivatalnokok a revíziók alkalmával bizonyos szintig teljes betekintést nyerhettek az ügyvitelbe és nagyjából, de nem részleteiben és összefüggéseiben képet nyerhettek a Hangya-vagyon nagyságáról, megoszlásáról. A Hangyával való tárgyalások megkezdése ürügyén további információk kiadását is sürgették, melyek az ingatlan vagyonnal, a szlovákiai szövetkezetek üzletrész-, kötvény-, részvény- és hadikölcsön-állományával voltak kapcsolatban. Ezt azonban sem a nagyszombati tisztviselők, sem a Hangya-központ nem bocsátotta a rendelkezésükre. A stratégia a nagyszombatiak egyenlegeinek el nem ismerésével a Hangya-központ tartozásainak „minden úton-módon” való növelését célozta meg. A tét nem volt kicsi, hiszen a kirendeltség 1922 folyamán mintegy 700 szlovákiai fogyasztási szövetkezet folyószámláinak a könyvelését végezte.38

A nagyszombati kirendeltség kulcsfigurája, Vándor Károly titkár a szorító gazdasági béklyóból, kereskedelmi mozgásterének bővítése céljából Balogh Elemér jóváhagyásával tapogatódzó tárgyalásokat folytatott a bécsi Nostra társasággal, amelybe – hogy Szlovákiában a létjogosultságát megalapozza – a Futura bécsi fiókját is bevonta. A kapcsolatfelvételre 1922 márciusában került sor, de a tényleges megbeszélés csak június folyamán valósult meg, melynek eredményéről nem állnak rendelkezésre források.39

A kirendeltség, több más magyarországi vállalkozáshoz hasonlóan, melyek fiókjai Csehszlovákia területére kerültek, az osztrák–magyar pénznem lebélyegzéséből, az 1919-es csehszlovák pénzreformból és a magyarországi valutafluktuációból származó nehézségekkel szembesült. (Šouša 1995, 53–61. p.) A súlyos pénzhiány megoldása, legfőképpen a csehszlovák korona, a pénzátutalások technikai kérdései és a szükséges hitelek biztosítása egy csehszlovákiai pénzintézettel való kapcsolat kialakítását sürgették, de erre nem került sor. A kirendeltség a hitelezések terén a budapesti központ jóváhagyására és utasításaira volt ráutalva, nagyobb pénzügyi mozgástérrel nem rendelkezett. Ebben talán a Bohemia bankkal szemben felhalmozódott adósság is közrejátszott, de mindenesetre csak elszórt esetekben került sor hitelfelvételre (1921-ben a Hangya célzott külföldi pénzügyi kapcsolatfelvételén belül az Allgemeine Verkehrsbank brünni fiókjával létesült rövid hitelkapcsolat).40 Ez végül is a kirendeltség szlovákiai pozícióit gyengítette.

Az 1922-es évet Vándor Károly a Hangya-vezetésnek 1922. február 6-án kelt jelentésében bizonyos fokig sorsfordító évnek érzékelte. A nagyszombati kirendeltség helyzetében gyökeres fordulat, a vagyoni követelések terén áttörés nem állt be. A Hangya érdekvédelmi tevékenysége számos politikai és jogi akadályba ütközött. A mind élesebb kontúrokkal megjelenő szlovákiai szövetkezeti rendszer, és benne a kezdeti problémák ellenére a KSZ mindjobban erősödő pozíciói, egyáltalán a lassan kibontakozó csehszlovák gazdasági konszolidáció a stratégiaváltás kérdését vetette fel.

Vándor a kirendeltség szerteágazó, adminisztráló, pénzügyi és tájékoztató tevékenységét sikeresnek tekintette. Az érdekvédelem rádiuszát azonban a szlovák politikai és szövetkezeti körök kiváró és diszkriminatív hozzáállása, nacionalista gondolkodása nagyban csökkentette. Vándor erről a következőképpen nyilatkozott: „Mint sajnálatos körülményt kell megállapítanunk, hogy a zárgondnokság – dacára felelősségének tudatában – a Hangya szlovenszkói vagyonával szemben, még ma is, az elképzelhető legnagyobb nemtörődömséget mutatja. Hiábavaló és céltalannak mondható itten minden levelezés, személyes közbenjárás; leveleinkre választ nem adnak, és a zárgondnokság velünk szemben tanúsított magaviseletéből mindinkább megállapíthatjuk azon tényt, hogy a vagyon felszámolását illetőleg ők teljesen tájékozatlanok. Amint azt az elmúlt hónapokban a tekintetes Igazgatóságnak előterjesztettük, itt csakis a diplomáciai közbenjárás igénybevételével lesz lehetséges rendet teremteni.” A hatékony és sikeres diplomáciai nyomásgyakorlás azonban a jóvátételi bizottság részéről több mint kétséges, a magyar külpolitika részéről pedig – szűk mozgástere miatt – bizonytalan volt.

680 szlovákiai szövetkezet folyószámláját ideiglenesen rendezték 1920–1921 között.41 A végleges elszámolást a valutaproblémák megoldatlansága akadályozta, tehát hogy csehszlovák koronában vagy régi magyar koronában szükséges-e elvégezni a könyvelési teendőket. A szövetkezetekkel a kapcsolatokat és a kommunikációs csatornákat lehetőségeikhez képest fenntartották, a katonai összecsapásokból származó károkat összeírták, a függő szövetkezeti árukat elszámolták, a zárlat alá vont Hangya-vagyont pedig igyekeztek megvédeni. A Hangya igazgatóságát tájékoztatták a csehszlovákiai szövetkezeti élet fejleményeiről, és információkat nyújtottak a fontosabb szövetkezeti ügyekről. A kirendeltség kapcsolatban állt a csehországi német mezőgazdasági szövetkezetek központjával, és 1921-ben tárgyalásokat folytatott a kisebbségi magyar politikai pártokkal szövetkezetügyi kérdésekben.42

Vándor felvetette a külföldre irányuló propaganda, a szövetkezeti sérelmek bemutatásának szükségességét. Egy propagandakiadványt, sőt amerikai magyar és szlovák lapokban közölt cikkeket is üdvözölt volna – „úgy kereskedelmi, mint közgazdasági szempontból” –, melyhez a nagyszombati tisztviselők tekintélyes mennyiségű anyagot szolgáltathattak.

A Hangya szempontjából a zárlat feloldása kulcskérdésnek számított, hiszen csak így juthatott hozzá ingatlan vagyonához, melyet értékesíteni kívánt. A szlovákiai terjeszkedés is csak ezután valósulhatott meg. Vándor realista érveléséből kitűnik, hogy Budapesten már felmerült a kirendeltség felszámolása, mert azzal érvelt, hogy a Hangya „létjogosultságát” más formában lehetne bizonyítani, a pozíciókat átmenteni. Ez már nem szövetkezeti utakat jelentett, hanem részvénytársasági alapon megvalósuló érdekközösséget, konzorciumot vagy éppen fúziót. Adott esetben szlovák féllel.43

A Hangya az 1923 második felében benyújtott döntőbírósági kereset ellenére a tárgyalásokat a követelések és tartozások rendezéséről nem szüntette be.44 A nagyszombati kirendeltség zárgondnoksága bizonyos kifizetésekről, a költségeket áthárítva, tájékoztatta is a Hangyát.

A Hangya ezeket a peres eljárásokból és adókivetésből származó összegeket nem ismerte el a sajátjának. Csak a Bohemia bank45 által indított per kiadásai az ügyvédi járulékokkal együtt 414 099 koronára, míg az újbóli pozsonyi adókivetés összege 208 575 koronára rúgott. Az 1919-es adatokhoz képest ez többszörös növekedést, súlyos terhet jelentett. A másik oldalon ez újabb diszkriminatív, egyben nyomásgyakorló lépés volt a Hangyával szemben.46

A kényszerítő gazdasági körülmények, a szlovákiai szövetkezetek rendezetlen vagyoni kérdései és nem utolsósorban a formálódó szlovákiai szövetkezeti rendszer anyagi sebezhetősége, mely a háború utáni valutáris viszonyok és a hitelélet kereteinek felbomlásával is szoros összefüggésben állt, a KSZ-et bizonyos fokú kapcsolatfelvételre és a tárgyalások megkezdésére szorította.47

 

A Hangya-vezetés érvrendszere és stratégiái

A Hangya vezetősége érdekei érvényesítésekor a maximális (ideálisnak tekinthető) és minimális kompenzáció mértékét és területeit is meghatározta: „A Hangyával szemben elkövetett nemzetközi jogellenességek teljes reparációja tehát az volna, ha mi a zárgondnokság alá való helyeztetésünk előtti vagyoni állapotba és jogosultságokba, különösen pedig a szövetkezetekkel való üzleti forgalom jogába visszahelyeztetnénk. Minimális követelmény gyanánt pedig ingatlanaink felett való teljesen szabad rendelkezést és ingóvagyonunkban a fenti elismerését és folyósítását, a tőlünk elvett áruknak a mai árak alapján való megtérítését, a zárgondnokság idejére Nagyszombatban hagyott, de általunk javadalmazott tisztviselők fizetésének megtérítését, szóval a teljes anyagi kártérítést állítjuk fel.”48

A Hangya negatív forgatókönyvvel is számolt, tehát azzal, hogy a nagyszombati fiókot nem tudja megtartani, és ezzel a szlovákiai hálózata teljes mértékben kikerül a felügyelete alól. Ebben a helyzetben egy új mozgástér lehetőségével számoltak, mégpedig egy kisebbségi szövetkezeti központtal.49 Érvelésük szerint a trianoni békeszerződésben a kisebbségek gazdasági érdekeinek védelmét tárgyaló passzusok erre lehetőséget teremtettek.

A Hangya nemzetközi szövetkezeti kapcsolatait is mozgósította. A londoni székhelyű Szövetkezetek Nemzetközi Szövetsége (International Cooperative Aliance) 1920. április 13–14. genfi állásfoglalása – a Hangya indítványára – a KSZ-hez való kényszerű csatlakozás elvét elvetette, a Hangya jogait és az etnikai alapú kisebbségi központszervezést legitimnek nyilvánította. Az elvi jelentőségű határozatot – melyet a csehszlovák szövetkezeti diplomácia végig ignorált, és az osztrákhoz hasonlóan nem támogatott – brit, francia, finn, belga, holland, svájci, norvég, svéd és magyar szavazatokkal fogadták el.50

A Hangya erre támaszkodva gondolkodott – nem utolsósorban a küszöbönálló csehszlovák–magyar gazdasági tárgyalásokra készülve – továbbra is egy maximális tervben, egy önálló, az irányítása alá rendelt kirendeltség fenntartásában vagy Nagyszombatban, vagy Pozsonyban.51 A minimális megoldás pedig vagy a kisebbségi magyar szövetkezeti központ felállítása lett volna, vagy egy olyan központ, melyben magyar és szlovák szövetkezetek foglalnak helyet: „A magyar álláspontnak ily értelmű körülírása magába foglalja azt is, hogy a megszállott területen lévő magyar szövetkezetek akár teljesen elkülönítve, akár pedig a velük barátságos viszonyban álló tót szövetkezetekkel együtt alkossanak külön központot.” Az alapelv a 210. számú szövetkezeti törvény megszüntetése és ez által a felülről oktrojált KSZ kiiktatása volt.52

A Hangya érdekei védelmében jogi lépéseket tett Csehszlovákiában. 1922 júliusában kérvényt nyújtott be Szlovákia Teljhatalmú Minisztériumához, hogy a törvényellenes helyzetet megszüntessék és helyezzék vissza az eredeti jogállapotot.53

A kérvény a trianoni szerződés kereskedelemjogi rendelkezéseivel érvelt, melyek a magyar állampolgárok vagy magyar állampolgárok által ellenőrzött társaságok jogai és érdekei vonatkozásában is érvényesek voltak, és melyek a zárlat és gondnokság bevezetését megtiltották. A Hangya a kényszergondnokságból származó anyagi károkért a csehszlovák felet tette felelőssé. A zárlat feloldását és anyagi kompenzációt követelt.54

A válasz elutasító volt, de mégis elrugaszkodási alapot biztosított a beadványhoz, melyet a prágai legfelsőbb közigazgatási bírósághoz nyújtottak be. A bíróság 1923 májusában helyt adott a Hangya kérelmének. Eszerint a Hangya vagyonára kivetett zárlat semmi jogalappal nem bírt, ezzel a pozsonyi minisztérium álláspontja alapjaiban kérdőjeleződött meg. A Hangya eközben keresetet nyújtott be 1923-ban a csehszlovák állam ellen a nagyszombati kirendeltség zárlatának a feloldása és az okozott károk megtérítése tárgyában.55

Bár a Hangya vezetősége a fenti bírósági határozatot precedens értékűnek tartotta, a rendelkezésére álló diplomáciai lehetőségeket sem hagyhatta figyelmen kívül.

 

A tárgyalásos rendezés reménye és kudarca

Az 1921–1923 között zajló csehszlovák–magyar gazdasági tárgyalások elvileg teret adhattak volna a szövetkezeti kérdések megvitatására, és megegyezés születhetett volna a zárolt Hangya-vagyonról.56 A politikai és gazdasági elitek által súlyosabbnak tekintett kérdések azonban, elsősorban a gazdasági kapcsolatok rendezése, mindkét fél érdekeinek megfelelő kereskedelmi, árucsere- és pénzügyi szerződés megkötése, mely felvetette a vállalatok jogi helyzetét és adózási kötelezettségeit, illetve a bankrendszerek konszolidálását – a kutatás jelenlegi állása szerint – háttérbe szorította a Hangya problémáit. Szövetkezeti téren csupán a magyar és a német bankegyesület által biztosított technikai háttérnek és a KSZ budapesti tárgyalásainak az eredményeképpen az OKH régi koronajáradékainak a rendezésére került sor.57

A magyar delegáció azonban a tárgyalásokra kézhez kapott szövetkezeti témájú háttéranyagokat. Az egyik, datálatlan, valószínűleg a Hangya vezetésétől származó, 1921 körül született emlékeztető az OKH és a Hangya helyzetével, a hatalomváltás szövetkezetügyi következményeivel és a közgazdasági, pénzügyi veszteségekkel foglalkozott.58

Az OKH szervezetéből 421 esett Csehszlovákia területére, melyekből 50 etnikailag magyar területen működött. Mindegyik szövetkezetet „a kultúra magas fokán álló népesség szervezte.” A katonai megszállás következtében a központ kapcsolata a tagszövetkezeteivel megszakadt. Ez érintette az irányítást, ügyvitelt, információáramlást és a hitelezést is. A központ nem gyakorolhatott felügyeletet a szövetkezetek vagyona felett. Az 1919-es csehszlovák szövetkezeti törvény rendelkezései és a KSZ létrehozása, a dokumentum szerzője szerint, a magyar hitelszövetkezeti rendszer felvidéki hálózatának teljes lezüllését vonta maga után. Az egyik elejtett információ szerint felmerült a szlovákiai magyar hitelszövetkezetek belépése az 1922-ben alakult Pénzintézetek Egyesületébe, melyre számunkra ismeretlen okok miatt nem került sor.59 Valószínűleg az etnikai megbélyegzés ellen a kezdetektől fellépő bankegyesület nem vállalta ezt a kockázatot. A hitelszövetkezetek képviselete és pénzügyi problémáiknak a cseh és szlovák kormánykörök, szakmai társaságok irányába való kommunikálása saját érdekérvényesítésüket veszélyeztethette.

A beszámoló túlzó konklúziója szerint a magyarországi hitelszövetkezeti rendszerre nézve a csehszlovákiai vagyonjogi kérdések elszámolása és a valutaeltérések „végzetes” következményekkel jártak. Az egyik fő cél, az OKH tehermentesítése reálisnak tűnt, de a kapcsolatok fenntartása a szlovákiai régiók hitelszövetkezeteivel és azok magyarországi fejlesztése már 1919-ben elveszítette realitását.

Az ismeretlen szerző a Hangya struktúrájával és az OKH-tól alapjaiban eltérő kiinduló helyzettel is foglalkozott.60 A csehszlovák területre került fogyasztási szövetkezetekkel, nem utolsósorban a határzár és az 1919-es szövetkezeti törvény rendelkezései miatt megszakadt a kapcsolat. A szórványos és nem teljes információk szerint a KSZ nemcsak szervezési, hanem a szövetkezetek tekintetében integrációs gondokkal is küzdött (tőke- és szakemberhiány, tagszövetkezetek bizalmatlansága, némelyek kilépése). A szerző a szlovákiai szövetkezeti rendszerben lezajló súlyponteltolódásokat és szervezeti átalakulásokat jól érzékelte. A szövetkezeti kérdések nem csekély nemzetpolitikai töltettel rendelkeztek (Hlinkáék szlovák szövetkezeti központot képzeltek el a szlovák ügyviteli nyelvű fogyasztási szövetkezeteknek Turócszentmártonban, míg Szent-Ivány ezt magyar vonalon próbálta meg keresztülvinni, sikertelenül).

A Hangyának követelései megtérítésére kellett összpontosítania. A követelések azonban kevésbé terhelték a magyar államkasszát, szemben a jelentősebb OKH-csomaggal, hiszen túlnyomó részük természetben vagy áruban kompenzálható volt.

Az emlékirat további részében a trianoni békeszerződés rendelkezésre álló jogi lehetőségeit vette számba. A 255. cikkely alapján a szövetkezetek, hasonlóan a biztosítótársaságokhoz, tíz évig eredeti jogi helyzetük szerint működhettek tovább. Reményt láttak a 198. cikkely értelmében egyfajta status quo ante elv alkalmazására, melyhez azonban az utódállamok szövetkezeti elitjeiben partnerekre kellett volna találni, hogy a hálózataikat a szomszédos országokban fenntartsák. A 248. cikkelyt azért tartotta fontosnak, mert lehetőséget nyitott a Magyar Királyság és a magyar állampolgárok anyagi természetű jogainak rendezésére, kétoldalú vagyonjogi egyezmények megkötésére. A 250. cikkelyt ki­emelten fontosnak tekintette. Eszerint a magyar állampolgárok által ellenőrzött társaságok javai, melyek a volt monarchia területén találhatók, nem kerülhettek lefoglalás, zárlat vagy felszámolás alá. Úgy tűnt, hogy a tartozások kiegyenlítésére a békeszerződés (231. paragrafus) megfelelő megoldásokat nyújtott, hiszen a fizetendő pénznemet az 1918. novemberi állapothoz kötötte, és a jóvátételi bizottság döntéseit vagy a kétoldalú rendezést helyezte kilátásba. Az emlékirat szerzője szerint ezek a szabályozások „nyilvánva­lóan tág teret engednek a szövetkezeti kérdésekben való egyezkedésekre.”

A javaslattevő szakember egy optimális és egy kisebb eredményekre épülő tervet vázolt. Az első egy ideális, egyben irreális, a korábbi állapotok visszaállítására támaszkodó helyzettel számolt. A Hangya tehát megtarthatta volna szlovákiai érdekeltségeit, tagszövetkezeteivel a kapcsolata zavartalan lett volna. A magyar jog szerint a teljes ellenőrzési, felügyeleti és irányítási jog megillette volna. A központ a vagyoni követelések és tartozások tekintetében szabad kezet adott volna a tagszövetkezeteinek, miközben a csehszlovák kormány garantálta állampolgárai vagyoni védelmét. A terv számolt a két kormány felügyeleti jogával, mely állampolgáraik vagyoni védelmére szorítkozott volna.

A másik, egy pozíciófeladást előlegező, vagyoni kivonulás gondolatát képviselő terv volt. A központ és a tagszövetkezetek közti pénzügyi kapcsolatok felszámolása, a függő vagyoni kérdések tisztázása során az önálló szerepvállalás jelentőségét hangsúlyozta. A likvidálást saját tisztviselői végezték volna. Egy csehszlovák–magyar participációt és anyagi befolyást sugalmazó, a magyarországi felügyeletet bizonyos fokig biztosító megoldás, egy új szövetkezeti központ ötlete is felmerült. A „minden befolyástól mentes saját elhatározásukból érdekeik képviseletére és megvédésére alkalmas” központot a tagszövetkezetek hozták volna létre.

A Hangya ügyei azonban mintha háttérbe szorultak volna. A magyar küldöttség 1921 júniusában Prágában ugyanis csak a csehszlovák területre került egykori magyar hitelszövetkezetek valutáris kérdéseiről folytatott tárgyalásokat. A csehszlovák fél a többi magyar szövetkezeti központ, köztük a Hangya követeléseinek rendezése kérdésében a szlovákiai szövetkezeti központok bevonása mellett állt ki.61

A Hangya 1921 októberében szerkesztett egy emlékiratot, melyet Edvard Benešnek juttatott el. A követeléseket három sarkalatos pontba foglalták: A trianoni békeszerződés 250. paragrafusának az érvényesítése, tehát a zárgondnokság megszüntetése és kárpótlás a károkért. A 210. számú törvény hatálytalanítása esetén a Hangya végzi a szlovákiai szövetkezetek elszámolását. Saját központ engedélyezése a szlovákiai szlovák és magyar ügyviteli nyelvű szövetkezeteknek.

A Hangya vezetése gazdasági és kereskedelmi érvekkel is megpróbálta alátámasztani a követeléseit. A cseh iparcikkek és egyéb termékek számára a „jómódú” magyarországi községek, ahol tagszövetkezeteik működtek, fontos felvevőpiacot jelenthettek. Megegyezés elmaradása esetén a csehszlovák fél magyar bojkottra számíthatott. A Hangya a szlovákokkal való tárgyalásoktól kategorikusan elzárkózott. Ezeket az ügyeket közvetlenül a prágai illetékesekkel kívánta megtárgyalni. A fennen hangoztatott „barátságos kiegyezéshez” azonban ezek az érvek kevésnek bizonyultak.62

Az emlékirat megszületésének másik mozgatórugója a KSZ egyik kezdeményezése volt. A KSZ felkérte az egykori szlovákiai Hangya szövetkezeteket, hogy hatalmazzák fel őt érdekeik képviseletére a csehszlovák–magyar gazdasági tárgyalásokon. A felhatalmazás az összes jogokra és kötelességekre, az üzletrészekre, tartalékokra, letétekre és egyéb közvetlen vagy közvetett tételekre kiterjedt volna. Ez a lépés a szlovák szövetkezeti központ tárgyalási pozíciójának megerősödését vonta volna maga után, de a Hangya érdekérvényesítését akadályozta.63

A másik oldalon a KSZ 1922 végére, nem utolsósorban a végéhez közeledő csehszlovák–magyar gazdasági és kereskedelmi tárgyalások fejleményeivel szembesülve javasolta a két szövetkezeti központ közti kereskedelmi kapcsolatok kialakítását. A terv csupán egy kisebb horderejű üzleti lehetőség felvetéséről szólt, nem a fennálló vagyonjogi és elszámolási problémák végleges rendezéséről. Ezt a Hangya vezetése is érzékelte, ezért elzárkózott az együttműködéstől.64

A csehszlovák–magyar tárgyalások 1923 tavaszára a fennálló nézetkülönbségek, a régi osztrák–magyar koronában fennálló tartozások és követelések, bonyolult értékpapír- és jelzálogkölcsön-kérdések miatt, de alapjaiban véve a valutáris viszonyok negatív hatásai (a magyar korona mélyrepülése) és a továbbra is létező politikai ellentétek miatt megfeneklettek.

A KSZ 1923 tavaszán a nagyszombati kirendeltség végleges felszámolásába fogott. Az adminisztráció iratait, a számadási könyveket és a kézipénztárt a KSZ vette át. A nagyszombati irodát lepecsételték.65 A Hangya lépéshátrányba került.

A monarchia és a magyar állam 1918-as felbomlása történelmi sorsforduló, nemcsak társadalom-, gazdaság- és politikatörténeti, kulturális és mentális vonatkozásaiban, hanem szövetkezettörténeti szempontból is. A szövetkezetek és a szövetkezeti központok által korábban kialakított és működtetett hálózatok, nem utolsósorban területiségük és anyagi erejük miatt gyorsan a nemzetépítő elitek érdeklődésének a középpontjába kerültek.66

Az államfordulat által kiváltott politikai és gazdasági hatások (új döntéshozó központok, nemzetépítő célok, elkülönülő piac- és vámterületek, pénzreform, valutaszabályozás67), általában az utódállamok határozott társadalom- és gazdaságszervező politikája éles cezúrát jelent. Ez a magyar szövetkezeti elit számára történeti szembesüléssel is járt.68 A dualizmus korában felülről lefelé kiépített, szervesnek tekintett magyarországi szövetkezeti rendszer 1918 és 1920 folyamán gyökeres átalakuláson ment keresztül. A Hangya, de más magyar szövetkezeti központok által is apolitikusnak, altruista jellegűnek, nemzetiségi szempontból toleránsnak, autonómnak és a szolidáris elvek gyakorlati megvalósulásának, egyáltalán egy szerves fejlődés eredményének látott, és kifelé így is kommunikált szövetkezeti önképen komoly repedések jelentek meg. Ezek az egykor markánsnak hitt identitásépítő elemek az etnikai konfliktusok kereszttüzébe kerültek.69

Az átalakulás, mely egyszerre zajló dezintegratív és integratív erőkkel volt tarkított, a magyar szövetkezeti vezetők számára súlyos dilemmákat vetett fel. A kérdések nemcsak az elszakadt területeken található változatos típusú szövetkezetek jogi, pénzügyi és kereskedelmi helyzetével álltak kapcsolatban, hanem a trianoni Magyarország szövetkezeti rendszerének újragondolásával és újraszervezésével is, illetve a határokon túli újrapozicionálás problémái vetődtek fel.

A Hangya csehszlovákiai vagyonának a kérdése és a régi múltra visszatekintő nagyszombati kirendeltségnek a hányatott sorsa ebbe a folyamatba ágyazódott. A nemzeti-etnikai alapú szövetkezeti rendszerek kialakítása elhúzódó politikai és gazdasági konfliktusokat generált, emellett számos ponton szembekerült a szövetkezeti eszmeiség alapelveivel.


 

Irodalom

A Hangya termelő, értékesítő és fogyasztási szövetkezet, a Magyar Gazdaszövetség szövetkezet központja első 25 éve. Budapest, A Hangya saját kiadása, Nyomatott a Hangya házinyomdájában, 1923.

Dvacet let Ústředního svazu československých družstev 1908–1928. Praha, Nákladem Ústředního svazu českoslov[enských] družstev, 1928.

Fabricius, Miroslav–Holec, Roman–Pešek, Jan–Virsik, Oto 1995. 150 rokov slovenského družstevníctva. Víťazstvá a prehry. Bratislava, Družstevná únia Slovenskej republiky.

Gaucsík István 2002. A magyar és a német pénzintézetek bankegyesületének megalakulása Csehszlovákiában 1918–1920. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 1. sz. 83–105. p.

Gaucsík István 2004. A nosztrifikáció és a pénzügyi kérdések rendezése a csehszlovák–magyar gazdasági tárgyalások tükrében 1920–1930. In Jobbágy István (szerk.): Válogatott tanulmányok Szlovákia gazdaságtörténetéhez. Pont, Komárom, 41–70. p.

Hallon, Ľudovít 2004. Príčiny, priebeh a dôsledky štrukturálnych zmien v hospodárstve medzivojnového Slovenska. In Bystrický, Valerián–Zemko, Milan (szerk.): Slovensko v Československu 1918–1939. Bratislava, Veda, 325–327. p.

Hanula, Matej 2011. Za roľníka, pôdu a republiku. Slovenskí agrárnici v prvom polčase 1. ČSR. Bratislava, Historický ústav SAV.

Kosta, Jiři 1989. Die tschechoslowakische Wirtschaft im ersten Jahrzent nach der Staatsgrundung. In Lemberg, Hans–Heumos, Peter (szerk.): Das Jahr 1919 in der Tschechoslowakei und der Ostmitteleuropa. Vorträge der Tagung des Collegium Carolinum in Bad Wiessee vom 24. bis 26. november 1989. München, Oldenbourg, 63–66. p.

Schandl Karoly 1938. A magyar szövetkezés negyven éve. Az Országos Központi Hitelszövetkezet munkája és eredményei. Budapest, Patria Irodalmi Vállalat és Nyomdai Részvénytársaság.

Statistická příručka Republiky Československé I. Praha, Státní úřad statistický, 1920.

Šouša, Jiří 1995. Rašínova měnova reforma v roce 1919 (1920). In Měnove systémy na území českých zemí 1892 – 1993. Sborník z konference v Opavě 22. a 23. března 1994. Opava – Praha, Ústav histórie a muzeologie Filozoficko-přírodovědecké fakulty Slezské univerzity Opava, Českí národní banka Praha, 53–61. p.

Vári András 2007. Nemzetek, szövetkezetek – és kutatóik. Regio, 2. sz. 79–112. p.

A standardizálás mint nyelvalakító tevékenység 1

Bevezetés

Dolgozatomban a nyelvi standardizáláshoz köthető nyelvalakító tevékenységeket2 mutatom be. Bevezetésképp a „standard” háromféle felfogását ismertetem: az egyik szerint a standard eszményi nyelvváltozat, a másik szerint egy sajátos (hegemón) helyzetben lévő dialektus, a harmadik szerint „ötölmény”, olyasvalami, ami a valóságban nem létezik, csak az emberek fejében. Ezután a standardnak három olyan sajátosságról beszélek röviden, melyek segítségével a standard egyértelműen elkülöníthető más nyelvváltozatoktól: a szabályozottságról, a sokfunkciójúságról és a nagyfokú ideologizáltságról. Dolgozatom érdemi részében a „standardizálás” fogalmát igyekszem jobban körüljárni, jellemezve a standardizálás körébe vonható nyelvalakítási eljárásokat. Ilyenek a kiválasztás és az elsődleges kodifikálás, a fejlesztés, a nyelvművelés, a standardista diskurzus, a standard nyelvi mintadiskurzusok létrehozása, a standard elsajátítása, ill. tanulása, a standard terjesztése, valamint a diskurzusalakítás. Ezeken kívül szót ejtek még a koinésodásról is, mivel az is összefüggésbe hozható a standardizálással, mint annak lehetséges előzménye.

 

A „standard” értelmezése

A standard nyelvváltozatnak három jellegzetes felfogásával találkozhatunk a szakirodalomban: (1) tekinthetünk úgy a standardra, mint egy eszményi, valójában nem létező, de célként elvileg elérendő nyelvváltozatra; (2) mint reálisan létező, valamely konkrét társadalmi réteghez – rendszerint a társadalmi elithez – köthető, de az egész nyelvközösségre „ráoktrojált” nyelvváltozatra; (3) végül pedig láthatunk a nyelvi standardban pusztán egy ideológiai konstruktumot, melynek valóságos léte nincs ugyan, mégis befolyásolja az emberek nyelvhasználatát (néhány további felfogására l. Armstrong– Mackenzie 2013, 5–27. p.). E felfogások más-más ideológiákon és elméleti feltevéseken alapulnak, s mindegyik segít abban, hogy megértsük azt, hogy valójában mi is történik akkor, amikor az emberek abban a hitben élnek, hogy ők egy standard nyelvváltozatot használnak, tanulnak, tanítanak, kodifikálnak, standardra javítanak egy szöveget, vagy intézkedéseket hoznak annak érdekében, hogy a standard pozícióját megerősítsék, esetleg gyöngítsék.

 

1. A standard mint eszmény („standard a magasban”)

Vannak szakemberek,3 akik a standardra mint eszményre tekintenek. Úgy gondolják, hogy a standard nemcsak funkcióit, hanem nyelvi jellegét tekintve is fölötte áll az összes többi nyelvváltozatnak: egyedülállóan gazdag, kiművelt, szilárd, de ugyanakkor rugalmas, a folytonos tökéletesedés irányába haladó nyelvváltozat (az ilyen megközelítésű magyar irodalomban: „belső nyelvtípus”). Különösen azok gondolkodnak így, akik fontosnak tartják a standard nemzeti-reprezentációs funkcióját, azaz a standard nyelvváltozatot úgy tekintik, mint amely az egész nyelvet, a nyelv által pedig az egész nemzetet, sőt magát a (nemzet)államot reprezentálja (vö. Bartsch 1985, 38. p.; Gal 2006a, 15. p.; Hübschmannová–Neustupný 1996, 89. p.; Woolard–Schieffelin 1994, 60. p.).

A standardnak a nemzetet szimbolizáló funkciója nemcsak a többi változaténál magasabb presztízséből és státuszából fakad, hanem abból az elgondolásból is, hogy ez a nyelvváltozat fejezi ki legjobban az adott etnikum sajátos gondolkodásmódját, lelki világát, történelmét és jelenét. Mi sem természetesebb hát, hogy ez a különlegesen értékes nyelvváltozat a beszélők számára beszédtevékenységük mintájaként szolgál, olyan eszményként, melyre a tényleges kommunikációban törekedni kell, még ha ezt ritkán sikerül is teljes mértékben elérni.

E nyelvváltozat nemzeti-reprezentációs funkciójából adódik, hogy szuperlatívuszokban szokás – és illik – beszélni róla: a standard dicsérete valójában „a nyelv” és azzal együtt „a nemzet” és a haza dicsérete. A standardnak – pontosabban a standarddal azonosított nyelvnek – az ilyen „felmagasztalása” nem korlátozódik a szakemberekre, hanem kiterjed az írókra, közéleti személyiségekre, sőt a közemberekre is. A standardnak ehhez a felfogásához kapcsolódik a nyelv kultikus tisztelete, istenként való imádata (l. alább). A nyelvi bálványimádás szerves része az adott közösség kultúrájának. Aki ebben nem vesz részt, annak a nemzeti kötődése, sőt állampolgári lojalitása legalábbis gyanús.

A standardnak ehhez a felfogásához számtalan nyelvi ideológia kapcsolódik; egyik markáns csoportjukra a „nyelvi standardizmus” címkével lehet utalni; alább az ide tartozó ideológiákat – más, a standardhoz és a standardizáláshoz kapcsolódó ideológiákkal együtt – részletesebben is áttekintjük.

 

2. A standard mint sajátos helyzetű rétegnyelv („standard a földön”)

Más szakemberek4 a standardban egy reális, ténylegesen létező nyelvváltozatot látnak, amely elvben „az egész nemzet” tulajdona, gyakorlatilag viszont elsősorban egy bizonyos társadalmi osztályhoz köthető, többnyire a társadalmi, kulturális, műveltségi vagy hatalmi elithez, amely ezt a nyelvváltozatot anyanyelvként sajátítja el, s amely társadalmi presztízsénél, valamint gazdasági, politikai, kulturális stb. hatalmánál fogva közvetlenül vagy közvetve dönt arról, mely nyelvi formák helyesek, s melyek helytelenek. A hatalom birtokosai olyan állapotokat teremtenek, hogy a standardra az egész nyelvközösségnek szüksége legyen, ezzel pedig előnyös helyzetbe kerülnek a többi társadalmi réteggel szemben, melyeknek tagjai ezt a nyelvváltozatot csak kemény munka árán tudják megtanulni. Az így felfogott standard presztízsének nem belső tulajdonságai a forrása, bár a látszat azt mutatja, hanem a társadalmi elithez és ezáltal a hatalomhoz való kapcsolódása.

E felfogás hívei a standardot dialektusnak tekintik, azt a tényt hangsúlyozva ezzel, hogy tisztán nyelvi szempontból a standard nem „jobb” vagy „tökéletesebb” más dialektusoknál, legyen szó akár nyelvjárásokról, akár szociolektusokról, ezektől csupán státuszában és funkcionális hatókörében különbözik. A standardról így gondolkodó szakemberekből hiányzik a standardhoz való olyasféle érzelmi viszonyulás, amelyet az előző felfogásnál láttunk, e nyelvváltozat kiválóságának és egyedülállóságának hangoztatása. (Az előző pontban említett megközelítés híveinek számára a standardot dialektusnak nevezni botrány.)

E felfogáshoz is kapcsolódnak nyelvi ideológiák, elsősorban olyanok, amik szemben állnak a nyelvi standardizmussal.

 

3. A standard mint ötölmény („standard a fejekben”)

Végül a kutatók egy része5 a standardot – akárcsak magát a „nyelvet”, a „nyelvváltozatot”, a „dialektust”, a „regisztert” stb. – ötölménynek (ideológiai konstruktumnak, ideologikumnak) tekinti. E kutatók szemében a nyelv és annak bármely változata, így a standard is, Szilágyi kifejezésével élve, „mondva csinált” dolog, amely azáltal létezik, hogy beszélünk róla (1996, 56. p. és passim; l. még Woolard–Schieffelin 1994, 64. p.). Az így felfogott „standard” olyasvalami, ami „a valóságban” nem létezik, mégis van hatalma arra, hogy befolyásolja a konkrét diskurzusok megvalósulását (azaz a nyelvi eszközök kiválasztását), a különféle lakossági rétegekben, ill. beszédhelyzetekben más-más mértékben. Ebben a felfogásban a standardizálás nem más, mint ideológiai harc (Garrett–Selleck–Coupland 2011, 58. p.).

Ideológiai szempontból azokat a kutatókat, akik a nyelvet, azon belül pedig a standardot ötölménynek tekintik, leginkább azzal tudjuk jellemezni, hogy a standardizmuson kívül határozottan elutasítják a reifikacionizmus és a varietizmus nyelvi ideológiáját is.

 

A standard jellegadó sajátságai

Bár jómagam a standarddal kapcsolatosan leggyümölcsözőbbnek a harmadik felfogást érzem, ezt most mégsem érvényesíthetem, mivel ahhoz először dekonstruálnom kellene számos, a társasnyelvészetben rutinszerűen használt fogalmat. Erre e dolgozat kereti közt nyilvánvalóan nincs lehetőség. Éppen ezért a továbbiakban a társasnyelvészet hagyományos fogalomrendszerét fogom használni, bízva abban, hogy amit elmondok, annak jó része érvényes marad és elmondható lesz egyszer egy olyan keretben is, amely fogalomrendszerét nem ideologikumokra, hanem ténylegesen megfigyelhető jelenségekre (azaz alapvetően a beszélők nyelvi viselkedésére és az általuk létrehozott nyelvi produktumok jellegzetességeire) építi.

A hagyományos felfogás előnye, hogy követésével könnyebb kapcsolódni a standarddal és standardizálással kapcsolatos eddigi szakirodalomhoz, mivel nincs szükség ennek átértelmezésére. A szakirodalomban a standard nyelvváltozatnak két jellegadó sajátosságát szokták említeni: az egységességet és a sokfunkciójúságot. Jómagam az egységesség helyett inkább a standard szabályozottságát emelném ki alaptulajdonságként. A szabályozottságon és a sokfunkciójúságon kívül harmadikként a standard nagyfokú ideologizáltságát is hozzáadnám a standard jellegadó sajátságaihoz. Eddigi vizsgálataim alapján ugyanis úgy látom, hogy a standardot e három tulajdonsága különíti el leginkább más nyelvváltozatoktól: nemcsak a regiszterektől, hanem a dialektusoktól, így pl. a nyelvjárásoktól, sőt még a standardhoz nyelvi szempontból látszólag hasonló koinétól is.6

 

1. Szabályozottság

Szabályozottságon a formális standard normájának egyéb nyelvváltozatokénál szigorúbb körülhatároltságát, valamint „láthatóbb” és bizonyos kontextusokban többé-kevésbé kötelező voltát értjük; ennek következtében a formális standardnak más dialektusokkal összehasonlítva élesebbek a határai, s nagyobb a stabilitása. Az élesebb határok azt jelentik, hogy a standard formális közegben kevésbé közveleges, mint más nyelvváltozatok, azaz kevésbé keveredik más nyelvváltozatokkal. A stabilitás abban nyilvánul meg, hogy a standardban lassúbbak, ill. rendezettebbek a változási folyamatok, mint más nyelvváltozatokban.

A fentieket társasnyelvészeti szempontból úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a formális standard „beszabályozása”, mondhatni „megregulázása” a nyelvi változatosság mértékének csökkentésére irányul, ami aztán ún. rugalmas stabilitáshoz vezet.7 Ez az oka annak, hogy a szakirodalom nem a szabályozottságot emeli ki, hanem a nyelvi változatosság alacsony fokát, a standard „egységességét”, ám a norvég nyelvre gondolva, melynek mindkét standardjában nagyszámú váltakozó hang- és alaktani forma található (l. pl. Vonen 2012), a szabályozottság (kodifikáltság) lényegibbnek tűnik az egységességnél.

A szabályozásnak és a norma „láthatóbbá” tételének fő eszköze a nyelvi kodifikálás, azaz a standard nyelvváltozat szókincsének és nyelvtani rendszerének rögzítése normatív erejű kiadványokban a standard megszilárdítása, továbbá társadalmi elismerése, ill. a meglévő elismertség növelése céljából (l. még alább).

 

2. Sokfunkciójúság (polifunkcionalizmus)

A modern társadalmakban számtalan olyan nyelvhasználati színtér, ill. tevékenység létezik, amelyet a beszélők nagy része elválaszthatatlanul a standard nyelvváltozattal kapcsol össze. A standard sokkal többféle funkcióban használatos, mint más dialektusok. Ezt a jegyét nevezzük sokfunkciójúságnak vagy más műszóval funkcionális differenciáltságnak. Nyelvi szempontból a standard sokfunkciójúsága különféle regiszterek, stílusok, szövegtípusok és műfajok meglétében nyilvánul meg (l. még alább), melyek a standard nyelvváltozathoz kötődnek (Theses 1929/1983, 91. p.). Bár (ny)elvileg a többi dialektus is alkalmas volna mindazoknak a tartalmaknak a hordozására, amiket a standard hordoz, azaz bármelyik dialektusnak létrejöhetnének olyan regiszterei, stílusai, mint a standardnak, bármelyik dialektusban létrejöhetnének olyan típusú és műfajú diskurzusok, mint amilyenek a standardban jönnek létre, erre általában mégis csak kivételesen kerül sor. A beszélők a többi dialektust általában nem érzik e tartalmak adekvát hordozóinak.

A nyelv maximális funkcionális differenciáltságának egyik eredménye a teljes nyelvi függetlenség vagy nyelvi autonómia, vagyis az az állapot, amikor az adott nyelv minden anyanyelvi beszélője minden kommunikációs szükségét képes az anyanyelvén betölteni. Az ilyen nyelvközösség tagjai nem szorulnak rá arra, hogy bizonyos beszédhelyzetekben (pl. amikor szaknyelvi kommunikációt folytatnak), más nyelvet használjanak. Ezt a maximális funkcionális differenciáltságot csak kevés standardizált nyelv éri el, a legtöbb nyelv annak ellenére, hogy létezik standard változata, heteronóm marad, pl. hiányzik belőlük a szaknyelvi regiszterek egy része (az autonómiára és heteronómiára l. Chambers–Trudgill 1998, 9–11. p.; Trudgill 1992/1997, 11., 29., 58. p.; 2003, 12. p.).8

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a maximális funkcionális differenciáltság avagy funkcionális univerzalizmus nem a standardnak a sajátja, hanem a nyelv egészéé, ugyanis a nemstandard nyelvváltozatok is töltenek be olyan funkciókat, amiket a standard nem (Starý 1990; 1995, 34–35., 129. p.).9

 

3. Nagyfokú ideologizáltság

Nyilvánvaló tény, hogy a standard nyelvváltozathoz – létrejöttének és működésének sajátságaiból, valamint a modern társadalmakban betöltött szerepéből következően – jóval több nyelvi ideológia kapcsolódik, mint más nyelvváltozatokhoz; különösen igaz ez a föntiek közül az elsőnek említett felfogásra, a „standardra a magasban”. Ezek az ideológiák fontos szerepet töltenek be az ún. standard nyelvi kultúrákban (a fogalomra l. Milroy 2001, 530. p.; magyarul Szabó 2012, 18–21. p.; l. még Silverstein 1996, 284–285. p. és passim), melyek közé tartozik a magyar nyelvközösség kultúrája is. A következőkben röviden összefoglalom a standarddal és standardizálással kapcsolatos nyelvi ideológiák közül a fontosabbakat, a magyar nyelvművelő irodalom két reprezentatív kiadványának, a Nyelvművelő kézikönyvnek és a Nyelvművelő kéziszótárnak (NyKk. I–II. 1980–1985, NymKsz.2 2005) a szemléletéről szóló korábbi munkáim alapján (l. pl. Lanstyák 2007a, 2008, 2009b, 2010), felhasználva a standarddal és standardizálással kapcsolatos, föntebb már hivatkozott irodalmat is.10

Mint általában a nyelvalakításnak, a standardizálásnak is az a meggyőződés az ideológiai alapja, hogy a nyelv egy jól megragadható, létező „dolog” (nyelvi reifikacionizmus), egy olyan eszköz, amely a társadalomban nagyon fontos funkciókat tölt be (nyelvi instrumentalizmus), s amely ugyanakkor – más eszközökhöz hasonlóan – nem tökéletes (nyelvi deficitizmus). Ezért van szükség arra, hogy a nyelvi változási folyamatokat az ésszerűség jegyében (nyelvi racionalizmus) befolyásoljuk (nyelvi intervencionizmus), s ezáltal elérjük, hogy a nyelv jobban megfeleljen a vele szemben támasztott követelményeknek, különösen fő funkciójának, a hatékony közlés biztosításának (nyelvi kommunikacionizmus, nyelvi kommodizmus, nyelvi effektivizmus), s így a kommunikáció egyre tökéletesebb eszközévé váljon (nyelvi utópizmus).

Az említett célok eléréséhez szükség van többek között a nyelv szókincsének és rendszerének rugalmas megszilárdítására (nyelvi stabilizmus); ennek eszköze a nyelvi sokféleség visszaszorítása (nyelvi homogenizmus; nyelvi invariabilizmus, nyelvi monoformizmus), valamint a nyelvi változások fékezése, például az új jelenségek egy részének a kodifikációból való kizárása által (nyelvi konzervativizmus). A kodifikálással biztosítani lehet, hogy a standard jól elkülönüljön a többi nyelvváltozattól (nyelvi distinkcionizmus, nyelvi varietizmus, nyelvi alligizmus), s így lehetővé váljon a nyelv helyes használata (nyelvi kodifikacionizmus), ami minden igényes közlés alapkövetelménye (nyelvi korrekcionizmus). A standardizálás eme nemes munkájára a nyelv és a kommunikáció kérdéseihez leginkább értő nyelvészek és más szakemberek a legalkalmasabbak (nyelvi expertizmus), akik szakértelmüknél fogva képesek eldönteni, mi helyes a nyelvben és mi nem (nyelvi autonomizmus, nyelvi platonizmus), mi jó „a nyelvnek” és mi nem (nyelvi reifikacionizmus, nyelvi organicizmus).

Az ilyen fejlesztés – bár az egész nyelvre kihatással van – rendszerint egyetlen nyelvváltozatra, a standardra irányul (nyelvi standardizmus). A standard mind nyelvi, mind társadalmi szempontból különleges jelentőségű. Nyelvi szempontból azért, mert más nyelvváltozatoknál gazdagabb, fejlettebb, helyesebb, sőt logikusabb és szebb (nyelvi excellentizmus, nyelvi deficitizmus). A standard a nyelv egészét egymagában reprezentálja (nyelvi totemizmus, nyelvi homogenizmus, nyelvi alligizmus); más nyelvváltozatoktól jól elkülönül (nyelvi distinkcionizmus), sőt fölöttük áll (nyelvi hierarchizmus). Nemcsak „helyesebb” más nyelvváltozatoknál, hanem egyenesen „ő” a helyesség letéteményese (nyelvi autonomizmus; nyelvi platonizmus).

Társadalmi szempontból a standard különleges jelentőségét az adja, hogy a társadalmi (előre)haladás nélkülözhetetlen eszköze, mind az egyén, mind az egész társadalom számára (nyelvi progresszizmus). Ezenkívül a standard nyelvváltozat a nyelv és a nemzet szoros kapcsolatából következően (nyelvi etnolingvizmus) magát „a nemzetet” reprezentálja (nyelvi identizmus, nyelvi totemizmus), és így egyedülálló nemzeti érték (nyelvi axiologizmus; nyelvi szingularizmus, nyelvi nacionalizmus), amely megkülönböztetett tiszteletet, sőt hódolatot érdemel (nyelvi fetisizmus). A beszélő a standard használatával és „ápolásával” nemzeti érzelmeit (nyelvi etnoidentizmus), sőt a nemzet és az állam szoros kapcsolatából (nyelvi etatizmus) következően hazafiságát (nyelvi patriotizmus) is demonstrálja.

A beszélő egyén számára (első) nyelvének különleges értékét azt adja, hogy az az ő „édes anyanyelve”, amely egyedülálló és pótolhatatlan az életében (nyelvi maternizmus). Ilyen körülmények közt érthető, hogy a standard elsajátítása, használata, ápolása, őrzése és védése minden ember és minden nyelvközösség erkölcsi kötelessége (nyelvi moralizmus); aki nyelve ellen vétkezik, az nemzete, sőt hazája ellen is vétkezik (nyelvi organicizmus, nyelvi etnoidentizmus, nyelvi etatizmus). Ezért a standardizálás akkor lehet sikeres, ha a standard elsajátítását erkölcsi neveléssel kapcsoljuk össze (nyelvi pedagogizmus).

A standard nem ismerete, azaz a „helytelen beszédmód” azon kívül, hogy a beszélő nemzeti érzésének és hazafiságának hiányosságáról árulkodik, műveletlenségre, ill. alacsonyabb iskolázottságra (nyelvi doktizmus), továbbá gyöngébb anyanyelvi tudásra (nyelvi kompetencionizmus), sőt alacsonyabb intelligenciára (nyelvi mentalizmus) is vall. Az embernek még a saját anyanyelvét is tanulnia kell, s tudatosan, nagy gonddal és odafigyeléssel kell használnia (nyelvi monitorizmus). A „helytelen beszédmód” mint­egy nyelvi gettóba zárja a beszélőt (nyelvi gettoizmus), s megakadályozza, hogy a társadalomban megfelelő módon tudjon érvényesülni (nyelvi progresszizmus). A standard használata ellenben biztosítja az állampolgárok jogegyenlőségét (nyelvi ekvitizmus, nyelvi univerzalizmus).

Mindezen okoknál fogva az államnak fontos feladata a nyelvvédelem, ami elsősorban a standard nyelvváltozat védelmét jelenti, olyan körülmények biztosítását, hogy a standard zavartalanul fejlődhessen (nyelvi protektivizmus); ennek hiányában előfordulhatna, hogy a nyelv romlásnak indul (nyelvi dekadentizmus, nyelvi defektivizmus, nyelvi destruktivizmus, nyelvi organicizmus). A különleges odafigyelést az is indokolja, hogy napjainkban egyre növekszik a társadalmak nyelvi kiszolgáltatottsága, s így fontos feladat biztosítani, hogy a standard megfeleljen a modern kor kihívásainak (nyelvi dependentizmus). Ezért a standardot terjeszteni kell más nyelvváltozatok rovására is (nyelvi asszimilacionizmus), hogy visszaszoruljanak azok a nyelvváltozatok, amelyek e feladat ellátására nem annyira alkalmasak (nyelvi deficitizmus); ehhez akár jogi eszközöket is indokolt lehet igénybe venni (nyelvi despotizmus). A standard terjesztése nemcsak a nyelvközösségen belül indokolt, hanem az ország egész területén (nyelvi etatizmus, nyelvi szuverenizmus), akár a kisebbségi nyelvek rovására is (nyelvi nacionalizmus; nyelvi majoritizmus; nyelvi monolingvizmus).

Nem elegendő, ha a „nyelvvédelem” csak abból áll, hogy az állam jogi úton és más eszközökkel a standard „fejlődéséhez” a megfelelő feltételeket biztosítja: ezen túlmenően a korpuszalakításra is ki kell terjednie, hogy a nyelvbe ne kerüljenek be a nyelvhasználat helytelenségei (nyelvi performancionizmus), ha pedig már esetleg bekerültek volna, kiszoruljanak belőle (nyelvi defektivizmus). Így például védeni kell a nyelvet más nyelvek hatásától (nyelvi purizmus, nyelvi monolingvizmus, nyelvi szuverenizmus), de olykor az újabb belső fejleményektől is (nyelvi konzervativizmus, nyelvi domeszticizmus), amelyek nemegyszer az igénytelen beszédmód termékei (nyelvi perfekcionizmus).

A neologizmusok, legyenek azok akár belső fejlemények, akár kontaktusjelenségek, nemcsak hogy nehezítik a megértést (nyelvi percepcionizmus) és a hatékony kommunikációt (nyelvi effektivizmus, nyelvi kommunikacionizmus, nyelvi kommodizmus), hanem olykor rendszeridegenek is (nyelvi szisztemizmus), máskor jelentésük bizonytalansága miatt veszélyeztetik a közlés pontosságát (nyelvi egzaktizmus). A korábban is meglévő szavak és nyelvtani elemek új jelentései is zavart okozhatnak (nyelvi izomorfizmus). Hangalak tekintetében is nemegyszer problémák vannak velük: nehéz a kiejtésük (nyelvi fonicizmus), ezenkívül helyesírási problémákat is okoznak (nyelvi ortografizmus, nyelvi graficizmus). Az is előfordul, hogy egy-egy idegen szót sokan eltorzult hangalakban használják (nyelvi originalizmus), nyelvi műveletlenségükről adva így tanúbizonyságot (nyelvi kompetencionizmus).

Az idegen eredetű, ill. a belső keletkezésű nyelvi formák egy részének használata nemcsak a beszélőre nézve hátrányos, hanem a nyelvre nézve is (nyelvi reifikacionizmus, nyelvi organicizmus), mivel az ilyen formák nemkívánatos nyelvi változásokhoz vezethetnek (nyelvi dekadentizmus). Vannak olyan formák, amelyek egyszerűen csak fölöslegesek, mert nem hoznak a nyelvbe semmi többletet a hagyományos kifejezőeszközökkel összehasonlítva (nyelvi necesszizmus, nyelvi invariabilizmus, nyelvi homogenizmus). Nyelvünk egyébként is olyan gazdag és fejlett, hogy nem szorul rá arra, hogy más nyelvekből kölcsönözzön elemeket vagy nyelvi formákat (nyelvi szufficientizmus, nyelvi effabilizmus). Ráadásul előfordulhat, hogy az idegen elemek vagy belső keletkezésű neologizmusok kifejezetten károsnak bizonyulnak a nyelvre nézve (nyelvi damnificizmus), például azért, mert kiszorítják a hagyományosan használt, belső keletkezésű formákat (nyelvi extrudizmus).

Az idegen nyelvi elemek – és még inkább nyelvi formák (pl. tükörfordítások, nyelvtani jelenségek) – nemcsak a nyelvműködés szempontjából jelentenek veszélyt a standardra, sőt a nyelv egészére nézve, hanem azért is, mert hatásuk folytán megkophatnak a nyelv ősi sajátosságai (nyelvi ancientizmus), jellegzetes kifejezésmódjai (nyelvi idiomizmus), s így a nyelv nemcsak hogy veszít természetességéből (nyelvi naturizmus), szépségéből (nyelvi dekorizmus) és kifejezőerejéből (nyelvi expresszivizmus), hanem az a képessége is sérül, hogy tükrözze beszélőinek sajátos gondolkodásmódját, „észjárását” (nyelvi relativizmus, nyelvi szingularizmus), és kifejezzen valamit a nyelv és a nemzet „esszenciájából” (nyelvi karakterizmus, nyelvi autentizmus). A nagyfokú idegen nyelvi hatás, különösen ha a nyelvtani rendszerben is érvényesül, rendszerbomlást idézhet elő (nyelvi dilaborizmus), sőt akár a nyelv elhagyásához, nyelvcseréhez is vezethet (nyelvi relinkvizmus).

A standardot nemcsak az idegen nyelvekből származó elemektől és formáktól kell védeni, hanem a kevésbé iskolázott beszélők nyelvéből származó elemektől és formáktól is, mert azok nemegyszer a nyelvromlás termékei (nyelvi defektivizmus), és rombolják a beszélők ízlését, a közléseket pedig igénytelenné teszik (nyelvi docilizmus, nyelvi elitizmus, nyelvi elegantizmus, nyelvi perfekcionizmus). A helyes nyelvhasználat mércéje nem lehet pusztán az érintett nyelvi elemek és formák elterjedtsége, hanem az is számít, hogy kik használják őket: például a szépirodalom nagyjai által szentesített nyelvi formák nyilvánvalóan sokkal értékesebbek, mint azok, melyek az újabb időkben a beszélők tudatlansága miatt kerültek be a nyelvbe (nyelvi belletrizmus, nyelvi legitimizmus, nyelvi konzervativizmus, nyelvi szkriptizmus).

Hiba volna azonban azt gondolni, hogy csak az iskolázatlan beszélők árthatnak a nyelvnek (nyelvi destruktivizmus); sok nyelvi vétséget követnek el például a hivatalnokok is, amikor fontoskodó stílusban (nyelvi aformalizmus), mesterkélten (nyelvi normalizmus, nyelvi naturizmus), körülményesen, terjengősen (nyelvi szimplicizmus, nyelvi szintetizmus, nyelvi brevizmus), személytelenül (nyelvi perszonalizmus) fogalmaznak, szaknyelvi zsargon használatával nehezítve a megértést (nyelvi antizsargonizmus, nyelvi percepcionizmus). Azt se felejtsük el, hogy bár az iskolázott városi beszélők nyelvhelyesség tekintetében általában előtte járnak az iskolázatlan falusi beszélőknek (nyelvi elitizmus, nyelvi urbanizmus), idegennyelv-ismeretük miatt több a beszédükben az idegenszerűség (nyelvi purizmus), beszédük kevésbé természetes (nyelvi naturizmus), mint az idegen nyelvek hatásának kevésbé kitett, egy romlatlanabb nyelvet őrző falusi beszélőké (nyelvi ruralizmus). Akadnak olyan nyelvhelyességi problémák is, amelyek egyformán érintik a művelt és műveletlen beszélőket; ilyen például az udvariatlan, sőt trágár beszédmód terjedése (nyelvi decentizmus, nyelvi antiobszcenizmus).

A bemutatott nyelvi ideológiák közül azokat, amelyek közvetlenül a standard nyelvváltozat jellegével és szerepével kapcsolatosak, átfogóan nyelvi standardizmusnak nevezzük; a nemzetközi irodalomban a kétértelmű „standard ideológia” a nevük (l. pl. Milroy 2001, 2007). Külön csoportként különíthetők el azok a nyelvi ideológiák, amelyek a standard nyelvváltozat kodifikálásában, ill. általában a nyelvhelyességgel kapcsolatos döntésekben játszanak szerepet, egyebek közt annak eldöntésében is, hogy konkrét közlésekben mely nyelvi elemek és formák minősülnek „helyesnek”, azaz standardnak. Ezeket az ideológiákat nyelvhelyességi ideológiáknak nevezzük (l. Lanstyák 2010, 2011a).

A föntebb már említett ideológiák számottevő része is besorolható a nyelvhelyességi ideológiák közé, még ha sokuk más típusú standardista diskurzusokban is szerepet kap, nem csak a nyelvhelyességi ítéletekkel kapcsolatosakban. Ilyen a nyelvi aformalizmus, ancientizmus, antizsargonizmus, autentizmus, belletrizmus, brevizmus, dekorizmus, docilizmus, domeszticizmus, effektivizmus, egzaktizmus, elegantizmus, elitizmus, expertizmus, expresszivizmus, fonicizmus, graficizmus, homogenizmus, idiomizmus, invariabilizmus, izomorfizmus, kodifikacionizmus, konzervativizmus, legitimizmus, monitorizmus, monolingvizmus, moralizmus, naturizmus, originalizmus, ortografizmus, percepcionizmus, perfekcionizmus, perszonalizmus, purizmus, szimplicizmus, szintetizmus, szisztemizmus. Nagymértékben ambivalens – a kodifikációs döntésekben legalább annyiszor figyelmen kívül hagyott, mint ahányszor figyelembe vett11 – ideológiák a nyelvi intuicionizmus, logicizmus, nativizmus, normalizmus, ruralizmus, szituacionizmus, urbanizmus és uzualizmus.

A standard nyelvváltozat, ill. a standardista diskurzus jellemzéséhez az is hozzátartozik, hogy mely ideológiák nem vagy alig játszanak szerepet a kodifikációs, ill. nyelvhelyességi döntésekben és általában a hagyományos standardista diskurzusokban. Ilyenek a nyelvi egalitarizmus, ekvilibrizmus, intaktizmus, internacionalizmus, komplikacionizmus, liberalizmus, modernizmus, multilingvizmus, neutralizmus, opulizmus, plebejizmus, pluralizmus, regionalizmus, rekreacionizmus, spontaneizmus, vernakularizmus. Ezen ideológiák többsége rendszeresen megjelenik a standard hegemóniájának megtörésére irányuló antistandardista diskurzusokban, amelyek egyébként – paradox módon – szintén standardista diskurzusoknak tekinthetők, mivel nagymértékben tiszteletben tartják a standardista diskurzus „játékszabályait” (Silverstein 1996).

 

A standardizálással kapcsolatos tevékenységek

A standardizálás legáltalánosabb megközelítésben nem más, mint sajátos jellegű nyelvi változások előidézésére irányuló tudatos tevékenység, azaz nyelvalakítás (vö. Deumert–Vandenbussche 2003a, 1. p.). Legfontosabb célja, hogy az érintett nyelv – pontosabban annak (többnyire) egyetlen változata, a standard – alkalmassá, ill. minél alkalmasabbá váljon sokféle nyelvi és nyelven kívüli funkció betöltésére, a zajmentes kommunikáció biztosításától a „nemzeti egység” szimbolikus kifejezésén, ill. a más nyelvközösségektől való szimbolikus és tényleges nyelvi eltávolodáson át egyes, a standardhoz nehezebben hozzáférő társadalmi rétegek marginalizálásáig (a standard némely funkcióira l. Garvin 1993/1998, 94–99. p.).

Ha konkrét tevékenységek vonatkozásában akarjuk meghatározni a „standardizálást”, olyan nyelvalakító célzatú tevékenységek és folyamatok összességének tekinthetjük, melyekben az a közös, hogy fontos szerepet játszanak a standard nyelvváltozat létrejöttében, a létrejött standard implementálásában, terjesztésében, karbantartásában és fejlesztésében, valamint a standardról szóló metanyelvi diskurzusban. E tevékenységek jellemzése során, amint látni fogjuk, kitűnően hasznosíthatók a prágai iskola irodalminyelv-elméletéből és nyelvművelés-elméletéből, valamint a nyelvtervezés klasszikus elméletéből ismert, a standardizálás különféle mozzanataira, eljárásaira utaló fogalmak.

 

1. Koinésodás

Az elsőként említett folyamat, a koinésodás,12 azért kapta a 0. sorszámot, mert szigorúan véve nem tartozik a standardizáláshoz, nélküle a standardizációs tevékenységek áttekintése mégis hiányos volna. Koinésodáson azokat a nyelvi folyamatokat értem, melyek során nyelven belüli vagy nyelvközi kontaktushelyzetben kölcsönösen érthető földrajzi vagy társadalmi dialektusok, ill. kölcsönösen érthető, közeli rokon nyelvek13 érintkezéséből egy új, mintegy kompromisszumos, viszonylag stabil dialektus, ill. nyelv jön létre, a koiné. Szemben a szokásos összetartással (konvergenciával), amely azzal jár, hogy az érintkező nyelvváltozatok egyre jobban hasonlítanak ugyan egymásra, de megőrzik önazonosságukat, a koinésodás eredménye egy új, addig nem létező dialektus – a folyamatban részt vevő dialektusok megszűnnek létezni (vö. Siegel 1985, 370. p.). A koinésodási folyamat olykor két, de gyakrabban három nemzedéknyi időt vesz igénybe. A létrejövő kontaktusváltozat működhet összekötő „másodnyelvként” is, de „első nyelvvé”, anyanyelvvé is válhat, kifejezve a lakosságkeveredés nyomán új közösséggé formálódott emberek új identitását.

A koiné műszó – mint köztudott – az ókori görög koiné dialektus nevére megy vissza. A görög koiné nyelvjárás-keveredés folytán keletkezett, s a hellenizmus időszakában vált széleskörűen használatossá: a macedón birodalom hivatalos nyelveként nemzetközi lingua franca szerepet is kapott; jelentőségére utal az is, hogy az Újszövetség is a koinéban íródott. A római kor koinéja az évszázadok folyamán – immár anyanyelvváltozatként – a mai görög dimotikivé vált (l. pl. Bubenik 1993). Magát a koiné műszót bizonyos korábbi előzmények után a 20. században kezdték el a nyelvészek széleskörűen használni a spontán egységesülés folytán létrejött nyelvváltozatok jelölésére; a koineization, koineizing műszó viszont csak a 20. század utolsó harmadában kerültek forgalomba (l. Siegel 1985, 364. p.; Trudgill 1992/1997, 37–38. p.) társasnyelvészeti fogalomtárának magyar fordításába koinésodás formában került be.

A koiné jelentése idővel egyre inkább az ilyen típusú nyelvek egyik válfajára, az ún. bevándorló koinékra szűkült le, melyek egy lakatlan vagy gyéren lakott helyen letelepedett, egymás nyelvét értő, de különféle dialektusokat vagy közeli rokon nyelveket beszélő lakosság közös nyelveként formálódnak. Számunkra azonban, témánknál fogva, az ún. regionális koinék a fontosabbak, mivel ezek közvetlenebbül kapcsolódnak a standardizáláshoz, mint a bevándorló koinék. A regionális koinék úgy keletkeztek, hogy az eltérő dialektusokat beszélő lakosság nem költözött tömegesen új lakhelyre, csak éppen intenzívebben kezdett el érintkezni egymással.

Témánk szempontjából azért érdemes a koinéra is kitekinteni, mert azok a folyamatok, amelyek a középkorban és a korai újkor évszázadaiban egészen a felvilágosodás koráig jellemezték az irodalmi nyelvek („standardok”) kialakulását, sokkal jobban hasonlítanak az emberiség történetét alighanem végigkísérő koinésodási folyamatokra, mint a mai értelemben vett standardizálásra, amely a modern kor terméke. Ez még akkor is így van, ha az írott nyelvi egységesülés nem feltétlenül épült teljes mértékben beszélt nyelvi előzményekre, s ha nagyobb fokú tudatossággal történt is, mint amilyet a prototipikus beszélt nyelvi koinésodásban láthatunk.

A két folyamat közt a legnagyobb különbség valószínűleg az, hogy a koinésodás hátterében más nyelvi ideológiák állnak, mint a standardizálás hátterében (Takeda 2002, 143. p.).14 Azok közül a nyelvi ideológiák közül, amelyekről föntebb szó volt, valószínűleg nagyon kevés kísérhette az irodalmi nyelvek kialakulását a modern kor előtti időszakban, s amelyek mégis működtek, azok is inkább verbalizálatlan vagy implicit, mint explicit módon jelentkezhettek, már csak abból következően is, hogy a koinésodás kevéssé tudatos, alulról vezérelt (bottom-up) folyamat (legalábbis makroszinten), szemben a standardizációval, amely jellemző módon felülről vezérelt (top-down) tevékenység).

Ebből következően úgy látom, hogy a mai standard nyelvváltozatok középkori és kora újkori előzményeit szerencsésebb volna koinénak tekinteni, kialakulásuk folyamatát pedig inkább koinésodásnak, mint standardizálásnak nevezni. Ugyanezt a gondolatot nemrégiben Kalcsó (2010) is felvetette egyik kéziratos munkájában, melyben a magyar irodalmi nyelvben bekövetkezett egységesülési folyamatokkal kapcsolatos korábbi vizsgálatainak (l. Kalcsó 2007) eredményeit is felhasználva javasolja, hogy a nyelvjárás-keveredés révén spontán módon végbemenő 16. és 17. századi nyelvi egységesülésre a standardizáció, ill. standardizálódás helyett inkább a koinésodás műszót kellene használni (a nemzetközi irodalomban ismert koineization magyar megfelelőjeként). Ő is úgy látja, hogy „a sztenderdizáció során egységesülő írásbeliség és a koinésodás során egységesülő beszélt nyelv valójában csak a közvetítő közegben és a tudatosság meglétében vagy hiányában tér el egymástól: a két folyamat egyébként hasonló”.

Érdemes még megemlíteni, hogy van der Wal (2003, 166. p.) is amellett érvel a standardizálásról írott tanulmányában, hogy a standardizáció műszó ne legyen használva parttalanul, s ne váljon elmosódottá a különbség a középkori összetartó tendenciák és a valódi standardizálás között („I would rather not use the term standardization in the broad and vague sense by which the major differences between the medieval converging tendencies and standardization proper are blurred out”). Nos, az említett „összetartó tendenciák” aligha lehetnek mások, mint a spontán koinésodás folyamatai. Rutten és mtsai (2014, 13. p.) hasonló meggondolásokból a szupralokalizáció (supralocalization) műszóval javasolják jelölni a középkort követő egységesítő nyelvi folyamatokat egészen a 18. századig, amikor kezdetét vette a szó mai értelmében vett standardizáció.

 

1. Kiválasztás és (elsődleges) kodifikálás

A kiválasztás (szelektálás) korpusztervezési – egyetemesebb terminológiával korpuszalakítási15 – tevékenység, makroszinten a leendő standard nyelvváltozat alapjául szolgáló nyelvjárás és/vagy szociolektus kijelölését jelenti, mikroszinten pedig az egyes nyelvi változók konkrét változatainak (variánsainak) a formálódó standardba való beemelését (Bartsch 1985, 24. p.; Haugen 1983/1998, 143–149. p.; vö. Deumert–Vandenbussche 2003a, 4. p.).16 A megfelelő nyelvváltozat, ill. konkrét nyelvi formák kiválasztása nem valamiféle „objektív kritériumok” alapján történik, hanem azt mind makro-, mind mikroszinten erőteljesen befolyásolják különféle nyelvi ideológiák, elsősorban azok, amelyeket föntebb a nyelvhelyességi ideológiák közt említettünk (vö. Haugen 1966/1998, 18. p.; 1987, 632. p.). A kiválasztási folyamatot motiváló legalapvetőbb nyelvi ideológia a nyelvi homogenizmus és invariabilizmus.

Társasnyelvészeti szempontból a kiválasztás az a folyamat, amely a nyelv természetes változatosságának visszaszorításához vezet (vö. Deumert–Vandenbussche 2003a, 4. p.; Milroy 2001, 531–532. p., 2007, 133. p.). A kiválasztási folyamat eredményét a föntebb már említett kodifikálás rögzíti és mintegy szentesíti, s egyszersmind elérhetővé teszi a lakosság szélesebb rétegei számára. Az új standard nyelvi normát alkotó szabályok és nyelvi elemek bekerülnek a standard nyelvhasználat alapjául szolgáló, normatív célzatú kézikönyvekbe: nyelvtanokba, nyelvi és helyesírási szótárakba, helyesírási szabályzatokba, nyelvművelő és stilisztikai kézikönyvekbe stb. (l. Deumert–Vandenbussche 2003a, 6. p.; Dolník 2010a, 162–166. p.; Garvin 1993/1998, 90. p.).17

Ha az adott nyelvváltozatnak anyanyelvi beszélői is vannak, a kodifikálás az általuk öntudatlanul birtokolt nyelvi normát tudatossá és „láthatóvá” teszi („benne lesz” a nyelvtankönyvekben és a szótárakban), ezáltal pedig megteremti annak a lehetőségét, hogy a standard bizonyos színtereken az elvárt nyelvhasználat mintájává váljon. Sőt a standard normájának követése – a jogi kodifikáláshoz hasonlóan, de annál kevésbé „erőszakosan” – bizonyos nyelvi színtereken, ill. beszédhelyzetekben tulajdonképpen kötelezővé válik, a standard normájának megsértése bizonyos szankciókat is maga után vonhat, ha nem is olyanokat, mint a jogi normák megsértése (vö. Bartsch 1985, 37. p.).18

Az olyan nyelvek esetében, melyekben korábban koinésodás ment végbe, a standardizálódás ráépülhet a koinésodási folyamatra, felhasználhatja annak eredményeit. Ez esetben kiválasztásra csak kisebb mértékben van szükség, a hangsúly a már többé-kevésbé létező koiné változat kodifikálásán, ill. továbbfejlesztésén19 van (l. Haugen 1966/1998, 17. p.).

Ha a standardizálni kívánt nyelv még nem rendelkezik írásbeliséggel, vagy rendelkezik ugyan, a beszélők (mérvadó csoportjai) azonban nem elégedettek a meglévő grafikai rendszerrel, a kiválasztási, ill. kodifikálási folyamatot a grafizálás egészíti ki, azaz az érintett nyelv írásrendszerének és helyesírásának a létrehozása (l. Ferguson 1968/1971, 222–223. p.; Haarman 1990/1998, 69. p.; Haugen 1966/1998, 17. p., 1983/1998, 145. p., 1987, 630–631. p.). A grafizálástól érdemes megkülönböztetni a literalizálást, amely egy korábban csak beszélt nyelvi formában élő nyelv elsődleges írott nyelvi változatának, regiszterének a megalkotását jelenti (Bartsch 1985, 25. p.; Wolck 1991, 45. p.). A beszédhelyzetbe ágyazott beszélt és a sokszor dekontextualizált írott nyelv között szükségszerűek a szerkezeti különbségek (vö. Lanstyák 2009a, 16–17. p.), így aztán az írásrendszer megalkotása önmagában korántsem azonosítható az írott nyelv létrehozásával, annak csupán a feltételeit teremti meg (vö. Wolck 1991, 50. p.).

Haugen (1983/1998, 145., 148. p., 1987, 630–631. p.) ezzel összefüggésben terminológiailag megkülönbözteti még a grammatikálást mint a nyelvtani szabályok megállapítását és megfogalmazását, valamint a lexikalikálást mint a szókészleti elemek kiválasztását, stílus- és rétegbeli használatuk kijelölését (l. még Baldauf 1989, 4–5. p.); a fonizálásnak nevezhető lehetséges standardizálási eljárás kihagyása arra utal, hogy Haugen a beszélt, ill. egyáltalán a hangzó nyelv standardizálásával nem számolt (Baldauf 1989, 4. p.).

 

2. Fejlesztés

A fejlesztés a korpuszalakítás további szakasza. Azok a munkálatok tartoznak ide, melyek révén a már létező, társadalmilag elfogadott és a nyelvhasználat bizonyos színterein használatossá vált standard nyelvváltozat alkalmassá lesz az újabb meg újabb funkciókban való használatra, ill. meglévő funkcióinak egyre hatékonyabb ellátására. Hogyha a fejlesztésre a nyelvnek mint egésznek a szemszögéből tekintünk, azt mondhatjuk, hogy sok dialektus helyett a legtöbb esetben csak egyetlenegy van fejlesztve, a standard. Az ilyen „egyváltozatú” fejlesztés mögött a nyelvi és anyagi gazdaságosság követelményei állnak,20 de itt is „besegíthetnek” bizonyos nyelvi ideológiák, a nyelvi effektivizmuson kívül például a nyelvi racionalizmus, instrumentalizmus, kommunikacionizmus, izomorfizmus, transzlatabilizmus és invariabilizmus (vö. Haugen 1966/1998, 22. p.; Tauli 1974/1998, 51–52. p.).

A fejlesztés egyik fő összetevője a funkcionális differenciálás (Havránek 1932, 41–70. p.)21 vagy más terminussal funkcionális fejlesztés (Haugen 1983/1998, 148. p.), ami nem más, mint az érintett nyelv funkcionális hatókörének kiterjesztése sajtónyelvi, szakmai, tudományos, szépirodalmi és más regiszterek, stílusváltozatok, szövegtípusok, műfajok és műnemek kifejlesztése által22 (vö. Deumert–Vandenbussche 2003a, 7. p.). A mai modern társadalmakban a funkcionális fejlesztés a feltétele annak, hogy a standard föntebb említett jellegadó sajátsága, a sokfunkciójúság létrejöjjön és erősödjön. Milroy (2007, 134. p.) a funkcionális fejlesztést a standardizálás egyik hajtóerejének tekinti.

A funkcionális fejlesztés a haugeni elaborálásnak (kimunkálásnak) is fő összetevője (l. Baldauf 1989, 6–7. p.; Deumert–Vandenbussche 2003a, 7. p.; Haugen 1983/1998, 148. p., 1987, 632–633. p.). Az elaborálás „sok szempontból nem más, mint a modern világ funkcióinak megfelelő normák kivitelezésének a folytatása” (Haugen 1983/1998, 146. p.). Mint ilyen mindenekelőtt további lexikálást jelent: szókincsbővítést, a lexikális kifejezési eszközök differenciálódását. Emellett az elaborálás a nyelvi rendszer más síkjain is előidézhet tartós nyelvi változásokat, így elsősorban a mondattanban, de más területeken is (Fishman 1983, 109. p.; Havránek 1932, 43. p.).

Haugen egy másfajta korpuszalakítási törekvésről is beszél, amely a standard „érzelmi és költői kifejezéskészségének” a növekedését célozza (1966/1998, 22–23. p.). Ezt mikroszinten az alább említett „intellektualizálás”-sal rímeltetve, azt kiegészítve emfatizálásnak nevezhetjük, makroszinten pedig a funkcionális fejlesztés részekként stilisztikai fejlesztésről beszélhetünk (l. még Baldauf 1989, 6–7. p.).23

A fejlesztés tárgykörébe tartozik két további fogalom, az intellektualizálás24 (Havránek 1932, 45–52. p.; Péter 1976, 410. p.; Theses 1929/1983, 91–92. p.) és a modernizálás (l. Ferguson 1968/1971, 226–227. p.; vö. még Bartsch 1985, 38. p.; Haugen 1987, 74. p.) is. Szemben a funkcionális fejlesztéssel, amely makroszintű tevékenység (egész nyelvváltozatokat érint), az intellektualizálás és a modernizálás inkább mikroszinten (az egyes konkrét nyelvi formák szintjén) érvényesül. A funkcionális fejlesztés tehát arra irányul, hogy a különböző tudományok, szakmák stb. művelésére rendelkezésre álljanak adekvát (anya)nyelvi regiszterek. Ezzel szemben az intellektualizálásnak az a fő célja, hogy „a nyelv” alkalmas közvetítője legyen az elvont gondolkodásnak is, például azzal, hogy az egyértelműen meghatározható fogalmaknak egyértelmű nyelvi megfelelőjük jön létre, továbbá azzal, hogy a nyelv alkalmassá válik további finom értelmi árnyalatok megkülönböztetésére, különös tekintettel az elvont fogalmakra és azok hierarchikus rendszerére (Havránek 1932, 45. p.).

A modernizálás fontos célja, hogy mindaz, ami a fejlesztett nyelv számára mintaként szolgáló nyelvekben könnyen kifejezhető, könnyen kifejezhetővé váljon a fejlesztett nyelvben is, vagyis minél nagyobb mértékű legyen köztük a kölcsönös fordíthatóság (l. Fishman 1974, 16., 24–25. p., 1974/1998, 32–33. p.; Garvin 1993/1998, 92. p.), ill. elméleti szempontból nézve minél nagyobb legyen köztük a jelentéstani-szerkezeti egybevágóság, melynek a nagyobb fokú kölcsönös fordíthatóság a gyakorlati következménye. Innen nézve a modernizálást olyan törekvésként is meghatározhatjuk, melynek célja az adott nyelvnek más, etalonként szolgáló nyelvek szintjére való felfejlesztése (Ferguson 1968/1971, 226. p.).

3. Nyelvművelés

A nyelvművelés nem más, mint a már létező standard nyelvváltozat „karbantartása”, határainak őrzése, a „határsértések” minimalizálása, ill. a „határsértő események” elemzése abból a szempontból, hogy ezek úgymond építő vagy romboló jellegűek-e a meglévő standard szempontjából; ez az előző kettőhöz hasonlóan szintén korpuszalakító tevékenység. Nemcsak a nyelven belüli határok őrzéséről van szó, pontosabban a standard határainak védéséről más nyelvváltozatokkal szemben, hanem a nyelvek közötti határok őrzéséről is, aminek egyik eszköze a más nyelvből származó elemek „letelepedési engedélyének” megtagadása. E korpuszalakító tevékenység mellett határőrzés folyik a diskurzusalakítás terén is, pl. a kódváltó beszédmód megbélyegzésével. (Vö. Gal 2006a, 19–20. p.; 2006b, 169–170. p.)

A nyelvművelői munkának legalábbis egy része nem választható el mereven az előző pontban említett fejlesztéstől (vö. Haugen 1983/1998, 146. p.), így kapcsolatba hozható az ott említett kimunkálással, intellektualizálással és emfatizálással is. Ez azért van így, mert a „határsértések” egy része pozitív elbírálást kap a nyelvművelők részéről, az érintett jelenségek bebocsátást nyernek a standardba, amivel a nyelvművelők hozzájárulnak a standard továbbfejlesztéséhez is. (Nem kifejezetten a magyar nyelvművelésre gondolok itt, hanem a nyelvművelésre általában; a magyar nyelvművelésnek sajnos alig van pozitív szerepe a standard fejlesztésében; l. Lanstyák 2007a, 2008, 2010, 2014a.)

A „nyelvművelés” címkéje alá vonható korpuszalakító tevékenységek egyik eszköze a létező diskurzusok, ill. sokszor inkább csak elszigetelt diskurzuselemek értékelése (a gyakorlatban inkább bírálata) és javítása (vö. Bartsch 1985, 37. p.; Szabó 2012, 108–181. p. és passim).25 Némely nyelvközösségben, pl. a magyarban és a szlovákban ezeket a tevékenységeket erősen befolyásolja a nyelvi protektivizmus, konzervativizmus, performancionizmus, stabilizmus, opulizmus, expertizmus és utópizmus, s bizonyos vonatkozásokban számos további ideológia is, többek között a purizmus, a homogenizmus, továbbá a perfekcionizmus, effektivizmus, dekorizmus, szisztemizmus, racionalizmus és logicizmus (l. pl. Dolník 2010a, 192–196. p.; Ferguson 1977, 15–17. p.; Lanstyák 2010, 2014a). Mivel ezen ideológiák alapján történő nyelvalakítás rendszerint nem áll összhangban a hétköznapi beszélők kommunikációs érdekeivel, ezekben a közösségekben a nyelvművelők tevékenysége újabb meg újabb nyelvi és társadalmi problémákat gerjeszt (l. pl. Kálmán 2004; Kontra 2006, 2012; Kontra–Saly szerk. 1998; Lanstyák 2007a, 2009b, 2009c, 2014a stb.; Sándor 2002).

A standard nyelvváltozat művelése egyszersmind a standardizálás, ill. kodifikálás eredményeinek implementálása is, ami nem más, mint az új norma elfogadtatása a beszélőközösség egyre szélesebb rétegeivel, elterjesztése különféle nyelvhasználati színtereken (Deumert–Vandenbussche 2003a, 7. p.). A nyelvművelő kézikönyvek kodifikációs kézikönyveknek is tekinthetők, hiszen a bennük található intelmek célja az, hogy a beszélők nyelvhasználatuk során minél nagyobb mértékben figyelembe vegyék a standard nyelvváltozat normáját. Mivel ezek a tevékenységek a standard nyelvváltozat tekintélyének megerősítését is szolgálják, a presztízsalakítás (presztízstervezés) részének is tekinthetők (a presztízstervezésre l. Haarman 1990/1998: 68). A nyelvművelő tevékenység egyszersmind a következő pontban tárgyalt standardista diskurzusnak is fontos eleme.

 

4. Standardista diskurzus

Standardista diskurzuson a „nemzeti nyelvről” – valójában a standard nyelvváltozatról – szóló metanyelvi diskurzusok összességét értem, melyeknek nyelvi célja többnyire a standardizálásban meghatározó szerepet játszó nyelvi ideológiák megerősítése, ill. végső soron a standard pozíciójának a megszilárdítása.26 Azokon a diskurzusokon kívül, melyeknek a középpontjában a standard nyelvváltozat áll, természetesen azok is a standardista diskurzus részei, amelyek a nemstandard nyelvváltozatokról szólnak, a standard hátterében, s melyeknek az értékelése rendszerint szintén a standardista ideológiára épül.27 Ily módon, amint föntebb láttuk, a standardizmust támadó diskurzusok, az antistandardista diskurzusok is részei a tágabb értelemben vett standardista diskurzusnak.

A nyelvi standardizmuson kívül az egyéb, a standard létrehozásához és működéséhez kapcsolódó fontos ideológiák megerősítését is ide tartozónak gondolom, mivel ezek egyetlen „csomagot” alkotnak; a föntebb felsoroltak közül fontosságuk miatt újra megemlítem a nyelvi homogenizmust, konzervativizmust, nacionalizmust, purizmust, autentizmust, korrekcionizmust, expertizmust, stabilizmust, axiologizmust. Azok közül, amelyeket eddig nem említettem, a standardista diskurzusban valószínűleg szerepet játszanak a standard és standardizálás indokául szolgáló további nyelvi ideológiák is, a nyelvi intervencionizmus, defektivizmus, damnificizmus, extrudizmus, dependentizmus stb. (Vö. Dolník 2010a, 243–244. p.; Tauli 1974/1998.)

A standardista diskurzus szélsőséges – ám egyáltalán nem szokatlan – válfaja „a nemzeti nyelvnek” mint a nemzet és a nemzeti kultúra jelképének kultikus tisztelete, imádata, a nyelvi bálványimádás (l. Bartsch 1985, 38. p.; Dolník 2010b, 160–174. p.; Lanstyák 2011b; Margócsy 2006). Az ebben fontos szerepet játszó nyelvi ideológiák közé tartozik a nyelvi fetisizmus, nacionalizmus, identizmus, etnoidentizmus, etnolingvizmus, karakterizmus, patriotizmus. Más nyelvközösségekben a nyelv „szentségének” fő forrása a közösség vallási rendszerével való összefonódása, a nyelvi szakralizmus ideológiájával összhangban.

A fetisiszta ideológiai diskurzus megjelenési formái közé tartoznak a különféle szertartásszerű cselekedetek, melyek közé Deumert és Vandenbussche (2003b, 462. p.) a „pedagógiai rituálékat”, „szociokommunikatív rituálékat” és az olyan nagyszabású ceremóniákat sorolja, mint amilyenek a „nyelvi fesztiválok”. Magyar viszonylatban ide tartozik a magyar nyelv napja, melynek jogi kodifikálása épp azt célozta, hogy „a nemzeti kulturális örökségünk talpkövének számító nemzeti nyelvünk megbecsülésének kinyilvánításaként 2011-től kezdve ezt a napot közösen, méltó keretek között ünnepeljék meg” (Magyar Közlöny 2011/111, 28794)28, de a magyar nyelv előtt hódoló rendezvényekben már korábban sem volt hiány. A magyar nyelv hete rendezvénysorozat például már fél évszázada mozgat meg jelentős tömegeket, de érdemes megemlíteni az anyanyelvi, kiejtési, helyesírási stb. versenyeket is, melyek mind terepei a nyelvi bálványimádásnak (amellett, hogy természetesen hasznos feladatokat is ellátnak, pl. a nyelvi ismeretterjesztést szolgálják).

A standardról szóló diskurzusoknak egy további sajátos válfaja a panaszizmus, azaz panaszkodás „a nyelv” (az általában vett nyelv, de főleg a standard nyelvváltozat) „katasztrofális állapotára”, „beteg” mivoltára, a beszélők „nemtörődömségére” és „kényelemszeretetére”, arra, hogy az idegen szavak „beáramlása” miatt elveszíti „régi szépségét”, „nemzeti jellegét” stb. Az angolszász világban e magatartás neve „linguistic complaint tradition”, s több száz éves hagyománya van (l. pl. Milroy–Milroy 2012, 24–46. p.). Ebben a műfajban továbbra is virágzanak a már említetteken kívül olyan ideológiák is, amelyek a leíró és történeti nyelvészetből már többé-kevésbé kiszorultak, pl. a nyelvi platonizmus, necesszizmus, defektivizmus, destruktivizmus, dekadentizmus, damnificizmus és organicizmus. Panaszaikkal a beszélők a standard nyelvváltozat és „a nemzet” iránti lojalitásukat fejezik ki, így ez a tevékenység a nyelvi és nemzeti (etnikai) identitás erősítésének az eszköze (vö. Dolník 2010a, 115. p.; vö. még Gal 2006a, 17. p.; 2006b, 164. p.). Nem véletlen, hogy azokat az embereket – a nyelvész szakembereket beleértve –, akik az ilyen diskurzusokat visszautasítják, vagy akik cáfolják az ezekben a panaszokban megjelenő érveket, „nyelvárulóknak” vagy „nemzetárulóknak” tekintik (l. Kontra–Saly szerk. 1998), vagy legalábbis nemzetileg kevéssé öntudatos, az adott közösség kultúráját nem tisztelő embereknek (vö. Milroy 2001, 536–538. p.).

E tevékenységek legfontosabb színterei az iskolák és a tömegtájékoztató eszközök, de hozzá kell tenni, hogy az ilyen diskurzusok informális úton is terjednek, amit az utóbbi időben a számítógép közvetítette kommunikáció is megkönnyít.

A standardista diskurzusoknak egy további jellegzetes válfaja a metanyelvi kommentár, a beszélgetőtársak beszédében található „nyelvhelyességi hibák” kipécézése, azaz a kekecizmus. Ezt sokszor nem is „a nyelv” ügyének előmozdítása motiválja, hanem az ellenfélen való felülkerekedés szándéka („aki még magyarul se tud, ne akarjon történelmi kérdésekről vitatkozni”), ennek ellenére az ilyen kritikák is a standard tekintélyének megerősítése irányában hatnak. Iskolai közegben pedig a tanár részéről megnyilvánuló kekecizmus kifejezetten a standard megerősítését célozza, bár a tanár is felhasználhatja ezt az eszközt diákjai megalázására.

A standardról szóló diskurzusok létrehozását, a nyelvi standardizmus és a rokon ideológiák terjesztését úgy is tekinthetjük, mint a standard nyelvváltozat implementálásának egyik formáját, s az előző ponthoz hasonlóan ez a tevékenység is minősíthető presztízsalakításnak.

 

5. Standard nyelvi mintadiskurzusok létrehozása

Ez a tevékenység is az új standard implementálásához, a korpuszalakítás eredményeinek terjesztéséhez tartozik. Fontos hangsúlyozni, hogy csak a nyelvtervezők és az általuk megbízott személyek által létrehozott azon diskurzusok tartoznak ide, melyeknek a megalkotását kifejezetten fejlesztési és mintaadó célok motiválták (vö. Fishman 1974, 25. p.). Ilyen például fontos idegen nyelvű szépirodalmi alkotások vagy szakkönyvek lefordítása az új nyelvre, ill. a standardra, de ide sorolhatjuk a különféle műfajok elsajátítását célzó mintaszövegek létrehozását is (pl. üzleti levél, beadvány, önéletrajz, ajánlás), mivel ezek a műfajok hordozója a standard nyelvváltozat, így tanításuk a standard funkcionális differenciálódása révén létrejövő új regiszterek, szövegtípusok, műfajok terjesztését is szolgálja.

A nagyobb lélegzetű munkák, különféle műfajú műalkotások létrehozása mint a standard nyelvváltozat fejlesztésének eszköze a magyar nyelvközösségben a nyelvújítás korszakában játszott fontos szerepet; az így létrejött szövegek számottevő része idegen nyelvekből (németből, franciából) való fordítás (vö. Benkő 1982, 26–27. p.; Tolnai 1927–1928, 36–38., 341–342. p.; 1929, 101–102., 149–150. p.).

 

6. A standard elsajátítása, ill. tanulása

A standard elsajátítását első dialektusként – azaz vernakulárisként, tulajdonképpen tényleges „anyanyelvként” –, ill. tanulását második dialektusként vagy második, olykor idegen nyelvként szintén érdemes standardizálási tevékenységnek tekinteni (vö. Deumert–Vandenbussche 2003b, 459–460. p.). Ez nemcsak akkor jelenti egyszersmind a standard implementálását, konkrétabban terjesztését, amikor nyelvjárási anyanyelvű beszélők sajátítják el vagy tanulják meg a standardot második dialektusként vagy második, olykor idegen nyelvként, hanem akkor is, amikor nyelvjárási anyanyelvű, de későbbi életük során kettősnyelvűvé vált – azaz a standardot is beszélő – szülők a standardot adják át anyanyelvként gyermekeiknek (a kettősnyelvűségre l. Kiss 1994; l. még Lanstyák 1993/1998), sőt az is a standard terjesztésének tekinthető, ha a standard nyelvben (annak informális változatában) szocializált szülők adják át ezt a nyelvváltozatot az új nemzedéknek, hiszen új beszélők válnak a standard hordozóivá.

A standard nyelvi kultúrák többségében az oktatási intézmények tanítási nyelve alapvetően a standard, így a nyelvjárási anyanyelvű gyermekek standardnyelv-tanulásának az iskola a legfontosabb színtere. Az iskolai életnek nemcsak tanulási, hanem elsajátítási aspektusa is van, különösen ha az iskolába standard anyanyelvű vagy eltérő anyanyelvjárású gyermekek is járnak. Ami a tanulást jelenti, az iskola a szaknyelvi és szépirodalmi regiszterek alapjaival való megismerkedés legfontosabb színtere is, tehát a standard funkcionális differenciálódásának eredményeit is közvetíti az újabb nemzedékek felé. Az iskolán kívül a munkahely is fontos színtere lehet a standard elsajátításának, sőt, ha második vagy idegen nyelvről van szó, tanulásának is (vö. Baldauf 2004, 3–4. p.).

A standard nyelv elsajátításának legfontosabb motiváló tényezője maga a nyelvi standardizmus ideológiája, de vélhetően szerepet játszanak benne más ideológiák is, így mindenekelőtt a nyelvi nacionalizmus és fetisizmus, a homogenizmus, a korrekcionizmus és sok-sok egyéb, föntebb már említett nyelvi ideológia.

A standard nyelvváltozat elsajátítása, ill. tanulása a korpuszalakítás eredményeinek elterjesztését szolgáló implementálási folyamat nélkülözhetetlen összetevője, ám újabban a nyelvtervezési folyamat önálló összetevőjének tekintik, elsajátítástervezés („acquisition planning”) néven (Cooper 1989/1996, 157–163. p.). Az elsajátítástervezést vagy egyetemesebben elsajátításalakítást státusalakítási lépések előzik meg; ezek teremtik meg az anyanyelv- és másodnyelvoktatás jogi hátterét (vö. Haugen 1987, 631–632. p.). Természetesen egy nyelvváltozat kötelező megtanulásának bevezetése presztízsalakítási lépés is, amely egyfelől megerősíti vagy növeli a standard presztízsét, másfelől gyöngíti a nemstandard dialektusok és az országban beszélt más nyelvek presztízsét.

 

7. A standard terjesztése vagy erősítése újabb nyelvhasználati színtereken

A standard terjesztése és erősítése újabb meg újabb nyelvhasználati színtereken szintén a standardizálás implementálási szakaszához tartozik; ennek az előző pontban említett elsajátítás/tanulás is része. Ám a standard nemcsak elsajátítás útján terjedhet, hanem azáltal is, hogy a standardot már beszélő emberek egyre inkább a standardot választják a nyelvjárások vagy más nemstandard nyelvváltozatok rovására olyan nyelvhasználati színtereken, amelyeken korábban nemstandard nyelvváltozatok voltak (inkább) használatosak. A standard további terjesztését szolgálja az a tény is, hogy az újonnan létrejövő nyelvhasználati színtereken (pl. az újabb tudományágakban, szakmákban vagy szórakozási formákban) eleve a standard nyelvváltozat válik jelöletlen kóddá.

A standard terjesztésének eszköze a státuszalakítás és a presztízsalakítás. Mindkettőnek jellegzetes példája a szlovák államnyelvtörvény, melynek kettő célja van: az egyik a szlovák nyelv helyzetének megerősítése a kisebbségi nyelvek rovására (l. Szabómihály 2011), másrészt a szlovák nyelv standard változatának megerősítése a szlovák nyelvjárások, esetleg más nyelvváltozatok rovására (Dolník 2010a, 166–168. p.).29 Ehhez számos nyelvi ideológiát hívtak segítségül a jogalkotók, mindenekelőtt a nyelvi nacionalizmust, etnoidentizmust, etatizmust, etnolingvizmust, homogenizmust, ekvitizmust, univerzalizmust és despotizmust.

A standardizálásnak ebben az összetevőjében hangsúlyosan megnyilvánul az állami nyelvpolitika hatása, melyet olyan nyelvi ideológiák támogatnak, mint amilyen a nyelvi nacionalizmus, etatizmus, etnolingvizmus, homogenizmus, majoritizmus, purizmus és persze standardizmus. A nyelvpolitika fontos részét képezi az oktatáspolitika, s ezzel együtt az előző pont alatt említett tevékenységek közül azok, amelyek az oktatás színtereihez kapcsolódnak.

 

8. Diskurzusalakítás

A diskurzusalakítás a standardizálás kontextusában az a tevékenység, melynek során a nyelvközösség tagjai saját diskurzusaikat vagy mások által létrehozott diskurzusokat monitorozzák és javítják, hogy összhangban legyenek a (formális) standard nyelvi normával (vö. Haugen 1987, 632. p.; Jernudd 1983, 352–358. p.; Lanstyák 2007b, 146–147. p.). Ez a tevékenység része a 6. pont alatt említett standardelsajátításnak és -tanulásnak is, hiszen nyelvlesajátítás, ill. nyelvtanulás nincs anélkül, hogy a beszélő saját magát ne javítaná, ill. ne javítanák őt mások, tanárok vagy más beszédpartnerek. Ezenkívül a javítás a nyelvműveléshez is hozzátartozik, amint említettük is a 3. pont alatt.

Az elmondottak ellenére a diskurzusalakítást külön pontként is szükséges számon tartani, mivel legjellemzőbb területe az írott nyelvi termékek nyelvi lektorálása, amely nem sorolható az előbbi kategóriákba. A sokszor nagy tömegekhez eljutó írott nyelvi diskurzusokból így szűrik ki az „oda nem való”, azaz nemstandardnak tartott elemeket, amivel nemcsak a szerző nyelvhasználatát alakítják, hanem közvetve az olvasókét is, akik így a nemstandard formákkal sokkal ritkábban találkoznak (legalábbis a nagyközönségnek szánt írott nyelvi diskurzusokban), mint ha nem létezne ilyen tevékenység.. Ez a tevékenység is határőrzés.

 

Összegzés

Dolgozatomban a nyelvi standardizálást összetett nyelvalakítási folyamatnak tekintettem, amely különféle tevékenységekből áll. Közös bennük, hogy szerepük van a standard nyelvváltozat létrehozásában és/vagy terjesztésében és/vagy továbbfejlesztésében. Az ilyen értelemben vett standardizálás tehát nem zárul le a standard nyelvváltozat elsődleges létrehozásával és elterjesztésével, hanem utána is folytatódik (vö. Milroy 2001, 534. p.; Szabó 2012, 19. p.), még ha az egyes tevékenységek különböznek is abban, hogy a standard életének mely szakaszában vannak jelen markáns módon.

A dolgozatomban említett tevékenységek közül talán a mintadiskurzusok létrehozása kötődik leginkább az elsődleges standardhoz: amint növekszik a standard nyelvű írásbeliség, a mintadiskurzusok jelentősége annál inkább csökken, bár új regiszterek, műfajok stb. megjelenésével elvileg újra kaphat szerepet. A kiválasztásra folyamatosan szükség van, mivel a nyelvi és társadalmi változások során létrejövő minden egyes neologizmusokkal kapcsolatban döntést „kell” hozni arra nézve, hogy bekerülhetnek-e a standardba vagy sem.30 A fejlesztést szintén a társadalmi, technikai, gazdasági stb. változások teszik szükségessé az új vagy továbbalakuló regiszterek területén; a szaknyelvek „fejlődése” már a természetéből következően sem lehet teljesen spontán folyamat. A nyelvművelést az új beszélők nyelvi szocializációja is megköveteli a standardizmus híveinek szemében, s nyilvánvalóan folyamatosan zajlik a diskurzusalakítás is; amíg van standard, addig diskurzusalakításra is szükség van. Ugyanezen okokból termelődnek újra a standardista diskurzusok is: ezekre szükség van ahhoz, hogy a standard(izmus) az új nemzedékek nyelvi tudatában is elfoglalja „méltó” helyét, és így befolyásolja nyelvhasználatukat. Természeten a standardelsajátítás is folyamatos feladat, az új nemzedékek érkezésével, valamint kisebb mértékben a más anyanyelvűek magyartanulásával kapcsolatban. Legfeljebb a standard terjesztése válhat időszerűtlenné, miután minden olyan helyen egyed­uralkodóvá válik, ahol azt a standardizmus hívei szükségesnek tartják.


 

Irodalom

Androutsopoulos, Jannis 2010. Ideologizing ethnolectal German. In Johnson, Sally–Milani, Tommaso M. (eds.): Language Ideologies and Media Discourse. Texts, Practices, Politics. London–New York, Continuum International Publishing Group.

Armstrong, Nigel–Mackenzie Ian E. 2013. Standardization, Ideology and Linguistics. New York, Palgrave Macmillan.

Balázs Géza 2000. A média nyelvi normája. Magyar Nyelvőr 124/1, 5–24. p.

Baldauf Jr., Richard B. 1989. Language Planning: Corpus Planning. Annual Review of Applied Linguistics 10, 3–12. p.

Baldauf Jr., Richard B. 2004. Language Planning and Policy: Recent Trends, Future Directions. Paper presented at the conference of American Association of Applies Linguistics, Portland, Or. http://espace.library.uq.edu.au/eserv.php?pid=UQ:24518&dsID= LPPCoPap1AAAL04.pdf

Bárczi Géza 1974. Nyelvművelésünk. Budapest, Gondolat.

Bartsch, Renate 1985. The influence of language standardization on linguistic norms. Studia Linguistica 39/1, 23–50. p.

Benkő Loránd 1960. Irodalmi nyelvünk fejlődésének főbb vonásairól. In Benkő Loránd (szerk.): Anyanyelvi műveltségünk. A pécsi nyelvművelő konferencia anyaga. Budapest, Akadémiai Kiadó, 221–238. p.

Benkő Loránd 1982. Kazinczy Ferenc és kora a magyar nyelvtudomány történetében. Budapest, Akadémiai Kiadó. (Nyelvtudományi Értekezések 113. sz.)

Benkő Loránd 1988. Irodalmi nyelv – köznyelv. In Kiss Jenő–Szűts László (szerk.): A magyar nyelv rétegződése I. Budapest, Akadémiai Kiadó, 15–33. p.

Britain, David 2010. Contact and Dialectology. In Hickey, Raymond (ed.): The Handbook of Language Contact. Oxford, Blackwell, 208–229. p.

Bubenik, Vit 1993. Dialect contact and koineization: the case of Hellenistic Greek. International Journal of the Sociology of Language 99, 9–23. p.

Chambers, J. K.–Trudgill, Peter 1998. Dialectology. Cambridge–New York–Melbourne, Cambridge University Press.

Cooper, Robert L. 1989/1996. Language Planning and Social Change. Cambridge, Cambridge University Press.

Coupland, Nicolas 2007. Style: Language Variation and Identity. Cambridge etc., Cambridge University Press.

Coupland, Nikolas 2010. Language, ideology, media and social change. Swiss Papers in English Language and Literature 24, 55–79. p.

Cseresnyési László 2004. Nyelvek és stratégiák, avagy a nyelv antropológiája. Budapest, Tinta Könyvkiadó.

Dawson, Hope C. 2003. Defining the outcome of language contact: Old English and Old Norse. Ohio State University Working Papers in Linguistics 57, 40–57. p. http://linguistics.osu.edu/sites/linguistics.osu.edu/wp-content/uploads/Hope-WPL.pdf (Utolsó letöltés: 2015. április 3.)

Deumert, Ana–Vandenbussche, Wim 2003a. Standard languages. Taxonomies and histories. In Deumert, Ana–Vandenbussche, Wim (eds.): Germanic Standardizations. Past to Present. Amsterdam–Philadelphia, John Benjamins, 1–14. p.

Deumert, Ana–Vandenbussche, Wim 2003b. Research directions in the study of language standardization. In Deumert, Ana–Vandenbussche, Wim (eds.): Germanic Standardizations. Past to Present. Amsterdam–Philadelphia, John Benjamins, 455–469. p.

Dolník, Juraj 2010a. Teória spisovného jazyka, so zreteľom na spisovnú slovenčinu. Bratislava, Veda.

Dolník, Juraj 2010b. Jazyk, človek, kultúra. Bratislava, Kalligram.

Elspaß, Stephan–Maitz, Péter 2012. New Language Norm Authorities in Germany: Ideological Roots and Social Consequences. In Busse, Ulrich–Schneider, Ralf–Schröder, Anne (eds.): Codification, Canons, and Curricula: Prescription and Description in Language and Literature. Bielefeld, Aisthesis, 171–184. p.

Elspaß, Stephan–Niehaus, Konstantin 2014. The standardization of a modern pluriareal language. Concepts and corpus designs for German and beyond. Orð og tunga 16, 47–67. p.

Ferguson, Charles A. 1968/1971. Language Development. Language Structure and Language Use. Essays by Charles A. Ferguson. Selected and Introduced by Anwar S. Dil. Stanford, CA, Stanford University Press.

Ferguson, Charles A. 1977. Sociolinguistic setting of language planning. In Rubin, Joan–Jernudd, Björn H.–Das Gupta, Jyotirindra–Fishman, Joshua A.–Ferguson, Charles A. (eds.): Language Planning Processes. The Hague–Paris–New York, Mouton, 10–29. p.

Fishman, Joshua A. 1974. Language Planning and Language Planning Research: The State of Art. In Fishman, Joshua A. (ed.): Advances in Language Planning. The Hague–Paris, Mouton, 15–33. p.

Fishman, Joshua A. 1974/1998. Nyelvi modernizáció és nyelvi tervezés a nemzeti modernizáció és tervezés más típusaival összehasonlítva. In Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): Nyelvi tervezés. Tanulmánygyűjtemény. Budapest, Universitas Kiadó, 31–50. p.

Fishman, Joshua A. 1983. Modeling Rationales in Corpus Planning: Modernity and Tradition in Images of the Good Corpus. In Cobarrubias, Juan–Fishman, Joshua A. (eds.): Progress in Language Planning. International Perspectives. Berlin–New York–Amsterdam, Mouton Publishers, 107–118. p.

Gal, Susan 2006a. Migration, Minorities and Multilingualism: Language Ideologies in Europe. In Mar-Molinero, Clare–Stevenson, Patrick (eds.): Language Ideologies, Policies and Practices. Language and the Future of Europe. Basingstoke, Palgrave, Macmillan, 13–27. p.

Gal, Susan 2006b. Contradictions of standard language in Europe: Implications for the study of practices and publics. Social Anthropology 14/ 2, 163–181. p.

Garrett, Peter–Selleck, Charlotte–Coupland, Nikolas 2011. English in England and Wales: Multiple ideologies. In Kristiansen, Tore–Coupland, Nikolas (eds.): Standard Languages and Language Standards in a Changing Europe. Oslo, Novus Press. 57–65. p.

Garvin, Paul 1993/1998. A nyelvi sztenderdizáció. In Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): Nyelvi tervezés. Tanulmánygyűjtemény. Budapest, Universitas Kiadó, 87–99. p.

Gáspári László 1978. Irodalmi nyelvünk és előzményei. Budapest, Tankönyvkiadó.

Grenoble, Lenore A. 2010. Contact and the Development of the Slavic Languages. The Handbook of Language Contact. Oxford, Blackwell. 581–597. p.

Haarman, Harald 1990/1998. Nyelvi tervezés egy általános nyelvelmélet fényében: módszertani keret. In Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): Nyelvi tervezés. Tanulmánygyűjtemény. Budapest, Universitas Kiadó, 67–86. p.

Haugen, Einar 1966/1998. Nyelvészet és nyelvi tervezés. In Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): Nyelvi tervezés. Tanulmánygyűjtemény. Budapest, Universitas Kiadó, 11–29. p.

Haugen, Einar 1983/1998. A korpusztervezés kivitelezése: elmélet és gyakorlat. In Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): Nyelvi tervezés. Tanulmánygyűjtemény. Budapest, Universitas Kiadó, 143–160. p.

Haugen, Einar 1987. Language Planning. In Ammon, Ulrich–Dittmar, Norbert–Mattheier, Klaus J. (eds.): Sociolinguistics. Berlin–New York, Walter de Gruyter.

Havránek, Bohuslav 1932. Úkoly spisovného jazyka a jeho kultura. In Havránek, Bohuslav–Weingart, Miloš (szerk.): Spisovná čeština a jazyková kultúra. Praha, Melantrich a. s. 32–84. p.

Havránek, Bohuslav 1942/1963. K funkčnímu rozvrstvení spisovného jazyka. In Studie o spisovném jazyce. Praha, Nakladatelství ČSAV. 60–68. p.

Havránek, Bohuslav 1932/1983. The functional differentiation of the standard language. In Wachek, Josef (ed.): Praguiana. Some Basic and Less Known Aspects of the Prague Linsuistic School. Praha, Academia Publishing House of the Czechoslovak Academy of Sciences, 143–164. p.

Havránek, Bohuslav–Weingart, Miloš (szerk.):1932. Spisovná čeština a jazyková kultura. Praha, Melantrich a. s.

Hübschmannová, Milena–Jiří V. Neustupný 1996. The Slovak-and-Czech dialect of Romani and its standardization. International Journal of the Sociology of Language 120, 85–109. p.

Jernudd, Björn H. 1983. Evaluation of Language Planning – What Has the Last Decade Accomplished? In Juan–Fishman, Joshua A. (eds.): Progress in Language Planning. International Perspectives. Berlin–New York–Amsterdam, Mouton Publishers, 345–378. p.

Jernudd, Björn H. 1993. Language planning from a management perspective: An interpretation of findings. In Jahr, Ernst Håkon (ed.): Language conflict and language planning. Berlin, Mouton de Gruyter, 133–142. p.

Kalcsó Gyula 2007. A névszóinflexió nyelvi változói a magyar nyelvű nyomtatott írásbeliség első fél századában. (Doktori disszertáció.) Budapest, ELTE. http://doktori.btk.elte.hu/ lingv/kalcso/diss.pdf

Kalcsó Gyula 2010. Koinésodás a korai magyar nyelvű nyomtatott írásbeliségben. Kézirat.

Kálmán László 2004. A nyelvművelés mint áltudomány. In Büky László (szerk.): Nyelvleírás és nyelvművelés, nyelvhasználat, stilisztika. (A mai magyar nyelv leírásának újabb módszerei VI.). Szeged, SZTE BTK, 63–68. p.

Kent, Kateryna 2010. Language Contact: Morphosyntactic Analysis of Surzhyk Spoken in Central Ukraine. LSO Working Papers in Linguistics 8, 33–53. p. http://vanhise.lss.wisc.edu/ ling/sites/vanhise.lss.wisc.edu.ling/wp-content/uploads/LSOWPL8_Kent_1.pdf (Utolsó letöltés: 2015. április 3.)

Kerswill, Paul 2006. RP, Standard English and the standard/non-standard relationship. In Britain, David (ed.): Language in the British Isles (2nd edn.). Cambridge: Cambridge University Press. 34–51. p. http://www.ling.lancs.ac.uk/staff/kerswill/pkpubs/Kerswill2006RP StandardEnglish.pdf (Utolsó letöltés: 2015. április 18.)

Kerswill, Paul 2010. Contact and new varieties. In Hickey, Raymond (ed.): The Handbook of Language Contact. Oxford, Blackwell, 230–251. p.

Kerswill, Paul–Williams, Ann 2005. New towns and koineization: linguistic and social correlates. Linguistics 43/5, 1023–1048. p.

Kiss Jenő 1994. Kétnyelvűség, kettősnyelvűség és diglosszia. Magyar Nyelv 110, 81–85. p.

Kontra Miklós 2006. A magyar lingvicizmus és ami körülveszi. In Sipőcz Katalin–Szeverényi Sándor (szerk.): Elmélkedések nyelvekről, népekről és a profán medvéről. Írások Bakró-Nagy Marianne tiszteletére. Szeged, SZTE, Finnugor Nyelvtudományi Tanszék, 83–106. p.

Kontra Miklós 2012. A magyarul beszélők néhány égető szociolingvisztikai problémája. Koutny Ilona–Dávid Mária–Németh Szabolcs–Kornatowski Paweł (szerk.): Magyar–lengyel kapcsolatok: kontrasztív nyelvészeti, irodalmi és kulturális kutatás I. Poznań, ProDruk, 17–27. p.

Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.) 1998. Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról. Budapest, Osiris.

Lanstyák István 1993/1998. Diglosszia és kettősnyelvűség. In Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.):Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról. Budapest, Osiris Kiadó, 125–143. p.

Lanstyák István 2007a. A nyelvhelyesség mint nyelvi probléma. Kisebbségkutatás 16/2, 199–213. p.

Lanstyák István 2007b. A szervezett nyelvalakítás válfajai. In Mészáros András (összeáll.) Emlékkönyv Turczel Lajos 90. születésnapjára. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 141–162. p.

Lanstyák István 2008. Nyelvművelés és nyelvalakítás. (A létező magyar nyelvművelés néhány jellegadó sajátosságáról.) In Fazekas József (szerk.): Emlékkönyv Zeman László 80. születésnapjára. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 46–68. p.

Lanstyák István 2009a. A magyar beszélt nyelv sajátosságai. Pozsony, Stimul. http:// ht.nytud.hu/download/Lanstyak_Istvan_Besznye.pdf

Lanstyák István 2009b. A platni botránya (Egy új stílusminősítési rendszer felé). Fórum Társadalomtudományi Szemle, 11/2, 25–40. p.

Lanstyák István 2009c. Nyelvi probléma és iskola. In Kolláth Anna (szerk.): A muravidéki kétnyelvű oktatás fél évszázada. Maribor etc., Zora, 226–252. p.

Lanstyák István 2010. Nyelvhelyesség és nyelvi ideológia. In Beke Zsolt–Lanstyák István–Misad Katalin (szerk.): Hungarológia a szlovák kultúra kontextusában. Pozsony/Bratislava, Stimul, 117–145. p. http://stella.uniba.sk/texty/HUNzbornik.pdf (Utolsó letöltés: 2015. április 29.)

Lanstyák István 2011a. A nyelvi ideológiák néhány általános kérdéséről. In Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.): Nova Posoniensia. Pozsony, Szenczi Molnár Albert Egyesület– Kalligram Kiadó, 13–57. p.

Lanstyák István 2011b. Nyelvi problémák és nyelvi ideológiák. In Hires-László Kornélia–Karmacsi Zoltán–Márku Anita (szerk.): Nyelvi mítoszok, ideológiák, nyelvpolitika és nyelvi emberi jogok Közép-Európában elméletben és gyakorlatban. Budapest–Beregszász, Tinta Könyvkiadó–II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Intézete, 48–58. p.

Lanstyák István 2014a. Nyelvalakítás és nyelvi ideológiák. Pozsony, Comenius Egyetem. http:// web.unideb.hu/~tkis/lanstyak_istvan-nyelvalak_es_nyelvi_ideol_2014.pdf (Utolsó letöltés: 2015. április 29.)

Lanstyák István 2014b. A nyelvmenedzselés-elmélet két kérdéséről. In Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.) Speculum varietatis. Jazykový a literárny manažment v multikulturálnom priestore a (pseudo)identita textov. Bratislava, Univerzita Komenského, 7–38. p.

Lanstyák István 2015. Nyelvi ideológiák (általános tudnivalók és fogalomtár). http://web.unideb.hu/~tkis/li_nyelvideologiai_fogalomtar.pdf (Utolsó letöltés: 2015. április 29.)

Lippi-Green, Rosina 1994. Accent, standard language ideology, and discriminatory pretext in the courts. Language in Society 23/2, 163–198. p.

Lippi-Green, Rosina 2004. Language ideology and language prejudice. Finegan, Edward– Rickford, John R. (eds.) Language in the USA: Themes for the twenty-first century. Cambridge, Cambridge University Press. 289–304. p.

Lipski, John M. 2006. Too Close for Comfort? The Genesis of “Portuñol/Portunhol”. In Face, Timothy L.–A. Klee, Carol (szerk.) Selected Proceedings of the 8th Hispanic Linguistics Symposium. Somerville, MA, Cascadilla Proceedings Project. 1–22. p. http://www.lingref.com/cpp/hls/8/paper1251.pdf (Utolsó letöltés: 2015. április 3.)

Lipski, John M. 2010. Spanish and Portuguese in Contact. In Hickey, Raymond (ed.): The Handbook of Language Contact. Oxford, Blackwell, 550–580. p.

Margócsy István 2006. „Istennőm, végzetem, mindenem, magyar nyelv!” A magyar nyelv kultikus megközelítései. Beszélő 11/10, 95–109. p.; 11/11, 90–98. p. http://beszelo.c3.hu/ cikkek/istennom-vegzetem-mindenem-magyar-nyelv, http://beszelo.c3.hu/cikkek/ istennom-vegzetem-mindenem-magyar-nyelv-0

(Utolsó letöltés: 2015. január 29.)

Mathesius, Vilém 1932. O požadavku stability ve spisovném jazyce. In Havránek, Bohuslav–Weingart, Miloš (szerk.) Spisovná čeština a jazyková kultura. Praha, Melantrich a. s., 14–31. p.

Mesthrie, Rajend 1993. Koineization in the Bhojpuri–Hindi diaspora – with special reference to South Africa. International Journal of the Sociology of Language 99, 25–44. p.

Milroy, James 2001. Language ideologies and the consequences of standardization. Journal of Sociolinguistics 5/4, 530–555. p.

Milroy, James 2007. The ideology of the standard language. In Llamas, Carmen–Mullany, Louise–Stockwell, Peter (eds.) The Routledge Companion To Sociolinguistics. London–New York, Routledge, 133–139. p.

Milroy, Lesley 2001. Britain and the United States: Two Nations Divided by the Same Language (and Different Language Ideologies). Journal of Linguistic Anthropology 10/1, 56–89. p.

Milroy, James–Milroy, Lesley 2012. Authority in Language. Investigating Standard English. London–New York, Routledge. (4rd edition.)

Moschonas, Spiros 2009. “Language Issues after the Language Question: On the Modern Standards of Standard Modern Greek”. In Georgakopoulou, Alexandra–Silk, Michael (eds.): Standard Languages and Language Standards: Greek, Past and Present. London, King’s College–Centre for Hellenic Studies.

Mühlhäusler, Peter 1993. German koines: artificial and natural. International Journal of the Sociology of Language 99, 81–90. p.

Nekvapil, Jiří 2006. From language planning to language management. Sociolinguistica 20, 92–104. p.

Nekvapil, Jiří 2009. The integrative potential of Language Management Theory. In Nekvapil, Jiří– Sherman, Tamah (eds.): Language Management in Contact Situations. Frankfurt am Main etc., Peter Lang, 1–11. p.

Nekvapil, Jiří–Sherman, Tamah 2015. An introduction: Language Management Theory in Language Policy and Planning. International Journal of the Sociology of Language 232, 1–12. p.

Neustupný, Jiří V. 2002. Sociolingvistika a jazykový management. Sociologický časopis 38/4, 429–442. p.

Neustupný, Jiří V.–Nekvapil, Jiří 2003. Language Management in the Czech Republic. Current Issues in Language Planning 4, 181–366. p.

NyKk. I–II. 1980–1985. Kovalovszky Miklós–Grétsy László (főszerk.): Nyelvművelő kézikönyv. Budapest, Akadémiai Kiadó.

NymKsz.2 2005. Grétsy László–Kemény Gábor (szerk.): Nyelvművelő kéziszótár. Budapest, Tinta Könyvkiadó. (Második, javított és bővített kiadás.)

Péter Mihály 1976. Az irodalmi nyelv és a stilisztika kérdései a Prágai Nyelvészkör tanításában. Nyelvtudományi Közlemények 78/1, 409–416. p.

Romaine, Suzanne 2007. Linguistic diversity and language standardization. In Hellinger, Marlis–Pauwels, Anne (szerk.) Handbook of Language and Communication: Diversity and Change. Berlin–New York, Mouton de Gruyter, 685–713. p.

Rutten, Gijsbert–Vosters, Rik–Vandenbussche, Wim 2014.The interplay of language norms and usage patterns. In Comparing the history of Dutch, English, French and German. Rutten, Gijsbert (ed.): Norms and Usage in Language History, 1600–1900. A sociolinguistic and comparative perspective. Amsterdam–Philadelphia, John Benjamins Publishing Company, 1–17. p.

http://homepages.vub.ac.be/~rvosters/2014%20NandU%20intro.pdf (Utolsó letöltés: 2015. április 8.)

Sándor Klára 2002. Nyelvművelés nálunk és más nemzeteknél. Társadalomkutatás 20, 121–149. p.

Sender, Natalia 2014. Measuring language attitudes. The case of Trasianka in Belarus. Linguistik online 64/2, 43–55. p. http://www.linguistik-online.de/64_14/sender.pdf (Utolsó letöltés: 2015. április 3.)

Siegel, Jeff 1985. Koines and koineization. Language in Society 14, 357–378. p.

Siegel, Jeff 1993a. Introduction: controversies in the study of koines and koineization. International Journal of the Sociology of Language 99, 5–8. p.

Siegel, Jeff 1993b. Dialect contact and koineization. Review article. International Journal of the Sociology of Language 99, 105–121. p.

Siegel, Jeff 1995. Koines and koineization. Language in Society 14/3, 357–378. p.

Silverstein, Michael 1996. Monoglot “Standard” in America: Standardization and Metaphors of Linguistic Hegemony. In Brenneis, Donald–Macaulay, Ronald K. S. (eds.) The Matrix of Language: Contemporary Linguistic Anthropology. Boulder–Colorado, Westview Press. 284–306. p.

Starý, Zdeněk 1990. In nomine functionis et standardisationis. International Journal of the Sociology of Language 86, 127–142. p.

Starý, Zdeněk 1995. Ve jménu funkce a intervence. Praha, Univerzita Karlova.

Szabó Tamás Péter 2012. „Kirakunk táblákat, hogy csúnyán beszélni tilos”. A javítás mint gyakorlat és mint téma diákok és tanáraik metanyelvében. Dunaszerdahely, Gramma. http://mek.oszk.hu/10900/10947/10947.pdf

Szabómihály Gizella 2007. A nyelvi menedzselés lehetséges szerepe a magyar nyelvalakításban. In Domonkosi Ágnes–Lanstyák István–Posgay Ildikó (szerk.): Műhelytanulmányok a nyelvművelésről. Dunaszerdahely–Budapest, Gramma Nyelvi Iroda–Tinta Könyvkiadó. 52–67. p.

Szabómihály Gizella 2011. A szlovák nyelvpolitika és a nyelvhasználat jogi szabályozása Szlovákiában a rendszerváltás után. In Szabómihály Gizella–Lanstyák István (szerk.): Magyarok Szlovákiában VII.. Nyelv. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet. 11–26. p.

Szilágyi N. Sándor 1996. Hogyan teremtsünk világot? Rávezetés a nyelvi világ vizsgálatára. Kolozsvár, Erdélyi Tankönyvtanács.

Szilágyi N. Sándor 2004. Elmélet és módszer a nyelvészetben, különös tekintettel a fonológiára. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület.

Takeda, Reiko 2002. A study of dialect levelling in some fifteenth-century Yorkshire documents. Nelson, Diane ed., Leeds Working Papers in Linguistics and Phonetics 9, 141–157. p. http://www.leeds.ac.uk/arts/info/125154/leeds_working_papers_in_linguistics_and_phonetics/1947/volume_9_2002 (Utolsó letöltés: 2015. április 7.)

Tauli, Valter 1974/1998. A nyelvi tervezés elmélete. In Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): Nyelvi tervezés. Tanulmánygyűjtemény. Budapest, Universitas Kiadó, 51–66. p.

Theses 1929/1983. Prague Linguistic Circle: Theses presented to the First Congress of Slavists held in Prague in 1929. In Wachek, Josef (ed.): Praguiana. Some Basic and Less Known Aspects of the Prague Linsuistic School. Praha, Academia Publishing House of the Czechoslovak Academy of Sciences, 77–120. p.

Tolnai Vilmos 1927–1928. A nyelvújítás. Nyelvtudományi Közlemények 46/3, 321–385. p.; 47/1, 1–61. p.

Tolnai Vilmos 1929. A nyelvújítás elmélete és története. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia.

Trudgill, Peter 1986. Dialects in Contact. Oxford–New York, Basil Blaekwell Ltd.

Trudgill, Peter 1992/1997. Bevezetés a nyelv és társadalom tanulmányozásába. Szeged, JGYTF Kiadó.

Trudgill, Peter 1999. Standard English: what it isn’t. In Bex, Tony–Watts, Richard J. (eds.): Standard English: the widening debate. London, Routledge. 117–128. p.

Trudgill, Peter 2003. A Glossary of Sociolinguistics. Edinburgh, Edinburgh University Press Ltd.

Trudgill, Peter 2010. Contact and Sociolinguistic Typology. In Hickey, Raymond (ed.): The Handbook of Language Contact. Oxford: Blackwell. 299–319. p.

Tuten, Donald N. 2007. Koineization. In Llamas, Carmen–Mullany, Louise–Stockwell, Peter (szerk.): The Routledge Companion to Sociolinguistics. London–New York, Routledge.

van der Wal, Marijke 2003. Standardization and Linguistic Norms in the Vernacular Languages. In Goyens, Michèle–Verbeke, Werner (szerk.): The Dawn of the Written Vernacular in Western Europe. Leuven, Leuven University Press, 165–177. p.

Vonen, Arnfinn Muruvik 2012. Diversity and democracy: written varieties of Norwegian. Vatvedt Fjeld, Ruth–Torjusen, Julie Matilde, Proceedings of the 15th EURALEX Iinternational Congress 7–11 August, 2012, Oslo. Oslo, Department of Linguistics and Scandinavian Studies, University of Oslo, 19–30. p.

Wolck, Wolfgang 1991. The standardization of Quechua: Some problems and suggestions. In Gleich, Utta von–Wolff, Ekkehard (eds.): Standardization of national languages. Symposium on language standardization, 2-3 February 1991. 43–54. p.

Woolard, Kathryn A.–Schieffelin, Bambi B. 1994. Language Ideology. Annual Review of Anthropology 23, 55–82. p.

Fürdőélet a 19. századi Gömörben, 5. – Megy a gőzös Várgedébe.

Gömör megye másik, országos viszonylatban legismertebb és leghíresebb fürdőhelye a békebeli időkben a csízi fürdőtelep után az előnyös fekvésű Gortva patak völgyében megtalálható Várgedefürdő volt. Viszonylag kis területen, a történelmi nevezetességű Gedő vár romjainak alján s a Bükk hegység nyúlványán elterülő hatalmas erdőség közelében, védett helyen feküdt, 280 méteres tengerszint feletti magasságban. Akárcsak Ajnácskő, Várgede is várrom köré épülve terült el a zúgó Gortva mentén, s – Hunfalvy szavaival élve – „ahogy hajdan váraik, úgy ma fürdőik vetélkednek egymással”. (Hunfalvy 1867, 68. p.)

 

A várgedei Valéria története

A forrást már Bél Mátyás idejében is ismerték,1 bár ekkor elemzésre még nem került. A földes-vasas savanyúvíz – melynek hőfoka 13,7 Celsius-fokot mutatott, (Boleman 1884, 182. p.) csupán a 18. és 19. század fordulóján került vegyelemzés alá előbb Pillmann István, majd Marikovszky György Gömör megyei főorvosok által, ahogyan arról a korábbiakban már szó esett. Utóbbinak műve részletesen foglalkozik a várgedei forrás geográfiai elhelyezkedésével és a helyi viszonyokkal egyaránt. E szakirodalom alapján tudjuk, hogy a Gortva patak közelében található forrás az esőzések következtében gyakran áradások „áldozatává” esett, a helyi lakosság pedig fából készült csatornákon próbálta elvezetni az ásványos forrás vizét. „A forrásvíz áttetsző, színtelen, apró buborékokat képez. Ha savanyú borral keverődik, erősen pezseg. A víz gyakran és erősen bugyog. Fürdéskor a ruhát pirosra színezi” – olvasható Marikovszky elemzésében, melyben hozzáfűzi, hogy 1813. augusztus 20-án a levegő 16 R-foka mellett a víz hőmérséklete 10 R-t mutatott. (Marikovszky 1813, 26–30. p.) Ugyanakkor abban is bizonyosak lehetünk, hogy ez idő tájt még nem állt fürdőépület a forrás körül, a gömöri orvostudor ugyanis sajnálatát fejezi ki, hogy e helyen nem épült ki fürdőtelep. A Marikovszky-féle vegyelemzések értelmében – melyeket több országos balneológiai szakirodalomban is átvettek – egy literben 0,535 gramm szilárd rész volt kimutatható, melyből a szénsavas vasoxid 0,1736 grammot tett ki, a szénsav pedig 586 köbcentimétert. (Boleman 1887, 303. p.)

Lengyel az almanachjában a legerősebb vasas savanyúvizeink egyikének tekintette a várgedei forrásvizet, melynek gyógyhatását a sídi ásványvízéhez hasonlította: vizelethajtó, gyengén oldódó, erősítő, leginkább gyengeségi bajokban alkalmazhatónak találta mind ital, mind fürdő formájában. (Lengyel, 1853, 221. p.)

Várgede kellemes, savanyú forrásvize (népnyelven „csevice”) főleg ivókúrára volt használatos. Külsőleg fürdőként gyöngeségben, szív- és érrendszeri betegségben, vérhiányban szenvedőknek, női ivarszervek betegségében gyógyulóknak, gyomor-, alhasi és aranyeres bántalmakra ajánlották, mivel a dús vasas, szénsavas víz vérképző, oszlató és erősítő hatással bírt.2 A forrásvíz jelentős vastartalmú összetételét 1876-ban tett személyes látogatása során Dr. Bernáth József akadémikus is elismerte.3 Köszvény és reuma ellen vasár- és ünnepnapokon a vidék földművelő népe kereste fel gyakorta a fürdőt. (Borovszky 1904, 344. p.) Az ásványvíz népszerűségét azonban nem csupán a fürdőbe látogató vendégek számában mérhetjük. Sikerként könyvelhető el, hogy az 1885. évi általános mezőgazdasági kiállításon az egészségügyi pavilonban bemutatott magyar ásványos vizek és fürdők között a várgedei forrásvizet is megízlelhette a nagyérdemű közönség a Mattoni&Wille ivócsarnokában.4

A Borovszky-sorozat 1902. évi vármegyei monográfiájának értelmében a forrás vizét „még pontosan mind ez idáig nem vegyelemezték, gyógyvizéből pedig a szabad szénsav hamar elillan, emiatt nem szállítható, kereskedelmi forgalomba hozása a víz gyors felbomlása miatt lehetetlen”. (Borovszky 1904, 344. p.) Később, mint tudjuk, mindennek az ellenkezője bizonyosodott be. Mint ahogy részben Dr. Löcherer Tamás azon kijelentésének is, mely szerint „a fürdő jövőjéért tett minden kezdeményezés meghiúsul, holott a víz hatásában, eredményében versenyezhet bármely szénsavas vasas külföldi fürdővel.” (Borovszky 1904, 344. p.)

A forrásvíz palackozásának ötlete először 1905-ben merült fel Klein Sámuel fürdőtulajdonos fejében. Az akkorra már – Gömörhöz mérten – nagy látogatottságnak örvendő fürdőtelep iránti kereslet és a vasas gyógyvíz páciensek által tapasztalt jó hatása arra az elhatározásra bírta, hogy megfelelően palackozva forgalomba hozza a kitűnő vizet.5 Mindez egy évvel később realizálódott, a fürdő történetében pedig mérföldkőnek számított az 1906. év. Ekkor ugyanis a várgedei Valéria ásványforrás vizét Spiegel Béla törvényszéki vegyész a fürdőtelepen az 1905–1906 között az ásványvízminta személyesen végzett elemzésének eredményei folytán forgalomba hozatalra engedélyezte. Kutatásai alapján a várgedei Valéria szénsavas-vasas ásványvizet összetételében a külföldi nevesebb ásványvizek között a spaái, a pyrmonti és a svalbachi, a belföldiek közül pedig a borszéki Petőfi, a bártfai Erzsébet és az erdővidéki Baross forrás vizével egyenértékűnek találta. A vegyelemzés és Spiegel Béla tiszti főorvos ajánlata alapján a Magyar Királyi Belügyminisztérium 92677/1906.IV.B. szám alatt engedélyezte a vízszállítást és a várgedei Valéria gyógyásványvíznek forgalomba hozatalát.6 Még 1907 nyarán megkezdték a fürdő forrásvizének zárt üvegekben való szállítását a fürdőtelepről Rimaszombatba.7 A várgedei Valéria 1910-re már minden nagyobb csemege- és fűszerkereskedésben kapható volt, kiemelten az új tulajdonos, Kohn Albert rimaszombati fakereskedőnél, de a kútkezelőség akár nagyobb megrendeléseket is eszközölt.8 Reklámhirdetése a helyi sajtóban korhű szállóigével jelent meg: „Magyar ember csak magyar ásványvizet igyék!”9

 

Parasztfürdőből részvénytársaság

Üzemeltetésének kezdetei az 1850-es évekre nyúlnak vissza, alapításának pontos évéről mind ez ideig nem kerültek elő források. „Várgede, melly hajdan Gedőalljának neveztetett, cseviczével is bővelkedik, melly mellé a közbirtokos urak csinos fürdőhelyiséget emeltettek” (Hunfalvy 1867, 14. p.) – írta Ebeczky Emil a vármegyei monográfiában. A fürdőtelep tehát közvetlen a várhegy alatt fakadó forrás mellett lett kiépítve, a fürdő jellegzetes jelképe, az ivókút pedig közvetlen a zárt folyosóval ellátott fürdőépület mellett volt található. A befogott forráskútból szivattyúval vezették be a fürdővizet a kádakba, melegítéssel azonban a forrásvíz jelentősen vesztett a szén-dioxidból, gyógyerejéből egyaránt. (Mulík 1966, 24. p.)

Wachtel Dávid alapműnek számító balneológiai művében a két Gortva menti fürdőt, Ajnácskőt és Várgedét is negatív példaként tünteti fel a fürdőhely infrastruktúrájának és működésének terén, egyértelműen a visszafejlődés tapasztalhatóságára rámutatva – ami nem igazán jó belépő egyik gömöri fürdő renoméjának szemszögéből sem. (Wachtel 1859, 15. p.) A Bach-korszak fürdőírója, Marikovszky vizsgálataira támaszkodva prezentálta a forrásvizet, melyet 10 R-fokosnak és 1,002 fajsúlyúnak határozott meg, majd a fürdőtelep korabeli szolgáltatásait ismertetve 8 lakószobáról (16 krajcárért) és 10 káddal (10 krajcárért) felszerelt 9 darab fürdőszobáról tett említést. Míg a fürdő tánctermét és biliárdszobáját pozitívumként könyvelte el, leplezetlenül beszámolt a nedves fürdőépületek állapotáról és azok elhagyatottságáról. Az állandó vendégek számát 1857-ben, gyűjtése idején, 113 főben állapította meg, folyó év augusztus 29-ig összesen mintegy 2000 fürdőt igénybe véve. Érdekességként megjegyzendő Wachtel azon állítása, miszerint a fürdő a vizsgált tárgyévben egyszerre több tulajdonost is magáénak tudhatott, akikben megfordult a fürdő berendezésének a közeli Pocseviczére való átszállításának gondolata is.10

1867-ben a telep változatlanul 9 fürdővel és 8 lakszobával volt fölszerelve, a Hunfalvy-féle vármegyei monográfia „vidéki hírnévnek örvendő” fürdőintézetként jellemezte. (Hunfalvy 1867, 185. p.) Tán ebből kifolyólag tettek látogatást a magyar orvosok és természetvizsgálók XII. nagygyűlésének résztvevői is ajnácskői vendégeskedésükből hazafelé tartva a fejlődő Gortva menti telepen. „Megtekintettük a berendezést, megízleltük a gyógyvizet, s gyönyörködtünk azon nemes magyar tánczban, mit a míveltebb közönség közt tegnap, a nép közt pedig itt e fürdőhelyen a maga eredetisége, hogy ne mondjam költőiségében volt alkalmunk szemlélni” – olvashatjuk Dr. Hajnal Albert sorait.11

Bernáth a várgedei forrás vizét mind külső, mind belső használatra egyaránt megfelelőnek találta, sőt kijelentette, a hely minden feltétele adott, hogy gyógyfürdővé nője ki magát. Bár negatívumként könyvelte el az állandó fürdőorvos hiányát és a gyógyászatilag kevésbé felszerelt telepet, a vasút közelségének pozitívuma és ügyes vezetés mellett nagy jövőt jósolt a fürdőnek. (Bernáth 1878, 61. p) Már az öt évvel korábban napvilágot látott Fürdői lapok c. fürdészeti heti közlöny is így nyilatkozott a fürdőről: „eddigelé meglehetősen elhagyatott állapotban volt, de tulajdonosai mint hallatszik, elhatározták magukat bérbe adni e fürdőt 20-25 évre.”12 A fejlesztés és korszerűsítés reménye miatt propagálás alá kerülő bérleti hirdetmény a Rozsnyói Híradó 1873. évi július 27-én kelt számában is megjelent.13 A fürdő tulajdonosa ugyanis a helyi közbirtokosság volt, (Chyzer 1885, 123. p.) s évtizedekig bérlő felügyelete alatt működött.14 Ekkor lépett színre fürdőbérlőként Német Jenő, ténykedéséről a későbbiekben még bővebben is szó lesz, kezei alatt a fürdő némileg elindult felfelé a fejlődés fokán.

A pozitív lépésekkel ellentétben Boleman mind 1884-ben, mind 1887-ben szerényen nyilatkozott a kis fürdőházról, „melyben a forrásvizet primitív módon használják fürdésre”. (Boleman 1884, 182. p.) S bár Várgede előnyös fekvéséről és kiváló megközelíthetőségéről számolt be, ugyanakkor a fürdő ásványvizének megvizsgálását és az egész fürdő korhű és célszerű berendezését javasolta. (Boleman 1884, 182. p.) Chyzer 1885. évi feljegyzései szintén kezdetleges fürdőről árulkodnak, mely szerint a telep 14 lakó- és 9 fürdőszobából állt. (Chyzer 1885, 123. p.) A fürdőház mellett ekkor egy néhány vendégszobával felszerelt fogadó is állt, a lakószobák csekély számának problémájára Klein fürdőbérlő még 1888-ban is felhívta a leendő fürdővendégek figyelmét.15 Mindez arra enged következtetni, hogy az említett 10-15 évben semmilyen jelentős átépítésre nem került sor a telepen – az egyedüli kivételt a vasútállomás képezte.

Tegyünk egy kis vasúttörténeti kitérőt! Várgedén legelőször 1873-ban merült fel a vasútállomás felépítésének a gondolata,16 a fürdőhöz legközelebbi vasúti megállóhelyek ugyanis 2 óra (Fülek), ill. 2,5 óra (Bánréve) kocsiútra voltak. Az elképzeléseket hamarosan tettek is követték, még folyó év augusztusában átadták a Fülek–Bánréve vasútvonalat, melynek egy állomása épp a fürdő udvarának tőszomszédságában lett megépítve.17 Az 1885-ös adatok már egyértelműen jelzik a fürdő saját vasúti megállóhelyét, míg távírda-hivatala továbbra is Feleden, postahivatala pedig Várgede községben volt található. (Chyzer 1885, 123. p.) Három évvel később a fürdőbe tartó vendégeknek már 33%-os kedvezmény is járt az utazásból a kassa–oderbergi vasútvonalon.18 1889-ben egy Rimaszombatból Várgedébe tartó oda-vissza út másodosztályon 44, harmadosztályon 30 krajcárba került személyenként. A gőzös reggel 7 órakor indult a gömöri székvárosból a fürdőbe, s másfél óra alatt érkezett az üdülőhelyre, ahonnét déli 11 óra 30 perckor, a délesti 4, vagy az esti 8 órai vonattal roboghatott haza a fürdővendég.19 Mivel a fürdő a fülek–miskolci fővonalon terült el, a századfordulón Budapest székesfővárossal naponta négyszer, Rimaszombat megyeszékhellyel pedig naponta ötször volt összeköttetésben. „A fürdő közvetlen közelében kiépült vasúti állomás szintúgy be van rendezve személy- és poggyászforgalomra” – hirdeti a fürdő 1902-ben megjelent kalauza.20 Ugyancsak a fürdő korszerűségéről tanúskodik, hogy a századelőre már távírdaállomással is rendelkezett a telephez közeli faluban. (Borovszky 1904, 310. p.) A várgedei postahivatallal egyesítve berendezendő állami távírdahivatal létesítését Klein Sámuel és társai által előterjesztett kérelmére alapozva 1903. május 11-én hagyta jóvá a kassai Magyar Királyi Posta- és Távírdaigazgatóság.21

Szomorúan konstatálhatjuk, hogy Várgede radikális fellendítésének irányában a századfordulón nem történtek gyökeres változások. A vasút közelsége, a megyeszékhelyről induló gyors és rendszeres vonat-összeköttetés, kiváló gyógyforrása és a környék romantikus fekvése sem járultak hozzá ahhoz, hogy az 1891. fürdőévadban a telepet ne az alábbi sorokkal jellemezzék az olvasó közönség előtt: „Várgede a szűkebb környék fürdője lehetne, ha egy kicsit bővebb áldozatkészséggel gondoznák tulajdonosai. Pompás vize van, s a természet sem volt valami fukar a környezetben. Tettek is érte valamit, de még nem annyit, amennyi a kirándulók igényeit kielégíthetné. Pedig különösen ünnepnapokon polgáraink tömegesen szoktak e közeli fürdőbe kirándulni, kik megérdemelnék, hogy megfelelő ellátásban részesüljenek. Értesülésünk szerint a jövő évben sok hiányon fognak segíteni s a fürdő szebb jövőnek néz elébe.”22 Az öröm korainak bizonyult, a fürdő érdekében kifejtett buzgalom ugyanis a következő évben sem hozta el a várva várt áttörést. Bár a megnyitás napján – dacára az esőnek – számos rimaszombati polgárcsalád rándult ki a fürdőbe a cigányzene és a táncmulatság csábító hírére, a fürdőtelep maradt a régi. „Ez a kies vidékű és vizében csodálatosan üdítő, életfrissítő fürdőhely szinte arra látszik teremtve lenni, hogy a rimaszombati közönségnek a legolcsóbb és legkellemesebb kiránduló helyéül szolgáljon” – olvashatjuk a fürdő méltatását a helyi lapban, melynek egyetlen szépséghibája csupán az volt, hogy a délutáni vonat egy teljes órát állt a feledi vasúti pályaudvaron, a fürdőbe utazó közönség unalmára.23 A szezonnyitó muri általi fürdői hírnév „fényesítése” elhomályosítani látszott Várgede valódi problémáit. Még a sajtó is érthetetlenségét fejezte ki a jól karbantartott, kiváló vizű fürdő mellőzése ügyében, melyet egyértelműen a székvárosi értelmiség számlájára rótt fel: „Valóban érthetetlen, hogy a rimaszombati közönség ezt a fürdőhelyet, mint legtermészetesebb és legkellemesebb kiránduló helyet fel nem karolja. Pedig mennyi alkalom nyílnék itt egy-egy jó társaságnak valóságos kis rögtönzött tánczmulatságokat rendezni.”24 A sokadik visszhang, úgy látszik, végre értő fülekre talált, ugyanis 1892 októberében az a hír kelt szárnyra a regionális sajtóban, hogy a közbirtokosság a fürdő eladását célozta meg annak jobb karbantartására hivatkozva: „Ha ez által alkalmas vállalkozó kezébe kerülhet a fürdő, az ennek fellendülését fogja jelenteni”25 – állt a megyei lapban, a hírt pedig a következő szezon is megerősítette. A nevezett újságban 1893 nyarán jelent meg végleg a fürdő önkéntes eladásának s egyben árverésének hirdetése, melyre folyó év november 7-én került sor a helybeli királyi törvényszék telekkönyvi hatóságánál.26 Így került a fürdő Klein Sámuel kezébe, aki – bár kevés anyagi tőkével, de annál nagyobb buzgalommal – rögvest a fürdő korszerűsítéséhez látott.27

A tulajdonosváltás hatékonyságát a fürdőre nézve mi sem bizonyíthatná jobban a ténynél, mely szerint az 1899. évi országos fürdőügyi kongresszuson Gömörből a Csízt képviselő Molnár József és Glósz Artúr mellett Klein Sámuel jelent meg Várgedét képviselve a magyar székesfővárosban.28 A fokozatosan fejlődésnek indult üdülőtelep a millennium évében már 10 kabinnal felszerelt fürdőházból, 1 vendéglőből és 14 szobával ellátott lakóházból állott. (Boleman 1896, 109. p.) A fejlődés ezzel nem állt meg: Löcherer 1902-ben 11 kád-, gőz- és ásványos vízfürdőről számolt be, 15 vendégszobát biztosítva a betegeknek. (Borovszky 1904, 310. p.) A fürdővendégek elszállásolására ugyanezen évben a fürdőépület kényelmes lakószobáin kívül már egy külön lakóépület is rendelkezésre állt. Voltak egész családok részére berendezett lakószobák is, de szükség esetén a község lakosainál is lehetett szállást bérelni. Az 1902. évi várgedei fürdőkalauz szerint a vendéglő továbbra is külön épületben üzemelt, a konyha pedig a fürdőigazgatóság felügyelete alatt állt. A fürdővendégek részére természetesen „jó és olcsó étkezés” állt rendelkezésre.29

A fürdőre az első világháború előtti években gyökeres változások vártak. Egyrészt tulajdonosváltásra került sor, míg a Gömör-Kishont Vármegyei Naptár 1906-ban Strauszmann Sámuelt emelte ki fürdőtulajdonosként,30 alig egy évvel később a Várgedei Szénsavas Gyógyfürdő már Kohn Albert tulajdonába tartozott, bérlőjeként pedig – az akkorra már éveken át Várgedén tevékenykedő – Klein Sámuel nevét jegyez­ték, nem mellesleg mindketten nagy buzgalommal munkálkodtak a várgedei forrásvíz forgalomba hozatalán.31 Kohn új vegyelemzéseket végeztetett a forrás körül, melynek eredményét – a sajtó szerint – még a folyó évben képekkel illusztrált brosúrában bocsátotta a nagyközönség figyelmébe.32 Ez alapján tehát bizonyosságunk lehet afelől, ha hihetünk az írott sajtóanyagnak, hogy az 1902-ben kiadott fürdőkalauzon kívül létezhetett egy 1907-ben piacra dobott várgedei fürdőismertető is, amely azonban sajnálatos módon mind ez ideig nem került elő, ezzel megkérdőjelezve a Kohn-féle kalauz kinyomtatásának megtörténtét.

Másrészt, a 20. század beköszöntével Várgede további sorsa is megpecsételődni látszott. 1900. június 13-án a rimaszombati Kaszinó társalgójában gyűltek össze a város orvosai, a társadalmi élet néhány oszlopos tagja és Várgede földbirtokosai, megvitatván a fürdő fellendítésének kérdését, hogy e „hazai közkincs” ne csupán a régió közönségének szolgáljon. Az értekezlet ötletgazdája Dr. Zehery István törvényszéki orvos volt, aki Rimaszombat e kedvelt kirándulóhelyének méltó gyógyhellyé emelését szorgalmazta azáltal, hogy a fürdőt kellő gondviselés alá kívánta venni, gyógyvizét korszerűen vegy­elemeztetni, a higiéniai követelményeknek megfelelő, kellő komforttal berendezett épületek felhúzását javasolva az egész fürdőtelep megnagyobbításával együtt. A mozgalom célját egy részvénytársaság eszméjében fejtette ki, amely a fürdőt jelenlegi tulajdonosától megvásárolná. Az értekezlet, hozzájárulván az előadó indítványához, Stojkovich Emil várgedei földbirtokost szavazta meg a kezdeményezés elnökévé, Kubinyi Zoltánt pedig jegyzőjévé, továbbá elhatározta, hogy szervező és taggyűjtő bizottságot küld ki, mely a fürdő megszerzése érdekében munkálkodó öttagú bizottsággal együtt a fürdőtelepre és a részvénytársaság megalakítására tervezetet dolgoz ki. Míg a szűkebb bizottság tagjai között találjuk Stojkovich Emil, Kubinyi Imre és Szabó László várgedei földbirtokosokat, Lukács Géza alispánt és Dr. Löcherer Tamás vármegyei főorvost, a nagybizottság tagjaihoz számos rimaszombati közéleti személyiség, orvos, tanár, tisztviselő, egyházi méltóság, mérnök is csatlakozott, mint Fábry János, Baksay István, Széman Endre, Pitta Lipót, Kármán Aladár, Juraskó Jakab vagy Badinyi Gyula, ami egyértelműen bizonyítja azt tényt, hogy a nemes ügy érdekében kifejtett mozgalom Gömör megye székvárosában igen élénk érdeklődést és rokonszenvet keltett.33

Alig pár héttel később az első lépések is megtételre kerültek, s a júniusban felállított öttagú bizottság a következő gyűlés alkalmával eredményesen számolhatott be eddigi helyszíni vizsgálódásairól. „Az újjászervezéshez 80.000 forint szükséges – referált Löcherer a résztvevőknek. – A mostani fürdő átvétele, mely később népfürdőnek tartatnék fenn, 25.000 forintba kerül, s az új telep létesítéséhez az állomással szemben levő helyen 21 hold területet a tulajdonosok 11.600 forintért engednének át. Ez parkíroztatnék és itt épülne új fürdő és gépház, vendéglő és 30 lakószobával ellátott épület.” Míg a tervezet általános elismerést nyert, a bizottság tagjai között a szükséges tőkét illetően megoszlottak a vélemények – volt, aki félrészvények kibocsátását indítványozta 30 forint összegért, más amortizációs kölcsön felvételét ajánlotta, de akadt, aki a szegényebb társadalmi rétegre gondolva csupán 25 forintos részvények kibocsátását javasolta.34 Tény, hogy a várgedei vasas-szénsavas gyógyfürdő eszméjének szekere gyorsan beindult, még ugyanazon tárgyév augusztus 13-án a rimaszombati Kaszinó társalgótermében megtartott értekezleten Dr. Zehery István elnöklete alatt határozatilag kimondták a részvénytársaság megalakulását, a jelenvoltak pedig annak alapító tagjaivá lettek.35

Summa summarum, Várgedére igencsak ráfért a korszerűsítés, hiszen a század­előre már csupán „a helyi és a környékbeli közönség gyér látogatásaiból tengődött”.36 A szemfüles sajtó izgatottan figyelte hónapról hónapra a fürdőnek modern irányban való fejlesztését: „Azt mondják, vasas vize gyógyhatás tekintetében vetekedik Szliácséval, a részvénytársaság azonban alig halad tovább az alakulás gondolatánál.”37 A fürdőbe való befektetés eszméje elakadt, a telep pedig évről évre a régi formájában nyitotta meg kapuit a látogatók előtt. A változások szele lassan látszott érződni. Kohn Albert rimaszombati fakereskedő és fürdőtulajdonos 1907 tavaszán álláspályázatok meghirdetésével próbálta „frissíteni” a fürdő személyzetét. A folyó év március 31-én megjelent újsághirdetésben az újonnan átalakított gőz- és gyógyfürdő számára fürdőorvost (100 korona havi fizetéssel és lakással), kazánfűtőt (70 korona havi fizetésért és lakásért, lehetőleg nőtlen férfit, aki a vízvezeték és villanycsengők javításához is ért), vendéglőst (lakással, magyar konyha vezetésével), borbélyt (rendelkezésre álló üzlethelyiséggel) és a fürdők elkészítéséhez fürdősasszonyt (20 korona havi fizetés lakással, magyarnyelv-ismerettel, előnyben masszírozók) keresett.38 Kohn az újonnan átalakított, modernizált gőz- és gyógyfürdőt nevezett év pünkösd vasárnapján, azaz május 19-én nyitotta meg a gyógyulni és szórakozni vágyó nagyközönség előtt.39

Túl a tulajdonoscserén és a viszonylagos korszerűsítésen, az 1908. évi szezonban továbbra is csupán a villatelkek vásárlásának és annak budapesti műépítész általi építésének kezdeményezéséről zengedezett a megyei hírlap, amely arra enged következtetni, hogy az elmúlt 2 év alatt a tervekből ismét semmi nem realizálódott.40 1910 júliusában a részvénytársaság még mindig csak elméletileg létezett, a kérdéssel a sajtó is egyre türelmetlenebbül és sűrűbben kezdett foglalkozni. Úgy látszik, a „segélykiáltás” meghallatszott, a helyi sajtó 1910 nyarán ugyanis már arról rebesgetett, hogy Várgede gyógyfürdő mint részvénytársaság eszméje iránt óriási az érdeklődés: „Folynak a modern építkezések a fürdő korszerűsítésére, az r.t. alapítási tervezete és a részvények jegyzése is hamarosan elkezdődik.”41 A Várgede Szénsavas és Vastartalmú Fürdő Rt. részvényeinek jegyzésére csupán 1910. szeptember 4-től került sor. „A Rimaszombat székhellyel határozatlan időre megalakuló részvénytársaság célja a várgedei fürdőtelep és a Valéria-forrás vizének megvétele, a telep kibővítéséhez szükséges földvásárlás, ezeknek a kor igényeinek megfelelő beépítése, a fürdő üzemben tartása, fellendítése és a Valéria-forrás vizének forgalomba hozatala. Az alaptőke 300.000 korona, mely 1500 darab, egyenként 200 korona névértékű és bemutatóra szóló részvény kibocsátása által szereztetik” – konstatálja a Gömöri Ujság folyó évi száma a legnagyobb megelégedéssel, hiszen hosszú évek huzavonája után a projekt a végső stádiumához ért.42 A részvénytársaság alapító gárdáját 17 neves gömöri közéleti személyiség alkotta, többek közt Dr. Meskó Miklós vármegyei főorvos, Dr. Löcherer Tamás vármegyei közkórházi igazgató, Dr. Kovács László rimaszombati polgármester, Dr. Stojkovich Emil várgedei földbirtokos, Kubinyi Ferenc vármegyei főügyész, Dr. Lichtenstein Adolf vasúti orvosi tanácsadó, illetve maga Kohn Albert fürdőtulajdonos.43

 

Vendéglátásból elégséges: mindennapi élet a fürdőtelepen

Sokunkban felmerül a kérdés, vajon hány vendéget fogadott Várgede egy-egy szezonban a vizsgált korszakban. Az 1898-ban megjelent Fürdői Almanach c. ismertető szavaival élve a fürdőtelep sűrűn látogatott volt a környék lakossága által. (Hohlfeld, 1898. 168. p.) Az 1893. évben 200 állandó vendéget számlálhatott. Az 1894. évről már részletesebb statisztikával is rendelkezünk, melynek értelmében a 14 szobával felszerelt gyógyfürdőt 200 állandó és 2000 ideiglenes fürdőzni és pihenni vágyó beteg látogatta meg.44 Az 1902-es statisztikai adatok szerint Várgede-fürdőt évenként mint­egy 100 állandó vendég kereste föl, és kivált jó időjárás mellett a fürdő hamar megtelt. A közeli megyeszékhelynek, Rimaszombat városának és a szomszédos Miskolcnak is közkedvelt kirándulóhelye lett, főleg gőzfürdője miatt. (Borovszky 1904, 310. p.) A Gömörmegyei Orvos-Gyógyszerész Egylet évkönyvei alapján az 1903., 1904. és az 1905. évre vonatkozóan szolgálhatunk előbb csökkenő, majd ugrásszerűen növekvő tendenciát mutató vendégforgalmi adatokkal, melyek az említett évek sorrendjében az alábbiak szerint alakultak: 205 fő, 174 és 430 állandó páciens.45 Kurlisták híján a vendégek névsorával sajnos nem rendelkezünk. A rimaszombati Rábely nyomdában éves rendszerességgel napvilágot látó vármegyei közlöny, a Gömör-Kishont is csupán egyetlen alkalommal, 1905 nyarán tüntette fel konkrétan a várgedei vasas fürdőbe egészsége helyreállítása céljából több hétre odautazó páciensét, aki – nem meglepően – id. Rábely Miklós lapkiadó és nyomdász volt.46

A fürdőidény a szokások szerint május 1-től szeptember 30-ig tartott. Az 1877. évi szezonra – hála az új bérlőnek – a fürdő újabb átalakításon esett át.47 Német Jenő, aki a fürdőt ez évtől hosszabb időre vette haszonbérbe, mind a gyógyulni, mind a szórakozni vágyó közönség kényelmének próbált eleget tenni szolgáltatásaival: 14 bútorozott szoba 50–70 krajcár összegért, táncterem, tekeasztal, 12 kád fürdőnként 30 krajcárért, folyó évben épült hidegzuhany, erdei üde levegő, vári séta, kirándulási lehetőség a bizófalusi és a poó csevicékhez, a miskolc–füleki vasútvonal közelsége, a Rimaszombatból naponként érkező gyorskocsi, nem utolsósorban pedig Dr. Szabó Samu fürdőorvos tisztsége voltak azok a húzóerők, melyekre az új fürdőbérlő épített.48 Ugyanezen év májusában rögtön két bállal indította évadját a fürdő, mindkettő a várgedei ifjúság szervezése alatt állt: míg az elsőt ún. szezonnyitó bálnak nevezhetjük, az utóbbi a rimaszombati önkéntes tűzoltóegylet javára rendeztetett.49 A sajtóban a nyitómulatság „barátságos, fesztelen háziasságáról” olvashattunk.50 A fürdővendégek elégedettségének adott hangot az a nagyszámú aláírással ellátott nyilatkozat is, melyet fogalmazói 1877 júniusában juttattak el a Rimaszombati lapok szerkesztőségébe, s melyben – tapasztalataik alapján – mind a fürdő gyógyhatását, mind az ott található kényelmet, rendet, tisztaságot és ízletes magyaros konyhát volt alkalmuk jutányos áron élvezni.51 Ehhez hasonló kezdeményezésre egyik gömöri fürdő történetében sem tudunk példával szolgálni.

A korabeli regionális sajtó hasábjain 1880. május 2-ról köszön vissza az első propagáló jellegű hirdetés Borgos Ábrahám fürdőbérlő jóvoltából. A „számos látogatásra” invitáló reklámban Várgede mint köszvényes bajokban kitűnő gyógyhatású fürdő jelenik meg, amely „gyakorlott vendéglőssel, ízletes ételekkel, kitűnő italokkal, jutányos árakkal és nem utolsó sorban pontos kiszolgálással” rendelkezik.52 E hirdetésben tűnik fel fürdőorvosként a rimaszombati Dr. Lichtenstein Adolf, fürdővendéglősként pedig Glózer József neve. Az 1884. évi fürdőévadot már Grosszmann Ferenc nyitotta meg folyó év május 15-én,53 aki a rákövetkező évben Schook János volt budapesti vendéglőst kérte fel az étterem vezetésével, s a színvonalat emelve naponta gondoskodott az élő cigányzenéről is.54 Két évvel később, a Kubinyi Ferenc igazgatósága alatt működő várgedei közbirtokosság tulajdonát képező fürdő az ún. alsó kocsma italmérési jogával 1887. év Szent György napjától 3 év időtartamra Klein Sámuel számára adatott bérbe.55 Az új fürdőbérlő nevezett év májusában közreadott reklámhirdetésében az általános vendégcsalogató szöveg mellett a „keresztény magyar szakács” alkalmazását hangsúlyozta.56 Ez a szakács került szóbeszéd tárgyává bő három hónappal később, amikor a Gömör-Kishont c. hetilapban újabb fürdői incidensről számolt be az újság egyik munkatársa, aki egy szép nyári vasárnapon rimaszombati társasággal tett kirándulást Várgedébe.57 „Midőn a társaság étkezni akart, a vendéglős egész személyzete kijelentette, hogy semmiféle élelmiszer nem kapható, s még csak tűz sincs a konyhában. Ekkor volt kénytelen a társaság ozsonnára magával hozott élelmiszereit elővenni, s azokhoz legalább egy kis sót kérni, amivel azonban szintén nem tudtak szolgálni, indokolva ezt azzal, hogy a báli vendégek azt is elfogyasztották”58 – áll a szerkesztő beszámolójában, természetesen Klein cáfolásával együtt. A szakácscsere alighanem gyorsan bekövetkezett, hiszen az 1888-ban megjelent szezonnyitó-hirdetésben már a konyhát egy meg nem nevezett „előnyösen ismert rimaszombati vendéglősre” bízta.59 Az albérlő vendéglősmizériák úgy látszik az elkövetkező szezont is terhelték, mígnem Klein saját kezébe vette a fürdői vendéglő irányítását.”60

Klein 1890-től több újítást is bevezetett a fürdőben. Először is fürdői bérletjegyeket bocsátott ki kedvezményes áron, minden tíz darab fürdőjegyre további hármat ingyen adott, továbbá az addig használatos fakádakat cinkkádakra cseréltette ki, legnagyobb meglepetésként azonban azzal örvendeztette meg a fürdővendégeket, hogy engedélyezte a saját bor vagy egyéb italáru fogyasztását a fürdő helyiségeiben – azzal a feltétellel, ha a vendég a magával hozott ital minden literje után megtéríti a három krajcárt a regálé-bérlőnél.61 A következő fürdőévadban a leleményes fürdőbérlő már „állami kizárólagos italmérési joggal” is rendelkezett,62 a fürdőévadot megelőzően pedig éves rendszerességgel hirdette a fürdőtelep megnyitását a víz gyógyjavaslataival együtt a helyi sajtóban.

1892 őszén merült fel legelőször a közbirtokosság tulajdonát képező fürdő eladása. A hírre elsőként Gömöri Ede rimaszombati vendéglős és kávéház-tulajdonos csapott le, aki a várgedei fürdőért 16.000 forint vételárat ígért.63 Úgy látszik azonban, hogy a nyilvános árverés sikertelennek bizonyult Gömöri számára, 1894 tavaszától ugyanis már egy teljesen átalakított fürdő várta a gyógyulni és kikapcsolódni vágyókat, melyet addigra bérlője, Klein Sámuel vásárolt meg tulajdonául. Az újonnan berendezett fürdő- és lakószobák mellett naponként háromszori térzene csábította a közönséget, a fürdőorvosi teendőket pedig a folyó évtől dr. Borszéky Ármin feledi körorvos vette át.64 A fürdő korszerűsítésére a sajtó is felfigyelt, s a gömöri fürdőkről készült helyzetjelentésben Csíz mellett a második tevékeny fürdőként jelölte meg a telepet: „A kis Várgede élelmes kezekbe került, s ha ma még leküzdhetetleneknek látszó geografiai akadályokat az üzleti találékonyság legyőzheti emelkedése, felvirágzása bizonnyal rohamosan fog előrehaladni.”65 A megyeszékhelyhez való közelségénél fogva előnyös helyzetnek örvendő várgedei fürdő a tárgyalt szezonban bizony élénk látogatottságnak örvendhetett, különösen vasárnapokon volt túlzsúfoltnak mondható, az eddig használatos 5–10 fürdőkád helyett most 60–80 kádat üzemeltettek fürdésre.66 „Mióta a fürdőt mostani tulajdonosa, Klein S. átvette, azóta az jelentékenyen fellendült, s az érdeklődést is mindinkább fokozza az, hogy a fürdőben időzőknél a gyógyeredmény igen szépen mutatkozik. Ez idén a fürdőnek átlag naponta legalább 20 állandó vendége volt 90 napon át, s a saisonban eddig több mint 7000 ember fürdőtt meg a vasat bőven tartalmazó vízben. A vendégek legnagyobb kontingensét városunk és vidéke szolgáltatta, de állandó vendégei voltak a fürdőnek messze vidékekről is, kik a fürdővel és a figyelmes kiszolgálattal teljesen meg voltak elégedve – írja a Rimaszombatban megjelenő megyei társadalmi hetilap. – Az épületek csinosítására és rendben tartására is nagy súlyt fektet a jelenlegi tulajdonos, most még csak 16 tágas, világos, tiszta és elég kényelmes lakószoba van e telepen, mint halljuk azonban, az ez idén tapasztalt érdeklődés és látogatottság s a víz megbecsülhetetlen gyógyhatásának híre arra ösztönzik a tulajdonost, hogy jövőre a telepet lehetőleg megnagyobbítsa. A fürdőépület mögött ez idén csinos kis sétányt csináltak, melynek fái alatt a forró nyári napokon a vendégek kellemes hűs árnyékot találtak. Tervbe van véve, hogy ez idén próbaképen télre is berendezkedjék s a fürdőt akkor igénybe venni óhajtó vendégek kényelmes ellátásáról gondoskodva legyen.”67 A várva várt pozitívumok mellett egyedüli negatívumnak továbbra is a mostoha terepviszony bizonyult, amely miatt a fürdő nem volt képes terjeszkedni, s ezért sétányai korlátoltak voltak.68 Ami a téli fürdőidényt illeti, először 1896 őszén olvashatunk ennek praktizálásról, mely szerint a gőzfürdő hetente két alkalommal, szerdán és vasárnap délelőtt hölgyek, délután pedig urak számára állt nyitva a nyárival megegyező díjszabásban, a fürdő vendéglőjét is üzemeltetve az érdeklődők előtt.69 A megyei sajtó az elkövetkező években is rendszeresen publikált a fürdőnek kedvező időjárás esetén szezon utáni igénybe vevésének lehetőségéről.70

Az 1895. évi fürdőszezonban a tulajdonos újabb kútfúrást eszközölt, szórakozás gyanánt tekepályát építtetett, sőt a vendégek már villamos gyógykezelést, vasárnaponként pedig köpölyözést71 is igénybe vehettek. A fürdő iránt a folyó évben olyannyira nagy volt az érdeklődés, hogy a tulajdonosának már komoly fejtörést okozott a vendégszobák korlátolt száma, a fürdővendégek így a falu egyes házaiban is fogadtak lakást.72 A gyógyulni vágyó közönséggel a vasúti társaságnak is meggyűlt a baja, amint arról a média is beszámolt: „Ünnepnapon oly nagy a forgalom, hogy nincs elég vasúti személyszállító kocsi az utasok befogadására, s a múlt héten megtörtént, hogy az utasok II. osztályú jeggyel kénytelenek voltak a teherszállító kocsikban elhelyezkedni.”73 A menettérti jegyeket illetően egy kedvezményes árú jegy Rimaszombat és Várgede között másodosztályon 52 krajcárba, harmadosztályon pedig 30 krajcárba került.74

A fürdő átalakítása és modernizálása meghozta a kívánt eredményt, a kutak mélyebbre fúrása is elegendő vízbőséget eredményezett. Klein a millennium évétől már gőz- és gyógyfürdőként hirdette az üdülőtelepet a megyei hetilapban. Újabb 8 porcelánkád és egy korszerűen felszerelt, a Gömör megyei fürdőkben mind az ideig még nem alkalmazott gőzfürdő75 állt a kínálat palettáján a „jó magyar konyha, természetes valódi jó borok, kőbányai Dréher-féle márciusi-sör, naponként térzene és köpölyözés”76 mellett. Ami a szolgáltatásokat illeti, a kádfürdő naponként reggel 6 órától este 8 óráig volt használható, a gőzfürdő használati ideje pedig a nemek szerint változott: vasárnap, hétfőn, kedden délelőtt férfiak, délután nők, szerdán, csütörtökön, pénteken, szombaton délelőtt nők, délután férfiak. Míg a gőzfürdő ára személyenként 50 krajcárba került, a kádfürdő összege egy személyre 50 (I. osztály) és 30 krajcár (II. osztály) körül mozgott. A fürdőkádakat, mint általában minden gyógyfürdőn, itt is a fürdő személyzetének volt kötelessége a fürdővendégek jelenlétében kitisztítani és a fürdőt az orvos által rendelt hőfokra elkészíteni. Az elfoglalt fürdőszoba – a fürdői brosúra szerint – egy óra hosszáig állt a vendég rendelkezésére.77

Ha már az áraknál tartunk, vendégszobát 50 krajcártól 1 forint 50 krajcárig lehetett bérelni, hosszabb tartózkodás esetén akár kedvezményes áron, a napi háromszori étkezés ára pedig 1 forinttól kezdődött.78 Gyógyvize, kedvező árai és minden igényt kielégítő szolgáltatásai miatt Várgede hamar a rimaszombati közönség kedvenc kirándulóhelyévé vált. A fürdő élénksége szezononként kimeríthetetlen témát nyújtott a megyei sajtónak: „…vasúton, kocsin, kerékpáron, gyalogszerrel tuczatszámra érkeztek a kiránduló vendégek, legfőként Rimaszombatból, mely ezúttal oly tekintélyes számú contingenst szolgáltatott, hogy az egyes karavánokból még a várhegy lugasaiba is szép számmal jutott. De sokan jelentek meg a kurinczi földmíves iskolában rendezett gazdasági tanfolyam hallgatói közül s a szomszédos községekből is, úgy hogy a kis fürdőtelep udvara olyan forma képet nyújtott, mint egy svábhegyi vendéglő terasza.”79 Kétség nem fér hozzá, a fürdő fejlődése hozzájárult ahhoz, hogy Várgede – gömöri szemmel nézve – az elismert magyarországi gyógyfürdők közé sorakozhasson.

Mindehhez a vasúti forgalom kedvező menetrendje is hozzájárult. Az 1897. évi fürdőidényben június 1-től szeptember végéig a rimaszombati közönség kérelmére a Rimaszombatból reggel 6 óra 17 perckor induló vonathoz Fülek felé való irányban egy tehervonatot is indítottak, amelyhez Várgedéig személykocsikat kapcsoltak a kényelmesebb utazás végett.80 1898-tól a kereskedelmi minisztérium által kiadott vasúti menetrendben a fürdő már „Várgede fürdő” névalakban szerepelt.81 A vonat-összeköttetést illetően a vizsgált tárgyévben új menetrend szerinti járat indult Rimaszombatból a fürdőbe, éspedig délután 2 óra 55 perces indulással, érkezvén Várgedébe 4 órakor (ebben belefoglaltatott egy 20 perces várakozás Feleden), míg innen este 8 óra 58 perckor indult az utolsó vonat s érkezett vissza Rimaszombatba 10 óra 6 perckor.82 Szezonzáráskor, folyó év október elsejével a Feled és Várgede-fürdő között a nyári idény alatt üzemeltetett fürdővonatot rendszerint beszüntették.83 1907 júniusától a várakozások kiküszöbölése végett a Rimaszombatból délutánonként 2 óra 50 perckor induló személyvonathoz közvetlen csatlakozást biztosítottak a fürdőbe, esti 9 órai visszaindulással.84 Az új század beköszönte extra szolgáltatásokat is eszközölt a fürdőben. Ugyanazon év júliusában, egy kereskedő ifjak által rendezett bálról éjjel, illetve hajnalban különvonat hozta haza Batyiba85 a kiránduló társaságot, ami egyértelműen a polgári igényekhez való igazodásra enged következtetni.86 A boldog békeévek utolsó leheleteként, az ominózus 1914. év tavaszán új vasúti menetrend lépett életbe, mely a fürdőéletre is hatással volt. Június 1-től szeptember 15-ig a 7566. és a 7571. számú tehervonatokat (ún. fürdővonatokat) Balogfalától Feledig már személyszállításra is igénybe lehetett venni, így a vonatok Várgede-fürdőhöz délután 4 óra 4 perckor érkeztek, vissza pedig este 9 óra 9 perckor indultak.87

Kanyarodjunk vissza a fürdő korszerűsítésének kronológiájához! A századelőn a várgedei szénsav- és vastartalmú gőzgyógyfürdő igazgatósága nevében a Klein általi 1902. évi reklámhirdetésben a fürdőtelep renoválásáról olvashatunk, amely a lakószobák újonnan való bútorozásában, festésében és szárazzá tételében nyilvánult meg.88 Az átalakított fürdő hamar pozitív visszhangot keltett a helyi sajtóban, dicsérettel nyugtázva a telt házas fürdőtelepet, annak első osztályú szolgáltatásait, kifogástalan rendjét és példaértékű tisztaságát.89 Várgede, azon jellegéből kiindulva, hogy országos érdekkel nem bírt, a szegényebb társadalmi rétegnek is megfizethető árkategóriába tartozott. Más monarchiabeli fürdőhöz hasonlóan legnagyobb előnyre itt is a vasutasok tehettek szert, kik a fürdő-, szoba- és ételáraknál 30% kedvezményben részesültek. Klasszikus fürdővendég számára a szolgáltatások árai az alábbiak szerint alakultak: „Minden 3 napnál tovább tartózkodó vendég hetenként 2 korona zenedíjat fizet. Minden megkezdett hét egy teljes hétnek vétetik. Orvos, annak családja, valamint a 12 éven alóli gyermekek zenedíjat nem fizetnek. Előbbiek a fürdőt is díjtalanul használhatják. A fürdőt 10 éven alóli gyermekek, ha teljes árt fizető kísérővel fürdenek, féláru jeggyel használhatják. A gőzfürdő ára fehérneművel, massage-val együtt 1 korona. A kádfürdőnél: I. osztályú kádfürdő tussal berendezve 1 korona, II. oszt. kádfürdő tussal 1 személyre 60 fillér, II. oszt. kádfürdő tussal 2 személyre 1 korona, lepedő 20 fillér, törülköző 10 fillér.”90 A gőzfürdő árai az 1908. évi fürdőszezonban a következőképp változtak: délelőtti gőzfürdő-használat 1 korona 20 fillérbe, a délutáni pedig 60 fillérbe került.91 A szobaárak abban különböztek egymástól, hogy kért-e a vendég ágyneműt vagy sem. Ágyneművel együtt naponta 1 korona 60 fillértől 4 koronáig ingadoztak az árak, ágynemű nélkül minden szoba napi ára 60 fillérrel került olcsóbba. A háromszori napi étkezés minimális ára 2 koronába került egy főnek.92 Kuriózum, hogy még a vendéglő árjegyzéke is fennmaradt az utókornak a századelőről, ez alapján ráhangolódhatunk a várgedei fürdő éttermének gasztronómiai kínálatába.93

A vendégek szórakoztatására naponként 3-4 alkalommal cigányzenekar játszott, ugyanakkor fedett tekepálya,94 játszótér, számos hírlap gondoskodott a páciensek kényelméről és szabadidejének eltöltéséről. Gyakorta rendeztek tombolaestélyeket, táncmulatságokat és hangversenyeket, melyekről a további fejezetben részletesen is szó lesz. A fürdőélet elengedhetetlen részét képezték a környékre tett kirándulások. Az üdülni vágyóknak elsősorban a fürdő körüli parkot, a füleki völgybe kémlelő magas várromot és a községet körülölelő nagy erdőséget ajánlották gyalogsétákra. „Gedő várának romjai nagyszerű kilátást nyújtanak a vidék minden része felé és szép fasoraival nagy élvezetére szolgálnak az üdülést kereső fürdővendégeknek. A várra szép csigaút vezet, minden kanyarulatnál pázsit-lócával ellátva, hol a sétáló belélegezve az üde, illatos levegőt, kipihenheti fáradtságát. A jó levegő, a vidék és természet szépségei a legnagyobb előnyei az üdülni vágyó fürdőzőknek”95 – áll a fürdő ismertetőjében.

Az 1904. fürdőévadtól a vendéglő konyháját Rosenfeld Mór és neje vette át,96 ebből következtethetünk arra a lépésre, hogy Klein igazgató úr ismét izraelita szakácsra bízta fürdővendégei gyomrát. Rácáfol minderre a két évvel később megjelent szezonnyitó hirdetés, melyben Klein ismét saját felügyelete alatt működő magyar konyhájáról és újabb keresztény szakácsnéról cikkez.97 Mindkét tradíciót Kohn Albert is követte a későbbiek folyamán, előbb Gottlieb Árminra bízva a fürdő vendéglőjét, majd 1911-től a Rimaszombatot, Csízt, Putnokot megjárt és szerte jó hírnévnek örvendő Tóth Pál vendéglőst alkalmazva a konyha vezetésével.98 Feltételezhetően a nagy keresletre való tekintettel – és tapasztalván az igényeket – Tóth az elkövetkező fürdőszezonban már saját vállalkozást nyitott a fürdő közelében, az egykori jegyzői lak helyén egy étkezdét nyitott, ahol az idény tartama alatt reggeli-, ebéd-, uzsonna- és vacsoraabonenseket fogadott helyben és házon kívül egyaránt, valamint fürdőző és üdülő vendégek részére három bútorozott, kiadó szobával is szolgált.99 Ellensúlyozásként a fürdő kezelősége ugyanezen évadban újabb vendégcsalogatóhoz nyúlt, „szigorúan rituális konyhával” hirdette a szezont, amely alatt alighanem diétás fürdői étrendet kell értenünk.100

1906-ra már általánosan elterjedt a hír a fürdőnek egy konzorcium általi megvételéről, ill. Várgede-fürdő modernizálásáról. „Mint hallatszik, a fürdőtelepen még ez év folyamán nagyobb építkezések lesznek, éspedig modern fürdő- és lakószobák, valamint a mai kornak megfelelő vendéglő, hol az új vendéglős nyer elhelyezést, s mintegy 40-50 vendégszoba is lesz”101 – csapott le a hírre a Gömör-Kishont. Az ígéretekhez híven folyó évben meg is kezdődtek az átalakítások a fürdőben, elsőként – a bálozók örömére – a fedett tánchelyiség került átadásra. Egy súlyos hiányosság azonban még továbbra is megoldatlan maradt, éspedig a várgedei vasútállomás várótermének ügye. „A nyár kezdetétől annak egész végéig, sőt az ősz elején is 40-50 utas szokott ácsorogni a várgedei vasúti állomáson, kik az esti hűs levegőnek, olykor esőnek vannak kitéve a vett meleg fürdő után, mert az állomási épület egyetlen kis várószobájában csak kis részök férhet el”102 – tolmácsolta a megyei közlöny az illetékes vasúti hatóság felé, felszólítva egyben a MÁV-ot a fürdőévad megnyitásáig egy második váróterem kialakítására is. A figyelmeztetés – nem meglepően – süket fülekre talált, a felhívás ugyanis még a nevezett év augusztusában is kiírásra került. A tényeken az sem változtatott, hogy addigra a fürdő már túl volt a tulajdonoscserén.103 Némi reményre adott okot Kohn azon modernizációs törekvése, mely szerint 1910 nyarára a fürdő egész területén bevezették a villanyvilágítást, melyet folyó év július 17-én vasárnap tombolával és előadással egybekötött, díjtalan belépésre jogosító táncmulatság keretében avattak fel.104 A fürdő korszerűsítéséhez tartozott a gépház megnagyobbítása és egy új kazán üzembe helyezése is.105

 

Az Anna-báloktól a vármegyei orvosgyűlésekig

Azt mondja a fáma, hogy Gömör vármegyében az 1870-es években különösen népszerűek voltak az ajnácskői, a várgedei és a lévárti Anna-bálok.106 A 19. század második felében járva a közbirtokosság magántulajdonában levő és évtizedekig bérbe adott gyógyfürdő népszerűsége nemcsak a környék lakosai körében terjedt el, Várgede híres Anna-báljai megyeszerte elismerésben részesültek. A várgedei Anna-bálok a fürdő elmaradhatatlan társas eseményét képezték, a vármegyei sajtó előszeretettel propagálta a mulatságot minden egyes fürdőszezonban már hetekkel előtte. Némely bál nyilvános, más zártkörű jelleggel bírt. Valamennyire azonban igaz volt, hogy az 1907-es tulajdonosváltással és az azt követő korszerűsítéssel a bálok visszanyerték régi fényüket. A legrégebbi Anna-báli jelentés Várgede-fürdőből 1880-ból származik, az újsághír szerint a mulatságon „kis közönség volt jelen”,107 a folyó évi Anna-napi muri „forgalma” pedig a következő évben is hasonlóan alakult: „A nem nagy, de elegáns társaság, melyre nézve a vidék adta a kontingenst, szép mulatságot csinált, a kedv és lelkesedés nem hiányzott, a tánczot járták fáradhatatlanul a késő éji órákig.”108 E jelentésből következtethetünk arra, hogy a fürdői bálokat egy jól összeszokott társaság látogatta évről évre. Általában az Anna-napi társas esemény jelentette egy-egy fürdői évad csúcspontját, s ezt a fürdőkezelőség, illetve a rendezőség sem tévesztette szem elől. A táncmulatság sikerének, a népes vendégseregnek és nem utolsósorban a busás bevételnek reményében folyamatosan igyekeztek a fürdőző közönség kedvében járni, s főleg lépést tartani más – popularitásnak örvendő – fürdőkkel. A bál rendezőinek leleményességéből fakadt azon kezdeményezés is, amely 1904 nyarán került a fürdő történetében először praktizálásra, éspedig a mulatság napjára létesítendő bérkocsi-közlekedés biztosítása a megyeszékhely és a fürdőtelep között. A folyó év július 31-én Rimaszombat és Várgede ifjúsága által délután 3 órai kezdettel megrendezésre kerülő Anna-bálon nem csupán a tűzijátékban, a ropogós csárdásokban vagy a cigánymuzsikában gyönyörködhettek a résztvevők, hanem a közlekedés kényelmében és egyszerűségében is. A rimaszombati Kaszinó előtti bérkocsi-állomásról induló fiáker viteldíja személyenként 5 fő jelentkezése esetén egy oda-vissza útra 1 koronába került, ez a báli belépődíj mellett (50 fillér) igen csekély összegnek bizonyult.109 A helyi sajtó állítása szerint az olcsó fuvardíj a valóságban igencsak borsosnak bizonyult, a bérkocsi-tulajdonosok ugyanis nem 5, hanem 8 koronát kértek a kirándulni vágyóktól, akik megrökönyödésükben inkább az olcsóbb vasutat választották közlekedési eszközül.110 Tán ezen okból kifolyólag hangsúlyozta a megyei sajtó a következő évi Anna-bál alkalmával, hogy a mulatságról Rimaszombatba az éjfél után 2 órakor induló különvonattal lehet hazajönni.111 Különvonat állt rendelkezésre a mulatni vágyó közönség számára az 1906. évi Anna-bálon is, díjmentes éjféli visszaindulással.112 A nagy érdeklődés annak volt tulajdonítható, hogy a nevezett bálon került átadásra a fürdő vadonatúj fedett étkező- és tánchelyisége. A június 29-én, délután 6 órai kezdetű „premiert” 1 korona belépti díj fejében élvezhette a közönség. Előfordult, hogy a belépődíj és a különvonat jegyének árát összevonták, mint az 1910 nyarán megrendezett Anna-bálon, 1 korona összegre.113 Amint látjuk, a fürdő igazgatósága mindent megtett a közönségért, akár még bált is halasztott, ha erre volt szükség. Történt mindez 1912 augusztusában, mikor a meghirdetett Anna-bált a rimaszombati általános ipartestület ugyanazon napra eső, Batyiban tartott mulatsága miatt egy héttel későbbre, augusztus 4-ről 11-re vasárnapra tették át, hogy azon a megyeszékhely fürdőlátogató közönsége is szép számmal részt vehessen.114 Fokozván a kulturális töltetet, közvetlenül a nagy világégés előtt, 1913 júliusában az Anna-napi mulatságot kabaréval is megtoldották. Délután fél ötkor vette kezdetét a tánc, míg este 8 órától vígjáték és vidám monológok tarkították a műsort. A személyenkénti 1 korona 50 filléres belépti díj nemes célra eszközöltetett, a tiszta jövedelem fele a rimaszombat „athletikai klub” javára, fele a várgedei szegény iskolások fölruházására vándorolt, ráadásként pedig a fürdő kezelősége éjfél után 2 órakor különvonatról is gondoskodott a közönségnek, díjtalanul.115

A szezon alatt több táncmulatság is megrendezésre került a fürdőtelepen, melyekben költői frázisokkal élve „négy vármegye éke s szépe sereglett össze”.116 A májusi szezonnyitó és a szeptember végi évadzáró táncos mulatások mellett a fürdő nyaranta gyakran a környékbeli ifjúság mulatozásának is közkedvelt színtere lett. 1875 nyarán egy maga nemében szokatlan, ún. „Papucs-bált” rendeztek a fürdői helyiségekben – hogy mit takart az elnevezés és ki állt mögötte, bővebb tudósítás híján rejtély marad.117 Ugyancsak érdekes az 1901. augusztus 20-án, Szent István napján tűzijátékkal és népünnepéllyel egybekötött táncmulatság,118 melynek szervezői gárdája mögött Rimaszombat és a környék fiatalsága állt. A 40 filléres belépti díj mellett konfetti, szerpentindobálás, tombola és világposta várta a szórakozni vágyó közönséget.119

A fürdő a jótékonykodásból is kivette részét. 1874-ben a fürdő megnyitó ünnepségéből befolyt bevétel a közbirtokosság kezdeményezésére a rimaszombati Egyesült Protestáns Gimnázium épületének átalakítására és korszerűsítésére ajándékoztatott.120 1877. augusztus 19-én a török sebesültek javára szerveztek táncvigadalmat, míg két héttel korábban a plevnai győzelem hírére egész Várgedét a fürdővel együtt kivilágították.121 Húsz évvel később, 1897-ből szól a Gömöri Hírlap 33. számának felhívása a fürdőben üdülő közönség által kezdeményezett zártkörű táncmulatság megrendezésére egy meg nem nevezett település vízkárosultjainak javára. Az este 9 órakor kezdetét vevő vigadalomra a fürdő vendéglőjében a belépőjegyek 1 forint/fő, illetve 2 forintos családjegyben mozogtak.122 1899. augusztus 6-án a Tompa-szobor alapjának javára szólt a meghívó a Rimaszombat és vidéke ifjúsága szervezésében. A táncmulatság délután 5 órakor vette kezdetét a szabadban, ropogós csárdással, melyet a részt vevő közönség este 8 óra után a fürdő nagytermében folytatott. A bál sikerességét bizonyítja, hogy még reggel 7 órakor is járták a kállai kettőst.123 A táncmulatságokat rendszerint tombolával is egybekötötték, mint ahogy tették azt 1900 augusztusában is.124 Arra is akadt azonban példa, hogy egy nemes cél köré szervezett társas összejövetel elna­polásra került. Az 1911. augusztus 13-ára kitűzött Anna-napi mulatságot, melyen a jövedelem egy részét a rimakokovai tűzkárosultak javára fordítani szándékozták,125 Dr. Sztojkovics Emil helyi földbirtokos váratlan halála következtében elhalasztották.126 A fürdő század eleji rekonstruálásának éveiben gyakorta társították a szórakozást a fürdő javát szolgáló jótékonykodással. Az 1901. július 28-án megrendezett Anna-bál bevételét a fürdőtől a vasúti állomásig vezető gyalogút megjavítására fordították,127 az 1 koronás belépti díjból folyó gyűjtés e nemes célra a következő évi fürdőszezonban is folytatódott.128

A fürdő élénkségéről tanúskodik, hogy a Szent István-nap után megrendezett táncmulatságon Rimaszombat és a vidék úri értelmisége csillogtatta meg tánctudását. „Adorján, Kubinyiak, Piller, Pongrácz, Szakall, Ternyei vármegyei családok és hozzátartozóik rendezték e kirándulást, élén a kedves lekötelező nyájasságú háziasszony szerepet vivő Kubinyi Bertalannéval s férjével, Kubinyi Bertalannal, kinek az egész mulatság összehozása és fényes eredménye köszönhető. A társaság e hó 23-án, a délutáni vonattal ment a nevezetes fürdősi emeletes kocsikban Várgede fürdő telepére. Alig voltak ott, alig uzsonnáztak, máris hozzálátott a fiatalság a híres gömöri csárdáshoz az e czélra földíszített tágas fürdői étteremben s különböző tánczokkal vegyest mulattak híres jókedv mellett feszélytelenül reggeli 7 óráig, midőn vonattal a társaság visszajött városunkba”129 – állt a fürdői beszámolóban, mellékelve a kor kívánalmainak megfelelően a jelen volt úri hölgykoszorú névsorát. Nemhiába lett ily felkapott a századelőn teljes modernizáción átesett fürdőtelep, népszerűségét a környék értelmisége között elsősorban a kívánalmaknak megfelelő szolgáltatásokban és a haladó korszellemben kereshetjük. A fentebb részletesen tárgyalt, táncmulatságok tekintetében igencsak produktív 1902. évi szezon még az ősz beálltával sem csendesült le teljesen, gőz- és kádfürdője a zord idő beálltáig hetenként egyszer, vasárnapi napon nyitva állt az érdeklődő közönség számára.130

Betekintvén a fürdővendégek és a széles környék táncos jókedvébe, az elkövetkező passzusokon a várgedei fürdőtelep közönségének műkedvelőérzékét vesszük górcső alá, szintén a 19. századi médiához nyúlva. A „színészeket” többnyire tehetséges helyi ifjak vagy a környék amatőr színjátszó körei szolgáltatták, ritkább esetben előfordult fürdővendég színpadra lépése is. E fellépésekből próbálunk most közölni egy kis ízelítőt. A legelső színházi hír az 1892. évi fürdőszezonból származik, ahol nagyszámú közönség jelenlétében fényes sikert aratott a rimaszécsi járásban létesítendő szegénymenház javára rendezett műkedvelői előadás, melyet a fürdői vendéglő nagytermében hajnalig tartó táncmulatság követett.131 A fáji Fáy István és neje, Szentmiklóssy Klementina úrnő védnöksége mellett folyó év augusztus 14-én a Feled és vidéke ifjúsága által megrendezett Peleskei nótárius c. bohózat került bemutatásra Draskóczy László rendezésében. Az este 7 órakor kezdődő műsorra a helyárak 1 forint 50 krajcártól 20 krajcárig mozogtak, a bálra pedig, melyen a vidék és a székváros intelligenciája is előszeretettel képviseltette magát, 1 forint belépti díjat számoltak fel.132 Egy-egy műkedvelői előadáson akár fürdővendégek is felléptek, mint ahogy történt az az 1904. évi fürdőszezonban. A szegény iskolás gyermekek segélyezésére megrendezett A titok c. színdarabban Zolnay Irén és Margit budapesti fürdővendégek is szerepet vállaltak, s „az előadás anyagi sikerét buzdításukkal elősegítették, játékukkal pedig erkölcsi sikerhez juttatták”.133

Esetenként ismét találkozunk színielőadás és jótékonykodás párosításával. A várgedei római katolikus olvasó- és dalkör műkedvelő ifjai 1909. február 21-én az ajkai és resicai bányákban szerencsétlenül jártak hozzátartozóinak megsegítésére rendeztek tánccal egybekötött színielőadást, melyen a Sári néni, A holdkórosok és a Nem jut eszembe! egy-egy felvonásos bohózatok kerültek bemutatásra Kubinyi Bertalanné védnöknői és háziasszonyi tisztsége alatt.134 A várgedei műkedvelő ifjúság 1911. február 18-án ismét a fürdő nagytermét választotta helyszínül tánccal egybekötött színdarab megrendezésére a római katolikus templom új orgonája alapjának javára. Az érdeklődő közönség soraiban helybeli úri, iparos és gazda egyaránt megfért Gárdonyi Géza A bor c. előadását élvezve, amely nem mellesleg 100 korona felüli összeget juttatott a jótékony célra.135

A kabaré műfaja nem csupán a megyeszékhely polgárainak körében honosodott meg a századelőn, hanem bizony a gömöri fürdőéletbe is belopódzott. A modernizáción átesett várgedei gyógyfürdőben igencsak megélénkült az élet, amióta új tulajdonos kezébe került az irányítás, nem riadt vissza a kor szelleméhez való igazodástól sem. Az 1907. július 7-én, este 7 órakor kezdődő műkedvelő zenés-szórakoztató esten nem csupán a helyi és környékbeli értelmiség csillogtatta meg tudását, hanem Palermóból, Fiuméból és Budapestről érkező és itt üdülő fürdővendég is színre lépett az előadáson.136 Bár a zártkörű műkedvelő est propagandája még falragaszok útján is terjedt, sőt az érdeklődés is nagy volt iránta, a sajtó mégis negatív kritikával illette a szervezetlen rendezést, mely között az egy óra hosszas kései kezdést (mely egyúttal az éjfél után Rimaszombatba induló különvonat késését is eredményezte 1 óráról 2-re), a produkciók közötti hosszú szüneteket, a belépődíj drágaságát (2 és 3 korona), a számozatlan sorhelyeket, nem utolsósorban pedig a kabarét követő táncmulatságra betért idegenek jelenlétét rótta fel. Egyedüli pozitívumként nyugtázta, hogy a mulatság tiszta jövedelme, mely 67 korona 3 fillért hozott, a várgedei olvasókör és iskolák javára fordíttatott.137

A színielőadások mellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül a koncerteket, díszebédeket, rögtönzött mulatságokat sem, melyeknek színhelye szintúgy Várgede-fürdő volt, noha a regionális sajtó nem is számolt be valamennyiről az utókornak. A fürdő fedett étkezőjében 1908 júliusának végén került sor hangverseny megrendezésére, a salgótarjáni dalárda előadásában megtartott koncerten telt házat hirdetett a fürdő. „Ha még egyszer akkora volna a telep és a fürdőház, mint amilyen most, akkor is kicsiny lenne ilyen alkalomra”138 – konstatálta elégedetten a megyei sajtó, egyben rámutatva a hely vasár- és ünnepnapokon való frekventáltságának és a pénzszűke miatti fejlesztés elakadásának paradoxára.

Ajnácskőhöz hasonlóan Várgede történetében is találkozhatunk ún. fürdői levéllel, konkrétan 1894. augusztus 3-ról maradt fenn effajta személyes vallomás. Egy olvasó Robina álnéven számolt be a Gortva menti üdülőhely gyógyhatásairól, dicsérve a fürdő szolgáltatásait, kitűnő konyháját és kirándulási lehetőségeit. „A fürdő élénkségét még nagyon emeli az idén ott étkező kadétnövendékek jelenléte is, kik szép, fiatal őrnagynéjuk és annak kedves nővére társaságában naponként kedves játékokkal rövidítik az időt és nem egy látogatóval szaporítják a fürdővendégeket” – konstatálta elégedetten a titokzatos úr/hölgy.139 Való igaz, hogy a folyó évben minden fegyvernemből terepfelvétel végett Várgedére vezényelt 60 tiszt jelenléte fokozta a kedélyeket a kies fürdőhelyen. A kéthetes ott-tartózkodás az uralkodó születésnapját is érintette, melyre a beosztott tisztek a falu templomában ünnepi szentmise keretében emlékeztek meg. A fürdői vendéglőben tartó 60 terítékes díszebéden egymást érték a pohárköszöntők, este pedig a gallyakkal és szőnyegekkel díszített nagyteremben reggelig tartó táncmulatságra került sor.140 Egy másik kitűnő példa katonák jelenlétére: 1894 augusztusában Várgedén térképezés végett egy 18-20 tagból álló katonai bizottság tartózkodott, akik szabadidejüket előszeretettel töltötték a Stojkovics család társaságában, többnyire a fürdőtelepen, rögtönzött táncmulatságot is rendezve a fürdő nagytermében.141 A fürdő vendéglőjének nagyterme 1907 júliusának végén egy 200-fős vendégseregnek is otthont adott, éspedig a várgedei római katolikus olvasó- és dalkör zászlószentelési ünnepségének keretében, ahová Kubinyi Bertalan földbirtokos és vármegyei levéltárnok hívta meg a népes társaságot díszebédre, amely ugyanott az ifjúság kezdeményezésére reggelig tartó táncmulatsággal zárult.142

Kiemelt kategóriát képviseltek a fürdőéletet tarkító társas kirándulások, melyek olykor a megyehatárt is átlépték. A m. kir. államvasutak miskolci műhelyének dal és önképzőköre 1899. június 3-án reggel 6 órakor különvonattal kélt a várgedei fürdőbe, hogy ott egy teljes napot töltsön színes programokkal tűzdelve. A kiránduláson, amely Krón Ferenc műhelyfőnök kezdeményezéséből fakadt, s mely iránt az üzletvezetőség részéről is akadt szép számmal érdeklődés, mintegy ezren vettek részt. Megérkezés után megtekintették a fürdőtelepet, a várromot, ezt követően pedig az erdőbe vonultak, ahol kezdetét vette a késő esti órákba nyúló vigadozás: „A reggeli után megkezdődtek a különféle játékok, a gyermekek versenyfutásai és táncolása. Volt szalonnasütés, labdajáték, kakasütés, világposta, kugliverseny. A közönség mulattatására összegyűlt a vidék minden czigánybandája és szólt a zene minden fa árnyékában. Az ebédet is a szabadban költötte el a közönség nagy része. Az önképzőkör dalosköre szépen előadott dalaival lelkesítette, mulattatta hálás hallgatóit, kik zajos ováczióban részesítették annak derék karnagyát, Ruttkay Menyhértet.”143 Az önfeledt szórakozás mellett a társaság vezetői és tagjai közt komolyabb témák is felszínre kerültek, mint a munkáskérdés és a munkásnyugdíj ügye. A víg társaságot az esti fél 9-es különvonat szállította haza Miskolcra. A miskolciak kiruccanása sikeresnek bizonyult, a nagy érdeklődésre való tekintettel a fürdőlátogatást ugyanis a következő év júniusában is megismételték.144 Várgede, úgy látszik, közkedvelt célpontjává vált a szomszédos vármegye lakóinak, 1903. július 19-én Holl Lajos vezetése mellett a borsodi Bükk-egylet szervezett egész napos kerékpártúrát Miskolcról Várgedébe. Az oda-vissza 150 kilométeres táv kétkerekűn való megtételében részt vett gárda fogadására a fürdő vendéglőjében került sor, melyre az intézmény igazgatójával egyetemben az ott nyaralók is nagy izgalommal készültek.145 A „külhoniakon” kívül arra is akadt példa a fürdő történetében, hogy egy másik gömöri fürdő közönsége kereste fel Várgedét egy kirándulás erejéig. A millennium évében Csízfürdő vendégei kerekedtek fel a Gortva menti fürdőtelep meglátogatására, s feltételezésünk szerint a Várgede és vidéke ifjúsága által ugyanazon napon, azaz augusztus 6-án megrendezett táncmulatságon is részt vettek.146

A modern kor technikai vívmánya, a fényképezőgép, Várgede-fürdőt is elérte. A fürdővendégek kívánságára 1894 nyarán Andrássy László rimaszombati fényképész látogatott el a fürdőbe és az ott üdülő mintegy 26-28 tagból álló társaságot egy csoportkép erejéig lefotografálta. Ugyanekkor a fürdőtelepet, a gyógy- és fürdőépületet is lefényképezte az előtérben álló és üldögélő társasággal együtt. Az érdeklődők a készült remekműveket a fotográfus rimaszombati műtermében tekinthették meg.147 A nagy sikerre való tekintettel Andrássy a következő évi szezonban is tiszteletét tette Várgedén.148

A fesztelen szórakozás mellett a fürdő komolyabb összejöveteleknek is színtere lett. A fürdőtulajdonos meghívására 1906. május 30-án Várgedén tartotta éves tavaszi közgyűlését a Gömörvármegyei Orvos-Szövetség és a Gömörmegyei Orvos-Gyógyszerész Egylet, melyről a korábbiakban már egyszer beszámoltunk. A gyűlésre 23 résztvevő jelentkezett, közöttük Dr. Borszéki Ármin feledi körorvos is, aki a várgedei fürdőorvosi tisztséget is betöltötte.149 A fürdőtelepre érkezőket Klein Sámuel és Kohn Albert üdvözölték – itt jelenik meg először Kohn neve is tulajdonosként –, majd az orvosok, gyógyszerészek és állatorvosok a telep elhelyezését, berendezését, a forrást, a gépházat és a fürdőszobákat tekintették meg. A körút végeztével az étterembe vonulván, Dr. Löcherer Tamás egyleti elnök megnyitó beszédében a várgedei fürdőtelepet ismertette, annak jövőbeli fellendülésére tett javaslataival együtt, a nap pedig a fürdő vendéglőjében elfogyasztott díszebéddel zárult.Sajnálattal konstatálhatjuk, hogy Várgede a Monarchia boldog békeéveiben minden igyekezet ellenére kiaknázatlan maradt – vendéglátásból így aligha múlhatja felül az „elégséges” jelzőt. Az elavult fürdő- és lakberendezés éles ellentétben állt a kor országos kívánalmaival és a vendégek igényességével, még ha lokális érdekeltségű volt is. Gondatlan fürdőtulajdonos vagy léha fürdőbérlő állt-e ismét a Gortva menti üdülőtelep mögött, netán mindkettő, csupán feltételezhetjük. A fürdő, amely 1918 után élte második „fénykorát”, sanyarú módon az 1990-es években megszűnt funkcióját teljesíteni. Napjainkban már csak az üresen álló, helyenként beomlott, díszes, svájci stílusban faragott lakó- és fürdőpavilonok sejtetik egy valaha szebb kort is megélt fürdő életét.


 

Irodalom

A „Fürdőirodalmi Könyvtár” értesitője 1895. 2. évf. 3–4. sz.

A Gömörmegyei Orvos-Gyógyszerész Egylet XXXIV. és a Gömörmegyei Orvos-Szövetség VI-ik évkönyve az 1903. és 1904. évről. Rimaszombat, Nyomtatott Rábely Miklósnál, 1905.

A Gömörmegyei Orvos-Gyógyszerész Egylet és Orvos-Szövetség évkönyve az 1905. és 1906-ik évről. Rimaszombat, Nyomtatott Rábely Miklósnál, 1907.

Bél Mátyás 1992. Gömör vármegye leírása. Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszéke.

Bernáth, Josef 1878. Die Mineralwasser Ungarns. Wien.

Bernáth József 1885. Die mineralwasser und Badeorte Ungarns auf der 1885er allgemeinen Landes-Ausstellung in Budapest. Wien.

Besztercebányai Állami Területi Levéltár. Fond: Verejnosprávny výbor Gemersko-malohontskej župy 1876-1919. Kúpele 96 (č. krabice 199). List: Gömörvármegye Közigazgatási Bizottságának címezett levél 1903. május 11-i keltezéssel. 1314. számú irat.

Boleman István 1884. A fürdőtan kézikönyve. Igló, Schmidt József könyvnyomdája.

Boleman István 1887. Fürdőtan. Budapest. Franklin-társulat könyvnyomdája.

Boleman István 1896. Magyar fürdők és ásványos vizek. Budapest, Magyar Balneológiai Egyesület.

Borovszky Samu 1904. Gömör-Kishont vármegye. Magyarország vármegyéi és városai. Budapest, APOLLO.

Chyzer Kornél 1885. Magyarország gyógyhelyei és ásványvizei. Sátoralja-Ujhely , Nyomtatott a Zemplén nyomdájában.

Fodor Oszkár 1904. Fürdők és nyaralóhelyek. Kiadja a Dunántúli Közművelődési Egylet.

Fodor Oszkár 1905. Fürdők és nyaralóhelyek. Kiadja a Dunántúli Közművelődési Egylet.

Fodor Oszkár 1909. Fürdők és nyaralóhelyek. Kiadja a Dunántúli Közművelődési Egylet.

Förstner Aladár 1911. Izzasztó kúrák és testedzés otthon. Budapest.

Gömör és Kishont vármegyei naptár az 1906. évre. Rimaszombat, Nyomtatott Lévai Izsó könyvnyomdájában, 1905.

Gömör és Kishont vármegyei naptár az 1906. évre. Rimaszombat, Nyomtatott Lévai Izsó könyvnyomdájában, 1905.

Gömör és Kishont vármegyei naptár az 1907. évre. Rimaszombat, Nyomtatott Lévai Izsó könyv­nyomdájában, 1906.

Gömör és Kishont vármegyei naptár az 1908. évre. Rimaszombat, Nyomtatott Lévai Izsó könyvnyomdájában 1907.

Hohlfeld Lajos 1898. Fürdői Almanach az 1898. évre. Budapest, A „Nemzetközi Fürdő-lapok ki­adóhivatala”.

Hunfalvy János 1867. Gömör és Kishont leirása. Pest, Nyomtatott Emich Gusztáv nyomdásznál.

Kitaibel Pauli 1829. Hydrographica Hungariae. Pestini.

Lengyel Dániel 1853. Fürdői zsebkönyv. Pest.

Magyar fürdők naptára. Budapest, 1904.

Marikovszky, Georg 1813. Physische und analytische Beschreibung aller Mineralquellen des löbl. gömörer und Klein-Honther Komitats. Lőcse.

Magyar Fürdő Kalauz. 1909. Tata. Magyar Fürdő Kalauz Kiadóvállalat. Englander és társa nyomdai műintézete.

Mulík, Ján 1966. Zaniknuté kúpele v Stredoslovenskom kraji. In Almanach. Piešťany, Balneologické múzeum.

Porzsolt Kálmán 1895. Fürdők és nyaraló helyek. Dunántúli Közművelődési Egyesület, Balatoni Kultúr-Egyesület, III. évf.

Várgede gőz-és gyógyfürdő ismertetése. Budapest, Franklin-Társulat nyomdája. 1902

Wachtel, Dávid 1859. Ungarns kurorte und Mineralquellen. Oedenburg

Zsidók deportálása Szlovákiából 1938 novemberében és zsidó táborok a (cseh)szlovák–magyar határ menti „senki földjén”

Az 1938-as müncheni egyezmény egyfelől alapvető geopolitikai változásokat eredményezett Közép-Európában, a térség fölötti náci Németország hatalmát tükrözve, másfelől Csehszlovákia viszonylatában az ország történetének meglepően gyors és lényegi belpolitikai fordulópontjához is vezetett. A második köztársaság más politikai rendszerré vált, s nemcsak az új külpolitikai orientációja miatt, hanem elsősorban gyors belpolitikai változásai következtében. A parlamentáris demokráciát fokozatosan felváltja – a cseh országrészekben – a két párttól függő irányított demokrácia, az „önkényes nemzetállam” (Gebhart–Kuklík 2004; Rataj 1993, 6–154. p.) iránti igény, a második csehszlovák köztársaságban az 1938. decemberi felhatalmazási törvény, ez utóbbi pedig a parlamentáris demokrácia végét jelentette. Az autonómiáról szóló alkotmánytörvény elfogadása egyben Szlovákia helyzetének megváltozását is jelentette.

A Hlinka-féle Szlovák Néppárt kihasználva Csehszlovákia meggyengülését, 1938. október 6-án kihirdette Szlovákia autonómiáját. (Bystrický 2008; Slovensko… 2012; Hájek 1959; Hoensch 1965; Lipscher 1957; Lipták 1966; Nižňanský 2002) A HSĽS hatására a többi párt is ugyanezt tette – kivéve a szociáldemokratákat, a kommunistákat és a zsidó pártokat. A HSĽS képviselői aztán a autonomista rendszert nagyon hamar egypártrendszerré alakították,1 sőt az ország további politikai, kulturális, szellemi és vallási fejlődését egyetlen elképzelésre szűkítették. A liberális társadalom és a plurális demokrácia alapjai, az ellenzékkel szembeni politikai tolerancia, a konszenzuson vagy vitán alapuló problémamegoldás vagy a kisebbségekhez való korrekt viszonyulás – mindez egyre nagyobb hiánycikké vált, mígnem teljesen eltűnt Szlovákia politikai életéből.

Véleményem szerint azonban Szlovákia autonómiájának van még két további politikai síkja is, melyeken keresztül a rendszer a maga kudarcait ventilálta vagy melyek által híveinek radikalizmusát irányította. Az egyik az antiszemitizmus, a másik a Szlovákiában élő cseh közösséggel szembeni ellenségesség, sőt mondhatni csehofóbia. (Rychlík 1997, 141–172. p.) 1938 októberében és novemberében főként a cseheket érintő vad tisztogatásokra került sor az iskolaügyben,2 beleértve a főiskolákat is,3 a közigazgatásban,4 a csendőrségen belül stb. Az intolerancia légkörét főként a napisajtó éltette, melyet másfelől már cenzúráztak, majd fokozatosan gleichschaltoltak.5 A sajtó irányítását a már 1938 októberében megalakított Propagandahivatal is végezte, élén Alexander Machhal. 1938 októberében és novemberében (de később is) a szlovák lapok tele vannak elbocsátottak névsoraival6 – az ilyesmire nyilván a HSĽS új, a hatalmat gyorsan megragadó elitjének alacsony politikai kultúrája is hatással volt. A hatalomra való hosszas „várakozás” radikalizálta a pártot. A HSĽS politikai nacionalizmusa egybefonódott az autonómia tekintélyelvű rendszerének építésével.

Közben másrészt az akkori politikai vezetők azt hangsúlyozták nyilatkozataikban, hogy a nehézségek törvényes és tisztességes megoldását pártolják, beleértve mindkét említett „síkot” is. Az autonóm kormány elnöke, Jozef Tiso a november 2-i beszédében egyebek közt kijelentette: „A szlovák kormány minden lakosnak megfelelő segítséget és védelmet nyújt.” (Slovák, 1938. 11. 6., 2. p.)

Külpolitikai szempontból Szlovákia későbbi irányvonalát illetően a legfontosabb eseménynek az – 1938. november 2-i – 1. bécsi döntés számított. (Deák 1990; Deák 1998; Vávra–Eibel 1963; Vietor 1968; Žudel 1991, 34–43. p.) Nemcsak a második köztársaság, hanem elsősorban a szlovák autonóm kormány szenvedte el a döntéssel a München utáni első külpolitikai vereségét.7

 

A zsidó közösség helyzete Szlovákiában az első Csehszlovák Köztársaság végnapjaiban

Az 1930-as népszámlálás szerint Szlovákiában 136 737 zsidó vallású8 személy élt, a lakosság 4,11%-a.9 Nemzetiségüket tekintve megoszlásuk a következő volt: cseh és szlovák (a statisztika megnevezése szerint: csehszlovák nemzetiségű) 44 019 (32,19%), német 9945 (7,27%) és zsidó 65 385 (47,81%). (Naučný… 1939, 96. p.)

Szlovákia 2658 községe és városa közül 1435-ben éltek zsidók. A legnagyobb zsidó közösségű városok: Pozsony (mintegy 15 000), Nyitra (4358), Eperjes (4308), Nagymihály (3955), Zsolna (2917), Nagytapolcsány (2459), Nagyszombat (2445), Bártfa (2441), Homonna (2172) és Trencsén (1619). (Rothkirchen 1998, 50. p.; Bárkány–Dojč 1991)

Az első Csehszlovák Köztársaság ideje alatt nemzetiségi hovatartozás szempontjából a zsidó közösség fokozatos változáson ment keresztül. 1921-ben 16,5%-uk vallotta magát magyar nemzetiségűnek, 1930-ban már csak 9% – a cseh és szlovák (a statisztika szerint: csehszlovák) nemzetiségűek aránya fordítva változott: 1921-ben csak 22%-uk vallotta magát ennek, 1930-ban már több mint 32%-uk. (Büchler 1992, 23. p.)10

A bécsi döntés miatti területvesztés következtében változott a Szlovákiában élő zsidó közösség lélekszáma. Magyarország javára Szlovákia 879 697 lakost veszített, közülük a statisztika szerint 45 292 tartozott a zsidó valláshoz, ebből zsidó nemzetiségűnek 26 227-en vallották magukat. (Naučný… 1939, 96. p.) Ha így volna, akkor Szlovákiában körülbelül 91 445, magát Mózes-hitűnek valló lakos maradt volna. Ezek az adatok azonban nem tekinthetők teljesen irányadónak, mert nem tartalmazták a zsidó menekültek számát, főként a náci Németországból és az egykori – 1938 márciusa után a harmadik birodalom részévé vált – Ausztriából menekülőkét. Az osztrák Jonny Moser szerint csak Ausztriából fokozatosan mintegy 2650 zsidó települt át Szlovákia területére. (Moser 2000, 83–85. p.) Az önálló Szlovákia kezdetén Szlovákiában hozzávetőlegesen 90 000 zsidó élt.11

Foglalkozásukat illetően az 1930-as statisztika alapján a következők állíthatók: kereskedelem és szolgáltatások: 49,5%, közszolgálatban: 30 151-en dolgoztak. Ugyanakkor a zsidók mintegy fele ügyvédségben volt érintett. (Národné noviny, 1938. 11. 8., 2. p.)12 1939-ben az orvosi kamara kimutatása szerint 1414-re emelkedett az orvosok száma, ennek 43,9%-át képezték zsidók. Hasonló adatokat említhetnénk gyógysze­részeket vagy állatorvosokat illetően: 1921-ben 167 gyógyszerész dolgozott (ebből 32 zsidó, azaz 19,2%), 141 állatorvos (30 zsidó, 21%). (Suláček 2005) Nagyon jelentős képviseletük volt a vállalkozások terén is. Ezeket az adatokat azonban történelmi kontextusban kell kezelnünk: a zsidó közösség szakmai formálódása a középkortól követhető. Mivel földet zsidók nem birtokolhattak, maradt számukra az üzlet és a pénzügyek. A modern kor pedig éppen ezeknek az ágazatoknak a jelentőségét erősítette, a hagyományos mezőgazdaság hátrányára. A zsidók tehát ekkor kamatoztathatták tapasztalataikat, melyek megszerzésére az előző korszakokban „kényszerültek”. Szociális rétegezettségét tekintve a szlovákiai zsidóság a középosztály (kereskedők, iparosok, szabad foglalkozásúak) tekintélyes hányadát alkotta. Szociális összetételük ugyanakkor fokozatosan változott is a cseh s részint a szlovák tőke érvényesítése következtében.13

A zsidók vallásorientációjában a 19. században bekövetkezett szakadás eredményeként a hitközségek különváltak. Livia Rothkirchen 167 szlovákiai zsidó hitközséget említ, ebből 107 volt ortodox, 29 neológ, 31 pedig status quo ante. (Rothkirchen 1998, 65. p.)14 A zsidó közösség 75%-a tehát az ortodox irányzathoz tartozott. A neológ és a status quo ante hitközségek alkották a Szlovákiai Zsidó Hitközségek Szövetségét, a Jesurunt, az ortodox hitközségek pedig egy központi iroda ernyőszervezete alatt tömörültek.

A politikai hovatartozást illetően az első Csehszlovák Köztársaság végnapjaiban Szlovákia területén két cionista párt működött, a Zsidó Párt és a szociáldemokrata Egyesült Szocialista-cionista Munkáspárt, valamint a teljesen jelentéktelen, asszimilációs programot hirdető Szlovákiai Ortodox Zsidók Szlovák Pártja.

A zsidó közösség vezetői jól tudták, mit jelent az első köztársaság parlamentáris demokráciája, s ez még inkább tudatosult bennük Hitler 1933. évi fellépését követően, a környező államokban (Lengyelország, Magyarország, Románia) a 30-as években végigsöprő antiszemitizmus-hullám után vagy miután a harmadik birodalom bekebelezte Ausztriát. Arnošt (Ernst) Frischer, a Zsidó Párt elnöke az egyesült zsidó pártok pozsonyi gyűlésén 1938. június 7-én nagyon lényegre törően így fogalmazott: „Köztársaságunk ideális demokratikus állam, mert még ha a többség uralkodna is a kisebbségen, az is demokratikus volna, de nálunk mindenkinek akkora politikai súlya van, amennyire erős s amilyen mértékben képes mozgósítani híveit. A zsidóság úgymond jellegéből adódóan mindig is hajlamos a kompromisszumra, ám a jelenlegi nemzetközi politikai helyzetben nem lehetséges a kompromisszum, és a csehszlovákiai zsidóságnak tudatosítania kell, hogy a Csehszlovák Köztársasággal együtt áll vagy bukik. Ha a zsidók nem fognak arra törekedni, hogy a politikai történések alanyaivá váljanak, akaratuk ellenére politikai jelszavak tárgyaivá fognak válni. A zsidóságnak fel kell hagynia kicsinyes rendi harcaival, össze kell fognia politikai és gazdasági jogai megvédéséért.”15

Természetesen parlamentáris demokrácián belül is létezhet antiszemitizmus, de a 20. században csakis fasiszta és totalitárius rendszerekben vagy diktatúrákban volt szervezett formája.

 

Az 1938. novemberi deportálások menete

Abban a hektikus időszakban, amikor az első bécsi döntés formájában Szlovákiára az első külpolitikai vereség várt, Pozsonyban tüntetésre került sor. 1938 november 1-jén a magyar határkijelölő bizottság szálláshelyéül szolgáló Carlton Szálló előtt néhány száz zsidó tüntető gyűlt össze. Magyarbarát jelszavakat skandáltak, sőt ilyen szórólapokat terjesztettek. A rendőrség nagyon gyorsan elfojtotta a tüntetést. Abszurd volna feltételezni, hogy egy ilyen tüntetés befolyásolhatta volna a döntőbírói szerződést előkészítő náci Németországot és a fasiszta Olaszországot. Az akciót propagandisztikusan, zsidóellenesen kihasználták: Pozsonyban és másutt is zsidóellenes tüntetésekre került sor, házak ablakait és boltok kirakatait törték össze, sőt szétvert boltokat raboltak ki. A Slovák c. napilap a Carlton előtti tüntetés résztvevőinek címezve írta: „Ezért a tüntetők és felbujtóik is jobban teszik, ha le­vonják a következtetéseket és elhagyják Szlovákiát. Senki sem fogja ebben akadályozni őket.” (Slovák, 1938. 11. 3., 3. p.) Az akkor kialakult helyzetet jól jellemzi, hogy a zsidóellenes tüntetéseket és kirakatrombolásokat követően Pozsonyban megjelentek a „Nem zsidó üzlet”, „Keresztény üzlet” stb. feliratok.

Az első bécsi döntés alapján a magyar hadseregnek november 5-től kellett elfoglalnia az átengedett területeket, Szlovákiának pedig november 10-ig kellett átadnia a Magyarországnak odaítélt területeket. A szlovák autonóm kormánynak és a cseh-szlovák államigazgatásnak épp elég dolga volt, hogy a bécsi döntésből eredő kötelességeinek eleget tehessen. Ennek ellenére az autonóm kormány ebben a helyzetben váratlan és nagyon szigorú zsidóellenes lépésre szánta el magát: a zsidók deportálására Szlovákiából. A szakirodalom ennek a zsidóellenes akciónak a kezdetét eddig 1938. november 4-ére tette. (Kamenec 1991, 25. p.; Lipscher 1992, 18–19. p.)

A deportálási akció16 kezdete azonban már a Tartományi Hivatal 1938. november 2-i rendeletével függött össze – ez lényegében megakadályozta a zsidók távozását arról a területről, melyet Magyarországnak kellett átadni. A rendeletben szó szerint ez állt: „Ami a zsidókat illeti, olyan intézkedéseket kell foganatosítani, hogy a magyar vidékek átadásakor a helyükön maradjanak, tehát lehetetlenné kell tenni evakuálásukat vagy az olyan vidékekre való elutazásukat, melyek nem kerülnek átadásra.”17 Ezzel a rendelettel valójában lehetetlenné vált a zsidók mozgása a megszállt területekről Szlovákia irányában. Az sem esett latba, vajon külföldiekről volt-e szó vagy csehszlovák állampolgárokról. Azt lehet mondani, hogy az átengedett dél-szlovákiai területeken élő zsidók egészen a magyar szervek megérkezéséig „ideiglenesen internáltak” voltak. A rendelet másnapján (november 3.) Pavol Teplanský mezőgazdasági és kereskedelmi miniszter aláírta azt a határozatot, mely megtiltja a Magyarországnak átadandó területekre a pénz, az értékek és bármilyen ingóság kivitelét.18 Mihelyt megkezdődtek a deportálások (1938. november 4-én), ezt a rendeletet ki is használták, és a deportált zsidók csak nagyon kevés anyagi eszközt (50 koronát) vihettek magukkal az útra.

Szó szerint az utolsó pillanatban, egy nappal az átengedett dél-szlovákiai területek elfoglalása előtt, november 4-én, déltájt az alábbi telefonogramot kaptán a járási hiva­talok: „Dr. Tiso kormányalelnök úr parancsából az alábbiak végrehajtandók. A belügy­minisztérium rendelete alapján november 4-én legkésőbb 12 óráig Dél-Szlovákia minden járási és csendőrállomását, valamint a Hlinka Gárda vezető egységeit tájékoztatni kell arról, hogy tartóztassák fel a körzetükben tartózkodó vagyontalan zsidókat, s családtagjaikkal együtt közös transzportokban teherautókon toloncolják őket legkésőbb november 4-én 24 óráig az új határon át.”19 Az autonóm kormány elnöke, J. Tiso ezzel a magára vette az ilyen akcióval járó politikai felelősséget, és megparan­csolta a vagyontalan zsidók Szlovákiából való deportálását. A telefonogram további utasítása a „megfelelő” anyagi keretre (fejenkénti 50 korona) vonatkozott, arra, hogy a deportáltakat az átadott terület több kilométeres mélységébe kell elszállítani. A dokumentum kitért arra is, hogy a deportálandó többi pénzét feltétlenül vissza kell tartani, lakásaikat és vállalkozásukat lepecsételni. Az akciót a csendőrőrsöknek kellett végrehajtaniuk a Hlinka Gárda segítségével, aznap éjfélig. A rendelet másik részében az áll, hogy azokat a zsidókat, akiknek több mint 500 ezer korona vagyonuk van, ideiglenesen internálni kell, nehogy a vagyonukat külföldre menekítsék. A zsidó családok ily módon lényegében a szlovák autonóm kormány túszaivá váltak – a deportálások kiváltotta félelem is maradásra bírta őket. A kormány tehát kihasználta a bécsi döntést követő pár napot arra, hogy a szegény zsidóktól megszabaduljon, a tehetősebb réteget pedig nagyvonalúan Szlovákiában marasztalta. A rendeletből világosan kitűnik, hogy az egyetlen szempont a vagyoni volt. Az említett rendelet harmadik részében az áll, hogy a rendelet a német, a lengyel, a magyar és a román állampolgárságú zsidókra is vonatkozik.

Nagyon érdekes az említett rendelet 5. pontja is: „A helyi hivatalos szervek kötelesek benyújtani a szlovákiai zsidóprobléma megoldására létrejött központnak a pozsonyi rendőrkapitányságon, Dr. Faláthnak a kitoloncolásra kijelölt összes zsidót a személyes adataikkal, valamint a lepecsételt lakások és üzletek és a lefoglalt ingóság listáját.” A központ felé jelenteni kellett az internálásra szánt gazdag zsidókat is. Az autonomista kormány ezzel politikai antiszemitizmusáról is tanúbizonyságot tett.

A kormányfő s egyúttal belügyminiszter Tiso által aláírt rendeletben volt néhány egyenetlenség. Mindenekelőtt problematikus az a része, mely egyfelől kimondja a va­gyontalan zsidók deportálását, másfelől nem felejti el megemlíteni, hogy vissza kell tartani a pénzüket, az értékeiket, sőt a lepecsételt lakásukat meg vállalkozásukat is. A vagyontalan embernek szegénynek kellene lennie, tehát a felsoroltaknak elvben nincs birtokában. Az ilyen értelmű rendelettel nagyon könnyű visszaélni, mert körvonalazatlanul határozza meg a „vagyontalan” fogalmát, s mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja – amiként valóban így is történt. Tehát már 1938 novemberében születik egy olyan rendelet, mellyel nagyon könnyű volt visszaélni, arról nem is szólva, hogy a kormány elnökének nem volt alkotmány biztosította joga arra, hogy ilyen dokumentumot küldjön az államigazgatási szerveknek. Az alárendelt járási hivatalok, a HG vagy a helyi szervezetek azonban rögtön hozzáláttak, hogy Szlovákia egyes járásaiban keresztülvigyék az utasítást. (Fiamová 2008a, 4–18. p.; Fiamová 2008b, 220–235. p.; Fiamová 2012, 172–205. p.; Nižňanský 1999b, 64–79. p.; Nižňanský 2000)

Izidor Koso elnökségi főnök és Ján Jusko rendőrigazgató később azt vallották, hogy 1938. november 4-én felkeresték Tisót, magyarázatot kérve a zsidóellenes akcióra. Jusko szerint Tiso ezt mondta: „Tegnap volt itt a Carltonban a magyar delegáció. A Carlton előtt Pozsony Magyarországhoz csatolásáért zajlott tüntetés,20 főként zsidók részvételével. Nos, ha annyira oda húz a szívük, menjenek oda.” Hasonlóan vallott a háború után a Tisónál tett látogatásukról Koso is: „Dr. Tisóval közöltem, mit láttam a rendőrkapitányságon és mi zajlik ott, dr. Faláth tevékenységére utalva, és magyarázatot kértem. Dr. Tiso talán szó szerint ezt mondta: »Tegnap volt itt egy magyar delegáció a Carltonban, a Carlton előtt tüntetés zajlott, ezen többnyire zsidók vettek részt, és Pozsonynak Magyarországhoz csatolását követelték. Nos, ha annyira oda húz a szívük, menjenek oda.« Én elmagyaráztam dr. Tisónak, hogy ők is a mi állampolgáraink, hogy a mi állampolgáraink közt nekünk kell rendet csinálnunk, s hogy ebből nemzetközi és államközi bonyodalmaink származhatnak. Abból, hogy dr. Tisót nem lepték meg a szavaim, megértettem, hogy tudott erről és hogy dr. Faláth az ő jóváhagyására cselekedett. Az hozzászólásom előadása után dr. Tiso utasította dr. Juskót az akció leállításáról. Hogy a deportálások valóban leálltak-e, s hogy mi történt azokkal, akiket a határra toloncoltak, nem tudom.”

Koso és Jusko korabeli vallomásai (noha időben máskor hangzottak el) alátámasztják, hogy Tiso tudott a deportálásokról, s okukat a november 1-jei magyarbarát tüntetésben jelölte meg. Tiso ezek szerint „bedőlt” a korabeli propagandának – mely szerint a zsidók menjenek csak oda, ahol úgy gondolják, hogy jobb lesz nekik –, melyet a kormány is terjesztett. Tiso magatartásának ilyen magyarázata szerint a deportálás a zsidó közösség kollektív büntetése lett volna néhány száz tagjának tüntetése miatt. Koso érvelése csak annyit ért el nála, hogy változtasson a deportálás körülményein, de meg nem állította őket. 1938. november 4-én este a járási hivatalok újabb telefonogramot kaptak,21 ezzel a rendelet sújtotta zsidók összetétele változott. Deportálás várt az idegen állampolgárságú zsidókra, s „azok a zsidók, akiknek nem a tartózkodási helyükön van az állandó lakhelyük, sürgősen legyenek kiutasítva állandó lakhelyükre.”22 Ezzel a deportálási folyamatban a káosz és a rendetlenség lett úrrá. Az egyes járási hivatalok a csendőrség, a HG vagy az FS segítségével hajtották végre a deportálást. Tiso végül a deportálási akciót Julián Šimko tartományi elnök közreműködésével november 7-én leállította. A járási hivataloknak azonban jelentést kellett küldeniük az akcióról, hogy az állam fontos információkhoz jusson a deportálásokról.23

 

A Szlovákiából deportált zsidók száma

A deportáltak pontos számát megszabni elég nehéz, elsősorban azért, mert nem maradtak fönn minden járásból az erőszakosan kiszállítottak névsorai, és több járás más-más jelentésében más-más adatok szerepelnek. A deportáltak nyilvántartása 38 járásból maradt fenn24 (Szlovákiában a bécsi döntés után 62 járás volt). A legtöbb deportált Pozsonyból származott, mintegy 4000,25 a többi járásból így alakult a deportáltak száma: Bártfa: 308, Nagymihály: 299, Késmárk: 238, Poprád: 228, Nyitra: 209, Eperjes: 197. A legnagyobb számmal Bártfa szolgált, mert az ottani járásparancs­nok razziát rendelt el a városban. Nyitra kivételével, ahol a deportálások szervezésében fontos szerepük volt az ún. bécsi legionáriusoknak, az összes város kelet-szlovákiai: itt élt a szlovákiai zsidók többsége. A deportáltak Késmárkon kimutatott magas száma azzal a pogrommal függ össze, melyen nemcsak a HG és az FS alakulatai vettek részt, hanem maguk a lakosok is – az államhatalomnak lényegében kicsúszott a gyeplő a kezei közül. A rendelkezésre álló adatok alapján Pozsonyon kívül összesen 3650 zsidót deportáltak, a fővárosiakkal együtt tehát mintegy 7500-at. Nem lehet pontosan megmondani, közülük hányan tértek vissza városukba vagy településükre. Az eddigi kutatások alapján csehszlovák állampolgárságú zsidó lakost legalább 12 járásból26 szállítottak el. Korukat tekintve voltak köztük idősek,27 gyerekek28 és terhes nők is. Néhány járásból a rabbikat is deportálták, így a Liptószentmiklósiból (A. Deutsch), a Námesztóiból (J. Reich), a Vágújhelyiből (S. Schreiber) és a Nagyszombatiból (A. Duschinský).29 Néhány hitközség kántorát és sakterét is deportálták. Mindez veszélyeztette az egyes hitközségek alkotmány szerint még mindig biztosított szabad vallási életét.

 

Zsidó táborok a „senki földjén”

Jozef Tiso ugyan 1938. november 7-én lefújta a deportálást, de az akkor már önálló életet élt s nem volt egyszerű befejezni. A deportált zsidók gondja az államigazgatás központi szervére, a Tartományi Hivatalra (TH) hárult, mely a belügy alá tartozott (ennek Tiso volt a vezetője). Már november 8-án kiadott a TH egy „Zsidókérdés Szlovákiában – útmutató” c. rendeletet, melyben az egész ügynek valamiféle jogi alapot igyekszik biztosítani. Mindenekelőtt elrendeli, hogy az idegen zsidók „kitoloncolása” a vagyontalanokra vonatkozik, a vagyontalan hajléktalanokat pedig Kárpátaljára kell telepíteni. A tartományi bíróság elrendelte, hogy a járási hivatalok szolgáltassák vissza az elkobzott értékeket, a pénzt, a lakást, az üzletet vagy a vállalkozásukat azoknak a zsidóknak, akik már visszatértek. Érdekes ezeknek a tudnivalóknak az utolsó mondata is, mely közli, hogy „a pozsonyi rendőrkapitányságon nincs semmilyen, zsidókérdés rendezésére hivatott osztály.”30 Az említett „központ” is megszűnt, illetve a Tartományi Hivatal úgy viselkedett, mintha ilyen központ sosem létezett volna. A jelek arra utaltak, hogy egy hét elteltével minden visszatér a régi kerékvágásba, és senki semmi gyanúsat nem tapasztal már.

Tiso ugyan gondolhatta azt, hogy a szlovákiai zsidókat egyszerűen kiszállítja az át­adott területekre, de vajon mért fogadná be őket a magyar fél? A magyar hivatalok rögtön a terület elfoglalása után elkezdték a deportált zsidók összefogdosását és összegyűjtését s visszaszállították őket a szlovák határhoz. A szlovák állami szervek azonban nem akarták őket visszaengedni Szlovákiába. A magyar hivatalok szintén visszaéltek a zűrzavaros helyzettel, és „a maguk kényelmetlen zsidóit” (Vietor 1968, 35–36. p.) is a határra zavarták. A senki földjén, az új cseh-szlovák–magyar határon fokozatosan két tábor jött létre, Annamajorban (Miloslavov,31 Pozsony mellett) és Nagykéren (Veľký Kýr, Nyitra mellett), melyekben több száz különböző korú és nemű zsidót összpontosítottak. Ezek voltak Szlovákia területének első zsidó internálótáborai.

A táborok keletkezésének pontos ideje nem ismert, csak hozzávetőlegesen kikövetkeztethető. M. Schmolková az 1938. november 27-i jelentésében (Heumos 1985, 272–274. p.) azt írja, hogy Miloslavovban már két hete vannak zsidók, vagyis körülbelül november 14. óta. H. Schwarz megbízásán, melyet a Szlovákiai Autonóm Ortodox Zsidó Hitközségek Központi Irodája állított ki, hogy képviselje a miloslavovi táborba deportáltakat, a november 15-i dátum látható. A nagykéri táborról ennél későbbi időből van csak tudomásunk.32

A senki földjén tartózkodó csehszlovák állampolgárságú zsidók helyzetén kívánt enyhíteni a TH november 24-i rendelete, mely a visszatérésüket engedélyezte. „A járási hivatalok szabadon engedhetik azokat a zsidókat, akik bizonyítani tudják, hogy szlovákiai illetőségűek. Azok a zsidók, akik kárpátaljai vagy lengyelországi illetőségűek, nem fogadhatók be, őket a magyar hivatalok fogják Kárpátaljának vagy Lengyelországnak átadni. A cseh és morva zsidók átadására az országuk határán kerül sor. Ezekről kell értesíteni a Nyitrai Járási Hivatal helyettesét az 1938. november 26-i tanácskozáson.” Ezzel az engedéllyel azonban a deportáltak helyzete egyáltalán nem oldódott meg, néhány százan továbbra is a két táborban maradtak.

A szlovákiai zsidó szervezetek étellel és ruházattal igyekeztek segíteni a táborlakókon, de a helyzet egyre tarthatatlanabbá vált. 1938. november 29-én ezért a Szlovákiai Autonóm Ortodox Zsidó Hitközségek Központi Irodája közvetlen Jozef Tisóhoz fordult segítségért. Levelükben egyebek közt megemlítik: „Ennek az alázatos kérésnek a szenvedő alanyai azok a személyek, akik 1938 novemberéig Szlovákiában élnek s akiket akkor a magyarok által elfoglalt területekre szállítottak át, a magyar hivatalok által pedig két héttel ezelőtt ismét a határra állítottak, ahol is leírhatatlanul kétségbeesett helyzetben vannak. Sokan közülük a nélkülözés és a hideg miatt megbetegedtek. (…) Mischdorfban, Pozsony mellett mintegy 302 különböző korú személy tartózkodik, 120 férfi, 77 nő és 105 gyermek. Van köztük néhány csecsemő is. (…) A Nyitra melletti Nagykéren mintegy 344 személy tartózkodik, 132 férfi, 73 nő és 139 gyermek.”33

Az iroda felveti, hogy a nevezettek Szlovákiába való visszatérése esetén nemcsak az elhelyezésükről gondoskodnának, hanem a ellátásukról és gyógykezelésükről is. Az idegenek számára is követelték a visszatérés jogát addig, míg lehetőségük nem lesz legálisan kivándorolni.

1938. december 4-én Tisót meglátogatta a másik zsidó szervezet, a Központi Zsidó Hivatal is, hogy kieszközölje a deportált zsidók Szlovákiába való visszatérését. Az előbbi szervezethez hasonlóan ők is segítségüket ajánlották föl s az egész akció anyagi terheit magukra vállalták. (Neumann 1956, 18. p.)

A többségi lakosság nemigen szerezhetett tudomást a táborokról. A legégetőbb kérdés az első bécsi döntés után kialakult helyzet volt, tehát a telepesek kérdése – őket a magyar szervek tömegesen üldözték el a megszállt területekről. A táborokról a szlovák sajtóban egyetlen cikk sem jelent meg. A szlovák nyelven megjelenő Židovské noviny azonban leközölte Oskar Neumann írását,34 amely nagyon részletesen beszámol a zsidók tábori életéről. „Napjaink szóhasználatában van egy hátborzongató kifejezés, egy kifejezés, melynek látszólagos jelentéktelensége mögött meghökkentő emberi tragédiák és elmondhatatlan szenvedések húzódnak meg: a »senki földje« kifejezés. Ez az általában jelentéktelen földdarab abban a pillanatban kap kegyetlen jelentést, amikor az események tragédiája erőszakosan ide sodorja az embereket, akik azzal a hirtelen valósággal, hogy ezen a területen állnak, meg vannak bélyegezve mint otthontalanok, s ezáltal jogfosztottakká és védtelenekké válnak. Otthontalannak lenni a senki földjén, körülzárva felhők és szuronyok által, talán szögesdrót által is, alighanem a legszörnyűbb sors, a legkegyetlenebb büntetés, ami ma embert érthet, ma, a legna­gyobb technikai vívmányok idején. Vagy van-e kegyetlenebb dolog ennél: az embereket, akik évtizedeken át naponta elmentek a megszokott munkahelyükre, az üzletembereket, iparosokat, orvosokat, ügyvédeket, olyan embereket, akik soha senkinek nem ártottak, férfiakat, nőket, aggokat és kiskorú gyermekeket hirtelen kiragadnak hajlékukból, elégtelen öltözékben, élelmiszer nélkül, s hosszú éjjeli menetelés után erre a szuronyokkal szegélyezett »béke szigetére« vitték őket. Fedél nélkül, kitéve az időjárás viszontagságainak, a legjobb esetben is a közeli hozzátartozóik könyöradományára szorulva, állnak most órákig ezen a sivár földdarabon, amely sem reményt nem nyújthat számukra, sem megélhetést, semmit. Ettől az órától ezeknek a nyomorultaknak megpróbáltatás lesz a soruk, lelki és fizikai szenvedések sora, melyeknek ecsetelésére Dante tollára volna szükség… Láttatok már gondterhelt, tanács­talan beteg öregeket egy táborban, a senki földjén – s nem hatódtatok meg a lelketek mélyén? Ahol csak azért kényszerül élni az ember, csak az az egyetlen vétke, hogy zsidó? Hol marad az emberség hangja, az emberi lelkiismeret kiáltása, ha ártatlan csecsemők és vének, tanácstalan tömegek ki vannak téve e szörnyűségnek: otthontalannak lenni? De az ember a monoteizmus magasabb rendű erkölcsi tanítása okán olyan lény, aki isteni képmásra teremtetett! Vajon lehetséges-e az istenit ennyire mélyen megalázni és megbecsteleníteni – hogy az embert az állatnál is értéktelenebbnek tartsák? Az emberiesség nevében fel kell emelnünk a hangunkat ezekért a szerencsétlen testvéreinkért, s azoknak a lelkiismeretére hivatkozni, akik még nem veszítették el a szenvedő és nélkülöző ember iránti maradék érzéseiket. Számítunk mindenkire, aki kereszténynek és irgalmasnak vallja magát, aki a szenvedő emberre – tartozzon bár más valláshoz vagy nemzethez, legyen akár zsidó – úgy tekintenek, mint emberi lényre, akinek azonos joga van az életre, a boldogságra, az otthonra. Az emberiesség nevében kiáltunk hozzátok, emberek, szabadítsátok ki ezeket a szerencsétleneket a senki földjéről, kegyelmezzetek az ártatlan gyerekeken, a beteg időseken és mindenkin, akiknek egyetlen bűnük a reménytelenség földjén való tartózkodásra, a senki földjén – hogy zsidók.”

A táborokba terelt zsidók sorsa iránt nemzetközi zsidó szervezetek is érdeklődtek. A HICEM35 zsidó-cionista szervezet képviselője, M. Schmolková 1938. november 27-én ellátogatott a miloslavovi táborba. (Heumos 1985, 272–274. p.) Jelentését megküldte Nagy-Britannia akkori csehszlovák nagykövetének, B. C. Newtonnak,36 aki a jelentést továbbította a brit külügyminisztériumnak. E jelentés alapján van tudomásunk az egyetlen esetről, amikor is a táborban élő zsidók érdekében valaki eljárt – éppen a nevezett brit nagykövet, december 9-én, František Chvalkovský külügyminiszternél.37

Schmolková terjedelmes jelentéséből az alábbiakat érdemes idézni: „(…) Az egyetlen segítség, amit a pozsonyi zsidó kaptak, a cseh hadseregparancsnoktól érkezett (a tábor mintegy 20 km-re fekszik Pozsonytól). Becsületére szolgál a derék parancsnoknak az is, hogy egy asszonynak, aki egész éjjel szülési fájdalmakkal küzdött, és kiáltozása szinte az őrületbe kergette a kétségbeesett menekülteket, saját felelősségére lehetővé tette a kórházba szállítását. Az utóbbi héten (a menekültek már 14. napja tartózkodnak Mischdorf mellett) a zsidóknak sikerült négy szállítóautót szerezniük, melyekben azok, akik nagyon betegek, szalmára fektetve pihenhetnek, a többiek számára pedig alacsony sátrakat állítottak. Egy sátorban 20 személyt láttam, mások még mindig kukoricaszárból épített kunyhókban vannak. Mostanáig egy 1 km-re levő helyről kellett a vizet hordaniuk, csak mostanra ástak kutat. Az egész táborban nincs egyetlen szék vagy asztal, a menekültek nagy része a napjait az autóban vagy a sátorban fekve tölti, így védekezve a hideg ellen. Bár a pozsonyi zsidók nagy mennyiségű ruhát és takarót hoztak, sok a fagysérülés. Az egészségi állapotuk napról napra láthatóan romlik, van a táborban egy bécsi orvos, s bár átléphetné a határt, nem tesz eleget a családja kérésének, mert nem hajlandó elhagyni a betegeit. A segítsége nélkül elképzelhetetlen volna itt a szenvedés. A szállítóautókban fekvő betegek látványa szörnyű. Egymás mellett fekszenek, bénán, nem képesek mozdulni se, egy vak nő, aki súlyos betegséggel, gyomorhemorhagiával küszködik, háborús rokkantak, magas lázban égők, tüdőbetegek, nők súlyos női betegségekkel stb. Amikor az orvostól megkérdezték, hol mosakszanak az emberek, azt válaszolta, eddig még nem mosakodtak, eddig ő az egyetlen, aki mosakodott. A sátrak közelében a nyílt ég alatt üstök vannak, melyekben az ennivaló készül, mellettük kasokban szén. A menekültek közt akad 5, 7 és 9 gyermekes család is. Az egyik férfi arra kéri a küldöttséget, szóljon az érdekében, hogy beköltözhessen 9 gyermekével abba az autóba, ami ott, a távolban látható, s amit a rokonai szereztek neki. Egy özvegy, akinek 9 gyermeke van, de csak 3 tartózkodik vele, azért rimánkodik, hogy a Pozsonyban maradt maradék 6 gyermekét is hozzák el a táborba, mert attól tart, a városban rosszabb soruk lesz, mint itt. Egy következő anya arra kéri a látogatókat, hogy vigyék magukkal a 6 hetes kisbabáját, így mentve meg a haláltól. De lehetetlen a kérésének eleget tenni, mert az őrség nem engedi. Egy idősebb, 60-65 év körüli házaspár, melynek a Zsidó utcában van étterme, sírva fakad a látogatók előtt, s azt hajtogatják, nem akarnak emigrálni, haza akarnak térni. Az orvosnak nemcsak a testi bajokkal kell felvennie a harcot, hanem a tömeg­pszichózis eseteivel szemben is. A pozsonyi zsidók legnagyobb rémálma, hogy ha véglegesítik a határokat, nem lesz módjuk a táborban élőknek élelmet szállítani. Magyar zsidóknak mindennemű támogatást tilos nyújtani. Arra számítanak, hogy Szlovákia és Magyarország megegyeznek, hogy mindegyik ország vinné a maga állampolgárait, ám így az állampolgárság nélküliek sorsa eléggé reménytelennek látszik. (…) Olyan hírt is kaptunk, hogy hasonló tábor, 470 személlyel, Nyitra mellett is létesült.”38

Schmolková jelentése képezte az alapját annak az egyetlen ismert cseh cikknek, mely a Přítomnost hasábjain jelent meg: „(…) Mit jelent, ha egy háromszáz emberből álló csoport télen éjszakára kint marad a határban – amint ez Pozsony mellett megtörtént? Mit jelent ez a haladás és a lakáskultúra századában? Mit jelent ez a müncheni szerződés után? Ezt? Az apa puszta kézzel kiváj a kemény földben három gödröt, mindegyikbe beletesz egy gyereket, száraz kukoricacsuhéból tetőt fon föléjük, maga pedig leül melléjük a földre. Ha nem segítenének a környékbeli emberek, alighanem meghalnának az éhségtől, a hidegtől és a szégyentől. De az emberek segítenek. Ételt hoznak, meleg ruhát, takarókat, sátrat, kimustrált bútorszállító kocsit. A kocsiba szalmát. Ide költöznek át a leginkább rászorultak: egy férfi, akinek gyomorvérzése van, egy nő, aki néhány nap múlva szülni fog, egy másik, aki itt, a földeken már megszült és ajándék ruhákba bugyolálta az újszülöttet, egy öreg, aki béna s akit minden alkalommal messze kell kivinni a kocsitól, egy másik öreg, aki vak, s csak ül a sarokban a szalmán. Két súlyos beteg: egy tüdőbeteg, görcsös köhögéssel s egy másik, egyelőre ismeretlen, magas lázzal járó betegségben. A többiek mind a kivájt gödrökben maradtak vagy csak egy árva takarójuk van. Egy osztrák zsidó orvos tüsténkedik közöttük, elsőként kapott engedélyt a tábor elhagyására. De csak mosolyog: hogyan is mehetett volna el? Utolsónak ment. Addig ott sürgött-forgott a zakójában, egy pillanatra sem vesztve lélekjelenlétét s nyugalmát. Amikor lefagyott, véres ujjpercekkel hoztak hozzá gyerekeket, ezt mondta: gyere, bekenem. Amikor egy látogató delegáció állt meg előtte földbe gyökerezett lábakkal a nyomorúság és szerencsétlenség láttán, ezt mondta: »Nem olyan rossz a helyzet, mint amilyennek látszik. Jöjjenek velem. Higgyék el, meg lehet szokni.« Vízért egy kilométer messzire kellett járniuk. Ennivalót zsákokban hordtak nekik a közelből s távolabbról is, mégis kevésnek bizonyult, mert háromszáz embert élelmezni nem egyszerű. Mosdókat is kaptak, de néhány elveszett. Hogyan veszhettek el, törték a fejüket. Hiszen körben mindenütt szögesdrót. Aztán kiderült, hogy némelyek ezt kértek az ételért: az ajándékba kapott pléh mosdótálért cserében. Láthatjuk, még a senki földjére rekedt embereken is lehet kereskedni. Így éltek ezek az emberek heteken át.”39

Ez ideig a legtöbb tényt a táborok embertelen körülményeiről a csehszlovák hadsereg tisztjeinek jelentéseiben találjuk. A hadseregnek a bécsi döntést követően az új határokon való helyzet biztosítása volt a feladata. A határ menti övezetben minden járási hivatalba kirendeltek egy összekötő tisztet, akinek jelentenie kellett. Ezekben a jelentésekben sok információt találunk a zsidó táborokról is. Leginkább a Pozsony és Nyitra közti terület összekötő tisztjeinek jelentései maradtak fenn, s ezekből nemcsak a miloslavovi és nagykéri táborok zsidó polgárainak élete rekonstruálható, hanem a táborok számát illetően is megoldódott a kérdés.

Éppen a pozsonyi szakasz összekötő tisztje, A. Šlejmar adott engedélyt a pozsonyi zsidó hitközség képviselőinek, Henrich Schwarznak, Áron Grünhutnak, Mikuláš Eichnernek és Herman Kaczvernak a miloslavovi táborba való belépéshez. Logikus, hogy a határ menti mozgást illetően épp az összekötő tiszteknek kellett együttmű­ködniük. Bejl tábornok, az A szakasz parancsnoka a demarkációs vonal átlépésére vonatkozóan 1938. november 19-én az alábbi rendeletet adta ki: „Azoknak a személyeknek, akik tartósan vagy huzamosabb időre Magyarországra távoznak, Szered– Nagymácsédnál engedélyezett a határátlépés. (…) A demarkációs vonal minden esetben 8 és 16 óra között léphető át. A visszatérés csak a távozással azonos útvo­nalon lehetséges. (…) A hivatalos engedélyt a járás összekötő tisztje állítja ki.”40

A pozsonyi hitközség támogatásáról Václav Engler ezredes jelentéséből is tudunk: „(…) A zsidók gyülekezése a demarkációs vonal előtt azt eredményezi, hogy a pozsonyi zsidók egész autókonvojokkal érkeznek Erzsébetmajorba, részint hogy segítsenek nekik, részint hogy csak lássák sorstársaik nyomorúságos helyzetét. A rendfenn­tartáshoz az SOS41 őrség minden erejére szükség volt, így a látogatásokat betiltottuk, ezentúl csak a zsidó hitközség engedéllyel rendelkező küldöttségének szabad ezekkel a kitelepítettekkel törődnie.”

A következő jelentés erről a táborról J. Přibán alezredestől származik, aki 1938. november 26-án ezt jelentette: „(…) A demarkációs vonal előtt a magyar oldalon, kelet­re az Erzsébetmajortól 360 zsidó tartózkodik. A hírek szerint a magyarok által elfoglalt területekről még ma további 5 vagon zsidó érkezik. Ezeknek az ellátásáról jobbára a pozsonyi zsidók gondoskodtak autókkal. Minden lehetséges dologgal ellátták őket. Mivel az említett táborban egyre nő a zsidók száma (…), a helyszínen a megerősített őrség sem tudott rendet tartani, s nagyon nehéz megakadályozni átlépésüket hozzánk. (…) Kérem ugyanakkor, hogy ezeknek a zsidóknak a sorsáról valahogy a lehető leg­gyorsabban döntsenek a magyar hivatalokkal egyetértésben, mert tulajdonképpen ma­gyar területen vannak. Ellenkezőleg a helyzetük kritikussá válik.”42 A miloslavovi táborral kapcsolatban interveniált a határtérség parancsnoka, Beneš tábornok is: „Kéretik sürgősen és a legnagyobb határozottsággal oda hatni illetékes helyeken, hogy a zsidó tábor, noha a demarkációs vonal mögött fekszik, minél hamarabb felszámoltassék, mert a rendfenntartás meghaladja erőnket.”43

A miloslavovi táborról A. Šlejmar november 26-i, a nagyszombati Rafael parancs­nokságnak tett jelentése is említést tesz: „Végül jelentem, hogy a szlovák kormány közvetlen utasítása szerint azokat a zsidóknak, akiknek nincs állampolgárságuk, semmi szín alatt nem szabad a területünkre beengedni, s ha a magyarok esetleg valamelyik helyen átcsempészik őket, más helyen vissza kell őket a magyaroknak juttatni. A határ magyar oldalán, Erzsébetmajor és Miloslavov környékén létesített zsidó tábor helyzete kezd kritikussá válni, és szükséges volna a helyzetet valahogy rendezni. Leginkább úgy, hogy azokat a zsidókat, akik meggyőzően bizonyíthatják, hogy a mi állampolgáraink, átengednénk hozzánk, a többieket meg kitelepítenénk Magyar­or­szág­ra, leginkább úgy, hogy más helyen át volnának csempészve magyar területre. Ez különösen azért fontos, mert nem kizárt, hogy az a terület, ahol most a zsidó táborok találhatók, a határ végső meghúzásakor hozzánk fog tartozni, s akkor már nehéz volna tőlük megszabadulni. Határozatot kérek.”44

Šlejmar alezredes egy a miloslavovi táborról szóló terjedelmes jelentés szerzője is: „Jelentem, hogy tegnap, f. é. XI. 29-én személyesen ellátogattam a kiűzött zsidó családok Erzsébetmajor melletti táborába. Ez a tábor a demarkációs vonal mögött fekszik, Az Erzsébetmajorból Németsók, illetve Béke felé vezető földúton, tehát már magyar területen. A tábor néhány földbe vájt odúból áll meg különféle sátrakból és néhány öreg bútorszállító kocsiból, ahol mintegy 280 személy lakik, férfiak, nők és gyerekek. Az elmúlt 48 órában állítólag a megszállt területekről már nem küldözgetnek ide zsidókat. A tábor úgy alakult ki, hogy a pozsonyi szakasz parancsnoksága, pontosabban a parancsnoka, 39 alezr. a pozsonyi zsidó hitközség három45 képviselőjének engedélyezte, hogy ezt a zsidó tábort ellássa. Ennek következtében a tábor ma takarókkal, főzésre alkalmas katlanokkal, sátrakkal stb. van ellátva. Vizsgálódásomat követően az ottani SOS parancsnoka tudatta velem, hogy mindazok, akik bizonyítani tudták, hogy csehszl. állampolgárok, már a területünkre lettek engedve.46 Azokról, akik azt állítják magukról, hogy a mi állampolgáraink, de ezt nem tudják dokumentummal igazolni, névsor született, melyet a csendőrség átadott a pozsonyi rendőrkapitányságnak, az pedig állítólag továbbította ezt a névsort a szl. kormánynak. Ezenkívül a táborban a zsidók maguk összeírták mindazokat, akik Palesztinába vagy Dél-Amerikába akarnak kivándorolni. Jelentem, hogy az Ön parancsa értelmében megkértem a Pozsony-vidéki járás járásparancsnokát, adja parancsba a csendőrőrseinek, hogy ezzel a táborral a demarkációs vonal felénk eső oldaláról mindennemű kapcsolatot állítsanak le, azaz hogy ne tűrjék a tábor pozsonyi zsidó szervezetek általi ellátását se. Erre vonatkozó parancsát közöltem Engler vezérkari ezredessel is. Mindketten kijelentették, hogy a parancsnak azonnal eleget tesznek. Így tehát részünkről ezzel a zsidó táborral a holnapi naptól mindennemű kapcsolat megszakadna. Ezzel szemben azt a jelentést kaptam, hogy magyar részről mától a zsidó táborba mindenféle építőanyagot szállítanak, úgymint gerendát, szöget, falemezt, és magyar utászok állítólag már megkezdték a fabarakkok építését. Ezt Engler ezredes közölte.” Az A szakasz parancs­noka, J. Bejl tábornok elrendelte, hogy 1938. november 30-ig mindennemű kapcsolat szűnjön meg a miloslavovi táborral. Ezzel a deportáltak helyzete tovább romlott. A „senki földjén” létesült táborok nem maradhatnak életben „külső” segítség nélkül. Éppen ebben az időszakban kerül sor a zsidó hitközségek közbenjárására.47 1938. december 3-án tehát ismét engedélyezik a táborok ellátását. „Dr. Klinovskýnak, a biztonsági szolgálat elnökének rendelete alapján a Hideghét mellett kiutasított zsidók táborába az ügy végső rendezéséig szabad élelmiszert szállítani.”48

Šlejmar ezredes naplójában a táborokról 1938. december 7-én található az utolsó bejegyzés: ekkor Turanec őrnaggyal és Bochesa alezredessel találkozva megbeszélték a zsidó táborok felszámolását, valamint megegyeztek abban, hogy „az átengedett területekről a magyarok nem fognak több zsidót kiutasítani.”49 Elmondható: a felek rájöttek arra, hogy a demarkációs vonalon rekedt zsidók helyzetének rendezéséhez politikai döntés szükséges. A katonák tudták, hogy ők maguk ezt nem oldhatják meg.

A miloslavovi táborról a pozsonyi járásparancsnok is beszámolt 1938. december 6-i jelentésében: „(…) Helyszíne a nyílt térben van, a határban, semmitől sem védve. A számuk (…) kb. 250 fő, mindkét nemben, különböző életkorban. Akad köztük számos nagyon idős és fizikailag erőtlen ember meg kisgyerek (többen csecsszopók), és mind nagyon siralmas állapotban vannak elégtelen táplálkozás, hajléktalanság és a higiénia teljes hiánya miatt… a beálló téli és esős időben hajlékhiány miatt mind súlyos, a legrosszabb végű betegségnek vannak kitéve (…) Tisztelettel kérek ezért további utasítást, hogyan volna lehetséges ezt a zsidó telepet még időben felszámolni, mielőtt a különféle fertőző betegségek elterjedése áldatlan következményekkel járna a szomszédos civil lakosságra és a csehszl. hadsereg azon tagjaira nézve is, akik a közvetlen közelükben teljesítik nehéz szolgálatukat.”50 A táborok megszüntetéséről a Tartományi Hivatal 1938. december 8-i határozata döntött.

Sokkal kevesebb információval rendelkezünk a másik, a Nyitra melletti nagykéri táborról. Az első jelentést erről a táborról a nyitrai járásparancsnok küldte november 24-én a Tartományi Hivatalnak. Ez azonban az összekötő tiszt információin alapszik: „(…) F. hó 23-án Nagykéren a magyar összekötő tiszt közölte a csehszlovák összekötő tiszttel, hogy kb. 1000 csehszl. állampolgárt kellene átadnia a mi hivatalainknak. Miután bizalmas személy útján megállapítást nyert, hogy ezek többségükben különböző országokból emigrált zsidók, a folytatásban óvatosságra volt szükség. Kiküldtem az összekötő tiszthez Ján Izákot, (…) és dr. Viktor Čerepant, (…), hogy alaposan vizsgálják meg, a kiutasított emberek közül kiket lehetne átvenni… Még körülbelül 600 személy volt ott, különféle országok zsidó emigránsai és az átengedett területekről származók is, akiktől az újvári katonai parancsnok, Bochesa alezredes akart megszabadulni. Ezeket nem vettük át, ezért a magyarok járművekre rakták, s kijelentették, hogy koncentrációs táborba viszik őket. Ezek az emberek embertelenül meg voltak kínozva, verve és ki voltak éheztetve.”51

A demarkációs vonal menti zsidókról a szeredi járási hivatalnál szolgáló összekötő tiszt is tájékoztatott: „Tegnap, 1938. XI. 24-én közben kellett járnom a magyar összekötő tisztnél, hogy a magyarok ne küldözgessenek a területünkre illegális úton zsidókat, akiket aztán muszáj megint visszaküldenünk. Ezt a felhívásomat a szeredi járásparancsnok /:helyettese Dr. Salát:/ jelenlétében tettem Vághosszúfalu mellett a demarkációs vonalon. Magyar részről jelen volt Bochesa Teodor alezredes. (…) Nevezett összekötő tiszt követelte, hogy a) ne küldjenek Magyarországra zsidókat, se magyar állampolgárokat, se a mieinket, s ugyanígy fognak eljárni ők is. b) 1938. XI. 26-án a nagykéri sorompónál jelenjen meg a nyitrai és a szeredi összekötő tiszt és a két város járási parancsnoka az a) pontban megjelölt kérdés végleges egyeztetésére. A szeredi járásparancsnok helyettese egyetértett ezzel az eljárással és javaslatomra közölte a magyar összekötő tiszttel, hogy ha ezt az ideiglenes egyezséget magyar részről nem tartanák tiszteletben és továbbra is küldözgetnék illegális módon területeinkre a zsidókat, az ilyen zsidókat kénytelenek volnánk azonnal visszaküldeni az ő területükre. A végső döntést november 26-án hozzák meg Nagykéren a demarkációs vonalon a szeredi járási hivatalnak küldendő telefonogram alapján.”52

November 26-án megtörtént a cseh-szlovák összekötő tisztek, V. Jarolímek alezredes és J. Turanec őrnagy találkozása a magyar összekötő tiszttel, Teodor Boches alezredessel. Ezen részt vett Jozef Náčin szeredi járási parancsnok és Dr. Viktor Čerepan, a nyitrai járási hivatal képviselője is. Aláírták az egyezményt, mely a Tartományi Hivatal 1938. november 24-i engedélye alapján lehetővé teszi Szlovákia területére engedni azokat a zsidókat, akik csehszlovák állampolgárok. Rendelkezett arról is, mi legyen a táborokban található más zsidókkal. Az egyezményt 1938. december 1-jén a Tartományi Hivatal az alábbi záradékkal hagyta jóvá: „…hogy a Cseh-Szlovák Köztársaság minden állampolgára fejében részünkről Magyarországnak átadatik egy magyar állampolgár (azaz azonos számú személy).”53

Maga az egyezmény azonban nem rendezte véglegesen a deportáltak helyzetét. Erre vall Šlejmar ezredes november 27-i válasza Turanec őrnagynak: „Az elcsatolt területekről az ideiglenes határon át hozzánk irányított, illetve visszairányított zsidók ügyében végérvényesen a szlovák kormány illetékes dönteni. Döntéséről értesítve lesz, amiként a Jaroslav54 parancsnokság is, hogy az összes egységet értesíthesse.”55

A helyzet a táborok felszámolása után sem volt teljesen megnyugtató, és továbbra is megesett, hogy zsidó polgártársaink tartózkodtak a határ menti övezetben.

A magyar fél nem tartotta magát az egyezményhez, erről egyebek közt Turanec őrnagy december 3-i jelentése tájékoztat, eszerint még előfordul, „hogy az SOS egységei idegen nemzetiségű zsidókat eresztenek át a határon hozzánk… Ezek a zsidók ugyanakkor haladéktalanul vissza vannak szállítva. Kívánatos volna, ha a kompetens katonai vezetőség, amely alá az SOS egységek tartoznak, írásos irányelvekben adná tudtára az SOS-nek, hogy akadályozzák meg ezeknek a nem kívánatos elemeknek a mi államhatáraink bármilyen átlépését. Az a gyanúm, hogy ezeket az ingyenélőket nyilván kémkedni küldik hozzánk a magyarok. Az sem érdekli őket, hogy azonnal vissza vannak küldve, de akik beljebb jutottak a területeinkre, nyilván jó szolgálatot tesznek a magy. hírszerzésnek. Úgyszintén fontos, hogy minden zsidó /:a mi állampolgárunk is:/ kompetens szervek /:vámosok:/ által alaposan át legyen vizsgálva, mert ez az elem nyilvánvalóan rosszban sántikál stb. Úgy vélem, hogy ezt a szolgálatot, tehát a határon való vizsgálatot /:kofferek, ruházat stb.:/ nem kellő intenzitással végzik. Kérem tehát ez ügyben a megfelelő parancsok kiadását a kompetens határvédelmi szervek részére.”56 Más tiszteknek a zsidókról szóló jelentéseivel ellentétben itt érezhető Turanec – a korabeli kormánypropaganda határain belül elhelyezhető – antiszemitizmusa.

Šlejmar ezredes 1938. december 14-én még ezt jelentette Bejl tábornoknak: „A demark. vonal magy. oldalán, Nyitrasárfőnél 6 zsidó tartózkodik, szenci illetőségűeknek mondják magukat, házuk is ott található. A határon bódéban élnek, magyar oldalról látják el őket, illetőségük szerint az átengedett területekhez tartoznak. Utasítottam a modori összekötő tisztet, hogy a magyarok ügyében az egyezmény értelmében járjanak el, a magyarok ugyanis kötelezték magukat, hogy további zsidókat, ha az átengedett területen van lakhelyük, nem toloncolnak ki, hogy végre likvidálhassuk a határ menti táborokat.”57

A nyitrai szakasz összekötő tisztje, Varhaník ezredes még 1938. december 30-án ezt jelenti: „Összesen 12 személyt vettünk át, ebből három zsidó.”58 1938-ban ez az utolsó jelentés zsidók átvételéről.

Mint említettük, 1938. december 8-án végül a Tartományi Hivatal jóváhagyta a zsidók visszatérését Szlovákiába mindkét táborból. Átvételük a járási hivatalok feladata volt, miközben ügyelniük kellett arra, hogy ne kerüljenek Szlovákiába olyan zsidók, akik korábban nem itt éltek. A magyar hivatalok ugyanis szintén éltek a helyzettel, és az új határra zavarták a „számukra kényelmetlen” zsidókat. (Vietor 1968, 35–36. p.) A Tartományi Hivatal utasításai szerint „alapvetően csak az olyan személyek kerüljenek átvételre, akik tömegesen vagy egyenként a mai Szlovákország területéről lettek ki­utasítva, függetlenül attól, hogy Szlovákország, Kárpátalja, Csehország, Németország vagy Lengyelország állampolgárai, vagyis akik a kiutasításukig a mai Szlovákiában éltek.”59 Ezzel végre adva volt a politikai döntés, hogy a határon létesült táborokat felszámolhassák. Azok a zsidók, akiknek állandó lakhelyük Szlovákiában volt, visszatérhettek otthonaikba. A csehországi, kárpátaljai és lengyelországi zsidókat fokozatosan irányították az országukba.

A többieket néhány „táborba” összpontosították. Ilyen tábor alakult Nyitrán, az Aranyosmaróti járásban és a pozsonyi Patrongyár negyedben. 1938. december 19-én Miloslavovból 118 zsidót, köztük 36 gyermeket helyeztek el a Patrongyárban.60 Az aranyosmaróti táborról csak közvetett információink vannak a Galgóci Járási Hivatal jelentésekből, néhány internáltat épp ez a hivatal vett át. Az Aranyosmaróti járás jelentéseiben ez az adat nem szerepel.

A nagykéri tábor lakóiból a Nyitrai Járási Hivatal vett át 158 zsidót, közülük 50-et a szomszédos járásokba irányítottak, 31-et Kárpátaljára küldtek, a maradék 77-et Nyitrán internálták, egy „tábor”-ban, mely a zsidó kórház épületében volt.61

A nagykéri tábor felszámolásáról valamivel több információnk van. A Nyitrai Járási Hivatal december 12-én értesítette a környező járásokat, hogy a deportáltakat Nagykéren lehet átvenni, minden héten kedden és pénteken, és minden járási hivatal maga köteles átvenni a maga zsidóit. A hivatal arra is figyelmeztette őket, hogy a deportáltakért teherautóval és őrkísérettel kell jönniük. Figyelemre méltó, hogy az utasítás értelmében a szállítással kapcsolatot mindennemű kiadás a zsidó hitközséget terhelte. Az állam tehát a maga által elkezdett deportálások beszüntetését a zsidó hitközségek pénzén végeztette.

Ezzel a deportálások a szlovák központi kormányhatalom szempontjából véget értek. A zsidók az említett táborokból fokozatosan külföldre emigráltak. A patrongyári táborról még 1939 márciusából is van információnk: március 5-én a tábort meglátogatta Fridtjof Nansen fia – ekkor még 136 menekültet talált ott. A sajtó62 szerint a kormányfő arra kérte Nansent, hogy tegye lehetővé minél több zsidó kivándorlását. A patrongyári tábort 1939. július 18-án oszlatták fel. A pozsonyi rendőrkapitányság rendelete kimondta: „Ha vannak köztük személyek, melyek megérdemelnék a börtönbüntetést, eszközöljék ki az illavai fegyházba való átszállításuk módját. Ha ezek a személyek Pozsonyban maradnának, kerüljenek rendőri felügyelet alá, és gyakoroltassék nyomás a Központi Zsidó Hivatalra, hogy minél hamarabb gondoskodjon a külföldre szállításukról.”63

Talán még annyit hozzá kell tenni, hogy a Námestói járásból deportált 32 zsidó szintén a „senki földjén” tartózkodott 1938. november 5. és 18. között, egy elhagyott öreg malomban Korpona járásban a demarkációs vonalon, míg csak meg nem engedték visszatérésüket Námestóba.64

A Vágújhelyi Járási Hivatalnak küldött jelentésből származik az érsekújvári és a kassai magyar táborok létezéséről szóló információm. Ugyane forrás szerint a magyar hivatalok néhány deportáltat éppen Érsekújvárról szállítottak Nagykérre. E magyar táborok létezését azonban a szlovák dokumentumok nem említik.

A „senki földjén” kialakított táborok s főként azok sorsa, akik 1938 novembere és decembere fordulóján néhány hetet voltak kénytelenek eltölteni bennük, előhírnöke volt annak, mire lesz képes a későbbiekben a szlovák kormány a zsidó közösséggel kapcsolatban. A táborokban élő zsidók eltérő létszáma annak tudható be, hogy a táborokban megforduló jelentéstevők más-más időben szerezték ezeket az információikat, valamint hogy a táborokban élők száma is változott. Bizonyos azonban, hogy a két táborban mintegy 700 ember volt, beleértve nőket, gyermekeket és csecsemőket, és a szlovák kormány nem iparkodott azonnal és valóban megoldani a gondot, így sokan egészen 1938. december 19-éig voltak kénytelenek ott élni. A táborokról szóló jelentések, mind a zsidók, mind a hadsereg vagy a közigazgatás részéről hasonlóan jellemzik a táborbeli viszonyokat: egyszerűen emberteleneknek. S közben a táborlakók valóban egyetlen bűne az volt, amit O. Neumann is említ, hogy zsidók voltak.

A táborokról szólva végül megemlíthető a korabeli megnevezésük kérdése is. Érdekes, mennyire különböző fogalmakkal találkozhatunk az államigazgatás jelentéseiben a „tábor” kifejezéssel kapcsolatban. Már ekkor többször előfordul a „koncent­rációs tábor” kifejezés, az „internálótábor”, gyakran sima „tábor”, a Késmárki Járási Hivatal a „kolónia” szót használja. A nyitrai táborra, mely a nagykéri tábor felszámolásával jött létre, a „zsidó internálótábor” kifejezést használták.

 

Összegzés – az 1938-as deportálások

 

Az első Csehszlovák Köztársaság ideje alatt releváns politikailag szervezett antiszemitizmusról nem lehetett szó. Bár zsidóellenes kirohanások a HSĽS vagy a Fasiszta Nemzeti Közösség s hasonló fasiszta szervezetek sajtójában (pl. a Slovenské fašistické noviny vagy az Občianske noviny) mindig is voltak, a parlamentáris demokrácia Csehszlovákiában lehetetlenné tette a bármely kisebbség ilyen támadását. Csak megismételhető, hogy az antiszemitizmus ugyan demokratikus parlamentáris államokban is létezhet, de a 20. században szervezett formája csak fasiszta, totalitárius rendszerekben és diktatúrákban volt. Ezért is meglepő, milyen gyorsasággal, egyúttal milyen bürokratikus következetességgel valósultak meg Szlovákiában a deportálások már 1938 novemberében.

A deportálás a szlovák autonóm kormány közvetlen reakciója volt az első bécsi döntésre. Néhány héttel azt követően, hogy sikerült kivívni az autonómiát és a HSĽS kormányt alakított Szlovákiában, bekövetkezett a külpolitikai vereség, mely a HSĽS politikáját megkérdőjelezte. Tisónak és munkatársainak szükségük volt ebben a helyzetben egy „áldozati bárányra”, mely felelőssé tehető a területi veszteségekért, amikkel a bécsi döntés járt. A bűnbak szerepe a zsidóké lett, akik propagandisztikusan mint „idegen, nem szlovák, sőt ellenséges elem” lettek beállítva. A HSĽS vezető politikai rétegének xenofóbiája, hogy mindenáron áldozatnak tartotta magát, gyűlöletet szült, valamint radikális, könyörtelen, embertelen „megoldást”. Az egész akció utolsó katalizátora az 1938. november 1-jei, néhány száz zsidó lényegtelen szlovákellenes tüntetése volt Pozsonyban, mely szemernyit sem változtathatott a bécsi döntés tartalmán. A szlovák kormány nem tehette a döntőbírósági eredményért felelőssé az akkori európai nagyhatalmakat, a náci Németországot vagy a fasiszta Olaszországot.65 Abban az időben Szlovákiában a zsidók voltak az egyedüli „kisebbség”, mely semmiféle védelmet nem élvezett. Egyszóval azokon „a mások”-on csattant az ostor, akikkel szemben a szlovák autonóm kormány fel mert lépni. Hasonló támadás a magyarok vagy a németek ellen az idő tájt nemcsak elképzelhetetlen volt, de az említett kisebbségek külföldi védelmezőinek köszönhetően egyszerűen lehetetlen. A csehek elleni támadások más síkon folytak – az iskolaügyben, a rendőrség soraiban, a közigazgatásban stb.

Még a HSĽS akkori elitje felől nézve is problematikus volt a deportálás eszméje – a szlovákiai zsidó lakosság több mint 8%-ának deportálása a Magyarországnak átadott területekre nemcsak antidemokratikus és antihumánus volt, de alapjában véve még megvalósítóinak logikája szerint is kérdéses. Miért is egyezett volna bele Magyarország abba, hogy befogadja a deportáltakat? Magyarország elvégre a bécsi döntés győztese volt. A deportáltakat nem is fogadta be, így aztán 1938 novemberében és decemberében a „senki földjén” létrejöttek az első táborok: Miloslavovban és Nagykéren. Amit az emberek ezekben a táborokban elszenvedtek, az a szlovák kormány ez időszakban elkövetett legnagyobb kegyetlensége volt. A deportáltak ezreinek egyéni sorsa teljességgel nem rekonstruálható. Másfelől a vagyonos zsidók egy része lényegében a rendszer túszává vált, nehogy a rokonaik kivihessék a megváltozott Szlovákiából a vagyonukat. A deportálások irracionalizmusát az is erősíti, hogy a szlovák autonóm kormányt nem érdekelte, hogy épp ezekben a napokban a megszállt déli területeken szállítóeszközökre volt szüksége, nemkülönben a közigazgatás, a rendőrség és a hadsereg bevetésére.

Nagyon érdekes a deportálások „alulról” való támogatásának dinamikája is. Meglepő, hogy az államigazgatás és a rendőrség alárendelt szervei (a HG-nek vagy a HSĽS-nek való teljes alárendeltségre itt most fölösleges emlékeztetni) mennyire ellenkezés nélkül és gyorsan megvalósították Tiso utasításait. Véleményem szerint ez arra jó példa, hogy a központosított államigazgatás mennyire lelketlenül képes a felsőbb szervek utasításait végrehajtani egy átmeneti korban, útban a plurális demokráciából a bizonyos típusú diktatúrába – amikor maguk e szakosztályok képvi­selői veszélyeztetve érzik az államigazgatásban betöltött szerepüket. A „saját munkahely” elvesztése fölötti félelmükben pontosan és ellenkezés nélkül teljesítik azokat az utasításokat, amelyekről tudják, hogy alkotmányellenesek. De az autonómia kikiáltása után lassan hozzászoktak a törvény megszegéséhez is. Itt megemlíthető az is, hogy 1938. október 6. után a helyi parancsnokok tömeges leváltására is sor került.

Az 1938. névemberi deportálások lebonyolításában négy szintet különböztetek meg:

  1. Feltűnő az autonóm kormány antiszemitizmus-politikájának gyors foga­na­to­sí­tá­sa: ez 1938. november 4-én két rendeletet szült.66 Az antiszemitizmus intézményestése hozta létre az olyan speciális szervet, mint „A pozsonyi rendőrkapitányság mellett működő, a szlovákiai zsidókérdés megoldását szolgáló központ” – mely csak pár napig létezett J. Faláth vezetésével.
  2. A kormány és a sajtó zsidóellenes hadjárata olyan termőtalajt teremtett, mely pl. a Késmárki járásban (a helyi fasizált német kisebbség közreműködésével) lokális pogromhoz vezetett. Az antiszemita fanatizmus ebben az időben főként a Hlinka Gárda és az FS soraiban volt jellemző. Ennek bizonyítéka a Tiso-féle november 4-i és 5-i utasítások végrehajtása, melyek nemcsak férfiakat és nőket sújtottak, hanem idős embereket és gyerekeket (valamint csecsemőket és terhes nőket). Ugyanide sorolhatók a nyitrai és a bártfai széles körű fellépések az ún. bécsi légiósok hathatós segítségével.
  3. Az államigazgatás szerveinek (a járási és anyakönyvi hivatalok) aktív részvétele és tervezett tevékenysége nélkül ilyen nagy deportálásokat nem lehetett volna megvalósítani. Az autonóm kormány elnöke, a belügyminisztérium, a gazdasági minisztérium és a Tartományi Hivatal együttműködtek a deportálások előkészítésén és megvalósításában. Sőt még egy hosszú nevű, a szlovákiai zsidókérdés megoldását szolgáló központot is létrehoztak az egész akció koordinálására. Az alárendelt járási hivatalok és rendőri szervek azonnal végrehajtották az utasításokat, amiket kaptak.
  4. Az 1938. novemberi deportálások politikai felelőssége Tisót terheli, aki nemcsak az autonóm kormány elnöke volt, hanem belügyminiszter is. Lényegében egymaga döntött, mert az idő tájt nem volt egyetlen olyan szerv sem, aki a döntéshozatalba beleszólhatott volna. Az 1938. november 4-i két rendeletet a deportálásokról J. Tiso írta alá. A deportálások elrendelése szöges ellentétben állt az akkor még érvényes cseh­szlovák alkotmánnyal. Tiso, a szlovák kormány és a később megválasztott országgyűlés is tudatosították az autonómia időszakának több jogtalanságát, ezért fogadták el 1940. június 5-én azt az alkotmánytörvényt, mely az ilyen tetteket visszamenőlegesen is legalizálta.67 E tekintetben a lényegre tapintott rá Katarína Zavacká jogtörténész, aki a kormány által a „kitoloncolásra” hivatkozó jogi normákat vizsgálva rámutat azok kétségességére s az alábbi következtetésre jut: „Tekintettel arra, hogy az érvényben levő jogszabályozás Szlovákiában nem ismerte a honossági jog rendőrségi célú elvét, (…) nem ismerte ennek büntetését sem, az illetékes községbe való tuszkolást. A biztonsági őrizet [a vagyonos zsidók túszul ejtése – E.N.] is törvényellenes volt. (…) Nem volt jogalapja a vagyonelkobzásnak és a betétkönyvek elkobzásának, valamint az állampolgár vagyoni helyzete felmérésének sem, ezt nem is lehetett mivel indokolni.” (Zavacká 2000, 137–139. p.) Az 1938. novemberi deportálásokkal Tiso a maga antiszemita irányvonalát követte, mely az autochton katolikus antijudaizmusban gyökerezett, de befolyásolta a háborút megelőző antiszemitizmus gazdasági, politikai és nemzeti vetülete is. A deportálások beszüntetése után – szervezésileg csak a szlovák–magyar határ menti „senki földjén” álló internálótáborok 1938. decemberi feloszlatásával értek véget – 1939 februárjában képes volt kijelenteni: „…a zsidókérdés Szlovákiában igazságosan, szociálisan és emberileg lesz megoldva.”68

A novemberi deportálások a zsidó közösség számára de facto félelmet, aggodalmakat és bizonytalanságot jelentettek. Az első Csehszlovák Köztársaságban a zsidók szabad állampolgároknak érezhették magukat. Normális civilizált életüknek már Szlovákia autonómiája is a végét jelentette. Nehéz választás elé kerültek: áldozattá válni, vagy emigrálni?

 

 

Függelék

 

  1. dokumentum

 

Jozef Tiso 1938. november 4-i rendelete a vagyontalan zsidók deportálásáról Szlovákia területéről a Magyarországnak átadott területekre. Ezzel együtt a gazdag, 500.000 korona feletti vagyonú zsidók ideiglenes internálásának elrendelése, nehogy elhagyhassák Szlovákia területét.

(Štátny archív Banská Bystrica, pobočka Zvolen, fond Okresný úrad Zvolen, kartón 58, 210/1939 prez.)

 

Rendőrkapitányság, Pozsony. Dr. Kozinka.

Telefonogram

A Magyarországnak átengedett járásokba nem eljuttatni

Dr. Tiso miniszterelnök úr parancsára a szlovákiai zsidókérdés gyorsabb rendezése érdekében elrendeltetik az itt letelepült vagyontalan zsidók többségének áthelyezése az átadott területekre, mielőtt még azokat a magyarok elfoglalnák. Ezért szükséges legkésőbb 1938. XI. 5-ig a következő intézkedéseket megtenni:

I./ 1./ 1938. XI. 4-én déli 12 óráig minden rendőrhivatalt és csendőrőrsöt, valamint a Hlinka Gárda egységeinek vezetőit értesíteni kell arról, hogy a körzetükben tartózkodó zsidókat vegyék őrizetbe és családtagjaikkal együtt tömegesen, teherautókon tuszkolják őket át az új határon, legkésőbb 1938. XI. 4. 24 óráig.

2./ A zsidóknál csak kellő mennyiségű pénz lehet, fejenként 50 Kč.69

3./ Ahol a helyi viszonyok megengedik, ezeket a zsidókat néhány km távolságra be kell vezetni az átengedett területre.

4./ Az így eltávolított zsidók lakását és üzleteit állami szervek segítségével le kell zárni és pecsételni. Úgyszintén ezek a szervek kötelesek még az áttuszkolás előtt megállapítani az anyagi helyzetüket, különös hangsúlyt fektetve a takarék- és betétkönyvekre.

5./ A helyi hivatalos szervek beterjesztik a pozsonyi rendőrkapitányság mellett működő, a szlovákiai zsidókérdés megoldását szolgáló központba, személyesen Dr. Falatnak az áttuszkolt zsidók pontos névsorát, személyi adataikkal, valamint az összes lezárt üzlethelyiség és lefoglalt anyag listájával.

6./ A listák leadásának terminusa: 1938. nov. 6.

7./ A lefoglalt anyag az illetékes szolgálati helyeken marad a további rendelkezésig.

II./ Minden vagyonos zsidót, aki Szlovákiában lakik és vagyona meghaladja az 500.000 Kč-t, legkésőbb 1938. nov. 4-e 24 órakor ideiglenes őrizetbe kell venni, a vagyon elhurcolását megakadályozandó. Az anyagi helyzet megállapítása után a szolgálattevő hivatalok a szlovákiai zsidókérdés megoldását szolgáló központba jelentést kötelesek tenni minden egyes esetről. Az így ideiglenesen őrizetbe vett személyek szabadon bocsátásától el kell tekinteni. A további eljárást a szlovákiai zsidókérdés megoldását szolgáló központ szabja meg.

III./ Az I. és II. pont alatti rendeletek nem vonatkoznak az idegen állampolgárságú zsidókra /kivételt képeznek a lengyel, német, magyar és román állampolgárok/.

A fenti utasításokon a helyi viszonyoknak megfelelően a járásparancsnok módosíthat a saját felelősségére.

 

 

  1. dokumentum

 

Jozef Tiso 1938. november 4-i második telefonogramja. A deportálásoknak csak az idegen és a hajléktalan zsidókra kellett vonatkozniuk. Egyúttal elrendelte, hogy a zsidókat deportálják lakhelyükre.

(Štátny archív Banská Bystrica, pobočka Zvolen, fond Okresný úrad Zvolen, kartón 58, 210/1939 prez.)

 

Rendőrkapitányság, Pozsony. Srdienko.

Telefonogram

A zsidók áthelyezésével és őrizetbe vételével kapcsolatban a járási hivataloknak kiadott rendelet Szlovákország miniszterelnökének rendeletének értelmében ekképp változik:

1./ Az idegen zsidókat (lengyel, magyar stb.) és a hajléktalan zsidókat azonnal autóbuszokkal vagy más eszközökkel az átengedett területekre kell szállítani legkevesebb 20 km mélységben, még mielőtt a magyarok azt elfoglalnák.

2./ Azokat a zsidókat, akiknek nincs állandó lakhelyük ott, ahol tartózkodnak, sürgősen a lakhelyükre kell meneszteni. A pénzt és a lakások lepecsételését illetően az eredeti telefonogram marad érvényben.

Az elosztó szerint küldjék tovább a járási hivataloknak.70

  1. XI. 4., 21.20-kor Dolejš.
  2. dokumentum

 

Oskar Neumann cikke a Židovské noviny 1938. december 2-i számában azoknak a zsidóknak a helyzetéről, akik a J. Tiso által 1938 novemberében elrendelt deportálások miatt a „senki földjén” találták magukat. Az egyetlen ismert újságcikk, mely a deportált zsidókról és a szlovák–magyar határ menti „senki földjének” helyzetéről Szlovákiában jelent meg.

(Židovské noviny, 1938. 12. 2., 1. p.)

 

Dr. O. N.: Az emberiesség nevében!

Napjaink szóhasználatában van egy hátborzongató kifejezés, egy kifejezés, melynek látszólagos jelentéktelensége mögött meghökkentő emberi tragédiák és elmondhatatlan szenvedések húzódnak meg: a »senki földje« kifejezés.

A „senki földje” fogalomról általában egy jelentéktelen szántóterület jut eszünkbe, egy erdő vagy mező, országút melletti töltés vagy csak egyszerűen egy darabka szabad természet, igaz, emberi akaratból körülkerítve láthatatlan határral vagy látható géppuskafészkekkel. Ez az általában jelentéktelen földdarab abban a pillanatban kap kegyetlen jelentést, amikor az események tragédiája erőszakosan ide sodorja az embereket, akik azzal a hirtelen valósággal, hogy ezen a területen állnak, meg vannak bélyegezve mint otthontalanok, s ezáltal jogfosztottakká és védtelenekké válnak. Otthontalannak lenni a senki földjén, körülzárva felhők és szuronyok által, talán szögesdrót által is, alighanem a legszörnyűbb sors, a legkegyetlenebb büntetés, ami ma embert érthet, ma, a legnagyobb technikai vívmányok idején. Vagy van-e kegyetlenebb dolog ennél: az embereket, akik évtizedeken át naponta elmentek a megszokott munkahelyükre, az üzletembereket, iparosokat, orvosokat, ügyvédeket, olyan embereket, akik soha senkinek nem ártottak, férfiakat, nőket, aggokat és kiskorú gyermekeket hirtelen kiragadnak hajlékukból, elégtelen öltözékben, élelmiszer nélkül, s hosszú éjjeli menetelés után erre a szuronyokkal szegélyezett »béke szigetére« vitték őket. Fedél nélkül, kitéve az időjárás viszontagságainak, a legjobb esetben is a közeli hozzátartozóik könyöradományára szorulva, állnak most órákig ezen a sivár földdarabon, amely sem reményt nem nyújthat számukra, sem megélhetést, semmit. Ettől az órától ezeknek a nyomorultaknak megpróbáltatás lesz a soruk, lelki és fizikai szenvedések sora, melyeknek ecsetelésére Dante tollára volna szükség.

Ti, emberek, akik mindennapjaitokat megszokott környezetetekben töltitek, nyugodtan dolgoztok az üzletekben, hivatalokban vagy irodákban, saját asztalotoknál ebédeltek családotok körében, s nyugodtan alusztok fekhelyeteken, mely védve van az időjárás viszontagságaitól, jól kifűtött szobában – láttatok már valaha is leigázó kilátástalanságot és szenvedést (…), kiszakítva éjnek idején polgári életéből, öt vagy hét kicsi, talán beteg gyermekkel, akik ebben az évszakban kénytelenek a szabad ég alatt lakni, akár silány sátrakban, akár szalmával bélelt föld alatti lyukakban, esetleg egy öreg bútorszállító kocsin? Láttatok már gondterhelt, tanácstalan beteg öregeket egy táborban, a senki földjén – s nem hatódtatok meg a lelketek mélyén? Ahol csak azért kényszerül élni az ember, csak az az egyetlen vétke, hogy zsidó?

 

Hol marad az emberség hangja, az emberi lelkiismeret kiáltása, ha ártatlan csecsemők és vének, tanácstalan tömegek ki vannak téve e szörnyűségnek: otthontalannak lenni?

De az ember a monoteizmus magasabb rendű erkölcsi tanítása okán olyan lény, aki isteni képmásra teremtetett! Vajon lehetséges-e az istenit ennyire mélyen megalázni és megbecsteleníteni – hogy az embert az állatnál is értéktelenebbnek tartsák? Nincs ugyanis tudomásunk arról, hogy emberek védelmére alakult egyesületek is léteznének és hogy napjaink világában nagyobb az együttérzés minden teremtmények legszeren­csétlenebbikével, a zsidókkal, akiket a határok közt úgy üldöznek, mint az állatokat.

Az emberiesség nevében fel kell emelnünk a hangunkat ezekért a szerencsétlen testvéreinkért, s azoknak a lelkiismeretére hivatkozni, akik még nem veszítették el a szenvedő és nélkülöző ember iránti maradék érzéseiket. Számítunk mindenkire, aki kereszténynek és irgalmasnak vallja magát, aki a szenvedő emberre – tartozzon bár más valláshoz vagy nemzethez, legyen akár zsidó – úgy tekintenek, mint emberi lényre, akinek azonos joga van az életre, a boldogságra, az otthonra.

Az emberiesség nevében kiáltunk hozzátok, emberek, szabadítsátok ki ezeket a szerencsétleneket a senki földjéről, kegyelmezzetek az ártatlan gyerekeken, a beteg időseken és mindenkin, akiknek egyetlen bűnük a reménytelenség földjén való tartózkodásra, a senki földjén – hogy zsidók.

 

 

Irodalom

 

Bárkány, Eugen–Dojč, Ľudovít 1991. Židovské náboženské obce na Slovensku. Bratislava.

Büchler, Robert 1992. Židovská komunita na Slovensku pred druhou svetovou vojnou. In Tragédia slovenských Židov. B. Bystrica.

Bystrický, Valerián 2008. Od autonómie k vzniku Slovenského štátu. Bratislava.

Deák, Ladislav 1990. Slovensko v politike Maďarska v rokoch 1938-1939. Bratislava.

Deák, Ladislav 1998. Viedenská arbitráž – „Mníchov pre Slovensko“. Bratislava.

Documents on British Foreign Policy 1919 – 1939. London, 1951. Third Series, Volume IV, No. 392, 375–376. p.

Fiamová, Martina 2008a. Prenasledovanie židovskej komunity v Zlatých Moravciach v období po vyhlásení autonómie Slovenska. Pamäť národa, 4/4.

Fiamová, Martina 2008b. Deportácie Židov v novembri 1938 v Zlatých Moravciach. In Čriepky z dejín Slovenska. Nitra.

Fiamová, Martina 2012. Židovská komunita v Trenčíne v čase holokaustu. In Nižňanský, Eduard (ed.): Piešťany a Trenčín v čase Holokaustu. Piešťany, 172–205. p.

Gebhart, Jan–Kuklík, Jan 2004. Druhá republika 1938 – 1939. Praha.

Hájek, Miloš 1959. Od Mnichova k 15. březnu. Praha.

Heumos, Peter 1985. Flüchtlingslager, Hilfsorganisationen, Juden im Niemaldsland. Zur Flüchtlings- und Emigrationsproblematik in der Tschechoslowakei im Herbst 1938. Bohemia, 25.

Hoensch, Jörg Konrad 1965. Slowakei und Hitlers Ostpolitik (Hlinkas Slowakische Volkspartei zwischen Autonomie und Separation). Köln – Graz.

Hoensch, Jörg Konrad 1967. Der ungarische Revisionismus und die Zerschlagung der Tschechoslowakei. Tübingen.

Kamenec, Ivan 1968. Židovská otázka o spôsoby jej riešenia v čase autonómie Slovenska. Nové obzory, 10.

Kamenec, Ivan 1991. Po stopách tragédie. Bratislava.

Lipscher, Ladislav 1957. Ľudácka autonómia – ilúzie a skutočnosť. Bratislava.

Lipscher, Ladislav 1992. Židia v slovenskom štáte 1939-1945. Bratislava.

Lipták, Ľubomír 1966. Autonómia Slovenskej krajiny od Mníchova k 14.marcu. Odboj a revoluce, 4/5.

Moser, Jonny 2000. Die Tschechoslowakei als Fluchtziel österreichischer Juden. In E. Nižňanský (ed.): Židovská komunita na Slovensku. Obdobie autonómie. Porovnanie s vtedajšími udalosťami v Rakúsku. Bratislava.

Naučný slovník aktualit 1939. Praha, 1939.

Neumann, Oskar 1956. Im Schatten des Todes. Tel Aviv.

Nižňanský, Eduard 1996. Deportácie Židov za autonómie Slovenska 4/5.11.1938. In Studia Historica Nitriensia 5. Nitra.

Nižňanský, Eduard 1998. Voľby do Snemu Slovenskej republiky v roku 1938. In Studia Historica Nitriensia 7. Nitra, 163–203. p.

Nižňanský, Eduard 1999a. Česká komunita na Slovensku a voľby do snemu Slovenskej krajiny v roku 1938. In Moderní dějiny 7. Praha, 231–267. p.

Nižňanský, Eduard 1999b. Židovská komunita na Slovensku medzi československou parlamentnou demokraciou a slovenským štátom v stredoeurópskom kontexte. Prešov, 64–79. p.

Nižňanský, Eduard (ed.) 2000. Židovská komunita na Slovensku. Obdobie autonómie. Porovnanie s vtedajšími udalosťami v Rakúsku. Bratislava.

Nižňanský, Eduard 2001. Zásahy do samosprávnych orgánov (najmä mestských a obecných zastupiteľstiev a rád) v období autonómie Slovenska 1938/39. In Studia Historica Nitriensia 9. Nitra, 121–151. p.

Nižňanský, Eduard 2002. Dvojnásobné zmocnenie sa vlády na Slovensku v rokoch 1938/39 v porovnaní s „Machtergreifung“ v rokoch 1933/34 v Nemecku. In Nacionálno-socialistický systém vlády. Bratislava, 185–211. p.

Rataj, Jan 1993. Krize českého politického myšlení za druhé republiky. In Z druhé republiky I. Praha.

Rataj, Jan 1997. O autoritativní národní stát. Praha

Rothkirchen, Livia 1998. The Situation of Jews in Slovakia between 1939 and 1945. In Jahrbuch für Antisemitismusforschung 7.

Rychlík, Jan 1997. Češi a Slováci ve 20. století. Česko-slovenské vztahy 1914-1945. Bratislava.

Slneková, Veronika 1996. „Židovská otázka“ na úrovni mesta – Trnava v období autonómie Slovenska. In Studia historica Nitriensia V.

Slovensko v 20. storočí 3. V medzivojnovom Československu 1918-1939. Bratislava, 2012.

Suláček, Jozef 2005. Biele plášte. Bratislava.

Vávra, Ferdinand–Eibel, Jan 1963. Viedenská arbitráž – dôsledok Mníchova. Bratislava.

Vietor, Martin 1968. Dejiny okupácie južného Slovenska. Bratislava.

Zavacká, Katarína 2000. Právne prostriedky zásahov proti židovskej komunite v priebehu autonómie Slovenska. In Židovská komunita na Slovensku. Obdobie autonómie. Porovnanie s vtedajšími udalosťami v Rakúsku. Bratislava.

Žudel, Juraj 1991. Zmeny československo-maďarských hraníc v dôsledku viedenskej arbitráže. Slovenská archivistika 26, 2. 34–43. p.

 

(Csanda Gábor fordítása)

 

„A zsidókérdés megoldása” 1938 novemberében – zsidók deportálása Szlovákia egyes járásaiban

A szlovák autonóm kormány és a hatalom új képviselői Szlovákiában rögtön 1938. október 6-a után lépéseket tettek a helyi zsidó közösség korlátozására. Egyfelől hoztak néhány kifejezetten zsidóellenes rendeletet, másfelől ezek közül több általános antidemokratikus intézkedések voltak, melyek nem csak a kisebbségi, hanem a többségi társadalmat is sújtották. E tanulmány témája az az intézkedés, melyet az autonóm kormány 1938 novemberében hozott a bécsi döntés eredményére reagálva. A Hlinka-féle Szlovák Néppárt (HSĽS) kétségtelen kudarcért, amit a döntés jelentett, a zsidó közösséget tette felelőssé, s agresszívan támadta nemcsak a sajtóban, hanem pl. a pozsonyi utcákon is. A bécsi döntés egyúttal alkalmat adott „a zsidókérdés megoldására” Szlovákiában, mely 1938. november elején meglepően kemény fellépésbe torkollt, Szlovákia csaknem egész területének zsidóságát sújtva.

A bécsi döntőbíróság eredménye szerint a magyar katonaságnak Dél-Szlovákia átengedett területeit 1938. november 5-én kellett elkezdenie elfoglalni úgy, hogy november 10-ig már minden megszállt térség Magyarországnak legyen átadva. A Tartományi Hivatal (Krajinský úrad, KÚ) ezzel szemben még november 2-án reagált a döntésre, s elrendelte az állandó lakhely és állampolgárság nélküli „vándorcigányok” átszállítását azokba a járásokba, melyeknek napokon belül Magyarországhoz kellett tartozniuk. Egyúttal elrendelte annak bebiztosítását, hogy a Magyarországnak átadott területeken élő zsidók „a helyükön maradjanak”, lehetetlenné téve számukra az elutazást.1 A zsidó közösség elleni fő fellépésre 1938. november 4-én került sor, amikor Jozef Tiso miniszterelnök és belügyminiszter jóváhagyta a szlovákiai zsidók egy részének deportálását, ami azon nyomban a járási hivataloknak küldött telefonogram formájában öltött testet. Ebben a miniszterelnök utasítására elrendelték a vagyontalan zsidók „áthelyezését” az átadandó területekre. Ezzel egy időben az 500 000 koronát meghaladó vagyonú zsidókat november 4-én éjfélig ideiglenes őrizetbe kellett venni, „a vagyon elhurcolását megakadályozandó”. Az utasítás szerint ezeket az ideiglenesen lecsukottakat nem lehetett szabadon bocsátani. A rendelet alól kivételt élveztek az idegen származású zsidók, kivéve a lengyel, német, magyar és román illetőségűeket.2 De még ugyanazon a napon egy másik telefonogramot is kaptak a járási hivatalok, mely érvénytelenítette az előzőt, s mely szerint a lengyel, német, magyar és román illetőségű zsidókat, valamint a hajléktalanokat azonnal az átengedendő területekre kellett szállítani, legalább 20 km-rel beljebb a határtól. Ezzel együtt azokat a zsidókat, akik nem az állandó lakhelyükön tartózkodtak, ki kellett utasítani és az állandó lakhelyükre irányítani.3

Az említett, ráadásul pontatlan fogalmazású telefonogramok szétküldése az egyes járásokban nem kis káoszt okozott. A selmecbányai járásparancsnok például megállapította, hogy a miniszterelnök utasítását „szinte minden járásban másként hajtották végre”, egyúttal annak a véleményének adott hangot, hogy „a zsidókérdést törvényes úton kellene rendezni, fokozatosan, pontos írásos útmutatások megvalósításával.”4 Az akció végrehajtását kísérő zűrzavart támasztja alá az Illavai Járási Hivatalnak a pozsonyi rendőrkapitányságra küldött jelentése is: „Az adott utasítások nem voltak kellően világosak, ezért eleinte rengeteget telefonálgattunk más járási hivatalokkal, hogyan is kell értelmezni a telefonogramot, konkrétan hogy az utasítás csak a lengyel, német, román és magyar állampolgárságú zsidókra vonatkozik, vagy a cseh-szlovák állampolgárságúakra is.” (Nižňanský 2001, dok. č. 148.)

A deportálások végrehajtásában a közigazgatási szerveken kívül a Hlinka Gárda (HG) és a csendőrség is közreműködött, de még a hadsereg is, mely szállítóeszközöket biztosított, például Pozsonyban és Pöstyénben, a Homonnai járásban pedig aktívan besegített a zsidók elszállításába. A hadsereg azonban gyakran elutasította a járások kérését: ez történt a Bártfai járásban, mely segítségért fordult az illetékes katonai szervhez, „majd miután ez megtagadta, a felettes tartományi szervekhez, hogy a hadsereg kölcsönözze az autóbuszait. Ezeket az autóbuszokat nem kaptuk meg, amiként a katonai segítséget sem, ezért voltunk kénytelenek saját eszközeinkkel nekilátni.”5 Nincs mit csodálkozni azon, hogy az átadandó területek evakuálásának idején a zsidóknak a határ túlsó oldalára szállítását a helyi hivataloknak maguknak kellett megoldani.6 E célra főként személy- és tehergépkocsit és autóbuszt használtak, nem standard módot a Galgóci Járási Hivatal választott: egy három kocsiból álló vonatot indított az átadott területre, mintegy száz zsidót szállítva. (Nižňanský 2001, dok. č. 139.)

A teljesség kedvéért megemlítendő, hogy a deportálások szervezésébe néhány esetben bekapcsolódtak a nemzeti bizottságok, az ún. bécsi légiósok (az ún. Szabad Szlovákia Légió7 tagjai), akik a bécsi döntés után kerültek Szlovákiába (Nyitrára), és sok helyen a „lázas” helyiek ragadták magukhoz a kezdeményezést.8 A Késmárki Járási Hivatal jelentése arról számol be, hogy a deportálásokat nem csak a HG, hanem a Deutsche Partei (DP) tagjai is szervezték: „A járási hivatalba hívták össze a nemzeti bizottság, a csendőrség és a hivatalnokok képviselőinek tanácskozását, s részletesen megvitatták, milyen módon hajtassék végre a zsidókkal szembeni intézkedések parancsa, mert a telefonogram néhány része nem volt eléggé világos. A végrehajtást az a körülmény is nehezítette, hogy a járásban kevés a teherautó, mert nagy részüket elvitte a katonaság, egy részüket pedig javítják. Csendőrből is kevés van… A Hlinka Gárda tagjai is csak 19 órától álltak rendelkezésünkre, miután visszatértek a munkájukból s összehívták őket. A helyi hivatal ezért megszólította a Deutsche Partei vezetőjét, hogy ők is bocsássák rendelkezésünkre a maguk embereit.” (Nižňanský 2001, dok. č. 149.) A Késmárki járásban az akcióban még a DP paramilitáris egységének, a Freiwillige Schutztaffel (FS) tagjai is részt vettek. (Nižňanský 2001, dok. č. 150.) A deportálásokat Késmárkban a helyi radikális elemek oly mértékű garázdálkodása is kísérte, hogy az állami és rendőri szervek elvesztették a város fölötti uralmukat. A járási parancsnok 1938. november 8-i jelentése a következőképp jellemezte a helyzetet: „A zsidók áthelyezése pénteken este, 1938. XI. 4-én kezdődött és vasárnap, 1938. XI. 6-án ért véget. Mint már jelentettük, az akciót autóhiány akadályozta, ennek ellenére lefolytattuk, úgyhogy a járásból több mint 200 személyt kiutasítottunk. Előfordult természetesen, hogy helyi illetőségű zsidókat is. Az akcióban a nemzeti bizottságok, a Hlinka Gárda és az Ordnerek tagjai segítettek. Ezekbe az egyesületekbe fiatalok és diákok is vegyültek, akik a felelőtlen viselkedésükkel nem váltak az akció hasznára. Teljesen magukhoz ragadták a végrehajtó hatalmat, házkutatásokat végeztek, pénzt foglaltak le stb. Ma tehát a nevezett szervezeteknek köszönetet mondtam az akcióban való segítségükért és fáradozásukért, s megkértem őket, vonják vissza az utcákról az embereiket, mert a biztonság szolgálatát teljes egészében ismét a csendőrség vállalja magára.” (Nižňanský 2001, dok. č. 149., 150.)

A Nyitrai Járási Hivatal sem volt a helyzet ura, itt állítólag a Hlinka-párt helyi szervezetének és a HG parancsnokának engedélye nélkül már november 4-én megjelentek az említett cseh légiósok. A járási parancsnok szerint „a zsidók átvitelében és áthelyezésében eleinte jó szolgálatot tettek, s csak a késő éjjeli órákban, amikor a csendőrség már befejezte a munkát, saját szakállukra kimentek a városba és olyan személyeket kezdtek összefogdosni, akik nem voltak áthelyezésre kijelölve. Durva módon hajtották végre a házkutatást dr. Hugo Vásárhelyi ügyvédnél, nagyobb mennyiségű pénzt vettek el tőle és ékszereket. Aztán az utcán lefogták (az 1919-ben megkeresztelt) Gejza Verő nagybirtokost, s beültették Vásárhelyi mellé az autóba. Egy másik csoport Imrich Bárdos gyógyszerészt vitte magával, majd őt is autóba rakták. Ezt a három nevezettet aztán Bajcs-Bagota környékére szállították, ahol is kirakták őket az autóból.”9 A nyitrai közállapotokat csak a csendőrség és a HG fellépése csitította le, a „bécsi légiósok” közül 17-et letartóztatva. Náluk 13 ezer koronát és ékszereket találtak, „ezeket elvették tőlük, a bankba helyezték, majd visszaadták jogos tulajdonosuknak. Megállapítást nyert azonban, hogy sok tárgy hiányzik, és valószínű, hogy a bécsi légiósok közül valaki megszökött Nyitráról. Az őrizetbe vett 17 férfit autóra raktuk és azonnal a Hlinka-párt pozsonyi főtitkárságára küldtük. A Hlinka-párt itteni titkársága részletes tájékoztatást adott a főtitkárságnak, azzal a kéréssel, hogy hasonló embereket ide máskor ne küldjenek.”10

Több fennmaradt jelentés azonban azt igazolja, hogy az 1938. novemberi rendeleteket más helyi szervezetek is túlteljesítették. Ez az akkori szlovák társadalom és végrehajtó hatalom egy részének zsidóellenes magatartására vall. Megemlíthető a rózsahegyi járásparancsnok esete is: ő november 5-én a város minden pénzintézetében elrendelte, hogy néhány zsidó személy a betétjéhez jusson, „megakadályozandó, hogy a vagyont az átadott területekre vagy külföldre vigyék.” (Nižňanský 2001, dok. č. 165.) Radikálisabban járt el a bártfai járásparancsnok, Gejza Konka, aki ugyanaznap kijárási tilalmat rendelt el. Rögtön utána razziát rendelt el a zsidókkal szemben. Egy nappal később a bártfai helyzetet így jellemezte a helyi rendőröknek kiadott parancsában: „1938. november 5-én és 6-án végrehajtottuk a zsidók, idegenek és hajléktalanok kiutasítását a városból és Szlovákia területéről. Információink szerint ezek a zsidók a Szlovákia területére való visszatérésükön ügyködnek. Sok külföldinek sikerült a razzia alól kibújnia. A visszavonásig elrendelem tehát, hogy a Bártfára vezető utakat 100 m-re a várostól és a vasútállomást ellenőrző járőrök foglalják el.” Az ellenőrző járőrök revolverrel felszerelt HG-tagok voltak, nekik kellett megakadályozniuk, hogy az idegen, engedély nélküli zsidók ne jöhessenek be Bártfára. A határ ellenőrzését a helyi csendőrségre bízta. Konka az autóbuszon utazók és a vasútállomáson megfordulók ellenőrzését is elrendelte. Minden feltartóztatott idegen zsidót a járási hivatalba kellett vinni „megállapítás” céljából. A fenti intézkedések következtében a járásból végül 110, más források szerint 308 zsidót deportáltak. (Nižňanský 2001, dok. č. 137., 138., 139.)

A deportálásokat másféle szemszögből közelíti meg egy aranyosmaróti illetőségű nő: „Az utca már tele volt gárdistával… Akkor közelről is megismertük őket. Ez akkor volt, amikor kezdték a magyarok által megszállt területekről származókat üldözni. Teherautókra rakták őket és az egész családot kivitték a magyar határra… Az valami borzasztó volt. A gyereksírás, a kétségbeesett szülők tehetetlensége és a gárdisták durva viselkedése… Láttam, amikor a szerencsétlen családokat vitték, a gárdisták pedig szórakoztak ezen. Minél kétségbeesetten nyilvánította ki az áldozat a félelmét, vagy minél rimánkodóbban kérte a gárdistákat irgalomra, annál ironikusabban viselkedtek azok a gyilkosok.” (Chlamtačová 1995, 22. p.)

„A zsidókérdés megoldása” a november 4-i rendeletek szerint Szlovákia majdnem minden részén lezajlott, de az akció eredményei csak részlegesen rekonstruálhatók. Az egyes forrásuk sok járás jelentésében más-más számokat említenek.11 A rendelkezésre álló adatok szerint a legtöbb személyt Pozsonyból deportálták (kb. 4000-et), ezt a számot tartalmazza a pozsonyi rendőrkapitányság 1938. november 9-i jelentése a Tartományi Hivatal vezetőségének. (Nižňanský 2001, dok. č. 115.) Más járásokból a legtöbbet a következőkben deportáltak: Bártfai járás (308?), Nagymihályi (229), Késmárki (238), Poprádi (228), Nyitra (209) és Eperjesi (197). A legnagyobb szám valóban a bártfai adat lehet, mert a járásparancsnok itt rendelte el a már említett razziát. Nyitrát kivéve, ahol a deportálásokban fontos szerepe volt az ún. bécsi légiósoknak, kelet-szlovákiai városokról van szó, a legtöbb zsidó ezekben élt. A késmárki magas számért az ott rendezett pogrom a felelős – ezen nemcsak a HG és az FS alakulatai vettek részt, hanem a város lakossága is. Mai ismereteink szerint feltételezhetjük, hogy Pozsonyon kívül Szlovákia egyes járásaiból mintegy 3650 zsidót toloncoltak ki, Pozsonnyal együtt tehát körülbelül 7500 személyt. Az eddigi kutatások szerint csehszlovák állampolgárságú zsidót legkevesebb 12 járásból szállítottak ki. Korukat tekintve a hivatalok egyaránt deportáltak idős embereket, kisgyerekeket és terhes nőket is. Néhány járásból a rabbit is deportálták (így például Liptószentmiklósról, Námestóból, Vágújhelyről, Nagyszombatból), valamint hitközségek kántorait és sakterait (például a korompai és a kisszebeni kántort és saktert, a szinnai és vágszállási saktert). (Nižňanský 1999a, 76–79. p.) Ezek az intézkedések zavarták az egyes zsidó hitközségek szabad vallásgyakorlását, melyet az alkotmány még mindig biztosított nekik. (Nižňanský 1999a, 76–79. p.)

A teljesség kedvéért fontos megemlíteni, hogy a zsidókkal együtt néhány járásból romákat is deportáltak (az Aranyosmaróti járásból hetet, a Kisszebeni és Terncséniből egyet-egyet).

A fennmaradt információk szerint a szlovákiai zsidókat az új határ mögé vitték, főként Érsekújvárba, Somorjára, a Kassa melleti Bárcára és Abaújszinára, Kassára, Rozsnyóra, Jolsvára, Szencre, Losonc környékére, Hernádcsányra, Lévára, Galántára, Verebélyre, Dunaszerdahelyre, Korponára, Zselizre, Pelsőcre, Munkácsra, Vágsellyére és Nagysurányba. (Nižňanský 2001, 67. p.)

A zsidók Szlovákia területén kívülre vitelébe azonban nem minden járás kapcsolódott be egyformán. A Mezőlabirci Járási Hivatal például nem kapta meg az 1938. november 4-i telefonogramot, bár ez sem volt egyedi eset (Girált, Sztropkó, Tőketerebes és Varannó sem kapta meg). A Mezőlaborci, Varannói és Girálti járásból később szállították el a zsidókat, a Kiszucaújhelyi járásban pedig egyáltalán nem valósult meg a deportálás.12

A deportáltak további sorsát említi például az iglói csendőrőrs jelentése, mely szerint a „száműzöttek”-ről a zsidó lakosság gondoskodik: „Némely visszatért száműzött elmondása szerint november 5-én és 6-án autókkal Kassára szállították őket, ott kaptak szállást és ételt, sőt állítólag még pénzt is. Ezeknek a híreknek a hitelességét eddig nem tudtuk ellenőrizni. A tapasztalat azt mutatja, hogy a zsidók tömeges száműzése nem praktikus, mert ezek egyenként visszatérnek a kassai vonattal, senki által nem ellenőrizve.” (Nižňanský 2001, dok. č. 167.) A deportált zsidók visszatéréséről panaszkodik a Besz­tercebányai („…megállapítottuk, hogy ezek közül 4 személy visszatért Beszterce­bá­nyára, anélkül hogy erre engedélyt kaptak volna, ezért a járási hivatal a Hlinka Gárda segítségével ismét kivitte őket Losonc mögé.” – [Nižňanský 2001, dok. č. 135.]) és a Bártfai járás („Az akció nagy kudarccal végződött, mert nem volt biztosítva, hogy a magyar határszakasz elrendelt helyén kirakott zsidók ne térhessenek vissza eredeti lakhelyükre. Ennek következtében az összes kiutasított zsidó visszatért Kassára, ahol gyűjtést szerveztek számukra, ebből felruházták őket s visszaküldték lakhelyükre. Ilyen módon a zsidók döntő többsége már visszajött Bártfára és a járás többi településére s elfoglalták eredeti helyüket.”)13 A csacai járásparancsnoknak arra kellett megoldást találnia, mi legyen a lengyel fél által befogadni nem kívánt zsidókkal: „Azok a zsidók, akiket az Illavai Puhói járásból a Csacai járásba, a lengyel határra tuszkoltunk, jelenleg Skalité községben tartózkodnak s eddig nem sikerült őket a határ túloldalára szállítani. Mivel a lengyel őrség már négyszer visszairányította őket, át vannak fagyva s nincs miből élniük.”14

Azoknak a személyeknek a helyzete, akik a Csehszlovákia és Magyarország közti sávban rekedtek, nagyon hamar katasztrofálissá vált. A magyar szervek a területek elfoglalásakor megkezdték a deportált zsidók visszaszállítását a szlovák határra, de a szlovák fél elutasította befogadásukat. Ilyen módon több száz zsidó elképesztő körülmények közt a „senki földjén” találta magát, ahol fokozatosan két tábor jött létre: a miloslavovi (olykor csallóközcsütörtökinek nevezett) és a nagykéri. (Nižňanský 1999a, 50–60. p.) Megemlíthető, hogy a Námestóból deportált 32 zsidó 1938. november 5. és 18. között szintén a „senki földjén” tartózkodott egy elhagyott öreg malomban a Korponai járás demarkációs vonalán, amíg nem engedélyezték a Námestóba való visszatérésüket.

A bécsi döntés utáni körülményeket a magyar fél is kihasználta, és szintén az új határ mögé zavarta az átadott területeken élő zsidókat. Erről tájékoztatta a Tartományi Hivatalt november 28-án a nyitrai járásparancsnok is. Szavaiból kitűnik, hogy a határ mentén százával fordultak meg kiutasított zsidók, akikre sem a csehszlovák, sem a magyar fél nem tartott igényt: „Folyó hó 21-én a késő éjszakai órákban a magyar katonaság földutakon csempészett át Alsójattónál a demarkációs vonalra 72 személyt, ebből 69 zsidót, 2 szlovákot és 1 csehet. Mind nagyon szerencsétlen állapotban voltak, éhesek, piszkosak, megvertek.” Csehszlovákia ezeket a személyeket nem fogadta el és visszaadta őket a magyar szerveknek. Néhány nappal később azonban a Nyitrai Járási Hivatal Nagykérből átvett csaknem 70 személyt, ezek döntő többsége cseh iparos és telepes volt, „akiket Nyitrára szállítottak, a tartományi közkórházba, ahol elsősegélyben, fürdőben, ételben részesültek… Valamennyien egyhangúlag állítják, hogy 7-9 napig le voltak csukva, verték, étlen-szomjan hagyták, mindenféle sáros utakon kergették őket. Még körülbelül 600 személy volt ott, több országból emigrált zsidók meg az átadott területeken lakók is, ezektől az érsekújvári katonai parancsnok, Bochesa alezredes szintén meg kívánt szabadulni. Őket nem vettük át, ezért a magyar szervek járművekre rakták s kijelentették, hogy koncentrációs táborba viszik őket. Ezek az emberek is embertelenül kínozva, verve, éheztetve voltak.”15

A zsidók otthonukból történő kizavarása azonban nem korlátozódott csak 1938. november 4. és 5. éjszakájára, a következő napokban a járási hivatalok végzés útján utasítottak ki a hivatalosan másutt bejelentett zsidókat. (Nižňanský 2001, dok. č. 133.) Ezzel összefüggésben meg kell említeni a Tartományi Hivatal 1938. november. 8-i rendeletét, mely a zsidók áthelyezéséről szóló akciót lezárta, ugyanakkor részletes jelentést kért a vagyonlefoglalások eredményéről és azokról a tapasztalatokról, amelyekre az egyes hivatalok szert tettek. Egyúttal azt is elrendelte, hogy a vagyontalan kárpátaljai zsidókat fokozatosan irányítsák át állandó lakhelyükre.

A deportálások lefolyása és eredménye járásonként változó volt. Ami az 500 ezer koronánál nagyobb vagyonnal rendelkező zsidók letartóztatását illeti, ezt a hivatalok a Bánóci, a Besztercebányai, a Késmárki, az Aranyosmaróti, a Selmecbányai, az Iglói és a Szepesófalui járásban hajtották végre.16 A Lőcsei járásban például a tehetősebb zsidóknak 10 ezer korona kauciót kellett letenniük, ha haza kívántak térni. (Nižňanský 2001, dok. č. 151.) Az ezekkel a személyekkel felvett jegyzőkönyvek a zsidók vagyon­nyilatkozatát is tartalmazták, tehát a szlovákiai ingatlanjaikat, az ingóságot, értékpapírokat s egyebet, beleértve a tartozásaikat is. Az illető kötelezte magát arra, hogy „…ezt a vagyont Szlovákországból nem viszem ki és nem mentem át, és az adóhátralékomat lehetőségeim szerint minél hamarabb rendezem.”17 A letartóztatott személyeket csak a következő napokban engedték szabadon (Selmecbányán, Lőcsén, Szakolcán és Iglóban november 7-én, Poprádon november 8-án).

A Jozef Tiso-féle, 1938. november 4-i telefonogramok által kiváltott akció sok gondot jelentett a helyi hivataloknak, messze meghaladva a zsidók átengedett területekre való elszállításának vagy az állandó lakhelyükre való irányításának gondját. Gondot jelentettek a lepecsételt zsidó házak, lakások, üzletek és műhelyek, a lefoglalt értékek és készpénz, a lefoglalt gazdaság és a gazdasági állatok. Nem meglepő, hogy több járásparancsnok a Tartományi Hivatalhoz fordult, hogy mi legyen a lefoglalt vagyonnal, amit végül a hivatal november 8-i rendelete rendezett. A gyorsan romló élelmiszerrel kapcsolatos gondokat néhány járásban (pl. Az Iglóiban és a Liptószentmiklósiban) úgy oldották meg, hogy a termékeket hivatalos úton, nyilvános árverésen értékesítették. (Nižňanský 2001, dok. č. 153., 168.) Az elkobzott zsidó pénzt a Mártoni és a Bártfai járásban a zsidóknak a „meghatározott helyre” szállításával kapcsolatos kiadásokra fordították. (Nižňanský 2001, dok. č. 139.) A csacai járásparancsnok ugyanakkor ezt a kiadást saját forrásból fedezte.18 A felmerülő kiadások gondja több járási hivatalt is aggasztott, ezért a Tartományi Hivatalhoz fordultak.

A helyi zsidók kiüldözése újabb kérdéseket vetett fel, például hogy ki pótolja az orvosokat, fogorvosokat, kereskedőket s egyáltalán: a sok-sok „árja” lakos munkaadóját. A zsidók lakhelyi illetőségükre való kiűzetése olyan bonyodalmat is okozott, amilyenre a csacai járásparancsnok hívta fel a figyelmet: „Másrészt a kis falvak, mint amilyen pl. Vysoká nad Kysucou most ezzel az átcsoportosítással 30-40 zsidót kap, akik eddig Zsolnán vagy Trencsénben szolgáltak, tehát azokban a városokban, melyekben Csehszlovákia megalakulása óta tartózkodtak, itt van az ingatlanuk, a munkahelyük, itt vállalkoznak, folytatnak orvosi praxist stb., amit abban a faluban nem folytathatnak, s most gondja lesz velük a falunak is, holott eddig nem volt.” (Nižňanský 2001, dok. č. 141.) A deportálások gazdasági hatását és átgondolatlanságát alighanem a legjobban a Vágújhelyi Járási Hivatal 1938. november 6-i jelentése jellemzi: „A járási hivatal, latolgatva a rendelet megvalósításának módjait, arra a meggyőződésre jutott, hogy a Vágújhelyi járásban ennek a parancsnak a végrehajtása olyan áthidalhatatlan nehézségekbe ütközik, nemkülönben a gazdaság és a közélet számára akkora nagyságú károkkal jár, hogy az akár katasztrofális is lehet. A mi járásunkban az ipar, a vállalkozások, a kereskedelem és a mezőgazdaság döntő mértékben zsidók kezén van. Ezeknek a vállalatoknak, üzemeknek, boltoknak és gazdaságoknak a tulajdonosai többnyire olyan személyek, akiknek nem itt van az állandó lakhelyük, vagyis hivatalosan nem ott laknak, ahol dolgoznak, hanem az államunk más településein.” A járásparancsnok arra is rámutat, milyen következményekkel járna a zsidó boltok és vállalkozások bezárása: „Az a lehetetlen helyzet állna elő, hogy a zsidókat, akiknek üzleteik, iparengedélyük, ipari vállalatuk és gazdaságuk jelenleg az állami bevételek forrását képezik (adó), közpénzekből kellene eltartani, tehát az állam költene rájuk, s rövidítené meg magát ezek adójával.” Végezetül felhívja a figyelmet a mezőgazdaságban érintett zsidók kiutasításának következményeire: „Ki fog gondoskodni a mezőgazdasági munkásokról, akiknek az a munkahelyük, ki fogja őket fizetni vagy a járandóságukat (tej, zsír, liszt stb.) naponta megadni? Ezek mind olyan kérdések, melyekre az idézett kusza telefonogram egyáltalán nem kínál semmiféle választ. (Nižňanský 2001, dok. č. 155.) A deportálások gazdasági következményeire a Selmecbányai, a Csacai, Nagyrőcei és az Aranyosmaróti járás vezetői is felhívták a figyelmet.19

Levéltári forrásokból nyomon tudjuk követni a többségi és kisebbségi lakosság viszonyulását a deportálásokhoz. E törvénytelen eljárás alázatos végrehajtására csaknem az egész ország járási hivatalai részéről találunk példákat. Némely járásparancsnok még üdvözölte is az akciót, sőt olyan is akadt, aki kevesellte vagy nem tartotta eléggé „következetesnek”. A nagytapolcsányi járásparancsnok például ezt jelentette: „Mivel a zsidóság, különösen a fiatalabb nemzedék már a szlovák uralom alatt is kommunista irányultságú politikai irányt követett, a most megvalósított intézkedéseket nagyon jónak tartom, és a kommunista hangulat is mérséklődött. Az egyszerű nép is nagyon helyeselte az egész akciót. Mivel a végrehajtásra az adott járási hivataloknak csak nagyon kevés idejük volt, javaslom az akció folytatását az összes idegen zsidó teljes eltávolításáig, mert a mostani akció során az idő rövidsége miatt elkerülték a hivatalok figyelmét, illetve ismeretlen helyre távoztak, de ez ideig mindannyian Szlovákiában vannak.” (Nižňanský 2001, dok. č. 170.)

Míg az aranyosmaróti járásparancsnok pár egyszerű szóval értékelte az akciót, jelentvén, hogy „az áthelyezés simán zajlott, incidensek nélkül”,20 valóságos lezajlásához a pöstyéni járásparancsnok jelentése áll közelebb. A hivatalok gyors eljárása szerinte elborzasztotta a zsidókat, noha a miniszterelnök rendeleteinek végrehajtása során a hivatalok részéről „túlkapásokra” sehol sem került sor. (Psicová 2000, 116–118. p.; Jamrichová 2000, 15–16. p.; Könözsyová 2000, 56. p.) Némely járásparancsnok jelentésében a „csodálkozás” (Besztercebánya), másutt „nagy riadalom és bizonytalanság” (Selmecbánya) lett úrrá a zsidó közösségen belül az intézkedések miatt – de mindez távolról sem fejezi ki, mit érezhettek, amikor egyik óráról a másikra kizavarták őket az otthonukból és kiszakították addigi életükből.

Ritkán, de említést tesznek a jelentések arról, miként érzékelte a történéseket a többségi lakosság. Míg Korompán „a kilakoltatás híre nagy zúgolódást váltott ki a szélesebb, nem zsidó lakosság körében”, (Nižňanský 2001, dok. č. 146.) a vágbesztercei járásparancsnok szerint „a szlovák kormánynak a zsidókkal kapcsolatos intézkedéseit a helyi lakosság nagy egyetértéssel fogadta, és nagyot csalódott, amikor az intézkedéseket fokozatosan visszavonták.” (Nižňanský 2001, dok. č. 161.) Liptószentmiklóson „a zsidók áthelyezésének hírét a keresztény lakosság többsége örömmel fogadta s némely esetben magában a végrehajtásba is segédkezett.” (Nižňanský 2001, dok. č. 152.) Iglón „a zsidók tömeges kilakoltatását a lakosság egy része elégedetten vette tudomásul, mások sajnálkoztak, de csak a gyerekek fölött.” (Nižňanský 2001, dok. č. 167.) Ezzel szemben egyértelműen elítélte az akciót a szepesófalui lakosság: „A tapasztalat az, hogy az itteniek nem értenek egyet az intézkedéssel és elítélik.” (Nižňanský 2001, dok. č. 169.) A többségi szlovák lakosságnak a deportálásokhoz való negatív viszonya a Besztercebányai Járási Hivatal jelentéséből is kitűnik: „Mivel a szegény és kellemetlenné vált zsidókat a családjukkal együtt az esti és éjszakai órákban vették őrizetbe, és éjjel három teherautón szállították el őket a parancsnak megfelelően a magyarok által átveendő területekre – ezt az eljárást és az ilyen megoldást keresztény körökben is nagy általánosságban emberellenesnek és kegyetlennek tartották, annál is inkább, mert éppen 4-éről 5-ére virradóan nagy hideg volt, zuhogott az eső, és a Hlinka Gárda néhány tagja a járási hivatal határozott parancsa dacára a zsidókkal brutálisan és nem keresztényi cselekedetekre vetemedtek.” (Nižňanský 2001, dok. č. 136.)

A zsidók érthető módon igyekeztek megtalálni annak módját, miként bújjanak ki az otthonuk elhagyására vonatkozó kötelezettség alól. Az egyik lehetőség a határozat ellen benyújtott fellebbezés volt az ellen, hogy a szülőfalujukba vigyék őket. A kituszkoltaknak gyakran a rokonaik voltak segítségükre. Aranyosmaróton 1938 novemberében a nyitrai H. Eigner a helyi hivatalhoz fordult testvére, I. Eigner ügyében: „akit minden ok nélkül kiutasítottak Aranyosmarótról csak azért, mert állandó lakhelye a most Magyarországhoz tartozó Deákin volt. Családostul kivitték őt a magyar határra, de mivel a magyarok nem akarták őt befogadni, most a családjával együtt a szabad ég alatt lakik a csallóközi Csütörtökön, kiszolgáltatva a legkegyetlenebb lelki és testi megpróbáltatásoknak. Büntetve soha nem volt, mindig lojális állampolgárként és derék szlovák hazafiként viselkedett, ezért is olyan borzasztó számára, hogy a Köztár­saságból minden ok nélkül ki lett utasítva.”21 A megmenekülés lehetőségét jelentette az orvosi igazolás is, vagy közbenjárás azzal az indoklással, hogy gazdaságilag fontos személyről van szó. A Vágbesztercei járásparancsnok viszont ellenezte a Vojtech Hanis és testvére számára nyújtandó kivételt azzal érvelve, hogy visszatérésük a városba „általános felháborodást keltene és a szlovák kormány tekintélye is csorbulna. Neve­zettek ugyanis a kommunista eszme lelkes hívei voltak. Megjegyzem, hogy a nevezett gyógyszerészek mellett szóló mindegyik intervenció befolyásos személyektől származott.” (Nižňanský 2001, dok. č. 161.) Sikeresen végződött Morgenthau amerikai pénzügyminiszter közbenjárása Nagytapolcsányban élő zsidó rokonai érdekében.22

Említésre érdemes a zsidó közösségnek abbéli igyekezete is, hogy meggyőzze az uralkodó hatalmat odaadásáról, s arról, hogy pénzgyűjtés szervezésével még hasznot is hajt. Breznóbányán például 1938. november elején 35 300 korona gyűlt így össze „a legégetőbb nemzeti szükségletekre, ezzel is bizonyítandó azon őszinte kijelentésünk, hogy készek vagyunk nem csak a ránk rótt kötelességeket becsülettel teljesíteni, hanem – amennyire tőlünk telik – jótékonykodni is.”23 Csacán ily módon 250 000, Ócsadon (Csaca mellett) 15 000, Besztercebányán 1 380 000 korona gyűlt össze. (Nižňanský 2001, dok. č. 135.)

A szlovák kormány beavatkozásai okkal keltettek félelmet a zsidó lakosságnak abban a részében is, melyre a novemberi deportálások nem vonatkoztak. A rendszer önkényességével szembeni mentesség egyik lehetőségének a keresztelés tűnt. Zsidók tömeges konvertálására Aranyosmaróton, Nagyszombatban és Nyitrán került sor. Nagyszombatban rá­adásul 1939 januárjában nagy demonstrációt rendeztek a zsidók tömeges keresztelését megakadályozandó. Az egyre rosszabbodó helyzetet jelzi az emigrációs hullám is: 1939-ben Nagytapolcsányból és Pöstyénből emigrált nagyobb számban zsidó orvos.

A kituszkolt zsidók rossz helyzetének orvoslásaként 1938. november 26-án Nagykéren köttetett szerződés, melyet december 1-jén a Tartományi Hivatal is elfogadott.24 De ez az egyezség – a csehszlovák és magyar szervek általi lakosságcsere – sem tudta teljes mértékben rendezni a határ menti helyzetet. 1938. december 8-án ezért a Tartományi Hivatal kiadott egy rendeletet, mely kötelezte a járási hivatalokat a Szlovákországból deportált zsidók visszavételére, függetlenül azok állampolgársági hovatartozásától. Azok a zsidók, akik hitelesen igazolni tudták, hogy Szlovákia valamely településének lakói, ide térhettek vissza. A többiekre (a magyar állampolgárokat kivéve)25 gyűjtőtábor várt. A rendelet a táborokról kimondta: „Az elhelyezésüket biztosító zárt területen szabad engedélyezni a fogva tartottaknak a családtagjaikkal, rokonaikkal való kapcsolattartást, de csak állandó szigorú rendári felügyelet mellett. A felügyeletről az illetékes járási hivatal gondoskodik. Ezek végrehajtó szervei vagy tagjai ügyelnek a zárt területen rendre.”26 A demarkációs vonalon létesült táborok feloszlatása után tehát újabb gyűjtőtáborok létesültek, például Nyitrán vagy a pozsonyi Patrongyárban. Egy harmadikról, az aranyosmarótiról a Galgóci Járási Hivatal jelentéséből értesülünk, itt néhány internált zsidót helyeztek el. (Nižňanský–Slneková 1996, 85. p.)

Ezek az intézkedések sem szavatolták azonban, hogy a közös határon békesség lett. 1939. január 4-én a Tartományi Hivatal figyelmeztet arra, hogy a magyar hivatalok ismételten a határra utasítanak ki olyan magyar nemzetiségű zsidókat, akiknek állandó lakhelyük az átadott területen van.27

Noha „a zsidókérdés megoldásának” tragédiája elsősorban a Szlovák Köztársaság létével függ össze, az ezt megelőző, az autonómia idejéből származó intézkedések (mindenekelőtt az 1938. novemberi deportálások) csak előképei voltak annak, ami 1939. március 14-e után a zsidó közösségre várt.


 

Irodalom

Hlavinka, Ján 2007. Židovská komunita v okrese Medzilaborce v rokoch 1938 – 1945. Bratislava.

Chlamtačová, Klára 1995. Pramienok života. Bratislava.

Jamrichová, Andrea 2000. Židovská otázka v Topoľčanoch v období autonómie Slovenska. In Nižňanský, Eduard (ed.): Židovská komunita na Slovensku. Obdobie autonómie – porovnanie s vtedajšími udalosťami v Rakúsku. Bratislava.

Könözsyová, Lucia 2000. Židovská komunita v Nitre v období autonómie Slovenska. In Nižňanský, Eduard (ed.): Židovská komunita na Slovensku. Obdobie autonómie – porovnanie s vtedajšími udalosťami v Rakúsku. Bratislava.

Nižňanský, Eduard 1998. Deportácie Židov zo Slovenska v novembri 1938 v hláseniach styčných dôstojníkov. In Studia Historica Nitriensia 7.

Nižňanský, Eduard 1999a. Židovská komunita na Slovensku medzi československou parlamentnou demokraciou a Slovenským štátom v stredoeurópskom kontexte. Prešov.

Nižňanský, Eduard 1999b. Intencionalisti, funkcionalisti, začiatky holokaustu a Adolf Eichmann. In Studia Historica Nitriensia 8.

Nižňanský, Eduard 2001. Holokaust na Slovensku. Obdobie autonómie 6.10.1938 – 14.3.1939. Bratislava.

Nižňanský, Eduard 1999b. Intencionalisti, funkcionalisti, začiatky holokaustu a Adolf Eichmann. In Studia Historica Nitriensia 8.

Nižňanský, Eduard 2001. Holokaust na Slovensku. Obdobie autonómie 6.10.1938 – 14.3.1939. Bratislava.

Nižňanský, Eduard–Slneková, Veronika 1996. Deportácie Židov za autonómie Slovenska. In Studia Historica Nitriensia 5. Nitra.

Psicová, Katarína 2000. Židovská komunita v Piešťanoch v období autonómie Slovenska. In Nižňanský, Eduard (ed.): Židovská komunita na Slovensku. Obdobie autonómie – porovnanie s vtedajšími udalosťami v Rakúsku. Bratislava.

Slneková, Veronika 1996. „Židovská otázka“ na úrovni mesta – Trnava v období autonómie Slovenska. In Studia Historica Nitriensia 5.

 

(Csanda Gábor fordítása)

A holokauszt komáromi történetéhez

A Szlovákia jelenlegi területén levő zsidó közösségek története mindenekelőtt a kommunizmus bukása óta számít fontos témának a hazai és külföldi történészek körében. Noha viszonylag sok dolgozat jelent meg e témában, a holokauszt dél-szlovákiai kérdésköre máig kevésbé feldolgozott. Ez azzal a ténnyel is összefügg, hogy az 1938–1945 közötti arbitrációs terület sorsával hosszú időszakra visszatekintve is kevés figyelmet szenteltek. A témában megjelent könyvek (Tilkovszky 1972, Vietor 1968) sem túlságosan foglalkoznak vele.1 A legismertebb átfogó kötet, mely részletesebben foglalkozik ezzel a témával a magyarországi holokauszt kontextusában, alighanem Randolph Braham amerikai történész egy régebbi monográfiája. (Braham 1997)

Hasonló a helyzet a tárgyalt időszak Komáromjára vagy Komárom megyéjére vonatkozóan is. A sok-sok összefoglaló jellegű mű egyike sem nyújt támpontokat a város életének az 1938 és 1945 közötti időszakára, de akad néhány régebbi és újabb munka, melyek az érdeklődőnek hasznára lehetnek.2

Jelen tanulmány a korabeli sajtó és a Nyitrai Állami Levéltár nyitraivánkai és komáromi fiókja (ŠANR) hiányos archív forrásain alapul. Sajnos nem volt módom az 1938–1945 közti időszak teljes anyagát áttekinteni, mert a kutatást nehezíti, hogy a fondok leltárjegyzék nélküliek, valamint úgy tűnik, sok fontos anyag meg sem őrződött. Nagyon sok pótlólagos információhoz jutottam a helyi túlélő zsidó lakosság visszaemlékezései révén, melyeket a 20. század 90-es éveiben az egyesült államokbeli USC Shoah Foundation rögzített digitális formában. Ezek a dokumentumok a világháló segítségével Közép-Európában is hozzáférhetőek, és sok olyan egyedi információval szolgálnak, melyekhez egyébként nem lehet hozzájutni egyéb források híján. Éppen ezért nagyon sok esetben az említett digitális archívumot használtam forrásként.3

 

A zsidók Komáromban

Kisebb megszakításokkal a római időkig vezethető vissza a térség zsidók általi lakottsága. Tudjuk, hogy a 18. század végétől a városban hitközségük is működött, míg a 19. század második felétől sok zsidó lakos a város nagyra becsült és befolyásos tagjai közé tartozott. A komáromi zsidók többsége a neológ irányhoz tartozott, de volt ortodox közösségük is. A közösségen belüli vallási szakadásra jelképesen utal az egyik visszaemlékező története is, mely szerint a sors szomorú iróniájaként a neológ és az ortodox rabbi személyesen először 1944 márciusában találkozott, letartóztatásukkor és Auschwitzba deportálásukkor.4

Az egykor volt történelmi Magyarország, majd Szlovákia sok városához hasonlóan a zsidó lakosság teljes mértékben kivette részét Komárom mindennapjaiból. Tevékenységüket a város történetét szervesen alakító jótékonysági és sportegyletek is jelzik. Három zsidó vállalkozó – Leopold Weiss, Leopold Hecht és Ignác Pick – Komárom legnagyobb forgalmi adóját fizette, 1913-ban pedig az 500 legnagyobb adózóból 131 volt zsidó. (Encyklopédia… 2009, 195. p.) A közismert nagyvállalkozókon, kereskedőkön és ügyes kézműveseken kívül a helyi közösség kiemelkedő ügyvédeket, orvosokat, újságírókat és művészeket adott a városnak. Közülük számosan fontos funkciókat láttak el a közigazgatásban és a képviselő-testületekben.

A monarchia első világháborús vereségének és az ezt követő megszűnése következtében 1918 után a Duna új „nemzetállamok” határfolyójává vált. Komárom maga is két részre lett osztva. A jobb parti rész Komárom-Újvárosként a szomszéd Magyarországon belül fejlődött tovább. A bal parti megtartotta a nevét, és a Csehszlovák Köztársaság része lett. Ez a nagymértékben magyar régió csaknem szó szerint egyik napról a másikra egy új nemzetállam részévé vált, ezen belül önérzetes nemzeti kisebbségként. Emiatt komoly nemzetiségi és szociális konfliktusok terhelték, s nagyban sújtotta az élelmiszer-ellátás összeomlása, valamint a munkanélküliség gyors emelkedése – mivel a háború befejeztével a lőszergyár 1600 munkásának felmondtak. (Mácza 2004, 113–126. p.) Komárom lakossága szorosan kötődött a királyi Magyarország hagyományaihoz, ami a város légkörét is meghatározta, mindenekelőtt a ’48-as forradalmi hagyományok ápolása volt nagyon fontos, amit nagymértékben tisztelt a helyi zsidó közösség is, amely magát továbbra is főként magyarként azonosította; magyar volt az anyanyelvük, emellett többségük más nyelveket is beszélt.

A Csehszlovák Köztársaságon belül is folytatódott a 19. század második felében kezdődő modernizációs és emancipációs irányzat. Az idő tájt Komáromban több mint kétszáz zsidó üzletes volt, főként ruha- és textilárus, s körülbelül száz iparos műhely és üzem, valamint nyolc orvos és hat ügyvéd. (Encyklopédia… 2009, 195. p.) Amint arra Raab Ferenc felhívja a figyelmet, a tény, hogy több üzlethelyiség a belvárosban volt, leginkább szombatonként látszott, amikor is például a Nádor utcában csak három üzlet tartott nyitva.5 Egy 1929-es statisztika szerint a helyi ipari termelés 68%-a volt magyarok kezén, 27%-a zsidóké volt, 5%-a pedig cseheké és szlovákoké, de e két utóbbi a városi hivatalok 54%-át tudta magáénak. (Mannová 2001, 111–140. p.) A Csehszlovák Köztársaság idején jelentősen bővülő állampolgári jogok a zsidóság disszimilációját eredményezték, hivatalosan is önálló nemzetként ismerték el, ami mellesleg Szlovákiának jól jött a magyarok százalékos arányának csökkenéséhez.

Amint a köztársaság más részein, Komáromban is létrejöttek a cionista szervezetek, és az országos hatókörű, cionista irányultságú Zsidó Párt is viszonylag nagy támogatottságot élvezett a helyi lakosság körében – választások idején például 689–750 szavazatot szerzett. A többi komáromi szavazat a magyar kisgazdapárt és a szociáldemokraták között oszlott meg.6

 

A Magyar Királysághoz való csatolás

A náci politika következményeként Közép-Európában 1938-ban gyökeresen megváltozott a politikai helyzet. Megváltoztak a határok, a térségben egyre nagyobb teret hódított a radikális nacionalizmus és antiszemitizmus. A müncheni egyezmény folytatása volt az első bécsi döntés (1938. november 2.) is: Magyarországhoz csatoltak 11 927 km2-t 1 041 401 lakossal. Közülük az 1938-as adatok szerint 879 007 vallotta magát magyarnak, 123 864 szlováknak. Zsidónak 40 552 személy vallotta magát, döntő többségük a magyart nevezte meg anyanyelvének. (Sallai 2002)

1938. november 5–10. között a Magyar Királyság hadserege elfoglalta az átadott területeket. Ezeket hermetikusan lezárták, szükségállapotot hirdettek ki. Az „anyaország”-gal való egyesülést a lakosság nagy része lelkesen üdvözölte, mivel a magyarok nagy része az első Csehszlovák Köztársasághoz tartozásukat sérelemként élte meg. A „nemzetállam”-mal való egyesülésnek tehát örült.

Komáromban 1938. november 6-án került sor a magyar katonaság ünnepélyes fo­ga­­dására, az élen Horthy tengernaggyal, aki jelképesen fehér lovon érkezett. Feldíszített város fogadta őt, valamint lelkes emberekkel teli utcák, akik Hitlert és Mussolinit éljenezték. (Ristveyová–Hruboň 2014a, 100–104. p.) A magyar kormányzó ünnepélyes üdvözlésén számos zsidó is részt vett. Sokan örültek, hogy visszatértek a hazájukba, de aggódtak is, mert hallottak a magyarországi antiszemitizmusról. Még ugyanazon a napon sor került az első atrocitásokra: csehszlovák és zsidó tulajdonok ablakait és kirakatait törték össze, megjelentek az első becsmérlő feliratok. A feszültséget főként az ún. szabadcsapatok nevű nem reguláris katonaság szította, tagjai fizikailag bántalmazták a város néhány polgárát. Az antiszemita vandálok áldozatául esett Lipscher Mór hajdani kórházigazgató mellszobra is – Lipscher nemcsak a város elismert tekintélye és jelentős sebésze volt, a történelmi Magyarország területén ő hajtott végre először agyműtétet, tevékenysége alatt, 1902–1935 között magasra emelte a komáromi kórház színvonalát. 1944 tavaszán Lipscher az első letartóztatott zsidók közt volt, noha akkor már betegsége ágyhoz kötötte. De ez a szomorú tény is azt igazolja, mennyire kivételes egyénisége volt a városnak.7

A bécsi döntés után több atrocitás is érte a zsidó lakosságot. Az elfoglalt területen az ideiglenes közigazgatás „az állam ellenségei elleni megelőző intézkedések”-et rendelt el, ellenségnek pedig a következők számítottak: meggyőződéses kommunista, nemzeti agitátor, kártékony tevékenységet végző zsidó, cionista, rémhírek terjesztője, szektás, kémtevékenységgel gyanúsítható egyén, s végül mindenki, aki a magyar állam ellen agitál. Razziára is sor került, ennek célja a beköltözött zsidók kilakoltatása volt. Komáromban is összegyűjtötték a lakhelyi illetőséggel nem rendelkező férfiakat, s eldöntötték, hogy családjukkal együtt november 15-ig a határra toloncolják őket. Ernest Raab visszaemlékezése szerint mintegy 35-40 családról lehetett szó (családtagokkal együtt tehát kb. 200 személyről).8 Csak pár személyes holmit vihettek magukkal, csak annyit, amennyit a kezükben elbírtak. A tervet azonban a szlovák határőrség meghiúsította – a kitoloncoltakat nem fogadták be. Így aztán a határ mentén vándoroltak, és a szidalmazáson kívül fizikailag is bántották őket. Végül Nyitrától délre internálták őket, a nagykéri határban. A száműzöttek itt éldegéltek, mindennemű ellátás híján. A közeli zsidó közösségek és a komáromi ismerőseik törődtek velük – lefizették a csendőröket, hogy ételt vihessenek a hajléktalanoknak. 1938 decemberében aztán sikerült elérni, hogy minden száműzött hazatérhessen.9

1938-tól Magyarországon olyan törvényi intézkedéseket hoztak, melyek fokozatosan korlátozták és kiszorították a zsidókat a társadalmi és a gazdasági életből. A bécsi döntés után e törvények érvényességét a visszacsatolt területekre is kiterjesztették. Az 1938. májusi, ún. első zsidótörvény korlátozta a zsidók részvételét a közéletben és a gazdaságban, amikor is 20%-os cenzust vezetett be a szellemi munkából élő személyekre. Ebben az időszakban a zsidó mint kategória még vallási alapon volt definiálva. 1939. május 5-én fogadták el a második törvényt, melynek keretében zsidónak minősült mindenki, akinek legalább egyik szülője vagy legalább mindkét nagyszülője zsidó származású volt. A szabadfoglalkozásúak arányát 6%-ra csökkentették, és a zsidóknak el kellett hagyniuk a közszolgálatot. A zsidó ügyvédek nem képviselhettek nem zsidó ügyfelet, és a fizikai munkát végző zsidók lehetőségeit is szűkítették: például nem dolgozhattak a komáromi hajógyárban, amely hadiiparinak minősült. E normák következtében az átengedett területeken a zsidó munkavállalók mintegy 70-80%-a veszítette el iparengedélyét vagy zárta be üzemét. Sok komáromi vállalkozó vesztette el így a megélhetését. Egyesek még próbálkoztak azzal, hogy keresztény tulajdonosokra, ún. strómanokra ruházták át üzletüket.10 Bevételeiket nagyban befolyásolta az is, hogy bizonyos áruval – cukor, petróleum, liszt stb. – nem kereskedhettek. A fiatalok diszkriminációját jelentette, hogy bizonyos szakokra korlátozott számú zsidó diák jelentkezhetett.

1941. augusztus 8-án fogadták el Magyarországon az ún. harmadik zsidótörvényt – ez már rasszista volt, és a náci zsidóellenes törvények szellemében fogant. A házassághoz való jog és a fajvédelem volt a tárgya. Abban az időben Magyarországról a megszállt ukrán területekre (Kamenyec-Podolszkij) mintegy 17-18 ezer állampolgárság nélküli zsidót szállítottak el azzal az indoklással, hogy a Magyarország területén való tartózkodásuk az állam érdekei szempontjából nem kívánatos. Voltak köztük Komárom környéki családok is. Ezeket a zsidókat a kitoloncolásuk után a nácik legyilkolták. A tényt, hogy a zsidóellenes intézkedések sorra szaporodtak, alátámasztja, hogy a zsidóknak megtiltották a megyei vásárokra és a nyilvános strandokra való belépést – Komáromban történetesen 1941. július 3-tól. A következő rendelet, melyet gyakran negyedik zsidótörvényként emlegetnek, 1942. szeptember 6-án lépett érvénybe, s megtiltotta a zsidóknak mezőgazdasági területek birtoklását, ezzel együtt elrendelte, hogy földjeiket az államnak adják el, s „az ellenértékről később születik rendelet.” (Székely–Vértes 1997; Karsai 2004, 1285–1304 p.)

Szólni kell még egy különös intézményről, a katonai munkaszolgálatról, melynek keretében a 18–45 év közötti férfiaknak bizonyos feladatokat kellett teljesíteniük az országban vagy a fronton. Ezek a zászlóaljak nagyon különbözőek voltak, a helyszíntől és a felettesüktől függően, de közös vonásuk annál több volt: a rossz higiéniai és élelmezési viszonyoktól kezdve a megaláztatásokig, a nehéz munkával bezárólag. Nyílt titoknak számított az ide besorozottak magas halandósága. Az egyik munkaszolgálatos emlékei szerint egy hétre egy darab (750 grammos) penészes kenyeret kaptak, reggelire fekete vizet (kávét), vacsorára fekete vizet és krumplit. Hetente egyszer vagy kétszer dzsemet is.11 A munkaszolgálatosok egyik gyűjtőhelye az Igmándi erődben volt. Egyes – a faji üldözést igazoló – dokumentumok szerint a Duna bal partján is volt ilyen tábor, az 5-ös bástyánál.12 Miután mintegy kétszáz komáromi férfit állítottak munkaszolgálatba, a város zsidó hitközségét fokozatosan nők, gyermekek és aggok alkották.

Egynéhány zsidó származású lakosnak sikerült kivételt kapni „az idegen megszállás alatti érdemek” fejében, vagy az első világháborús hősiességért. Noha a kirekesztő intézkedéseket nem érvényesítették teljes mértékben s Magyarország akkoriban viszonylag nyugodt és békés szigetnek számított a zsidó lakosság szemében, a társadalomból való kiszorításuk ugyanúgy ment végbe, mint a szomszédos országokban. A túlélők közül azonban nem mindenki tapasztalta meg ezeket az intézkedéseket, többen arra figyelmeztetnek, hogy szenvedésük csak 1944-ben kezdődött, egészen addig az ország elégedett lakói voltak, és közvetlen környezetükben nem tapasztaltak zsidóellenes gyűlölködést. Ezzel ellentétes tapasztalatokra és a zsidóellenes hangulat erősödésére hívja fel a figyelmet a város polgármesterének címzett levél 1940 novemberéből, mely a zsidókérdés gyorsított megoldását követeli, olyan értelemben, hogy a zsidókat kitiltanák a gazdasági és társadalmi életből. Ugyanez a levél vagyonrevíziót követel, valamint a harmadik zsidótörvény következetesebb alkalmazását. A különféle meg- és kiszorító intézkedések fokozatosan Komáromban is érvényesültek, csakúgy, mint a nem zsidók közti ellenséges hangulat. (Ristveyová–Hruboň 2014b, 104–105. p.) Az egyik névtelen levél 1942 szeptemberéből a zsidó kereskedők praktikáira mutat rá, valamint a kormánypolitika elégtelen erélyességére, s tippeket ad a megoldásra.13

S bár ez idő tájt Komárom nem volt határváros, több lakója csempészettel foglalkozott, és segítették a Szlovákiából menekülő zsidókat, ahol már 1942 márciusában megkezdték a hivatalok a deportálást.14 A szlovák kormány rendeletei kiterjedt migrációhullámot indított el dél felé, a szlovák–magyar határ menti területeken. A legújabb kutatások szerint ezt az utat körülbelül ötezer zsidó választotta, (Fiamová 2011, 162–172. p.) akik Magyarországon kerestek menedéket, leginkább Budapesten, de Komárom környékén is. Az élet a Magyar Királyságban akkor elviselhetőbb volt, mint az európai államok többségében, melyek már a nácik ellenőrzése alatt álltak.

 

A komáromi gettó

Az követően, hogy 1944 tavaszán a náci hadsereg megszállta Magyarországot, a migráció iránya megfordult, s kezdetét vette egy viszonylag rövid, ám nagyon intenzív gyülekezése és menekülése a magyar zsidóságnak Magyarországról. A hivatalokban letartóztatásokra és személycserékre került sor. Az újonnan kinevezett kormány, melynek élére a volt berlini nagykövet, Sztójay Döme került, a német megszálló hatalom végrehajtó szerve lett. Nagymértékben felerősödött a zsidóellenes hangulat és a zsidóellenes intézkedések is. A közéletben durva zsidóellenes kampány folyt, az utcákat sértő feliratok díszítették. Az új kurzust a sajtó és a rádió is erősítette, melyek azt hirdették, hogy a zsidókérdés gyors megoldása az új nemzeti politika része, és szükségszerű, mert ettől függ a magyar nemzet jövője.

1944. március 18-ról 19-re virradóan Komárom belvárosában német tankok jelentek meg. Nem messze a két zsinagógától, a posta épületével szemben telepedett le az ún. Judenkommando parancsnoksága. A nácik a helyi hivatalokkal együttműködve már az első napokban letartóztatták a zsidó hitközség több jelentős tagját, köztük mindkét rabbit. A zsidó közösséget nagyon rövid idő alatt megfosztották utolsó jogaiktól és vagyonuktól, és a társadalom perifériájára száműzték. 1944. március 24-én a hivatalok mind a 130 zsidó üzletet bezáratták. A lefoglalt vagyont egy helyre összpontosították, ezt részben szétlopkodták, részben nyilvános árverésre bocsátották vagy elosztották. (Ristveyová–Hruboň 2014b, 106., 109. p.) Zsidóknak tilos volt utazniuk, és április 5-től megjelölést, sárga Dávid-csillagot kellett viselniük. Ez utóbbi miatt többen nem is léptek ki az utcára.15 Több visszaemlékező is megemlíti, hogy ekkoriban alapvetően változtak meg az emberi kapcsolatok, megtörtént, hogy a többség kerülte a zsidókat vagy megtagadta korábbi zsidó ismerőseit.16

Áprilisban létrehozták a gettót. A helyi zsidókat a hivatalok a két nagy zsinagóga környékére hívták, s itt közölték velük, hogy ezen a helyen lesznek összpontosítva, és ha az állam részére fognak dolgozni, akkor nem viszik el őket innen.17 A gettó felállításával kapcsolatos munkák 1944. június 1-jének estéig befejeződtek – a szigorúan őrzött terület a mai hetedik lakótelepen volt, az ortodox zsinagógától a katolikus temetőig, a Zsájk, Kispolgár és Citrom utcákat magában foglalva, a rakpart alsó részével együtt.18 A gettót lakóházak és utcák alkották, az ezeket elhagyó nem zsidók a zsidók házába költöztek át. Vihették ide a vagyonuk egy részét is.

1944 derekán Komáromban 2170 zsidó vallású személy élt, közülük 1950-et telepítettek a gettóba. 190 fiatal férfit munkaszolgálatra vittek, 15-öt túszul tartottak fogva, 15-nek pedig sikerült átszöknie Szlovákiába. (Encyklopédia… 2009, 195. p.) A helyiekhez még további 2500 zsidót soroltak a komáromi gettóba a megye más helyeiről, átmeneti gettókból, melyek Párkányban, Nagysurányban, Nagymegyeren, Perbetén és Gútán voltak. A nem elegendő kapacitáson azzal segítettek, hogy a gettóban felhúztak egy új fabarakkot, melynek építési költségeit a Zsidó Tanácsnak kellett állnia.19 A gettót a félelmetes hírű katonai csendőrség, az ún. kakastollas csendőrség őrizte. A gettót csakis csendőri felügyelettel lehetett elhagyni – s persze csak azoknak, akiket a dohánygyárban dolgoztattak.20 A gettóban nem folyt munka. Az étkeztetésükről maguknak az őrizeteseknek kellett gondoskodniuk, abból, ami rendelkezésükre állt vagy amit az ismerőseik átadtak nekik a drótkerítésen. Általában a szabad ég alatt főztek, például az ortodox zsinagóga udvarán. Az internáltak magukkal vihették a gettóba az ingóságaikat s pénzért vagy ékszerek fejében ételhez jutottak. Olyan családtagok is hordták nekik az ennivalót, akik kivételben részesülve nem a gettóban laktak.

A komáromi gettó körülbelül egy hónapig működött. Június elején minden lakóját áttelepítették a Duna másik oldalára, az erődök közé, melyek afféle gyűjtőtáborként szolgáltak. Ide már csak a legszükségesebb személyes holmijukat vihették, a többi vagyonuktól megfosztották őket.

A túlélő emlékezők szerint a helyiek – kis kivétellel – nem tanúsítottak együttérzést a gettósított társaikkal. Ellenkezőleg, megtörtént, hogy egyesek kihasználták a zsidók félelmét és tanácstalanságát, anyagi okokból. Fennmaradt például egy történet, mely szerint egy tiszt az Igmándi erődben dolgozó munkaszolgálatosokat azzal hitegette, hogy kézbesíti a csomagjaikat a rokonságuknak, mely már a Monostori erődben várt a deportálásra. A csomagok azonban sosem jutottak el a címzettekhez.21 A Monostori erődben az őrök veréssel kényszerítették az internáltakat, hogy árulják el az esetleg elrejtett tulajdonuk helyét.22 Egy további emlék a komáromi gettóból az erődbe való átszállítás idejéből maradt fenn: ekkor egy nagy dobozt helyeztek el az őrök, hogy az internáltak abba dobálják az értéktárgyaikat.23 Fennmaradt annak a komáromi bőrkereskedőnek az esete is, aki a deportálások idején megegyezett a rendőrökkel, hogy csukják le őt, s így menekülhessen meg, cserében rájuk hagyta a raktárkészletét.24 A Komáromi Lapok 1944. júniusi cikke, mely szerint a városban még mindig folyik az elrejtett zsidó kincsek felkutatása, valamint hogy eddig több milliós értékekre bukkantak, csak árnyalja a korszakot jellemző őrületet. (Komáromi Lapok, 1944. június 3., 3. p.)

 

A komáromi erődök funkciója

Ellentétben a hősiességgel, melyek a komáromi erődrendszerhez kötődnek, a második világháború keretén belül e falak nagy emberi tragédiák színtereit határolták. A csekély számú információt, mellyel rendelkezünk, főleg a már idézett túlélőkkel folytatott beszélgetésekből ismerjük. (Szita 2002) Az internáltak életkörülményei valamennyi erődben katasztrofálisak voltak. Gondot jelentettek a latrinák, a víz és az ennivaló hiánya. Többnyire a föld alatti kazamatákban helyezték el őket, ahol háromemeletes fa­priccseken vagy a földre terített szalmán aludtak.25

A jobb oldaliak közül a Monostori erőd volt a legnagyobb, ezt a magyar hadsereg használta. 1942-től egy részében lengyel és jugoszláv hadifoglyokat helyeztek el. 1944 kora nyarától a Komáromban és környékén lakó zsidók gyűjtőhelye lett: innen, Kassán keresztül deportálták őket az auschwitzi haláltáborba. A deportálás előtt az erődben több mint 5000 személyt tartottak fogva. Az Igmándi erőd a munkaszolgálatba sorozott zsidók gyűjtőtábora volt. 1939 és 1942 között lengyel hadifoglyokat is őriztek itt, később ezeket a Monostori erődbe helyezték át. A lengyel emigránsoknak viszonylag tűrhető életkörülményeik voltak, szükségleteiket a magyar kormány fedezte, és például mezőgazdasági munkákra fogta őket. A háború után az erőd a nyugatról hazatérők fogadótáboraként szolgált. A harmadikban, a Csillagerődben, melyet 1939–1940-ben lőszerraktárnak építettek át, munkaszolgálatosok voltak, 1944 őszétől pedig magyar politikai foglyok, az államigazgatás tagjai, köztük különféle prominens személyiségek, papok, de zsidó szökevények is. Rajtuk kívül ide került „mindenféle gyanús és államellenes elem”, például idegen állampolgárok vagy romák. 1944 októberétől internálótáborként használták Szálasi emberei – a vesztes háború után ők kerültek ide mint foglyok.

A komáromi zsidók deportálására 1944. június 12-én és 15-én került sor a Duna jobb partján található vasútállomáson, arról a rámpáról, mely a személyállomás és a híd között húzódott. Marhaszállító vagonokba rakták őket, körülbelül 60-at egybe, víz és ennivaló nélkül, minimális személyi holmival s azzal, hogy munkára viszik őket.26 Néhány komáromi, aki hírét vette a deportálásoknak, legalább a távolból – a Duna-hídról – eljött elbúcsúzni a szeretteitől. Az ún. Gaško–Vrančík lista szerint a kassai vasútállomáson két komáromi transzport haladt át, összesen 5463 személlyel. (Gaško 2014) A lágerekben 1884 komáromi zsidót gyilkoltak meg, 23-an a magyar hadsereg munkaszolgálatosaiként haltak meg, 15-öt magyarországi koncentrációs táborban kínoztak halálra. A komáromi zsidó közösségnek tehát 95%-át gyilkolták meg, köztük két rabbit, 19 orvost, 12 ügyvédet és 5 mérnököt. A Raab Ferenc által publikált adatok szerint a holokausztot mindössze 248 komáromi zsidó élte túl. (Encyklopédia… 2009, 195–196. p., Raab 2000)

Annak ellenére, hogy nem őrződött meg túl sok olyan történet, mely a nem zsidó lakosság önzetlen segíteni akarását rögzítené, egyetlenegy jelképessé vált. Alapy Gáspár, Komárom polgármestere azon kevesek egyike volt, akik igyekeztek megvédeni a helyi zsidó közösséget. A zsidóellenes közhangulat idején, a város polgármestereként kijelentette: „Én esküt tettem rá, hogy minden polgár ügyét egyformán szolgálom.” Igyekezett lassítani a zsidóellenes rendeletek hatékonyságát, s kivételeket állított ki, amiért nyilvánosan a zsidók védelmezőjének tartották. Még a gettó kiépítését is megpróbálta megakadályozni. A deportálások után felmentését kérte, s 1944. augusztus végén nyugdíjazták. Szálasi hatalomra jutásakor ifj. Richard Wojtowicz lett a megyefőnök, aki Alapyt mint zsidópártoló személyt elfogatta, majd a dachaui koncentrációs táborba vitette. Alapy Gáspár itt hunyt el hat hét múlva, 64 évesen. (Szarka 2009, 62–87. p.)

 

A nyilaskeresztesek uralma

1944. október 15-e, tehát Horthynak a háborúból való sikertelen kiugrása és Szálasi Ferenc hatalomátvétele után a zsidóüldözés újabb hulláma következett. (Szita 2002) Noha a komáromi zsidók többsége ekkor már Auschwitzban volt, a kivételeknek köszönhetően néhányan a gettót és a deportálást is elkerülték. Ezek többségét a helyi nyilasok letartóztatták és a Duna-híd közelében meggyilkolták.27 Kegyetlenül leszámoltak azokkal is, akik a zsidókat segítették Ezek közé tartozott a zsidó hitről katolikusra áttért Zengő család, akik a deportálások idején nem hitték, hogy valami hasonló velük is megtörténhet, a télen azonban a családfőt és fiát a nyilasok meggyilkolták, a feleségnek pedig táblát akasztottak a nyakába, mely azt hirdette, hogy így jár mindenki, aki zsidókat rejteget. Ezzel a táblával kellett végigmennie Komáromon.28

Ebben az időben került sor a romák módszeres összegyűjtésére és deportálására is. A front közeledtével ezek az intézkedések elsősorban az ország nyugati felén élőket érintették. A legfontosabb gyűjtőhellyé a Csillagerőd vált, itt több ezer roma fordult meg. A romákon elkövetett genocídium – roma megnevezéssel: porajmos – áldozatainak pontos száma azonban nem ismert. (Karsai 1992)

Komárom közelségébe a szovjet hadsereg először 1945 januárjában jutott el, de a város csak március végén szabadult fel a 2. Ukrán Front és a szovjet dunai flottilla által. 1945 tavaszán a városban a hatalmat ideiglenes nemzeti tanács vette át, mely elsősorban baloldali érzelmű személyekből állt. Megkezdődött a romok eltakarítása. A politikai változások eredményeként a magyarok egy részének kitelepítésére került sor, ez konkrétan a Komáromi járásból 6000 személyt, magából a városból 1710 személyt érintett. (Vadkerty 2007, Popély 2009, 47–66. p.) A komáromi születésű, jelentős kommunista újságíró és író, zsidó származású Vadász Ferencnek a szavai szerint a háború után Komáromon a szlovák nacionalizmus lett úrrá.29 A magyarokat fasisztának és árulónak nevezték. Vadász emiatt hagyta el szülővárosát.

A világháború befejezésével Komáromba fokozatosan kezdtek visszatérni a túlélő zsidók. Egy olyan város fogadta őket, melyben sokan már nem tudták elképzelni a jövőjüket. A közelmúlt emlékei súlyosbították a háborús romok, a megbecstelenített zsinagógák, a szétvert és kirabolt otthonok. Lakásukat vagy házukat idegen bérlők foglalták el, az ingóságukat szétlopkodták, s továbbra is szembesülniük kellett az antiszemitizmus megnyilvánulásaival. Az elidegenedés érzéséhez nyilvánvalóan hozzájárult az is, hogy sokan nem beszélték az államnyelvet. Ennek ellenére a hitközség létszáma fokozatosan nőtt, elsősorban a városba beköltözőknek köszönhetően. 1948-ban Komáromban 502 zsidó élt. Izrael állam 1948. májusi megalapításakor a várost 343 zsidó lakosa hagyta el. (Raab 2000)


Irodalom

Braham, Randolph 1997. A népirtás politikája. A holocaust Magyarországon. Budapest, Belvárosi Kvk.

Braham, Randolph (szerk.) 2007. A magyar holokauszt földrajzi enciklopédiája. Budapest, Park Kiadó.

Deák, Ladislav (összeáll.) 2003. Viedenská arbitráž 2. november 1938. Dokumenty zv. 2. Okupácia. (2. november 1938 – 14. marec 1939).Martin–Bratislava, Matica slovenská.

Encyklopédia židovských náboženských obcí A – K (I. zväzok). Bratislava, SNM – Múzeum židovskej kultúry, 2009.

Fiamová, Martina 2011. Ilegálne prechody židovského obyvateľstva cez slovensko-maďarskú hranicu v rokoch 1942–1944. In Mitáč Ján (szerk.): Juh Slovenska po Viedenskej arbitráži 1938 – 1945. Bratislava, Ústav pamäti národa, 162–172. p.

Gaško, Mikuláš 2014. Nad úkrytom. Bratislava, Slovenská advokátska komora.

Hruboň, Anton–Ristveyová Katarína 2014. „Prinavrátené“ Komárno. Prehľad spoločensko-politického vývoja mesta v rokoch 1938 – 1945 s dôrazom na menšinovú otázku. Krakov–Ružomberok, Spolok Slovákov v Poľsku – Historia nostra.

Karsai László 1992. A cigánykérdés Magyarországon, 1919–1945 – Út a cigány Holocausthoz. Budapest, Cserépfalvi Könyvkiadó.

Karsai László 2004. A magyarországi zsidótörvények és rendeletek, 1920–1944, Századok, 6. sz. 1285–1304 p.

Lang, Tomáš–Štrba, Sándor 2006. Holokaust na južnom Slovensku (na pozadí histórie novozámockých Židov). Bratislava, Kalligram.

Mácza Mihály 2004. Az impériumváltás és következményei Komáromban (1919–1938). Limes, 3. 113–126. p.

Mannová, Elena 2001. Konštrukcia menšinovej identity v mestskom prostredí. Maďari v Komárne a Lučenci (1918-1938). In Salner, Peter–Luther, David (szerk.): Etnicita ako faktor polarizácie mestského spoločenstva v 20. storočí. Bratislava, Ústav etnológie SAV, 111–140. p.

Nižňanský, Eduard 1998. Deportácie Židov v novembri 1938 zo Slovenska v hláseniach styčných dôstojníkov. In Studia historica Nitriensia 7, 259–286. p.

Nižňanský, Eduard 1999. Židovská komunita na Slovensku medzi československou parlamentnou demokraciou a slovenským štátom v stredoeurópskom kontexte. Prešov, Universum.

Paszternák András–Paszternák Tamás (szerk.) 2013. Mozaikok a komáromi zsidóság történetéből. Komárom, Komáromi Zsidó Hitközség.

Popély Árpád 2009. Plány na vysídlenie maďarského obyvateľstva v rámci výmeny obyvateľstva medzi Československom a Maďarskom. Fórum spoločenskovedná revue, 5. 47–66. p.

Raab Ferenc 2000. A komáromi zsidók múltja és jelene. Komárom, KT Kiadó.

Ristveyová, Katarína–Hruboň, Anton 2014a. Spoločensko-politický vývoj Komárna v rokoch 1938-1945. Od revízie po stabilizovanie nového režimu. In Historický zborník, 23/1. 95–114. p.

Ristveyová, Katarína–Hruboň, Anton 2014b. Spoločensko-politický vývoj Komárna v rokoch 1938-1945. Od stabilizovania maďarského režimu do opätovného pričlenenia k Československu. In Historický zborník, 23/2. 94–111. p.

Sallai Gergely 2002. Az első bécsi döntés. Budapest, Osiris.

Számadó Emese–Turi Zsolt 2011. Komárom, 1938–1945. A Felvidék visszacsatolása és komáromi következményei a korabeli sajtó és dokumentumok tükrében. Komárom, Komáromi Közgyűjteményi Alapítvány.

Szarka László 2009. Starosta Komárna Gáspár Alapy (1880–1945) – obeť maďarského nacizmu. The Mayor of Komárno Gáspár Alapy (1880–1945) –Victim of Hungarian Nazism. In Žiak, Miloš–Nižňanský, Eduard–Snopko, Ladislav–Krajmerová, Eva (eds.): Park ušlachtilých duší 3. Bratislava, Izraelská obchodná komora na Slovensku. 62–87. p.

Székely Gábor–Vértes Róbert (szerk.) 1997. Magyarországi zsidótörvények és rendeletek, 1938–1945. Budapest, Polgár Kiadó.

Szita Szabolcs 2002. A komáromi deportálás 1944 őszén. Budapest, Magyar Auschwitz Alapítvány, Holocaust Dokumentációs Központ.

Tilkovszky, Lóránt 1972. Južné Slovensko v rokoch 1938-1945. Bratislava, Vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied.

Vadkerty Katalin 2007. A kitelepítéstől a reszlovakizációig. Trilógia a csehszlovákiai magyarság 1945–1948 közötti történetéről. Bratislava, Kalligram.

Vietor, Martin 1968. Dejiny okupácie južného Slovenska 1938-1945. Bratislava, SAV.

 

(Csanda Gábor fordítása)

„… olyan ez a kép, mintha egy összetört tükör volna a magyar társadalom, illetve a magyar lélek”. Hokky Károly (1883–1971) élete és tevékenysége1

1919. május 8-án Párizsban megszületett a döntés arról, hogy Kárpátalját Csehszlovákia kapja meg, amit az 1919. szeptember 10-i saint-germaini szerződésbe foglaltak bele. Ugyancsak május 8-án, Ungváron az úgynevezett Központi Ruszin Nemzeti Tanács kinyilvánította, hogy csatlakozni kíván a formálódó csehszlovák államhoz. Azonban ugyanígy voltak hívei Kárpátalján a Magyarország kötelékében maradásnak és főként a máramarosi részen pedig a polgárháborús Oroszországból kiszakadni akaró, formálódó ukrán államhoz tartozásnak. A nemzetközti politika színtéren azonban csak a csehszlovák opcióval foglalkoztak, s Kárpátaljának Csehszlovákiához csatolása által megteremtődött a közvetlen összeköttetés az 1920–1921-ben létrejött ún. kisantant szövetség államai (Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia) között, melynek legfőbb célja Magyarország esetleges revíziós törekvéseinek megakadályozása volt.

Az új helyzetben a kárpátaljai (Podkarpatszka Rusz-i) magyar közösségnek meg kellett szerveződnie. A közösség egyes tagjai önként vagy kényszerűségből a trianoni Magyarország területére költöztek, a helyben maradók számára pedig a legfontosabb az alkalmazkodás volt. A legkomolyabb törésvonalat az első években az jelentette, hogy a közhivatalt viselőktől, állami alkalmazottaktól megkövetelték a hűségeskü letételét a csehszlovák államra. Ugyanígy komoly problémákat jelentett, hogy a csehszlovák állampolgárság nem járt automatikusan, ami szintén számos sérelmet okozott.

Az 1919 utáni kárpátaljai magyar politikusok zömmel újoncok voltak a politikai pályán, s némelyek számára kényszerű váltást jelentett. Közéjük tartozik Hokky Károly, aki tanári pályáját kényszerült feladni, amihez soha többé nem tért vissza, de az oktatásügy szívének kedves terület maradt. Hokky ugyan kényszerből váltott pályát, de végül elhivatott politikus lett.

Magyarul Hokky Károly, „csehszlovák” változatban Karoly Hokky, Karol Hokky, Karel Jan Hokky, angolosan Charles J. Hokky. Az egyik legismertebb kárpátaljai politikus a két világháború közötti időszakban – helyi politikai tevékenységén túl az 1920-as évek végétől, az 1930-as években tagja volt a prágai parlamentnek, majd a szenátusnak, a revízió után pedig a magyar parlamentnek – mégis viszonylag keveset tudunk róla. A különböző forrásokban elszórt információ összegyűjtésére ugyan korábban is lett volna mód, ám a kisszámú, mégis igen fontos családi dokumentumok, illetve emlékek nélkül ez mégsem volt reális feladat. Csehszlovák időszakbeli szenátorságára volt a legbüszkébb, és általában a csehszlovákiai magyar politikusi lét meghatározó volt az életében: küzdelem a magyarságért az első kisebbségi korszakban. Mindent megváltoztatott a revízió, és mindent megváltoztatott a kényszerű emigráció is. Kisebbségi politikusként elsősorban az oktatásügy szolgálatát tartotta szem előtt. Az etnikai különbözőségeket a kulturális különbözőségekben vélte felismerni, legfőbb magyar értéknek a sajátos magyar kultúrát tartotta.

 

„Hogy nagy nép vagyunk-e, azt nem mi állapítjuk meg, hanem mások. De éppen azért, mert kis nép vagyunk, a kultúráért nekünk sokkal többet kell áldoznunk, mint más né­peknek. A népek óceánjában nekünk szellemi, erkölcsi és jellembeli értékeket kell hordoznunk.”2

„Magyarok, vigyázzatok a kultúrátokra, tanuljatok, mert ha nem tanultok, beteljesedik a nagy Széchenyi mondása: Elvész a népem, mert tudomány nélkül való.” (Hokky 2004, 114. p.)

 

A Monarchiában

Hokky Károly 1883. január 31-én született az Abaúj-Torna vármegyei Szepsiben (Moldava nad Bodvou). A Kassai Egyházmegye szepsi római katolikus egyházközségének3 keresztelési anyakönyvéből 1908. június 27-én készült kivonat szerint a törvényesen született fiúgyermeket 1883. február 16-án keresztelték Károly János névre. Apja Hokky Gyula kereskedő, anyja Varga Teréz ágostai vallású.4 A későbbiekben a második keresztnevet nem használta, de nevének angol változatában innen van a J. (Charles J. Hokky).

A gimnáziumot Rozsnyón végezte, majd a Budapesti Tudományegyetemen és a kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemen tanult tovább. (Plachý 2012, 120. p.) A Kolozsvári Országos Középiskolai Tanárvizsgáló Bizottság földrajzból és történelemből képesítette. Tanári pályafutását Budapesten, a VII. kerületi Damjanich utcai gimnáziumban kezdte, majd a vallás- és közoktatásügyi miniszter 1908. október 17-én kelt 118.886 sz. rendeletével a Kassai Állami Felső Kereskedelmi Iskolában5 folytatta. A m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter 1911. július 13-án kelt 82.412. számú levelében szeptember 1-jétől felső kereskedelmi iskolai rendes tanárrá nevezte ki. Földrajzot, történelmet, magyar nyelvet és irodalmat, kereskedelmi földrajzot tanított.6

Az első világháborúban a cs. kir. 34. gyalogezred (Markó–Lányi Lindner–Bia­loskorski 1937)7 4. menetszázadában főhadnagyi rangban szolgált az orosz fronton. Az 1914. november 25-én kiadott 100. számú „Hírek a sebesültekről és betegekről” lajstrom szerint haslövést kapott, és a kassai leányiskolában elhelyezett tartalék kórházban gyógykezelték. Ezután szolgálati viszonyon kívüli állományba került, Belgrádban, Krajován (Craiova, Románia) és Udinében teljesített szolgálatot. 1916-ban megkapta a Bronz Katonai Érdemérem (Katonai Érdemkereszt szalagján) kardokkal8 kitüntetést.

 

A csehszlovák Kárpátalján

A csehszlovák időszak első éveiben Kassán maradt. Egy a kassai állami felső kereskedelmi iskola igazgatóhelyettese által 1919. október 30-án kiadott „Működési Bizonyítvány” szerint „kiváló tanár, magatartása mindenkor teljesen kifogástalan volt”.9 Tanári állásából azonban még abban az évben elbocsátották, amit súlyos sérelemként élt meg. Az elbocsátás nyilvánvalóan azzal volt összefüggésben, hogy számos sorstársához hasonlóan nem tette le a hűségesküt a csehszlovák államra, nem kapott állampolgárságot sem. 1936. december 14-i prágai szenátusi beszédében az állampolgárság rendezetlenségét még mindig a legfontosabb problémák közé sorolta:

„De nemcsak az autonómia miatt, hanem egyéb okok miatt is bizalmatlanok vagyunk a kormánnyal szemben, mert a közigazgatásnak majdnem minden ágában alkotmánysérelmekkel találkozunk.

Csaknem minden miniszterünk állandóan azt hangoztatja, hogy itt a magyarságnak a legjobb dolga van és hogy itt a magyarságnak megadtak minden jogot. Én erre csak azt felelhetem, ha már olyan erős meggyőződéssel mondják ezt, hogy én azt kívánom, hogy ugyanannyi joguk és olyan jó dolguk legyen nekik és gyermekeiknek, mint amilyen jó dolgunk van nekünk és gyermekeinknek.

Az állampolgár legelső és legfontosabb joga állampolgárságának elismerése. Ez a gyökere minden más jognak.” (Hokky 2004, 381. p.)

Kassán 1924. augusztus 14-i keltezéssel adta ki a városi közjegyző az igazolást, hogy 1919. december 17. óta Košice községben, azaz Kassán „bir honi illetőséggel”.10 Az 1921. július 26. és 1938. november 2. közötti időszak „tényleges szolgálatban nem töltött ideje”. Azonban ezt a „17 év 3 hónap és 6 nap” hosszúságú időszakot az 1939. évi 9.910. M. E. rendelet11 alapján 1941. szeptember 10-én kelt 16.048/1940. Eln. sz. pénzügyminisztériumi levéllel „a nyugdíjba beszámított szolgálati idejéhez” hozzászámították.12

Hokky 1923-ban költözött Nagyszőlősre (ma: Vynohradiv Ukrajnában; az Alföldre kilépő Tiszához közel, a Fekete-hegy lábánál terül el, közel a magyar–román–ukrán hármas határhoz13). A nagyszőlősi házassági anyakönyv szerint a római katolikus, nőtlen tanító, Hokky Karel 1925. június 9-én vette feleségül az 1906. március 18-i születésű Krasznay Margit (Krasznyova Markéta) háztartásbeli, református hajadont. A Nagyszőlősi járás főszolgabírája Nagyszőlősön 1942. január 14-én kelt, 94/1942. számú véghatározatában utasította a helyi anyakönyvvezetőt, hogy a házassági anyakönyvben „a megjelölt alapbejegyzésnél és kiigazítások rovatában jegyezze fel: A vőlegény foglalkozása nem tanító, hanem középiskolai tanár.” A kiigazítás indoka, hogy „a foglalkozás tévesen nem a tényeknek megfelelően lett bejegyezve”. 1926. február 22-én született, református hitben keresztelt Katalin nevű lányuk,14 1928. május 19-én pedig a nagyszőlősi római katolikus plébánián István Géza névre keresztelt fiúk.15

„Az 1918-as államfordulatot követően az új állam hatóságai a magyar nyelvű sajtó zömét megszüntették. Kevés volt azoknak a lapoknak a száma, melyek régi vagy módosított néven meg tudták őrizni az egzisztenciájukat […] A régi sajtó nagy részét likvidáló csehszlovák polgári rendszer elvileg nem állt útjában annak, hogy új lapok keletkezzenek, s így a két világháború közti időben ki is bontakozott a többrétegű és rendkívül sok lapegységből álló kisebbségi sajtó.” (Turczel 1981, 299. p.) Csehszlovákiában mintegy 600 különféle magyar lapot adtak ki hosszabb-rövidebb ideig, ebből körülbelül 70-et Kárpátalján. Ezek egyike volt a Határszéli Újság. A lap 1908 és 1930 között jelent meg Ungváron. 1921. május 8-tól lett a Kárpátaljai Keresztényszocialista Párt hivatalos lapja Hokky szerkesztésében.

A Csehszlovákiához csatolt Kárpátalján a lakossága kivételes aktivitással vetette bele magát az egyesületek és pártok alapításába. A politikai pártok „nemzeti” (ruszofil, ruszin, ukrán, magyar, zsidó, német és etnikai tényezőktől független) és területi (országos párt regionális szervezete vagy regionális párt) tagolódása már 1919-ben végbement. Ennek megfelelően szerveződtek a „magyar nemzeti” irányvonalat képviselő pártok is. Az 1920-as évek elején még két regionális pártja volt a helyi magyaroknak: a Ruszinszkói Magyar Jogpárt és a Podkarpatszka Ruszi Őslakosok Autonóm Pártja. Velük párhuzamosan alakult ki két nagy országos párt, az Országos Keresztény­szocialista Párt (OKP) és az Országos Magyar Kisgazda, Földműves és Kisiparos Párt kárpátaljai kerülete. Az évtized közepétől azonban már csak az OKP16 és a Kisgazdapárt (1926-tól Magyar Nemzeti Párt néven) van jelen 1936-ig, amikor a két párt egybeolvadt Egyesült Magyar Párt (EMP) néven, Jaross Andor elnökletével.17 Az alapelvek a nemzeti eszme, keresztény valláserkölcsi felfogás, szociális igazságosság, demokrácia. Az OKP, majd az EMP kárpátaljai prominense volt Hokky Károly. Az EMP 1936. június 21-i érsekújvári alakuló ülésén Hokky jelentette be a kárpátaljaiak csatlakozását, fenntartva az országrészi politizálás további, addig is működő önállóságát:

 

„A kárpátaljai országos magyar pártszövetség részéről ünnepélyesen jelentem be csatlakozásunkat […] annak biztosítottsága mellett, hogy Kárpátalja eddig elismert és gyakorolt belső adminisztratív és szervezeti autonóm önállóságát továbbra is az egységes keretben minden vonatkozásban fenntartja.”18

 

Az Országos Keresztényszocialista Párt kárpátaljai kerülete hivatalosan 1920 augusztusában alakult meg. A párt 1919-ben kiadott programja19 szociális és gazdasági követeléseket fogalmazott meg, a keresztény szellemiség jegyében. A kárpátaljai kerületi elnök Kerekes István, ügyvezetője („politikai elnöke”) pedig Nagy Kálmán. Miután 1921. április végén megszűnt a párt addigi hivatalos lapja, a Kárpáti Napló, helyét a Határszéli Újság vette át.20 Hokky, az új pártlap felelős szerkesztője egyúttal a párt főtitkára is lett, 1928-tól pedig átvette Nagy Kálmán helyét. A párt „központja” Hokky városa – Nagyszőlős. Ugyancsak 1928-ban tartománygyűlési (kárpátaljai megyei) képviselővé választották.

Csehszlovákiában a kétkamarás nemzetgyűlésben a képviselői és a szenátori helyeket a pártok választási listáira leadott szavazatok arányában osztották el. A képviselőház 300, a szenátus 150 tagú volt. Kárpátaljának 9 képviselői és 4 szenátori helye volt, ebből minden alkalommal egyet-egyet sikerült megszerezniük a magyar nemzeti pártoknak (országosan a magyar ellenzéki pártok 9-10 mandátummal rendelkeztek). Kárpátalja területén négyszer voltak nemzetgyűlési választások: 1924-ben, 1925-ben, 1929-ben és 1935-ben. 1929-ben az „Autonomista Pártszövetség” listájáról Hokky lett a parlamenti képviselő,21 1935-ben pedig „az Országos Keresztény­szocialista Párt, a Magyar Nemzeti Párt, az Őslakos Németek Pártja Szlovenszkón és Podkarpatszka Ruszban, Szudétanémet Választási Szövetség” listájáról szenátor.22 Különösen szenátori tevékenysége kapott széles körű visszhangot a különböző sajtóorgánumokban.23

Hokky a prágai törvényhozásban elsősorban a magyar iskolaügyet szorgalmazta. Felpanaszolta többek között, hogy Kárpátalján kevés a magyar óvoda, azok többsége is felekezeti fenntartású; a magyar iskolák száma nem felel meg a magyar lakosság népszámlálás szerinti arányának; szóvá tette, hogy csupán a beregszászi ruszin gimnáziumnak van magyar tagozata; interpellált a volt ungvári katolikus magyar gimnázium visszaadása, a nagyszőlősi magyar polgári iskola megnyitása ügyében; aláírásgyűjtést szervezett annak érdekében, hogy magyar tanítóképző nyíljon „arra alkalmas városban Szlovenszkó vagy Kárpátalja területén”. Szerinte a kárpátaljai magyarság már azzal is elégedett lenne, ha annyi magyar óvodája, elemi, polgári és középiskolája lenne, mint ahány cseh/szlovák van a tartományban. (Vö. Fedinec 2007, 92. p.) Hokky két lábbal járt a földön, amikor például védelmébe vette a megélhetési csempészést:

 

„A kárpátaljai magyar határmenti lakosság ínsége közismert tény. Az esztendők óta ismétlődő rossz termés folytán a lakosság megélhetése nincs biztosítva. […] a munkanélküliek hatalmas tömege […] a legsúlyosabb nyomorral küzd. Kárpátalja népének harmadrésze ellátatlan, akik minden igyekezetük mellett sem képesek munkához, keresethez jutni […] a […] lakosság egy része […] a szükség kényszerének nyomása alatt a szomszédos magyar területekről hoz át élelmiszereket […] Elismerem, hogy a kárpátaljai ínségesek, amikor ily módon gondoskodnak magukról, nem járnak a törvény útján, de cselekedetük nem jelent oly veszélyt az állam érdekeire, hogy ezért életükkel kelljen fizetniük. Márpedig a kárpátaljai határmenti lakosság ínségesei közül nem egy nyomorgó életét oltotta ki a pénzügyőrök golyója”. (Fedinec 2004, 341–342. p.)24

 

Hokky többször járt Magyarországon. Eközben kapcsolatba került többek között Szekfű Gyulával, a Magyar Szemle szerkesztőjével.25 1934 márciusa–áprilisa folyamán rövid levelezést is folytattak. Ebből kiderül, hogy Szekfű felkérte, írjon a lapba „olykor egy-egy cikket”. Hokky úgy vélte, hogy a csehszlovák posta nem megbízható, a leveleket cenzúrázzák. Sátoraljaújhelyen április 26-án kelt levélében így fogalmazott:

 

„Nagyon köszönöm nb. soraidat, s mindig megtisztelők voltak. Sajnos azonban minden levelünket cenzúrázzák.

Legutóbbi leveledet pl. amelyet ápr. 14 adtál fel, április 25-én kaptam meg. Azalatt Amerikából is kaphatnék választ levelemre.

Arra kérnélek, ne írj nekem, mert a Magyar Szemle vörös posztó a szemükben. Ellenben engedd meg, hogy valahányszor Budapestre megyek, személyesen felkereshesselek…

Legközelebb egy ártatlan cikket küldök be a saját nevem alatt, de máskor csak o-a-s jelzéssel közöld a cikkemet. Ha nb. lapodnak meg nem felelnének ne közöld. Viszontlátásig őszintén tisztelő híved.”

 

Bár egy korábbi, április 14-i levelében Szekfű biztatta – „Legutóbbi szíves soraidat kíséretében megküldött cikkedet köszönettel kézhezvettem és legyen szabad jelentenem, hogy azt a legközelebbi folyóiratban közölni fogom” –, a Magyar Szemle repertóriumában nem szerepel tőle írás sem valós nevén, sem „o-a” szignóval. (Saád [összeáll.] 1989. 1–2. k.)

Adolf Hitler kancellár, valamint Horthy Miklós kormányzó és Imrédy Béla miniszterelnök 1938. augusztus 23-i kieli találkozója után Magyarország számára nem volt kétséges, hogy megérett a helyzet a határrevízióra. Jaross Andor, az Egyesült Magyar Párt elnöke, aki ígéretet kapott, hogy Budapest nyíltan támogatni fogja a magyar párt nyilatkozatát, szeptember 17-ére Pozsonyba összehívta az EMP parlamenti klubját. Szüllõ Géza és Hokky Károly kivételével mindenki jelent volt és megszavazta a dokumentumot, amely húsz év után elõször nyíltan bejelentette a „csehszlovákiai magyar népcsoport” igényét az önrendelkezési jogra. (Simon 2010, 172–173. p.) De Hokky egyetértett az iránnyal, 1937. június 26-i szenátusi beszédében leszögezte, hogy a ruszinok alig kaptak valamit, így:

 

„Könnyen elképzelheti ezek után mindenki, hogy mennyit fogunk kapni mi, magyarok. Pedig mi is részt kérünk az autonómiából, mert az a Kárpátoktól délre eső terület népeinek adatott. – Ruszinszkó magyarsága már több ízben nyújtott át a kormányzatnak komoly autonómia-javaslatot. De az mindig papírkosárba került, mint általában mindaz, amit az ellenzék benyújtott, lett légyen az bármily okos, helyes és az állam érdekében is célszerű. Minket csalódás nem érhet. Mi nem is várhatunk itt semmit, amíg ezt a fojtó légkört meg nem szüntetik körülöttünk. Amíg nem kapunk valódi és nem csak világgá kürtölt jogokat, addig itt a helyzet meg nem változik […]”.26 1938. március elején pedig szenátusi felszólalásban óvott a háborús fenyegetéstől: „Ne azt hangoztassa [Milan] Hodža miniszterelnök úr, hogy legyõzhetetlenek vagyunk és a vezérkari fõnök úr se verje olyan nagyon mellét, hogy állig fel vagyunk fegyverkezve, mert akkor [Hermann] Gõring még nagyobbat üt a kardjára. Ez pedig nagyon emlékeztet 1914-re.”27

 

1938 őszén a Kárpátaljai Magyar Nemzeti Tanács vezetőségének lett a tagja. A Nemzeti Tanács, másik két tagjával, Korláth Endrével, R. Vozáry Aladárral együtt rövid ideig ott volt Komáromban az 1938. október 9–13. között a müncheni egyezmény alapján a területi revízióról zajló magyar–csehszlovák tárgyalások idején. A hivatalos tárgyalásokon nem vettek részt, de azok szünetében R. Vozáry átnyújtotta Teleki Pál miniszterelnöknek a Kárpátalja magyarlakta területeire és annak határaira vonatkozó emlékiratot.28 Ennek további sorsáról nem tudni, de gyakorlati jelentősége egészen biztosan nem is volt.

 

Újra Magyarországon

1938. november 2-án Németország és Olaszország döntést hozott a Cseh-Szlovákia és Magyarország közötti államhatár etnikai alapú módosításáról, melynek eredményeként Kárpátalja magyarlakta sávja is ismét Magyarország részévé vált. A visszacsatolt területeken nem tartottak képviselőházi választásokat, hanem behívták a képviselőket: 1938. december 5-én vonultak be a magyar parlamentbe a felvidéki képviselők, valamennyien az Egyesült Magyar Párt tagjai. A Kárpátaljáról behívott hat magyar képviselő egyike volt Hokky Károly. A kárpátaljai és felvidéki képviselők együtt alkották a „felvidéki képviselők csoportját”.29 Az EMP később, 1940. március 15-ével beleolvadt a magyarországi kormánypártba, a Magyar Élet Pártjába. Egy képviselőházi vita során Hokky ezzel kapcsolatban így fogalmazott:

 

„[…] a felvidéki magyarság két pártba tömörült, a nemzeti pártba és a keresztényszocialista pártba. […] Később azután, amikor a két párt egyesült, a nemzeti keresztény és szociális gondolat volt túlsúlyban – természetszerűleg – a pártban és így ennek természetszerű folytatása a Magyar Élet Pártja, nem pedig a nemzeti szocialista párt.”30

 

Kárpátalja ruszinlakta területrészének 1939. márciusi katonai visszafoglalása után sem voltak itt választások. A revízióval visszaszerzett területek mindegyike rendre kimaradt a választásokból. Miután 1939. június 22-én elfogadták a 6.200/1939. sz. miniszterelnöki rendeletet a (ruszin) kárpátaljai terület közigazgatásának ideiglenes rendezéséről és az 1939: VI. törvénycikket a kárpátaljai területeknek az országgal való egyesítéséről, a képviselőházba tíz kárpátaljai ruszin képviselőt hívtak be. 1939. de­cember 31-én hirdették ki az 1939. évi XVIII. tc.-t „a Magyar Szent Koronához visszacsatolt felvidéki területeken és a Magyar Szent Koronához visszatért kárpátaljai területen országgyűlési képviselők választásáról”, melynek alapján Kárpátalján 11 mandátumot töltenek be (ennyi járása volt a ruszinlakta területrésznek, azaz ekkor már Kárpátaljai Kormányzóságnak). A törvénycikket azonban nem hajtották végre, 1940. június 19-én Teleki Pál miniszterelnök parlamenti felszólalásában kitért arra, hogy Kárpátalján június 30-ig meg kellett volna tartani a választásokat, de a háborús viszonyok miatt ezt bizonytalan időre elhalasztják, a behívott képviselők mandátumát meghosszabbították.31 Ez a helyzet a háború végéig nem változott. Hokky továbbra is Nagyszőlősön lakott, mely az időszakban nem tartozott a ruszin etnikai régiót összefogó Kárpátaljai Kormányzóság területéhez, hanem Ugocsa vármegye székhelye volt. Ezzel a helyzettel Hokky is egyetértett, 1941. december 1-jén a parlament alsóházában elhangzott felszólalásában így fogalmazott:

 

„Például abban nincs igazam, amikor azt mondom, hogy a múltkor a képviselő urak itt azt kívánták, hogy Ungvárt, Munkácsot, vagy Nagyszöllőst csatolják oda Kárpátaljához? Engedelmet kérek, van-e itt az urak közül egyetlenegy is, aki nem tudja, hogy Ungvár, Munkács, Nagyszöllős mindig történelmileg magyar városok voltak? (Úgy van! Úgy van!) Azért, hogy a 20 esztendős cseh uralom alatt behoztak oda rengeteg sok zsidót és egy csomó szlávot és ezzel elvették annak a városnak magyar jellegét, azt nem lehet már ruszin városnak tekinteni! (Úgy van! Úgy van!)”32

 

  1. március közepétől Teleki Pál miniszterelnök határozott lépéseket tett a ruszin autonómia megvalósítása érdekében, de ebben a törekvésében magányos maradt, nem talált politikai szövetségesekre. 1940 júliusában a ruszin autonómia ügye végképp lekerült a napirendről.33 Hokky 1939. december 7-i képviselőházi felszólalásában az autonómiával kapcsolatban így fogalmazott:

 

„Fenntartom azt a meggyőződésemet, hogy amíg a két lélek, a ruszin és magyar lélek össze nem forr, addig nekünk nem lehet az autonómiát megcsinálni. Amikor össze fog forrni, amikor úgy lesz, mint ahogyan volt 1914 előtt, amikor a ruszinság és a magyarság egy szívben dobbant össze, akkor igenis meg kell adni az autonómiát. Meg kell adni azért, mert megígértük, meg kell adni, mert a magyar ember ígéretét betartja és meg kell adni azért, mert a hűseget a magyar ember mindig hűséggel jutalmazza.”34

 

Hokky is azok közé tartozott, akiket Teleki szakértői csapata megkeresett, hogy nyilvánítson véleményt. Egyed István – Telekinek a ruszin autonómia ügye vitájának koordinálásával megbízott jogásza – 1939. április 24-i összefoglalójában ismertetette „az eddig beérkezett javaslatok lényegét”. Hokky álláspontját a következő pontokban foglalta össze: „Széleskörü nyelvi jogok. Kenyérkérdés elintézése. Tisztakezü komoly tisztviselők. Egyetlen magyar gyermeket ne írjanak ruszin iskolába erőszakkal. A vegyesajku helyekre a legjobb tanitókat. Tiszta ruszin vidéken ne állitsanak fel magyar iskolát. A ruszin egyetemi hallgatókat Debrecenbe küldjék.35 […] Le kell építeni a sok polgári-iskolát.36 […] Alföldi munkára minél több embert levinni. Állattenyésztést fejleszteni. Élelmet csak munkáért kell adni.” Ezenkívül felhívja a figyelmet arra, hogy adjanak lehetőséget a ruszin értelmiségnek az érvényesülésre, illetve a ruszin és a magyar intelligenciát „közelebb kell egymáshoz hozni társadalmilag”. „Nagyukránok, nagyoroszok eltávolitandók. Zsidóság fokozatosan kiszoritandó. Pravoszláv kérdést bölcsen megoldani.”37 E megítélés hátterére fontos kitérnünk. A csehszlovák időszakban jelentékeny mértékben átrendeződtek a kárpátaljai etnikai viszonyok, többek között annak következtében, hogy megjelent egy több összetevős emigráns réteg is kelet felől: az oroszországi események elől menekülő oroszok, a lengyel területekről illegálisan átszivárgó ukránok, valamint az elsősorban Galíciából származó zsidók. Az illegális bevándorlás ellen változó sikerrel léptek fel a csehszlovák hatóságok, illetve esetleg szándékosan voltak elnézőek a helyi ruszin és magyar etnikai közösség fellazítása érdekében. (Magocsi 2005) A zsidók az ortodox, nem magyarul beszélő közösségeket gyarapították, az oroszok és az ukránok pedig egyes képviselőik politikai szerepvállalása miatt kerültek középpontba, különösen 1938–1939 kapcsán vádolták őket azzal, hogy kívülállókként szóltak bele a helyi eseményekbe, behozták az „ukránizmust” a ruszinokkal szemben. Hokky szavai mögött a fenti megfontolásokat kell sejtenünk.

Ugyancsak az Egyed-iratokból ismerjük még Hokky véleményét a helybeli szláv lakosság népnevével kapcsolatban is. „A nép elnevezése szempontjából megint több megoldás áll rendelkezésre. A világháború előtt és alatt általában a rutén elnevezés volt a hivatalos. […] A cseh-szlovák uralom alatt jött szokásba az orosz, kisorosz szóhasználat, de újabban az ukrán elnevezést is be akarják csempészni.” Legújabban is több elképzelés létezik, ezek közül Hokky a ruszin népnévvel ért egyet.38 Ezt a véleményét az országgyűlésben is kinyilvánította: „Én ugyan azt hiszem, hogy a ruszin nép magát ruszinnak nevezi, […] tehát azt hiszem, hogy ez az elnevezés volna a leghelyesebb, de erre maga az oroszság illetékes.”39 Egyed szerint: „A nép elnevezés szempontjából a nemzetközi helyzetnek is jelentősége lehet. Amiképpen már csak Lengyelországra való tekintettel is, vagy egy esetleg létesülő Ukrajna miatt nem lenne kívánatos az ukrán szó használata – véleményem szerint épúgy megfontolandó az orosz szónak valamilyen változatban való alkalmazása is. Nekünk azt kell kidomborítani, hogy ez a nép egy teljesen külön nyelvet beszélő, más né­pektől független nép, s ebből a szempontból a háború előtti rutén elnevezésnek sok előnye van; rutének ti. más országokban nincsenek. A magyar-orosz elnevezés viszont a magyar néppel való testvériséget juttatja kifejezésre.”40

Hokkyt Horthy Miklós kormányzó 1939. június 26-ával tanügyi főtanácsossá nevezte ki. Ezen a napon letette a következő hivatali esküt a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban annak egyik tisztviselője előtt: „Én Hokky Károly esküszöm a mindentudó és mindenható Istenre, hogy Magyarországhoz, annak alkotmányához és Magyarország kormányzójához hű leszek, Magyarország törvényeit és törvényes szokásait, valamint az alkotmányos rendeleteit megtartom, hivatali előljáróimnak engedelmeskedem, a hivatali titkot megőrzöm és hivatali kötelességeimet pontosan, lelkiismeretesen teljesítem. Isten engem ugy segéljen.”41

Hokky Károly tanügyi főtanácsos, behívott országgyűlési képviselő 1940. augusztus 25-i Nagyszőlősről írt levelet Incze Péter miniszterelnöki titkárnak, melyben így fogalmazott:

„Ha Erdélybe – Isten segítségével – bevonultok, úgy két dologról gondoskodjatok. Legyen készen azoknak a névsora, akik a magyarságért 20 évig dolgoztak, szenvedtek, börtönt ültek. […] Gondoskodjatok arról, hogy csak olyan könyveket szabad árulni, amelyeket a kormány megenged vagy tiltsa be az ügynökök útján való könyveladást legalább ½ évig. Oly gyalázatosan éltek vissza evvel Kárpátalja felszabadítás idején…”42

 

Hokky maga ekkorra már több igazolással is rendelkezett. A „szövetkezeti igazgatósági tagság érvényesítése céljára” szüksége volt a Nagyszőlős község elöljárósága által 5284-225. számmal 1939. július 4-én kiadott „Hatósági erkölcsi bizonyítvány”-ra, melynek egyenszövege szerint személye „erkölcsi és politikai tekintetben kifogás alá nem esik, ellene bünvádi eljárás, vagy borhamisitás, kivándorlás közvetitése, állam elleni, erkőlcsrendészeti, nyereségvágyból elkövetett kihágás miatt birói, illetve rendőri büntető eljárás folyamatban nincs, bünvádi uton, vagy a fentemlitett kihágások miatt büntetve nem volt, rendőri felügyelet, erkölcsrendészeti ellenőrzés, körözés vagy államellenes cselekmény gyanuja, csőd és gondnokság alatt nem áll, kifogástalan magaviseletü és politikailag megbizható.”43

Ezen túlmenően a M. Kir. Miniszterelnökség II. Osztályán kiadott, 1939. december 28-án Budapesten kelt, Pataky Tibor államtitkár által aláírt „Igazolvány” szerint: „Hokky Károly ny. m. kir. tanügyi főtanácsos, országgyűlési képviselő 1920. évtől kezdve a csehszlovák impérium egész ideje alatt a kárpátaljai területek 1939. március hó 15-én történt visszatéréséig e területen és ezzel kapcsolatban a magyar ügy szolgálatában állott s a magyarság érdekében ott kifejtett igen értékes müködésével kiváló érdemeket szerzett az öntudatos magyarság megszervezése körül.”44 Egy Kassán, 1940. január 16-án kelt hitelesített nyilatkozat pedig, melyet a polgármester-helyettes és két nyugalmazott őrnagy írt alá, azt mondta ki, hogy: „Hokky Károly úr, volt Kassa-i lakós, tanár, jelenleg Nagyszőllősy-i lakós, Országgyülési Képviselő a Kommunizmus idején semmiféle állást, hivatalt vagy egyéb szerepet nem vállalt, abban soha részt nem vett, hanem nemzethü magyar emberhez illően viselkedett.”45

A korszakban a hatalom mindvégig megfigyelés alatt tartotta az ellenzékinek tekintett politikai vagy civil jellegű csoportokat, illetve személyeket. Vonatkozott ez az ún. anyaországi területre is, de nagyobb mértékben a frissen visszaszerzett országrészekre. A rendőrség megfigyelés alatt tartotta többek között a ruszin parlamenti képviselőket. Ezenkívül egyes kárpátaljai képviselőktől rendszeresen hangulatjelentéseket kértek be. Az igazolási eljárás során többször előfordult, hogy közismert kárpátaljai politikusokat kérdezett meg a Belügyminisztérium vagy a Miniszterelnökség egy-egy igazolandó személy korábbi magatartásáról. A megkérdezettek között volt Hokky is, (Necze 2004, 143. p.) nyilván szoros összefüggésben azzal, hogy – a fenti igazolásokból kitűnik – megbízhatóságához nem fért kétség. Ő maga nem emlegette, de a felesége mesélt a családnak történeteket arról, hogy parlamenti képviselőként egyebek között nagy számban hivatalos iratokkal segítette a zsidókat.

Hokky felismerte a különbséget a revíziós Magyarország különböző országrészei között. 1942. november 11-én így fogalmazott a képviselőházban:

 

„Megvallom, hogy évek óta, mióta visszatértünk, bizonyos aggodalommal szemlélem azt, hogy a magvar léleknek sokféle hasadását lehet megállapítani. A visszatért Kárpátalja, Felvidék, Erdély, Bácska mind más és más életszemléletet hozott magával a huszonkét­éves rabságból, viszont a törzsország életszemlélete is egészen más, mint ezé a négy felszabadult területé. A ma visszatért embernek olyan ez a kép, mintha egy összetört tükör volna a magyar társadalom, illetve a magyar lélek. Nekünk igen fontos, sőt elsőrendű kötelességünk, hogy az ifjúságon keresztül egy egységes nemzeti lelket, egységes nemzeti öntudatot és egységes nemzetszemléletet alakítsunk ki.”

„A lényeg az, hogy a nemzet kulturális őrének a nemzet kultúrájának üterén kell tartania mindenütt a kezét és elsősorban a magyar lélek nevelését kell előmozdítania.”46

 

Szálasi Ferenc kormánya a működésképtelenné vált országgyűlés helyett megalakította a Törvényhozók Nemzeti Szövetségét. Hokky még részt vett a Nemzeti Szövetség 1945. januári és februári soproni ülésein.47 A családi hagyomány szerint mindig is úgy érezte, nem Szálasira, hanem a Magyar Szent Koronára esküdött fel, a magyar ügyet szolgálta, amíg erre bármiféle lehetőséget látott. Számára a hazafiság kérdése Kárpátalja és népének szolgálatát jelentette. Ez visszaköszönt az emigrációban is.

 

Az emigrációban

A szovjet előretörés külföldre kényszerítette, az Amerikai Egyesült Államok Ohio álla­mában, Clevelandben telepedett le.48 Itt élt haláláig. Rendszeresen publikált különböző sajtókiadványokban.49

Az USA-ban a „hivatalos magyar emigráció”50 politikai képviseletét a New York-i székhelyű, Varga Béla „le nem mondott házelnök (s mint ilyen, ideiglenes államfő)”51 által vezetett Magyar Nemzeti Bizottmány (MNB) látta el. A tagok elsősorban az 1939-ben és az 1945-ben megválasztott és 1947 során emigrációba kényszerült parlamenti képviselők, politikusok voltak. Történtek kísérletek a kisebbségi magyarság összefogásának megszervezésére is, ezt az integrációt azonban nem sikerült megvalósítani.52 Az önálló szervezeteket alapító emigráns kisebbségi magyarok úgy vélték, hogy az MNB azzal, hogy nem veti fel a revízió kérdését, igazából lemond az elszakított területekről és az ott élő magyarokról. Egyebek között 1951-ben Münchenben jött létre a Csehszlovákiai Magyarok Nemzeti Bizottmánya Szilassy Béla elnökletével, 1952-ben az Ohio állambeli Clevelandben az Amerikai Erdélyi Szövetség Teleki Béla, illetve a Kárpátaljai Magyarok Szövetsége Hokky Károly elnökletével. „Hokky szervezetének közjogi alapja a magyarok által 1919-ben összehívott szejm határozatának53 végrehajtása volt, Kárpátalja és népeinek felszabadítása érdekében.” Szilassy és Hokky szervezetei „az Egyesült Nemzetekhez és a nyugati kormányokhoz intézett memorandumokkal igyekezett a nemzetközi figyelmet a csehszlovákiai és a kárpátaljai magyarok sorsa iránt felkelteni”.54

Hokky felvételét az MNB-be Padányi Gulyás Jenő55 javasolta, azonban „Hokky belépése feltételéül azt kívánta, hogy az MNB határozatban szögezze le, hogy az egész magyarságot képviseli, tekintet nélkül a trianoni, illetve a párizsi határokra”. Az MNB ennek nem tett eleget, ezért Hokky először elutasította a belépést.56 1950-ben azonban már a tagok között találjuk. (Borbándi 2006, 61. p.)

A kárpátaljai szövetség megalakítására Szilassy biztatta. A program megalkotásában Hokky segítségére volt Balla Pál,57 aki tagja volt az MNB-nek, ám erre az időre már eltávolodott tőle. Hokky széles körű levelezést folytatott, hogy a világban szétszórtan élő kárpátaljaiakkal felvegye a kapcsolatot. (Homonnay, 1971, 13–14. p.) 1954-ben a szövetség társelnöke lett Mészöly Elemér,58 alelnökei Csorba János és Szijgyártó Sándor, főtitkára Román Endre. Ugyanebben az évben, júniusban Kállay Miklós volt miniszterelnök Clevelandbe látogatott és megígérte Hokkynak, hogy az MNB támogatni fogja kárpátaljai kiadványait. Hokky ekkor kezdett hozzá Kárpátalja történetének megírásához. Hokky 1955-ben elhagyta az MNB-t, a Kárpátaljai Magyarok Szövetsége is „lényegében feloszlott”. Homonnay Elemér59 visszaemlékezése szerint: „magára maradt és még hosszú éveknek kellett eltelniük, amíg Hokky Károly visszatérhetett oda, ahová lélekben mindig tartozott: a nemzeti emigráció táborába.” (Homonnay 1971, 16. p.)

A Magyar Felszabadító Bizottság60 évekig nem állt szóba Hokkyval, helyette Kárpátalja képviseletére a Pazuhanics-Páncélos Mihály61 vezette Kárpátaljai Ruszinok Szabadságmozgalmát hívták meg. Az MFB végül Hokkyt 1965-ben hívta meg, aki ekkor már súlyos beteg volt. Az MFB addig is és utána is próbálkozott, hogy a kárpátaljai emigráns magyarokat és ruszinokat egy szövetségbe szervezze, azonban Pazuhanics-Páncélos szintén beteg volt, a felkért Marina Gyula62 és Petrick István63 pedig nem reagáltak pozitívan.

Két tudományos igénnyel írt munkájáról tudunk. Az egyik egy kollektív mű a csehszlovákiai magyarságról.64 Ezenkívül Hokkynak az eltelt évek alatt Kárpátalja, lándzsahegy Nyugat felé címmel elkészült egy „többszázoldalas” kézirata, amit sosem adtak ki.65 Kivonatos rövid változata („e kéziratának csak egy kis része”) jelent meg angol nyelven 1966-ban a Wass Albert által indított könyvsorozatban.66 A Ruthenia – Spearhead Toward the West angol fordítása meglehetősen rossz, de így is kiolvasható, hogy a szerző a magyar nemzeti sérelmek mentén írja le Kárpátalja helyzetét a csehszlovák időszakban.67

Hokky Wass Alberttel már működött együtt a Szász Béla kezdeményezésére 1952-ben Clevelandben alapított és 1966-ig működő Kossuth Kiadóban, melynek Nyírő József és Wass Albert voltak az elnökei, később pedig Flórián Tibor. Borbándi Gyula szerint ügyvezetője mindvégig Szász Béla volt. (Borbándi 1992, 202. p.) A Csicsery-Rónay István által Washingtonban szerkesztett Hírünk a világban 1957. július–szeptemberi számának mellékletében viszont arról olvashatunk, hogy Hokky a kiadó ügyvezető alelnöke.68

Hokky 1971. január 16-án halt meg. Homonnay rá emlékező írásában úgy fogalmazott, hogy „halálával végleg lezárult Kárpátalja ügyének emigráns szolgálata”.69


 

Irodalom

Balázs Ildikó 2013. Magyar sajtókarrier. Válogatott publicisztika 2. Budapest, Magánkiadás.

Borbándi Gyula: Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia. Budapest, HITEL, 1992.

Borbándi Gyula 2006. A magyar emigráció életrajza, 1945–1985. Hága, Hollandia, Mikes International, 116. p. (Eredeti kiadvány: Bern, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1985.)

Fedinec Csilla 2002. A kárpátaljai magyarság történeti kronológiája, 1918–1944. (Nostra tempora, 7.) Galánta – Dunaszerdahely, Fórum Intézet – Lilium Aurum.

Fedinec Csilla 2004. Iratok a kárpátaljai magyarság történetéhez 1918–1944. Törvények, rendeletek, kisebbségi programok, nyilatkozatok. (Fontes Historiae Hungarorum, 2.) Somorja–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó.

Fedinec Csilla 2007. Magyar pártok Kárpátalján a két világháború között. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 1. sz. 92. p.

Fedinec Csilla 2010. A kárpátaljai autonómia kérdése – Teleki Pál kísérlete. In Fedinec Csilla – Vehes Mikola (szerk.): Kárpátalja 1919–2009: történelem, politika, kultúra. Budapest, Argumentum, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete.

Fedinec Csilla (szerk.) 2014. Kárpáti Ukrajna: Vereckétõl Husztig. Egy konfliktustörténet nemzeti olvasatai. (Regio Könyvek.) Pozsony, Kalligram.

Hokky Károly 2004a. Hokky Károly felszólalása Munkácson a Magyar Nemzeti Kongresszuson 1923. május 6-án. In Fedinec Csilla: Iratok a kárpátaljai magyarság történetéhez 1918–1944. Törvények, rendeletek, kisebbségi programok, nyilatkozatok. (Fontes Historiae Hungarorum, 2.) Somorja–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó.

Hokky Károly 2004b. Hokky Károly szenátor beszéde a költségvetést tárgyaló ülésen Kárpátalja gondjairól. Prága, 1936. december 14. In Fedinec Csilla: Iratok a kárpátaljai magyarság történetéhez 1918–1944. Törvények, rendeletek, kisebbségi programok, nyilatkozatok. (Fontes Historiae Hungarorum, 2.) Somorja–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó.

Homonnay Elemér 1971.

Magocsi, Paul Robert 2005. Short history of Jews in Transcarpathia. Brief Historical Outline. Carpatho-Rusyn Research Center.

Marina Gyula 1977. Ruténsors. Kárpátalja végzete. Toronto, Patria Publishing Co. Ltd.

Markó Árpád–Lányi Lindner Sándor–Bialoskorski Ödön 1937. A cs. és kir. 34. magyar gyalogezred története 1734–1918. Budapest, Pátria.

Necze Gábor 2004. Kárpátalja az állambiztonsági jelentések tükrében. In Fedinec Csilla (szerk.): Kárpátalja 1938–1941. Magyar és ukrán történeti közelítés. (Regio Könyvek.) Budapest, Teleki László Alapítvány.

Nemes Váradi Imre 1969. Mérlegen. A magyarországi nemzetiségek rövid története. Garfield, N. J., Turán Printing.

Ölvedi János 1936. Magyar Kisebbség Csehszlovákiában. Magyar Szemle, április.

Plachý, Jiří 2012. K činnosti některých negativistických stran na Podkarpatské Rusi v roce 1938. Slovanský přehled. Review for the History of Central, Eastern and Southeastern Europe, 1–2. sz. 120. p.

Rychlík, Jan 2014. Határrezsim Kárpátalján 1919–1939 között. In Fedinec Csilla (szerk.): Kárpáti Ukrajna: Vereckétől Husztig. Egy konfliktustörténet nemzeti olvasatai. (Regio Könyvek.) Pozsony, Kalligram, 37–45. p.

Saád József (összeáll.) 1989. Magyar Szemle: repertórium és tartalomelemzés. (Magyar szociológiatörténeti füzetek, 3.) Budapest, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár–ELTE Szociológiai Intézete, 1. k.

Simon Attila 2010. Egy rövid esztendő krónikája. A szlovákiai magyarok 1938-ban. (Nostra tempora, 16.) Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 172–173. p.

Szalay Olga (vál.) 2014. „…Eljött az idő: visznek katonának”. 101 magyar katonadal a Nagy Háború idejéből 1914–1918.. MTA BTK ZTI, Nemzeti Közszolgálati Egyetem.

Szavári Attila 2011. Teleki Pál Erdély-politikájáról: értekezletek Erdélyben. Magyar Kisebbség, 3–4. sz.

Turczel Lajos 1981. A csehszlovákiai magyar sajtó fejlődése 1919 és 1945 között. Magyar Könyvszemle, 97. évf., 4. szám.

Adalékok Besztercebánya etnikai változásaihoz, alkalmazkodási stratégiák egy értelmiségi asszimilációs életpálya tükrében

Kutatásom a mai Szlovákia szívében fekvő Besztercebánya dualizmus kori és „trianoni” nemzetiségi változásainak történeti-demográfiai vizsgálatára irányul.1 A szlovák–magyar etnikai kontaktuszónától messze északra fekvő város a dualizmus kezdetén kevesebb, mint hétezer lelket számláló bányavárosnak számított. Az 1880. évi népszámlálás szerint szlovák többségű, ámde mintegy 20 százalékban magát német és 16 százalékban magát magyar anyanyelvűnek valló népességével tipikus háromnyelvű felvidéki város volt. A dualizmus évtizedeiben gyors ütemben nőtt a magukat magyar anyanyelvűnek vallók aránya. Az 1910-es népszámlálás – legalábbis papíron – már relatív többségben találta a magyar anyanyelvű népelemet, 49%-nyi magyart mutatva ki.2 Tanulmányunk súlypontját az értelmiségiek asszimilációs életpályájának vizsgálata jelenti, ami a korabeli felvidéki városok egy részében meghatározóan jellemző folyamat volt. A többlépcsős, jórészt befejezetlenül maradt értelmiségi magyarosodás egyszerre jelentett a helyi közösségek feltörekvő polgári rétegei számára mintát, egyszersmind jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a korábban évszázadokon át nem magyar többségű városokban a 20. század elején a magyarság számára kedvező népszámlálási adatok születtek.3

 

Kutatási módszerek

Besztercebánya városának városelmézése a készülő doktori disszertációm egyik fontos alfejezete, mely során egy népszámlálási adatokat tartalmazó Access adatbázis elemzésből három tipikus felvidéki várost vizsgálunk meg. Besztercebánya azokat a városokat hivatott fémjelezni, ahol a magyarok aránya a lakosság növekedését is meghaladóan növekedett. A kutatást a társadalmi-gazdasági fejlődését vizsgáló szlovák és magyar szakirodalom elemzésével kezdtem. A tényleges kiindulópont azonban a korabeli város társadalmi, etnikai, gazdasági és oktatási szerkezetének feltérképezése jelentette. A várossal kapcsolatos okiratok, iskolai felügyelői jelentések, minisztériumi fel- és leiratok, polgármesteri és megyei levelezések, orvosi jelentések, rendőrségi jelentések, városi szabályrendeletek, házassági szerződések, szabálysértési eljárások, felvételi kérvények, egyesületek szabályzata, a városban székelő 16. gyalogezred, gazdasági iratok, vasút, valamint a helyi Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület (FEMKE) tevékenységét is megvizsgáltam, elsősorban a Besztercebányai Levéltárban található iratok segítségével. A helyi sajtó rendkívül sokszínű volt, a gyakran egymást váltogató, rövid életű lapok könyvtári példányai hiányosak, ritkán maradtak fenn teljes évfolyamok.

Az asszimilációs folyamat egyéni érvényesülésének és értelmezésének bemutatására egy konkrét értelmiségi életpályát is megvizsgáltam. A terjedelmes anyag ugyanakkor lehetetlenné teszi, hogy egy rövidebb tanulmányban minden tényezőre kitérjek. Ezért itt most csupán a legalapvetőbb statisztikai adatokat ismertetem, elemzem a hadsereg, a munkavállalók helyzetét. A városi közerkölcsökre és a gazdasági helyzetre vonatkozó források elemzése mellett egy értelmiségi naplójával foglalkozom részletesebben.4

 

Besztercebánya nemzetiségi változásai a dualizmus évtizedeiben

A városnak a 19. század közepén mintegy 5 ezer lakosa volt. A dualizmus végére ez a szám több mint kétszeresére nőtt. Két hullámban érkeztek a betelepülők a kiegyezést követően. Az 1890-es évektől kezdve tízévenként több mint 1 500 fővel gyarapodott a település lakossága. A magyar elem növekedése alig marad el ettől, sőt, 1900 és 1910 között meg is haladta ezt a mértéket. Kétségtelen, hogy a legalább 2100 fős magyar gyarapodáshoz sok nyelvváltó egyén és család járulhatott hozzá. Azt is figyelembe kell venni, hogy a város lakosságának dualizmus kori önreprodukciója az 1880-as években rendkívül alacsony volt, évenként mintegy 10-20 fővel születtek többen, mint mennyien meghaltak.5

 

  1. táblázat. Besztercebánya nemzetiségi összetétele 1851–1930 között6

8_bona_ok-tab

A magyar nyelvismeret és a magyarok számarányának növekedését egymás mellé téve feltételezhető, hogy az 1880-ban magyarul tudók, ám magukat még más anyanyelvűnek vallók egy része 1910-ben már a magyar anyanyelvű lakosság számát növelte, ugyanakkor tény, hogy a magyar nyelvismeret a 20. század elejére általánossá vált a városban.

 

  1. táblázat. A besztercebányai népesség magyar nyelvismerete: 1880, 1900, 19107

8_bona_ok-tab2

  1. táblázat. A besztercebányai népesség főbb felekezeti adatai: 1880, 1900, 19108

8_bona_ok-tab3

Főképp a német elit és a jiddis – ezért a népszámlálásokban német anyanyelvűként regisztrált – zsidó polgárság asszimilálódott, mely lassan, de biztosan nemcsak a magyar politikai nemzet részeként, hanem a „grammatikai asszimiláció” révén is mindinkább magyarrá vált. A kivándorlás kevésbé érintette Besztercebánya városát, az 1910-es állapotok szerint a lakosság alig 0,2%-a tartózkodott külföldön (303 idegen és mindössze 20 külföldön lévő 1910-ben). A szlovák–magyar etnikai kontaktuszónától messze levő Zólyom megye ennek ellenére a dualizmus végig megtartotta markáns szlovák jellegét, a magyarosodás több mint „69%-át egyébként a megye három rendezett tanácsú városa, úgynevezett modernizációs központja – köztük Besztercebánya – adta”.9 A város a szabadságharc utáni szlovák nemzetépítés egyik legígéretesebb központjaként Zólyom megye székhelyeként a FEMKE-féle magyarosító politizálásban is fontos szerepet kapott. A szlovák regionális környezet gazdasági, társadalmi modernizációjának kiemelt jelentőségű helyszíne így vált a helyi magyar, szlovák, német és zsidó elitek közti konfliktusok színterévé.

 

Közösség, erkölcsi normák, rendeletek

A bányavárosi erkölcsi előírások, szabályrendeletek mindig is a szigorúbbak közé tartoztak, a városi tanács következetes, részletes és pontosan definiált rendeletei gyakorlatilag szokáskialakítóak voltak. Bár a 19. század végére már sokat módosultak, enyhültek, mégis tetten érhetőek a város életében, sőt a városi, hivatali, rendőrségi, valamint egyéb forrásokat végigkutatva megállapítható, hogy összességében a nemzetiségi kérdés a városi ügyintézésben harmad-, vagy csupán negyedrangú a város gazdasági, általános ügyei mellett. Ilyenek főképp az erdőgazdálkodási ügyek, az erkölcsi, sőt a munkásmozgalmi, szociáldemokrata mozgalmak ügyei is. A dualizmus első felében rendkívül nagy számban fordultak elő a bűnbandák, illetve körözött személyek elleni intézkedések a város környékén. A mindenkori alispán és a polgármester közötti levelezésekben azonban prioritást élvezett a nemzetiségi ügy és a sajtóban is nagyobb figyelmet szenteltek a kérdésnek. Mindez arra utal, hogy a nemzetiségi viszonyok kezelése valószínűleg már akkor is főként informális keretek közt, a szóbeli utasítások, beszámolók szintjén történt. Másrészt a város magyar és szlovák közössége közti láthatatlan határvonalak nem feltétlenül jelentek meg a hivatalos városi ügyvitelben, azok többnyire megmaradtak a személyközi kapcsolatok szintjén.

Annak kiderítésére, mit jelentett a 19–20. század fordulóján jó városi közalkalmazottnak, illetve polgárnak lenni, a városi hivatal döntési jogkörébe tartozó munkahelyekre jelentkezők kérvényeit vizsgáltam meg. A városi hivatal jelképezte, illetve testesítette meg a magyar állam helyi közigazgatását. Az alábbi kérvényeket annak megfelelően kell értelmezni. Húsz, 1898−1905 közötti állásfelvételi kérelmet elemeztem.10

Ezek közül kilenc magasabb funkcióba jelentkezett (rendőrfőkapitány, aljegyző stb.). Mind a kilenc fő az iskoláit, bizonyítványait, ajánlóleveleit, vagy ha volt, korábbi tapasztalatait taglalta, egyikük sem utalt sem magyar, sem pedig szlovák vagy német nyelvismeretére. A tizenegy alacsonyabb rangú tisztségre (rendőr, szolgabíró) jelentkezők kérvényei azonban máris más képet tárnak elénk. Ezek kivétel nélkül rövidebbek, egyoldalasak, illetve mindannyian erkölcsi magatartásuk kifogástalanságával érveltek. Kilenc fő nyelvismeretével (is) érvelt: „a magyart írásban és szóban is jól bírom” majd nyolc fő katonai könyvével, a jelentkezők alig negyede valamilyen korábbi, jobbára hasonló munkahelyi tapasztalataival. Csupán egyetlen jelentkező jelöli meg vallását is. Mindez arra enged következtetni, hogy az előkelőbb pozíciókra vágyók számára teljesen természetes volt az államnyelv ismerete, ám a „közember” számára az erkölcsi bizonyítvány és a nyelvismeret volt mérvadó, míg a vallásosság gyakorlatilag teljesen a háttérbe szorult ez esetben. Az erkölcsi megfelelést vagy szóban, vagy a hadseregben eltöltött évek szolgálati bizonyítványának makulátlanságára hivatkozva prezentálták a jelentkezők. A 20. század eleji háromnyelvű város nyelvi viszonyainak ékes bizonyítéka a több állásra jelentkező kérvényében is megtalálható formula: „magyarul, tótul jól, németül megfelelően beszélek…”11 Bár a legtöbb kérvényben inkább már csak a szlovák és magyar nyelvismeret szerepelt. A nyelvismeretet egyébként a rendőrség szolgálati szabályzata is megkövetelte: „[…] írástudás-fogalmazás, képzettség magasabb foka, nevezetesen különféle nyelvek tudása.”12 Emellett a szolgálati ruhának mindekkor tisztának és csinosnak kellett lennie, a hajat röviden viselve, csak a körszakáll megengedett, de az is röviden. Továbbá szolgálatban dohányozni nem szabad, szolgálaton kívül sem szabad az utcán pipázni, csakis a szivarozás engedélyezett, illetve az erkölcsi kódex hiánytalan betartása kötelező.13

Az erkölcsi kódex betartását nem csak elvárták, hanem ellenőrizték is. Ha valamilyen panasz érkezett, azt nyilván kivizsgálás követte, és ha az eset ismétlődött, általában megrovás, majd pénzbüntetés, harmadszorra pedig rendszerint elbocsátás lett belőle. Panasz természetesen szép számmal érkezett, a vád többször is csupán ennyiből állott: „jellemtelen”. A legnagyobb gondot természetesen Besztercebányán is az alkohol okozta. A városi gazdák, kocsisok, tűzoltók, toronyőrök, sőt rendőrök is számos esetben voltak kivizsgálás célpontjai, és elbocsátásokra is akadt példa. Némely állásra jelentkező jellemét még a főispán is írásban ellenőrizte a polgármesternél, hogy kikérje véleményét, az illető magaviseletéről, erkölcsi állapotáról, megbízhatóságáról stb. A korrupcióra utaló nyomokat is rendkívül szigorúan megvizsgálták. Többször előfordultak Besztercebányán a városi erdők és a városi tanácsosok tűzifaigénylése körüli visszaélések, mely ügyek végén több tanácsost megrovással és fizetésmegvonással büntettek. A panaszok között azonban egyetlen nyíltan a nemzetiségre utaló feljelentést sem találtam, annál több aratás környéki szociális ügyet, amelyet azonban néhol kihasználtak nemzetiségi izgatásra is.

Erkölcsi romlásra talán minden korszakban találunk utalást, nem volt ez máshogy ekkoriban sem: 1880-ban „azon előforduló esetek alkalmából, miszerint az éjjeli őrjáratokat a városban eszközölő hajdúinkat kicsapongó egyének részéről bántalmaztattak”, lőfegyverrel lettek ellátva, illetve rá két évre fegyverhasználati szabályrendeletet is alkottak.14 Egyébként a dualizmus kori városi sajtóban rendszeresen megjelentek a pertudósítások, bírósági ítéletek, a nevek teljes feltüntetésével.

Ami a beszélt nyelvet illeti, a 18–19. században „nem illett” a városi polgárságnak szlovák könyvet vagy újságot olvasni, sőt szlovákul sem „mondokolni” az utcán, és a köszönésnél is kizárólag a németet, majd később egyre inkább a magyart használták. Ezt inkább a vagyonosabb polgárok vagy azok közé tartozni vágyók praktizálták, a szlovák nyelv ugyanis a munkások, parasztok és koldusok nyelve volt, perifériára szorulva. A 19. században szóban és írásban is anekdoták keringtek a városban. Míg a helyi magyar hivatalnokok inkább a környékről származó szlovák cselédlányokat alkalmaztak a háztartásban, a vagyonosabb zsidó családok „zipser deutsch” lányokat fogadtak a Szepességből. A helyi patinás szórakozóhelyek, vendéglők tulajdonosai is főképp magyarok és magyar öntudatú, ám többségében németül beszélő zsidók voltak. Úgy tűnik, a szlovák nyelv használatának a gondolatával a legnehezebben a szlovák származású középréteg szembesült, amely saját nyelvét nem tekintette eléggé úrinak. (Bitušíková 1996, 15. p.) A helyi sajtó mellett erről Terézia Vansová szlovák író visszaemlékezései is tanúságot tesznek. Nemzeti értelemben a dualizmus kori, sőt a húszas évek utcája is relatíve toleráns volt, ám nem konfliktusmentes. Bár a sajtó tudósít néhány perpatvarról, ezek azonban korántsem olyan súlyosak, mint a harmincas évek zsidó- és csehellenes lakossági reakciói. (Bitušíková 1996, 17. p.) Ez alól egyedüli kivétel az 1880-as évek zsidóellenes megmozdulásai.

 

A hadsereg

A besztercebányai székhelyű 16. gyalogezred szerves része volt a városnak, és a háborús években nagyban meghatározta a városi hátország életét, hiszen hadifogolytábor, kórház és katonai gyakorlótere is aktívan működött. A nemzetiségi adatok, bár nem csupán a városból toborozták a katonákat, segítségünkre lehetnek. A hivatalos nemzetiségi statisztikák adatai a háború első évéből: 56% magyar, 41% szlovák, 3% egyéb, a háború végére, négy év múlva viszont: magyarok 55%, szlovákok 22%, románok 12%, németek 8%, szerbek és horvátok 2%, ruszinok 1%. (Chorvát 2003, 75−86. p.). Nyilvánvaló, hogy a háború előrehaladtával a fokozatos feltöltések és a csapatátcsoportosítások más, nem Zólyom megyei illetőségű katonát is besoroztak az ezredbe. Sokkal inkább valósághoz közeli értékeket kapunk az 1900-as, békeidőből származó legénységi anyanyelvi statisztikákból: magyarok 21%, szlovákok 62%, németek 11%, ruszinok 1% és 5% egyéb. (Dangl 2006) Az háborús adatokhoz képest látványos a különbség a szlovák anyanyelvű katonák javára.

A hadsereg az iskola mellett talán a második olyan intézmény, amely a leghatékonyabban elősegítette a magyarosodási folyamatot. A helyi FEMKE könyvtárhálózat „projektjét” a katonaság már 1895 óta aktívan támogatta, hiszen a gyalogezred kaszárnyáiban létesült, ahol a főtisztek legalább egy része támogatta a magyarosító törekvéseket: „oldhatatlan bennem a vágy, hogy e téren az eddiginél több eredményt érjek el, s mire csak úgy számíthatok, ha megfelelő olvasmány nyújtása […] mellett hazafias tárgyú, a legénységi szobákban és a folyosókon kifüggesztendő képek és képeslapok legyenek.” Az alezredes azt írta levelében, hogy besorozáskor „a legénység egy része tót anyanyelvű […] (a szolgálat második felében) habár csak kevés, de legalább beszéljenek, legalább értenek magyarul.”15 A könyvtár csupán a legénységi állomány tagjai számára volt hozzáférhető, a legénységnek ingyenesen, míg a tiszteknek egy kötet egyfilléres kölcsönzési díj ellenében. Az ezt követő könyvtári jelentések szerint a könyvtárat használó „tót legénység, míg az év elején alig, hogy olvasott, beszéde az év végén már sokkal tisztábban és helyesebben beszélt”. Továbbá: „gyakorolja magát magyar nyelv kiejtésében hangos olvasás által.” Az 1913-as jelentésben pedig ezt olvashatjuk: „hatását még fokozza, (hogy) a legénység között a tót nyelven való társalgás meg van tiltva […] kényszerítve vannak magyar nyelven társalogni.”16

Az éves jelentések egyébként az olvasók számáról és a kötetek kölcsönzéséről is tartalmaznak adatokat, ezek alapján azonban nem vonnék le messzemenő következtetéseket: mégis, az olvasók száma és a kölcsönzött művek száma csökkenő tendenciát mutat.17

A katonaság ily módon a környék asszimilációs tengelyévé vált. Míg a katonáság esetében erőszakos asszimilációról (nyelvük tiltása miatt), addig a polgári városban inkább természetes, ámde kormányzat és helyi szervezetek által befolyásolt, támogatott és elvárt (ügyintézés) asszimilációról beszélhetünk.

 

Gazdasági helyzet

Beluszky Pál funkcionális városhierarchia-rendszerében Besztercebánya, a teljes körű funkciókkal rendelkező megyeszékhely kategóriájába sorolva, a 23. legjelentősebb magyarországi településként szerepel, míg a szomszédos Zólyom, a megye korábbi központja és névadója csupán a 133. lett ebben a sorrendben. Nyilván ebben nagy szerepet játszott a vármegyei hivatalok Besztercebányára költözése, ám a különbség mégis rendkívül jelentős. A város gazdasági helyzete egyébként a kezdeti 19. századi hanyatlás után a dualizmus kezdetétől egyre pozitívabb. Az 1850-es években a kisiparosok és alkalmazottaik aránya 28:46, 1857-re drámaian lecsökken, 440 kisiparosra csupán 432 segéd jut a városban. Hiába a céheket tiltó minisztériumi rendelet (1850. március 26.), majd 1857-ben a szabadalomkiadatás eltörlése, „bár jogilag megszűntek az iparosok, még évtizedekig meghatározták a város ipari életét”. (Chromeková 2006, 43–64. p.).

A következő évtizedben kezdtek a zsidók18 nagyobb számban betelepülni (1860. jan. 10-i rendelet). Bár két-három mesterség is megszűnt a városban, az üzletek száma – a zsidó tőke segítségével − 28-ról 78-ra nőtt. Nagy üzletek azonban még nem alakultak. 1872-ben újabb, határozottabb hangnemű törvény született a céhek tiltására, így azok valamennyien egyletekbe tömörültek, némi módosítással, de gyakorlatilag folytatják tevékenységüket. A szakmák száma folyamatosan nőtt, szakosodás ment végbe, és a kíméletlen verseny az azonos szakmabeleik számát egyre jobban lecsökkentette. 1891-re 389 kisiparosra már 427 segéd, illetve 424 tanonc jutott. (Chromeková 2006, 43–64. p)

Pénzintézet viszonylag korán, már 1845-ben Zólyomi Takarékpénztár néven alakult a városban. 1863-ban modernizálták a harmanci papírgyárat, ugyanakkor állandó postakapcsolatot kapott a város. Egy évtized múltán a vasút is bedübörög a városkába Zólyom felől, bár vasútállomásra egészen 1891-ig kellett várniuk a besztercebányaiaknak. 1893-ig végállomás, majd szárnyvonal épült Podbrezóba, 1898-ban pedig Harmancba. Az utak azonban még elhanyagoltak, sőt még 1898-ban is vámkötelesek voltak. Még ekkor is úsztatták a fát a Garamon. Paradoxon, de a vasútvonal a várost eleinte gazdaságilag kedvezőtlenül érintette, mert a vám elesett, amelyet az utakon szedtek a heti vásárra érkező kereskedőktől. Ez azonban hamar kompenzálódott a vasút nyújtotta lehetőségekkel. Az 1890-es években bécsi befektetők érkeztek a városba, székgyár (Gustáv Harnisch) majd gőzmalom (Hertzka, Engel, Weiss) is alakul. A Besztercebányai Takarékpénztár 1869−71-ben betétnövekedést mutat, míg 1872-ben a krízis következtében megnövekedett kölcsönigénylésről tanúskodik a városban. 1872-ben a Besztercebányai Bankegylet nagyobb beruházásokkal próbálkozott, de csődbe ment. A legnagyobb gyár, a már említett Harnisch-féle székgyár 1893-ra elérte a 697 főnyi munkásszámot. A második legnagyobb üzem 170 főt alkalmazott. A bányászat azonban már csak vegetált, egyetlen aknában dolgoztak még 1893-ban, a „homokiban” de mindösszesen négy munkás. Tehát az 1890-es évekre tehető, hogy a város aktívan beszállt a kereskedelmi és ipari életbe (fűrésztelep, vízvezetékrendszer, téglagyár, mészkő stb.) és a pénzintézetek, bankok is stabilizálódtak. A városban ekkoriban egyébként a rendkívül sok tűzeset állandó problémát okozott.19

 

Adminisztráció20

A besztercebányai városi elöljáróság 19 főt tett ki, szavazati joga azonban csupán a polgármesternek, a főjegyzőnek, a rendfőkapitánynak, a tanácsnoknak, az „első” és „másod-” jegyzőnek, az ügyésznek, a pénztárnoknak, a főszámvevőnek, a főorvosnak, a mérnöknek és az erdőmesternek volt. Az elöljárósági segédszemélyzet tehát hét főből állt. Besztercebányának a 20. század elején tizenkét főből álló altiszti személyzete, illetve a 35 fős szolgaszemélyzet állt a rendelkezésére. Ezek a következők: 13 rendőr, 5 vámőr, 6 hivatalszolga, 7 tűzoltó, 3 toronyőr, 1 gyepmester. Természetesen a főorvos mellett több orvos is volt a városban, elsősorban a közkórházban, illetve vármegyei állatorvos, és három vármegyei szülésznő. A városnak már különféle szakbizottságai is voltak. Ami a béreket illeti, négy fizetési fokozat volt felállítva, a kereset évben volt megadva. A polgármester, a főjegyző, a rendőrfőkapitány, a mérnök éves bére 6600 és 4800 korona között sorban fokozatosan csökkenő bevétellel rendelkezett. 4800 koronától 3200-ig kapott az erdőmester, a tanácsnok és a számvevő 4000 és 2400, míg az ügyész a főorvos és a pénztáros évi 3300 és 2400 korona között vihetett haza. A gyepmester és a raktárőr 1100 és 800 koronát, egy rendőr, erdőőr, hivatalszolga, vámőr vagy tűzoltó évi 900 és 600 korona közötti összeget, míg egy szülésznő 400 koronát keresett. Az 1870-as években még volt bányafelügyelő, a 20. század elején már nem volt a városban efféle tisztség. Némely tisztséghez lakás is tartozott.

Érdemes megvizsgálni a több mint három évtizeddel korábbi állapotokat is:21 a polgármester éves fizetése 1600 forint, a városi kapitányé és a főjegyzőé 1300, a tanácsnokoké 1000, az ellenőré, gazdászati felügyelőé, bányafelügyelőé, erdőfelügyelőé 900-800 forint, a főorvosé 750, a vásári és rendőri ügyelőé 350, a szülésznőé 150, a szolgáké pedig 200-300 forint volt. A hajdúk fizetése azonban rendkívül magasnak mondható – kivéve a kapuőrét – 700 és 900 forint között kerestek. A vármegyei elithez viszonyítva eltörpülnek ezek az összegek: A 107 legtöbb éves adót fizető listáján 57 személy volt besztercebányai illetőségű.22 A városban koncentrálódott tehát a vármegyei elit, hiszen az első tíz listáján hat, az első ötven adófizető közül 31 fő volt besztercebányai az 1884-as évben.23

 

A városi értelmiségiek asszimilációs életpályája

A besztercebányai értelmiség asszimilációs alkalmazkodását Figusch Vilmos, avagy Viliam Figuš Bystrý életútjának végigkövetésével kívánom szemléltetni. A választás több okból is esett éppen őrá. A tanár és zeneszerző Figusch életének több mint két évtizedét élte le Besztercebányán, és ekkoriban: „ambiciózus zeneszerzőként munkáját magyar szellemben, és az akkori zenei élet részeként végezte”. (Muntág 2002, 5–14. p.) A dualizmusban számos magyar költő versét megzenésítő zeneszerző a két világháború között a szlovák kulturális értelmiség egyik országosan is elismert alakjává vált. Emellett az evangélikus egyház orgonistájaként, a zenei élet szervezőjeként és magántanárként is tevékenykedett.

 

Asszimiláció és dissszimiláció – avagy a történelem identitásformáló szerepe

A turócszentmártoni Szlovák Nemzeti Könyvtárban található a Viliam Figuš (Figusch Vilmos) zeneszerző naplójának eredeti, 1920-ig magyar nyelven írt kézirata. Bejegyzéseit gyakorlatilag napi bontásban írta több mint négy évtizeden át.24 Figusch megértéséhez, úgy vélem, a gyermekkora jelenti a kulcsot, az őt ért hatások nyomán a nyelvi-kulturális prioritások akkor alakultak ki, s ezek végigkísérték életét. Korán érte őt az anyagi bizonytalanság, éppen ezért rendkívül sok munkát vállalt az ország különböző, egymástól távol eső területein. A több mint 40 éven át írt, 59 füzetből álló napló teljes olvasása és feldolgozása kutatásunk keretei közt nem volt vállalható. Ezt sem az anyag terjedelme, sem pedig kutathatósága nem tette számomra lehetővé.25 Ezért úgy döntöttem, hogy középiskolás, személyiségformáló éveit, illetve azokat a részeket dolgozom fel, melyekben az életrajzírók, Marianna Bárdiová és Emanuel Muntág nemzetiségi jellegű bejegyzésre utalnak. (Muntág 1973, 326. p.; Bárdiová 2002, 66. p.) Nem maradtak ki természetesen a történeti jelentőségű események sem, mint például a háború kitörése, vagy a miniszterelnök besztercebányai látogatása. Az alábbiakban ennek tükrében próbálom meg bemutatni életét.

 

Gyermekkora

Figusch Vilmos 1875. február 28-én született Besztercebányán, Samuel Figusch és Františka Heinlein legidősebb fiaként. Anyja valószínűleg német, míg apja szlovák származású volt. Az apa halála miatt bekövetkezett anyagi válság következtében tanítóképzőbe iratkozott be Selmecbányára. Itt kezdte el írni naplóját. Selmecbányán gyakran gondolt családi környezetére, az otthonra: „…bármilyen rosszak a körülmények otthon, és bármilyen jók a távolban, mégsem bírja elfeledtetni az embert az otthontól.”26

Diákéveiben többször előfordul olyan naplóbejegyzés, hogy kevés a pénze, vagy épp éhség gyötri. Ekkora már erős szociális érzékkel is bír. Naplójában érzékelhetően fogékony mások bajaira, és foglalkoztatják az emberi sorsok.27 Racionális gondolkodásmódja már ekkor is nyilvánvaló volt, elutasította a túlzott álmodozást, Verne Gyula köteteiről is azt írja, szép, csak nem igazak. Magyarul ekkor már kitűnően tudott, hiszen szülei egy évre Pásztóra küldték a népi iskola negyedik osztálya előtt.28 „Édesapám ekkor azon elhatározásra jutott, hogy miután magyarul tudni jó dolog, tehát annál fogva engem valami magyar helységbe ad egy évre.” Vilmos 14 évesen írta pásztói tapasztalatairól: „eleinte […] nem tudtam az ő nyelvökön beszélni […], később úgy megtanultam, hogy a szomszédok nem is akarták hinni, hogy én tót anyanyelvű vagyok.”29 A fiatal Vilmos itt még inkább tótként definiálta magát. A „Kedves pásztói élet, isten veled” mondattal búcsúzott naplójában a színmagyar nyelvterületen szerzett emlékeitől.30 Németül valószínűleg nem jól vagy alig tudott, ezt bizonyítja otthonra küldött német nyelvű képeslapja, melyet mással fordíttatott le.31 Nyilvánvalóan anyjának szeretett volna annak anyanyelvén, „származási nyelvén” kedveskedni, vagy német nyelvben elért előrehaladását bizonyítani. A selmecbányai tanítóképzőben heti két német és „tót”, három történelem és magyar órában részesült a szaktantárgyak és egyebek mellett. Úgy tűnik, a besztercebányai algimnáziumban és a selmeci tanítóképzőben sikeresen megalapozták a fiatal Figusch későbbi magyar nemzetiségi orientációját, nyíltan vállalt magyar identitását.32 A helyi Petőfi Körnek is tagja volt, amely igazi önképzésen alapult. A selmeci Petőfi Kör tevékenysége saját versek felolvasásában, szavalásában és a magyar himnusz éneklésében merült ki.33 A diákságot egyébként is megmozgatták a közös énekek. A vonaton a napló szerint a „Ballag már a vén diák” kezdetű diákbúcsúztató volt az igazi kedvenc. Diákéveiben mindig is nagy érdeklődéssel és készülődéssel várta március 15-ét. „Felvirradt a nap […] a magyar szabadságharcot méltán megünnepelni minden magyarnak legszebb kötelessége.”34

A fiatal Figusch konfliktuskerülő személyiség volt. Ez cselekedeteiben is kirajzolódik, illetve ő maga is hasonlóképp határozta meg magát. „…nem szeretek senkivel sem haragudni…”35

Mint volt szó róla, a családi tragédia miatt nagyon szerényen élt, néha koplalásban is volt része. Ennek okán 1890-ben az is megfordult fejében, hogy Sopronba megy tanulmányait folytatni, egyrészt a több tapasztalat reményében, illetve azért, merthogy ott „olcsóbb az élet.”36 Pénz híján önkéntesként dolgozott az evangélikus egyháznál, bejárta a szélesebb környék (szlovák és színmagyar) megyéit.37 Erre a nyári „supllicanus koldulás” kínált alkalmat, amely a tanítóképzős diákok egyházuk helyi lelkészeinél való vándoréjszakázását jelentette. 1890-ben a Tisza vidékén járva ezt írta: „mennyit fogok tapasztalni, s kedves hazám mennyi szép vidékét fogom látni!”38 Figuschnak különösen kedvére volt 1891-es, nem magyar ajkú vidéken való utazása. Ennek során már érzékeny volt a nyelvi tematikára, naplójában többször is panaszkodott. Bártfán például „magyarul csak a pap tudott, így tótra fordították a (német) beszédet.”39 Sőt, az Erdélyi Besztercén tett látogatása során, anyai felmenői nyelvét már teljesen idegennek érezte: „[…] csakis német beszédet hallottam, úgy éreztem magam, mintha idegen földön járnék.”40 Keserűségéhez nyilván hozzájárult az is, hogy a helyi pap nem adott neki szállást, „pláne még magyarul is alig tud”.41 Naplójában egyébként szinte kizárólagosan magyarul írt, itt-ott német szavakat használt, melyek a gyermekkorában szállóigék voltak Besztercebányán. Ilyen pl. a „Krisztkindli” a karácsonyfahozó ember stb. Szlovákul csupán egyes helyneveket írt, kizárólag idézőjelben.

 

Falusi évek

1893-ban sikeres érettségi vizsgát tett a selmecbányai népi tanító iskolában. Ezután szeretett volna konzervatóriumba menni, és zeneprofesszorrá válni, de a mindennap kenyér utáni hajsza miatt végül is Pilisre kerül, ahol tanítóként dolgozik. Innentől kezdve jelentkezi a néptanítói pályázatra, amely számára rendkívül fontossággal bírt, ugyanis ezután minden évben pályázik rá.42 A Pilisből hazavágyó fiatalember képe erősen tükröződik bejegyzéseiből. Figusch naplójában ebben az időszakban is gyakran írja, hogy legszívesebben szülővárosában, Besztercebányán dolgozna, ahol anyjának és testvéreinek tudna segíteni, illetve honvágyat érez szülővárosa gyönyörű vidéke után. A falusi életet azonban valóban nem kedvelte. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy Pilis akkoriban szlovák többségű falunak számított, illetve további munkahelyei is inkább szlovák többségűek lesznek.43

Pályája kezdetén tehát magyar balladákat, nemzeti énekeket, magyar költők verseit-műveit zenésítette meg, vagy írta zongorára, kicsit később – pár évre rá – mindezekkel párhuzamosan pedig szlovák népi dallamokat kezdett gyűjteni. Munkásságát tehát magyar szellemben kezdte el. Ez Figusch számára magától értetődő, hiszen gyermekkorától, nem definiáltan, de gyakorlatilag magyarnak vallja magát. Az 1893-as évet tehát Pilisben töltötte, 1893-tól pedig két éven keresztül Osztrolúkán dolgozik. 1895−1903 között Zólyomszalatnyán egyházi tanítóként dolgozott. „Saját maga az anyanyelvhez húz, ámde az állam lakosai a rend érdekében a kormány nyelvét, az adminisztratív többségét kéne, hogy használják, tehát csak és csakis a magyart.”44

Ezzel kapcsolatban Fábry barátjáról írja – aki szlovák dalainak helyesírását ellenőrizte –, hogy nem támogatta a magyarosítást, ámde mégsem heves pánszláv, és jobban tud szlovákul, mint ő. Ebből következik, hogy nem tudott saját bevallása szerint túl jól szlovákul, főképp ha a népi énekek nyelvjárási sajátosságaira gondolunk. Ezzel kapcsolatban, és általánosan is definiálható, hogy felnőttként ismét tudomásul vette szlovák származását, ám inkább magyarként tekintett magára. A következő években formálódó párkapcsolata körül található a legtöbb bejegyzés. Anyjával és legkisebb, beteges öccsével él. Ahhoz, hogy el tudja őket tartani, magánórákat kell adnia zongorából. Ugyanekkor, a magyar szabadságharc 50. évfordulójakor panaszkodott naplójában, hogy nem volt a faluban semmiféle ünnepség.45 Elenának Dobronyán egyébként kitartóan, öt éven keresztül udvarolt.46

1900-ban végre megkérte a lány kezét. Ekkor készítette Arany János Rákóczi asszony című versének megzenésítését, amelyet a magyar közvélemény dicsérettel fogad. A Budapesti Zenei Füzetekben is közöltek róla pozitív kritikát. Zólyom­sza­lat­nyáról ekkor távozott három évre, már családjával együtt. Ismét szláv közegbe, a bácskai szlovák nyelvszigetre, ahol egy kis faluban tovább dolgozott zenei művein. A távozásnak szintén anyagi okai voltak. Gyermeket vártak, és kevés volt a pénzük. Ott nagyobb lakást és magasabb fizetést ígértek.

 

Besztercebányán

A besztercebányai állást, melyre talán a legjobban áhítozott, nehezen szerezte meg. 1906 december 30-án végre szülővárosának a tanára lett. „13 éves falusi száműzetésemnek vége, nem voltam sosem falura teremtve, nem tudtam sosem teljesen beleélni magam a falusi környezetbe […] a város az én igazi légköröm.”47

1907-ben tehát szülővárosába, Besztercebányára költözött, ahol a város híres evangélikus iskolájának új tanítója lett.48 Ekkor már három gyermeke van. 1910 márciusában az új főispán székfoglaló beszédét „bombasztikusként” írja le, ám a „díszmagyar ruhás urak” felvonulására már nem ment el.49 „Az egyházküldöttségbe én is megvoltam hívva, de nem szeretvén a politikai nagyságok előtt való hajlongást, egyszerűen nem vettem részt a tisztelgésen.”50 Figusch Vilmos egyébként a ’48-as Függetlenségi és Nemzeti Párt szimpatizánsa volt, több gyűlésükre is eljárt, illetve a jelölteket előszeretettel kísérgette haza. A pártba azonban nem lépett be, alapvetően inkább a zene érdekelte, mint a politika, ám mégis meg-megmutatkozott a Függetlenségi Párt gyűlésein és akcióin. Ugyanez év tavaszán Apponyi és Tisza meglátogatta Besztercebányát. Apponyi látogatását „a város közönsége oly becsű szeretettel fogadta, melyet magam is bámultam, s mely e mindig kormánypárti várostól igazán csodáltra méltó jelenség volt”.51 Még napok múltán is írt Apponyi beszédének hatásáról: „a látogatás felejthetetlen a városnak” […] itt élveztem közel egy óra hosszát Apponyi gyönyörű ékesszólását.”52 Négy napra rá Tisza István, a volt és a jövendő miniszterelnök látogatását már „belsőleg szegényesebb fogadtatás – tehát hűvösebb” visszhang kísérte.53 Kirívó volt a két látogatás között az is, hogy Tiszát a Huder és Rosevame cég emberei botokkal felfegyverkezve vették körül, nehogy bántalma essék. A Tisza-beszéd fogadtatását Figusch hullámzónak, inkább negatívnak írta le, és kritikusan fogalmazott Tisza pártjáról: „[…] munka párt, több lévén a pénze, mint a híve […] (Tisza gondolatai ahhoz hasonlóak, mint) mikor a nemzet vágyai rögeszmeként kezd(enek) működni.”54

 

A nagy háború

1914-ben a trónörökös meggyilkolásának híre Besztercebányán is központi témává vált. Fekete zászlók, plakátok lógtak mindenütt, és „bárkivel akadt össze az ember, csak a rettentő esetről folyt a szó.”55 Figuschnak volt kapcsolata a városban pánszláv­ként ismert Thurzó Jánossal, alias Ján Thurzóval, s naplójában többször említi a vele kapcsolatos híreket. Ezek azonban jobbára nem politikai jellegűek, legalábbis a naplóban nem írt róluk. A háború kitörésekor házkutatásokat rendeltek el, és Figusch tartott tőle, hogy belekeveredik. „Thurzóéknál, mint tót vezérembernél házkutatás van, meg hogy valami gyanús levelet kapott Amerikából. Utóbbi engem is berángathat […] Amerikai ügyemet Thurzó sürgette. De bosszantó a véletlenek ilyen összejátszása.”56 Egy napra rá Vanszáéknál is házkutatást tartottak.57 Figusch tudakolódott Thurzónál, és kiderült, hogy neve benne volt az ominózus amerikai levélben. Ugyanazon a napon az általános mozgósítás híre „hideg zuhanyként hatott, hangos tüntetés nem volt, ez most már komoly dolog”.58 Kezdettől fogva a háborúval szemben fogalmazta meg álláspontját, de nem nyelvi-nemzeti kiindulópontból, hanem kulturális és emberi szempontból. Innentől kezdve a napló rendkívüli nagy részében a háborúval vagy annak városra vonatkozó következményeivel foglalkozik, egyértelműen pacifista és szociális hangnemben.59

Ugyanakkor nagy nyomás nehezedett rá a házkutatások és az „amerikai levél” miatt, ezért úgy döntött, elmegy a hivatalba és tisztázza magát. Az ügyészégen és a rendőrségen „teljes nyíltsággal előadtam az én tót népdalaim ügyét” majd másnap a papnál, illetve a vizsgálóbírónál is járt.60 Végül is ebből az ügyből nem származott további jogi következmény az érintettek számára.

A besztercebányai házkutatások ügye azonban – Dula Máté, a Szlovák Nemzeti Párt elnökének panasza révén – eljutott Tisza István miniszterelnökhöz is,.61 Sőt, „a nagy zajjal és lármával végrehajtott letartóztatások […] alkalmasak arra, hogy a tót nemzetiségű polgártársak ellen elkeseredést és gyűlöletet szítsanak […] dr. Thurzo Iván nejét, aki férje sorsán aggódva Besztercebányán a kapitányságra tudakozódni ment, az utca népe lábáról leverte, ruháját leszaggatta […] ablakbeverésig, vagyonrongálásig és tettleges insultusig elfajult tüntetések voltak.”62

Ugyanebben a hónapban Figusch elintézte, hogy ne kelljen bevonulnia: „[…] az orvosban volt annyi humanitás, hogy egész más, rajtam sohasem tapasztalt betegséget hoztak fel mentő okul.”63 Ez később ki is derült, ugyanis 1915-ben Budapesten volt orvosi kivizsgáláson, mikor is feljelentették, hogy szándékosan kihúzta magát a katonaság alól. Figusch számára kiderült, hogy az iskolája igazgatójáról volt szó, akivel látszólag barátok voltak.64 Az orvosi kivizsgáláson elbukott, ám kilenc és fél hónapos szolgálat után visszatérhetett az iskolába tanítani. Szolgálatát Radványban töltötte, mint fegyvertelen őr, tehát nem vitték frontra.

Figusch magánlevelezéséből Paul Gálnak írt levelei figyelemre méltóak, ugyanis ezeket már szlovákul írta, és itt Ján Bystrýként írta alá magát.65 Ezek a levelek a nagy háború éveiből valóak. Az írás tartalmaz jó pár magyar szót is, melyekről Figusch egyik levelében magyarázkodóan így írt: „Besztercei szlovák nyelvjárás.”66 Levelekben háborúellenes, a leveleket végig magyarul címezte, a borítékok erről tanúskodnak.

 

Régi kocsma ez, új címerrel

Lássuk, mit ír naplójában az államfordulatról. 1918. október 20-án kósza hírek terjengnek a városban „[…] biztosra azonban mindenki veszi […] hogy a régi, egységes Magyarországnak vége, nagyszájú »hazafias« politikusok juttatták ennyire, mi különben nem baj, ha egyik nemzet a másikat nem nyomja el, hanem mindenki szabadon fejlesztheti nyelvét, kultúráját.”67 Rá két napra már ezt a bejegyzést írta: „mindenki számol azzal a körülménnyel, hogy vidékünkön a magyar uralomnak már vége. […] Mindenki aggódik […] különösen azok, akik a tót nyelvet megtanulni nem tartották érdemesnek. Én nyugodtan nézek a jövőbe, mert eddigi áramlatokkal sohasem rokonszenveztem, azért is tartottak engem a nagy »hazafiak« »pánszlávnak«.”68 Az önigazolás, önmeghatározás keresése e napokra jellemző Figusch naplójára. Október 23-án már kétségeit helyezi kilátásba, miszerint „a megijedésen alapuló engedményeknek nem sok értéke van.”69

1918. október 27−28-án már a budapesti lapok elmaradoztak a városból, vagy sok üres hellyel jelennek meg. November 2-án pedig az „osztrák–magyar közösség némi látható nyomait ma tüntették el az utcákról.”70 November 11-én taníthatott először szlovákul az iskolában. A naplóban ezen a napon a következő bejegyzés található: „1918. november 11-én tótul is taníthatunk, […] most veszik elő a jobbik eszüket.”71

Figusch 1918 december 1-jén olvasta az újságban, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács átveszi az irányítást a szlovák állam felett. Ekkor ezt írta barátjának, Gál Pálnak: „A nemzeti tanácshoz én is jelentkezni akarok, de nem közvetlenül, hanem közvetetten, rajtad keresztül, akinek biztos jobb kapcsolatai vannak vele (a Tanáccsal).”72 Látszik, hogy még bizonytalan a csehszlovák államisággal szemben, mégis szeretné magát közelebb érezni az egyre jobban „lángoló tűzhelyhez”. Még ugyanebben a levélben megemlíti, hogy zenetanári állásra szívesen jelentkezne, hiszen az a régi vágya, ám Besztercebányáról nem szívesen távozna, főleg nem valami kisebb városba. Ennek okát három pontban adta meg: Elsőként, hogy a beszterceiek nem mozdulnak. Másodszor anyja és testvére miatt, harmadszor, mert akkori lakását nehezen fizették ki. Egy másik levélben sürgősen szlovák könyveket kért ismerősétől. Úgy tűnik, kapott az alkalmon és nagyon hamar alkalmazkodott, hiszen 1918 novembere után – mint megfigyeltem – még a magyar hangulatszavakat is elhagyta leveleiből. December első napján a főtéren a szlovák mellett még a magyar himnuszt is eléneklik, Figusch szerint „Ez mutatta, hogy vége a sovén uralomnak.”73 December elején a városban kezdik eltüntetni a magyar nemzeti jelképeket, „hihetetlen, mégis előttünk lefolyó valóság, amint egy 1000 éves állam épülete roskadozik vezetőinek rövidlátása miatt.[…] A hadsereg tegnap és ma ment el.”74 Tizenkilenc nappal később futottak be az első „megszálló” csapatok, „ezért tehát bennünket is elért az ország romlás folyamata”.75 Figyelemre méltó, hogy míg az első napokban Figusch Vilmos rendkívül megkönnyebbüléssel vette tudomásul a háború végét, és annak lehetséges következményeit, a következő hetekben mégis több ízben sajnálattal írja − mint ahogyan az idézetekben is láthatjuk –, hogy a régi stabil rend összeomlik, és valami új, valami ismeretlen következik utána. „Az egész invázió közönséges hatalomátadásnak tűnik, hiába hivatkoznak a csehek önrendelkezésre.”76 A cseh csapatokról mint megszállókról ír, és innentől kezdve hangsúlyosabb számára a cseh−szlovák ellentét, hiszen „Régi kocsma ez, új címerrel.”77

1919-ben, miután Besztercebányán maradt, panaszkodva írja barátjának, hogy „Egészen biztos forrásból hallottam […] valamiféle Tamás befeketített Prágában, hogy »októberi szlovák« vagyok, ezért majd kivágnak. Drága barátom! Ha én októbrista volnék, akkor ma magas székben ülhetnék, hiszen látok én itt olyan urakat, kik jó pozícióban nyújtózkodnak, és akik előttem beszélték, hogy ha csak két hétig »főispánok« lehetnének, az összes besztercei pánszlávot (sőt név szerint emlegették) akasztófára küldenék. […] Ugyanezek most minden „madarónt” akasztanának.”78

A naplót egyébként egészen 1920. január 1-jéig magyarul írta. „Az újévet az én imádott anyanyelvemen kezdem írni, eddig erre nem azért nem gondoltam, mert oly kevésre tartanám (anyanyelvemet), hanem inkább az iskolai hatás, utána pedig az egyszerű begyökerezett megszokás, mindenféle magyar nacionalista hangnem nélkül…”79 A cseh−szlovák ellentét végigkíséri ezeket az éveket: „ki nem volna magyarón (nagymagyar), akinek a helyére egy cseh akarna ülni?”80 A trianoni békeszerződés aláírásának napján ezt találhatjuk, most már újra Figuš Viliam naplójában: „Hallani, hogy a magyarok aláírták a békét, ezzel tehát a szerencsétlen Magyarországnak feldarabolása formálisan is elintéztetett. Csak az a szégyen, hogy ennek tartósságában senki sem hisz.”81 A fordulat idején a nemzeti tanácshoz beadott zeneprofesszori kérvénye egyébként csupán 1921-ben teljesült, mikor is felvételt nyert a besztercebányai tanítóképzőbe. A húszas években megkomponálta az első szlovák operát, a Detvant, melynek premierje 1928-ban Pozsonyban volt. Később a Matica slovenská néprajzi kutatásaiban is részt vett. Besztercebányán hunyt el 1937-ben.

 

Összegzés

Az adatokat elemezve elmondható, hogy a technikai fejlődés, a demográfiai olló szétnyílása, a vasút, a gazdaság modernizálása és ezek együttes gazdasági előnyei kéz a kézben járva, egymást erősítve indította el a magyarosodás folyamatát. Ehhez csatlakozott az állami iskolaügy és a hadsereg erőteljes asszimilációs politikája. Ugyanakkor az állami és főképp a megyei hivatalok nyomása is rendkívül erősen éreztette hatását a városban. Ahhoz, hogy valaki a városi elithez – vagy legalább annak környezetébe − tartozzék, kétségkívül szükséges volt a magyar nemzet- és állameszme nyílt támogatása, elismerése.82 Legalábbis a közvélemény ezt magától értetődőnek gondolta. A gazdasági, kulturális, családi és karrierszempontok jelentősen függtek attól, hogy megbízható magyar embernek tartották-e az illetőt.

A vizsgált naplóból látható, hogy Figusch személyét tekintve megfelelt a gazdasági túlélési stratégiáknak, hiszen talán a legfontosabb annak tudatosítása volt, hogy a dualista Magyarország a benne élőknek stabil, évezredes valóságot jelentett. Az ország 1916-ig semmi jelét nem mutatta felbomlásnak. Megtagadta volna Figusch a szlovák nemzetiségét? Tisztában volt szlovák eredetével, de önmagát inkább magyarnak vallotta, egyfajta francia állampolgári nemzetelfogással. Szlovák népzenei gyűjtése és munkálkodása elárulta, hogy nem zárta el magát származásától. Mint ahogy az 1918. évi fordulat után feldolgozott magyar versei arról árulkodnak, hogy nem volt híve a kirekesztő, soviniszta eszméknek. Az államfordulatkor azonban minden lehetőséget megragadott céljai elérésében, amelyek jobbára kimerültek abban, amire a legtöbben vágytak, egy jobban fizető munkalehetőség elnyerésében. Ebben a koordináta-rendszerben legfőbb szempontnak a társadalmi mobilitás és a gazdasági előnyök összefüggése, a konfliktuskerülés és a környezet mintaadó, illetve domináns nemzeti kulturális közegének a szerepe volt. A Figusch-életút rámutat arra, hogy a kétnyelvűség vagy többnyelvűség egyértelműen hasznosítható volt, a „szerencsésebbek” már gyermekkorukban, szüleik jóvoltából vagy az iskolában jól megtanultak magyarul. A nyelvtudást és a nemzeti életet aztán a társadalomban elfoglalt helyük alapján gyakorolták, és Figusch esetében is világosan látható, hogy az identitás megvallása erősen szituatív jellegű. Az adatok, valamint az egyéni és intézményi történetek elemzésével arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy az asszimiláció a dualizmus kori Besztercebányán komplex és korántsem befejezett, vagy egyirányú folyamat volt. Egy-egy családon belül akár többször, többféleképpen is elkezdődhetett és végbemehetett. Ezeknek a tényeknek a tudatosítása nélkül a statisztikai adatok statikus és determinált valóságként való kezelése, kanonizálása elfogadhatatlan.

Az 1930. évi csehszlovák népszámlálásból kikövetkeztethető, hogy a ténylegesen nyelvet és identitást váltó, azaz „befejezett” asszimilációjú, magyar anyanyelvűvé és tudatúvá vált németek, zsidók, szlovákok – ebben a sorrendben! – a város lakosságának alig 12−13%-át adták. Ennél jóval többen – a lakosság 30−35%-a – többes identitásának köszönhetően gyorsan disszimilálódtak, és könnyen integrálódhattak az új csehszlovák államalakulatba, illetve a helyi szlovák nemzeti többségbe. A magyar statisztika nyelvismereti adatai alapján ezenfelül 20−25%-nyi városi lakost ért a világháború az asszimilációs folyamat kezdeti fokozatában, azaz annak a megkezdett nyelvváltási szakaszában.

A besztercebányai magyar lakosság történeti és dualizmus kori rétegei a 20. második felére gyakorlatilag teljesen felszívódtak – elszlovákosodtak vagy elvándoroltak. Az inkább magyar kultúrájú zsidó lakosság második világháborús megpróbáltatásai után megszűnt a magyar kultúra jelenléte Besztercebányán. A város mai magyar szórványát alig 300 fő alkotja. Ők elsősorban a Besztercebányai kerület déli magyar részeiből „felvándorolt” munkavállalók. Az egykor háromnyelvű város összetett etnikai összetétele ma már alapvetően múlttá vált: csupán az épületek és a képeslapok őrzik a 19. századi nemzeti sokszínűség emlékeit.


Irodalom

Bárdiová, Marianna a kol. 2002. Viliam Figuš Bystrý. Život a dielo (1875−1937). Banská Bystrica, Štátná vedecká knižnica v Banskej Bystrici – Literárne a hudobné múzeum v spolu­práci s Parkom Kultúry a oddychu v Banskej Bystrici.

Besztercebánya szabad királyi és bányaváros szervezeti szabályrendelete 1906. Besztercebánya, Machold Ny.

Besztercebánya szab. kir. és bánya város törvényhatóságának szervezete 1872 [1873]. Besztercebánya, Machold Ny.

Bitušíková, Alexandra 1996. Pohostinské zariadenia a zábavné podniky ako miesta spoločenskej komunikácie. In Darulová, Jolana (szerk.): Banská Bystrica. Sociokultúrne obrazy a portréty. Banská Bystrica, Univerzita Mateja Bela v Banskej Bystricy, 9−25. p.

Bóna László 2014. Besztercebánya etnikai változásai a 19. és a 20. század fordulóján. Városi asszimilációs folyamatok történeti-demográfiai elemzése. In Közösség és identitás a Kárpát-medencében. Határhelyzetek VII. Budapest, Balassi Intézet Márton Áron Szakkollégium, 2014. 34−59.p.

Chorvát, Peter 2003. Banskobystrický 16.vlastibranecký peší pluk v rokoch 1. svetovej vojny. Vojenská história 3, 75−86. p.

Chromeková, Valéria 2006. Spriemyselňovanie Banskej Bystrice, stav a vývoj malovýroby v druhej polovici 19. storočia. In Minulosť a prítomnosť Banskej Bystrice II. Banská Bystrica, Katedra história FHV UMB – Štátna vedecká knižnica v Banskej Bystrici, 43–64. p.

Dangl, Vojtech 2006. Armáda a spoločnosť na prelome 19. a 20. storočia. Bratislava, Veda.

Kemény Gábor 1999. Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában 1914−1916. Budapest.

Markov, Jozef 1973. Odraz politických zápasov v obecnej správe Banskej Bystrice v 16-19. storočí. Bratislava, Vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied.

Muntág, Emanuel 2002. Viliam Figuš-Bystrý v premenách času. In Bárdiová, Marianna a kol.: Viliam Figuš Bystrý. Život a dielo (1875–1937). Banská Bystrica, Štátná vedecká knižnicav Banskej Bystrici – Literárne a hudobné múzeum v spolupráci s Parkom Kultúry a oddychu v Banskej Bystrici. 5–14. p.

Muntág, Emanuel 1973. Viliam Figuš-Bystrý – Život a dielo (1875−1937). Martin. Tematický katalóg hudobnej tvorby a bibliografia o živote a diele slovenského skladateľa. Matica slovenská.

Népszámlálási digitális adattár. http://konyvtar.ksh.hu/neda.

Papp József 2014. Počet obyvateľov a etnické pomery Zvolenskej župy v zrkadle štatistických údajov. Acta Historica Neosoliensia, 16, 38−54. p. http://oaji.net/articles/2014/ 629-1394954853.pdf

Paulinyi Oszkár 1993. In Domanovszky Sándor (szerk.): Magyar művelődéstörténet II. Budapest.

Rosenauer Károly 1876. A besztercebányai Á. H. Ev. Gymnázium története.

Skladný, Marián 1999. Vonkajšie a vnútorné dejiny Banskej Bystrice. In Šovčíková, Darina (szerk.): História Banskej Bystrice. Dielo a význam Emila Jurkovicha. Banská Bytsrica, 16–23. p.

Slovenská národná knižnica, Martin, Literárny archív (SNKM, LA) A XXIV/4-59 napló. 1889–1936.

Slovenský národný archív, Bratislava, (SNA-B), Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület (FEMKE) 24. doboz.

Slovenská národná knižnica, Martin, Literárny archív (SNKM, LA), Figuš, V. B. levelei Gallovi Paulovi, 16 listov 3A23. 1914–1920.

Slovenská vedecká knižnica v Banskej Bystrici, Literárné a Hudobné Múzeum (SVKBB, LHM,) VFB II./4 Životopis – Viliam Figuš Bystrý.

Štátny archív v Banskej Bystrici (ŠABB), Magistrát mesta Banská Bystrica (MMBB) 30, 31, 38 doboz.

Žeňuchová, Katarína: Zbierka ľudovej prózy Samuela Cambela. Prameň k výskumu rozprávačskej tradície na Slovensku. Bratislava, Slavistický ústav Jána Stanislava Slovenskej akadémie vied – Slovenský komitét slavistov, 2014, 462 p.

A szlovák népmesekutatás kezdeti, 19. századi, az európai tendenciákhoz igazodó, elsősorban (hogy csak a legközismertebb nevet említsem), Pavol Dobšinský nevével fémjelzett romantikus szemléletmódját a századforduló környékén tevékenykedő szlavista nyelvész, Czambel Samu1 alaposan átalakította. Tipi­kusan a folklorisztikát kívülről megreformáló kutatóról van szó, aki a szlovák irodalmi nyelv végső kialakításán fáradozva meg szerette volna ismeri a szlovák dialektusokat, s ehhez 1892 és 1905 között a mai Kelet- és Közép-Szlovákia területén végzett nyelvészeti terepkutatásokat. Ezek eredményeként sikerült rögzítenie 247 olyan népnyelvi szöveget, amelyek valamilyen módon a népi próza (tündérmese, legendamese, novellamese, anekdota, tréfa, hiedelemmonda stb.) kategóriájába tartoznak. Ezek egy része még a gyűjtő életében, annak egyik nyelvészeti munkája mellékleteként nyomtatásban is napvilágot látott,2 majd több alkalommal, szlovák irodalmi nyelvbe átültetve, illetve fordításokban is megjelent.3 Más része viszont kéziratban maradt. Noha azt már eddig is lehetett tudni, hogy Czambel Samu milyen jelentős alakja lett a szlovák folklorisztikának (is), a kapcsolódó tudománytörténeti munkák (vélhetően bizonyos nemzetpolitikai szempontok befolyásától sem mentesen)4 mégis hosszú ideig meglehetősen mostohán bántak vele. Szlovákia néprajzi enciklopédiájában5 szócikket sem kapott. Úgy tűnik, hogy egyrészt a szlovák nyelvészetben kifejtett úttörő munkásságának a fokozatos felismerése és belátása, másrészt Czambel születésének százötvenedik évfordulója (2006), illetve halálának centenáriuma (2009) törte meg a jeget. Ekkor nemcsak nyelvészeti tudományos szimpóziumokat szerveztek6, hanem a szövegfolklorisztikában elért eredményei is egyre nagyobb nyilvánosságot kaptak.7

Katarína Žeňuchová, a Szlovák Tudo­mányos Akadémia Ján Stanislav Szlavisztikai Intéze­té­nek a munkatársa, aki már több korábbi résztanulmányában, illetve egy átfogó monográfiában foglalkozott Czambel Samu­nak a nyelvjáráskutatás és szövegfolklorisztika határmezsgyéjén mozgó munkásságával, most a neves szlavista nyelvész terepkutatásai során lejegyzett népi próza szövegeinek kritikai kiadására vállalkozott. A vaskos kötetet nyitó bevezető tanulmányban (ami teljes joggal vázlatos, hiszen ezt a szerző fentebb már említett vaskos monográfiája alapozta meg) ismerteti egyrészt Czambel terepmunkamódszerét, másrészt a lejegyzett szövegek Czambel általi gondozásának a szempontjait, továbbá a jelen kiadás során követett szerkesztési elveket.

Hangsúlyozni kell, hogy Czambel, noha kifejezetten nyelvészeti érdeklődés vezérelte terepmunkája során, egyértelmű, hogy szövegfolklorisztikai szempontból is felkészült. A Magyarországi Néprajzi Társaság harmadik felolvasó ülésén, 1890. január 11-én tartott előadása legalábbis ezt látszik alátámasztani. A szöveg még ugyanabban az esztendőben magyarul8 és egy év elteltével németül9 is megjelent. Ebből a Dobšinský(ék) szövegközlési módszerét (is) bíráló szövegből egyértelműen kiolvasható, hogy Czambel milyen célratörően indult neki 1892-ben első nyelvjárásgyűjtő útjának a mai Kelet-Szlovákia területén. Autentikus, nyelvileg és tartalmilag is hiteles, az adatközlő által elmondottakat a lehető legteljesebb hűséggel visszatükröző lejegyzésekre törekedett, s abból, hogy a korábbi népmeseközlések hitelességét elemezte, feltételezhetjük, hogy a nyelvjárási érdeklődés mellett tudatosan törekedett a prózai szöveges népköltészet egyes műfajai helyi variánsainak a rögzítésére is. És azt, hogy Czambel a nyelvi sajátosságok rögzítése mellett kifejezetten törekedett a prózai szövegfolklór rögzítésére, az is bizonyítja, hogy az összes dialektológiai példaszövege a népi elbeszélések valamilyen műfaját, pontosabban azoknak egy-egy variánsát képviseli. Aki látott már dialektológiai szempontból lejegyzett szöveget, tudhatja, hogy ezek általában rendkívül széles palettán mozognak az egykori tollfosztók vagy disznóölések leírásával kezdve, a saját lakodalom bemutatásán át egészen a különféle „igaz történetekkel”, életrajzi momentumok elbeszélésével bezárólag – és csak viszonylag ritkán szerepelnek köztük a klasszikus prózai népköltészet kategóriájába sorolható műfajok.10 Ezzel szemben Czambel Samu dialektológiai gyűjteménye, ahogy azt már említettem, egy szövegegységben (Szepesváraljáról) közreadott hat találós kérdést leszámítva, kizárólag prózai szöveges folklórműfajokból áll, minden egyes szövegnél feltüntetve, hogy pontosan hol, mikor és kitől jegyezte fel a gyűjtő az adott szöveget. Žeňuchová egy helyen megemlíti (14. p.), hogy abban az időben nem volt magától értetődő dolog a terepkutatásokon nyert adatokat pontosan lokalizálni, illetve az informátorra vonatkozó adatokat feltüntetni. Idézi is Czambel egy 1906-os megjegyzését, miszerint „Sberatelia často podávajú svoje práce pod všeobecným názvom: zo Spiša, zo Šariša, zo Zemplína apt. Kto z toho zmudrie?” (1906, 201. p.). Nos, leemeltem a polcról a Magyar Nyelvőr legelső évfolyamát (1872), ahol valóban ez a gyakorlat. Egy további kötet, ami a kezembe akadt, az 1884-es esztendő füzetei, ám ott már szinte minden egyes népnyelvi közlés, így a meseszövegek alatt pontos helymeghatározás szerepel. Mintát volt tehát honnan vennie, az akkor már Budapesten élő, a magyar királyi miniszterelnökség fordítói osztályán dolgozó Czambelnek, miközben az is igaz, hogy a nevezett nyelvészeti szaklapban az informátorok pontos beazonosítása még jóval később sem lett következetes gyakorlat. Ráadásul, s ez szintén Czambel javára írandó, noha nem következetesen, de olykor a beszélgetőpartner vallására (római katolikus, görög katolikus, református és zsidó vallású informátorokat is emleget), illetve egyéb, a nyelvhasználatának alakulására kihatással lévő körülményre (például más születési hely) is utal. Szinte következetesen jelzi az adatközlői életkorát, ami már csak azért is figyelemre méltó, mivel van köztük 10 éves kislány és 94 éves aggastyán egyaránt. Lehet, hogy nem lenne érdektelen az elmondott történeteket egyszer akár ilyen szempontokból is elemzés alá vetni. Az is megjegyzendő továbbá, hogy Czambel (akkurátus ember lévén) több esetben is visszatért egy-egy előző gyűjtési helyére, ahol ellenőrizte, korrigálta a korábban ugyanott lejegyzetteket. Ez a módszer felvet bizonyos folklorisztikai kérdéseket, például a variánsok egybemosásának veszélyére figyelmeztet. Folklorisztikai szempontból nem szerencsés egy adott időben lejegyzett szöveget egy későbbi időpontban, akár ugyanattól az adatközlőtől (számítógépes kifejezéssel élve) felülírni. Szerencsésebb (és tanulságosabb) megoldás a két, különböző időben lejegyzett variáns egymás mellett való közreadása.

Ahogy fentebb már volt róla szó, összesen 166 adatközlőtől származó 247 szöveget tartalmaz ez a gyűjtemény, ebből 125 textus Kelet-Szlovákia és Kárpátalja 75, illetve 3 településéről, valamint 122 prózai szöveg Közép-Szlovákia 62 településéről. Maga a jelenlegi szövegközlés (a Czambel által életében közreadott, illetve a hagyatékában kéziratban maradt szövegvariánsok egybevetésével) földrajzi alapon történik, külön a kelet- és külön a közép-szlovákiai anyag (előbbibe néhány, jelenleg Ukrajna területére eső település is bekerült), azokon belül megyei bontásban sorjáznak falvanként (vélhetően, térképen nem néztem utána, valamilyen geográfiai logikát, úthálózatot követve) az egyes szövegek. A szövegközlés után a kötet mutatókkal zárul. Segítségükkel az érdeklődő az adatközlők, illetve a gyűjtési helyek alapján tud tájékozódni a kötetben.

A valóban rendkívül gondos szövegközlésért csak hálás lehet a szövegfolklorisztika (meg nyilván a nyelvészet is!) az összeállítónak, szerzőnek, Katarína Žeňuchovának. Egyetlen hiányérzetem volt (van) a kötet lapozgatása közben, ami aztán egyre inkább erősödött is. Az tudniillik, hogy szívesen látnék a kötet végén egy típusmutatót, amely a nemzetközi katalógus rendszerébe helyezi a gyűjteményben közreadott meséket, illetve legalább azon részüket, amely behelyezhető ebbe a rendszerbe. A mesék közlése során Žeňuchová gondosan ügyel arra, hogy feltüntesse az adott mese korábbi publikált változatait (pl. a Polívka-féle katalógusban való előfordulást), de az Aarne-Thompson- vagy az ATU-rendszerben11 már nem helyezi el. Óriási segítség lett volna pedig a mesekutatás számára, hiszen ebben a formában, ha valaki mondjuk az AaTh 1-et keresi benne, csak akkor találja meg, ha az egész gyűjteményt átolvassa (van benne ide tartozó variáns, mégpedig egy kontamináció, amely – az AaTh 1-et, 2-t és 41-et tartalmazva – konkrétan a 85. számú szöveg), de azt is csak úgy lehet megtudni, hogy például az AaTh 440 szerepel-e benne, ha ismét végigolvassuk az egészet, illetve hát addig, amíg meg nem találjuk, miközben azt sem tudhatjuk, hogy nincs-e benne ugyanannak a típusnak még egy vagy kettő további variánsa (szintén van, mégpedig a 137. számú történet). …és a sort folytathatnám. Különben a szerző, fentebb már említett korábbi monográfiájában maga is hiányolja a Czambel-féle szövegek nemzetközi besorolását, ami egyszersmind a nemzetközi kutatás számára is hozzáférhetőbbé tenné ezt az értékes gyűjteményt, de úgy látszik, ennek a munkának az elvégzésére még várni kell. (Žeňuchová 2009, 108. p.)

Ezt a kis szépséghibát leszámítva a kötet szerzője, Katarína Žeňuchová óriási, a filológiai apróságokra is ügyelő, néhány árván maradt feljegyzést gondos detektívmunkával utólag lokalizálni megkísérlő, Czambel Samuhoz méltó, megbízható, a magyar folklorisztika számára sem érdektelen12 munkát tett le az asztalra.

Bárány Erzsébet–Csernicskó István (szerk.): Українсько-угорські міжмовні контакти: минуле і сучасність/Az ukrán–magyar nyelvi kapcsolatok múltja és jelene

Bárány Erzsébet–Csernicskó István (szerk.): Українсько-угорські міжмовні контакти: минуле і сучасність/Az ukrán–magyar nyelvi kapcsolatok múltja és jelene. Матеріали міжнародної наукової конференції/Nemzet­közi tudományos konferencia előadásai. Ungvár, V. Pagyak Kiadója, 2014, 360 p.

 

A közelmúltban látott napvilágot a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán 2012. október 18–19-én Az ukrán–magyar nyelvi kapcsolatok múltja és jelene címmel megrendezett nemzetközi tudományos konferencia 30 előadását tartalmazó kötet, melyet Bárány Erzsébet, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára és Csernicskó István, a főiskola bázisán működő Hodinka Antal Nyelvészeti Kutatóintézet igazgatója szerkesztett. A konferencia jellegéből fakadóan a kötet magyar, ukrán és orosz nyelvű tanulmányokat egyaránt tartalmaz.

Amint azt az előszóból megtudhatjuk, a konferencián hat plenáris előadás hangzott el. A plenáris előadásokat követően pedig 5 szekcióban folyt a munka: „Az első szekció (Szabados Iván professzor úr, a nyelvtudományok doktora elnökletével) a következő kérdésekkel foglalkozott: a régi ukrán–magyar nyelvi és nyelvjárási kapcsolatok, magyar elemek a XIV–XVII. századi ukrán írott emlékekben, illetve e kapcsolatok kutatástörténete. A második szekció előadásai (Cs. Jónás Erzsé­bet elnökletével) a fordítástudomány elméleti és gyakorlati problémáit, a két- és többnyelvűséget fedték le. A harmadik szekció munkája (Lebovics Viktória elnökletével) a következő témákat érintette: módszertani alapok az ukrán és magyar nyelv külföldiek számára való tanításához, ukrán–magyar és magyar–ukrán lexikográfia, az ukrán nyelv magyarok általi tanulása. A negyedik szekció (T. Károlyi Margit elnökletével) a nyelvi kapcsolatok, a kétnyelvűség és a nevek más nyelveken való átadásának problematikájával foglalkozott. A konferencia elsősorban a nyelvészeti kérdések megvitatására fókuszált, ugyanakkor a szervezők úgy döntöttek, hogy egy külön szekciót hoznak létre (Olekszander Kordonec elnökletével) azoknak az előadásoknak, melyek „az ukrán– magyar irodalmi kapcsolatokkal, illetve a két nép folklórjában megmutatkozó kölcsönhatásokkal foglalkoznak”. (14. p.)

A kötet törzsanyagát képező tanulmányok sorát a plenáris előadások anyagai nyitják meg.

Nimčuk Vasyľ Угорці в Києві та на Київщині (кінець ІХ – початок ХІІ ст.) címet viselő tanulmányában a 9. századi Kijev környéki magyar jelenlét kérdését járja körül, felhívva a figyelmet arra, hogy ezt több írásos forrás is alátámasztja. Ezek közül megemlíti Nesztor a Régi idők története címet viselő neves munkáját, illetve a 11–12. század fordulóján keletkezett Uszpenszkij Gyűjtemény­ben fellelhető Borisz és Gleb legendát, mely részletesen beszámol Magyar György Borisz Volodimirovics herceg oldalán folytatott harcairól, és a hercegért vállalt hősi haláláról is.

Zoltán András Слов’яно-угорські етимології (угор. seb1 ‘рана’ і застар., регіон. seb2 ‘швидкість’) című tanulmányában a máig tisztázatlan eredetűként számon tartott magyar seb1 ‘seb’ és az elavult regionális seb2 ‘gyorsaság’ etimológiai vizsgálatai alapján új etimológia elfogadását javasolja. A szerző véleménye szerint e szavak ugyanis szláv kölcsönzésnek tekintendők. Illetve azt is megjegyzi, hogy a szó második jelentése valószínűsíthetően már magyar nyelvben alakulhatott ki.

Kocsis Mihály Hány XVI. századi ukrán egyházi kézirat van Magyarországon c. tanulmánya a Magyarországon található 16. századi ukrán egyházi kéziratok számának és nyelvezetének a kérdését igyekszik tisztázni. A szerző az általa vizsgált kéziratos művekkel kapcsolatban megjegyzi, hogy azok túlnyomó többségét az Országos Széchenyi Könyvtár, a nyíregyházi Szent Atanáz Görög Katolikus Hittudományi Főiskola Könyvtára, illetve a debreceni és szegedi tudományegyetemek könyvtárai őrzik. Véleménye szerint az e korból származó kéziratok számának a pontos meghatározását azokkal a dokumentumokkal kell kezdeni, amelyeket az Országos Széchenyi Könyvtár Hodinka Antaltól vásárolt, illetve kapott ajándékba, de mindenképpen meg kell vizsgálni az eddig feldolgozatlan rutén és moldvai kéziratok szövegeit is.

A kárpátukrán állatnevekben jelentkező ukrán–magyar interferencia kérdésével foglal­kozik Sjus’ko Mychajlo Українсько-угорська інтерференція в сфері карпатоукраїнського зоонімікону című tanulmánya. A szerző „élőnyelvi tények, valamint írásos bizonyítékok alapján tárja fel a tartós ukrán–magyar nyelvi kapcsolatok eredményeként a tulajdonnevek szintjén, azon belül pedig az állatnevek osztályában jelentkező hatásokat”. (38. p.) A munka során azokat a magyar nyelvi kölcsönzésként elterjedt állatneveket, illetve magyar nyelvi lexémákat vizsgálja, melyek már az ukrán nyelvi talajon járultak hozzá az új állatnevek megjelenéséhez.

Csernicskó István Мовна політика і мовний ландшафт сучасного Закарпаття в історичному плані (1900-1944 рр.) című tanulmánya az 1900–1944 közötti időszak kárpátaljai nyelvpolitikáját és a nyelvi tájkép alakulását vizsgálja, felhívva a figyelmet arra, az, hogy Kárpátalja épp melyik államalakulathoz is tartozott (Osztrák–Magyar Monarchia, Csehszlovák Köztársaság, Kárpát-Ukrajna, Magyar Király­ság), meghatározta a régióban hagyományosan beszélt nyelvek (ukrán/ruszin, magyar, orosz, román, csehszlovák, német stb.) státuszát, s ezzel együtt körülhatárolta azok használhatóságát is.

A konferencián elhangzott előadásokat a szerkesztők nem sorolták tematikai csoportokba. Ehelyett a tanulmányok a szerzők nevének ábécérendje szerint követik egymást. A továbbiakban e tanulmányok pár mondatos bemutatására teszek kísérletet.

Antoniv Oleksandra Модульний курс української мови для іноземців як тип нового підручника címet viselő írása az ukrán nyelv idegen nyelvként való oktatásához készült tankönyv általános koncepcióit, képzési céljait, illetve az ahhoz kapcsolódó nyelv- és beszédgyakorlatokat mutatja be.

Bárány Erzsébet Динаміка вивчення українського мовознавства та угорсько-українських мовних контактів в Угорщині című tanulmánya az ukrán–magyar nyelvi kapcsolatok magyarországi kutatástörténetét mutatja be Dóhovics Bazil, Csopey László, Bonkáló Sándor, Baleczky Emil, Dezső László, Udvari István, Zoltán András és Kocsis Mihály tudományos munkásságán keresztül.

Beregszászi Anikó Угорська мова як (друга) іноземна у загальноосвітніх навчальних закладах Закарпаття írása a kárpátaljai nem magyar nyelvű oktatási intézmények 5–9. osztályaiban második idegen nyelvként tanítható magyar nyelv tanterv jellegzetességeit mutatja be.

Byčko Zynovij az Іншомовна лексика в наддністрянському говорі української мови című írásában a Dnyeszter melléki ukrán nyelvjárásokban meghonosodott idegen nyelvi elemeket vizsgálja. A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy ezek elsősorban lengyel, német, román, török eredetű szavak.

Gazdag Vilmos A szovjet éra hatásának tükröződése a kárpátaljai magyar nyelv szókészletében című írása a kárpátaljai magyar nyelvjárásokban meghonosodott szovjetizmusokat vizsgálja. A szerző a korábbi véleményekkel egyetértve hangsúlyozza, hogy a kárpátaljai magyar nyelvjárásokat ért szláv nyelvi hatás kétségtelenül a szovjet érában volt a legerősebb.

Huszti Ilona és Fábián Márta Az ukrán és angol nyelv tanításának összehasonlító elemzése beregszászi magyar iskolákban végzett kutatások alapján c. írásukban a címben említett két nyelv oktatása kapcsán kiemelik azt, hogy a „vizsgált tanulók nyelvtudása egyik nyelvből sem kielégítő”, illetve hogy „a szókincs mellett nagyobb figyelmet kell fordítani az alapkészségek fejlesztésére”. (117–118 p.).

Karmacsi Zoltán Vizuális kétnyelvűség: az új nyelvtörvény adta lehetőségek című tanulmánya azt vizsgálja, hogy miként jelenik meg a magyar nyelv a kárpátaljai magyar települések vizuális nyelvhasználatában (pl. települések névtábláin, az utca- és térnevek feltüntetésében, a közigazgatási intézmények névtábláin és a közigazgatási tájékoztatásokban). A szerző emellett kitér a nemzeti szimbólumok (pl. zászló, címer stb.) megjelenésére is.

Káprály Mihály Венгерские языковые единицы в речи жителей села Великие Лазы Ужгородського района című írásában az Ungvári járás magyar településeivel közvetlenül határos Nagyláz településen gyűjtött magyar nyelvi elemeket ábécérendbe szedve, az orosz jelentésük megadásával és használatukat bemutató szókapcsolatokkal illusztrálva tárja az olvasók elé.

A Nyagovai posztilla gyónási szövegeiben fellelhető tárgyas típusú kapcsolatot kifejező összetett mondatok elemzésével, illetve a strukturális és szemantikai osztályozás lehetőségeinek a vizsgálatával foglalkozik Kovaľčuk Mychajlo Складні речення з перехідними типами зв’язку в збірці проповідей „Í#ãîâñêèå ïîó÷åíè#” címet viselő tanulmánya.

Kordonec Olekszander Богдан Лепкий і Угорщина című tanulmányában Bohdan Lepkij magyarországi tartózkodása alatt az első világháború eseményei hatására született Aranyhárs (Золота липа) című gyűjtemény főbb motívumainak az elemzése mellett kitér az írónak a magyar és az ukrán nép között betöltött közvetítői szerepére is.

A Magyarországon az utóbbi évek során megjelent kétnyelvű kulturális szótárak elemzése mellett Ladányi Erzsébet До проекту створення українсько-угорського культуро­логічного довідника című tanulmánya révén az olvasók egy ukrán–magyar kulturális szótár létrehozásának a kezdeti fázisába is bepillantást nyerhetnek.

Lebovics Viktória Проект створення нового учбового матеріалу címet viselő tanulmányában az alapszintű ukrán nyelvi ismeretekkel már rendelkező tanulók számára készült (és készítendő) modern oktatási anyagok felhasználási lehetőségeit az Ukrajna állami szimbólumai című oktatófilm és a hozzá kapcsolódó feladatok segítségével mutatja be.

Az egyetemi oktatás keretein belül is használt nyelvi játékokat és azok használati lehetőségeit mutatja be Lyavinecz Mariann Рецепти «боротьби» з нудьгою на заняттях (викори­стання ігрових ситуацій на занняттях української мови як іноземної) című tanulmánya. A szerző felhívja a figyelmet arra is, hogy az ilyen játékok nagymértékben hozzájárulnak a tananyag megértéséhez és memorizálásához is.

A kárpátaljai magyar lakosság szókölcsönzési indítékait, illetve a szókölcsönzéshez való viszonyát és attitűdjeit vizsgálja Márku Anita „Po Zákárpátszki” kétnyelvűségi jelenségek (lexikai kölcsönzések) a kárpátaljai magyarok körében című tanulmánya, melyben a szerző kitér a kölcsönszavak tipologizálási lehetőségeire és a szófaji vizsgálat jelentőségére is.

Molnár Anita Az óvodai tannyelvválasztással kapcsolatos szülői motivációk beregszászi óvodákban című tanulmánya a szülőkkel kitöltetett szociolingvisztikai kérdőívek eredményei alapján elemzi a kisebbségi környezetben élő lakosság óvodai tannyelv választását befolyásoló tényezőket, felhívva a figyelmet arra is, hogy az általa kapott eredmények felhasználhatók a nyelvi tervezés folyamatában is.

A Языки межэтнической коммуникации в закарпатском Солотвине в ХХ-ом веке: венгерский, русский, украинский című tanulmányában Palágyi Angela a négynyelvű kárpátaljai Aknaszlatina kommunikációs modelljeit vizsgálja. A szerző kiemeli, hogy a helyi magyar és román nyelvű lakosság az etnikumközi kommunikációban az orosz nyelvet egyfajta regionális lingua francaként használja.

Pilipenko Gleb a Второязычная речь закарпатских венгров: социолингвистической и структурный аспект címet viselő tanulmányában az orosz és ukrán nyelvnek a kárpátaljai magyar lakosság mindennapi kommunikációjában betöltött szerepét vizsgálja, hangsúlyozva, hogy a szláv nyelvek használati mértéke szorosan összefügg az adott település etnikai összetételével és számos más szociológiai tényezővel is.

Sabadoš Ivan a Склад мадяризмів та використання їх у сучасній українській закарпатській говірці című tanulmányában egy olyan kárpátaljai ukrán nyelvjárás lexikai hungarizmusait vizsgálja, amely a magyar nyelvterülettel nem áll közvetlen szomszédságban. A szerző több mint 500 magyar nyelvi kölcsönszó elemzését végezte el, külön figyelmet fordítva az ukrán irodalmi nyelv hatására végbement használati változásokra.

  1. Károlyi Margit, P. Lakatos Ilona és Iglai Edit Szláv (ukrán–ruszin) jövevényszavak társadalmi és területi disztribúciója a hármas határ mentén címet viselő közös tanulmánya a magyar–ukrán és magyar–román hármas határ két oldalán fekvő kutatópontokon gyűjtött szláv eredetű lexikai elemek területi megoszlását és az életkorral, iskolai végzettséggel összefüggő disztribúcióját vizsgálva rávilágít arra is, hogy az egyes lexémák elterjedtsége összekapcsolódik a nyelv úgynevezett kulturális dimenziójával is.

Tóth Péter Fodó Sándor, a kárpátaljai magyar nyelvjárások szláv jövevényszavainak kutatója című tanulmánya a leginkább a politikai tevékenysége révén ismertté vált Fodó Sándor kárpátaljai nyelvész közel két évtizedes szakmai életútját és az e korszakban született nyelvészeti tárgyú munkáit tekinti át.

Hodinka Antal életútját mutatja be Turjanica Jurij Антоній Годинка – учений євроакадемічного рівня (до 150-річчя з дня народження) című tanulmánya. A szerző elsősorban Hodinka Antal néprajzkutatói tevékenységét igyekszik kidomborítani, de emellett a történelem- és a nyelvtudomány területén elért eredményeinek a fontosságát is hangsúlyozza.

A Magyar kölcsönzések a bojkó nyelvjárások lakodalmi szókincsében címet viselő tanulmányában Chibeba Natalija arra a következtetésre jut, hogy az említett nyelvjárás lakodalmi szókincsében körülbelül 3%-ot ér el a különböző nyelvekből (lengyel, magyar, orosz stb.) átvett kölcsönszavak aránya. A szerző külön hangsúlyt fektet az általa adatolt lexikai hungarizmusok jelentéstani változásainak, illetve az új szavak képzésében mutatott produktivitásuknak a vizsgálatára.

A keleti szláv irodalom magyar tolmácsolói című tanulmányában Cs. Jónás Erzsébet a tizenkilencedik századtól egészen a napjainkban is alkotó műfordítók fordítói világát (Arany Jánostól Spiró Györgyig), illetve Gogol, Turgenyev, Puskin és Lermontov műveinek a fordítási lehetőségeit mutatja be. Végül pedig Csehov drámáinak a magyar fordításain keresztül szemlélteti a fordítói figyelemirányítás és a perspektíva által kínált lehetőségeket.

Csonka Tetyána az irodalmi szövegek összehasonlító elemzési lehetőségeiben rejlő oktatási-nevelési elvek megvalósíthatóságát vázolja fel a Реалізація принципу поєднання навчання і виховання під час вивчення української літератури у школах з угорською мовою навчання címet viselő tanulmányában.

Jastrems’ka Tetjana A hucul nyelvjárások hungarizmusai című tanulmánya a pásztorszókincs példáján keresztül mutatja be az említett nyelvjárásban meghonosodott magyar lexikai elemeket. A szerző az általa adatolt szavakhoz készült szócikkekben az etimológiai adatokon túl feltünteti azok hangtani, alaktani és jelentéstani változatait is, hangsúlyozva, hogy a szavak adaptációját jól mutatja a szóképzésben való aktív részvétel és a származékszók létrejötte is.

A kötet zárásaként a szerzőkkel kapcsolatos információk (munkahely és e-mail cím) kétnyelvű adatbázisát találhatjuk meg.

A fent bemutatott kötetet haszonnal forgathatják a nyelvészettel, néprajzzal, irodalom- és a történelemtudományokkal foglalkozó szakemberek, főiskolai és egyetemi hallgatók, de azok is érdekes és hasznos olvasnivalót találhatnak benne, akik laikusként érdeklődnek az ukrán és a magyar nép közötti kapcsolatok, valamint az e kapcsolatok nyomán jelentkező nyelvi és kulturális hatások iránt.

Impresszum 2015/3

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XVII. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom:

Tanulmányok

LAMPL ZSUZSANNA: A szlovákiai magyarok nemzeti identitásának néhány vetülete korcsoportos megközelítésben
MORAUSZKI ANDRÁS – LETENYEI LÁSZLÓ: Határon átnyúló hatás mérése Szlovákiában és Magyarországon: Egy empirikus kutatás tapasztalatai
HORBULÁK ZSOLT: Dél-Szlovákia gazdasági és szociális helyzete néhány mutató tükrében
BAKI ATTILA: Leszakadva, de még derűsen (A Nagykürtösi járás magyarságának valósága: politikai aktivitás, gazdasági megfeneklés, a szlovákiai magyar politikai szakadás mérlege)
LISZKA JÓZSEF: Csodálatos szent Háromság… (A kisalföldi szakrális kisemlékek feliratai a Szentháromság-emlékek tükrében)
KERÉNYI ÉVA: Fürdőélet a 19. századi Gömörben, 6. (Lévárt, a magyar Gastein)

Közlemények

VOIGT VILMOS: Magyar pártok választási óriásplakátjai
GYURGYÍK LÁSZLÓ: A 2011. évi népszámlálás lakossági mikroadatai

Oral History

KŐRÖS ZOLTÁN: „Muszkaföldön”. Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra

Könyvek

Vajda Barnabás: Hidegháború és európai integráció. Régi és új szempontok a 20. század második felének történeti értelmezéséhez (Baka L. Patrik)

A szlovákiai magyarok nemzeti identitásának néhány vetülete korcsoportos megközelítésben

A szlovákiai magyarok fogyásának fő oka az asszimiláció. Demográfiai kutatások szerint az asszimiláció leginkább a 10–34 éves korcsoportban mutatható ki. A jelen dolgozat kiindulópontja, hogy az asszimiláció egyik mikrotársadalmi kulcstényezője a nemzeti identitás állapota, s amennyiben valóban érvényes az említett ifjúkorra jellemző fokozottabb asszimilációs tendencia, akkor ennek a fiatalok nemzeti identitásában is meg kell nyilvánulnia. A szerző egy 2014-ben 3000-es mintán lefolytatott szociológiai kutatás eredményeire támaszkodva elemzi a nemzeti identitás állapotának néhány vetületét, mégpedig a magyarok megmaradásához kapcsolódó értékek fontosságát, valamint a magyarok megmaradásához kulcsfontosságú döntések jelenlétét. Összehasonlítva a 18–34 évesek, a 35–55 évesek, valamint az 55 éven felüliek válaszait kimutatja, hogy a csökkenő korral csökken ezeknek az értékeknek a fontossága, s egyidejűleg növekszik az asszimilációt elősegítő döntések valószínűsége

A magyarok fogyása és az asszimiláció

A szlovákiai magyarok lélekszámának csökkenése közismert tény. A 2011-es népszámláláskor a tíz évvel korábbi állapothoz képest 62 ezerrel kevesebben, azaz 458 467 személy vallotta magát magyar nemzetiségűnek, így a magyarok Szlovákia összlakosságán belüli részaránya a korábbi 9,7 százalékról 8,5 százalékra csökkent.
A magyarok fogyása a következő négy tényezővel magyarázható: a nem bevallott, azaz ismeretlen nemzetiség,1 a rejtett migráció,2 a természetes fogyás3 és az asszimiláció (Gyurgyík 2013, 139. p.). Ezek a tényezők különböző mértékben hatnak. Az ezredforduló óta a nem bevallott, azaz ismeretlen nemzetiség 10 százalékkal, a rejtett migráció 4 százalékkal, a természetes fogyás 26 százalékkal, az asszimiláció pedig 60 százalékkal járult hozzá a magyarok számának csökkenéséhez (Gyurgyík 2013, 145. p.). A létszámfogyatkozás elsődleges oka tehát az asszimiláció.
Az asszimiláció – a szó általános értelmében beolvadás, hasonulás, hasonlóvá válás4 – a népvándorlástól létező, mondhatni időben és térben globális jelenség. Szocio­lógiai vizsgálata azonban aránylag új keletű. Kezdetként az Újvilágba áramló bevándorlókat kutató amerikai szociológusok munkásságát szokás említeni, főleg Robert Ezra Park és W. I. Thomas műveit (Alba–Nee 1997, 827. p.). Park és Burgess 1921-ben a következőképpen definiálták az asszimilációt: „az összefonódás (interpenetration) és fúzió folyamata, melynek során személyek és csoportok elsajátítják-megszerzik más személyek és csoportok emlékezetét, érzéseit és attitűdjeit, és azáltal, hogy megosztják az ő tapasztalataikat és történelmüket, egybeolvadnak-egyesülnek egy velük közös kultúrába” (Alba–Nee 1997, 828 p.).
Ugyancsak 1921-ben jelent meg és legalább ennyire figyelemre méltó Ján Lajčiaknak, a szlovák szociológiatörténet egyik jelentős képviselőjének5 alapműve, a Slovensko a kultúra, amit 1913 és 1918 között írt. Sőt, a szlovákiai magyarok jelenlegi asszimilációját illetően ez a mű még figyelemre méltóbb, mint az amerikai szerzők következtetései. Lajčiak ugyanis nem egy bevándorolt népesség, hanem egy őshonos nemzetiség, az akkori magyarországi szlovákok asszimilációját írja le. Az nem baj szerinte, hogy a szlovákok elsajátítják idegen nemzetek kultúrájának termékeit, sőt, életbevágóan fontos, hogy ezt a kis és kulturálisan fejletlenebb népek – mint a szlovákok is – megtegyék, mert ebből csak hasznuk származik. Kivéve, ha gyenge a „nemzeti jellegük”, mert ez esetben asszimilálódnak. Az asszimiláció szinonimájaként Lajčiak az elnemzetietlenedés – elnemzetietlenítés (odnárodňovanie) kifejezést használja. Műve továbbá azért is hasznos az olyan kutató számára, aki a jelenlegi szlovákiai magyar – ugyancsak nem bevándorolt, hanem őshonos – népességgel foglalkozik, mert hétköznapi tapasztalatai és kutatási eredményei az ő asszimilációjukat illetően összecsengenek Lajčiaknak a szlovákok asszimilációjára vonatkozó következtetéseivel, amelyek az általa nemzeti ideának nevezett jelenség szerinti kategorizálásában csúcsosodnak ki. Könyve második részében Lajčiak a következő öt kategóriát említi: 1. az igaz szlovák típusa, 2. fejletlen szlovák típusok, 3. kettéhasadt szlovák típusok, 4. szlovák magyar érdekeltségűek, 5. elmagyarosodott szlovákok. Ezek a típusok6 előrevetítik (?) a szlovákiai magyarok nemzeti identitásának jelenlegi három típusát: az érett/szilárd magyar, a köztes magyar és a szlovák identitástípust. (Lampl 1999, 67–105. p.) Csak a történelmi időszak változott és az asszimiláció alanya, az asszimiláció, úgy tűnik, örök(érvényű).
A tájainkon végbemenő asszimiláció(k) bár tartalmukat, szakaszaikat és lefolyásukat tekintve nagyrészt leírhatók az amerikai asszimilációmodellekkel, mégis van köztük egy lényeges különbség. A külföldről bevándorlók, ha nem is mindig pozitív indíttatásból, de önként hagyják el a hazájukat, s önként választanak új hazát, annak minden kulturális, gazdasági és társadalmi „tartozékával” együtt, melyekről ha helyzetismeret hiányában eredendőleg nincs is teljesen világos képük, de legkevesebb annyit azért tudatosítanak, hogy az új helyen levő új élet egyik feltétele az ottani nyelv, sokuk esetében egy teljesen új nyelv elsajátítása. A szlovákiai magyarok viszont nem külföldiek, nem bevándorlók, döntő többségük születésétől a haláláig Szlovákiában vagy a mostani Szlovákia területén levő szülőföldjén él.7 Az ő asszimilációjuk nem önként választott történelmi-politikai folyamatok végeredményeként és keretében zajlik. Továbbá ennek a történelmi-politikai folyamat jellegű keretnek olyan előzményei vannak, amelyekhez ugyan a most élő magyaroknak semmi közük sincs, de tudják-érzékelik, hogy a most élő szlovákok mégis felelősnek tartják őket a valamikor rajtuk elkövetett sérelmekért. Ez a két nemzet viszonyát alapvetően befolyásoló, a magyarok szemszögéből nézve úgyszintén nem önként választott bűnbakhelyzet a szociálpszichológiai kiindulópontja annak az asszimilációnak joggal nevezhető, a múlttól el nem szakítható, csak annak kontextusában értelmezhető folyamatnak, amelyben a szlovákiai magyar nemzetiségű emberek egy része késztetést érez, hogy előbb csak hasonlóvá váljon a szlovákokhoz, majd fokozatosan, később maga is szlovákká váljon. Ezen összefüggések értelmében nagyon kifejező Hanák Péter asszimiláció-definíciója, mely szerint „a nemzetté válás folyamán a más közösségekhez tartozó egyének, csoportok hovatartozási választását, majd később a kialakult nemzetbe való beolvadást – az új nemzeti közösséghez való lojalitást, a nyelv és a nemzettudat elfogadását is tartalmazó azonosulást – indokolt asszimilációnak nevezni, és a XVIII. század végétől kezdődően a beolvadási folyamatra alkalmazni”. (Hanák 1974, 513. p.)
Az asszimiláció tehát folyamat, mégpedig a nemzeti identitásváltás folyamata. Szociológiai szempontból meg kell különböztetni a nemzetiség és a nemzeti identitás,8 valamint a nemzetiségváltás és az asszimiláció fogalmát. A nemzetiségváltás a nemzetiség, az asszimiláció a nemzeti identitás változása.
A nemzetiség annak kinyilvánítása, hogy milyen nemzethez tartozó vagyok/milyen nemzetiségűnek nevezem magam9 – ez a „hovatartozási választás” –, tehát ez esetben kinyilvánított, azaz deklarált identitásról beszélhetünk. Ennek a deklarált identitásnak a megváltoztatása a nemzetiségváltás. Az asszimilációhoz viszonyítva a nemzetiségváltás egyszeri aktus – megváltoztatom, átíratom, ha kell/muszáj/nem kell, nem muszáj, de valamiért akarom, akkor másnak nyilvánítom a nemzetiségemet, más nemzetiségűnek mondom magamat. Bizonyos körülmények között egy emberi élet során többször is változhat a deklarált identitás.10 A nemzetiségváltás és az asszimiláció azonban az esetek többségében nem egymástól független. Ilyenkor a nemzetiségváltás része az asszimilációnak – mint ahogyan a deklarált identitás is része, pontosabban külső burka, „bőre” a nemzeti identitásnak –, s ez kétféleképpen nyilvánulhat meg: a deklarált identitás megváltoztatása, tehát a nemzetiségváltás vagy elindítója az asszimilációs folyamatnak, vagy végső, a folyamatot lezáró, befejező aktusa. Előfor­dul­hat­nak azonban olyan esetek is, amikor a deklarált identitásváltás csupán külső formális változás, amelynek a nemzeti identitás valódi állapotához nincsen semmi köze, sőt, épp arra szolgál, hogy ezt a valódi állapotot kendőzze (a reszlovakizálók egy része pontosan ezt tette).
Az asszimiláció nem egyszeri aktus, nem is formális változás, hanem a nemzeti identitás hosszan tartó, sokszor generációkon keresztül végbemenő, több szakaszból álló illeszkedési-hasonulási folyamata, melynek során esetünkben a magyar nemzeti identitást a szlovák nemzeti identitás váltja fel. Az asszimiláció belső, mélyreható változása a nemzeti identitásnak. Épp ezért az asszimiláció kutatása egyben a nemzeti identitás kutatását is jelenti. A nemzeti identitás az asszimiláció szociológiai indikátora (legmarkánsabb kifejezője). A nemzeti identitás állapota az asszimiláció előrehaladottságának mércéje. Ugyanakkor a nemzeti identitás állapota egyike az asszimiláció mikrotársadalmi tényezőinek.

A nemzeti identitás

A nemzeti identitás csupán egyike az egyén identitásainak, vagyis önazonosságainak. A nemzeti identitás nem velünk született önazonosság, hanem a gyermekkori szocializáció folyamán elsajátított azonosulás a nemzettel, a vele kapcsolatos érzelmi kötődések, vélemények, döntések és azok indoklása szintjén.
Fölmerül a kérdés, hogy ez egy vagy több nemzettel való azonosulás-e, vagyis van-e kettős nemzeti identitás. A deklarált identitás szintjén lehet valaki többnemzetiségű, például tarthatja magát egyszerre magyarnak és szlováknak. Hivatalosan erre nincs lehetőség: egy gyermeket születésekor nem lehet magyar és egyidejűleg szlovák nemzetiségűnek nyilvánítani, mint ahogyan a népszámlálási ívben sincs a nemzetiség esetében „magyar és szlovák nemzetiségű” kategória (pedig lehetne, nagyon kíváncsi lennék, hányan választanák). A szociológiai kutatások azonban lehetőséget adnak a többes nemzetiség kinyilvánítására, de mint ahogyan arról már máshol írtam (Lampl 2012, 80. p.), a vegyes házasságból származó magyarok is vagy csak magyarnak, de még jellemzőbb, hogy csak szlováknak tartják magukat. De ha létezne is ilyen lehetőség és ilyen választás, akkor is ez csak kettős nemzetiséget, nem pedig kettős nemzeti identitást jelentene.
Mi a helyzet a nemzeti identitás szintjén való egyszerre több nemzettel azonosulással? Ha ilyen létezik, akkor ez a szó valódi értelmében vett kettős identitás. Úgy gondolom azonban, hogy a gyakorlatban kivitelezhetetlen, hogy valaki érzéseiben, véleményeiben, döntéseiben és azok indoklásában azonos mértékben, egyformán kötődjön mindkét nemzethez. Minimum a döntés dimenzióján választania kell, és választ is. Épp ezért szlovákiai magyar viszonylatban nem létezik kettős nemzeti identitás. Kettős kötődés azonban létezik, amely alatt azt értem, hogy egy szlovákiai magyar különböző mértékben kötődhet Szlovákiához és Magyarországhoz is, kötődhet a magyar és a szlovák kultúrához is, kétnyelvű is lehet, vagyis bírhatja és használhatja a magyar nyelven kívül a szlovákot is anélkül, hogy ez veszélyeztetné az ő magyar identitását. Az ugyancsak használatos másodlagos etnicitás kifejezés is jelzi, hogy az embereknek nincs két egyforma etnicitásuk, hanem van egy első és egy második, ami eleve rangsorolást jelent. A szlovákiai magyarok egy részének nemzeti identitására, s itt főleg a különböző mértékben köztes identitásállapotban leledzőkre gondolok, kettős vagy többes identitás helyett megfelelőbbnek tartom az osztott identitás fogalmát. (Eriksen 2008, 49. p.)11
A nemzeti identitás komplex és dinamikus. Komplexitása abból adódik, hogy négy dimenzió fonódik össze benne: az érzések, a vélemények, a döntések és az indoklás dimenziója. Ezek a dimenziók a valóságban élesen nem különíthetők el egymástól, analitikus szempontból azonban nyomon követhetők és a nemzeti identitás más-más vetületét, „szeletét” tartalmazzák-ábrázolják. A nemzeti identitás dinamizmusa abban nyilvánul meg, hogy a nemzeti identitás akkor sem „kövül meg”, ha kilépünk a gyermekkorból, hanem bizonyos körülmények között – például nemzeti kisebbségi léthelyzetben – egész életünk során vagy legalábbis életünk bizonyos szakaszaiban az újragondolására, újratermelésére, újrateremtésére kényszerülünk.12 Ez adódhat abból, hogy az említett négy dimenzió nincs mindig összhangban, s a köztük levő disszonancia elérhet egy olyan feszültségszintet, amely az egyént a nemzeti identitás újratermelésére serkenti13 – akár folyamatosan is, ha ez a feszültség folyamatosan ismétlődik. Ám az is előfordulhat, hogy az említett négy dimenzió összhangban van, tehát nincs belülről jövő feszültség. Viszont külső tényezők is okozhatnak feszültséget, s ilyenkor a belső meggyőződésünk és a külső körülményekből adódó feszültség vezet a nemzeti identitás újratermeléséhez.14
E ponton fontos végiggondolni, mit jelent a nemzeti identitás újratermelése. Az újratermelés nem azt jelenti, hogy a nemzeti identitásnak mindig ugyanaz az állapota újul meg. Mivel a nemzeti identitás állapota az érett/szilárd magyar identitástól a köztes magyar identitás megannyi változatán keresztül a szlovák identitásig terjedő tág kontinuum, az újratermelés jelentheti az adott identitásállapot megerősítését, de ugyanúgy jelentheti az adott identitásállapot változását is, mégpedig pozitív irányba a szilárd identitás felé egészen a szilárd identitásállapotig (ez lenne a valódi disszimiláció), vagy negatív elmozdulást a szlovák identitás felé, egészen a vele való azonosulásig, ami a magyar identitás megváltozását-lecserélését, s egyben az asszimilációs folyamat betetőzését jelentené. Ez a folyamat, ami az egyén szempontjából nézve mindig újratermelés, mert mindig újra kell teremtenie a nemzeti önazonosságát, az asszimiláció felől nézve lehet disszimiláció, a nemzeti identitás szinten tartása és beolvadás.

A nemzeti identitás állapotának kulcstényezői és a kulcsfontosságú döntések

Foglalkozzunk most a nemzeti identitás állapotával, melynek kulcstényezői a következők:
– A származás – nemzetiség: a szülők nemzetisége, a saját nemzetiség és a gyermekek nemzetisége;
– Az alapiskola tanítási nyelve;
– A nyelvhasználat;
– A társ nemzetisége.

A nemzeti identitás kutatásakor valamennyi tényezővel foglalkozni kell, mégpedig mind a négy dimenzión, mert csak együttesen alkotják a nemzeti identitást. Külön-külön dimenziónként csak a nemzeti identitással kapcsolatos érzéseket, véleményeket, döntéseket és indoklásokat vizsgáljuk, nem a komplex nemzeti identitást.
A származás, vagyis a szülők nemzetisége, a saját nemzetiség és a gyermek nemzetisége a nemzeti identitás állapotának első kulcstényezője. Az érzések dimenzióján azt kutatjuk, hogy érzelmileg mennyire kötődik valaki a szülei nemzetiségéhez, a saját nemzetiségéhez, fontosnak érzi-e azt, hogy örökölje a szülei nemzetiségét, megtartsa azt és átruházza a saját gyermekeire. Értéket jelent-e mindez számára? Ha igen, értékrendszerében milyen helyet foglal el, milyen súlyt kap? A vélemények dimenzióján azt vizsgáljuk, hogy milyen vélemények fogalmazódnak meg a nemzetiség megtartása és átörökítése kapcsán, hogyan reagál az egyén az ilyen véleményekre. A döntés dimenziója azt fejezi ki, hogy amikor választani kell, akkor milyen döntés születik. Az indoklás dimenziója pedig azt tükrözi, hogy az egyén mivel magyarázza, hogyan indokolja meg ezeket a döntéseit.
Az alapiskola tanítási nyelve a nemzeti identitás állapotának második kulcstényezője. Az alapiskola a gyermekkori szocializáció második szakaszában játszik kulcsszerepet, s így a nemzeti identitás alakulását is befolyásolja. Hogy valóban betölti ezt a szerepet, arról ma már temérdek adattal rendelkezünk. Az érzések dimenzióján az előző kulcstényezőhöz hasonlóan azt kutatjuk, kötődik-e a magyar szülő a magyar iskolához, fontosnak érzi-e, hogy oda járassa a gyermekét. A vélemények dimenzióján az iskolaválasztással, anyanyelvi, illetve a szlovák nyelvű oktatással kapcsolatos véleményekre fókuszálunk. A döntés dimenzióján pedig azt, hogy végül magyar vagy szlovák tanítási nyelvű iskolába íratja-e a szülő a gyermekét. Az indoklás dimenzióján pedig ezúttal is, akárcsak a nemzeti identitás állapotának többi tényezőjénél, a döntéssel kapcsolatos ideológiákra vagyunk kíváncsiak.
Hasonlóképpen követhető nyomon a nyelvhasználat és a társ nemzetisége. Az érzések dimenzióján: hogyan viszonyulunk a magyar nyelvhez? Fontos számunkra a használata? Hogyan érezzük, fontos a partner, majdani vagy akár már megszületett gyermekeink édesanyja/édesapja nemzetisége? A vélemények dimenzióján: mi a véleményünk a nyelvhasználatról? Mi a véleményünk arról, hogy a gyerekünk tudjon magyarul és használja a magyar nyelvet? Mi a véleményünk arról, hogy közterületen beszélhetünk-e magyarul? Mi a véleményünk arról, ha a társunk bár magyar, szlovákul beszél a gyerekünkkel? Mit gondolunk arról, hogy más nemzetiségű partnerrel hogyan alakulhat majd nemzetiségi szempontból az életünk? A családunk élete? Milyen nyelven fogunk beszélni? Egyáltalán van véleményünk ezzel kapcsolatban? A döntés dimenzióján: azokban a helyzetekben, amikor ez rajtunk múlik, milyen nyelven beszélünk és milyen nemzetiségű partnert választunk. S az indoklás dimenzióján: hogyan indokoljuk meg magunknak és másoknak ez irányú döntéseinket.
Az egyes dimenziók illeszkedése, illetve a köztük levő feszültségek alapján állapítható meg a nemzeti identitás állapota. Valamennyi dimenzió a nemzeti identitás alkotórésze, azonban az asszimiláció szemszögéből nézve a döntések dimenziója a legfontosabb. Lehetnek ugyanis magyarságpozitív érzéseink, véleményeink, ha nem hozunk magyarságpozitív döntéseket, bárhogy indokoljuk is őket, azzal asszimilációt generálunk. A döntés dimenziója tartalmazza azokat a kulcsfontosságú döntéseket, amelyek befolyásolják az asszimiláció folyamatát. Ezek a kulcsfontosságú döntések: 1. a nemzetiség- és nemzetválasztás (saját magam és gyermekeim számára), 2. az alapiskola-választás a gyermekek számára, 3. a nyelvválasztás családi és nyilvános környezetben és 4. a párválasztás.
A szlovákiai magyarok szociológiai kutatásának jelenlegi szakaszában már többszörösen bizonyított ezen tényezők hatása a nemzeti identitás állapotára, s ezen keresztül az asszimiláció folyamatára. Tudjuk, hogy a természetes fogyás csak részben természetes, ugyanis az alacsonyabb magyar termékenységnek csupán egyik oka, hogy a magyar nők egyre kevesebb gyermeket szülnek. A másik oka, hogy a magyar nők egyre kevesebb magyar nemzetiségű gyermeket szülnek, vagyis a magyar nők által szült gyermekek egy része a szülők döntése alapján szlovák nemzetiségű gyermeknek van nyilvánítva, azaz a nemzetiség átörökítése csak részben történik meg (vegyes szülőpár esetében ez valószínűbb, mint homogén magyar szülőpár esetében, de az utóbbiaknál is előfordul).
Az asszimilációt generáló következő kulcsfontosságú döntés, az alapiskola választása nemcsak a gyermek nemzeti identitása állapotának alakulására hat ki, hanem ezen keresztül a nyelvhasználatra (beleértve a családi nyelvhasználatot is), sőt számos adatunk alátámasztja, hogy a házastárs által végzett magyar tanítási nyelvű alapiskola részben semlegesítheti a magyar–szlovák vegyes házasságok asszimiláló hatását, ugyanakkor a szlovák tanítási nyelvű iskolának még a homogén magyar házasságban is lehet asszimiláló hatása.
Ezeket a nemzeti identitás állapota szempontjából kulcsfontosságú döntéseket többnyire fiatalkorban hozzuk, illetve gyermekkorunkban hozzák-hozták helyettünk az akkor még (az esetek többségében) fiatal szüleink. Az asszimiláció tehát leginkább a gyermekeket és a fiatalokat érinti. Ezt a demográfiai számítások is kimutatják: egy nemzedéken belül a 10–14 évesek és a 30–34 évesek korcsoportjában az ugyanannyi idős szlovákokhoz viszonyítva a magyar népességnél 5–7 százalékponttal nagyobb fogyás mutatható ki, ami csakis az asszimilációs folyamatokkal magyarázható. (Gyurgyík 2012, 143. p.)

Mit mondanak minderről az empirikus adatok?

2014-es kutatási eredmények

A tanulmány következő részében a szlovákiai magyarok nemzeti identitásának néhány vetületével foglalkozom, mégpedig korcsoportos megközelítésben, mivel arra a kérdésre keresem a választ, hogy különböznek-e egymástól az egyes korcsoportok a nemzeti identitáshoz kötődő (némely) érzések és döntések dimenzióján (kulcsfontosságú döntéseikben).
Az adatok a Fórum Kisebbségkutató Intézet 2014 tavaszán lefolytatott kutatásából származnak. Ez a kutatás kérdőíves módszerrel készült Dél-Szlovákia 78 településén, 3000-es elemszámú felnőtt magyar lakossági mintán, kvótás mintavétellel, amely nem, kor, iskolai végzettség, kerületi és járási megoszlás, illetve város-falu mutatók szerint reprezentatív. Az 1. táblázat a minta korcsoportos megoszlását, illetve a minta korcsoportos struktúrájának a lekérdezés során történt módosulását jeleníti meg:

1. táblázat. A mintasokaság korcsoportos megoszlása

Screen Shot 2016-04-28 at 11.23.36
Mielőtt rátérnék a fentebb jelzett kérdés megválaszolására, röviden ismertetem a vá­lasz­adók és környezetük néhány mikrotársadalmi jellemzőjét, melyek befolyásolhatják a magyarsággal kapcsolatos érzéseiket és kulcsfontosságú döntéseiket.
Ami a válaszadók származását illeti, mindhárom korcsoport esetében a magyar nemzetiségű szülők dominálnak. A legfiatalabb korcsoport, vagyis a 18–34 évesek 93%-a is homogén magyar szülőpár gyermeke (95% magyar anya, 93% magyar apa), 7% vegyes házasságból származik (6% szlovák, 1% roma szülő). Ugyanez érvényes az idősebbek esetében is, tehát e mutató tekintetében nincs említésre méltó különbség a három korcsoport között.
A gyermekkori családi nyelvhasználat mondhatni hűen tükrözi a származást: mindhárom korcsoportban a magyar volt a domináns nyelv. A legfiatalabb korcsoport 92%-ával is magyarul beszéltek otthon a szülei, 4%-kal inkább magyarul, 2%-kal egyformán magyarul és szlovákul (tehát a korábbi kutatásainkhoz hasonlóan újra megmutatkozik, hogy a vegyes családokban sem hiányzott a magyar nyelvhasználat, sőt, többségükben ez volt a gyakoribb nyelv).15
Milyen a válaszadók deklarált identitása, azaz milyen nemzetiségűnek tartják magukat? Mindhárom korcsoportban 95% körül mozog a magukat magyar nemzetiségűnek vallók aránya (a maradék 3% szlováknak, 2% egyéb nemzetiségűnek tartja magát). Tehát e szempontból sem tapasztalunk különbséget16 a fiatalabbak és az idősebbek között.
Azon kívül, hogy megkérdeztük, milyen nemzetiségűek, a válaszadóknak arra is lehetőséget adtunk, hogy a lehető legpontosabban beazonosíthassák magukat (2. táblázat). Ezek a válaszok is alátámasztják, hogy mindhárom korcsoportban azonosnak tekinthető a magyarok részaránya (bár az egyes személyes etnonimumok részaránya különbözik, ennek elemzése azonban nem kapcsolódik szorosan a tanulmány témájához, így most eltekintünk tőle).

2014-es kutatási eredmények

A tanulmány következő részében a szlovákiai magyarok nemzeti identitásának néhány vetületével foglalkozom, mégpedig korcsoportos megközelítésben, mivel arra a kérdésre keresem a választ, hogy különböznek-e egymástól az egyes korcsoportok a nemzeti identitáshoz kötődő (némely) érzések és döntések dimenzióján (kulcsfontosságú döntéseikben).
Az adatok a Fórum Kisebbségkutató Intézet 2014 tavaszán lefolytatott kutatásából származnak. Ez a kutatás kérdőíves módszerrel készült Dél-Szlovákia 78 településén, 3000-es elemszámú felnőtt magyar lakossági mintán, kvótás mintavétellel, amely nem, kor, iskolai végzettség, kerületi és járási megoszlás, illetve város-falu mutatók szerint reprezentatív. Az 1. táblázat a minta korcsoportos megoszlását, illetve a minta korcsoportos struktúrájának a lekérdezés során történt módosulását jeleníti meg:

1. táblázat. A mintasokaság korcsoportos megoszlása

Screen Shot 2016-04-28 at 11.23.36
Mielőtt rátérnék a fentebb jelzett kérdés megválaszolására, röviden ismertetem a vá­lasz­adók és környezetük néhány mikrotársadalmi jellemzőjét, melyek befolyásolhatják a magyarsággal kapcsolatos érzéseiket és kulcsfontosságú döntéseiket.
Ami a válaszadók származását illeti, mindhárom korcsoport esetében a magyar nemzetiségű szülők dominálnak. A legfiatalabb korcsoport, vagyis a 18–34 évesek 93%-a is homogén magyar szülőpár gyermeke (95% magyar anya, 93% magyar apa), 7% vegyes házasságból származik (6% szlovák, 1% roma szülő). Ugyanez érvényes az idősebbek esetében is, tehát e mutató tekintetében nincs említésre méltó különbség a három korcsoport között.
A gyermekkori családi nyelvhasználat mondhatni hűen tükrözi a származást: mindhárom korcsoportban a magyar volt a domináns nyelv. A legfiatalabb korcsoport 92%-ával is magyarul beszéltek otthon a szülei, 4%-kal inkább magyarul, 2%-kal egyformán magyarul és szlovákul (tehát a korábbi kutatásainkhoz hasonlóan újra megmutatkozik, hogy a vegyes családokban sem hiányzott a magyar nyelvhasználat, sőt, többségükben ez volt a gyakoribb nyelv).15
Milyen a válaszadók deklarált identitása, azaz milyen nemzetiségűnek tartják magukat? Mindhárom korcsoportban 95% körül mozog a magukat magyar nemzetiségűnek vallók aránya (a maradék 3% szlováknak, 2% egyéb nemzetiségűnek tartja magát). Tehát e szempontból sem tapasztalunk különbséget16 a fiatalabbak és az idősebbek között.
Azon kívül, hogy megkérdeztük, milyen nemzetiségűek, a válaszadóknak arra is lehetőséget adtunk, hogy a lehető legpontosabban beazonosíthassák magukat (2. táblázat). Ezek a válaszok is alátámasztják, hogy mindhárom korcsoportban azonosnak tekinthető a magyarok részaránya (bár az egyes személyes etnonimumok részaránya különbözik, ennek elemzése azonban nem kapcsolódik szorosan a tanulmány témájához, így most eltekintünk tőle).

2. táblázat. Minek tartja magát?17

Screen Shot 2016-04-28 at 11.23.40

Forrás: Fórum Kisebbségkutató Intézet Szociológiai és Demográfiai Kutatások Részlege, 2014.

Az oktatás nyelve szerint a legfiatalabbak között a felépítményi (szakosító) iskolák és az egyetem kivételével valamennyi iskolatípusban a magyar tannyelvű iskolát végzettek vannak többségben. 91% a magyar tannyelvű alapiskolát, 56% a magyar szaktanintézetet, 68% a magyar szakközépiskolát, 94% a magyar gimnáziumot végzettek aránya. Magyar egyetemi végzettsége 40 százalékuknak van. Ha összehasonlítjuk ezeket az adatokat a két idősebb korcsoport által végzett iskolák tannyelvével (1. ábra), akkor azt látjuk, hogy hozzájuk képest a legfiatalabbak korcsoportjában nőtt a magyar iskolákat végzettek aránya. Ez minden bizonnyal annak is köszönhető, hogy sok magyar fiatal (egészen pontos adatokkal nem rendelkezünk) a határ menti magyar településekre jár középiskolába, valamint a szlovákiai oktatási palettán tíz éve megjelent a magyar tan­nyelvű Selye János Egyetem. De a magyar alapiskolát végzettek esetében is kimutatható egy 5 százalékpontos javulás, hiszen a legfiatalabbak 91 százalékához képest a középső korcsoportnak csak 86 százaléka végzett magyar alapiskolát. Az iskola tan­nyelvét illetően tehát van különbség a három korcsoport között, de ez a legfiatalabbakra nézve pozitív, a magyar identitás erősítését feltételező változás.
1. ábra. Az egyes korcsoportok által végzett iskolák tanítási nyelve

Screen Shot 2016-04-28 at 11.26.12
Forrás: Fórum Kisebbségkutató Intézet Szociológiai és Demográfiai Kutatások Részlege, 2014.

Milyen a tágabb közeg nemzetiségi összetétele? A tágabb közeg alatt a tágabb családot, munkatársakat, barátokat, szomszédokat, munkahelyi főnököket és a leggyakoribb üzlettársakat, klienseket értem, továbbá a lakhelyen a legbefolyásosabb és legközkedveltebb embereket, akikről feltételezhető, hogy formális és informális véleményvezér szereppel bírnak a magyarsággal kapcsolatos kérdéskörben is. Amint azt a 3. táblázat szemlélteti, a tágabb közeg nemzetiségi összetételét tekintve helyzetfüggő, de összesítve magyar vagy inkább magyar jellegű, és ez mindhárom korcsoportra érvényes.

3. táblázat. A tágabb közeg nemzetiségi összetétele korcsoportos bontásban

Screen Shot 2016-04-28 at 11.24.00

M – magyar, IM – inkább magyar, ÖM – a magyarok aránya összesen. Forrás: Fórum Kisebbségkutató Intézet Szociológiai és Demográfiai Kutatások Részlege, 2014.

A tágabb család tagjainak nemzetisége mindhárom korcsoportnál három esetből kettőben magyar, egy esetben többnyire magyar.
A munkatársak 75–78 százaléka magyar vagy inkább magyar. Az inkább szlovákok aránya mindhárom korcsoportnál 20% körül mozog, kimondottan szlovák munkatársa a válaszadók 5–7 százalékának van, tehát itt sincsenek meghatározó korcsoportbeli különbségek.
A barátok is magyarok vagy inkább magyarok (93–96%, a legidősebbeknek van a legtöbb magyar barátja). Csak szlovák barátai minden korcsoport nem egészen 1 százalékának vannak. Az inkább szlovák barátok aránya 3–7% között mozog, 3% a legidősebbeknél, 7% a középső és a legfiatalabb korcsoportnál.
A szomszédok 56–58 százaléka magyar, 28–32 százalékuk inkább magyar, az inkább szlovák és szlovák szomszédok 12–14 százalékot tesznek ki, közülük is az inkább szlovákok vannak többségben a szlovákokhoz képest, mindhárom korcsoportban.
A munkahelyi főnökök közül a magyarok aránya 46–50% között mozog, a legfiatalabb korcsoportra jellemző a leginkább a magyar feljebbvaló. A magyar vagy inkább magyar főnökök együtt 63–68 százalékot tesznek ki, ez esetben is a legfiatalabbak javára billen a mérleg nyelve. A közvetlen főnökök sok esetben képesek befolyásolni az alkalmazottak döntéseit, ezért nem mellékes, hogy a két idősebb korcsoportban jellemzőbb az inkább szlovák, de főleg a szlovák főnök: a legfiatalabbak 18 százalékának, a két idősebb korcsoport 22 százalékának van szlovák főnöke. Tehát a fiatalok e téren jobb helyzetben vannak.
A magyar üzleti partnerek részaránya 56–60% (leginkább a legidősebb korcsoportban). A többi üzleti partner mindhárom korcsoportban többnyire inkább szlovák vagy szlovák.
A lakhelyen a legbefolyásosabb emberek 57%-a magyar, 26–30 százalékuk többnyire magyar (26% a legidősebb korcsoportnál), nagyjából 15% többnyire szlovák vagy szlovák. A legközkedveltebb emberek 90 százaléka magyar vagy inkább magyar, a helyi képviselő-testületben is a magyarok vagy többnyire magyarok dominálnak mindhárom korcsoport szerint.
Összegezve elmondható, hogy a válaszadók tágabb családi környezete, valamint társas közegüknek a fentiekben bemutatott szeletei mindhárom korcsoport esetében magyar vagy inkább magyar jellegűek
Most pedig nézzük meg, hogy ez a három korcsoport, amely a fentiekben ismertetett mikrotársadalmi jellemzők alapján nagy hasonlóságot mutat, sőt, bizonyos mutatók tekintetében a legfiatalabb korcsoport van kitéve legkevésbé a magyarságot negatívan befolyásoló környezetnek, vajon a nemzeti identitáshoz kötődő (némely) érzések és döntések dimenzióján (kulcsfontosságú döntéseikben) is hasonló-e vagy pedig szignifikánsan különbözik egymástól.

A magyarsághoz kapcsolódó érzések és döntések korcsoportok szerint

A kérdőívben a nemzeti identitás kulcstényezőihez kapcsolódva az érzések dimenzióján a következő 13 terület szerepelt: a nemzetiség, magyarul beszélni, magyarnak maradni, a gyerek magyar iskolába járjon, a gyerek magyar legyen, a magyarlakta településeken legyen magyar alapiskola, a magyarság ne olvadjon be, a magyarlakta településeken legyenek magyar feliratok, a magyar fiatalok magyar társat találjanak, a következő nemzedék megőrizze szülei nemzetiségét, a magyarlakta település ne szlovákosodjon el, a magyarok éljenek a jogaikkal és a kettős állampolgárság. A kettős állampolgárság nem kulcsfontosságú döntés, de mivel e téma a kutatás időpontjában is rezonált, besoroltuk a vizsgált változók közé.
Mennyire kötődnek a magyarok ezekhez a területekhez? Korcsoportok szerint mennyire fontos, mennyire érték nekik a magyar nemzeti identitás rajtuk keresztül közvetítődő újratermelése, megőrzése?
Nézzük előbb, milyen fontosságot tulajdonítanak ezeknek a legfiatalabb korcsoport tagjai, vagyis a 18–34 évesek.
Az 2. ábra a „nagyon fontos” válaszok arányát szemlélteti. A 18–34 évesek számára az a legfontosabb, hogy legyenek magyar alapiskolák (66%), hogy magyarok maradjunk (59%), s a magyarok éljenek a jogaikkal (57%).
A preferenciák hátterében azonban felsejlik két ellentmondás. Az egyik a nemzetiség fontosságának megítélése, ami a legfiatalabbak kevesebb mint fele számára nagyon fontos (47%).18 Ez azért figyelemre méltó, mert feltételezhető, hogy az érzelmi kötődésnél a nemzetiség a kiindulópont. Ha ehhez nem kötődik valaki, akkor a többi területhez is kevésbé kötődik, viszont minél fontosabb valakinek a nemzetiség, annál valószínűbb, hogy nemcsak az érzelmi kötődés szintjén, hanem döntéseiben is fokozottabban fogja érvényesíteni a magyarságát, mint az, akinek kevésbé vagy egyáltalán nem fontos a nemzetisége.
A másik ellentmondás abban mutatkozik meg, hogy miközben a harmadik legpreferáltabb terület az, hogy a magyarok éljenek a jogaikkal, a legfiatalabb korcsoport alig fele vagy annál is kevesebben tartják nagyon fontosnak azokat a területeket, amelyek ugyan létező jogok, de a magyarok nem mindig érvényesítik őket: azt, hogy a gyerek magyar alapiskolába járjon, valamint azt, hogy magyarul beszéljünk, minden második 18–34 éves tartja nagyon fontosnak, a magyar feliratokat pedig 48 százalékuk. Ezeknél már csak a kettős állampolgárság és a magyar társ kevésbé fontos. A kettős állampolgárságot minden negyedik 18–34 éves tartotta nagyon fontosnak, azt, hogy magyar társa legyen, 23 százalékuk.19
Most pedig hasonlítsuk össze a három korcsoport, a 18–34 évesek, a 35–55 évesek és az 55 éven felüliek preferenciáit (3a. és 3b. ábra).

2. ábra. Mennyire tartja fontosnak? „Nagyon fontos” – 18–34 évesek

Screen Shot 2016-04-28 at 11.30.00

Forrás: Fórum Kisebbségkutató Intézet Szociológiai és Demográfiai Kutatások Részlege, 2014.

A 3a. ábrán jól látható, hogy az egyes területeket a három korcsoport eltérő mértékben preferálja. Ez abban nyilvánul meg, hogy az idősebbekhez viszonyítva a fiatalabbak kevésbé tartják őket nagyon fontosnak. S ez ugyanúgy megfigyelhető a legidősebbek és a középső korcsoport viszonylatában, mint a középső korcsoport és a legfiatalabbak viszonylatában. Három kivétel van, ez pedig a legfiatalabbak és a középső korcsoport viszonylatában mutatkozik meg, mégpedig a település elszlovákosodását, a magyar feliratokat és a kettős állampolgárságot illetően, amelyeket a legfiatalabbak egyformán fontosnak vagy enyhén fontosabbnak ítélnek, mint a középső korcsoport, viszont a legidősebbek számára még ennél is fontosabbak. Vagyis a többi területhez hasonlóan ezeket is a legidősebb korcsoport tartja a legfontosabbnak. A 3b. ábra ugyanezeket a preferenciákat jeleníti meg más grafikai szemléltetéssel. Így még inkább szembetűnő, hogy az idősebb korcsoportok valamennyi területet fontosabbnak tartják, mint a fiatalabbak. Tehát az említett három területet kivéve az összes többi terület preferenciája a 18–34 évesek korcsoportjában a legalacsonyabb. Ugyanakkor ezen az ábrán az is jól kirajzolódik, hogy az egyes értékek fontossági sorrendje nagyrészt mindhárom korcsoportnál azonos. Csaknem azonosak a csúcsok, és azonosak a völgyek. A három csúcs közül kettő mindhárom korcsoportnál azonos – a magyarlakta településen legyen magyar alapiskola, magyarnak maradni –, a harmadik csúcs a legfiatalabbaknál a már említett jogérvényesítés, a másik két korcsoportnál pedig a szülők nemzetiségének megőrzése. Figyeljük meg, hogy a nemzetiségnek a két idősebb korcsoport is kisebb fontosságot tulajdonít: talán nem véletlen, hogy magyarságértékeihez képest kulcsfontosságú döntéseiben ez a két korosztály sem volt mindig konzisztens, hiszen ahogy említettem, a magyarok számának apadása nem új keletű, tehát nem írható csakis és elsősorban a legfiatalabbak számlájára. Viszont az adatokból az is kiderül, hogy valóban a legfiatalabbak azok, akikre a leginkább jellemző a kulcsfontosságú döntésekhez kapcsolódó területek preferenciacsökkenése.

3a. és 3b. ábra. Mennyire tartja fontosnak? „Nagyon fontos” – korcsoportok szerint

Screen Shot 2016-04-28 at 11.30.59 Screen Shot 2016-04-28 at 11.31.11

Azonban a fiatalabb korcsoportokban az idősebb korcsoportokhoz képest nemcsak a nemzeti identitás érzések dimenziójának fentebb vizsgált területein tapasztalható gyengébb kötődés, hanem kulcsfontosságú döntéseikben is „visszafogottabbak” a fiatalabbak az idősebb korcsoportoknál.
Először azt nézzük meg, hogyan mutatkozik ez meg az első kulcsfontosságú döntésben, a saját nemzetiség megtartásában és annak a továbbörökítésében (4. táblázat). A kérdőívben feltüntetett származáshoz (saját szülők nemzetiségéhez) képest egyik korcsoportban sem tapasztaljuk, hogy csökkent volna a magyar nemzetiségű válaszadók aránya. A saját nemzetiségben bevallásuk szerint tehát nem történt változás. De a megkérdezett magyar nemzetiségéhez viszonyítva csökkent a magyar nemzetiségű gyermekek és unokák aránya, ami jelzi, hogy a nemzetiség következő nemzedékre való átörökítése nem mindig sikerült. S korcsoportok szerint szemlélve az adatokat, ez nemzedékről nemzedékre egyre kevésbé sikerül. A 35–55 évesek és az 55 éven felüliek korcsoportjában szülő-gyermek viszonylatban 2-2% a veszteség, a 18–34 évesek korcsoportjában már 10%. A legidősebbeknél a nagyszülőkhöz képest az unokák nemzedékében 10%-os lemorzsolódás mutatkozik (ez szülő-gyermek viszonylatban 8%), a középső korcsoportban a nagyszülők és unokák viszonylatában már 19% (szülő-gyermek viszonylatban 17%). A legfiatalabb korcsoportban még nincsenek unokák, de mindhárom korcsoport közül épp itt tapasztalható a legnagyobb fogyás szülő-gyermek viszonylatban, s ez nagy valószínűséggel vetíti elő a következő generációban a leendő magyar unokák arányának csökkenését. Vagyis a saját nemzetiség következő nemzedékre való átörökítésében az idősebbekhez képest a fiatalabbak mindig sikertelenebbek. Tehát a szülők nemzetiségének átörökítése és a magyarnak maradni, vagyis a 13 felsorolt területből a második és harmadik legfontosabbnak ítélt érték tekintetében az érzések és a döntések dimenzióján nincs teljes összhang.

4. táblázat. A válaszadó, gyermeke és unokája nemzetisége

Screen Shot 2016-04-28 at 11.24.03

Forrás: Fórum Kisebbségkutató Intézet Szociológiai és Demográfiai Kutatások Részlege, 2014.

A nemzetiség átörökítése részleges sikertelenségének meghatározó tényezője egy további kulcsfontosságú döntés, a párválasztás. A 18–34 évesek 85 százalékának van magyar partnere, 15 százalékuk él vegyes kapcsolatban.20 Összehasonlítva a három korcsoportot (4. ábra) épp a legfiatalabbaknál a legmagasabb a vegyes kapcsolatok aránya,21 s el­mond­hat­juk, hogy akárcsak a másik két korcsoport esetében, a 18–34 éveseknél is elsősorban magyar–szlovák vegyes házasságokról/kapcsolatokról van szó.
A korábban bemutatott jellemzőknél nem tapasztaltunk számottevő különbségeket a három korcsoport között. Az egyetlen mikrotársadalmi tényező, amelyben különböznek egymástól, a párkapcsolat jellege.
A vegyes párkapcsolat aránybeli eltérése a három korcsoport között oka is, következménye is az értékek dimenzióján tapasztalt eltérő kötődéseiknek és a kulcsfontosságú döntések terén tapasztalható különbségeknek. Mivel korcsoportonként egyre kevésbé fontos a magyar partnerkapcsolat, könnyebben alakulnak ki vegyes kapcsolatok, s a homogén magyar kapcsolatokhoz képest ezekben a vegyes kapcsolatokban ritkább a magyar nemzetiség következő generációra való átörökítése. Minél alacsonyabb a homogén magyar kapcsolatok részaránya, annál kevesebb magyar nemzetiségű gyermek van a következő generációban. S míg a két idősebb korcsoportban még magasabb a magyar nemzetiségű gyermekek aránya a homogén magyar kapcsolatok arányánál, vagyis vegyes kapcsolatból is született magyar gyermek, a legfiatalabb korcsoportban a magyar gyermekek aránya megegyezik a magyar kapcsolatokéval, amiből arra következtethetünk, hogy a múlttól eltérően magyar gyermek már csak homogén magyar kapcsolatból születik. Vagyis a vegyes kapcsolatokra egyre kevésbé vagy egyáltalán nem jellemző, hogy a gyermek a magyar partner nemzetiségét örökölje.

4. ábra. A magyar nemzetiségű házastársak/partnerek és a magyar nemzetiségű gyermekek korcsoportok szerint

Screen Shot 2016-04-28 at 11.33.17

Ugyanez a jelenség nyilvánul meg fokozott mértékben a következő kulcsfontosságú döntés, az iskolaválasztás esetében.

5. ábra. Milyen alapiskolába járt a válaszadó, és milyenbe a gyermekei korcsoportok szerint

Screen Shot 2016-04-28 at 11.33.23

Forrás: Fórum Kisebbségkutató Intézet Szociológiai és Demográfiai Kutatások Részlege, 2014.

Ezek az adatok elsődlegesen arról szólnak, hogy mindhárom generációban a következő nemzedékhez viszonyítva csökkent a magyar alapiskolába járatott gyermekek aránya, hiszen a szülői nemzedékből többen végeztek magyar alapiskolát, mint a gyermekeik nemzedékéből.
Tehát hiába tartják a magyarok a legfontosabbnak azt, hogy legyen magyar alapiskola, hiába kötődnek érzelmileg a magyar iskolákhoz, döntéseikben nem mindig állnak ki mellettük, hiszen egy részük a gyermekét szlovák iskolába íratja. Hiába érzik fontosnak, hogy élni kell a jogainkkal, ha a gyakorlatban nem ezt teszik. Már az érzések és döntések dimenziója között megmutatkozó itt felvázolt feszültségek is jelzik a szlovákiai magyar identitás állapotának bonyolultságát, s akkor a vélemények és indoklások dimenziójáról még egy szót sem szóltunk.

Összegzés

Valóban igaz tehát, hogy a fiatalok az asszimiláció elsődleges hordozói? Egyszer hallottam egy történetet. Egy kutató ellátogatott egy vegyes lakosságú faluba, ahol az idősek elpanaszkodták neki, hogy már csak ők magyarok, mert a fiatalokat ez már nem érdekli, fütyülnek rá, nekik már nem fontos magyarnak maradni. Harminc évvel később ugyanez a kutató ugyanabban a faluban kötött ki, és meglepetéssel vette tudomásul, hogy az idősebbek siránkozva mesélik, hogy rajtuk kívül nem élnek ott magyarok, a fiatalok már nem akarnak azok lenni…
Kimutattuk, hogy a nemzeti identitás állapotát befolyásoló kulcsfontosságú döntések közül a nemzetiség átörökítésének és a magyar iskolaválasztásnak a hárítása a nemzedékek közötti összehasonlításban mindig a fiatalabbakra jellemzőbb, s a három korcsoport tekintetében a legfiatalabbakra a legjellemzőbb, ami szorosan összefügg a vegyes párkapcsolatok részarányának korcsoportonkénti növekedésével. Mivel azonban a nemzeti identitás egész életünk során alakulhat, nem kizárt, hogy a hozzá kötődő érzéseket ma kevésbé preferáló, s a kulcsfontosságú döntéseikben ma asszimilációt generáló fiatalok számára idővel mindez fontossá-fontosabbá válik, akárcsak a történetben szereplő faluban. Csakhogy a kulcsfontosságú döntéseket fiatal korunkban hozzuk, többnyire ekkor választunk állandó társat, ekkor születnek a gyermekeink, akiknek nemzeti identitását a kezdetekben elsősorban szülőként magunk alakítjuk, beleértve azt is, hogy milyen alapiskolába íratjuk őket. S hiába változnak meg később a magyarnak lenni kérdésben vallott érzéseink és véleményeink, a következő nemzedék identitására kiható kulcsfontosságú döntéseket, amelyeket fiatalon hoztunk, már nem lehet teljesen semmissé tenni.


Irodalom

A Magyar Nyelv Értelmező Szótára 1978. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Alba, Richard–Nee, Victor: Rethinking Assimilation Theory for a New Era of Immigration. Interna­tional Migration Review, Vol. 31, No. 4, Special Isssue: Immigrant Adaptation and Native-Born Responses int he Making of Americans. (Winter 1997), 826–974. p.
Bakos Ferenc szerk. 1975. Idegen szavak szótára. Budapest, Terra.
Biczó Gábor 2004. Asszimilációkutatás – elmélet és gyakorlat. Budapest, MTA Politikai Tudo­má­nyok Intézete;
Eriksen, Thomas Hylland 2008. Etnicitás és nacionalizmus. Antropológiai perspektívák. Budapest–Pécs, Gondolat Kiadó, PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék.
Gyurgyík László 2013. Egy csökkenés anatómiája – A szlovákiai magyarság demográfiai folyamatai az 1990-es évektől napjainkig. Tóth Károly (szerk.): Nyelvi jogok I. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 137–149. p.
Gyurgyík László 2014. A szlovákiai magyarság demográfiai folyamatai 1989-től 2011-ig. So­morja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.
Hanák Péter 1974. Polgárosodás és asszimiláció Magyarországon a XIX. században. Történelmi Szemle, 4. sz. Budapest, MTA, 513–537. p.
Lajčiak, Ján 2008: Slovensko a kultúra. Zlatý fond denníka SME
Lampl Zsuzsanna 1999. A saját útját járó gyermek. Három szociológiai tanulmány a szlovákiai magyarokról. Pozsony, Madách-Posonium.
Lampl Zsuzsanna 2012. A szlovákiai magyarok szociológiája. I. kötet. Szlovákiai és magyar. So­morja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.
Tóth István 2013. Szlovákok a megmaradás és a beolvadás válaszútján. Ph.D. értekezés. Szegedi Tudományegyetem


Zsuzsanna Lampl
Some aspects of the national identity of the Hungarian youth in Slovakia

The main reason of the decrease of the number of ethnic Hungarians in Slovakia is assimilation. According to demographic studies, assimilation can be detected mainly in the age group between 10–34 years. The starting point of this paper is that one of the micro-social key factors of assimilation is the state of national identity, and, if it is true indeed that it is more characteristic for people of young age that they have greater tendency to assimilate, then it must be manifested in their national identity as well. The author, on the basis of the results of a sociological research conducted in 2014 on a sample of 3000 respondents, analyses some aspects of the state of the national identity, namely the importance of values and the presence of key decisions with respect to the preservation of Hungarian identity. Comparing the answers of age groups 18–34, 35–55 year-old and 55-and-up, the author shows that the importance of these values decrease by the decreasing age and, at the same time, the probability of decisions promoting assimilation grows.

Határon átnyúló hatás mérése Szlovákiában és Magyarországon: Egy empirikus kutatás tapasztalatai

Az Európai Unió a 2007–2013-as fejlesztési időszakban 6 milliárd eurót különített el a határon átnyúló együttműködési programok támogatására, amelyből 60 program keretében több mint 6000 projekt valósult meg.1 A jelenlegi, 2014–2020 közt tartó fejlesztési időszakra elkülönített összeg 10%-kal magasabb ennél, 6,6 milliárd euró. A projektek sikerességét, hatékonyságát jellemzően olyan mutatókkal mérték, mint a támogatott térségben levő vállalkozások számának növekedése, a munkalehetőségek bővülése a régióban, vagy olyan esélyegyenlőségi indikátorok teljesülése, mint a nők aránya a projektmenedzsmentben.
Véleményünk szerint ezek az indikátorok annyira közvetett módon fogják meg a projektek hatékonyságát, hogy lényegében alkalmatlanok a határon átnyúló hatás mérésére. Célunk éppen ezért egy olyan mérőeszköz létrehozása volt, amely közvetlen módon tudja értékelni a határon átnyúló programok hatékonyságát, sikerességét. Ennek az eszköznek az alapjai a következő módszerek voltak:
– Mentális térképezés: hogyan látják a határ mentén élők a határ túloldalát, az ottani településeket, szolgáltatásokat és (gazdasági) lehetőségeket;
– Nyelvi készségek mérése: milyen mértékben beszélik a határ mentén élők a szomszédos ország nyelvét, mennyire funkcionálisak a nyelvi készségeik;
– Pozíciógenerátor: milyen mértékben terjednek ki a társadalmi kapcsolathálóik a határ túloldalára

1. Módszertani megfontolások

1.1. Az adatfelvétel helyszínei

A javasolt mérőeszközt egy pilotkutatás keretei között teszteltük, amely egy időben négy helyszínen zajlott a magyar–szlovák határ mentén. Mindkét országban két-két helyszínt választottunk: Magyarországon Esztergomot és Mosonmagyaróvárt, Szlovákiában pedig az előbbiekhez közeli Párkányt (Štúrovo) és Somorját (Šamorín). A kutatási design központjában az összehasonlítás állt, ennek a célnak a választott települések több szempontból is eleget tesznek.

Esztergom a 2011. évi népszámlálás idején 28 926, Mosonmagyaróvár pedig 32 004 lakossal rendelkezett, akik túlnyomó többsége magyar nemzetiségűnek vallotta magát, egyik városban sem élnek jelentős számban kisebbséghez tartozók.
Párkány és Somorja a magyarországi városoknál némileg kisebbek, Párkányban a 2011. évi népszámlálás idején 10 919 személyt, Somorján pedig 12 726 személyt számoltak meg. Mindkét városban jelentős lélekszámú magyar kisebbség él: Párkányban 6 624-en (60,7%), Somorján pedig 7 309-en (57,4%) vallották magukat magyar nemzetiségűnek.
Esztergom és Párkány az Ister-Granum EGTC, Mosonmagyaróvár és Somorja pedig az Arrabona EGTC tagtelepülései, ezen túl Párkány és Esztergom, illetve Somorja és Mosonmagyaróvár is testvértelepülések. Párkány és Esztergom között az együttműködés hosszú múltra tekint vissza, a két város polgármestere 1999-ben állapodott meg először egy regionális szintű együttműködésről, aminek a két ország egyidejű csatlakozása az Európai Unióhoz további lendületet adott.2 Az Arrabona EGTC 2010-ben jött létre.3
Esztergom és Párkány határátkelők, a két települést 2001 óta a Mária Valéria híd köti össze, korábban pedig komppal lehetett átkelni a Dunán. Somorja és Mosonmagyaróvár között azonban nincs közvetlen összeköttetés. A legközelebbi határátkelő Mosonmagyaróvártól közúton 18 km-re (Rajka–Oroszvár), Somorjától pedig kb. 27 km-re (Bős–Lipót) található.
Az összehasonlítás tehát két dimenzióban is történhet: egyrészt a két magyarországi és a két szlovákiai mintát egymással is össze tudjuk vetni, ami révén vizsgálható a közvetlen összeköttetés és a hosszabb múltra visszatekintő együttműködés hatása, másrészt összehasonlítható a két szlovákiai minta a két magyarországival, ami rámutat a szomszédos országban élő kisebbségi közösség szerepére.
Ezen a négy helyszínen kérdezőbiztosok segítségével településenként 125 kérdő­ívet vettünk fel. A kérdezés a négy helyszínen a rugalmas kérdőívezés módszerével zajlott (Letenyei 2004), ennek megfelelően a kérdezőbiztosnak mindent jeleznie kellett, ami a helyszínen elhangzott, így többek között azt is, hogy a kérdezettel tegeződött vagy magázódott, felhasználta-e a kérdéshez megadott standard kiegészítő értelmezéseket, a válaszadó mondott-e valamit a válaszon túl. Ezt az adatgyűjtést kiegészítette egy on­line kérdőíves vizsgálat, amelyben a mintát magyarországi vállalatok képviselői alkották. Jelen tanulmány a papíralapú lekérdezés válaszain alapul.
1. ábra. A válaszadók megoszlása iskolai végzettség szerint

mental1
2. ábra. A válaszadók megoszlása szubjektív jövedelmi helyzetük szerint

mental2
A minták társadalmi összetétele hasonló. A szlovákiai mintákban magasabb azoknak az aránya, akik érettségivel rendelkeznek, azonban a két szlovákiai minta egymástól nem különbözik szignifikánsan. A válaszadók szubjektív jövedelmi helyzete azonban két magyarországi mintában szignifikánsan különbözik: a mosonmagyaróvári válasz­adók valamelyest jobb jövedelmi helyzetről számoltak meg. A szlovákiai minták nem különböznek egymástól, illetve a mosonmagyaróvári mintától sem szignifikánsan.
A szlovákiai mintákban nagy arányban találunk magyar anyanyelvűeket: Párkányban 99-en, Somorján pedig 116-an magyar anyanyelvűek, rendre 20-an és 6-an pedig szlovák anyanyelvűek, ugyanakkor közülük 18-an, illetve 4-en beszélnek magyarul. A magyarországi mintákban nincsenek szlovák anyanyelvűek, a válaszadók kevés kivételtől eltekintve magyar anyanyelvűek.
1.2. Mentális térképezés

A mentális térképezés módszere abból indul ki, hogy a térhasználat átrajzolja tudatunkban az adott tér tényleges képét, és hatással van arra, hogy mit tekintünk közelinek vagy távolinak, sajátnak vagy idegennek. A mentális vagy kognitív térképezés „pszichológiai folyamatok sorozatából álló folyamat, amely megjegyzi, kódolja, raktározza, előhívja és dekódolja a mindennapi térbeli környezetre (…) vonatkozó információt”. (Down és Stea 1973)
Az általunk javasolt mérőeszköz – kérdőív és online kérdezést szolgáló szoftver – a következőket mérte:
– Hányszor járt a megkérdezett a szomszéd országban;
– Hány települést ismer (településnevek és/vagy helyük a térképen);
– Egy útvonalat, amelyet bejárt a szomszéd országban;
– Ezen az útvonalon lévő csomópontokat, tájékozódási pontokat, illetve;
– A legjobban ismertként választott településen bizonyos tájékozódási pontokat.

A papíralapú kérdőív esetében mindezeket kötetlen térképrajzoltatással kérdeztük le, online kérdezésnél pedig egy megadott vaktérképen kellett jelölni. A kutatás eredményei végső soron azt teszik mérhetővé, hogy ismerik-e a válaszadók, és milyen mértékben a szomszéd országot.

1.3. Pozíciógenerátor

A határon átnyúló együttműködés támogatását célzó projektek további társadalmi hatása lehet a határ két oldalán élők közötti interakciók, és következésképpen az emberek kapcsolathálózatának sűrűbbé válása, az államhatárokat átmetsző kapcsolatok megjelenése.
A megkérdezettek határon átnyúló társadalmi kapcsolatainak mérésére az ún. pozíciógenerátor módszert választottuk (Lin–Dumin 1986, Lin, Fu és Hsung 2001). Ennek lényege, hogy a kérdezettnek jeleznie kell, ismer-e különböző foglalkozású személyeket. A kiválasztott pozíciók olyan, a határ menti térségben élő emberek szempontjából releváns foglalkozások, amelyek a társadalmi struktúra vertikális és horizontális dimenziói mentén is alkalmasak a megkérdezett kapcsolathálózatának diverzitását vizsgálni (Lin–Erickson 2008).
A pozíciógenerátorhoz hasonló módon vizsgáltuk a különböző szolgáltatásokhoz való viszonyt is: a kérdezettet arra kértük, hogy a felsorolt szolgáltatástípusok és helyek (város, falu) közül jelölje meg azokat, amelyekből van kedvence, egyrészt a lekérdezés országában, másrészt a szomszédos országban.

1.4. Nyelvi készségek

Végül, a vizsgálat harmadik elemeként egy szólista segítségével mértük a megkérdezettek nyelvi készségeit a szomszédos ország hivatalos nyelvéből. A listában olyan szavak szerepeltek, amelyek relevánsak a szomszédos országban járó emberek számára, így elsősorban bizonyos szolgáltatások, közintézmények, a közlekedéshez kapcsolódó kifejezések és az ezeket megjelenítő képek. Ezek ugyanis olyan kifejezések, amelyekkel a közterületeken találkozhatunk, az adott ország gyakori meglátogatása során elsajátíthatók, akkor is, ha az illető személy egyébként nem beszéli a szomszéd ország nyelvét. Ezen túl ezek a fogalmak fontos szerepet játszhatnak a tájékozódásban, legyen szó térképek használatáról vagy pedig útbaigazítás kéréséről.
A válaszadóknak előbb a lekérdezés országának nyelvén felolvasott szavakat kellett a szomszéd ország nyelvére lefordítania, majd azokat a szavakat, amelyek nem szerepeltek aktív szókincsében – eltérő sorrendben – a szomszéd ország hivatalos nyelvéről a lekérdezés országának nyelvére kellett fordítania. Végül a kérdezettnek fel kell ismernie, mit ábrázolnak a sem az aktív, sem a passzív szókincsében nem szerepelő kifejezésekhez társított képek.
2. Eredmények

2.1. Mentális térkép

A szomszéd országgal való kapcsolat legalapvetőbb formája, amelyet vizsgáltunk, az volt, hogy járt-e már a válaszadó az élete során az adott országban. A magyarországi minták, illetve a két szlovákiai minta páronként nem különböztek egymástól abban a tekintetben, milyen arányban jártak már a szomszéd országban, ha azonban a magyarországi mintákat a szlovákiai mintákkal hasonlítjuk össze, látszik, hogy a szlovákiai mintákban ez az arány sokkal magasabb, Párkányban nem találunk olyanokat, akik nem jártak még Magyarországon, és Somorján is csak ketten vannak ilyenek a mintában. Ezzel szemben a magyarországi mintákban ez az arány 75% körül van. Arra, hogy járt-e a megkérdezett Szlovákiában, az iskolai végzettség és a jövedelem egyaránt hatással van. Az iskolai végzettség növekedésével nő annak a valószínűsége is, hogy az adott válaszadó járt már Szlovákiában. Emellett az is megfigyelhető, hogy a nagyon hátrányos jövedelmi helyzet akadálya lehet annak, hogy valaki ellátogasson a szomszéd országba.

3. ábra. A válaszadók megoszlása aszerint, jártak-e már a szomszéd országban

mental3
Azok a megkérdezettek, akik jártak már a szomszéd országban, ezzel kapcsolatban további kérdéseket is kaptak. Egyrészt meg kellett nevezniük azt a várost, ahol eddig a legtöbbet jártak, illetve megnevezhettek további öt várost, ahol ritkábban, de ugyancsak megfordultak. Az elsősorban megnevezett városok jellemzően viszonylag közel voltak a kérdezés helyéhez, mindenekelőtt a szomszéd ország legközelebbi megyéiben találhatók. Az adatokból egyértelműen látszik Esztergom és Párkány szoros kapcsolata. Somorján elsősorban Győrt, másodsorban Budapestet nevezték meg, Moson­ma­gyaróvár pedig a harmadik, mindössze 5 jelöléssel; Mosonmagyaróváron Pozsonyt jelölték a legtöbben, Somorja csak Dunaszerdahellyel holtversenyben a második, 10 jelöléssel.
Ha ehhez hozzávesszük a további településeket, ahol a válaszadók jártak – összesen további 5 települést adhattak meg – jelentősen megnő a megnevezett települések száma, és nagyobb számban találunk a lekérdezés helyétől távol fekvő településeket. Az összesített listában továbbra is nyilvánvaló Esztergom és Párkány szoros kapcsolata: a párkányi válaszadók közül csak 4-en nem nevezték meg Esztergomot, az esztergomi mintában pedig 85 említéssel magasan vezet Párkány, a második Pozsony (13) és harmadik Komárom (12) előtt. A mosonmagyaróváriak az összesítés alapján is Pozsonyt nevezték meg legtöbbször (72), Somorja a második helyen végzett (21), Dunaszerdahely a harmadik (17). A somorjaiak közül Győrben jártak a legtöbben (115), Budapest a második (102), Mosonmagyaróvár csak a harmadik (33). Ebben szerepe lehet annak, hogy bár légvonalban mindössze kb. 17 km-re fekszik egymástól, közúton viszonylag nehezen megközelíthető, ellentétben Párkánnyal és Esztergommal, amelyeket 2001 óta ismét híd köt össze.
A határ közelében fekvő települések mellett jellemzően a hagyományos üdülőövezetek települései kaptak még viszonylag sok említést: a Magas-Tátra települései és Pöstyén Szlovákiában, illetve a Balaton Magyarországon. A szlovákiai válaszadók ezen túl viszonylag nagy számban említettek magyarországi nagyvárosokat, elsősorban megyeszékhelyeket (pl. Egert, Debrecent, Szegedet, Pécset).
Esztergomban a lehetséges 6-ból átlagosan 1,42 települést neveztek meg, Moson­magyaróváron 1,85-öt, a somorjai mintában 4,85, a párkányi mintában pedig 4,91 volt az átlag, amiből látszik, hogy a szlovákiai válaszadók – elsősorban a szlovákiai magyarok – jobban ismerik Magyarországot, mint a magyarországi válaszadók Szlovákiát.
A megnevezett települések száma Esztergomban és Párkányban az iskolai végzettséggel, Mosonmagyaróváron és Somorján pedig a szubjektív jövedelmi helyzettel mutat összefüggést. Esztergomban a diplomások átlagosan 2 települést, az érettségizettek 1,5-öt, a legfeljebb szakmunkás végzettségűek mindössze 0,9-et neveztek meg. Párkányban az érettségi a határ. Akinek nincs érettségije, átlagosan kb. 4,4 települést, míg az érettségivel vagy diplomával rendelkezők kb. 5,1–5,2 települést neveztek meg. Mosonmagyaróváron azok, akik nehezen vagy nagyon nehezen jönnek ki a jövedelmükből 1,33 települést, a kedvezőbb helyzetben lévők pedig 2,1 települést tudtak megnevezni. Somorján a megfelelő értékek 3,8 és 5.
Az elsőként megnevezett településsel kapcsolatban arra is rákérdeztünk, hányszor járt ott a válaszadó. Erre a magyarországi mintában viszonylag kevesen válaszoltak: 54-en Esztergomban és 77-en Mosonmagyaróváron. Az azonban egyértelműen látszik, hogy az esztergomiak sokkal többször jártak az adott településen: átlagosan 31,4-szer, míg a mosonmagyaróváriak csak 9,9 alkalommal. A szlovákiai mintákban kiemelkedően magas értékeket kaptunk: a párkányiak átlagosan 581, a somorjaiak pedig 70 látogatásról számoltak be. Az eloszlások ferdesége miatt célszerű a mediánértékeket is megvizsgálni, ezek Párkányban 324,9, Somorján 30, Esztergomban 20, Mosonmagyar­óváron pedig 5. Ezek a számok rámutatnak az Esztergom és Párkány közötti szoros kapcsolatra, amiben véleményünk szerint jelentős szerepe van a két város közelségének és az ezeket összekötő hídnak, de arra is, hogy a határon át történő mozgásban elsősorban a szlovákiai magyarok vesznek részt.
A látogatások gyakoriságának a fenti mellett egy másik mutatója, hogy azok, akik jártak már a szomszéd országban, hányszor jártak ott az utóbbi 12 hónap folyamán. Esztergomban 12-en voltak, akik egyszer sem jártak Szlovákiában ebben az időszakban, Mosonmagyaróváron 39-en, Somorján 10-en, Párkányban pedig mindössze 4-en nem voltak a szomszéd országban az utóbbi időben.
Az esztergomi válaszadók az elmúlt 12 hónapban átlagosan 34,7-szer jártak szomszéd országban, a párkányi válaszadók 30,12-szer, a somorjaiak 8,47-szer, a mosonmagyaróváriak pedig mindössze 1,94-szer. A mediánértékek alapján az első két minta helyet cserél: a medián Párkányban a legmagasabb, 20 látogatás, Esztergomban 13,5, Somorján 4, Mosonmagyaróváron pedig 1, vagyis a válaszadók fele legfeljebb, a másik fele pedig legalább ennyiszer járt a szomszéd országban. Mindkét mutató alapján feltűnően szorosnak mutatkozik az esztergomiak és párkányiak kapcsolata a szomszéd országgal, illetve megmutatkozik az is, hogy Somorján Mosonmagyaróvárhoz képest magasabbak az értékek, amiben jelentős szerepe lehet a magyar kisebbség jelenlétének.

 

mental-graf4

5. ábra. Párkányban és Somorjában megnevezett települések (Párkány – zöld, Somorja

4. ábra. Esztergomban és Mosonmagyaróváron megnevezett települések (Esztergom – zöld, Mosonmagyaróvár – piros)

mental-graf5
A látogatások gyakoriságában a magyarországi minták esetében sem az iskolai végzettségnek, sem a jövedelemnek nincs kimutatható hatása, azonban elmondható, hogy mindkét mintában a fiatalabbak többször jártak Szlovákiában. Párkányban és Somorján egyaránt kimutatható az iskolai végzettség kapcsolata a látogatások gyakoriságával: a párkányi diplomások 49-szer, az érettségizettek 25-ször, a legfeljebb szakmunkás végzettségűek pedig mindössze 19-szer jártak Magyarországon az elmúlt évben. Somorján a különbség az érettségivel rendelkezők és nem rendelkezők között húzódik, a magasabb végzettségűek kb. 10–11-szer, az alacsonyabb végzettségűek nem egész 3-szor jártak Magyarországon az elmúlt 12 hónap során. A szubjektív jövedelmi helyzetnek csak Somorján van kimutatható hatása. Ez is azt mutatja, hogy Somorján a magyarországi út anyagi kérdés is, ellentétben Párkánnyal, amiben a már fent említett közelségnek és könnyű megközelíthetőségnek van kiemelt szerepe.

Az úti cél és a szomszéd országbeli utazás gyakorisága mellett arra is rákérdeztünk, milyen célból látogattak a válaszadók Magyarországra, illetve Szlovákiába. A megkérdezettek egyrészt saját szavaikkal is válaszolhattak, másrészt megadott tevékenységekről is megkérdeztük őket, végezték-e már a megadott tevékenységet a szomszéd országban. A két kérdésre adott válaszok összhangban voltak, így e tanulmányban terjedelmi okokból csak a zárt kérdésekre adott válaszokat mutatjuk be, a nyitott kérdésekre született válaszokra csak rövidebben utalunk, az eredmények további árnyalása céljából.

6. ábra. Hányan végeztek különböző tevékenységeket a szomszéd országban?

mentalgraf6

A látogatás legjellemzőbb célja Somorján és Mosonmagyaróváron a rekreáció (kirándulás, üdülés, turisztika) volt, de sokan – talán az előbbihez kapcsolódóan – végeztek a szomszédos országban kisebb-nagyobb bevásárlást, ebédeltek, szórakoztak és viszonylag magas volt azoknak az aránya is, akik rokonokat vagy barátokat látogattak. Elsősorban Esztergomban és részben Párkányban is a rekreációnál nagyobb volt a vásárlás jelentősége. Esztergomban a nyitott kérdésre külön kiemelték a sokáig kedvezőbbnek számító szlovákiai üzemanyagárakat, illetve a párkányi vásárt, és Esz­tergomban többen megjegyezték, hogy a látogatást az is motiválta, hogy Párkány közel van és könnyen megközelíthető. A munkavállalás, tanulás, orvoslátogatás összes­sé­gében a kevésbé jellemző tevékenységek közé tartozik, ám Párkányban és Eszter­gomban valamelyest nagyobb a jelentősége, mint a másik két helyszínen.
Mosonmagyaróváron átlagosan 1,81 tevékenységről, Esztergomban 1,39 tevékenységről számoltak be. A szlovákiai mintákban ezek az értékek is magasabbak voltak: Párkányban 5,70 tevékenységre, Somorján pedig 5,66-ra mondták, hogy végezték már Magyarországon. A különbségek páronként nem szignifikánsak, a valamelyest magasabb mosonmagyaróvári értékben pedig annak is szerepe lehet, hogy az üdüléshez, kiránduláshoz kapcsolódóan többféle más tevékenységet (ebéd, szórakozás) is végeztek.

7. ábra. A válaszadók megoszlása aszerint, élnének-e néhány évig munkavállalás céljából a szomszéd országban

mentagraf7
A kérdezettek nyilatkozhattak arról, nyitottak lennének-e arra, hogy néhány évig, munkavállalás céljából a szomszéd országban éljenek. A kérdés két részből tevődött össze: egyrészt arra kellett válaszolniuk, élnének-e azon a településen, ahol eddig a leggyakrabban jártak, másrészt szabadon is megnevezhettek olyan települést, ahol élnének. A 7. ábra összesítve mutatja, a két kérdésre válaszolók összesítve milyen arányban voltak nyitottak arra, hogy a szomszéd országban éljenek néhány évig. Látható, hogy a szlovákiai városokban – a szlovákiai magyarok jelenlétéből adódóan – magasabb azok aránya, akik ezt a lehetőséget el tudják képzelni, ugyanakkor a magyarországi minták közül láthatóan Esztergomban magasabb azoknak az aránya, akik élnének a szomszéd országban.

2.2. Határon átnyúló kapcsolatok

A mérőeszköz második eleme a határon átnyúló személyközi kapcsolatokat mérő pozíciógenerátor volt. A pozíciók összeállításánál szem előtt tartottuk, hogy azok a társadalmi struktúra horizontális és vertikális dimenziói mentén is alkalmasak legyenek a kapcsolathálózatok diverzitásának mérésére. Összességében a megkérdezettek kapcsolathálózatai kevéssé nyúltak át a határon túlra. A felsoroltak közül Esztergomban átlagosan 1,35 pozíciót, Mosonmagyaróváron 0,67-et, Somorján 2,8-at, és Párkányban is mindössze 3-at érnek el a szomszédos országban. A különbség a minták között elsősorban abban mutatkozik, hogy Esztergomban és Párkányban találunk jelentősebb arányban olyanokat, akik viszonylag sok pozíciót elérnek. A felső decilisek határai Esztergomban 6 elért pozíció, szemben a mosonmagyaróvári 2 pozícióval, Párkányban pedig 9 a somorjai 7 pozícióval szemben, vagyis az egyes városokban a legtöbb kapcsolattal rendelkező 10% legalább ennyiféle foglalkozású embert ér el a szomszéd országban.
Természetesen jelentős különbségek vannak az egyes foglalkozások között. Vannak, amelyeket viszonylag sokan ismernek, így például pedagógust, kisvállalkozót, orvost, nővért/ápolót. Ezzel szemben kevesen mondták, hogy bejárónőt, segédmunkást, traktorost, rendőrt ismernének.
8. ábra. Hányan ismernek különböző foglalkozású embereket a szomszéd országban?

mental8

9. ábra. Hányan számoltak be kedvenc szolgáltatásokról és helyekről a szomszéd országban?

mental9
A kapcsolathálózathoz hasonló módon vizsgáltuk a szomszédos országban való szolgáltatáshasználatot. A kérdés egész pontosan arra vonatkozott, vannak-e különböző típusú kedvenc szolgáltatásaik és településeik a szomszéd országban. Esztergomban átlagosan 1,1 kedvenc helyről, Mosonmagyaróváron 0,7-ről, Párkányban 2,1-ről, Somorján pedig 2,3-ról számoltak be, vagyis ismét a szlovákiai mintákban kaptunk magasabb értékeket. A két magyarországi helyszín szignifikánsan különbözik egymástól, bár vannak kivételek, a legtöbb típusú szolgáltatáshoz és településhez az esztergomi válaszadók jobban kötődnek. Párkány és Somorja azonban az összesítés szempontjából nem különbözik, vannak azonban szolgáltatások, amelyekhez a somorjaiak, másokhoz pedig a párkányiak kötődnek jobban.

2.3. Nyelvi készségek

10. ábra. Hány megkérdezett aktív szókincsében szerepelnek a különböző kifejezések

mental10
Végül a mérőeszköz harmadik pillérét a nyelvtudást mérő kérdéssor alkotta. Párkányban és Somorján a 26 kifejezésből átlagosan 24,6, illetve 24,4 szót ismertek aktívan. Ennek oka, hogy e két mintában a válaszadók túlnyomó többsége magyar anyanyelvű vagy idegen nyelvként beszél magyarul. Mosonmagyaróváron senki nem beszél szlovákul, és Esztergomban is mindössze 10-en beszélik a szomszéd ország nyelvét, idegen nyelvként. A felsorolt szavak közül Esztergomban átlagosan 5,1 szót, Mosonmagyaróváron pedig 4,2 szót ismertek aktívan. Az átlag azonban érzékenyebb a kiugró értékekre, így célszerű a mediánt is megvizsgálni, amelynek értéke Eszter­gom­ban 4, Mosonmagyaróváron pedig mindössze 1 szó, vagyis a különbséget nem okozhatja a szlovákul beszélők jelenléte az esztergomi mintában.
Ugyanakkor eltűnik a két város közötti különbség, ha az idegen nyelvű kifejezés felismerését is számításba vesszük. Ez utóbbiban a mosonmagyaróvári válaszadók jobban teljesítettek. Esztergomban átlagosan 10 szót tudtak aktívan vagy ismertek fel, Mosonmagyaróváron pedig átlagosan 9,2-t, a medián mindkét mintában 9.
A felsorolt szavak között voltak ismertebbek és kevésbé ismertek egyaránt. Összességében viszonylag sokan ismerték azokat a szavakat, amelyek magyar, illetve szlovák alakja hasonlít egymásra vagy valamely más nyelvben használt formára, pl. rendőrség, posta, szálloda, bankautomata. A legkevésbé ismertek, pl. újságárus, színház, városháza, könyvtár, esetében a két nyelvi alak jelentősen különbözik. A szavak ismertségi sorrendje Esztergomban és Mosonmagyaróváron hasonlóan alakult, néhány szó esetében azonban jelentősebb különbségek figyelhetők meg. Így például a közjegyző, vasútállomás, kocsma vagy épp a templom esetében.

11. ábra. Hány megkérdezett aktív vagy passzív szókincsében szerepelnek a különböző kifejezések

mental11
3. A különböző mutatók összefüggései

A kutatás három pillérre épülve vizsgálta a határon átnyúló (CBC) projektek hatását. Ennek megfelelően a szomszéd országgal való kapcsolatot több skálán is mérni tudtuk. A mentális térképezésen belül ilyen mutatók voltak, hogy hányszor járt az elmúlt 12 hónap folyamán a szomszéd országban, hányszor járt összesen azon a településen, amelyen eddig legtöbbször járt, hány települést tudott megnevezni, illetve hogy látogatásai során hányféle tevékenységet végzett. További mutatóként pedig adódik a szomszédos országban elért pozíciók száma, a kedvenc szolgáltatások száma, végül az aktív szókincs, illetve a teljes – aktív és passzív – szókincs. Ezek a mérőeszközök – a mentális térképezés, határon átnyúló személyes kapcsolatok, nyelvi készségek egyes mutatói – eredményei természetesen többé-kevésbé összhangban vannak, korrelálnak egymással, ugyanakkor mivel ezek a kapcsolat különböző, többé-kevésbé független dimen­zióit mérik, ez a korreláció nem valósul meg feltétlenül minden változópár között. A meglévő és főleg hiányzó korrelációk további adalékokkal szolgálhatnak a szomszéd országgal való kapcsolat szempontjából.4
Esztergomban például egyértelmű, erős korreláció van a látogatások gyakoriságát mérő két változó között, ami Mosonmagyaróváron nem mutatható ki. Ez is arra utal, hogy Esztergomban a látogatások jellemzően egy adott településre összpontosulnak – ez a válaszadók többsége számára Párkány. A mosonmagyaróváriak számára azonban nincs ilyen kitüntetett település, a legfrissebb szlovákiai utazások nem feltétlenül arra a településre vezettek, ahol eddig a legtöbbször jártak. Erre enged következtetni, hogy Mosonmagyaróváron közepesen erősen összefügg az elsőként megnevezett településen tett látogatások száma a megnevezett települések számával.
Ugyancsak érdekes, hogy a magyarországi mintákban az elért pozíciók, a kedvenc szolgáltatások, illetve a végzett tevékenységek száma egyaránt a megnevezett települések számával függ össze legerősebben, a látogatások gyakoriságával pedig sokkal gyengébben korrelál, ha egyáltalán, vagyis nem elsősorban azok rendelkeznek sok kapcsolattal és kedvenccel, akik sokszor jártak Szlovákiában, hanem akik több településen jártak már.
A somorjai mintát leszámítva, és elsősorban a mosonmagyaróvári mintában, viszonylag erősen összefügg a megnevezett települések száma és a végzett tevékenységek száma, vagyis a szomszéd országgal való kapcsolat sokszínűségét, változatosságát mutató változók. A somorjai mátrixban ezen kívül is viszonylag nagy arányban találunk alacsonyabb korrelációs együtthatókat, vagyis itt mintha függetlenebbek lennének egymástól a Magyarországgal való kapcsolatot mérő különböző változók. Jelen­tősebb korrelációt csak az utazások gyakoriságát mérő változók és a végzett tevékenységek számát mérő változók között mérhetünk, amelyek közül a legutóbbihoz viszonylag erősen kapcsolódik az elért pozíciók száma is.
Ezzel szemben Párkányban sokkal gyakoribbak a viszonylag magasabb korrelációs együtthatók. A változók közül csak az elsőként megnevezett településen tett látogatások számát mérő változó korrelál viszonylag gyengébben a többivel.

4. Összegzés

Tanulmányunkban egy a szlovák–magyar határ mentén végzett kutatás fő eredményeit mutattuk be, amelynek a fő kérdése az volt, hogy a határ két oldalán élők mennyire ismerik a szomszéd országot, annak nyelvét, mennyire használják ki a határok átjárhatóságát.
A bemutatott eredményekből is világosan látszott, hogy a szlovákiai magyarok jelenléte a határ menti térségben jelentős hatást gyakorol a határon átnyúló kapcsolatok alakulására. A szlovákiai mintákban magasabb volt azok aránya, akik egyáltalán jártak a szomszéd országban (Magyarországon), több olyan települést tudtak megnevezni, ahol jártak, és több kapcsolattal is rendelkeznek a szomszéd országban.
Ugyanakkor emellett világosan kirajzolódtak a városok közötti más jellegű különbségek is. A magyarországi minták közül kisebb-nagyobb mértékben mindhárom szempontból az esztergomi mintában mutatkozott erősebbnek a kapcsolat a szomszéd országgal, a szlovákiai minták közül pedig a párkányi válaszadóknak van szorosabb kapcsolata a szomszéd országgal.
Az esztergomi válaszadók a mosonmagyaróváriakhoz képest gyakrabban jártak Szlo­vákiában az elmúlt egyéves időszakban, nagyobb a nyitottság arra, hogy néhány évig Szlo­vá­kiában éljenek, több kapcsolattal rendelkeznek a határon túl, több kedvenc szolgáltatásról számoltak be, és aktív szókincsük is relatíve nagyobb, mint a mosonmagyaróváriaké.
A fentieknek megfelelően, a párkányi válaszadók kapcsolata Magyarországgal in­tenzívebb: az elmúlt 12 hónap folyamán szignifikánsan több alkalommal jártak a szomszéd országban, és kis mértékben, de több kapcsolattal rendelkeznek.
A kapcsolat erősségét potenciálisan magyarázó változók közül Esztergomban és Párkányban elsősorban az iskolai végzettség, Somorján és Mosonmagyaróváron pedig a jövedelem függött össze a kapcsolat erősségét mérő változókkal.
Amellett, hogy Párkányban és Esztergomban intenzívebb a kapcsolat a határ másik oldalával, mint a másik két kutatási helyszínen, jellemzően más célból járnak a szomszéd országban: míg Somorján és Mosonmagyaróváron a szomszéd ország elsősorban a rekreációt, nyaralást, kirándulást, üdülést jelenti, addig Párkányban és Esztergomban a vásárlást. Emellett, bár ezek a tevékenységek összességében egyik helyszínen sem jellemzőek, Párkányban és Esztergomban találunk magasabb arányban olyanokat, akik a szomszéd országban tanultak, munkát végeztek vagy orvosnál voltak, vagyis azok a tevékenységek, amelyek szorosabb, rendszeres kapcsolatra utalnak.
Ezen túl fontos hangsúlyozni Párkány és Esztergom szoros kapcsolatát: mindkét helyszínen magasan a testvértelepülés volt a legismertebb, és ez fokozottan igaz, ha csak azt a települést nézzük, ahol a kérdezett a leggyakrabban járt. Ugyanez Mosonma­gyaróvár és Somorja kapcsolatáról nem mondható el, a somorjaiak elsősorban Győrt, másodsorban Budapestet ismerik, és csak a harmadik helyen található a testvérvárosuk. A mosonmagyaróváriak elsősorban Pozsonyban jártak, Somorja jelentős lemaradással a második.
Az eredményeket véleményünk szerint elsősorban azzal magyarázhatjuk, hogy a Párkányt és Esztergomot 2001 óta összekötő Mária Valéria hídnak köszönhetően e két település lakosainak tág tere nyílik a szomszéd ország – vagyis a szomszéd település – meglátogatására, ami könnyen, akár gyalog is megközelíthető, így ez nem csak a jobb helyzetben lévők kiváltsága. Somorján és Mosonmagyaróváron azonban más a helyzet, ezek a települések, bár légvonalban csak 17 km választja el őket egymástól, mégis viszonylag messze vannak a határátkelőktől, így a magyarországi és szlovákiai utazásra elsősorban a magasabb jövedelműeknek nyílik lehetőségük. Egy új, közelebbi határátkelő nyitása azonban adott esetben jelentősen átalakíthatja a somorjaiak és mosonmagyaróváriak kapcsolatát a szomszéd országgal.

Irodalom

Downs, R.M.–Stea, D. (szerk.) 1973. Image and environment: cognitive mapping and spatial behavior. Chicago, Aldin Publishing Company.
Letenyei L. (szerk.) 2004. Településkutatás I. Budapest, L’Harmattan Kiadó.
Lin, N.–Dumin, M. 1986. Access to Occupations Through Social Ties. Social Networks, 8, 365–385. p.
Lin, N.–Erickson, B.H. 2008. Theory, Measurement, and the Research Enterprise on Social Capital. In: Lin, N.–Erickson, B.H. (szerk.) 2008. Social Capital: An International Research Program. Oxford, Oxford University Press, 1–26. p.
Lin, N.–Fu, Y.–Hsung, R. 2001. The Position Generator: Measurement Techniques for Social Capital. In: Lin, N.–Cook, K.–Burt, R.S. (szerk.) Social Capital: Theory and Research. New York, Aldine de Gruyter, 57–81. p.

Függelék

12. ábra. A szomszéd országgal való kapcsolatot mérő változók Spearman-féle korrelációja Esztergomban

mental-fuggelek

13. ábra. A szomszéd országgal való kapcsolatot mérő változók Spearman-féle korrelációja Mosonmagyaróváron

mental-fuggelek2

14. ábra. A szomszéd országgal való kapcsolatot mérő változók Spearman-féle korrelációja Párkányban

mental-fuggelek3

15. ábra. A szomszéd országgal való kapcsolatot mérő változók Spearman-féle korrelációja Somorján

mental-fuggelek4

Dél-Szlovákia gazdasági és szociális helyzete néhány mutató tükrében

Gyakran lehet találkozni azzal a sommás megállapítással, miszerint Dél-Szlovákia gazdasági helyzete siralmas. Kevés a beruházás, magas a munkanélküliség, az infrastruk­túra elmaradott, a térségbe alig érkezik külföldi tőke és az állami fejlesztések is elkerülik a régiót. E lassan közhelynek számító kijelentés érvényességét azonban tudományos módszerekkel is igazolni lehet.
Dél-Szlovákia gazdaságával már több átfogó publikáció foglalkozott. A legfontosabbak között kell kiemelni a Horváth Gyula szerkesztésében 2004-ben közreadott Dél-Szlovákia című könyvet. A munka teljes képet ad a régióról. Gazdasági témával több rész is foglalkozik, így a Szlovákia makrorégiói c. fejezet (83–198. p.), a Munkaerőpiac c. alfejezet (259–268. p.), a Mező- és erdőgazdálkodás c. fejezet (301–322. p.), az Ipari terek és vállalkozások c. fejezet (326–347. p.) és a Gazdasági szolgáltatások c. fejezet (353–380. p.). Hasonló jellegű munka a Fazekas József és Hunčík Péter által szerkesztett és 2004-ben kiadott Magyarok Szlovákiában (1989-2004). Összefoglaló jelentés. A rendszerváltozástól az Európai Unióig, I. kötet.1 Ebben a könyvben gazdasági témával egy fejezet foglalkozik (A déli régió teljesítőképessége, 295–344. p.) A könyvek közül kiemelendő még a Lelkes Gábor által jegyzet Régiók és Gazdaság című kiadvány, amely a Magyarok Szlovákiában sorozat V. köteteként jelent meg. A Baross Gábor Terv szintén tartalmaz olyan fejezeteket, amelyek Dél-Szlovákia gazdasági helyzetét értékelik. Megemlíthető még két EÖKIK-kiadvány, mindkettő Réti Tamás szerkesztésében, és egyben azonos címmel: Közeledő régió a Kárpát-medencében. Dél-Szlovákia, Erdély és a Vajdaság gazdasági átalakulása. A 2004-ben kiadott első rész négy fejezete foglalkozik Dél-Szlovákiával: A határon túli magyarok részvétele a gazdasági átalakulásban – Szlovákia (Ádám János Imre, 267–302. p.), Külföldi tőkebefektetések és az ipari parkok Dél-Szlovákiában (Morvay Károly, 303–330. p.), Kelet-Szlovákia régió gazdasági átalakulása (Reiter Flóra, Semsey Ilona, dr. Tóth Attila, 331–362. p.) és A komáromi hajógyárról (Tuba Lajos, 363–372. p.) A második, 2005-ben kiadott részben két tanulmány foglalkozik Dél-Szlovákiával: A dél-szlovákiai régió fejlődése a helyi kezdeményezések és a határon átnyúló együttműködések tükrében (Ádám János Imre, 21–58. p.), illetve Dél-Szlovákia és az Alsó-Nyitra régió agráriuma és agrártársadalma a 3. évezred küszöbén (Lelkes Gábor, 59–98. p.). A tanulmányok között figyelmet érdemel Lelkes Gábor A szlovákiai regionális fejlesztéspolitika és annak középtávú dél-szlovákiai határ menti vetülete az uniós támogatások tükrében címmel, és Renczes Ágoston írása A Szlovák gazdaság és Dél-Szlovákia magyarlakta vidékeinek fejlődése az EU-csatlakozás óta című tanulmánya, úgyszintén az EÖKIK kiadásában Lelkes Gábor Elmaradottság és versenyképesség a dél-szlovákiai térben című írása.

1. Dél-Szlovákia meghatározása

A legfontosabb kérdés, amelyre legelsőként válaszolni kell, úgy szól, mit nevezünk Dél-Szlovákiának, miként lehet földrajzilag behatárolni a vizsgált területet? Dél-Szlovákiának hagyományosan a magyarlakta vidéket szokás nevezni, és ez a térség Szlovákia egész déli határa mentén húzódik végig hol széles, hol beszűkülő sávban. Ezt a felfogást még az ország többségi nemzeti is el szokta fogadni, noha „magyarlakta” vidék helyett a „vegyes lakosságú terület” kifejezést használják, amely a rendszerváltozás után a szlovákiai magyarság is egyre gyakrabban alkalmaz. Mindezek ellenére továbbra is felmerül a kérdés, hogy pontosan melyik az a terület, amelyet déli régiónak lehet nevezni? A kérdésre a következő válaszok szoktak felmerülni:

Magyarok által lakott vidék
A magyar (vegyes) vidék az, ahol magyarok laknak. A kézenfekvőnek látszó válasz azonban mégsem annyira egyszerű. Melyik település tekinthető még „magyarnak” és melyik már nem? Ebben az esetben azt kell tisztázni, hogy milyen százalékos arány mellett lehet nemzetiséginek tekinteni egy települést. 50%-os nemzetiségi arány mellett, 20%-os arány mellett vagy esetleg más legyen a megoszlás? A többségi elv, noha nyilvánvalónak látszik, mégsem lenne helyes, olyannyira, hogy még szlovák nemzetiségi törvény is 20%-ot határoz meg, amikortól elismer bizonyos nemzetiségi jogokat. Ettől kisebb arány a nemzetiségek részéről ugyan felmerül, de általában sikertelenül. Hátránya, hogy minden egyes felmérés esetén település szintű lebontást igényel. Szlovákiában a legkisebb statisztikai egység a járás, település szintű adatokat legfeljebb csak külön-külön, minden egyes település megszólításával lehetne szerezni, majd pedig azt kellene összegezni. Az 1991-es népszámlálás alapján Szlovákiában összesen 432 olyan település volt, ahol a magyarság aránya 50% felett volt. 20% feletti arányt 506 településen ért el. (Gyurgyík 1994, 101. p.) Látható, hogy ez a módszer akkor nagyon bonyolult lenne, ha tudjuk, hogy a 2011-es népszámlálások adatai alapján ezek a számok csökkentek.

1938–1945 között érvényes határok
Következő megoldás lehetne a magyar vidéket úgy meghatározni, hogy az tartozzon bele, amely az első bécsi döntéssel került vissza Magyarországhoz 1938 őszén. Előnye, hogy ez egy kijelölt határvonal, valóban túlnyomóan magyar többségű vidékről van szó, noha voltak olyan magyar többségű települések, amelyek nem kerültek vissza Magyarországhoz, és ez fordítva is érvényes volt. Hátránya, hogy ismételten települési szintű adatok feldolgozását igényelné, továbbá hogy a nemzetiségi arányok már megváltoztak.

Körzeti szintű felbontás
Valamivel könnyebb megoldást jelentene a kistérségekből való kiindulás, pontosabban a magyarnak tekintett városok és körzeteik vizsgálata. Mintegy 30 „magyar” városról van szó. Hátránya, hogy megint csak nem statisztikai egység, így újra csak település szintű adatokat kellene vizsgálni, és az sem biztos, hogy rendelkezésre állnának a kívánt adatok.

Regionális vizsgálat
Negyedik megközelítései pont lehet a természetes történelmi régiókból való kiindulás. Nyugatról kelet felé haladva a következők tájegységek találhatók Szlovákiában: Csallóköz, Mátyusföld, Zoboralja, a ma már nem ismert Törzsökerdő, a Zsitva és a Garam közti vidék, Ipoly mente vagy Nógrád, Gömör és Bodrogköz. Előnye lenne, hogy a felosztást sokan ismerik, a vidékek benne vannak a köztudatban. A sok száz éves vármegyerendszer is részben erre épült, és ideális politikai környezetben közigazgatási egységek alapjait képezhetné. Hátránya, hogy mivel tájegységek, ezért nincsenek pontos határaik, vagyis ismét csak a komoly utánajárást igénylő és senki által sem alkalmazott települési adatok lekérdezését kellene alkalmazni.

Járási adatok elemzése
A legegyszerűbbnek tűnő megoldás a szlovák közigazgatási, pontosabban a statisztikai egységekből való kiindulás. Szlovákia legutóbbi 1996-ban végrehajtott közigazgatási felosztása alkalmával az országot 8 kerületre, ezen belül 79 járásra osztották. A járások tényleges száma ennek ellenére mégis csak 72, ugyanis Pozsony és Kassa önmagában öt, illetve négy járásra oszlik. Később a járások mint közigazgatási egységek ugyan megszűntek, de mint statisztikai egységek továbbra is léteznek. A munkanélküliségi rátát, a szociális támogatásokban részesülők arányát stb. havi rendszerességgel közlik. Ennek a módszernek a hátránya, hogy határaik úgy vannak meghúzva, hogy közülük csupán kettőben, a Dunaszerdahelyi és Komáromi járásban van a magyarság abszolút többségben, a többi járásban az aránya igen változó, a fővárosban és Kassán pedig napjainkban már elenyésző. Másként fogalmazva a déli rész abszolút magyar többsége az északi rész abszolút szlovák többségével képez egy statisztikai egységet, miközben két kivételtől eltekintve az egész járás szlovák többségű. A déli járások a következők: Szenci, Dunaszerdahelyi, Galántai, Vágsellyei, Komáromi, Érsekújvári, Nyitrai, Lévai, Nagykürtösi, Losonci, Rimaszombati, Nagyrőcei, Rozsnyói, Kassa vidéki, Tőketerebesi, Nagymihályi járások, illetve két város, Pozsony és Kassa. A felsorolt 16 járásban és két nagyvárosban a szlovákiai magyarság összességében így mindenképpen jelentős kisebbségben van. A járás tehát sok statisztikai adatot kínál, ahogy később bemutatjuk, gyakorlatilag mindenki ezt használja, de a szlovákiai magyarság vizsgálatára csak fenntartásokkal alkalmas.
Ami a szakirodalmat illeti, a fentebb felsorolt publikációk általában – a kerületi mellett – a járási szintből indulnak ki. Nem találtunk olyan esetet, amikor valaki települési szintből indult volna ki. Az egyetlen eltérés az, hogy Pozsonyt és Kassát beszámítják-e vagy sem. Gyakoribb azonban az a megoldás, hogy a két nagyvárost erősen torzító hatása miatt kihagyják. Lelkes Gábor (2008a, 2004) 16 járással számol, Renczes Ágoston (2010) úgyszintén. A Dél-Szlovákia című könyv ezt úgy módosítja, hogy Pozsonyt nem, de Kassát már beszámítja az elemzésbe. A Közeledő régió a Kárpát-medencében első kötetében Ádám János Imre (2004) járási szintből indul ki, de bemutat egy olyan térképet, amely Szlovákiát „történelmi régiók” alapján osztja fel. A kiadvány egy másik tanulmánya (Morvay 2004), folyamatosan 11 járás adatait elemzi, de két alkalommal beleszámítja Pozsonyt is. A kiadvány harmadik ide vágó tanulmánya (Reiter–Semsey–Tóth 2004) járásokkal számol, Kassa négy kerületét beleértve. A Magyarok Szlovákiában (1989–2004) című könyv ismertetett fejezetei ugyan „természetes régiók” alapján elemzik Dél-Szlovákia állapotát, de ezek a régiók sem mások, mint többé-kevésbé történelmileg összetartozó szomszédos járások. Alsó-Vág mente – Duna melléke régió nem más, mint a Szenci, Galántai, Vágsellyei és Dunaszerdahelyi járások; Alsó-Nyitra egyenlő a Nyitrai, Érsekújvári és Komáromi járásokkal, Gömör-Nógrád-Kishont a Nagykürtösi, Losonci, Poltári, Nagyrőcei és Rozsnyói járásokat foglalja magába, a Kassa régió Kassa városát és a Kassa vidéki járást. A Zempléni régió viszont a magyarnak tekinthető Tőketerebesi és Nagymihályi járásokon kívül felöleli a volt Zemplén vármegye északi járásait is, a Homonnai, Mezőlaborci, Szinnai és Felső­vizközi járásokat is. A Baross Gábor Terv az adott rész szerezőjétől függően sokféle megoldást alkalmaz, kerületit, járásit, járásit nagyvárosokkal, de megemlíti az egyéb közigazgatási felosztások lehetőségét is. Főleg a könyvekben gyakori a kerületi szint használata is. Egy alkalommal azonban azzal is találkoztunk, hogy a magyar körzeteket is számba veszik, igaz, csak rövid áttekintésben. (Lelkes 2008b)
Tény, hogy a legelterjedtebb módszer a járási szint. Figyelembe kell venni, hogy minden tanulmány elsősorban saját metodológiájából indul ki, de még ilyen egyszerű esetben is, mint Szlovákia, számos variációval lehet találkozni. Az igazi problémát persze az jelenti, ha több évtizedes időszakot kell elemezni. Az 1996-os reform alkalmával 38 járásból 72-t alakítottak ki, ami az összevetést nagyon megnehezíti. Annak ellenére, hogy a járási bázisnak több hátránya van, általában mindenki ezt alkalmazza.

2. A dél-szlovákiai járások általános jellemzői

A tanulmányban azt módszert választottuk, hogy a régiót külön-külön bemutatjuk a 16 járással, illetve 16 járással és a 2 nagyvárossal. Tesszük ezt azért, mivel Pozsony és Kassa Dél-Szlovákia szerves része, és noha az arányokat tekintve immár nagyon kevés magyar él bennük, mégis szorosan kötődnek a magyar kultúrához, a magyarság számára ma is fontos központok, másrészről viszont a bennük koncentrálódó ipar miatt a vidék adatait jelentősen torzítják. Minden esetben (járások kiterjedése, népszámlálási adatok, gazdasági adatok) a 2011-es esztendő számadataiból indultunk ki. Az alapvető adatok a következők:
– Szlovákia területe 49 034 km2;
– lakosainak száma a 2011-es népszámlálás alapján 5 397 036 fő;
– 2011-ben magyarnak 458 467 fő vallotta magát, ami 8,5%-os aránynak felel meg.
A 16 járás és két város Szlovákiában belül az alábbi arányokkal van jelen:

1. táblázat. A „magyar” vidék aránya Szlovákián belül, 2011-es állapot

horbulak-table
Forrás: saját szerkesztés a 2011-es népszámlálási adatok és járások 2011-es kiterjedése alapján; *a két város kerületeinek (járásainak) az összege

A déli járások további együttes jellemzői:
– a déli járások és két város kiterjedése együtt 16 588,5 km2, ez az ország területének 33,83%-a;
– a 16 járás kiterjedése Pozsony és Kassa nélkül: 15 983,7 km2, ami az ország területének 32,6%-a;
– a 16 járásban és a két városban élők száma 2 149 424 fő, ez Szlovákia lakosságának 32,83%-a;
– csak a 16 járásban élők száma 1 497 763 fő, ez az ország lakosságának 27,75%-a;
– a 16 járásban, illetve Pozsonyban és Kassán 453 240 fő vallotta magát magyarnak, ami az adott terület lakosságának a 21,09%-át tette ki, viszont a szlovákiai magyarság 98,86%-át;
– csupán a 16 járásban 432 739 magyar ember él, ami az összlakosság 28,89%-át teszi ki, a szlovákiai magyarságnak pedig 94,39%-át.

Hogy pontosabb képet kaphassunk a dél-szlovákiai járásokról, érdemes őket összehasonlítani Szlovákia összes többi járásával. Egy átlagos „magyar” járás az országos átlagos járástól a következőkben tér el:
– amíg egy átlagos déli járás területe a városokat nem számítva 998,46 km2, addig egy átlagos járásé 681,06 km2, vagyis egy „magyar” járás kiterjedésének csupán a kétharmada, pontosabban 68,21%-a;
– ha a városokat is beleszámítjuk, akkor egy átlagos déli régióbeli járás területe 921,58 km2-re csökken, de a „magyar” járások még ebben az esetben is nagyobbak az országos átlagnál, mégpedig 35,32%-kal (ez fentebb 46,60% volt);
– ha viszont kizárólag a „szlovák–magyar” szembenállást veszünk alapul, a szlovák járások átlagos kiterjedése Kassa és Pozsony nélkül csupán 610,67 km2 a magyar járásoknak 61,78%-a, azaz szűk kétharmada.

Mindez azt jelenti, hogy a „magyar” járások abszolút számok tekintetében akár jobban is állhatnak szlovák járásoknál, hiszen nagyobb területen több üzem, több tőke lehet, de arányokat tekintve a helyzetük már lényegesen más. Ezeket az arányokat a következőkben a lakosság szempontjából is bemutatjuk:
– egy átlagos „magyar” járásban a városokat nem számítva 93 610 lakos él a szlovák országos átlag 68 317 lakosával szemben, így a „magyar” járásokban 37%-kal több ember lakik;
– ha ismét csak a „magyar” és a „szlovák” járásokat vetjük össze, az arány 93 619 versus 60 746 lakos, akkor egy déli járás 154%-kal népesebb egy északinál.

3. A Dél-Szlovákia helye Szlovákia gazdaságában

Az alábbiak néhány olyan gazdasági adatot kívánunk elemezni, amelyek véleményünk szerint képesek érzékeltetni egy-egy régió gazdasági fejlettségét. Természetesen számos más mutatót is meg lehetne vizsgálni, olyanokat, amelyet a szlovák statisztika nyilvántart járási szinten is, mint például a számítógépes szövegszerkesztői ismereteket vagy az iskolai végzettséget, de itt most ezt helyhiány miatt sem tehetjük. A számba vett mutatók a következők: munkanélküliségi ráta, úthálózat elemzése, szociális juttatásban részesülők száma, átlagbér, a legnagyobb vállalatok száma. Korában hasonló elemzésekkel a következő publikációkban lehetett találkozni.
Az általános fejlettséget Kovács Ervin (2000) a faktoranalízis segítségével vizsgálta, de azt egész Szlovákiára alkalmazta. A foglalkoztatással korábban már mások is, mi is foglalkoztunk. Lelkes Gábor (2008b, 93–99. p.) már az összes járás mellett a 16 „magyar” járás számaira is figyelt. A munkanélküliség problémakörét viszont körbejárta még a munkanélküliek utolsó gazdasági tevékenysége alapján, a regisztrált munkanélküliek nyilvántartási idejének megoszlása alapján, a munkanélküliek utolsó betöltött munkahelye alapján, a nyilvántartott munkanélküli férfiak életkor szerinti megoszlása alapján, a nyilvántartott munkanélküliek legmagasabb iskolai végzettsége alapján nemek szerint is. Az első adatsoron kívül a többinél csak a déli járások számait mutatta be, ám az eredményt egyik esetben sem hasonlította az országos átlaghoz. A szerző ezen kívül a NUTS4 régiós szinten még közzétette az egy vállalatra eső lakosok számát, a vállalatok számának és szerkezetének területi megoszlását, a vállalatok és az alkalmazottak számának területi megoszlását, a vállalatok számának és szerkezetének alakulását 2001 és 2005 között, az egyéni vállalkozások számának és szerkezetének alakulását 2001 és 2005 között, az egyéni vállalkozásra eső lakosok számát, az egyéni vállalkozások területi megoszlását és szerkezetét, a vállalati szféra külföldi tőkebefektetéseinek alakulását, a vállalati szféra külföldi tőkebefektetései alakulásának területi megoszlását, az idegenforgalmi infrastruktúra ellátottsági mutatóinak területi megoszlását, a vállalkozási környezeti feltételek területi megoszlását a regionális vállalkozási környezeti index értéke alapján, ez utóbbit ismét az ország 79 járásának szintjén. (2008b, 187–200. p.) Lelkes a 16 járás számait ebben az esetben sem vetette össze az országos számsorokkal.
A Baross Gábor Terv bizonyos részeiben szintén szerepelt a munkanélküliség (Boros–Farkas 2014, 41–42., 47–49. p.) és a szociális támogatásban részesülők felmérése déli a járásokban Pozsonnyal és Kassával együtt, illetve külön-külön számolva. (Boros–Farkas 2014, 43–44. p.) A kiadványban, amelyben a hivatkozott részeket mi készítettük, szintén elemeztük az üzemsűrűséget (Boros–Farkas 2014, 27–29. p.), illetve hogy a forgalom alapján számba vett 200 legnagyobb vállalat közül melynek székhelye található a régióban. (Boros–Farkas 2014, 30–31. p.) Ez utóbbit már számba vették máshol is, de csupán természetes régióként néhányat felsoroltak, (Fazekas–Hunčík 2004, 333., 340., 347., 354., 361., 368. p.) vagy pedig, igaz, aprólékosabban, de csak a Pozsonyi NUTS2 (Lelkes 2008b, 117. p.) és NUTS3 szinten. (Lelkes 2008b, 139., 140., 161., 162., 181. p.) A 200 legnagyobb cég és az üzemsűrűség kérdését csupán nagyon röviden, de érintettük egy másik tanulmányunkban is. (Horbulák 2014, 53–54. p.) Ami az közúti hálózat vizsgálatát illeti, máshol még nem találkoztunk vele.

3.1. Munkanélküliek aránya Dél-Szlovákiában
A vizsgált számokat úgy kaptuk meg, hogy a Munka, Szociális és Családügyi Hivatal által nyilvántartott munkanélküliségi adatokból kiválasztottuk a témánkhoz kapcsolódó 16 járás és 2 nagyváros adott év decemberi számait, majd kiszámítottuk az átlagot. A kiindulási év azért 1997, mert az az első esztendő, amikortól az adatok hozzáférhetők. Az eredményt az alábbi diagram mutatja:

1. diagram. A munkanélküliség aránya a déli járásokba 1997 és 2014 között

horbulak-graf1
Forrás: www.upsvar.sk

A diagram eredményeit látva nyilvánvaló, hogy a munkanélküliséget illetően a déli régió mindig jelentősen elmaradt a szlovák átlagtól függetlenül attól, hogy beleszámoljuk-e a Pozsonyt és Kassát vagy sem. 18 év átlagát számítva a 16 járás munkanélküliségi rátája 5,52%-kal maradt el az országostól, a két nagyváros beszámításával a hátrány legfeljebb 4,25%-ra csökken. Az összképet tovább árnyalja, hogy gyakorta fordul elő, hogy a járásokon belül a „szlovák észak” lényegesen jobb gazdasági helyzetben van, mint a „magyar dél”, de tekintettel arra, hogy ez a különbség statisztikailag nem mutatható ki, a magyarok által lakott vidék a hivatalos számhoz képest is rosszabb helyzetben van.
A 16 járás és 2 nagyváros munkanélküliségi rátájának országos szintű hosszú távú összehasonlítása 18 év (1997–2014) átlaga alapján
– az országos munkanélküliségi átlag: 13,94%;
– 16 járás + 2 nagyváros munkanélküliségi átlaga: 18,20%;
– 16 járás munkanélküliségi átlaga: 19,47%.

3.2. Átlagbér a dél-szlovákiai vállalatokban
Az adatokat vállalati szinten dolgoztuk fel. A vállalat alatt a statisztikai kimutatás önálló, legalább 20 embert foglalkoztató gazdasági egységet ért, melynek tevékenysége ipari jellegű, illetve olyan 19 és kevesebb embert foglalkoztató vállalatot, melynek éves forgalma 2012-ben meghaladta az 5 millió eurót.

2. táblázat. Az átlagos havi átlagbér 16 dél-szlovákiai járásban, illetve Pozsonyban és Kassán

hzs-table2
Forrás: Ročenka priemyslu SR 2014, 21–22. p. és saját számítás.

A táblázatot még a következőkkel lehet kiegészíteni:
– országos átlagbér: 977 €;
– 16 járás + 2 nagyváros átlagbére: 848,39;
– átlagbér a 16 járásban: 804,13;
– különbség az országos átlaghoz képest a 16 járásban illetve a két nagyvárosban: -128,61, ez az országos átlag 86,84%-a;
– különbség az országos átlaghoz képest a 16 járásban: -172,88, ez az országos átlag 82,3%-a.

3.3. A hátrányos helyzetűek aránya Dél-Szlovákiában
A hátrányos helyzetű egyéneket a szlovák jog anyagi szükségben élőknek nevezi. A 417/2013, az anyagi szükségben lévők támogatásáról szóló törvény alapján az anyagi szükség („hmotná núdza”) olyan helyzet, amikor a háztartásban élők jövedelme nem haladja meg a létminimumot, és a háztartás tagjai munkával, tulajdonjoggal vagy egyéb vagyoni joggal nem képesek bebiztosítani vagy növelni jövedelmüket. A hátrányos helyzetű személyek százalékos arányát a népességen belül a következő diagram szemlélteti. A 2004 itt is az első elérhető adat időpontja:

2. diagram. A hátrányos helyzetűek arány a déli járásokban 2004 és 2014 között

horbulak-graf2

Forrás: www.upsvar.sk A 2. diagram mutatja, hogy 11 éves időszak alatt a déli régióban élők között átlagosan mindig többen éltek rossz szociális helyzetben, mint az országban, függetlenül attól, hogy a jó helyzetben lévő fővárost és Kassát beleszámítjuk, vagy sem. A további arányok a következőképpen alakulnak: – a hátrányos helyzetűek országos arányának átlaga 2004 és 2014 között: 6,60%; – 16 járás + 2 nagyváros átlaga: 10,04%, vagyis 3,44%-kal haladja meg az országos átlagot; – 16 járás munkanélküliségi átlaga: 10,89, tehát 4,29%-kal magasabb, mint az országos szint. 3.4. Az úthálózat állapota Szlovákia „magyar” járásaiban 3. táblázat. Az úthálózat néhány jellemzője Dél-Szlovákiában

hzs-table3
Forrás: Prehľad údajov o sieti cestných komunikácií SR, 5., 12–14., 17. p.

– a 16 járásban található Szlovákia autópályáinak a 6,63%-a és gyorsforgalmi útjainak 29,88%-a, miközben terület az ország kiterjedésének 32,6%-a, és itt lakik Szlovákia lakosságának a 27,75%-a;
– a 16 járásban és két nagyvárosban található Szlovákia autópályáinak a 19,35%-a és gyorsforgalmi útjainak 34,82%-a, miközben terület az ország kiterjedésének 33,83%-a, és itt lakik Szlovákia lakosságának a 32,83%-a;
– területre levetítve az útsűrűség tekintetében a déli járások jobban állnak: a 16 járásban az útsűrűség az országos 113,52%-a, a két nagyvárost is beleszámítva 113,46%-a;
– a lakosság számát tekintve a déli régió megint csak előnyben van: a 16 járásban az útsűrűség az országos 123,19%-a, a két nagyvárossal együtt 137,23%-a.

3.5. A déli régió tőkevonzó képessége a Szlovákiában székelő 200 legnagyobb vállalat székhelye alapján
Végül vizsgáljuk meg a déli régió gazdasági erejét abból a szemszögből, hogy mennyire képes a legnagyobb vállalatokat magához vonzani. A Trend gazdasági hetilap által 2014 novemberében közreadott listából indultunk ki. Kassán 5-nek, Pozsonyban 81 cégnek van a központja. Noha a kassai 5 központ lényegesen nem befolyásolná az eredményt, a pozsonyi 81 már igen. Hogy konzekvensek maradjunk, ezért a két várost nem vettük külön, ellenben most egyik számait sem számítottuk be.
25 vállalatnak a székhelye található a vizsgált vidéken, azaz éppen az összes nyolcada, 12,5%-a. Ez a szám lényegesen elmarad a régió súlyától mind a területet (32,6%), mind a lakosságot (27,75%) tekintve. Ha a két évvel korábbi adatokhoz hasonlítjuk, akkor a helyzet javulónak tekinthető. Akkor csak délen 23-nak (11,5%) volt a székhelye. A javulást azonban mégsem szabad jelentősnek tekinteni. Az igaz, hogy a 2011-es állapot alapján is volt olyan település – Nyitra –, amelyben elenyésző számban élnek magyarok és 1938–45 között se volt Magyarország része, de ez a város azért még most is fontos szerepet játszik a felvidéki magyarság életében. A 2014-es listára azonban felkerült Nagymihály és Őrmező, melyek csupán a közigazgatási határok meghúzása miatt kerültek a „magyar” járásokba.

Összefoglalás

A magyarlakta vidék Szlovákia egész déli határa mentén hol széles, hol elvékonyodott sávban húzódik. A régió sokféle tájegységre és nyelvjárásra tagolódik, amelyek általában áthúzódnak a határ másik oldalára. A mindenkori (cseh)szlovák közigazgatás egyik jellemzője, hogy ezeket nem veszi figyelembe. Ez azt is jelenti, hogy amíg az ország lakosságának 8,5%-a magyar, a 72 NUTS4 közigazgatási egységeinek (Pozsony 5 és Kassa 4 járását egynek számítva) csupán 2,78%-a magyar többségű. A déli járások másban is különböznek az átlagos szlovák járásoktól, mégpedig hogy nagyobbak és népesebbek. Mindez nagyon nehézzé és egyben bizonytalanná teszi a járási alapú számítást, ha ebből kiindulva szeretnénk Szlovákia magyarok lakta vidékét feltérképezni.
Ami a vizsgált terület munkanélküliségi rátáját illeti, jól látható, hogy amióta a munka-, szociális és családügyi hivatal honlapján a számok elérhetők, a 16 déli járás, függetlenül Pozsony és Kassa kiemelkedően jó értékeitől, mindig jelentősen elmarad az országostól. Tekintettel azonban arra, hogy még a járáson belül körzeti szinten is különbségek vannak, a déli részek nagyobb munkanélküliséggel küzdenek – ez leginkább Párkány vagy Ipolyság esetében a leglátványosabb, a magyarok által többségben lakott területen a helyzet még ennél is rosszabb.
A hátrányos helyzetűek arányát elemezve a fentiekhez teljesen hasonló eredményt kapunk. A különbség csak annyi, hogy a számba vett időszak rövidebb. Amíg 11 év alatt az országos évi átlag 6,60%, addig a 16+2-es érték 10,04%, a 16-os pedig 10,89%.
Az átlagbér esetében ismételten csak jelentős elmaradást látunk függetlenül attól, hogy beszámítjuk-e a szlovák főváros kimagaslóan jó bérszínvonalát vagy sem. 2013-ban a lemaradás az országos átlagtól 13,16% (16+2), illetve 17,69% (16) volt.
Az úthálózat adatait összefoglalva azt lehet mondani, hogy a déli járások méreteit is figyelembe véve az útsűrűség jobb az ország összes többi járáshoz képest. Ennek több magyarázata lehet, többek között a topográfiai: sík vidéken könnyebb utat építeni. Ezt azonban csak akkor szabad kijelenteni, ha összehasonlítanánk Szlovákia hegyes és alföldi járásainak az úthálózatát. Az autópályák hosszát számba véve azonban már sokszoros az elmaradás, a gyorsforgalmi utak hossza pedig megközelítőleg megfelel a régió súlyának.

hzs-table4

A 200 legnagyobb vállalat telephelyének a vizsgálatához talán annyit lehet hozzátenni, hogy az alacsony számok egyenes arányban vannak a többi mutatóval: kevesebb nagyvállalat – nagyobb munkanélküliség, alacsonyabb átlagbér. Ebben az esetben még az úthálózat átlagon felüli sűrűsége sem segít, hiszen egy multinacionális cég a gyors megközelíthetőséget keresi, a sok másod- és harmadosztályú út nem bír számára megfelelő vonzerővel.
Annak ellenére, hogy a 16 járás sokban különbözik egymástól és közülük egy-egy – a Pozsonyhoz és Kassához közeliek – akár az országos átlagnál is jobb helyzetben van, gazdasági szempontból mégis egy régiót alkotnak, amely rosszabb helyzetben van, mint az országos átlag. Mindez nem jelenti azt, hogy a déli határsáv lenne Szlovákia elmaradottabb vidéke, hanem azt, hogy a szlovák átlaghoz mérve az elmaradás kimutatható, és ez legalább két évtizede jól megfigyelhető.


Irodalom

Ádám János Imre 2004. A határon túli magyarok részvétele a gazdasági átalakulásban – Szlovákia. In Réti Tamás (szerk.): Közeledő régió a Kárpát-medencében. Dél-Szlovákia, Erdély és a Vajdaság gazdasági átalakulása. Budapest, EÖKIK, 267–302. p.
Ádám János Imre 2005. A dél-szlovákiai régió fejlődése a helyi kezdeményezések és a határon átnyúló együttműködések tükrében. In Réti Tamás (szerk.): Közeledő régió a Kárpát-medencében. Dél-Szlovákia, Erdély és a Vajdaság gazdasági átalakulása. Budapest, EÖKIK, 21–58. p.
Boros Szilárd–Farkas Iván (szerk.) 2014. Baross Gábor Terv. Dél-Szlovákia/Felvidék regionális gazdasági terve. Győr, Szlovákiai Magyar Közgazdász Társaság.
Reiter Flóra–Semsey Ilona–dr. Tóth Attila 2004. Kelet-Szlovákia régió gazdasági átalakulása. In Réti Tamás (szerk.) Közeledő régió a Kárpát-medencében. Dél-Szlovákia, Erdély és a Vajdaság gazdasági átalakulása. Budapest, EÖKIK, 331–362. p.
Fazekas József–Hunčík Péter (szerk.) 2008. Maďari na Slovensku (1989-2004). Súhrnná správa. Od zmeny režimu po vstup do Euróspkej únie. Šamorín, Fórum inštitút pre výskum menšín.
Gyurgyík László 2006. Népszámlálás 2001. Pozsony, Kalligram.
Horbulák Zsolt 2014. A szlovákiai nagyipar földrajzi elhelyezkedésének változásai a rendszerváltozástól napjainkig. In Acta Oeconomica Universitatis Selye, (3) 2. sz. 40–57. p.
Horváth Gyula (szerk.) 2004. Dél-Szlovákia. Budapest–Pécs, Dialóg Campus.
Kovács Ervin 2000. Regionális tagozódás szlovákiában. Tér és Társadalom, (14) 2–3. sz. 239–244. p.
Lelkes Gábor 2003. Elmaradottság és versenyképesség a dél-szlovákiai térben. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 4. sz. 3–18. p.
Lelkes Gábor 2005. Dél-Szlovákia és az Alsó-Nyitra régió agráriuma és agrártársadalma a 3. évezred küszöbén. In Réti Tamás (szerk.): Közeledő régió a Kárpát-medencében. Dél-Szlovákia, Erdély és a Vajdaság gazdasági átalakulása. Budapest, EÖKIK, 59–98. p.
Lelkes Gábor 2008a. A szlovákiai regionális fejlesztéspolitika s annak középtávú dél-szlovákiai határ menti vetülete az uniós támogatáspolitika tükrében, Tér és Társadalom, (22) 151–182. p.
Lelkes Gábor 2008b. Régiók és gazdaság. Magyarok Szlovákiában V. kötet. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.Gyurgyík László 1994. Magyar mérleg. Pozsony, Kalligram.
Morvay Károly 2004. Külföldi tőkebefektetések és az ipari parkok Dél-Szlovákiában. In Réti Tamás (szerk.): Közeledő régió a Kárpát-medencében. Dél-Szlovákia, Erdély és a Vajdaság gazdasági átalakulása. Budapest, EÖKIK, 303–330. p.
Prehľad údajov o sieti cestných komunikácií SR 2015. Bratislava, Slovenská správa ciest.
Renczes Ágoston 2010. A Szlovák gazdaság és Dél-Szlovákia magyarlakta vidékeinek fejlődése az EU-csatlakozás óta. Budapest, EÖKIK.
Ročenka priemyslu SR 2014. Bratislava, Štatistický úrad Slovenskej republiky.
Tuba Lajos 2004. A komáromi hajógyárról. In Réti Tamás (szerk.): Közeledő régió a Kárpát-medencében. Dél-Szlovákia, Erdély és a Vajdaság gazdasági átalakulása. Budapest, EÖKIK, 363–372. p.
www.upsvar.sk
Základné údaje zo sčítania obyvateľov, domov a bytov 2011 2012. Obyvateľstvo podľa národnosti. Bratislava, Štatistický úrad Slovenskej republiky.


Zsolt Horbulák
The economic and social situation of South Slovakia in the light of some indicators

The Hungarian-inhabited region stretches along the entire southern border of Slovakia, somewhere in a wide, elsewhere in a thin strip. The region is divided into various regions, sites and dialects, these often reach over the other side of the border. The southern districts differ from the average Slovak districts in many aspects. If we look at the unemployment rate, for instance, irrespective of the outstanding results of Bratislava and Košice, in the 16 southern districts it is always significantly higher than the national average. The southern parts suffer much more from unemployment – it is especially evident in Štúrovo and Šahy –, but the situation is even more unfavourable in the regions with Hungarian majority. Despite the fact that the 16 Hungarian-inhabited districts differ from each other in many ways, and one or two – those situated close to Bratislava and Košice – may be in a better position than the national average, but from the economic point of view they still form one compact region, which generally is in a worse situation than the national average. This though does not mean that the southern border region is the most remote part of the country, but, in comparison with the Slovak national average, lagging is clearly detectable over the last two decades.

Leszakadva, de még derűsen

A Nagykürtösi járás magyarságának valósága: politikai aktivitás, gazdasági megfeneklés, a szlovákiai magyar politikai szakadás mérlege

A kutatás meghatározása

Rövid kezdeményező tanulmányom, tartalmát tekintve, többrétű kutatást foglal magába. Három témakört boncolgattam: 1. a Nagykürtösi járás (okres Veľký Krtíš) potenciális magyar választóinak politikai eseménykövetési és aktivitási szokásait; 2. térképeztem a Nagykürtösi járásnak mint gazdaságilag leszakadó/leszakadt térségnek a lemaradását kiváltó főbb okait az ott élő magyarok közvetlen válaszadásai útján; 3. végezetül tudakoltam a járásban élő magyaroknak a szlovákiai magyar politikai szakadásról (Magyar Közösség Pártja1 – Most-Híd) mint politikai jelenről alkotott véleményét.2
A kutatás elvégzését leginkább az indokolta, hogy a politikai rendszerváltást követő huszonöt évben nem készült reprezentatív felmérés a jelölt térségben élő, magukat magyarnak vallók között. A megállapítás akár érvényes lehet a tágabb régióban, a kerületben délre fekvő járásokra – Rimaszombat (Rimavská Sobota), Nagyrőce (Revúca) stb. – is.3 Tudatosan vagy érdektelenségből, de nem születnek/születtek komolyabb lélegzetvételű feltáró kutatások, ahol a helyi lakosság véleményének bevonásával is vizsgálják/vizsgálnák a jelölt régió körülményeit. Ha mégis legalább érintőlegesen írnak ilyen térségek kapcsán, akkor általában a makromutatók vagy az adott régióval kapcsolatban nyilvántartott statisztikai adatok felhasználásával fogalmazódnak újra az ismert megállapítások: tartósan magas munkanélküliség, fejletlen infrastruktúra, szakképzetlen munkaerő stb. A fejlődésben leszakadó területek lakossága pedig csak elvétve, de leginkább sehogy sem szólaltatik meg. Így a politikai rendszerváltás óta eltelt több mint két évtized mozdulatlansága és az ezen a területen élők véleményének hanyagoltsága adott további alapot és bátorítást munkám elkészítéséhez.
További meghatározó szempont volt, hogy nem választási évben, tehát választási holtidőben vizsgálta kutatásom a potenciális szlovákiai magyar választók politikai magatartását és helyzetértékelését adott térségen belül. Választási holtidőnek tekintem azt az időszakot, amikor minimálisan 12 egymást követő hónapban nem tartanak országos kiterjedésű és jellegétől független általános választásokat, ebből kifolyólag nincs közvetlen politikai befolyásoltság a kutatott térség lakosságára (választási kampányrendezvények, szórólapok, politikai rendezvények stb.)
A munkám során használt fogalmak közül elöljáróban a fejlődésben leszakadó térség megnevezést határozom meg. Valójában ezzel jelölöm a vizsgált járás egészét. A fejlődésben leszakadó térség megjelölés alatt egy behatárolható földrajzi vagy közigazgatási egységet értek, ami a mérhető mutatóin keresztül vizsgálható. Ezen mutatók értékelésével, elemzésével megállapítások vonhatóak le. Ilyen mutatónak tekintem mindenekelőtt a munkanélküliség arányát az egymást követő hónapokban, években; a térségben fekvő települések lakosságán belüli produktív korú felnőtt lakosság arányát; a térség infrastrukturális fejlettségét; a térségbe irányuló befektetési mutatókat stb. Írásom készítése során a fentebb említett mutatókból a munkanélküliség és a nem produktív korú lakosság adatait építettem tanulmányomba, azonban a legfőbb hangsúlyt így is a megkérdezettek helyzetértékelése-véleménye adta.

A járás

A járás területe egykor részben Nógrád vármegye, részben Hont vármegye részét képezte. Önálló közigazgatási egységként 1968-ban alakították ki. Jelenleg a Besztercebányai közigazgatási kerület (BBSK – Banskobystrický samosprávny kraj) része.
A 2011-es népszámlálási adatok alapján a járásban 45 562 személyt számláltak meg. Ebből 29 841 személy szlovák nemzetiségűnek, 10 939 magyar nemzetiségűnek vallotta magát, ami a szlovákiai összmagyarság (458 467 fő) 2,38%-át jelenti.4 A harmadik legnépesebb nemzetiség a maga 469 főjével a roma volt a járásban.
A járást 71 település alkotja. A 2011-es adatok mutatói szerint 48 településnek volt 500 főnél kevesebb lakosa. A járás 71 településéből az utolsó népszámlálás eredményei alapján 21 településen5 haladta meg a magyar nemzetiségűek aránya az 50%-ot, és 34 településen a 10%-ot. Ebben a 21 községben koncentrálódott a járás magyarságának 79,40%-a (összesen 8686 személy.)

1. táblázat. A járás összlakossága, azon belül a magyar nemzetiségűek száma és aránya az utolsó három népszámlálás összesített adatai alapján:

ba1
A táblázatba foglalt népszámlálási adatok tanúsága szerint a járás magyarsága a politikai rendszerváltást követő mintegy húsz évben 3445 fővel lett kevesebb. A járás összmagyarsága a járás összlakosságához viszonyítva is veszített arányából.
Az érzékeltetett lemorzsolódás, fogyás okainak vizsgálata nem képezi tanulmányom szorosan alakított tartalmát, azonban ezzel összefüggésben annyit mindenképp meg kell említeni, hogy a magyar többségű települések bizony nem jeleskednek a születési statisztikák évenkénti megdöntésében (bár ez az általános megállapítás érvényes lehet más déli járások magyarságára vonatkozóan is.) Nem rendkívüli a kisebb falvakban, hogy több egymást követő évben sem rögzítenek születési adatot, míg a halálozási ráta messze magasan vezeti a számszerű statisztikai mutatókat.

Évtizedeken át a járást leginkább a barnaszénbányászatáról ismerték szerte az országban, esetleg annak hátárain túl. Mára más, korábban megvalósuló, ipari tevékenységgel együtt a bányászat is megszűnt.
A járás jelenének legfőbb gazdasági ágazata a mezőgazdaság. Ezen kívül a fafeldolgozó ipar, élelmiszeripar (Ipolynyék/Vinica) és (Kiskürtösön/Malý Krtíš) egy ipari park érdemel említést. A Nagykürtösi járást a különféle felmérések és értékelések már a 2000-es évek elején a szegény és fejletlen járások közé sorolták, tehát abban az időszakban sem mutatott jelentős fejlődést, amikor az országos gazdasági növekedés gyorsuló pályára állt.9 A helyzet pedig azóta sem változott, csak romlott.

A kérdőív

A kérdőíven szereplő kérdésekkel igyekeztem pontos képet rajzolni a kiválasztott térség potenciális magyar választóinak politikát nyomon követő szokásairól; a régió elmaradottságának főbb határozóiról az ott lakók értékelése alapján, valamint a szlovákiai magyar politikai szakadás értékeléséről az ott lakók körében.10
Kutatásom adatfelvételi módszere a kérdőívek személyes kitöltése volt. Módszer­tani szempontból fontos megemlíteni, hogy a kutatási mintavétel véletlenszerűen történt a 2. táblázatban feltüntetett településeken.
A felmérés 2015. január 20. és március 10. között zajlott. A megkérdezettek véletlenszerű kiválasztásával 96 kérdőív lett kitöltve. A legfiatalabb adatközlő 19 éves, a legidősebb 77 éves volt.

2. táblázat. A kérdőívek kitöltésében részt vett települések, illetve a kitöltött kérdőívek száma:

ba2

A kérdőív 6 kérdést tartalmazott. Kérdésösszetételében vegyes, vagyis nyitott és zárt kérdéseket egyaránt magába foglalt. Nyitott kérdéssel a válaszadók a járás elmaradottságának általuk fontosnak tartott főbb okait, továbbá a 2009-ben bekövetkezett és azóta is tartó magyar politikai szakadást véleményezhették, értékelhették.
Kutatásom eredményei mindenekelőtt a vizsgált időszak állapotait rögzítették, ugyanakkor a begyűjtött válaszok értékelése szélesebb értelemben vett következtetések levonását szintén nyújthatja.

Nemek, iskolázottság és foglalkozás szerinti megoszlás

Az összes kérdőívet kitöltők közül 44 személy volt nő és 52 férfi (45,84% – 54,16%.) Korcsoportokra bontva a megkérdezettek 13,6%-a 18–29 év közötti, 18,7%-a 30–39 év közötti, 32,3%-a 40–49 év közötti, 28,1%-a 50–59 év közötti és 7,3%-a 60 év fölöt­ti korcsoporthoz tartozott.
Családi állapotuk meghatározás tekintetében a válaszadók 68,75%-a volt nős vagy férjezett, 22,92%-a nőtlen vagy hajadon, 5,20%-a elvált és 3,13%-a özvegy. A feltüntetett iskolázottság szerint a megkérdezettek 21,87%-a felsőfokú végzettséggel, 53,13%-a érettségivel, 19,80%-a szakiskolai végzettséggel és 5,20%-a általános iskolai végzettséggel rendelkezett. A kérdőívet kitöltők 70,83%-ának volt munkahelye a felmérés készítésének idején, 29,12%-a jelölte magát munkanélkülinek.

3. táblázat. A kérdőívek kitöltésében részt vevő települések egyes demográfiai és nemzetiségi mutatói a népszámlálások fényében:

ba3
(A *-gal jelölt településeknél rövid megjegyzést érdemel, hogy a korábbi egy évtizedben kiterjedt szociális lakásépítési program/programok színhelyei voltak, ahová más településekről is történt beköltözés. Ennek tekintetbe vételével már inkább stagnálást lehet megállapítani az adott település össznépességi mutatóján.)

1. Politikai eseménykövetés és aktivitás a Nagykürtösi járás magyarsága körében

Többszempontú kutatásom első fejezetében a Nagykürtösi járás magyar választóinak az ország politikai eseményeinek nyomon követési szokásait, valamint a választásokon való részvételét – választói hajlandóságát firtattam.
Iskolai végzettségtől és korcsoporttól függetlenül a megkérdezettek 44,79%-a nyilatkozta, hogy legalább néha figyelemmel kíséri a szlovákiai közélet és politika udvarán zajló eseményeket. Több mint egyharmaduk, 35,41%-uk rendszeresen figyeli a mindennapok politikai életében végbemenő változásokat, történéseket. A kérdőívet kitöltők 15,63%-a saját szokásai alapján nem igazán érdeklődőnek tüntette fel szokásait, és a válaszadók 4,17%-a jelölte magát a politikát és közéletet egyáltalán figyelemmel nem kísérőnek.
A járás magyarságának politikai aktivitása – választói hajlandósága vizsgálatánál a válaszadók maguk értékelhették választói hajlandóságuk mértékét. Eszerint a válasz­adóknak 72,92%-a tüntette magát a választásokon rendszeresen részt vevőnek, és 22,91%-a állította, hogy a választások jellegétől függ, részt vesz-e rajtuk vagy nem, s mindössze 4,17%-uk közölte, hogy semmiféle választásnak nem résztvevője.
Amint a fenti adatok is mutatják, a járás magyarsága „szívesen” járul az urnákhoz választások alkalmával.
A szlovákiai magyarságnak mint egésznek jelene és jövője szempontjából feltett kérdésekre, miszerint (I.) mennyire tartják hatékonynak a szlovákiai magyarság parlamenti képviseletét, valamint arra a kérdésre, hogy (II.) hosszú távon biztosítottnak látják-e a szlovákiai magyarság parlamenti érdekképviseletét, a kérdőívek kitöltői a következőképpen foglaltak állást:
Hatékonyság – a válaszadók 48,96%-a szerint kielégítő a szlovákiai magyarság parlamenti képviselete, de ugyanekkora arányban – 48,96%-ban – vannak azok, akik nem tartották/nem tartják hatékonynak a képviseletet, és mindössze 2,08%-ban voltak azok, akik hatékonynak minősítették a szlovákiai magyarság parlamenti képviseletét.
Érdekképviselet biztosítottsága – a válaszadók 75%-a nyilatkozott úgy, miszerint hosszú távon nem látja biztosítottnak a szlovákiai magyarság parlamenti érdekképviseletét, és a megkérdezettek 25%-a válaszolt igennel az érdekképviselet hosszú távú biztosítottságára vonatkozóan.

2. Az elmaradottság okai alulnézetből

Második vizsgálati témaként a járás elmaradottságának okairól kérdeztem a közigazgatási egység magyar közvéleményét. E fejezetet érősítette annak a nyilvánvalóságnak a tagadhatatlansága, mely szerint: politikai akarat nélkül nincs gazdasági fellendülés se tágabban értelmezett régiókban, se bármiféle szűkebb földrajzi vagy közigazgatási egység(ek)ben.
Szlovákia legtöbb lemaradott régióján az Európai Unióhoz történő formális csatlakozás óta sem sikerült gazdaságilag számottevően javítani. Ezen térségek tartósan magas munkanélküliségi mutatói (is) önmagukért beszélnek. Az Európai Bizottságnak az ország 2014-es évéről szóló jelentésében pedig sokadszor hangsúlyosan jelenik meg a tartósan munka nélküliek magas arányára, illetve a fiatal generációk körében uralkodó riasztó munkanélküliség tényére utaló figyelmeztetések.11
A fentebb közölt tényállás különösen érzékenyen érinti az ország déli régióit, benne a vizsgált Nagykürtösi járással együtt.
Szlovákia déli járásainak gazdasági kondíciójáról sem a múltban, sem a jelenben nem szóltak és szólnak a híradások pozitív megvilágításban. Ugyanakkor a déli országrészen elterülő térségek-járások sem azonos elmaradottsági mutatókkal rendelkeznek. E részek különféle adottságaik és más ismérvek alapján tovább osztályozhatóak. Egyes tudósítások a többségében a déli sávban lakó magyarokról egész egyszerűen, mint a „szegény magyar rémről” állapították meg, hogy sem a kormány, sem a szlovákiai magyarok érdekeinek képviseletét zászlajára tűző politikai párt nem tudott mit kezdeni felzárkóztatásukkal.12
A fentiekkel összefüggésben a szlovákiai magyarság politikai képviseletét valló pártok papíron utoljára 2012 kora őszén egy közösen aláírt dokumentumban13 nyilatkoztak a déli régiók felzárkóztatásának fontosságáról. A dokumentum előkészítője a magát a politikától függetlennek bemutató és a „szlovákiai magyar szervezetek egyeztető” fórumaként megjelenítő Szlovákiai Magyarok Kerekasztala volt. Ebben a rövid alapfektetésben nyomatékosították az ország déli járásainak az fejlettebb régiókhoz történő gazdasági és egyéb területű felcsatlakoztatásáról, annak szükségességéről kialakított egyetértésüket.
Minden eddigi erőfeszítés vagy dokumentum aláírása ellenére a Nagykürtösi járás legjellemzőbb és legtöbbet hangoztatott statisztikai mutatója a tartósan magas munkanélküliség aránya maradt. A járásban a munkanélküliség a 2014. szeptemberi adatok szerint is 22,79% volt.14 Az eddigi 2015-ös statisztikák ugyan mutatnak némi csökkenést, azonban még 2015 áprilisában is 4496 álláskeresőt tartottak nyilván, ami 20,47%-os munkanélküliségi mutatónak felel meg.15
A munkanélküliség számszerű adatait a 4. táblázat szemlélteti a 2004 és 2010 év eleje közötti időszakra összesítve.

4. táblázat. A munkanélküliség arányának alakulása a Nagykürtösi járáson belül 2004 és 2010 januárja között:

ba4
Forrás: ÚPSVaR Veľký Krtíš

A kérdőívet kitöltők két kérdésben válaszolva nyilatkozhattak járásuk gazdasági viszonyaival kapcsolatos vagy azzal összefüggésbe hozható nézőpontjukról, véleményükről.

Az első, zárt kérdésben véleményezhették, hogy befolyásolja-e egy adott régió, egy járás lemaradottságát a térség parlamenti képviseletének hiánya. Nyitott kérdésre adott válaszul pedig röviden összefoglalhatták mindazokat az általuk elsődleges hiányoknak, összefüggéseknek tulajdonított összetevőket, amelyek a járás elmaradottságát kiváltják, illetve tartósan fenntartják.
A válaszadók többsége, 62,50%-a vélte úgy, hogy a járás elmaradottságáért részben felelős a parlamenti képviselet hiánya. Ugyanerről a kérdésről a megkérdezettek 34,38%-a válaszolta, miszerint teljes mértékben befolyásolja a járás fejlődését a legmagasabb szintű képviselet járási hiánya, és a válaszadóknak csupán egy töredéke, 3,12%-a jelölte, hogy nem befolyásolja a lemaradottságot a parlamenti képviselet hiánya.
A kérdőív első nyitott kérdésében annak kitöltői címszavakban vagy röviden kifejtve írhatták le véleményüket, hogy miben látják járásuk más régiókhoz, fejlettebb járásokhoz viszonyított el-/lemaradottságát.
A kitöltött válaszadásokban három olyan, szinte egybehangzó metszéspontot jelöltek meg, amelyek mentén külön-külön vagy felsorolásul, de találkoztak. E metszéspontok: 1. a munkanélküliség, 2. a kellő számú munkahely hiánya és az 3. infrastruktúra nem kielégítő állapota voltak, ahol az utóbbi elégtelenség a rossz közutak és a gyorsforgalmi út16 hiánya mellett felöleli a vasúti közlekedés nemlétét is. És bár határ menti járásról van szó, a magyarországi túloldal (Nógrád megye) sem tartozik a fejlettebb ipari régiók közé. Így a munkaerő-piaci viszonyok kifejezetten kedvezőtlenül alakultak és alakulnak a járásban. A vázoltakon túl a válaszadók az elmaradottság további szövődményeként tüntették fel a fiatalok elvándorlását, illetve a befektetői kedv hiányát.
Több kérdőív válaszában felbukkant a politikai prioritásnak mint tényezőnek a gyengesége, valamint előfordult olyan válasz is, ahol a járás elmaradott valóságát egyenesen a magyar kisebbség politikai vezetői részéről meglévő közönynek tudta be.
A leszakadó régiók elemzésével foglalkozók tollából napvilágot látott olyan összehasonlító vizsgálat is, ahol az elemzők a tartós munkanélküliség és az elemi oktatás közötti összefüggéseket vizsgálva állapították meg, hogy azokban a régiókban/járásokban, ahol magas a tartósan munka nélküliek aránya, általában az elemi oktatás színvonala kimutathatóan alacsonyabb a fejlettebb vidékek elemi oktatásához viszonyítva. A hivatkozott felmérés ebbe a csoportba tartozónak sorolta a Nagykürtösi járást is, ami távlatilag megint csak nem kecsegtető jövőképet fest a régió nemzetiségtől független lakossága elé.17

3. A szlovákiai magyar politikai szakadás mérlege a Nagykürtösi járásban

A kérdőív utolsó kérdésére adott válaszok a szlovákiai magyar politikai szakadásról kialakult nézeteket, értékeléseket foglalja össze. A kérdőívet kitöltők legtöbbje, 24 százaléka (25 darab kérdőíven) ezt a kérdést hagyta megválaszolatlanul.
Az ország függetlenségét követő néhány éves időszak után, 1998-ban a szlovákiai magyar közösség addig politikailag többpólusú valósága, válaszul az akkori kormány­erők egyre tarthatatlanabb impulzusaira, mesterséges folyamatban transzformálódott egy politikai párttá. Úgy tűnt, az egyesítés göröngyeitől lassan szabadulva, ütemesen kristályosodó fejlődés mentén, illetve minden belső, házon belüli nézeteltérés ellenére, kialakították az áhított valódi politikai egységet. Ez a látszat 2009-ig maradt életben. Ekkor történt az, amire addig a valóságban talán kevesen gondoltak: az egy magyar pártból kiváló parlamenti képviselők néhány fős csoportja, akik korábban elhagyott pártjuk legfelső vezetésében munkálkodtak, távozva új politikai pártot alakított Most-Híd néven.
A Most-Híd politikai párt 2009. júniusi megalakulása óta éles viták kereszttüzében állt. A kezdeti, olykor nyílt és nyers hangvételű forrongások csendesedtek ugyan, azonban bizonyos mértékig, szinte állandó jelleggel a jelenben is tartanak, illetve választási küzdelmek közeledtével helyenként felerősödnek. Az egy pártból való kiválás a szlovákiai magyar közösség legtávolibb közösségeiben is hol akarva, hol akaratlanul, de vitákat gerjesztett. A viták leginkább a szlovákiai magyarság berkein belüliek maradtak, azonban az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a magyarországi (2010-től kormányzó) jobboldali politikai pártok sem tekintették hosszú ideig partnernek az új pártot a szlovákiai magyarok autentikus érdekképviseletében, és ez a fajta elhatárolódás, fenntartás részben napjainkig tart. A Most-Híd legfőbb politikai súlyát mindazonáltal a 2010-es és 2012-es parlamenti választásokon elért pozitív sikere adja.18
A Most-Híd párt létrejöttétől eltelt időszakra vonatkozóan annyi mindenképp megállapítható, hogy a szakadás/kiválás ténye mindmáig foglalkoztatja, és nem kis mértékben megosztja, a szlovákiai magyar közvéleményt.
Az új párttal szemben a szlovákiai magyarság hiteles politikai érdekképviseletét a Magyar Közösség Pártja tekinti sajátjának, és ennek alapszabályában19 kétséget kizáróan hangot is ad. A 2012 szeptemberében megnevezését módosító politikai párt hátránya, hogy sem a 2010-es, sem a 2012-es parlamenti választások alkalmával nem érte el a szlovák törvényhozásba jutási küszöb ötszázalékos határát. Azóta mint parlamenten kívüli párt fejt ki tevékenységet, illetve képviselőt juttatott a Európai Unió parlamentjébe, valamint az országon belül az alacsonyabb közigazgatási és önkormányzati egységekben választást nyert képviselői révén jelenik meg.
A szlovákiai magyarság az új párt létrehozásával újabb törésvonal mentén került két oldalra.
Minden nézeteltérés és vita ellenére egyik párt figyelmét sem kerülheti el a tény, hogy két évtized alatt a szlovákiai magyarok összlakosságon belüli létszáma jelentősen csökkent. Míg 1991-ben 567 296 személy vallotta magát magyarnak, addig húsz évvel később, 2011-ben a népszámlálás statisztikai mutatói már csak 458 467 személyt mutattak a szlovákiai magyarság körében.
A 2009-ben felszínre került tényleges törés a Nagykürtösi járás magyarságát, ahogy azt az azóta lezajlott választási eredmények is mutatják, úgyszintén két táborra szakította.
A kérdőíves felmérésben megkérdezettek 73,61%-a egyhangúlag elítélte a politikai szakítást. A válaszadásokból kitűnik az is, hogy leginkább az egységben az erő elvének megbontását látják a kialakult helyzetben. A különféle elmarasztaló vélemények és megállapítások sorában olvashatóak például:„nem jutunk előbbre”; „önérdekű versengés folyik a képviselői helyekért”; kisebb bejutási esély mindkét oldalon; megfelelő vezető hiánya, aki összefogná az itteni magyarságot; „amíg pártjaink versengenek egymás közt, mi szétszóródunk, legyengülünk, elveszünk”, a legjobb út afelé, hogy ne legyen a magyarságnak parlamenti képviselete.
Mindezek a megállapítások azt is jelzik, hogy a Nagykürtösi járás magyarságának többsége figyelemmel kíséri az érdekeinek képviseletét hangoztató politikai szubjektumok tevékenységét.

Összegzés

A Nagykürtösi járás magyarságának van véleménye – így lehetne a legrövidebben összefoglalni munkám üzenetét. A járás magyar népességének többsége, bevallása szerint, gyakorolja választójogát, kifejezve ezzel, hogy felelősséget érez mind a szűkebb, mind a tágabb közösség ügyei iránt. Ehhez szorosan kapcsolódik, hogy a szlovákiai magyarság parlamenti képviseletét bár fontosnak tartja, hatékonyságával kapcsolatban azonban vannak fenntartásai. Ugyanakkor a hosszú távú magyar képviseletet sem vélik feltétlen biztosítottnak.
A kérdőívek összesített adatai világosan mutatták, hogy a járás el-/lemaradottságáért felelős tényezők, túlzás nélkül állítva, jól körülírhatóak a térségben élők közlései, meglátásai alapján. Illusztrálják azt is, hogy a régióban élők aktív figyelemmel vannak szűkebb-tágabb lakóhelyük állandósuló lemaradásának „eseményei” (pl. az üres politikai frázisok ismétlése, a tétlen képviselet ciklusai, a járás fejlődéséhez nélkülözhetetlen politikai akarat hiánya stb.) iránt. Egyben jelzik azt is, hogy tevőleges politikai akarat késedelme miatt a gazdasági fejlődésben leszakadó régiókban gondolni sem lehet kiterjedt, nagyobb volumenű fejlesztések, befektetések tervezésére, ami az ott élők hosszú távú, jövőt befolyásoló lehetőségeire kihatással lennének. Ezzel szemben a jelen a nem túl népes kistelepülések lakosságának, de részben a nagyobb községeknek is a gyorsuló elöregedését és lassú elnéptelenedését idézik elő a fiatalok elköltözése mellett.
A kutatás utolsó témáját, a szlovákiai magyar politika hasadását a Nagykürtösi járás magyarságának abszolút többsége helyteleníti, és hosszú távon károsnak tekinti a szlovákiai magyarság egészének jövőjére.

Adalék: Az elvégzett terepmunka során figyeltem fel arra, hogy a vizsgált térségben élők a leszakadás mélyülésével egyenes arányban egyfajta tudatmódosuláson esnek át. Ez befolyásolja/befolyásolhatja a saját, illetve a tágabb régiójuk jövőjéről alkotott prognózisuk, jövőképük egészét. A tudatmódosulás a szűkebb lakóhelyük, majd terebélyesedve a tágabb környezetük elmaradottságáról szólva állandósuló momentumokat foglal magába. Munkám során e látási és jövőképi módosulásnak három fokozatát különböztettem meg az ilyen térségben élők között:
1. pozitív jövőkép állapota – ahol az elvándorlás, a fiatalok nagyszámú belső vagy külső migrációja nem mutat komolyabb kilengéseket, illetve a távollétet egyszerűen a munkahellyel azonosítják;
2. stagnáló jövőkép állapota – ahol a fenti pontban jelzett mutatók kilengést rögzítenek, és az ilyen régióban élők jövőképének addigi túlnyomórészt pozitív hangvételét már jelentős mértékben nélkülözik; a véleményalkotások a kilátástalanabb jövő vázolása felé mozdulnak el, és túlnyomórészt a politikai akarat hiányával azonosítják a lemaradottság velejáróit;
3. a kilátástalanság mint állandósuló állapot – melyben a fiatalabb nemzedékek és más korcsoportok elvándorlását természetesnek tartják, és ahol az elöregedés és fokozatos elnéptelenedés az állandósuló jelen.

Háromrétű rövid kutatásom lebonyolítása és eredményeinek feldolgozása közben témakörönként újabb és újabb kérdések, szempontok merültek fel és kerültek jegyzeteim lapjaira. A kérdőívek kitöltőinek aktív kíváncsisága, valamint a járásukról alkotott, legtöbb esetben világosan fogalmazott, karakteres véleménye pozitív visszajelzést adott arról, hogy az ötlet nem bizonyult hiábavalónak.
Fenti írásom vitaindítónak vagy további, eddig el nem kezdett, végzett kutatások lebonyolítására tett hívó szónak is felfogható.


Attila Baki
Lagging behind, but yet unclouded. How is reality seen by the Hungarians in the Veľký Krtíš district – the balance of the political split of the Hungarians in Slovakia

My brief study summarizes the results of a survey conducted in a form of questionnaire among Hungarians living in the Veľký Krtíš district. On the basis of various indicators, I have shifted the region among the lagging regions of Slovakia. The questionnaire had been filled in randomly by potential Hungarian voters based in the above mentioned administrative unit. I examined three major topics: 1. Political event tracking and activity habits of potential Hungarian voters living in the Veľký Krtíš district (okres); 2. Mapping of main reasons of the economical lagging of the region based on the direct answers of the Hungarian respondents living in the district; 3. Opinion of the Hungarians living in the district on the present political situation, with special regard to the political split of the Hungarians in Slovakia.

Csodálatos szent Háromság… A kisalföldi szakrális kisemlékek feliratai a Szentháromság-emlékek tükrében

Mivel a szakrális kisemlékek önmagukban, szimbolikájukkal saját lényegük kifejezői, voltaképpen nem is igénylik, hogy állíttatóik felirattal lássák el őket. Sok esetben ez így is van: út menti feszületek, ritkábban szentek szobrai is, minden további információ közvetítése nélkül hirdetik, ami lényegükből fakad, az adott szent tiszteletének kifejezését vagy általában a keresztényi áhítat megnyilvánulását, illetve az adott terület oltalmuk alá helyezésének a szándékát. Ennek ellenére gyakoribbak az olyan objektumok, amelyek további magyarázó, kiegészítő feliratok hordozói, mint a vallásosság néma hirdetői.
Az alábbi tanulmány (amely egy terjedelmesebb munka részének tekintendő) lényegében folklorisztikai szempontból vizsgál egy jelenségcsoportot, történetesen a Szentháromság-szobrok feliratait. Hangsúlyozni kell, hogy az etnológia, folklorisztika aspektusából nézve az ilyen vizsgálat természetesen csak részeredményeket hozhat. Ahhoz, hogy e szakrális kisemlékek teljes üzenetét olvasni tudjuk, szükség van további források és jelenségek (levéltári és recens anyag, a szobrok szimbólumrendszere, attribútumai stb.) bevonására. Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy már ezek, a feliratok bemutatásából és (részben) elemzéséből leszűrhető részeredmények is hasznosak lehetnek, arra vonatkozóan például, hogy ezek mennyiben vannak összhangban az adott objektum szimbolikus üzenetével, illetve milyen további információk olvashatóak ki belőlük.
Noha a felirattan (epigráfia) külön tudomány, etnológiai, folklorisztikai szempontból a kutatók elsősorban a feliratos népművészeti tárgyakat vizsgálták, a sírfeliratokat leszámítva, a szakrális kisemlékeken felbukkanó szövegeket éppen csak megemlítve vagy szóba sem hozva (K. Csilléry 1979; K. Csilléry 2001; Danglová 1995; Szendrey 1931). A tárgyalkotó népművészeten belül gyakran a felirat dekorációs szerepére koncentráltak (Danglová 2001a; Danglová 2001b). Főleg – de nem kizárólag! – a német nyelvterületen a házak feliratainak szenteltek fokozottabb figyelmet (Horváth 2009; Widera 1990). Példaértékű Robert Rüegg munkája, aki a svájci Graubünden kanton egy folyóvölgyének különféle objektumain, amiket ő felirathordozónak, Inschriftträgernek nevez (tehát házakon, munkaeszközökön, templomokban és harangokon, képeken és emlékműveken, utóbbi alatt lényegében a halálhelyjeleket kell érteni stb.) található feliratait (mindösszesen 1657-et!1) gyűjtötte össze és elemzi. Anyagát először tematikailag rendezi, aszerint tehát, hogy az adott felirat milyen objektumon található,2 majd tartalmilag, továbbá az eredet szempontjából, a kifejezési mód (terjedelem, kötött vagy kötetlen forma, német vagy más nyelv, irodalmi nyelv vagy dialektus, helyesírás, elválasztás stb.), a külalak (betűformák, az elhelyezés lokalizálása, a felirat felületének anyaga stb.) figyelembe vételével. Azt is vizsgálja, hogy a különféle objektumokon felbukkanó feliratok mikor jelentek meg, mikor élték fénykorukat stb. Munkájához különféle mutatók is csatlakoznak. Ilyenek például a feliratok kezdősora, a nevek, az évszámok, a felirathordozók szerinti, a források (tehát például a bibliai helyek) szerinti mutatók, valamint helynévregiszter. Arra itt most nincs szükség, hogy részletesebben és tárgyszerűbben is tovább tárgyaljam ezt a vaskos, csaknem félezer oldalas kötetet, mindenesetre jelzem, hogy a saját (jelentősen szerényebb!) anyagom elemzése során néhány módszertani fogás, szempont innen eredeztethető (Rüegg 1970).
Noha Keszeg Vilmos a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológiai Tanszékén 1997 óta Írásantropológia címen vezet kurzust (Tötszegi 2012, 141. p.), a témának, a populáris írásbeliségnek vaskos egyetemi jegyzetet is szentelt (Keszeg 2008), a jelen problematikával tudomásom szerint konkrétan még nem foglalkoztak. Nem a feliratok kérdésére koncentrálva, de a különféle emlékhelyekkel, -művekkel és -táblákkal, általában a nemzeti, regionális vagy lokális emlékezet kérdéseivel foglalkozó munkákban is szép számmal találunk a kapcsolódó feliratokra vonatkozó adatokat (pl. Jakab 2012; Juhász 2010 stb.)
Csak látszólag tartozik a tárgyhoz, de éppen az elhatárolás, a problémakör kijelölése miatt meg kell említeni a szent helyeken (búcsújáró helyeken, templomok, kápolnák falán stb.) gyakori, zömében profán, ún. hic fuit-feliratok,3 falfirkák problémakörét (Jánó 1997; Frauhammer 2010). A jelenség a most vizsgálandó objektumokon, tehát a szakrális kisemlékeken, egészen konkrétan a Szentháromság-szobrokon a tárgyalt területen (de tudomásom szerint másutt sem) nem fordul elő.4
Noha csak marginálisan kapcsolódnak a szakrális kisemlékek csoportjához, meg kell itt még említeni a sírfeliratok kérdését. Bizonyos aspektusai iránt a folklorisztikai szakirodalom ugyanis meglehetősen élénk érdeklődést tanúsított. Magyar vonatkozásban ilyen az ún. nevető fejfák kérdése (vö. Erdész 1988; Rosner 1937), amihez hasonló a német nyelvterületen is megvan, az ún. tréfás út menti haláljel- (Marterl) feliratok formájában (vö. Dickenberger 1995). Ezek a feliratok viszont elsősorban a szóbeliségben létező folklórműfajnak minősülnek, és úgy tűnik, valódi objektumokon ritkábban, s inkább csak másodlagosan jelennek meg (vö. Liszka 2011, 93–98. p. további irodalommal).5 A sírfeliratok összegyűjtése kezdetben sokszor praktikus célból történt, hiszen az efféle kiadványokkal egyszersmind mintát is tudtak a sírkőkészítők az ügyfeleiknek kínálni (vö. Rosner 1920). L. Juhász Ilona a Rudna temetőjének és temetkezési kultúrájának a bemutatását felvállaló monográfiájában az említett település temetőjének az adott időpontban teljes sírfeliratanyagát közli, ami kitűnő lehetőséget nyújt további tartalmi és formai elemzésekre (L. Juhász 2002). Azóta további hasonló, ha nem is a teljes sírfeliratanyagot közlő munkák is születtek.
A vizsgált területen6 mindösszesen 93 olyan, önálló szobornak, képoszlopnak minősülő, szabadban álló szakrális kisemléket sikerült számba venni, amely a Szent­há­romság valamilyen ábrázolási formáját mutatja, illetve tartalmazza.7 Ebből 19 jelenleg (több esetben nyilvánvaló, hogy már a felállítás során sem) hordoz, hordozott semmilyen feliratot, 74-en olvasható bizonyos, hosszabb vagy rövidebb szöveg, mégpedig 50 esetben magyar, 7 esetben szlovák, 12 esetben latin nyelvűt, 4 alkalommal pedig két, magyar–szlovák, illetve magyar–latin nyelvűt. Egy esetben nem eldönthető az amúgy is szűkszavú felirat nyelvi hovatartozása.8 Még a számoknál maradva, a dokumentációnkban szereplő összes objektumnak mindössze (kerekítve) 20,4 százaléka nem hordoz semmiféle, írásban rögzített kiegészítő információt. Markánsan nagyobbik része (79,6) viszont igen, tehát érdemes ezeket közelebbről is megvizsgálni.
Ahogy a népi környezetben használt, illetve szerepet kapó más objektumok esetében is, a szakrális kisemlékeken is valamikor a 17. század folyamán bukkannak föl az első, egyszerű feliratok.9 Ezeket tartalmi (és részben formai) ismérveik alapján két olyan csoportba sorolhatjuk, amelyek bizonyos időrendiséget is kifejeznek. Elsődleges feliratoknak azokat nevezem, amelyek a felállítás során kerültek az objektumra. Ezeken belül megkülönböztetek törzsfeliratokat, amelyek optimális esetben arról tudósítanak, hogy ki, mikor, milyen célból állíttatta a szobrot (ezeknek az adatoknak valamelyike természetesen hiányozhat is, illetve kiegészülhet még valamilyen, a Bibliából vagy egyházi énekeskönyvből vett idézettel, egyéb indoklással). Kiegészítő feliratnak nevezem viszont az olyan szövegtípusokat, amelyek rendesen ugyan szintén a felállíttatás idején kerültek az objektumra, ám inkább pótlólagos információkkal szolgálnak. Ilyen lehet a többalakos szobrok vagy több képet is tartalmazó képoszlopok esetében az egyes ábrázolt személyek nevének a feltüntetése, továbbá a szobor készítőjének a neve, műhelyének a helye, de akár – történetesen, ha a szobor egyszersmind háborús emlékként is szolgált – a faluból származó, a háborúban elhunytak névsora. További, jól elkülöníthető réteget képviselnek a másodlagos feliratok, amelyek rendesen később, utólag – az előbbitől többnyire jól elkülöníthető helyre – kerülnek az objektumra, és általában egy-egy felújítást, az azt szorgalmazó, finanszírozó személy nevét örökítik meg. Előfordul, hogy egy-egy objektumon akár több, egymástól eltérő időbeli rétegben született másodlagos felirat is található.
Úgy tűnik, hogy a legrövidebb és legterjedelmesebb felirataink is latin nyelvűek. Mivel számuk viszonylag csekély, és tartalmilag sem igazán kapcsolódnak a térség magyar vagy szlovák nyelvű szövegeihez, inkább egyediségük, semmint közös vonásaik állapítható meg. A közös annyi bennük, hogy az elsődleges feliratok általában tartalmazzák az állíttatás évszámát, ritkábban az állíttató(k) nevét, s még ritkábban az állíttatás okát. A másodlagos feliratok a helyreállítások tényét és évszámát rögzítik. Tekintettel arra, hogy segedelmükkel mégis néhány általános jelenség is megmagyarázható, nem érdektelen sorra venni őket. Kezdjük a legtömörebb információkat nyújtókkal! A melleki, amely elsődleges és másodlagos információt is nyújt, a következőképpen néz ki:

1. kép. A melleki Szentháromság-szobor felirata

Liszka_FTSz_2015_01
(Liszka József felv., 2015)

Az első sor rövidítése az Anno Dominit (az Úr esztendeje) takarja, míg a másodlagos felirat a felújítás tényéről és idejéről értesít. Érdemes megfigyelni, hogy a feliratok (hiszen itt egyértelműen más-más időben készült feliratról van szó), szóval a feliratok készítői is figyelembe vették ezt az alá- és fölérendelő viszonyt, s éppen ezért a másodlagos felirat, noha ugyanabba a szövegmezőbe, de kisebb betűméretekkel és más betűtípussal került felvésésre.
A dunaszerdahelyi Szentháromság-szobor valamivel későbbi, s ha lehet, még tömörebben, lényegében ugyanennek a két adatnak a feltüntetésére szorítkozik:
2. kép. A dunaszerdahelyi Szentháromság-szobor felirata

(Liszka József felv., 2010)

Ebből az első évszám (elsődleges felirat) az állíttatás időpontja (E = erexit = felállíttatott), a másik (másodlagos felirat) egy tatarozás dátuma (R = renovata = renováltatott). Úgy tűnik, hogy ebben az esetben a két információ egy időben (mégpedig az 1929-es felújítás során) került a szobor talapzatára (vagy a másodlagos felirat felvésése során kínosan ügyelt a faragó az elsődleges felirat betűstílusának követésére), tartalmilag viszont egyértelműen két feliratról beszélhetünk.
A következő latin nyelvű szöveg, amelyet bemutatni szeretnék, a garamdamásdi Szentháromság-szobor talapzatán olvasható, szintén egy szövegmezőben (mészkő táblán) elsődleges és másodlagos információkat is tartalmaz:

EREXIT A. 1910
TÓTH JÓNÁS
ET UXOR
POLCSÁK KATALIN

RESTAURATA
A. 2000

Ismét figyelemre méltóak a betűméretek. A két felirat (tehát a felállítást jelző elsődleges, és a felújításról hírt adó másodlagos) szemmel láthatóan egy időben készült. A feliratokon két, egymástól markánsan elkülönülő betűméret figyelhető meg. A mai szemlélő számára talán fontosabbnak tűnnek azok az információk, amelyek a szobor felállításának, illetve renoválásának az idejéről tájékoztatnak, s ezek mégis jóval kisebb betűméretben kerültek az objektum talapzatára, mint a számunkra mellékesebbnek tűnő tény, hogy ki állíttatta a szobrot. Történetesen Tóth Jónás és felesége, Polcsák Katalin. Mivel hasonló jelenséggel mind a magyar, mind a szlovák nyelvű feliratokat szemlélve még találkozni fogunk, érdemes korábban és máshol kifejtett álláspontomat a kérdéssel kapcsolatban röviden itt is összefoglalni. Az önreprezentáció egy sajátos formájával van itt dolgunk. Amennyiben az egyes szakrális kisemlékek feliratait, illetve az állíttatás konkrét okait és körülményeit körültekintően megvizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy ezeknek, a vallási áhítaton túlmenően, noha a legtöbb esetben az „Isten dicsőségére állíttatta” formulával kezdődnek, személyes, illetve családi dimenziói is lehetnek. Mindenkiben megvan ugyanis az a természetes igény, hogy valami maradandóbbat alkosson, hogy neve az eljövendő generációk számára is fennmaradjon. Általában ez az igény az utódok által (akik a „nevet továbbviszik”) valósul meg. Az út menti keresztek, képoszlopok, szobrok, mezei oltárok, kápolnák állíttatói, építtetői sok esetben viszont gyermektelen házaspárok voltak. Ez a tény pedig megengedi azt a feltételezést, hogy a család – saját utód hiányában – a családi név fennmaradását ebben a formában kívánta biztosítani. Számos példával lehetne bizonyítani a fenti állítást, most viszont legyen elég egy. A Kürthöz közeli Cigléd búcsújáró hely kegykápolnája előtt áll egy kálvária-feszület, amelyet egy gyermektelen házaspár állíttatott. Talapzatán a következő felirat olvasható:

Úgy szerette Isten a világot,
hogy egyszülött Fiát adta érte.
Isten nagyobb dicsőségére
állíttatta
Végh András
és neje szül.
Árendás Gizella
az Úrnak 1939ik esztendejében

Több mint elgondolkoztató, hogy a feliraton az állíttatók neve kiemelten, csupa nagybetűvel, verzállal, nagyobb betűméretben van a kőbe vésve. Tehát, miközben Isten nagyobb dicsőségéről beszélnek, a maguk emlékét, nevét kívánják (ha tudat alatt is) az állíttatók kiemelni, s ezáltal az utókor számára is fenntartani. Hogy nem légből kapott, íróasztalnál kitalált teória ez, bizonyítja egyik köbölkúti adatközlőm spontán megjegyzése, aki a családi Szentháromság-kápolnával kapcsolatban jelentette ki, hogy az igencsak rossz állapotban lévő építmény tatarozását az egyik távolabbi családtag igazán magára vállalhatná: „pénze lenne rá, gyerekei nincsenek, legalább fennmaradna valami utána” – jegyezte meg.
Hasonlóakat támaszt alá Csókás Ferenc kéziratos anyaga is, amit Csáky Károly idéz. Ebből megtudjuk, hogy a bényi Szentháromság-szobrot állító házaspár, Gábor Máté és Jankus Ilona, miután egyetlen fiuk 1889-ben meghalt, egész vagyonukat az egyházra hagyták (Csáky 2010, 21–22. p.) s két évire rá a templomkertben felállíttatták az említett szobrot. Itt viszont a felirat nem tükrözi vissza ezt a tényt, lényegében egy betűméretű az egész szöveg, noha megjegyzendő, hogy ebben a formában minden bizonnyal a 2007-es felújítás során került a talapzatra.
Mindez természetesen nem azt jelenti automatikusan, hogy a kiindulópontul szolgáló garamdamásdi Szentháromság-szobrot is gyermektelen házaspár állíttatta, hanem csak azt, hogy ez akár így is történhetett (ennek pontos kiderítésére további lokális kutatásokra lenne szükség).
Más oka is lehetett az önreprezentációra való törekvésnek. A gömöri Jabloncán egy feszület felirattáblája a következőképpen néz ki:

3. kép. Egy jabloncai feszület felirata

Liszka_FTSz_2015_03

(L. Juhász Ilona felv., 2000)

Maga az öntöttvas objektum a templomhoz vezető út mellett áll, tehát a település egy frekventált pontján. Állíttatásának okai különféleképpen értelmezhetőek: egyrészt minden bizonnyal valóban Isten dicsőségére, hálából emelték. Az állíttató szerencsésen átkelt az óceánon és épségben elérte álmai földjét, ahol munkát is talált, s mindezért hálával tartozik a Mindenhatónak. Másrészt nyilván szülőfalujában is szeretett volna jelet hagyni maga után, s amint azt anyagilag megengedhette magának, ezt a feszületet emeltette. A környékről egyébként a 19–20. század fordulóján jelentős méreteket öltött az Amerikába történő kivándorlás, aminek nyomát több szakrális kisemlék is őrzi. Hasonló példát a kisalföldi Szentháromság-szobrok köréből is be tudok mutatni. A vágai szobor talapzatán olvasható a következő szöveg:

4. kép. A vágai Szentháromság-szobor felirata

????????????????????????????????????
(Liszka József felv., 2010)

Itt is nyilvánvalóan arról van szó, hogy a településről elszármazottak legalább egy szent szobor talapzatán olvasható felirat formájában nyomot szerettek volna hagyni szülőfalujukban (a kérdéskörhöz bővebben, további konkrét példákkal lásd: Liszka 2005; Liszka 2012; Liszka 2013).
Külön kell szólni az adott települések papjainak önreprezentációra való hajlandóságáról. A Szentháromság-szobrok feliratainak tanulmányozása során meglepően gyakran kerül bele az éppen hivatalban lévő lelkipásztor neve is:

[külön táblán] Speciár Lajos / lelkipásztorsága 38. évében (Felsőszeli)

Emeltették / Karácsony János / és neje szül./ Mészáros Karolin / hegysúri lakosok / Maszarik Viktor / plébánoskodása idejében / 1925-ben (Hegysúr)

A teljes Szentháromság / tiszteletére állíttatta / ZALABA FERENC templomatya / és neje LENEKA JULIANNA / Továbbá LENEKA PETRONELLA / ZALABA IGNAC özvegye / ZLATNYANSZKY JÁNOS plébános / sz. sz. tanácsos idejében / az 1912dik évben (Muzsla)

MEGÚJÍTTATOTT / REGELY JÓZSEF / ÉS NEJE / PAMER VERONIKA / ÁLTAL 1886-BAN / KUDLIK JÁNOS / PLÉBÁNOS ALATT (Pozsonypüspöki)

FELKÉSZÜLT / ERŐS IMRE GAZDA / ÁLTAL / HORETZKY ALAJOS / PLEBÁNOS ALATT (Tallós)

Kiemelten kell bemutatni a nagycétényi szobor feliratát, hiszen az önreprezentáció szempontjából ez különösen figyelemre méltó. Amellett, hogy az állíttatók, majd a felújíttató neve kiemelten szerepel rajta, azt is megtudjuk belőle, hogy melyik plébános szentelte fel, majd az önreprezentációs tolongásban a kőfaragóé mellett, a végére még a templomatya neve is odakerült:

SZENTHÁROMSÁG
EGY ISTENNEK IMÁDÁSÁRA
NAGY-CZÉTÉNYI HIVEKNEK
LELKI ÖRÖMÉRE ÁLLÍTTATTA
SZUSZTOR FERENC
KUCSERA BORBÁLA
HÁLÁDATOS BUZGÓSÁGA
MEGÁLDOTTA FŐTISZTELENDŐ
BALÁZSY GERGELY
HELYBELI ESPERES
ÉS PLÉBÁNOS
1875DIK ÉVI JULIUS HÓ 4ÉN
UJÍTATTA
SZUSZTOR ISTVÁN
1892. MÁJUS HÓ 19 ÉN

Lent a talapzaton balra

RAVASZ ANDRÁS
TEMPLOMATYA

Lent a talapzaton jobbra:

MÜLLER ANTAL
SÜTTÖN10
Az önreprezentációnak ezek a fentebb bemutatott formái természetesen nem számítanak új jelenségnek, hiszen legalább az ókortól megfigyelhető, hogy például a megrendelő különféle mitológiai alakok ábrázoltatása során saját arcvonásait „lopatta bele” a művésszel a készülő alkotásba. Hasonlóan, mint a kürt–ciglédi búcsújáró hely ma már Szűz Mária-, korábban Szentháromság-kápolnájában található két fogadalmi kép esetében. A kápolnát 1907-ben építtette újra Pristyák Antal és felesége, Balogh Terézia. A kápolnában ma is látható Szent Antal és Lisieux-i (Kis) Szent Teréz egy-egy olajfestménye. A szentek arcmása állítólag a két donátor, Pristyák Antal és Vargha Terézia vonásait hordozzák magukon (Danczi 1999, 41–42. p.). Másrészt a festők belefestették az arcképüket különféle bibliai jelenetek szereplői közé, a képet, szobrot felajánlók odafestették magukat valahová a kép sarkába stb. Ez azonban általában inkább szerényen, afféle sarokban meghúzódó jelenlét volt. A szakrális kisemlékeken megjelenő önreprezentáció sok esetben jóval markánsabb, egyértelműbb.
Térjünk azonban vissza a kisalföldi Szentháromság-szobrok feliratainak a bemutatására, azon belül továbbra is a latin nyelvűeknél maradva. További hat felirat, szintén viszonylag rövid szöveggel, általában arról tudósít, hogy a Szentháromság tiszteletére felajánlott objektumot ki és mikor állíttatta (egy esetben, az ipolyszalkai esetében a latin nyelvű törzsszöveghez egy magyar nyelvű kiegészítő szöveg is társul: KÉSZÜLT ESZTERGOMBA / PAUL LEONHARD). A nagysallói és somorjai objektumokon az állíttatás évszáma a szövegből kiolvasható kronogrammából állapítható meg. Utóbbira (amely magyarul így hangzik: „A Szűznek / Sancta Maria / patrónusának / emeltette / a kegyes lakosság”) viszont valamivel több figyelmet kell szentelni. Az ábrázolás az Atyaistent, jobbján a Fiúistennel felhőtrónuson ülve ábrázolja, amint az előttük-közöttük térdeplő Szűz Máriát éppen megkoszorúzzák. Fölöttük a Szentlélek kiterjesztett szárnyú galamb formájában lebeg.
Az ábrázolástípussal egy korábbi munkámban már részletesebben foglalkoztam (Liszka 2014b, 17–20. p.), így most elégséges lesz egy rövid összefoglalás. A Szentháromság kiegészülve Szűz Mária megkoronázásával meglehetősen gyakori, ám lényegében kétféleképpen értelmezhető ikonográfiai megoldás (szemléletmód kérdése: ha a Szentháromságot állítjuk a középpontba, akkor a koronázási aktus a kiegészítő jellegű, de ha Szűz Mária aspektusából nézzük, akkor a Szentháromság az őt megkoronázó, és amolyan mellékcsoportként is felfogható). Az állíttatók, a feliratok tanúsága szerint általában11 elsősorban Szentháromságként értelmezik ezt az ikonográfiai típust (Érsekújvár, Gúta, Ipolyszalka, Komárom, Léva), s lényegében a somorjai az egyetlen (legalábbis a vizsgált térségben), ahol – nyilván a település eredeti nevéből, Sancta Maria, kiindulva – Szűz Mária van fókuszban, és ezt a felirat is egyértelműsíti.

5. kép. A Szentháromság által megkoronázott Szűz Mária szobra Somorján

????????????????????????????????????

(L. Juhász Ilona felv., 2010)

6. kép. A vágkirályfai Szentháromság-szobor

????????????????????????????????????

Liszka József felv., 2011)

Az 1740-ben állíttatott érsekújvári szobor hármas gerezdű talapzatának mindhárom oldalán egy-egy díszes keretű, a talapzat anyagából (tehát homokkőből) készült, latin szövegű tábla látható. Meglepő módon, jelenleg a homlokzati oldalon, a talapzat Szent Rozália barlangja fölötti mezejében található tábla nem az elsődleges feliratot tartalmazza, hanem egy másodlagosat, mégpedig egy 1876-os felújítás tényét rögzítőt. Az elsődleges felirat a szobor talapzatának bal oldalán található. Megadja az állíttatás évszámát, s röviden a tényt, hogy a Szentháromság tiszteletére fogadalomból állíttatott a szobor. A talapzat további harmadik oldalán egy 1857-es12 renoválás tényét rögzítő következő másodlagos felirat olvasható.
A vizsgált térség legkorábbi Szentháromság-szobra a komáromi, amelyet 1715-ben állíttattak a város római katolikus hívői, ahogy az a meglehetősen bőbeszédű latin nyelvű feliratokból kiderül, rögtön két okból is. A szoborcsoport talapzatának déli oldalán (szemből nézve tehát balra) az alábbi latin nyelvű felirat13 olvasható:

liszka1

A talapzat szemben lévő oldalán pedig az alábbiak:

liszka2

A fenti két szöveg, kiegészítve a homlokzati részen, a Borromei Szent Antal domborműve feletti szűkszavú szöveges információval (A. 17 D 15 jun, 1514) minősíthető tehát az objektum elsődleges feliratának. Ehhez kapcsolódik egy másodlagos felirat is, mégpedig a talapzat felső szegélyén (majdnem) körbefutó, a fölöttük elhelyezett szentek szobraihoz kapcsolódó, kronogrammákat is magukban foglaló latin nyelvű mondatok. Balról (a déli oldaltól) haladva mutatom be őket, a szövegrészek előtt feltüntetve a kapcsolódó szent nevét. Páduai Szent Antal: QVID GERIS ANTONI VITAM FAC PRAELIA LETHO (Miért viszed, Antal, karjaidon az élet urát? Küzdj a halállal!); Szent Sebestyén: PESTEM TELA FVGANT LAVDATOR APOLLO SEBASTVS (A pestist és a fegyvereket elűzi az Istent dicsérő apollói Sebestyén); középen Szent Rozália, alatta Borromei Szent Károlyról: DISPOSITE CAROLVS STITIT ATQVE ROSALIA PESTEM (Károly és Rozália rendszerint megszüntették a pestist); Szent Rókus: HIC PROPRIIS DEMET NOSTRATIA VVLNERA PLAGIS (Ez saját szenvedéseivel gyógyítja a mi sebeinket); Xavéri Szent Ferenc: ISTE TIBI RETRAHIT DE MENTE AC CORPORE VIRVS (Ez mind lelkedből, mind testedből eltávolítja az életölő mérget)15. A szobrot több alkalommal is felújították (vö. Mácza 1992, 25. p.), viszont ezek közül csak egyről (az elsőről) tanúskodik kiegészítő felirat a süttői mészkőből készült lábazat hátoldalán: RENOVATA EST / ANNI 1803.

Áttekintve a térség Szentháromság-szobrainak latin nyelvű feliratait, megállapítható, hogy ezeket a legtöbb esetben csak mérsékelten befolyásolta a hagyomány, viszont jelentősebb teret kaptak bennük az egyéni kezdeményezések, ötletek. Ezzel szemben a szlovákiai Kisalföld területén található hasonló objektumok magyar és szlovák feliratainak elemzése (talán a viszonylag nagyobb számnak is köszönhetően) már inkább lehetővé teszi bizonyos tendenciák megállapítását.
Az nyilvánvaló, hogy az objektumokat készítő kőfaragók is kínálhattak eleve valamilyen szövegkliséket, illetve maguk a megrendelők is megfogalmazták sokszor saját (olykor egyértelműen a helyi lelkipásztor által tollba mondott) szövegeiket, de ezek (a szinte törvényszerűen visszatérő állandósult formuláknak is köszönhetően) a hagyomány által erősen kötöttnek látszódnak, még a legegyszerűbb nyelvi megoldások esetében is:

Tsináltatta… (Nemeskosút)
Csináltotta… (Hidakürt)
Csináltatták… (Jóka)
Építette… (Ógyalla)
… által építtetett (Balony)
Felkészült … által (Tallós)

Általában a szakrális kisemlékek feliratainak obligát (majdnem) kezdőformulájának számít az Isten (nagyobb) dicsőségére állíttatta… szófordulat, illetve annak valamilyen variánsa (ennek tágabb, az önreprezentációra vonatkozó összefüggéseire fentebb már kitértem). A Szentháromság-szobrok esetében mind a magyar, mind a szlovák feliratokon is gyakran találkozunk vele:

Isten dicsőségére emeltette… (Naszvad, Vajasvata)
Isten dicsőségére állíttatta… (Felsőaha, Pereszlény)
Istennek nagyobb dicsőségére emeltette… (Udvard, Vága)
Emeltette Isten dicsőségére… (Ebed, Felsővámos, Zsigárd)
Na slávu Božiu… (Zsitvafödémes)
Na česť a chválu božu… (Hull)
Ku cti a sláve Božej… (Cseke)

Ezekben az esetekben általában hiányzik a Szentháromságra való konkrét utalás, miközben arra is vannak példáink, amikor az Isten helyett a Szentháromság nagyobb dicsőségét tartotta szem előtt az alapítványozó:

Szentháromság tiszteletére állíttatta… (Bart, Deáki)
Sz:Háromság dicsőségére álítatták… (Vásárút)
Dicsőség szent Háromságnak Állították… (Kismácséd)
Na slávu najsv. Trojice… (Komját, Újgyalla)
Ke cti a chvále Sv. Trojice… (Gány)16

Lényegében ennek a formulának egy altípusaként kezelhető a teljes Szentháromságra való utalások sora:

Dicsértessék a telyes szent Háromság… (Fél)
Teljes Szent Háromság Könyörülj rajtunk! (Királyrév)
Teljes sz. Háromság tiszteletére készéttetett… (Pénteksúr)
A teljes Szentháromság tiszteletére állíttatta… (Muzsla, Nádszeg, Vághosszúfalu)
Állíttatta a teljes Szentháromság tiszteletére… (Farnad)
A teljes Szent Háromság dicsőségére… (Taksonyfalva)
Teljes szt. Háromság atya, fiú és szentlélek dicsőségére… (Kismagyar)
A teljes szent Háromság egy Isten dicsőségére… (Hegysúr)
A teljes Szentháromság egy Isten az Atya Fiú és Szentlélek tiszteletére emelték… (Bény)

Az ilyen és az ezekhez nagyon hasonló kezdőformulák után általában az állíttató(k) neve következik, ami utalhat magánszemélyekre (sok esetben, ahogy arról fentebb már szó volt, ezek kiemelten!), illetve közösségekre (pl. egy-egy faluközösség, Amerikába kivándoroltak közössége, rózsafüzér-társulat stb.), majd az állíttatás évszáma. Olykor az állíttatás oka is megemlítődik:
Örök hálájaképen… (Taksonyfalva)
A kereszténység megsegítésének emlékére… (Hegysúr)
Ezen imádandó szent Titok tiszteletére állíttatták… (Vágkirályfa)
A jubileumi szent év emlékére… (Csallóközcsütörtök)
Hálából 1826ban a pestisjárvány végén… (Tardoskedd)

A gútai szobor talapzatának homlokzati részén olvasható felirat (SZENT HÁROMSÁG EGY ISTEN / IRGALMAZ MINÉKÜNK. / SZENTSÉGES SZŰZ MÁRIA / KÖNYÖRÖGJ ÉRETTÜNK) kiegészítő információ a talapzat hátsó oldalán kaptak elhelyezést:

EMLÉK
MELYET KÖZÖS BUZGÓSÁGGAL
EMELTETTÜNK MI GUTTA M:
VÁROSA HÍVEI, MIDŐN A VESZE-
DELMES CHOLERA NYAVALYA
KÖZÜLÜNK SOKAKAT HIRTELEN
ÉS KÍNOS HALÁLLAL RAGADOTT EL.
1831 ESZ: SZ: JAKAB HAVA 31

A vágsellyei szobor viszont egy villámcsapástól való sértetlen megmenekülésnek állít emléket:

Öröklö hálából
emeltették a vágsellyei r. kath. hivek
1886ik év július hó 4 délután
a lytánia alatt templomba
lecsapott villám veszélyétöl
sértetlen megmenekülésük
emlékére
1895

Olykor a Szentháromság-szobor egyszersmind a helyi világháborús emlékmű funkcióját is betölti. Térségünkben ilyen a nyitracsehi (vö. Juhász 2010a, 193. p.) és csiffári objektum. Utóbbi feliratainak az elemzésére a későbbiekben még visszatérek. Bibliai idézet, frázisok viszonylag gyakoriak a szakrális kisemlékek feliratszövegeiben. A vizsgált térség Szentháromság-feliratanyagában viszont csak egy ilyen, konkrétan be­azonosítható szöveggel találkoztam, mégpedig a nagymácsédi szobor talapzatán:

Hárman vannak kik bizonyságot az égben tesz-
nek az Atya az Ige s a sz.lélek s e három egy
sz. János lev. 5.R.

Maga a bibliai hely a Károli-féle fordítás szerint pontosan így hangzik: „Mert hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a mennyben, az Atya, az Íge és a Szent Lélek: és ez a három egy” (János 1. lev. V, 7). Amúgy ezt a passzust, mivel „egyetlenegy görög szövegben sincs meg, sőt még Szent Jeromos-féle fordítás régebbi példányaiból is hiányzik”, s csak későbbi latin nyelvű beszúrás, az aktuális római katolikus bibliafordítás csak a jegyzetekben közli: „a mennyben: az Atya, az Ige és a Szentlélek; és ez a három egy. És hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a földön.” (Biblia 1982, 1401. p.) Ily módon a nagymácsédi feliratrészlet kvázi bibliai helynek, többé-kevésbé inkább apokrif szövegnek tekinthető.
A bősi Szentháromság-szobor talapzata magyar nyelvű feliratának kezdősorai Józsa Attila megállapítása alapján alighanem (vö. Józsa 2008, 9. p.) egy latin nyelvű előzményre vezethetőek vissza:

Hiszlek, vallak és tiszta
szivvel imádlak oh teljes
Szentháromság oszthatatlan
egy istenség!

Józsa Attila, korábban bősi plébános, levélbeli megkeresésemre pontosította a lehetséges forrást: „a Breviarium Romanum papi zsolozsmáskönyv Szentháromság vasárnapjának egyik szövege lehetett az inspiráló… Mégpedig az ünnep vecsernyéjének a Magnificat-antifonéjénak részlete: sanctam et individuam Trinitatem toto corde et ore confitemur, laudamus, atque benedicimus. In Breviarium Romanum. Pars aestiva. Regensburg: Pustet 1908, 179. p. Ezek a szövegek évszázadokon keresztül stabilak voltak”.17 Folklorisztikai terminológiával élve tehát: évszázadokon keresztül variálódtak. Stampay János ének- és imakönyvének 42. kiadásában a kérdéses szövegnek valószínűleg egy további variánsával (vagy azzal rendkívül rokon megfogalmazással) van dolgunk: Szentháromságnak életem, halálom, s testemmel együtt lelkemet ajánlom. Tégedet imádlak, mindörökkön áldlak: Oszthatatlan Istenség, Háromságban egy Fölség. (Stampay 1943, 147. p.)18
A peredi Szentháromság-szobor talapzatának felirata részben ugyancsak egy énekes- és imakönyvből vett idézet:

Csodálatos szent Háromság bámul rajtad az okosság
A lelked mivel nagy, mert háromban csak egy vagy.
SZENT HÁROMSÁG TITOKTÁR ÜDVÖZÍTSD KI HITTEL VÁR
NEMES SOMOGYI GÁBOR PEREDI GAZDA
HÁLÁDATOS EMLÉKEZETÉRE CSINÁLTATTA
1857

A felirat első három sora Kovács Márk János énekeskönyvéből származik: „Csudálatos szent Háromság! Bámul rajtad az okosság. A’ te titkod mivel nagy, mert háromban csak egy vagy. Sz. Háromság! titoktár! Üdvözítsd, ki hittel vár.” (Kovács é.n. [1842], 161. p.). A népének egyébként a későbbi ima- és énekeskönyvekben is megtalálható (pl. Molnár 1919, 664–665. p.).

Liszka_FTSz_2015_07

(Liszka József felv., 2015)
Részletesen érdemes bemutatni a csiffári Szentháromság-szobor rendkívül gazdag és sokrétegű feliratanyagát, amely az alábbi eloszlásban található a lábazaton, illetve talapzaton; a szövegeket számoztam, először a homlokzati oldalon (I), majd a hátoldalon (II) olvasható szövegek következnek, felülről lefele haladva, külön-külön arab számokkal jelölve:

I.1. Elöl, a lábazat legfelső részén:

EMLÉKÜL
CSIFFÁR KÖZSÉG LAKÓSAI
A világháborúban 1914–1918 elesett hős fiainak
és örvendező hálából felszabadulásunkért.
Szt. István évében 1938.XI.10.
ISTENNEK DICSŐSÉG
EMBERNEK BÉKESSÉG.

I.2. Lejjebb, egy következő felületen:

Szent Háromság szobor
IMRE KÁROLY és NEJE
áldozatkészségét őrzi.
Javítatta GYURCSEK ROZÁLIA
2010-es évben

I.3. Még lejjebb a talapzat homlokzati síkján:

„Legyen könnyű a föld, mi jelzi sírhantodat,
Szived felett fakasszon majd a tavasz virágokat.”

I.4. A talapzat legalján, jobbra:

FELLNER M.
ÉRSEK ÚJVÁR

II.1. Hátul, fent:
Nyugosznak ők a hős fiak dúló csaták után

BÓSSI JÁNOS
BEDNÁRIK ANDRÁS
GINZÉLI JÁNOS
DOLNIK JÓZSEF
HAVALA KÁROLY
IMRE GYULA

IMRE FERENCZ
IMRE ISTVÁN
KISS JÓZSEF
MENYHÁRT ANDRÁS
PETRÁS JENŐ
SZAUTNER ISTVÁN
SZÁRAZ JÓZSEF

Nemzetünk imája lebeg, távoli sírja felett. Véretek ereje forrassza eggyé Szt. István országát.

Ti meghaltatok, mi dolgozni fogunk hazánk nagyságáért.
II.2. Lejjebb, hátul a talapzat homlokzati síkján (feltűnő, hogy ez a felirat nincs restaurálva, s csak nagyon nehezen olvasható, így a nevek százszázalékos pontossága nem garantálható19):

A második világháború áldozatainak névsora

Balog Vilmos
Bogyó Imre
Bóssi Ferenc
Bóssi Vilmos
Csóka János
Farkas Kálmán
Fehér Gusztáv
Feld? Albert

Geczi János
Geczi József
Gremán József
Grossz család
Hamar András
Hutkai János
Jelinek István
Kecskés István

Keszeg János
K?iss? László
Markó István
Matuska Vilmos
Mihalik József
Németh János
Svarcz család
Sztano István
Vaskovics Jenő

Az objektumon olvasható gazdag feliratanyagból az tudható meg, hogy a szobrot 1938-ban állították. Stiláris jegyek alapján viszont a plasztika régebbinek, nagyjából a 19. század közepe, második fele környékére tehető. Datálásomat Szlovákia műemlékjegyzékének megfelelő szócikke is megerősíti (SPS–I: 281. p.). Megfelelő mélységű lokális és levéltári kutatások hiányában egyelőre, a rendelkezésre álló feliratok alapján csak feltételezhetjük, hogy a szobrot 1938-ban felújították, lehet, hogy teljesen új talapzatra is helyezték. Az elsődleges felirat (I.2.), amiből megtudjuk, hogy eredetileg ki állíttatta a szobrot (hogy mikor, az azonban homályban maradt), tartalmaz viszont egy teljesen új, a 2010-es felújításról tudósító másodlagos információt is. További, fontos kiegészítő adatok (I.1.) arról tudósítanak, hogy egyrészt első világháborús emlékműnek is szánták, másrészt a település 1938-as, Magyarországhoz történt visszacsatolásának is emléket szerettek volna vele állítani, s harmadrészt a Szent István-évre is emlékeztetni. Még mindig a homlokzati oldalon maradva, a következő szöveg (I.3.) temetőkben, sírfeliratoknál használatos formulákból építkezik,20 majd ez alatt (I.4.) a kőfaragó neve és telephelye olvasható. Hátul az első feliratblokk (II.1.) mintha korábbi lenne az 1938-as felújításnál, hiszen annak a mondatnak immár nem sok értelme van (miután örvendezve hálát mondtak már a felszabadulásért), hogy Véretek ereje forrassza eggyé Szt. István országát. Nem zárható ki tehát, hogy ez a felirat valamikor az első világháború után került a szobor talapzatára. Jelenleg szépen restaurálva van. Nem úgy, mint az alatta lévő, nyilvánvalóan újabb névsor (II.2.), amely a második világháború áldozatainak a jegyzéke, mégpedig a nevek alapján, vélhetően teljes jegyzéke, hiszen a vészkorszakban elpusztított zsidó családok (Grossz család, Svarcz család) is helyet kaptak rajta.
Az eddigiekben alapvetően az elsődleges feliratok törzsszövegeiről beszéltem. Nagyon gyakran különféle kiegészítő információk is társulnak viszont ezekhez. A néprajzi, kultúrtörténeti kutatás számára a leghasznosabbak közé a kőfaragókra vagy az azok műhelyeire, telephelyére vonatkozó utalások. Táblázatba foglalva nem lesz tán haszontalan, ha összesítem azt a (statisztikailag sajnos nem túl nagyszámú) adatcsoportot, amely az egyes objektumok készítőire utalnak:

liszka3
Végezetül szólni kell a kétnyelvűség kérdéseiről is. Már előre leszögezhető, hogy a szakrális kisemlékek feliratai általában is, és konkrétan a Szentháromság-ábrázolásokra lebontva is egynyelvűek. Esetünkben az egyetlen korai kivétel Kuralon figyelhető meg, ahol az 1922-ben felállított Szentháromság-szoborra (legalábbis, ami a fő üzenetet illeti) kétnyelvű, szlovák és magyar felirat került:

8. kép. A kurali Szentháromság-szobor kétnyelvű felirata

Liszka_FTSz_2015_08

(Liszka József felv., 2012)
A bal oldali négyszögmezőben a következő felirat már csak szlovák nyelvű:

Na česť a chválu Božiu
Zanechala postaviť ILONA KLENKO
Previedli potomci STEFANA KLENKO
v r. 1922

Kural a népszámlálási adatok tükrében, noha magyar falvakkal körülvéve, de szlovák településnek számít.21 Annak tulajdonította a környező falvak magyar népe is, hiszen sok esetben (pl. Farnadról) ide küldték gyerekeiket nagyjából a Szentháromság-szobor állíttatásának idejében is cseregyerekként tót szóra (Liszka 1997, 80. p.).
A kétnyelvű feliratok, ha nem is sűrűn, de inkább a kiegészítő szövegek körében bukkannak föl. Ami azt is jelenti, hogy inkább újabb jelenségről beszélhetünk. Ilyent sikerült Vágsellyén és Csallóközcsütörtökön rögzíteni. Az utóbbi település Szentháromság-szobrán egy elsődleges feliraton túlmenően (A jubileumi szent év emlékére / Emeltette csütörtök / Mezőváros gazdaközössége / 1900), kettő, másodlagos információkat tartalmazó szöveget is tartalmaz. Mindkettő egy-egy felújítás tényét közli:

Felújíttatta a község
önkormányzata 2000-ben

A kétlépcsős, téglából épített alap előtt, középen rézsútosan elhelyezett fehér márványtáblán pedig a következő, kétnyelvű felirat olvasható:

Felújítva a Csallóközcsütörtöki
Polgármesteri Hivatal és a Szent Jakab PT
közreműködésében.
2012
Obnovené v spolupráci Obecného úradu
Štvrtok na Ostrove a OZ Svätého Jakuba.

Más esetekben (Érsekújvár, Garamdamásd, Illésháza) a felújíttatók latin nyelvű kiegészítő felirattal (ami mellesleg alkalmazkodik az adott objektumok törzsfeliratának nyelvéhez) kerülik meg a kétnyelvűség kérdését.

Összegzésül elmondható, hogy noha a Szentháromság-szobrok feliratai önmagukban nem adnak kielégítő választ egy csomó etnológiai, folklorisztikai szempontú kérdésre: mi volt az állíttatás oka, milyen társadalmi réteghez tartoztak az állíttatók, hogyan viszonyultak az állíttatók, illetve az adott faluközösség lakossága az adott szoborhoz, milyen kultusz kapcsolódott hozzájuk stb., elemzésükkel mégis közelebb kerülünk a kultusz megértéséhez.
Noha további források bevonásával a kép árnyalható, annyi általánosságban egyértelműen megállapítható, hogy a szobrok állíttatása során, okként (noha inkább be nem vallott vagy nem tudatosított okként) az önreprezentációra való törekvés meghatározó szereppel bírt. Ezen túlmenően az is kiderül, hogy sok esetben fogadalmi szobrokkal van dolgunk, de az is előfordul, hogy amolyan funkcióhalmozásként, egy-egy Szent­háromság-szobor egyszersmind az adott közösség világháborús emlékműveként (a településről származó háborús halottak névsorával) került felállításra.22 Az állíttatók általában vagy egy-egy település római katolikus lakossága (annak egy része, például rózsafüzér-társulat), illetve módosabb gazdacsaládok voltak.
A közvetlen szöveges kommunikáció adta lehetőségeken túlmenően az egyes objektumok üzeneteinek olvasását egy sor további, nonverbális információ is segíti. Ilyenek a feliratok elrendezésének, betűméreteinek és -formájának szemiotikai üzenetei (az önreprezentáció kérdéseinek taglalása során szóltam erről), a kísérőszobrok jellege, elhelyezkedése, az egyes szimbólumok, attribútumok szerepe stb. Azon túlmenően, hogy a felirat szól vagy nem szól arról, hogy az adott Szentháromság-szobrot egy pusztító pestistől való megszabadulásként fogadalomból állították, a szöveges információtól függetlenül a kísérőszoborként megjelenő pestisszentek (Szent Antal, Szent Rókus, Szent Sebestyén, Borromei Szent Károly, Szent Rozália, Xavéri Szent Ferenc) jelenléte egyértelműen utalhat az állíttatás (legalábbis egyik) fontos indokára. Máskor viszont éppen a felirat segít eligazodni egy adott szobor értelmezésében (lásd a somorjai objektum esetét). A feliratok további nyelvtörténeti, szociolingvisztikai, de akár dialektológiai vizsgálatokra is alkalmasak lehetnek. Ez viszont már mind e dolgozat szerzőjének szakmai kompetenciáján, mind a dolgozat kijelölt keretein túlmutat.


Irodalom

Biblia 19824. Biblia. Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás. Negyedik kiadás. Budapest, Szent István Társulat.
Buganová, Klaudia–Šangala, Marián 2002. Kríže Košíc a okolia. Bratislava, Lúč.
Csáky Károly 2010. Szakrális emlékeink nyomában III. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.
K. Csilléry Klára 1979. Felirat. In Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar néprajzi lexikon 2. Budapest, Akadémiai Kiadó, 131. p.
K. Csilléry Klára 2001. Felirat a népművészetben. Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 25, 137–152. p.
Danczi Lajos 1999. Cigléd kegyhely. H. n., k. n.
Danglová, Oľga 1995. Nápis. In Botík, Ján–Slavkovský, Peter (szerk.): Encyklopédia ľudovej kultúry Slovenska 1. Bratislava, VEDA vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied, 392. p.
Danglová, Oľga 2001a. Nápis ako ornament a etnografická informácia. In Etnológia a kultúrne dedičstvo. Zborník k jubileu Sone Kovačevičovej. Danglová, Oľga–Stoličná, Rastislava szerk. Bratislava: Ústav etnológie SAV, 174–181. p.
Danglová, Oľga 2001b. Dekor – symbol. Dekoratívna tradícia na Slovensku v európskych kontextoch. Bratislava, VEDA vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied.
Dickenberger, Udo 1995. Hundert Jahre Marterl. Ein Beitrag zur fingierten Volkskultur. Jahrbuch für Volkskunde 18, 223–240. p.
Erdész Sándor 1988. Utószó. In Kissházy József: Nevetős Fejfák. Miskolc, 1932 [h. n. utánnyomás]
Fényes Elek 1851. Magyarország geographiai szótára I–IV. Pesten. Nyomatott Kozma Vazulnál.
Frauhammer Krisztina 2010. „Ha a testem már az enyészeté, az írásom ott marad”. A votív graffitiről a pálosszentkúti példa kapcsán. Ethnographia 121, 255–270. p.
Fülöp Béla é.n. Búcsúztatók, sírfeliratok. Hadban elesettek felett és búcsúzások háborús időben. Írta és kiadja Fülöp Béla tahitótfalui református kántortanító. H. n.
Horváth Sándor 2009. Feliratok, datálások a vasi népi kultúrában I. Építmények feliratai, datálásai. Vasi Szemle 58, 204–216. p.
Chládeková, Valéria 1997. Érsekújvár. A főtér. Komárom, Komáromi (Komárno) Nyomda és Kiadó Kft. /Honismereti Kiskönyvtár, 97./
Jakab Albert Zsolt 2012. Emlékállítás és emlékezési gyakorlata. A kulturális emlékezet reprezentációi Kolozsváron. Kolozsvár, Kriza János Néprajzi Társaság–Nemzeti Kisebbség­kutató Intézet.
Jánó Mihály 1997. „HIC FUIT…” Profán feliratok megszentelt falakon. In S. Laczkovits Emőke (szerk.): Népi vallásosság a Kárpát-medencében II. Veszprém–Debrecen, Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság Laczkó Dezső Múzeuma–Kossuth Lajos Tudomány­egye­tem Néprajzi Tanszéke, 523–524. p.
Józsa Attila 2008. A bősi Szentháromság-szobor. Trojičný stĺp v Gabčíkove. Bős–Gabčíkovo, Bősi Római Katolikus Plébánia–Rímskokatolícka cirkev, farnosť Gabčíkovo.
L. Juhász Ilona 2002. Rudna I. Temetkezési szokások és a temetőkultúra változásai a 20. században. Komárom–Dunaszerdahely, Fórum Társadalomtudományi Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó /Lokális és regionális monográfiák, 2./
L. Juhász Ilona 2010a. Neveitek e márványlapon… A háború jelei. Adalékok a világháborús emlékjelek etnológiai szempontú értelmezéséhez. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet /Jelek a térben, 3./
L. Juhász Ilona 2010b. Szakrális kisemlékek mint a háború jelei. In Dévavári Beszédes Valéria–Silling Léda (szerk.): Szenvedély és szolgálat. Tanulmányok a hatvanesztendős Silling István tiszteletére. Szabadka, Bácsországi Vajdasági Honismereti Társaság, 267–306. p.
Keszeg Vilmos 2008. Alfabetizáció, írásszokások, populáris írásbeliség. Kolozsvár, KJNT–BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék /Néprajzi Egyetemi jegyzetek, 3./
Kovács Mark é.n. [1842] A’ keresztény katolikai isteni tiszteletnek minden ágaira ki-terjedő énekes könyv, négy részre fel-osztva. A’ szükségesebb imádságokkal is el-látva. Áldozza Kovács Mark Sz. Benedek rendű. Pesten, Esztergami Beimel Jósef sajátja ’s áruja 1. köt.
Liszka József 1997. „Német szón voltam Hidason…” A cseregyerekrendszer a Kisalföld szlovákiai részén. Irodalmi Szemle 40/10, 75–84. p.
Liszka József 2000. Szakrális kisemlékek és szerepük egy faluközösség életében. Kürt példája. In uő. Állíttatott keresztínyi buzgóságbul. Tanulmányok a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékeiről. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 33–63. p.
Liszka József 2005. Állíttatott keresztínyi buzgóságbul? Adalékok a szakrális kisemlékek állíttatási okainak ismeretéhez. In Ünneplő. Írások Verebélyi Kincső születésnapjára. Budapest, ELTE BTK Folklore Tanszék, 269–276. p. /Folcloristica, 9./
Liszka József 2011. Bevezetés a folklorisztikába. Szöveges folklór. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.
Liszka József 2012. Zur Ehre Gottes… oder? Errichtungsanlässe sakraler Kleindenkmäler. In Bärbel Kerkhoff-Hader (Hg.): Andacht und Erinnerung. Gegenstand – Symbol – Handlung. Bamberg, Lehrstuhl für Europäische Ethnologie, 123–133. p. /Bamberger Beiträge zur Europäischen Ethnologie, 8./
Liszka József 2013. Osobná a kolektívna sebaprezentácia na príklade malých sakrálnych objektov na juhu Slovenska. In Soukopová, Blanka–Nosková, Helena–Bednařík, Petr (eds.): Pamět – národ – menšiny – marginalizace – identity I. Praha, Fakulta humanitních studií Univerzity Karlovy v Praze 2013, 123–134. p. /Urbánní studie, 6./
Liszka József 2014a. Aki a nőt, a bort, a dalt szereti… Adalékok a határtalan folklórhoz. In Kothencz Kelemen (szerk.): Határjelek és hagyásfák. A hetvenedik életévébe lépő Bárth János tiszteletére írott tanulmányok. Baja, Tür István Múzeum, 721–728. p. /Bajai dolgozatok, 18./
Liszka József 2014b. A Szentháromság ikonográfiája a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékein. Acta Ethnologica Danubiana 16, 11–28. p.
Mácza Mihály 1992. Komárom. Történelmi séták a városban. Pozsony/Bratislava, Madách.
Magyary Szulpicz 1882. Néhány történelmi emlék Komáromban. Komáromi Lapok 3/27, lapszámozás nélkül.
Magyary Szulpicz 1884. Adatok a komáromi Szent-András-templom történethez. Klny. a komáromi sz. Benedek-rendi kath. kisgymnasium 1883/4 évi Értesítőjéből. Komárom.
Miatyánk 19512. Miatyánk. Imádságos és énekeskönyv keresztény katolikus hívek számára. II. kiadás. Trnava, Spolok sv. Vojtecha.
Molnár József 191914. Orgona hangok. Legteljesebb és legnagyobb énekeskönyv 950 énekkel a római kath. hivek használatára. Tizennegyedik javított és bővített kiadás. Vimperk– Budapest–New-York: Steinbrener Ker. János katolikus könyvkereskedése.
Népszámlálás 1910. A magyar szent korona országainak 1910. évi népszámlálása. Első rész. A népesség főbb adatai községek és népesebb puszták, telepek szerint. Budapest, Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal 1912 /Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat, 42./
Rosner Ármin 1920. Sírvirágok. Sírfeliratok és sírversek gyűjteménye. Budapest, May Nyomda.
Rosner Ármin 1937. Nevető fejfák. Humoros sírversek gyüjteménye. Budapest, Kő és Műkő Kiadása.
Rüegg, Robert 1970. Haussprüche und Volkskultur. Die thematischen Inschriften der Prättigauer Häuser und Geräte, Kirchen und Glocken, Bilder und Denkmäler. Basel–Bonn, Schweizerische Gesellschaft für Volkskunde–Rudolf Habelt Verlag GmbH.
SPS 1967–69. Súpis pamiatok na Slovensku I–III. Bratislava, Obzor.
Stampay János 1943. Katolikus egyházi énekek, imák és temetési szertartások. 42. kiadás. Komárom, Unio Nyomda.
Szendrey Zsigmond 1931. A népi feliratos költészetről. Népünk és Nyelvünk 3/1–3, 43–52. p.
Thain János 1932. Érsekújvár műemlékei. Érsekújvár, k.n.
Tötszegi Tekla 2012. A tárgyfeliratok elemzésének lehetőségei a néprajzi kutatásban – a torockói bútorok példája. Erdélyi Múzeum 74/4, 141–149. p.
Vályi András 1796–99. Magyar országnak leírása. 1–3. Budán, a’ Királyi Universitásnak betűivel.
Widera, Joachim 1990. Möglichkeiten und Grenzen volkskundlicher Interpretationen von Hausinschriften. Frankfurt am Main–Bern–New York–Paris, Peter Lang /Artes Populares. Studia ethnographica et folkloristica, 19./


József Liszka
Amazing Holy Trinity… Inscriptions on small sacral relics from the Little Hungarian Plain (Kisaföld) in the light of the Holy Trinity relics

The study analyses the inscriptions of a type group of small sacral relics showing Holy Trinity, typical for the region of the Little Hungarian Plane (Kisalföld), currently South-West Slovakia. The phenomenon has been examined from the formal point of view and content, with the result that the 74 inscriptions written in Hungarian, Slovak and Latin on the Holy Trinity sculptures in the region in both aspects harmonize with other texts of small sacral relics in the given environment.

Fürdőélet a 19. századi Gömörben, 6.

A Turóc folyó partján, Harkács (ma Gömörfalva) község határában fekvő, Tornalja közelében tölgyerdőkkel borítva található Lévárt község, tengerszint feletti magassága 177 méter. A helység állítólag a levare (latinul: emelkedni), vagy a lavare (latinul: mosdani) szótól, azaz a természeti fekvésétől, ill. kitűnő forrásvizétől származtatja nevét.1 „A szeszélyes kis Turócznak völgyében, Harkácstól – a nagyhírű Draskóczy család ősi birtokától – alig egy negyedórányira, nyír- és tölgyerdőktől körülkoszorúzott völgyecskében fekszik Gömörmegye egyik legszebb, de kevésbé látogatott szép fürdője – a lévárti fürdő”2 – írta egy ismeretlen 19. századi újságíró a vármegyei hetilapban, s e sokat sejtető őszinte mondattal elárulta annak ún. „parasztfürdő” jellegét.

A Sajó-völgy gyógyforrásai

„Észak, kelet és nyugat felől félkörben sziklás hegyek nyujtanak védelmet az északi szél ellen. Dél felől semmi sem zárja el a kilátást. Itt épültek fel szétszórtan a fürdő házai: a csinos lakó- és fürdőházak, meg a vendéglő. A telepet árnyas park veszi körül. Gyönyörű vidék! A fürdőtelepre néző sziklás hegyet hatalmas tölgyerdő lombkoszorúja övezi, erdő és park között a völgyben hangos lármával lefelé siető Túróc folyónak a vize von csillogó árkot – indítja romantikára hangolva fürdőkalauzát Lévárt gyógyfürdője. – A fürdő levegője enyhe, tiszta, széltől és portól mentes. A park útjai beleolvadnak az erdő útjaiba. Az erdőben kellemes sétákat lehet tenni, mert sétaútjai kitűnő karban vannak. A balzsamos levegő, mely az erdőből szakad felénk, a sok szabad mozgásra hívó sétahely kedvező hatást idéz elő az üdülőben, lábadozóban.” (Plachy 1913, 3–4. p.) Az alábbi sorok alighanem képzeletbeli sétára invitálják olvasóját, hívogatóan csábítanak az ismeretlen gömöri fürdő felé.
A mészsziklák által védett völgyben több forrás is fakadt, melyeknek vize egy kis tavat képezett, majd innen a Turócba folyt. E tó hőmérséklete nyáron kb. 20–25 Celsius-fokot ért el, és télen sem fagyott be, gomolygó füst alakban vízgőz szállt fel belőle. (Hunfalvy 1867, 65. p.) A forrást nagyobb mélységből feltörő hévizek táplálták. Lévárt forrásvize a hideg ásványos vizek kategóriáján belül is a földes savanyú vizek csoportjába tartozott. Az ebbe az osztályba tartozó vizeknek nem hőmérsékletükben, hanem kémiai összetételükben rejlik gyógyító hatásuk. Savanyú vizeknek nevezzük azon forrásokat, melyek összetevőiben a szénsavas vegyületek vannak túlsúlyban, és ezeknél még szabad szénsavgáz jelenléte is kimutatható – Lévárt esetében a földes sók túlsúlya mutatkozott meg a szénsavas vegyületekben. (Boleman 1896, 71. p.) Épp ezért langyos vizét leginkább fürdésre használták.
Lévárt ásványos vizét megyei orvostudoraink közül többen is vegyelemzés alá vetették, amint azt a korábbiakban már közöltük. Elsőként feltételezhetően Pillmann István Relatio de Examine Aquarum Mineralium in Comittus Gömör c.,a 18. század végén megjelent munkájában,3 majd Marikovszky György többször is emlegetett hiánypótló balneológiai kötetében. (Marikovszky 1814, 9–78. p.) Kiss Antal rozsnyói orvos – bár vegyelemzést nem végzett – a lévárti hőforrást a dús mésztartalmú barlangvizekhez, mint a királyi vagy az aggtelki tóhoz hasonlította.4 1866-ban Hamaliar Károly rimaszombati gyógyszerész vette újból minőségi vegybontás alá a forrásvizet, mely szerint sok meszet, kevés magnéziumot, nyomokban pedig vasat, szénsavat és sósavat tartalmazott. (Hunfalvy 1867, 188–189. p.) Lévártnak tudniillik két forrása volt: a Szent Antal-hőforrás, amely reumás bántalmak ellen volt kiváló hatású, illetve a sziklaforrás, melyet a környék népe szemgyógyító vízként használt.5 A vizsgálatunk tárgyát képező időszakban szorosabb elemzés alá egyedül a Szent Antal-forrás került 1911-ben dr. Fabinyi Rezső udvari tanácsos, a Kolozsvári Tudományegyetem kísérleti kémia tanszékének tanára, ill. a Kolozsvári Állami Vegyészkísérleti Állomás főnöke által. „Egy liter vízben 0,5810 gramm oldott szilárd alkatrészt, pontosabban 0,3613 g kalcium-bikarbonátot, 0,1106 g magnézium-bikarbonátot, 0,0284 g alumínium-szulfátot és 0,0213 g alumíniumszilikátot mutatott ki 0,1577 g szabad széndioxid mellett. Elemezéséhez ugyanakkor azt is hozzáfűzte, hogy a lévárti Szent Antal-forrás vize „kevés bórsavat és lithiumsót, valamint timsót tartalmazó földes bicarbonatos radióactiv víz”. (Plachy 1913, 5. p.) A víz radioaktivitásának hírét igazolja többek közt egy fennmaradt, ma magántulajdonban lévő „Lévárt gyógyfürdő” fejléccel ellátott levél Plachy Tamás kézírásával. „Tegnapelőtt jöttem Kolozsvárról az analizmus eredményével, minden forrásom radioaktív” – áll az 1912. február 9-én keltezett s ismeretlen ügyvédnek címzett iratforrásban. Dr. Hankó Vilmos a vegyelemezések alapján a lévárti Szent Antal-forrás vizét a gasteini hévizekhez hasonlította, amit az azonos kémiai összetétel, a radioaktivitás és a hőmérséklet igazolt. (Plachy 1913, 6. p.) Innen ered a fürdő összehasonlító jelzője is: Lévárt, a magyar Gastein.
Fürdő születik

A forrást Borovszky monográfiája szerint Csernyus Pál fedezte fel, ő maga volt a 19. század elején (Hunfalvy 1867, 65. p.) létesített Lévárt-fürdő alapítója is. Báró Kemény Gáborhoz hasonlóan halála után őt is saját tulajdonú fürdőjének kertjében temették el, sírja az általunk vizsgált tárgyidőszakban végig fennállt.6 1877-ben a fürdő a Thuránszky család tulajdonába tartozott, akik jelentős átalakításokat hajtottak végre helyiségeiben.7 Az átalakításokra alighanem szükség is volt, az alábbi újsághírből kiindulva ugyanis a szobák állapota meglehetősen instabillá válhatott az évek alatt: „Az egyik vendégszobának, melyben özv. Bodon Ábrahámné asszony volt elszállásolva, a mennyezete leszakadt épen akkor, midőn ebédhez terített a cseléd s az úrnő unokáival a szobában időzött. A szobaleány súlyosan megsebesült, a nagyobb gyermeket az asztal mentette meg, mely alatt épen akkor játszott, minthogy ez a lezuhanó részt feltartóztatta. Hogy a többiek ép bőrrel menekültek meg, annak köszönhető, hogy a falak mellett nem szakadt le a mennyezet.”8
Az 1880-as években Hevessey Boldizsár,9 a századfordulón Hevessy Bertalanné,10 az első világháború előtti években pedig Plachy Tamás neve vált ismertté Lévárt-fürdő tulajdonosaként. A Plachy család nevét már 1880-ban is jegyzik a források, éspedig az alábbi kontextusban: „A lévárti fürdőt Hevessy Bódog és Plachy Ferencz vették meg, e hasznos gyógyhatású fürdő nagyon el volt hanyagolva, a jelenlegi tulajdonosok azonban oly elösmerésre méltó javításokat és újjáalakítást tettek, mely a t. közönség kényelmének teljesen megfelel.”11 Amint látjuk, kalauz híján Lévárt népszerűsítésére a 19. század utolsó harmadában a regionális sajtó volt hivatott, e feladatának több-kevesebb sikerrel igyekezett megfelelni. 1881-ben a vármegyei társadalmi lap gyógyító hatásai révén valamennyi gömöri fürdő közül kiváló minőségű fürdőként jelöli Lévártot Ajnácskő fürdője mellett, akinek „bérlője, Záhonyi pontos kiszolgálatról, a vendégek kényelméről minden tekintetben kellőképpen gondoskodik”.12 Röpke tíz év elteltével már merőben más hozzáállást tanúsított ugyanez a sajtótermék a Turóc menti fürdő iránt. Mind 1892-ben „Gömörmegye fürdőiről”13 szóló cikkében, mind 1894-es „Gömöri fürdők”14 c. beszámolójában, sőt még az 1901-ben megjelent „Klimatikus helyeinkről”15 c. tárcában is mellőzi Lévártot a többi gömöri fürdő ismertetése mellett. Pedig a fürdő a kor igényeinek megfelelően fürdőbiztossal is rendelkezett, 1889-ben Szontagh Zoltán tornallyai járásbeli főszolgabíró, illetve Dr. Török János megyei tiszteletbeli főorvos látta el e feladatot,16 a 20. század elején pedig Dr. Gaál Gusztáv tornaljai körorvos töltötte be a fürdőorvosi tisztséget. (Plachy 1913, 10. p.) Az 1890-es évekből, ill. a századelőről fennmaradt néhány hirdetés a sajtóból Hevessy Bertalanné tulajdonos jóvoltából, melyekből további információkat meríthetünk a fürdő működéséről. Az 1895. április 4-i hirdetésben fürdői vendéglős kerestetett a folyó évi idényre ingyenes lakás biztosításával a telepen, melyből kiderül az is, hogy a fürdőszezon Lévárton május 15-től október 1-ig tartott.17 Egy másik hirdetés, amely 1899. január 19-i keltezésű, azért bír számunkra információértékkel, mivel a fürdő összes épületeinek haszonbérleti jogáról tájékoztat, melyet pályázat útján lehetett betölteni 6 éves időtartamra.18 Az 1906. május 27-én megjelenő cikk pedig már Lévárt-fürdő eladását hirdeti19 – innentől kezdve egészen az 1911. évi fürdőszezonig semmilyen életjelet nem adott magáról a telep.
Az újonnan átalakított fürdőt 1911. május 14-én nyitották meg a közönségnek, modernül és kényelmesen berendezett szobákkal, fürdővel, étteremmel kedveskedve a leendő vendégeknek.20 A szobákat villanycsengőkkel, az egész nyaralótelepet pedig cseppfolyós gázvilágítással látták el,21 biztosították az állandó zenét, a vendégek kényelmére női és férfi masszőrt alkalmaztak, az üdülni vágyók szórakoztatására pedig kuglizót állítottak föl.22 A regionális sajtón keresztül egy név nélküli, átutazó, szemfüles vendég rögtön lecsapott a frissen megnyílt fürdőre, megosztva vegyes tapasztalatait az olvasókkal: „Rég idő óta ösmerem ezt a fürdőt, mely a legutóbbi 20 év alatt annyi átalakuláson ment keresztül, ahány gazdája volt, de ezek az átalakulások mindig a visszafejlődést eredményezték úgy annyira, hogy a múlt években még törzsközönsége, az ún. tótság is elmaradt. Végre a múlt évben híre kelt, hogy a fürdőt oly egyén vette át, aki úgy anyagilag mint szakértelemmel képes ujjáteremteni az elzüllött kiránduló és gyógyvízzel rendelkező szimpatikus kis zugot – s így nagyon természetes, hogy a régi jó napokra való visszaemlékezés hatása alatt elrándultam én is megtekinteni fiatalkori mulatozásom színhelyét s tapasztalataimról szívesen számolok be: a helyiség, kert rendezett, tiszta, az utak kavicsolva, kellemes sétányok pihenő lóczákkal ellátva vannak s helyes beosztással az üdülő betegek pihenése teljesen biztosítva van anélkül, hogy azok, akik csak kellemes időtöltésül kivánják használni a fürdőt, oly kifogástalanul díszes helyiségben élvezhetik a zenét s szórakozhatnak kedvük szerint, ahonnan mások csendessége meg nem zavartatik. Az étkezésre nézve jellemző, hogy a konyha mindennapi viszonyokra van beállítva, egészen viczinális, amit igazol az én esetem is, hogy mint átutazónak tekintett vendégnek a kiszolgáló kijelentette, miszerint ebédre csak levesre és egy adag borjú pecsenyére számíthatok nőmmel együtt, miután a rendes vendégek lefoglalták a déli produktumot s így nekünk be kellett érni a bejelentett kaphatósággal, s nem kis irigységgel néztük az éppen jelenvolt rozsnyói róm. kath. püspök Ő méltósága s a többi rendes vendég előtt párolgó túrós csuszát, rákot és egyéb jók bőségét, amiből mi – boldogtalan átutazók – nem részesülhettünk. Tény azonban, hogy amit kaptunk, az jó is volt és olcsó is volt, s így e tekintetben panasznak helye nincsen, mert elegendő is volt. A helyiségek keresetlen egyszerűsége – s mégis kiválóan ízléssel épült volta – a legkellemesebb benyomást teszi, s azon a kis területen ki van használva majdnem minden részlet arra, hogy a vendégnek ott tartózkodását kellemesség tegye. Nem így van azonban ez a fürdőhelyiségekben s itt igazán ott vagyunk, ahol a part szakad. Jegyért először Pontiustól Pilátushoz az étterembe kell felmászni s hosszas ide-oda szemforgatás után szerencsésen megkapjuk a mesésen olcsó fürdőjegyet. A fürdőszoba, ez már furcsa egy helyiség, valamennyi szűk, tisztán meszelt, de semmi berendezése nincs, az a primitív lócza se ülésre, még kevésbé pihenésre nem alkalmas és ha kettő veszi igénybe a fürdőszobát, az egyiknek sarokba kell állni, míg a másik öltözik vagy vetkőzik. Ehez járul még a vízcsövek elhelyezésénél az egyik kabinból a másikba átvezető nyílás szabadon hagyása, melyen át egészen kényelmesen megfigyelhető a szomszéd szobában fürdőző minden mozdulata és ehez jön, hogy az ablakokon sehol függöny nincs s így az alacsony ablak előtt járó-kelők akaratlanul is tanúi a fürdőzés furcsaságainak, ami nekik talán kellemes mulatság, de nem minden fürdővendég óhajtja magát ily látványosságnak kitenni. Tény, hogy e fürdő jövedelmét nagyrészben a földmíves nép adja s a mostani állapotok ezeknek az igényét ki is elégítik, de kívánatos volna legalább két fürdőszobát az intelligensebb közönség részére is – habár magasabb árak mellett – berendezni, nem volna ez kárára ennek a kis telepnek s akkor még ez a kifogás is elesnék. A fent elmondott kifogások eltüntetése úgy a közönségnek, valamint a fürdőkezelőségnek eminens érdeke.”23 E beszá­moló hűen tükrözi, hogy a Lévárt még a „nagy átalakítás” után sem tudott kilépni parasztfürdő jellegéből.

Fürdőélet reflektorfény nélkül

A magánkézben lévő, méltatlanul mellőzött fürdő nem igazán került a hazai fürdőpropaganda reflektorfényébe sem, az országos fürdői szakirodalom és a balneológiával foglalkozó szaklapok hasábjain Lévárt vagy egyáltalán, vagy tömören került jellemzésre. „Regényes üdülőhely, pormentes ózondús levegővel. Gyönyörű védett helyen, szép kirándulóhelyekkel, hatásos erejű gyógyfürdővel”24 – ennyi áll Lévárt fürdőtelepéről 1910-ben a legnépszerűbb hazai fürdőkalauz, az Erdős-féle brosúra hasábjain. Az országos balneológiai irodalom a reformkortól vezette Lévárt ásványos vizét a magyarországi fürdők és forrásvizek között, amint azt korábban már bemutattuk. Míg Kitaibel csupán a tapolcai és a jolsvai ásványvizekhez hasonlította a lévárti vizet (Kitaibel 1829, 313. p.), Lengyel művében már egyszerű, pár soros jellemzésben olvashatunk róla, megemlítvén a fürdőházat is: „A lévárti ásványvíz félórányira fakad Lévárt nevű tót falutól, egy szűk s meszes hegyektől környezett völgyben, nem messze a Turócz patakjától. Vize egy 30 lépés kerületű mederbe gyűl össze, s mellette van egy fürdőház is.” (Lengyel 1853, 212. p.) Hat évvel később, 1859-ben Wachtel már bővebben nyilatkozott a kis gömöri fürdőtelepről, melynek vizét a királyi hőforráshoz hasonlította: „Tószerű forrás, világos, tiszta, áttetsző, tetején fehér bevonatot képez. A forrás a Csernyus-családhoz tartozik, ők építtették a 6 szobából álló vendégházat, melynek árai 16 és 45 krajcár/nap körül mozognak, valamint a 13 káddal felszerelt 7 fürdőkabint. Egy fürdő ára 10 krajcárba kerül.” (Wachtel 1859, 218–219. p.) Alig néhány évvel később Kiss Antal orvostudor a kiegyezés kori monográfiában már „vidéki hírnévnek örvendő” fürdőként jellemezte Lévártot (Hunfalvy 1867, 66. p.), 12 fürdőszobát és 20 lakszobát jegyzett. Ez idő tájt a szobaárak 40–80 krajcár körül mozogtak, amint azt a lévárti fürdőről megjelent legrégebbi reklámhirdetés is igazolja.25 Az üdülőtelep Boleman István tanulmánya alapján egy cink- és fakáddal ellátott, 12 fürdőkabinnal felszerelt fürdőházból, egy 17–20 lakószobás vendégházból, egy fogadóból, egy kocsmából és egy kocsiszínből állott. (Boleman 1887, 120. p.)
A fürdő legelőször a Tátra Vidék 1884/9. számában került részletes ismertetésre akkori fürdőorvosa, Dr. Török János Gömör megyei, tornallyai járási tiszti s tiszteletbeli főorvos által, aki a fürdő előnyeit és hátrányait egyaránt kendőzetlenül bemutatta: „Alól 7 vendégszoba van, a hátsó falon szelelő nyílásokkal. A többi házban 10-13 szoba adható ki. Egyikben el lehet különíteni a ragályos betegeket. A fürdő-helyiség és az alsó lakosztály, a pórnép számára szekerek megálló helyéül hagyott térrel és tágas korcsma szobájú vendéglővel együtt ki van téve a Turócz áradásainak. Ilyenkor a légkör kis időre posványos bűzt vesz fel s a vendégek néha ily esős időben el is hagyják a fürdőt. Különben nagy jelentőségre nem vergődhetett még e szerény berendezésű gyógyfürdő. Inkább csak a köznép keresi föl, kis időre. Állandó fürdővendég a középrendűekből, főleg izraelitákból kerül ki, kik kevés igényűek. Több a nő, mint a férfi. A vendéglői ellátás sok kívánni valót hagy fenn: 1883-ban is paraszt vendéglős volt, neje a főzőnő.
A tervezés daczára az épületeken évek óta kevés javítás történt, legfölebb, hogy a falak sárgára lettek festve, bárha változtak a tulajdonosok. 12 fürdőszobában van 9 czinkád, 13 fakád és egy a tulajdonos számára. A tervezett gőzzeli vízmelegítés, gőzfürdő, fedett sétány, hideg befedett vízfürdő, az árnyékszékek szaporosítása, a felső szebb lakó-osztályokhoz, honnan szép kilátás nyílik a sziklás hegyoldalra s az otlevő erdőségre, rendes veranda, terrasse készíttetése – mindez csak terv maradt! Csak a fürdőház végén épült egy pavillon és egy kuglizó, hol a vendégek szórakoztatnak. A lármás mulatság mostanában ritka. A tisztaság meglehetős, a szellőzésre is van felügyelet. A fürdő- s lakószobák belől tisztára vannak meszelve, a deszkázat súroltatik, a fölszolgálat is tűrhető, de az ételek és italok nem éppen választékosak. Fürdői rendszabály és rendes orvos nincs. Fürdőorvost azért nem tartott a fürdőre keveset költekező tulajdonos, mert úgy tapasztalta, hogy az egyik kartárs a sok gyógyszer­rendelésre kezdé fektetni a fősúlyt a fürdőben is, mi által a fürdő-gyógymód zavartatott s annak hatása nem volt többé tisztán észlelhető. Az út a fürdőhöz nem a legjobb, s azt a domboldali részen gyakran lehordja az esővíz. Az alsó épület hátulsó fala alján betonozott fél csatorna van kőből, a víznek az árnyékszékhez vezetésére. A hegyoldalról jövő víz így más utat vevén, az épület nem oly nedves többé, mint volt azelőtt. A felső épületbeli árnyékszékek tisztábbak, s inkább a jobb rendűek által használtatnak. Felül van egy nagyobb terem is, hol olykor nyári táncvigalom tartatik.
A forrás kútja még mindig fedetlen, két méter mély s 4 méter széles és ugyanily hosszú medenczében jó ízű vizet tartalmaz. Innen a tóba folyik, mely ismét a Turócz folyamba ember derék vastagon bocsátva vizét, itt is tiszta, üvegekben eltéve sokáig szagtalan s jó ízű marad. Melegítéskor megszőkül a sok mésztartalomtól szénsavát elvesztve. A tavat gyakrabban ki kellene kotortatni s körülkerítve, befedve, öltöző-vetkőző fülkékkel ellátva, hideg közfürdőül lehetne használni. A fürdővíz egyszerűen melegítve van használatban. A köznép, ha csúzos vagy egyéb baja van, 3-4 napig ott marad s napjában 3-szor is a lehető legforróbban veszi a fürdőt. Egy óra múlva is alig vehető ki belőle, kivált köznapokon, midőn nincs annyi fürdőző, utána kihever a hűs gyepre az árnyas akáczfák alá. Sokan ily módon is meggyógyulnak. E részben a jó akaratú figyelmeztetésre kevesen is hallgatnak, daczára annak, hogy egy izraelita férfi egy ízben féloldali hűdést kapott a túlságos forró fürdőben. Állítólag a nagy szikla alatt, mely a fürdőhelyiségtől távolabb, a Turóczon túl fekszik a sétány végén, oly forrást is fedeztek volna fel, mely hashajtó hatású. De ez még közelebbről megvizsgálva nem volt. Ilyen a legtöbb vidéki kisebb jelentőségű, de azért a köznépre áldásos gyógyfürdő állapota.”26 A tanulságos referátum alapján képzeletbeli körútra invitálván ismételten konstatálhatjuk Lévárt parasztfürdő jellegét, s akárcsak Ajnácskő esetében, tulajdonosa fukarságát is.
A millennium évében a telep már 11 szobával felszerelt három házból, egy vendéglőből és egy 33 káddal ellátott fürdőházból állt (Boleman 1896, 80. p.), amint azt az 1898. évi Fürdői Almanach, ill. az 1904-ben megjelent „A magyar fürdők nap­tára” c. országos fürdőismertető kalauz is megerősítette bő nyolc évvel később. (Vas­vári 1904) Érdekes, hogy a Borovszky-féle kötet viszont 1902. évi adatokat figyelembe véve a fürdőben csak 9 vendégszobáról és 17 felszerelt kádról tudósított. (Borovszky 1904, 310. p.) Némi remény a fürdő megmentése és fellendítése érdekében csupán a háború előtti években adódott. Az átalakítást követően az 1910-es években már egy 31 káddal felszerelt fürdőház és 19 vendégszobával berendezett két lakóépület állt az üdülő és gyógyulni vágyó vendégek rendelkezésére, melyet vendéglő, pihenő és parkoló egészített ki. (Plachy 1913, 4. p.) A szolgáltatások árait illetően az 1913. évi fürdői kalauzból meríthetünk információkat: „Szoba egy személyre 1 korona 60 fillértől 2 korona 50 fillérig terjed, két vagy több személy esetén az összeg 3 korona 20 fillér és 5 korona között ingadozik. Ruhatisztítás személyenként egy napra 20 fillérbe kerül. Az étterem házikezelésben leend. A napi háromszori étkezés egy napra személyenként 4 korona 50 fillér összegre rúg, azonban a vendégnek lehetősége nyílik a szintén jutá­nyos árú étlap szerinti étkezésre is. A fürdőárak a következőképp alakulnak: elsőosztályú kádfürdő 1 korona 40 fillér, másodosztályú 70 fillér. A fürdőházban a vízkezelésben, masszírozásban jártas, vizsgázott férfi- és női alkalmazottak állnak rendelkezésre. A heti szervizdíj 1 korona, zenedíj fejében személyenként 2 koronát kell egy hétre fizetni.” (Plachy 1913, 9. p.) A jutányos árak arra engednek következtetni, hogy az élet Lévártfürdőn viszonylag olcsó volt, szolgáltatásait kisebb jövedelmű klientúra is megengedhette magának. A reklámhirdetések viszont igyekeztek elkülöníteni egymástól a szolgáltatásokat az úri közönség és az egyszerű „pórnép” között.27
A posta, távírda, telefon és gyógyszertári szolgáltatásokat a teleptől 20 percnyi távolságra eső Harkács községben lehetett igénybe venni,28 itt lakott egyébként maga az orvos is, vasútállomása pedig Tornalján volt.29 1884-ben a Dobsina és Miskolc között közlekedő személyvonat reggel 9 óra 11 perckor, este pedig 7 óra 25 perckor érkezett Tornaljára, az ugyanezen szakaszon közlekedő omnibusz pedig az alábbi időpontokban állt meg ugyanitt: délután 3 óra 3 perckor, visszafelé pedig 1 óra 34 perckor.30 A fürdőbe a vendégeket a tőle 12 km-re lévő tornaljai állomásról automobil-járatok és a fürdőigazgatóságnál rendelésre külön kocsijáratok szállították a századelőn.31 1911-től a fürdő tulajdonosa Rimaszombat és Lévárt között is biztosított automobil-járatot, amely azonban csupán 8-9 fő jelentkezése esetén indult.32

Vendégségben Lévárton

A fürdő vendégforgalmát illetően – kurlisták híján – csupán gyér adatokkal rendelkezünk, többnyire fürdészeti sajtó, ill. regionális statisztikák alapján felmérve a helyzetet. A vasas, langyos hévíz földes, savanyú forrását, mely a 18–19. század fordulóján megejtett analízisek alapján leginkább mészsókban volt gazdag,33 a mozgásszervek megbetegedésére, vérszegénység és gyengeségi állapotok kezelésére, csúz, köszvény és görvényes bántalmak kezelésére, idegesség, bőrbetegségek, gyulladások, a csont- és csonthártya bajai és bujakór ellen ajánlották.34 Dr. Meskó Miklós vármegyei tiszti főorvos a század eleji szakvélemények alapján a lévárti Szent Antal-forrás vizét gáztartalomban és szilárd alkatrészekben szegény, azonban az anyagcsere fokozására kiváló hatással bíró hévíznek tekintette, így „neuraszténia, hypochondria, hisztéria, neuralgiák, környi hűdések és idülten fennáló medencebeli lobos izzadmányok ellen” (Plachy 1913, 8. p.) javasolta. Leginkább a közeli és távoli vidék földművelő népe kereste fel vasárnap vagy ünnepnapokon (Borovszky 1904, 310. p.), bár a helyi és környékbeli úri polgárság is gyakorta ellátogatott ide. Wachtel 1857. évi adatai szerint mintegy 46 állandó és 1500 ideiglenes vendéget számlálhatott a fürdő. (Wachtel 1859, 219. p.) 1872-ben Lévártot 68 vendég kereste fel,35 hét évvel később a fürdő már csak 35 állandó pácienssel bírt.36 Ha beleolvasunk a titokzatos R.E.S. kezdőbetűkkel jelzett budapesti fürdővendég naplójába, aki írásában nyíltan rávilágított a fürdőtelep hiányosságaira, nem lepődünk meg az idegenforgalom csökkenésén: „A fürdőhelyiség egyszerű, bemenet jobbról a lakszobák, balról a kádakra készített fürdőosztályok és a vizet forraló gépház foglalnak helyet, köztük emelkedett út visz a parkba, hol szembe egy szép épület – mely hajdan Csernyus Pálé volt – áll, s melyben egy nagy terem és jobbról balról lakszobák vannak a magasabb vendégek számára. (…) A forrás maga a patak mentén van felfogva és úgy ivóvíznek mint fürdésre hasznos, azt mondják róla, hogy nem egy-két mankón odajött beteg tudott ép lábbal és kézzel a víz használata után a patak felett emelkedő sziklára felmászni, honnét emlékül mankóját a mélységbe dobá. Ezen fürdő helyiség hiánya, hogy nincs jó vendéglője, kezelő és felügyelő orvosa. Hiányosak szórakozási és mulató eszközei, melyek a fürdővendégek részére csalétkül szolgálnak. E hely ha alkalmas kezekbe jönne, nemcsak a megyének, de más idegen helyről jövőknek is gyógy- és szórakozáshelyéül szolgálna. Itt lehetne megtartani a különböző értekezleteket, ide lehetne összpontosítani a kirándulásokat, itt lehetne a nyári idény alatt zene, szavalat és más hangversenyeket tartani. Hetenként egy bizonyos napon összejövetelek, okvetlenül vonzanák a vendégeket, de ezek mellett kis kényelemről is kellene gondoskodni: a lakszobákat jobban bútorozni, a fürdőkből az ülőhelynek szánt faló­czákat más comfort székek és pamlagokkal felváltani, fésű, kefe, tükört stb. beszerezni. Azt is meg kellene engedni, mint a rozsnyói fürdőben az megengedve van, hogy férj és nő, szülő és gyermek ha egy kádban fürödnek, külön személydíjat ne fizessenek, mert az ily eljárás elidegeníti különösen a szegényebb osztályt. Az sem helyes, hogy a vendégek minden rang- és rendkülönbség nélkül egy állásforma helyiségben lerakott asztalok és székekre utalvák társalgási összejövetelre, s a felső díszterem el van zárva, – lapok, folyóiratok, stb. pedig nem járnak, társalgó terem nincsen, sem egy zeneműszer, melyben egyik vagy másik diletáns magát vagy másokat mulattathatná. (…) Én a helynév magyarázatok és a népszokások összegyűjtésével töltöttem el időmet, melyet az idejáró lelkészek, tanítók és körjegyzőktől kaptam, sőt üres időmet a fürdős és vendéglős gyermekei tanítására is fordítottam. (…) A fürdő tulajdonosa igen szívélyes jó ember, de amint tudom ezen fürdőről letenni akar, így ajánlanám azt megvenni egy consortiumnak, mely azt kellően felszerelné, hirdetményezné, a vendéget szívélyes fogadtatásban részesítené, és e helyet a megye díszpontjává emelné.”37 A kor fürdőkultúrájának megfelelő szívélyes fogadtatásra azonban még várni kellett. Bár Dr. Török János írása szerint az 1882. évi fürdőszezonban 70 állandó és 2200 napi vendég rándult a fürdőbe, a következő fürdői évadban már csupán 50 állandó (20 férfi és 30 nő) páciens és 2000 rövid ideig tartózkodó nyaraló keresett gyógyírt Lévárton.38
A századforduló sem hozott jelentős változást, a számadatok még nagyobb csökkenést mutattak. Az „Egészségügyi Értesítő” 1893. évi vendégforgalmát taglaló táblázat 15 állandó belföldi férfi és 28 állandó belföldi nő vendégforgalmáról tudósított,39 addig ugyanezen évet illetően A „Fürdőirodalmi Könyvtár” értesítője 40 állandó vendéget jegyzett, ebből 2 külföldi páciens jelenlétével. Ugyanezen értesítő 1894. évi statisztikai adatai 11 vendégszobáról és 1018 fürdővendégről – ebből 18 állandó és 1000 ideiglenes látogatóról – számoltak be.40 A 20. század beköszöntével ismét a megyei közegészségügyi statisztikákhoz nyúlunk, melyek értelmében mind az 1903., mind az 1904. évi idényben még a 100 főt sem érte el Lévárt állandó fürdővendégeinek száma,41 ami egyértelműen a fürdő kiaknázatlanságáról árulkodik. A helyi sajtó már 1901-ben is mind Lévárt, mind az összes többi gömöri fürdő esetében a gyér propagálásban látta a kevés vendégszámot, s az együttes, közös költségen való hirdetést javasolta a Gömör vármegyei üdülőknek az idegenforgalom szaporításának érdekében.42
Fennmaradt egy könnyed stílusú, ugyanakkor kimerítő fürdői levél a Rozsnyói Hír­adó 1910. július 17-én megjelent számában, melyben a lap szerkesztő munkatársa, Váry László rozsnyói fürdővendégként számol be a gyógytelep folyó évi viszontagságairól: „Hát itt vagyunk, ebben az Úristentől ideplántált, de az emberektől észre sem vett gyönyörűséges kis paradicsomban. Valóban oly szép, oly fenséges itt minden, hogy igazán fájhat az ember lelkének, hogy ezt a természeti szépségekkel megáldott helyet az emberek nem hogy felkeresnék, de szinte megvetőleg beszélnek róla. Pedig aki bizonyos nyavalyában – köszvény, csúz, reuma – szenved, az teljes reménységgel jöjjön ide s bizony rendesen megkönnyebbülve, megjavulva, sőt egészen kigyógyulva távozik innen. Itt vannak az élő példák: az öreg Vanszák bácsi, a városi tanácsos tavaly két bottal jött ide: pár fürdés után sétálgatott s 12 fürdő vétele után egész télen át nem bántotta az eddig minden éven bekövetkezett csúzos fájdalom. Itt van Beitler Antal főkominyár, Flütsch Kálmán városi pénztáros édesanyja: 3 fürdő vétele után egészen lelohadt a lábuk, pedig úgy meg volt dagadva mindkettőnek, hogy alig fért bele a cipőbe. Tehát valami kiváló jó víznek kell ennek az itteninek lenni! Hogy mit tartalmaz, azt senki sem tudja, legkevésbé a tulajdonos, tapintása sima, mintha erősen lúgos volna, íze jó, kellemes ital s ha estétől reggelig áll is a szobában, csak oly üde, friss, mintha most merítették volna. A forrás meglehetős nagy, körülbelül négy négyszögméter területű s a föld színe alatt másfél mélységű, színe tömegben a legszebb világos égszínkék, pohárban kristálytiszta. Érdekes látványt nyújt, hogy a föld méhében levő gázok mily gyönyörű gyöngyöket képezve törnek fel folytonosan a forrás fenekéről. A forrás vize hideg, körülbelül 9-10 R fok, melegítve használják.
Hanem bizony, sajnos az értelmiség közül nem sokan ismerik e helynek fenséges szépségét s vizének kiváló minőségét, de annál jobban ismeri a köznép. Látnád csak azt a népvándorlást, ami itt van egy vasárnap vagy ünnepnapon. Hatvan, nyolcvan szekér, megrakva falusiakkal, kik valóságos búcsúszínezetet adnak a fürdő környékének, mikor előszedik a szeredást és kipakolják belőle a mindenféle harapni valót s agyba-főbe kínálják egymást a sok mennyei jóval: Komámasszony, uramöccsém, sógor! Nocsak ebből a jó pogácsából, kalácsból, csirkéből, itt egy kis jó hideg borjú sült stb. Majd előkerül a csutora is s vígan folyik a trakta, míg csak az egyfaluból valók mind megfürödnek s együtt indulnak haza. Hanem meg kell őket nézni, mikor kijönnek a vízből! Mind olyan mint a főtt rák, mert hisz annál hatásosabb – ők azt tartják – minél melegebb a víz. Egy-egy vasárnap kiadnak 250-300 fürdőt. Bizony szegény fürdőmesternek ilyenkor nem irigylendő a sorsa.
A milyen zajos és szorgos vasárnapon a fürdő tájéka, oly csendes és egyhangú az köznapokon, mert bizony az itt időző állandó vendégek mentől kevesebb mozgalmat idéznek elő, mert ők maguk is alig tudnak mozogni. Az alsó épületben levő hét szobában mindolyan lakók vannak, kiket kocsin tolnak, ölbe hordanak, vagy legfeljebb két bottal járnak. A közép- és felsőépület lakói már szorgalmasabbak: itt van hat rozsnyói vendég, kik egész családias életet élnek, együtt étkeznek, egész nap együtt vannak s igazán kellemesen töltik el a napot. A jelenlegi állandó vendégek száma 16, de még 6-8 nak volna hely, persze nem épen úgy értve, hogy minden embernek külön-külön szobája legyen. A három lakásban 15 szoba, egy óriási társalgó s még kényelmes ebédlő helyiség van pompás verandával.
A fürdő jelenlegi tulajdonosa, özv. Molnár Barnáné, ki leányával és vejével, Szekeres Jánossal együtt látja el a vendégeket és pedig oly kiváló s olcsó konyhával, hogy párját aligha találjuk nagy darab földön. Kuriozitásból ideírom a pénteki kosztot: reggel tejeskávé, – de bizony Rozsnyón tejfelben sem kapunk olyat, – nem csészével, hanem lábasostul feltéve, hogy egy pohár kevés, csináljon a vendég még egyet, hozzá finom házikalács tetszés szerint, ebéd: gulyásleves, borjúsült, zöldbabfőzelék sült szalonnával s kiflikoch lekvárral, vacsora: vagdalt szelet és túrósgaluska, kenyeret kiki annyit szel, amennyi jól esik. Uzsonnára, ha még óhajtja valaki, édes vagy aludt tej áll rendelkezésre. S ez így van mindennap s mindezen kosztolás ellenében naponkint egy ezüst forint, mond 2, azaz kettő koronát fizetsz!
…Csak egyet ne várjon és ne keressen, az úri kényelmet, mert bizony itt nincsenek inasok, sem szobaleányok, akik a csengetésre rohanjanak a parancs teljesítésére, hisz még csengő sincs. A rendes kiszolgálást reggel, délben, este az étkezésnél s ágyvetésnél megkapod, de ha közbe kell valami, menj utána magad. De ez nekünk, mostani vendégeknek, egy cseppet sem hiányzik, mi annyira meg vagyunk itt elégedve, hogy többet és jobbat már igazán kivánni sem lehet. Ha még azt is megírom, hogy egy szoba ára az alsó helyiségben 60, a felsőkben 80 krajcár, ha ágyneműt is kíván a vendég, azért külön 20 krajcárt fizet, körülbelül mindent elmondtam a lévárti fürdőről. A hozzájutás kissé kényelmetlen, mert a legközelebbi vasúti állomás Tornalja, honnét 6 koronáért megy ki egy fiakker, ha pedig itt a faluban fogad az ember parasztszekeret, azért 4 koronát kell fizetni. Úgy hírlik különben, hogy a ratkói vasút43 Tornaljától kiindulva éppen a fürdő alatt vezetne el, ami végtelen előnyére volna úgy a fürdőnek, mint a fürdőző közönségnek.”44 Az élménybeszámoló egyértelműen gondolkodóba ejtő, Lévártot azon fényben világítva meg, ahol a fürdőző klientúra nem igazán igényelte a fürdő pati­nássá, mai szóval élve „exkluzívvá” tételét. A kérdés csupán az, hogy minden fürdővendég így gondolta-e, vagy csupán egy szerény szerkesztővel van dolgunk. Tény azonban, hogy gyökeres változást csupán a fürdő 1911. évi modernizálása és tulajdonosváltása eredményezett, folyó év július 20-ig mintegy 3825 átutazó vendég és 20-24 napi állandó fürdővendég tartózkodott a Sajó völgyi üdülőben,45 az 1912. évben pedig már mintegy 6500 ideiglenes és 560 (!) állandó vendég választotta Lévártot kikapcsolódása és gyógyulása helyszínéül.46 Mindkét adat a fürdő előnyös átalakulásáról ad tanúbizonyságot.
Kétségtelen, hogy a fürdő csupán 1910 után indult ígéretes fejlődésnek, éspedig Plachy kezei alatt, ezen időből maradt fenn Lévárt egyetlen fürdőkalauza is. Az általános információkat (helyrajzi viszonyok, a forrásvíz gyógyhatása, közlekedés, lakhatás, szolgáltatások) közlő, egyszerű, tömör stílusban piacra dobott ismertető 1913-ban látott napvilágot Plachy Tamás fürdőtulajdonos szerkesztésében „Lévárt gyógyfürdő. A magyar Gastein” ismert jelzővel hirdetve a fürdőhelyet. A gazdag, egész fürdőtelepet bemutató képanyaga mellett újításként jelenik meg a lapokon a korábbi fürdőbetegek visszajelző és elismerő leveleinek közlése, mely mind ez ideig egyetlen gömöri fürdőkalauzban sem volt fellelhető. A brosúrában publikált előző évi fürdői évadra vonatkozó 13 dicsérő és hálaadó levél valamennyi szerzője gömöri illetékes, zömében polgári foglalkozású, csúzban és köszvényben szenvedő páciens. (Plachy 1913, 11–15. p.) A levélözön Balás Lajos47 rozsnyói püspök ajánlásával indít: „A lévárti fürdő jótékony hatását saját tapasztalatom alapján igazolom s használatát a csúzos bántalmakban szenvedőknek ajánlom.” Majd Tornay János sajópüspöki kanonok, esperesplébános ma­gasz­taló soraival folytatódik: „Örömmel értesítem, hogy a lévárti fürdő csúzos bajomra nagy megkönnyebbülést hozott, a majdnem hasznavehetetlen lábaimat rendbe hozta és kezeimet teljesen munkaképessé tette, a múlt évi kúrával a legteljesebb eredményt értem el. Megragadom az alkalmat igen tisztelt Plachy Úrnak köszönetet mondani a kitűnő ellátásért s előkelő figyelemért, melyben személyemet részesítette. Viszont­látásra a nyári saisonban.” Úgy látszik, egyházi személyek között népszerű célponttá vált Lévárt fürdője, amint azt az alábbi levél szerzője, Baázs M. Rosamunda intézeti főnöknő is alátámasztja: „Nyilvánosan közzéteszem azon bámulatos javulást, mit a rozsnyói irgalmas nővérek az 1912. és 1913. évben a lévárti gyógyfürdő kitűnő hatásának köszönhetnek.” A köszönő levelek sorában az ipar terén foglalkozást űző polgári személyekkel is találkozunk. A rozsnyói Horváth Sándor főmérnök az alábbi szavakat intézte a fürdő vezetősége felé: „Készséggel nyilatkoztatom ki, miszerint én a lévárti fürdőt 1911. év nyarán köszvény ellen használtam, azóta jól érzem magam, köszvényem többé vissza nem tért. Ennélfogva a lévárti fürdő használatát köszvény ellen mindenkinek melegen ajánlhatom.” Hasonló elismerésben részesítette Plachy urat Zólyom Jánosné „bányatulajdonosné”: „Rheumás fájdalmak ellen a lévárti fürdőt már évek óta használom. Ezen bántalmakra a fürdő mindannyiszor gyógyítólag hatott”, valamint Szontagh Andor csetneki rézgyáros: „Valahányszor Lévártfürdőre gondolok, önkéntelenül is bizonyos érzete a hálának vesz erőt egész valómon. Már évek óta szenvedek rheumatikus keresztcsontfájásban, használtam hírneves fürdőket, lényegesebb javulás nélkül, míg végre tavaly ismerőseim javaslatára Lévártfürdőbe mentem, amelyről geografiai ismeretem csak annyit tudott, hogy ez a fürdő létezik. Tizenegy napot – tehát elég rövid időt töltöttem ott, s mégis mintha csak újjá születtem volna, a kínzó fájdalmak megszűntek s az egész telet és tavaszt mind máig oly könnyed, jó érzésben töltöttem el, mint már évek óta nem. A közeledő idényben megint oda jövök, szíveskedjék számomra szobát fenntartani.” A fenti levél arra is rámutat, hány nap után jelentkezett enyhülés, illetve gyógyulás egy-egy kúra után. Jogos a kérdés: vajon hány nap kellett a gyógyuláshoz? Gergely Antal saját bevallása szerint 28 napot időzött a fürdőben, míg köszvénybetegségéből teljesen feljavult. Alighanem a gömörpanyiti Darmo Józsefnek is több időre, pontosabban két hétre volt szüksége, hogy reumás fájdalmaiból teljesen kigyógyulva újból mozgatni tudja végtagjait. „Tisztelettel jelentem, hogy én mint rheumatikus nem tudtam járni, csakis két ember segélyével tudtak a fürdőbe vinni, ami pár nap múlva a makacs bajnak igen jó hatással volt, mert harmadnapra saját erőmmel, segédkezés nélkül a szabadban jártam” – ecsetelte lévárti gyógyulása történetét Lévay Mihály posta- és távírdaaltiszt. Az elégedett páciensek, mint olvashattuk, szívesen tértek vissza a következő fürdőévadban is, Bergstein Miksa köszvényes egyike volt ezen fürdővendégeknek: „Van szerencsém becses tudomására adni, hogy 8 napon át az ön tulajdonát képező úgynevezett lévárti fürdőben eltöltött idő, illetve fürdés a láb és karjaimban levő fájdalom annyira enyhült és javult, hogy teljesen jól érzem magamat, néhány napra hazautazom és hálából a jövő héten ismét 10-14 napra eljövök, hogy a kúrám, illetve a fürdést tovább folytassam.” A köszvényes és csúzos bántalmakra gyógy­írként szolgáló lévárti forrásvíz a környék asszonyainak is hálával szolgált. Mind a nagyszuhai Babarik Györgyné, mind a nemesmártonfali Ceglédi Jánosné már rövid tartózkodás után eredményesen felépülve távoztak a gyógyfürdőből. A brosúra legutolsó fürdőlevele pedig bizonyítéka annak, hogy a két leggyakoribb panasszal élő betegek mellett egyéb bajok ellen is szívesen keresték fel e csendes fürdőt, ahogy tette azt Oleszka Pál is: „Ezennel igazolom, hogy válcsonttörési bajban soká szenvedtem, kezem teljesen hasznavehetetlen volt. Lévártfürdőn 14 napot időztem, mely idő alatt teljesen felgyógyultam, bárkinek is ezen áldásos fürdőt ajánlhatom.” Az említett fürdővendégek mellett a helyi sajtónak köszönhetően néhány 1912. évi fürdőidényben nyaralóról sikerült információkat szereznünk, a lapok ugyanis közzétették Lévárt néhány állandó fürdővendégének névsorát. Bár a nevek valamennyiünk számára ismeretlen úri közönséget, polgári személyeket takarnak: báró, kúriai bíró, bankigazgató, bányatanácsos, bányaigazgató, minisztériumi közalkalmazott, körjegyző, építész; „vendégeink többek közt Bécs, Budapest, Nagyvárad, Nagyrőce, Putnok, Csetnek, Aranyosmarót, Orsova, Zólyombrezó városából érkeztek eme gömöri fürdőhelyre gyógyulás és nyaralás reményében.”48 Ez az élénkség és sokszínűség egyben igazolja a fürdő regionális határainak átlépését is. Lévárt vendégei között tisztelhetjük az 1912. évi idényben Lengyel György nyugalmazott járásbírót és Marikovszky Géza nyugalmazott Coburg hercegi főintézőt, akik pár hetes kúrára választották ezt az üdülőhelyet.49 Sipeki Balás Lajos megyéspüspök mellett alighanem egyik legmagasabb vendégei között tartják számon Lukács Géza vármegyei alispán kéthetes lévártfürdői tartózkodását a világháború kellős közepén, 1915 augusztusában.50 Vendéglátásáról a megyefő ekképp nyilatkozott: „Már 10 napot töltöttem itt, természetesen csakis kúrámmal foglalkozva és megnyugvással konstatálhatom határozott javulásomat. A fürdő teljesen rendben van, rendelkezik lakályos szobákkal, tiszta fürdővízzel, jó levegővel és bár a fürdőtulajdonos, Plachy Tamás úr a harcztéren van, az ő szeretetreméltó kedves neje mindent elkövet a czélból, hogy a vendégek magukat otthonosan jól érezzék s kitűnő házias koszttal elégíti ki igényeinket és pedig valóban olcsó árért a mai drága viszonyok között. A csúzos, idegbajos és gyomorbetegek érdekében vélek tehát cselekedni, a midőn ezen kellemes fürdőre hívom fel a közfigyelmet s az érdem elösmeréseül szolgáljon az is, a midőn figyelmes derék házi asszonyunk lekötelező modorát rövid, de igaz szavakkal méltattam.”51 A fürdő, lévén nem csupán nyaraló, hanem komoly betegségben szenvedő páciensek gyógyhelye is volt, bizony szomorú eseményeknek is néma szemtanúja lehetett. 1912. augusztus 5-én lévárti fürdői gyógykezelése idején 64 éves korában hunyt el váratlanul Kern Adolf rimaszombati közéleti személyiség, egykori vaskereskedő, majd a Rimaszombati Takarékpénztár könyvelője. Az izraelita származású öregúr felesége társaságában „kellemes benyomással érkezett folyó év augusztus 4-én a fürdőbe, este vacsora után lefeküdt, majd agyvérzés következtében reggel 6 órára meghalt”.52 Ezen az eseten kívül egyéb halálhírről források híján nincs tudomásunk, ami természetesen nem zárja ki azt, hogy nem történtek.

Szórakozás úri módra

A fürdő társas életének elengedhetetlen részét képezték a zenés-táncos estek, a jótékony célú mulatságok, a tombolával és tűzijátékkal egybekötött bálok, melyeknek rendezésébe a fürdőigazgatóságon kívül a környék előkelő úri társadalma is bekapcsolódott.53 1886. szeptember 8-án a Gömör megyei és az erdélyi közművelődési egylet javára rendezett táncmulatságon gyűlt össze a vidék intelligenciája. Ez a rendezvény, bár anyagilag kevésbé volt kielégítő, a fürdő történetében mérföldkőnek számított, ugyanis a helyi sajtó szerint Lévárton ez volt az első nagyobb mulatság: „A válogatott vendégsereg délután 3 órakor már gyülekezett, a táncz este 7 órakor kezdődött és tartott kivilágos-virradtig. A négyeseket 16 pár tánczolta, a rendezés jól folyt. A jövedelem alig hogy fedezte a kiadásokat, s így a nemes czél, továbbra is megmaradt czélnak, a zenét egy cseppet sem lehet dicsérni, jól játszott, de kevés kedvvel, és úgyhiszem, Flóris épp úgy kifogásolhatja, mint a rendezők Flóris kedvét. Az út egyengetve van arra, hogy a kies lévárti fürdőben is lehetne jól mulatni, akik jelen voltak jól mulattak, mert a nők tánczosokban, a férfiak tánczosnőkben nem láttak hiányt. Kivirradt egészen, midőn az utolsó hegedűvonás megtörtént, a fákon ezüstös harmatcseppek csillogtak, a fürdő nagy kéménye erősen füstölt, a nap is előre bocsátotta bíboros sugarait, reggel volt egészen. Akik jól mulattak, máskor is keressék fel Lévártot, akik pedig nem mentek el: máskor menjenek el, hogy jól mulassanak.”54
Az évek előrehaladtával a fürdő egyre több életjelet adott magáról a társasági élet terén. A lévárti fürdő helyiségeiben 1893. augusztus 6-án a tornaljai általános betegsegélyző egylet alakuló pénztára javára délelőtt 10 órai kezdéssel jótékony célú „népünnepélyt” rendeztek. A műsort délután 4 órától tánc, póznamászás, díjkuglizás és bazár követte, majd este 9 órakor tűzijátékkal, este 10-től pedig táncversennyel zárult a program. A fürdő melletti versenytéren egész napos díjlövészet, szamárfuttatás, zsákfutás és gyalogverseny várta az ide érkezőket. A nap folyamán a lacikonyháról és az italokról Csillag Dániel fürdői vendéglős gondoskodott. A belépti jegyek az ünnepélyre az alábbi kritériumok szerint alakultak: egész ünnepélyre érvényes személyjegy 1 korona 10 fillérbe (előváltva 1 korona), csak a versenytérre érvényes személyjegy 20 fillérbe, a társas jegy 5 személyre 4 koronába került, fürdővendégek számára este 9 óráig ingyenes volt a belépés, ezentúl a táncjegy ára 1 koronát tett ki, a vendégjegy pedig 40 fillért számlált.55 Alig egy hónappal később „nagy sikerű műkedvelői előadás”-ra került sor a fürdőben, éspedig a tulajdonosnő, Hevessy Bertalanné által írt vígjáték bemutatásával. Vakmerő biciklistamutatványokat követően „A rászedett vén leány” c. egyfelvonásos vígjátékot egy vállalkozó kis társaság interpretálta a közönségnek Hevessy Mariska, a tulaj leányának főszereplésével, akik közt Bornemisza Lászlóné alispánné személye is feltűnt.56 Lévárt nyüzsgő társas élete még a helyi sajtónak is szemet szúrt, a Gömör c. megyei hetilap az 1895. évi fürdőszezonban meg is jegyezte, hogy „meglehetős élénkség uralkodik ezen kies fürdőben, s mindig szélesebb körben nyer méltánylást a fürdő gyógyhatású vize.”57
Hosszú hallgatás után, a fürdő 1911. évi „újjáélesztését” követően, Anna-bál megrendezésére is sor került a fürdőtelepen az említett szezonban, éspedig özv. Szentiványi Józsefné védnöksége alatt, aki körül „az ottani gentry világ fiatal gárdája fáradt a bál sikere érdekében”.58 Az 1870-es években elhíresült lévárti Anna-bálok hangulata a boldog békeévek utolsó éveiben ismét visszatért e kies nyaralóhelyre.59 Arról is tudomásunk van, hogy az állandó zenét Burai Ferenc tiszanánai cigányprímás és zenekara biztosította.60 „A fiatalabb nemzedék bizonyosan sokszor hallotta emlegetni az öregektől a régi jó időket a Sajó- és Túróc-völgyén, amikor a környék birtokos családjai a falusi kastélyokból összegyűltek a lévárti fürdőben, melynek táncmulatságai messze földön híresek voltak. Később megszűnt a lévárti fürdő jelentősége az úri osztályra, inkább a köznép fürdőjévé vált, míg ez évben ismét fellendült az anyagi áldozatokkal az új tulajdonos által csinosan berendezett gyógyhely látogatottsága”61 – írta a Gömöri Ujság, s ha maga a fürdő az országos hírnévnek örvendő gyógyfürdők közé nem sorakozhatott is be, ráadásul – amint azt egy átutazó vendég beszámolójában megállapíthattuk – a kor kívánalmainak megfelelő kényelmet is mellőzte, alighanem inkább a környék úri társadalmának mulatóhelyéül szolgált. Az 1911. évi idényben a maga korában oly nagy népszerűségnek örvendő „kabaré estély” megrendezésére is sor került a fürdőben ismeretlen műkedvelő társaság előadásában tánccal és tombolajátékkal egybekötve. A belépőjegyek ára 2 és 2 korona 50 fillér körül mozgott, a jótékony céllal megrendezett összejövetel tiszta jövedelme pedig a rimakokovai tűzkárosultak javára fordíttatott.62 1912 júliusában Plachy Tamás fürdőtulajdonos újból a kabaré változatos műfajához nyúlt, hogy az estély tiszta jövedelmét a fürdőben felállítandó Szent Antal-kápolna alapjának javára fordítsa. Az este fél 9 órakor 2 koronás belépti díj mellett megvalósított mulatságon, melyet táncvigadalom követett, Sztanik Gusztáv rozsnyói székesegyházi karnagy és családtagjai léptek fel óriási sikerrel.63 Az utolsó, nagyobb szabású, háború előtti táncos mulatságról 1913 augusztusából tudósított a sajtó, melyet ismét a környék előkelő úri társadalma rendezett Szentiványi József és ifj. Hevessy László főszolgabíró védnöki szárnyai alatt,64olyan személyiségek megtisztelő jelenléte mellett, mint Dr. Wlassics Gyula nyugalmazott miniszter és közigazgatási bírósági elnök és családja.65
Sokat elárul a fürdő század eleji jelentőségéről az a mozzanat, hogy 1912-ben a Gömörvármegyei Orvosi Szövetség Lévártot szemelte ki éves tavaszi közgyűlésének helyszínévé, mellyel a fürdő veszített addigi marginális jellegéből.66 A békebeli idők utolsó közgyűlését folyó év május 28-án tartotta meg az egylet a lévárti fürdőben, eme „kies fekvésű, csinos kis fürdőhelyen”,67 ami abból a szempontból is lényeges számunkra, hogy a fürdőügy terén jelentkező országos jellegű problémák is terítékre kerültek. A kanyargós Turóc vize mellett levő fürdőtelepet Plachy Tamás tulajdonos – „aki a kitűnő gyógyhatásairól ismert, de elhanyagolt fürdőtelepből nagy áldozatokkal valóságos kis paradicsomot teremtett”68 – kalauzolása mellett tekintette meg az illusztris társaság. A telep berendezése és a források megtekintése után kezdetét vette a közgyűlés, melyen a szövetségi és az egyleti ügyek mellett dr. Löcherer Tamás ismertette a 18 résztvevővel a lévárti fürdőt, s összehasonlította azt a hazai és a külföldi fürdőkkel. Eközben különösen azokra a tényezőkre tért ki, melyek a hazai fürdők fellendülésének akadályát képezték: „Kiváltképpen a lakás-uzsora, a pincér-uzsora, a most szokásban lévő gyógydíj – és vendéglői uzsora azok, amelyek megszüntetése első sorban kívánatos. Óriási az uzsora az ásványvíz eladása körül is”69 – fejtette ki beszédében az elnök, rámutatva egyebek közt arra a tényre, hogy a megfelelő közlekedési viszonyok mellett Lévárt-fürdő gyors fellendülése lenne várható.

A világégés előtt megyeszerte megjelent regionális sajtóban a fürdő reklámhirdetései „kényelmesen berendezett szobáiról, olcsó és ízletes házi kosztjairól”70 zengedeztek. „A lévárti gyógyhely évről évre fokozottabb igényeket elégít ki. Tulajdonosa a régi és ismert előzékenységével, a fürdő kitűnő hatású gyógyerejével Lévártot mihamarább világhírűvé teszik”71 – írta a megyei hetilap a világégés kitörésének küszöbén. A hírnév későn jött, a „magyar Gastein” jelzővel ellátott fürdőtelep vendégei mit sem sejtettek a kirobbanni készülő háborúból. „A már évtizedek óta nevezetes Lévárfürdő, a melyet Plachy Tamás nagy áldozatok árán tett modern fürdővé, most minden követelménynek megfelelő köntösben és igazgatással kezdte meg idényét. Hatalmas gyógyerejű vize szinte páratlanul áll a hazában, a reumatikus bajok ellen nagy sikerrel használja a gyógyulást kereső közönség, mely ujabb időben tömegesen veszi igénybe az ország minden részéből”72 – lelkesíti olvasóit az ominózus évben a Sajó-Vidék reklámja. Valóban igaz, az utolsó békeévekben ugrásszerű fejlődésnek lehettünk tanúi, hiszen a századfordulós statisztikák még a 100 fő alatti részvételi arányt tükrözték, mint ahogy az országos fürdőirodalomban is mindvégig periférikus helyre szorult a fürdő a vizsgált időszakban. Lévárt az első világháború alatt is a megszokott intervallumokban üzemelt, igazodván a háborús igényekhez, bár tulajdonosát besorozták. 1916-tól már saját tehenészettel rendelkezett a fürdő,73 a hadigazdasághoz alkalmazkodva az árakat is módosították: a teljes panziót – fürdőhasználat nélkül – napi 12 koronában állapították meg.74 Még az 1918. évi fürdőidénye is ígéretesnek indult: „A hatalmas gyógyerejű fürdő szép idénynek néz elébe, amennyiben már eddig is számosan jelentkeztek fürdőzésre.”75
Lévárt regionális jellegét a két háború közötti években is megőrizte, ennél nagyobb agglomerációs körzetet sajnos nem sikerült tartósan kiépítenie, vagy egyszerűen vezetősége nem táplált ilyen jellegű ambíciókat. A víz hőmérséklete, előnyös kémiai összetétele és a gyógyító klimatikus környezet újból egy veszni hagyó értékre mutatnak rá. A fürdő az 1970-es években szűnt meg funkcióját teljesíteni az államosításnak köszönhetően, ma – a várgedei fürdőtelephez hasonlóan – gyönyörű, svájci stílusban faragott épületeivel együtt az enyészetnek átadva parlagon hever.

 


Irodalom

A „Fürdőirodalmi Könyvtár” értesitője. II. évf. 3–4. sz. 1895, Budapest.
A Gömörmegyei Orvos-Gyógyszerész Egylet XXXIV. és a Gömörmegyei Orvos-Szövetség VI-ik évkönyve az 1903. és 1904. évről. Rimaszombat, Nyomtatott Rábely Miklósnál, 1905.
Boleman István 1887. Fürdőtan. Budapest, Franklin-társulat könyvnyomdája.
Boleman István 1896. Magyar fürdők és ásványos vizek. Budapest, Magyar Balneológiai Egyesület.
Borovszky Samu 1904. Gömör-Kishont vármegye. Magyarország vármegyéi és városai. Budapest, APOLLO.
Egészségügyi Értesitő. 1894. április 15. II. évf. 8. sz.
Fürdői Almanach. 1898.
Fürdői lapok. 1873. július 13. I. évf. 8. sz.
Gömör-Kishont Vármegyei Naptár az 1906. évre.
Hunfalvy János 1867. Gömör és Kishont leirása. Pest, Nyomtatott Emich Gusztáv nyomdásznál.
Jelentés Gömör megye ásványos vizeiről az 1769. és 1793. évekből. Állami Területi Levéltár, Besztercebánya. Fond: Gömör megye. Leltári szám: 2113, doboz száma: 256.
Kitaibel, Pauli 1829. Hydrographica Hungariae. Pest.
Lengyel Dániel 1853. Fürdői zsebkönyv. Pest.
Magánlevél Plachy Tamás írásával ismeretlen címzetthez. Kelt 1912. február 9-én Lévárton. A levélpapír „Lévárt gyógyfürdő” feliratú előre kinyomtatott fejléccel van ellátva. A levél magántulajdon.
Magyar Fürdőkalauz. 1910. IV. évf. Tata, Magyar Fürdő Kalauz Kiadóvállalat. Englander és társa nyomdai műintézete.
Magyar Gyógyterem. III. évf. Melléklet a „Közegészségügyi Kalauz” 11. számához. In: Közegészségügyi Kalauz. 1880. június 1. II. évf. 11. sz.
Marikovszky, Georg 1814. Physische und analytische Beschreibung aller Mineralquellen des löbl. gömörer und Klein-Honther Komitats. Lőcse.
Plachy Tamás 1913. Lévárt gyógyfürdő. A magyar Gastein.
Tátra Vidék. 9. sz. 1884. május 1.
Vasvári Aladár 1904. A magyar fürdők naptára. Első évfolyam. Budapest, Fritz Ármin könyvnyomdája.
Wachtel, Dávid 1859. Ungarns kurorte und Mineralquellen. Oedenburg.


Éva Kerényi
Spa life in Gömör in the 19th century 6. Lévárt, the Hungarian Gastein

This privately held, undeservedly neglected spa has never really been in the spotlight of the spa propaganda: the national literature on balneology and the spa journals only offer brief description of Lévárt or it does not mention it at all. The turn of the century had not brought significant improvement either, as less and less patients and only short-time vacationers had been looking for a cure in the spa. It started to show promising development only after 1910, but the recovery did not last long. Lévárt had preserved its regional character in the years between the two world wars too. The temperature of the water, its favourable chemical composition and the healing climate indicate again that extraordinary potentials had been wasted. The spa ceased to operate in the 1970s due to nationalization, and today it is left to decay in a desolated state with its beautiful, Swiss-style carved buildings, similarly to the spa of Várgede.

Magyar pártok választási óriásplakátjai

Kelemen András Magyar pártok jelmondat- és szimbólumhasználata a rendszerváltás utáni szlovákiai választásokon c. doktori értekezésének témája időszerű és főleg Nyitrán jól illeszkedik a „Közép-európai tanulmányok kara – hungarológia tanulmányi program” tevékenységébe. A dolgozatíró voltaképpen a szlovákiai parlamenti választásokon a szlovákiai magyar pártok által használt óriásplakátokat, a bevezető rész pedig a politikai kommunikáció bizonyos alapfogalmait mutatja be. Minthogy a dolgozat kérdőívre adott válaszokat használ, az ilyen adatok érvényességével külön is foglalkozik. Minthogy ezeket a plakátokat csak az utóbbi időben alkalmazták, a kutatás számára jól áttekinthető és teljes anyagot vehetett figyelembe a szerző.
A címben szereplő „jelmondat” és „szimbólum” szavak csak tájékoztató jellegűek, nem fogalomként vannak használva. Ez általános témakörön belül egyetlen jelenségről, a magyar pártok választási óriásplakátjairól szól a disszertáció. Ez önmagában is elég nagy és érdekes kutatandó téma – csak a fogalmi elhatárolás üdvös lett volna. Egyébként a jelen esetben a „szimbólum” túl tág megnevezés, és inkább metafora, mint tudományosan definiált fogalom. Ám a politikai szemantika általában is laza fogalmakat szokott emlegetni.
Célszerű és tömör a 2. fejezet, amely a (cseh)szlovákiai magyarság történetéből a politikai terminológiát, népességstatisztikát vonja be a tárgyalásba. Természetesen a magyar politikai pártoknak tekinthető csoportok történetét is áttekinti. Minthogy ezek a politikában mindenütt a megszokott módon hol szövetkeznek, hol szétválnak, az ilyen átalakulások ismerete nélkül a választási plakátokat sem értenénk meg. A szerzőnek nyilván megvan a maga politikai szimpátiája, ám ez a dolgozatból nem vehető észre – ami lehetővé teszi az objektív anyagbemutatást. Még a kérdőív is ilyen jellegű, semleges – a válaszokban azonban már megjelennek a politikai kötöttségek.
Az elméleti háttér bemutatása a 3. fejezetben kezdődik. Kelemen a „politikai kommunikációnak” bizonyos sajátos nyelvi megnyilvánulását vizsgálja. Itt a világszerte ismert tekintély, az amerikai politikai kommunikációkutató, Murray Edelman felfogását, pontosabban Szabó Márton erre építő nézeteit képviseli. E felfogás szerint a politikai ismeret (tudás) nem a valóságra vonatkozik, hanem identitáskeresés. A dolgozat témája szempontjából ez jól alkalmazható megállapítás. Ám Edelman „Symbolic Uses of Politics” felfogása (lásd 1964-es, 1972-es könyveit) még egy másik társadalomra vonatkozik, évtizedekkel ezelőttire, és éppen az olyan kommunikációs változás előtti korra, amikor még nem használtak választási óriásplakátokat. Szabó Márton könyvei (Politikai tudáselméletek – 1998; A diskurzív politikatudomány alapjai – 2003 – Budapesten) már a mai társadalmat mutatják be, szükségszerűen magyar vonatozásokkal, ám szinte ismeretterjesztő szélességgel, úgyhogy itt is az írónak válogatni kellett. Hasonlóan régi és sokoldalú a másik klasszikusnak tekintett amerikai szerző, Harold Lasswell munkássága, akinek áttekintése (Language of Politics – eredetileg 1949) a kvantitatív politikai szemantikának is több generációkkal korábbi korszakáról, és a tömegkommunikáció egészen más használatának korából való, amikor még „a politika nyelve” írott szöveget jelentett, legtöbbször a sajtót. Ehhez képest Kelemen adatai már az autóút mentén elsuhanó színes óriásplakátok világa, amelyek éppen emiatt olyan vizuális és szövegbeli megoldást követnek, hogy a távolból és egy pillantással is felismerhetők legyenek. Kelemen kivonatolása és alkalmazása jónak tűnik, ám érdemes lenne e kor- és kommunikációs különbséggel külön is foglalkozni.
Itt jegyzem meg azt, amit a dolgozat más részeihez is hozzáfűzhetnék: meglepően kevés a mai magyar politikai szemantikára vonatkozó említés. Csakugyan semmi érdemi megállapítás nem született e téren? Már nem is egyetlen egy „szabad” magyar parlamenti választás kampányaiban a médiákban rengeteget emlegették az óriásplakátokat. Ám ennek semmilyen elméleti reflexiója sem ismert?
Még ennél is jobban, közvetlenül hiányolom a szlovák plakátgyakorlat és politikai kommunikációelmélet idézését. Pedig a választási kampányokban a szlovák pártok ugyanezzel a meggyőzési „csodafegyverrel” élnek. A dolgozat azonban egyetlen szlovák publikációt sem említ (talán a TRIAD nevű blog ilyen). Emiatt a szerző és az olvasó el­esik a bemutatott magyar plakátok valódi és komparatív megértésétől – a maguk helyén.
Nem azt várom el, hogy minden szlovák plakát tüzetes elemzését terjessze elő a szerző. Ám ilyen kontextusban jobban kiderül: milyenek is a magyar plakátok? Persze, Szerbiában és Romániában is érdemes lenne hasonló kontrasztív kutatásokat végezni – ám Szlovákia már méreteit és a politikai pártok számát tekintve is sokkal inkább jól feldolgozható kontrasztív adattár a magyar(országi) választási szemantikához.
Nem az én dolgom, hogy ilyen példákat keressek. Ám egy példával érzékeltetem, mire is gondolok!
A 24. kép (MKP 2012) síkföldi gabonavetés előtt ábrázolja Miklós Lászlót. Kelemen elemzése ki is emeli, hogy ez a mezőgazdasági környezet az élelmet adó dél-szlovákiai táj. Ennél áttételesebb a 10. kép: a Koalíció 1992-es plakátja, ahol egy lapos pagony sziluettje látszik. Hogy ez véletlen-e, az összehasonlításból tudhatjuk meg. Ezért kíváncsi lennék, hány szlovák párt plakátja mutatja be például a Tátrát vagy más magashegységet ilyen inspiráló helyszínként? Nálunk a Petőfi-megfogalmazta szindróma máig érvényes: Mit nekem te zordon Kárpátoknak / fenyvesekkel vadregényes tája! / Tán csodállak, ámde nem szeretlek, / s képzetem hegyvölgyedet nem járja. / Lenn az alföld tengersík vidékin / ott vagyok honn, ott az én világom… Egyébként e sztereotip tájfelfogás korszakokon át és világszerte egyforma. A szocialista Románia címerében fenyvesek között volt látható a vízerőmű. És Petőfi „aranykalásszal ékes rónaság” kultusza sem örök, hanem újabb fejlemény, mondjuk Kölcsey Hymnusához képest: ahol még „Kárpát szent bérce” a haza megnevezése, ám már a Kúnság ért kalásza itt is jelzi az alföldet. Miklós László tehát nem csak a csallóközi/mátyusföldi táj, hanem Kölcsey és Petőfi nemzeti táj-ábrázolása és nem a Kriván „előterében” áll! (A hegy mint jel, ez esetben a Triglav, uralkodik Szlovénia új címerében.)
Egyetlen további sejtést is megkockáztatok, még inkább szlovák–magyar kontrasztív szempontból. 1968 előtt és után a (Cseh)szlovákiában járó magyarok meglepetve tapasztalták, hogy az utak mentén (és egyebütt) milyen gyakran politikai jelszavak táblái, az utakat átívelő felirat-füzérei voltak láthatók, váratlan szövegekkel. (Nálunk ekkor már nem volt divat ez a szó szerint út-széli plakátpropaganda.) Szlovákiában az ilyen lózungok magyar változata is olykor látható volt: „Tovább a lenini úton”, sőt „Első gabonát a malomba!” Ez utóbbi persze nem a magyar, hanem a szlovák nyelv szabályai szerint készült kijelentés, és ilyen magyar mondat nincs. Kelemen mostani adatai között több olyan magyar szöveg is található, amely az ilyen szlovák nominális kifejezésnek magyar változata. Pl. a 12. kép „Együtt egymásért”. Ez magyarul „együtt és egymásért” lenne. A 13. képen „Békességet! Biztonságot!” olvasható. Itt a „békesség” szó szemantikája nem szerencsés, és nem is javítható egykönnyen. Tipikus szlovák mintájú szöveg (23. kép): „Hűség a közösséghez”, amelyet még a „Hűséggel a közösséghez” formában is idegennek érzek. A „közösség” szó Budapesten ebben a kijelentésben egyébként érthetetlen. Természetesen, ha egy ilyen szöveg elég sokszor előfordul, például választási beszédekben, vitákban is használják: már sztereotip kifejezéssé (klisévé) válik, amelynek szerkezetét vagy pontos szemantikáját már nem szokták megkérdőjelezni.
Örömmel látom, hogy újabban e problémát a politikai propagandisták is észrevették, és a szlovákiai magyar plakátszövegek – igazi magyar szövegek. Ez esetben viszont szlovákra fordításuk válik nehézzé. Lásd a 26–27. képeken a „budúcnosť” fordítása hol „a megmaradásért”, hol „a jövőért”. Ezzel a jelenséggel a dolgozatíró is foglalkozott, viszont azért említem mindezt, hogy általában is érdemes lenne foglalkozni az ilyen mai politikai kétnyelvűséggel. (Mint ahogy korábban a vallási kétnyelvűség hasonló jelszavai is külön vizsgálatot érdemelnének – Nyitrán is.)
Nem említem vagy kritizálom itt a dolgozatban használt elméleti vagy fél-elméleti terminusokat (stilizált politikai mítosz, ellenség/ellenfél, negatív identifikálás, a hatalom nyelve, befolyásolás/meggyőzés stb.). Minthogy ezeket Kelemen mintegy „készen kapta”, csak azt kellett megállapítanom, hogy megnyugtató módon használta e kliséket.
Feltűnő viszont, hogy a „szlogan/jelszó” fogalmakat Kelemen megkülönböztetés nélkül használja, mégpedig a nem magyar szövegekben is. Magam a „jelszó” („jelmondat”) megnevezést használnám mindenütt, utalva arra, hogy a mai magyar köznyelv ugyan a „szlogan” szót széltében használja, amelynek azonban negatív jelentése is van. Ezt a nyelvi vacillálást jó lett volna a dolgozat legelején külön is megemlíteni. Ugyanakkor egyértelműen a (tömeg)kommunikációban betöltött szerepét említik a „jelszónak” – ami témánk szempontjából szerencsés megoldás. A 30. lapon Kelemen helyesen idézi Lasswellt: „a jelszavak maximák, azaz olyan mondatok, amelyek erkölcsi, életvezetési, gondolkodási előírást és szabályt fejeznek ki, vagyis cselekvésre szólítanak fel, követésre buzdítanak.” Kár, hogy e gazdag definíció részelemeit Kelemen a továbbiakban nem használja. Utánanéztem – lesújtó eredménnyel –, hogy a magyar „parömiológia” milyen általános értelemben használja a „maxima” fogalmát. Még a különben jó és széles látókörű Világirodalmi Lexikon is a (némileg egyoldalú) deskripció szintjén marad, semmilyen elméleti távlatot sem érzékeltet. Pedig az óriásplakátok esetében éppen a maxima (és nem általában a proverbium!) politikai használata az általános jelenség és erre Lasswell egyértelműen hivatkozott is.
Megint újabb téma lehetne a szlovákiai magyar pártok „maxima-használata”. „Kelet és Nyugat között” (17. kép) – frázis. És noha ez egy igazolható kijelentés, ettől nem lesz „általános érvényű etikai parancs” – azaz maxima. (Mint mondjuk a „Drang nach Osten”.) „A sorsunk rajtunk múlik” (22. kép) viszont maxima, és ezt az európai művelődéstörténet is bizonyítja: „Faber est suae quisque fortunae” (Sallustius).
A jelszavak Kelemen értekezésében tüzetesen leírt, ám mozdulatlannak tűnő politikai vélemények. Ez a politikusság nyilvánvaló, és az egyes megoldásokat Kelemen ilyen szempontból tárgyalja is. Ám ugyanekkor a „jelszó” retorikai fogalom is, ugyanolyan régi, mint a politika. A jelszó formája egy cseppet sem véletlen, és ha ezt nem vesszük észre, elemzésünk legalábbis egyoldalú marasd. Példánk egyszerű lesz. 1945 után Magyarországon megszületett a „Föld, kenyér, szabadság” jelszó. Ilyen című politikai daloskönyv is megjelent, Kovai Lőrinc kommunista író pedig regényének címéül választotta. A jelszó tartalma nyilvánvaló, szemantikája megjelenik a szlovákiai plakátokon is. Ám ha nem vesszük észre, milyen retorikai modelleket követ: nem látjuk a szöveg hatásának okát. Mindegyik változatban három szó szerepel. Ez világszerte ismert retorikai minta, akár Julius Caesartól is alkalmazva: Jöttem, láttam, győztem. Ám nála az alliteráló kezdet és a 2-2 szótagos, egyformán múlt idejű (pontosabban praesens perfectum) ige ismétlése teszi hatásossá a kijelentést. A magyar példában a szavak kezdetének ábécérendje valószínűleg tudatos. Bizonyára tudatos azonban a szavak növekvő szótagszáma: 1 – 2 – 3. E szöveg politikai szemantikája változatlan lenne akkor is, ha más sorrendben, mondjuk fordítva következnének a szavak, ám erőtlenné válnának: a „szabadság – kenyér – föld” megfogalmazás szinte semmilyen mozgósító erővel nem bírna.
Azért részleteztem ezt a példát, hogy felhívjam a figyelmet arra: a politikai jelszavak retorikája önálló témaként is kutatandó. És persze ez is magyar–szlovák egybevetéssel lenne eredményes.
Igen sokféle kommunikációs modell létezik, legtöbbjük egyetlen célra jó. Szerencsés megoldás volt Wilbur Schramm elgondolásainak felhasználása, Petőfi S. János szerteágazó és igazán alapos kommunikációelméletét pedig Vass László áttekintése (Szemiotikai szövegtani alapismeretek – 2010) alapján használni. Rajtuk kívül sok más hasonló definíció használatos, még a politikai kommunikáció szűkebb jelenségeinek leírói között is. A dolgozatíró a 43–44. lapokon maga is jelzi, milyen nehéz egy „domináns” modell megalkotása. Hozzátehetem – különösen akkor, ha nem tudjuk: hogy egy általános politikai szemantikát kívánunk bemutatni, vagy egyetlen jelenséget vizsgálni.
A 6. fejezetben a szerző a plakát és a politikai plakát fogalmát járja körül. Noha utal történeti változásokra és a plakátok mögött álló háromféle „marketingre” (pártmarketing, hatalomgyakorlási marketing és választási marketing) – maga csak az utóbbit vette alapul (45. lap). A politikai plakáton szereplő „alak” itt olyan összetett üzenetet hordoz, amelyet nem könnyű egyszerűen kicsomagolni. Ezért szerencsés a plakát tömör üzenete, amelyet a néző rögtön észrevesz, és aztán huzamos erőfeszítéssel tud értelmezni. Még akkor is, ha egy-egy politikai szereplő régen ismert, és pártja is állandó – a választási időszakban szükség van aktuális megfogalmazásra, újrafogalmazásra, és ezt a plakátokon meg is láthatjuk. A mostani szlovákiai választási rendszer, az egyes pártok számára 5%-os parlamentbe jutási küszöbbel, viszont a töredékszavazatok újra osztásával azt a megoldást favorizálja, hogy minél több sikeres képviselőjelölt legyen, akik nemcsak a maguk parlamenti bársonyszékéért küzdenek, hanem siker esetén „húzzák magukkal” pártjukat. A plakátok e feladat szolgálatában születnek meg. Sok szó esett a Szlovákiában (is) egyenlőtlen választási körzetekről, azt viszont ritkábban említik, hogy szinte bármilyen érvényes választási rendszer sokféle más anomáliát eredményez. Például egyes foglalkozások (pl. pedagógusok, orvosok, sőt rendőrök, katonák) eleve nem kapnak helyet saját képviseletükre, és hiába úgy 40% a női szavazó – a legritkább esetben látszik biztosnak, hogy női képviselőjelölt egyénileg győzhessen. A kötet végén bemutatott plakátokon 31 esetben szerepel egy ember arca: ennyi férfié. Csak a 31. és 41. képeken látható egy-egy nő portréja. Ez nem a plakátok értékvilága (talán nem is az egész nemzeté?!): hanem a választási kampányé. Emiatt viszont elmarad a plakátokon a „női értékek” bemutatása, amely különben időnként alaposan változik: a sokgyermekes, befőtteltevő családanyától a traktoristalányig, mára meg a fogyókúrázó szingli web-mesterig. És nem derül ki az sem: manapság ki a „sikeres” nő: a démoni színésznő vagy a kúl menedzser? Ezt a hiányt a férfiak nem tudják kipótolni és nem is vicces, inkább groteszk lenne, ha egy családapa-képviselőjelölt plakátján 4 gyermeke és 14 unokája is látható lenne, ő maga meg zoknit stoppolna. (Ugyanakkor más és más országokban a nagycsaládos férfi politikusok legalább áttételesen igen is kijátsszák ezt a népszerűség-kártyát lásd akár Göbbels esetét, szembeállítva Arafat híres mondásával: „Az én feleségem az Al-Fatah.”) Ebbe az irányba csak ritka kezdeményezések mutatnak e dolgozat példatárában. A 28. képen két lánygyerek látható, „Tanuljon az anyanyelvén” felirattal. Az ifjúkori munkanélküliség ellen fellépő 29. képen viszont egy fiú látható, holott az ifjak körében a női munkanélküliség meg az övéknél is súlyosabb.
Vagyis még mielőtt még egyetlen vonást is rajzolna a plakát tervezője – a politika (és a megszokás) már nagyon is éles határokat vont köréje.
Közismert, milyen fontos kérdés Szlovákiában a kétnyelvűség mindennapi használata. Természetes, hogy mindegyik magyar politikai szervezet hivatalos iratain, plakátjain „hatásosan” megoldandó ez a probléma. A megoldások pedig igencsak különböznek, még az ilyen részletekben is: a magyar és a szlovák szövegek sorrendjére, ám akár a betűk nagyságára, színére vonatkozóan is. A dolgozat kellő módon (és nem népszerűsködő túlzásokkal) foglalkozik ezzel (48. lap).
Amikor tehát a plakátok szerkesztéséről (cselekvésre szólítás, véleményformálás, tájékoztatás) esik szó, már egy körülhatárolt keretben kell a sajátos mondanivalót megfogalmazni. Természetesen itt is fontosak a szövegek szavain kívüli mozzanatok: egy vallási szimbólum, a nemzeti színek, a pártok megszokott emblémái, logói a közvetlen szöveges üzeneten kívül (sőt: előtt, alatt, után és mellett) is hatnak. A sztálinista propaganda által népszerűsített „az olajágat a csőrében tartó Békegalamb” például eredetileg az özönvíz utáni béke jele – azaz vallásos, sőt éppenséggel zsidó embléma (1 Mózes 8:11), amit a sztálinista propaganda aligha tudatosan vállalt. (Tudjuk, sok országban, nemcsak Indiában, az írástudatlanság nagy aránya miatt a pártok szöveg nélküli vizuális emblémákat, logókat használnak.) Még az is számít, hogy egy-egy plakát valamilyen szempontból sorozatba illik-e? (Lásd pl. a „van erőnk – van választás – van jövőnk” trilógiáját.) A „jó szlogan” fogalmát a „jó reklámmal” azonosítja a szerző (52. lap), ami megint csak arra mutat, milyen szorosan megkötött is az újszerűnek szánt választási plakát. Viszont, sajnos sem itt, sem dolgozatában másutt sem tér ki a szerző arra, pontosan mi is a „reklámszerű” a választási plakátokon. Kelemen a kép és szöveg együttesét az „érvelés” eljárásához kapcsolja (55. lap). Arra is utal, hogy akár közvetve is segíthetik egymást. Itt (56. lap) az általam már említett 24. kép gabonamezőjét említi, amit ő a környezetvédelemmel hoz kapcsolatba, hiszen a plakát szövege: „Védjük meg értékeinket!”
A valódi reklám egy áru megszerzésére biztat: annak kedvező tulajdonságait emeli ki – ugyanilyen fontos azonban a bemutatás módja, amit a reklám formája képvisel: újdonság vagy éppen hagyományos valami, exkluzív vagy az egész nép által használható.
A plakátok típusainak nagyságát, a láthatóságot pontosan említi a dolgozat. Itt természetesen további alapos és adatolt történeti kutatásra lenne szükség, legalább az utóbbi évtizedekből. Ha megtekintjük a képek között az időben legkorábbiakat (1990-ből) még egy teljesen más plakát-felfogást láthatunk, mint amivel ma találkozunk. Ezek összehasonlítása azonban ismét egy másik dolgozat témája lehetne.
Az elméleti rész után, a 9. fejezetben a rendszerváltás óta használt plakátok közül 31 óriásplakát tüzetes bemutatása következik, a szerző szerint a „nyelvi szimbólumok használatára” vonatkozóan. Jelzi, hogy ez nem a teljes adatanyag és, a vizsgáltakhoz képest semmi újat nem képviselő további plakátokat mellőzte. Bemutatja a grafikai megoldást, valamint „Signans/Signata” névvel a látható szöveget és annak értelmezését. A plakátok csoportosítása nem önálló, hanem az időrendet és az egyes pártokhoz tartozást követi. Ahol ez szükséges, külön is közli a nyelvhasználat tényeit. Csábító lenne mind a leírást, mind az értelmezést kommentálni – ezt mégsem teszem, mivel hamar kiderülne, olyan helyismeretre lenne szükség, amivel csak a disszerens rendelkezik.
A 10. fejezet a szerző által készített kérdőívet és ez erre érkező válaszokat kommentálja. Ez érdekes kísérlet, hiszen a politikai pártok (és mások) rengeteg pénzt költenek arra és energiát fektetnek be abba, hogy plakátjaik „hassanak”. A kérdőív pedig éppen azt vizsgálta, végül is milyen jelentést fedeztek fel a befogadók? Minthogy a kérdőívek pártsemlegesek voltak, mindez mégsem eredményezte azt, hogy ebből megtudjuk, melyik válaszoló végül is kire szavaz. (Tragikomikus, hogy Magyarországon milyen kevesen vállalják, hogy válaszoljanak a közvélemény-kutatóknak pártpreferenciájukról, vagy éppen nyilatkozzanak a nekik nem tetsző pártok propagandájáról – még a garantált névtelenség védfala mögött sem.)
A 272 válaszolót életkor, iskolai végzettség, lakóhely szerint csoportosította a szerző. A nemek aránya megfelel az országos átlagnak, és mintegy 60%-uk falun lakik. Végzettségük adatai viszont további bontást igényelnének, már csak az egynyelvű/kétnyelvű oktatás bonyolult összefüggései miatt is. A mostani minta elsősorban fiatalokból és jobban képzett emberekből áll. Az anyanyelv és nemzetiség több mint 90%-ban magyar volt. Itt éppen a többiek szerepeltetése megnyugtató. Tanulságos és a politikai tervezésben figyelembe veendő tény, hogy a megkérdezettek köréből kb. 15%-ot minden ilyen plakát érdekel. Kétharmaduk „néha” olvassa el ezeket. Ez az adat azonban nem sok következtetést enged, hiszen nem tudjuk, mit jelent a „néha” szó. Noha 1% hangoztatta, hogy ő távol tartja magát a politikától, ám azért más válaszokból végül is az derül ki, hogy az embereknek csak 20%-ára nem hatnak a plakátok. Noha a 272 válaszoló a választópolgárok törpe kisebbsége, elképzelhető, hogy nagyobb mintavétel esetében hasonló lenne a válaszok megoszlása.
Kelemen jó érzékkel arra is felfigyelt (111–112. lapok), hogy „régi” plakátokra is emlékeznek az emberek, sőt néha úgy, mintha a közelmúltban lettek volna láthatók. Főleg a logó-jellegű részek lehetnek ilyenek. Magyarországon a megcsonkított országhatáros „Nem nem soha!” vagy a „kalapácsos ember” ilyen plakátemlékek azok számára is, akik maguk csak közvetett módon tudnak az egykori ilyen plakátokról. Aligha tévedek, ha úgy vélem, minden idők legismertebb magyar politikai plakátja az 1919-es kommün propagandájából származik: a plakáton egy puskát tartó, menetfelszereléses vöröskatona mutatóujjával felénk mutat: „Te! sötétben bujkáló rémhírterjesztő ellenforradalmár, reszkess!” szöveggel. (Ennek retorikai elemzése is tetszetős lenne). Ennek a vizuális megoldásnak szovjet mintáját is ismerjük: „Te jelentkeztél már önkéntesnek?” És hogy a nemzetközi történetet folytassuk: ennél is korábban, 1917-ben készült J. M. Flagg katonatoborzó plakátja az Egyesült Államokban, amelyen Uncle Sam mutat ránk ujjával: WE WANT YOU! Azt viszont igazán kevesen tudják, hogy ennek pár évvel korábban már hasonlóan toborzó angol plakátelőzménye is volt. Nemcsak a betűtípusok tanulságosak, még az apró képrészletek is összevethetők egymással: Uncle Sam cilinderén középen ott az ötágú aranycsillag, ugyanúgy, mint az orosz és a magyar vöröskatonák sapkáján az ötágú vörös csillag… Az ilyen plakátokra generációk emlékeznek vissza. Indokolt, hogy Kelemen újszerűnek és provokatívnak tartja a hatásos plakátot.
A szerző megkérdezte a politikai motiváltságot, a jelszavak „tudatos” értelmezésének százalékait, és 8 ilyen jelszó esetében észrevételeit részletezi is. A Lasswell-adta minták nyomán a válaszokban előkerülő jellemző szavakat is gyakorisági sorrendbe állítja (125. lap). Kelemen ezeket „szimbólumnak” tartja, ez szerintem téves szóhasználat, sőt a manapság oly széles körben (még e dolgozat tárgyának megjelölésében is) használt: „kulcsszó” sem megfelelő. Ez utóbbi topikus és nem axiologikus előfordulásra utal. Ha azt kérdezzük a plakátnézőktől, mely „hívószavakat” ajánlana egy politikai párt számára, válaszul fontos fogalmakat találunk: Anyanyelv (195 adat, a válaszolók 71,7%-a), Kultúra (152 adat, a válaszolók 55,9%-a) – le egészen a Kisebbség (40 adat, 14,7%) és az Autonómia (32 adat, 11,8%) szavakig. Az adatok pontosak és stimmelnek. Ám eszerint Szlovákiában senki sem igényli a Jólétet, a biztos Munkaviszonyt, és mindenki ateista, hiszen egyetlen vallási referencia sincs, hacsak a 7,4%-os „Más” rovatba nem bújt el? Nyilvánvalóan nem ez a valóság! De még az sem egyszerűen körülhatárolható, ami ott van a listán. Pl. az Anyanyelv csak egy tág jelölése annak, ami ma bizonyára majd mindegyik szlovákiai magyar számára fontos: a nyelvhasználat biztonsága, a szlovák nyelv jól elsajátításának lehetősége, egy (akár több) világnyelv sikeres oktatása – vagy akár a nyelvjárások megbecsülése, támogatása. A listán ott van a Felelősség kifejezés is (35,3%). Ám akadt a világtörténetben egyetlen politikai párt vagy politikus, aki a „felelőtlenség” ügynökeként népszerűsítené magát?
Ha Jonathan Swift „Szerény javaslat” (A Modest Proposal… 1729) című pamfletjében arról ír, hogy az írországi túlnépesedést a gyermekek leölésével, húsuk besózásával és bolti árulásával lehetne megoldani, ami az éhínséget is kiküszöbölné – sőt pontos számításokat közöl arról, anyagilag milyen kifizetődő lenne mindez… Ez csak szatirikus irónia és éppen a szörnyű társadalmi viszonyok provokatív támadása. Sajnos csak időnként feltűnő mai magyar kedvencem, a Kétfarkú Kutya Párt programjai sem veendők komolyan (pl. Hidat a Dunára, hosszában!) – az viszont igenis komolyan veendő, ami ellen mindketten szólnak: a Felelősség hiányáról.
Továbbá azt sem hiszem, hogy a szlovákiai magyarok körében senki sem vágyna közbiztonságra, az infláció kordában tartására, a sikeres orvosi ellátásra; a Kisebbség rovatban a cigányok integrálásának problémáira. (Amikor Kelemen ehhez közelítő adatokat említ, a 127. lapon, minthogy szempontjai mások, inkább eltünteti a problémát, mint foglalkozik azzal.) Viszont ezek a fogalmak nem kerültek elő a kérdőívre elküldött válaszokban. Biztosnak kell lennem abban, hogy a szlovákiai magyar pártok és politikusaik tisztában vannak mindezzel, és nem csupán (!) a Hagyomány, a Megmaradás, Magyarság stb. fogalmainak bűvkörében tervezik óriásplakátjaikat, és választóik sem csak e fogalmak bűvkörében véleményezik a munkájukat. Szerencsés dolog, hogy Kelemen ragaszkodik a kérdőívre adott primer válaszokhoz. Ám mindez olyan, mint a színházban a vasfüggöny, meg a függöny, sőt akár a díszlet is. Fontos, elemezni is kell – ám mindezek mögött van ott és kezdődik a színdarab, és amely mögött meg ott van a visszatükrözött társadalmi valóság. Kelemen (de akár más is) a közölt adatok komoly elemzésével kereshetne feleletet arra, voltaképpen mit is vár a politikától az ember (e dolgozatban) Szlovákiában? (Azzal a problémával nem is foglalkozom, hogy az egyes „napsugaras” plakátok mögött van-e vetélkedés, akár iszapbirkózás. Kelemen olyan becsületesen ténytisztelő és optimista, hogy valószínűleg azt hiszi: nincs.)
A valóság és annak szimbolikus leképzése azonban az egész világtörténelemben becsapás/csalás (is) volt! L. Juhász Ilona teljességre törekvő tanulmányokban mutatta be az országúti balesetekben elhunytak helyszíni, a hozzátartozók emelte emlékműveit. Ahová nemcsak virágokat, vagy a jármű kormányát tették oda, hanem cigarettát, szolid italos dóznikat is. Ám egyetlen utalás sincs az agresszivitásra, tökrészegségre, vagy a kábítószer-fogyasztásra – noha a fiatalok „felelőtlen”, értelmetlen halálának Szlovákiában is ez az egyik fő oka.
Kelemen külön kérdezte a nyelvhasználatot is (127. lap), és itt feltűnik az anyagi, szociális, egészségügyi szempont. Ám „a szlovákiai magyarok biztonsága” gumifogalom. Fegyveres Oszkár és Jozef Roháč országában voltaképpen csak egyfajta közbiztonság van és nincs külön szlovák, vagy magyar biztonság. Ez nem is témája a disszertációnak, ám a kérdőívre adott válaszok a mindennapi bűnözést tapasztalók környezetből jönnek elő, nem pedig Szabó Márton kitűnő politikai diskurzuselméletéből.
Esetünkben a nyelvhasználat arra vonatkozik, hány nyelvűek lehetnek/legyenek a választási plakátok? Ezt nem a disszertáció vitájával tudjuk eldönteni. Ám az a „mi” feladatunk, hogy a plakátok magyar nyelve jó, szép, hatékony legyen. Az a benyomásom, hogy a magyarországi (!) politikai pártok ehhez sok jó mintát kaphatnának mind Kelemen tényeiből, mind elemzéseiből.
Minthogy a politikai plakátok „mindenkihez szólnak”, sokszor említették meg nyelvük felhasználásának sajátosságait. Legtöbbször a két nyelv interferenciáit vették figyelembe. Érintették a globalizálódás hatását (például az „angol” szavak indokolatlan uralmát). Már említettem, hogy ezen kívül még igen sokféle további kutatási téma és lehetőség kínálkozik az óriásplakátok anyagában.
Például esett szó a központozásról. Ez, ha „gépírást, „nyomtatott szöveget” vagy „kézírást” utánoz, az illető közegre jellemző formát ölt. Ám a plakátokon gyakoriak a dekoratív vagy erőteljes betűkészletek, és ezreken gyakran hiányoznak a központozás írásjelei. Minthogy kerestem ilyen példákat, hamar a fenti megállapításra jutottam. Majd … később, több példa megfigyelésekor arra jöhettem rá: nem ilyen egyszerű a dolog. Ha egy plakáton egy kifejezés, egy állító vagy kérdő mondat, kiegészítendő kérdés látható – a központozás nem automatikusan egyforma. És azt észre lehet venni, hogy igen gyakran, mindez tudatos reklámgrafika eredménye: hagyományosság és rend – vagy dinamikusság képét öltik a meglevő vagy hiányzó írásjelek.. Úgyhogy még az ilyen apróságot is gondosan kell vizsgálni.
Értékelésem azonban mindezek után csak az lehet, hogy Kelemen disszertációja két szempontból is egyértelmű elismerést érdemel. A teoretikus bevezető rész az ide kapcsolható lehetséges nemzetközi politikai tartalomelemző iskolák közül – tudomásom szerint – a legjobbakat (Lasswell, Edelman, Schramm) mutatja be, népszerűsíti. Persze, itt van kivonatolás is és ők (pl. a hihetetlenül művelt jogász, Lasswell – akinek szövegelemző módszerét különben én használtam legelőször Magyarországon, a május elsejei hivatalos jelszavak elemzésre) nem ismerik a mi társadalmunkat, politikánkat – ami jobb is, ám nekik is meglehet a maguk otthoni szörnyű politikája – azért a különbségeken tovább is kellett volna gondolkozni. Most nem is arra gondolok, hogy a totális propaganda szörnyű előrelátása Orwell 1984 című művében hogyan előlegzi napjainkat, inkább arra, ahogy Costa Gavras filmje (1970) Artur Londonról miként van ott MINDEN mai cseh és szlovák politikai plakát értelmezésének hátterében.
A kérdőíves vizsgálat összegezéseként (132. lap) Kelemen megállapítja, hogy a plakátok nem sokat hatnak, mivel a válaszadók háromnegyede nem emiatt dönti el, kire szavaz. Ez igaz, és a válaszokat komolyan kell venni. Ám van „párhuzamos” véleményformálás is. Valaki eleve tudja, melyik pártra szavaz, melyikre nem. És ehhez a döntéshez nincs köze a plakátnak, ám a plakátok az ilyen „néma választót” is reprezentálják. Szlovákiában, ahol a magyar politikai pártok voltak külön-külön, voltak koalícióban és most két markáns táborra oszthatók – plakátok nélkül is megvannak a preferenciák, ám a két tábor között ott van az ingadozók vagy határozatlanok csoportja, az először szavazók csoportja, és a politikai kampányok teljes nyíltsággal éppen az ő megnyerésükre törekednek – ezt plakátjaik is kifejezik.
Minthogy máris kint vannak az utak mentén a jövő évi választásra előkészítő plakátok, ezek közül Kelemen be is mutat egy csoportot, amely öt regionális változatban adja ugyanazt a jelmondatot: EGY ÉLHETŐBB /Dél-Szlovákiáért – Mátyusföldért – Csallóközért – Garammentéért – Gömörért/. EGYÜTT SIKERÜL. Ezt nyilvánvalóan politikai médiaszakember tervezte, hangsúlyozva a táji különbségeket, de ezt koordinálja. Feltűnő viszont, hogy az öt lokális jelszó fölött nincs ott egy „archiszéma”: EGY ÉLHETŐ SZLOVÁKIÁÉRT. EGYÜTT SIKERÜL.
A dolgozat egészében elfogadható. Azt elméleti rész, a képkommentálás és a kérdőívre adott válaszok bemutatása megfelelő. Amint már írtam, hiányolom mind az elmélet, mind a képelemzés további általánosítását. Azt, hogy művelődéstörténeti és komparatív magyarázatra is szükség van – már említettem. Ezért is kár, hogy magáról a plakátról mint intézményről egyetlen pár lapos cikket idéz, és ez is 80 éves! Pedig a plakátok kiváltképpen történeti jellegűek: stílusukban, felfogásukban is. A bemutatott példákból is jól látszik a különbség a korai „konzervatív-konszolidált” hirdetménytől a csakugyan jelszóra és vizuális klisére építő mai plakátok között. És legalább tudatosítani kellett volna azt, hogy a magyar politikai plakátok a szlovák politikai plakátok tengerében léteznek: hasonlítani is kell rájuk, hogy identifikálhatók legyenek – különbözni is kell tőlük. A plakáttervező grafikusok nagyon is jól ismerik a konkurenciát, az egyszer már sikeresnek bizonyult megoldásokat. Át is veszik, amit tudnak. A kezdeti igazolványkép–tablókép stílus eltűnt, most a diadalmas hős behajol a képbe, gesztusával mintegy bevonja a nézőt a maga csoportjába. Szerencsére még csak mosolyognak és nem fogpasztareklám-szerűen vicsorítanak vagy kacarásznak. Még a jelszó sem vízszintes, hanem lobogóként dinamikus, felfelé hullámzik. Külön probléma az aláírt név nélküli portrék, csoportképek esete. Itt az ábrázolt politikusok „ismertségre” számított a tervező – alighanem sokszor tévesen. Férfiaknál az öltöny – vagy csak a makulátlan fehér ünnepi ing – sötét színű, szolid nyakkendő még mindig szinte kizárólagos. A szerző is utal arra, hogy a marketing hogyan befolyásolja a kommunikációt. Érdekes lenne legalább pár szót szólni arról, miben hasonlítanak, miben nem hasonlítanak a marketing óriásplakátjai a politikai óriásplakátokhoz?
A dolgozat említi, milyen fontos az ilyen plakátok elhelyezésének helyszíne. Erről is elkelt volna további tájékoztatás, arra is utalva, összesen hányféle óriásplakátja van egy-egy pártnak. T

„Muszkaföldön” – Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra*

Az utóbbi néhány évben megközelítőleg kétszáz olyan dél-szlovákiai visszaemlékezővel folytattam beszélgetéseket, akik közvetlenül vagy közvetve részt vettek a második világháborúban. A fő témánk a háború volt, de arról a rendszerről is beszélgettünk, amely 1938 novemberében kezdődött, amikor a magyar csapatok az első bécsi döntés alapján 12 ezer négyzetkilométert foglaltak vissza Csehszlovákia területéből. A visszaemlékezőknek a haderőben való felhasználásuk szerint kétféle csoportját különböztettem meg. Az idősebb korosztályt a sorkatonák alkotják (az 1923-as évjárat és az idősebbek), akik rendesen be voltak sorozva a magyar honvédségbe. A fiatalabb csoportot az 1924 és 1930 között született adatközlők alkotják, akik ahhoz ugyan nem voltak elég idősek, hogy az utolsó, 1944-es sorozásban a honvédségbe sorozzák őket, de 1944–1945 telétől kezdve a magyar, illetve a német haderők keretében katonai vagy munkafeladatokra használták fel őket. Ennek a fiatalabb csoportnak legnagyobb részét a Németországba elhurcolt leventék alkotják. Vagyis idén a legfiatalabb adatközlőim is betöltik a 85-ik életévüket. A megszólítottak többféle szociális rétegből származnak, a munkásoktól kezdve egészen az egyetemi végzettségűekig. A történeteik, meglátásaik és érzéseik palettája sokszínű, ennek ellenére a sorsaikban sok hasonlóságot lehet találni.
Visszaemlékezőim legnagyobb része hadifogságba került. A hadifoglyokat is két nagyobb csoportba oszthatjuk: a nyugatosokra, tehát azokra, akik amerikai, brit vagy francia fogságba kerültek. A becslések szerint 300–350 ezer fogoly került Magyar­ország területéről (az 1938 és 1941 között visszacsatolt területekkel együtt) nyugati fogságba.1 A jelen publikáció alapanyagát viszont a foglyok második csoportja adja, tehát azok a felvidékiek, akik hosszabb-rövidebb időre szovjet hadifogságba kerültek. Hogy pontosabbak legyünk, az itt megszólaltatott visszaemlékezők Dél-Szlovákia nyugati részéből származnak (a Vágsellyei, Galántai, Szenci, Dunaszerdahelyi, Komáromi és Érsekújvári járásból), de a jövőben tervben van további kutatás is. A következőkben csaknem kizárólag hadifoglyokról lesz szó, de ide soroltam Geskóné Simon Ilona történetét is, akit Nagybalogról a falubelijeivel málenkij robotra hurcoltak, és Kósa Rudolfét is, akit civilként hurcoltak el szülőfalujából, Nyékvárkonyról, a hadifogolylétszám kiegészítésére.2 A harmincnyolc visszaemlékezővel elkészített interjú kiválasztott részei alapján bemutatom a szovjet hadifogság jellegét. Az itt használt visszaemlékezések na­gyobb része olyan személyektől származik, akiket elhurcoltak a Szovjetunióba, de nem hiányoznak azok elbeszélései sem, akik nem jutottak „Muszkaföldre”. A majd negyven adatközlő távolról sem alkot statisztikailag reprezentatív mennyiséget, de megrajzolják a szovjet hadifogság néhány olyan közös vonását, amelyet a terjedelmes történelmi és memoárirodalom is alátámaszt.
Az általam az utóbbi években összegyűjtött oral history anyag hitelességével kapcsolatban fontos elmondani, hogy a kétszáz visszaemlékezőből, akik beleegyeztek a beszélgetésbe, nem mindenki nyújtott használható oral history anyagot – az adatközlők e csoportjában a legnagyobb problémák közé sorolhatók az alacsony mértékű kommunikációkészség, a rövid vagy kevésbé érdekes történet, de elsősorban a rossz emlékezőképesség, ami okán a történet megkérdőjelezhetővé vált. A dolgozat alapjául szolgáló történeteket a visszaemlékezők második csoportja adta, tehát azok, akiknek a szellemi kondíciójuk és az emlékezőtehetségük a magas kor ellenére is jó volt. Ezekkel az adatközlőkkel több kiegészítő interjút is készítettem.
Persze még a legjobb kondícióban levő adatközlőknél is előfordultak kisebb problémák az emlékezettel (bizonytalanság a kronológiában, elfelejtett személy- és helynevek stb.). Ez érthető – az elbeszélt történtek óta hét évtized telt el. Az elmondottak hitelessége az oral history egyik legnagyobb problémája, a történeteket állandóan kritikának kell alávetni. Bár a visszaemlékezések zöménél csak az adatközlők szavahihetőségére támaszkodhatunk, történeteik nagy részét össze lehet hasonlítani a többi visszaemlékező elbeszéléseivel, és a történelmi és visszaemlékező irodalom segítségével történelmi kontextusba tenni.

A fogság

A különböző források szerint a második világháború idején vagy közvetlenül utána 3,5–3,8 millió személy került szovjet fogságba. Köztük sok civil, de a döntő részük a náci Németország és szövetségeseinek katonái voltak. A szovjet hadifogolytáborok rendszere 1939 és 1956 között működött. Ebben az időszakban a Belügyi Népbiztosság (NKVD), majd később a Belügyminisztérium (MVD) kötelékében mintegy 500 hadifogolytábor, több mint 2000 táborrészleg és közel 400 munkászászlóalj működött. Az irányításuk a belügyi központi kormányszerven belül teljesen elkülönült a GULAG (Javítómunka-táborok Főigazgatósága) felügyelete alá tartozó büntető- és javító-nevelő táboroktól; egy önálló szervet, az UPVI/GUPVI, a Hadifogoly- és Internáltügyi Parancsnokságot/Főparancsnokságot hoztak létre e célból.3 A legfontosabb különbség e két lágerrendszer között a lágerlakók odakerülése között volt. A GUPVI-lágerek lakóit (akár hadifoglyokat, akár civil elhurcoltakat) tömegesen hurcolták el, lényegtelennek tartva azok személyes kilétét, a GULAG-lágerek lakóit viszont egyenként, személyre szóló, többnyire koholt vádakra alapozott ítéletek alapján hurcolták el a szovjetunióbeli büntetőlágerekbe.4
A Szovjetunió elleni háború első időszakában, 1941–1942-ben csak nagyon kevés magyar volt szovjet hadifogságban. Számuk csak a 2. magyar királyi hadsereg 1943. januári katasztrófája után szökött magasra. Ekkor a hadifoglyok áradata magukat a szovjet szerveket is meglepte – a több mint 210 ezer hadifogolyból 31 ezer volt a magyar. A szovjetunióbeli hadifogolytáborok működésének évei alatt 1943-ban volt a hadifoglyok legnagyobb halálozási aránya. Az az évi decemberi jelentés már csak valamivel több mint háromezer magyar fogolyról számol be – ez azt jelenti, hogy a fogságba esetteknek csak mintegy tizede élte túl az első évet. A foglyok számának újabb nagy növekedése 1944 őszén kezdődött, amikor a harcok az akkori Magyarország területére tolódtak. Ekkor kezdődött a civil lakosság elhurcolása is, amely a magyarokon kívül a magyarországi svábokat érintette legjobban. A civilek elhurcolása mindenekelőtt a hátországi biztonságos feltételek megteremtését szolgálta. A civilek elhurcolása függött a szovjet hadi sikerektől is. Amikor a német és a magyar erők szívósabb ellenállást fejtettek ki, s a Vörös Hadsereg előretörése lelassult, a szovjet hadvezetés gyakran érezte úgy, hogy a sikertelenséget a hadifoglyok mennyiségének növelésével kell kompenzálnia. Az utolsó háborús év januárjában már több mint 125 ezer magyarországi származású személy volt szovjet kézen, és ez a szám a háború végéig tovább növekedett.5 Szovjet fogságba összesen 555–565 ezer magyar állampolgár került. Ebből 385–390 ezer személy került a Szovjetunió területére, akiknek kétharmada lehetett magyar fegyveres alakulat tagja.6 Azok, akiket nem vittek ki a Szovjetunióba, még 1945 folyamán szabadultak.7
Az első találkozás a Vörös Hadsereggel nem automatikusan a fogságot jelentette. Olyan esetek is megtörténtek, hogy az első kontaktus után a szovjet katonák a jövendőbeli foglyokat eleresztették, tudván, hogy azok a hátországban, az úton hazafelé úgyis újra el lesznek fogva. Ez sokszor dezinformációval járt, mint ahogy Hoffer István három és fél éves hadifogsága kezdetén is: „Az az orosz már mindjárt hazudott nekünk. Azt mondta, »papa, mama, posli doma, Budapest, posli, papa, mama, jó« – ennyit tudott magyarul.”
A leendő foglyok sokszor nem is sejtették, hogy már véglegesen a Vörös Hadsereg kezén vannak. Gyakori hazugság volt például az is, hogy a foglyok az elbocsátó papír megkapása után lesznek hazaengedve. Szulló Lajos a bábolnai katonai méntelepen szolgált mint katona. A front közeledtével az egész alakulata útra kelt, hogy kitérjenek a szovjet hadsereg elől: „Egy pusztára mentünk, egy majorra, és ott letelepedtünk. Egy vagy két nap voltunk ott, aztán jöttek az oroszok és összeszedték az egész kócerájt. Azt mondták, hogy kapunk papírt, és jövünk haza. De hát hiába, papírt nem adtak, és elvittek Székesfehérvárra, a táborba.”
A visszaemlékezők gyakran említették azt is, hogyha harc nélkül adták meg magukat és a helyzet viszonylag biztonságos volt, a vöröskatonákat az első találkozás alkalmával a fogságba esettek értékei érdekelték. Kollárovics László 1945. április elején esett fogságba Győr-Moson-Sopron megyében: „Valami négyszázan vagy ötszázan jöttek az oroszok. Egy hosszú botra tűztem egy fehér lepedőt, és kiabáltam, hogy nesztrilaj, germánszki szoldát nyet! Megállt a tank, odajöttek a géppisztolyos katonák a gödörhöz, amit ástam, hogy védjük magunkat a golyóktól, és azt mondták, ruki hore, fel a kezekkel, és hogy gyerünk onnan ki. Aztán átvizsgáltak: csaszi jeszt? Órákat kerestek, az kellett nekik.”
Hasonló tapasztalata volt Hideghéti Flóriánnak is, aki nem messze Győrtől esett hadifogságba: „Odajött hozzám az orosz katona géppisztollyal, úgy mondanám, hogy nagyon mosdatlan volt, olyan, mint a fronton az ember. Ora jeszt? Ora jeszt? Nem tudtam, hogy mit akar, akkor felemelte a kezemet és elvette az órámat. Nagycsütörtök volt, fél tizenegy. És aztán kezdődött a kálvária.”
Bolemant Károly 1945. február 13-án esett fogságba – Buda elestének napján. Bár alkalma is lett volna rá, hogy a fővárosból való utolsó kitörési kísérletben részt vegyen, úgy döntött, hogy nem kockáztat: „Reggel bejöttek az oroszok, és akkor már jöttek a magyar katonák is, akik átálltak hozzájuk. Azt mondja az egyik: magyar katonák, vitézek, ne csináljatok semmit, gyertek ide, kaptok papírokat és mehettek haza! A németektől összeszedték a géppisztolyokat, mindent, minket meg összeszedtek és kivittek a Margit körútra a fegyházba, ahová becsuktak.”
Jankovics László és bajtársai már civil öltözetben voltak, amikor a háború végén, nem messze a csehországi Milíntől kerültek szovjet kézre: „Reggel fölkelek, zörgést hallottam, hát mi ez? Már az oroszok kerítették el azt a részt. Gyerekek, öregek, asszonyok, mindenkit tereltek el, úgyhogy voltunk ott már nyolcvanezren. Aztán a gyerekeket, gyerekes asszonyokat, öregeket kiválogatták és elengedték.”
Olyan visszaemlékezőkkel is találkoztam, akik többfajta hadifogságot is átéltek. Ilyen esetek például a szövetséges zónaelosztással kapcsolatban is bekövetkezhettek. Miklós Gézát mint leventét hurcolták Németországba 1944/45 telén, a háború végén amerikai fogságba került: „Amikor az oroszok és az amerikaiak elosztották egymás között a zónát, mi az oroszokéba estünk. Amíg az amerikaiaknál voltunk, mehettünk, ahova akartunk, de az oroszok azonnal lágerbe csuktak, és ott már kapuőrség volt. Ott már hajtottak bennünket munkára, a faluba dolgozni.” Miklós Géza esetének különlegessége az, hogy négy állam hadifoglya is volt. Három hét szovjet hadifogság után brit katonák vették őt át fogolytársaival, így egy ideig a brit hadsereg kezén is volt, és még mielőtt 1945. november végén sikerült hazakerülnie, az úton hazafelé a leventetársaival együtt két hétig egy csehszlovák vezetőségű lágerben tartották Prágától nem messze.
Szabó László és bátyja is a fiatalabb korosztályú leventékhez tartoztak, akiket Németországba hurcoltak. A Német Birodalomnak tett önkéntelen szolgálata alatt egyebek közt olyat is átélt, hogy egy német tiszt megverte őt. A szovjet katonákkal való találkozására jobb emlékei voltak: „Mikor Znojmóból jöttünk Kúty felé, az országútról be lehetett látni egy udvarba – az oroszok a kocsiról hordták be az épületbe a kenyeret, és engem mint gyereket elkaptak. Mit akarnak ezek énvelem? És ez a legrosszabb: ott, ahol testvér is van. Bőgtem, hogy a testvérem ott van kint, de nem értette meg, tartott az orosz engem. Aztán végtére nem tudom, mi jutott az eszébe, adott nekem egy egész kenyeret, azzal, hogy pošli, menjek. Mentem a többiek után, de nekem abból nem is jutott, mert kicsavarták a kezemből. Most a kettő közül maga melyiket szereti: aki megverte az embert, vagy aki kenyeret adott? Most ez áll fönt előttem, ezt mérlegelem, függetlenül attól, hogy elismerem, hogy a német a kulturáltabb, spécisebb nemzet, és az orosz meg olyan, amilyen, de a szíve az jobb.”
A hazafelé vezető út a háború végén vagy közvetlenül az után volt a legveszélyesebb. A nyugati fogság sokszor jobb alternatíva volt, mint a szabad, de bizonytalan kóborlás, amiről Varga Gusztáv is meggyőződhetett. A háború végét bátyjánál töltötte Linzben – a város déli része a Duna jobb partján amerikai kézre került, a túlparton már szovjet csapatok voltak –, és hazafelé akart indulni, ami annyit jelentett, hogy a szovjet zónán keresztül kellett mennie: „Amikor átmentem a határon, a ruszkik elkaptak: kuda igyos? Mondtam, hogy Bratislava. Sto Bratislava? Mondom Pressburg. Pressburg? Tiso? Da! Szlovák? Da! Jebe ho maty, fasiszta, davaj! Így ordítottak rám, vittek, rúgtak, minden volt.” Varga Gusztávnak rövid időn belül sikerült visszaszöknie az amerikai zónába. A rossz tapasztalat ellenére másodszor is megpróbált hazamenni. Ebben az esetben még jobban ráfizetett óvatlanságára: a szovjet hadifogságból csak három év múlva jutott haza.
Ahogyan Vincze István esete is mutatja, a nyugati szövetségesek elbocsátó iratai sem voltak a szovjet zónán át való gondtalan mozgás biztosítékai: „Széles híd volt előttünk és két katona az oldalán. Húha! Hát mindegy, hisz papírunk van. Megyünk, elővesszük a papírt, és az orosz olvasgassa. Sto? Nem tudta, hogy mi van rajta, oroszul nem volt írva. Nicsevo, nye karós, nye karós, és eltépte. Azt mondta, hogy ott van a láger, ott van mnozsko ljugyí és hogy oda menjünk. No, az már aztán igazi fogság volt.”
Több visszaemlékező említette, hogy a szökött hadifoglyok helyett az őrök a civil lakosságból pótolták a létszámot. A fogságba eséskor majdnem az összes visszaemlékezőm a magyar, illetve a német haderő tagja volt, vagy röviddel a dezertálása után volt – kettő kivételével. Az egyikük Kósa Rudolf, a legidősebb adatközlőm, akivel szerencsém volt beszélgetni. Amikor a szovjetek kezére került, már több mint egy hónapja civil ruhában volt. Őt a szülőfalujából, Nyékvárkonyról hurcolták el: „Razzia volt, Szerdahelyről kijöttek az oroszok, mentek házról házra. Az itteni táborokból szöktek meg foglyok és azok helyett tettek be, hogy kiegészítsék a létszámot. Volt, aki tudta, és elbújt. De mi nem tudtunk semmit, és a sógoromon és rajtam kívül még négy embert elvittek Szerdahelyre a bíróságra. Ott voltak börtönök, ott voltunk négy-öt nap, Pozsonyban három napig, aztán ki fenébe Besszarábiába.”
Civil személy elhurcolásának második esete Gesko Andrásné Simon Ilona volt: 1945 januárjában a szovjet katonák elfoglalták szülőfaluját, Nagybalogot, és a helyi lakosság egy részét málenkij robotra hurcolták:8 „Egy délután bejöttek az oroszok. Volt, aki elbújt, volt, aki integetett nekik, örültek, hogy jönnek. Másnap délután a kisbíróval kidoboltatták, hogy minden tizenhat évet betöltő személy negyvenöt éves korig jelenjen meg a Majoros-féle házban, és vigyen magával három napra való élelmet, meg meleg ruhát, mert valami romeltakarításra visznek bennünket. És hogy aki nem jelenik meg, a hozzátartozóját agyonlövik. Három napot kibír mindenki, majd lesz valahogy, gondolták az emberek és elkezdtek szállingózni a Majoros-féle házba.” A három napból végül több mint három év lett. A 136 elhurcolt nagybalogi polgárból tizenkilencen sose tértek vissza Szovjetunióból.
A szovjetek olyan személyek iránt érdeklődtek, akiket munkára lehettek fogni: erős, egészséges emberek kellettek. A találkozások az ellenséggel kiszámíthatatlanok voltak, s a tényleges katonák esetében sem végződtek mindig hadifogsággal. Horváth József a háború végén 23 éves, jól táplált katona volt: ideális volt a szovjetunióbeli hadifogolymunkára. A front átvonulásakor határőr volt Eberhardon, viszonylag közel szűlőfalujához, Eperjeshez: „Jött két vagány orosz gyerek, GPU-sok. Mentünk feléjük, ők meg jöttek felénk, úgy mint ellenség. Összekerültünk, megölelgettük egymást – jól kezdődött a dolog. Azt mondja nekünk az egyik, hogy hozzunk neki pálinkát. Ott volt a szövetkezet, tudtuk, hogy nincs ott már pálinka, de kaptam magam és bementem, mert egy ismerősom dolgozott ott. Mondtam neki, hogy jöjjön ki, magyarázza meg az orosznak. Kijött és elég rendesen fogadták őtet, magyarázta, hogy nincs már régen pálinka. Aztán beszélgettünk, egyszer csak az egyik azt mondta nekem, hogy pasoj doma. Azt mondja a haverom, aki értett oroszul, hallod mit mond? Hogyne hallanám, hogy menjünk haza. Aztán mondtam a havernak, te, magyarázd meg neki, hogy papír nélkül innen hármat lépünk, már el is vagyunk fogva, mert úgy jöttek Pozsonynak az oroszok. Hát szerencsénk volt, adott dokumentumot.” Horváth József a barátjával az Eperjes felé vezető úton megálltak egy háznál, hogy vizet kérjenek – az udvarában már hadifoglyokat összpontosítottak. Szerencséjükre fel tudták mutatni az iratot, amit csak pár órával azelőtt kaptak és tovább mehettek.
Néhány idősebb visszaemlékezőmnek, aki szovjet kézre került, egyszerűen mondva, szerencséje volt a szerencsétlenségben. A legnagyobb esély a szökésre (vagy a fogságból való elkerülés más módjára) a fogságba esés utáni zűrzavaros időszakban volt, amikor a friss a hadifoglyokat az első, rögtönzött gyűjtőhelyekre terelték. Redeczky Mihály sem volt messze szülőfalujától, Bajcstól, amikor a háború végén egypár órára szovjet kézre került: „Összeszedtek minket, de sikerült elszökni, mert már előzőleg szereztem civil ruhát is. Az állásban voltunk, és a szomszéd gyereknek mondtam, SS volt, hogy hozzon valami ruhát nekem is, aztán valahol szerzett ott a népeknél. Az oroszok Jattóba kísértek, és ottan behajtották a népet a körbe. Már akkor lehettünk olyan két-háromszázan, többnyire németek, hajtották a foglyokat jobbról, balról. Már akkor láttuk, hogy itt már nincs mese – a gyerek mondta, hogy vegyük fel a ruhát. Volt kabát, nadrág, elálcázott bennünket. Jöttek oda kíváncsiskodó népek, az orosz mindig olvasta a foglyokat, de zűrzavar lett ott a majoron, és valahogy sikerült onnan elkerülni. Az Isten hozott ki onnan.”
Gombos Rudolf 1943-tól volt a fronton, tapasztalt katona volt. 1944 nyarától egészen a háború végéig a szerencsének egész sorozatát élte át, és sikerült kikerülnie a végső harcokat. Amikor húsvétvasárnap gyalog indult haza és a szülőfaluja már csak pár kilométerre volt, egy hadifogolyoszloppal találkozott. Az azt kísérő szovjet őrök rögtön besorozták a foglyok közé. Úgy tűnt, hogy Gombos Rudolf szerencséjének vége lett, de a fogolyoszlop végére került, és ott kárpátaljai hadifoglyok voltak, akik magyarul is tudtak. Egyiküket megkérte, hogy szóljon az egyik őrnek, hogy eressze őt szabadon: „Az orosz mindjárt kérdezte, hogy mennyire lakok. Mondtam neki, hogy itt, Nádszegen, az nincs messze, mert már lehetett látni. Az orosz mindjárt bele is egyezett, hogy elenged. Ő volt leghátul, a hátvéd, előttünk olyan nyolc méterre mind a két oldalról oroszok, hogy senki el ne szökhessen. Beértünk Albárra, ottan a templom előtt beálltam egy házhoz. Volt ott egy kanyar, és a fogolyoszlop elment arra. Aztán már nyugodtan mehettem neki Vasárútnak és aztán haza.”
Molnár Jánosnak is hihetetlen szerencséje volt – háromszor került szovjet kézre. Az első két alkalommal a háború végén Németország területén, az első fogságából megszökött, másodszor egy gyűjtőlágerből eresztették el. Végül, amikor az úton hazafelé Sopronban kiszállt a vonatból, a szovjet katonák a kiszállók egy részét feltartóztatták és Pápára vitték. Ott felsorakoztatták a foglyokat, ami már előkészülete volt a Szovjetunióba való kihurcolásnak: „Első sorban álltam, és bejött oda egy magyar főhadnagy egy őrmesterrel, azok már vöröskatonák voltak, úgymond. És ahogy bejött, mintha a szemünkkel találkoztunk volna. Egyenesen nekem tartott, megállt előttem, letisztelegtem neki, ő visszatisztelgett, és kikérdezett, hogy ki vagyok, és honnan. És hogy vannak-e Magyarországon rokonaim. Mondtam neki, hogy Pesten is, Győrben is, és itt közel is, a szomszéd faluban. Kicsoda? Mondom, a Molnár Sándorék. Hogy kicsoda? Ez biztos? Később derült csak ki, hogy ott volt elszállásolva! Abban a pillanatban már láttam, hogy a bárisnyának, aki ott őrködött, valami nem tetszik, és elindult felénk. Azt mondta a hadnagy, hogy kint áll a cséza, rajta van a kocsis, oda át fog ülni az őrmester úr, és hogy nekem hátul lesz a helyem. És akkor a hadnagy keményen rám szólt valamit, és az őrmesternek mutogatott. Megint nem tudtam, hogy hányadán vagyok, de a jelenet csak a bárisnyának szólt. Azt mondta neki, hogy engem köröznek, és hogy szigorú büntetést fogok kapni. Ezzel az ürüggyel vitt el. Hogy miért választott ki engem a hadnagy, nem tudom. Hogy isteni sugallat volt-e benne, vagy hogy megérdemeltem-e, vagy nem, nem tudom, de ezt nem lehet elfelejteni.”

Az út és a tranzitlágerek

A hadifoglyok nagy része már a fogságba esés pillanatában fáradt volt, éhes és idegileg kimerült. Pedig legtöbbször csak ekkor kezdődött a fogság egyik legnehezebb fázisa: az utazás a végcélba. A foglyokat fokozatosan nagyobb és nagyobb gyűjtőtáborokba összpontosították, nemegyszer csak rögtönzöttekbe, ahol a további sorsukról döntöttek. Többen magyarországi gyűjtőtáborokon is átmentek – az eddigi kutatások szerint a trianoni Magyarország területén 47 településen 56 hadifogoly-gyűjtőtábort állítottak fel. E táborokkal együtt, a feléjük vagy a vasúti bevagonírozó helyek felé vezető utak mentén hadifogoly-gyűjtőhelyeket állítottak fel, amelyek a gyűjtőtáboroknál sokkal rövidebb ideig, maximum néhány hétig álltak fenn. E táborok célja a hadifoglyok összegyűjtése, számbavétele, őrzése és osztályozása volt mindaddig, amíg felsőbb parancs nem érkezett a hadifogoly-kontingensek továbbindítására egy másik gyűjtő, átmeneti, vagy elosztótáborba.9 A szám szerint nyilvántartásba vett foglyokat itt előkészítették a továbbszállításra, legtöbbször a focșani, máramarosszigeti, a szambori és a szolyvai átmeneti hadifogolytáborokba.10
Rácz Jenő, akit mint fiatal leventét hurcoltak a mai Ausztria keleti részébe, Bécsújhely mellett esett hadifogságba. Az összeszedett hadifoglyokat Székesfehérvár felé gyalogoltatták: „Bécsújhely Székesfehérvártól legkevesebb kétszáz kilométer, és voltak helyek, ahol gyűjtötték össze a foglyokat. Mire Székesfehérvárra érkeztünk, negyvenezren voltunk. Emlékszek rá, már elöl mentek fel a Bakony hegységre, én körülbelül a közepénél tartottam, és mikor visszanéztem, még a menet végét nem láttam.” Hogy Rácz Jenő nem került a Szovjetunióba, azt több körülménynek is köszönhette, valószínűleg már a fiatal kora is elég lett volna – a fogságba esésekor tizenhat éves volt. Ezenkívül a székesfehérvári táborban a borbélyi szakmáját végezte – szovjet katonákat és tiszteket nyírt és borotvált, ami jobb életkörülményeket biztosított neki. A viszonylag rövid fogsága végén még olyan elbocsátó iratot is kapott, amin az állt, hogy partizán volt a szovjetek oldalán.
A Szovjetunióba hurcolt visszaemlékezőim közül Farnbauer Béla volt a legfiatalabb. Amikor Győr mellett fogságba került, tizenhét éves volt. Mielőtt a végső, Sztálingrád melletti fogolytáborba került volna, több gyűjtőtáboron ment keresztül: „Leadtuk a fegyvereket, aztán már tereltek bennünket. A győri laktanyában tizennyolcezer hadifoglyot zsúfoltak össze. Győrből elgyalogoltattak Pozsonyba, ott vagoníroztak be bennünket, de még egy hetet Ligetfalunál a töltés mellett töltöttünk, ahol a Dunának egy ága van. Amikor a hadifoglyok úgy érezték, hogy nem elég éberek a töltésen álló oroszok, akkor kettő átrohant a töltésen, hogy bejut a bozótba, és megszökik. Lekaszabolták őket, egyiknek a kezét a másiknak lábát. A lágerben kiállították őket, hogy így jár, aki szökni akar.”
Kollárovics László Győr-Moson-Sopron megyében került fogságba 1945. március végén. A hadifoglyokat rögtönzött táborokba hajtották össze azzal az ígérettel, hogy nemsokára hazaengedik őket, de minden következő táborban több és több hadifogoly volt. Kollárovics László a röviden leírt visszaemlékezéseiben így emlékezett erre: „Már jó késő volt, mikorra megérkeztünk Tét mellé egy kis pusztára. Ott megláttuk a nagy néptömeget, megijedtünk. Voltak vagy hétezren. Mindjárt tudtuk, hogy innen nem lesz szabadulás. Enni csak másnap kaptunk – tízen egy téglakenyeret egy napra. Egész éjjel takaró nélkül aludtunk a szántóföldön. Márciusban reggelenként elég nagy dér volt. Egy hétig így ment. Nagy éhség uralkodott a néptömeg között. Közben eső is esett, sár volt. Aludni kellett volna, de takaró nem volt. Így kínlódtunk. Az őrök nagyon szigorúak voltak. Aki a tömegből kilépett, agyonlőtték. Később két-háromezres csoportokban elhajtottak Fehérvárra. Négy napig mentünk odáig gyalog és kaptunk egy nem egész téglakenyeret. Már olyan éhes voltam, hogy egyszerre is megettem volna. Útközben néhol a jószívű asszonyok és emberek hoztak ki kenyeret és közénk dobálták. Kapkodtunk utána, mint tigris az áldozata után. Beérkeztünk Fehérvárra, és láttuk, hogy már ott is többen vannak. Körülbelül voltunk ott ötvenezren.11 Onnan indítottak szerelvényeket ki Oroszországba hadifoglyokkal.”
Nem az összes gyűjtőtábor volt rögtönzött, ahogyan Farkas Gyula is elmondta: „Összeszedtek minket az oroszok, és az helyett, hogy hazaengedtek volna, bevittek minket Auschwitzba, a lágerbe. Ottan kellett rendet csinálni, mert olyan rendetlenség volt. Ahol a zsidóknak volt az égetőjük, a krematórium, ott is rendet csináltunk, takarítottunk.”
A hadifogoly-szállítmányok első célállomása valamelyik romániai átmeneti, illetve elosztóláger volt. A szerelvények többsége Focșaniba ment, de rajta kívül még a máramarosszigeti, a Râmnicu Sărat-i, a tecuci, a brassói, a Brassó melletti keresztényfalvai, valamint a temesvári lágerbe szállították a hadifoglyokat.12 Több visszaemlékezőm szerint Focșaniban rakták át a hadifoglyokat a keskeny nyomtávú vasútról a széles nyomtávúra, és a foglyok között további szelekciókat is végeztek. Több visszaemlékező úgy emlékezett a focșani táborra, mint egy primitív körülmények közötti helyre, ahonnan a foglyok minél hamarabb el akartak kerülni. László Béla itt többször is a gyengébb foglyok kategóriájába lett sorolva, akiket nem találtak alkalmasnak a Szovjetunióba kiszállításra. Amíg úgy felerősödött, hogy transzportba kerüljön, ami Ural hegység felé vitte a foglyokat, összesen hat hónapot töltött Focșaniban: „Ott csak olyan bombázott istállók voltak, az ablakaik kiverve. Sötét volt, se villany, semmi nem volt, nem láttunk. Ott csak annyi hely volt, hogy az ember leült a másik lába közé. A betonon feküdtünk, és én azon úgy átfáztam, hogy már a vizeletet nem tudtam visszatartani, véreset vizeltem. Ha éjjel vécére kellett menni, magam alá kellett piszkítani.”
Tóth Istvánnak, akit 1945 májusában fogtak el a Morva folyónál, szintén rossz emlékei voltak Focșaniról: „Óriási nagy terület volt bezárva ott, rengeteg emberrel. Azt mondták, hogy tíz-tizenkétezren is voltak ottan. Állandóan hagymalevest ettük, az volt a koszt. Latrinák voltak ott, árok volt húzva, rajta volt két darab deszka, arra rá lehetett ülni, és az ember elvégezhette a dolgát. De volt, aki annyira gyönge volt, hogy bele is pottyant, és az ott is maradt. De a lágeren belül is láttuk, hogy itt dőlt el az ember, amott, úgyhogy mikor mondták, hogy fog szerelvény menni, akkor már mindenki tolakodott oda, hogy minél előbb kikerüljön onnan. Azt gondoltuk, hogy annál csak jobb hely lesz, de hát keserves volt máshol is. Vérhasjárvány volt ott, elég sokszor látta az ember, hogy a kerítés mellett hordták ezek az úgynevezett dögészek el a halottakat. Hogy hova vitték őket, hova ásták el, azt nem tudjuk. És még azért is elég kellemetlen helyzet volt, mert ruszinok voltak ott, azokkal meg a magyar hadseregben kegyetlenül bántak. Aztán Foksányban visszaadták nekünk.”
Jankovics Lászlót Focșaniban sorozták be először munkakategóriába – még akkor nem is tudta, miről van szó: „Ott egy cseppet helyrehoztak bennünket, adtak több zupát, és meg is borotváltak. Szkoro domoj megint, megyünk haza, hát jól van. Volt egy vizsga, az embernek megfogták a segge partját, ez ide megy és egy ceruzával húztak egy csíkot. A másiknak két csíkot húztak. Kérdem a havertól, te, hallod, neked mennyit húztak? Kettőt. Mondom neki, hát nekem meg egyet, van gyufa nálad? Van. Meggyújtottam a gyufát, elfújtam, aztán odahúztam a másik csíkot, hogy egybe maradjunk.”
Kollárovics László egy másik romániai táborban, Râmnicu Săratban élt át hasonló helyzetet: „Felállítottak táblákat: egyes, kettes, hármas. Az orvosnő belecsípett a seggem partjába, egyes, a másik az ókás13 volt, hármas, és így tovább. Volt olyan fogoly is, hogy a golyói itt lógtak lent, olyan sérve volt, arra is azt mondta, óká, és ment a hármasba. És akiken találtak ilyen testi hibákat, azokat hazaküldték.”
A visszaemlékezőim egy része – főleg a fiatalabb korosztályúak, akik nem voltak alkalmasak a nehéz testi munkára – nem került tovább a gyűjtőlágerektől. Kállay György még a háború vége előtt került szovjet kézre, német területen. A iași-i lágerből 1945 szeptemberében érkezett haza szülőfalujába, Csütörtökbe: „Úgy volt, hogy visznek ki minket is, de aztán jött Sztálinnak valami parancsa,14 hogy már többet nem visznek és így eresztettek el Romániából. Iași-ban egy nagy kolostor volt, ott már bent aludtunk, de nem ágyakon, hanem szalmán. Az egy nagy tábor volt, nagyon sok fogoly volt ott. Csak olyan két drótkerítés volt és ott jöttek-mentek a civilek. Volt olyan fogoly, aki nagyon cigarettázott – kidobott pokrócot, és a civil cigarettát dobott be helyette. Ott már egy cseppet lazább volt az őrzés, az oroszok nem voltak annyira szigorúak. De az is a helyzettől függött, mert voltak olyan öregebb őrök, azok elnézőbbek voltak. De fiatalabbak a puskával: ki vagyok én!”
Kovács Antal a rövid amerikai fogság után szovjet kézre került. Végállomása Máramarosszigeten volt – az ottani tábor a későbbiekben a Szovjetunióból visszatérő foglyok tranzittáboraként szolgált. Már ekkor találkozott azzal, hogy nem mindegy, hogy a foglyot Magyarország vagy a restaurált Csehszlovákia állampolgárának veszik-e: „Behajtottak bennünket a máramarosszigeti tüzérlaktanyába. Az egy átmenőtábor volt, oda vitték be a foglyokat, és onnan nyilvántartás szerint mentek vagonba, rakták őket a széles vágányra és mentek ki Oroszba. Nekem akadt egy tizedes haverom, aki írnok volt az oroszoknál. Azt mondta, vigyázzatok, mert ha magyarok vagytok, titeket is kivisznek. Hogy Csehszlovákiának nem volt harcoló hadserege a háború alatt, és azokat nem viszik ki Oroszországba. Aztán kérdi tőlem, hogy mi a kerületemnek a neve, ahonnan vagyok. Mondtam neki, hogy Bratislava. Öten-hatan bacsfaiak így egybetartottunk, úgyhogy nem vittek ki bennünket.”
A szovjetunióbeli végcélba vonattal, marhavagonokban szállították a hadifoglyokat. Az út minősége több tényezőtől függött, de a visszaemlékezők tudatában inkább a rossz emlékek maradtak meg. Azok a hely, az étel, innivaló hiányával függöttek össze és nemegyszer a fogvatartók kíméletlenségével. Geskóné Simon Ilona és falubeli fogolytársai három hétig utaztak keleti irányba – az utolsó háborús év januárja volt, és az internáltak megpróbáltak fűteni a marhavagonban: „A kályhacső el volt fordítva és amikor elindult a szerelvény, a füst mind bejött a vagonba. A végén már olyan füst volt, hogy már mi, a gyengébb szervezetűek azt hittük, hogy megfúlunk, úgyhogy kezdtük kiverni a bedrótozott ablakocskát. Az orosz katona ott utazott a vagonunk tetején, és ahogy vertük az ablakot, meg kiabáltunk, azt hitte, hogy szökni akarunk. Betartotta a puskacsövet az ablakon, hogy agyonlövöldöz bennünket. Nemsokára megállt a szerelvény, kinyitotta a vagonajtót, és csak akkor látta, hogy milyen füst van.”
Hučko Károly még 1944 őszén, Erdélyben esett fogságba. A szovátai és brassó gyűjtőtáborok után kezdődött a nehéz utazása Keletre: „Akinek jutott, jó, akinek nem jutott, úgy is jó. Az első nap nem kaptunk semmit, másnap kaptunk száraz kenyeret, harmadik nap kaptunk rá vizet, negyedik nap jutott valami főtt étel, olyan káposztaféle. És ez így ment végig, egész három hétig.”
A három hét, amit Hučko Károly a marhavagonokban töltött, nem volt kivételes dolog. A szerelvények viszonylagos lassúsága összefüggésben volt az erősen megrongálódott vasúti hálózattal azokon a helyeken, ahol kétszer is átvonult a front. A háború alatt, amikor a frontra vonuló vonatoknak volt előnyük, a hadifogoly-szerelvények csak másodfontosságúak voltak. A hosszú utat a marhavagonokban nem mindenki bírta ki, és a halottak nevét nem jegyzeték fel. Kozmér István is, akinek az alakulatát a Tisza mellett fogták el 1944 novemberében, nagyon nehéz heteket élt át: „A hadsereg ment utánpótlásra a frontra, és a hadifogoly-szerelvény csak éjjel mehetett, vagy ha szabad volt az út. Huszonnégy napig mentünk. Ádám-Éva napjára vagoníroztunk ki, fele nép meg volt halva. A halottakat dobálták ki meztelenül, mint egy hasáb fát, mert ha valamelyik meghalt, sarokba dobtuk, levettük róla a ruhát, és raktuk magunkra. Már mikor odajutottunk Gorkij állomásra, egyméteres hó volt – a vasúton azt az olajos hót, azt nyaltuk, mint malacok. Nem volt normális.”
László Béla már civil ruhába volt öltözve, amikor többhetes barangolás után hazafelé fogságba esett. Amikor Focșaniban a többi hadifogollyal bevagonírozták őt, szörnyű útnak nézett elejébe. Néha a nehéz körülmények olyan megoldásokat kívántak, amik ma már elképzelhetetlenek: „Harminckilenc nap voltam vagonban, mire kiszedtek bennünket. Hát hova visznek bennünket? Úgy volt, hogy adtak sós halat, de vizet nem. A lehelet, ami odafagyott a vagonok oldalára, azt kapartuk le a tenyerünkbe, azt szopogattuk. A szomjúság az rosszabb, mint az éhség. Sokan meghaltak a vagonban, aztán azokat lerángatták, és azokra már nem adtak enni. Aztán a vagonparancsnok kitalálta, hogy nem kell a halottakat leadni. A másik kérdi tőle, és mit fogsz velük csinálni, az orosznak nincs annyi esze, hogy már az halott? Azt mondta, lefektessük őket a vagon egyik felébe éllel, és amikor jön oda olvasni bennünket, valaki lefekszik oda és mozgatná a halottakat is – megmondjuk nekik, hogy betegek. Ide hallgassanak, mondom nekik, én befekszek oda, aztán igazságosan elosztjuk a kosztot. Mikor már nyitották ki a vagont, befeküdtem. Amikor jött az orosz számolni, mozogtam, és a halottak is mozogtak. Azokra is adtak enni, szedtük a kosztot, mink jól laktunk. Amikor kiszedtek minket a vagonból, tizenöt halott volt. Ilyen marhaságon mentem keresztül.”
A hadifoglyok létszáma az út elején meg kellett, hogy egyezzen az út végi létszámmal. Függetlenül a körülményektől. „Ha volt állomás, megolvastak, emlékezett vissza Kollárovics László. Két vagon megtelt halottakkal, mire kiértünk Krasznouralszkba. És akkor azt mondták a katonák, hogy a létszám a fontos, ennyi foglyot ki kell szállítani nekik oda Uralba. Élve vagy halva.”
A hadifogolytranszportok a civil lakosságra is veszélyt jelentettek. Adatközlőim is többször említették a vonatból való szökést, amire a legnagyobb esély az enni- és innivaló vételezésénél volt. Hideghéti Flórián egy kissé eltérő esetet említ, ekkor egy civil fázott rá: „Útközben, Romániában meggéppisztolyozták a vagonunkat, úgyhogy több vagonban volt sebesült. A mienkben is volt egy, az fent a lábánál sebesült meg. Kivitték őtet és két óra múlva hoztak oda pizsamában egy idősebb civilt. Ordított, sírt, hogy őt az ágyából keltették fel.”
Mórocz Mihály Győrsövényházán esett fogságba 1945 márciusában. Amikor a székesfehérvári táborból Románián keresztül vitték vonattal, egy abszurd esemény szemtanúja lett: „Megálltunk Romániában, és egy halottat találtak valamelyik vagonban. A résre kinyitott vagonajtón láttuk, hogy kitették őtet. Román katonák őrözték az állomást, az egyiktől elvették a puskát és betették őtet a vagonba. Aztán ott volt velünk a fogságban, a csoportunkban, és folyton mondta, hogy ő román. De nem érdekelte az oroszt, éppen úgy bántak vele, mint mivelünk.”
A visszaemlékezők legnagyobb része vonattal jutott a szovjet hadifogolytáborokba, de más alternatívák is voltak. „Öt nap, öt éjjel mentünk a Fekete-tengeren, emlékezett vissza Németh József. Három orosz őr állt a hajó orrában, és ha észrevették, hogy a vízen úszik egy akna – hatalmas aknák voltak –, annak három lövés volt az élete. Egyet eléje lőtt, egyet mögé, aztán eltalálta. Nagyon jól céloztak, sokat lelőttek, sok alkalom volt ilyenre. Sohase kerültünk volna ki, ha nincsenek jó lövészeik.”

Fogvatartók, foglyok, civilek

A megérkezés a szovjetunióbeli táborokba több meglepetést okozott – nemcsak a foglyoknak, hanem a fogvatartóknak is, ahogyan Geskóné Simon Ilona is említette: „A kapuban egy orosz tiszt állt, olyan idősebb bácsika, és ahogy ránk nézett, azt mondta, hogy nem tikteket vártunk. Hát, természetes, hogy nem, mert ők németeket vártak, háborús bűnösöket. A tizenhét, tizennyolc éves gyerekek hol lettek volna háborús bűnösök?”
Az adatközlőm a helyi lakosságra – ha egyáltalán volt alkalmuk találkozni velük – túlnyomórészt jóban, legfeljebb neutrális szellemben emlékeztek vissza, de a fogság elején nem csak jó tapasztalatokra tettek szert. Egy olyan országban, ahol óriási háborús veszteségek voltak, nem meglepő, hogy a helyiek nem fogadták tárt kézzel az ellenséges államok hadifoglyait. Hoffer István, aki részt vett a Balaton menti súlyos harcokban, a fogságban újra találkozott volt ellenségeivel: „Mikor legelőször ki kellett menni munkára, dalolnunk kellett, pedig olyan éhesek voltunk, hogy majd meg dögültünk. Amint mentünk a kórház előtt, oroszokat láttunk, akiket hazahoztak. Volt akinek lába nem volt, tolókocsiban, volt, aki mankóval járt, és volt, akinek keze nem volt. Kijöttek a nótaszóra és közibünk ütöttek mankókkal, job tvoju maty, ez meg az. Az őrök, akik hajtottak, féltettek bennünket, védtek, mert az oroszok vertek bennünket, egyik a kezét mutogatta, másik a lábát. Kérdeztük tőle, hogy akkor miért jött oda? Hogy neki muszáj volt. Hát nekünk nem volt muszáj? Egyszer csak eltörülték a nótát, nem lett a nótából semmi.”
Hasonló jelenetre emlékszik Geskóné Simon Ilona is, bár az ő esetében nyilvánvaló volt mindenki számára, hogy a háború alatt nem frontharcos volt. „A harag irracionális dolog, és sokszor az ártatlanokon csattan: A láger elejébe sorakoztunk, a műszakra. Ott sok féllábú, meg nyomorék gyerek volt, és kiabáltak ránk, csúnya szavakkal illettek bennünket, nem is merem mondani – kurva német, meg ilyeneket. Ők azt hitték, hogy mink csakugyan németek vagyunk. Orosz asszonyokkal is dolgoztunk, azt mondta az egyik, Maruszjának hívták, hogy a háború alatt a német katonák lábon fogva engedték be a kútba a gyerekeket. És hogy ők többször is gazdát cseréltek, háromszor is visszamentek oda a németek.”
A foglyok a táborokban különböző életkörülmények között éltek. Az életminőség több tényezőtől függött, mint például az enni- és innivaló, öltözet, az éghajlati viszonyok és a tisztálkodási lehetőségek, de az elsőrendű tényező maga az ember volt – a fogvatartó. Tőle függött, hogy a többi faktor milyen hatással lesz a foglyok életére, és olykor a körülmények kisebb változásai is életveszélyt jelenthettek. A jogtalansággal teli sztálini rendszerben a foglyok néha csak a táborvezetőség és azoknak alárendelt őrök lelkiismeretében bízhattak. Minden fogolytábornak más-más vezetősége volt, az egyik helyen nem vették figyelembe az emberi életet, és volt, ahol a táborparancsnok minden lehetőt megtett a foglyok érdekében. László Béla a majd négyéves hadifogsága alatt nyolcféle táboron ment keresztül, elmondása szerint az egyik hely jobb volt, a másik rosszabb. Az egyik Cseljabinszk melletti táborban a vezetőség olyan mértékben lopta a foglyok élelemkészleteit, hogy a helyzet megoldást kívánt: „Kijött oda egy komisszió, nem mentünk ki munkába, felsorakoztattak, tolmácsok jöttek, hogy most mondjuk meg, hogy mi a jó itt, vagy mi a rossz, hogyan bánnak velünk. Ment a nagy panasz, leváltották a lágervezetőséget és hoztak új tiszteket. Két-három hétig jobb volt a koszt, aztán meg rosszabb volt, mint azelőtt. Megint kijöttek ellenőrzésre, és akkor összebeszéltünk, hogy odaállunk a komisszió elé. Meg is mondtuk nekik, hogy hagyják a mostani vezetőséget, mert ha újak jönnek, éhesebbek lesznek, mint ezek. Ott is hagyták őket, aztán nagy tekintélyünk volt a lágervezetőség előtt, hogy megmentettük őket.”
Hučko Károly is Cseljabinszk környéki táborokban élte át a hadifogságát. Bár az első éve nem volt jónak mondható, 1946 nyarától egy jobb vezetőségű táborba került: „Olyan kis táborunk volt, csak négy barakk, középett volt a konyha, és mindjárt a konyha után az orvos és a kórház. Ott az kimondottan olyan volt, mint egy rekreáció. A táborparancsnokunk Szemjon Markovics Aranov volt, az kimondottan jó ember volt. A szomszéd faluban még akkor volt mozi, filmeket vetítettek, és kijelentette, hogy aki akar, mehet filmet nézni.”
Nemcsak a táborvezetőség, hanem az őrök között is voltak jobb és rosszabb emberek. Több visszaemlékezőm azt állította, hogy az idősebb katonák – még ha ez nem is volt szabály – nem voltak olyan kegyetlenek, mint a fiatalabb társaik. Pathó Ernő 1945. március végétől volt fogságban, amikor Nagymegyer mellett fogságba esett. Végül a tiroszpoli és donbaszi fogolytáborokba került: „Az az igazság, hogy a legfiatalabbak, azok voltak a rosszak. Az idősebbek azok már nem, azok már rendesen viselkednek. De ezek a fiatalok, a Sztálin-ifjak, ezek aztán ravaszak voltak, ezekkel már nem nagyon lehetett packázni.”
Cselle Gusztávot röviddel a tizenhetedik születésnapja után hurcolták Németor­szág­ba mint leventét. Rövid időre szovjet kézre került – a fogvatartóival vegyes tapasztalatai voltak: „Négyen voltak ott, egy be volt rúgva közöttük, géppisztoly volt nála, és le akart lőni bennünket, de a másik kettő nem engedte. Elvették a géppisztolyát, és lefogták, hogy nem szabad. Látták, hogy majdnem mind gyerekek voltunk. Aztán behajtottak bennünket egy iskolaudvarba. Magas kerítés volt ott, de láttuk, hogy ugrálnak ki rajta az embereink. Ott csak egy orosz őr volt, egy nagy papírba csavarta a dohányt, és szívta. Mi hárman odamentünk hozzá, és azt mondta, hogy ugorjunk ki. Magyarázta, hogy ő Győrben volt katona és hogy onnan jött. Mondta, hogy menjünk a városba és keressünk állomást, nos így is volt.”
Mórocz Mihály sok szenvedést élt át Szovjetunióban, de a fogvatartóira nem volt rossz szava. Sőt, egyik személyre kimondottan hálával emlékezett vissza: „A lágert a fiatalok őrözték, hogy ne menjen ki fogoly, este volt a létszámolvasás. A benti őrökre, akik megolvastak bennünket, semmit se mondhatok, nem bántottak senkit, ilyenről nem tudok. Egyszer jött egy ötven-hatvan év körüli asszony, a vállán volt egy százéves puska. Tolmácsoltatták, hogy ő lesz az őrünk, ő visz el bennünket munkába. Akkor éppen nagy kelések voltak rajtam a vitaminhiánytól, és ez az asszony mondta, hogy ő majd meggyógyít engem. Mindig mondta, hogy Mísa molodoj. Vagy fia, vagy unokája lehetett a fronton – olyan volt, mintha anyám lett volna. Míg el nem múltak a kelések, minden áldott nap hozott tejet, és ilyen lángosfélét kelt tésztából. Meg is gyógyított, el is múltak a kelések.”
Kocsis Dezső a háború végén hazafelé indult és rövid ideig szovjet kézre került. Néhány napig kénytelen volt egy hidat építeni Baja közelében: „Azok az oroszok vadak voltak. Egy orosz a tutajról beleesett a vízbe, és mi tartottuk volna neki a fát, hogy kapaszkodjon belé és másszon vissza. És akkor a marha muszka ráütött, és azt mondta, ruszki jeszt, hogy oroszból van. Hát nem tudom, haragudott-e rá, vagy mi – de aztán már vitte a víz őtet és elmerült.”
A nehéz körülmények sokszor kihozták az emberből a rossz tulajdonságokat. Erről legjobban talán Geskóné Simon Ilona tudna beszélni: „Az orosz őrök jók voltak, nem bántottak bennünket egyáltalán. Még csak egy rossz szóval se illettek bennünket. A nép is jó volt hozzánk, akikkel érintkeztünk. Sokkal rosszabbak voltak a mieink, akik tolmácsok, meg szakácsnék lettek. Mindenki a maga malmára hajtja a vizet: ellopták még azt a csepp élelmünket is, amit adtak nekünk. A tolmácsok meg úgy voltak, hogy elvitték a konyháról az ennivalónkat, be a barakkba és eladták.” Bár jóban beszélt a fogvatartóiról, nem felejtette hozzátenni, hogy szabálysértés miatt a foglyokat szigorúan büntették: „Ha lopott valaki, vagy ha valaki megszökött a lágerből, azt megbüntették. Egyszer hoztak oda egy férfit. Mindnyájunkat, az egész lágert kiállították az udvarra, és ütötték őtet, vágták puskatussal, mindennel, amennyi csak ráfért. De ezt nem az őrök csinálták, hanem azoknak a felettesei, a katonatisztek.”
A zord körülmények elleni küzdelemben a foglyoknak sokszor rögtönözni kellett és ez gyakran nem ment lopások nélkül. Varga Gusztáv egy esetet említett, amikor a fogolytársa egy gumicsövet lopott el, amiből cipőtalpat akart készíteni. Amikor rájöttek a lopásra, elkezdték motozni a foglyokat. A kétségbeesett tolvaj megkérte Varga urat, hogy rejtse el a csövet: „Odajött hozzám, Gusztikám, két gyerekem van otthon, mit csinálnak velem, ha engem elfognak? Te tolmács vagy, téged nem fognak kontrollálni! És akkor elvállaltam, elszúrtam a csövet. Aztán kiálltam: A mieink ilyet nem csinálnak, nem! Sto ti? Ukázs! Hozzám jöttek, és megtalálták. Levágtak a földre, összerugdostak, csupa vér voltam. Zabime! Nie, zoberieme domov, bude popravený! Most képzelje, az is sírt, én is, sírtak körülöttem mind. Rögtön be is csuktak.” Varga Gusztávot végül az mentette meg, hogy jó viszonyban volt egy nacsalnyikkal, aki elintézte az áthelyezését egy másik táborba, így a halálos fenyegetésből csak ijedtség maradt.
A visszaemlékezők több olyan esetet is említettek, amikor a foglyok súlyosabb büntetést kaptak, mint az egyszeri testi fenyítést. Szépe Gáspár szerencsésen visszatért a Don-kanyarból és egészen a háború végéig sikerült elkerülnie a fogságba esést, ám ekkor Ausztria délkeleti részén, Feldbachnál szovjet kézre került. A Szovjetunióban három évet raboskodott. A lezsnyevüi táborban az alacsonyabb tábori vezetőség közé tartozott: „1947-ben azt mondta az egyik orosz parancsnok, hogy vigyázzunk, mert egy skatulya gyufáért két évet is kaphatunk, olyan szigorúak a törvények náluk. És ez most már mindenkire, a hadifoglyokra is vonatkozik. Volt egy olyan eset, amikor textilgyárban dolgoztunk, és egy Baranya megyei fogolyt feljelentettek valamilyen textillopásért, mert szoktak így csinálni, hogy textilanyagot vittek ki. Nem tudom benne-e volt a lopásban, de bekerült a bíróságra és hat évet kapott.”
Ahogyan már említettük, a hadifogolytáborok rendszere el volt különítve a büntetőlágerektől, de több visszaemlékező beszélt bebörtönzött szovjet civilekről. Hučko Károly három kategóriájú fogolyról beszélt: „Háromféle tábor volt. Mi voltunk a hadifoglyok, vojennoplenni, voltak a munkára mobilizáltak, v trud mobilizovani, és a zaklucsonijok, a büntetettek. A v trud mobilizovanik olyan nemzetiségekből voltak, akik harcoltak az oroszok ellen, úgyhogy nem voltak megbízhatók a hadseregben. A katonaságnak nem feleltek meg, de kihasználták őket munkára. Ugyan úgy táborokban éltek, mint mi, ott kapták az ételt, de azok olyan félszabadok voltak, nem nagyon voltak őrözve, szabadon jártak a munkahelyre. Ezekkel voltunk együtt, bekerített munkahelyen, egymás között jártunk. A zaklucsonijok voltak a legtöbben, azokat mindig erős kísérettel vitték, előttük mentek katonák, utánuk, és oldalt, lóháton. Azok külön bekerített helyen dolgoztak. Látni láttuk őket, mikor mentek a munkahelyre, de hogy honnan jöttek, azt nem tudjuk. Ha nem sikerült őket megelőzni, akkor sokszor órát is kellett állni, amíg elvonultak, mert oda közéjük nem lehetett besorakozni.”15
Hideghéti Flórián is említett büntetett szovjet állampolgárokat, akiknek nehezebb sorsuk volt, mint a hadifoglyoknak: „Azok az emberek voltak internálva, akikről valahogyan kiderült, hogy a háború alatt németekkel beszéltek vagy kereskedtek, és emiatt tíz, tizenkét éven alul senkit nem ítéltek el. Megismerkedtem egy lánnyal, velem egyidős volt, azzal szoktam beszélni, pedig a civilekkel nem lett volna szabad. Orvosira járt, és mikor a háború alatt valami német katonának adott el krumplit, és a német szórakozni akart vele – fiatal, szép nő volt –, később tizennégy évre ítélték.” Míg Hideghéti Flóriánnak lassan befejeződött a több mint hároméves hadifogsága, a volt tábora folytatta funkcióját: „Egy éjjel egész éjszaka hallom, hogy hatalmas morgás van tőlünk nem messze. Mi ez? Nézem, hát rengeteg katonai autó járkál össze-vissza. Felkelünk reggel és egy hatalmas másfél méteres drótkerítést húztak ki. Olyan másik napjára tele volt katonasággal: szegény katonák, olyan betegen, lassan mentek. Oda akartunk menni hozzájuk, de az őrük fellövött a géppisztollyal, aztán már nem mertünk. Kérdeztem a hadnagytól, hogy mi történt? Nem tudta ő se, de elment oda megkérdezni. Kiderült, hogy azok Németországban voltak hadifoglyok és mikor hazaengedték őket, egyenesen hozták őket a büntetőtáborba.”16

Munka

Az összes háborút viselő fél közül a Szovjetunió veszteségei voltak a legnagyobbak – a jelenlegi konszenzus szerint 27-28 millióra tehető a háborúban meghalt szovjet állampolgárok száma. Az anyagi kárai az összes károk 41%-át képezték. A Szovjetunió európai részei a négy év háború után romokban hevertek, a katasztrofális gazdasági helyzet és a munkaerőhiány azt a megoldást eredményezte a szovjet állam részéről, hogy az ellenséges államok hadifoglyait és internáltjait használta az újraépítésben.17 A hadifoglyokkal végeztetett munka célja elsősorban a lerombolt vidékek gazdaságának talpra állítása volt, ezt bizonyítja az is, hogy a hadifoglyok részvételi aránya az építőiparban volt a legnagyobb.18 Az építőipar után (az 1946. évi kimutatás szerint) az energiaipar, hadiipar, építőanyag-gyártás, faipar, kohó- és gépipar, és a maradék egyéb ipari és mezőgazdasági ágazat következett.19
A visszaemlékezőim legnagyobb része a munkák egész sorát próbálta ki, néha könnyebbeket, de legtöbbször nehezebbeket. Farnbauer Béla abban a városban volt fogságban, amely a háborús apokalipszis jelképévé vált – Sztálingrádban. Még több mint két évvel a csata után, ami a háború fordulópontja volt és magát a várost romhalmazzá változtatta, mindig helyreállítási munkálatok folytak, amiben mindenkinek részt kellett vennie: „Rögtön, ahogy megérkeztünk Sztálingrádba, csodálkoztunk, hogy a gyárkéményeken, a kőműveseken mi lebeg. Mikor leértek, láttuk, hogy szoknyájuk van. Nők falazták a gyárkéményeket.”
Hoffer István is említette azt a mondatot, amivel több visszaemlékezőm is találkozott: „Azt mondta az orosz, hogy amit leromboltatok, felépítitek.” Ő is részt vett a helyreállítási munkálatokban, amikor az egyik Kijev környéki lágerben volt fogoly: „Ki volt az épületnek égve a belső része, öt emeletre is, még talán többre is. Ahogyan kiégett, úgy berogyott, azt ki kellett mind takarítani, aztán mikor ki volt takarítva, csináltuk újra. Gerendáztuk be – ki voltak hagyva a lyukak a falban, oda tettük be a gerendákat és dobtunk rá deszkákat. Aztán már ment a másik emelet, így mentünk mindig feljebb.”
Hučko Károly fő munkafeladata az építkezésen folyt. Télen is dolgozni kellett: „Többnyire háborús rokkantak részére építettünk olyan szociális otthonfélét, mert gondoskodni kellett az invalid katonákról. Ezek már normális épületek voltak, betonlappal. Télen az első és a második kategóriájú foglyok mínusz harminc fokig mehettek dolgozni, mink, a harmadik kategória, az huszonnégy fokig jártunk ki. De télre már álltak a falak, bent dolgoztunk, pucolták a falakat, meg ilyesmit. Nem lazsáltunk, mindig valamit kellett csinálni. Én legtöbbnyire fűtöttem – volt ott egy folyosó, kétoldalt voltak a lakószobák, a kemencék bévülre voltak épülve, a szobákba és kívülről kellett őket fűteni. Az volt a dolgunk, hogy a fűtés mindig menjen, hogy télen is lehessen dolgozni.”
Jankovics László a három évig tartó fogsága legnagyobb részét építkezéseken töltötte. Egy idő után a foglyok ebből a munkából is előnyt tudtak szerezni: „Kitalálták, hogy most már faépületeket fogunk csinálni. Jöttek a kész háromméteres lapok, azokat összerakták, összehegesztették, aztán ezeket a faépületeket kellett festeni. Ameri­kából küldtek kétszáz literes hordókban acetonos festéket. De közben ott már voltak lakók is. Jött az asszony, és kérdezte, hogy nincs-e festék? Gondoltam, hogy kell neki egy liter. Hogy nem egy liter kellene neki, hanem több. Hát mondok, miért? Hát hogy a bazárba elviszi, hogy húsz rubel literenként, és tízet ad belőle, azt mondja. Aztán ide is ment festék, oda is ment, krumplit is kaptunk érte. Így tudtunk aztán jobban élni.”
A hadifogságban az egyik legnehezebb munka a bányászat volt. Nem csak a munka fizikai igényessége nehezítette a bányászok életét. Pathó Ernő hosszú hónapokig Donbasz bányáiban dolgozott: „Elég mély bánya volt, volt talán ezer méterre is lent a föld alatt. Nézkelődtünk, és mondták, hogy itt kell bányászni. Hát, kérem szépen, hetvencentis szénréteg volt az. Tudja mennyi az a hetven centi? Nagyon kevés, ott csak fekve lehetett dolgozni. És az olyan nagyon fekete, kemény szén volt, mint az üveg – ha kesztyű nélkül megfogta az ember, már vágta is el a kezét. Ezt az oroszok csak velünk bányásztatták, meg egy brigádjukkal, amiben büntetett oroszok voltak. Volt, hogy olyan helyre mentünk le, ahol öt percen belül száraz nem volt belőlünk, úgy folyott a víz. Volt, mikor majdnem egy hónapig így voltunk, mikorra átmentünk azon a vizes részen. És nem hagyták abba a fejtést, hanem csak csinálni kellett, csinálni kellett a vizes ruhában. De még ez semmi: följöttünk és nem volt ruhánk átöltözködni, amikor húsz fok hideg volt, vagy még kevesebb. A ruha csontra fagyott rajtunk – nem egész a testünkig, csak a ruhának a teteje, úgyhogy olyan páncélréteg volt rajtunk. Ha valaki elesett, csak a katona tudta feltámasztani, mert annak száraz volt a ruhája, le tudott hajolni.”
A bányamunka nemcsak a legnehezebb, hanem a legveszélyesebb is volt. Štefan Vitek is, aki nem messze Szentestől esett fogságba 1944 őszén, Donbasz szénbányáiban dolgozott és bányaszerencsétlenségek szemtanúja volt: [fordítás szlovákból:] „Rosszul dobtad azt a szenet, könnyen megsérültél, lenyúztad magad. Mert a szén az nem fa volt, az olyan volt, mint a szikla, úgyhogy az ember könnyen megsebesült, rögtön eltörte az ujját vagy összezúzta a kezeit. Olyan esetek is történtek, hogy a robbantók nem csináltak jó vizsgálatot, megfúrták a lyukakat, megtömték robbanóanyaggal, és nem figyelmeztették az embereket a bánya másik részében, vagy nem tudták, milyen vastag a fal, ami a másik járatot választotta el. Robbantottak, és a fal átrobbant a másik járatba, ahol még embe­rek voltak. Kirobbantotta azt a szenet és megölte azokat az embereket. Megölte. Úgyhogy ilyen esetek is történtek. De nekünk az a szerencsénk volt, hogy olyan parancsnokaink voltak, akik gondoskodtak rólunk: »ezeknek a embereknek enni kell adni!«”
A bánya térsége kiszámíthatatlan volt. Kollárovics László az Ural hegység bányáiban dolgozott, és egy baleset után egy bányamérnöktől kaptak biztonsági utasításokat: „Meg volt repedve az az érc, és le akart szakadni. Olyan négyméteres vaspálcák voltak, és a mérnök magyarázta, hogyan kell megpiszkálni, hogy essen le, mielőtt elkezdenénk a termelést. Pont rászakadt egy negyvenmázsás darab. Mint a palacsinta, úgy szétnyomta, csak héverrel tudták levenni róla. Sok baleset volt, sok. Volt orosz halott, és volt magyar is, nem is egy.”
Hoffer István egy másfajta nehéz munkát említett – a leúsztatott fa kihordását a Dnyeperből: „Jártunk ki a Dnyeperre is, voltam ottan nyáron is, meg télen is. Télen nagyon hideg volt, vitte a havat, sodorta, aztán kint raktunk tüzet, a parton. Volt egy zsidó nacsalnyikunk, mert zsidók voltak nagyobbrészt. Nem lehetett mást hallani egész nap, csak davaj, davaj, davaj! A Dnyeperből szedtük ki a tutajt, az úsztatott fát. Úgy kellett kitörni a jégből, aztán húztuk a jég hátán ki a partra.” Miután Hoffer István egy alkalommal a gyengébb hadifoglyok kategóriájába lett átsorolva, egészen másnemű munkát kapott. Úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, akinek valóra vált az álma: A cukorkagyár mellett volt a csokoládégyár, de oda a foglyoknak nem lehetett bemenni. „Mink a vagonból raktuk ki a cukrot. Egyszer a nacsalnyik megfogott engem és bevitt a csokoládégyárba. Amikor bementem abba a terembe, ahol a lányok pakolták a csokoládét, mutatta, hogy magyar pleni, magyar fogoly. A leányoknak mind énrajtam volt a szemük. Mikor kijöttem, az ajtó mellett volt egy papírkosár – mindig az volt az első, mint a kutya, vagy a macska szaglász össze-vissza, benyúltam és egy furkó selejt csokoládé volt ott. Lehet, hogy még a papírt is ettem, úgy örültem neki.”
Lancz Miklós az úton Németországból esett fogságba, pár nappal a háború befejezése után. A szovjetunióbeli fogsága elején többféle munkát végzett: fegyvergyárban dolgozott, gumigyárban és később egy viszonylag jó pozícióba került, amikor egy tiszti láger kisegítőszemélyzetében volt. Egyebek között textilgyárban is dolgozott: „Érdekes volt a textilgyár, az a vatta, a gyapot, Ázsiában terem csak meg. Kétszáz kilós bálák voltak. Először csak olyan vastag szált csináltak, aztán mindig vékonyabbat, úgyhogy mikor már szövés alá került, több gépen is átment. Az öntvény gépeken rajta volt, hogy Made in England, még az 1800-as évekből származtak.”
A mezőgazdasági munka a jobb beosztások közé tartozott, elsősorban azért, mert élelmet is lehetett szerezni. Tóth István a Németországból hazafelé vezető úton esett fogságba, körülbelül abban az időben, mint Lancz Miklós. Amikor a Szovjetunióba került, többször is kolhozban dolgozott: „1947 nyarán kivittek bennünket a kolhozba. Kaszálás volt, szénabetakarítás, én egy kis kocsival jártam, innivalót, ennivalót vittem nekik, meg nyersanyagot szállítottam a konyhára. Volt ott krumpli meg répa – megtermett, mert amikor jó idő volt, ottan meleg volt és eső. Aztán 1948 őszén megint kivittek bennünket a kolhozba, ottan már mások voltak a föltételek, többet kaptunk, többet lehetett ottan enni. Azt gondoltuk, hogy milyen jó, hogy elhoztak a lágerből.”
Persze a mezőgazdaság esetében is sok függött a lágervezetőségen, amit Hučko Károly esete is igazol: Ott a szovhozban nem volt jó sorunk, mert egy ideges parancsnokunk volt, őrnagy. Nagyon könyörtelen ember volt, nem törődött a néppel, csak a munkával. Esett az eső, zuhogott, és nekünk kint kellett kapálni – maguk a katonák, akik őröztek, már azok is sajnáltak bennünket. Egy őr bement engedélyt kérni, hogy bejöhessünk, mert az értelmetlen munka volt. Aztán végül az őrnagy megengedte, bejöhettünk. Tisztára átázva bementünk a barakkba, lefeküdtünk a priccsre, és melegedtünk. Olyan pára lett abban a szobában, hogy nem láttuk egymást. Egy hét múlva marokkal lehetett rólunk szedni a tetűt, mert ott még fürdő sem volt. És ott is csak azt ettük, amit főztek, máshoz nem tudtunk hozzájutni, esetleg a sárgarépát rágtuk. Kóstoltuk a nyers krumplit is, de az ízetlen volt. Aztán a nagyobb vezetőség valahogyan megtudta, hogy ott nincs jó helyzet, küldtek oda egy revíziót, aztán leváltották az őrnagyot és be is csukták.” Hučko Károlyt a foglalkozásának köszönhetően – borbély volt – megkedvelte a lágerőrség parancsnoka és egy román fogolyhoz osztotta be, akivel a szovhozt őrizték: „A román gyerek nem is járt be a lágerbe, ahol voltunk. Hordtam neki a kaját a konyháról, és közben mindig főzött valamit egy öreg öntözőkannában. Volt ott egy folyó, onnan hordta a vizet és főzte a káposztát, krumplit meg a zöldséget. Te, mondom neki, mi ez? Hisz ez marha jó, én ilyesmit nem ettem nem is tudom mióta! Ott jó dolgom volt.”
A munkák egy másik faja a tőzegkitermelés volt – a visszaemlékezők nézetei erre a munkára eltérőek voltak. Nem csak a munka neme volt a lényeges, hanem a munkaidő hosszúsága, az élelmezés és a normák is, amiket a foglyoknak teljesíteni kellett. Szulló Lajos például úgy emlékezett a tőzegtermelésre, mint viszonylag jó munkára. Ellenkezőleg, Bukovszky József nagyon nehéznek találta: „Térdig érő vízben kellett járni és a tőzeget vágni, kihordani abból a vízből. Az egy pár hónap alatt nagyon lehúzta az embert.” Tóth István is kipróbálta a tőzegtermelést: „A második nyáron torflágerben voltunk, a tőzeget bányásztuk. Egy szakasz volt, aki vágta – én is ebben voltam – a másik szakasz kapkodta el, és kis kockákba rakta száradni. Nem lett volna nehéz munka, mert kis darabokat vágtunk, de gyöngék voltunk, úgyhogy minden nehéz volt.”
Akinek volt valami tehetsége, vagy egyszerűen szerencsés volt, az alacsonyabb lágervezetőségbe is bekerülhetett. A volt csehszlovák állampolgárok – főleg azok, akik szlovákul vagy csehül beszéltek – sokszor tolmácsként voltak alkalmazva, közvetítőként a foglyok és a felsőbb lágervezetőség között. Néha a tisztségbe kerülés többet igényelt, mint a szláv nyelvek ismerete. Kozmér István a fogsága első telét nehéz munkával töltötte: a befagyott Volgából húzták ki a leúsztatott rönkfákat. A hőmérséklet néha mínusz 40 °C-ra süllyedt. Ennek ellenére nem veszítette el a reményt, és kihasználta az adódó alkalmat – egy orosz nyelvtanfolyamra jelentkezett: „Télen minden munka után mentem orosz tanfolyamra, mert szlovákul tudtam perfekten, nekem könnyű volt elsajátítani. Nyárra, mire kellett kimenni, már úgy tudtam olvasni, hogy a tisztnek én olvastam fel minden reggel az újságot, amit kapott. Megmondta, hogy mit kell csinálni, aztán én adtam ki a munkát, ő meg elment lógni össze-vissza. Attól kezdve már nem kellett dolgoznom, csak vezető szerepet töltöttem be, nagyon jó sorom volt.”
Szépe Gáspár is a tábora öt alacsonyabb rangú vezetőségi tagja közé került, bár az ő esetében nemcsak a szlovák nyelv ismerete játszott közre, hanem a vezetőség pragmatikus viselkedése: „Az ottani katonai vezetőségnek lehetősége volt kinevezni alacsonyabb vezetőséget, és inkább a gyengébb fizikumúakat válogatták ki. Én is olyan voltam – volt egy csallóközi fiatalember, akivel együtt kerültünk fogságba, az azt mondta, hogy 1945 őszén egy hatost nem adott volna az életemért, mert olyan rossz állapotban voltam akkor. De így aztán a hadifogolytársakat kellett figyelni, az őrségnek voltunk a segítsége. Engem az őrség vagy a gyár akármikor elengedett, szabadon mozoghattam. De azért, ha kellett, segítettem a többieknek, a vállunkon hordtuk az autóra a méteres hosszú fákat.”
A norma a termelés legfontosabb mérőszáma volt. A normatervezők a termelést egyszerű munkafolyamatokra bontották és a meghatározták az elvégzésükhez szükséges idő hosszát. A normák meghatározásánál nemcsak a munkafolyamatok, hanem a munkások között is különbséget tettek. Képzettség és fizikai kondíció alapján osztályozták a munkásokat.20 A normák elvégzése vagy azok túlteljesítése szerint értékelték a foglyokat és aszerint kapták az ételadagokat. A foglyok már rögtön a fogságba esésük után vagy a tranzitlágerekben kategóriákba voltak sorolva, de a kategorizálás az egész fogság ideje alatt rendszeresen folytatódott. „Le kellett vetkőzni meztelenre – mondta László Béla. – Az ember odaállt a mázsára, és lemérték. Voltak kartotéklapok csinálva, például aki százhatvan centi magas volt, annak hatvankilósnak kellett lenni, az volt a rendes súlya. A kartoték szerint látták, hogy fogyott-e, vagy emelkedett-e a súlya. Az embert beosztották kategóriákba, az elsőbe, a másodikba, és a harmadikba. Ugyi az embernek megfogták a segge partját, hogy mennyi hús van rajta, és akinek kinyílt egy ilyen bőr rajta, mint a parittya, az már ókás volt, orvossal megállapított gyenge, annak nem kellett kimenni dolgozni, csak bent volt a lágerben. De a hatvan deka kenyeret megkapta ott is.”
Bukovszky József leventeként jutott ki Németországba és a háború befejezte után került hadifogságba. Az első fogságban töltött télen fakitermelésen vett részt, ami nem volt könnyű munka. A foglyok a teljesítményük szerint voltak értékelve: „Három ember volt egy brigádban, kettő fűrészelt, egy fejszével dolgozott. Kidöntöttük a fát, a fejszével le lett gallyazva, aztán fűrésszel méretre vágtuk. Négy köbmétert kellett kivágnunk, az volt a napi norma három embernek. Ahogy mentünk befelé az erdőbe, úgy nőtt a teljesítmény. A magyar ember az mindig szeretett dolgozni, és kint is azért csak hajtotta magát. Meg persze, azért kaptunk húsz deka kenyérrel többet, ha megcsináltuk a normát. Vagy ha nem csináltuk meg, akkor nem kaptuk meg – az is húzott bennünket, mert az ennivaló nagyon kevés volt, és nagyon gyönge, úgyhogy minden lehetőséget megragadtunk, amivel tartani tudtuk magunkat.”
Nem mindig érte meg nagyon intenzíven dolgozni, mert a fogvatartók annál több munkát adtak a foglyoknak. Több esetben addig emelték a normákat, amíg a foglyok bírták a munkát. Bolemant Károly vasútépítésen dolgozott, feladata földhordás volt egy vasúti töltés kialakításához: „Volt egy földhordónk, a szlovákok úgy mondták, hogy noszílka. Kettő vitte a földet, egy meg rakta rá. Hármunknak kimértek egy köbmétert, és azt mondták, hogyha azt az egy köbmétert kihordjuk, akkor pihenhetünk. Hát persze, sietett a szegény magyar fogoly, mert adtak egy kanállal több cukrot érte, vagy dohányt, ezt-azt. Mikor kihordtuk az egy köbmétert, pihentünk. Aztán jöttek az orosz nagyfőnökök, hogy hát mi van a néppel, hogy miért alszik itt ezer meg ezer fogoly. Hogy hát megcsinálták a munkát. Utána egy helyett kimértek három köbmétert, de már azt nem bírtuk. Már hol bírta volna az ember, már így is alig bírtuk.”
Jankovics László és társai éppen egy építkezésen dolgoztak, amikor az egyik nacsalnyik ellenőrizni jött az elvégzett munkát. Jankovics László a tolmács feladatait is végezte, így olyan pozícióban volt, hogy alkudozni is tudott. Persze a munkanormák elvégzése esetében is megmutatta magát a „minden a vezetőségtől függ” tényező: „Végigmentünk a munkákon, és mondta, hogy charaso, charaso, jól van. Kérdezte, hogy mennyi százalékot adjon. Kérdeztem, hogy hát hogyan megy ez? Azt mondja, hogyha száz százalék, akkor hatvanöt deka kenyér jár, ha száztíz, akkor hetvenöt deka, ha százhúszon fölül, kilencvenöt deka. Mondtam neki, nacsalnyík, akkor egyezzünk meg abban, hogy százhuszonöt százalékot adsz, mert ha az emberek fognak enni, akkor jobban fognak tudni dolgozni. Úgyhogy százhuszonöt százalékkal dolgoztunk az első naptól fogva. Beleegyezett, és meg is volt elégedve a munkával.”
A munkaidőről és szabadidőről is eltértek a visszaemlékezések. Geskóné Simon Ilona például azt említette, hogy egyáltalán nem voltak szabadnapjaik. Kollárovics László a bányában nehéz viszonyok között dolgozott, és elejével nyolcórás munkaideje volt: „Először nyolc óra volt a munkaidő, aztán 1947-ben, mivelhogy nehéz testi munkát végzünk, rossz levegőben, meg az ötvenkét fokos melegben, hat órára lecsökkentették. Minden tíz napban volt egy szabadnap. De se karácsony, semmi nem volt, csak dolgozni és tíznaponként egy nap szabad.”
A szabadidőt a foglyok többféleképpen töltötték – tisztálkodtak, ennivalót próbáltak beszerezni (akiknek erre lehetőségük volt), közösen a hazára emlékeztek (elsősorban a hazai ételre) és persze, pihentek a kimerítő munka után. Ha a táborbeli viszonyok elértek egy jobb szintet, a foglyok kultúrtevékenységgel is kezdtek foglalkozni. Több hadifogoly ügyes művésznek mutatkozott – a hadifoglyok költészetről a nagy terjedelmű memoárirodalomból olvashatunk.21 Mórocz Mihály fából faragott madarakat készített, Tóth Istvánnak máig megvan a csajkája, amit saját kezűleg gravírozott. Éppen Tóth István említette, hogy a fogságban egy amatőr színházi előadáson is részt vett: „Volt ott egy pesti gyerek, azt mondta, hogy ő színész volt. Be is tanított bennünket egy színdarabra. Az volt a címe, hogy Túl a nagy Kriványon. Nyáron adtuk elő, és az oroszok is fölmentek a barakkok tetejére, kintről nézték, tapsoltak nekünk. Ott a nyár rövid volt, áprilisban-májusban kezdődött a jó idő, és szeptemberben-októberben már megint tél volt. És az is érdekes volt, hogy ott télen majdnem nincs világos, olyan hosszúak az éjszakák, hogy délután még majdnem sötét van. Nyáron meg nincs sötét, majdnem nem is megy le a nap.

Életkörülmények

A hadifoglyok élelmezése kapcsán a napi norma azon a minimális szinten volt megállapítva, amely még lehetővé tette a munkában való felhasználásukat.22 Az élelem a hadifogolyélet elsőrendű pontja volt – ez annál érvényesebb volt, minél kevesebb élelem állt a foglyok rendelkezésére. Visszaemlékezőimet az egész szovjetunióbeli hadifogságuk alatt üldözte az éhség, legalábbis az üres gyomor érzete. Hoffer István se tartozott a kivételek közé: „Négy évig kínoztak, négy év alatt egyszer sem laktam jól. Nem is tudtam volna jóllakni, mert nem volt semmi zsiradék – ha egy kiblivel ettem volna, még akkor se. Az ebéd után mindig éhesebb voltam mint előtte. Nem csak én, mindenki úgy volt. Úgy lefogytunk, hogy csak tántorogtunk.” A foglyok néha azt is észrevették, hogy nemcsak ők szenvednek az éhségtől – a háború alatt és utána az éhség a helyi lakosság között se volt különleges jelenség: „Volt olyan nacsalnyik is, folytatta Hoffer István, aki délben akármelyikünktől elvette az elmosatlan fazekát, és odatartotta a szakácsnak, az adott neki és megette. Megenné maga most a foglyok után az ennivalót? Csollánylevest, korpalevest, ilyesmit. És nem volt elég. Még ahhoz kaptunk egy evőkanálra való cukrot, hogy a kalória meglegyen, mert ők mérték, hogy mennyi kalóriától mennyi ideig bírja ki a szervezet.”
Az alapélelem a mindennapi kenyér volt, ami viszont csak messziről hasonlított a mi közép-európai kenyerünkhöz: „Adtak hatvanhét deka kenyeret, mondta Pathó Ernő, de nem olyan volt, mint nálunk – ahogyan a kombájntól bevitték törekkel együtt a gabonát, megdarálták, de nem szitálták át. A kenyérnek valót megkeverték vízzel, mint a maltert, voltak ilyen pléhformák, azokba bele és úgy sült meg. De annak a közepe nem volt sült, az csak kissé mintha meg lett volna főve.”
Az ennivalóval kapcsolatban nemcsak a mennyiséggel, hanem az ízzel is gond volt. Geskóné Simon Ilonának nem voltak jó emlékei az első táborbeli ennivalóra: „Zöld paradicsomleves volt. A paradicsom magja mind fent volt a víz tetején és benne az a büdös hal – hát az ehetetlen volt, nem ette meg senki. Ivóvíz, se mosakodnivaló nem volt, semmi a világon, csak amit olvasztottunk, mert valamelyik barakkban volt valami melegítőszer, azt a vizet ittuk. Tea volt reggelre, cukor nélkül. Aztán félkilós kenyerkét adtak, de az olyan volt, hogy mikor összenyomtad, jött belőle a víz. Olyan fekete volt, állt ki belőle a zabnak a haja, meg minden, nagyon rossz volt. Azon a koszton nem lehetett élni – tésztát, vagy valami rendeset, semmit az ég világon három évig nem ettünk. Krumplit is csak akkor, amikor kint voltunk a kolhozban krumplit szedni. Azt is az éjjelivödörben főztük – kimostuk, elvittük, csináltunk olyan állást, aztán abban megfőztük.”
Farnbauer Béla viszonylag korán érkezett haza a Szovjetunióból, de emlékezetében megmaradt az egyhangú élelem: „Kaptunk ilyen löttyöt – valami gabonaféle volt megőrölve és leforrázva. Az első napokban ízlett, és elment, de aztán egy hét múlva már kezdtünk tőle undorodni. Az volt a hibája, hogy mindig ugyanaz, néha volt benne halcsont, amiről lefőtt a halhús. Halon kívül mást nem nagyon tettek bele. A kaján mentünk mi tönkre. Az oroszok jobban bírták azt az egyoldalúságot, meg hát ők azért pár rubelt is kaptak, vásároltak is a magazinban, ott voltak az állomásoknál ilyen hosszú sorok, ahol zöldséget árultak. Mi meg összeszedtük a zöldséglevelet, és azt harapdáltuk, hát az segített valamit.
Mórocz Mihály is halakat említett, és amerikai élelemsegélyt is, ami viszont nem tartott sokáig: „Ilyen picike, három-négy centis halakat adtak. Feje, farka, minden rajta volt neki, be voltak sózva, és abból adtak. Tiszta só volt az egész. Aztán meg valamilyen kását is főztek és addig, míg Amerikától kaptak támogatást, addig a levesekben voltak szárított húskockák. Mikor aztán már Amerika nem adott nekik, ez is megszűnt, már csak a tiszta lé volt.”
Az élelmezés egyik-másik alapja a már említett burgonya volt. Pathó Ernő szerint a szakácsok nem nagyon törték a fejüket az elkészítési módján: „Behoztak egy teherautó krumplit, össze volt fagyva, akkor a billentős autóról le, és csákánnyal vágták. Gondolhatja, hogyan volt az megmosva – ahogyan-úgy megmosták, aztán ebből főztek krumplilevest, aztán a fenekén állt az iszap. Kis sót dobtak bele, és ilyen levest adtak háromszor naponta, hét decit. Ott úgy múltak el a hónapok, hogy se egy gramm olaj, se egy gramm zsír nem volt. A négy év alatt talán zsírt nem is kaptunk, csak valami kevés olajat.”
Mivel Vitek Štefan a donbaszi bányákban dolgozott, a kalóriák pótlása életfontosságú volt: [fordítás szlovákból:] „Mit lehet mondani az ételről… Hát, a krumpli az szabály volt, az majd mindennap volt. Ha valami darab hús is került az ennivalóba, az kevés volt, máskülönben csak krumpli, néha-néha mondjuk valami kevés tészta is. Levesek is voltak. De ha úgy elgondolom, a kalóriákat azért megkaptuk abban az ételben. Ledolgoztuk a munkaidőt a bányában, aztán már mást nem csináltunk, csak feküdtünk.”
Több visszaemlékező alternatív élelem beszerzését is említette, főleg akkor, amikor táboron kívül mozogtak. Többen is fel lettek világosítva arról, hogy ha lehetséges, menjenek táboron kívül, ahol nagyobb az esélye az élelemszerzésnek. Bukovszky József említette, hogy a helyi növényzetet is fel tudták használni: „Zöldeket, csalánt ami a határban van, azt szedtük, és azt főztük estére bent a barakkban. Le volt forrázva, egyet forrott, egy cseppet megsóztuk és kész volt. Ez volt az egész, abban nem volt semmi más, se zsír, semmi. De az ember azért érezte, hogy valami volt és mégis zöld volt, vitamin. Máskülönben a barakkban voltak nagy hordók vízzel, ami tele volt rakva friss fenyő­ágakkal, és aztán azt a fenyővizet kellett innunk. És az erdőben is, már ha tavasszal nem volt vizünk, akkor úgy csináltunk, hogy V betűt vágtunk fejszével a fába, alátettünk egy kilós konzervosdobozt, ami fél óra múlva telecsurgott azzal a lével, azt ittuk. Fenyőfából és a nyírfácskából, ez a két fa volt, amiből lehetett csapolni vizet. Az tartott bennünket kint, ezt az oroszok mondták, hogy ezt kell csinálni annak, aki szomjas.”
Az élelemszerzés egy más lehetősége a lopás volt – a foglyoknak néha más alternatívájuk nem is volt. A hadifogolytársaktól való lopás tabu volt, de a fogvatartóktól elfogadható volt. Persze vigyázni kellett, hogy ne jöjjenek rá. Amikor Hoffer István a szocializmus időszaka alatt összetűzésbe került a helyi községi vezetőséggel, nem türtőztette magát: „Azt mondtam nekik, én lopni és hazudni az oroszoktól tanultam meg. Ha én ott nem lopok, akkor megdögültem volna étlen. Bukovszky József könnyezve emlékezett az akkori eltökéltségére: „Énbennem mindig az az egy volt, hogy én onnan még haza akarok jönni. Úgyhogy én minden lehetőséget megragadtam. Ha lehetőség volt rá, elloptam az orosztól azt a darabka kenyeret. Ráhajtott engemet is az éhség, de hát az reszkír volt, mert ha megfogtak volna, akkor becsuktak volna, az biztos. De úgy intéztem mindig, hogy soha nem tudták meg.”

Az élelemszerzéssel kapcsolatban azok kapták a legjobb munkapozíciót, akik konyhára jutottak. Bukovszky Józsefet a betegsége után éppen azért küldték konyhára, hogy erőre kapjon: „Nagy konyha volt, betettek és mosogattam az edényeket. Ott nyújtottak ezek a szakácsok többet, mint ami kellett volna, úgyhogy pár hónap alatt felszedtem húsz kilót.”
A fogság későbbi éveiben, amikor a helyzet úgy-ahogy állandósult, a foglyok fizetést is kaptak. Voltak, akik többet, mások kevesebbet. Geskóné Simon Ilona például azt mondta, hogy a fizetése nagy részét lefogták a fogvatartási kiadások végett. A Szovjetunióban 1947 decemberében szüntették meg az élelmiszerjegy-rendszert, ez után a hadifogolytáborok zárt zónáiban árusítóbódék üzemelhettek.23 Tóth István a szerencsésebbek közé tartozott: „Annyi jó volt, hogy ott a vasöntödében kaptam fizetést, úgyhogy nyolcvan-kilencven rubelt megkaptam. Volt a lágerben egy kis kantin – cukrot, margarint lehetett rajta venni, ki lehetett egészíteni az embereknek az ennivalót.” Jankovics László is hasonló helyzetben volt: „1947-ben már ha többet kerestünk, mint amibe a lágeri koszt került, meg a lakás, akkor annak a fölét megkaptuk rubelban. Volt olyan hónap, hogy hetven rubelt is kaptam. Volt egy hétdecis magyar katonakulacsom, azt minden héten olajjal televettem, meg cukrot is vettem, háromfelé metéltem azt a nehéz kenyeret és cukorban, olajban megforgattam és azt ettem.”
A foglyok bizonytalan életében a lakás, a ruházat és a tisztálkodás minőségében előforduló kisebb eltérések is a viszonylag jó élet és a szenvedés közti különbséget jelenthették. Az egyik olyan tényező, amit az emberek nem tudtak befolyásolni, az éghajlat volt. Csak védekezni lehetett ellene – főleg a kegyetlen kontinentális telek okoztak sok szenvedést. Kollárovics László az év nagyobb részét téli időben töltötte: „Az Északi-jeges-tenger nyolcszáz kilométerre volt, vasút nem is vezetett tovább Krasznouralszktól. Júniusban annyira be volt fagyva a föld, hogy másfél méter után csákánnyal is nehéz volt ásni a vízvezetéknek az árkot. A föld fagya még a nyár közepén se eresztett ki és augusztus végén már egyméteres hó leesett.”
Az első valóság, amivel a foglyok a táboraikban találkoztak, az elszállásolásuk volt. Néha igazán primitív körülményekről volt szó. Németh József az amerikai és francia fogság után szovjet kézre került és fogságát a közép-ázsiai Kirovabadban töltötte: „Kirakodtunk, és kezdtük építeni a lakásokat. Lakásokat… Beponyvázott sziklák voltak, ilyen nyolcvan centisek, azokra rá a ponyvát, az volt a sátor. És oda aztán amennyi fogoly befért, egy ágyra hat személy jutott. Emeletes volt, nem is lehetett ágynak nevezni, ott volt készítve helyben, két oszlop le volt ásva, abból egy ereszték, arra a nád, az volt a fogolyágy. Az emeletre is, és a földszintre is hárman fértek.”
A hadifoglyok szállásai sokszor csak improvizáltak voltak. Ahogyan Bolemant Károly is említette, elhagyott, üresen álló középületeket is kihasználtak elszállásolásra: „Volt egy nagy gabonaraktár-féle, és azt megcsinálták nekünk szálláshelynek. Három­eme­letes priccseket csináltak, minden embernek adtak egy zsákfélét, amit megtömtük mindenféle vacakkal, és azon aludtunk. Éjjel sokszor annyi poloska volt, hogy nem lehetett aludni, ki kellett menni az udvarra.”
A rendezettebb táborokban gyakori építészeti elemek voltak a félig földbe vájt barakkok – a zemliankák. Hučko Károly az első fogságban töltött télen hónapokon át tartó karanténban volt: „Novemberben értünk oda, 1-es lágernek hívták a helyet, láger numero agyin. Nagy volt, ott volt valami tíz vagy tizenöt barakk, zemlianka típusúak, leásva a földbe, és jó egy méter volt a föld fölött, ablakokkal. Az ágyak emeletesek voltak, hárman voltunk egy priccsen, egy köpenyt terítettünk magunk alá, a másikkal a lábainkat takartuk és a harmadikkal betakaróztunk. Ha egyikünk meg akart fordulni, meg kellett fordulni mind a hármunknak, úgyhogy az az első év nem volt kényelmes.”
László Béla a szovjetunióbeli fogsága első pár hetét pincehelyiségekben töltötte egy Miassz melletti táborban: „Ottan olyan hideg volt, hogy még júniusban is fagyott. Nem volt ott semmi, csak a fenyőfa a hegyeken, az olyan kihalt terület volt. Földpincékben voltunk lent, olyan kis ablakokon át világított be a fény, ott kellett lenni, hogy ne fázzunk.”
Ahogy említettük, a nehéz munkát végző foglyoknak sokszor még az alváshoz szükséges alapkomfortot se biztosították. Egy másik nagyon fontos tényező a ruházat volt, és az otthoni ruha nem mindig fért össze a helyi éghajlattal: „Csak a csupasz deszkán feküdtünk – emlékezett vissza Geskóné Simon Ilona. – Egészen őszig, amíg le nem arattak a kolhozokban, csak akkor adtak mindnyájunknak egy-egy szalmazsákot. És abba is lopni kellett a szalmát, úgy hoztuk este haza a vállunkon a kolhozból, csak aztán lett egy kis szalma alattunk. Addig csak a csupasz deszkán a kis pokróckánkban, meg a ruhácskánkon hevertünk. El nem lehet képzelni, abban a hideg barakkban, semmi holmink nem volt, csak amit vittünk. Ha most mennénk, akkor azt sem tudná az ember, hogy mit vigyen, mert van. De akkor hol volt – még meleg zokni se volt, akkor még az emberek kapcát csavartak otthon a lábukra, nem zoknit.”
Gesko Ilona és a többi málenkij robotra elhurcolt falubelije nem tudtak felkészülni a fogságban rájuk váró viszonyokra. De nem mondhatták szerencsésnek magukat azok se, akik melegebb időszakban kerültek fogságba, mint például Kollárovics László: „Az a nyári katonaruha, amit kaptunk, posztóruha volt – nadrág, olyan könnyű kabátka, meg a köpeny, hát ez volt csak. Mondjuk, addig jó volt, míg nyár volt, jó idő. De mikor már jött a hideg, baj volt, mert ha alvás előtt alám tettem a köpenyt, akkor hegyettem nem volt, ha fölülre tettem, akkor a priccs deszkái között jött a hideg, úgyhogy nagyon meg voltunk fázva.”
A messze északon, a Ladoga-tó partján kemény telek voltak. Hideghéti Flórián nagyon megkönnyebbült, amikor megkapta az első meleg öltözéket: „Mikor már kimentünk az erdőbe a fakitermelésre, kaptunk nagyon jó katonai ruhát, ezt az átvarrott nadrágot és báránybéléses katonai kabátot. Az már óriási volt – például ha harmincfokos hidegben lefeküdtem, két óra múlva kezdtem csak érezni a hideget. De mikor megkaptam… Itt a mellénél volt egy olyan két ököl nagyságú lyuk, tele volt aludt vérrel.”
A foglyok gyakran silány minőségű ruhát kaptak, amely idővel tönkrement, és sokszor csak saját maguk tudtak magukon segíteni. Varga Gusztáv szerint az ügyesebb fogolytársai néha a kevésből is sokat tudtak előállítani: „Olyan ruháink voltak, amikben fáztunk. Vagy cipőtalpunk nem volt, és akkor lopta el az a gyerek a gumicsövet, amiből talpat akart készíteni. Voltak cipészek, szabók, mindenféle mesterember, sőt még olyan is volt, aki valami rongyot szétszedett és kötött magának szvettert.”
A foglyok életét sokszor az élősködők is keserítették. Ahogyan Geskóné Simon Ilona is említette, nem mindig tudtak ellenük védekezni: „Bent voltunk a barakkban, sok tetű volt, sok poloska, majd megettek bennünket. És nem csinálhattunk velük semmit se.

Mit? Mivel? Egyáltalán nem. Gyönyörű szép csíkos kis jószágok voltak, a ruhatetű, éjszaka meg a poloska.”
A foglyok találékonyak voltak, és néha sikerült elbánniuk a kellemetlen vendégekkel, legalábbis rövid időre. Jankovics László és társai már nem sokkal a fogságba esésük után a mindenütt jelenlévő tetvek gazdái lettek: „Söpörni lehetett magunkról a tetvet. A tábor túlsó felén folyó volt, oda le lehetett menni mosakodni, rendbe tenni magát az embernek. Mindig úgy csináltam, hogy amikor már piszkos, meg tetves volt az ing, elmentem kimosni. Beletettem a vízbe és akkor a kézelőiből fönt hagytam egy darabot, a tetvek mind feljöttek oda, azt a részt elvágtam és bedobtam a vízbe. Aztán már az utolsó ing is elment, már nem lehetett így megcsinálni.”
Jankovics László a gyűjtőtábor rögtönzött körülményei között találkozott ezekkel az élősködőkkel, később a helyzete jobbra fordult, a foglyokat fertőtleníteni kezdték. Több visszaemlékező is említett rendszeres fürdéseket és fertőtlenítést: „Vagonok vagy teherautók voltak elkészítve – emlékezett vissza Mórocz Mihály –, a ruhákat be kellett rakni, aztán hatalmas gőzzel vagy meleg levegővel fertőtlenítették. Nekünk meg le kellett mosakodni. Az órámat, amit megőriztem, nem tettem le, nehogy ellopják, aztán úgy mosakodtam. Később a lágerben is megcsinálták eztet. Volt egy nagy helyiség, ott voltak a tusolók, oda kellett menni mosakodni. A ruhát ott is minden héten forró levegővel vagy gőzzel fertőtlenítették. De használt is, mert tetű nem volt, arra vigyáztak.” Tóth István rovartalanítást is említett: „Két-három havonta is fertőtlenítettek, mert poloskák voltak. Egyszer nyáron el kellett hagyni a barakkot, leizolálták, és akkor egy éjjel nem lehetett oda bemenni. Így aztán nem volt poloska. Se tetű, mert mindig fertőtlenítve voltak az emberek. Tisztálkodni muszaj volt, és hetente adtak tiszta katonaruhát.”
Az élősködőkön kívül egy további félig megoldatlan probléma – ha nyugatosokról, ha szovjet hadifoglyokról volt szó – a testi szükségletek elintézése volt: „Ott volt egy faépületből álló láger – emlékezett vissza Kozmér István –, abban voltak faágyak. Éjjel, ha lefeküdtél, svábbogarak ettek, kellett égni a villanynak, mert ha világos volt, nem csíptek, még jó, hogy hagyták égni. Egy órácskát pihentél, akkor meg kellett kimenni vizelni, mert át voltam fázva. De ott olyan baj volt, hogy csak nyitott vécé volt, az udvaron kibágeroztak egy gödört, az körül volt kerítve egy fakerítéssel, rajta a forsnya, ráültél, és ott kellett vizelni. Ez így ment.”
A latrinák veszélyes helyek voltak, ahol nagyon kellett vigyázni. Főleg olyanoknak, akik hasmenéstől szenvedtek, le voltak gyengülve és mivel többször látogatták, nagyobb volt az esélye balesetnek. Flaskár László viszonylag rövid ideig volt szovjet kézen Morvaországban, de látott szörnyű jeleneteket: „A lomnicei fogolytáborban ki volt ásva ilyen kockalyuk, körül a sarokra leverve négy karó, rá gerendák, és arra kellett ráülni. Ott abban a vécében láttam a német katonát belefúlva, szóval nem közönséges, amik mennek az emberi életben.” Jankovics László is említette a latrinákat, amikre gyakrabban kellett mennie. Neki több szerencséje volt, mint néhány társának: „Volt ott latrina csinálva, és elmentem vizelni. Elvégeztem a dolgom és visszamentem, lefeküdtem. Egyszer csak újból kellett menni, úgy meg voltunk fázva. Sokan bele is potyogtak a latrinába, de hát ki húzza ki? Ki megy oda? Már gyengék voltunk.”

Betegségek, halál

Az elégtelen élelmezés, a kemény munka, a rossz higiéniai körülmények, de a stressz és a lehangoltság is legyengítették a foglyok szervezeteit és így hajlamosabbak voltak a betegségekre. És a hadifogságban a betegségek sokszor halálhoz vezettek. Bár a szovjet fogolytáborokban nagy volt a halandóság – a 3,5 millió regisztrált fogolyból 580 ezer halt meg,24 ebből 66 ezer származott Magyarország területéről25 –, a szovjet állam elsősorban a foglyok munkaerejének kihasználásában volt érdekelt, nem pedig tervezett népirtásban. Csak összehasonlításképp, német számítások szerint az 5,7 millió fogságba esett szovjet katonából a háború végén már csak 2,4 millió élt – az 57%-os halandóság háromszorosa volt a szovjet hadifogolytáborokéhoz képest. A szovjet katonák, akik német fogságba kerültek, a nemzetiszocialista ideológia szemében kisebb értékűek voltak, a legjobb esetben rabszolgasorsra valóak. Ez persze nem teszi bocsánatossá az embertelenségnek és kíméletlenségnek azt a mértékét, amit a hadifoglyoknak a szovjet fogságban át kellett élniük.26
Több visszaemlékező említette, hogy a fogság elején karanténba tették a foglyokat, hogy a táborba ne kerüljenek betegségek. Hučko Károly az egész első telet karanténban töltötte. Annak ellenére, hogy az ő barakkjában nem tud halottakról, tavasszal meglepve hallotta, hogy a tábor más részei nem voltak ilyen szerencsések: „Ahogyan novemberben megjött a transzport, az egészet karanténba tették, de több barakkba. Tavasszal azt mondták, hogy a transzport több mint fele meghalt. Mink azt nem láttuk, mert az nagyon nagy tábor volt, oda sok ember elfért.”
Több visszaemlékező elmondása szerint a reménytelenség közepén gyakran fellépett egy pozitív figura: az orvos vagy orvosnő. Bár általában felszerelés és gyógyszer nélkül, sokszor mindent megtettek a pácienseik érdekében, és nemegyszer életeket is megmentettek. László Béla az első fogságban eltöltött telet valószínűleg egy orvos segítségével élte túl, aki azt ajánlotta neki, hogy szimuláljon a főorvos előtt: „Kérdezte az orvos, ide hallgass, nincs valami bajod? Hát mondom, nincs semmi. Azt mondja, itt olyan hideg van, hogy itt télen megfagysz, de a kórházban kiteleltetnélek. Aztán elmentem a német orvoshoz, de nem utaltak a kórházba. Kérdi a zsidó orvos, megint nincs semmi? Mondom, nincs. Ide hallgass, igyál hideg vizet, majd bedagad a torkod. Azt ittam, megint elmentem a német után, nem írt ki. Aztán azt mondta, hogy menjél reggel, délben, este a nyakára, majd megun. Ezt csináltam, és végtére a német megsajnált és kiírt. Így aztán kiteleltem a kórházban.”
Ahogy már említettük, Hučko Károly nagy halandóságról beszélt az első tél folyamán, de a későbbi orvosi ellátásra nem panaszkodott: „Hasmenést kaptam, véres volt a székletem. Betettek a kórházba, és két hétig olyan sorom volt, hogy le a kalappal. Az orvosi ellátás elsőrendű volt – már azokra a viszonyokra. És a további években is, aki beteg volt, az beteg volt, az nem ment dolgozni, hanem bekerült a kórházba, és ott azon igyekeztek, hogy amit lehetett, azt kigyógyítottak.”

Hoffer István tüdőgyulladás miatt volt a gyengélkedőszobán, és ott tudta meg, hogy orvos és orvos között is nagy a különbség: „Betyáros német orvos volt, elegáns német ruhában, szemüveg – azon lehetett látni, hogy művelt ember, annak volt tálentuma. Az orosz orvos meg úgy nézett ki, mint egy csavargó, ő volt a főorvos, az atyaúristen. El lehet képzelni, hogy a foglyokhoz milyen orvosokat raktak. És az egyik doktornő azt mondta, hogyha elmész kórházba, te már nem jössz vissza onnan, mentek haza. De egyfelé járt a keze, lefelé, a földre mutatott az a dög.”
A hadifoglyok között az egyik leghalálosabb betegség a tífusz volt, amely Pathó Ernő szerint a tiraszpoli lágerben is nagyon sok halottat követelt: „Ott nálunk az lett a baj, hogy fölütötte a fejét a tífusz. És orvosságot nem adtak, mert nem volt. Az emberek megbetegedtek, nagyon belázasodtak. Éjjel kimentek, mert lázasak voltak, és amit a másik fogoly vizelt, megfagyott, azt a jeget megették, és még jobban megfertőzték magukat. Volt olyan nap, hogy tíz, tizenöt halott volt reggelre. És volt úgy, hogy reggel ültünk, vártuk, hogy megyünk munkába, és mikor felsorakoztunk, volt aki nem kelt föl – úgy ahogyan ült, úgy el is aludt, vége is lett neki. No, ez így volt akkor. Az élet és a halál közötti vonal nagyon keskeny volt, és sokszor azon múltak életek, hogy valahol volt orvosi ellátás, máshol pedig egyáltalán nem volt. Néha csak az időről volt szó, ami megmenthette volna az emberi életeket. – Pathó Ernő megélte a oltást is, de az akkor már sokak számára hiábavaló ő volt: – Később azért voltak oltások. Hogy mi ellen, mellékes, de adtak. Sokan úgy viselkedtek, hogy elbújtak előle. Volt egy Helembai nevű, és amikor dolgoztunk, valaki viccből kitalálta, hogy gyerekek, ma megint oltás lesz. Annak már gyöngyözött a homloka, ideges volt, annyira félt az oltástól. Sokan elbújtak, nem mentek, aztán így is sokan elpusztultak, mert azért valamit jelenthetett az az oltás.”
Bolemant Károly túlélte a frontot és Budapest ostromát is, ennek ellenére nem volt felkészülve arra, ami a fogságban várta őt: „Hasmenés meg a hasmenés, szóval úgy mondom maguknak, hogy ott több ember pusztult el a szemem láttára, mint a fronton. Voltak csinálva ezek a latrinák, olyan nagy gödrök voltak kiásva, azok tetején a forsnyik és azokra voltak olyan lyukak csinálva. Sok ember oda beleesett. A németek nem bírták, mert a magyarban jobban megvolt az akarat. De a németek jobban az édességhez, meg a finomsághoz voltak szokva, és azok hamarabb tönkrementek.”
A betegségek a fertőzött víz által is terjedtek – Geskóné Simon Ilona egy szerencsétlen szökőkútra emlékszik, amelynek a rendeltetését a foglyok nem értették: „A mieinkkel az oroszok csináltattak egy szökőkutat is, de hogy milyen célból, nem tudom – biztosan, hogy szépítsék az udvart. De ezzel rosszat tettek, mert a lengyelek nagyon le voltak gyengülve. Odajöttek, lefeküdtek hasra és a vizet szívták magukba, aztán vérhast kaptak. A lengyelek nagyon sokan elpusztultak. Volt ott betegszoba, de orvos nem volt, csak miközülünk egy szanitéc, János bácsinak hívták. Ott csak az volt, akinek temperatúrája volt, csak az volt a beteg, aki lázas volt.”
Farnbauer Béla is vérhast kapott és önmagán próbálkozott segíteni: „Elkapott a vérhas. Úgy próbáltam gyógyítani, hogy pléhlapon szénné égettem kenyeret, és azt rágogattam, mert már otthon is volt egyszer olyan, hogy széntablettát kaptam. Azt rágogattam, és talán azzal segítettem magamat. Aztán mikor jöttem haza, a láger kijáratánál a barakkoknál álltunk, hát hozzám hasonló, még talán fiatalabb is volt az a gyerek, egy nagy folt volt a nadrágján, nem tudta tartani a vizet. Ilyeneket már nem küldtek haza, azt várták, hogy haljon meg ott.”
Több visszaemlékező is mondta, hogy aki elvesztette a reményt, annak a napjai meg voltak számlálva. Bukovszky József szavaival: „Aki elhagyta magát, nem bírta, az halálra volt ítélve.” László Béla is biztatta a fogolytársait, hogy mozogjanak a hideg pincében, ahol el voltak szállásolva, hogy egy kicsit melegedjenek fel: „Volt olyan, aki csak lehúzódott a falnak. Mondtam neki, hogy mozogjon, mert itt fog megfagyni. Hogy minek, azt mondja, úgyse megyünk haza! Hát maga itt akar megdögülni? Mert én nem akarok, mondom neki, haza akarok menni. Hogy mikor? Én nem tudom, de örökké nem fognak itt tartani, egyszer csak elengednek. Ebből nem engedtem – én el akarok menni. Ugyi, aki nagyon beleélte magát, az el is pusztult.”
Nem csak a betegségek szedték az áldozataikat, hanem a nehéz munka is. Ahogyan már említettük, a bányák tartoztak a legveszélyesebb munkahelyek közé – és a foglyok nem csak bányaszerencsétlenségekben haltak meg: „Mindig néztük, mikor jön a szürke ló – mondta Kollárovics László –, az vitte a halottakat ki a lágerből. A hidegben összerakták a halottakat, megfagyva, mint az ölfát. Aztán robbantani kellett valami gödröt, hogy el tudják temetni őket. Volt olyan, hogy lementünk a bányába, az ember összeesett és meghalt. Aztán az orvos mondta, hogy ez nem betegségben halt meg, hanem végelgyengülésben – a belek felélték a zsiradékot, az ember összeesett és meghalt.”
A messze északon a hideg is hozzátársult a betegségek és a nehéz munka mellé. Hideghéti Flórián sose felejti élete legrosszabb időszakát – az első telet a hadifogságban: „Még meg kell említenem, ami borzasztó – ott halt meg a legtöbb hadifogoly. Kimentünk ebben az egyszerű német ruhában, amit az elején kaptunk, de ezek nem ahhoz az időhöz voltak. Vékonyak voltak, úgyhogy bizony olyan fél évig minden reggel olyan három-négy emberünk meg volt halva.”
Voltak esetek, amikor tömeghalálról lehet beszélni. Varga Gusztáv a legrosszabb fogságbeli élményét egy Sztalino melletti lágerben élte át: „Ott voltak olyan házak, amit Finnországban leszereltek, és oda hozták, azokat építettük fel. Jött a tél, és olyan hideg volt, hogy az szörnyű. Jól befűtöttünk, mert azért szenet kaptunk. Kigyulladt a kazán, és a láger leégett, sokan megfulladtak, megégtek. Volt egy vakszemű Bottyán, azt mondta, hogyha felgyúlt, dögüljetek meg! Kétméteres hó volt, abban ástunk magunknak gödröt, ott feküdtünk pufajkában felöltözve a hóban, körülbelül két hétig, de megfagytak az emberek. Ott százával pusztultak el abban a lágerben.”
A lágerélethez a temetések is hozzátartoztak, még ha sokszor nem hasonlítottak is temetésre. Geskóné Simon Ilona csak nehezen tudott beszélni a halottak sorsáról: „A halottakat saraglyán vitték ki a lágernek a végébe, lepedőbe csavarva. De ott olyan volt a föld, hogy nem is nagyon lehetett ásni, mert olyan réteges kő volt ott. Egyméteres gödröt, ha ástak, de oda már nem a lepedőben tették őket, csak csupaszon, kettő-három embert egy olyan sírocskába, úgy takarták be egy kis földdel vagy kővel, amivel tudták. Ott pihennek, sajnos.”
A „temetésekkel” összefüggésben Bolemant Károly egy nagy vérhasjárványra emlékezett vissza: „Ritka reggel volt, hogy nyolc-tíz embert meztelenül, majdnem csontvázan nem vittek ki a kórházból. Aztán átellenben, abban a homokban megmaradtak még a régi futóárkok, még talán most is meg tudnám mutatni őket, már annyi év után, oda vitték kocsival a szegény halottakat, meztelenen bedobálták és betemették őket, aztán jól van.”
Farnbauer Bélának egy alkalommal nagyon kellemetlen élménye volt. Egy temetőbrigádba választották ki. A két halott számára egy dombon volt kiásva a sír, de a legyengült foglyok nem tudták oda felhúzni a halottasládát: „Az orosz magyarázott valamit, és a másik vállára vette a hullát, és elindult föl a dombon. Aztán én is felvettem a másikat, de azt valahogy operálták, vagy boncolták, és a nedve ráfolyott a hátamra. Aztán egy darabnál kifordultak a belei, ráléptem, hasra estem, meghemperegtem benne. Aztán a legborzasztóbb az volt, hogy mikor felvittük a hullákat, vissza kellett menni és a belső szerveit a markunkban hordtuk fel a dombra. Annyi földet böktünk föl, hogy betakarja a hullákat, de tőlünk tizenöt méterre az előzőleg eltemetett belét már húzták a varjak. Az elég szörnyű élmény volt, és hát nem tudtunk kimosakodni belőle, mert az első napokban szappant nem láttunk.”
Sokszor a halottaknak sem adatott meg a végső nyugalom. Ahogyan Hideghéti Flórián elérzékenyülve elmondta, a tábori temető szürreális jelenségek helyszíne volt: „Kivitték őket egy domb tetejére, ottan többnyire meztelenre vetkőztették, de akkor már millió varjú várt, azok olyan kisebb varjúk voltak. A halottaknak kivitték a fejfát, a fára rá volt írva a hadifogolyszám. De azt is hallottam, hogy a civilek este mind ellopták, mert azzal tüzeltek.”
Hazafelé

A repatriáció rögtön Németország kapitulálása után kezdődött – a munkaképtelen foglyokat hazaengedték, a munkaképeseket szovjetunióbeli munkatáborokba vitték. 1945 novemberéig, amikor az első nagy repatriálási hullám utolsó transzportjai is hazaérkeztek, több mint egymillió hadifogoly került haza, ebből 189 ezer volt magyar. 1946 márciusában még majdnem 236 ezer magyar maradt szovjet fogságban. A Szovjetunióban a hadifogoly-munkaerő kihasználásában 1946 és 1947 első fele volt a legintenzívebb, így 1946 folyamán alacsony volt a repatriáltak száma – valamivel több mint 18 ezren érkeztek haza Magyarországra. A második nagy repatriálási hullám 1947 májusában kezdődött, az év végéig megközelítőleg 93 ezer magyar hadifoglyot küldtek haza. A harmadik nagy hullám 1948-ban következett, amikor közel 89 ezer hadifoglyot eresztettek el. 1949 januárjában még 12 ezer magyar volt szovjet hadifogságban, őket a következő években küldték fokozatosan haza, bár a hadifoglyok utolsó kis csoportjai csupán 1956-ban jöttek vissza Szovjetunióból.27
A visszaemlékezők legnagyobb része, akik szovjet kézen voltak, több verzióját hallották egy mondatnak: „Ott voltam majdnem négy évig – emlékezett vissza Hoffer István –, és mindig, az első naptól az utolsóig a szkoro domoj volt. Szkoro domoj, pasli domoj, szkoro domoj, ebből állt az egész. Hasonló tapasztalata volt Geskóné Simon Ilonának is: Amikor már az oroszok látták, hogy kik vagyunk, hogy nem háborús bűnösök, akkor mondták, hogy ó, nebojte sa, skoro pôjdete domov. De bizony a skoroból három év lett. Ennyi volt a ruszki skoro.”
Pathó Ernő átgondoltabb taktikákról is mesélt – a szovjetek a dezinformáció mesterei voltak: „Volt egy időszak, főleg ősszel, akkor olyan nyomás vett a foglyokon erőt, mindenki búskomorrá vált, mert féltünk a téltől, mert az volt a legrosszabb, a tél. És akkor az oroszok olyan rafináltak voltak, hogy voltak gyűlések, és akkor a civileknek bebeszélték azt, hogy most már engedik haza a foglyokat. Azért, hogy a civilek terjesszék köztünk azt, hogy megyünk haza, ilyen a politika. Aztán a népek, akik velünk voltak, kérdezték, hogy már mentek haza? És a hazamenetből csak az lett, hogy volt egy egészségügyi vizsgálat, és hogy az egészségesek mennek, a betegek maradnak. És akkor kisült, hogy Donbaszba visznek minket, a bányákba.”
Amikor a foglyok Szovjetunióba kerültek, az első időszakban nem volt semmi kapcsolatuk az otthoniakkal. Néhányuknak, mint például Farnbauer Bélának még a transzport alatt sikerült hazaüzennie, bár az ő esetében ez nem nagyon segített: „Először lementünk Jugoszláviába, ott egy cetlire írtam haza, és kidobtam az ablakon. Összeszedték, de már itthon voltam, mikor megérkezett.”
A levelezést egy 1945 júliusában született kormányrendelet tette lehetővé. Mivel a leveleket cenzúrázták és a táborokban hiány volt a magyar és román tolmácsokból, a levélforgalom erősen akadozott. A táborok és a szülőföld közötti kapcsolattartás 1946 nyarától vált némileg könnyebbé, az év őszén a levelezés lebonyolításának feladata a Vöröskereszttől hivatalosan is átkerült a Belügyminisztériumhoz.28 Néhány fogoly, mint például Szépe Gáspár, minden hónapban küldhetett haza levelet, bár nem emlékezett arra, hogy otthonról kapott volna választ. Tóth Istvánnak csak kétszer volt alkalma levelet küldeni. Mivel működött a cenzúra, a foglyok többnyire csak pár mondatot írhattak, amikbe nem fért sokkal több, mint az, hogy élnek és üdvözlik az otthoniakat. És nem minden levél találta meg a címzettjét, mint ahogyan Lancz Miklós is elmondta: „Minden hónapban kaptunk dupla vöröskeresztes lapot, huszonöt szót lehetett írni, hazulról jobban csak kérdezni lehetett. Egyik ember azt mondta, no, jól megírtam, hogy negyvenhárom kiló vagyok. Moszkvában azt mind ellenőrözték, alá volt neki húzva, és visszakapta, de szidást nem kapott érte. Megvolt minden lágernek a száma, aztán úgy osztották, küldték szét Moszkvából a lágerekbe.”
A foglyok az otthoni és nemzetközi történtekről csak keveset tudtak meg. Az egyetlen nagy esemény, amiről mindegyik fogoly értesült, a háború vége volt. Kozmér István azok közé tartozott, akik erről nagyon jól voltak informálva: „Ki volt téve a hangszóró, és azt is jelentették mindennap, hogy merre megy a szovjet hadsereg. Azt is megtudtuk, amikor a Vág folyón átkeltek Galántán, és Vágán keresztül mentek.”
Az otthoni eseményekről nagy volt a foglyok között a bizonytalanság – főleg akkor, amikor töredékes híreket kaptak a csehszlovákiai magyar kisebbség kérdésének rendezéséről. Pathó Ernő és társai sem tudták, mi vár rájuk otthon: „Meghallottuk, hogy kitelepítés van innen, Felvidékről. Most akkor nem tudtuk, hogy mire jövünk haza, ugyi? Mert hát ki tudta? Az volt az igazság, hogy lehetett onnan levelet írni, a Szovjetunióból, adtak papírt, de az nem jött el egy se. Az csak olyan csel volt, hogy mégis nyugtassanak. – Szépe Gáspár az otthoni problémákról a volt fogolytársától tudott meg valamit, akikek sikerült korábban hazajutnia: – Egy naszvadi fiatalember még a fogság elején hazajutott, attól kaptunk ilyen értesítést, hogy elkezdték a deportálást Csehországba vagy Magyarországra.”
Ahogy már említettük, több visszaemlékezőnek, akik alkalmasak lettek volna a szovjetunióbeli munkára, sikerült kikerülni a fogságot – nem mindig szökés által. Szovjetunióban már az egyiknek sem volt ilyen szerencséje, illetve bátorsága. A probléma nem csak abból adódott, hogy a foglyokat szögesdróttal és őrtornyokkal körülvett táborokban őrözték. Az ország hatalmas volt, a szökevényeknek nem volt sem helyismeretük, sem kapcsolatokkal nem rendelkeztek, legtöbbször nem is tudtak volna kommunikálni a helyiekkel és a feljelentésnek is nagy volt a valószínűsége. Az egy a kevés adatközlőimből (Tóth Károlyon kívül), aki komolyabban is gondolkodott a szökésen, Hoffer István volt: „Két civil nő megfogott bennünket, nekem is akadt egy, meg az Imrének is. Azt mondták, hogy megszöktetnek bennünket. De nem mondták, hogy Magyarországra, csak Budapestet tudták, elvisznek Budapestre, és a zsenáink, a nőjeink lesznek. Lesz pénz is, dokument is, hogy ők elintéznek mindent. Mondták, hogy ne próbáljak mondani semmit. Cigarettát is adott, hozott kekszet is, meg azt a fagyos almát, amit forró vízbe beletettek, azt is ehettünk. Azt mondja nekem az Imre, te koma, hisz énnekem otthon a feleségem, hát mit fogok ezzel csinálni? Mondom neki, ne törődj vele, a sűrűségben majd elszökünk előlük. De aztán egy napon hiába vártuk az autót, nem jött – nem adtak oda minket, mert rosszul fizetett a gyár. Többet sose láttuk a nőket.”

Viszont több visszaemlékezőm is említette, hogy néhány fogolytársuk szökni próbált. Az esetek legnagyobb része nem bizonyult sikeresnek: „Volt olyan is, hogy elszöktek – mondta Jankovics László. – Tövises drót volt, de hát azon is át lehet menni okosan, nem? Visszahozták és jól megverték őt. Megtaláltak mindenkit, hiába volt, hogy elszökik. Volt egypár olyan, akit elfogtak. Aztán volt olyan tribün, összehívták a foglyokat, és akkor ott jól elverték.”
Szépe Gáspár olyat is említett, hogy a szökési kísérletért nem a szökevényt büntették a legjobban: „Azt mondták az oroszok, mi onnan, Oroszországból nem megyünk el, hiába akarunk megszökni, onnan nem sikerül elmennünk haza. Voltak velünk erdélyiek, két testvér, meg egy harmadik barátjuk. Megszöktek a fogságból, de öt napon belül visszahozták őket. Valami vasúti hídon kellett nekik átmenni, ott fogták el őket. Visszahozták őket, valami öt vagy tíz napra csukták volna őket be, de a munka volt a fontos, hogy dolgoztassanak bennünket. A lágerparancsnokunk, az NKVD-s főhadnagy tíz napra ítélte a katonát, aki akkor szolgált, mikor szöktek. Legjobban azt büntették meg, a szökevények csak egy vagy két napig voltak a karcerban.”
László Béla olyan dologról beszélt, amit több visszaemlékező is említett – néhány fogoly készakarva legyengítette magát, hogy így betegtranszportba kerüljön, ami időről időre nyugat felé ment: „Aztán volt sok olyan, aki a dohányzásról nem akart leszokni. Reggel mentünk ki munkába, és a civilek árulták a dohányt, mert nekik szabad volt termelni. És volt, aki meghagyta este a húszdekás kenyerét, nem ette meg, odaadta a dohányért. Ő akkor is szívni fog. És hogyha fog, majd jön valami betegtranszport és azzal megy haza. Dehogy jött az haza, elkapta a hasmenés, meg a vérhas, el is vitte őtet.”
Jankovics László is említett hasonlóan gondolkodó foglyokat – persze, nem mindenkinek jött be a számítása: „Időnként volt orvosi vizsga, és ha az ókások megszaporodtak, akkor csináltak szerelvényt és ezeket elküldték haza. Az emberek minél hamarabb haza akartak menni. Nősök voltak, családjuk volt, és annyira hazavágyók voltak, hogy megfőzték a dohányt, itták, nem ettek – meg amúgy is kevés volt –, és leókásodtak, lebetegítették magukat. Ilyen sorsok voltak ottan.”
Fordított esett is akadt – a visszaemlékezőim közül Tóth István jött vissza Szovjetunióból a legkésőbb: 1949 áprilisában. Azt, hogy tovább fogságban tartották, a testalkatával magyarázta: „Minden hónapban volt vizsga, hogy kinek milyen a fizikuma. Én így képemre mindig sovány ember voltam, de testre meg mindig nagyon jól néztem ki. És volt ott egy jugoszláviai szakács, Kóris Józsinak hívták, magyar gyerek volt, és sokszor mondta, hogy hát gyere, egy cseppet megpótolom az ennivalót. Ez lett a vesztem aztán, hogy tovább ott maradtam.”
A fiatalabb korosztályúak, akiket már 1945-ben szabadon engedtek, szerencsésnek mondhatták magukat, de nekik se volt könnyű a sorsuk – még haza kellett jutniuk, ami sokszor nagyon hosszú utazást jelentett. Ilyen helyzetet élt át Baji Ferenc is. Őt is mint leventét hurcolták ki Németországba, és röviddel a háború befejezése előtt került szovjet fogságba a mostani lengyel–német országhatáron: „Amikor kapituláltak a japánok, elengedtek bennünket is haza. Adtak bumázskát, egy heti élelmet és mehet mindenki haza. Kiengedtek a lágerből, a kapuban indulót játszott a zenekar. A tizenhat éves gyerek mehet haza. Azért voltak ott öreg harcosok, és mindig iparkodtunk közéjük keveredni. Két irányba ment a vonat, egyik Stettinbe, a másik meg keletre. Az öregek azt mondták, hogy ne menjünk keletre, hanem nyugatra – féltek a [munkás]paradicsomtól.”
Augustín Milan fiatal korának és azzal összefüggő gyenge testalkatának köszönhette szabadulását – amikor Németországba hurcolták, még nem töltötte be a tizenhat évet se. A viszonylag rövid fogsága után a fogvatartói eleresztették őt és a társait. A fiatal fiúk el voltak keseredve: „Olyan is volt egyszer egy városban, hogy elengednek, azt mondták, hogy mehetünk haza. Gyerecskéket, a leventéket, fiatalokat. Ki is mentünk a táborból. De hova menjünk? Nem tudtuk, hogy hol vagyunk, hol a vasút, nem tudtuk az utat, messze voltunk hazulról és semmit nem tudtunk németül. Papírt nem adtak, és az volt a legrosszabb – papír nélkül hova lehet menni katonaruhában? Így visszamentünk a táborba.”
Ellenkezőleg, ami a súlyos betegeket illeti, az 1945-ös repatriálásoknál megtiltották azoknak a szállítását is, akik nem bírták volna ki az utat.29 Farnbauer Béla 1945-ben, amikor a Szovjetunióba hurcolták, tizenhét éves volt. Még azon az éven sikerült hazajutnia: „Fiatal nők jöttek be a lágerbe, le kellett tolni a nadrágot, és az embert seggbe csípték. Akinek a fenekén lötyögött a bőr, meg a hús, az már munkaképtelen volt és bekerült a betegszerelvénybe. Beosztottak, és mondták, hogy megyünk haza. Nem hittük el, mert ki is úgy kerültünk, hogy azt mondták domoj. Rám nézett az orosz parancsnok, és azt hitte, hogy nem bírom ki az utat. Elzavart, de a másik oldalról fölszálltam a vonatra. Haza akartam jönni. Mikor hazajöttem, azt mondták az utcában, hogy ez csak hazajött meghalni. Anyám mellettem állt, mikor ezt mondták.”
Már említettük, hogy 1946-ban csak kevés fogoly került haza. Köztük volt Vitek Štefan is, aki szlovák nemzetiségű volt, és a háború alatt a magyar honvédségben szolgált: [fordítás szlovákból:] „Azt egész idő alatt mondták, ahogy ott voltunk, hogy megyünk haza. És végül elérkezett az a pillanat is, hogy tényleg mentünk. Véletlenül a bányában voltunk, és ott elterjedt a hír, hogy megyünk haza. Miicsodaa?! Hányszor mentünk már haza, hányszor mentünk már haza! De a lágerbe értünk, és ott a nagy sürgés-forgás. Mi van, mi van? Megyünk haza, megyünk haza! És úgy is volt, mentünk haza.”
Bolemant Károly a háború és hadifogság alatt nagyon rossz helyzeteket is átélt, a fogság vége felé mégis egy kis szerencséje lett – 1947-ben jött haza, egy ismerőse segítségével: „Egy nagy tisztnek a fia volt ott, pesti gyerek, együtt dolgoztunk. Oroszul nem tudott, de németül jól beszélt, ez bekerült ott írnoknak. Egyszer azt mondja nekem, Karcsi, nem akarsz hazamenni? Hát már hogy gondolsz olyat, hogy nem akarok hazamenni?! Beteszlek a transzportba, mondta. Kérdeztem tőle, te is jössz? Megyek én is, azt mondja. Voltunk ott mondjuk kétezren, vagy kétezer-ötszázan, kiválasztottak százötven-kétszáz embert akik már jöhettek haza. Odesszában sok láger volt és azokból szedtek össze egy szerelvényt.”
Mórocz Mihály is 1947-ben került haza, neki viszont a szerencsétlenségben volt a szerencséje. Amikor télen szenet lapátoltak egy társával egy nagy szénrakás mellett, egy összefagyott széntömeg szakadt rájuk. A társa bele is halt a sérüléseibe, Mórocz Mihály pedig több hónapig eszméletlenül feküdt a kórházban. Az eszmélete visszatérése után csak nagyon lassan sikerült kilábadoznia a sérüléseiből: „Mikor már jobban lettem, onnan már aztán nem vittek munkára. Egyszer aztán kirámoltak bennünket a barakk elé, és jött egy orosz. Hogy elmehetünk haza, de azt mondta, ha még egyszer ide kerülünk, akkor innen nem megyünk már haza. Bolond, hát jószántunkból mentünk oda? Akkor aztán egypár embert elküldtek haza.”
Szulló Lajos egy betegtranszporttal jutott haza: „Egy hónapig voltam a bányában, aztán onnét kikerültem mint ókás. Le voltam gyengülve, és bekerültem a gyengék csoportjába, amit szállítottak haza. Ez 1947 tavaszán volt, feküdtünk, mert már akkor lehetett a gyepen feküdni és jelentették, hogy kik mennek haza. Én akkorát ugortam, mikor a nevemet hallottam, hogy a fáról leszedtem volna az almát is útjában. De az erősek, akik jól bírták, azok ott maradtak tovább.”
Szépe Gáspár három repatriálási hullámot említett: „Három ilyen hullám volt, 1945-ben, 1947-ben és aztán 1948-ban már véglegesen, akkor már megszűnt a tábor azon a vidéken. A magyarokat tartották vissza, mert a Benešék állítólag azt mondták, hogy őnekik nincsenek hadifoglyaik, legalábbis akkor ottan nálunk ezt beszélték.”
Hučko Károly is három hullámról beszélt. Az első 1947-ben, a másik kettő a következő évben volt: „1947 nyarán két német transzport ment haza, azokból volt a legtöbb. Akkor se románok, se magyarok nem mentek velük. Így kevesebben lettünk és ilyen kisebb lágereket megszüntettek, úgyhogy 1947 őszén visszavittek az első lágerünkbe. Aztán 1948 tavaszán ment az első magyar transzport, ez úgy májusban lehetett, mert hidegben nem nagyon mertek transzportot küldeni. Ezek mind betegek, meg gyöngébbek voltak. Voltak olyan haverjaim, akikkel együtt dolgoztam, azok direkt nem ettek – ketten mindig a kajájuk felét nekem adták. Csak azért, hogy hazakerülhessenek. Aztán mégis együtt mentünk haza. Mondtam nekik, lássátok, én ilyen hassal megyek, tik meg éhesen. Szeptember elején már az összes magyar ment el abból a táborból. De maradtak ott németek, meg románok, azokból nem ment egy transzport se, amíg ott voltunk.”
A legtöbb visszaemlékező nem nagyon kommentálta a hazautazás körülményeit, az általában probléma nélkül ment. Persze, akadtak kivételek is, mint például Farnbauer Béla esetében – 1945 őszén még nyugat felé se ment olyan gyorsan és komfortosan az utazás: „A háromhetes út alatt a marhavagon padlóján feküdtünk. A vonat az hol nappal, hol éjjel ment, de állandóan rázott bennünket, és már nem tudtam hogyan feküdni, mert lesmirglizte a bőrünket. Mikor hazajöttem és anyám levetkőztetett, hogy fürödjek, azt mondta: fiam, neked csupa seb a tested! És nem volt egy gennyes sebem se, ennek köszönhetem, hogy élek, jó volt az immunrendszerem. Mert ha rossz lett volna, akkor a gennyes sebek elvittek volna.”
Az út hazafelé többnyire kevesebb időbe telt, mint amikor a Szovjetunióba vitték a foglyokat. A háborúnak akkor már vége volt, a vasúti hálózat egy részét már megjavították, és a vonalak már nem voltak túlterhelve a frontra irányuló szerelvényekkel: „Szeptemberben összeszedtek bennünket – mondta Hučko Károly –, fölöltöztettek új ruhába, és betettek a vagonba. Akkor már egész más volt a helyzet, mint amikor kivittek, ott már voltak priccsek csinálva, azokon feküdtünk. És középpet volt hely asztallal, és ott ettünk. Akkor már nem volt semmi baj – azt lehet mondani, hogy komfort volt. Máramarosszigetig mentünk, és csak két hétig tartott az út, mert 1945-ben, mikor vittek ki Brassóból Cseljabinszkba, három hétig mentünk.”
Jankovics László a többi visszaemlékezővel ellentétben hazafelé is sokáig utazott – a visszatérő foglyok néha az utolsó pillanatig nem voltak biztosak abban, nem-e hazudtak nekik: „Tisztek jöttek velünk, akkor már nem volt őrség, szuronyos puska. Kikísértek bennünket az állomásra, aztán be a vagonokba és elindultunk. Egy hónapig jöttünk, mert néha félre voltunk téve, meg kellett várni, ha valami fontosabb szerelvények mentek, és csak aztán jöttünk tovább. Egyszer észrevettük, hogy kelet felé megyünk. Mondom, gyerekek, nem haza megyünk! Aztán mentünk olyan fél órát, megállt a szerelvény, és körülbelül akkor ment a rendes vágányra – no, most már nyugat felé megyünk, no, lehet, hogy már hazafelé.”
Visszaemlékezőimnek az út alatti komplikációk inkább megmaradtak az emlékezetükben, mint maguk az utazási körülmények. A hadifoglyok egy másik valóságba jöttek, mint amit elhagytak. 1945 nemcsak a háború befejeződésének éve volt, hanem az 1938-ban megváltoztatott határok restaurálásának is, és kezdetét vette a csehszlovákiai magyarok kérdésének rendezése is. Sok hadifogolynak éppen ezek komplikálták a hazaérkezést.

Az 1945. augusztus 13-án a szovjet Állami Honvédelmi Bizottság által kiadott 9843 sz. határozat első pontja szerint 708 ezer, a Szovjetunió egykori frontterületein tartózkodó hadifoglyot kellett hazabocsátani, a csehszlovák nemzetiségűeket (cseheket, szlovákokat, ruszinokat) teljes létszámban (32 600 főt).30
Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök 1945. október 26-án írt levelében K. J. Vorosilovnak, a szövetséges ellenőrző bizottság (SZEB) elnökének közbenjárását kérte a csehszlovák misszió vezetőjénél, illetve a csehszlovák kormánynál, hogy „a szlovák területről származó magyar nemzetiségű hadifoglyoknak a csehszlovák határőrség meg nem értő magatartása következtében gyakran hetekig kell a belépőállomások előtt bebocsátásukra várniok, sőt újabb jelentések szerint a csehszlovák hatóságok teljesen elzárkóznak ezek hazaengedése elől.” A választ több mint két hónap múlva az új miniszterelnök, Tildy Zoltán kapta meg V. P. Szviridov SZEB-elnökhelyettestől, amiben az állt, hogy az illetékes helyről nyert értesülések szerint a volt miniszterelnök aggályai nem felelnek meg a valóságnak, mert hamisan informálták őt.31
Az 1946. július 29-én kezdődött párizsi békekonferencián a magyar delegáció a hadifoglyok ügyében két módosítást szeretett volna elérni. Azon kívül, hogy a békeszerződés tervezett szövegébe a hadifoglyok hazaszállítására vonatkozó „mihelyt lehetséges” kifejezés helyett a „jelen szerződés aláírása után hat hónapon belül” kifejezés kerüljön be, azt is el akarta érni, hogy a trianoni határon kívül lakott, de a háború idején a magyar hadseregben szolgált, majd fogságba esett személyek hátrányos következmények nélkül térhessenek vissza lakóhelyükre. Sajnos a magyar érdekeket nem sikerült érvénybe juttatni, így a békeszerződés az eredeti megfogalmazásban került aláírásra, mely szerint „a magyar hadifoglyok mihelyt lehetséges hazaszállítandók a hadifoglyokat visszatartó egyes hatalmak és Magyarország között erre vonatkozólag kötött megállapodások szerint.”32
A külügyminisztérium hadifogolyosztályát vezető Pokorny Hermann 1947. április 10-én írt bizalmas tájékoztatója szerint a bukeresti, belgrádi és prágai magyar külképviseletek utasítást kaptak, hogy az ottani kormányoknál puhatolózzanak, vajon hajlandók-e az 1938 utáni Magyarországhoz volt csatolt területekről származó és ott lakó magyar hadifoglyokat az átvételi állomásokon (Focșani, Máramarossziget, esetleg Csap) fogadni és hazaszállítani – itt csak a románok mutattak hajlandóságot, Belgrádból és Prágából nem érkezett válasz.33
Sz. Ny. Kruglov belügyminiszter A. J. Visinszkijnek, a SZU külügyminiszter-helyettesének 1947. május 23-án írt levelében azt kérdezte, hova irányítsák az olyan hadifogolytáborokban tartózkodó magyar nemzetiségű hadifoglyokat és internáltakat, akik bevallásuk szerint más országok állampolgárai. A levél szerint a 16 620 ilyen fogolyból 3703 vallotta magát csehszlovák állampolgárnak.34
T. F. Filipov, a GUPVI parancsnokának 1947. augusztus 29-én írt jelentése szerint „a magyar hadifoglyok és internáltak repatriálása a nemzetiség ismérve alapján folyt, tekintet nélkül az állampolgárságra, azzal teljes megfelelésében a magyarok repatriálásáról szóló minisztertanácsi határozattal. A SZU Külügyminisztériumának 7004/bsz. számú értelmezése szerint azonban a Magyarországra való telepítés csak a volt magyar hadsereg tagjaira és a magyar állampolgárságú magyar nemzetiségű internáltakra vonatkozik, illetve a más nemzetiségű, de magyar állampolgárságú hadifoglyokra és internáltakra, akinek állandó lakóhelye a jelenlegi határokon belül Magyarország területén van. A SZU MVD ezzel az indoklással összefüggésben adta ki 1947. július 10-i, 430. számú utasítását, amelynek értelmében a Magyarországra való hazatelepítés, egyezően a SZU MVD 1947. évi 00516. sz. parancsával, nem vonatkozik azokra a magyarokra, akik más államok állampolgárai […]. E direktívák megjelenése előtt a repatriálással megbízott szervek táboraiban (Focșani, Máramarossziget) már megérkezett 9829 fő, aki nem magyar állampolgár, ezek közül 1694 csehszlovák állampolgárságú magyar. Ezek a személyek egyelőre az átmeneti táborokban tartózkodnak, és a Repatriálási Igazgatóság felterjesztette a kérdést az SZU Minisztériumtanácsa elé, hogy átadhatók-e a megfelelő országok képviselőinek. Az MVD a maga részéről azt a kérdést terjeszti be az SZU Külügyminisztériumához, hogy mindezek a magyarok átadhatóak-e a magyar kormány képviselőinek, amennyiben olyan személyekről van szó, akik Magyarország területén éltek, annak háború előtti határain belül, és a magyar hadseregben szolgáltak, következésképpen az őket érintő kérdés a magyar kormány döntéskörébe tartozik-e. A kérdésben egyelőre nem született határozat.”35
A külügyminisztérium hadifogolyosztályát vezető Pokorny Hermann 1948. április 25-én írt tájékoztatója szerint „nagy előzékenységet mutatott a szovjet kormány a román és csehszlovák állampolgárságú magyar hadifoglyok kérdésében. Kérésünknek helyt adva közölte Golubjev altábornagy, hogy azok ellátása Máramarosszigeten nem Magyarországot terheli, és hogy a román kormány a csehszlovák állampolgárok ellátásáról külön tárgyal a csehszlovák kormánnyal. Továbbá, a prágai magyar követ március végén érkezett értesítése szerint a csehszlovák külügyminisztérium az illegálisan szlovák területre visszatért magyar nemzetiségű hadifoglyok szabadon bocsájtását helyzete kilátásba”.36
Egykori csehszlovák állampolgárnak lenni nem ugyan az volt, mint anyaországinak, amiről Sz. J. is meggyőződhetett. A hosszabb hadifogság kikerülését valószínűleg a születési helyének is köszönhette. Amikor a szovjetek 1944 decemberében felsorakoztatták őt és társait, egy őrnagy kettéválasztotta a fogolytömeget: „Azt mondta, csechoszlováci, szuda! Hogy ide álljanak. Én is odaálltam a csehszlovákokhoz, és velem együtt sok magyar is, mert erről a területről valók voltunk. És magyari szuda, úgyhogy szegény magyarokat vitték mindjárt előre, ott a rögtönzött hidakat csináltatták velük – hogy hány meg volt halva, félre voltak rakva… Minket nem vittek sehova se. Hogy mi lett volna velünk, én nem tudom. Volt velünk két orosz, de olyan nagy súlyt nem fektettek az őrzésünkre – csak azért, hogy csehszlovákok vagyunk –, úgyhogy megszöktünk és kivetkőztünk civilbe. Hogy a többit hova vitték, nem tudom.”
A hasznos információk és egy jó helyen lévő ismerős vagy barát a hosszú hadifogolysors kikerülését is jelenthette. 1945 nyarán Kovács Antal és falubeli társai már úton voltak kelet felé, amikor Máramarosszigeten nagy szerencse érte őket: „Volt egy magyarországi tizedes haverom, aki írnok volt az oroszoknak – a leltárt csinálta, hogy mi a fogoly neve, honnan van, ezeket. Azt mondja nekem, te, vigyázzatok, mert ha magyarok vagytok, tikteket is kivisznek. Kérdi tőlem, hogy mi a kerületünk. Mondom neki, hogy Bratislava. Mindjárt jelölte is, hogy emide álljak. A többiek már lassan mentek be a vagonba. Akkor tudtuk meg, hogy Csehszlovákiának nem volt harcoló hadserege a háború alatt, és azokat a foglyokat, akik Csehszlovákiába tartoznak, nem viszik ki Oroszországba. Így aztán minket, öten-hatan voltunk bacsfai gyerekek, nem vittek ki.”
A foglyok a Szovjetunióban is találkoztak olyan esetekkel, amikor a volt csehszlovák állampolgárság nem csak előnyös posztokat (például tolmács) jelentett. Több visszaemlékező – mind a nyugati hadifogságba kerülők, mind a szovjet kézre kerültek – csehszlovák delegációkat említett, amelyek „csehszlovákokat” kerestek a táborokban. „Már két év után haza is jöhettünk volna, ha tudtuk volna, hogy hova tartozunk, mondta Kozmér István. Mink azt gondoltuk, hogy Magyarországhoz tartozunk. Pedig a front után mindjárt Csehszlovákiához kerültünk. Innen a minisztérium kiküldött embereket, akik jöttek a lágerekbe, és kérdezgették, hogy kik vannak csehszlovák területről. Nem tudatta velünk senki, hogy a mi községünk már Csehszlovákiához tartozik. Ha tudtuk volna, 1946-ban jöhettünk volna haza. Aztán 1947 őszén is kellett volna hazajönnünk, de akkor is egy évre visszafogtak, és csak 1948-ban jött az a törvény, hogy jöhetünk haza.”
Kozmér István esetéhez hasonlóan Szulló Lajos is említette, hogy a hadifoglyok nem voltak értesítve arról, mi történt a Felvidékkel a háború után. Ennek ellenére az egyik falubeli barátjának mint „csehszlováknak” sikerült hazakerülnie: „Nem tudtuk, hogy mi lesz, mert amikor elmentünk, akkor ez Magyarország volt, ugye. Akkor egyáltalán nem is tudtunk Csehszlovákiáról. A királyfai haverom, az Ernő, az 1945-ben csehszlováknak jelentkezett, és egy hónap után haza is engedték őtet.”
Voltak olyanok, akiknek sikerült a győztes oldalra kerülni. Szépe Gáspárt már a fogság legelején kihallgatták: „Még mikor mentünk fogságba, összeírtak bennünket – az oroszok kikérdeztek bennünket. Nem tudom, negyvenöt vagy negyvennyolc kérdés volt, mindent kérdeztek, a szülőket, ezt azt, és aki szlováknak mondta magát – még ha magyar is volt –, hazaengedték még 1945-ben. Még egy volt magyar csendőrt is hazaengedtek, egy baromlakit, Érsekújvár mellett.”
Vitek Štefan hamarább került haza Szovjetunióból, mint a legtöbb hadifogoly, ő ugyanis szlovák volt. 1946 volt, és a fogolytársaival együtt megtudták, hogy mennek haza – igaz, ez akkor csak a foglyok egy részének sikerült: [fordítás szlovákból:] „Ott sokféle ember volt, szlovákok is, magyarok is. Jött a hír, hogy a csehszlovákok mennek haza. Nagy összeírásokat csináltak, és a magyart, aki csak egy keveset tudott szlovákul – ha csak annyit tudott mondani, hogy „dobré ráno”, vagy „dobrý deň”–, már szlo­váknak vették. Igyekeztünk segíteni egymáson, mondtuk annak a magyarnak, hogy ne félj, te is mész haza! A lófaszt fogunk menni, hú! És szegény már sírt is, sajnáltuk őt. De sokan így jutottak haza. Mert haverok voltunk, hát együtt rukkoltunk be annak idején, és együtt futottunk az oroszok elől. És voltak, akik akkor ott maradtak és mi meg mentünk haza. De aki tehette, megmentette magát. Úgy mint szlovák.”
Bukovszky József is említette, hogy a születési helye miatt maradt tovább a fogságban: „Először a magyarországiakat engedték haza, hát én is jelentkeztem. Hogy honnan vagyok? Mondom, Galánta. Megnézte a térképet és megtalálta, Pozsony, hogy az Szlovákia, én nem mehetek a magyarokkal haza, vissza kellett mennem. Ez az első alkalom volt, 1946-ban. Akkor vittek betegeket, engedték, akik betegek voltak, akiket ők megoperáltak, nos nem tudtak már dolgozni, ezeket szállították, meg olyan gyöngébbeket.”
1946 tavaszán változás történt a magyar hadifoglyok hazaszállítási útvonalán: addig csak Focșanin keresztül történhetett a hazatérés, ekkortól pedig a máramarosszigeti 36. sz. repatriáló tábor is fogadott magyarokat, és 1948 áprilisától már csak­is Máramarosszigeten keresztül kerültek haza a magyar hadifoglyok és internáltak.37 Farkas Gyula volt az egyik legkorábban hazaérkező visszaemlékezőm, akit kivittek Szovjetunióból – ő már 1945 decemberében otthon volt. Másokkal szemben nagyobb szerencséje volt, de hazaérkezésekor ő is találkozott bonyodalmakkal. Focșaniban azzal az információval szembesítették, amivel a visszaemlékezőim legtöbbje is találkozott, miszerint „Csehszlovákiának nincsenek hadifoglyai” – egyrészt győztes állam volt, másrészt pedig azért, mert 1945. augusztus 2-án Beneš elnök aláírta a 33/1945 jogfosztó dekrétumot, ami az antifasisztákon kívül megfosztotta a magyarokat és a németeket csehszlovák állampolgárságuktól: „Focșaniban egy elosztó láger volt, gyöngélkedőket tartottak ottan. Olyan nagy pajták voltak ott, emeletes ágyakkal. Az tartotta bennünk a lelket, hogy hazamegyünk. Ott két hétig voltam – megtudtam, hogy Szlovákiába nem lehet jönni, mert hogy a szlovákok azt állították, hogy nekik nincsenek foglyaik. De aztán több mint egy hét után engem is elengedtek haza.” Farkas Gyula végül Magyarországon keresztül került haza.

Bolemant Károly is a focșani táboron keresztül jött haza. Még mielőtt a foglyokat beengedték volna a táborba, felsorakoztatták őket: „Volt egy nagy füves rész, jöttek a magyar tiszt urak, és elkezdték: ide figyeljetek, bajtársaim, aki Felvidékre, vagy Erdélybe akar menni, az szedje magát és jöjjön velünk, egy másik lágerbe megyünk és hamarabb hazaérnek. Azt mondja a haverom, Karcsi, mi lesz? Ide hallgass, Jancsi, ha akarsz, nem tartlak vissza, de én nem megyek sehova, mert ha Magyarországra el tudok menni, már onnan ismerem az egész vidéket és haza fogok kerülni. Aztán úgy is volt, a többiek mentek, én meg a barátommal ott maradtam, és akkor bevittek bennünket oda abba a lágerba. Másnap jönnek, egy magyar tiszt, egy lajstrommal, és olvassa fel a neveket – hát olyan szerencsés voltam, hogy az én nevem is benne volt.
Visszaemlékezőim nagy része a máramarosszigeti tranzitlágeren keresztül jutott haza a Szovjetunióból. Szulló Lajos 1947 májusában került oda és egészen 1947 őszéig várta a továbbszállítását (úgy, mint egy másik vágkirályfai – Tóth Károly is): „Máramarosszigeten volt egy gyűjtőtábor, ott kirakták az összes foglyot, és onnét megint külön transzportok jöttek Magyarországra. A magyarok mindjárt mehettek haza, de a felvidékieket kiszedték, és ott fogták. A Beneš akkor azt mondta, hogy nincsen semmiféle elmaradott katonája, és nem fogadta be a magyarokat. Csehszlovákia nem fogadott be bennünk, és Magyarországra nem is volt hova mennünk. Ott voltunk egészen őszig. […] Máramarosszigeten a talaj volt az ágy. Ősszel, mikor már jött a huzat, nem lehetett kint aludni. Volt egy nagy épület, ez valamikor kórház vagy laktanya volt – ami oda befért ember, az a talajon feküdt, a többi meg kint az udvaron. Éjjelre mindenki oda feküdt, ahova tudott. Takaró se volt, Oroszországból csak azt a ruhát hozhattuk el, ami rajta volt az emberen, nem volt külön pokróc. Az ajtók mindenhol nyitva voltak, a lágerben szabad forgalom volt. De a kapukban oroszok álltak, csak brigáddal mehettünk ki, de ott nem kellett dolgozni, csak a lágerben voltak valami igazítások. Szédölögtünk, mint a libák. Éppen csak fürödni lehetett, a fürdő ment állandóan, mosdás, tisztálkodás.”
Szépe Gáspár története is hasonló, csak ő 1948 májusában ért Máramaros­szigetre: „A magyarokat tartották vissza, mert állítólag a Benešék azt mondták, hogy őnekik nincsenek hadifoglyaik, legalábbis akkor ottan nálunk ezt beszélték, hogy azért nem engedtek minket, magyarokat. Voltak, akik állandóan jöttek-mentek, de én két hónapig voltam ottan, mert felvidéki voltam, és így Csehszlovákiába akartam jönni. Aki Magyarországra akart jönni, az maximálisan tíz napig volt ott, és mehetett tovább, megkapta a papírt, és leírták. Ha magyarországinak jelentkezek, akkor nem fognak ott. Hogy aztán miért kellett ott lennünk két hónapig és az után mi változott, a fene tudja… Lehet, hogy kaptak valami parancsot, hogy elengednek bennünket, és a fölvidékieknek is lehetett menni haza.”
László Béla is hasonló helyzetet élt át: az anyaországiak hazamehettek, de a felvidékieket visszatartották: „Felolvasták a parancsot, hogy aki csehszlovák területre való, álljon félre. Öten félreálltunk, minket ott fogtak és a többiek másnap mentek haza. Volt ott felvidéki, aki ott rostokolt fél éve is a lágerben. A guta majd megütött, a poloskák csíptek ott is, hát ilyen marhaságba belemenni! Aztán jött ki oda komisszió, külföldről ezek a katonai attasék, már én is jól beszéltem oroszul, a komisszió elé mentem és kérdeztem, hogy mit akarnak velünk, hogy ennyi ideje itt vagyunk? Mások, akik ide jöttek, már másnap mennek haza, minket meg nem eresztenek el. Hogy milyen katonák voltunk? Magyar katonák. Azt mondták, hogy a magyar kormánynak kutya kötelessége hazaszállítani. És másnap már mentek is a nős emberek, aztán utoljára a legényemberek – így szabadultam meg Máramarosszigetről.”
Pathó Ernő és társai is már az érkezéskor megtudták, mi a sorsuk a volt csehszlovák állampolgároknak: „Hazafelé Máramarosszigeten át jöttünk. Voltak ott szlovákiai magyarok, és azt mondják, hogy gyerekek, baj van. Hogy mi? A szlovákok nem akarnak elvinni minket, mert azt mondják, hogy őnekik nincsen foglyuk – Csehszlovákiának nincs hadifoglya. És ha Magyarországra iratkozol, akkor meg úgy kell átszöknöd. Ott voltunk egy hétig, de aztán egyszer csak jöttek szlovák tisztek, és azok áthoztak Čierna nad Tisouba.”
Ahogy már említettük, a tranzitlágerek arra is szolgáltak, hogy a Szovjetunióba tartó transzportokból kiszedjék a betegeket. Mórocz Mihály az úton visszafelé is erre emlékezett: „Máramarosszigeten nem volt semmi, ott csak lézengtünk. Nem tudom, hogy valaki vigyázott-e ránk, ott szabadon járkáltunk, nem volt semmi probléma. Megfigyelés alatt voltunk, hogy nem-e hoztunk valami ragályos betegséget. Megröntgeneztek bennünket, aztán kiállították a menlevelet.”
Hoffer István jobb élelmezésre emlékezett Máramarosszigeten: „Beértünk Máramarosszigetre, ott meg már alig volt valaki. Dél-szlovákiai meg jugoszláviai magyarok voltak. Azt mondták, hát most jöttök? Tegnap volt itt a delegátus, vitte haza a csehszlovákiai magyarokat. Hát mit csináljunk? De ott jó volt, jobb koszt volt, lecsót adtak, azzal felfújtak bennünket, meg egyszer annyi cukrot kaptunk, megerősödtünk. És jó priccsek voltak, jó volt rajtuk feküdni.”
Tóth István 1949 elején került a kiüresedett máramarosszigeti táborba. Ugyan­akkor, mikor Csehországból megindultak visszafelé az első hivatalos transzportok az oda kitelepített családokkal, Tóth Istvánt és társait még több hónapi sínylődés várta a tranzitlágerben: „1949. januártól egészen áprilisig voltunk Máramarosszigeten, harminckilencen, csehszlovákiai magyarok. Mentünk panaszkodni mindenfelé, hogy hát miért nem visznek tovább? Azt mondták, hogy Csehszlovákiából nincsenek hadifoglyok, nem kellünk senkinek se. De ott már szabadok voltunk, volt ott egy nagy tüzérkaszárnya vagy mi, abban voltunk, ott lézengtünk. Sokszor kimentünk a vasútállomásra, ott már beszéltek magyarul is, meg az orosz tiszttől is kérdeztük, aki a parancsnok volt, hogy miért nem megyünk. Azt mondta, hogy Csehszlovákiának nincs hadifoglya. De hogy ha akarunk, elmehetünk. De hát hova? Romániában voltunk, abban az időben nem lehetett átjönni Csehszlovákiába, hogy csak fogom magam, és átjövök. Megjegyzem, az orosz tiszt is azt mondta, hogy már mennénk el, hogy ő is mehessen vissza. Ki szoktunk menni, lázongtunk, sztrájkoltunk, nem ettünk, nem vettük fel azt az egy kis ennivalót se, hogy valami csak legyen velünk. Egyszer megállt ott az állomáson egy ember vasutasruhában és kérdi, hogy maguk kik? Rajtam például egy német katonaruha volt, meg pufajka. Mondjuk neki, hogy itt vagyunk harminckilencen Csehszlovákiából, de nem tudunk átjutni. Hát ki a parancsnokuk? Aztán elvittük őtet a parancsnokhoz és mondta neki, hogy átvisz bennünket. Úgy is lett.”
Farnbauer Béla a hazaérkezésekor egy vizsgálaton esett át, ami alatt olyan személyeket kerestek, akik valami bűntettben voltak gyanúsak: „Feltett kézzel kellett kijönni a lágerből, mert az SS-nek be volt tetoválva a vércsoportja a hónuk alá, hogyha a harcokban megsebesülnek, akkor ne kelljen még a vércsoportot vizsgálni, mindjárt kaptak vért. Állítólag egy tizenhét éves srác eljött egészen Romániáig – én nem láttam, csak hallottam –, aztán sírt, mikor visszavitték őtet. Volt ilyen is.”
A szovjet vezetés már az 1945. évi repatriációknál két alapvető kritériumot szigorúan érvényesített. A szabadon bocsátás és hazatelepítés nem vonatkozhatott a vérengzések résztvevőire, az SS, az SD, az SA egységeinél szolgáltakra, gestapósokra, a hírszerző és kémelhárító szervek, a csendőrség és rendőrség egykori munkatársaira, a megszálló egységeknél szolgáltakra, a fasiszta pártok (köztük a Nyilaskeresztes Párt is) és szervezetek vezető tagjaira, a hadifogságban elítéltekre és valamennyi felsorolt szempontból gyanús egyénre.38 Az SS-ek39 keresését az adatközlőim legnagyobb része említette. Jankovics Lászlót például már rögtön a fogságba esése után vizsgálták, de későbbi szűrésekre nem emlékezett. Hideghéti Flórián és fogolytársai a Szovjetunióba való megérkezésükkor élték ezt át: „Bevittek minket Szesztrojba, és hatalmas orvosi vizsgán mentünk keresztül. Levetkőztettek meztelenre, a hónunk alját nézték meg, mert ott voltak a német SS-ek betetoválva, ott volt nekik a vérkép. Ezeket rögtön vitték onnan el, büntetőtáborba. A jugoszláv gyerek, akivel az elejétől kezdve együtt voltunk, az jó kollégám lett, jó, belevaló gyerek volt. Megnézték, és be volt tetoválva a hóna alatt – SS volt. És nem mondta meg nekem soha. Utána, mikor hazajöttem, írtam Újvidékre, oroszul írtam, szlovákul, magyarul, de soha nem kaptam rá választ.”
Ahogy már említettük, nemcsak az SS-eket keresték, hanem mindazokat, akik gyanúsak voltak. Amikor Pathó Ernő megtudta, hogy haza fog menni, nem akarta elhinni. A foglyokat a munka után fürdetni vitték: „Kihajtottak a kapuhoz mindenkit, és akkor ott olvasták a névsort, hogy lépjen ki ez és ez. Olvassák, és már a harmadik, negyedik gyanús volt nekünk, mert már ismertük egymást. Rendőrök, csendőrök voltak, azokat különállították. Volt ott egy teherautó, kettő-három katonával, felültették őket oda, és elvitték. Hogy hova, senki nem tudja.”
Néha még ártatlanok is problémákba keveredtek, ahogyan Hoffer István is említette: „Fel kellett tenni a kezünket, és reflektorral nézte az orosz, hogy nincs-e tetoválás. Énnekem is volt ám kelés annyi, de nem hagytam felvágni és elmúlt, úgyhogy nem látszott semmi. De az a jókai ember, akinek felvágták – arra azt mondták, hogy kiégette az SS-t. Úgy sírt… Hogy aztán haza-e engedték, nem tudom.”
Néhány visszaemlékező azt is említette, hogy NKVD-s ügynökök vizsgálták őket ki. Egyik ilyen kivizsgált Hideghéti Flórián volt: Volt az egyik NKVD-s tiszt, és volt még egy, azt mondták, hogy az zsidó. Olyan hatalmuk volt, hogy azonnal el volt ítélve az ember. Bevitt engem a szobába, és azt mondta, hogy kapott Magyarországról levelet, hogy én Voronyezsnél, meg nem tudom hol harcoltam. Mondtam neki, én ott nem harcoltam. Olyan egy óráig gyóntatott. Oroszul. Volt, amit megértettem, és volt egy tolmács is. A végén eszembe jutott, hogy megvan a katonakönyvemnek az első oldala, amit kitéptem és eltettem. Mutattam neki: ocseny charaso, azt mondja, idu domoj. És hogy durák, miért nem mutattam meg mindjárt az elején.”
Néha az is előfordult, hogy az illetőt nem a tetoválása árulta el, ahogyan ennek Štefan Vitek is szemtanúja volt: [fordítás szlovákból:] „És voltak olyanok is, akik egymást árulták el. Amikor Focșaniban voltunk, történt egy olyan eset – a lágerben jártunk erre-arra, igaz? Egyszer csak egy SS-t, aki csehszlovák egyenruhába volt átöltözve, megismert egy cseh gyerek. Ilyen esetek is előfordultak.”
A romániai tranzitlágerek után a foglyok legnagyobb része Magyarország irányába tartott. Kósa Rudolf és Kovács Antal, akik még 1945 nyarának végén kerültek el Romániából, Szegeden keresztül jöttek hazafelé. 1945. augusztus végéig a szegedi táborból kb. 16 ezer foglyot engedtek el, ezek között már nagy valószínűséggel azok is benne voltak, akik a Szovjetunióból és Romániából tértek haza.40 „Szegeden azt mondták – emlékezett vissza Kósa Rudolf –, hogy mindenki menjen, megkapjuk a végelbocsájtó levelet. Onnan aztán mentünk vonattal Pestre. A vagon tetején voltam, mert annyi nép utazott Szegedről Pestre.” A máramarosszigeti szerencsés esete után Kovács Antal is Szegedre volt irányítva: „Beültünk a vagonba, elindult a vonat Szegedre. Ott adtak bumázskát, orosz fölszabadító papírt, és mindenki mehetett, ahova akart. Már akkor egy transzport katona ment haza, a bátyám meg azok között volt és megismert, én is megismertem őtet, hová mentek? Hogy mennek haza. Aztán Szegedről jöttünk vonattal Komáromig, ingyen. A katonaruhában nem kellett fizetni sehol, csak annyit mondtak, hogy a gyorsra nem szabad menni, csak a személyvonatra, az alacsonyabb osztályokra lehet csak felszállni.”

Később a debreceni Pavilon laktanyán át mentek a hazaérkező személyek. Debrecenben a hadifogoly-átvevő állomás 1946. augusztus 11-én kezdte meg a működését, és gyakorlatilag 1949-ig fogadta a hazatérő hadifoglyokat.41 A Debreceni Hadifogoly Átvevő Bizottság jegyzőkönyvei szerint 1946 és 1949 között mintegy 207 ezren érkeztek Debrecenbe.42 A foglyok még itt sem voltak szabadok, az állomásról az átadó-átvevő táborba kellett menniük, ahol élelmezték és egészségügyi ellátásban részesítették őket, a ruháikat fertőtlenítették, és a visszatértek általános orvosi vizsgálaton estek át. Távozás előtt hadifogoly-igazolványt, egészségügyi lapot és díjtalan utazási utalványt kaptak, valamint egy kisebb összegű pénzsegélyt.43 Sok hazaérkező felvidéki nem tudta, otthon találja-e családját, mivel 1946 végétől elkezdődtek a kitelepítések – először Csehországba, a következő évben a lakosságcsere keretén belül Magyarországra is. Bolemant Károly ezzel kapcsolatban útbaigazítást is kapott Debrecenben: „Debrecenben lefertőtlenítettek, lemostak minket, és akkor jött a magyar: barátaim, ide figyeljetek, aki Felvidékre megy, vagy Erdélybe, ne szökjön a határon túl, hanem menjen szépen Budapestre és a konzulátuson nézzék meg, hogy a szülei nincsenek-e áttelepítve.”
Több visszaemlékező említette, hogy Debrecenben további szűrések voltak (lásd Tóth Károly és Merva Arnold esetét). Kollárovics László is azt említette, hogy többféle kérdést tettek fel neki: „Debrecenben katonazene fogadott, a laktanyában meg volt csinálva a szállás, szalma volt hordva, ott feküdtünk. Majdnem kétezren jöttünk haza. Aztán fürdőbe lehetett menni, és röntgenre. És kihallgatásra – milyen csapatban szolgáltam, milyen frontszakaszon voltunk, mindent kikérdezgettek. Amikor már minden megvolt, megírták a papírt, hogy akármilyen vonatra felszállhatunk, sehol nem kell fizetni, adtak húsz pengőt, és mehetünk Budapestre.”
Pathó Ernő nem Debrecenen, hanem Kassán keresztül kerül haza: „Aztán már szlovákokkal jöttünk, Čierna nad Tisou, ott jöttünk át. Már szabadok voltunk. Körülfogtak bennünket az ottaniak, hogy nem-e hallottunk erről, arról, neveket mondtak. Kassán volt egy nagy épület, oda mentünk be, ott voltunk egy nap, ott adták a dokumentumot.”
Azok a visszaemlékezőim, akik Magyarországon keresztül jutottak haza, Budapesten is megfordultak. Farkas Gyula a biztonság kedvéért a csehszlovák követségen is megállt: „Tudtam, hogy a határon problémák lesznek, már akkor tudtam, hogy Szlovákia vissza lett csatolva, hogy nem fognak tudni Szlovákiába engedni. Elmentem a csehszlovák konzulátusra, és ott kértem olyan papírt, hogy fogságból jövő katona vagyok. Hogy haza tudjak jönni, nehogy akadály legyen a határon, ne legyen valami nézeteltérés, hogy szökött vagyok, vagy valami. Azt mondták, hogy szerencsém van, hogy tudok velük beszélni, mert másképp nem engedtek volna be, ha nem tudok szlovákul.”
A hazaérkező felvidéki hadifoglyokat még egy akadály várta, az országhatár átlépése. A háború utáni időszakban, amikor a csehszlovák–magyar viszony a mélyponton volt, ez nem volt egyszerű feladat. Több visszaemlékező az illegális utat választotta, köztük László Béla is: „Az Ipolyon jöttünk át, ötödmagammal. A cseh financok elmentek, és a magyarok engedtek bennünket, hogy most mehetünk. A cseh járőrökkel két kutya ment, és egyszer csak megfordultak. Azt mondják emezek nekem, hogy Béla, agyon kell őket csapni! Mi, bolond vagy, már mikor itthon vagyok? Félreálltam, csinálj, amit akarsz, én ebbe nem megyek bele. Odajöttek, egy beszélt szépen magyarul: hogyan, fiaim, honnan jöttök? Nem lássa rajtunk az orosz ruhát? Most jövünk fogságból. Nézzétek, fiaim, be kell kísérni benneteket Párkányba, a financlaktanyára, és akkor fel lesz híva a falutok, hogy tényleg oda valók-e vagytok, azoknak kell igazolni. Aztán bevittek Párkányba és bezártak bennünket a váróterembe. Elszedték a fogolyigazolványt és azt mondták, hogy legkésőbb tíz órakor ki leszünk engedve. Ott voltunk bent a sötétben, fél tíz volt és már nyitották ki az ajtót – itt a fogolyigazolvány, mehetünk haza, mindenki abba a faluba való, ahogyan be van adva. Így elengedtek.”
Kollárovics László három napig maradt Pesten egy barátja családjánál, és csak azután indult haza. Ő is átélt egy utolsó vizsgálatot az országhatáron: „Szobon a rendőrség felhívta a párkányi rendőrséget, hogy ez és ez, ilyen nevű hadifoglyok fognak menni a nemzetközi gyorson, át a határon. Volt igazolványom, elvitték és kikérdezgettek, hogy a szüleim hol laknak. Mondtam, hogy Bagotán a főúton. Betelefonáltak Gyallára a rendőrségre, onnan kiment egy rendőr a szüleimhez, és az kikérdezte őket, hogy maguk fia a Kollárovics László? Aztán megkapták a telefont a párkányi rendőrségen, odaadták a papírt, hogy mehet mindenféle gyorsvonatra, semmiféle jegyet nem kell venni. A vonatban egyik utas kalácsot adott, mert látta, hogy hadifogoly vagyok. Érdeklődtek, hogy itt és itt volt a fiam, meg az apám, nem-e találkoztam velük.”
Hideghéti Flórián Budapesten szállt fel a vonatra, és az előtte álló úttól nagyon ideges volt: „Beültem a vagonba, borzasztó ideges voltam, és elhatároztam, hogy Szobnál meglépek. Ahogy ülök a vonatban, jött egy asszony és látta, hogy német ruha van rajtam, elment. Egyszer csak jön egy csehszlovák rendőr, odajön hozzám, azt kérdi szlovákul, hogy hadifogoly? Igen, én vissza, oroszul. Ide hallgasson, erről a helyről ne menjen el, maradjon itt, ő majd fog intézkedni, mert azt mondtam neki, hogy nagyon félek, hogy nem-e lesz bajom. Átmentünk a határon, öt óráig kellett várnom, mert telefonáltak mindenhova, és kivizsgálták, hogy a szüleim nem-e voltak háborús bűnösek, nem-e lesznek kitelepítve. Aztán újból vonatra szálltam, jegy nélkül, és eljutottam Szencre, ott leszálltam, és így kerültem haza.”
A hazaérkezést a visszaemlékezők érzelmes eseményként írták le. Többen éveken át nem látták a hozzátartozóikat. Kollárovics Lászlóra Érsekújvárban várt a bátyja, de az igazán érzelmekkel teli találkozása otthon, Bagotán volt: „Mivelhogy tudták, hogy jövök, a bátyám vonattal jött Újvárba, és ott az állomáson várt engem. Aztán együtt jöttünk haza a mamáékhoz. Mikor a mama meglátott, örömében sírt is, meg nevetett is, hogy hát ilyen háborúból élve hazakerültem, ennyi év után.”
Hasonló örömmel fogadták otthon Pathó Ernőt is: „Itt, a faluban találkozunk két olyan fiatal fickóval, azok olyan gyerecskék voltak, mikor én elmentem négy évvel előtt. Beszélgettünk, mondtuk, hogy kik vagyunk, az egyik az mindjárt elszaladt a nővéreméknek megmondani, hogy jöttem haza. Aztán hazáig elmentem, kiskapun zörögttem, kutya ugatott nagyon, anyám kijött kívülre az ajtóhoz, aztán kiáltott, hogy ki az? Mondom, hogy én vagyok. Ugyi nagyot sikoltott, meg minden, apám kiszaladt, hogy mi baja van neki. Mindjárt a nővéremék is jöttek, már megvolt a gyerek is, meg két bátyám is megtudták, úgyhogy már azon este összejött a család. Így kerültem haza.”
Simon Istvánné nem csak a lányának, Ilonának örülhetett három hosszú év után, hanem a hírnek is, hogy férje is hamarosan haza fog jönni: „Édesapám is már akkor jött velem haza, de ő még Máramarosszigeten maradt, mert először csak a nőket engedték. Aztán egy hét múlva ő is jött haza. Nagy örömmel fogadtak mindenkit itthon, a busznál vártak bennünket, mert már tudták, hogy jövünk.”
Hučko Károly késő este érkezett haza, és elővigyázatosságból nem akart nagy meglepetést okozni édesanyjának: „Éppen egy haverommal találkoztam, mikor mentem az öreg Felső utcán hazafelé. Aztán ő nyitotta be a kaput és kihívta a mamámat, mondta neki, hogy láttam a Karcsit, hogy jön haza, nehogy az anyámat valami baj érje a meglepetésben. És akkor a haver mondta, hogy no, gyere ide, és átöleltem.”
Több visszatérő hadifoglyot az első pillanatban még a családtagjaik sem ismerték meg: „Bezörgetek, a fazék az oldalamon van, mert azt én még akkor se hagytam el, hát a sógorom jött az ajtót kinyitni. Mikor zörgettem az ablakot, hallottam, mikor a húgom azt mondja neki, hogy te, be ne engedd. A sógorom majdnem megijedt tőlem, hogy olyan fogolyruhában vagyok, meg mit tudom én.”
Bolemant Károly is azok közé tartozott, akiknek a sors megadta a hazatérés lehetőségét, bár többször is úgy nézett ki a dolog, hogy örökre távolmarad: „Estére érkeztem haza. A saját édesanyám sem ismert meg. Nem voltam még talán negyven kiló sem. El lehet képzelni, most vagyok nyolcvan. Saját anyám nem ismert meg…”

 

Impresszum 2015/4

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XVII. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tanulmányok

ÖLLÖS LÁSZLÓ: A nemzeti elválasztás öröksége és az Európai Unió
A. GERGELY ANDRÁS: Nemzeti ön-kolonializáció és retribalizáció. A mindenkori kozmopolita hatalom elvitatásáról
SIMON ATTILA: Nyilasok a spájzban. Szélsőjobboldali kísérletek a szlovákiai Magyar Párt átalakítására és Esterházy János eltávolítására a pártelnöki tisztségből 1939 és 1945 között
BAJCSI ILDIKÓ: A Prohászka Ottokár Körök Szövetsége az első Csehszlovák Köztársaságban. Generációs önszerveződés a keresztényszocialista ideológia jegyében
SEBŐK SZILÁRD: Nyelvről és nyelvet érintő kérdésekről alkotott elképzelések az Új Szó lapjain 1949 és 1999 között
KERÉNYI ÉVA: Fürdőélet a 19. századi Gömörben, 7. Minden út Rozsnyóba vezet
GAUCSÍK ISTVÁN: Hiányzó fejezetek. Adalékok Hegysúr középkori történetéhez

Közlemények

FÜLÖP LÁSZLÓ: Levelek Eperjes város patikáriusához a 17. században

Konferencia

CSEHY ZOLTÁN: Tőzsér Árpád (ex)territóriuma

Könyvek

Németh Csaba–Varga László: Egy elveszett zászló nyomában. Tápiógyörgye és Nagymegyer kapcsolatának története. (Orsovics Yvette)
Karol Fremal: Slovenskí sociálni demokrati 1938-1944. Sociálnodemokratická strana na Slovensku v odboji a SNP (Baki Attila)
Miroslava Hlinčíková–Martina Sekulová (szerk.): Integrácia ľudí s medzinárodnou ochranou na Slovensku: Hľadanie východísk. (Csanda Gábor)

A nemzeti elválasztás öröksége és az Európai Unió

A nemzeti elválasztás egy kombináció következménye. A politika popularizálását kombinálták az egyes kultúrákhoz tartozók politikai uralásával. Mivel a felvilágosodás a nemzeti identitást nem sorolja az univerzális emberi értékek közé, ám a nemzeti identitás komplex identitásként átveszi a korábban domináns vallási identitás helyét, annak több elemével együtt, (Smith 2003) és egyben a politika tömegpolitikává válásának fő identitásformájává válik, az egyes csoportok feletti politikai dominancia megszerzéséhez el kellett választani őket egymástól. Mivel pedig ezek nemzeti csoportok, az elválasztásnak is nemzetinek kellett lennie.

A magas kultúra populárissá válásával (Gellner 1993, 35–38. p.) és a tömegpolitika kialakulásával ugyanis az egyes kultúrák között elvileg megszaporodhatott és valóban meg is szaporodott az átjárás. Sokkal többen érintkezhettek a másfélékkel, nemcsak egy kis létszámú szellemi vezetőréteg, amelyik használt nyelve, a latin amúgy is távol állt a nép által beszélttől. (Anderson 1991, 40. p.) A nemzeti elválasztás helyes és szükséges voltát azonban meg kellett indokolni. Hiszen ezt a tömegpolitika korában csak a nép lelkének uralásával lehet véghezvinni. Az érvek pedig csak úgy érnek valamit, ha hatásukra a nemzetit nemcsak a vezető kevesek, hanem a vezetett sokak nagy többsége is kívül tudja az egyetemes emberi értékek körén, és valami olyasminek tekinti, amire a saját nemzetbéli akár más nemzetbéliek rovására is jogosult. Ebben az esetben sikerülhet a nemzeti elválasztás a megszaporodó egyéni kapcsolatok ellenére is. A nemzeti elválasztás egyik eszköze a nemzetivé tett állam. Az államot a nemzet államának kiáltják ki. Immár nem az uralkodó és a privilegizált rendek állama, hanem a nemzeté. Korábban természetes hatalmi helyzetnek tekintették, ha az uralkodó máshonnan származott, sőt nemeseinek egy része is. Ez az állapot azonban megszűnik a nemzeti világban.1 Az elválasztásnak köszönhetően a nemzet elismert tagja kerülhet csak politikai vezető pozícióba, hiszen a más nemzetiségű – a feltételezés szerint – a másik nemzetet képviselné. Hogy a nemzet állama pontosan mit is jelent, az attól a definíciótól függ, amellyel megfogalmazzák, mi is a nemzet és ki is a tagja. Ez pedig egyben azt is megadja, hogy mi nem a nemzet és ki nem a tagja. A definíció akkor is a nemzet tagjának nyilvánítja az adott személyt, ha ő más nemzethez tartozónak tekinti magát. És akkor is kirekeszti a nemzetből, ha az érintett magát az adott nemzethez tartozónak tudja. A nemzet minkét bevett európai definíciója: a politikai nemzet és a kulturális nemzet felfogása a definiálók kezébe adja az emberek nemzetekhez sorolását. Ennek az elvnek az érvényre jutása választja el egymástól a nemzeti hovatartozást és a népakaratot. A tömegpolitika korában azonban az állam nemzetállammá tétele nem elég. A társadalmat is nemzetivé kell tenni. Ehhez a nemzeti kizárólagosság értékrendjére hangolják az állam által dominált és immár minden fiatalra kiterjedő oktatási rendszert. Nemkülönben nemzetivé formálja a kulturális intézményrendszert. Ezen belül nemzeti hangot megütő tömegkommunikációs rendszer különösen nagy jelentőséget nyer. A nemzetivé átírt múlt adja azt a képet, amelyik minden megtörtént eseményt a nemzet irányába mutató folyamatnak mutat. A jelen kiterjesztése a múltra a nemzet minden egyszerű tagjának is a történelmi elhivatottság élményét kínálja. Ehhez képest jelentéktelennek tűnik mások nemzeti szabadságának korlátozása, vagy akár megtagadása. Mindezek működtetéséhez azonban az értelmiség nemzeti elválasztása is szükséges. Szemben a középkor tanultjaival az új, nemzeti értelmiség már nem kötődhet az államok feletti latinos műveltséghez és a keresztény egyház határokon átnyúló intézményrendszeréhez, hanem a nemzetállam szolgálatába kell állnia. Az értelmiségiek a középkorban kis létszámú rétegként az egyetemes latin kultúra európai művelői voltak. (le Goff 2004) A nemzeti értelmiség a nemzeti iránt elkötelezett, azt ébresztő, nemzeti harcában támogató képzett és nagyszámú réteg.2 A nemzeti küzdelem pedig más érvek megfogalmazására és terjesztésére készteti a képzetteket, mint az azt megelőző korszakban. Őket a más országbeliekkel immár nem köti szorosan össze a közös latin műveltség és az általa megszerzett ismeretek. A nemzeti küzdelemben való elkötelezettségük sokkal erősebb. A nemzeti kultúra felemelésében betöltött kulcsfontosságú szerepük – az inkább kivételnek számító keveseket nem számítva – így nem kapcsolódott össze az egyetemes szabadságnak és egyenlőségnek a különféle nemzeti identitásra is kiterjedő elvével. Például a szólásszabadság kérdésében kiállnak azért, hogy az az élet minden területén megillesse más nemzetbéli polgártársukat, de nem az anyanyelvén, noha azon tudja a legjobban kifejezni magát, sőt adott esetben csak azon. Legfeljebb a magánéletbéli kapcsolataiban engedik beszélni, de az állami hivatalokban már nem vagy csak korlátozottan, egyoldalúan szabályozzák a nyilvános feliratok nyelvét, és politikai nyomás alá helyezik a közélet egyes területein ténykedőket, szűkítendő, sőt durvább esetekben akár megtiltandó a másik nyelv használatát.3 A nemzeti elválasztás érvrendszerében különösen fontos a nemzetbiztonság kérdése. A nyilvánosság előtt a többi nemzet mind potenciális veszélyforrás jelenik meg. (Glover 1997, 11. p.) Sőt, és ez különösen fontos: egyesek nemcsak potenciális, hanem aktuális veszélyforrásként. Azaz olyan kép jelenik meg az értelmiség, majd az ő közvetítésükkel a közvélemény előtt, hogy egyes nemzetek azonnali veszélyt jelentenek, a többiek pedig hosszabb távon megbízhatatlanok, hiszen csak a saját érdekeiket követik, azok pedig megváltozhatnak. A többi nemzet mint a gazdasági uralom objektuma, és egyben forrása jelenítődik meg. Vagy a mi nemzetünk kerül domináns gazdasági pozícióba, vagy az övék. Az állítás lényege, hogy a másik nemzetbéliek által birtokolt gazdasági egységek nem fejlesztik saját nemzeti identitásunkat, hanem veszélyt jelenetnek számára. A veszély akár a gyarmatosításig is terjedhet, de bárminemű erősebb függőség a saját erőforrások elvonását és az identitás eltorzítását vetíti előre. A más nemzetbéliek ugyanis a sajátjaikat helyezik előtérbe, saját nemzetük dominanciáján ügyködnek a gazdasági befolyás eszközével is. Tehát elsősorban az erőegyensúly az, ami számít, minden más az erő viszonylatában értékelendő. Nemzeti harc, egyéni érdek és a nemzeti elválasztás A nemzetek küzdelmében játszott jelentős szerep számos személyes előnnyel kecsegtet. Mivel pedig a nemzetek közti konfliktus tekinthető a legfontosabbnak, a nemzeti harc vélt és valós állapota egyéni érdekké válva a legkülönfélébb egyéb szabályok átlépését igazolja. Hiszen a legfontosabb küzdelemről van szó, ami mögött a többi szabály jelentősége elmarad. A nemzeti győzelem és nagyság ideájának ereje elnyomja és elfedi az alkalmatlanságot, a hozzá nem értést és a belőle fakadó szarvashibákat, sőt végül a tisztelt nagyok közé emelheti a politikust akkor is, ha sötét rendszereket szolgál ki, felemás eszméket vall,4 vagy ha éppen az ország fejlődésének visszafordítására tör. 5 A nemzeti nagyság víziójával, és szomszédon aratott nemzeti győzelemmel elfeledhető a korrupció, a gyanús meggazdagodás, elkerülhető különféle törvénysértések felderítése. A felelősségre vonás végül a nemzet elleni támadássá, azaz politikai kockázattá válhat, hiszen a közvélemény előtt a „győző” ellenfelei sem tisztázzák a nemzeti győzelemnek minősített tett ellentmondásait. A nemzeti ellenségkép sikeres elterjesztéséhez azonban a harci kép erejénél és a vezetők érdekeinél több kell. A nemzeti harc vallóinak egymástól is el kell választaniuk társadalmaikat. Nemcsak politikailag és gazdaságilag, hanem kulturálisan is el kell választani egymástól a korábban, például a középkorban még szoros kapcsolatban levőket.6 Ennek alapja általában a nyelvi elválasztás.7 Ezt a nyelvi dominancia megteremtésével próbálják elérni. Az egyik nyelv dominánssá, a többi pedig alárendeltté válik a hivatalos élet és a közélet szinte minden területén. Az államivá váló iskola is csak a kisebbségit kötelezi a többség nyelvének elsajátítására, a többségit nem a kisebbségiére. Még az olyan településeken, régiókban sem más a helyzet, ahol együtt élnek. Az uralkodó nyelv így az elnyomás eszközévé válik. Akkor is, ha éppen változik a helyzet. Például az Osztrák–Magyar Monarchia végével a magyar dominanciáját nem a nyelvi egyenlőség követi, hanem a szlovák, a román, a szerb nyelv dominanciája váltja fel. A nyelvi elválasztással pedig az egyes társadalmakban a többséghez tartozó so­kaknak megszűnik az a képessége, hogy maguk alkothassanak képet a szomszéd kultúrájáról, közéletéről, politikusaik álláspontjairól. A kulturális elválasztás fontos eleme a már említett ellenségképzés. A másik fél múltját oly módon kell beállítani, hogy a saját nemzetbélieknek csak a nemzeti harc tűnjék járható útnak. Ez pedig nehezebben sikerülhetne a nyelvi elválasztás nélkül. Ha a többségiek számottevő része értene a kisebbség nyelvén, akkor megismerhetne közös múltjuknak azokkal a történéseivel, amelyek mindannyiuk javát szolgálták. De a sajátjaik által elkövetett igazságtalanságokat, és embertelenségeket sem lehetne eltitkolni, illetve sokkal nehezebb lenne félremagyarázni. Közvetlenül, tehát hazai értelmezés és félreértelmezés nélkül ismerkedhetnének meg a más nemzetbéliek mai nézeteivel, álláspontjaival, javaslataival, kezdeményezéseivel és fedezhetnék fel a velük közös céljaikat, érdekeiket. Közvéleményeik ugyanis egymásba érnének, és részben közös közvéleményt alkothatnának.8 A nacionális indulatkeltés, manipuláció lehetőségei elé így magasabb korlátok emelődnének, következésképpen a vezetőréteg sokkal nehezebben tudná militarizálni saját nemzeti közvéleményét.9 Még egy fontos következménnyel járhatna a közvélemények egymásba érése. A nemzetek tagjai között a közvetlen kapcsolatok sokkal sűrűbb hálója szövődhetne, mind az ellenségképzésen alapuló kulturális elválasztásuk esetén. Nemcsak érdekalapú gazdasági kapcsolatokról lehetne szó – jóllehet ezek is nagyon fontosak –, hanem az emberi kapcsolatok teljes skálájáról. Csakhogy nem a regionális többkultúrájúság, hanem a nemzeti ellenségnek deklaráltakkal szembeni elkülönülés válik követendő példává.10 Például ha valaki szlovákként nyilvánosan hangoztatja, hogy beszél magyarul, és ismeri a magyar kultúrát, az sokak szemében nemzetileg gyanússá, tehát kevésbé értékessé válik. A nemzeti harc értékrendjében az olyan, aki becsüli, tiszteli, szereti, sőt aki akár csak tisztelheti, szeretheti az ellenséget, lejjebb kerül az harc értékskáláján, mivel sokak szemében gyanússá válik. A nemzetéhez hű személy, hacsak feltétlenül nem muszáj, nem beszél az ellenségnek nyilvánítottak nyelvén, akkor sem, ha tudna, hanem a másikat próbálja rákényszeríteni a saját nyelve használatára. Nem hangoztatja a másik kultúra értékeit, hanem arra mutat rá, mennyivel értékesebb az övé. Együttműködésre azonban szükség van a modern, integrálódó világban. Egymás segítése viszont akkor válik elvárható magatartássá, ha azzal saját érdekeiket is érvényesíthetik a felek.11 Nem tartják felelősnek magukat a másik fél sorsáért, ha csak abban az értelemben nem, hogy kihasználják őket, vagy éppen harcoljanak velük. Érdekkapcsolat esetében köttetnek szövetségek a felek közt az érdekek határai közt, legyenek azok bármilyen természetűek.12 De olyan kapcsolatok, amelyek nyilvánosan hangoztatott lényege a másikért viselt felelősség volna, nem születnek. Pedig teljesen egyértelmű, hogy döntéseikkel jelentősen, esetenként meghatározó erővel befolyásolják nemzeti szomszédjaik jelenét és jövőjét. A felelősség elhárításának társadalmi értékké tétele vált az Európai Unión belüli szolidaritáshiány fő okává. Az EU-ba történő belépést is főként érdekérvényesítésként fogja fel számos ország politikai vezetésének jelentős része, valamint társadalmaik többsége. Sokan nem is képesek másként látni a kérdést. Mások pedig abban érdekeltek, hogy túl sokan ne is váljanak rá képessé. Hiszen a nemzeti legfőbb értékké emelése teszi ingataggá az egyetemes értékeket. A nacionalizmus eszmerendszere nem független a felvilágosodás értékrendjétől, hiszen szintén ennek az időszaknak a gyermeke. Komplex identitásról van szó, amelyik sok mindent magába olvaszt a korábban domináns önazonosság-formából, nevezetesen a vallási identitásból.13 Ám a felvilágosodás nem kis mértékben, éppen az egyház politikai szerepének és a vallás számos tételének kritikája által válik a kontinens megújhodásának eszmerendszerévé. A harmincéves háború megmutatta, hogy a vallási identitás középkori formájában nemcsak képtelen a nagy társadalmi katasztrófák megakadályozására, hanem egyenesen az egyik legpusztítóbb háború eszmei alapját adja. A vallási identitás esetében később is lassan, akadozva haladt az egyes hitek és vallások hívei közti együttműködés. A nemzeti elválasztás ezt olyanná formálja, hogy az érdemben ne gátolja a saját nyilvánosság feletti dominanciát és ahol ezt fontosnak gondolják, a nemzeti agresszivitás fenntartását, illetve felszításának lehetőségét. Az agresszív nacionalizmus eszköze az államok kezében maradt, és rajtuk áll, hogy mikor és mennyire élnek vele. Ez pedig fenntartja szomszédjaikban a veszélyérzetet, hiszen nincsen olyan bizonyosság, amelyikre támaszkodva megakadályozhatnák az nemzeti elnyomásukra irányuló esetleges törekvés kialakulását. A mostani állapot emiatt továbbra is a geopolitikai játszmák állapota, amelyikben az erőegyensúlyok olyan rendjeit próbálják ki- és átalakítani a felek, amelyik az ő vélt nemzeti érdekeiknek megfelel. Elsődleges céljuk így nem a másik nemzeti fejlődésének segítése oly módon, ahogy arra a másiknak van szüksége, hanem legfeljebb másodlagosan – azaz amennyiben és amilyen mértékben az maguknak is vélt érdekük – kínálnak segítséget és együttműködést. Az együttműködés az érdekek egyeztetésén és gyakran ütközésén alapul. Valamiféle összetartozás és kölcsönösség, az egymás iránti felelősség így nem érheti el azt a szintet, ami sajátosságaikkal együtt kovácsolná egy politikai közösséggé őket. A nemzeti elválasztás domináns hatása máig megmaradt.14 Korunk egyik legfontosabb kérdése, hogy a huszadik század két világháborúja nyomán az európai eszmeiség képes lesz-e megoldást találni a két világégés alapjául szolgáló eszmerendszer, a nacionalizmus agresszív elemeinek problémájára. A kísérlet sikere vagy sikertelensége a nacionalizmus eszméjét megalkotó Európa egyik alapproblémája. Hiszen kontinensünk államai éppen e két, maguk által kirobbantott háború által veszítik el korábbi domináns pozíciójukat a világban, majd vállnak másodrendű, sőt esetenként sokadrendű tényezőkké. (Coudenhove-Kalergi 1988, 9–12. p.) Azon túl tehát, hogy rá kellene mutatni e háborúk uralkodó eszméjének hibáira, lényegüket is meg kellene fogalmazni, majd a kritikából eredően fel kellene és lehetne vázolni annak az eszmének az alapjait, amelyik, ha rejtetten is, de tovább élteti a huszadik század számos baját. A hallgatás Az Európai Unió eddigi történelme során egy íratlan szabályrendszer vonta meg a korábbi válságidőszak bírálatának határait. Eszerint a fasizmus és kommunizmus eszmerendszerét általánosan bírálni kell, ám politikailag nem illik szóvá tenni a tagállamok jelenlegi agresszív nacionalizmusát, amíg az nem eredményez súlyos konfliktusokat. Az íratlan szabály szerint az a nacionalista, tehát gyanús, aki a másik tagországban megjelenő agresszív nacionalizmust bírálja, és a sértettek, leggyakrabban a saját kisebbségeik helyzetének rendezését, jogaik megadását, sérelmeik jóvátételét hangosan szorgalmazza. A hallgatás mértéke a többieknél uralkodó politikai közbeszéd alappilléreinél húzódik. Ezek kritikája kívül esik az elfogadhatón.15 A felek politikailag nem bírálhatják egymás nemzetfelfogását, akkor sem, ha lényegüket tekintve térnek el egymástól. Nem lehet politikai téma az, ahogy saját nemzeti múltjukat látják, akkor sem, ha a másik fél meghódításának, elnyomásának időszakait tekintik történelmük legdicsőbb pillanatainak. Így pedig nem lehet közösen vallott a múlt, csak egymás melletti, sőt esetenként egymással szembeni. Az együtt megélt történelem csak a kritika közös szempontjai alapján tehető közössé. A felfogás legfőbb gyengéje tehát pusztán nem a helytelen álláspontban rejlik, az álláspont helytelenségére ugyanis nyilvános vitában rá lehetne mutatni. Hanem a hallgatásban, sőt hallgatás értékké emelésében. Általa ugyanis éppen a nyilvános vita válik helytelenné. A hallgatás pedig, mint a történelem során számtalanszor megmutatkozott, nem a nemzeti agresszivitás híveit csendesíti el. Ők továbbra is mondják és teszik a magukét. A hallgatás éppen a kritikusaik száját fogja be, valamint az érintettekét, azokét, akik az agresszivitást megszenvedik. A hallgatás kötelezettsége őket teszi gyanússá, róluk állítható, hogy hangoskodásukkal veszélyeztetik az európai stabilitást, azok helyett, akik jogaikat, nemzeti szabadságukat semmibe veszik. Róluk sugallható, hogy végső soron országaik szétverésére törnek, hiszen nem maradnak nyugton a jelen prosperitást ígérő korszakában. Éppen ezért rendkívüli óvatossággal kell kezelni bíráló szavaikat, valamint nemzeti igényeiket, és semmiképpen sem szabad túl nagy nyomás alá helyezni országaik vezetőit. Az egyensúly és stabilitás fenntartása az elsődleges cél, nem a probléma lényegének megoldása, nevezetesen a többség nemzeti kizárólagosságán alapuló értékrend megváltoztatása, a polgárok nemzeti sokféleségének, valamint összetartozásának az összekapcsolása, és persze a folyamat részeként az érintett kisebbségek nemzeti szabadságának s egyenlőségének biztosítása. A jelen agresszív nacionalizmusairól folyó politikai vita nélkül azonban nem változnak meg azok a nézetek s előítéletek, amelyekre az egyes nemzeti agresszivitások támaszkodnak. Változás nélkül pedig tovább élnek, majd előtörnek minden válsághelyzetben. Múlt és jelen A múlt asszimilálása azért fontos része a jelenbéli nemzeti elválasztásnak, mert ha ugyanis kiderülne, hogy voltak, akik több kultúrából táplálkozva váltak nagyokká, akkor ennek előnyei és méltósága a maiak számára is vonzóvá válhatnának. Asszimilálásuk viszont azt üzeni, hogy a saját nemzeti kultúrája az, ami naggyá teszi az embert. Más elemekkel kiegészítve az is hozzáfűzhető, hogy a másik kultúra egyenesen veszélyes. Ellenőrzésmentes terjesztése tehát kockázatos. A kör itt záródik: ennek okán a múlt és persze a jelen asszimilálásának megkérdőjelezése is veszélyes a nemzetre. A küzdelem a múltért a jelen küzdelmeinek része. A kérdés, ki foglalja el a múltat, és ki teremt hatékonyabb propagandaeszközt belőle mind otthoni, mind nemzetközi vonatkozásban. Az adott nemzetek közti kapcsolatot ugyanis elsősorban a nemzetközi erőviszonyok függvényeként látják és láttatják, nem pedig a két embercsoportnak s azok tagjainak a nemzeti szabadságon és egyenlőségen alapuló méltányos együttműködés egymást segítő eredményének. A középkor dinasztikus konfliktusainak nemzetivé változtatása az a történelmi örökség, (Smith 2004, 201. p.) ami a később megszülető nemzetállam alapja lett Európa nagy részén. Ezért aránylag könnyű oly módon beállítani ezeket a konfliktusokat mint a nemzeti elnyomás elleni küzdelem régebbi formáját, illetve a nemzeti nagyság születését. A jelen konfliktusai megjeleníthetők mint a régiek mintegy természetes folytatásai, elkerülve annak a lehetőségét, hogy a nép nagy része felismerje: itt valami újról és nagyon gyakran igazságtalanról van szó. Nem, vagy nem csak a sajátjaik nemzeti szabadságáról és egyenlőségről, hanem egyben esetenként elsősorban mások nemzeti elnyomásáról. Ha azonban a konfliktus régiként, sőt ősiként tüntethető fel a hazai nyilvánosság előtt, akkor elmosható az jelenbéli agresszív szándék. (Smith 1986, 210. p.) Hiszen a másik nemzethez fűződő viszony egy évszázadok óta billegő erőegyensúly. (Giddens 1985, 116–121. p.) A jelen harca csak a régi küzdelem egy újabb fejezete. (Simms 2014, 33–34., 218–219. p.) A konfliktus történetisége egyben elkerülhetetlenségét is bizonyítani hivatott a tömegek előtt. Nem vezetőik mások uralására irányuló szándéka, és egyben sajátjaik feletti dominanciájuk megszilárdításának akarata az oka, hanem az ősi hagyomány, melynek része a természeténél fogva agresszív másik nemzet. A vezetők követése a harcban ezért alternatíva nélküli kötelesség. Olyan világ ugyanis, amelyikben valamiféle nemzeti igazságosság mentén rendeznék nézetletéréseiket, nem jelenik meg előttük. Sokakban támad fel az együttérzés a megalázott más nemzetiségűek iránt, ám az uralkodótól lényegében eltérő nemzeti doktrína híján emberségük alternatívát nem kínál. Minden kor elnyomása kiváltja többek rosszallását, sőt az elnyomottak megsegítésének szándékát is életre kelti, ám anélkül, hogy az új rend alapelvei megfogalmazódnának és elterjednének. Az ilyen segítség enyhíti ugyan az emberi megaláztatást, embereket menthet, sorsukon fordíthat, tehát jelentősége nagy. Ám a fennálló rendet meg nem változtatja. Ahhoz az új rend alapelvei szükségeltetnek. Az otthoni helyzet a folyamatos készenlét állapotaként jellemezhető. Két ideológiai tartóoszlopra épül. Az egyik a nemzetközi viszonyok olyan jellemzése, amelyben a valóságban az erő számít. A jog és az igazságosság csak az erő propagandisztikus csomagolása, az fontos döntéseknél nem ezek az értékek a meghatározók. A másik a potenciális ellenséggel szembeni bizalmatlanság fenntartása. A nemzeti elválasztás révén táplálhatók azok az előítéletek, amelyek segítségével folyamatosan fenntartható a veszélyérzet. A veszélyérzet segítségével pedig a saját nemzeti nyilvánosság előtt igazolhatóak azok a döntések és cselekedetek, amelyek mások nemzeti elnyomására irányulnak. Ezzel azt is elérhetik, hogy a vezetőrétegen túl az egyszerű polgárok is elvárják mások nemzeti alárendelését. Maguk is indokoltnak tartják az olyan beavatkozások sorát, amelyek mások nemzeti alávetését célozzák. És persze elfogadják az alávetéshez szükséges intézmények és szabályok megszületését. Azt, hogy ezek a saját nemzeti szabadságukat is korlátozzák, a folyamatosan fenntartott veszélyérzet feledteti. A nemzeti harc szükségessége a nemzetközi kapcsolatokban élteti a természeti állapotot még a szerződéselméleti felfogás szerint is.16 A többi releváns felfogás pedig igazolva látja azt az emberképet, amelyik agresszív, de legalábbis érzelmileg és értelmileg is irányítható lénynek tartja az embert.17 Jelen állapotában az agresszív nacionalizmus segítségével. A nemzeti múlt kritikai értékelésének az elnyomás nemzeti jellegének bírálatára kell épülnie. Általában a rendi társadalom és állam korábbi bírálata sem azt jelentette, hogy az európai rendiségen belül meglévő, ám az ázsiai rendszerekből hiányzó szabadságot, a szabadság úgynevezett kis köreit vonta volna kétségbe. (Kivételt éppen Rousseau, a jakobinizmus, majd a számos a nemzeti elvre épülő modern diktatúra jelentett.) A kritika egyik központi következtetése nem az egyén szabadságának szűkítése, hanem éppen bővítése volt. Ám ez beleütközött az egyén nemzeti sajátosságának a korabeli nemzetfelfogás szabta korlátaiba, mivel éppen az újonnan születő nemzetállam központi elve kívül maradt az egyetemes emberi jogok sorából. A hiányából fakadó relativizmus pedig visszahatott, és ma is visszahat az emberi jogokra. A nemzeti érdek nézőpontjából vizsgált emberi jogi elvrendszer az emberi jogok szűkítését is megengedte. Megtűrte az emberi szabadságjogok univerzális jellegének és a rabszolgaságnak az összeillesztését, valamint a gyarmatosítást, és persze a nemzetté válás útjára rálépett európaiak nem kis részének nemzeti elnyomását. A kritika azonban éppen az utóbbi jelenséget nem érintette. Az Európai Unió ugyan érzékeli a problémát, ám a nemzetállamiság különféle felfogásainak meglétéről hallgat. A nemzeti kisebbségek problémakörét így elsősorban biztonságpolitikai szempontból vizsgálja. Azaz elsőrendű szempontja nem az adott embercsoport tagjainak nemzeti szabadsága, hanem az a kérdés, hogy esetleg feltételezhető-e valamiféle biztonságpolitikai kockázat az európai államok határaira nézve az adott nemzeti kisebbség megmaradásához és nemzeti fejlődéséhez szükséges jogok megadásakor. A kérdés ilyetén megfogalmazásánál pedig szinte mindig igen a válasz, hiszen mindig elképzelhető valamiféle válsághelyzet a távoli jövőben, ha nagyon el akarja képzelni az ember. A mai nemzetállamok egy része – kisebbségeik tartós elnyomásában érdekelt – vezetői persze mindent megtesznek e kép megerősítéséért, és általa a biztonságpolitikai szemléletmód dominanciájának megtartásáért. Általa azonban, ha valamivel csendesebben is, de életben marad a nemzeti harc ideológiája és vele a nemzeti elválasztás értékrendje és gyakorlatának fontosabb elemei az Európai Unión belül. Az elválasztás hatalmi értelme a társadalom uralása a tömegpolitika korában. Ugyanakkor elsősorban a vallási identitás több elemének használatával a hagyományos társadalmi egyenlőtlenség fenntartására is alkalmasnak mutatkozott. A népet a néplelket kifejező vezető akár a modern diktátor és nemzetvezető, akár a hagyományos király, császár és cár, valamint segítői a modern vezetőréteg, illetve a hagyományos rendek, a nemesség és a papság képviseli. A nemzeti nyelv és a művelődés ereje, a nemzetivé vált irodalom és művészet, a nemzeti konfliktusok, köztük a háborúk élménye, amelyekben már a társadalom jelentős részét megmozgató tömeghadseregek küzdenek, lehetővé tette, hogy a nemzeti felszabadulást össze lehessen kapcsolni a nemzeti elválasztással. A nemzeti elválasztás tehát a többi nemzettől érkező információk zömét egy szűrőn keresztül engedi a kulturálisan dominált közeghez. Ennek egyike a nyelv, a másik a nemzetivé alakított történelmi múlt és kulturális jelen minden egyéb felett álló partikuláris perspektívája.18 Ezek hatalmi kifejeződése a nemzeti politika központivá emelt mértéke, a bárkivel szemben érvényesítendő csoportcél: a nemzeti érdek. Az elválasztás révén nemzeti csomagolásba lehet burkolni mindazt, amit a nemzeti érdek mentén át akarnak venni a többiektől, valamint súlyos bírálattal illetni, sőt korlátozni azt, amit nem. Az elválasztás persze nem lehet tökéletes modern világunkban, ám az ismétlődő nemzeti konfliktusok eszközöket adtak a nemzeti bizonytalanság tudatának fenntartásához.19 Ezzel az erővel a nemzetköziség hirdetői sem tudtak mit kezdeni. Nem voltak képesek olyan nyilvánosságot teremteni, amelyik akárcsak megközelítette volna a nemzeti elválasztás által feldarabolt nyilvánosságok erejét. Az európaiak összetartozásának elméleteit megalkotó gondolkodók igyekeznek számba venni azokat az értékeket és érdekeket, amelyeket közöseknek vélnek. (Lásd: Habermas 2005.) De ezek hatása korlátozott. Ám amennyiben az egyes kultúrákról lefejtjük az elválasztás ideológiai burkát, akkor láthatóvá válik az a sűrű háló, amelyik összefonja az európai nemzetek kultúráit. Ez a látvány nem teszi kevésbé nemzetivé őket. Különös figyelmet érdemelnek azok, amelyeket egymástól vettek át, ezzel is bizonyítva, hogy mennyire értékes és előnyös volna, ha ellenségeskedésüket abbahagynák, együttműködésüket pedig felújítanák. Szemléletmódjuk megváltoztatása semmit sem vonna el teljesítményükből. Sem abból, amit maguk indítottak útjára, sem pedig abból, amit másoktól vettek át, és sikerrel alkalmaztak, sőt továbbfejlesztettek. Sem abból, ami ezek közül az európai köz javát, fejlődését, emelkedését szolgálta, sem pedig abból, ami gyötrelmet, mások nemzeti és emberi elnyomását és Európa globális előnyének elvesztését eredményezte. Az európai nemzetek kapcsolatainak hálója büszkévé tehet minden európait egymás nagyszerű teljesítményei iránt, mivel azokat javarészt maguk is átvették. És méltán érezhetnek szégyent a pusztításért és elnyomásért, hiszen azt is. Irodalom Anderson, Benedict 1991. Imagined Communities, London–New York, Verso. Armstrong, John 1995. Towards a Theory of Nationalism: Consensus and Dissensus. In Periwal, Sukumar (ed.): Notions of Nationalism. Budapest–London–New York, CEU Press. Breully, John 1998. The Nationalism and the State. Manchester, Manchester University Press. Coudenhove-Kalergi, Richard 1988. Pan-Europe. Paris, Presses Universitaires de France. Fichte, Johann Gottlieb 1995. Beszédek a német nemzethez (Tizennegyedik beszéd). In Bretter Zoltán–Deák Ágnes (szerk.): Eszmék a politikában: a nacionalizmus. Pécs, Tanulmány Kiadó, 135–146. p. Gellner, Ernest 1993. Nations and Nationalism. Oxford, Blackwell Publishers. Giddens, Anthony 1985. The Nation-state and Violence. Oxford, Blacwkell Pubishers Ltd. Glover, Jonathan 1997. Nations, Identity and Conflict, In The Morality of Nationalism, New York–Oxford, Oxford University Press. le Goff, Jaques 2004. Die Geburt Europas im Mittelalter. München, Verlag C.H.Beck. Greenfeld, Liah 2006. Nationalism and the Mind. Oxford, Oxford Publications. Habermas, Jürgen 2005. A szabadelvű állam politika előtti morális alapjai. Jürgen Habermas és Joseph Ratzinger eszmecseréje a müncheni Katolikus Akadémián 2004. január 19-én. Holmi, 2005. november, 1393–1407. p. Habermas, Jürgen 2011. Zur Verfassung Europas. Berlin, Suhrkamp. Habermas, Jürgen 2012. Ach, Europa. Frankfurt am Main, Edition Suhrkamp. Horowitz, Donald L. 1985. Ethnic Groups in Conflict. Berkely–Los Angeles–London, University of California Press. Kraus, Jody S. 1993. The limits of Hobbesian contractarianism. Cambridge–New York, Cambridge University Press. Simms, Brendan 2014. Kampf um Vorherrschaft. Eine deutsche Geschichte Europas. München, Deutsche Verlags-Anstalt. Smith, Anthony D. 1986. The Ethnic Origins of Nations. Oxford, Blacwkell Pubishing. Smith, Anthony D. 2003. Chosen Peoples – Sacred Sources of National Identity. New York, Oxford University Press. Smith, Anthony D. 2004. The Antiquity of Nations. Cambridge, Polity Press. Spinner, Jeff 1994. The Boundaries of Citizenship. Baltimore and London, The John Hopkins University Press.

Irodalom

  • Anderson, Benedict 1991. Imagined Communities, London–New York, Verso.
  • Armstrong, John 1995. Towards a Theory of Nationalism: Consensus and Dissensus. In Periwal, Sukumar (ed.): Notions of Nationalism. Budapest–London–New
  • York, CEU Press.
  • Breully, John 1998. The Nationalism and the State. Manchester, Manchester University Press.
  • Coudenhove-Kalergi, Richard 1988. Pan-Europe. Paris, Presses Universitaires de France.
  • Fichte, Johann Gottlieb 1995. Beszédek a német nemzethez (Tizennegyedik beszéd). In Bretter Zoltán–Deák Ágnes (szerk.): Eszmék a politikában: a nacionalizmus.
  • Pécs, Tanulmány Kiadó, 135–146. p.
  • Gellner, Ernest 1993. Nations and Nationalism. Oxford, Blackwell Publishers.
  • Giddens, Anthony 1985. The Nation-state and Violence. Oxford, Blacwkell Pubishers Ltd.
  • Glover, Jonathan 1997. Nations, Identity and Conflict, In The Morality of Nationalism, New York–Oxford, Oxford University Press.
  • le Goff, Jaques 2004. Die Geburt Europas im Mittelalter. München, Verlag C.H.Beck.
  • Greenfeld, Liah 2006. Nationalism and the Mind. Oxford, Oxford Publications.
  • Habermas, Jürgen 2005. A szabadelvű állam politika előtti morális alapjai. Jürgen Habermas és Joseph Ratzinger eszmecseréje a müncheni Katolikus Akadémián
  • 2004. január 19-én. Holmi, 2005. november, 1393–1407. p.
  • Habermas, Jürgen 2011. Zur Verfassung Europas. Berlin, Suhrkamp.
  • Habermas, Jürgen 2012. Ach, Europa. Frankfurt am Main, Edition Suhrkamp.
  • Horowitz, Donald L. 1985. Ethnic Groups in Conflict. Berkely–Los Angeles–London, University of California Press.
  • Kraus, Jody S. 1993. The limits of Hobbesian contractarianism. Cambridge–New York, Cambridge University Press.
  • Simms, Brendan 2014. Kampf um Vorherrschaft. Eine deutsche Geschichte Europas. München, Deutsche Verlags-Anstalt.
  • Smith, Anthony D. 1986. The Ethnic Origins of Nations. Oxford, Blacwkell Pubishing.
  • Smith, Anthony D. 2003. Chosen Peoples – Sacred Sources of National Identity. New York, Oxford University Press.
  • Smith, Anthony D. 2004. The Antiquity of Nations. Cambridge, Polity Press.
  • Spinner, Jeff 1994. The Boundaries of Citizenship. Baltimore and London, The John Hopkins University Press.

Nyilasok a spájzban – Szélsőjobboldali kísérletek a szlovákiai Magyar Párt átalakítására és Esterházy János eltávolítására a pártelnöki tisztségből 1939 és 1945 között

Az 1939 és 1945 közötti Szlovákiában működő Magyar Párt és általában a korabeli szlovákiai magyar közösség történetének a feldolgozása lényegében csak a rendszerváltás után kezdődött meg (Kovács 1993a; Kovács 1993b), ám valódi előrelépésről csupán a legutóbbi éveket illetően beszélhetünk. Köszönhető ez elsősorban Martin Hetényi Nyitrára és környékére összpontosító, de általánosabb érvényességgel is bíró kutatásainak, s az ezekből megszületett munkáknak (Hetényi 2007a; Hetényi 2007b; Hetényi 2013). Hetényi és az elsősorban a kelet-szlovákiai régióval foglalkozó Martin Pekár eredményei (Pekár 2007) egyben azt is igazolják, hogy a fiatalabb szlovák történészgeneráció nem csupán kellő érdeklődést tanúsít a téma iránt, de dicsérendő affinitással is nyúl ahhoz. Annál inkább meglepő, hogy magyar nyelven az utóbbi évtizedben egyetlen érdemi munka sem jelent meg e témában, hiszen a Magyar Párt belső viszonyainak tekintetében sem Janek István diplomáciatörténeti dolgozatai (Janek 2005), sem Molnár Imre több alkalommal és többféle formában, de lényegében ugyanazon tartalommal kiadott amúgy alapos Esterházy-biográfiái1 nem hoztak áttörést. Mint ahogy azok a forrásközlő kiadványok sem, amelyek az utóbbi években a korabeli szlovák állam történetével kapcsolatban megjelentek,2 ám amelyek – a szlovák történetírás eddigi nyomvonalán haladva – marginális kérdésként viszonyulnak a Magyar Párt témájához.
A jelen dolgozat több szempontból is kitér az eddigi kutatások (legyenek azok szlovák vagy magyar szerzők) által kijárt kerékvágásból, s ahelyett, hogy a szlovák államhatalom és a Magyar Párt közötti konfliktust vizsgálná, a magyar közösségen belüli viszonyra fókuszál. Ezáltal elkerüli azt, hogy a szlovákiai magyarokat és azok pártját homogén, belsőleg nem differenciált közösségként láttassa, ami nem felel meg a történelmi realitásoknak. Tanulmányom hangsúlyai a Magyar Párton belüli ellentétekre, elsősorban a hagyományos konzervatív irányvonal és a náci eszmékhez való közeledés hívei közötti vitákra esnek. S mivel ezek – a pártban betöltött vezéri szerepe miatt – elsősorban Esterházy János személye körül csúcsosodtak ki, a tanulmány hangsúlyosan foglalkozik az ő félreállítására irányuló kísérletekkel, illetve Budapest és Berlin szerepével ezekben a hatalmi harcokban.
Az így kijelölt téma forrásadottságai nem a legszerencsésebbek. Mint ismeretes, a Magyar Párt archívuma (hasonlóan az 1938 előtti szlovákiai magyar politikai erőkéhez) nem őrződött meg, legalábbis máig nem került elő. Ennek hiányát ugyan a szlovák belügyi források, illetve a budapesti külügyminisztérium anyagai némiképp helyettesítik, de ezek (különösen a magyar követi jelentések) a párt belső viszonyaival kapcsolatban kevés információt tartalmaznak. Különösen kevés a használható anyag a háború utolsó két-három évét illetően, 1944 őszétől pedig, amikor mind Magyarországot mind Szlovákiát elérte a front, s a Szálasi- és Tiso-rezsim háborús működésre állt át, szinte teljesen elapadnak a hiteles magyar és szlovák források. Ezt a hiányt pótolják – bár nem teljes értékűen – azok a német anyagok, amelyek a berlini Bundesarchiv R-70 Slowakia fondjában találhatók meg, s amelyek az SS Biztonsági Szolgálatának, az SD-nek a pozsonyi jelentéseit tartalmazzák. A jelen tanulmány második részének gerincét elsősorban ezek, pontosabban az ebben az időben már az SS-Obersturmbannführer Joseph Witiska vezetése alatt álló Einsatzgruppe H szervezeti keretei között tevékenykedő pozsonyi SD3 jelentéseinek feldolgozása alkotja.

***

A háborús Szlovák Köztársaság (1939–1945) időszakában működő Magyar Párt (MP) története nem csupán a szlovákiai magyar kisebbség sajátosságait, hanem a korabeli szlovákiai és tágabb értelemben vett közép-európai fejlődés hatásait is magán viselte. Bár a párt, mint azt az alapszabálya is rögzítette, az első Csehszlovák Köztársaságban működő Egyesült Magyar Párt (EMP) örökösének tekintette magát, s tevékenysége de facto sem Szlovákia autonómiájának a kihirdetése, sem az első bécsi döntés után nem szakadt meg, a szlovák kormány a magyar politikai erő működését mintegy két évre felfüggesztette (Hetényi 2011, 75. p.), s a belügyminisztérium hivatalosan csupán 1941. november 6-án regisztrálta a politikai pártok jegyzékében. (Hetényi 2011, 75. p.)
A működés folyamatossága ellenére 1938 ősze mindenképp fontos cezúra volt a párt belső életében, hiszen míg korábban egy parlamentáris demokráciában élő 800 ezres közösség (beleértve a kárpátaljai magyarokat is) képviselője volt, a totalitárius államot építő Szlovákiában hivatalosan csupán 67 ezer főnyi magyarság élt. (Hetényi 2011, 27. p.)4 A mennyiségbeli különbség mellett azonban a magyar közösség társadalmi struktúrája is megváltozott. A két háború között a szlovákiai magyarok döntő többsége az akkor még a legtöbb helyen élesnek mondható szlovák–magyar nyelvhatár alatt, olyan településeken élt, ahol a magyarok alkották a lakosság abszolút többségét.5 A bécsi döntés után többségében olyan szlovákiai településen maradtak magyarok, ahol arányuk még a 20%-ot sem érte el, s csupán 24 olyan község volt (elsősorban Nyitra környékén), ahol többséget alkottak. (Hetényi 2011, 28. p.) Megváltozott a városi és falusi lakosság aránya is. Az első köztársaság idején a magyarok mintegy 80%-a falusias településen élt, a szlovák állam időszakában viszont (Pozsonynak, Nyitrának, Eperjesnek stb. köszönhetően) felértékelődött a városi lakosság szerepe.
Lényegében tehát nem csak összezsugorodott, hanem át is alakult a párt választóbázisa, ami nem maradhatott nyom nélkül a politikai érdekképviselet milyenségén sem. Az 1936-os egyesülés után az Egyesült Magyar Pártban nagyjából azonos befolyással bírtak a két elődpárt, az Országos Keresztényszocialista Párt (OKP) és a Magyar Nemzeti Párt (MNP) vezető személyiségei. Az első bécsi döntés után viszont jórészt azok a települések maradtak Szlovákiában, ahol elsősorban a katolikus lakosságot és a munkásságot is eredményesen megszólító OKP-nek volt erősebb a háttere. Ez megmutatkozott az 1938 novemberében újjászervezett Magyar Párt vezetésében is, hiszen a párt élére az OKP-ből jövő Esterházy János került, a mellé kinevezett 5 tagú direktóriumból (Aixinger László, Cotelly János, Kontsek György, Neumann Tibor, Florián János) és az ezt is magába foglaló 20 tagú pártvezetésből pedig szinte mindenki a volt OKP tagjai közül került ki, s nem mellékesen mindenki pozsonyi volt.6 Később ugyan a párt vezetésébe a vidéki szervezetek vezetői is bekerültek, de az Esterházy mögé felsorakozó pozsonyi keresztényszocialistáknak végig megkerülhetetlen szerepük maradt az MP irányításában.
Ennek ellenére nem lehet azt mondani, hogy a Magyar Párt 1939 és 1945 között csupán a volt OKP választóinak érdekeit képviselte volna, sőt inkább egyfajta etnikai catch-all jelleget vett magára, s a korabeli szlovákiai magyar társadalom teljes spektrumának képviselőjeként lépett fel. 1942-ben az akkor 104 alapszervezetet felmutató Magyar Pártnak mintegy 30 ezer tagja volt (Hetényi 2011, 109. p.),7 ami figyelembe véve azt, hogy 1940-ben Szlovákiában csupán 53 ezer személy vallotta magát magyarnak – nagyon magas szám. Függetlenül attól, mennyire fogadjuk el hitelesnek a fenti adatot, lényegében valóra vált az, amit Esterházy 1941 végén így fogalmazott meg: „Szlovákia minden magyarjának ma pártunkban van a helye! Legyen együtt az egész itteni magyar család.”8 Látni kell azonban azt is, hogy ezt a helyzetet a kényszer szülte, s Magyar Párthoz való tartozás nem feltétlenül jelentette az általa képviselt politikával való azonosulást. Sokkal inkább arról volt szó, hogy az MP volt az egyetlen olyan szervezeti keret, amely az egyre nagyobb súllyal a lakosságra nehezedő államhatalommal szemben a magyar lakosság érdekvédelmét fel tudta vállalni. Így azok is a párt tagjai lettek, akik korábban nem mutattak érdeklődést a politika iránt, illetve az első köztársaság idején a baloldali vagy az aktivista (a prágai kormányok politikáját támogató) táborral szimpatizáltak. Sőt a párt nem kis számú olyan taggal is rendelkezett, akik a népszámlálás során szlováknak, németnek, zsidónak vallották magukat, s amely szituáció állandó feszültségforrás volt a kormányzat és az MP vezetői között.9
A szlovák állam diktatórikus politikai keretei között a Magyar Pártnak a politikai helyett más funkciói – szociális, kulturális, érdekvédelmi – kerültek előtérbe. Azon kívül ugyanis, hogy alkalomadtán – de csak zárt helyiségben – tarthattak pártvezetőségi ülést, s a helyi szervezetek is össze-összejöhettek, népgyűlés vagy más tömegrendezvény megtartására engedélyt sohasem kaptak. Így helytállónak tűnik Szalatnai Rezső véleménye, amely szerint az MP sokkal inkább érdekvédelmi szervezet volt, mint politikai párt. (Szalatnai 2014, 39. p.)
A Magyar Párt működése lényegében a vezérelvre (Führerprincip) épült, amely szinte korlátlan hatalmat biztosított a párt elnökének, Esterházy Jánosnak. Ő határozta meg a párt irányvonalát, ő rendelkezett a párt anyagi eszközeivel, s ő tett javaslatot a párt alsóbb és felsőbb szintű vezetőinek kinevezésére is. Befolyását erősítette, hogy 1944 márciusáig, ameddig budapesti politika vezetése a Horthy Miklós kormányzó köré gyülekező tradicionális úri osztályok képviselői közül került ki, a magyar kormányzat is határozottan mögötte állt.
Azt, hogy az így felépülő Magyar Párt és annak elnöke milyen politikát folytatott és folytathatott, több hangsúlyos tényező befolyásolta: közte a szlovákiai politikai közeg autoriter jellege, Budapest szándékai, a régió új, a német expanzió által kialakított rendje és nem kis mértékben magyar–szlovák államközi viszony. Ez utóbbinak volt sajátossága a Pozsony által preferált reciprocitás elve, amely nem kis gondot okozott a Magyar Pártnak és az egész szlovákiai magyar kisebbségnek. A reciprocitás önmagában is hamis elvét (hiszen két eltérő nagyságú, szerkezetű, múltú és öntudatú közösségnek nem ugyanazok az igényei) Pozsony ugyanis arra használta fel, hogy minél több jogot vonhasson meg a magyar kisebbségtől. Ehhez pedig Budapest politikája megfelelő lehetőséget szolgáltatott, hiszen a magyar kormányzat, mintha semmit sem tanult volna Trianonból, s a bécsi döntés után alapvetően a magyarországi szlovákok asszimilációját elősegítő nemzetiségi politikát folytatott.10
Mint tudjuk, Esterházy János pozíciója saját pártján belül nem mindig volt teljesen szilárd. Az, hogy 1932-ben az OKP addigi elnöke, Szüllő Géza kényszerű lemondását követően Budapest ösztönzésére a nagypolitikában teljesen tapasztalatlan grófot javasolta pártelnöki tisztségére, nem kis ellenállásba ütközött a keresztényszocialista párt struktúráján belül. Esterházyt sokan tapasztalatlannak és könnyelműnek tartották, másrészt úgy vélték, hogy akkor, amikor a pártnak komoly harcot kell vívnia a munkásság megnyeréséért, nem taktikus egy arisztokratát a párt élére állítani.11 Még nagyobb gondot jelentett azonban az, hogy a párton belüli papi szárny, amely már Szüllő politikájával sem volt elégedett, hevesen ellenezte a fiatal politikus megválasztását, s inkább Franciscy Lajos kanonokot látta volna szívesen ebben a pozícióban.12 Ők csak nehezen békültek meg Esterházy személyével, s lényegében 1938-ig folyamatosan napirenden volt az (persze nem feltétlenül a pártelnök személye miatt), hogy kilépnek a pártból és egy hangsúlyosan katolikus pártot hoznak létre.
A vele szemben álló erők részéről (értsd alatta a magyar aktivistákat és a baloldalt) az állítólagos hiányos műveltsége miatt13 állandóan becsmérelt Esterházy azonban meglehetősen gyorsan fajsúlyos politikussá vált. Bár az 1936-ban létrehozott Egyesült Magyar Párt ügyvezető elnökeként folyamatos pozíció- és ideológiai harcot vívott pártelnöktársával, Jaross Andorral,14 tekintélye azonban 1938-ra már megkérdőjelezhetetlenné vált mind a párton, mind a szlovákiai magyar társadalmon belül. Sőt a budapesti kormányzat is beigazolódni látta választása jogosságát, hiszen Esterházynak nagy szerepe volt a sikeresen végrehajtott pártegyesítésben, s nem mellékesen a Pest által diktált revíziós politika szempontjából is jó választásnak bizonyult. Azt pedig, hogy Prágában is őt tekintették a mérvadó szlovenszkói magyar politikusnak, az is jelzi, hogy az 1935-ös köztársaságielnök-választás előtt Benešék elsősorban rajta keresztül igyekeztek a magyar szavazatokat megszerezni,15 a frissen megválasztott elnök pedig a magyar politikusok közül egyedül neki kínált fel miniszteri tárcát (Vö. Angyal 2008, 220. p.). Esterházy, aki minden volt, csak a csehszlovák állam híve nem, természetesen nem lett miniszter, ám azt Prágában is látni kellett, hogy személyében olyan politikusról van szó, aki ugyan határozott ellenzéki magatartást tanúsít, de mindig a parlamentarizmus által felkínált keretek között. Erőszakos eszközöket elvető, megfontolt habitusa nem kis szerepet játszott abban, hogy az elő bécsi döntés előtti hetek nagyobb incidensek nélkül teltek el Dél-Szlovákiában.16
A Szent István-i Magyarországot visszaálmodó Esterházy, akinek az első bécsi döntés által meghúzott határok csalódást okoztak, az 1938 őszi eseményekből két fontos felismerésre jutott. Az egyik az volt, hogy a térség sorsának alakításában meghatározó szerepet immár nem Magyarország, hanem az a Németország játssza, amelynek nem érdeke a történelmi magyar államhatárok visszaállítása. Emellett – a budapesti politikusok nagy részével ellentétben – azt is tudatosította, hogy a szlovák társadalom nem kívánkozik vissza Magyarországhoz, s a szlovákokra reális politikai tényezőként kell tekinteni. E két felismerésből pedig arra a következtetésre jutott, hogy az adott helyzetben a teljes revízió megvalósíthatatlan, s a bécsi döntés után Szlovákiában maradt magyaroknak hosszabb távon is a kisebbségi sorsra kell berendezkedniük. Ez a felismerés tükröződött vissza a Szlovák Köztársaság megalakulásnak napjaiban, 1939 márciusában tanúsított magatartásában is, amikor – a német szándékok ellenére, amelyek Esterházynak az agent provocateur szerepét szánták – nagyon tudatosan a háttérben maradt, és semmiféle olyan aktivitást nem fejtett ki, amely a határrevíziót célozta volna meg.17
Esterházy János pártelnöki tevékenységével kapcsolatban az első nyíltabb elégedetlenség már 1938 végén felütötte a fejét a párt struktúráin belül. Ennek forrását leginkább az jelentette, hogy noha a szlovák autonómia első napjaiban számos ígéret hangzott el a magyarok (különösképp a pozsonyi magyarok) egyenlő jogállásával kapcsolatban, ebből – részben az első bécsi döntés után gyorsan romló magyar–szlovák kétoldalú viszony következtében – semmi sem valósult meg. Sőt látványosan romlott a magyar lakosság helyzete. A magyar sérelmek halmozódása különösen annak fényében volt szembeötlő, hogy ezzel egy időben a Franz Karmasin vezette szlovákiai németek pozíciói szemmel láthatóan határozottan javultak,18 a pozsonyi magyarok, másfelől a németek és szlovákok jogállása közötti szakadék pedig egyre inkább mélyült.19 Az Esterházyval szemben felsorakozó erők ezért azt vetették a pártelnök szemére, hogy a sérelmek és a pozícióvesztés annak a különbségnek tudható be, amely az Esterházy által szorgalmazott hagyományos keresztény-konzervatív politika és a Hlinka-féle Szlovák Néppárt (HSĽS) és Deutsche Partei (DP) náci szellemiségű magatartása közötti húzódott. Ezt a véleményt maga a szlovák kormányfő, Jozef Tiso is alátámasztotta, aki Privigyén elmondott beszédében nehezen félreérthető módon üzent a magyaroknak: „jöjjetek velünk, ahogy a mi németjeink jönnek, és akkor ugyanazokat a jogokat fogjátok megkapni.” (Fabricius, Miroslav–Hradská, Katarína 2007, 41. p.)
Vagyis a Magyar Párton belül, nem feltétlenül a belső meggyőződés okán, hanem inkább pragmatikus okokból, jelent meg az a nézet, hogy az Esterházy által 1938 novemberében kiadott „Magyarok, jobbra át!” jelszó20 kevés, s ettől továbbmenve valamiféle nemzetiszocialista fordulatra van szükség. S bár ezt az igényt nem feltétlenül a változások hirdetőinek belső meggyőződés szülte, a nemzetiszocialista irányváltás igényét mégsem lehet csupán a külső kényszer számlájára írni, hiszen – bár erről szintén keveset tudunk – a magyar párton belüli szélsőjobboldali gondolkodás nem volt előzmények nélküli. A szlovákiai magyar társadalmon belül már 1938 előtt is helye volt a szélsőségeknek. Elsősorban a szélsőbalnak, amely abban a Csehszlovákia Kommu­nista Pártjában (CSKP) öltött testet, amely országos viszonylatban is épp Dél-Szlová­kiában volt a legnépszerűbb. Ám mint azt a magyarországi fejlődésen keresztül Ungváry Krisztián is kimutatta,21 a szélsőbaloldal által hirdetett szociális forradalom gondolata jó kiindulópont lehetett a nemzetiszocialista eszmék felé is.
A szélsőjobboldali gondolatok 1938 előtt alapvetően két irányból érték el a szlovákiai magyarokat. Az egyik forrás a Radola Gajda vezette Csehszlovák Fasiszta Párt (Národní obec fašistická) volt, amelynek Pozsonyban magyar alosztálya működött a báti szlovák családból származó Janovszky Imre vezetésével.22 A magyar alosztálynak Pozsonyon kívül elsősorban Komárom környéki falvakban volt – némi – bázisa.23 Az 1938-ra kiéleződő nemzeti viták azonban Janovszkyt szembefordították a prágai központtal, így az 1938 tavaszán megtartott községi választások kampányában már olyan felhívással fordult a fasiszta párt magyar osztályának tagjaihoz,24 amelyben Gajdáékat csehszlovák sovinizmussal vádolta. Egyben – feltehetően a Jarossékkal való egyeztetés alapján – arra kérte a magyar választókat, hogy a községi választások során az Egyesült Magyar Pártra adják le szavazatukat. A szélsőjobboldali eszmék másik forrását természetesen az anyaország jelentette, bár a szigorú határőrizet miatt a magyarországi nyilaskeresztes mozgalom eszméi csak korlátozott mértékben jelenhettek meg Dél-Szlovákiában. A nyilas hatás azonban többek között azokon a röplapokon is kimutatható, amelyek az Érsekújvári Magyar Gárda aláírással közvetlenül a bécsi döntés előtt Érsekújvárott jelentek meg, s amelyek Holota János polgármestert25 és Turchányi Imrét, a nemzetgyűlés szenátorát zsidóbérencnek és magyarellenesnek nevezték.26
Azok az erők, amelyek 1938 végén és 1939 elején Esterházyval szemben felléptek, azonban nem feltétlenül a Magyar Párton kívül rekedt vagy azon belül periférikus helyet elfoglaló csoportokból nőttek ki. Az irányváltás igénye részben a párt centrális tereiből jött, azok részéről, akik nem csupán a szlovákiai, hanem az összeurópai fejlődésből is az MP irányváltásának a szükségességét vonták le. Lényegében ahhoz hasonlóan, ahogyan az Egyesült Magyar Párt Magyarországhoz került részével lejátszódott. Az első bécsi döntést követően ugyanis EMP vezető politikusainak döntő többsége – talán Szüllő Géza kivételével – Jaross Andor vezetésével gyorsan felsorakozott az Imrédy Béla által meghirdetett (nyíltan antiszemita és nácibarát) program mögé.27 Csakhogy Esterházy egyáltalán nem kívánta követni Jarosst, sőt a kettejük közötti ellentét egyre inkább mélyülni látszott, ami a Jaross befolyása alá került Felvidéki Magyar Hírlap és az Esterházy pártján álló pozsonyi magyar publicisták között 1939 elején kibontakozó sajtópolémiában is lecsapódott.
Azt, hogy a Magyar Párton belül milyen méretű lehetett az elégedetlenség, nehéz megítélni, hiszen a párt sajtója hallgatott erről, s a levéltári források is szűkszavúak. A szlovák belügy információi szerint azonban 1938 végén már jelen volt a párton belül egy olyan törekvés, amelynek célja az volt, hogy Magyar Pártot nemzetiszocialista jellegű párttá alakítsák át, illetve hogy az 1936-os pártegyesítést követően az Esterházyék által a háttérbe szorított politikusok ismét visszaszerezzék pozícióikat.28 Bár nem ilyen nyíltan, de ezt a törekvést igazolták Jabloniczky Jánosnak a pozsonyi Esti Újságban nyilvánosságot látott írásai is. A német származású Jabloniczky az OKP szinte egyedüli vezető pozícióban lévő evangélikus vallású politikusa volt. Befolyását leginkább az adta, hogy a Concordia Nyomda fő részvényeseként ellenőrzés alatt tudta tartani a pártsajtót. Esterházyval azonban köztudomásúan nem ápolt túl jó viszonyt, aminek a gyökerei talán még az 1935-ös parlamenti választások idejébe vezettek, amikor is a párt vezetése nem tette Jabloniczkyt befutó helyre.29 (Angyal 2007, 197. p.) Jabloniczky és a pártvezér között az újabb konfliktus 1938 tavaszán robbant ki, amikor a pozsonyi politikus azzal vádolta meg Esterházyt, hogy az nem megfelelően kezeli a párt pénzügyeit.30 Az erősebb azonban Esterházy volt, aki azzal vágott vissza, hogy a községi választások során Jabloniczky lemaradt az EMP pozsonyi városi listájáról.
A mindezek miatt sértett, s magának nagyobb befolyást vindikáló Jabloniczky első feltűnést keltő írását az Esti Újság 1938 karácsonyi számában jelentette meg. A cikkben a magyar népcsoport vezetésének szellemi megújulását szorgalmazta, s a német népcsoportot állította követendő példának.31 A meglehetősen homályosan megfogalmazott írást 1939 elején egy újabb követte,32 amelyben immár nyíltabban fejtette ki azt a véleményét, hogy a Magyar Párt elkopott, s ezért „részben vagy egészében ki kell azt cserélni.” Bár nem mondta ki, hogy a helyzetért Esterházyt tartja felelősnek, írása hemzsegett az erre irányuló utalásoktól, hiszen a párt gyengülésének kezdetét 1932-re (Esterházy elnökké választásának évére) tette, miközben azt sem felejtette el megemlíteni, hogy a grófot csak a kényszer hatására fogadták el elnöknek.33
Jabloniczky írására a követező héten Kubovszky János reagált, aki szintén a szlovákiai németeket állította követendő példának, és aki, ha még óvatosan is, de egy új, „nemzeti és szociális alapokon” nyugvó magyar párt kiépítésének a szándékát fogalmazta meg.34 Vagyis Kubovszky Jabloniczkyval ellentétben – aki az MP egyik vezető tisztségviselőjeként ezt nem kezdeményezhette – már nem a Magyar Párt belső megújulásáról beszélt, hanem egy új párt alapításáról. Vagyis már ekkor reális alternatívaként merült fel, hogy ha más megoldás nem lesz, akkor a nemzetiszocialista megújulásnak az MP szervezeti keretein kívül kell lezajlania.
Jabloniczky, de főleg Kubovszky írása tulajdonképpen finom megszellőztetése volt annak, ami a háttérben már zajlott, vagyis egy új szlovákiai magyar párt létrehozására irányuló kísérletnek. 1939 januárjában ugyanis már készen ált az a memorandum, amelyet a Magyar Párt meg nem nevezett tagjai a hó végén Budapestre küldtek.35 A tizenkét oldalas iromány keletkezéséről keveset tudni. A pozsonyi rendőr-igazgatóság, amelynek a dokumentum másolata a kezébe jutott, a memorandumot a magyar kormányhoz küldött anyagként értelmezte – azonban tévesen.36 A szöveg elemzése alapján ugyanis nyilvánvalóvá válik, hogy a címzettet a budapesti kormányzaton kívül, feltehetően a Nemzetiszocialista Magyar Párt – Hungarista Mozgalom központjában kell keresni. Erre utal a dokumentum szóhasználata, s a tartalma is. S nem mellékesen az időzítés is megfelelő volt, hiszen a nyilas mozgalom Szálasi börtönbüntetésének az időszakában is reneszánszát élte. Elsősorban Hubay Kálmánnak köszönhetően a korábbihoz képest jóval látványosabb és hatékonyabb propaganda jellemezte, amelynek fontos elemét képezte a Magyarság c. napilap kiadása. (Paksa 2012, 87–89. p.) Azt, hogy a memorandumot megelőzte-e közvetlen kapcsolatfelvétel, nem tudjuk, de az valószínűnek látszik, hogy miután az első bécsi döntést követően az anyaországhoz visszakerült területeken is megkezdődött a nyilasok térhódítása, volt, aki közvetítsen a pozsonyiak és a budapesti központ között.
Maga a memorandum a Magyar Párt vezetésének kíméletlen kritikája, amely az Esterházy-féle pártvezetést hol a „népellenes-reakciós feudális, liberális” magyar kormány fiókintézményének, hol pedig a politikai ortodoxia olyan megkövült testületének nevezi, amely nem képes az „új eszmeáramlatokat” befogadni. A párt ilyen beállítottságának következtében – olvasható a memorandumban – a szlovákiai magyarság jövője nem biztosított, az lassú sorvadásra van ítélve. Ebből a helyzetből az emlékirat szerint csupáncsak egyetlen kiút mutatkozik: ha a magyar népcsoportot a nemzetiszocializmus útjára térítik át. Ez biztosíthatja csupán a szlovákiai magyarság belső fejlődését, s csak ezáltal lehetséges megszerezni a németek jóindulatát, amely a teljes határrevízió megvalósításához szükséges. Ezért a memorandum megszövegezői a magyarországi (nyilas) „központ” segítségét kérik, hogy az támogassa egy itteni magyar nemzetiszocialista párt megalapítását, amely aztán a budapesti központ felügyelete alá helyezné magát. Csak ezáltal biztosítható – fogalmaz a memorandum –, hogy a szlovákiai magyarság élén álló „zsidó-szabadkőműves klikk” által vezetett, s a köznép által csak „Egyesült Magyar-zsidó Pártnak” gúnyolt politikai erő hatalmát megtörjék.37
Szlovák rendőrségi információ, miszerint az emlékiratot Jabloniczky János vitte Budapestre, s ő volt megbízva azzal, hogy tárgyaljon annak tartalmáról a címzettekkel. Arról azonban, hogy ez így történt-e, s mi volt a memorandum sorsa, nem szólnak a forrásaink. Tudjuk, hogy a pozsonyi nemzetiszocialista szervezkedés elindítói Budapest mellett a szlovák fővárosban is támogatókat kerestek, s a HSĽS radikálisai egyik vezetőjének, Alexander Machnak, valamint Franz Karmasinnak a személyében állítólag meg is találták azt.38 Ez azonban még nem jelentette a hivatalos szlovák vezetés támogatását, hiszen amikor 1939. április 17-én a pozsonyi rendőr-igazgatóság értesítést kapott az új magyar párt alakuló gyűléséről, akkor a szlovák hatóságok a pártalapítás érvényes belügyminisztériumi jóváhagyása hiányában nem engedélyezték a rendezvényt.39 Pedig a pártalapítás szándékának bejelentése idején már a párt szervezeti szabályzata és ideiglenes programja is készen állt. Ez utóbbi azon kívül, hogy a keresztény-konzervatív helyett a nemzetiszocialista világnézet alapján kívánta megszervezni a magyar lakosságot, legtöbb pontját illetően megegyezett az MP programjával: ugyanazokat a jogokat követelte a magyaroknak, mint amiket a németek megkaptak, valamint a pozsonyi magyarok nyelvi egyenjogúságát, a hivatalok betöltésénél a magyarok arányos alkalmazását, a párt zászlójának és jelvényének szabad használatát, a pozsonyi egyetem magyar tanszékének a felállítását irányozta elő. A program szerint az új pártban a Magyar Pártnál nagyobb hangsúlyt kívántak fektetni a magyar lakosság szociális helyzetének a bebiztosítására, új munkahelyek teremtésére, s ennek kapcsán a Magyarország és Szlovákia közti gazdasági kapcsolatok élénkítésére.40
Szalatnai Rezső 1945-ben keltezett memoranduma szerint Esterházy ellenzéke „éretlen politikai rajongókból, malkötens elemekből, kávéházi konrádokból, s német zsoldba szegődött egykori szélsőbaloldali elemekből állt” (Szalatnai 2014, 41. p.) – ám az ő tollát az adott helyzetben a szélsőjobboldali mozgalom jelentőségének szándékos bagatellizálása mozgatta. Így bár igaz, hogy a Szlovákiai Magyar Nemzetiszocialista Párt megalapításáról szóló szándéknyilatkozatot a nagypolitikában ismeretlen pozsonyi magyarok, a fentebb már említett Kubovszky János, Kubovszky Miklós, Szappanos Árpád és Csomor Mihály írták alá,41 ám a háttérben néhány befolyásos személyiség: Jabloniczky János és Ludwig Aurél álltak. Ez utóbbit, a neves német eredetű pozsonyi kereskedőcsalád42 sarját a már említett Budapestre küldött emlékirat a megalapítandó párt reménybeli elnökeként említette. Ludwig azért is tűnt ideális jelöltnek, mivel nem csupán elegendő vagyonnal rendelkezett, nem mellékesen új ember volt a politikában, aki múlt eseményei nem terheltek.
Pártalapítási szándéka azonban gyorsan kudarcba fulladt: az először áprilisra, majd május közepére tervezett alakuló közgyűlés végül elmaradt. Amikor pedig a szervezők a Stubnya vendéglőben találkozót szerveztek a pozsonyi magyarokkal, az ott megjelenő, többségében a Magyar Párt hivatalos irányvonalát támogató személy hangoskodással – sőt néhány söröskorsónak a nemzetiszocialista szónok felé dobásával – gyorsan botrányba fullasztotta a gyűlést.43
A pártalapítás kudarcának tényleges okát alapvetően két okban lehet keresni. Egyrészt a külső támogatás hiányában, hiszen sem Budapest, sem Pozsony nem karolta fel azt. Az előbbi elsősorban azért, mert Esterházy vonalát támogatta, az utóbbi pedig azért, mivel a HSĽS által kiépített állam belső logikája azt feltételezte – s ezt később az 1939 nyarán elfogadott szlovák alkotmány rögzítette is –, hogy egy nemzetiségnek csak egyetlen politikai pártja lehet.44 Vagyis a Szlovákiai Magyar Nemzetiszocialista Párt csak akkor kaphatott volna zöld utat Pozsonytól, ha előzőleg a Magyar Pártot feloszlatják. Ez viszont már nem csupán belpolitikai kérdés volt. A másik fontos tényező a választói bázis hiánya volt, hiszen egy az Esterházy vezette párttal szembemenő, s a szélsőjobb irányába ható politikai kísérletnek a magyar lakosságon belül csupán minimális sikere lehetett.
A pártalapítási kísérlet mindazonáltal alaposan felbolygatta a pozsonyi magyar közvéleményt, amit az is jelez, hogy a párt belső ügyeiről máskor nem nagyon nyilatkozó Esterházy is nyilvánosan megszólalt a témában. Az Új Hírek 1939. április 6-i számában olyan értelmű nyilatkozatot tett közzé, amelyben „egyes akarnokok és törtetők beteges ambíciójának” minősítette a nemzetiszocialista pártalapítási kísérletet.45 Majd kitért magának a nemzetiszocializmusnak a megítélésére, s azzal indokolta, hogy a Magyar Párt nem alakul át nemzetiszocialistává, mert a „nemzeti szocializmus tulajdonképpen német produktum, amely – mint azt maguk ennek az eszmeáramlatnak az alapítói és terjesztői mondják, – nem exportcikk, s ez csak a németeknek lehet a programja és életfelfogása. Ha az itteni németek azt magukra nézve kötelezőnek elfogadják, úgy ezzel csak azonosítják magukat az anyaország, a német birodalom felfogásával. Ugyanígy cselekszünk mi is. Mi sem akarunk a törzsmagyarságtól eltérő utakat követni.”46
A Kubovszkyék neve alatt végrehajtott pártlapítási kísérlet kudarca ellenére a pozsonyi magyarok között tovább folytatódott a nyilaskeresztes eszmék terjesztése. 1939 második felében Szlovákiai Magyar Nemzetiszocialista Népfelvilágosító Heti Propaganda Kultúrközlöny néven több propagandafüzet is napvilágot látott,47 amelyek szerzőjeként a magát a nemzetiszocialista eszmék mártírjaként aposztrofáló Janovszky Imre volt feltüntetve. A meglehetősen silány színvonalú irományok központi motívumát az Egyesült Magyar Pártot vezető, „németellenes”, „zsidóbarát” és liberális „klikk” (a klikk mint minden rossznak az eredője központi szerepet kapott a magyarországi nyilas propagandában is, ahol elsősorban a Horthy köré csoportosuló politikai elit megbélyegzésére szolgált) és az általa „félrevezetett magyar nép” szembeállítása jelentette.
Bár a nemzetiszocialista kísérletnek a Magyar Párton belül látszólag nem voltak következményei, vagy legalábbis a közvélemény azokról nem szerzett tudomást, a csendes felszín alatt továbbra is erős törésvonalak léteztek. A német biztonsági szolgálat pozsonyi kirendeltségének egy 1939 őszén keltezett jelentése ezzel kapcsolatban egyebek között arról is beszámolt, hogy Esterházy „arisztokratikus-filoszemita” irányvonalával szemben a párton belül továbbra is létezik egy erős ellenzéki csoportosulás, amelynek vezéralakjaként Jabloniczkyt nevezték meg.48 A német forrás azt is tudni vélte, hogy Esterházyval szemben elsősorban a munkások és alkalmazottak voltak kritikusak, akik nem fogadták el a pártvezetés eredménytelenségét, kifogásolták annak a zsidókkal való kapcsolatát,49 illetve bírálták Esterházy rossz viszonyát a német népcsoport vezetőjével, a befolyásos Franz Karmasinnal.50
A párton belüli feszültség hátterét a személyi ambíciók mellett továbbra is az adta, hogy a Magyar Párt bizonyos mértékig rendszeridegen test volt a náci modell több elemét átvevő Szlovákiában. A párton belül pedig sokan úgy érezték, hogy ez akadálya lehet a magyar népcsoport jobb érvényesülésének. Ezt a felfogást tükrözte az a memorandum is, amelyet a Magyar Párt eperjesi csoportjának képviselői Holényi Zoltán banktisztviselővel az élen az 1940. október 12-én oda látogató Esterházy Jánosnak átnyújtottak.51 A mintegy 150 személy (elsősorban a fiatalabb generációk képviselői)52 által aláírt háromoldalas magyar nyelvű dokumentum óvatos, de határozott bírálatát tartalmazta a párt addigi teljesítményének, kitérve arra is, hogy a Magyar Párthoz való tartozás nem jelent olyan védelmet, mint amilyet például a Deutsche Partei biztosítani tud tagjainak. A memorandum szerint ennek oka az, hogy míg az európai népek a nemzetiszocializmus irányába haladnak, s Szlovákia is nemzetiszocialista alapokon működik, addig ez a magyar népcsoport megszervezésében nem érvényesül. Ezért az aláírók azt javasolták, hogy a Magyar Párt ne a magyarországi, hanem a szlovákiai viszonyokhoz alkalmazkodjon, s nemzetiszocialista minta szerint szervezzék át a pártot.

Szlovák rendőrségi információ, miszerint az emlékiratot Jabloniczky János vitte Budapestre, s ő volt megbízva azzal, hogy tárgyaljon annak tartalmáról a címzettekkel. Arról azonban, hogy ez így történt-e, s mi volt a memorandum sorsa, nem szólnak a forrásaink. Tudjuk, hogy a pozsonyi nemzetiszocialista szervezkedés elindítói Budapest mellett a szlovák fővárosban is támogatókat kerestek, s a HSĽS radikálisai egyik vezetőjének, Alexander Machnak, valamint Franz Karmasinnak a személyében állítólag meg is találták azt.38 Ez azonban még nem jelentette a hivatalos szlovák vezetés támogatását, hiszen amikor 1939. április 17-én a pozsonyi rendőr-igazgatóság értesítést kapott az új magyar párt alakuló gyűléséről, akkor a szlovák hatóságok a pártalapítás érvényes belügyminisztériumi jóváhagyása hiányában nem engedélyezték a rendezvényt.39 Pedig a pártalapítás szándékának bejelentése idején már a párt szervezeti szabályzata és ideiglenes programja is készen állt. Ez utóbbi azon kívül, hogy a keresztény-konzervatív helyett a nemzetiszocialista világnézet alapján kívánta megszervezni a magyar lakosságot, legtöbb pontját illetően megegyezett az MP programjával: ugyanazokat a jogokat követelte a magyaroknak, mint amiket a németek megkaptak, valamint a pozsonyi magyarok nyelvi egyenjogúságát, a hivatalok betöltésénél a magyarok arányos alkalmazását, a párt zászlójának és jelvényének szabad használatát, a pozsonyi egyetem magyar tanszékének a felállítását irányozta elő. A program szerint az új pártban a Magyar Pártnál nagyobb hangsúlyt kívántak fektetni a magyar lakosság szociális helyzetének a bebiztosítására, új munkahelyek teremtésére, s ennek kapcsán a Magyarország és Szlovákia közti gazdasági kapcsolatok élénkítésére.40
Szalatnai Rezső 1945-ben keltezett memoranduma szerint Esterházy ellenzéke „éretlen politikai rajongókból, malkötens elemekből, kávéházi konrádokból, s német zsoldba szegődött egykori szélsőbaloldali elemekből állt” (Szalatnai 2014, 41. p.) – ám az ő tollát az adott helyzetben a szélsőjobboldali mozgalom jelentőségének szándékos bagatellizálása mozgatta. Így bár igaz, hogy a Szlovákiai Magyar Nemzetiszocialista Párt megalapításáról szóló szándéknyilatkozatot a nagypolitikában ismeretlen pozsonyi magyarok, a fentebb már említett Kubovszky János, Kubovszky Miklós, Szappanos Árpád és Csomor Mihály írták alá,41 ám a háttérben néhány befolyásos személyiség: Jabloniczky János és Ludwig Aurél álltak. Ez utóbbit, a neves német eredetű pozsonyi kereskedőcsalád42 sarját a már említett Budapestre küldött emlékirat a megalapítandó párt reménybeli elnökeként említette. Ludwig azért is tűnt ideális jelöltnek, mivel nem csupán elegendő vagyonnal rendelkezett, nem mellékesen új ember volt a politikában, aki múlt eseményei nem terheltek.
Pártalapítási szándéka azonban gyorsan kudarcba fulladt: az először áprilisra, majd május közepére tervezett alakuló közgyűlés végül elmaradt. Amikor pedig a szervezők a Stubnya vendéglőben találkozót szerveztek a pozsonyi magyarokkal, az ott megjelenő, többségében a Magyar Párt hivatalos irányvonalát támogató személy hangoskodással – sőt néhány söröskorsónak a nemzetiszocialista szónok felé dobásával – gyorsan botrányba fullasztotta a gyűlést.43
A pártalapítás kudarcának tényleges okát alapvetően két okban lehet keresni. Egyrészt a külső támogatás hiányában, hiszen sem Budapest, sem Pozsony nem karolta fel azt. Az előbbi elsősorban azért, mert Esterházy vonalát támogatta, az utóbbi pedig azért, mivel a HSĽS által kiépített állam belső logikája azt feltételezte – s ezt később az 1939 nyarán elfogadott szlovák alkotmány rögzítette is –, hogy egy nemzetiségnek csak egyetlen politikai pártja lehet.44 Vagyis a Szlovákiai Magyar Nemzetiszocialista Párt csak akkor kaphatott volna zöld utat Pozsonytól, ha előzőleg a Magyar Pártot feloszlatják. Ez viszont már nem csupán belpolitikai kérdés volt. A másik fontos tényező a választói bázis hiánya volt, hiszen egy az Esterházy vezette párttal szembemenő, s a szélsőjobb irányába ható politikai kísérletnek a magyar lakosságon belül csupán minimális sikere lehetett.
A pártalapítási kísérlet mindazonáltal alaposan felbolygatta a pozsonyi magyar közvéleményt, amit az is jelez, hogy a párt belső ügyeiről máskor nem nagyon nyilatkozó Esterházy is nyilvánosan megszólalt a témában. Az Új Hírek 1939. április 6-i számában olyan értelmű nyilatkozatot tett közzé, amelyben „egyes akarnokok és törtetők beteges ambíciójának” minősítette a nemzetiszocialista pártalapítási kísérletet.45 Majd kitért magának a nemzetiszocializmusnak a megítélésére, s azzal indokolta, hogy a Magyar Párt nem alakul át nemzetiszocialistává, mert a „nemzeti szocializmus tulajdonképpen német produktum, amely – mint azt maguk ennek az eszmeáramlatnak az alapítói és terjesztői mondják, – nem exportcikk, s ez csak a németeknek lehet a programja és életfelfogása. Ha az itteni németek azt magukra nézve kötelezőnek elfogadják, úgy ezzel csak azonosítják magukat az anyaország, a német birodalom felfogásával. Ugyanígy cselekszünk mi is. Mi sem akarunk a törzsmagyarságtól eltérő utakat követni.”46
A Kubovszkyék neve alatt végrehajtott pártlapítási kísérlet kudarca ellenére a pozsonyi magyarok között tovább folytatódott a nyilaskeresztes eszmék terjesztése. 1939 második felében Szlovákiai Magyar Nemzetiszocialista Népfelvilágosító Heti Propaganda Kultúrközlöny néven több propagandafüzet is napvilágot látott,47 amelyek szerzőjeként a magát a nemzetiszocialista eszmék mártírjaként aposztrofáló Janovszky Imre volt feltüntetve. A meglehetősen silány színvonalú irományok központi motívumát az Egyesült Magyar Pártot vezető, „németellenes”, „zsidóbarát” és liberális „klikk” (a klikk mint minden rossznak az eredője központi szerepet kapott a magyarországi nyilas propagandában is, ahol elsősorban a Horthy köré csoportosuló politikai elit megbélyegzésére szolgált) és az általa „félrevezetett magyar nép” szembeállítása jelentette.
Bár a nemzetiszocialista kísérletnek a Magyar Párton belül látszólag nem voltak következményei, vagy legalábbis a közvélemény azokról nem szerzett tudomást, a csendes felszín alatt továbbra is erős törésvonalak léteztek. A német biztonsági szolgálat pozsonyi kirendeltségének egy 1939 őszén keltezett jelentése ezzel kapcsolatban egyebek között arról is beszámolt, hogy Esterházy „arisztokratikus-filoszemita” irányvonalával szemben a párton belül továbbra is létezik egy erős ellenzéki csoportosulás, amelynek vezéralakjaként Jabloniczkyt nevezték meg.48 A német forrás azt is tudni vélte, hogy Esterházyval szemben elsősorban a munkások és alkalmazottak voltak kritikusak, akik nem fogadták el a pártvezetés eredménytelenségét, kifogásolták annak a zsidókkal való kapcsolatát,49 illetve bírálták Esterházy rossz viszonyát a német népcsoport vezetőjével, a befolyásos Franz Karmasinnal.50
A párton belüli feszültség hátterét a személyi ambíciók mellett továbbra is az adta, hogy a Magyar Párt bizonyos mértékig rendszeridegen test volt a náci modell több elemét átvevő Szlovákiában. A párton belül pedig sokan úgy érezték, hogy ez akadálya lehet a magyar népcsoport jobb érvényesülésének. Ezt a felfogást tükrözte az a memorandum is, amelyet a Magyar Párt eperjesi csoportjának képviselői Holényi Zoltán banktisztviselővel az élen az 1940. október 12-én oda látogató Esterházy Jánosnak átnyújtottak.51 A mintegy 150 személy (elsősorban a fiatalabb generációk képviselői)52 által aláírt háromoldalas magyar nyelvű dokumentum óvatos, de határozott bírálatát tartalmazta a párt addigi teljesítményének, kitérve arra is, hogy a Magyar Párthoz való tartozás nem jelent olyan védelmet, mint amilyet például a Deutsche Partei biztosítani tud tagjainak. A memorandum szerint ennek oka az, hogy míg az európai népek a nemzetiszocializmus irányába haladnak, s Szlovákia is nemzetiszocialista alapokon működik, addig ez a magyar népcsoport megszervezésében nem érvényesül. Ezért az aláírók azt javasolták, hogy a Magyar Párt ne a magyarországi, hanem a szlovákiai viszonyokhoz alkalmazkodjon, s nemzetiszocialista minta szerint szervezzék át a pártot.
A szlovák rendőrség információi szerint a memorandum átadói azt is kérték a pártvezértől, hogy Budapesten se hallgassa el az aláírók véleményét, s jelezze azok szimpátiáját a nyilaskeresztes mozgalom iránt. A jelentés azt is tudni vélte, hogy Esterházy, aki átvette a memorandumot, ígéretet tett, hogy arra írásban fog válaszolni. Az esetleges válasszal kapcsolatban azonban forrásaink hallgatnak. Mint ahogy az Esterházy befolyása alatt álló pozsonyi magyar sajtó is, amely semmiféle információt nem közölt a fenti memorandummal kapcsolatban.
A Magyar Párt korabeli belső felépítése mellett, hiszen Esterházy nem csupán a pártsajtót, de a magát a párt irányítását is szilárdan a kezében tartotta, egy ilyen kezdeményezésnek nem lehetett eredménye. Így a párt Esterházy-ellenes szárnyának is fel kellett ismernie, hogy az erősen a vezérelvre felépített párt átalakítása csak úgy képzelhető el, ha előtte cserét hajtanak végre a párt élén, s az addigi elnök helyére egy a nemzetiszocializmus iránt fogékonyabb személyt állítanak. Ami nemcsak Esterházynak a párton belüli beágyazottsága miatt volt nehéz feladat, hanem azért is, mert a megfelelő ellenjelölt megtalálása sem volt egyszerű. Talán nem véletlen, hogy ezt a személyt nem Pozsonyban, hanem Szlovákia keleti régióiban találták meg, ahol, mint az eperjesi memorandum is jelezte, bátrabban mertek a párt vezérével szembe menni. 1940 végén, 1941 elején már egyértelmű volt, hogy a belső ellenzék gróf Csáky Mihályt, a Magyar Párt alelnökét, a Szlovenszkói Magyar Kultúregylet (SZMKE) elnökét szeretné Esterházy helyére állítani.
Csáky érdekes választás volt, hiszen mintha Esterházy hasonmását keresték volna benne. Ő is arisztokrata volt, egyike a szlovákiai magyar politikába bekapcsolódó kevés nagybirtokosnak, aki Esterházy Jánossal egy időben, az 1920-as és 30-as évek fordulóján lépett be a politikába. Ő volt a vezéralakja a Sarlóval szemben fellépő „harminc­évesek”, a Balogh Edgár által neonacionalistának nevezett (Balogh 1935, 508. p.), az aktivista Magyar Szó szerint pedig (amúgy teljesen alaptalanul) fasisztának minősített53 – rövid életű – mozgalmának, amely a szlovákiai magyar fiatal értelmiségieket akarta valamiféle pártokon felülemelkedő, ám egyértelműen a magyar nemzeti eszme iránt elkötelezett közösségbe kovácsolni.54 Utólag nézve pikáns mozzanatnak számít, hogy miközben Csáky a Magyar Nemzeti Párton belül képviselte a harmincéveseket, addig Esterházy ugyanezzel a programmal lépett fel a keresztényszocialisták között. Ez a mozgalom azonban anélkül halt el, hogy komolyabb nyomot hagyott volna maga mögött.
Csáky útja a harmincévesek mozgalmától az Esterházy-ellenes tábor vezérségéig ugyan nem feltárt, korántsem biztos azonban az, hogy erre a szerepre vélt vagy valós nemzetiszocialista kötődése predesztinálta. Csáky esetében csupán erős szociális érzékenysége látszik biztosnak, amely miatt a „vörös gróf”55 minősítést is kiérdemelte. Esterházyval elsősorban személyes ambíciói, valamiféle Pozsony – Kelet ellentét, s elsősorban a Magyar Párt helyzete fordíthatták szembe, s ebben a párharcban csak egy azétól radikálisabb programmal előzhette vetélytársát.
Csáky mindenesetre tudta, hogy a felvidéki magyar politika belső vitáiban, mint az előző huszonvalahány évben is, a legfőbb tényező, vagyis a mindenkori magyar miniszterelnök szava a meghatározó. Ezért is volt jelentősége annak, hogy mint azt egy névtelen szerző Pozsonyból Pestre küldött bizalmas jelentéséből is tudjuk, Csáky 1941 végén Szlovákiát járva aláírásokat gyűjtött egy olyan memorandumhoz, amelyben Esterházy leváltását követelték Bárdossy magyar miniszterelnöktől.56 Az említett jelentésből, amelynek szerzője nyíltan Esterházy mellett tette le a voksát, az is kiderül, hogy Csákyék a Magyar Párt regisztrációja körül kibontakozott vitát57 akarták Esterházy ellen fordítani, azzal vádolva meg őt Bárdossy előtt, hogy a szlovákiai magyarok számára hátrányos és megalázó alkut kötött a pozsonyi kormányzattal.
Támadásuk látszólag célt is ért, hiszen a magyar miniszterelnök 1941. november 14-én keltezett levelében – amelynek témáját a felvidéki párt regisztrációja jelentette – kemény szavakkal kérte számon Esterházyn ezt az ügyet, s lehetséges szankcióként a szlovákiai magyarok addig támogatásának megváltozását is felvetette.58 Esterházy azonban már másnap részletes magyarázatot adott mindenre,59 s tájékoztatta a magyar miniszterelnököt arról, hogy Alexander Mach belügyminiszter lényegében kész tények elé állította őt: vagy elfogadja a kormány feltételeit, és akkor végre megtörténhet a Magyar Párt regisztrációja, ha viszont elutasítja, akkor veszélybe kerül a párt működése.60 Mivel Esterházy álláspontját a fentebb már említett ismeretlen szerzőtől származó jelentésen kívül a pozsonyi követ is megerősítette, Bárdossy is megváltoztatta véleményét,61 sőt az esetből okulva szükségét látta, hogy a szlovákiai politikusok közötti vitában személyesen tegyen igazságot. Legalábbis erre következtethetünk Kuhl Lajos pozsonyi követ 1941. december 16-án keltezett jelentéséből, amelyben egyebek között arról is beszámolt, hogy a Magyar Párt előző napi ülése a legnagyobb nyugalomban zajlott le, s Csáky tartotta magát az előző héten lezajlott megegyezéshez (kiemelés tőlem).62 Forrással nem tudjuk alátámasztani, de joggal feltételezzük, hogy ez említett megegyezés a magyar miniszterelnök, valamit Esterházy és Csáky között születhetett, s azt tartalmazta, hogy Csákynak le kell mondania pártelnöki ambícióiról.
Úgy véljük, hogy a fenti egyezséggel lezárult a Magyar Párt elnöki tisztségéért folytatott harc első fordulója. Esterházy ellenfeleinek ugyanis be kellett látniuk, hogy ameddig Magyarországon az 1920-tól regnáló hagyományos politikai elit van hatalmon, addig Budapest meg fogja tartani Esterházyt. Ez egyben azt is jelentette, hogy a szlovákiai magyar politikában továbbra is a hagyományos konzervatív vonal maradt meghatározó, a szélsőjobb pedig nem tudott kitörni marginális pozíciójából. Nem véletlen, hogy az Esterházy-ellenes ellenzék 1942-ben és 1943-ban nem vagy alig hallatta hangját, s csupán 1944. március 19-e, Magyarország német megszállása után aktivizálódott.

A neves szlovákiai magyar baloldali író, Fábry Zoltán 1945-ben írt A vádlott megszólal c. esszéjében írta le a Magyar Párt vezérével kapcsolatban, hogy „Esterházy János súlyos tehertételünk volt, ki hitte volna, hogy egyszer ő is igazolásunk lesz.” (Fábry 2014, 89. p.) Megállapítása abból a szempontból kétségkívül igaz, hogy Esterházy a háborús években még akkor is nagy utat járt be, ha a világról alkotott képe meglehetősen statikus volt. Ragaszkodása a hagyományos politikai elvekhez és eszközökhöz ugyanis az idő előrehaladtával egyre inkább szembefordította a tisói rendszerrel és a németek háborújával. Hiszen amíg 1939-ben még mindennél fontosabbnak tartotta a bolsevizmus elleni hadjáratot, 1943-ra fel kellett ismernie, hogy ezt a háborút a németek elveszítették, s ez nem csupán a baloldal megerősödését fogja majd eredményezni, hanem Csehszlovákia felújítását és a München előtti határok visszaállítását is. Folyamatos eltávolodása a tisói rendszertől nem valamiféle rideg számításból történt, hanem természetes folyamat eredménye volt, s egyaránt belejátszottak a túszszerepbe kényszerített szlovákiai magyarok ellen a hatalom részéről foganatosított intézkedések,63 illetve a hivatalos szlovák politikával szembeni ellenérzései. Az első nagy törést a hatalom és a magyar politikus között minden bizonnyal a szlovákiai zsidók deportálását törvényesítő parlamenti szavazás jelentette,64 amely Esterházynak a zsidókérdésben tanúsított magatartása szempontjából is fontos cezúra. Korábban ugyanis nem határolódott el a pozsonyi kormányzat zsidókkal kapcsolatos politikájától, s például a népszámlálásról szóló törvény vitája során (1940 októberében) elmondott felszólalásában ő maga is a zsidóság túlkapásairól beszélt.65 Az azonban, hogy 1942. május 15-én Esterházy nem szavazta meg a deportálást (utólag) törvényesítő törvényjavaslatot, még akkor is komoly üzenettel bírt, ha a Martin Sokol házelnökhöz intézett nyilatkozata során zsidóellenes beállítottságúnak mondta magát.66 A szavazás során tanúsított magatartásával ugyanis világossá tette, hogy nem hajlandó átlépni egy határt, s mély keresztény meggyőződésének köszönhetően minden olyan megoldást elutasít, amely faji elvekre hivatkozva emberek életét veszélyezteti. Vagyis amíg a zsidóság gazdasági és társadalmi korlátozását szorgalmazó intézkedéseket elfogadta (vagy legalábbis nyíltan nem szólt ellenük), addig a kitelepítésüket és fizikai veszélyeztetésüket határozottan elutasította. Sőt ő maga is besorakozott a zsidómentők közé.67 Mindenesetre a szavazást követően a hatalom is egyre nehezebben viselte, hogy Esterházy az egyszemélyes ellenzék szerepét játssza a parlamentben. Míg korábban – az autonomista táboron belüli 1938 előtti közös ellenzéki munka idejéből hozott – személyes kapcsolatai biztosították neki a szlovák politikai elittel való közvetlen, ám sohasem túl őszinte együttműködést, 1942 után már ez sem volt érvényes, s egyfajta politikai kiközösítetté vált. Ezt az ún. Tátraexpressz-affér68 is jelezte, amely következtében 1943 őszén megvonták képviselői mentelmi jogát, majd a következő év májusában hat hónapi börtönbüntetésre ítélték.69 A Magyar Párt és a tisói rendszer közötti szakadék az 1944. augusztus 29-én kirobbant szlovák (nemzeti) felkelés idején még inkább tovább mélyült. Az Esterházy felügyelete alatt álló magyar pártsajtó ugyanis gyakorlatilag egyedüliként tartózkodott a partizánellenes kirohanásoktól. Sőt Szalatnai Rezső tanúságtétele szerint Esterházy kapcsolatot teremtett a felkelés besztercebányai központjával, és segítséget ajánlott annak gyógyszerek beszerzésére. (Szalatnai 2014, 55. p.) Mindazonáltal Esterházynak a felkeléshez fűződő viszonya máig nem tisztázott, mint ahogy arról is keveset tudunk, hogyan viszonyult a magyar közösség a fegyveres mozgalomhoz. Azt leginkább ambivalensnek lehetne nevezni, aminek oka az volt, hogy a felkelés területe magyar lakosságú falvakat közvetlenül nem érintett, s a felkelők is tartózkodtak a direkt magyarellenes akcióktól. Ezt egyébként egy későbbi német jelentés azzal magyarázta, hogy a felkelők számoltak Magyarországnak a németektől való leválásával, s ezért nem akartak feszültséget vinni a szlovák–magyar viszonyba.70 Esterházynak a felkeléshez való ellentmondásos viszonyába pedig feltehetőleg az is belejátszott, hogy tisztában volt vele, hogy a felkelők esetleges győzelme felgyorsítaná a szovjetek behatolását a régióba – amivel ő bizonyára nem szimpatizált. Bár Esterházynak a szlovák elittel való kapcsolata folyamatosan romlott, ezt némileg ki tudta egyensúlyozni, hogy 1944 tavaszáig Budapest támogatása biztos hátteret teremtett számára. Magyarország német megszállásával és a németekkel mindenben kollaboráló Sztójay-kormány kinevezésével azonban egyre inkább légüres térbe került a politikája, hiszen a Sztójay és Jaross nevével fémjelzett kormányzat támogatását már nem bírhatta, s azok politikájától ő maga is elhatárolódott. 1944 őszén ugyanis egy olyan memorandumot próbált Max Grässli pozsonyi svájci követ segítségével a Svájcban tevékenykedő disszidens magyar diplomaták csoportjához eljuttatni, amelyben a hivatalos Magyarországtól eltérő álláspontját prezentálta (Szalatnai 2014, 54. p.; Molnár 2008, 2002. p.). Mindez persze bizonyos mértékig csak feltételezés, hiszen a memorandumnak csak a létezése igazolható, maga a dokumentum elveszett, s így annak pontos tartalmát sem ismerjük. A memorandum létrejötte mindenesetre azt jelzi, hogy Esterházy ekkor már tudatosan készült a német vereség utáni időkre, s abban reménykedett, hogy magatartása megfelelő útlevél lesz számára ahhoz, hogy a háború utáni Csehszlovákiában továbbra is betölthesse a magyar kisebbség politikai vezetőjének a szerepét. Esterházy párton belüli ellenzéke Magyarország német megszállását olyan változásként értelmezte, amely utat nyithat az ambícióiknak. Abban bíztak, hogy a megváltozott helyzetben (a korábbinál még inkább) német befolyás alá került Budapest nem fogja tovább tartani Esterházyt, illetve a magyarországi változások a szlovákiai Magyar Párt tagjaival is megértetik az irányváltás szükségességét. Feltehetően ezen aspirációk nyomán született meg az a röplap is, amelyről ismét csak közvetett forrásaink vannak. A szlovák Állambiztonsági Központnak (UŠB) a pozsonyi kormányhoz címzett 1944 júniusi jelentése71 ugyanis egy Esterházy-ellenes röplap dobsinai és eperjesi felbukkanásáról számolt be. A röpirat tartalmáról a rendőrségi jelentésből annyi tudható, hogy az Esterházynak címzett kérdések formájában volt megírva. A vitairatot Pozsonyból küldték szét a Magyar Párt vidéki irodáinak, s az Esterházyval szemben abban megnevezett vádak egyike a pártvezérnek a zsidókérdésben tanúsított magatartása volt. A röpirattal foglalkozó jelentés a Magyar Párton belüli ellenzék vezéreként Csáky Mihályt nevezte meg, a röplap lehetséges szerzőjeként pedig a besztercebányai Halócius Kálmánt (valójában Halécius – SA), vagy azt a Brogyányi Kálmánt, aki a szlovák állambiztonság információi szerint az előző naptári évben egy Esterházy ellen irányuló memorandumot terjesztett a budapesti kormányzat elé. Az UŠB által említett röplapnak azonban komolyabb visszhangja nem volt, ami összefüggött azzal a ténnyel, hogy a párton belüli ellenzéknek – bármiféle mediális megjelenés lehetőségének a hiányában – kevés lehetősége volt a közvélemény befolyásolására. Hiába volt Csáky Mihály a párt alelnöke és a SZMKE elnöke, ha a párt mindkét lapja, a Magyar Hírlap c. napilap és a Magyar Néplap c. hetilap Esterházy ellenőrzése alatt állt, s szerkesztőik elutasították Csáky irányvonalát. A Magyar Hírlap főszerkesztőjéről, Somos Elemérről egy 1944 októberében keltezett SD-jelentés mint teljesen németellenes beállítottságú, sőt mi több, a bolsevizmussal szimpatizáló egyénről számolt be.72 Az 1944. október 15-i sikertelen kiugrási kísérlet és az azt követő nyilas hatalomátvétel még inkább polarizálta a Magyar Párt addig sem egységes vezetését. Nem nyitott újabb frontot, csupán a már meglévő szakadékot tette még nyilvánvalóbbá, hiszen Szálasiék megítélésében már nehéz lett volna bármiféle látszategységet is prezentálni. Az SD pozsonyi irodája a nyilas hatalomátvétel napjaiban keltezett jelentésében ennek megfelelően határozott különbséget tett a pártvezetés Esterházy mögött álló csoportja és a pártvezetés ún. németbarát frakciója között.73 Az elsőbe Cotelly Jánost, a pártvezetés ügyvédjét, Neumann Tibort, a pozsonyi pártszervezet elnökét, Stelzer Lajos pártigazgatót, valamint a pártsajtó vezéralakjait, Somos Elemért, Szalatnai Rezsőt és Peéry Rezsőt sorolta. Ez utóbbi két személyt szalonbolseviknek nevezi a jelentés, s utal arra, hogy egykor a baloldali Sarló mozgalom tagjai voltak. A velük szemben elhelyezkedő németbarát és nemzetiszocialista vonalhoz Duka Zólyomi Norbertet, Ludwig Aurélt, Brogyányi Kálmánt, Csáky Mihályt és annak szepességi munkatársát, Koromzai Frigyest sorolja a jelentés.74 A német forrás úgy véli, hogy a Magyar Párt nem tud lépést tartani a Magyarországi fejlődéssel, s ajánlásként fogalmazza meg az Esterházy-csoport tagjainak esetleges letartóztatását, 75 valamint azt, hogy a pártot a Duka-Zólyomi és Csáky által vezetett „pozitív” erőkkel konzultálva kell átalakítani. A nyilas puccs utáni időszakban az SD pozsonyi irodájából Berlinbe küldött jelentések meglehetősen sokat foglalkoztak a Magyar Párt ügyeivel, illetve azzal, hogyan viszonyulnak a szlovákiai magyarok a magyarországi eseményekhez. Információik azonban több esetben ellentmondásosak voltak, s láthatóan nagyban függtek informátoraik személyes véleményétől. Az azonban kicseng belőlük, hogy a szlovákiai magyarok között nyilas szimpatizánsok csak elenyésző számban találhatók. A beszámolók abban is egyetértenek, hogy Horthy bukása azonnal felpezsdítette a Magyar Párt belső viszonyait, s az Esterházy-ellenes szárny – függetlenül attól, hogy ők maguk nyilas meggyőződésűek voltak-e – felismerte a lehetőséget az addigi pártvezetés lecserélésére. A Magyar Párt lehetséges átalakításának kapcsán két fontos mozzanat került előtérbe. A pártsajtó kérdése és a párt vezérének a személye. Mint már jeleztem, a Pozsonyban megjelenő két magyar lap fontos támasza volt Esterházynak, ám – elsősorban a gazdasági hátterük miatt – Budapest akaratától sem voltak teljesen függetlenek. Sőt az is bonyolította a helyzetet, hogy mindkét lapot abban a Concordia Nyomdában nyomták, amely az Esterházyval szemben álló Jabloniczky János ellenőrzése alatt állt, aki ezt a pozícióját megpróbálta kihasználni. A nyilas hatalomátvétel után például úgy, hogy papírhiányra hivatkozva a nyomda leállását jelentette be, de a német biztonsági szervek információi szerint valójában az volt a célja, hogy Esterházyt a lapok irányvonalának megváltoztatására bírja.76 A zsarolás alól Esterházy csak a Magyar Hírlap kiadásának beszüntetésével tudott kibújni, s megakadályozni ezzel, hogy a lap bármilyen módon a nyilas propaganda eszközévé váljon. (Molnár 2008, 205. p.) A Hírlap leállása után a Magyar Párt egyedüli kommunikációs eszköze a Magyar Néplap maradt, amely továbbra is a pártvezér ellenőrzése alatt állt. Ezért Ludwigék két lehetséges forgatókönyvben gondolkodtak: valamelyik magyarországi nyilas szellemiségű lap behozatalában, vagy egy hasonló szemléletű szlovákiai magyar lap indításában. Csakhogy a feltételek egyikhez sem voltak adottak. Az elsőt a szlovák hatóságok bizonyára nem támogatták volna, a második esetében pedig a megfelelő gazdasági háttér hiányzott, nem beszélve a belügyminisztérium engedélyéről. A nagyobb problémát azonban mégis a pártvezér személyének a kérdése jelentette, hiszen mint az SD bizalmi emberének, Franz Böhmnek az október 16-án Duka-Zólyomi Norberttel és Ludwig Auréllal folytatott magánmegbeszéléséből is kiderült,77 a németbarát szárny képviselői úgy vélték, hogy Esterházy Horthy bukása után sem változtat majd addigi politikáján, s ezért kívánatosnak nevezték az általuk Bethlen követőjének mondott politikus eltávolítását. Esterházy esetleges leváltása felvetette az utódlás kérdés, s nyilvánvalóvá tette, hogy nem lesz könnyű megfelelő jelöltet találni. Ha a nyilas eszmék iránti elkötelezettség lett volna a mérce, akkor az 1939-es nemzetiszocialista pártalapítási kísérlet kapcsán már említett Kubovszky János lehetett volna a befutó. Ő azonban politikailag jelentéktelen figurának számított, s komolyan szóba sem jött a neve. Az egyébként német anyanyelvű Jabloniczky neve ugyan felmerült, róla azonban az volt a németek véleménye, hogy jelleme nem kifogástalan, s a magyarok között eleve népszerűtlen a személye.78 Így az egyedüli komoly jelöltnek – mind a németek, mind Budapest számára – Csáky Mihály mutatkozott. A pozsonyi SD által a budapesti SD-nek küldött jelentés79 már október 20-án Csákyt jelölte meg lehetséges pártelnökként, akit a német fél számára elfogadható, erkölcsileg és jellem szempontjából támadhatatlan személyként jellemeztek. A németek azonban nem kívántak túl aktív szerepet játszani ebben az ügyben, s inkább Budapest kezdeményezését várták. A Kemény Gábor vezette nyilas külügyminisztérium számára, amely saját struktúrájának kiépítésével és az új – hungarista – külpolitikai kialakításával volt elfoglalva, azonban nem a szlovákiai Magyar Párt ügyének megoldása volt a prioritás, illetve arra csak a pozsonyi magyar külképviselet bizonyos fokú átalakítását követően kerülhetett sor. A pozsonyi magyar követség átalakításával megbízott Ferber Viktor szinte a semmiből jelent meg a színen.80 Ferber bár 1941-ben belépett a Magyar Megújulás Pártjába, nem csupán a diplomáciában, hanem a politikában is teljesen új embernek számított, hiszen 1944 októberéig a fóti Károlyi-birtokok gazdasági intézőjének a tisztjét töltötte be. Amikor azonban megkapta a SAS behívóját, hogy a katonai szolgálatot elkerülje, Zech Lilla bárónő ajánlásával külügyi szolgálatba jelentkezett. S nem is hiába, hiszen szinte azonnal behívták külügyi tanfolyamra, egy hónappal később (november 16-án) átvehette diplomata útlevelét, s nyilas pártmegbízottként azonnal Pozsonyba küldték, hogy az ottani követség belső viszonyait felmérje. Első pozsonyi útjáról visszatérve, de­cember 7-én megkapta végleges megbízatását: a pozsonyi követség propagandaattaséja, 1945 januárjától pedig tanácsosa, s mint rangidős a követ helyettese lett.81 Ferber kettős céllal érkezett a szlovák fővárosba: a pozsonyi követség átszervezése mellett a szlovákiai magyar kisebbség ügyeit is új alapokra kellett helyeznie. Megbízólevele szerint a Magyar Párt szervezeti és személyi átszervezése mellett újra kellett indítania a Magyar Hírlapot, s a Concordia Nyomda ügyeinek megvizsgálása után döntenie kellett annak esetleges átalakításáról is.82 Miután novemberi útja során alaposan feltérképezte a pozsonyi viszonyokat, de­cemberben már azzal a konkrét felhatalmazással érkezett Pozsonyba, hogy az Esterházy – Csáky cserét mindenképen véghez vigye.83 A december 14-én a pozsonyi SD vezetőjével, Josef Witiskával folytatott beszélgetés során84 a német felet arról is informálta, hogy bár a pozsonyi magyar követ még a helyén van, az óév végéig megtörténik a követség személyi állományának teljes kicserélése, s a jelenlegi állományból csupán a „pozitív szemléletű” katonai attasé marad majd a helyén. Elmondta, hogy Pesten már döntöttek Esterházy leváltásáról, csupán annak módja kérdéses még. Ferber szerint felmerült a pártvezér erőszakos eltávolítása is, ezt azonban Pozsony érzékenységére való tekintettel – hiszen a Szlovák Köztársaság parlamenti képviselőjéről volt szó – elvetették. Szóba jött az a megoldás is, hogy Budapest hivatalosan is kérné Pozsonyt, hogy Esterházyt fosszák meg mandátumától, ami megfelelő hátteret teremthetne a pártelnöki tisztségből való leváltásához is, ám ez túl hosszadalmasnak tűnt. Mindenesetre Ferber jelezte, hogy Szálasi szívesen utazna Pozsonyba, hogy Tiso elnökkel tárgyaljon, amely megbeszélés során a Szlovákia területén tartózkodó és harcoló magyar katonai egységek problémája mellett a Magyar Párt ügyei is napirendre kerülhetnének.85 Noha a fent idézett beszélgetés során Ferber még meglehetősen bizonytalanul nyilatkozott Esterházy eltávolításának a lehetséges módozatairól, a következő napokban felgyorsultak az események. Budapesten ugyanis úgy döntöttek, nem várnak tovább, s kihasználva azt, hogy Esterházy János november 30-tól budapesti lakásában tartózkodik, megpróbálják Pozsonytól függetlenül megoldani az MP elnökének a kérdését. Arra nézve, hogy a felvidéki politikus miért utazott Budapestre, nem tájékoztatnak a források. Visszaemlékezésében Esterházy Lujza is csak egy fél mondatot ejt el arról, hogy öccse karácsony előtt ért vissza Budapestről, ahol barátait látogatta meg. (Esterházy 1991, 145. p.) Esterházy pesti tartózkodása mögött – amely mintegy három hétre nyúlt – azonban más okok is lehettek. S még csak nem is a családjával való találkozás, hiszen bár felesége 1940-től külön élt tőle, s gyerekeikkel együtt Budapestre költözött, a gyerekek (a Budapestet ért bombatámadások miatt) 1944-ben már Újlakon tartózkodtak. Vagyis Esterházy politikai célokkal utazhatott a magyar fővárosba, miközben tudnia kellett, hogy ott kevéssé van biztonságban, mint Pozsonyban, hiszen értesülnie kellett a nyilas kormányzat személyére irányuló figyelméről. Így vélhetően nem érte váratlanul, hogy – mint ez a pozsonyi rendőrségen 1945. április 24-én tett vallomásából is kiderül86 – december 16-án két detektív kereste fel pesti lakásán, akik a külügyminisztérium nyilas pártmegbízottjának, Bagossy Zoltánnak a parancsára először a budapesti rendőrkapitányság, majd a Külügyminisztérium épületébe vezették.87 Itt Bagossy – ezt ismét Esterházy vallomásából tudjuk – arra akarta kényszeríteni, hogy mondjon le pártelnöki tisztségéről, s – mivel a párt alapszabálya erre felhatalmazta – új pártelnököt nevezzen ki a saját maga helyére. Bagossy lehetséges jelöltként Brogyányi Kálmánt, Duka-Zólyomi Norbertet és Pécsi Jenőt nevezte meg. Esterházy azonban, arra hivatkozva, hogy a megnevezett személyek múltja ezt nem teszi lehetővé, s hogy az új elnök személyét illetően a szlovák vezetéssel is illik konzultálnia, ezt visszautasította.88 Bagossy ezt követően Csáky Mihály kinevezését kérte Esterházytól, aki azonban ezt azzal hárította el, hogy a szepességi politikus ezt úgy sem fogadná el.89 Végül egyfajta kompromisszum született, s abban egyeztek meg, hogy Esterházy ugyan szabadon távozhat, de miután visszatér Pozsonyba, lemond a Magyar Párt és a Pozsonyi Takarékpénztár élén betöltött tisztjéről.90 Ezt követően Esterházy szabadon eltávozhatott, majd néhány nap múlva visszautazott Szlovákiába. December 21-én a nyilasok bizalmát szintén nem bíró Kuhl Lajos pozsonyi magyar követhez látogatott, akinek beszámolt a Pesten vele történtekről. A Kuhllal folytatott beszélgetést követően – a pesti történésekről jól értesült – Ferber hívta be őt az irodájába. Erről a beszélgetésről két nem teljesen egybehangzó forrás áll rendelkezésünkre. Az első Esterházy már említett 1945. áprilisi vallomása, a második pedig a német biztonsági szolgálat jelentése,91 amely Ferber Viktor közlésén alapul. Esterházy úgy emlékezik vissza, hogy miután Ferber a Budapesten tett ígéretének a beváltására szólította őt fel, először elutasította azt, s csak Ferber nyomására volt hajlandó ígéretet tenni rá.92 A német forrás szerint viszont Esterházy azt jelentette ki Ferber előtt, hogy szívesen lemond a pártelnöki tisztségről, de csak akkor, ha a párt alkalmazásában álló tisztviselők végkielégítést kapnak. Ferber ezt elutasította, s – közlése szerint – csak azzal tudta rábírni Esterházyt a feltétel nélküli lemondásra, hogy – az SD segítségével – egy egész napra bezárta őt. Mindenesetre Esterházy december 27-re összehívta a pártvezetést, amely előtt bejelentette, hogy 1945. január 1-jei hatállyal lemond pártelnöki tisztségéről. Az elnökségi ülésen arról is döntöttek, hogy az új elnök megválasztásáig Stelzer Lajos pártigazgató, Esterházy híve vezeti a pártot. Másnap, december 28-án Esterházy először Hans Ludin német, majd pedig Kuhl Lajos magyar követet kereste fel, s bár azok minden bizonnyal már tudtak róla, velük is közölte döntését.93 A beszélgetés során a német követ arra kérte a magyar politikust, hogy amíg az ügy nem rendeződik, csak magánemberként szerepeljen, ám utalt arra is, hogy ha a dolgok egyenesbe jönnek, akkor Esterházy akár vissza is vonhatná lemondási nyilatkozatát. Ezt a lehetőséget egyébként maga Esterházy sem zárta ki. A pártelnöki tisztségről történő lemondását Esterházy a Magyar Néplap december 30-i – ez volt a lap utolsó megjelenése – számában jelentette be a szélesebb nyilvánosságnak.94 Visszalépésének indokaként azt nevezte meg, hogy a megváltozott körülmények között (ez nyilvánvaló utalás volt a magyarországi fordulatra) nem tudná úgy szolgálni a szlovákiai magyarok ügyét, ahogyan eddig tette, és ahogyan szeretné. A nyilatkozatot leközlő Magyar Néplap még két fontos információt osztott meg az olvasókkal: Esterházy bejelentette – a közel két hónapja szünetelő – Magyar Hírlap felszámolását, de egyben azt is, hogy képviselői mandátumát megtartja, s továbbra is a szlovákiai magyarok legális képviselőjének tartja magát.95 Vagyis miközben Esterházy lemondása az első pillantásra Ferber és az Esterházy-ellenes erők győzelmét jelezte, a valós helyzet ennél összetettebb és Esterházy számára sokkal kedvezőbb volt. Esterházy ugyanis el tudta kerülni, hogy saját maga nevezze ki utódját, amely feladat így a vele szimpatizálók befolyása alatt álló elnökség kezébe került. Másrészt ideiglenes helyettesítője az a Stelzer Elemér lett, aki feltehetően mindenben egyeztetett vele, hiszen a pártiroda amúgy is Esterházy felügyelete alatt maradt. Esterházy – Ludin intésével ellentétben – továbbra sem csak magánemberként viselkedett, ami a külső megfigyelők számára azt az alternatívát erősítette, hogy csupán taktikai okokból lépett vissza. Többek között ez volt a véleménye az SD-nek is, amely – magyar forrásokra hivatkozva – már január elsején azt valószínűsítette, hogy ha a pártelnökség összeül, ismét Esterházyt fogják elnökké választani.96 Egy másnap készült jelentés pedig azt a véleményt is megfogalmazta, hogy a pártiroda továbbra is az angolbarát és németellenes körök propagandájának központja lesz, ami azokat igazolja, akik úgy vélték, hogy hiba volt, hogy nem tartóztatták le Esterházyt.97 Az Esterházyval szemben álló helyzetét azonban leginkább az zavarhatta, hogy továbbra sem találtak olyan ellenjelöltet, aki egyszerre lett volna megfelelő Pozsony, Berlin és Budapest számára, s akit a párton belül is akceptáltak volna. Az éveken keresztül favorizált Csáky Mihállyal szemben ugyanis már a karácsonyi ünnepek előtt felvetődött egy súlyos ellenérv: felesége zsidó származása.98 Szóba jött még Pécsi Jenő, de neki a múltja jelentett súlyos terhet, illetve Duka-Zólyomi Norbert is aspirált az elnöki tisztségre,99 de ehhez nem volt megfelelő támogatottsága a pártvezetésen belül. Esterházy számára kedvező volt az is, hogy a három érintett hatalmi központ közül kettő meglehetősen passzív volt. Leginkább Pozsony, amely – bár lehet, hogy csak a releváns szlovák források hiánya kelti ezt a látszatot – láthatóan nem is akart aktívan fellépni ebben az ügyben. De a németek is meglehetősen tartózkodóan és óvatosan viselkedtek, amibe talán az Esterházy és Ludin közötti korrektnek mondható viszony is közrejátszhatott. Így a nyilas kormányzatnak lényegében egyedül és erőből lenyomva kellett volna megoldania a helyzetet, ami – s ebben bizonyára belejátszott a kellő diplomáciai tapasztalat és kapcsolatrendszer hiánya – nem ment. Amikor aztán látták, hogy Esterházy saját visszatérését készíti elő, ők is más megoldásokat kezdtek keresni. Már az óév utolsó napjaiban döntést hoztak arról, hogy a Magyar Hírlap helyett Magyar Szó néven egy új, nyilas szellemiségű napilapot indítanak, január első napjaiban pedig egy új párt alapításának az ötletével álltak elő. Ferber ugyanis arról tájékoztatta Karmasint és Ludint, hogy – mivel a Magyar Párt átalakítása akadályokba ütközik – Budapest a Magyar Néppárt engedélyezését fogja kérni a pozsonyi kormánytól.100 Mint elmondta, az új pártot a feltétlen német és szlovákbarátság jellemzi majd, s minden eszközzel támogatni fogja a háború folytatását.101 Sőt még arra is ígéretet tett kormánya nevében, hogy az új párt kialakításában nem követik a hungarista külsőségeket, s a párt szimbólumait illetően különös figyelemmel lesznek majd a szlovák kormányzat érzékenységére. Az elképzelés részét képezte, hogy az új párt létrehozásával párhuzamosan a Magyar Párt irányítását egy háromtagú bizottság kezébe játsszák át (Ludwig, Duka-Zólyomi és Brogyányi), amelynek az elsődleges feladata a párt feloszlatásának az előkészítése lesz. Ezzel egy időben pedig Budapest arra fogja kérni a szlovák vezetést, hogy fosszák meg Esterházyt a képviselői mandátumától, mivel a gróf magatartása ellentétes a Szálasi-kormányzat irányával, így nem képviselheti a magyar népcsoportot a szlovák parlamentben.102 Az SD jelentéséből kiderül, Ferber valójában nem csupán tájékoztatni akarta a német felet, de egyben arra is felkérte azt, hogy közvetítsen Budapest és Pozsony között, és segítsen elfogadtatni Tisóékkal az új párt alapításának ötletét. Ludin azonban kitérő választ adott, s jelezte, hogy ilyen fontosságú ügyben Berlin jóváhagyása nélkül nem hozhat döntést. Az MP elnökségének közelgő, január 11-re kijelölt ülése előtt a szembenálló táborok erős aktivitást mutattak. Az Esterházy mögött álló politikusok és közéleti személyiségek Albert Gusztáv fogadójában tartottak rendszeres összejöveteleket, ahol többek között a párt vezető politikusai mellett Hladik Ágoston szentszéki ülnök is rendszeresen megjelent.103 A velük szemben felsorakozók, akik ún. munkafrontba tömörültek, január 8-án beszélték meg a további lépéseiket.104 Ezen a megbeszélésen számos vád fogalmazódott meg Esterházyval szemben. Egyebek között az, hogy a párt vagyonát saját céljaira használta fel, de az is, hogy a német népcsoporttal és annak vezetőjével, Karmasinnal rossz viszonyt ápolt, s egyedül Ludinnal alakított ki normális kapcsolatot. De a szemére vetették azt is, hogy a hivatalos szlovák köröket mellőzi, s helyettük – abban a reményben, hogy ha Csehszlovákia újjáalakul, továbbra is tényező maradhat – csehszlovakista politikusokkal barátkozik.105 A január 11-re kitűzött ülés azonban, amelyen az új pártelnököt is meg kellett volna választani, a távolmaradók nagy száma miatt elmaradt, s így az elnökválasztást január 15-re halasztották.106 Ám 15-én ismét elhalasztották az ülést, ezúttal január 26-ra.107 Eközben egy négytagú pártdirektórium kijelölésére is sor került, amelynek a párt irányítását át kellett volna vennie, s amelyben a konzervatív erőket Stelzer és Garzuly, a németbarát szárnyat pedig Duka-Zólyomi és Ludwig képviselte. A direktórium szerepe részben tisztázatlan. Duka-Zólyomi Norbert az ellene folyó népbírósági perben ugyan úgy nyilatkozott, hogy a direktórium célja elsősorban az volt, hogy megakadályozza a párt nyilas szellemiségű átalakítását,108 aminek érdekében 1945. január 20-án Stelzer Lajos lakásán három pontba foglalták azokat a feltételeket, amelyek mellett hajlandóak átvenni a párt irányítását. Ezek a következők voltak: 1. A Magyar Párt nem alakul át nyilas párttá; 2. A Magyar Pártot nem oszlatják fel, s nem alakul helyette nyilas szellemiségű párt; 3. A Magyar Párton belül nem vezetnek be totalitárius szabályokat. Ezután a feltételeket Ferber elé terjesztették, aki elfogadta azokat.109 Duka vallomását azonban nem árt óvatosan kezelnünk. Egyrészt azért, mert saját védelmében elmondott szavairól van szó, másrészt azért, mert az általa elmondottak ellentmondásban vannak más – a jelen tanulmányban már idézett – forrásokkal. A január 26-i ülésen azonban mégsem a négytagú pártdirektóriumot választották meg a párt élére, hanem az Esterházy-tábor jelöltjét, Garzuly Ferencet.110 A német források által Horthy és Esterházy követőjeként jellemzett, s állítólag a partizánokkal is kapcsolatokat fenntartó Garzuly megválasztását a magyar követség nyilas megbízottja, Ferber Viktor a Szálasi vezette kormány elleni provokációnak minősítette, s bejelentette, hogy a pozsonyi követség minden további támogatást megtagad a Magyar Párttól.111 Garzuly megválasztása valójában egy jól eljátszott színjáték volt, amellyel Esterhá­zyék időt akartak nyerni. Garzuly ugyanis nyolc nap haladékot kapott, hogy eldöntse, vállalja-e a felkérést, majd – mint azt előre sejteni lehetett – február 2-án bejelentette, hogy visszalép a jelöléstől. Másnap, február 3-án pedig az ebből az alkalomból összeülő elnökség ismét Esterházy Jánost választotta meg a Magyar Párt elnökének.112 Vagyis bekövetkezett az, amit az SD jelentései már január első napjaiban megjósoltak, Esterházy János hivatalosan is visszatért a Magyar Párt élére. Esterházy újraválasztása véglegesen eldöntötte a Magyar Párton belüli pozícióharcokat. A budapesti nyilas kormányzat, illetve annak pozsonyi hívei ebben a harcban vereséget szenvedtek, s el kellett fogadniuk, hogy a Szlovákiában működő Magyar Párt továbbra is az Esterházy János által képviselt keresztény értékek mentén, a náci és nyilas ideológiát elutasítva fog politizálni. Vereségüket azonban nehezen viselték. Ferberék Esterházy újraválasztását egyenesen ellenséges magatartásként értékelték, ezért a régi-új pártelnöknek és Révay Jánosnak, a Szlovákiai Magyar Testnevelési Szövetség elnökének megtiltották, hogy belépjenek a követség területére,113 a párttól pedig minden anyagi és erkölcsi támogatás megvontak. De megorroltak a pozsonyi kormányzatra is, mivel úgy vélték, hogy Esterházy komoly háttértámogatást kapott a szlovák kormányhivataltól és a védelmi minisztériumtól.114 Sőt mi több, úgy vélekedtek, hogy az a hitel, amelyhez ezekben a napokban az MP vezetése hozzájutott, s amelyből rendezni tudta legfontosabb adósságait, szintén a pozsonyi kormány köreiből származott. Ferberéknek a szlovák kormánnyal szembeni bizalmatlanságát erősítették a már rég­óta tervezett nyilas szellemiségű lap, a Magyar Szó elindítása körüli problémák is. Az SD információi szerint ugyanis a február 10-én a standokra került lap első száma tartalma már január 9-re összeállt,115 ám a szlovák hatóságok nem adtak engedélyt a lap kiadására.116 A segítség ezúttal német részről érkezett, a Magyar Szó végül – a belügyminisztériumi engedélyezést megkerülve – az SS Standarte „Kurt Eggers” Kommando Slowakei ki­adásában jelent meg. Főszerkesztője a – magyarul nem beszélő – német Henrich Klöne volt, helyettese pedig Brogyányi Mihály, de a lap munkatársai közé tartozott Duka-Zólyomi Norbert is. A február 10-e és március 29-e között megjelenő lap története azonban több szempontból is kudarc. A Magyar Párt vezetése bojkottálta a lapot, amelynek példányai nem fogytak, ráadásul a német győzelembe vetett hit és a nyilas eszmék sem jelentek meg benne olyan mértékben, mint azt sokan elvárták volna. Epilógus Miután március utolsó napjaiban a Tiso-rezsim adminisztrációja elhagyta Pozsonyt, oda 1945. április 4-én a Vörös Hadsereg vonult be. Mint ismeretes, 1945. április 19-én a szlovákiai magyar közélet és a Magyar Párt Esterházy mögött álló frakciójának több fentebb már említett tagja (Stelczer, Neumann, Czibók, Garzuly, Peéry, Szalatnai) egy, a Szlovák Nemzeti Tanácsnak címzett memorandumot írt alá, amelyet Gustáv Husáknak és Tomáš Tvarožeknek nyújtottak át.117 A memorandum azonban, amelyben a szlovákiai magyarok demokratikus magatartását és a fasizmustól való elhatárolódásukat emelték ki, válasz nélkül maradt, sőt a szlovák hatóságok a következő napokban a Magyar Párt több vezetőjét is letartóztatták – függetlenül attól, hogy azok a jelen tanulmányban jelzett vitában melyik oldalon álltak. Közülük lényegében csak Esterházy János sorsa közismert. Őt a Szovjetunióba hurcolták, távollétében pedig a Szlovák Nemzeti Bíróság 1947. szeptember 16-án halálra ítélte. A szovjetek 1949 áprilisában adták ki a magyar politikust Csehszlovákiának. Kivégzésére azonban nem került sor, mivel 1948 júniusában Klement Gottwald köztársasági elnök a hozzá eljuttatott számos kegyelmi kérvényt figyelembe véve életfogytiglanira változtatta büntetését. Esterházy János 1957-ben a morvaországi Mírov börtönében hunyt el. Személyének és politikai tevékenységének megítélése máig történészi és politikai viták tárgya. A történet további szereplőivel eddig nem nagyon törődött a historiográfia, s máig keveset tudunk róluk. A jelen dolgozatban németbarátnak címkézett csoport tagjainak többsége a háború utáni szlovák népbíráskodás célkeresztjébe került, ám legtöbbjükkel szemben még ez az ártatlanság vélelmét általában figyelmen kívül hagyó gépezet sem tudott a vádakat alátámasztó bizonyítékokat felsorakoztatni. Ez történt Csáky Mihály és Ludwig Aurél esetében is, akik ellen ugyan megindult a bűnvádi eljárás, amelyet azonban 1948-ban bizonyítékok hiányában megszüntettek.118 A Csáky elleni vád – a fasizmussal való kollaboráció – bizonyítékai már az eljárás megindításakor igen soványnak tűntek, amit a nemzetbiztonsági szervek 1946-ban lényegében azzal magyaráztak, hogy a gróf csak ritkán fordult meg Pozsonyban, s mivel „egyszerű halandókkal szinte nem is érintkezett”, nincs, aki valljon ellene. Így a vádat csupán olyan bizonyítékkal próbálták alátámasztani, mint hogy 1942-ben nyári gyermektábort szervezett, ahol a gyerekek csak magyarul tanultak, magyar nótákat és a magyar himnuszt énekeltek, s a „Szebb jövőt”119 volt a köszönésük. Ludwig Aurélról szintén nem tudtak érdemleges bizonyítékokat összeszedni. Vele kapcsolatban több irat is azt tartalmazza, hogy a „Sarló” elnevezésű magyar párt (sic) tagja volt, s hogy közismerten csak magyarokkal érintkezett. Persze az ellenük folytatott eljárás megszüntetése azzal is összefügghetett, hogy 1948-ban már egyikük sem volt Csehszlovákiában. Csáky Mihályt 1945 tavaszán a szlovák szervek Esterházyval együtt adták át az NKVD-nek, akik őt is a Szovjetunióba hurcolták. Csákynak azonban sikerült túlélni a szovjet gulágot, majd nyugatra szöknie. A szlovákiai magyar közélettől teljesen elszigetelve München mellett hunyt el. Ludwig Aurél a szovjetek megérkezését be sem várva Ausztriába menekült át, ahol családjával együtt 5 évig egy menekülttáborban élt. Innen 1951-ben tudott az USA-ba tovább utaz­ni, ahol átlépett a református egyházba120 és lelkipásztorként tevékenykedett 1981-ben bekövetkezett haláláig.121 Jabloniczky János ellen szintén távollétében indítottak eljárást, mert ő szintén az NKVD által elhurcoltak között volt. Ő azonban nem élte túl a szovjet fogságot, s 1946 májusában Moszkvában elhunyt. A Magyar Párt németbarát vonalának képviselői közül ketten, Brogyányi Kálmán és Duka-Zólyomi Norbert nem tudták elkerülni a felelősségre vonást. Őket 1946-ban a pozsonyi Népbíróság a kollaboráció vádjában bűnösnek találta és elítélte. Brogyányi hét évet kapott, amelyből kettőt fogházban, a maradék ötöt munkatáborban kellett letöltenie. Duka egy évvel többet. Neki három év fogházbüntetést szabtak ki. Addigi párhuzamos életútjaik innentől kezdve szétváltak. Brogyányi már a következő évben Ausztriába szökött át, majd az USA-ban telepedett le. Duka-Zólyomi letöltötte büntetését, amelyet követően először zeneiskolai tanárként dolgozott, a hatvanas években azonban orvostörténeti tanulmányokat kezdett, s a téma kiemelkedő jelentőségű akadémiai kutatójává vált. Kettejük bűnösségéről a mai napig viták folynak. Az ellenük folytatott népbírósági eljárás során egykori Sarlós társaik – Szalatnai Rezső és Peéry Pezső – határozottan ellenük vallottak,122 s a Magyar Párton belüli pronáci, nyilasbarát szárny vezetőinek jelölték meg őket. Peéry szerint Brogyányi elsősorban a sajtót akarta a nyilas eszmék szolgálatába állítani, az „intelligensebb” Duka-Zólyomi pedig a háttérből irányítva az egész pártot át akarta vezetni a náci eszmék oldalára. A Sarlósok krónikása, Boross Zoltán ezzel szemben „megtévesztett, álmodozó hazafiaknak” nevezi őket, akik járatlanok voltak a politikában, s nem ismerték fel időben a háború végkimenetelét.123 Csakhogy Brogyányi és Duka-Zólyomi esetében jól tájékozott értelmiségiekről van szó, akik 1944 végén álltak be Szálasiék és a nácik mögé, s lettek azok szálláscsinálói a Magyar Párton belül. A német források egyértelműen Brogyányit nevezik meg annak az ötletnek a szorgalmazójaként, hogy felvidéki magyarokat is sorozzák be a Waffen SS egységeibe,124 s az sem vet rá jó fényt, hogy a náci irányítás alatt álló Magyar Szó főszerkesztője volt.125 Duka-Zólyomi esete talán nem ilyen egyértelmű. Miközben ugyanis az SD anyagai a németbarát szárny egyik vezetőjeként nevezik meg – a Duka-Flügel kifejezés több esetben is előfordul ezekben a jelentésekben –, egy szintén az ebből a körből származó jellemzés szerint politikailag teljesen megbízhatatlan volt, aki nem hitt őszintén a nyilas eszmékben, s lényegében az arisztokraták beépített emberének a szerepét látta el a németbarát táborban. A két érintett mellett szól, s egyben a kor összetettségét jellemzi az is, hogy mind Brogyányi, mind Duka-Zólyomi bizonyítottan a zsidóellenes törvények hatálya alá eső személyeknek segítettek.126 Brogyányi 1944 őszén először saját lakásán, majd más helyszíneken rejtegette László Erzsébetet és leányát, akik így megmenekültek a deportálás elől. Duka-Zólyomi mellett két személy is vallott. Az egyik Barna Béla ügyvéd, akinek Duka-Zólyomi a „koncentrációs táborba”127 élelmiszert és ruházatot juttatott be. A másik Pollák Sándorné Mandl Johanna, akit a Duka-Zólyomi család 1943 elejétől nevelőnőként alkalmazott, miközben álnéven jelentette be a hatóságoknak. Így az megmenekült az izraelitákat sújtó intézkedések hatálya alól. A felsorakoztatott információk alapján magam úgy vélem, hogy Brogyányi és Duka-Zólyomi esetében nem a náci rendszer elvhű híveiről van szó, de nem is megtévesztett álmodozókról, hanem személyes ambícióktól túlfűtött értelmiségiekről, akik a németbarát vonallal való azonosulás árán akartak pozíciókat szerezni maguknak. A történetben kulcsszerepet játszó Ferber Viktor szintén nem kerülte el a felelősségre vonást. Ő a háború utolsó napjaiban a szlovák kormánnyal együtt az ausztriai Kre­mün­s­terbe menekült, ahol amerikai fogságba esett. Az amerikaiak kiadták Magyarországnak, ahol 1946-ban a budapesti népbíróság 15 évi fegyházbüntetésre ítélte. A fellebbezés után büntetését 5 évre mérsékelték. Szabadulása után először fizikai munkásként, majd egy vidéki szövetkezet elismert gazdasági vezetőjeként dolgozott nyugdíjazásáig. Azoknak a további sorsa, akik 1944 végén és 1945 elején Esterházy mögött álltak, kevésbé ismert, hiszen róluk nem szól a népbírósági anyag. Czibók János, Garzuly Ferenc vagy épp Stelczer Elemér sorsa egy szempontból azonban közös: az 1945-től szláv nemzetállamot építő Csehszlovákiában ők sem voltak kívánatosak. Garzuly Ferencről fiának, a szintén a Ferenc nevet viselő neves orvosprofesszornak a könyveiből tudjuk (Garzuly 2011.; Garzuly 2008), hogy Magyarországra költözött és Szombathelyen élte le hátralévő éveit. Stelzer Elemér lakóhelye 1948-ban már Budapest volt, s Magyarországra került Czibók János is. Az ő feltáratlan történetük is igazolja, hogy van még mit kutatni ebben a témában.


 

Irodalom

Angyal Béla 2002. Érdekvédelem és önszerveződés. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.
Balogh Edgár 1935. Valóság és kultúra a csehszlovákiai magyarság életében. Korunk, 10 évf. 505–515. p.
Deák, Ladislav 1995. Politický profil Jánoša Esterházyho. Bratislava, Ministerstvo kultúry SR.
Čarnogurský, Pavol 1992. 14. marec 1939. Bratislava, Veda
Esterházy Lujza 1991. Szívek az ár ellen. Budapest, Püski.
Fábry Zoltán 2014. A vádlott megszólal. A cseh és szlovák értelmiség címére. In Tóth László (szerk.): Hontalanok. Dokumentumok a csehszlovákiai magyarság történetéhez 1945–1948/1949. Emlékiratok, naplók, levelek, versek, novellák, egyéb írások. Pozsony, Kalligram, 75–120. p.
Fabricius, Miroslav–Hradská, Katarina (ed.) 2007. Jozef Tiso. Prejavy a články (1938-1944). 2. diel. Bratislava, AEP.
Fogarassy László 1991. Adalékok egy főiskolás mozgalom történetéhez. Irodalmi Szemle, 1991, 12. sz. 1235–1247. p.
Garzuly Ferenc 2008. Ismeretlen évszak. Szabálytalan napló. Vasszilvágy.
Garzuly Ferenc 2011. Apám újságot olvas (1953–1959). Vasszilvágy.
Hetényi, Martin 2007a. Postavenie maďarskej menšiny na Slovensku v rokoch 1939–1940. In Pekar, Martin–Pavlovič, Richard (ed.): Slovenská republika 1939–1945 očami mladých historikov VI. Slovenská republika medzi 14. marcom 1939 a salzburskými rokovaniami. Prešov, FF PU, 93–111. p.
Hetényi, Martin 2007b. Spoločenské aktivity maďarskej menšiny v okrese Nitra v rokoch 1939 – 1944. Historický časopis, 2. sz. 503–530. p.
Hetényi, Martin 2011. (Zjednotená) Maďarská strana na Slovensku 1939–1945. Nitra, UKF.
Janek István 2005. Maďarsko-slovenské diplomatické vzťahy v rokoch 1939-1941. In Šmigel, Michal–Mičko, Peter: Slovenská republika 1939-1945 očami mladých historikov IV. Zborník príspevkov z medzinárodnej vedeckej konferencie. Banská Bystrica 14-15. aprila 2005. Banská Bystrica. 334–351. p.
Kováč, Dušan 1991. Nemecko a nemecká menšina na Slovensku (1871-1945). Bratislava, Veda.
Kovács László, G 1993a. A szlovákiai magyarság a második világháború éveiben 1939–1945. In Gyurgyík, László (et al.): Fejezetek a szlovákiai magyarság történetéből. Pozsony, Kalligram, 127–155. p.
Kovács László, G 1993b. Magyarok Szlovákiában (1939–1945). In Új Mindenes Gyűjtemény, 10. évf. 29–74. p.
Mártonvölgyi László 1976. Kulturtörténeti jegyzetek. Irodalmi Szemle, 2. sz. 173–177. p.
Molnár Imre 1990. Emlékirat és helyzetkép a csehszlovákiai magyarság sorsáról 1945-ben. Regio, 1. sz. 112–131. p.
Molnár Imre 2008. „Sem gyűlölettel, sem erőszakkal…” Esterházy János élete és mártírhalála. Komárom, Kecskés László Társaság.
Nemcová, Zuzana 2011. Vplyv historických udalostí na osud jednotlivca a jeho rodiny (na príklade bratislavského obchodníka K. V. Ludwiga). In Medvecký, Matej (zost.): Fenomén Bratislava. Bratislava, ÚPN, 351–363. p.
Paksa Rudolf 2012. Szálasi Ferenc és a hungarizmus. Budapest, Jaffa.
Pekár, Martin 2007. Východné Slovensko 1939 – 1945. Politické a národnostné pomery v zrkadle agendy Šarišsko-zemplínskej župy. Prešov, Filozoficka fakulta PU, 47–60. p.
Schvarc, Michal 2006. Z anonymity k oficialite – organizácia Sicherheitsdienstu na Slovensku v rámci Pohotovostnej skupiny H Sipo a SD. In Šmigeľ, Michal–Mičko, Peter–Syrný, Marek (eds.): Slovenská republika 1939 – 1945 očami mladých historikov V. Banská Bystrica, Katedra histórie FHV UMB, 83–95. p.
Schvarc, Michal–Holák, Martin–Schriff, David (eds.) 2008. „Tretia ríša“ a vznik Slovenského štátu. Dokumenty I. Das „Dritte Reich“ und die Entstehung des Slowakischen Staates. Dokumente I. Prešov, Vydavateľstvo Michala Vaška.
Schvarc, Michal–Schriff, David (eds.) 2013. „Tretia ríša“ a vznik Slovenského štátu. Dokumenty II. Das „Dritte Reich“ und die Entstehung des Slowakischen Staates. Dokumente II. Prešov, Vydavateľstvo Michala Vaška.
Schvarc, Michal 2013a. Finis Pressburg. Germans in Bratislava 1918 – 1948. In Overcoming the Old Borders. Bratislava, Institute of History SAV, 111–123. p.
Schvarc, Michal 2013b. Zwischen Haken- und Doppelkreuz. Die „Deutsche Partei” im autonomen Landesteil Slowakei (Oktober 1938-März 1939). In Politische Strategien nationaler Minderheiten in der Zwischenkriegszeit. München, Oldenbourg Verlag, 269–295. p.
Segeš, Dušan–Hertel, Maroš–Bystrický, Valerián (eds.) 2012. Slovensko a slovenská otázka v poľských a maďarských diplomatických dokumentoch v rokoch 1938–1939. Bratislava, Spoločnost Pro Historia.
Simon, Attila 2010. Egy rövid esztendő krónikája. A szlovákiai magyarok 1938-ban. /Nostra Tempora, 16./ Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.
Simon Attila 2011. Küzdelem a városért. Pozsony és a pozsonyi magyarok 1938–1939-ben. /Pozsony város történetei/ Pozsony, Kalligram.
Simon Attila 2014a. Magyar idők a Felvidéken. Az első bécsi döntés és következményei. Budapest, Jaffa.
Simon Attila (eds.) 2014b. Esterházy János és a szlovenszkói Magyar Párt. Iratok szlovákiai magyarok történetéhez (1938–1945). /Fontes Historiae Hungarorum, 6./ Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.
Szalatnai Rezső 2014. A csehszlovákiai magyarok 1918 és 1945 között. In Tóth László (szerk.): Hontalanok. Dokumentumok a csehszlovákiai magyarság történetéhez 1945–1948/ 1949. Emlékiratok, naplók, levelek, versek, novellák, egyéb írások. Pozsony, Kalligram, 21–56. p.
Tóth, Andrej 2010. Nástup hraběte Jánose Esterházyho do čela maďarské Zemské křesťansko-socialistické strany v Československu na sklonku roku 1932. Moderní dějiny, 1. sz. 77–101. p.
Tóth, Andrej 2012a. Maďarské menšinové politické strany v Československu a volba Masarykova nástupce do úřadu prezidenta republiky v prosinci 1935. I. díl. Moderní dějiny. Časopis pro dějiny 19. a 20. století, 1. sz. 157–201. p.
Tóth, Andrej 2012b. Maďarské menšinové politické strany v Československu a volba Masarykova nástupce do úřadu prezidenta republiky v prosinci 1935. II. díl. Moderní dějiny. Časopis pro dějiny 19. a 20. století, 2. sz. 83–137. p.
Ungváry Krisztián 2012. Kik azok a nyilasok? Beszélő, 6. sz. . Letöltve: 2013. augusztus 12.
Ungváry Krisztián 2013. A Horthy-rendszer mérlege. Diszkrimináció, szociálpolitika és antiszemitizmus Magyarországon. Pécs–Budapest, Jelenkor Kiadó–OSZK, 313–330. p.

A Prohászka Ottokár Körök Szövetsége az első Csehszlovák Köztársaságban

Generációs önszerveződés a keresztényszocialista ideológia jegyében1

1. Elemzési keretek, források és vizsgálati szempontok „ A […] Prohászka Körök tevékenységéről, és a keresztény értelmiségről van szó […].Itt látható az a vonal, amely a Prohászka Körökben indult szem előtt tartva a keresztény, a nemzeti és a népi érdeket […] erősen számolva a felvidéki magyarság tényleges igényeivel, tehát a gazdasági és a kulturális felemelkedés szükségletével. Ezt a munkát ez a fiatal értelmiség jól választotta meg és jól szolgálta” – emlékezett vissza Göndöcs (Czvank) László a két világháború közötti csehszlovákiai magyar értelmiség több szempontból is fontos csoportosulására, a Prohászka Körökre (Gyurcsík 2001). Ez a keresztényszocialista alapokon kibontakozó szerveződés a trianoni békeszerződés után jórészt már Csehszlovákiában felnőtt és szocializálódott magyar értelmiségi nemzedék ifjúsági mozgalmaként indult, s egész sor megoldatlan jogi, állampolgársági, nyelvi-kulturális és persze szociális, kisebbségi kérdéssel, identitás- és lojalitásproblémával szembesült. A csoportosulás a „történeti kényszerközösségként” létrejött „szlovenszkói” és ruszinszkói magyarság önmeghatározásában, feladatkijelölésében vállalt meghatározó szerepet (Turczel 1967, Szvatkó, 1994, Szarka, 1998). A nemzedék egyrészt a többségi, „csehszlovák” politikai államnemzettel és Cseh­szlovákiával, valamint az anyanemzettel és Magyarországgal szemben is új kihívások előtt állt (Dobossy 1978, Szarka 1994, Simon 2012). Ugyanakkor saját magát az idősebb, a régi Magyarország keretei között felnőtté vált „apák nemzedékével” szemben is kénytelen volt a maga létélményeit, helyzetét és céljait, eszményeit meghatározni.2 Az új, köztársasági és kisebbségi keretek között felnövekvő, a, prágai, brünni, valamint a pozsonyi egyetemeket látogató ifjúság számára mindenesetre új impulzusokat jelentettek a „masaryki republika” demokratikus játékszabályai.3 Az új kisebbségi identitás kitermelésében pedig megkülönböztetett szerepük volt a cseh és német egyetemeken működő önképzőköröknek és ifjúsági mozgalmaknak. A különböző szervezeti formációkban kialakult ifjúsági csoportosulások ideológiai és politikai profilja ugyanakkor a kezdetektől különbözött egymástól.4 Az új – már a századforduló után született – generáció legkorábban és legerőtel­jesebben jelentkező értelmiségi szerveződése a baloldali Sarló mozgalom volt, melyet a szakirodalom olykor a Prohászka Kör mintaadó csoportjaként, máskor inkább ellenlábasaként értékel.5 A két mozgalom több szempontból – főleg programjának és tevékenységének a vidéki magyarságnak a magyaroszági népi mozgalom által ihletetett törekvéseiben – hasonlított egymásra. A kisebbségi közösség társadalmi bázisát alkotó falusi paraszti és városi munkásrétegek felemelését, emellett pedig a nemzetileg elkötelezett értelmiség kinevelését tekintették legfontosabb feladatuknak. Az ily módon elképzelt erős magyar középosztály kialakításában meghatározó szerepet szántak a népi rétegek felemelésének. Ezért filozófiai és tudomány-népszerûsítő előadásaik és szemináriumaik mellett falukutatással és különféle népnevelő tevékenységgel foglalkoztak. A Prohászka Körök szervezete a Sarlóhoz hasonlóan a cserkészmozgalomból nőtte ki magát. Önállóan jött létre, azonban katolikus elvek szerint szerveződött. Többek között ennek tudható be, hogy a Prohászka Körök mozgalmáról – minthogy nem lehetett beleilleszteni a pártállami évtizedek „haladó” hagyományainak világába – csupán néhány rövid tanulmány és cikk készült.6 Ezt az ûrt a rendszerváltást követően sem sikerült betölteni, annak ellenére, hogy a mûvelődéstörténeti összegzésekben rendre megjelent a fiatalok csoportosulása és a körükben szerveződő személyiségek tevékenységének rövid bemutatása (Molnár 1998, Filep 2003, Filep 2007). Jelen tanulmány ezt a hiányt kívánja némileg pótolni, elsősorban a csoport szervezeti felépítésének, valamint a fontosabb prohászkás személyiségeknek az első bécsi döntés időszakáig való bemutatásával. A csoport ideológiájának mélyebb elemzése, valamint az 1938-at követő tevékenységének bemutatása jelen tanulmány kereteit meghaladná, ezért erre itt nem kerül sor.7 A Prohászka Körök feldolgozásához az elsődleges forrásanyagot az Új Élet címû folyóirat nyújtja, amely a mozgalom kiemelt sajtóorgánumának számított.8 Meg kell azonban jegyezni, hogy a prohászkások írásait több más csehszlovákiai magyar katolikus lap is közölte.9 Az Új Élet történetéhez tartozik, hogy a visszacsatolás után a felvidéki fiatalok egyetlen nemzedéki lapja maradt. A folyóirat 1932-től Kassán, majd 1941-től 1944-ig Budapesten jelent meg.10 A lapot a mozgalom kiemelkedő személyiségei – a kassai származású Rády Elemér, Sinkó Ferenc, majd András Károly – szerkesztették.11 Mindhárom személyiség fontos szerepet töltött be a csehszlovákiai magyarság keresztényszocialista alapú szerveződésében. Rády Elemér a kassai csoport egyik legfontosabb szervezője volt. A prohászkások lapját 1935-ig szerkesztette, majd Budapestre költözött. Nemcsak lapszerkesztőként tevékenykedett, a Prohászka Körök első prágai elnökének funkcióját is ellátta. 1935-től 1939-ig Sinkó Ferenc folytatta Új Élet szerkesztését, aki szintén jelentős szerepet vállalt a csoport vezetésében. András Károly az 1930-as évek második felétől látott el fontos szerepet a mozgalomban. A kassai kötődésű politológus, aki a későbbiekben emigrált, 1944-ig szerkesztette a prohászkások legfontosabb fórumát. Emellett előadásai és szervezői tevékenysége által már korábban is jelentős szerepet vállalt a mozgalomban. A Prohászka Körökre vonatkozó forrásanyagból ki kell még emelni azokat a rendőr-igazgatósági dokumentumokat, melyek rendszeres jelentéseket tartalmaznak elsősorban a helyi csoportok munkájáról, valamint a szervezetben tevékenykedő személyiségekről. A tanulmányban használt pozsonyi rendőr-igazgatósági anyagok elsősorban a szlovákiai országrész legnagyobb és leghosszabb ideig működő prohászkás csoportjáról nyújtanak információkat.12 2. A Prohászka Körök megalakulása A Prohászka Ottokár Körök Szövetsége, vagy ismertebb néven a Prohászka Körök első csoportja hivatalosan 1930 novemberében Prágában alakult meg, gyökerei azonban 1927–1928-ig nyúlnak vissza. A csoport tagjai korábban egyrészt az Associato Aloysianában, másrészt a Magyar Főiskolai Cserkészek köréből szerveződtek.13 S bár a fiatal nemzedék tagjai alakították, megalakulásában komoly szerepe volt az idősebb generációhoz tartozó vezetőknek – elsősorban papoknak és tanároknak14 A Prohászka Körök legfontosabb szellemi vezetőjének kezdettől fogva Pfeiffer Miklós kassai kanonok számított.15 Kemény G. Gábor, a vizsgált időszak folyamatait összegző Így tűnt el egy gondolat c. művelődéstörténeti elemzésében szintén kiemeli Pfeiffer pótolhatatlan szerepét a mozgalomban: „[…] ha lehet egy országos mozgalmat egyetlen személy fáradhatatlan szervező munkájának, kultúrpedagógiájának és szintétikus egyéniségének tulajdonítani, úgy a Prohászka-körök indításában és felvirágoztatásában Pfeiffer Miklós kassai kanonoknak döntő szerepe van.”16 A Prohászka Körök nem volt teljesen spontán szerveződés, hiszen létrejöttében komoly szerepe volt a korabeli reformkatolikus mozgalomnak és a katolikus egyháznak. Ezzel együtt mégsem teljes mértékben „irányított mozgalomról” volt szó.17 Molnár Imre művelődéstörténész a csehszlovákiai magyarság kulturális mozgalmainak politikai befolyásoltsága kapcsán kiemeli, hogy a Sarlóhoz hasonlóan ez a csoportosulás „a sérelmi politizálás kényszerpályájája helyett szintén az új áramlatok hatására alakult meg” (Molnár 1998).18 3. A mozgalom ideológiája és politikai irányvonala „A Prohászka-kört a katolicizmus szociális programja tette életszerűvé s ez adta neki a bátorságot, hogy szembe merjen nézni a társadalmi kérdésekkel. A hang, melyet lapjában megütött, a reformok szava volt s alkalmas arra, hogy híveket szerezzen a mozgalomnak. A megindulás szerencsés pillanatban történt, a régi elit azon a ponton volt, hogy nem tudott már vonzani” – emlékezett vissza Kovács Endre a Prohászka Kör ideológiájáról és indulásának körülményeiről. (Kovács 1944, 32–83. p.) A korabeli szociális feladatokra összpontosító keresztényszociális alapozottságú mozgalom a kisebbségi kultúrkérdések és kultúrfeladatok megoldásának új irányait katolikus alapon, a neokatolicizmus eszmevilágára támaszkodva kereste.19 A Prohászka Körök a két pápai körlevél, a Rerum novarum és a Quadragesimo anno szociáletikájára támaszkodott, emellett fontos pillére volt Prohászka Ottokár krisztusi szocializmusa.20 A mozgalom irányvonalát jól jelzi Pfeiffer Miklós korabeli szervezői tevékenysége, aki nemcsak az Aquinói Szent Tamás szocializmusát hirdető vallásbölcseleti kérdések, hanem a kisebbség védelmének feladatai kapcsán is előadásokat tartott.21 Ezáltal a prohászkásokról joggal jegyzi meg Kemény, hogy „az ifjú katolicizmus eszméin keresztül a kisebbségi magyar sorsközösség szemléletére nevelik az északi magyar ifjúságot” (Kemény 1940). Ugyanakkor a Prohászka Körök az 1930-as évek első felétől önmagát erősen elhatárolta a balra tolódott sarlós csoporttól. S az Ady–Móricz–Szabó triász helyett új példaképeket keresett önmaga számára. Az új személyiségek közé tartozott Szekfű Gyula, a két világháború közötti magyar történetírás legfontosabb alakja, aki Széchenyi István ideológiáját követte a reális, önkritikával teljes nemzeti politika mentén. (Semetkay 1935) A harmadik fontos személyiség Szekfű és Széchenyi mellett Prohászka Ottokár püspök volt, aki a szociális szolidaritás elveinek hirdetésével vált példaértékűvé a csehszlovákiai magyar fiatalok körében. Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök a két világháború közötti magyarországi rendszer egyik fő képviselőjeként vált ismertté. A szociális és nemzeti igazságosság egyik fő szószólója volt. Máig viták folynak a magyarországi zsidókkal kapcsolatos véleményéről. A fiatal kisebbségi magyarság keresztényszocialista mozgalma szociális szolidaritását hangsúlyozva az ő nevét választotta saját mozgalmának.22 A prohászkások azonban nem veszik át az ő zsidóellenességét, ennek a folyóiratban sincs semmi nyoma. A mozgalom „ideológiai harcot hirdetett minden olyan társadalmi irányzattal szemben, mely ezen bölcseleti iránnyal ellentétes ideológiai alapon hirdeti a társadalmi kérdések megoldását” – fogalmazta meg a mozgalomról Turczel Lajos (Turczel, 1967, 79. p.). A prohászkások sajtóosztályának írása a Jövő című folyóirat hasábjain mindezt azzal árnyalta, hogy a szűk értelmiségi csoport természetesen nem vállahatta magára a szociálpolitikai feladatok elvégzését, s elsősorban az eszmei hátteret kívánta biztosítani: „Az ifjú katolicizmus a társadalmi reformmunkát közvetett, de lényeges feladatának tekinti. Közvetlen feladata a világnézet megalapozása, és a katolicizmus transzcendentális céljaira való utalás.”23 A Prohászka Kör „katolikus alapú” szociális reformprogramja komoly társadalmi kérdéseket vetett fel. Ezek egyúttal szemben álltak a korabeli új eszmeáramlatokkal: a szocializmus változataival, a bolsevizmussal, fasizmussal, konzervativizmussal és liberalizmussal. A mozgalom vezetői az említett ideológiáktól következetesen elhatárolták magukat. A társadalmi, gazdasági és politikai krízishelyzetek létrejöttét szintén ezeknek az ideológiáknak a rovására írták, s megoldásukat egyedül a neokatolikus eszmerendszer alapján tartották elképzelhetőnek: „Akár a nacionalista alapon kiépült liberalizmust, akár a materialista alapon megkonstruált szocializmust tesszük vizsgálat tárgyává, közös hibáik azonnal szembetünnek. Egyik rendszer, – sőt mondhatni világnézet – sem ölelte fel az embert mint individuumot és az emberiséget mint kollektivitást teljes mivoltában és valójában, mert az egyéni és társadalmi igények csupán parciális kielégítésére törekednek. […] Amint az intellektualizmus tulhajtása és a materialista világszemlélet egyoldalúsága és meddősége válságba sodorta az egyént, úgy készítették elő kontinensünk krízisét a szemléletből kinőtt gazdasági és politikai rendszerek” – véleményezi az új eszmeáramlatok hatásait az Új Élet katolicizmusról írott cikke. (Pongrácz 1935) A mozgalom ugyanakkor elhatárolódott mindennemű nyílt politizálástól, nézeteiben az ellenzéki magyar pártokhoz – elsősorban az Országos Keresztényszocialista Párthoz – állt közel. S bár a csoportosulásnak nem voltak olyan nyílt és éles politikával is összefüggő vitái, mint például a balratolódott Sarló mozgalomnak, a csehszlovák hatóságok gyakran megfigyelték őket. Ezzel együtt sohasem váltak politikailag igazán gyanússá és veszélyessé.24 Meg kell azonban jegyezni, hogy mind Magyarország részéről, mind a konzervatív körökből is érte őket kritika.25 Ennek ellenére Magyaország „szkepticizmusa” nem hasonlítható a Sarló irányában megfogalmazott elutasítással.26 4. A Prohászka Körök belső működése: szerveződési keretek, országos és helyi irányítás 4.1. A csoport szerveződésének általános keretei Az első Prohászka Kör 1930-ban Prágában jött létre a fentiekben már említett Pfeiffer Miklós közreműködésével. Az Új Élet c. lap munkabeszámolóiból és leírásaiból kiderül, hogy nem sokkal a prágai csoport megalakulása után, 1932-ben már több szlovákiai településen rendszeres munka folyt a prohászkások körében: „A prágai Prohászka Kör tagjai jelenleg Prágán kívül Érsekújvárott, Losoncon, Komáromban és Kassán tartózkodnak nagyobb számban. Mind az öt városban tehát szeptembertől kezdve rendszeres munka folyik.” (Hegyessy 1932) Ez alapján elmondhatjuk, hogy a csoport szerveződése gyors ütemben haladt az 1930-as évek elején. Ezzel együtt az 1937-es pozsonyi rendőr-igazgatósági jelentések alapján az egyesület helyi alakulatai a prágai csoporton kívül hivatalosan csupán öt helyen működtek: Pozsonyban, Losoncon, Brünnben, Érsekújvárott, valamint Komáromban.27 A helyi szervezetek korántsem folytattak egyforma tevékenységet. Mind létszámban, mind szerveződésük módját és munkájukat tekintve eltértek egymástól.28 Amellett, hogy legfontosabb feladatuknak szinte mindenütt a vallásfilozófiai kérdésekről és a magyar kisebbség aktuális problémáiról értekező előadásokat tekinteték, gyakorlati, szociális tevékenységet is folytatattak, munkájukat pedig sok szempontból meghatározták a helyi viszonyok. A Prohászka Körökben dolgozó fiatalok lélekszáma 1932-ben megközelítőleg kb. 250 fő volt.29 Ez a szám 1938-ra minden valószínűség szerint tovább növekedett, egyes források kb. 500 főben határozzák meg ekkor a prohászkások számát.30 Ennek ellenére ki kell hangsúlyozni, hogy egy központi, kb. 50 fős élgárda irányította aktívan a csoportot. Az irányítók és a vezető személyiségek feltérképezését tovább bonyolítja, hogy nemcsak állandó tagok tartoztak a csoporthoz. A mozgalmon belül ugyanis a rendes tagok mellett támogató, tiszteletbeli és alapító tagok is helyet kaptak.31 Közéjük tartozott például Esterházy Lujza, Esterházy János testvére, akit 1940-ben tiszteletbeli taggá nevezett ki a pozsonyi csoport.32 A mozgalom előadói között ezenkívül gyakran olyan személyek is szerepet kaptak, akik közvetlenül ugyan nem tartoztak a prohászkás tagok közé, de valamilyen módon mégis bekapcsolódtak a mozgalom munkájába. Ilyen volt például a katolikus mozgalom előadójaként működő Salkaházi Sára is, akit később a nyilasok kivégeztek és vértanúhalált halt.33 Salkaházi Sára Esterházy Lujza mellett fontos közéleti szerepet töltött be a csehszlovákiai nőmozgalmak szervezésében is. 1931-től szerkesztette a Katholikus Nő c. lapot, mely Csehszlovákia egyetlen magyar nyelvű nőmozgalmi lapja volt az időben. Sárának tehát a katolikus leányifjúság szervezésében is komoly szerepe volt (Schalkház 1932, 114–116 p.). 4.2. A mozgalom irányítása: országos és helyi vezetőség A Prohászka Körök helyi csoportjait a mozgalom országos vezetősége fogta össze. A mozgalom szervezésének emblematikus vezetői köréből a „rendes” tagokon kívül mindenekelőtt érdemes kiemelni a fentiekben már említett Pfeiffer Miklós kassai kanonokot, aki nemcsak a kezdeti lépéseknél jelentett segítséget a fiataloknak, de valamennyi prohászkás szervezet munkájában részt vállalt a szervezői feladatok ellátásában, filozófiai előadások megtartásában és különböző lelkigyakorlatok megszervezésében. Ő tekinthető tehát a fiatalok „mentorának” vagy szellemi vezetőjének.A Prohászka Körök országos vezetése, a központi irányítás elsősorban Prágához kötődött. Az országos vezetőségen belül több évre beiktatott elnökök irányították a munkát. Az országos elnökök egyúttal emblematikus személyiségei voltak a mozgalomnak, akik általában egyszerre több vezető funkciót betöltöttek. Ilyen volt az egyesület első országos vezetője, a fentiekben már említett Rády Elemér, aki 1935-ig – Magyországra való távozásáig – az Új Élet c. lap főszerkesztőjeként tevékenykedett. Czvank László szintén a mozgalom oszlopos tagjának számított. A losonci származású tanár 1934-től töltötte be Prohászka Körök országos elnöki tisztségét.34 Ezen kívül más kultúraszervező tevékenységet is ellátott: a Szlovenszkói Magyar Kultúregyesület (SZMKE), valamint a Szlovenszkói Katolikus Ifjúsági Egyesület (SZKIE) munkájába is bekapcsolódott.35 Az elnöki és az alelnöki tisztség mellett az országos vezetésen belül ugyanakkor centrális funkciónak számított még a kultúrrefferensi poszt, melyet 1935-ben például Vájlok Sándor művelődéstörénész látott el.36 Vájlok egyébként a két világháború közötti csehszlovákiai irodalom egyik legfontosabb kritikusaként működött.37 A központi kérdéseket a csoport évente megrendezésre kerülő országos kongresszusán vitatta meg, ahol egyúttal sor került az új központi vezetőség megválasztására. Ezeken a rendezvényeken összegezték a helyi csoportok munkáját, valamint egyeztettek a központi vezetőséggel a Kör további feladatairól. A többnaposra tervezett országos kongresszusokat nyáron, általában valamelyik helyi csoportosulás településén tartották. Így került sor első és második alkalommal a kongresszus Érsekújvárott való megrendezésére. A harmadik alkalommal Komáromba szervezték a kongresszust. 38 A csoport bővülésére utal, hogy a két, nyugati régióban szervezett kongresszus után 1935-ben már Losoncon került sor a csoport negyedik kongresszusára.39 A mozgalom 1937-ben Vihnyefürdőn tartotta meg legfontosabb kongresszusát; ez egyúttal a Prohászka Körök „reneszánszát” is jelentette, ami összefüggött a kisebbségi feladatok újrafogalmazásával. Mindez a kongresszus témáinak sokszínűségében is megmutatkozott.40 Jól érzékelteti a találkozók jelentőségét, egyúttal pedig a kisebbségi feladatvállalás lényegét az ifjúsági mozgalom életében Göndöcs (Czvank) László visszaemlékezésében: „Ezek a kongresszusok azért voltak fontosak, mert itt kialakult az egyetemi hallgatóságban és a fiatal értelmiségben egyfajta hivatástudat, felelősségtudat, hogy nekünk a felvidéki magyarságért kell dolgozni. Tehát nem elég az, hogy mi tanárok leszünk, nem elég az, hogy mi papok leszünk, nem elég az, hogy tanítók leszünk, hanem tanárai leszünk egy város magyar gimnáziumának, tanítói leszünk egy falunak. Ez egyfajta elkötelezettséget jelentett, tehát feladatot, hivatástudatot”41 – emlékezik vissza Göndöcs (Czvank) László a vele készült interjúban. A központi vezetőségen kívül a helyi csoportok is rendelkeztek saját vezetéssel. Az alapító tagok közé elsősorban azok a Prágához kapcsolódó fiatalok tartoztak, akik a továbbiakban saját településeiken is létrehozták a helyi szervezeteket. Így előfordult, hogy a központi vezetőség és a helyi csoportok tagjai gyakran ugyanazon személyiségek közül kerültek ki. A helyi csoportok vezetőségén belül ugyanakkor évenként történtek a választások. Az elnöki funkció mellett alelnököt, kultúrreferenst, pénztárost, könyvtárost és jegyzőt is választottak a csoportok. A vezetőség tagjai nagyon gyakran csupán funkcióikban váltották egymást a választások alkalmával. Az elnökök például általában az előző év alelnökei közül kerültek ki. Így a vezetőséget egy stabilnak mondható és a központi vezetéssel szorosan összefonódó élgárda irányította. 5. A legjelentősebb helyi csoportosulások: Prága és Pozsony 5.1. Prága – a legaktívabb Prohászka Kör 1930-ban, Prágában alakult meg a Prohászka Ottokár Körök Szövetségének első helyi köre. A szerveződés a legsokoldalúbb csoportként funkcionált, és a helyi alakulatok közül a legnagyobb aktivitással működött. A csoport sikerének az egyik legfőbb meghatározóját azoknak az emblematikus személyiségeknek a jelenléte biztosította, mint amilyen a fentiekben már említett és a központi vezetőség körében is szerepet vállaló Czvank László volt. A prágai kör munkájáról elsősorban az Új Élet c. folyóirat beszámolójából értesülhetünk, mely már az 1932. évben felhívta a figyelmet a csoport belső működésének pozitívumaira: „A Kör 15 taggyűlést (vitaestet) tartott, s egy emlékünnepélyt. Az ideológiai munkán kívül praktikus téren is működött a Kör. A periféria-látogató akcióról más helyen emlékeztünk meg. Szép sikereket ért el a liturgikus mozgalom is. A Kör könyvátára a mult évben kétszeresére gyarapodott. Az egyesületi élet fellendítése nagyrészben Czvank László érdeme […].”42 Az idézet a prágai kör sokszínűsége kapcsán arról is számot ad, hogy a mozgalom elméleti-ideológiai tevékenysége – pl. különféle előadások szervezése – szociális munkával társult. Ilyen gyakorlati elfoglaltságot jelentett a prágai magyar munkáscsaládok segélyezése az ún. „periféria-akción” belül. A későbbiek folyamán folytatódott a csoport sokoldalú és nagyon aktív tevékenysége (1934). Ezt azonban gyakran bonyolították azok a problémák, melyek a főiskolások megszervezése körül jelentkeztek. Így a szemeszterkezdés nehézségei a helyi szervezetek munkáját is gyakran megnehezítették. Ez sokszor a prágai csoport aktivitására is kihatott, melyet azonban aztán később bőséges programsorozattal pótolt a szervezet.43 A helyi viszonyokhoz kötődő munka mellett az egyes csoportok tevékenységét elsősorban az aktuális társadalmi problémákkal összefüggő, gyakran egyházi tartalommal összekapcsolt prezentációk és viták adták. Az előadások témái elsősorban a vallásosságban való megerősödést szolgálták, másrészt a szociális vonalat segítették elő. Ez a prágai csoport esetében is számos esetben így alakult. A csoport 1934-es munkabeszámolója például kiemelte, hogy „a munka egyrészt a nagyböjt, másrészt Prohászka Ottokár halálának hétéves évfordulója körül zajlott. Pfeiffer Miklós nagyböjti lelkigyakorlatán számos prágai tag részt vett. Ezen kívül a március 10-ei Prohászka-ünnepély alkalmából Pfeiffer Miklós, Schleicher Imre, Czvank László, Mécs László és Sinkó Ferenc szerepeltek. Mindnyájan kiemelték a püspök nagyságát.”44 Az idézet egyúttal arra is rámutat, hogy a prágai csoport munkájában nemcsak a szűk értelemben vett állandó tagok – pl. Czvank László vagy Sinkó Ferenc – vettek részt, hanem a mozgalomhoz kapcsolódó más fontos személyiségek (pl. Mécs László vagy Pfeiffer Miklós) is. Az egyesület tevékenysége, ahogy azt már fentebb jeleztük, nem merült ki előadások szervezésében. Az egyes szakosztályok (akciós, orvosi, pedagógiai és sajtó-) megalakulása például az új generáció kinevelésében is fontos szerepet játszott. A prágai Prohászka Körnek ugyanis kiemelt feladata volt az utánpótlás – egy fiatal értelmiségi élgárda – kinevelése. Ezt támasztja alá a következő idézet is, mely a csoport motivációjáról szól az 1935. évi októberi prohászkás közgyűlés alapján: „A kör belső munkájának az volt a célja, hogy élcsapatot képezzen ki a kisebbségi magyarságért folyó munkához, továbbá hogy jó utánpótlásról gondoskodjon a prágai PK. részére.”45 Ez a diplomás magyarok küldtetéstudatára utaló mondatban foglaltak teljesítése persze sok nehézségbe ütközött, s főleg az 1938-ig hátramaradt időben kevés realitása volt annak, hogy a munkahelyet kereső fiatalok a helyi közegben azonnal élcsapatot alkothattak volna.46 A közgyűlés összesítő beszámolója a munka fellendülésére, ezzel együtt a prohászkások tevékenységének „csúcsidőszakára” utal. Ezt a gyűlésen részt vevő prohászkás tagok magas száma egyaránt jelzi. A beszámoló alapján ugyanis az említett gyűlésen összesen 42 prohászkás tag vett részt. A prágai kör aktivitását, valamint a Prohászka Körök egyre sokoldalúbb tevékenységét jelzi, hogy a csoport tagjai gyakran társszervezőként is szerepet vállaltak más katolikus rendezvényeken. Példaként említhető a júniusi Katolikus Nagygyűlésen való részvételük, ahol a rendezvény „magyar részét” a prágai Prohászka Kör szervezte. Hasonlóképp részt vállaltak a júliusi katolikus ifjúsági munkástábor megszervezésében, valamint a Katolikus konferencián is társszervezőként léptek fel.47 5.2. A pozsonyi kör – a leghosszabb ideig működő szlovákiai csoport 1932-ben, a prágai csoport megalakulása után létrejött a pozsonyi Prohászka Kör, mely aztán, az 1938-as visszacsatolás után az egyetlen prohászkás csapatként működött tovább Szlovákiában. A helyi mozgalom tevékenységébe és személyi összetételébe az Új Élet c. folyóiraton kívül a pozsonyi rendőrigazgatósági anyagok nyújtanak betekintést, melyek a vezetők személyéről is információval szolgálnak.48 A prágai Körhöz hasonlóan a pozsonyi csoport munkáját a vezetők aktivitása határozta meg. Az egyik legfontosabbb pozsonyi prohászkás személyiség a korábban sarlósként működő Diósi Kornél volt: „A vezetést Diósi Kornél bölcsészettanhallgató látja el és az ő agilitásának és munkakedvének köszönheti az egyesület azt, hogy ma már szép számú tag jelenlétében tarthatja kéthetenként nagy érdeklődéssel várt és hosszú vitát eredményező gyűléseit.”49 További fontos személyiségnek számított például ifj. Aixinger László, aki valószínűleg a keresztényszocialista politikusként működő idősebb Aixinger László fia volt.50 Ki kell még emelni a fentiekben már említett Vájlok Sándor művelődéstörénészt is, aki szintén elnöki pozíciót töltött be a körben.51 Ezenkívül Janics Kálmán, aki az 1980-as években Svájcban megjelentetett úttörő munkájával, A hontalanság évei c. könyvével a mai szlovákiai magyar köztudatban is jelen lévő személyisége a Prohászka Köröknek, szintén a pozsonyi csoport fontos vezető személyiségének számított.52 Az említett vezetőkön kívül olyan fontos karakterek vettek még részt a pozsonyi csoport munkájában, mint Sinkó Ferenc, Ölvedi János vagy Pfeiffer László.53 Mint minden csapatnak, úgy a pozsonyi Prohászka Körnek is voltak helyi sajátosságai. A csoport kezdeti munkáját a korabeli munkabeszámlók alapján például az egyetemhez kötődő pozsonyi hallgatók passzivitása nehezítette meg: „Múlt év decemberében megindult a pozsonyi Prohászka Kör munkája is. Azonban nagy nehészségekkel kellett megküzdenie, míg eljutott odáig, hogy rendes, aktív munkát tud kifejteni. A pozsonyi – szóval nem vidékről jövő – egyetemi hallgatók teljes nemtőrödömséget mutattak az egyesülettel szemben. Egyelőre a Kör működésének tengelye a belső munka, kifelé s általában a nyilvánosság előtt a kör még keveset szerepel.”54 A pozsonyi csoport tevékenységének a kezdeti nehézségei után fejlődésnek indult. Az Új Élet 1935-ös beszámolója alapján a csoport már aktív, külső munkát fejtett ki Pozsonyban: „A pozsonyi P.K. idei munkája fokozott aktivitás jegyében indult meg. A munkaprogram főirányvonala a kör aktív bekapcsolása volt a pozsonyi magyar kat. társadalomba és a magyar kat. egyesületekkel való együttműködés.”55 A pozsonyi Prohászka Kör fejlődésére utal a pozsonyi egyetem magyar tanszékének létrehozásában tanúsított közreműködés: „A pozsonyi egyetem magyar tanszékének betöltése körül a pozsonyi P. K. tagjai jelentékenyen közreműködtek és nagy érdemük van abban, hogy a pozsonyi egyetemen a magyar tanszék megvalósult. […] Az eddig végzett munka bizonyítékát adja, hogy a pozsonyi P. K. aktív részt vesz a kat. építőmunkában és a pozsonyi kat. magyar társadalom egyik legjelentősebb és legszorgalmasabb építőműhelyévé küzdötte fel magát.”56 6. A kisebb prohászkás körök tevékenysége 6.1. Losonc – a középiskolások Prohászka Köre A következő fontos helyi csoport a hivatalosan 1933 szeptemberében megalakult losonci Prohászka Kör volt. Ennek a megalapítói közé elsősorban olyan losonci származású főiskolások tartoztak, mint a korábbiakban már említett Czvank László.57 A losonci csoportot a korabeli beszámolók már annak megalakulását követően erős csapatként jelenítik meg. Az Új Élet beszámolói szerint a prohászkások már 1932-ben meghatározó és kiterjedt tevékenységet folytattak a városban: „A körnek ma 25 tagja van. Minden vasárnap megtartja összejöveteleit, ahol a mai aktuális problémákat tárgyalja meg. […] Nagy sulyt helyez a kör a szociális ténymegismerésre (nyomortanyák látogatása, segélyakciók stb.). […] A január 3-án megalakított losonci »Róm. Kat. Ifjúsági Kör« tagjainak 60%-át a kör toborozta. 8 fiu kétizben tett látogatást Losonc nyomortanyáin. […] A kör nagyban készül a Pr. Kör nyári vándorlásaira, hogy látóköre, szociális ismeretei mindinkább szélesbedjenek.”58 A losonci körnek is voltak sajátos helyi céljai, melyek közül az egyik legfontosabb a középiskolás ifjúság megszervezése volt: „A losonci PK. egyike a legfiatalabb Prohászka Köröknek. 1933 szeptemer 16-án alakult meg. A megalakulás célja az volt, hogy a felnövekvő és végzett középiskolás ifjúság részére szervezeti keret legyen, hogy abban széleskörű munkát fejthessen ki. Alapszabályai jóváhagyás alatt vannak.”59 A losonci csoport a kezdeti években elsődlegesen tehát azoknak a csehszlovákiai magyar fiataloknak kívánt szervezeti hátteret biztosítani, akik még nem kezdték meg felsőfokú tanulmányaikat. Ebben a tekintetben a losonci egy speciális válfaját képezte a Prohászka Körök Szövetségének. Vezetőinek nagy része a helyi csoport 1933-as hivatalos létrehozása után az egyetemi (prágai) Prohászka Körök személyei közül került ki, ez pedig sok szempontból korlátozta helybéli tevékenységüket. Ezt igazolja a losonci csoport 1934. évi munkabeszámolója is, mely a korábbi, 1932-es munkabeszámolóval összehasonlítva tevékenységüket illetően visszafejlődést mutat: „Tagjainak száma 18, nagyrészt olyanok, akik az egyetemi Prohászka Köröknek is tagjai, azért munkaidőnk csak arra az időre szorítkozott, amikor tagjai itthon voltak. Így hát volt négy gyűlésünk: ezek közül kettő adminisztratív, kettő vitagyűlés volt” – írja a losonci Prohászka Kör munkájáról az Új Élet 1934-ben.60 Losonc vonatkozásában viszont kiemelten fontos megemlíteni a csoport szerepét a helyi lapok vonatkozásában. A korábbiakban már említett Scherer Lajos által kiadott A Mi Lapunk c. ifjúsági cserkészújság katolikus párjának tekinthető Tábortűz c. lap megszervezésében ugyanis komoly jelentősége volt a losonci prohászkásoknak: „Tagjaink közül néhányan állandó munkatársai a helybeli hetilapnak. Továbbá megszerveztük a Tábortűz diákszerkesztőségét Losoncon.”61 6.2. Az érsekújvári „tanítók” Prohászka Köre A rendőrségi jelentések alapján Prohászka Kör Prágán, Pozsonyon és Losoncon kívül még Brünnben, Érsekújvárott, valamint Komáromban működött.62 Az Új Élet a fentiekben bemutatott csoportok beszámolóitól eltérően jóval kevesebb betekintést nyújt a kisebb helyi csoportok – a komáromi, az érsekújvári, valamint a brünni csapat – tevékenységébe. Arról sincs pontos információnk, hogy az érsekújvári és a komáromi Prohászka Kör pontosan mikor alakult meg. Mindenesetre a folyóiratban közölt munkabeszámolókból kiderül, hogy mindkét alakulat létezett már az 1930-as évek első felében. Egy-két munkaprogram által röviden értesülhetünk a kisebb helyi szervezetek tevékenységéről. Az érsekújvári Prohászka Körről – tevékenységéről és a helyi személyiségekről – szintén kevés adatot találunk az Új Élet hasábjain.63 Az érsekújvári csoportról készített néhány beszámoló viszont rávilágít, hogy a csoport nagyrészt olyan tanítókból állt össze, akiknek a tevékenységét munkahelyi elfogaltságaik gyakran korlátozták: „Az érsekújvári Prohászka kör azon egyesületek közé tartozik, melyeknek igen nagy erőt kell kifejteniök, hogy komoly munkát végezhessenek és hogy eredményt is tudjanak felmutatni. Tagjainak tekintélyes része tanító, akik évközben csak rövid időt tölthetnek otthon s a nagyvakáció sem a legalkalmasabb idő az eredményes munkára, amennyiben sokan másutt töltik a nyarat illetve a nyaraltatást.”64 Ennek ellenére a beszámolók gyakran hangsúlyozzák a fiatalok aktivitását. A csoport 1932-es beszámolóiból egyúttal az is kiderül, hogy az érsekújvári közösség már megalakulása kezdetén rendszeres találkozókat tartott és sokoldalú tevékenységet folytatott: a kéthetenkénti vitagyűlések mellett például szociális előadásokat szerveztek.65 A csoport tevékenysége „csekélynek” tekinthető a fentiekben bemutatott prohászkás alakulatok munkájához képest, ennek ellenére mindenképp ki kell emelni aktivitásukat, mely a későbbiek folyamán sem hagyott alább. Az érsekújvári prohászkások munkáját ugyanakkor olyan nehézségek akadályozták, melyek összefüggésbe hozhatóak azzal, hogy a mozgalom nagy részét pedagógusok alkották. A tagok gyakori távollétéből fakadó hiányokat a helyi csoport azonban igyekezett – pl. többnapos gyűlésekkel és megbeszélésekkel – betölteni.66 Érsekújvár jelentőségét külön is érdemes kiemelni a fiatal generáció életében. Az első két országos prohászkás kongresszus megszervezésére szintén a településen került sor. A rendezvényről készült beszámoló jól rávilágít arra, hogy az komoly hatást gyakorolt a fiatal értelmiségi csoportokra, egyúttal aktivitásukat és munkakedvüket is növelte a későbbiek folyamán: „Az Érsekujvárott tartott országos katolikus főiskolás kongresszus, mint ritka és kivételes szociális élmény mindenesetre nagy és értékes hatással volt a résztvevő és rendező ujvári katolikus ifjúságra, a Prohászka Kör tagjaira. A munkakedve és aktivitás láza hajtotta őket, hogy ismét valami értékes és újszerűségével is kiemelkedő eredményt mutassanak föl magukválasztotta munkakörben, ideológiájuk szolgálatában, a nagy katolikus elgondolások megvalósításában, eredmény: a Prohászka Kör eszméinek, a katolikus szociális eszmék minél szélesebb, osztálykülönbségek nélküli elterjedése volt.”67 6.3. A komáromi kör A komáromi Prohászka Kör tevékenységéről mindössze pár munkajelentés áll rendelkezésre az Új Élet c. lapból. A beszámolók egyúttal a fontosabb helyi személyiségekről is képet adnak: „A Prohászka Kör 1934. szept. 18-án tartotta évedanyitó rendes közgyülését. A nagyszámban megjelent tagokat Alapy Gyula elnök üdvözlölte, majd Zombory György és Doma Ervin tartottak beszámolót az egyesület kulturális és szociális működéséről.”68 A komáromi Prohászka Kör egyik legfontosabb vezetője Ifj. Alapy Gyula, aki ekkor a helyi csoport elnöki funkcióját látta el, és oszlopos tagnak számított a komáromi prohászkás alakulatban.69 Az 1932-ben már a számottevő csoportként működő komáromi prohászkások tevékenysége szintén gyors ütemben fejlődött. Ki kell emelni, hogy a helyi csoport az előadások szervezésén kívül 1934-ben például olyan akciókban is közreműködést vállalt, mint a Komáromtól 5 km-re fekvő Kabátfalu nevű település iskolaépítésének az ügye. A csoport kiterjedt munkatevékenységét igazolja, hogy a komáromi csapat 1934-re már az egész városban népszerűvé vált: „A helyi katolikus akciónak a P. K. szerves tényezője. A városban megismerték már a P. K. nevet, működését.”70 Az is kiderül a beszámolókból, hogy a helyi csoport munkásságának fontos részét képezte az együttműködés olyan – elsősorban ellenzéki irányvonalat követő – csehszlovákiai magyar kulturális szervezetek személyiségeivel, mint például például Borka Géza, a Jókai Egyesület főtitkára, vagy Szombathy Viktor, az SZMKE főtitkára.71 Az összejöveteleket az érsekújvári csapathoz hasonlóan a komáromi csoport esetében is gyakran nehezítette a tagok távolléte, ezért gyakran csupán az iskolai szünetek szolgáltattak alkalmat a teljes körű taggyűlésekre. Erre utal az is, hogy mindössze a húsvéti iskolai szünet idejére hazalátogató prohászkások tarthattak teljes létszámban taggyűlést.72 6.4. A brünni kör A Brünnben létrejött csapat magját azok az egyetemista fiatalok alkották, akik a városban folytatták felsőoktatási tanulmányaikat. A csoport jelentősége a többi alakulathoz képest később értékelődött fel, ezt igazolja a helyi mozgalom beszámolója az Új Élet 1935. év eleji számából.73 A brünni csoport vezetőségéről ugyanakkor nem rendelkezünk bővebb információkkal, s a tagokra is mindössze következtetni tudunk az éves beszámolókból. Mindenesetre annak ellenére, hogy egy kisebb csoportról volt szó, a brünni csapat 1935-től heti rendszerességgel szervezett közös találkozókat. Ezt igazolja a csapat működéséről írt beszámoló is az Új Élet c. lapban: „Évünket Veni Sancte-vel nyitottuk meg. Ezután minden héten volt összejövetel, amelyeken szó volt a sajtókérdérdésről, különböző beszámolókról, komáromi kongresszusunkról, a prágai filozófiai kongresszusról.”74 A szervezet további tevékenysége a többi csoporthoz hasonlóan elsősorban különféle aktuális előadások rendezésével telt, melyek nagy része a katolicizmus témájával, valamint gazdasági problémákkal foglalkozott.75 Ki kell emelni, hogy az egyesület munkájának elősegítésében nagy szerepe volt azoknak a személyiségeknek, akik „vendégelőadókként” vettek részt a munkában. Közéjük tartozott Pfeiffer Miklós kanonok, valamint az előzőekben már többször is említett Czvank László, az országos Prohászka Kör egyik legfontosabb tagja.76 6.5. A keleti csoportok Ahogyan arra már a fentiekben is utaltunk, az 1932-es évben már Kassán (ahol egyébként az Új Élet c. lapot 1938-ig szerkesztették) is komoly csoportja volt a Prohászka Köröknek. Ebben természetesen az is közrejátszott, hogy a Körök több fontos személyisége – köztük Pfeiffer Miklós és Rády Elemér – kötődött a városhoz igen erősen. A helyi csoportban rövid időn belül itt is sűrű munka folyt. Ezt bizonyítja, hogy a Kör kéthetenként tartott gyűlést és előadásokat a fiatalság aktuális problémáit érintő témákról. A kassai csoport egyik legfontosabb személyiségének Rády Elemér számított, aki egyúttal 1932-ben az országos elnöki funkciót is ellátta ekkor. Rádynak minden bizonnyal komoly jelentősége volt a kassai csapat megszervezésében, melynek kezdeteiről az Új Élet 1932. évi beszámolója a következőket írja: „Az első gyülésen Rády Elemér orsz. elnök ismerette a mozgalom célját. A Kör ezután kéthetenként tartott gyülést, amelynek mindegyikén egy-egy aktuális téma került előadásra, pl. Fényes István: »A genfi nemzetközi munkaügyi hivatalról«, Dr. Suhaj Béla: »A bolsevista ideológia pszihológiai okai«, Dr. Pfeiffer Miklós: »Quadragesimo Anno« és Dr. Topitzer Aladár: »A spanyol forradalom és a katolicizmus«.”77 Kassa ugyanakkor a szervezet országos működését érintő fontosabb kérdések megbeszélésének helyszínéül is szolgált: „A Prohászka-Kör több vezetője március végén összejövetelt tartott Kassán, melynek célja a nyári program és az 1932/33 iskolai év munkatervének az előkészítése.”78 Kassán kívül még helyi csoportok jöttek létre Rimaszombatban és Rozsnyón is. Azt azonban kijelenthetjük, hogy a „keleti” csoportok működése nem volt olyan mértékű, mint a „nyugati” csoportoké. 7. Összegzés Összegzésképp elmondhatjuk, hogy a Prohászka Körök a Sarló mozgalomhoz hasonlóan komoly lehetőséget jelentett az első kisebbségi generáció számára különböző mozgalmi tevékenységi formák, csak közösen elvégezhető felmérő, adatgyűjtő és értékelő munka elvégzéséhez. Feladatául főként az új körülmények közé került és speciális problémákkal szembesülő csehszlovákiai magyar társadalom önszerveződésének támogatását, azon belül az értelmiség kinevelését, öszefogását, decentralizált szervezeti keretek közt való működését jelölte meg. Mindezt alapvetően neokatolikus és keresztényszocialista ideológiai megközelítésben. A kommunizmusig, a Csehszlovák Kommunista Párttal való szervezeti együttműködésig radikalizálódó Sarló mozgalomal ellentétben a Prohászka Körök erős keresztényszocialista ideológiai háttérrel a katolikus és a nemzeti célokat kapcsolta össze a kisebbséget érintő szociális feladatokkal. A Prohászka Körök Országos Szövetségének helyi körei és tagjai a dél-szlovákiai és kárpátaljai magyar falvakból, városokból verbuválódtak. Ezek a – pozsonyi, kassai, érsekújvári, komáromi, stb. – fiatalok elsőként a prágai egyetemen szervezték meg magukat. A mozgalom a vezetők – Pfeiffer Miklós, Rády Elemér, Vájlok Sándor vagy Czvank László – aktivitásának köszönhetően hamarosan a csehszlovákiai magyarság további fontos városaiban – Pozsonyban, Losoncon, Érsekújvárott és Komáromban – is megalakult. A prohászkások legjelentősebb személyisége Pfeiffer Miklós volt, aki hivatalosan nem tartozott a csoporthoz, hanem a fiatalok lelki vezetőjének számított, és egyfajta összekötőkapocsként szerepelt a prohászkások helyi csoportjai között. Ő volt az egyetlen olyan személyiség, akinek a neve minden helyi szervezet tevékenységében megjelenik. Előadásaival, lelkigyakorlataival tovább segítette a helyi csoportok munkáját. A következő kulcsszemélyiség (Göndöcs) Czvank László volt, akinek a neve a prágai csoport mellett a losonci megszervezéséhez is kötődik. A prágai csoport kezdeti tevékenységének főszereplői közé tartozik még a kassai Rády Elemér, aki azonban már 1935-ben Magyarországra költözött. Ezenkívül több más jelentős közéleti személy kapcsolódott a pozsonyi csoport munkájához. Köztük a korábban sarlós Diósi Kornél. Komoly publicisztikai munkát végzett Janics Kálmán, Vájlok Sándor és András Károly. A komáromi csoport legfontosabb személyisége ifj. Alapy Gyula volt. A fent említett személyiségek tevékenysége, világképe alapján elmondhatjuk, hogy a csoport azzal együtt, hogy elhatárolódott a politikától, kulturális szinten a nemzeti irány felé tájékozódott. A fiatalok az egyes régiók főiskolás hallgatóit mozgósítva sokoldalú tevékenységet láttak el a csehszlovákiai magyarság érdekében. A helyi csoportok tevékenységét ugyanakkor behatárolták az egyes települések adottságai. Ennek ellenére az első évek ideológiai munkáját, mely különféle vitagyűlések és ideológiai előadások szervezésével telt, a későbbiekben egyre inkább sikerült kibővíteni praktikus irányba: rendszeres regionális gyűléseket, táborozásokat, nyaraltatásokat, valamint országos kongresszusokat és előadás-sorozatokat szerveztek. Emellett könyvtárakat nyitottak, kisvárosi és falusi sporttelepeket építettek. A Sarló-mozgalomhoz hasonlóan foglalkoztak szociográfiai, falukutató munkával.79 Mindezen felül tagjaik közül sokan alapítói lettek a SZKIE-nek, vagyis a Szlovenszkói Katolikus Ifjúsági Egyesületnek. Az egyetemista fiatal lányok elsősorban a Szociális Nővérek nevű katolikus kongregáció család- és nővédelmi munkájában segédkeztek. Közéjük tartozott a fentiekben már említett Salkaházi Sára és Esterházy Lujza. (Molnár 1998, 206–210. p.) Ezenkívül ki lehet emelni jótékonysági tevékenységüket, mely például szociálisan nehéz körülmények között élő fiatalok táborozásának megszervezésére irányult. Folyamatos munkájuk ellenére elképzelésük, mely egy új intelligencia kinevelését célozta, nagyrészt illúzió maradt a politikai történések miatt. A Sarló-mozgalommal ellentétben, mely elsősorban ideológiai okok miatt esett szét, a prohászkások történetét az első bécsi döntés eseményei befolyásolták, melynek következtében a csoport nagy része 1938 után Magyarországra került. A mozgalom „visszatért” részét hozzákapcsolták a magyarországi „Prohászka Mozgalom” nevű csoporthoz, melynek helyi alakulatai először Budapesten, majd Debrecenben jöttek létre. Szlovákiában egyedül Pozsonyban működött tovább a Prohászka Kör 1938-tól 1945-ig. Emellett lassan új személyiségek jelentek meg a mozgalom keretein belül, a régi alapítók közössége pedig lassanként eltűnt a „felvidéki szellemnek” nevezett kisebbségi magyar gondolattal együtt. (Erről l. Simon 2014, 97–109. p.) Ennek a mindvégig meglehetősen homályos elképzelésnek a kialakításában a Sarló és a Prohászka Körök egymástól eltérő pozícióból sokszor hasonló következtetésekre jutottak. A második világháború utáni jogfosztottság időszakában a tagok többsége Magyaroszágra vagy Nyugatra került. Az 1948–1989 közötti pártállami évtizedekben a mozgalom tagjainak nagy többsége Magyarországon egymástól elszigetelődve, a kisebbségi korszak feldolgozását lehetetlenné tévő ideológiai közegben folytatta értelmiségi tevékenységét.

 


Levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL OL) K 63. Külügyminisztérium. Politikai iratok. 1930-7/44. 207/pol.
Slovenský národný archív (SNA), Fond Policajného riaditeľstva (PR), 87. doboz 16/1.

Sajtó

Új Élet, 1932–1939

Interjúk

András Károly-életútinterjú. Országos Széchényi Könyvtár. Történeti Interjútár. 1023.

Szakirodalom

Bajcsi Ildikó 2014a. A kisebbségi magyar elitek szerveződése és az ifjúsági mozgalmak a két világháború közötti Csehszlovákiában. (Vázlat a kisebbségtörténet generációs és biográfiai interpretációs lehetőségeiről) Človek a spločnosť internetový časopis pre pôvodne teoretické a výskumné štúdie z oblasti spoločenských vied, 2. sz. 16–32. p. http://www.clovekaspolocnost.sk/jquery/pdf.php?gui=4HTWXTBMQMLKWE48SXAHSNKG5 (2014. 08. 19.)
Bajcsi Ildikó 2014b. Női szerepek kisebbségi helyzetben: Magyar női sorsok a két világháború közötti Csehszlovákiában. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 1.sz. 131–156.p.
Balogh Edgár 2003. Tíz nap Szegényországban. Neumann Kht. Budapest. http://mek.oszk.hu/ 05000/05089/html/gmbalogh0003.html (2014. 01. 02.)
Csanda Sándor 1982. Első nemzedék. Pozsony, Madách.
Czékus Anita 2011. Esterházy Lujza közéleti tevékenysége. Diplomadolgozat. Selye János Egyetem, Történelem Tanszék.
Dobossy László 1978. A Sarló művelődéstörténeti szerepe és hatása. In. Sándor László (szerk.): Ez volt a Sarló. Tanulmányok, emlékezések, dokumentumok. Budapest–Bratislava, Kossuth Könyvkiadó–Madách. 108–133.p.
Esterházy Lujza 2014. Sorskérdések margójára. Tanulmányok, cikkek, dokumentumok. Szerk. Filep Tamás Gusztáv–Molnár Imre–Szendrei Zsuzsanna. Budapest, Méry Ratio Kiadó–Kisebbségekért–Pro Minoritate Alapítvány.
Fazekas Csaba 2008. Prohászka Ottokár zsidóellenességéről. Egyháztörténeti Szemle, 4. sz. http://www.uni-miskolc.hu/~egyhtort/cikkek/fazekas-prohaszka.htm.(2015. 07. 05.)
Filep Tamás Gusztáv 2015. A csehszlovákiai „Új Élet” ideológiája a harmincas években, In. Bárdi Nándor–Filep Tamás Gusztáv–Lőrincz D. József (szerk.): Népszolgálat. A közösségi elkötelezettség alakváltozatai a magyar kisebbségek történetében. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Filep Tamás Gusztáv 2003. A hagyomány felemelt tőre. Válogatott és új esszék, tanulmányok az 1918-1945 közötti (cseh)szlovákiai magyar kultúráról. Budapest, Ister, 2003.
Filep Tamás Gusztáv 2007. A humanista voksa. Írások a csehszlovákiai magyar kisebbség történetének köréből. 1918–1945. Pozsony, Kalligram.
Fónod Zoltán 1994. A csehszlovákiai magyar irodalom lexikona 1918-1995. Pozsony, Madách-Posonium.
Frenyó Zoltán 2010. Prohászka Ottokár hitéleti és szociális tevékenysége. Vár, 1. 94–95.p.
Gergely Jenő 2007. A kereszténydemokrácia Magyarországon. Múltunk, 3. sz. 113–115.p.
Gyurcsík Iván 2001. Göndöcs László (1912-1994) emlékezete. Magyarként a harmincas évek Prágájában (2. rész) Prágai Tükör. Közéleti és kulturális lap, 5. sz. (2015. 07. 16.)
Hegyessy Sándor 1932. Mozgalmaink. Új Élet, 4. sz. 147–148. p.
Kemény G. Gábor 1940. Így tűnt el egy gondolat. Budapest, MEFHOSZ Könyvkiadó. http://adatbank.transindex.ro/html/cim_pdf1315.pdf (2015. 06. 19.)
Kovács Endre 1944. Két háború közt. Budapest, Turul Kiadás.
Krammer Jenő 1935. A szlovenszkói magyar serdülők lelkivilága. Szociálpszichológiai tanulmány. Budapest, Merkantil-nyomda könyvkiadóvállalat. Adatbank. Erdélyi Magyar Elektronikus Könyvtár. http://adatbank.transindex.ro/html/cim_pdf1183.pdf (2015. 02. 02.)
Magyar Katolikus Lexikon. http://lexikon.katolikus.hu/ (2015. 05. 16)
Miklós Péter 2006. Katolicizmus és politikum a Horthy-korszakban. Aetas, 2. sz. http://www. aetas.hu/2006-02/miklos.pdf (2015. 07. 07.)
Molnár Imre 1998. A magyar anyanyelvû egyházak helyzete Csehszlovákiában. A csehszlovákiai magyar mûvelődés története 1948-1998. I. Történelem, szociológia, demográfia, nyelvfejlődés, nyelvhasználat, a mindennapok kultúrája, egyház és vallás. Budapest, Ister, 219–220. p.
Molnár Imre 1998. A szlovenszkói magyar közmûvelődés meghatározó összetevői 1920–1945 között. In: Tóth László (szerk.): A (cseh)szlovákiai magyar mûvelődés története 1918–1998. II. Budapest, Ister, 179–233. p.
Olejník, Milan 2011. Politické a spoločenské aktivity maďarskej minority v prizme štátnych orgánov a dobovej slovenskej tlače (1918 – 1929). Košice, 2011. http://www.svusav.sk/ data/uploads/publikacie/milan_kniha.pdf (2015. 05. 16.)
Ölvedi János 1935. A szlovenskói új magyar generáció. A Sarlótól a Prohászka-körökig (1935). Érsekújvár és Vidéke. http://www.watson.sk/index.php?option=com_content&view= article&id=1136:oelvedi-janos-a-szlovenskoi-uj-magyar-generacio-a-sarlotol-a-prohaszka-koeroekig-1935&catid=60:default&Itemid=76 (2015. 05. 30.)
Ölvedi János 1985. Napfogyatkozás. Magyarok Szlovákiában. New York. 1985.
Pongrácz Kálmán 1935. A katolicizmus és az új Európa. Új Élet, 7–8.sz. 346–347. p.
Schalkház Sára 1932. Új munkaév kezdetén. Katholikus Nő, 1932. 7. sz. 114–116. p.
Semetkay József 1935. Az új nemzedék arca és programmja Magyarországon. Új Élet, 2–3. sz. 115–118. p.
Simon Attila 2012. Etnické stereotipy. Obraz Čechov a Slovákov v prácach maďarských prácach v medzivojnovom období. Forum Historiae, 2. sz. http://www.forumhistoriae.sk/documents/10180/79324/simon.pdf (2015. 06. 10.)
Simon Attila 2013. Az elfeledett aktivisták. Kormánypárti magyar politika az első Csehszlovák Köztársaságban. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.
Simon Attila 2014. Magyar idők a Felvidéken 1938-1945. Az első bécsi döntés és következményei. Budapest, Jaffa Kiadó.
Sinkó Ferenc 1990. A felvidéki ifjúsági mozgalmak kezdetei Trianon után. Regio. Kisebb­ség­tudományi Szemle, 2. sz. http://epa.oszk.hu/00000/00036/00002/pdf/11.pdf (2014.08.10.)
Sinkó Ferenc 1991. Egy nagyasszonyról. In Eszterházy Lujza: Szívek az ár ellen, Budapest, Püski Kiadó, 6–13.p.
Szalatnai Rezső, 1994. Magyar magatartás és irodalom Csehszlovákiában. Cikkek, kritikák, tanulmányok. Tóth László összállítása. Pozsony, AB-ART Kiadó.
Szarka László 1998. A (cseh)szlovákiai magyar közösség nyolc évtizede 1918–1998. Történeti vázlat. In: Tóth László–Filep Tamás (szerk.): A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998. I. Budapest, Ister, 9–25.p.
Szlovákiai Magyar Adatbank. A (cseh)szlovákiai magyarok lexikona Csehszlovákia megalakulásától napjainkig. http://adatbank.sk/ (2014. 12. 10.)
Szvatkó Pál 1994. A változás élménye. Pozsony, Kalligram Könykiadó.
Turczel Lajos 1967. Két kor mezsgyéjén. Pozsony, Madách.
Vájlok Sándor 1937. Harmadik irodalmi nemzedék. Felvidéki fiatal magyar írónemzedék irodalmi eredményei. Tátra, 7. sz. 227–32.p.
Zemko, Milan 2010. Občan, spločnosť, národ v pohybe Slovenských dejín. Bratislava, Historický ústav SAV.

Nyelvről és nyelvet érintő kérdésekről alkotott elképzelések az Új Szó lapjain 1949 és 1999 között1

0. Bevezetés

Az a megállapítás, miszerint a beszéd és a gondolkodás egymást kölcsönösen meghatározza, nem nagyon szokta vita tárgyát képezni. A mindennapi életünkből is könnyű igazolni, hogy ez tényleg így lehet: az, ahogyan egy témáról gondolkodunk, meghatározza, hogy mit fogunk róla mondani, és az, amit a témáról mondunk vagy hallunk, a gondolkodásunkra vagy mások gondolkodására is hatással van. Ez pedig megint csak rányomja a bélyegét arra, hogy mi hangzik el a témával kapcsolatban, és így egy körkörös folyamat indul be (vö. Dolník 2010, 237. p.; Jäger–Maier 2009, 37. p.). A társadalomtudományokban – a nyelvészetet is beleértve – ezt a folyamatot szokás diskurzusnak nevezni. Beszélhetünk például – általában vett – politikai diskurzusról, ugyanezt leszűkíthetjük a szlovákiai politikai élet diskurzusára, vagy még szűkebbre szabva a kérdést: egyes törvények elfogadásával kapcsolatos politikai diskurzust is körülhatárolhatunk, de más további diskurzusokat is, attól függően, hogy mi az, amit kutatni szándékozunk.
Az itt olvasható tanulmányban én a nyelvről szóló diskurzust kutattam. Azt próbáltam meg föltérképezni, hogy a sajtóban milyen kérdések jelennek meg leggyakrabban a nyelv kapcsán, és hogy a feltett kérdésekre milyen válaszok születnek. Ezek felkutatásához az Új Szó napilap hasábjait választottam, mert érdemesnek tartottam megtudni valamit arról, hogy milyen az a kép, amelyet az újság a nyelvről közvetít, illetve – más szemszögből kérdezve ugyanezt: – milyen az a kép, amelyet az olvasó kap a nyelvről. Ennek alapján ugyanis jobban megérthetjük az emberek nyelvről való gondolkodását is, és – még tovább lépve – azt is, hogy egyes nyelvpolitikai döntések vagy épp a beszélők mindennapi nyelvalakító tevékenysége mögött milyen elképzelések, meggyőződések húzódnak (vö. a nyelvalakítás további válfajaival; Lanstyák 2014, 9–19. p.).
Úgy gondoltam, hogy több időszak kutatása nem csak szélesebb rálátást ad majd az újság lapjain kirajzolódó nyelvi kérdésekre, hanem egyben alaposabb elemzést is lehetővé tesz: több időszak áttekintésével ugyanis összehasonlítható anyaghoz jutunk. Ez pedig a diskurzus elemzése szempontjából különösen fontos. A különbségeken keresztül egyrészt sokkal könnyebb észrevenni az adott időszak jellemzőit, másrészt pedig így a diskurzuson belüli preferenciák változásairól is képet alkothatunk. Az egyes időszakok kiválasztásánál egy formai szempontot követtem: a napilap indulásától kezdődően minden tizedik évfolyam lapszámaiból gyűjtöttem anyagot. A gyűjtésnél pedig szintén egy formai, ám éppen ezért nagyon megbízható szempontot választottam. A lapszámok digitalizált tárában egy keresőprogram segítségével válogattam össze az összes olyan szövegrészt (pl. utalást, megjegyzést, cikket), amely tartalmazta a nyelv szót. Az ilyen szövegrészekből összeállított lista képezte azt a korpuszt, amely alapján megpróbáltam levonni a következtetéseimet. De lássuk először, hogy pontosan mely időszakok milyen anyagairól van szó!

1. A kutatás anyagának áttekintése

A kutatás céljára összegyűjtött anyagot – mint említettem – az Új Szó digitalizált lapszámaiból válogattam össze a napilap 1949. május 1-jei újraindításától kezdődően 1999-ig. Mivel azonban ez hatalmas mennyiség, szükség volt a szelektálásra: így az anyagot csak minden tizedik évfolyam lapszámaiból gyűjtöttem – konkrétan az 1949-es, 1959-es, 1969-es, 1979-es, 1989-es és 1999-es évfolyamokból. Ám az ilyen „merítések” még így is túlméretezetteknek bizonyultak a számomra, és kénytelen voltam az anyagot tovább szűkíteni. Mivel elsősorban a nyelvvel kapcsolatos megnyilatkozások érdekeltek, nem próbáltam a választott lapszámokat valamilyen ismert társadalmi, történeti vagy politikai eseményhez kötni, és a kutatást egy olyan irányba elvinni, amely ezeknek az eseményeknek a sajtóvisszhangját mutatta volna be. Ez egy másféle – sokkal inkább történészi – megközelítést igényelt volna, amely szükségszerűen nem annyira a nyelvről, mint inkább a nyelvet érintő események hátteréről szólt volna. A történelmi-politikai háttér természetesen így is nélkülözhetetlen, nyelvészeti szempontból viszont elsősorban az az érdekes, hogy a nyelv fogalma hogyan van megalkotva az egyes időszakok diskurzusaiban.2
Hogy az egyes időszakok mennyi lapszámán végeztem az elemzést, azt nem egy előre megszabott periódushoz igazítottam, hanem ahhoz, hogy mennyi nyelvi vonatkozású – nevezzük röviden így: – hozzászólást3 sikerült összegyűjtenem. Általánosságban elmondhatom, hogy a nyelvet érintő kérdések egyre gyakrabban és egyre nagyobb részletességgel jelentek meg az újság lapjain ötven év alatt (noha ez a lap terjedelmének a növekedésével is összefügg). Az első két évtized „merítése” 140 átnézett lapszámot takart, de a következő két évtizedben már hetvenre csökkentettem a napilap átnézett számait. A következő két merítés pedig még kevesebb, csupán 35 lapszámot érintett. Vagyis azt mondhatom, hogy minden második merítés után a felére apadt az átnézett napilapok száma. Ennek az volt az oka, hogy az újságban fokozatosan egyre több monotematikus, nyelvvel kapcsolatos, nagy lélegzetvitelű írás született. Így nem volt szükséges a kezdeti 140 lapszámhoz tartanom magamat, és azon a ponton meg lehetett állnom, mikor a diskurzusban alkalmazott érvek egy idő után már csak ismételték önmagukat (erre a gyakorlatra l. Jäger–Maier 2009, 51. p.). Hogy pontosan hány átnézett lapszám és hozzászólás után értem el ezt a pontot, arról az 1. táblázat részletesen tájékoztat.

1. táblázat

Screen Shot 2016-04-28 at 10.49.38
2. Az anyaggyűjtés módja és az elemzés módszerei

Az anyaggyűjtést nagyon leegyszerűsítette, és a munkát sokkal gyorsabbá és megbízhatóbbá tette a Fórum Kisebbségkutató Intézet DigiTéka5 nevű adatbázisa, amely többek között az Új Szó 1948-tól 1999-ig megjelent lapszámait digitalizálva elérhetővé teszi. Sőt, nemcsak elérhetővé, hanem a keresőprogramnak köszönhetően könnyen kutathatóvá is. Bármilyen szóra vagy kifejezésre rá lehet keresni, és annak összes előfordulását „elő lehet hívni” az újságból.6
A kutatás során – mint említettem – a nyelv szóra, pontosabban szóalakra (type) kerestem rá. Vagyis olyan utasítást adtam meg, mellyel a program a szó minden alakváltozatát feltünteti, beleértve azokat az eseteket is, mikor a szó összetételi tagként szerepel. Ezzel ugyan rengeteg fölösleges találat került elő, ugyanakkor biztos lehettem benne, hogy minden nyelvvel kapcsolatos hozzászólást sikerül összegyűjtenem, és az így megalkotott korpusz teljes képet nyújt minden nyelvi vonatkozású hozzászólásról, amely az újság lapjain megjelenik.
Az anyaggyűjtés fázisában igyekeztem minden találatot összegyűjteni, és csak azokat a példákat nem vettem föl a korpuszba, amelyek a nyelvre mint testrészre vonatkoztak, illetve ennek metaforikus kiterjesztéseire (mint pl. mérleg nyelve). Az így összeállított korpuszt pedig már csak az elemzés fázisában szűkítettem le, noha az elemzést az egész évfolyam anyagának az ismerete befolyásolta. Egyes esetekben föl is használtam néhány példát, amely fontosnak látszott a téma jobb megértése szempontjából (l. még a 14. lábjegyzetet).
Az elemzést az egyes nyelvi vonatkozású hozzászólások kategorizálásával kezdtem. Ügyeltem arra, hogy ne valamiféle „előre gyártott” kategóriákba próbáljam beleilleszteni a különböző hozzászólásokat, hanem ezek a témabeli különbségek és hasonlóságok alapján mintegy önmaguktól alakuljanak ki, és a csoportok a legjellemzőbb jegyeik alapján kapjanak nevet (vö. az etnometodológia módszertanával – Dolník 2009, 292–295. p.). Így jöttek létre például olyan csoportok, mint „magyarokat érintő történések”, „anyanyelv”, „nyelvi piac” stb. Ezeket különálló aldiskurzusokként kezeltem; azokat az eseteket pedig, amelyek több aldiskurzusba is beleillettek, értelemszerűen egyszerre több aldiskurzusba is besoroltam (az aldiskurzusok átfedődéseiről l. Reisigl–Wodak 2009, 90. p.). Az így kialakított anyag egészének áttekintése után kirajzolódtak azok a fő témák, amelyekre az elemzés során a hangsúlyt helyeztem, és azok, amelyeket csak kiegészítésképpen, az egyes összefüggések jobb megvilágítására használtam fel.7
A következő lépés az egyes aldiskurzusok jellemzése volt. A listázott hozzászólások „összeolvasásával” képet tudtam alkotni arról, hogy miről szól az adott aldiskurzus.8 Ezek leírásánál az összbenyomás mellett figyelembe vettem az egyes érvek gyakoriságát is, habár az efféle adatokat fenntartásokkal kezeltem. Úgy tűnt, hogy a téma jellegéből kifolyólag nem nagyon érdemes a gyakoriságot „túl komolyan” venni, mert azok sok esetben inkább torzítják az eredményeket, mint pontosítanák. A diskurzusban elsősorban intenzitásbeli különbségeket követhetünk nyomon – azt például, hogy mely érv mennyire meggyőző vagy mennyire meggyőzően, milyen retorikai eszközökkel van bemutatva. Ha ezeket a kvalitatív tulajdonságokat számokra alakítanánk, akkor az elemzés csak nagyon keveset árulna el a diskurzus valódi természetéről. A gyakorisági adatoktól ugyanakkor mégsem tekintettem el teljesen. A választott témán belül arányokként kezelem ezeket, és elsősorban az összbenyomásomra támaszkodom, mert tulajdonképpen erről szól a kutatás kiinduló kérdése: milyen az az összkép a nyelvről, amelyet az újság az olvasói felé közvetít? Ennek megértéséhez pedig az kellett, hogy én ne csak kutatóként, hanem olvasóként is olvassam a szövegeket, és amellett, hogy ezek hatnak rám mint olvasóra, a hatás okait, körülményeit és jellegét kutatóként tudjam kezelni és leírni.
Ami a leírás módját illeti, igyekeztem a lehető legautentikusabb képet megalkotni az egyes aldiskurzusokról. A szöveganyag egészéből azokat a szövegrészeket válogattam össze, amelyek – az összbenyomásom szerint – a leginkább jellemezték a témáról való beszédet, ezekből a szövegrészekből pedig egy folyó szöveget állítottam össze. Ennek az volt az ára, hogy az idézeteket nem mindenhol hagyhattam meg pontosan az eredeti formájukban, és ezeket csak néhány egyeztetésbeli, ragozásbeli különbséggel tudtam közölni. Az ilyen változtatásokat nem tartottam fontosnak jelölni az idézés szabályainak bevett gyakorlata szerint, azzal az indokkal, hogy a munka során nem szerzőkre hivatkozom, hanem a diskurzus legjellemzőbb vonásait foglalom össze a megjelent cikkek anyagán keresztül (vö. Foucault 2002, 47–48. p.). Ahol viszont valamilyen betoldásra is szükség volt, vagy más nagyobb változtatásra, azt szögletes zárójellel jeleztem. Az szintén a kutatás irányultságából következik, hogy nem tüntettem föl az idézetek pontos lelőhelyét.9

3. A „közös nyelv” keresése

Mint említettem, a felgyűjtött anyagban nagyon sok nyelvvel kapcsolatos diskurzust találunk, ezek elkülönítése pedig nem mindig egyszerű. Nem is nagyon törekedtem éles határok meghúzására, az anyag egészét nézve viszont célszerűnek tartottam elkülöníteni két diskurzustípust. Az egyik azokat a nyelvi vonatkozású aldiskurzusokat tartalmazza, amelyekben a nyelvet érintő kérdések más, főleg társadalmi jellegű kérdésekkel szinte elválaszthatatlanul összefonódtak (mint pl. az oktatás, tanulás, jogok kérdéseivel). A másik típusú diskurzus pedig azokat a hozzászólásokat tartalmazza, amelyekben a figyelem közvetlenül a nyelvre irányult (pl. arról szóltak, hogy milyen a „helyes” nyelv) – erről fog szólni a 4. fejezet. Az elemzést az első diskurzustípus témáinak bemutatásával kezdem, évek szerint haladva.
3.1. Egy-ség, két-nyelvűség, sok-féleség…

Az Új Szó egyes számaiból kigyűjtött nyelvvel kapcsolatos anyag legnagyobb részét lényegében az alcímben megadott három fogalom köré építhetjük. Elválasztani ezeket egymástól nagyon nehéz, mert a hozzájuk tartozó aldiskurzusok egymást erősítik, de még ha meg is próbálkoznánk ezzel, valószínűleg több kárt okoznánk, mint hasznot. Mert úgy épp az a szempont forgácsolódna szét a részletekben, ami ennek a diskurzusnak a sajátja: hogy a cikkekben hogyan oldódik fel az egység és a sokféleség között feszülő ellentmondás, és e két pólus közé hogyan illeszkedik bele a kétnyelvűség.

3.1.1. Az 1949-es anyag
Az 1949. évfolyamból származó anyagot általános pozitív attitűd jellemzi. 1948. október 12-én véget ért a csehszlovákiai magyarok jogfosztottsága, újból teret kapott a magyar kultúra, megindult az Új Szó, és egy a korábbi évekkel össze nem hasonlítható tízéves időszak kezdődött meg, amely sok szempontból az 1958-as év utáni időszaknál is kedvezőbb volt (Janics 1983, 330. p.). A szláv nemzetállam megteremtésének a kérdése elvesztette központi jelentőségét, és egy a sokféleségre jóval nyitottabb légkör kezdett kialakulni, amelyet az Új Szó 1949-es évfolyamából származó lapszámain is jól végig lehet követni.
A napilap csaknem 5 hónapnyi anyagában a nyelvi sokféleség kérdése ugyan még nem nagyon jelent meg önálló témaként, de arra, hogy ez pozitív értéket képviselt, egyes utalásokból következtetni lehet. Főleg olyan nagy ívű kijelentésekből, mint „70 nyelven, 11 ezer torokból hangzik el az induló”, vagy mikor ugyanez „hetvenkét nemzet ajkán harsan fel”. De olyanra is van példa, mikor az „ezernyelvű világ fiatalságának színe-virága” sorakozik fel egymás mellé egy rendezvényen. Az újság lapjairól úgy tűnik, hogy a nyelvek sokfélesége nem okoz gondot, mert hiszen azt írják, hogy „nem a nyelv a lényeg, hanem hogy ki mennyi téglát hordott össze az új haza felépítéséhez”. Mindannyian egy „közös nyelven beszélnek, a népi demokráciák nyelvén”, amelyben „csupán a nyelv nemzeti, a tartalom mindig szocialista marad”. A különböző nyelveken beszélő embereket „közös düh fűt”, és „összekovácsolja őket a közös ügyért folyó harc”. Vagyis mindezt röviden úgy foglalhatjuk össze, hogy minél többféle (nyelvű) ember gondolkodik egyféleképpen, az annál jobban erősíti a szocializmus igazságát.
Olyan esetekben, mikor ez az elvont „közös nyelv” konkretizálódik, van rá példa, hogy az eszperantó merül fel, mivel az „a nemzetek közti megértést segíti elő”. Ha viszont egy könnyebben elérhető nyelvet neveznek meg a nemzetközi kommunikáció eszközeként, akkor legtöbbször az oroszt említik. Az orosz és ennek tanulása „a csehszlovák–szovjet kölcsönös jó barátság kimélyítését” szimbolizálja, melynek „je­gyében még nyelvtanfolyamokat is rendeznek”. Ebbe a nemzetközi keretbe illeszkednek bele a magyar nyelv használatával kapcsolatos kérdések. Olyan párhuzam látszik kibontakozni, miszerint ahogyan a csehszlovák nép a barátság jegyében a szocialista táborba integrálódik, úgy integrálódnak a csehszlovákiai magyarok – állami szinten – a csehszlovák népbe. Az ilyen államon belüli „barátság elmélyítésére” szintén igény van, és ezt leginkább az jelképezi, hogy a szlovák mellett a magyart is lehet használni feliratokon, felszólalásokban stb. – egyszóval: nyilvánosan.
Az újság tudósításaiban kivételesen nagy szerepet kap annak közlése, hogy az elvtársak milyen nyelven tartották meg a beszédüket. A 4 orosz, illetve egy-egy angol és cseh nyelven zajló beszéd említése mellett 27-szer hangsúlyozzák, hogy a beszéd szlovák és magyar nyelven is elhangzott, ezenkívül pedig 12 csak magyar és 9 csak szlovák nyelven tartott nyilvános megszólalásról írnak. Mindebből az látszik, hogy az, milyen nyelvű egy megnyilatkozás, a korabeli társadalmi körülmények között „jelölt dolognak” számít (marked case; vö. Laihonen 2014, 185. p.), és nem magától értetődő, hogy melyik az „alapértelmezett” nyelv. De itt feltehetőleg nemcsak annak dokumentálásáról van szó, hogy az egyes beszédek milyen nyelven voltak „elérhetőek”. Miután a nemzeti bizottságok 1948 tavaszán még arra szólították föl a lakosságot, hogy jelentsék fel azokat, akiket magyarul hallanak beszélni (l. Lanstyák–Repiszky 1991, 242. p.), ebben az időszakban inkább az a fontos, hogy a magyar nyelv jelenléte „láthatóvá váljon” az újság olvasói számára. Mi több, kiderüljön, hogy „eljött az ideje annak, hogy [az emberek] újból anyanyelvünkön beszélhetik meg a teendőket, esetleges panaszaikat és javaslataikat”. Ezzel pedig mintegy jelképesen megerősítsék a „magyar és szlovák nyelvű dolgozók testvéri összefogását”, illetve azt a tudatot, hogy „mint egyenjogú polgárok saját anyanyelvükön szolgálhatják a szocialista közművelődés ügyét”. Ezt támasztja alá az a 16 cikkrészlet is, amelyből az derül ki, hogy mi mindent lehet magyar nyelven végezni (sofőrkurzus, tanfolyam stb.). Ezenkívül 40 darab olyan hozzászólást találunk, amelyből a magyar nyelven zajló eseményekről szerezhetünk tudomást (ukrán és magyar nyelvű tanszéket állítanak fel; fokozatosan magyar nyelvű iskolákat létesítenek; megnyílt az első magyar nyelvű pártiskola stb.). Ez ugyan nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy az újság magyar célközönségnek íródik, mégis fontos megemlíteni, hogy teljesebb képet kapjunk a magyar nyelv helyzetéről a csehszlovák és szovjet viszonyok közt, pontosabban arról, hogy ez miként van „leközvetítve” az újság lapjain.

3.1.2. Az 1959-es anyag
Tíz évvel később már nem csupán utalásokból következtethetünk arra, hogy a sokféleség pozitív értéket képvisel, hanem egyértelműen kifejtett mondatokat is találunk erre vonatkozólag. Ez nyilván összefügg annak az 1956-os alkotmányerejű törvénynek az elfogadásával, amely rögzítette, hogy a Szlovák Nemzeti Tanácsnak biztosítania kell a magyar és ukrán nemzetiségű lakosság gazdasági és kulturális életének kedvező feltételeit. Így nem meglepő, hogy az újságban több helyen is találkozhatunk olyan deklaratív megállapításokkal, melyek szerint „hazánk soknemzetiségű, tehát többnyelvű ország”, ahol „minden nemzet jogosan arra törekszik, hogy minden módon fejlessze nemzeti nyelvét”. Nemzetközi viszonylatban pedig a sokféleség támogatására olyan mondatok utalnak, mint „a szovjet hatalom évei alatt több, mint 40 nemzetiség alakította ki saját irodalmát, és gazdagította nemzeti nyelvét”.
Az újságcikkek alapján úgy tűnik, a hatalom elfogadja a nyelvi sokféleséget, mivel azt úgyis összeköti egy metaforikus „közös nyelv”: a nemzetiségek „saját irodalmukról beszélnek, s mégis a kommunizmus gondolataival egyesült irodalom közös nyelvét hallja az ember”. Hogy pontosan mit is értettek ebben az időszakban „közös nyelven”, arra egy 1979-es cikkben találtam meg a választ, amelyet itt most kivételesen nem adatként, hanem hivatkozásként idézek: „Félreértés ne essék, ez nem arra vonatkozott, hogy a kommunisták szlovákul vagy magyarul beszéljenek, hanem arra, hogy a párt­alapszabályzat értelmében egységes legyen a fellépésük, szavaik és tetteik sohase álljanak szemben egymással” (32., szám, 6. oldal). A pártalapszabályzaton túl is tehát ez a „közös nyelv” az elvekben való egyetértést és az ennek megfelelő tetteket jelentette.
A sokféleség deklarált elfogadása és az eszményi vagy inkább eszmei „közös nyelv” jelenléte mellett azonban a cikkek jóval nagyobb része konkrétabb, és kiderül belőlük, hogy melyik nyelv játszik a legnagyobb szerepet nemzetközi viszonylatban: ez továbbra is az orosz, amely mintegy lingua franca szerepet tölt be. „Világszerte nagy az érdeklődés az orosz nyelv elsajátítása iránt, a gazdag orosz nyelv a legelterjedtebb és általánosan legelismertebb nyelvek egyike lett, olyan nyelv, melynek segítségével az emberiség megérti egymást.” Még az Egyesült Államokban is sokan tanulnak oroszul, de a „népi orosz nyelvtanfolyamok résztvevőinek a száma nálunk is folyamatosan nő”. Ezért újabb és újabb nyelvtanfolyamokat kell nyitni, ami nem meglepő, hiszen „az orosz nyelv nálunk a világnyelvet képviseli”.
Ha a sokféleség és a nyelvhasználat kérdéseit a kifejezetten a szlovákiai helyzetre vetítjük rá, akkor alapvetően ugyanazt a képet kapjuk, amelyet nemzetközi viszonylatban. De a sok nyelv itt kettőre szűkül – szlovákra és magyarra –, és ez már a kétnyelvűség kérdéseként válik témává. Az alapállás itt is az, hogy „biztosítani kell a magyar nemzetiségű lakosság számára azt, hogy anyanyelvét mindenütt és mindenkor használhassa”.10 Hangsúlyozzák, hogy „az itt élő más nemzetiségű dolgozók gyermekei [értsd: magyarok és lengyelek] anyanyelvükön tanulhatnak, és hogy a magyar iskolák hálózata állandóan bővül”. Másfelől azt is kiemelik, hogy ezeknek a körülményeknek a megteremtése nem szabad, hogy az elkülönülést segítse elő, és a szlovák nyelv elsajátításának megkerülését jelentse. Ugyanis „a szlovák nyelv ismerete különösen nagy jelentőségű és elengedhetetlen követelmény az ifjúság érvényesülési lehetősége szempontjából”. „Elsajátítása minden akadályt elhárít az útból”. Mi több: „a szlovák nyelvtudás egyik fontos tényező egyenjogúságunknak a szó legszorosabb értelmében való megvalósításánál. Ez így van, nincs, és nem is lehet másként.” „Aki a szlovák nyelv elsajátításában anyanyelve és nemzetisége veszélyeztetését véli felfedezni, az akarva, nem akarva a magyar és a szlovák dolgozók megértésének és együttélésének megbontására törekszik, és holmi búsmagyarkodás nacionalista szószólójává válik.” „A szlovák nyelv tökéletes ismerete megnyitja a lehetőséget a legkülönfélébb pályaválasztások számára, az összes főiskolákon és egyetemeken való továbbtanulás számára”.
Ehhez a témához kapcsolódnak a szlovák nyelv oktatásának kérdései is. Elsősorban az, hogy „mennyire tanítják meg gyermekeket a magyar tannyelvű iskolák szlovákul?”. „Hiszen mint ismeretes, nem egy esetben olyan tanítókra van bízva a szlovák nyelv tanítása, akik nem ismerik a szlovák nyelvtan szabályait, és sem beszédben, sem írásban nem bírják a szlovák nyelvet.” Ugyanakkor – utalásszerűen – olyan megjegyzéseket is találunk, amelyek némi javulásról árulkodnak.
Összefoglalva mindezt tehát úgy tűnik, hogy ebben az időszakban a kétnyelvűség egyrészt a magyar nyelvű oktatás és ügyintézés megteremtését jelenti, másrészt pedig a szlovák nyelv elsajátításának a követelményét. Ez a két dolog viszont a megfogalmazásokban még véletlenül sem olvad össze kétnyelvűséggé, ehelyett két nyelv külön-külön használatáról van szó. Összehasonlításképpen néhány adat: az 1949-es anyagban a „(mind)két nyelven zajlott” típusú utalás 10-szer, „kétnyelvűen zajlott” típusú pedig 4-szer fordul elő. Az 1959-es anyagban viszont a kétnyelvűséget egyszer sem említik, és a „két nyelvre” történő utalásból is csak 2 van, az sem szlovák–magyar összefüggésben jelenik meg.
Ami a beszédek nyelvére tett utalásokat illeti, a ’49-es időszak sűrű említései után (48 darab), itt ilyen jellegű közlésekre szinte nem találunk példát. Ha mégis, akkor az a csehre vonatkozik, vagy más „nem alapértelmezett” nyelvre. Arra viszont van néhány adat, hogy az egyes rendezvényeken milyen nyelvű üdvözlő feliratokat állítottak ki (8 darab biztosan).
A magyarokat érintő történések közül a legnagyobb hangsúlyt a magyarul is megjelent könyvek, sajtótermékek kapják, melyek mellett sokszor valamilyen jól hangzó számadat is szerepel, mintegy kihangsúlyozva ezek nagy jelentőségét. Például: „20 időszaki sajtótermék jelenik ma meg magyar nyelven, évente összesen 23 millió példányszámban”; vagy: „a kiadó ebben az esztendőben 52 magyar nyelvű művet jelentet meg”.
A számok ismertetése fontos szerepet kap a magyar tannyelvű iskolákat látogató diáklétszám kapcsán is, mint például így: „1938-ban a magyar polgári iskolákon 4 399 diák tanult, ma pedig a magyar tannyelvű nyolcéves középiskolákat 32 684 diák látogatja”. Az ehhez hasonló adatok nyilván nem információs értékük miatt érdekesek, hanem azért, mert dokumentálják a létszám növekedését, láthatóvá teszik a javuló tendenciát és a „tömeg erejével” megerősítik az embereket abban, hogy a reszlovakizáció időszaka véget ért, és az újraindított magyar nyelvű oktatás jó úton van. Ezt a gondolatot a történések előremutató, dinamikus ábrázolása is támogatja: „Tervbe vették és már lerakták az alapjait egy magyar tannyelvű nyolcéves iskola építésének is” (kiemelés tőlem); „[az Irodalmi Szemle] irodalmunk további fejlődésének nélkülözhetetlen előfeltétele”; „külön kellene foglalkozni azzal a hatalmas arányú fejlődéssel, amely a magyar nyelvű irodalmi termékek kiadása terén mutatkozik” stb. Az efféle híradásokból egy olyan implicit üzenet bontakozik ki, miszerint van igény és akarat a csehszlovákiai magyar kultúra fejlesztésére, mi több, eddig is számos sikert lehet már elkönyvelni.

3.1.3. Az 1969-es anyag
Ennek az időszaknak az egyik általános jellemzője, amit elöljáróban szükséges elmondanom, hogy itt a nyelvvel kapcsolatos írások jellege nem csak tartalmi, de formai szempontból is megváltozik. A nyelv szó már nem annyira elszórtan jelenik meg, ilyen-olyan egymástól távoli összefüggésekben, amely alapján a témáról alkotott kép mint­egy puzzle-ként áll össze; ehelyett a szóelőfordulás sokkal koncentráltabb, ami azt jelenti, hogy a nyelv szó többnyire hosszabb terjedelmű, monotematikus cikkekben fordul elő (l. pl. a nyelvi jogokról vagy kétnyelvűségről szóló, illetve a nyelvművelő írásokat).
Tartalmi szempontból lényeges változás az előző időszakhoz képest, hogy a nyelvi sokféleség nemzetközi viszonylatban nem tematizálódik. Arra, hogy a sokféleség továbbra is pozitív értéket képvisel, csak az internacionalizmust népszerűsítő cikkekből tudunk következtetni. „Az igazi internacionalizmus a közös cél: a szocializmus építése semmisítheti csak meg az emberek tudatába évtizedekig oltott, sulykolt gyűlöletet és hazugságot, hogy az ember az embernek farkasa […] Semmissé kell tenni azt a közérzetet, közhangulatot, hogy a szomszédom, ki más nyelvet beszél ellenség”. Hiszen „nem a nyelv és nemzetiség, hanem elvek szerint csoportosítjuk az embereket”. Meglepő módon egy nemzetibb ellenvélemény is hangot kap: eszerint „nem segít, aki az internacionalizmus eszméi mögül beszél, hogy nem számít már, ki minek vallja magát”, és hogy csak „az a fő, hogy építse a szocializmust”, ugyanis „szocializmus nincs nemzeti öntudat nélkül”.
Ebből az látszik, hogy a nyelvi sokféleség kérdése alapvetően már nem a szocialista tábor népeinek sokféleségéről és azok közös „eszmei” nyelvéről szólnak, hanem inkább olyan ideológiák propagálásáról, amelyeket a helyi viszonyokra vetítenek rá – lényegében a kétnyelvűség kérdéseire. A „közös nyelv” itt már nem a mindenkit összekötő (ny)elvi-ideológiai hátteret jelenti, hanem egész egyszerűen a közös nevezőre jutás szinonimájaként használatos, vagy szó szerint a csehszlovákiai és magyarországi magyarok közös nyelvére utal. Az orosz mint „világnyelv” sem kap a korábbiakhoz hasonlítható hangsúlyt, noha erőteljes jelenléte kétségtelen. Ebben az időszakban viszont már olyan nyelvként jelenik meg, amelynek a fontossága széleskörűen elfogadott, és ezért propagálásába már nem kell akkora energiát fektetni.11 Az oroszul megtartott beszédekről, az ilyen nyelven kiadott könyvekről és az ilyen nyelvtanfolyamok szervezéséről szóló tudósítások itt úgymond önmagukért beszélnek.
Ha most a sokféleség kérdését állami szinten is megnézzük, akkor az látszik, hogy a kisebbségek nyelvhasználata – a korábbi időszakokhoz képest – jóval hangsúlyosabb szerepet kap. De itt nem csupán az internacionalista propaganda újabb epizódjáról van szó, hanem a nyelvpolitikai háttér megváltozásáról is. 1968-tól alkotmánytörvény biztosította a kisebbségek anyanyelvű művelődéshez, az anyanyelv hivatalos használatához, és a saját nyelvű sajtóhoz való jogát (l. Simon 2002, 29. p.). Ráadásul ebben az időben úgy látszott, hogy a csehszlovák kommunista párt nemzetiségi politikája is új irányt vesz. Eszerint a kisebbségek minden problémája az egyenjogúsítással és kulturális önigazgatással lett volna megoldva (Janics 1983, 330. p.). Vélhetőleg ezek a körülmények magyarázzák, hogy az 1969-es anyagban aránylag sok a problémafelvető cikk. Több cikkben rámutatnak: „változatlanul sok mulasztás történik a kétnyelvűség betartásánál”, és „a nemzeti bizottságokon folytatott nyilvános tanácskozásokkal kapcsolatban is meg kell oldani a kétnyelvűség kérdését”. Nyilvános vita folyik „a nemzetiségi iskolaügy fogyatékosságairól, illetve a kétnyelvűség problémáiról”. Van olyan cikk­író, aki hangsúlyozza, hogy „a kétnyelvűség elvének érvényre juttatása nem függhet csupán jóindulattól vagy politikai döntésektől.” Ezért: „a helyi közigazgatás terén olyan személyi feltételeket kell teremteni, hogy a nemzetiségileg vegyes járásokban a közigazgatási szervek dolgozóinak többsége ismerje mindkét nyelvet, s ezeken a területeken megteremtsék az alapokat a nemzeti és nemzetiségi nyelv fejlesztésére.” „A lengyel kisebbség által lakott területen be kell vezetni a kétnyelvűséget, éspedig oly mértékben, hogy e kisebbség tagjai mindenütt megértethessék magukat”,12 és „engedélyezni kell egy cigány, magyar és szlovák nyelvű folyóirat kiadását”.
A kétnyelvűség kérdései az anyanyelvi oktatás és a szlovák nyelv elsajátítása felől is megfogalmazódnak. Mégpedig: vajon a magyar iskolában el lehet-e kellően sajátítani a szlovák nyelvet, amelynek a „tudása nélkül nehezen lehet boldogulni, amint kilépünk szűkebb pátriánkból vagy akár lakásunk ajtaján”. Illetve: milyen nemkívánatos következményei lehetnek annak, ha nem anyanyelvén tanul a gyerek? Kutatások eredményeire hivatkozva kétszer említik az anyanyelven történő tanulás pótolhatatlan szerepét, és különböző cikkekből, interjúkból sok olyan példát sorakoztatnak föl, melyekben valaki saját tapasztalatból mondja el, hogy bár nem szlovákul végezte tanulmányait, mégis magas szinten megtanult szlovákul. Sőt, több példát említenek arra, hogy valakik „anyanyelvükön szereztek középiskolai bizonyítványt”, mégis „több-kevesebb sikert értek el további pályafutásuk során, és szlovák tudományos körökben is »nevet« szereztek maguknak”.
Összességében az látszik, hogy a két- vagy többnyelvűség érvényesítése – néhány kivételes véleménytől eltekintve13 – fontos. Például azért is, hogy „lényegesen megkönnyítsék, és ami még lényegesebb, tökéletesebbé, pontosabbá tegyék a tervkészítést”. Csehszlovákiai magyar viszonylatban többször hangot adnak a magyar nyelvű lap vagy „iskolázás” igényének, és van, amikor egy előadásról szóló beszámolóban bocsánatot kérnek a magyar hallgatóktól, hogy nem tudtak magyar nyelvű előadót, illetve kétnyelvű nyomtatványt biztosítani.
Az újság lapjain tehát a „különbözőség egységének” ideológiai tartalma átalakul: nem arról szól, hogy „bármilyen nyelven szólalunk is meg, a tartalom úgyis szocialista marad”, hanem sokkal inkább arról, hogy biztosítani kell a nemzetiségek nyelvhasználatának jogát, mert ha saját nyelvüket használhatják, „az eddiginél nagyobb mértékben vehetik ki részüket a szocialista társadalmi viszonyok formálásából”. Vagyis a kisebbségek a korábbinál aktívabb szerepet kapnak. Ez pedig a magyarokat érintő történésekről szóló tudósításokban is érződik. Elsősorban a fogalmazás módjából. Szinte csak jelen idejű igékkel írják le a történéseket (a jövőt érintőeket is beleértve). Múlt idejű igéket csak akkor találunk egy-egy esemény kapcsán, ha a történés múltbeli jellegét kifejezetten hangsúlyozni akarják, vagy ezt a jelennel hasonlítják össze. Például: „a múltban a matematikusok továbbképzése csak szlovák nyelven történt”; de l. „a szlovák és a magyar tannyelvű óvodában 10 nevelő tevékenykedik”; „további magyar tannyelvű osztályok nyílnak a felnőttek részére”; „a dolgozók középiskoláiba jelentkezők írásbeli felvételi vizsgát tesznek tanítási nyelvből és matematikából”.
A magyarokat érintő újságcikkek tehát abban az időben nem a megtörtént dolgok dokumentálására, hanem inkább az aktuális történésekről való tudósításra fókuszáltak, és a jövőbe mutattak: „pillanatnyilag nincs magyar tannyelvű alapiskola”; „mihelyt megfelelő számú magyar szakember áll rendelkezésére, a tanonciskolában megkezdik a magyar nyelvű oktatást is” (kiemelések tőlem). Vö. az 1959-es időszak tudósításaival: „nagy akadályokat gördítettek a magyar tannyelvű iskolák megalakítása elé”; „a magyar tannyelvű nyolcéves középiskolák száma jelentősen emelkedett”; „a magyar tannyelvű középiskola nyolc tanítója méltó módon vette ki részét”. Ehhez hozzá kell tenni, hogy tudósításokról lévén szó, nyilván a korábbi időszakokban is gyakran írnak jelen időben, a ’69-es anyagban viszont ez majdnem kivétel nélküli szabály.

3.2. Anyanyelv és kétnyelvűség

Egy új fejezet nyitására új címmel azért van szükség, mert a föntebbi leírást szervező három fogalom már nem vihető tovább a hangsúlyok eltolódása miatt. A címben szereplő két régi-új fogalom már jobban kifejezi a leírás szempontjait. A kétnyelvűség ugyan továbbra is megmaradt, az anyanyelv fogalma mellett, illetve az egység és sokféleség nélkül azonban a korábbitól eltérő tartalmat kap. Hogy milyet pontosan, azt az alábbiakban fejtem ki.

3.2.1. Az 1979-es anyag
Ebben az időszakban a többnyelvűség és a nyelvek sokfélesége nem alkot önálló témát, és az internacionalista elvek is egy a korábbinál nemzetibb jelleget öltenek. A különbséget talán abban ragadhatnánk meg, hogy míg a ’69-es anyagban a szocialista internacionalizmus egy átfogó ideológiai keretet biztosított, amelyen belül a különbözőségek jól megférnek egymás mellett („a nyelv nem számít”), addig a ’79-es anyagban mintha megfordult volna ez az irány. Úgy tűnik, hogy itt a különböző nemzetekre helyeződött a hangsúly, amelyek az internacionalista elvek szerint működnek együtt – *„a nemzetek és népek barátsága, és az anyanyelvi kultúra ápolása jegyében”.14 Az alapegység itt tehát a nemzet, a nemzetiség és ezek sajátosságai – főként anyanyelve.
Az Új Szó átnézett lapjain a különböző népek, nemzetek internacionalista együttműködéséről nincs közvetlen tudósítás, ez inkább csak amolyan olykor-olykor előkerülő „elméleti háttérként” szolgál. A hangsúly sokkal inkább a helyi viszonyokra kerül át – a magyar–szlovák együttműködésre. Például mikor „külön említést érdemelnek azok a testületek, amelyek nemzetiségileg vegyes területeken működnek, és olyan politikai és kulturális szinten állnak, hogy a családi és társadalmi ünnepségeket mindig az ünnepeltek anyanyelvén, magas színvonalon képesek megrendezni.” Vagy: mikor azt írják, hogy „a magyarlakta, illetve a vegyes lakosú falvakban működő könyvtárak magyar és szlovák nyelvű könyvállományát felülvizsgálják, és a nemzetiségi megoszlás arányához mérten fejlesztik tovább”. Mert: „mindenfajta nemtörődömség [a kétnyelvűség következetes betartásával kapcsolatban] nagy károkat okoz, sérti a nemzeti büszkeséget, önérzetet”.
Az említett dolgok ugyan jól illeszkednek a kétnyelvűség diskurzusába, mégis úgy tűnik, hogy ezen belül az anyanyelven történő oktatás kap elsőrendű szerepet, mintegy a kétnyelvűség kiinduló feltételeként. Ennek hangsúlyozása nem volt véletlen, ugyanis – mint azt Janics Kálmán összefoglalja (1983, 335–336. p.) – a kisebbségi oktatás a ’70-es években egyre nagyobb válságba került. A kilencéves magyar tanítási nyelvű alapiskolák száma 1970 és 1980 között 494-ről 309-re csökkent, és bár ez összefüggött az alapiskolák „összpontosításával” is, a statisztikák azt mutatják, hogy az iskolabezárás az országos átlagnál nagyobb mértékben érintette csehszlovákiai magyarokat. De az iskolák száma mellett ebben az évtizedben a diákok létszáma is lecsökkent: 71 000-ről 50 500-ra; a magyar óvodások 35%-a pedig nem magyar óvodát látogatott. Mint azt Janics megjegyzi, a hatvanas évek végi „egyenjogúság” és „kulturális önállóság” hangsúlyozása a hetvenes évek elejétől kezdődően alábbhagyott, és úgy tűnt, mintha a háború utáni évek magyarellenes hangulata tért volna vissza (Janics 1983, 334. p.). A helyzet súlyosságát fokozta, hogy miután a Csemadok 1971-ben kénytelen volt feladni kulturális-társadalmi szervezeti jellegét, „gyakorlatilag nem maradt sem szervezet, sem sajtó, ahol szociológiával, a magyarokat érintő demográfiával, nemzetiségi érdekű közgazdasággal, történelemmel, iskolapolitikával tudományos színvonalon lehetett volna foglalkozni” (Janics 1983, 333. p.). Így nem is nagyon alakulhatott ki egy olyan fórum, ahol az állam újból erőre kapó asszimilációs politikáját kutatási eredményekkel lehetett volna ellensúlyozni.
Ezeknek a körülményeknek az ismeretében válik érthetővé, hogy az anyanyelvi oktatás miért kap olyan nagy szerepet az Új Szó ’79-es anyagában. Célként fogalmazódik meg, hogy „a diákok az anyanyelvükön tökéletesen megértsék az anyagot”. Mert „ha nem anyanyelvén tanul a gyermek, akkor ezt nem sajátíthatja el száz százalékosan”. „Csak az tud folyamatosan beszélni, aki érti és érzi, mi rejlik a szlovák szakkifejezés mögött, aki anyanyelvén megértette és megtanulta, mit jelent az, hogy golyóscsapágy, kétpofás fék, kardány tengely… (!)”. Az a fontos, hogy „a szakismereteket anyanyelvi szinten értsék meg, sajátítsák el, és vele párhuzamosan tanulják meg ugyanazt szlovákul is”. A szlovák nyelvű felkészítés szükségességében is mindenki egyetért, „hiszen a tanulók az életben, a gyakorlatban szlovák nyelven érvényesülnek”. Vagyis a cél az, hogy *„a nemzetiségi iskolák tanulói az anyanyelvük tökéletes ismerete mellett egyre jobb szlovák nyelvtudással rendelkezzenek”. És az ’59-es időszaktól eltérően itt úgy tűnik, hogy már minden rendben megy a szlovákoktatással: *„Különösen az évenként megrendezett nyugat-szlovákiai kerületi szlovák nyelvversenyeken mérhető ez le, amelyek egyre fokozottabb követelmények elé állítják a tanulókat. Évről évre javul a tanulók reagálóképessége; fejlődik kifejezőkészségük, gazdagodik szókincsük, a nyelvhelyesség és a helyes kiejtés szempontjából óriási fejlődésnek lehetünk tanúi.” Többen állítják, hogy a kezdeti nehézségek után „ma már perfekt beszélik ezt a nyelvet is [értsd: szlovákot]”. „Nyelvi nehézségeik nincsenek”, ez pedig „a jó pedagógiai munkának köszönhető”. Vagyis általánosságban elmondhatjuk, hogy ezekben a cikkekben az anyanyelvi oktatás előnyeinek és szlovák nyelvtanítás sikertörténeteinek a bemutatásán keresztül a magyar tannyelvű iskolák presztízsépítése zajlik.
Az anyanyelvi oktatásnak a gyakorlati szempontokon túl, van még egy másik kiemelt szempontja is. Ezt röviden úgy foglalhatnám össze, hogy „az anyanyelv több, mint tanulásra legalkalmasabb eszköz”. A nemzeti iskolákban eszerint „nemcsak anyanyelvi oktatás folyik, hanem ezek kulturális intézmények is, a nemzetiségi értelmiséget tömörítő műhelyek”. A helységnévhasználat szintén nem csupán gyakorlati kérdés. „Akkor érezheti magát otthon a nemzetiségi állampolgár […], ha anyanyelvén is megnevezheti szülőfaluját vagy megyéjét.” Az irodalom esetében is hasonló a helyzet. Már nem azt találjuk, mint az ’59-es anyagban, hogy az irodalom nyelve maga mellékes, és csak a közös gondolat a fontos – vö. „saját irodalmukról beszélnek, s mégis a kommunizmus gondolataival egyesült irodalom közös nyelvét hallja az ember” –, hanem az anyanyelv jelentőségének hangsúlyozását. Itt: „az anyanyelven olvasott irodalom pótolhatatlan szerepet játszhat a nemzetiségi öntudat erősítésében”, és *„igazi örömet jelent”.

3.2.2. Az 1989-es anyag
Az internacionalizmus kérdése a kutatott anyagban nincs említve, viszont hiba lenne azt állítani, hogy teljesen eltűnt volna a diskurzusból. A későbbi lapszámokban elszórtan előfordul, és mivel ez az ideológia – eddig legalábbis – fontos háttere volt a két- és többnyelvűség kérdéseinek, úgy gondolom, érdemes vetni rá egy pillantást. Az internacionalizmus ebben az időszakban már elveszti korábbi nemzeteket átívelő és összetartó ideológia jellegét. Az újság lapjain ez egyszerűen nemzeti önazonosságot és más nemzetek iránti toleranciát jelent. *„Az internacionalizmusnak minden nemzetiség és nép esetében kétoldalúnak, kölcsönösnek kell lennie, elő kell segítenie a nemzeti azonosságtudat megőrzését és elmélyítését.” *„A szülők elsősorban azzal bizonyítják internacionalizmusukat, hogy magyarságukat megtartva, azonosságtudatukat erősítve tudnak teljes értékű, más nemzetek és nemzetiségek nyelvét, szellemi kultúráját is tisztelő embereket nevelni.”
Ez a felfogás visszatükröződik a kétnyelvűség kérdése kapcsán is, ami abból látszik, hogy a szlovák és magyar emberek *„megtanultak egymás mellet élni, és kölcsönösen tisztelik egymást”. Erre utal például, mikor azt írják, hogy egyes alapiskolákban „két tagozaton folyik az oktatás: az egyiken a szlovák, a másikon a magyar a tanítási nyelv”. Vagy: az, hogy „a jól felkészült előadók nemcsak szlovák, hanem magyar nyelvű előadásokat is tartanak, ha a magyar nemzetiségű polgárok igénylik”.
A vizsgált anyagban az idézett példákon kívül nem nagyon találunk más utalást a kétnyelvűségre. Általában véve inkább a kisebbségekről esik szó, például, mikor azt írják, „nem engedhetjük meg, hogy eltűnjön a legkisebb nemzet is, illetve elvesszen akár a legkisebb nemzet nyelve is”. „Garanciát kell adni a megmaradásukra”,15 és „nagyobb nyelvi egyenjogúságot kell nekik biztosítani”. Ez utóbbi – háromszor is idézett – követelésben az az érdekes, hogy az egyenjogúság fokozati skálára van helyezve. Vagyis a kijelentés pozitív csengése ellenére magában hordozza az előfeltevést, miszerint a kisebbség és többség viszonya szükségszerűen egyenlőtlen.
A magyar kisebbségre szűkítve a kört, úgy tűnik, „megvan a nyílt eszmecsere a nemzetiségi oktatásügy fontos kérdéseiről, a nemzetiségi pedagógusképzés gondjairól és a kétnyelvűség megtartásának politikai jelentőségéről” (vö. Gyönyör 1984). Vagyis a kétnyelvűség kérdései ismét az oktatás ügyein keresztül kerülnek elő. Az ide tartozó cikkek alapján az látszik, hogy a csehszlovákiai magyar oktatás a korábbinál tágabb, történeti-társadalmi összefüggésbe is belekerül. Egy terjedelmes cikk a magyar oktatás kiépítésének történetét tekinti át, rámutatva a problémák fokozatos megoldására és a színvonal emelkedésére. Máshol a magyar iskolába beíratottak számának emelkedéséről számolnak be. Ugyanakkor az aktuális problémák tárgyalására is sor kerül, mint amilyen az elegendő tanárutánpótlás hiánya, a kevés tanterem vagy a kisiskolák integrálása. Ezek a problémák viszont nem helyi magyar specifikumként, hanem országos ügyekként vannak bemutatva, amelyek a szlovákokat is érintik.
Kifejezetten magyar specifikus témaként az anyanyelvű oktatás jelenik meg. A ’79-es anyaghoz képest nincs jelentős változás ezzel kapcsolatban. Továbbra is hangsúlyozzák fontosságát, mert mint azt „számtalan kutatás egyértelműen bizonyítja”, az anyanyelven szerzett ismeretek „tartósan rögzülnek a gyermekek tudatában, és természetesen megkönnyítik mind az alapiskola, mind a középiskola követelményrendszerének az elsajátítását”. Ezek az ismeretek „a későbbi években tovább bővülnek, és megbízható bázisát alkotják a más nyelven szerzett új ismereteknek”. Ami a szlovák nyelv elsajátítását illeti, a vizsgált anyagban ez mellékes szerepet játszik. Írják, hogy „nagy hangsúlyt helyeznek rá”, és hogy „javult a tanulók felkészültsége”, de a szlovákoktatás – az ’59-es év anyagától eltérően – nincs problematizálva, és a ’79-es anyaggal szemben idealizálva sem. Az egyenjogúság kulcsaként és a társadalmi előrehaladás zálogaként sem említik. A cikkekben a szlovák nyelv elsajátítása, úgy tűnik, magától értetődő, és nem igényel bővebb magyarázatot (az újságban megkonstruált kép alapján a szlovák nyelv elsajátításának fontosságát az orosz nyelv ’69-es anyagban bemutatott helyzetéhez lehetne hasonlítani). Ha pedig a magyar vonatkozású történésekre vetünk egy pillantást, kiderül, hogy – akárcsak a ’79-es anyagban – itt sincs nagyon mit megemlíteni. Az ’59-es és a ’69-es anyaghoz képest az ezekről az ügyekről való tudósítás minimális.

3.2.3. Az 1999-es anyag
Olyan tudósítások, amelyek a magyarok kultúrájával összefüggő eseményeiről tájékoztatnak, ebben az anyagban csak ritkán fordulnak elő. És a ’89-es anyaghoz hasonlóan a kevés példa közt is – arányaiban – azok vannak túlsúlyban, amelyek egy-egy iskolába való beiratkozás időpontjáról tájékoztatnak. A ’89-es anyagban 8, a ’99-esben pedig 6 ilyen jellegű „üzenetet” találtam. Ezek mellett elszórtan előfordulnak olyan híradások, amelyek valamilyen közelgő magyar nyelven zajló eseményről tájékoztatnak. Például: kerekasztal-beszélgetésről, előadásról, felvételiről, teremfoci-bajnokságról. De a ’69-es képpel összehasonlítva ezek a híradások már nem egy a történések dinamikáját megragadó eseménynaplóra emlékeztetnek, hanem inkább egy platformra, ahová az olyan, sokakat közvetlenül érintő mindennapi események, mint a beíratások vagy valamilyen közösségi rendezvények – felkerülnek.
Az egyes események közül a legnagyobb hangsúlyt a beíratások kérdése kapja. A kérdés terjedelme messze túlhalad minden más nyelvvel kapcsolatos aldiskurzust – ezt csak a nyelvpolitikai jellegű hozzászólások közelítik meg némileg –, és a korábbi évek anyagában sem találunk olyan témát, amely a vizsgált időszakokban ilyen nagy hangsúlyt kapott volna. Ha csak a ’99-es anyagot nézzük, ennek okát a választott időszakkal magyarázhatjuk: természetes, hogy a kérdés a februári beíratások előtt kerül elő. Az 1999-es év 36. lapszáma után már nem is nagyon találunk a témával kapcsolatos írásokat. Ha viszont a korábbi anyagokra is vetünk egy pillantást, melyek – az 1949-eset kivéve – szintén magukba foglalják a januári és februári hónapokat, feltűnik, hogy a téma csak az 1999-es időszakban kap kiemelt szerepet. Az 1959-es, 1969-es, 1979-es anyagban egyáltalán nem fordul elő, és 1989-ben sem a téma kapcsán írott cikkek vagy beszámolók jellemzőek, hanem sokkal inkább a beíratásokkal kapcsolatos helyszínek és időpontok. Túlzás lenne azonban azt állítani, hogy a téma 1999-ben jelenik meg először. Inkább azt mondhatjuk, hogy a beiratkozások kérdése korábban az anyanyelvi oktatás szerepének hangsúlyozásán keresztül volt „leközvetítve”. Ez a korábbi anyagok egészén végighaladt, és – főleg a ’69-es anyagtól – egyre nagyobb szerephez jutott. Az anyanyelvi oktatás a legnagyobb figyelmet 1999-ben kapja, de itt már a beiratkozások kérdésén keresztül fogalmazódik újra. Alaposan kifejtett cikkek sora jelenik meg a beiratkozásokkal kapcsolatban, és mindegyik ugyanazt az üzenetet akarja eljuttatni a szülőkhöz: annál jobbat, mint hogy a gyerek anyanyelvén tanul, Comenius óta nem talált ki senki. Mert „aki anyanyelvén szerzi meg a tudást – a lehető legmagasabb szintet is beleértve –, bizonyára több anyagot képes összegyűjteni fejében, mint az, akinek kezdetben a nyelvi nehézségeket kell leküzdenie.” „Sok megtévesztett szülő nem tudatosítja, hogy az iskolában nem nyelveket kell tanulni, hanem ismereteket kell elsajátítani, ehhez pedig legjobb eszköz az anyanyelv”. „Mert csak így termelődhet olyan alap, amelyre biztonságosan lehet építkezni.” Ezért „megrendítő tragédia, hogy magyar fiatalok ezrei cserélnek szemünk láttára nemzetiséget”, és „szomorú, hogy Dél-Szlovákiában minden harmadik, sőt nyugati részében pedig már minden második fiatal nem anyanyelvén tanul”. „Sok magyar szülő csukott szemmel jár. S ami rosszabb [a beíratások idején] elaltatja vádló lelkiismeretét.” Teszi ezt „attól a tévhittől vezérelve, hogy [gyermeke] csak így érvényesülhet az életben”. Pedig egyfelől „pszichológiai vizsgálatok egyértelműen alátámasztják, hogy csakis az anyanyelven való tanulás jelentheti a legteljesebb szellemi és lelki fejlődést”. Másfelől: számos példa bizonyítja, hogy „a magyar iskolában szerzett műveltséggel sok felnőtt a törvényhozásba került, a parlament és a kormány elnökhelyettese, miniszter, vagy államtitkár lett”. Azt mondhatjuk, hogy „magyar óvodába és iskolába járni nem veszteség, hanem tudástöbblet, lelki gazdagság; magatartásunkat és öntudatunkat meghatározó kincs!” És még ha „a kétnyelvűségre történő átállás többletmunkát is jelent”, több példa igazolja, hogy „nem jelent gondot”. Hiszen mindez nem arról szól, hogy „elzárkóznánk a szlovák kultúra elől”, hanem hogy ugyan „a többség nyelvét is meg kell tanulnia a gyereknek”, de ez „csak akkor lesz valóra váltható, ha anyanyelvén tanul”.
Azt láthatjuk tehát, hogy az oktatással kapcsolatos és más, nyelvet érintő témák közül az iskola nyelvének a megválasztása kapja a legnagyobb szerepet. Ezen belül pedig az anyanyelvi oktatás mellett szóló érveléseket találunk. Az „üzenet” nem különbözik a korábbi évek anyagában találtaktól, a különbség inkább a terjedelmet érinti, ami ugyanakkor a téma részletesebb kidolgozottságát is magával hozza. Ennél lényegesebb változás azonban, hogy a korábbi évek anyagában előkerülő problémákról itt egyáltalán nem esik szó. Például: nem kérdés, hogy „mennyire tanítják meg gyermekeinket a magyar tannyelvű iskolák szlovákul” (vö. az ’59-es anyaggal),16 nem említik a „nemzetiségi iskolaügy fogyatékosságait” (vö. a ’69-es anyaggal), és arra sincs utalás, hogyan sajátítják el „az érvényesüléshez elengedhetetlen” szlovák nyelvet, illetve a „továbbtanuláshoz szükséges szlovák szakkifejezéseket” (vö. az ’59-es és a ’79-es anyaggal). Ezek a kérdések nyilván nem kell, hogy minden időszakban egyformán jelen legyenek a diskurzusokban, hiszen ezek a társadalmi változásokkal együtt alakulnak; ugyanakkor a korábbi időszakokban felvetett problémák felől nézve jól látszik, hogy a ’99-es anyag cikkei egy nagyon szűk perspektívából láttatják az eseményeket. Azzal az állítással, hogy „az anyanyelvű oktatás a leghatékonyabb”, és ezáltal „nincs és nem is lehet alternatívája” – nyilván stratégiai okokból –, minden olyan „hang” kívül reked a diskurzuson, amely a kérdést más szemszögből közelíti meg vagy annak más aspektusát veti föl. (l. pl. a szlovák nyelv elsajátításának a kérdését, amely ma sem megoldott, és 1999-ben sem volt az –erről l. Misad 2007).17
A kétnyelvűség kérdése szinte nem jelenik meg önálló témaként (ha mégis, akkor csak utalásszerűen), viszont egy nagyobb nyelvpolitikai diskurzus részeként, a kétnyelvű bizonyítványok elfogadása kapcsán, aránylag sokszor találkozhatunk vele (a téma áttekintéséhez l. Simon 2002, 37–39. p.). A cikkek végigkövetik az összes történést, amely a parlamentben lezajlott, és sok esetben közlik a politikusok és szakértők véleményét is a törvényhozási folyamat aktuális állásáról. Hasonló a helyzet a kisebbségi nyelvhasználati törvény elfogadásával (erről l. Lanstyák 1999; vö. Simon 2002, 35–37. p.). Pártelnököket és -tagokat, szervezetek képviselőit és szakértőket szólaltatnak meg a törvény kapcsán. Hangot kapnak a kisebbségek képviselői, a „nagy pártok” vezetői és a „nacionalista ellentábor” is. Ezeknek a véleményeknek a bemutatása nem tartozik szorosan a tanulmány témájához, de egy általános észrevétel erejéig mégis érdemes itt megállni. Feltűnő ugyanis, hogy a „többség vs. kisebbség” szembenállás milyen erőteljesen jelen van az egyes hozzászólások hátterében. A cikkekből úgy tűnik, mintha a kisebbség és többség érdekei – a dolog természetéből következően – sehogy sem lennének összeegyeztethetőek, és a korábbi évek anyagában hangsúlyozott internacionalista baráti együttműködés elvei ebben az időszakban végleg eltűnnének. A „közös nyelvet” beszélő társadalom különálló táborokra szakad. A „nacionalista tábor” diskurzusában a jogok egy egységes halmazként jelennek meg, amelyből ha a kisebbségek is kapnak, akkor az a többség jogai közül fog hiányozni. A „liberális tábor” diskurzusában ezzel szemben egy olyan törvény igénye jelenik meg, amely „védi az állam és a kisebbségek jogait is” (kiemelések tőlem). A két fél eltérő érdekei ugyanakkor egyforma „logika” mentén szerveződnek, és végső soron mindkét oldal a kisebbség-többség szembenállást teremti újra (vö. Duchêne 2008, 8. p.). Ennek hátterében legalább három előfeltevés húzódik: (1) az „állam ügye” és a „kisebbségek ügye” két különböző dolog; (2) mivel az állam a fölérendelt szerv, a kisebbségi ügyeket is „neki kell megoldania” (vö. Dolník 2012, 276. p.); (3) ezek megoldása pedig törvények elfogadásával lehetséges (az ilyen megközelítés részletes kritikájához l. Lanstyák 2015, Sebők 2015).

3.3. Részösszefoglalás

Az egyes időszakok anyagának részletes áttekintése után érdemes röviden összefoglalni, hogy mi történt a címben vezérfonalul választott három fogalommal – az egységgel, sokféleséggel és a kétnyelvűséggel – ez idő alatt, pontosabban, hogy milyen változásokon mentek ezek keresztül a különböző évtizedek diskurzusaiban.
Ha az egység fogalmát nézzük, akkor az látszik, hogy ez kezdetben a szocialista és internacionalista ideológia egyik alapkövének számított. Azt jelentette, hogy bármennyire is sokféle vagy soknyelvű nép él egy irányítás alatt, mindenkit összeköt a „közös cél” – a szocializmus építése. A ’69-es anyagot ez az ideológia még ugyan áthatja, ám inkább csak mintegy előfeltevésként jelenik meg szűkebb, csehszlovák vonatkozásban. Ezen belül a kétnyelvűség kérdéseihez nyújt kiindulópontot: eszerint a kisebbségek többségi nemzetbe való integrálódása állami szinten, párhuzamban áll a kis népek nagyobb egységbe, a szocialista táborba való integrálódásával. A sokféleség tehát állami szinten „kétféleségre” szűkül: a szlovák-magyar viszonyra. A két nyelv „együttélésének” nyelvi kérdései azonban gyorsan háttérbe szorulnak, és később már csak elszórtan találunk rá említést. A ’79-es anyagban a cikkek nem is két nyelvre, hanem inkább csak a magyarra helyezik a hangsúlyt. A magyaron belül pedig főleg az anyanyelv szerepe tematizálódik. A ’89-es anyagban ez tovább folytatódik, a ’99-esben viszont a perspektíva még tovább szűkül, és a beiratkozások fókuszán keresztül jelentkezik – noha, mint említettem, ez egyértelműen a kiválasztott időszakkal magyarázható. Összességében viszont egy olyasféle folyamat rajzolódik ki mindebből, hogy az újság lapjain a fokozatosan szűkült le a figyelem az elvont „nemzetköziség” felől a (cseh)szlovákiai magyarok mindennapjait közvetlenül érintő nyelvi kérdésekre.

4. A „helyes nyelv” keresése

Bár a nyelvről alkotott képet egészében nem lehet függetleníteni az előző fejezetben leírtaktól, mégis érdemesnek tartottam elkülöníteni azokat a cikkeket, amelyek a föntebbiektől eltérően nem nyelvvel kapcsolatos dolgokról szólnak (mint pl. a kétnyelvűségről, a tanítás nyelvéről stb.), hanem magáról a nyelvről állítanak valamit. Ebben a fejezetben ezért hátrahagyom azokat a kérdéseket, amelyek például a „közös nyelvet” vagy a nyelvoktatást érintik, és elsősorban arra fogom keresni a választ, hogy az újság cikkei milyen képet festenek „a” nyelvről, és mik ennek a metanyelvnek a jellemzői.
A találatok alapján a metanyelv kategórián belül két fő csoportot kell elkülöníteni. Az egyikbe azokat a metanyelvi megjegyzéseket fogom sorolni, amelyek egyfajta hallgatólagos tudáson alapulnak, és a legtöbb ember nagyjából egyformán magától értetődőnek vesz, miközben a nyelvről mond valamit (shared folk knowledge about lan­guage; l. Preston 2004, 87. p.; vö. Szabó 2012, 85. p.). A másik csoportba pedig azokat a cikkeket fogom sorolni, amelyek nemcsak, hogy a nyelvről szólnak, hanem egyben valamilyen nyelven belüli változás elérésére irányulnak, azaz a nyelvalakítás – itt: főleg a nyelvművelés – témakörébe tartoznak (vö. Lanstyák 2014, 9–10. p.).
A két csoport között természetesen átfedéseket találunk. Főleg az első csoportba sorolt megjegyzések közt van sok olyan adat, amely amellett, hogy a nyelvről alkotott közös előfeltevésekről árul el valamit, egyben nyelvalakító célzatú is. Például: mikor az újság szerkesztősége megindokolja, miért nem közölhető egy-egy beküldött vers. És megfordítva: a nyelvművelő cikkek is értelmezhetőek népi vagy folk nyelvészeti keretben (l. pl. Domonkosi 2007). Az átfedődésekkel azonban itt nem érdemes bővebben foglalkozni. Nézzük inkább meg a két említett csoportot közelebbről!

4.1. A nyelvről való közös tudás az újság lapjain

Először azt fontos rögzíteni, hogy a nyelvről való közösségi tudás leírása jóval körültekintőbb vizsgálatot igényel, mint amilyet a mostani – nevezzük így: – szondázás lehetővé tesz. Az egyes évek választott időszakaiban megjelent lapszámokban kevés olyan megjegyzést találunk, amely erről a tudásról árul el valamit, így nincs elegendő adatom arra, hogy általánosabb érvényű következtetéseket vonhassak le. A leírást nem is bontom le évekre, mert azzal olyan képet festenék, mintha az egyes időszakokról tennék megállapításokat. Eközben pedig nem lehetne tudni, hogy nem csak annak a néhány szerzőnek véleményét általánosítom-e, akik az egyes időszakok adott pillanatában publikálási lehetőséghez jutottak.
A felgyűjtött anyag alapján általánosságban annyit mondhatok el, hogy a nyelvvel kapcsolatos közös kiindulópontokban nem látszik jelentős elmozdulás. A nyelv mindvégig valamiféle „szent dologként” jelenik meg, amellyel kapcsolatot létesíteni igazi kihívás. Vannak ugyan erre próbálkozások, például amikor valaki jól-rosszul használja azt, de ezek legtöbbször kudarcba fulladnak. Ez látszik például az újság szerkesztőségének a tanácsaiból, amelyeket azoknak ad, akik náluk szeretnék megjelentetni az írásaikat.
A versek beküldőit arra emlékeztetik, hogy „magyarul különösen nehéz verset írni”. „Magyar nyelven Arany János, Petőfi, Ady, József Attila írtak verseket, és ezekkel nehéz konkurálni, különösen akkor, ha a szerkesztőség rendelkezésére nem áll sok újságpapír”. A versírók tehát jobban teszik, ha többet olvasnak, és újból „átveszik a magyar nyelvtant”. Az ugyanis meglátszik, még a nyelvtani feladványok megoldóinak a válaszain is, hogy „bizony keveset olvasnak, és nem a legjobban ismerik anyanyelvüket”. Gyakran még a propagandisták is képtelenek „színesen és meggyőzően, nyelvünk gazdag kincsestárát felhasználva beszélni a szocializmus nagy győzelmeiről és eredményeiről”. Sőt, a „diplomácia nyelve is elavult és hatástalan”. De azért vannak rá kompetens emberek, akik „átfésülik a politikusok nyelvtanilag nem mindig helyes mondatait”. Erre szükség is van, mert „tisztán és egyénien megszólalni »édes« anyanyelvünkön, költőink mély ismerete nélkül, elképzelhetetlen”.
Találunk olyan nyelvtantanítási beszámolót is, amelyben azt bizonygatja a szerző, hogy „a gyerekekben élnek a nyelvtan alakjai, képesek a differenciálásra, logikusan gondolkoznak a nyelvről, vérükké válik, és tudják őket helyesen alkalmazni a kiejtési, jelentési és helyesírási szabályok szerint is”. Ezt nevezhetjük nyelvérzéknek, amely többek között azt jelenti, hogy „a diák a megtanult ragozási mintákat helyesen, minden nehézség nélkül alkalmazni tudja az összes szavakra, és egy szótőből a szóképzés tanult módjainak ismerete alapján, nehézség nélkül, szavak egész sorát képes képezni, a ragozásokat pedig mondatban is tudja alkalmazni”. Úgy látszik tehát, hogy mégsem reménytelen a helyzet. Csak a megfelelő intézményes keret kell a jobb eredményekhez – legfőképp az iskola. Mindemellett azonban egy mindenkit érintő harcra is szükség van: „harcra, nyelvünk tisztaságáért”. Versben éneklik meg például azt, hogy a gyereket „oktatni kell – többek között – tiszta szavakra”; és hogy „ápolni kell” a nyelvet.
Ezek szerint tehát létezik egy „igazi nyelv”, valahol az ideák világában, de a hétköznapi beszélő ennek csak az árnyékát ismeri (vö. Szilágyi 2011 „felhő-nyelv” fogalmával). Kivételt az írók képeznek, akiknek a nyelvi „gazdagsága”, „leleménye” és nyelvük „gazdag csengése” megtestesítheti ezt az ideált. Az hétköznapi beszélő azonban csak akkor kerülhet közelebb az „igazi” nyelvhez, ha nyelvhasználatán intézményes keretek között is dolgozik. Az újság lapjain megjelent novella szereplője mindezt így foglalja össze: „az én nyelvemre még nem került az igazi beszéd […] hát ezért menek most oskolába, hogy ott megtanujjam az igazi módját annak is” (kiemelések tőlem).

4.2. Nyelvművelő tevékenység az újság lapjain

A nyelvművelő tevékenységgel kapcsolatban – az előző témához hasonlóan – nehéz általános érvényű tendenciákat megfogalmazni. Nemcsak a kevés adat miatt, hanem azért is, mert a kutatás ötven évet érintő időszaka alatt a nyelvművelés sem volt teljesen egységes, és így nem mindig lehet tudni, hogy a talált cikkek szerzői mely irányzat szellemében írták meg a tanácsaikat, emellett pedig az egyes irányzatok elválasztása sem problémamentes.
Sándor Klára Nyelvművelés és ideológia (2001) c. írása alapján 1949 és 1999 között a nyelvművelésnek két korszakát különíthetjük el. Az elsőt (a cikkben: ötödiket) összefoglaló néven „kommunista nyelvművelésnek” nevezi a szerző; a kutatást érintő második korszakra pedig „a rendszerváltás utáni nyelvművelés irányzataiként” utal. Az első időszakban a nyelvművelést többször megpróbálták az új társadalmi berendezkedéshez igazítani, és megállapítani a „helyesség” új szempontjait. Az uralkodó irányzatot Sándor „szükségletközpontúnak” nevezi.18 Az ilyen nyelvművelés legfőbb elve, hogy „meg kell állapítani, mi az, amire a társadalomnak szüksége van, s mi az, amire nincs: amire szüksége van az helyes, amire nincs szüksége, az nem helyes. Szüksége pedig arra van a társadalomnak, ami egységesíti, minden, ami az egységességet veszélyezteti, kifejezetten káros” (Sándor 2001, old. n.). A másik, ún. nyelvközpontú irányzat az előbbivel rokon. A nyelvre helyezi a fő hangsúlyt, és arról dönt, hogy egy szó a nyelv „javát” szolgálja-e vagy sem. A harmadik irányzat „emberközpontú nyelvművelés” néven vált ismertté. Ez a megközelítés szakítani próbál a korábbi elvekkel, és „a minél pontosabb, hatékonyabb kommunikációt szeretné elősegíteni, ehhez a célhoz méri egy-egy nyelvi forma helyességét vagy helytelenségét”. „Ugyanaz a nyelvi elem lehet helyes az egyik kontextusban és helytelen egy másikban” (Sándor 2001, old. n.). Általában tehát elmondhatjuk, hogy az alább jellemzett cikkek hátterében ezek az elvek álltak, de ehhez rögtön azt is hozzá kell tenni, hogy az „emberközpontú” vonal – mint azt Sándor Klára leírja – nem nagyon volt hatással a mindennapi nyelvművelői gyakorlatra.
Az 1949-es és 1959-es anyagban a nyelvművelésről nem sok mindent találunk, leszámítva néhány elszórt nyelvre vonatkozó megjegyzést (melyek egy részét az előző fejezetben említettem). Nyelvművelő cikkek először az 1969-es anyagban jelennek meg, innentől kezdve pedig mindegyik évtized anyagában megvannak. A ’69-es, ’79-es és ’89-es cikkeket nem érdemes külön tárgyalni, mert ezekben semmiféle szemléletbeli változást nem vettem észre. Lényegében mindegyik cikk ugyanarra a kérdésre felel (melyet már sok nyelvész, sok helyen, sok formában kritikusan elemzett):19 hogy hogyan kell magyarul „helyesen” beszélni. A kiindulópont az, hogy létezik egy tökéletes nyelv, amelynek szigorú szabályai vannak. Az ilyen szabályok pedig mindenkit egyformán köteleznek. „Épp úgy a »befutott« írót, mint a »kezdő költőt«”. Mégis „igen bőséges a példatár arra, hogy sokan nem értik – anyanyelvről lévén szó: nem érzékelik –, [hogy például] valamely szónak, kifejezésnek több jelentése van”, és „szinte gyanútlanul” használják ezeket, „nem ügyelve arra, hogy a megfelelő alakok a megfelelő mondatokba kerüljenek”. „Sokan nem tudják”, hogy ezek helyett a kifejezések helyett „mit használ a magyar nyelv” (kiemelések mindenütt tőlem). Vannak esetek, mikor „nagyon kényelmes” bizonyos szavak használata, „mert nem kell keresnünk a pontosabb megnevezést”, és ez bizony „szinte csábítja a beszélőt, a tollforgatót a felületes nyelvhasználatra”. Aztán ez a „rossz köznyelvi gyakorlat még a jó tollú emberek írásait is megzavarja”. Pedig sokszor nem is kell „nagyfokú tudatos nyelvismeret, hanem csak egy kis ösztönös nyelvérzék” a helyes kifejezésmódhoz.
Azt, hogy mi számít helyesnek, a nyelvművelő cikkekből lehet megtudni. Ezekből derül ki, hogy melyik alaknak „milyen mondatban volna a helye”, és mely szavakat „nem igen használják [a beszélők]”. A cikkek azt is közlik, hogy az egyes szavak „mit jelentenek a magyar nyelvben”, illetve „mely jelentésekben elfogadhatók”; továbbá, hogy melyik „a jobb hangzású, gördülékenyebb és pontosabb” forma; vagy hogy „helyesen hogy kellett volna fogalmazni”.
Összegezve tehát elmondhatjuk, hogy mindegyik nyelvművelő cikk arra a kérdésre ad választ, hogy melyik forma a helyes. Változás ezzel kapcsolatban a ’99-es anyagban állt be, mikor a nyelvművelő rovatban nyelvi ismeretterjesztő cikkek is megjelentek. Ekkorra már a 90-es évek élénk vitája a nyelvművelés megújításáról jórészt elcsendesedett, és nyilvánvalóvá vált, hogy a nyelvművelés korábbi viszonylagos egysége megszűnt (a vitához l. Kontra–Saly 1998-at). Számos új irányzat jelent meg, amely új alapokon folytatta a nyelvművelést – pl. antropológiai, szociolingvisztikai, kommunikáció-központú irányzatok (l. Sándor 2001), és olyanok is, amelyeket már nem is lehet nyelvművelőnek nevezni (l. pl. a nyelvtervezés- vagy később a nyelvmenedzselés-elméletet). Az Új Szó hasábjain mindez úgy tükröződött, hogy a nyelvművelő rovatban egy időben jelentek meg hagyományos nyelvművelő szemléletű írások, és olyanok, melyek új irányt vettek a szociolingvisztika, a nyelvtervezés és a hozzájuk kapcsolódó nyelvi ismeretterjesztés felé.20
5. Összegzés

Kutatásommal arra a kérdésre próbáltam meg választ adni, hogy milyen az a kép, amelyet az Új Szó különböző időszakokban a nyelvről közvetít. Azzal az elképzeléssel indítottam a munkát, hogy ha a választott lapszámokból összegyűjtöm az összes nyelvvel kapcsolatos megjegyzést, és feltárom ezek közös jellemzőit, akkor egy általános átlátást kapok az emberek nyelvről való gondolkodásáról, illetve ennek változásairól. Ha azonban visszanézünk a föntebbi elemzésre, kiderül, hogy ez eredmények alapján csak nagyon erőltetett választ tudnánk adni erre a kérdésre. Az elemzés nagy része nem egészen erről szól, hiszen nem közvetlenül a nyelvet érintik (l. a 3. fejezetet), azok az eredmények pedig, amelyek közvetlenül a nyelvről alkotott képet mutatják be, tulajdonképpen csak dokumentálják azt, amit eddig is tudtunk – hogy a közgondolkodásban és a nyelvművelésben a „helyes” nyelv problémája központi jelentőségű (l. a 4. fejezetet). Ezek után meg sem próbálok válaszolni az eredetileg föltett kérdésre – hogy milyen az újság metanyelve. Inkább ezt így fogalmazom át: mi következik 502 átnézett lapszám több, mint 1 600 nyelvi vonatkozású hozzászólásának elemzéséből?
A legszembetűnőbb eredmény, hogy annak ellenére, hogy a nyelvről akartam minél több mindent megtudni, majdnem végig kétnyelvűségről, anyanyelvről, sokféleségről, nyelvpolitikáról szóló megjegyzésekkel foglalkoztam. Bár mindegyik fogalom a nyelvvel kapcsolatban, és attól elválaszthatatlanul jelent meg, végeredményben nem „tisztán” a nyelvről szóltak. Amikor pedig olyan példákat találtam, amelyek „tisztán” a nyelvvel kapcsolatosak (főleg a nyelvművelő cikkekben), úgy tűnt, fölösleges vállalkozás volt ötven év anyagát átnézni. A ’49-es és ’59-es anyagban alig volt ilyen adat, a ’69-es, ’79-es és ’89-esben a talált adatok végig ugyanarról szóltak, ’99-ben pedig megint csak nem tudtam általánosítani, mert nem nagyon volt mit.
Ha viszont mindezek után még egyszer megkérdezzük, hogy mi következik mindebből, a vártnál sokkal egyszerűbb választ kapunk. Ha igaz, hogy egy újság követni próbálja az emberek igényeit, érdeklődését, akkor az embereket nem nagyon érdeklik a „tisztán” nyelvi kérdések. Az átnézett anyagban ezek szinte csak a nyelvművelőket érdekelték, érintőlegesen pedig az irodalomkritikusokat. Sokkal fontosabbak azok a kérdések, hogy „megéri-e anyanyelven tanulni?”, „kaphatnak-e kétnyelvű bizonyítványt?”, „szabad-e magyarul megszólalni?”, vagy „hogy érdemes-e angol nyelvtanfolyamra beiratkozni?” stb. Vagyis azok a kérdések, amelyek nemcsak a nyelvről, hanem annak társadalomba ágyazott körülményeiről szólnak. Hiba lenne azonban túl komolyan venni az újság lapjaiból felfejthető valóságot, és ilyen ingatag alapokon hagyni ezt a megállapítást. Hiszen a sajtó mögötti különféle hatalmi érdekekről egy szót sem szóltam. Ez további kutatások részét képezheti. Az viszont a diskurzusnak ebből a bemutatott szeletéből is nyilvánvaló, hogy az egyes nyelvi kérdésekről való beszéd nem választható el az emberek érdeklődésétől, gondolataitól, a sajtó valóságábrázolásától, a társadalmi körülményektől, de még az időtől és a helytől sem. Olyan dolog pedig, hogy „az újság metanyelve” csupán elméletben létezik.


Irodalom

Bohunická, Alena 2014. Metaforika činnostného aspektu jazyka. Bratislava, Univerzita Komenského v Bratislave.
Bourdieu, Pierre 2014. Ekonomie jazykové směny. In uő. Co se chce říct mluvením. Ekonomie jazykové směny. Praha, Karolinum, 11–61. p.
Dolník, Juraj 2009. Všeobecná jazykoveda. Opis a vysvetľovanie jazyka. Bratislava, VEDA.
Dolník, Juraj 2010. Teória spisovného jazyka so zreteľom na spisovnú slovenčinu. Bratislava, Veda.
Dolník, Juraj 2012. Jazyk v perspektíve cudzosti. In uő. Sila jazyka. Bratislava, Kalligram, 225–312. p.
Domonkosi Ágnes 2007. Nyelvi babonák és sztereotípiák: a helyes és a helytelen a népi nyelvészet szemléletében. In Domonkosi Á.–Lanstyák I.–Posgay I. (szerk.): Műhelytanul­má­nyok a nyelvművelésről. Budapest, Tinta, 141–153. p.
Duchêne, Alexandre 2008. The protection of linguistic minorities as a field of inquiry. In uő. Ideologies across Nations: The Construction of Linguistic Minorities at the United Nations. Berlin–New York, Mouton de Gruyter, 5–42. p.
Harré, Rom – Gillett, Grant R. 2001. Diskurz a myseľ: Úvod do diskurzívnej psychológie. Bratislava, Iris.
Edwards, Derek – Stokoe, Elizabeth H. 2004. Discursive psychology, focus group interviews and participants’ categories. British Journal of Developmental Psychology. 22. sz. 499–507. p.
Foucault, Michel 2002/1969. Archeologie vědění. Praha, Hermann & synové.
Gyönyör József 1984/2003. Feljegyzés néhány hiányosságról, amelyek napjainkban is előfordulnak a 144/1968. számú, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság nemzetiségeinek helyzetéről szóló alkotmánytörvény gyakorlati megvalósításában. Fórum Társadalom­tu­dományi Szemle, 5. évf. 1. sz. 179–187. p.
Janics Kálmán 1983. A romlás évtizede. Új Látóhatár, 34. évf. 3. sz. 330–341. p.
Jäger, Siegfried –Maier, Florentine 2009. Theoretical and Methodological Aspects of Foucauldian Critical Discourse Analysis and Dispositive Analysis. In Wodak, Ruth–Meyer, Michael (szerk.): Methods of Critical Discourse Analysis. London, Sage, 34–61. p.
Kontra Miklós–Saly Noémi 1998. Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról. Budapest, Osiris.
Laihonen, Petteri 2014. Linguistic landscapes of a minoritized regional majority: Language ideologies among Hungarians in South-West Slovakia. In Mikko Laitinen–Anastassia Zabrodskaja (szerk.): Dimensions of Sociolinguistic Lansdcapes in Europe: Materials and Methodological Solutions. Frankfurt am Main, Peter Lang publishing group, 171–198. p.
Lanstyák István 1999. Az 1999. évi kisebbségi nyelvtörvény. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 1. évf. 2. sz. 75–83. p.
Lanstyák István–Repiszky Tamás 1991. Függelék: A csehszlovákiai magyarok jogfosztottságához kapcsolódó események történelmi kronológiája. In Tóth László (szerk.): Fábry Zoltán: Üresjárat 1945–1948: Napló a jogfosztottság éveiből. Budapest–Pozsony, Regio–Madách–Kalligram, 227–243. p.
Lanstyák István 2014. Nyelvalakítás és nyelvi ideológiák. Pozsony, Comenius Egyetem.
Lanstyák István 2015. Záludné jazykové problémy: čo s nimi? In S. Ondrejovič–J. Wachtarczyková–L. Satinská (szerk.): Jazyk v politických, ideologických a interkultúrnych vzťahoch. Bratislava, VEDA, 177–193. p.
Mautner, Gerlinde 2009. Checks and Balances: How Corpus Linguistics can Contribute to CDA. In Wodak, Ruth–Meyer, Michael (szerk.): Methods of Critical Discourse Analysis. London, Sage, 122–143. p.
Misad Katalin 2007. A szlovák nyelv oktatásának helyzete alap- és középiskoláinkban. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 9. évf. 2. sz. 115–126. p.
Preston, Dennis R. 2004. Folk metalanguage. In Jaworski, Adam–Coupland, Nikolas–Galasiński, Darius (szerk.): Metalanguage. Social and Ideological Perspectives. Berlin–New York, Mouton de Gruyter, 75–101. p.
Reisigl, Martin–Wodak, Ruth 2009. The Discourse-Historical Approach (DHA). In Wodak, Ruth–Meyer, Michael (szerk.): Methods of Critical Discourse Analysis. London, Sage, 87–121. p.
Sándor Klára 2001. Nyelvművelés és ideológia. Uő. (szerk.): Nyelv, nyelvi jogok, oktatás. Tanulmányok a társasnyelvészet tanításához. Szeged, JGYF Kiadó, 153–216. p. http://web.unideb.hu/~tkis/ideolog.htm; http://web.unideb.hu/~tkis/ideolog2.htm (Utolsó letöltés: 2015. október 26.)
Sebők Szilárd 2015. Jazykovo-politické problémy ako „záludné“ problémy. In S. Ondrejovič–J. Wachtarczyková–L. Satinská (szerk.): Jazyk v politických, ideologických a interkultúrnych vzťahoch. Pozsony, VEDA, 194–210. p.
Simon Szabolcs 2002. Szlovákiai magyarok és nyelvtörvények. In Kontra Miklós–Hattyár Helga (szerk.): Magyarok és nyelvtörvények. Budapest, Teleki László Alapítvány, 25–52. p.
Szabó Tamás Péter 2012. „Kirakunk táblákat, hogy csúnyán beszélni tilos.” A javítás mint gyakorlat és mint téma diákok és tanáraik metanyelvében. Dunaszerdahely, Gramma.
Szalay Zoltán 2013. A nyelvhasználati jogok története (1918–1968). In Tóth Károly (szerk.): Nyelvi jogok: A kisebbségi és nyelvi jogok helyzete Szlovákiában I. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 25–40. p.
Szilágyi N. Sándor 2011. Szinkrónia és diakrónia – de miről is beszélünk? In Kádár Edit–Szilágyi N. Sándor (szerk.): Szinkronikus nyelvleírás és diakrónia. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 9–30. p.
Wodak, Ruth–Meyer, Michael 2009. Critical discourse analysis: history, agenda, theory and methodology. In Wodak, Ruth–Meyer, Michael (szerk.): Methods of Critical Discourse Analysis. London, Sage, 1–33. p.

 


Szilárd Sebők
Ideas about Language and Language Issues in Új Szó Daily Newspaper between 1949 and 1999

Nyelvről és nyelvet érintő kérdésekről alkotott elképzelések az Új Szó lapjain 1949 és 1999 között
Dolgozatomban nyelvvel kapcsolatos, illetve nyelvről szóló vélekedéseket térképezek föl az Új Szó szlovákiai magyar napilap válogatott lapszámaiban. Arra a kérdésre próbálok válaszolni, hogy a nyelv és a vele kapcsolatos kérdések hogyan jelennek meg az újság lapjain, és az ezekről alkotott kép hogyan változik 1949 és 1999 között. Ezt az időszakot tíz éves periódusokra osztottam, és az anyagot minden tizedik év évfolyamából gyűjtöttem. Az így szerzett anyagok alapján azt a folyamatot követtem végig, ahogyan az újságcikkekben a nagy szocialista táborról a figyelem fokozatosan egyre inkább a (cseh)szlovákiai magyarok helyi jellegű problémáira tolódott.

Fürdőélet a 19. századi Gömörben, 7. Minden út Rozsnyóba vezet

A Bánréve–Dobsina-vasútvonal mentén fekvő vadregényes tájolású fürdő Rozsnyó püspöki székvárostól mintegy 15 percnyi sétára, 2 km távolságra feküdt, fenyves és lomberdő között elterülve, a zord északi és északnyugati szelektől védve. Tán nem a véletlen műve, hogy a balneológiai szakirodalomban több szerzőt is megihletett e páratlan, vasbányákkal körülövezett természeti környezet szépsége. Egy 1903-ban megjelenő reklámhirdetés romantikus vonalakban így jellemezte a fürdőt: „Gömörvármegyének legszebb, legregényesebb vidékén a Sajó-völgynek legszebb pontján fekvő Rozsnyó várostól észak-keletre, a Pozsáló hegység aljában huzódó Csucsomi-völgyben fekszik. A fürdő megyei természetű szépségek és érdekességek turisztikai központja. Lombos és fenyves erdőségtől övezve, csobogó csermelyekkel, pompásvizű forrásokkal gazdagítva, ózondús, pormentes levegővel, kellemes és nagykiterjedésű sétautakkal bír.”1 Vérképző klímájának köszönhetően erdei és hegyi klimatikus gyógyhelyként egyaránt közkedvelt célpontnak számított a helyi polgárság körében.

A püspöki uradalmi forrás és a Markó-kút

A rozsnyói forrásokról a 18. század utolsó harmadában jelentek meg az első gömöri feljegyzések.2 Az országos propagandában tapasztalható viszonylagos perifériára való helyezése ellenére a Csucsomi-völgyben több vasszulfátos forrás is fakadt, melyek közül egyik fürdésre, a másik ivásra volt alkalmas, némelyik azonban a vasércbányászat folytatása során elapadt. (Hohlfeld 1898, 138 p.) A Szőllőmál hegy oldalában fakadó források közül északról haladva előbb a Dolinka nevű édesvizű forrás volt található, lejjebb a magánkézben lévő Markó-féle forrás fakadt, tőle délre pedig a püspöki fürdő vasas forrása – ez utóbbi képezi vizsgálódásunk fő tárgyát. Mindkét forrás vízfelülete 1,5–2 méter mélyen a felszín alatt feküdt. A fürdő forrása felett a hegyoldalban az Anna-, a fürdő alatti malommal szemben pedig a Margit-forrás csörgedezett, valamennyi erősen vasas vizű, hőmérsékletük 6–14 Celsius-fok között mozgott.3
Rozsnyó esetében a hideg szulfátos ásványos vizekre fókuszálunk. (Boleman 1896, 123. p.) Lengyel Dániel fürdészeti kötete konkrétan három bővizű ásványforrásról számolt be, melyek a bányafúrásoknak köszönhetően törtek felszínre: az egyik ezek közül egy régi bányaöbölben fakadt, a második fürdőkhöz használtatott, a fürdőforrás nevet viselve, a harmadik pedig mintegy 300 lépésre feküdt a bányavárostól egy magánlak kertjében. (Lengyel 1853, 310. p.) Mindezt megerősítvén Boleman 1884-es és 1887-es feljegyzései, valamint Chyzer 1885-ös munkája egyaránt arról számolnak be, hogy a város határában több vasasvíz-forrás létezett. Ezek egyike az ottani püspöki uradalomhoz tartozott, amely a kis püspöki fürdőháznak biztosította a vizet, a másik pedig magántulajdont képezett. Míg a püspöki fürdő forrása régebbi vizsgálat szerint vasgálicos vízként lett kimutatva, addig az utóbbi forrás égvényes (lúgos) vasas savanyúvízként vált ismertté. E források kristálytiszták, színtelen, szagtalan, jó ízű, gyors gyógyhatású és könnyen emészthető tulajdonságokkal bírtak, melegítve azonban feloldódott bennük a dús vastartalom, erősen vörösessé téve a vizet. (Rozsnyófürdő 1918, 6. p.) Lengyel ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy az erősen tintaízű víz a szabad levegőnek kitéve nagy mennyiségű rozsdás csapadékot rak le, (Lengyel 1853, 310. p.) míg Wachtel arra mutatott rá, hogy a forrás felszíne nyugodt, télen sárga réteget képez, a lakmuszpapírt pedig pirosra színezi. (Wachtel 1859, 214. p.)
A püspöki uradalomhoz tartozó forrást elsőként Pillmann István elemezte a 19. század küszöbén,4 aki szerint – Kitaibelt idézve – a vasas víz ivása egyfajta bódult állapotot eredményezett az embernél, fürdő formájában viszont igen jelentős és sokrétű gyógyhatással bírt. (Kitaibel 1829) Pár évvel később, 1813-ban a rozsnyói származású Marikovszky György megyei főorvos vetette górcső alá a forrást –immár gyógy- és fürdővízként, ami egyértelműen valamilyen kezdetleges fürdőintézet meglétére utal.5 Vizsgálatai eredményét a már több ízben emlegetett Physische und analytische Beschreibung aller Mineralquellen des löbl. gömörer und Klein-Honther Komitats c. munkájában publikálva, amely szerint a víz hőmérséklete 12,5 Celsius-fokos, „aránysúlya 1,004, míg vastartalmát tekintve 0,444 szemer szénsavas vasélecset, valamint 8,000 szemer kénsavas vasélecset mutatott ki”. (Marikovszky 1814, 9–48. p.) Ennélfogva Marikovszky különösen semleges folyások, vérfolyások, bőrizzadás és magfolyások ellen javasolta annak vizét fürdőalakban alkalmazva. (Lengyel 1853, 310. p.) A vasgálicos forrásvíz újabb vegybontását Dr. Kiss Antal végezte el 1852-ben. (Hunfalvy 1867, 191. p.) Ezen elemzés értelmében a püspöki forrás vize ásványos alkotórészekben ugyan szegény, viszont vassókban gazdagnak bizonyult. „E völgynek jegeczes agyagpalája igen terjedelmes vaskő telepeket foglal magában, különösen a fürdő melletti régi bányáknak számos gorczai kihányt vaskő-halmokból állanak és az itt folyó Drázus pataknak talajvize néhány ölnyi mélységre ily vaskő telepet áztat, melyen két kútból meríttetik a tiszta tintaízű, kifolyásában sárga vasélecsvizegyet lerakó ásványvíz az üstben való melegítésre, e víz tehát a kutakban vaslugozott talajvíz, melynek hőmérséklete egy éven át havonkénti észlelésem szerint az évnek hőfokával 4,4 R. foktól 10,6 R. fokig (6 foktól 13 Celsius-fokig) változik” (Polónyi 1891, 40. p.) – állapította meg Kiss elsőként megyei monográfiában, alkalmazását pedig mind ital, mind fürdő alakjában egyaránt megfelelőnek találta. A későbbiek során a püspöki vasas víz három forrását (az Antal-, Amália- és Bánya-forrásokat) Dr. Mátray Gábor orvos, a budapesti vegyi laboratórium tulajdonosa analizálta 1895-ben, aki egy literben meglepően magas vas-szulfátot állapított meg mindhárom ásványvízben, főleg a Bánya-forrás esetében: (Boleman 1896, 126. p.) „1000 gramm víz tartalmaz grammokban vasat (0.05747), mangánt (0.00413), calciumot (0.00404), magnesiumot (0.00301), kaliumot (0.00740), natriumot (0.00314), sulfat-maradékot (0.16038), kovasavat (0.01704), szénsavat és klórt pedig nyomokban, talált összes szilárd maradék 0.25661 gramm.” (Magyar Fürdő Kalauz 1909, 227–229. p.)
E források vastartalmú vizét s annak hatását a közeli és távoli földművesek már régóta ismerték. A fürdő gyógyhatásairól sokat elárul számunkra azon „boldog békebeli” bejegyzés, mely szerint „vasárnap reggelenként egyik falusi kocsit a másik után látjuk a fürdő felé vezető úton felfelé haladni, megrakva férfiakkal és asszonyokkal, kik egész nap itt tartózkodnak a szabad levegőn, miután élvezték a vasas vízfürdő erősítő hatását, csak késő este távoznak felüdülve, felfrissülve otthonukba.” (Polónyi 1891, 3. p.) Nyilvánvaló tény, hogy a vasas forrást mozgásszervek megbetegedése, légúti panaszok, idült gyulladások és vérszegénység ellen használták az ide látogató páciensek, de a gyógyvíz idült bélhurut, vérhiány, idegbántalmak és női ivarszervek betegségeinél (méh- és hüvelyhurutoknál), továbbá gyenge fizikumú gyermekek gyógyulásánál ugyanúgy hasznossá vált. Számos eset előfordult megbénult betegek 3-4 heti itt időzést követően csoda módra való meggyógyulásáról.6 A vizet belső fogyasztásra mindig csak kis adagokban alkalmazták, a gyógyforrások közül az Antal-kút, a Bánya-forrás, az Amália-forrás és a Szépleány-forrás vize bizonyultak e célra a legalkalmasabbnak. (Rozsnyó­fürdő 1918, 6. p.)
A püspöki gyógyvíz mellett azonban egy másik forrásvízre is fel kell hívnunk a figyelmet. A város felső részén, a püspöki fürdő felett levő völgyben fakadó s szintén vasas forrással bíró ún. Szegheő-fürdőt 1880 júniusában Markó Albert fővárosi nagykereskedő vásárolta meg.7 A 14 hőfokos kút vizét az újdonsült forrástulajdonos kérésére 1883-ban Kalecsinszky Sándor, a földtani társulat kémikusa elemezte, aki egy liter forrásvíz alapján 0,26937 gramm félig kötött szénsavat, illetve 1,00923 fajsúlyt mutatott ki. (Boleman 1887, 297. p.) Egyértelmű sikerként könyvelhető el, hogy e vasas forrásvíz az 1885. évi országos gazdasági kiállításon Budapesten mind az általános ásványvízi, mind pedig a Mattoni és Wille magánpavilonjában kiállításra került. (Bernáth 1885, 14. p.) A magántulajdonban levő forrás köré, amely Markó-kútja név alatt vált ismertté a környéken, Markó Albert kúttulajdonos építtetett egy kis fürdőházat és két, saját célra használatos nyaralót, amely a budapesti nagykereskedő és családja számára amolyan nyári rezidenciaként funkcionált. (Boleman 1884, 180. p.)

A bányaváros gyógy- és nyaralótelepe

„A modern kor két veszedelmes betegsége: az idegesség és a vérszegénység ellen Rozsnyófürdő pazar természeti fekvésével, idillikus nyugalmával s vasas forrásaival csodás gyógyhatással bír. A fáradt modern ember Mekkája ez a tátraalji gyógy- és üdülőtelep” – olvasható egy 1912-ből származó reklámhirdetésben.8
Ha Rozsnyófürdőről beszélünk, egyértelműen a püspöki fürdőre kell gondolnunk, amelynek első írásos említése 1840-re tehető. Feltételezhetően már korábban is létezett egyfajta kezdetleges fürdő a környéken, amint arra a Marikovszky-féle vizsgálat során – Kiss közlései alapján – hivatkoztunk, a nevezett 1840. évből azonban fennmaradt egy haszonbérleti szerződés a püspöki uradalom és Rozsnyó város tanácsa között, melynek tárgyát egyebek közt a püspöki fürdő bérbevétele képezte.9 A szakirodalom ezzel ellentétben a vasas fürdő történetének kezdetét az 1850-es évek táján eredezteti. (Rozsnyófürdő 1918, 3. p.) Wachtel elsősorban Marikovszky és Kiss vizsgálatait helyezi előtérbe, akként nyilatkozott a 8 szobás (16–20 forint/nap) és 12 káddal felszerelt fürdőházról, melyet öt évvel azelőtt építettek a rozsnyói püspökség által, megjegyezvén azt is, higy a földszinti szobák meglehetősen nedvesek, sötétek, piszkosak, ráadásul hiányosan felszereltek. (Wachtel 1859, 215. p.) Ugyanerre a megállapításra jutott a Vasárnapi Ujság ismeretlen szerzője, aki az 1860-as évek elején a rozsnyói fürdő állapotáról a következőket konstatálta: „Gyógyhatású, vasas tartalmú vize miatt sokan látogatják. Állandó vendége nem igen van, talán éppen azért, mert az itt tartózkodásra érdemes lakásokban nagy hiányt szenved s a fönnálló épületek csakis a legelkerülhetetlenebb szükségnek felelnek meg.”10 A Kiss Antal méréseire alapuló Hunfalvy-féle vármegyei monográfia szerint a püspöki uradalom birtokát képező vasgálicos forrás közelében 1866-ban 9 fürdővel és 11 lakszobával ellátott fürdőtelep alakult ki, melyet „vidéki hírnévnek örvendő” fürdőintézetként könyvelt el. (Hunfalvy 1867, 191. p.) 1872-ben már mintegy 65 állandó vendég fordult meg a fürdőben.11 Ennek ellenére a Rozsnyói Híradó 1873. július 20-i számának tárcacikkében12 felszólaló névtelen szerző kendőzetlenül bemutatta a fürdő és környékének lepukkant, szerencsétlen állapotát, melyet még tetőzött a telepen rendszeres tehén- és sertéscsorda napi átvonulása, istállószaggal telítve meg a levegőt – akárcsak Csízfürdő esetében. Bár 1882 tavaszán a tulajdonos megyés püspök kisebb-nagyobb javításokat hajtatott végre a telepen, a fürdő előtti mocsaras térség csónakázható tóvá tétele, a terasznak fedéllel való ellátása, a pavilonnak üvegablakokkal való berakása, a sétányok rendbetétele és új fákkal való beültetése azonban még várakozólistán hevert.13 A vendéglátás hiányosságaira pedig további olvasói beszámoló is rávilágított „a kiszolgálat »amolyan« …”14 jelző használatával.
A mind ez ideig tisztán helyi érdekkel bíró fürdőben az 1880-as években indulhatott be fokozatosan a fürdőzés, az első sajtóban megjelenő reklámhirdetés ugyanis 1884. április 25-ről származik ifj. Mojses József vendéglős-bérlős ajánlásával.15 Ez idő tájt 16 káddal felszerelt fürdőház és 8 szobával ellátott fogadóház várta a vendégeket – korabeli beszámolók szerint változatlanul elhanyagolt állapotban.16 A Rozsnyói Híradó folyó évben külön tárcacikkben foglalkozott a parlagon heverő püspöki vasas fürdővel, melynek neve a megye határain túl már ismeretlenül csengett, holott a régió vidékein még a földművesek is nagyon jól ismerték a kitűnő éghajlatú környéket és a vért adó víz csodás gyógyerejét: „Voltak esetek, hogy magával tehetetlen beteget hoztak ide, kinek bajával már kifáradtak az orvosok, kocsiról kellett leemelni, a mint megjött. A fürdőnek két-három heti használata után pedig teljesen felépülve, megerősödve hagyta el az áldásos forrást. A fürdő előnyei megbecsülhetetlenek, melyeket mégsem fordít hasznára és élvezetére a magyar, hanem hagyja azt az ég madarainak és a vizek halainak. Angolországban rég híres üdülő gyógyhely lenne az!”17 Boleman is osztozott e véleményen: „A szép völgy és az ásványvíz is megérdemelnék, hogy nagyobb gondozásban részesülne a fürdő.” (Boleman 1884, 213. p.)
Rövid ideig úgy tűnt, két helybeli orvos bérbevételével a felvirágoztatás útjára terelik a szánalmas sorsban tengődő fürdőtelepet.18 Némi haladásnak bizonyult a vendéglátás terén pozitív visszhangokat kiváltó bérlőcsere, melyet 1886-ban a Betlérbe távozó Mojses helyett Tomalek András vett át. A közönség elismerőleg nyilatkozott az új bérlő gazdálkodásáról, aki kellő felügyeletet tartott a fürdőház felett, bora és konyhája pedig kifogástalannak bizonyult.19 A rozsnyói püspöki fürdőt és az ahhoz tartozó regale-jogot a következő évadban Wanszák János helybeli birtokos vette bérbe.20 Nem kellett sokáig várni, a püspöki fürdő hőn várt felvirágoztatása már az 1888. évi szezonban bekövetkezett. A pozitív változásokhoz nagyban hozzájárult a fürdő gondozásának kérdése, amely folyó év februárjában Markó József bérlő kezébe került.21 A tervek között a fürdőépületek átalakítása, a felső terasz megnagyobbítása, kuglizó létesítése, szökőkút felállítása, az ivóvíz kútja fölé svájci stílusú gloriett emelése, a közeli tó megnagyobbítása, a telep parkírozása, az utak kijavítása, gyalogos sétautak megépítése a Kálvária-hegy alatt s a környéken lévő Dolinka-forrásig, illetve a marha- és sertéscsordák számára való új erdei út kiépítése szerepelt, melynek munkálatai már a tavasszal kezdetüket vették.22 Schopper György rozsnyói megyés püspök is belátta egy új fürdőház és egy új lakóépület felhúzásának égető szükségét a gyógytelep hírnevének növekedése érdekében.23 A nagy átépítés évében a szezont rendhagyó módon – nagyszámú érdeklődő jelenlétében – csak július 15-ével nyitották meg, ekkor adták át a közhasználatnak az újonnan létesített fürdőépületet,24 ugyanakkor a hivatalos ceremónia előtt már a megnyitás hetén többen igénybe vették a fürdőkezelőség engedélyét egy „próbafürdésre”.25 Az átalakítás felettébb kedvezett a fürdő renoméjának, a nyitás napjától kezdve vendégek tucatja árasztotta el a telepet, a főszezonban telt házzal bírt, közkívánatra pedig a kettős fürdőmedencék használati díja is leszállításra került.26 Megyénk alispánja az elkövetkező évadra Kubinyi Géza rozsnyói járásbeli főszolgabírót (később országgyűlési képviselőt és főispánt), valamint dr. Maurer Arthur főorvost nevezte ki fürdőbiztosi tisztségbe.27
Az ígéretes haladás ellenére 1889 tavaszán a helyi sajtó hasábjain mégis oly megnyilvánulások láttak napvilágot, melyek szerint a püspökség a birtokában levő gyógyfürdő eladását fontolgatja, a vevő fél pedig nem más, mint a Rozsnyói Takarékpénztár. A tárca fejtegetései alapján amennyiben a részvénytársaság megvásárolná a püspöki fürdőtelepet, ezzel egyenes út vezetne Rozsnyófürdő korszerűsítéséhez és mind szélesebb körben való megismeréséhez, a befektetésekkel idevonzott betegek mellett pedig nem utolsósorban az ebből fakadó jövedelemgyarapodással jelentősen előmozdítanák a bányaváros jobb anyagi helyzetét is. A magát megnevezni nem óhajtó szerző Ótátrafüred és Alsótátrafüred példájából kiindulva gondolkodott, minthogy az előbbi a Lőcsei Népbank, utóbbi a Késmárki Takarékpénztár tulajdonaként jelentős beruházásokat felmutatva 6-7 esztendő leforgása alatt modern és országszerte keresett fürdőkké serkentek.28 Amint látjuk, Csízfürdőhöz hasonlóan, a rozsnyóiak is részvénytársaság átvételében látták a fürdő jövőjének megalapozását, amely azonban – a Rima-völgyi fürdőteleppel ellentétben – lehetőségeinek kiaknázását kevésbé terjesztette ki a város határain túlra. A fürdő folyó év őszén mégsem került végleg eladásra a nevezett részvénytársaságnak, mint ahogy a kiépítés is elhalasztódott. A fürdőügy a tulajdonos megyés püspök leköszönése folytán ismét zátonyra futott,29 a folyamatot a folyó év szeptemberétől fennálló regále-váltság30 is megakasztotta.
A vasas fürdő történetében óriási mérföldkőnek számított az 1890. év – Schopper György rozsnyói püspök augusztus 1-jével végre eladta a fürdőt a Markó József eddigi bérlő, Markó Albert budapesti kereskedő, valamint Flütsch Gyula és Kálmán rozsnyói polgárokból álló társaságnak,31 az adásvétel feltételeibe pedig még folyó év őszén a minisztérium is beleegyezett.32 Az új tulajdonosokkal új vendéglői bérlős is érkezett a fürdőbe Pfeiler József személyében.33 A nagy áttörés pedig már a küszöbön kopogtatott. Folyó év őszén és az elkövetkező év tavaszán a fürdő jelentős átalakításon esett át: az új tulajdonosok Majunke és Mitterdorfer műépítészek, továbbá Szilvássy Nándor építőmester tervei alapján elbontatták a régi fürdő épületeit, a régi pavilont, a kuglizót és a kocsmát, a mostani lakóépületet átalakították 24 szobásra, a földszinten egy nagyteremmel és a vendéglősnek alkalmas lakással, megkezdték a fürdő parkírozását, a fürdőn keresztülvezető utat pedig a porcelángyár zúzómalma felett vezettették el. 34 Az 1891-ben, új külsővel megnyílott fürdőbe a fürdőigazgatóság még egy budapesti masszőrt is szerződtetett,35 ráadásul szeptember 15-től minden vasárnap és hétfőn biztosította a meleg vasas fürdő használatát egész télen át.36 A fürdőterasz és a gőzfürdő, illetve a márványkádak lecserélése, valamint egy új kuglizó megépítése azonban még a jövőbeli tervek között szerepeltek.37
1892. január 12-án a Markó Albert és a Flütsch testvérek vezette formációhoz Feymann Gusztáv is csatlakozván rozsnyói székhellyel megalapították a „Rozsnyói fürdő és nyaralótelep részvénytársaság” nevű vállalatot azon célból, hogy új befektetésekkel, további építkezésekkel és berendezésekkel fejlesszék a telepet a közönség igényeinek mindenben megfelelő klimatikus gyógyfürdő és üdülőhellyé alakítván azt. A részvénytársaság 120.000 forint alaptőkével indult, mely 600 darab egyenként 200 forintról és bemutatóra szóló részvényre oszlott, ennek nyilvános jegyzését a helybéli, közügyért lelkesedő férfiak és testületek körében még folyó évben megkezdték. A társaság jövőbeli tervei között szerepelt egy új, 37-szobás főépület felemelése, új – táncteremnek is megfelelő – gyógyterem (Kursalon) és étterem létesítése, kávéház és játszóterem kialakítása, gőzgéppel felszerelt kényelmes fürdőépület biztosítása, hidegvíz-gyógyintézet alapítása, két új – 30 lakószobás – villaépület felhúzása, megfelelő irodai helyiségek megépítése, pihenőhelyek planírozása, nem utolsósorban pedig a források szakszerű kezelése.38
A századfordulón eszközölt radikális változások folytán a fürdőkomplexum igazán ígéretes fejlődésnek indult, a fürdő püspöki uradalom alóli megváltása a haladás útjára terelte a telepet, számos pozitív visszhangot keltve a közéletben: „Jelentéktelen helyzetéből, régi elhagyott állapotából Phöenixként megújulva, ott áll most már az új fürdőház az új emeletes lakóház az erdő mélyében ozondús, üdítő levegővel körbevéve.” (Polónyi 1891, 1. p.) A fürdő már az 1891. évben újonnan átalakíttatott és kiterjesztetett, valamint új és célszerű berendezéssel láttatott el. „A fürdőépületben márvány káddal és zuhannyal ellátott 30 fürdőszoba áll a vendégek rendelkezésére. A fürdőépület közvetlen közelében, lombos erdő alján, virágos teraszoktól körülvéve áll a lakóház, kényelmesen berendezett szobákkal”39 – áll az Orient et Occident c. országos fürdészeti közlöny hasábjain. A munkálatokat a betléri kastélyból érkező gróf Andrássy Gézáné Kaunitz Eleonóra is megtekintette, aki a legnagyobb megelégedéssel konstatálta a telep korszerű felszereltségét.40 A forgalomnak végül az 1892. évadban adatott át a mintegy 60.000 forintba kerülő új, 37-szobás fürdőtelep, az eredmény pedig lassacskán a látogatottsági mutatókon is meglátszott.41 Olyannyira nagy jelentőségre tett szert ez az újító lépés, hogy még az országos érdekeltségű balneológiai szaklapok – mint az Orient et Occident vagy a Fürdő és Turista Ujság – hasábjaira is felkerült annak megnyitása.42 Ugyanakkor a fürdő fellendülése sokat köszönhet a telep szomszédságában sorra felépülő nyári magánvilláknak, melyek zömében a rozsnyói vagyonos polgárok jóvoltából épültek ki, felvirágoztatván ezzel magát a gyógytelepet is. (Boleman 1896, 126. p.) A fürdőről írt propagandaszerű tárcákban előszeretettel helyezték a hangsúlyt pont ezen nyári lakok építésének lehetőségére, mondván: a klimatikus éghajlat ideális a vagyonosabb – akár székesfővárosi – polgárok nyári rezidenciájának felállítására.43
A Fürdőirodalmi Könyvtár értesítője alapján az 1893. évben már mintegy 50 vendég látogatott el a fürdőbe, 33 állandó belföldi páciens – 3 férfi, 26 nő, 4 gyermek44 – és 17 ideiglenes vendég. A gyógy- és zenedíjakból befolyt összeg a nevezett évben 87 forintot számlált. A következő évben a vendégek száma megduplázódott, s ez az illetékekből befolyt összegen – 180 forint – is meglátszott, a fürdőt már 110 vendég látogatta meg: 87 állandó, 32 ideiglenes és 2 külföldi beteg.45 Bár a vendégek túlnyomó részét a boldog békeidőkben Gömör adta, ugyanakkor a szomszédos Borsod, Nógrád, Heves, Abaúj-Torna, Zólyom, de a távolabbi Zemplén Győr, Vas, Somogy, Ung, Szabolcs, Szatmár, Csongrád, Hajdú, Bihar, Temes, Arad, Szilágy és más – főleg alvidéki – magyarországi vármegyék, sőt szép számmal Budapest székesfőváros, a Monarchián belül Bécs, Zágráb, de ugyanakkor Berlin, New York világvárosok, vagy Szilézia, Bulgária, Anglia és Svájc is képviseltették magukat a látogatók között, a vendégszaporulat pedig lassan, de biztos alapokon állva évről évre növekedett, átszőve kliensekkel az egész országot.46 A fürdő kurlistái, bár léteztek, sajnos nem maradtak fenn az utókornak; sovány vigaszt nyújtanak a regionális sajtóban rendszertelenül és hiányosan megjelenő vendéglisták, amelyek alapján a vendégek társadalmi összetételére következtethetünk: arisztokraták, polgári foglalkozást űző értelmiségiek, művészek – közöttük gróf Vay Sándor író47 vagy Róna József szobrász48 –, kereskedő-iparosok, gyárigazgatók, vidéki földbirtokosok, (fő)városi banki, miniszteri tisztviselők – mint Dr. Emich Gusztáv miniszteri titkár49 vagy Keleti Károly miniszteri tanácsos özvegye50 –, egyházi méltóságok – többek közt Meszlényi Gyula szatmári megyéspüspök 51
–, honvédtisztek és főhadnagyok egyaránt megfordultak Rozsnyófürdőn. Arra is akadt példa, hogy a Rozsnyón korábban vendégszereplő színművészek – tán a gyönyörű tájban inspirálódván – az egykori püspöki fürdőt választották nyaralásuk színhelyévé, mint 1911 júliusában Komlóssy Emma, Papír Sándor és neje, valamint Győző Lajos Budapestről.52 A hagyomány szerint még a pszicholanalízis atyja, Sigmund Freud (Cmorej–Potočná, 2012, 56. p.) és írónk, Móricz Zsigmond53 is gyógykezeltették magukat a vasas fürdőben.
1894-re a fürdő villaszerű, kényelmesen berendezett új nagyszállója már 45 szobával fogadta látogatóit, melyekhez tágas étterem és elegáns táncterem is párosult – vele szemben a városiasan berendezett, márványkádakkal felszerelt vasas fürdővel. A fürdővendégek gyomráról Proschinger rozsnyói szállodás, a pénztárcabarát árakról pedig mind a vendéglős, mind a tulajdonos Flütsch család gondoskodott.54 1895 májusára elkészült az ígért gőzgép felszerelése is.55 A fürdő évadról évadra népszerű célponttá vált a püspöki székváros polgárainak körében, naponként sokan kisétáltak ide friss levegőt szívni: kocsin, szekéren, gyalogosan. Minden igyekezet ellenére a vármegyei közlöny hasábjain Gömöri fürdőink címszó alatt megjelent cikk ismeretlen szerzője mégis a „pangó fürdők” kategóriájába sorolta Rozsnyót.56 Sajnos megerősíthetjük a tényt, mely szerint a fürdőtelepet még a renoválás után is csak a legnagyobb jóakarattal lehetett valódi fürdőnek nevezni, kényelmi szempontból ugyanis számos kívánnivalót hagyott maga után. Mint tudjuk, a püspökség hajdan vajmi keveset fektetett bele a telep korszerűsítésébe, sőt inkább nyereségre tett szert a bevételekből, majd magánkezekbe kerülvén több ezres befektetések árán – hiányzó reklámhadjárat és kellő mennyiségű tőke híján57 – sem térült meg a haszon, így rendre kudarcba fulladt Rozsnyófürdő felvirágoztatásának ügye.
A millennium évében piacra dobott Boleman-féle fürdőkötet már a 37 vendégszobával és vendéglői helyiségekkel felszerelt új fürdőszállót, valamint a 20 fürdőszobával rendelkező modern fürdőházat propagálta lapjain. (Boleman 1896, 126. p.) Ez idő tájt mindkettőt kert és virágos terasz vette körül, melyből sétautak vezettek a közeli erdőbe. A 20. század küszöbén valóban fellendülni látszott a rozsnyói fürdőélet. A sajtóban tapasztalt fürdői beszámolók alapján a helyi közönség szabadidőben már szívesebben kijárt a fürdőbe üdülni, cigányzenét hallgatni, finom ételt és zamatos bort fogyasztani: „Az új vendéglősnek párját ritkító ellátása nagy társaságot vonz oda nem csupán városunkból, de a környékről is, vasárnaponként tele van a nagy étterem és a terasz vendégekkel.”58 Az 1896. év egy másik szempontból is mérföldkőnek számított a fürdő történetében, a nevezett évben kapott ugyanis a belügyminisztériumtól hivatalosan is „gyógyfürdő” minősítést.59 1898-ban újból gazdát cserélt a fürdő: eddigi tulajdonosai folyó év februárjában egy budapesti házbirtokosnak adták el, aki a telepet egy rozsnyói konzorciumnak adta tovább, s új tulajdonosai még ugyanazon évad tavaszán nagyszabású építkezésekbe kezdtek egy három évvel korábban felötlött60 esetleges hidegvíz-gyógyintézet létesítésének tervét fontolgatva.61 Mind a tulajdonosok, mind a helyiek a csaknem 50.000 forintos befektetéstől a vármegye első számú modern gyógyfürdővé válását remélték: villanyvilágítással, telefonnal ellátva, új kuglizó, nők számára kötélen függő golyós kuglizó, hinta, táncpavilon, krikett- és teniszpálya létesítésével, szökőkúttal, új fedett sétányt létrehozva és erdei sétautakat vágva a völgyben. Új tulajdonosai a fürdő konyháját Pfeiler miskolci főpincérnek és nejének adták át, a fürdőépületben pedig a budapesti Rudasfürdő masszőrjei, Szalay és hitvese álltak a vendégek rendelkezésére.62 A várva várt siker nem maradt el, sőt, a fürdő még az országos jellegű Nemzetközi Fürdő-Lapok hasábjaira is felkerült: „Az esővel fenyegető égborulatnak dacára olyan nagy és díszes társaság rándult ki ez alkalomból a fürdőtelepre, amilyet aligha látott még együtt ilyenkor e jobb sorsa is érdemes, kies és egészséges gyógyhely. A vendégek – Berky Bertalan zenekarának játékát élvezve – megtekintették az újonnan létesített átalakításokat, építkezéseket, a villanyvilágítási munkálatokat, s örömmel értesültek arról, hogy Altstock Ede, az új tulajdonos, nem riad vissza a költséges befektetésektől sem, hogy a közönség modern gyógyhelyet, kényelmet és szórakozást leljen e helyen. Az új hidegvíz-gyógyintézet épülete alapzatának lerakásához is hozzáfogtak, s valószínű, hogy a villanyvilágítást nemcsak a fürdőtelepre, hanem a szomszédos nyaralókba is kivezetik.”63 Külön férfi- és női osztállyal rendelkező hidegvíz-gyógyintézetét, valamint benne lévő gőzfürdőjét még folyó év július 1-jén tombolahúzással egybekötött ünnepély keretében adták át a közhasználatnak.64 A nevezett 1898. évadban a fürdő összes helyisége el lett látva villamos árammal, valamint bekötésre került a telefon is, ami a fürdőtelep és a püspöki székváros között biztosította a távközlést.65 A szerencsés tulajdonosváltást követően a fürdő minden követ megmozgatott a helyi s távoli fürdővendégek megnyerése érdekében, ennek ellenére a Rozsnyón megjelenő Sajó Vidék c. folyóirat mégis elégedetlenségről számolt be hasábjain, ami jelen kivételes esetben nem a fürdőnek, hanem a rozsnyói polgárok figyelmetlenségének címeztetett: „Rozsnyónak nincsen meg az a lokálpatriotizmusa, mely más vidéken minden kultúrintézménnyel ellátott városokat varázsol elő. Ha más városnak ilyen fekvése, folyója, hegyei, hegyilevegője, forrásai és fürdője vannak: az ilyen városból és fürdőjéből faragna valamit. S ha már távoli vidékek nagyobbszámú fürdővendégeinek nyáron át állandó otthonául nem is szolgál, legalább a rozsnyóiak üdülő, nyaralótelepe lenne.”66
A cikk ismeretlen szerzője egyértelműen pozitívumként könyvelte el az utóbbi években végbement korszerű változásokat, s jóízűen konstatálta a fürdő kedvező irányba való fordulását: „Mérsékelt árak, pompás jó konyha, megbízható pince, kitűnő zene, a vezetőség részéről figyelem és körültekintés.”67 A tulajdonosok mellett az érdem egyértelműen kijárt Turkovics Nándor budapesti főpincérnek a kifogástalan kiszolgálásért, a muzsikát illetően pedig a putnoki Ruszó-féle zenekarnak.68 Tán a házirend hiánya lehetett az, amit még kivetnivalónak találhatott a közönség egymás nyugalmának, avagy nyughatatlanságának megőrzése érdekében, ugyanis az összes vendég – betegek, gyermekek, mulatni vágyók – egyetlen lakóépületben kerültek elszállásolásra.69
Egyedüli égető kérdésként a Rozsnyóról a vasas fürdőhöz s onnan a nyaralótelep mellett Csucsom községbe vezető út kiépítése maradt továbbra is megoldatlan. A fürdő egyik legfőbb problematikáját hűen megvilágosítja az alábbi, 1879-ből származó bejegyzés a Rozsnyói Híradó lapjairól: „Találkozik ott minden a mi a mulatni vágyót elébb keresztül viszi a halálfélelem nehéz kínjain. Sikátor, ahol két kocsi csak tengelytöréssel fér meg egymás mellett, – kátyú, melyből csak ostornyéllel lehet kimozdítani a lovakat, – Bella-part, hová a rozsnyói omnibuszt rendesen a kocsi közönsége segíti fel, lévén az istentelenül köves és meredek, – van még ott oly Drázus part, a hol ha két jármű mellőzni akar, az egyiknek menthetetlenül a patakba kell bekocsikázni, – s végre még az utolsó malomtól kezdve a gyönyörű fasor, mely alatt a kalap nélküli hölgyeket csak a sűrű napernyő mentheti meg a napszúrás fájdalmaitól.”70 S bár 1892 nyarán a polgármester kezdeményezésére az utat átmenetileg rendbe hozták,71 1895 nyarán a fürdőben megtartott megyei orvos-gyógyszerész egylet közgyűlésén újból napirendre került annak siralmas állapota, olyannyira, hogy a gyűlés egyik tagja az alábbi tanáccsal látta el a fürdőtulajdonosokat: „Ültessék reá omnibuszokra a városi elöljáróságnak legtekintélyesebb tagjait, vitessék fel azokat a fürdőbe, ha ez a felmenetel elég nem lenne, hajtassanak velök azonnal le a városba. Nincs eset reá, hogy ezt kiállják s esküvel fogják pecsételni abbeli igéretüket, hogy az út javításához azonnal hozzá láttatnak.”72 Hogy megtörtént-e ez a tragikomikus eset, nem tudjuk, az viszont bizonyos, hogy az út tárgyában végül 1898 júliusában tartatott alispáni közgyűlés keretében határoztak: a kir. államépítészeti hivatal által készített költségvetés szerint az út első szakaszban való kiépítése a fürdőig 5400 forint összköltséget jelentene, a javítás pedig évről évre tovább terjeszkedve haladna előre. A költségeket illetően az alispáni hivatal százalékos hozzájárulásokat szabott meg Rozsnyó városa (20%), Csucsom község (10%), a fürdőigazgatóság (25%), a rozsnyói püspökség (20%), gróf Andrássy Géza bányatulajdonos (7%), Miller bányatulajdonos (10%), az államkincstár mint bányatulajdonos (3%), a Concordia vasgyár és bányatársulat (3%), valamint a nyaralótulajdonosok (2%) felé, ugyanakkor a vármegyei hatóság részéről is számítottak anyagi fedezetre.73 Mindamellett a fürdői sétány kiépítésének ügyében is kedvező határozat született a rákövetkező évben: az új, 358 öl hosszú sétaút terve a városi erdőőri laktól a Drázus-patak mentén, az ún. Szerecsen-kert feletti erdőrészen át húzódott egészen a gőzfürdőig.74 Az idő múltával azonban, látszólagos eredmények nélkül, a fürdői út továbbra is „függőben lévő” ügyét végül maga a járási főszolgabíró vette kezelésbe, s Alitisz Pál járási útbiztos felügyelete alatt 1899 nyarán hozzáfogtak az átmeneti átépítéshez.75 „Az út olyan nyomorúságos állapotban van, amilyenben még soha sem volt. Testi épségét kockáztatja az, aki ezt az utat kocsin teszi meg!”76 – figyelmeztetett a helyi sajtó az útviszonyokra, amely a fürdő jó hírének is ártott, mégsem történt radikális változás sem a vármegyei hatóság, sem a város elöljárósága részéről. Volt példa arra, hogy egy előkelő úriember, aki el volt bájolva a környék nagyszerűségével s szívesen jött volna ide nyaralni, az úton megtett első benyomása után lemondott a környék és a fürdő további élvezetéről és távozott.77 Az sem használt, hogy a rákövetkező évben az alispán elrendelte a fürdői út kiépítését a város polgármesteréhez és a járás főszolgabírájához kiadott határozatával.78 Az évek teltek, nem meglepően kézenfekvő eredmény továbbra sem született, a rázós útszakasz az elkövetkezőkben is „Rozsnyófürdő fekete foltjaként” csorbította a gyógytelep hírnevét. Amikor 1905 júniusában a rimaszombati állami építészeti hivatal mérnöke hivatalos küldetésben járt a csucsomi út megtekintésére, a kocsin való megérkezése után a fürdőben első útja a masszőrhöz vezetett. Munkája végeztével aktáját – a püspöki székhely szégyenére – az alábbi felirattal látta el: Rozsnyó rendezett tanácsú város utcája és gyógyfürdőjébe vezető útja a XX. században. Ilyen úton vihették hajdanában a boszorkányokat égetni!79 Némiképp felcsillanni látszott a reménysugár 1905 nyarán, amikor Bornemisza László alispán személyes látogatása alkalmával azonnal elrendelte annak kijavíttatását, s provizórikus eredményeket végül is sikerült elérni.80 Bárminemű határozat ellenére azonban a teljes és alapos munkálatokkal még az 1912. évadban sem készültek el.81 Egyedül az 1908. esztendő hozott eredményes előrehaladást a fürdő számára gyógyforrása védterületének megállapítása ügyében, melynek égető kieszközlése elsősorban a környező bányafúrások miatt vált szükségessé. A Rozsnyói Takarékpénztár Rt. mint fürdőtulajdonos kérelmezésére a magyar kir. belügyminisztérium 1896. augusztus 11-én kelt 72796/VI. számú rendeletével gyógyforrásnak minősített rozsnyói vasas forrás vizére a vízjogi törvény 16.§-a szerint védterületet engedélyezett.82 A vasas gyógyfürdő javasolt védőterülete és geológiai térképe nevezett év szeptemberében készült el a beadvány csatolmányaként Dr. Böckh Hugó selmecbányai bányatanácsos, főiskolai tanár szerkesztésében.83 A nagyobb területű, szabálytalan sokszöget alkotó külső védterületen kívül a mintegy 115 méter sugarú belső védőkör fokozottabb védelem alá került, ezen belül a földfelszínnek harmadik személy által történő bármiféle megbolygatása csak hatósági engedély mellett volt eszközölhető.84
Az első világháborút megelőző évtizedben mind a pozitív, mind a negatív hatások mellett és ellenére már 38 kényelmes vendégszoba és 24 káddal felszerelt fürdőszoba kecsegtette a látogatókat.85 A 20. század küszöbén a vasas fürdő igazgatósága megnyerte gondnokul Markó Miklós rozsnyói hírlapírót.86 A fürdői élet ekkorra már igencsak beindult, mely nagyban köszönhette élénkségét a telep új vendéglősének. Az 1900-as évadban Schuszter Zsigmond rozsnyói korcsmáros, avagy becenevén „a nagy Zsiga” kapta meg a fürdő vendéglőjének vezetését,87 aki „kék lajbis” alakjával az egyik legközkedveltebb figurája lett a vasas fürdőnek. A vendégek szívesen látogatták a város feletti fürdőhelyet Zsiga bácsi jóízű konyhája, hamisítatlan italai és pontos, gyors felszolgálása végett – és sajnos a tolvajok is ráharaptak, akik nevezett év augusztusában egy éjjel 40 csibéjétől „szabadították meg.”88 A látszólagos haladás és vendégszaporulat ellenére azonban a fürdő továbbra is a stagnálás állapotában toporgott – amint arra egy 1902 júliusában napvilágot látott tárca is kíméletlenül rávilágított Fürdőnk jövője címmel. A magát álnév mögé rejtő szerző a fürdő egyedüli kiugrási esélyét a regionalitás talajából egy magas tőkehozammal megáldott konzorciumban látta, amely kellőképpen el tudná adni Rozsnyófürdőt „kifelé”.89 Utólag tudjuk, hogy ezen óhajt félig-meddig siker koronázta, hiszen pár évvel később már a Rozsnyói Takarékpénztár tulajdonában láthatjuk Gömör e becses kincsét, de sajnos vizsgált tárgyidőszakunk egész időtartama alatt nem sikerült magát feltornáznia Csízfürdő országos popularitásának színvonalára.
1904 tavaszán a fürdő történetében ismét egy mérföldkőnek számító lépés következett be: Bokor János fürdőtulajdonos nemtörődömsége és adósságai révén a Rozsnyói Takarékpénztár által az egész telep zárlat alá vétetett. A zárgondnoksággal az eddigi fürdőigazgató, Feymann László bízatott meg, míg fürdőorvosi minősítésben továbbra is Hajcsi maradt a poszton, a fürdőgondnoki teendőket pedig Branszky Gyulára, majd egy hónappal később Alitisz Aladárra bízták.90 A fürdő ismét egy – tulajdonosváltáskor megszokott – villámgyors karbantartáson átesvén nyitotta meg kapuit a közönség szolgálatára készen. Még folyó évben új vendéglős került a vasas fürdőbe Schitter András személyében, ez a választás azonban egyáltalán nem bizonyult szerencsésnek, nevéhez ugyanis jó pár kellemetlen incidens kapcsolódott. A fürdőközönség részéről annak ízetlen és drága konyháját, valamint lassú kiszolgálását érte több esetben éles kritika91 – a sors iróniájaként sajnos két évvel később újból Schittert látjuk majd a fürdői vendéglős posztján, változatlanul pocsék minősítésben,92 mígnem a rákövetkező évben egy Hajdú nevű miskolci főpincér át nem veszi a fakanalat.93 A látogatottság ennek ellenére szépen ívelt fölfelé, a lakószobák nagyobb része a szezon közepén el volt foglalva, a fürdővendégek számát pedig a városlakók ki-kiránduló csapata is növelte – utóbbi esetben a fokozott érdekeltség elsősorban a teniszpálya és a kuglizó számlájára írható. A föllendüléshez az új vezetés is érdemben járult hozzá: 1904-ben állították fel a fürdőtelepen Andrássy Franciska grófné szobrának makettjét, a felső teraszon pedig két ívlámpát helyeztek el, esti sétára is alkalmassá téve a sétányokat. Folyó évben a fürdő sikerein felbuzdulva kapott lángra ismét azon eszme, mely szerint a fürdőből – a takarékpénztár gondokságából kiindulva – minél hamarább részvénytársaságot kellene alapítani,94 a megvalósítás felé azonban nem történtek konkrét lépések.
A fürdő új kezekbe kerülése a látogatottsági mutatókon is éreztette hatását. A fürdőtulajdonosok még a kor legrangosabb képes családi lapjában, a Vasárnapi Ujság 1904-es évfolyamának több számán keresztül is hirdették Gömör e gyöngyszemét, főleg a fővárosi klientúrát megszólítván.95 Löcherer vármegyei főorvos elismerő szavait idézve Rozsnyófürdő „kád-, kő-, és gőzfürdői, valamint könnyen emészthető vastartalmú forrásai, ivó és fürdőkúrája évente mintegy 200 tartós beteget vonzottak oda.” (Borovszky 1904, 310. p.) Az igazsághoz hozzátartozik, hogy bár az összes vendégek száma jócskán 1000 fő fölött mozgott,96 az állandó vendégek létszáma ennek ellenére az 1903., 1904. és 1905. évi vármegyei statisztikák alapján még a 100 főt sem érte el.97 Konstatálhatjuk, hogy a nagy átalakítások és tulajdonoscserék után sem tudott a fürdő zöld ágra vergődni, pedig minden szezon megkezdését tatarozás, följavítási munkálatok, alkalmasint gépezetcsere előzte meg. „Lakik benne egypár fürdővendég, de ritkán van rá eset, hogy ugyanazon vendég kétszer is meglátogassa” – olvasható a Rozsnyói Híradó 1906. évi egyik számában.98 A probléma forrását további síkon is kereshetjük. Úgy látszik, a korábban már említett kritikán aluli vendéglátás mellé újabb – valós vagy kreált – panaszok is társultak a közönség oldaláról: ezúttal a gőzfürdőben tapasztalt rend és tisztaság hiánya, ill. a fürdőszolga magaviselete voltak azon tényezők, melyek újabb rönköt állítottak a fürdővezetőség útjába, annak heves tiltakozását kiváltva: „Közegészség szempontjából is lehetetlen állapot az, hogy hetenkint csak szerdán és szombaton bocsássák le a medence vizét, holott a világon mindenütt állandó be- és lefolyása van a közös medencéknek. A fürdő konfidens alkalmazottjának ama kijelentése, ha lesz vendég, lesz tiszta víz, egyáltalán nem alkalmas arra, hogy vendéget csalogasson.”99 Tán ezen tényezők is közrejátszhattak abban, hogy 1906 májusában Rozsnyó város polgármestere, Sziklay Géza lemondott fürdőbiztosi posztjáról, s azt Fáy István rendőrkapitány vette át.100 Az 1907. évi fürdőévadnak az évszakhoz képest zord és hideg időjárás sem kedvezett, augusztus derekán a gyenge látogatottság miatt mind a cigányzenekart, mind pincérei egy részét kénytelen volt vendéglősünk elbocsátani.101 S bár a Rozsnyói Takarékpénztár Rt. sok anyagi áldozattal járult hozzá a vasas fürdőnek a kor igényei szerinti átváltoztatásához, csak az 1909. évben 15.000 korona befektetést eszközölt a hidegvíz-gyógyintézetre, mégis hiányzott a megfelelő reklámpropaganda és a kézhez való prospektusok.102 A fürdő hírnevét ráadásul 1911 nyarán újból csorbította – mintegy visszatérő átokként – az újabb vendéglős-mizéria, mely során a vendégekkel szemben tanúsított goromba viselkedésmód és lassú kiszolgálás következményeként alig másfél hónappal a szezonnyitás után Kabina Ede vendéglőst a fürdőtulajdonosok kénytelenek voltak meneszteni, és a konyha vezetését Dicker Józsefnek, a miskolci Abbázia kávéház főpincérének átadni.103 A csere végre prosperált a fürdőnek, a folyó évadban igencsak mozgalmas életre készülhettek fel, a szobákra naponként érkeztek előjegyzések, a vezetőség részéről a szomszédos villák szobáinak kibérlése is fontolóra került. Amint látjuk, javulás csupán az 1910-es években adódott, amikor napi 80–100 vendég jelentette az átlagos forgalmat104 – 1911-ben konkrétan 450 állandó vendég fordult meg Rozsnyón.105 Az 1912. évadban kiadott első hivatalos kurlista már 139 fürdővendéget jegyzet lapjain,106 július derekán már mintegy 2000 látogatóról számolt be,107 a szezon végére pedig elérte a bűvös 6000-es létszámot108 – e mutatók valószínűleg nem csupán az állandó vendégek, hanem az átutazó páciensek-nyaralók számát egyaránt közvetítették. A rákövetkező évadot már a fürdő eddigi legélénkebb szezonjaként illették a lapban.109 A nagy háború kitörésének évében – a fürdő történetében először – már június elején telt házat hirdettek, sőt szálláselhelyezés ügyében még a környékbeli magánvillákat is „fel kellett kínálni,”110 fontolóra került akár a városi szobabérlés lehetősége is.111
Az újítások a világégést megelőző években fokozottabb ütemben haladtak. 1911 nyarán a vendégek kényelmére a kávéházat a parkra néző ablakok eltávolításával és svájci stílusú dekorációval teraszszerű étteremmé alakította át a vezetőség,112 a következő évben a Kárpátegyesület rozsnyói szakosztályával karöltve a Drázus-patak menti erdei utat is rendbe hozták, a Kálvárián átvezető hegyi sétányt pedig föltiszították.113 „A parkban gyönyörű orgonabokrok bódító illatát élvezhetjük, gyönyörködhetünk a gondozott sétányok s az újjávarázsolt park ezer szépségében”114 – olvashatjuk a sajtó dicsérő sorait az új köntöst kapott fürdőről, melynek ráadásul sikerült megnyernie a vendéglősi szerepkörre Reinberger Józsefnek, a székesfehérvári vasúti vendéglő éttermének főpincérét, aki a tátrai fürdőkben szerzett tapasztalataival nevesbítette a gömöri fürdő jó hírét, nem mellesleg pedig a város kereskedelmi forgalmát. Az eredményes évadok arra indították a fürdő igazgatóságát, hogy az 1913. évi szezonra még több modern újítást és technikai reformot eszközöljenek a telepen: „A szálloda földszinti szobái újonnan kipadlózva, a folyosók kifestve és délszaki növényekkel dekorálva, az emeleti szobák a luxus kényelemszerető fővárosi ember igényeit is teljesen kielégítő modern, új bútorokkal felszerelve, a társalgó és olvasóterem ízlésesen berendezve fogja a bizonyára szép számú közönséget fogadni. A parkban csodaszép virággruppokat készítenek s japánernyős asztalok tarkálnak majd az enyhe rozsnyói napfényben. A vasasfürdő üzemében lényeges átalakítások folynak, új gőzkazánnal szerelik fel, mely a modern fürdőüzemnek mintájára fogja a fürdőnek a gyógyvizet szolgáltatni. A fürdő felé vezető utat is rendbehozzák s az igazgatóság egy hatüléses, könnyűjárású waggonettkocsit vásárolt, mely pontos menetrend szerint fog a fürdő és a város között közlekedni. A megszokott figyelem és előzékenység ezidén sem fog elmaradni a fürdő vendégeivel szemben.”115 Ez idő tájra a fürdő már akkora hírnévre tett szert, hogy igazgatósága megengedhette magának több fővárosi vendéglős ajánlatának mellőzését, s fürdői vendéglőjének és kávéházának hazai kézbe való bérbeadását Róth Zsigmond rozsnyói vendéglős személyében.116 Bónuszként a közönségnek is szokatlan gesztussal kedveskedett: a megnyitás első hetében minden fürdőjegyet váltó vendég egy színes fürdői képeslapot kapott ajándékba.117
A feljegyzések szerint Rozsnyó a világháború küszöbén egy modern, életképes gyógyfürdő nívóján állott, a föllendülés pedig nagyban köszönhető volt Kozma Ferenc takarékpénztári igazgatónak.118 „Modern fürdővé lett, az emberi kéz megteremtette mindazt, amit egy kultúrember fejdődött igénye megkíván”119 – nyugtázta a sajtó. Tény, hogy a fürdő vonzereje a látogatottsági statisztikáknak köszönhetően emelkedett, a helyi sajtó is megelégedéssel nyugtázta a fürdő helyzetét: „Rozsnyófürdő kiemelkedett az apró fürdők sorából, a megyei és helyi hírnév határaiból, s előnyös, jó nevet vívott ki magának a hazai vasas fürdők között.”120 Mindehhez hozzájárult a fürdő propaganda-hadjárata is, mellyel a regionális sajtótermékeken keresztül „Gömör a gömörieké!” jelszó alatt szállt síkra a honfitársak külhoni fürdőlátogatásaival szemben, serkentvén a helyi – értsd rozsnyói – balneológiai értékek előnybe helyezését.121

„Gömör gyöngye”

E kedveskedő jelzővel illette a bányaváros gyógy- és nyaralótelepét egy 1912-ben ott időző ismeretlen írónő.122 Vajon igaza lehetett? A Csízfürdőhöz hasonló tömeges látogatottság elmaradása ellenére a páciensek a május 1-től szeptember 30-ig123 – majd az első világháború előtti években május 15-től szeptember 15-ig124 – tartó fürdőidény alatt klimatikus gyógyhelyként, hidegvíz-gyógyintézetként vagy tengeri fürdőt követő utókúraként125 egyaránt szívesen fölkeresték a fürdőt, lévén kitűnő üdülő- és nyaralóhely. „Ahol a megfeszített idegek nyugalmat találnak, fáradt emberek pihenést lelnek, a nagyvárosi porral teli tüdők kitisztulnak, gyengélkedők erőhöz kapnak, sápadt, városi gyermekek arcára piros rózsákat varázsol a tiszta levegő csodálatos ereje. A megtestesült nyugalom, az emberi ideget lágyan megzsongító békesség ez a fürdőhely, nem lármás, forgatagos világfürdő (…) a pihenés után sóvárgó férfiak, az ideges, vértelen nők, és a vékonycsontú, halovány gyermekek fürdője, ahol nincs hivalgás, lárma, divat és öltözködés, de disztingvált csend, otthonos fesztelenség, egyszerűség és olcsóság… az utóbbi tényezőnek köszönhetően a fürdő vendégeinek száma az utolsó három év alatt megháromszorozódott, különösen a hivatalnokok, tisztviselők családi fürdőtelepévé lett, hogy egy olyan évről évre visszatérő törzsközönséget nevelt magának, mely a rajongásig menő szeretettel üdvözli nyárról nyárra a kedvenc pihenőhelyét” (Rozsnyó­fürdő 1918, 4. p.) – olvashatjuk e költői frázisokkal telített sorokat Rozsnyó­fürdő háborús éveiben piacra dobott kalauzában.
A fürdő negatívumai közé tartozott az állandó fürdőorvos hiánya, alkalmi fürdőorvosi tisztséget betöltő medikusai azonban a vasas víz gyógyhatásait és alkalmazási módját kiválóan ismerve hetenként legalább két alkalommal, igény szerint viszont akár naponta is lejártak a fürdőbe.126 A 20. század küszöbén orvosi felügyelet alatt álló, külön férfi- és női osztállyal rendelkező, hidegvíz-gyógyintézetként is működő fürdő a modern hidroterápia elvei alapján lett felszerelve és berendezve. A hidegvíz-gyógyintézet, amely Altstock Ede kezdeményezésére 1898 június elsejével nyitotta meg kapuit,127 egy nagyobb medencefürdőből állt, melyben a víz tetszés szerint gőz által volt szabályozható, továbbá gőzkamra-, zuhany- és masszázsszobából. (Magyar Fürdő Kalauz 1909, 227–229. p.) A vízgyógyászati procedúrákat csakis fürdőorvosi rendeletre lehetett igénybe venni, a fürdő pedig skót zuhannyal, gőzkamrával, hideg és meleg medencével diszponált, a szokásos gyógymódok közé pedig a fél- és teljes fürdők, különféle öntések, ledörzsölések, zuhanyok, bepakolások és masszázsfélék tartoztak. (Rozsnyó­fürdő 1918, 7. p.) A helyi sajtóban megjelent reklámokban tej- és savókúrát is gyakorta hirdettek a századelőn.128 1913 nyarától vezették be újabb gyógymód gyanánt a radioaktív iszapfürdőket, (Rozsnyófürdő 1918, 8. p.) ami egyértelműen az igények fokozására és a látogatók számának növekedésére utalt. Mindez a fürdő ún. extra gyógymódjai közé tartozott, ezek skálája a fürdő 1918-ban kiadott kalauza szerint dietetikus kúrák fajtáin keresztül – soványító és hizlaló kúrák, tejkúrák, fekvőkúrák – az Oertl-féle séta „terrain-kúráig” terjedt. (Rozsnyófürdő 1918, 8. p.) A vendégek kiszolgálására férfi és női fürdőszolgák felügyeltek, később iskolázott masszőrt és masszírozónőt is biztosítottak a fürdővendégek számára, akik egyszersmind tyúkszem, láb- és kézápolás terén egyaránt szolgálatban álltak.129
Lássuk azonban az árakat! Az 1918. évi fürdőbrosúra szerint minden vendég, aki legalább 7 napig130 a fürdőben tartózkodott, gyógy- és zenedíjat fizetett, melynek összege a fürdő szépítésére és korszerűsítésére fordíttatott. Míg a 19. század végén ez az összeg 5 forintra rúgott,131 a századelőn a gyógydíj személyenként egy hétre 2 koronába, (Fodor 1903, 85. p.) az egész idényre pedig 6 koronába került (három- vagy többtagú családok 12 koronát fizettek), az igénybe vett első orvosi rendelés ára pedig 5 korona volt. (Fodor 1903, 85. p.) Zenedíj címen az illető páciens hetenként 2 korona összeget volt köteles befizetni (többtagú családok esetében ez heti 4 koronára szűkült), 10 éven aluli gyermekek a gyógy- és zeneilleték felét fizették. (Rozsnyófürdő 1918, 8. p.)
A századfordulón fénykorát élő, erkéllyel díszített fürdői nagyszálló a legmodernebb komforttal várta a látogatókat, vízvezetékkel, telefonnal és villanyvilágítással ellátva, valamennyi földszinti és emeleti szobája pedig erdőre tekintő, napsütéses volt. A nagyszálló napi szobaárai 1-ágyas szobánál 60–80 krajcár, 2-ágyas szoba esetén pedig 20 krajcártól kezdődtek, (Polónyi 1891, 59. p.) később 1 korona 20 fillér és 5 korona közt mozogtak a szoba fekvése szerint,132 melyből elő- és utóidényben 25-30% kedvezményt nyújtottak. (Rozsnyófürdő 1918, 15. p.) „Egy szoba ára a főévad alatt június 25. – augusztus 25. között 1 korona 20 fillértől 2 korona 40 fillérig, két ággyal pedig 2 korona 40 fillértől 2 korona 80 fillérig terjedt” (Fodor 1903, 85. p.) – írta a Fodor-féle országos fürdőismertető kiadvány az 1903. évben. A kiszolgálás és világítás személyenként és naponként 20 fillérbe, 10 éven aluli gyermekek ezen összeg felét fizették, (Magyar Fürdő Kalauz 1909, 227–229. p.) külön ágy pedig egy éjjelre 60–80 fillért számlált. (Rozsnyófürdő 1918, 15. p.)
A fürdőn túl feküdt a rozsnyói vagyonosabb polgárok nyaralótelepe. „Dr. Maurer Arthur Rozsnyó városi és fürdő orvos volt az első, a ki ezen helynek klimatikus kitűnő jó hatását, testedző, ozondus levegőjét felismerve, nyári lakást építtetett maga és családja számára már évekkel ezelőtt, s azóta alig tavaszodik az idő, már május elején kiköltözik egész családjával s csak a késő őszi deres napok hozzák be ismét a város falai közé. Példáját csakhamar követték a legelső családok, többek között Schlosser Albert és Markó Albert nagykereskedő Budapestről, villákat építettek s az egész nyarat itt töltik családjaikkal együtt” (Polónyi 1891, 2. p.) – hirdeti Polónyi fürdőkalauza. S valóban, Markó 1880-ban és Schlosser 1884-ben133 emelt nyári villája mellett az 1898. évtől megkezdett fürdőbeli pozitív változásokat követő fellendülés következtében a nyaralótelep is újabb magánvillákkal bővült. Közvetlenül a fürdői felső terasz felett Henesz építész nyaralója és Feymann László kereskedő villája épült fel, míg Gál Miksa nagytőzsdei tulajdonos a városi erdőmester lakása feletti Répászky-féle telket vásárolta meg.134 A vendégek részére számos kiadó szoba és lakás rendelkezésre állt a fürdőtelep ezen magánvilláiban is, mint a Maurer-nyaraló, a Pauchly-villák, a Schlosser-villa, a Viktória-nyaraló, a Gintner-villa, Szilvássy Nándor rozsnyói építész és téglagyár-tulajdonos híres Szilvássy-kastélya, vagy a városi erdészlak. A fürdővendégeknek ugyanakkor a teleptől mintegy 2 kilométerre fekvő Rozsnyón is alkalmuk nyílt csinos lakásokat bérelni.
Kezdetben az élelmezés napi díja fejenként 20 krajcárba került, (Polónyi 1891, 59. p.) később az étlap szerinti választás mellett a nagyszállóval összeköttetésben álló fürdővendéglő gondoskodott heti 24 koronás penziórendszer (reggeli, ebéd, vacsora) bevezetésével, mely rendszerint a fürdőigazgatóság által jóváhagyott étel- és italjegyzék szerint állítódott össze.135 A fürdő 1918-ban kiadott kalauzából ismeretes, miszerint a hizlaló, fogyasztó és dietetikai kúrát tartó betegek külön rendszer szerint étkeztek, a déli és esti étkezés a fürdő tágas teraszán vagy pedig az étteremben történt, a kávéházi étkezés pedig a fürdő üveges, svájci jellegű kávéházaiban szolgáltatott fel: a reggeli általában egy csésze kávé, illetve tej, vagy tea vajjal és kaláccsal, mely háromfogásos ebéddel – leves, hús, főzelék és pecsenye vagy tésztából álló négy tál ételből – folytatódott, a vacsora pedig sültből állt. (Rozsnyófürdő 1918, 10. p.) A fürdő teljes penzióárai egy hétre, melyek magukba foglalták a szobaárat, étkezést, kiszolgálást és világítást idénytől függően 20–25 forint,136 később 5,50 és 7 korona per nap között mozogtak egy személyre, két személyre pedig 9,50 és 11 korona közt, míg a 10 éven aluli gyermekek az összeg felét fizették. Az 1909. évi Magyar Fürdőkalauz a teljes ellátás (lakás, világítás, kiszolgálás, gyógy- és zeneilleték, reggeli-ebéd-vacsora) heti díját 38 koronától hirdette. (Magyar Fürdő Kalauz 1909, 227–229. p.)
Míg egy kádfürdő díja a századfordulón 40 krajcártól indult,137 később a fürdőárak szolgáltatásonként a következőképpen alakultak: vasas gyógyfürdő lepedővel 1 korona, gőzfürdő ruhával 1 korona, félfürdő ruhával 1 korona, iszapfürdő 2 korona, iszapborogatás, ill. tagfürdő 1 korona, 10 vasas vagy gőzfürdőjegy előre váltva 9 koronába, egy lepedő pedig 20 fillérbe került. A kedvezményes gyermek-gőzfürdőjegy ára tíz alkalomra 3 korona 60 fillért számlált,138 a nyilvános jellegű iskolák, intézetek és egyesületek részére pedig a fürdőjegyek árából 20%-os kedvezményt nyújtottak.139 Ami a nemek közötti elosztást illeti, a gőzfürdő és a hidroterápiás kamra naponta délelőtt 11 és délután 1 között, valamint egész péntek délután kizárólag a hölgyvendégek rendelkezésére állt.140 1912 nyarán a fürdőigazgatóság vasárnap délutánonként az ún. zónafürdést is bevezette szimbolikus 50 fillérért, hogy a modern gőzfürdőt a szegényebb nép is igénybe vehesse.141
A helyi sportszolgáltatások árait illetően az 1913-tól már versenypálya méretekkel üzemelő teniszpálya142 és az 1898-ban felállított tekepálya143 használata személyenként és óránként 40 fillért tett ki. (Rozsnyófürdő 1918, 16. p.) Ugyanakkor a teniszpályára 10 koronás idényjegyeket is kibocsátott a fürdő, melyek ellenében a pálya bármikor használhatóvált vált fürdővendégeknek és kirándulóknak egyaránt s amelyek felmutatása mellett a társaskocsin 30 filléres menettérti jegyet kaptak az aktív teniszezők.144
További szolgáltatások tekintetében a fürdő vasúti, posta- és távírda-állomása, valamint gyógyszertára a városban üzemelt az érdeklődők számára.145 1883. június 1-től lépett életbe Rozsnyófürdőn az omnibuszvonat, az ide váltott „tour és retour” jegyek 33% árengedménnyel kerültek árusításra,146 majd az 1884. évi vasúti menetrend szerint naponta két oda-vissza alkalommal közlekedett személyvonat- és omnibuszvonat-járat Rozsnyó városába a Dobsina–Bánréve közötti vonalon.147 Budapestről Miskolcon vagy Füleken át lehetett megközelíteni a gyógyfürdőt, személyvonattal 10, gyorsvonattal pedig 8 óra hosszát tartott az utazás. (Rozsnyófürdő 1918, 5. p.) Az 1900. évi menetrend szerint előbbi vonalról öt, utóbbi irányból pedig három szerelvény közlekedett a Keleti pályaudvar és Rozsnyó között.148 A püspöki székvárosba érkezvén azonban még negyedórányi kocsiút vezetett a fürdőtelepre. Az első omnibusz Rozsnyó városa és a fürdő között 1888. július 15-én indult meg a Fekete Sas szálló előtti térről naponta két alkalommal, reggel 8 és délután 2 órakor,149 1892-től már naponta négy alkalommal – reggel 7, délelőtt 10, délután 3 és 5 órakor – s egyórai fürdőben való időzés után vissza,150 majd 1898 májusától már minden órában személyenként 20 fillérért, ami a helyi polgárok egyre gyakoribb látogatottságáról tanúskodik.151 Később a társaskocsi a város és a fürdő között egész nap közlekedett egy útra 30 fillér díjszabás, menettérti jegy 50 fillér, este 8 után pedig 2 korona díj fejében,152 fürdőjeggyel kombinálva Rozsnyóra és vissza 1 korona 40 fillérbe került az út.153 A fürdő fejlettségét tükrözte az 1910-es években fenntartott éjjeli omnibuszjáratok biztosítása is.154 A rozsnyói vasúti pályaudvarról 2-3 korona viteldíj ellenében bérkocsival lehetett megközelíteni a fürdőtelepet, (Magyar Fürdő Kalauz 1909, 227–229. p.) a poggyász darabonként 20 fillérbe került. A világháború előtt, 1912-ben felmerült egy esetleges autójárat elindításának a gondolata,155 a hatüléses wagonettkocsit már a következő évben forgalomba helyezték a fürdő és a város közötti útszakaszon.156
Művelődés és szórakozás a fürdőben

Már Wachtel 1850-es években megjelent balneológiai kötetében arról számolt be, hogy a fürdő gyakorta otthona különféle zenei rendezvényeknek, környékbeli kirándulóhelyeit pedig a későbbi két fürdőkalauzhoz hasonlóan részletesen is felsorolta. (Wachtel 1859, 215. p.) A Vasárnapi Ujság 1864. júniusi száma úgyszintén elismerő hangnemben nyilatkozott az akkor még kezdetleges állapotú fürdőről, amely hiányosságai ellenére a rozsnyói lakosság kedvenc mulatóhelyéül szolgált, s az idelátogató vendég naponta kellemes társaságra lelt a hűs lombok ölén, állandó cigányzenekarral biztosítván a kifogástalan hangulatot.157 „A fürdőnek kényelmesen berendezett társalgóterme van, zongorája, olvasója, melyben az összes hazai napilapok, hetilapok és számos külföldi ujság és képes lap található. Van fedett kuglizó, kitűnően kiépített tennis-pálya, gyermekjátszótér. Naponta elsőrendű cigányzenekar játszik a gyógyház előtti teraszon, hetenkint pedig tombola, hangverseny, kabaré, kerti ünnepélyek és tűzijátékok rendeztetnek. Számos kirándulóhely és természeti látványosság felé gondos sétautak futnak – a Hármas-bükk, az Ökörhegy csúcsa, a Gyuri-tanya, a 35 évenkint megnyíló tengerszem, a Brindzarka kolyiba, a Szadlovszki tető, az Odenthál-féle antimónbánya, a Csengő-bánya, a Dolinka-forrás, az Árpád-szikla, vagy a Hidegkút –, melyek látogatott kirándulóhelyei a fürdővendégeknek” (Rozsnyófürdő 1918, 11. p.) – sorolja a fürdő háborús évjáratú kalauza, melyet az áhítatosabbak kedvéért azon információval is kiegészít, miszerint az 1910-es években a fürdővendégek számára 4-féle istentisztelet (naponta római katolikus és ágostai hitvallású, vasár- és ünnepnaponként pedig református és izraelita) látogatására egyaránt mód nyílt a közeli Rozsnyó városában.
Arról, hogyan s milyen módon szórakoztak a fürdőben a boldog békeévekben, leghitelesebben a helyi sajtó beszámolóiban olvashatunk. E tudósítások mintegy naplószerűen adják vissza Rozsnyófürdő báljainak, táncos mulatságainak és zenés-szórakoztató rendezvényeinek hangulatát. Az alkalmi fürdővendégek mellett a Tornallyay, Szontágh, Soldos, Pazár, Maurer, Osváth, Pósch, Langhammer és további helyi és környékbeli úri családok szórakozási törzshelyének egyaránt bátran tekinthetjük e vasas fürdőt, ahonnét az elmaradhatatlan cigányzene sem hiányozhatott: az 1880-as években a híres rozsnyói cigányprímás, Berki Flóris158 zenekara húzta hetente két alkalommal,159 a századfordulón a putnoki Ruszó Rudi bandája s a rozsnyóiak nagy kedvence, Berky Berci,160 majd a rimaszombati Oláh Gyula cigányprímás161 és Kalocsai Lajos bandája,162 Palóczék,163 a Danyi testvérek,164 végül az 1910-es években Bari Ernő tíztagú zenekara muzsikált elő- és utóidényben vasárnaponként, a főszezonban pedig naponta délután 5 és 7 óra között.165 Alkalmanként katonazenekar is játszott166 – mint például 1910 nyarán a rozsnyói kereskedelmi alkalmazottak egyleti könyvtáruk alapja javára rendezett népünnepélyen, melyen a talpalávalót a miskolci 65-ik gyalogezred zenekara szolgáltatta.167 Az igényesebb kulturális élvezetek repertoárját gazdagították a különféle vendégszereplések: 1895 júniusában Hamzsa Náczi népzenész muzsikált itt zenekarával,168 négy évvel később igazi ritka csemegében lehetett részük a vendégeknek a miskolci 5-ik gyalogezred koncertjével,169 1911 júliusában pedig díjtalan hangversennyel kápráztatta el a közönséget a fürdői parkban a diósgyőri vas- és acélgyári „Jószerencse” dal- és önképzőkör 170 tagja.170 A 20. század beköszöntével egyre gyakrabban találkozunk a rögtönzött hangversenyekkel, amelyek során a fürdővendégek soraiból ültek a zongora mögé, vagy ragadtak vonót a közönség szórakoztatására.171 Olykor spontán táncmulatság keretében szórakozott a fürdői vendégsereg – mint 1898 augusztusában a rozsnyói fiatalsággal karöltve172 –, leggyakrabban azonban konkrét esemény keretében ropták a táncot.173 Egy-egy zenés-táncos mulatság alkalmával rendszerint a helyszín is feldíszítésre került, többnyire az alkalomhoz illő díszekkel, lobogókkal, fenyőgallyakkal, feliratokkal.174
A rendezvényeket leggyakrabban kísérőprogramokkal is csábították, mint a világposta, a tombola, a tűzijáték vagy a konfettidobálás, a bevétel pedig jobbára karitatív célra vándorolt.
Az Anna-bál hagyománya Rozsnyófürdőn is virágzott. A klasszikus Anna-napi mulatságon rendszerint nemcsak a fürdővendégek, hanem a rozsnyói és a környékbeli előkelő családok is összegyűltek, gyakran bizony a fürdő táncterme is szűknek bizonyult. Ilyen eset fordult elő 1894 júliusában, amikor a közönség egy része a szűkös táncparkettnak köszönhetően kényszerült az étterembe,175 vagy pedig 1906 júliusában, amikor a négyeseket táncoló mintegy 30 pár jó néhány táncost kiszorított a teremből. Kárpótlásként, a helybéli fiatalokból verbuválódott rendezőbizottság a jó hangulatot Schitter vendéglős konyhájával és pincészetével, valamint a Danyi testvérek kiváló muzsikájával biztosította.176 Hosszú hallgatás után a bűvös 1900. évben rendeztek ismét páratlan sikernek örvendő Anna-bált Rozsnyófürdőn, a mulatságon a nagylelkű vezetőség a teljes jövedelmet – 182 korona – a helybéli nőegylet számára ajánlotta fel.177 Három évvel később falragaszok útján hirdették a bált papír alapú meghívók helyett a rozsnyói fiatalság rendezésében, melyhez a fürdőigazgatóság késő délutáni térzenével, az este folyamán felszolgált ízletes fagylalttal, jegeskávéval, étel-itallal, éjszakai tűzijátékkal, valamint – a fürdő történetében először – egész éjjelre kocsi- és omnibusz-közlekedés fenntartásával járult hozzá,178 a 64 korona 73 fillér tiszta bevétel pedig a helybeli korcsolyaegylet pénztárát volt hivatott gyarapítani.179 Az idő haladtával az Anna-bálok iránti érdeklődés sajnos apadni látszott, ugyanis az 1905. évi idényben egyetlen rozsnyói hölgy sem vett részt e mulatságon, ráadásul a gyér létszámra való tekintettel az első négyest a korábban megszokott 30-35 pár helyett csupán 10 pár táncolta.180 Új lendületet az Anna-bálozás és az egyéb szórakozás terén csupán közvetlenül az első világháború előtti évek hoztak. 1911 júliusában hangversennyel is összekötötték e jeles névnapi hagyományt, melynek jövedelme az újonnan megalakult rozsnyói „patronázs-egyesületnek” adományoztatott,181 ez azonban mintegy előfutára volt csak azon nagyszabású ünnepélynek, amelyre a következő évben került sor. 1912 nyarán ugyanis – nagyvárosi kerti ünnepségek mintájára – rendhagyó Anna-estet tartottak: a fürdő vendégei, akik között számos vidéki volt jelen, egyedülálló „garden-partyban” gyönyörködhettek, melyen 20 fillér ellenértékű, 120 nyereménytárgyas tombolával és tűzijátékkal egybekötött szórakoztató programesten múlathatta az időt a japán ligetek és lampionos sétányok közönsége. Ráadásként külföldi vendéglők couvert-étkezési rendszere nyomán 1 korona 60 fillér fejében különleges Anna-vacsora került felszolgálásra. A nap fénypontjaként délutáni operetthangverseny keretében a diósgyőri Berki Andor és zenekara kápráztatta el a társaságot hangversenyével, az est pedig cigányzenével dúsított, reggelig tartó táncmulatsággal zárult.182 A nevezett évad igen gazdagnak bizonyult szórakoztató műsorszámok tekintetében; mintegy három héttel később a kor egyik legkedveltebb műfajával, kabaréval hívta fel magára a fürdő ismét a nagyérdemű közönség figyelmét. 50 filléres belépti díj fejében a fürdő társastermében este hat órától helyi dilettánsok léptek színpadra „monológ, színdarab, ének, zongora produkciókkal”, az este legnagyobb attrakciójaként azonban a 100 nyereménytárgyas tombola aratott elsöprő sikert.183 Egyik ilyen kabaré-előadás folytán a szervezőgárda még apró meglepetéssel is készült a közönségnek, egy szál margarétára felfűzve hazavihette a virággal megegyező produkció dalszövegét.184 A fürdő még bűvészestének is otthont adott 1911 augusztusában,185 vagy egy remek hangulatú teniszvacsorának, amely 1913 júniusában került megrendezésre nemcsak a fehér sport szerelmesei, hanem minden érdeklődő számára.186 A háború kitörésének előestéjén, július 27-én fővárosi slágereket kántáló kabaréval, valamint tombolával is megfűszerezték az Anna-bált, melynek szereplői a fürdővendégek és a városi műkedvelők köréből kerültek ki. A „murin” 1 korona személyjegy és 2 koronás családjegy megváltásával lehetett részt venni: alighanem az utolsó békebeli táncos mulatságnak lehettek tanúi a jelenvolt vendégek. A ropogós csárdásokat az éjszaka folyamán lábra kapott, hadiállapotot terjesztő hírek sem tudták félbeszakítani.187
ek sem tudták félbeszakítani.187
A vasas fürdő helyiségei már az 1860-as évektől a rozsnyói polgárok, legfőképpen diákok szórakozására egyaránt kiváló helyszínül szolgáltak. Éves rendszerességgel tartották meg itt majális, záró-, ill. nyári „juniális” mulatságukat a katolikus és evangélikus elemi és gimnáziumok tanulói, végzős érettségiző diákjai a tanári karral egyetemben.188 Majálisünnepségek alkalmával a diákság már a kora reggeli órákban kivonult díszlobogók, zászlók alatt, zeneszó mellett a fürdőbe, a délelőtt többnyire versenyjátékokkal telt el, a város közönsége rendszerint a délutáni órákban csatlakozott a szórakozókhoz, részint hogy abban tettleg részt vegyen, részint pedig hogy annak nézésében gyönyörködjön.189 Rendszerint díszes közebéddel, fesztelen tánccal, hangos muzsikával és az édesszájúak örömére cukrászdával várva tartották meg a tavasz üdvözlését.190 Az 1879. június 3-án megrendezett majális alkalmával még Isten hozott feliratú diadalkapu is köszöntötte az ünnepségre betévedt vendéget a fürdő előtti úton, a szabadtéri, zsúfolásig megtelt táncterem pedig gótikus díszelemekkel és alkalomszerű mondatokat tartalmazó transzparensekkel volt felcicomázva a közönség legnagyobb örömére.191 Előfordult, hogy egy-egy ilyen mulatság alkalmával a fürdői takarodó után nem ért véget a szórakozás, mint ahogy a fent nevezett évben történt: az ifjúság a városban, a társalgási egylet nyaralójának termében újrakezdte a hacacárét, kora reggelig folyt a tánc, a teraszokon pedig a nem táncolók vidám társalgása törte meg a csendet.192 Arra is akadt példa, hogy több oktatási intézmény közös tavaszváró majálist rendezett, az 1911. évi majálist az evangélikus főgimnázium és a polgári leányiskola közös rendezésében még „boston-táncverseny” is megkoszorúzta.193 A fürdő öregdiákok érettségi találkozójaként is ideálisnak bizonyult, mind közül a legemlékezetesebb az 1913. évi 40-éves bankett, melyen vármegyénk alispánja, Lukács Géza mint egykori rozsnyói kisdiák is részt vett.194 A rozsnyói egyetemi ifjúság számlájára ugyanakkor számos Anna-bál írható, az általuk 1899. július 23-án rendezett bálon egészen hajnali négyig mulatott a város és a környező vidék intelligenciája. A Hámos László főispán bájos nejének védnöksége alatt lezajlott s tombolával megfűszerezett névnapi táncvigalom közel 200 forintnyi hasznot eredményezett a rozsnyói nőegylet javára.195
A helyi egyletek is kedvüket lelték az egykori püspöki fürdő termeiben. Az ünnepséghez hozzátartozott a fürdőbe való „kimenés” rituáléja: a testületek rendszerint a tisztviselőség vezetése mellett, egyleti avagy nemzetiszínű lobogó alatt, zeneszó kíséretében vonultak a vasas fürdőbe. Ha már a majálisoknál tartunk, érdemes megjegyezni a rozsnyói iparos ifjak önképző körének nyárváró táncmulatságait, amelyek – ha hihetünk a sajtónak – kétségkívül a legjobbak közé tartoztak a vidéken, a négyeseket rendszerint 35-40 pár táncolta.196 Az ifjúság mellett a rozsnyói önkéntes tűzoltóegylet tartotta meg évenként nyári ünnepélyét – alkalmanként menetgyakorlatát197 – a város zajától távol eső kies fürdőben, nagy popularitást keltve a rozsnyóiak körében. Míg 1874. június 28-án az egylet 180 személyes közebéddel előrukkoló s mintegy 2000 fős táncost felsorakoztató zászlófelavatási ünnepélyétől visszhangzott a fürdő,198 addig 21 évvel később, 1895. júniusában zászlószentelési ünnepélyének nem mindennapi évfordulóját ülték ezen testület tagjai, ahol két zenekar játéka mellett a késő éjszakába folyt a népünnepély-számba menő mulatság – Andrássy Géza és Dénes grófok is egy-egy hordó bort ajándékozván az estre.199 Újabb igazi kuriózumként, 1879 augusztusában mintegy tizenkét és fél órán keresztül mulatott a közönség a rozsnyói kereskedő ifjak bálján, délután háromtól másnap reggel fél négyig.200 Tovább folytatva a sort, színhelye volt a fürdő a rozsnyói jótékony nőegylet tomboladélutánjainak is, akik bevételük egy részét többnyire a fürdő és környékének karbantartására ajánlották fel.201 1904 júniusában a katolikus legényegylet tartotta szokásos nagy visszhangot keltő táncmulatságát saját házalapja javára tombolával és konfettidobálással megspékelve 2 koronás személyjegy és 4 koronás családjegy ellenében a gyógyfürdő termeiben,202 1908 nyarán a rozsnyói posta-és távírdatisztek táncestélyétől volt hangos a fürdő,203 1911. július 9-én a rimamurányi bányatelep altisztjeié volt az este,204 1912 júliusában a protestáns iparosok önképzőköre rendezte meg évenkénti nyári táncmulatságát ugyanitt,205 de érdekesnek ígérkezett az 1913. július 6-án a rozsnyói Önálló Iparosok Csoportja által a létesítendő ipartestület javára 1 koronás belépődíj mellett megrendezett katonazenés népünnepély is.206
Táncestek, hangversenyek, színdarabok, bankettek és egyéb jellegű rendezvények közkedvelt színterévé vált az évtizedek alatt a rozsnyói gyógy- és fürdőtelep. Sőt, még a politika is belopódzott a vasas fürdő tágas termeibe, kiváltképp a parlamenti választások idején. 1891 májusában Andrássy Géza gróf mint a rozsnyói választókerület képviselőjelöltje rendezett „uzsonna-bankettet” a helyi fürdőben, melyre meghívta a város és a környék választópolgárait.207 Ritka kabarénak lehettek szemtanúi szintén azok a vendégek, akik 1911 egyik nyári estéjén ellátogattak a fürdőbe a nagyrőcei színművészek fellépésére: pár kuplé erejéig ugyanis Dr. Mihalik Dezső, Nagyrőce polgármestere is a porondra állt.208 A nem mindennapi műsorszámok között szerepelt egy afrikai néger kabarétársulat színpadra lépése 1913 nyarán, mely hasonlóval ritkán találkozhatott a közönség fürdőhelyen, főleg Gömörben.209 Folyó év augusztusának utolsó napjaiban egy nappali tűzijátékkal felvillanyozott kabaréban gyönyörködhetett a fürdői vendégsereg, melyben többek közt a „Bécsi szelet” elnevezésű színdarab is prezentálásra került a 30 év múlva világfürdővé lett Rozsnyófürdőt imitálva.210 Színészei aligha sejtették, hogy két világháború is megbélyegzi majd a gyógyfürdő jövőjének alakulását.
Mindezeken kívül Rozsnyó környékének hegyi klímája, természeti szépségei és kastélyokkal körbefont történelmi emlékhelyei kínáltak tucatnyi lehetőséget a gyógyulóknak, nyaralóknak, kirándulóknak. A fürdői kalauz a kisebb kirándulások közül a kocsin 1 óra alatt elérhető, s fél nap alatt megtekinthető úti célokat ajánlotta, mint a krasznahorkai vár, a betléri kastély, vasolvasztó és park, a nadabulai Roxer-féle papírgyár, a horkai cellulózgyár, a pelsőci mű- és faipari társulat gyára, az egész napot igénybe vevő kocsiutak közül pedig a nagyszlabosi papírgyár, a Szádelői-völgy, az Aggteleki-cseppkőbarlang, ill. Dobsinai jégbarlang aratták a legnagyobb sikert.
Sajnálatos tény, hogy a fürdő a második világháború után pusztulni kezdett, épületei később magánlakásokként s egyéb vállalkozásokként funkcionáltak. Mára az egész gyógytelep ugyan még épségben – de üresen, küldetését rég elveszítve – árválkodik, sok más gömöri fürdősorshoz hasonlóan Rozsnyófürdő régi fénye is csupán a százéves képeslapokon köszön vissza.

Irodalom

Állami Területi Levéltár, Besztercebánya. Fond: Gömör megye.
A „Fürdőirodalmi Könyvtár” értesitője. 1895. II. évf. 3–4. sz. Budapest
A Gömörmegyei Orvos-Gyógyszerész Egylet 1891-iki évkönyve 1889. Rimaszombat, Nyomtatott Rábely Miklósnál.
A Gömörmegyei Orvos-Gyógyszerész Egylet XXXIV. és a Gömörmegyei Orvos-Szövetség VI-ik évkönyve az 1903. és 1904. évről 1905. Rimaszombat, Nyomtatott Rábely Miklósnál.
A Gömörmegyei Orvos-Gyógyszerész Egylet huszonhatodik évkönyve 1895. Rimaszombat, Nyomtatott Rábely Miklósnál.
A Gömörmegyei Orvos-Gyógyszerész Egylet és Orvos-Szövetség évkönyve az 1905. és 1906-ik évről 1907. Rimaszombat, Nyomtatott Rábely Miklósnál.
A magyar orvosok és természetvizsgálók XII. vándorgyűlésének iratai. 1867. augusztus 12-17. a/1-11. Központi Bizottság iratai. 1865. október 29-én keltezett levél. Semmelweis Orvostörténeti Levéltár, Budapest. Fond: Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűlései (1841–1912).
Balneológiai Értesítő. 1900. július 15.
Batizfalvy Sámuel–Rózsay József 1868. A magyar orvosok és természetvizsgálók 1867. augusztus 12-től 17-ig Rimaszombatban tartott XII. nagygyűlésének történeti vázlata és munkálatai. Nyomtatott Emich Gusztáv magyar akadémiai nyomdásznál.
Bernáth, Josef 1885. Mineralwasser und Badeorte Ungarns.
Boleman István 1887. Fürdőtan. Budapest, Franklin-társulat könyvnyomdája.
Boleman István 1884. A fürdőtan kézikönyve. Igló, Schmidt József könyvnyomdája.
Boleman István 1896. Magyar fürdők és ásványos vizek. Budapest, Magyar Balneológiai Egyesület.
Borovszky Samu 1904. Gömör-Kishont vármegye. Magyarország vármegyéi és városai. Budapest. Apollo.
Chyzer Kornél 1885. Magyarország gyógyhelyei és ásványvizei. Sátoralja-Ujhely, Nyomtatott a Zemplén nyomdájában.
Cmorej, Július–Potočná, Eva 2012. Kúpele odviate časom. Poprad, Region.
Egészségügyi Értesitő. 1894. április 15. II. évf. 8.sz.
Fodor Oszkár 1903–1904. Fürdők és nyaralóhelyek. Kiadja a Dunántúli Közművelődési Egylet.
Fürdői lapok. 1873. július 13, I. évf. 8. sz.
Fürdő és Turista Ujság. 1892. május 15. 2.évf. 8. sz.
Gömör és Kishont vármegyei naptár az 1903. évre. Rozsnyó, Nyomtatott Görbics és Bauer ki­adók nyomdájában.
Gömör és Kishont vármegyei naptár az 1906. évre. Rimaszombat, Nyomtatott Lévai Izsó könyvnyomdájában.
Hohlfeld Lajos 1898. Fürdői almanach az 1898. évre. A „Nemzetközi fürdő-lapok” kiadóvállalata.
Hunfalvy János 1867. Gömör és Kishont leirása. Pest, Nyomtatott Emich Gusztáv nyomdásznál.
Kassai Állami Területi Levéltár. Rozsnyói kihelyezett részleg. Fond: Rozsnyó város magisztrátusa 1323-1922.
Kitaibel Pauli 1829. Hydrographica Hungariae. Pest.
Kovács Ágnes 2008. Rozsnyó. Pozsony, Madách-Posonium.
Közegészségügyi Kalauz. 1888. május 15. 10. évf. 10. sz.
Lengyel Dániel 1853. Fürdői zsebkönyv. Pest.
Magyar Balneológiai Értesítő. 1911. november. IV. évf. 11. sz.
Magyar fürdők lapja 1905.
Magyar Fürdő Kalauz 1909. Tata, Magyar Fürdő Kalauz Kiadóvállalat. Englander és társa nyomdai műintézete.
Magyar Országos Levéltár. Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. Okmánytára (Z 366).
Magyar Fürdő Kalauz 1909. Tata, Magyar Fürdő Kalauz Kiadóvállalat. Englander és társa nyomdai műintézete.
Magyar Fürdőkalauz 1910. IV. évf. Tata, Magyar Fürdő Kalauz Kiadóvállalat. Englander és társa nyomdai műintézete.
Magyar Fürdőkalauz 1911. VI. kiadás. Tata, Magyar Fürdő Kalauz Kiadóvállalat. Englander és társa nyomdai műintézete.
Marikovszky Georg 1814. Physische und analytische Beschreibung aller Mineralquellen des löbl. gömörer und Klein-Honther Komitats. Lőcse.
Nemzetközi Fürdő-Lapok. 1898–1900
Orient et occident. 1893. május 15–31. 2. sz.
Polónyi Károly 1891. Rozsnyó. Klimatikus gyógyhely. Rozsnyó, Kovács Mihály könyvnyomdája.
Rozsnyófürdő 1918. Fürdőkalauz. Budapest, Nyomda: Légrády testvérek.
Wachtel Dávid 1859. Ungarns kurorte und Mineralquellen. Oedenburg.

A felhasznált sajtótermékek

Dobsina és Vidéke, 1911–1918.
Gömör, 1893–1894
Gömör-Kishont, 1880–1918
Gömöri Közlöny. 1878
Gömöri Ujság, 1910–13
Murányvölgye, 1912–14
Napi Közlöny, 1867
Rozsnyói Híradó, 1880–1918
Sajó Vidék, 1898-1914
Vasárnapi Ujság, 1864, 1904

Hiányzó fejezetek. Adalékok Hegysúr középkori történetéhez

A tanulmány Hegysúr korai történetét nem kívánja és a rendelkezésre álló társadalomtudományi tudásbázis, a történeti és régészeti kutatások némelyik esetben esetlensége, néhol ellentmondásossága miatt nem is tudja részletekbe menően feltárni. A megközelítés más jellegű, összehasonlító és kritikai. A koncepciómat a rendelkezésre álló korlátozott számú és már minden bizonnyal tovább nem bővülő források determinálták.
Boncasztalra kerülnek a Súr helynévvel kapcsolatos etimológiai magyarázatok és legfőképpen a besenyő és ószlovák eredet kérdésköre. Nem foglalkozom a besenyő törzs genezisével, politikai közösségével, államalakulatával, a honfoglalást kiváltó szerepével, a magyar határvédelemben betöltött szerepével. Ezek a magyar historiográfiában kellően feldolgozott kérdések. Áttekintést nyújtok a hegysúri és környékbeli régészeti feltárások eredményeiről, a község tekintetében inkább az eredménytelenségeiről és ellentmondásairól. Foglalkozom a szélesebb súri középkori településfejlődés máig nyitott kérdéseivel.
Hogy a kiúttalanságból kiutat találjak, egy sokkal „életközelebbi” és elfogadhatóbb kontextusba ágyazom a település inkább homályos, mint jól körvonalazható középkori évszázadait. A hegysúri faluszervezetbe integrálódott vagy amellett létezett további Súr-falvakat és a birtokviszonyokat próbálom feltérképezni. Megállapításaim a legújabb szlovák és magyar régészeti és helytörténeti kutatások eredményeire támaszkodnak.
Tudatosítom, hogy az így kialakított „szellemi építmény” számos hiányossággal rendelkezik, hiszen a szerző – nem is titkolja – nem mediavelista, csupán a múlt elkötelezett kutatója, aki egy józanabb helytörténeti magatartást próbál elplántálni.
A lejjebb kifejtett szemlélet reményeim szerint előrelendítheti a Súr nevű települések, különösen Hegysúr középkori történetének a vizsgálatát.

Etimológia agyaglábakon

A magyar historiográfiában a Súr helynevekkel kapcsolatban a legdivatosabb, 19. századi hagyományra visszavezethetően, a két világháború között erőteljesen tematizált és a 20. század végére már szinte elfogadott besenyő eredet hangoztatása.1 Annak ellenére, hogy ez számos problémát vet fel és ezekre egyik szerző (értelmező) sem nyújtott megnyugtató magyarázatot, inkább az adatok újrafűzésével új konstrukciókat alkotott.
A földrajzi szótárak némelyik cikkének, főleg a bizonytalan eredetű településneveknek egyik nagy veszélye, hogy pontatlan adatokra építve, a szaktudományok részadatait vagy szakmai vitákon keresztül nem esett, esetleg „kinyilatkoztatott” téziseit készeknek és megdönthetetleneknek tekinti. Azokat széles körben terjeszti, így hozzájárul „kanonizálódásukhoz.” Ugyanakkor az is tény, hogy a szótárak szerkesztői nem reflektálhatnak a tudományágakon belüli sok esetben évtizedek alatt sem lezárt, és csak burjánzó, szövevényessé váló kérdésekre.
Hegysúr2 esetében ez nyilvánvaló. A Kiss Lajos-féle földrajzi etimológiai szótár visszatükrözi ezt az állapotot. A Hegysúr szóösszetétel második tagját „puszta”, pontosabban nem jelölt személynévből eredezteti, „magyar névadással.” A Hegy előtag a falu Kis-Duna melletti földrajzi helyzetére vonatkozik, tehát egy halomvonulaton elhelyezkedő településre utal, ami a nyilvánvaló földrajzi adottságból származó tény. (Kiss 1988a, 581. p.) A szótár egy másik helyen utal a Súr szó valószínűsített és vitatott eredetére, mely szerint lehet türk eredetű,3 és a čur méltóságnévből származhat. A magyar nyelvű irodalomban talán csak itt jelenik meg a szláv eredet gondolata. Eszerint a šurъ szóból alakulhatott ki, melynek jelentése ’a feleség fivére, sógor.’4 Ez a Kiss-féle megállapítás azonban mintha ellentmondana Némethy Gyula szintén merész értelmezésének, aki éppen a Súr szerinte besenyő jelentésében a ’sógor, sógor népét’ véli felfedezni, mely egyben régi türk méltóságnév.5
A legújabb Súr-etimológia egészen friss, 2013-ból Vladimír Rábik tollából származik. (Rábik 2013, 54. p) A tézis inkább a fantázia birodalmába, mint a történettudomány kereteibe illik. Rábik a Súr helynevet ószlováknak tartja, érdemi régészeti és nyelvészeti indoklás nélkül. Szerinte a Súr tőzeges, mocsaras, árvizekkel sújtott területet jelent (ez eleve ellentmond másik megállapításának, mely szerint ez a helynév egy meg nem nevezett törzsi szállásterület elnevezése). A Súr megnevezés alatt olyan elképzelt, szélesebb földrajzi és települési egységet feltételez, melynek részét képezték Szenc, Boldogfa, Réte, Báhony és további falvak is. Koncepciójában visszaköszön a higgadt szlovák történészi közegben éles kritika alá vont territórium-nyelv dichotómia is, mely nemzeti jellegű csoportszerveződéseket, ebben az esetben a helynéven keresztül ószlovákot feltételez, sőt evidenciának tart a középkorban.6
A Súr helynevek tekintetében történeti-etnikai érvekkel operálni, új etnicizáló magyarázatokat alkotni meddő vállalkozás. Inkább ismereteink korlátozottságával kell szembesülnünk.7 Erre és a tudományos mértéktartás szükségességére a jeles nyelvtörténész és szlavista Kniezsa István már 1937-ben felhívta a figyelmet. A nyelvészet eredményei egyszerűen nem használhatók fel a történeti általánosításokhoz. Egy helynévből semmiféle tudományosan megalapozott történeti következtetés nem vonható le a település népességére, etnikumára vonatkozóan. Kniezsa azzal is érvel, hogyha Súrt nem besenyő népesség nevezte el, a környékbeli víz- és dűlőnevekben a besenyő névadásnak meg kellett volna maradnia. Nem is szólva arról, hogy személynévként, mint divatnevet, más etnikumú személy is felvehette.8

A régészet tanúbizonysága és kérdőjelei

A Hegysúr környéki vidék régészeti feltárása esetlegessége ellenére számos értékes lelettel gazdagította ismereteinket. A vidék domborzata, vízrajzi képe, vegetációja és állatvilága mára alapvetően megváltozott. Az egykor kacskaringós folyómedrekkel szabdalt, dűnés, öntéstalajjal, ártéri erdőkkel, tölgyekkel rendelkező táj a századok során kultúrtájjá alakult át. (Bazovský 2008, 7., 120–121. p.) Hegysúr esetében a szántóföldi művelés kiterjesztése során a talajrétegek nagymértékben megváltoztak, a közép- és újkori leletanyag károsodott, sérült, megsemmisült vagy éppen összekeveredett, tehát a község, illetve területének legkorábbi történetéről töredékes ismereteink lehetnek.
A falu területe a népek országútján feküdt és folyamatosan lakott volt. Az ókortól számos nép hagyománya, kultúrája nyomta rá bélyegét a Hegysúr környéki tájra.9 Elég megemlíteni az 1954-ben feltárt gazdag tárgyi anyagra utaló rétei bronzkori fejedelmi sírt nyolc kisebb sírral a halstatti időszakból, a kalenderbergi kultúra kerámiáit (König 2003, 42–43. p.; Čambal 2008, 82., 84. p.) és a boldogfai bronz nyílhegyeket és csatokat. (Čambal 2008, 80., 82. p.) Szencen szkíta-trák temetőket és egyéb leleteket (nyílhegyek, kerámia) találtak az ún. vekerzugi kultúrából. (Čambal 2008, 92., 96. p.) Boldogfán szintén szkíta nyílhegyek kerültek elő a felszíni gyűjtés során. (Čambal 2008, 94. p.) A kelták betelepedésről vallanak a különböző szenci városrészekben előkerült tárgyak és a Szencmártonban feltárt telephely leletei. (Čambal 2008, 104., 114. p.)
A Lenczérdombon 1960-ban római kori germán temetőegyüttest dokumentáltak. 68 égetéses temetkezésű sírhelyet tártak fel, de gyenge leletanyaggal. A több évtizede zajló mélyszántás nagymértékben károsította a minden bizonnyal páratlan jelentőségű lelőhelyet. A helyi lakosok ugyanis már a 19. század végétől számos tárgyat, ezüstpoharat, vágó- és szúrófegyvereket, agyagedényeket találtak. Ezek sorsa azonban ismeretlen. A feltárást végző Titus Kolník 300–400-ra becsülte az eredeti sírhelyek számát. A leletek a római-germán kereskedelmi kapcsolatokról nyújtanak érdekes információkat, hiszen nagy számban kerültek elő a Római Birodalom területéről származó üvegtárgyak, bronzedények és ún. szkifoszok, kétfülű különböző méretű agyagedények gazdag növénydíszítéssel. A legértékesebb egy jó állapotban fennmaradt bronzkatlan. (Bazovský 2008, 121–122. p.) A lenczérdombi lelőhelyet a legújabb régészeti összegzés az egykori nagy Galántai járás második legjelentősebb temetőjének tekinti.10
A rómaiak közeli jelenlétének széles körben és a határokon túl ismert emléke a román kori boldogfai római katolikus templom falában 1976-ban felfedezett szekunder felhasznált sztélé, sírkő, mely Quintus Atilius Primusnak a XV. légió veterán századosának, egyben tolmácsnak és kereskedőnek állít emléket. (König 2003, 70–72. p.; Bazovský 2008, 124–125. p. Püspöki Nagy 1980, 7–32. p.)
A szélesebb régióban, Szencen, Rétén, Boldogfa mellett és más helyeken feltárt értékes görög, kelta, dák, bizánci, római és a 13. századtól nagy számban felbukkanó középkori éremleletek élénk gazdasági és kereskedelmi életre, katonai összecsapásokra, szövevényes társadalmi kapcsolatokra utalnak.11
Mi a helyzet a szűkebb hegysúri területtel (értem ez alatt a jelenlegi kiterjedését)? Milyen ismereteket nyújt a régészet és milyen összefüggésekre irányítja rá a figyelmet? Végül a feltárt leletanyag kapcsolódhat-e a besenyő törzs 11–12. századi jelenlétéhez, ami perdöntő bizonyítékul szolgálna a Súr helynév eredetéhez is?
Hegysúron, illetve a tőszomszédságában 1952-ben és 1960-ban zajlottak jelentősebb régészeti ásatások, szerény eredménnyel. A Zonchoz közeli Csandal-dűlőben szántás során 1952-ben csontvázas sírokat találtak. A helyiek elmondása szerint fegyverek is előbukkantak a föld mélyéből. A lelőhely szisztematikus feltárására nem került sor, és a leletek sorsa ismeretlen. Felszíni gyűjtés csak 1960-ban valósult meg, mely során emberi csontmaradványok, gyűrűtöredék és cserépdarabok kerültek elő. A régészek a tárgyakat nagyon széles időszakba helyezik, a 7–8. és a 10–11. századokra datálják. Ugyanúgy bizonytalanok és egyben értékelhetetlenek a kerektói lelőhelyen feltárt csontvázas sírok és a közelebbről nem azonosított állítólagos fegyverek leletei, melyeket a 8–11. századra testálnak.12 A Lenczérdombon, három halmon (emelkedőn), szintén az 1960-as ásatások során kerültek elő töredékes leletek a 10–13. századból, melyek feldolgozatlanságuk miatt sajnos nem visznek bennünket közelebb Hegysúr középkori történetéhez. Egyrészt a 10–11. századból 18 gyenge leletanyaggal rendelkező csontvázas sírra akadtak, másrészt egy 12–13. századi település nyomait fedezték fel. (Pramene 1989, 91. p.) A Lenczérdombon szisztematikusan fel nem tárt faluhelyet Tomáš König a 13. század közepe előtt elpusztult falvak csoportjába sorolja. Feltételezi, forrásanyagra nem támaszkodva, hogy a 10. század végén keletkezett.13
A Szenci járás középkori településfejlődésével foglalkozó, régészeti feltárások eredményeit összefoglaló legújabb tanulmány Tomáš König tollából talán közelebb visz bennünket a hegysúri terület régészeti vonatkozásainak jobb megértéséhez, de mégis feltételezéseket közvetít.
Eszerint a kora középkor hajnalán, a Kis-Duna térsége, a longobárdok elvonulását követően az avar kaganátus határterületévé vált. König, Jozef Zábojník tézisét átvéve a hegysúri területen a csandali és kerektói lelőhelyet – közelebbi érvek nélkül, az immár több mint fél évszázada nem értékelt régészeti anyagot megkerülve – ismeretlen lakosságúnak tartja. Csakis általánosságban fogalmazhat: ez a lakosság az avar birodalom területén élt (élhetett), miközben az avar jelenlétre és a szláv-avar kontaktuszónára vonatkozó komolyabb bizonyítékként a feltárt birituális temetkezési helyek, illetve töredékes lovas sírokon (Csataj, Cseklész) kívül nincs a régióban, a hegysúri két lelőhely pedig problematikus, illetve szakmailag feldolgozatlan.14
A fenti problémakör, tehát a Szenc környéki települések különféle változatai a 7–10. században, az ismeretlen vagy régészetileg jobban ismert kultúrák/etnikumok betagolódása valamilyen törzsi-fejedelmi politikai közösségbe, forrásszinten jelentősen behatárolt és óvatos következtetések megvonására késztet. Summa summarum: Kristó Gyula egyik gondolata parafrazálható, amit eredetileg a magyar régészettudománynak címzett a törzsi lét és törzsi egység fogalmairól: addig, amíg a régészek a szenci régióra vonatkozóan nem tudják megnyugtatóan, „belső ismérveik szerint” elkülöníteni a 7–11. századi germán, avar, szláv, magyar leletanyagot, nehezen beszélhetünk „egységes” népekről, kultúrákról. (Kristó 1983, 439. p.)
Végezetül elérkeztem a válaszadáshoz. Jelenlegi ismereteink szerint a szenci régióban nem került elő a besenyő néppel kapcsolatba hozható lelet. Ez annál is érdekesebb, mert a mai Szlovákia területén ez nem egyedi jelenség. Az egyedüli besenyőként azonosítható tárgyi emlék a bajcs-farkasdpusztai merev szájvasú zabla, mely erdélyi párhuzamokat mutat.15
Tehát az egyik oldalon tornyosulnak a besenyő témával foglalkozó publikációk és a felépített, de a régebbi koncepciókat továbbhagyományozó értelmezések, a másik oldalon pedig a szerény tárgyi anyagot felmutató, számos kérdést felvető régészeti kutatások eredményei.

Egy település- és birtokrekonstrukció kísérlete

Nyitott kérdés marad a mai Hegysúr középkori településfejlődése. A források több, összesen nyolc Súr nevű, megkülönböztető előtaggal ellátott falvat említenek a Körmösd, Zonc, Nagymagyar és Kis-Duna által határolt térségben (Alsósúr, Középsősúr, Felsősúr, Egyházassúr, Hegysúr, Nádassúr, Nánasúr, Pénteksúr).16
Hegysúr legalábbis három kis településből (Alsósúr, Középsősúr, Felsősúr) szerveződhetett, azok összeépülésével alakult ki? Szomszédságában Egyházassúron és Péntek­súron kívül még két falu (Nádassúr, Nánasúr) létezett már a 13. század végén, vagy azok később jöttek létre?17 Esetleg a Súr nevű területen, melynek egyház-igazgatási központjává Egyházassúr vált a 13. század első felében, vándorló falvakkal van dolgunk? Hol helyezkedtek el ezek a települések? Némelyik elnéptelenedett, újratelepült? Milyen szerepet játszott a nemzetségi telepítési politika?18 Inkább a kérdések, mint a válaszok halmozódnak.

Felsősúr/Hegysúr, illetve Alsósúr, Középsősúr

A Hegysúrra vonatkozó első írásos említés, mely az első birtokost és a szélesebb Swr földet jelzi (Bolch Magnum de Swr), 1245-ből származik. Az okiratot azonban, mely Borsa birtokleírását tartalmazza, a szakemberek hamisnak tartják, és keletkezését 1439 előttre datálják. (Marsina 1987. 141–142. Novák 2005, 59. p.) A későbbi birtokösszeírásokban 1253 és 1256 között fordul elő újra a neve (Bolch, filio Matthiae de Sur, illetve Bolch filius Mathie alakokban).19 A múlt homályából lépnek ki a Súr előnevet viselő személyek Suri Ivánka és Bölcs (1256), Suri Valkun lánya Aglent (1272) és Suri Woynus fiai, Jakab, János és András (1279).20
Hegysúr, illetve elődfalva(i) a pozsonyi várispánság részét képezték és királyi várjobbágyok lakták. A Súr falvakban a 13. század végén minden bizonnyal kialakult a várjobbágyok mellett a nemesség útjára lépő szerviensek kis létszámú csoportja.21
Hegysúr első hitelesen alátámasztott írásos említése 1399. november 14-ről származik, mely egy másfél évtizedig elhúzódó birtokviszályra is fényt derít. A hegysúri várjobbágyok az óbudai klarisszák22 birtokilletőségét vitatták Homokzygeth határában.23 Egy másik forrás érzékelteti a Sur föld nagyobb kiterjedtségét, hiszen a határával Magyar falu volt szomszédos.24
Valószínűleg Alsó-, Középső- és Felső-Súrra vonatkozik az 1411-es birtokfelsorolás, mely Surt, Középsősúrt és Kissurt, a Rátót nemzetségbeli Elefánti Mátyás fia István fiainak, Lászlónak, Mihálynak és Simonnak25 a birtokait tartalmazza. Az Elefántiak azonban már korábban birtokosok voltak a három Súr faluban. 1379-ben tiltakoztak I. Lajosnál itteni birtokaik királyi lefoglalása miatt. Súrt 1387-ben Elefánti Mátyás fia István és társai birtokolták. (Házi 2000, 326. p.) Az Elefántiak terjeszkedése kézenfekvő volt, hiszen a közeli Egyházassúrt a 13. század végén királyi adományként kapták és a három Súr faluban található birtokrészeiket Bala várjobbágy fiaitól vették meg, melyet később 1408 körül bővíthettek. (Fügedi 1992, 130–131., 154. p.)
1413-ban Sur három falut alkotott. Zsigmond király ezeket a birtokokat Suri Roland János magtalan halála után elzálogosította Poznani Musticiusnak 2300 forintért. A Sur helynevet alátámasztja egy pontos földrajzi leírás is 1413-ból. Surt, mely ekkor királyi birtok volt, várjobbágyok lakták, akik az óbudai apácák Homoksziget nevű birtokát Alsójányok határában elfoglalták. Zsigmond a foglalást törvénytelennek minősítette és a birtok visszajuttatásáról rendelkezett. A két Kissurt (tehát Kissur és a minden bizonnyal szintén kisebb falu Alsó-Súr) Egyházassúrral (Egyházsurként említve) együtt 1419-ben Poznani Musticius (semptei várnagy?) zálogba adta gróf Bazini Györgynek26 hét évre 10 500 forintért. (Házi 2000, 327. p.) Súr királyi birtokként, illetve az óbudai apá­cáknak elzálogosított birtokaként jelenik meg 1423-ban, mikor a határában Szentandrássúrt említik (emellett a két Kissúr fele Juga fia János tulajdonát képezi). (Házi 2000, 328. p.)
Felsősúr Pénteksúrral együtt egy 1441-es oklevélben is felbukkan. Ekkor I. Ulászló király a Rozgonyiaknak adományozta, akiknek a szomszédai a Szentandrássúri család tagjai voltak. Úgy tűnik, hogy Felsősúr Hegysúrral azonosítható, mert az 1440-es adományozás még Felső-Súrkét említi. (Házi 2000, 328. p.) Tíz év múlva Hunyadi János Hegysúr és Pénteksúr birtokában 1450-ben Rozgonyi Györgyöt és Rozgonyi István fiát Sebestyént megerősítette. 1474-ben bukkan fel Szakál Orbán neve, aki a máig Hegy­súron élő Szakál család egyik őseként azonosítható. Neki Alsóborsánál volt birtoka. (Házi 2000, 328. p.)
Alsósúr és Felsősúr neve szerepel még az 1553-as portális összeírásban. A királyi Magyarország tárnokmesterének Báthori Andrásnak és a borostyánkői uradalom tulajdonosának, a megye egyik legnagyobb birtokosának, Serédy Gáspárnak ekkor 4-4 portája volt a faluban. (Borovszky 1904, 70. p.; Maksay1990, 577., 580., 596., 600. p.) Középsősúrt 1540-ben említik, mikor Csorba János a birtokát Ilyésházi Ilyés Tamásnak és testvérének, valamint Saághi Deák Imrének és fiának Zsigmondnak adományozta.27
További kutatásoknak kell tisztázniuk, hogy Hegysúr első, 1399-es említését követően miért maradt használatban a 16. század közepén a Felsősúr (párhuzamos?) változat, illetve meddig maradt fenn az Alsósúr, Középsősúr megjelölés?28 Annyi mindenestre nyilvánvaló, hogy Alsósúr, Középsősúr, Felsősúr/Hegysúr a 16. század közepén közös pecsétlenyomót használt. Az 1544-ből származó pecsétlenyomón a SIGILLUM TRIUM SUR felirat található és ez közös igazgatású falurészekre utal. (Nováková é. n., 25. p.; Novák 2008, 71. p.) Hegysúr a 14–15. századi magánföldesúri kiutalások és tulajdonváltások után a 16. század közepén újra királyi tulajdonba került. A pozsonyi uradalom részét képezte.29
Alsósúr, Középsősúr, Felsősúr/Hegysúr földrajzi elhelyezkedésére a 18–19. századi úthálózat és településszerkezet alapján következtethetünk. Az első katonai felmérés szerint, mely a 18. század második feléről szolgáltat fontos adatokat, a később minden bizonnyal összeépült faluba csak Pénteksúr irányából mutatható ki egy fontos be-, illetve kivezető út. Ez a jelenleg is kisebb halmon, dombon fekvő falurész, a többivel szemben magasabban elhelyezkedő egykori Felsősúr30 (melyet már 1441-ben Hegysúrként említenek) került oppozícióba a domborzatilag alacsonyabban fekvő, a mai templom vonaláig kiépült Középső- és Alsósúrral. A második és harmadik katonai felmérés térképei, melyek a 19. századi állapotokat tükrözik, ezt a hosszú ideig állandósult településképet meggyőzően bizonyítják. Hegysúr további kiépülésére északnyugati és déli irányba csak a 19. század utolsó harmadától került sor.31
Szentandrássúr, Egyházassúr/Egyházfa

Egyházfa középkori története szintén szorosan összefonódik a többi Súr faluéval, sőt templomos helyként központi szerepet játszott a vidék társadalmi, gazdasági és kulturális fejlődésében.
Wertner Mór már 1910-ben bizonyította Egyházfa azonosságát Szentandrássúral.32 Ez a tény alig vagy nem kellőképpen került be a Szenc környékével foglalkozó helytörténeti munkákba.33 Elsőként Mező András próbált rendet teremteni, Wertnerre támaszkodva, 1996-ban a három Súr modelljének (Egyházassúr, Hegysúr, Pénteksúr) a bevezetésével. A Szent András tiszteletére felszentelt Szentandrássúr 1332-ben említődik Villa Sancti Andrae néven, és a pozsonyi főesperességbe tartozott.34 1390-ben Eghazassur és Zentanderyaswr-ként fordul elő, és 1398-ra már Eghazasfalu-ként jegyzik. Még majd száz év elteltével is él a kétféle megnevezés (Zenthandraswr alias Egyhazfalwa). 1407-ben ismét felbukkan az Eghazassur változat. Egyházassúr jelentése ’egyházas Sur/falu’, melyből kialakult az Egyházasfalu, Egyházasfalva és végül az Egyházfa forma. Mező András az ún. intra metas falvak kategóriájába sorolta Egyházassúrt, Hegysúrt és Pénteksúrt. Ezek a települések egy határon belüli birtokmegoszlás vagy a lakosság széttelepítése következtében kaptak megkülönböztető nevet. (Borovszky 1904, 540. p.; Mező 1996, 54., 56., 57. p.; Mező 2003, 36. p.) Mező András új keretbe emelte a Súr falvak értelmezését, helyesen mutatott rá a regionális egyházszervezet szerepére a településfejlődésben, azonban Hegysúr elődfalvait és a többi falut (Nádassúr, Nánasúr) nem vonta be vizsgálódásaiba.
Nánasúrhoz hasonlóan itt is a falu nevéről vette fel az egyik legrégebbi birtokos család az Egyházassúri, illetve Szentandrássúri előnevet. 1340-ben Egyházassúri Mihály fia András birtokrészéhez csatolták Herman fia Miklós földjét. Az Elefántiak Hegysúrhoz hasonlóan itt is érvényesítették birtokjogaikat. Elefánti Miklós zalai apát35 (és István fia László) 1390-ben követelték jogos birtokukat a faluban, melyet Pelcz István budai polgár és Adorjánfalvi Csolnok György birtokoltak törvényellenesen. Rá egy évre beiktatták őket birtokukba. Egyházassúri Mihály fia Andrásnak és feleségének Ilonának volt itt udvartelke 1411-ben. Egyházassúr néhány birtokrésze (talán 14 telek) 1419-ben a semptei váruradalomhoz került és még 1423-ban is oda tartozott. 1421-ben egy családi ellentétre és gyilkosságra gyanakodhatunk. Egyházassúri János fia Jakab lánya Margit bevádolta Hermanházi Herman János fiát, Miklóst, hogy megölte Danka János fiát, Pétert, aki neki testvére volt. Elégtételként a bűnös birtokának a negyedét kapta. Egyházassúron 1439-ben nyolc jobbágytelket számláltak össze, melyek Egyházassúri Miklóséi voltak. Az Egyházassúri család talán utolsó tagja lehetett, mert a birtokát, mivel utódja nem volt, Albert király Kisfaludi Demeter fia Mihály diáknak adta. Erzsébet királyné 1440-ben Balázsétei Mihály fiainak, Pálnak, Benedeknek és Jánosnak adományozta Egyházassúrt. Szentandrássúri Illés és fiai, Mihály és István 1441-ben voltak birtokosok. (Házi 2000, 326–329. p.) Egyházfa egytelkes nemesekkel 1549-ben Serédy Gáspár birtokait gyarapította.36

Nádassúr

Nádassúr neve a falu vízközeli, náddal benőtt helyzetére utal. A még földrajzilag be nem határolt településről kevés írott forrás áll rendelkezésünkre. 1505-ben Kereki Aczél István kapott nádassúri birtokrészt, de ezt alsóborsai Chorba András és alsóborsai Vizközy Pál özvegye, Borbála és János fia nem fogadták el. (Házi 2000, 239. p.) 1533-ban Csorba Gergely és Pál fiaié, 1540-ben az Illésházyaké és a Saághyaké volt. (Borovszky 1904, 70. p.)

Nánasúr

A Nánasúrra, melynek hozzávetőleges földrajzi elhelyezkedése Nádassúrhoz hasonlóan szintén ismeretlen (a mai Hegysúr és Nagyborsa között lehetett), vonatkozó híradás 1299-ből egyrészt magára a birtokra, részbirtokosokra szolgáltat adatokat, másrészt utal a névadóra is. A pozsonyi káptalan előtt Lipold fia Lőrinc, Kumpurd ispán37 fiai Kumpurd és Ruich, valamint Nana fia Nana mester örökségként kapott Sur falujukat 15 ezüst márkáért eladták János fiainak, András ispánnak és Chamának. Nana mester apjáról kaphatta ez a Súr falu az előtagját, egyben a jól adatolható helyi kisnemesi birtokos család a Nánasúri nevet használta. (Házi 2000, 325. p.) A faluban a 14. században két nagyobb rokon család élt: a Nánasúriak és a Lőrincek.
Nánasúri András fia László megfelezte Nánasúrt 1371-ben rokonával, Lőrinc fia Pállal. Pál 1383-ban Nánasúri András fia László birtokrészéből járó leánynegyedet 10 fehér márkáért megvette. Egy újabb Nánasúri–Lőrinc-földügyletről áll rendelkezésünkre egy adat 1392-ből. A Borsamellettsúri András fia Nánasúri János fia András fia László 4 hold földet 4 márka dénárért adta el rokonának, Lőrinc fia Pálnak. (Házi 2000, 326. p.) A forrás egyértelműen jelzi, hogy Nánasúr az akkori Kisborsához közel, annak irányában helyezkedett el.38
Nánasúr további okleveles említése 1400-ból származik. Nánasúri Miklós pozsonyi kanonok és anyja Sebi 70 dénármárkáért zálogba vette testvére, Tamás nánasúri birtokrészét (Mihály és Tamás Nánasúri Pál fiai voltak). (Mályusz 1956, 23. p.; Zichy 1888, 154–155. p.; Házi 2000, 327. p.) A pozsonyi káptalan Rétei György fiát Jánost beiktatta zálogjogon 1407-ben a nánasúri birtokrészbe. 1412-ben Nánasúri László lányai, Ilona és Katalin pereskedés után megkapták Nánasúrt 54 márka 3 forint lefizetése ellenében. A birtokon meg is osztoztak. (Házi 2000, 327. p.) Újabb nánasúri zálogbirtok beiktatására került sor 1463-ban. A pozsonyi káptalan beiktatta jogaiba Féli Ravasz György fia Jánost Jókai Gáspár fia Ulrik nánasúri birtokrészébe (itt újra említődik Nánasúr borsai határa). 1496-ban a nánasúri határban Alsóborsai Szüllő Mihály nejének, Dorottyának és fiuknak, Györgynek volt birtokrésze. (Borovszky 1904, 70. p.; Házi 2000, 329. p.)

Pénteksúr

Pénteksúrra vonatkozóan gyérebb adatok állnak a rendelkezésünkre. Egy 1316-os vagyon­egyezség, mely szerint Suri Pintik (Péntek) fia István pereskedett Chene fia Farkas özvegyével, Katalinnal, hitbér és jegyajándék miatt. Végül 10 márkában egyeztek meg. Pintiknek két gyermekét is felsorolják, Istvánt és Rózsát. Pénteksúr (Pynthekswr) erről a helyi birtokosról kapta a nevét. (Házi 2000, 325. p.; Mező 1996, 54. p.) Pénteksúr a quartáját (érseki tizedekből származó negyedrészét) az esztergomi őrkanonoknak fizette 1335-től. (Házi 2000, 326. p.) A falu a 16. század közepén királyi birtok volt.39

Összegzés

Ez a tanulmány egy kisközség korai történetének ugyan mozaikszerű, de az eddigi értelmezések és a rendelkezésre álló források alapján egy árnyaltabb, több szempontú vizsgálatára tett kísérletet. Ugyanakkor tudatosítom, hogy a középkori településszerkezetre, birtokviszonyokra, a lokális társadalmi színterekre vonatkozó írott és tárgyi forrásaink éppen a Súr nevű településekre vonatkozóan korlátozottak, ezért a messzemenő, kategorikus következtetésekkel óvatosan kell bánni.
A közelebbről megfoghatatlan személyi (törzsfő, vezér) identitás és a „vegytisztának” tűnő, de alapjaiban kevert etnikai, törzsi, nemzetségi identitások (esetünkben a besenyő, részben az ószlovák elmélet) skrupulusok nélküli megfeleltetése a település nevével tévútra viszi a múltról alkotott elképzeléseinket, és a kalandregények ingoványos területére tévedünk. Ez nem szolgálja a mértéktartó történelemszemlélet kialakítását, és az egészséges lokálpatriotizmust zsákutcába vezeti.40
Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a kellően alá nem támasztott, feltételes módokba csomagolt gondolatok, sőt kategorikusan megfogalmazott szentenciák a lelkes honismereti kutatók munkájára hatnak negatívan, nem kívánt irányba téríthetik el az őszintén gondolt kezdeményezéseket és egy súlyosabb következménnyel is számolni kell: a szakmaiság köpenyébe burkolt hiteltelen történeti konstrukciók az érdeklődő olvasókat, a lelkes múltbúvárokat könnyen megtéveszthetik.
Irodalom

Bartík, Juraj 2008. Okresy Pezinok, Senec, Bratislava, osídlenie v dobe bronzovej. In Prospechová, Petra–Witgrúber, Peter (szerk.): Carnuntum – Gerulata. Germánske osídlenie pri Dunaji v priestore Bratislavskej brány ako širšie hospodárske a sociálne zázemie Carnunta a Gerulaty. h. n., Mestské múzeum v Pezinku.
Bazovský, Igor 2008. Osídlenie v dobe rímskej v okrese Senec. In Prospechová, Petra–Witgrúber, Peter (szerk.): Carnuntum – Gerulata. Germánske osídlenie pri Dunaji v priestore Bratislavskej brány ako širšie hospodárske a sociálne zázemie Carnunta a Gerulaty. h. n., Mestské múzeum v Pezinku.
Belitzky János 1937. A nyugatdunántúli és felvidéki besenyő telepek. In: Emlékkönyv Domanovszky Sándor születése hatvanadik fordulójának ünnepére 1937 május 27. Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda.
Blaskovics József 1993. Az újvári ejálet török adóösszeírásai. Pozsony, Erdem.
Borovszky Samu (szerk.) 1904. Pozsony vármegye, Pozsony szab. kir. város, Nagyszombat, Bazin és Szentgyörgy r. t. városok. Budapest, Apollo.
Budaj, Marek 2008. Nálezy mincí ako historický prameň pre poznanie dejín okresov Pezinok a Senec. In Prospechová, Petra–Witgrúber, Peter (szerk.): Carnuntum – Gerulata. Germánske osídlenie pri Dunaji v priestore Bratislavskej brány ako širšie hospodárske a sociálne zázemie Carnunta a Gerulaty. h. n., Mestské múzeum v Pezinku.
Budaj, Marek 2013. Význam nálezov mincí pre poznanie dejín Senca a jeho okolia od antických čias po stredovek. In Strešňák Gábor (szerk.): Senec. Stáročia mesta. Zborník štúdií. Senec, Mesto Senec.
Čambal, Jaroslav 2008. Osídlenie okresov Bratislava, Senec a Pezinok v dobe halšatskej. In Prospechová, Petra–Witgrúber, Peter (szerk.): Carnuntum – Gerulata. Germánske osídlenie pri Dunaji v priestore Bratislavskej brány ako širšie hospodárske a sociálne zázemie Carnunta a Gerulaty. h. n., Mestské múzeum v Pezinku.
Engel Pál 1995. Magyarország középkori helységnévtára (Kézirat).
Fügedi Erik 1992. Az Elefántiak. A középkori magyar nemes és klánja. Budapest, Magvető Könyvkiadó.
Györffy György 1940. Besenyők és magyarok. /Különlenyomat a Kőrösi-Csoma Archívum I. kiegészítő kötetéből/, Budapest, Kertész József könyvnyomdája.
Györffy György 1971. A besenyők európai honfoglalásának kérdéséhez. In: Történelmi Szemle, 14. évf. 3–4. sz. 281–288. p.
Házi Jenő 2000. Pozsony vármegye középkori földrajza. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Hoffmann István 2010. A tihanyi alapítólevél mint helynévtörténeti forrás. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó.
Hrubý Šúr – Hegysúr. h. n., é. n. [1995]
Kiss Lajos 1988a. Földrajzi nevek etimológiai szótára. I. kötet, Budapest, Akadémiai Kiadó.
Kiss Lajos 1988b. Földrajzi nevek etimológiai szótára. II. kötet, Budapest, Akadémiai Kiadó.
Kniezsa István 1937. A nyugatmagyarországi besenyők kérdéséhez. In Emlékkönyv Domanovszky Sándor születése hatvanadik fordulójának ünnepére 1937 május 27. Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda.
König, Tomáš 2003. Galantský región v praveku. Galanta, Vlastivedné múzeum Galanta.
König, Tomáš 2013. Vývoj osídlenia a vznik mesta Senec v zrkadle archeologických nálezov. In Strešňák Gábor (szerk.): Senec. Stáročia mesta. Zborník štúdií. Senec, Mesto Senec.
Körmendy Adrienne 1986. A falusi plébániák hatása a faluközösség kialakulására. A Szepesség példája. In Fügedi Erik (szerk.): Művelődéstörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Budapest, Gondolat.
Kristó Gyula 1983. Tanulmányok az Árpád-korról. Budapest, Magvető Könyvkiadó.
Kristó Gyula 1988. A vármegyék kialakulása Magyarországon. Budapest, Magvető Könyvkiadó.
Lelkes György (szerk.) 1998. Magyar helységnév-azonosító szótár. Baja, Talma.
Magyar Nagylexikon, 9. kötet. 1999. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Majtán, Milan 1998. Názvy obcí Slovenskej republiky (Vývin v rokoch 1773 –1997). Bratislava, Veda.
Maksay Ferenc 1990. Magyarország birtokviszonyai a 16. század közepén. II. kötet, Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 16. Budapest.
Mályusz Elemér 1951. Zsigmondkori oklevéltár I. (1387–1399). Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 1. Budapest.
Mályusz Elemér 1956. Zsigmondkori oklevéltár II. (1400–1410). Első rész 1400–1406. Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 3. Budapest.
Mályusz Elemér 1958. Zsigmondkori oklevéltár II. (1400–1410). Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 4. Budapest.
Marek, Miloš 2003. Pečenehovia a úzi na Slovensku. Historický časopis, 51, 2. sz.
Marsina, Richard (szerk.) 1987. Codex Diplomaticus et epistolaris Slovaciae. Slovenský diplomatár. Tomus II. Bratislavae.
Mező András 1996. A templomcím a magyar helységnevekben (11–15. század). Budapest, Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség.
Mező András 2003. Patrocíniumok a középkori Magyarországon. Budapest, METEM.
Négyesi Lajos 2003. Az augsburgi csata. Hadtörténelmi Közlemények, 116. évf. 1. sz.
Némethy Gyula 1991. A honfoglaló magyarság kialakulása. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Nevizánszky, Gabriel 2007. K otázke pôvodu a datovania včasnostredovekých jednodielnych sedadiel. In: Zborník Slovenského národného múzea – Archeológia.
Novák Veronika 2005. Mátyusföldi települések az okleveles források tükrében. In Bukovszky László (szerk.): Mátyusföld II. Egy régió története a XI. századtól 1945-ig. Komárom–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó.
Novák Veronika 2008. A mátyusföldi tele

Levelek Eperjes város patikáriusához a 17. században

Az itt idézett négy rövid levél íróiról és címzettjéről már sokan és több kötetnyi anyagot írtak a 17. századtól kezdve Magyarországon. A szerzők mind történelmi, politikai és gyógyszertudományi szempontból közelítették meg az itt szereplő három személy életútját. Nemesi származásukat tekintve a genealógia is foglalkozott mindhármójukkal, azonban néhány kapcsolódásról, adatról még nem tettek említést. Ezt szeretné ezen írás pótolni, s néhány összefüggést vagy az elszórtan megjelent eseményeket egymáshoz kapcsolni.
A címben utalt leveleket Eperjes város levéltárából szerezte meg Lasztókay László, és tette közzé a Történelmi Tár 1880. évi kötetében.1 A két-két levél írója Wesselényi Ferenc nádor, illetve felesége, Széchy Mária grófnő. Ezek közül a legértékesebb a legelső, mivel mindvégig magának a nádornénak a saját keze írása. A címzett pedig mind a négy esetben Wéber János közép-európai hírű gyógyszerész és orvos, aki több ízben a fő foglalkozása mellett Eperjes bírája (főbírája) is volt. A levelek közül három természetesen betegségekkel, azok orvoslásával és az érte járó fizetségükkel kapcsolatos kérés. Csupán egy kivétel van köztük, amelyben Wesselényi egy hangszert kér a patikustól. Mégpedig egy gitárt, ahogy ő említi: „khitára” nevű olasz instrumentumot. Ahogy leírja, ez a hangszer nem kapható Kassa városában. Azonban Eperjesen nemcsak megvásárolható, hanem van olyan mesterember is, aki tud ilyet készíteni. Mindez arra utal, hogy a nádor családja a sok betegeskedés ellenére kedvelte a zenét, s bizonyára volt olyan muzsikusuk, aki ezen játszva, énekelve szórakoztatta őket étkezéseknél, vendégeik fogadásakor, s múlatva szabad idejüket.
A négy levél írásának kelte és helye a következő volt:
1653. december 8. Szendrő,2
1658. május 12. Murány,3
1663. július 10. Rozgony4 és
1669. augusztus 21. Murány.
(Mária írta az elsőt és a negyediket, az utóbbinál már özvegy volt, mivel a férje 1667-ben elhalálozott.) A levelek mind Eperjesre (Prešov) íródtak, a Kassától 33 kilométerre északra fekvő városba. Céljuk pedig egy-egy adott betegségre tanácsok, orvosságok, gyógyfüvek kérése, illetve ezek pénzbeli honorálása. Részletesen mindezekről a későbbiekben szólunk, de elsőként ismerjük meg azt a három személyt, akikről a bevezetőben név szerint olvastunk már.
Bár az egész írásnak a középpontjában maga Széchy Mária az elsődleges szereplő, mégis kezdjük Wéber Jánossal. Hiszen nem véletlen az, hogy éppen őt kereste föl gondjaikkal a házaspár egy-egy tagja. Részletesen szólnak az életéről a különböző lexikonjaink, sőt külön tanulmányokban is megemlékeznek róla egyes szakcikkek, mégis érdemes röviden összefoglalni az olvasóknak változatos, szinte regényes életét.
Az 1612 és 1683 között élt, orvos, gyógyszerész, szakíró, s mint később látni fogjuk – sajnos – politikus is volt.5 Hogy a tanulmányait mikor és hol végezte, arról nem maradt fönn feljegyzés. 1645-ben nyitott Eperjesen gyógyszertárat, s rendkívüli tevékenységének messze híre járt.6 Műhelyében orvosi-gyógyszerészi iskolát tartott fenn. 1663-ban megkapta a magyar nemességet, címerét is ismerjük. Már ennek előtte került kapcsolatba és bizalmas viszonyba Wesselényiékkel. Több ízben volt a város főbírája, ezt a levélírók a címzésben maguk is említik. Több nyelvet beszélt, és orvosi szakkönyveket is írt, amelyek Bártfán és Lőcsén jelentek meg magyar, német, latin, sőt szlovák (tót) nyelven is. A legjelentősebb a döghalálról, azaz a pestisről szól. Politikai szereplése már közel sem volt ennyire sikeres. Részt vett a Wesselényi-féle összeesküvésben (talán épp a főúr hatására). Bár nem találtak ellene bizonyítékot, mégis 1670-ben a császári törvényszék elfogatta, s vagyona elkobzásával csak 1675-ben engedték szabadon. Érdemes megemlítenünk, hogy mindezen események után öt évig újra ő lett Eperjes város bírája. Ennek ellenére a sorsa ezek után teljesen megfordult. A rendkívüli képességekkel, szakmai tudással és műveltséggel rendelkező orvos élete végén önmagával meghasonult. (Ehhez hozzájárulhatott az a tény is, hogy életében több ízben vallásváltása volt.) Ettől kezdve szinte tragédia saját maga és családja élete. Főbírói tevékenysége ellenére teljesen elszegényedett. Felesége, kit szintén börtönbe vetettek, ott halt meg. Gyermekei közül két fiát kivégezték. Ahogy egyik méltatója, Lengyel Júlia7 megfogalmazta, nagyon ellentmondó tulajdonságokkal rendelkezett. Nagy műveltségű, tehetséges, jó udvari összeköttetésekkel bíró ember, ugyanakkor ingadozó jellemű, becsvágyó egyéniség volt.
(Csupán érdekességként érdemes megemlíteni, hogy a patikus Wéber János egyik életben maradt gyermeke révén Kossuth Lajos édesanyjának, Wéber Saroltának ő volt a szépapja.)
Épp az itt leírt pozitív tulajdonságai alapján kereshette őt fel, s bízott meg benne Wéber élete végéig a nádor és a felesége, s őszinte bizalommal fordult hozzá egészségi problémáival. A kapcsolatot a gyógyszerésszel valószínűleg elsőként Murány várának birtokosa, Mária vette föl, aki elismerte annak szakmai tudását a kezdeti segítségei, tanácsai, orvosságai sikeressége miatt.
A leírtak után térjünk át az ő személyének leírására, bemutatására és kalandos életére.
Előnevével rimaszécsi Széchy Mária (egyesek szerint Anna Mária volt a keresztneve) ősi magyar nemesi családból származott, amelynek eredetileg Gömör vármegye volt a származási helye, bár más megyékben is voltak birtokaik. Az ő élete valóban regénybe illő téma.
Apja, II. György báró,8 ő szerezte meg a családnak Murány várát. 1625-ben a saját szolgái ölték meg, ennek okáról nem írnak a család történetében. Anyja Drugeth Mária volt, aki 1643-ban hunyt el. Mindkettejüket a murányi kápolnában temették el ónkoporsóba. (Később ugyanide temették a vejüket, Wesselényi Ferencet is.) Kilenc gyermekük született, akik közül az első négy fiú és Magdolna még kis korban meghalt. Az élve maradt és felnőtt lányutódaik közt van Mária (Balogvár, 1610 – Kőszeg, 1679. július 18.),9 a híres murányi hősnő, aki a magyar irodalomban „Murányi Vénusz” néven vált ismertté.10 Három házassága volt.
Először 17 évesen Bethlen Gábor erdélyi fejedelem unokaöccséhez, iktári gróf Bethlen Istvánhoz ment férjhez 1627-ben. Tőle két gyermeke született, de mindkettő még csecsemőkorban meghalt. Fiatalon özvegyen maradt, mivel Bethlen Gábor 1632-ben, ötévi házasság után elhunyt. (Nagy Iván szerint 1633-ban.)
Második házasságát 1634-ben kötötte rozsályi Kun Istvánnal, aki ugyan szatmári főispán volt, de a grófnőhöz képest mégis csak köznemes. 1637-ben elváltak egymástól, ennek a szakításnak a történetét sokféleképpen írták le a Széchy család történetírói. Nem ismerjük a válás valódi okát, de talán a vallási különbségek is közrejátszhattak. Ugyanis a Kun család megrögzötten a reformáció híve volt. (Kun István később újra megnősült, második felesége Kálnoky Kata lett. Fiú utódok nélkül halálozott el 1659-ben.)
Mária harmadik férje Wesselényi Ferenc (1605–1667) volt. Előbb füleki várkapitány, majd 1655-től egészen a haláláig Magyarország nádora lett. Házasságuk időpontját eltérően említik, egyesek szerint 1644, ugyanakkor Nagy Iván 1645-re datálja. A Széchy Mária élettörténetét leírók legtöbbje szerint Murány várának grófnője úgy vetette el magát a későbbi nádorral, hogy csellel átjátszotta a kezére Murány várát. (Az interneten is megnézhető, fennmaradt korabeli festményen Máriát szép vonású, előkelő hölgyként örökítette meg a festője. Hogy ez menyire felel meg a valóságnak, nem tudhatjuk, hisz a jól megfizetett piktornak bizonyára az előnyös tulajdonságok kiemelése lehetett a célja.)
Életüket egy politikai esemény zavarta meg, amelynek a vezetője épp a férj volt, s a magyar történelem mind a mai napig csak úgy emlegeti, hogy a „Wesselényi-féle összeesküvés”.
A császár elleni magyar nemesi mozgalomnak esett áldozatul sok főnemes, család, maga a feleség, és a fentebb már leírt Wéber János orvos-patikus is. Miután a szervezkedés kitudódott, résztvevőit elfogták. És a mozgalom legfontosabb szereplőit, az akkori Magyarország leghíresebb családjaiból származó Nádasdy Ferenc országbírót, Zrínyi Péter horvát bánt és sógorát, Frangepán Ferenc Kristóf ogulini kapitányt 1671. április 30-án Bécsújhelyen kivégezték. Maga Wesselényi csak azért kerülte el ezt a szörnyű véget, mivel korábban a lelepleződés előtt meghalt.
Ezek után volt feleségének mint gyanúsítottnak el kellett hagynia Murány várát, száműzetésre ítélték, állítólag bizonyos ideig még börtönben is volt. (A wikipédia szerint 1671-ben Bécsbe vitték, s csak 1676 októberében engedték szabadon. Más írások azonban csak házi őrizetről szólnak.) Ezután került Kőszegre (németül: Güns; horvát nyelven: Kiseg) „száműzetésbe”. A helyszín kiválasztásában a korabeli források eléggé eltérőek. Állítólag maga az akkori kőszegi városbíró is rettegéssel és félelemmel fogadta a jövevényt, és csak Csáky László gróf közbenjárására biztosítottak neki lakást. Talán akkor járunk közel az igazsághoz, ha ebben az esetben a rokonai kapcsolatait vesszük figyelembe. Mária unokaöccse, Széchy Péter ekkor Vas megye főispánja, egyben Kőszeg várának örökös ura volt. S mint hűséges királypárti, katolikus főnemes lehetett a biztosíték arra, hogy az özvegy ezentúl nem foglalkozik a politikával. Azaz rokoni kezességvállalás révén tartózkodhatott csak a településen. 1676. október 15-től az 1679. július 18-án bekövetkezett haláláig (?) itt élt a városban, a Chernel utca 5. számú, még ma is meglévő copf stílusú műemlék házban. Az egyemeletes lakóház a 17. században épült kora barokk stílusban. Jelenlegi külső kialakítása későbbi, 18. századbeli.11 Az általánosan elfogadott életrajza szerint végakaratának megfelelően a jezsuiták egykori templomában, a Szent Jakab-templom alatti sírboltban helyezték örök nyugalomra.12 Mégpedig a halálát követően csak két hónap múlva, 1679. szeptember 15-én, külön kamarai engedéllyel. A Kőszegen leélt három életévéről és ottani tevékenységéről a későbbiekben még szólunk.
Az itt elmondottak alapján megismerve a levélírók életútját, térjünk vissza azokra a levelekre, amelyeket Eperjesre írtak Wéber patikusnak. Konkrétan két betegségükről tesznek említést, de utalnak már a korábban kért, más bajukra küldött orvosságokra is. Wesselényi szerszámoknak nevezi a kor nyelvén mindezeket, s csak egyetlen alkalommal kereken 100 forintot küld mindezekért.
Mária írja az első levelében, hogy már több mint egy esztendeje fáj és megdagad a mája, s keménységet érez a jobb oldalában. Ilyenkor a gyomra is felpuffad, annyira, hogy a szoknyáját nem tudja derékban rendesen megszorítani. Második, 1669-ben kelt írásában bágyadtságra panaszkodik, mint írja, többet fekszik, mint fenn van, pedig már mindent kipróbált, de nem használt neki semmi sem. Kéri az orvos jó tanácsát, mit tegyen, majd hálásan megszolgálja azt.
Korábban a férje betegségéről azt írja, hogy már harmadik éjjel rázza a hideglelés, s nagyon legyengült állapotban van. A hideglelés másik magyar neve a váltóláz, tehát a nádor valószínűleg maláriában szenvedhetett. A betegség ellen eredményesen a kinint csak a 17. század második felétől kezdték használni. Nem tesznek róla említést, hogy Wéber ezt az ellenszert használta volna.
Ha részletesen kigyűjtjük, hogy milyen szereket kértek Eperjesről, föltűnik, hogy valójában ezek mind természetes anyagok vagy főként gyógynövények voltak. Mindebből arra következtethetünk, hogy a patikus különböző gyógyfüvekből állította össze orvosságait, amit abban a korban teljesen természetesnek kell vennünk. Nézzük át sorban, melyekről esik szó a kéréseknél. Természetesen mindet úgy említjük e közleményben, ahogyan ők akkor leírták. Tehát ezek a gyógyszerészeti szakszavak a mai olvasónak magyarázatra szorulnak, hisz szinte mind archaizmus már.
Kérnek flastromot (tapaszt), pilulát (pirula, azaz golyó vagy henger alakú gyógyszer), egyiknél sem említik, milyen fajta betegségre. A pirulákból egy egész iskatulyával (dobozkával), amint szokta azt korábban is kapni. Kér két tallér ára kánfort (a kámfor jellegzetes szagú, csípős ízű, illékony és kristályos vegyület) – ezt épp a hidegleléskor említik. Olyan decoktomot, amelyben szalszaparilás szokott lenni, ebből külön-külön két csomóval. A decoctum szó főzetet (tea) jelent. A salsaparilla (Smilax ornata) virágzó szőlőfaj, évelő növény, örökzöld cserje. Termése gömb alakú, a bogyói ősszel érnek be, kezdetben piros, majd fekete lesz a színük. A szakkönyvek szerint vértisztító, vizelethajtó, izzasztó hatású, ezenkívül anyagcserezavaroknál szokták használni a gyógyászatban. A grófnő a májpanaszaira kéri ezt orvosától. Ugyanígy a méhfüvet (Melittis melissophyllum), amely emésztőszervi betegségek elleni gyógyfű. Ezt – mint írja – hordós borba szokták „vetni”, s belőle inni a májnak fájdalma ellen. Kéri, annyit küldjön belőle, hogy egy egész hordó borba lehessen tenni. Tudnunk kell, hogy a 17. században rengeteg, viszonylag gyenge minőségű bort fogyasztottak, mivel nem mertek a különböző járványok elkerülése miatt vizet inni. Kéréseik között szerepel a kerjék (terjék13 vagy törjék), ez egy állati méreg ellen használt szer, amely mákonyt, azaz ópiumot is tartalmaz. Valószínűleg a férjnek volt rá szüksége a már fent leírt malária ellen. Népi neve terjékfű vagy mezei macskagyökér (Valeriana officinalis). Ebből a szerből egy „köpöczével” kér. A köpőce vagy köpüce14 jelentése: kis köpü, azaz a köpühöz hasonló kis, gömbölyű vagy hengerded edényke. Így nevezték különösen a Dunántúlon azokat a gyógyszertári edénykéket, amelyben a különböző orvosságokat, elsősorban a kenőcsöket tartották. Ma talán tégelynek hívhatnánk. (Ebből a szóösszetételből eredt a köpükenőcs régi szavunk, amely különféle vegyületekből, mézből, kámforból, méhfűből, borból stb. álló kenőcsféle volt.)
A rövidke levelek alapján ezeket tudjuk meg a 17. század közepén élő házaspár betegségeiről, s hogy mely szerekkel szerették volna egészségüket védeni, betegségeiket könnyíteni.
Mint korábban említettem – és itt szeretnék visszatérni a történet folytatásához – Széchy Mária Kőszegre került élete utolsó éveiben. Épp egy olyan városkába, amely szintén híres volt patikájáról, a különféle betegségek gyógyításáról. Mindez az ott élő jezsui­táknak volt köszönhető, akik 1675-től már biztosan tevékenykedtek a kis városban. Azonban a település vezetőségével támadt ellentétek miatt a jezsuiták kénytelenek voltak elhagyni a várost, s ott maradt a mai Szent Imre-templommal szemben lévő gyógyszertáruk vezető nélkül. Ekkor lépett közbe Széchy Mária, aki önként vállalta a patikusi feladatokat. Sokat tanult egykoron Wébertől, hosszú ideig ápolta beteg férjét, s mindeközben több orvosi könyvet olvasott. Embereivel elkezdte gyűjteni a város határában lévő mezőkön, erdőkben a gyógynövényeket, és segítette a beteg rászorulókat. Patikájában volt egy Falk15 nevű segédje, aki feltehetően már a jezsuiták idejében is ott tevékenykedett.
Gyógyító munkája mellett még egy nemes, családi feladatot látott el, ő nevelte Péter nevű unokatestvérének leányait, a kis grófkisasszonyokat. Sajnos közülük csak egy érte meg a felnőttkort, Katalin Erzsébet (Nádasdy Ferencné). Miután Péternek fia nem született, a család ezen része női ágon kihalt.
A hetvenedik éve felé közeledve megírta a végrendeletét, s kérte, hogy „megalázott állapotában” majd tisztességesen temessék el itt, messze a férje nyughelyétől, Kőszeg városában. A sok zaklatásnak kitett özvegy nádorné, miután embertársainak gyógyításában, unokahúgainak nevelésében keresett és talált utolsó napjaiban vigasztalást, halála előtt minden ingóságát szétosztotta a szolgálói között.
Egy 1970-ben Kőszegről írt útikönyv a Szent Jakab-templom bemutatását azzal fejezi be, hogy: „Az 1719-ből való remek faragású padsorok közötti kisebb méretű sírboltba temették Wesselényiné Széchy Máriát.”16(Megjegyezzük, hogy a sírlapon semmilyen adat, név, évszám stb. nem szerepel.)
Mindezek után úgy vélnénk, hogy az idős grófnő élettörténete lezárult.

Az első meglepetés az volt, hogy amikor Chernel Kálmán megbontatta a sírboltot 1873-ban, abban úgyszólván semmit nem talált.17 Csak feltételezhetjük, hogy szinte értetlenül fogadhatta ezt a nem várt eredményt. (Bakay Kornél ezt utólag úgy írja le, hogy a sírhely fel volt dúlva.18)
A másik pedig, hogy a legújabb kutatások szerint Széchy Mária 1679-ben nem halt meg, csupán a pestisjárványt kihasználva, illetve egy „áltemetést” rendezve elszökött a városból. (Ilyen módon akart egérutat nyerni a bécsi hatóságok elől.) Mindezt egy közben előkerült, 1685-ben kelt levele bizonyítja. Tehát a kőszegi temetése után hat esztendővel még élt.19 Mégpedig Munkács20 várában raboskodott a kurucok fogságában. Az előbb említett levelét a Szatmáron élő sógorához írta. Egy lehetséges, a személyét érintő fogolycseréről szólt, amely nem sikerült, így nem nyerhette vissza a szabadságát. Tudnivaló, hogy a Munkácsot védő Zrínyi Ilona sohasem tudta neki megbocsátani apjának, Zrínyi Péternek a feladását és halálát.21 Tudniillik a bécsújhelyi kivégzettek családtagjai meg voltak arról győződve, hogy Széchy Máriának közvetve köze volt az áruláshoz. Ugyanis ezzel akarta elérni, hogy birtokait ne kobozza el az udvar, amit viszont nem sikerült elkerülnie. Ezen téma azonban már nem tartozik közvetlenül ehhez az íráshoz, ezért csak jelezzük, hogy mások és másutt részletesen foglalkoztak már a grófnő életével, munkácsi éveivel.

Hogy Murány várának egykori úrnője, az eperjesi patikushoz írt, segítséget kérő levelek írója több mint háromszáz évvel ezelőtt pontosan mikor és hol tért „örök nyugovóra”, számunkra titok maradt. Ugyanis az 1685-ben már 75 éves, idős nádorné sorsáról nem került elő azóta több, hitelt érdemlő adat, dokumentum.22

Németh Csaba–Varga László: Egy elveszett zászló nyomában. Tápiógyörgye és Nagy­me­gyer kapcsolatának története.

Németh Csaba–Varga László: Egy elveszett zászló nyomában. Tápiógyörgye és Nagy­me­gyer kapcsolatának története. Kiadja: Tá­pió­györgye Község Önkormányzata, Nagymegyer Város Önkormányzata, a Tápiógyörgyei To­roc­kó Ba­rá­ti Társaság és a Csemadok Nagyme­gyeri Alap­szervezete, 2015, 213.p.

2015. szeptember 19-én egy rendhagyó, kiállítással egybekötött találkozóra került sor egy kis magyarországi településen, Tápiógyörgyén. Ilyen jellegű ünnepi estekről, megemlékezésekről gyakorta hallani, de a szóban forgó délutánt más miatt is érdemes megemlíteni. A fotókiállítás nemcsak Tápiógyörgyét célozta, hanem egy felvidéki kisvárost is, Nagymegyert. A fotók a két település baráti kapcsolatát idézték meg az odaérkezők számára. A délután másik jelentős pillanata volt, amikor a két település polgármestere aláírta a „testvértelepülések” közti, s a további közös együttműködésről szóló szerződést. A különféle megemlékezéseknek, ünnepi esteknek, koszorúzásoknak megvan ugyan a hangulata, de mivel gyakran váltja egyik a másikat, hamar a feledés homályába merülnek. Fontosabb és értékesebb viszont az, ha hiteles dokumentumok és hosszas kutatómunka alapján megjelenik egy kézzel fogható monográfia, gyűjtemény vagy emlékirat, mely pontosan és megmásíthatatlanul rögzíti a történelmi eseményeket, múltbeli élményeket, emlékeket.
A Csemadok Nagymegyeri Alapszervezete és a Torockói Baráti Társaság kezdeményezésére, valamint a helyi önkormányzatok támogatásával két ismert helytörténész, Varga László (Nagymegyer) és Németh Csaba (Tápiógyörgye) közös munkáját dicsérve jelent meg egy igényesen átgondolt és megszerkesztett tanulmány, melynek bemutatójára is sor került az említett napon. A könyvet Bihari József, a Pest megyei múzeumok nyugalmazott igazgatója lektorálta és tanulmány értékű elemzéssel ismertette értékeit a hallgatóság számra. A kötet a 95 évvel ezelőtti eseményeket, azok történelmi hátterét és utóéletét, illetve a két település kapcsolatát hivatott visszaidézni az olvasóinak. A könyv hitelességét nemcsak a felhasznált dokumentumok, tanulmányok és szakirodalom támasztja alá, hanem „olyan valós történéseket rögzítenek, amelyek mai hitelét még leírtan, élő visszaemlékezésként hitelesíteni lehet” – írja Bihari a Tápiógyörgyei Faluújság1 helytörténeti rovatában még a könyvbemutatót megelőzően.
A történelmi visszaemlékezés 1938. november 2-ával indul, amikor az I. bécsi döntést követően Magyarország visszakapta a Felvidék déli részét, s vele együtt 1 millió 62 ezer, többségében magyar nemzetiségű lakost. Ekkor alakult a „Magyar a Magyarért” mozgalom is, melynek legfőbb célja a visszacsatolt területek integrálása, lelki és anyagi támogatása volt. Ez a felhívás tömegeket mozgósított, hogy bizonyítsák hazaszeretetüket és elkötelezettségüket. Emellett működött még az országzászló mozgalom is, melynek lényege, hogy különféle szervezetek és intézmények követeként indultak kisebb-nagyobb delegációk azért, hogy 1-1 hímzett zászlóval ajándékozzák meg a felvidéki településeket s a régi-új honfitársakat. A magyar hadsereg katonái, a leventék is örömmámorban ünnepelték a visszatérést. Ezt az időszakot méltán említhetjük tehát Magyarország két világháború közti történelmének legszebb fejezeteként. Ilyen történelmi háttér alapozta meg a két település megismerkedését és egymásra találását, s így jutott el Tápiógyörgye küldöttsége első ízben Nagymegyerre – olvasható mindez a könyv előszavában, Németh Csaba tollából.
A második világháború zivataros eseményei okán sajnos feledésbe merültek e megható ünnepség emlékei, mígnem 67 év után a két község újra felvette egymással a kapcsolatot. Azóta számos találkozó, rendezvény valósult meg, melyeknek a szóban forgó könyv állít méltó emléket.
A kemény fedelű könyv szürkésbarna színe, mint egy megkopott fénykép sejteti a távolabbi múltat, régi emlékek sorát. A könyv borítóján egy fotó bizonyítja azt a bizonyos zászlóátadási ünnepséget, melyre 1939. június 6-án került sor Nagymegyeren. Emellett megannyi fénykép, korabeli térképrészlet, újságcikkmásolat tanúskodik a régmúltról, valós, megtörtént eseményekről s a két község kapcsolatának alakulásáról és jelenkori virágzásáról. A kiadvány tartalmát tekintve tíz fejezetre oszlik, melyet a már említett előszó vezet be, s a könyv másik szerzője fejezi be azt a zárszóval.
Az első fejezet Tápiógyörgye történelme (NCs), melyben a falu földrajzi elhelyezkedését pontosítva tér ki a szerző a falu nevének eredetére, a környéken talált értékes leletekre, jelentős építményeire, s az itt megfordult vagy élt híres személyiségekre. Teljes képet kapunk emellett arról is, hogy a természeti csapások és történelmi események befolyásoló tényezőivel szemben miként született újjá a falu, hogyan változott a község lakosságának összetétele, milyen jelentős eseményeket, szokásokat tartott vagy épp tart a mai napig a község közössége. Tápiógyörgye 2005-ben megnyerte a Magyarországi Falumegújítási versenyt, 2007-ben pedig a legvirágosabb magyar falu volt. A falu jelenlegi arculata, a tiszta és rendezett környezet, valamint korszerűen felújított épületek kellemes hangulatot nyújtanak az idelátogatóknak.
A könyv második fejezete A Megyer név emlékei Tápiógyörgyén (NCs) címet kapta. A Megyer név megjelenését a szerzők visszavezetik az 1200-as évekig, régi, kézzel írott térképek, helyszínrajzok, régészeti leletek és különféle birtoklevelek segítségével. Egy 20. század eleji helytörténeti tanulmányban az egykori települések elhelyezkedését a következőképpen jegyezték fel: „A tatárjárás idején a község Pokoltanyai Megyernél, a török hódoltság idején pedig báró Megyernél volt, s ekkor több adót fizetett, mint Tápiószele” – olvasható a 31. oldalon. Nem véletlen tehát a két község kapcsolata és egymásra találása.
A harmadik fejezet Nagymegyer történetét mutatja be az olvasónak. Varga László helytörténész több munkájában dolgozta fel Nagymegyer történetét, vagy azokat az eseményeket, amelyeket a történelem kereke és a változások befolyásoltak. A szerző először egy nagyobb területet, a Csallóköz földrajzi meghatározásával és természeti környezetének bemutatásával indít. Régészeti kutatások alapozzák meg azt a tényt, hogy már a neolitikum idején is lakott volt ez a terület. A legkorábbi, Nagymegyerre vonatkozó írásos feljegyzések a 11–12. századból származnak. Érdekes lehet az olvasó számára a város nevének változása, a Mátyásfa fotója, mely alatt a legenda szerint a király sátra állt, a város pecsétje, jelentős épületei és emlékművei, intézményei, a virágzó vagy épp árvíz sújtotta arculata és fejlődése. A szerző a pezsgő kulturális élet és virágzó időszakokkal párhuzamosan a város lakosait ért megaláztatásokat és elnyomást is kendőzetlenül tárja az olvasó elé.
A könyv negyedik fejezete Nagymegyer történelmének utolsó csaknem 100 évét dolgozza fel a különféle hatások fényében. A fejezet címe A trianoni döntés hatása Nagymegyeren. A várost 1919. január 7-én Csehszlovákiához csatolták. E fordulat merőben meghatározta a város további sorsát, lehetőségeit és életét. A terület 1938-as újabb visszacsatolásáról, a területről, sőt még a lakosok számáról is pontos adatokat közöl a szerző. Ebben az időben alakult meg a A „Magyar a Magyarért” mozgalom Nagymegyeren, mely valójában már a következő fejezet címe is, viszont szervesen kapcsolódik az azt megelőzőhöz. Olvashatunk itt a mozgalom célkitűzéseiről, tevékenységéről. Ugyanitt említi meg a szerző Turák István főjegyző nevét, akinek kezdeményezésére a Tápiógyörgyei község elöljárói Nagymegyer városát kívánták segíteni és támogatni. Ez a támogatás meg is történt, melyről az egykori Szent Elzeár zárdaiskola naplója is említést tesz. Ugyanitt látható egy fotó is egy Nagymegyerre került zászlóról, amelyet sokáig a város esperese, Kovács László őrzött. Egyöntetűen viszont nem derül ki, vajon ez-e az a bizonyos zászló, amelyet Tápiógyörgye hozott ajándékba.
A következő fejezet Az első nagymegyeri találkozás emlékei Tápiógyörgyéről ismét Németh Csaba szerzőtárs munkája. Ebben a fejezetben is szó esik a mozgalom munkájáról és törekvéseiről 1938 után, egy másik nézőpontból. Ennek bizonyságaként látható egy levelezőlap, melyet Szarvas Sándor írt feleségének, egy igazolvány másolata Varró Sándor tápiógyörgyei lakos nevére, mely a felvidéki bevonulásban való részvételt tanúsítja, különféle újságcikkek Tápiógyörgye és más felvidéki városok kapcsolatáról, vagy éppen egy rendkívüli közgyűlés jegyzőkönyvének másolata. Ugyanitt olvashatunk még a leventék közreműködéséről, melyet szintén egy korabeli dokumentum fotója támaszt alá. Az utazás előkészületeiről, a zászlóátadás ünnepélyes aktusáról a még élők visszaemlékezése segítette a szerzők munkáját.
A hetedik fejezet a nagymegyeriek szemszögéből közelíti meg az előzőekben leírtakat. A fejezet címe „ tápiógyörgyei leventék látogatása Nagymegyeren (VL). A szerző itt is megfelelő mennyiségű korabeli dokumentummal támasztja alá a két település közti kapcsolat alakulását fotók, beszámolók és levelek segítségével. A történések leírása szinte egybeolvad, s az olvasó észre sem veszi, hogy immár a következő fejezethez érkezik: Egy elveszett zászló nyomában, mely egyben a kiadvány címe is. Ebben a fejezetben Varga László a két település aktív kapcsolatát, a közös projekteket és eseményeket szedi rendszerbe. A fotók, az együttműködési szerződés, vagy az események táblázatba (2006–2013) szedése segíti az olvasót. A feldolgozott „nyolc év alatt 45 találkozást és közös rendezvényt sikerült a két szervezetnek megvalósítani, ebből 25-öt Nagymegyeren illetve 19-et Tápiógyörgyén és 1-et Torockón.” (128. p.)
A kiadvány két utolsó fejezete szintén Németh Csaba munkája, melyben az előző gondolatmenetet lendíti tovább: A kapcsolat folytatása Tápiógyörgyén címet viselő fejezetben, melyet történelmi tényekkel, az adott körülmények és lehetőségek felvázolásával és újabb ismeretekkel tesz érthetőbbé és érdekesebbé. Olvashatunk itt a kapcsolat újrafelvételének minden lépéséről, a kezdeti nehézségekről, a baráti fogadtatásról és a közös ügyhöz való pozitív hozzáállásról. A két település egymásnak is bemutatkozott, s a későbbiekben nemcsak az önkormányzatok, hanem civil szervezetek, az egyházak képviselői, kultúrcsoportok, sportolók is bekapcsolódtak a közös projektekbe. A két település baráti, illetőleg testvérkapcsolata jelenleg gyümölcsöző, s az összegyűjtött és leírt események egyre közelebb hozzák egymáshoz a lakosokat is. A kapcsolat újrafelvétele, elindítása már megtörtént. Mindkét fél arra törekszik, hogy ez a közeli és távoli jövőben is így maradjon. Erre a tényre utalnak a szerzők az utolsó fejezetben, melynek címe: Az ifjúságba vetett reményeink. Mindketten fontosnak tartják a kapcsolat kibővítését a fiatal generáció irányába is. Ilyen meggondolásból látogattak el a tápiógyörgyei gyerekek Nagymegyerre és viszont. Az így szerzett élményeket támasztják alá azok a levelek és beszámolók, melyek helyet kaptak a könyv eme fejezetében.
A kiadvány zárszava Szabó Dezső gondolatával indul: „Minden magyar felelős minden magyarért”, mely valójában az egész könyv mottója is lehetne. A szerzők bizakodva tekintenek a gyümölcsöző jövő felé, melynek megalapozását ők is segítették az események pontos feltárásával és összegzésével. A mellékletben további összegyűjtött anyagokból, levelek sokaságából, oklevelek, meghívók másolatából, fotók sorozatából, illetve újságcikkekből szemezgethet az olvasó. Mint ahogy azt a könyv recenziójának bevezetőjében már megírtam, a hivatalos könyvbemutató Tápiógyör­gyén ez év szeptemberében megtörtént. A nagymegyeri közönség számára a könyv bemutatóját a szervezők és a két község vezetősége novemberre tervezik. Ezúton köszönöm meg e nemes és átfogó kutatómunkát a két szerzőnek.

Karol Fremal: Slovenskí sociálni demokrati 1938-1944. Sociálnodemokratická strana na Slovensku v odboji a SNP

Karol Fremal: Slovenskí sociálni demokrati 1938-1944. Sociálnodemokratická strana na Slovensku v odboji a SNP. Banská Bystrica, Múzeum Slovenského národného povstania, 2014, 200 p.

A politikai pártok történetének vagy akár csak működésük egy fejezetének a feltárása napjaink viszonylag kedvelt kutatási irányzata. Köszönhető ez többek között annak, hogy a sok szempontú, mélyfúrásokat és háttéranyagokat felvonultató, majd az ezek mentén szintetizáló tudományos munkákkal adós a szlovák2 (vagy akár a magyar) történetírás is. Egy ilyen múltbuborék felszámolását célozta meg Karol Fremal itt bemutatásra kerülő munkájában. A második világháborút közvetlen megelőző évtől indulva vizsgálja a szlovák szociáldemokraták történetét, és az ellenállásban kifejtett szerepükön át jut el a szlovák történetírásban nagy hangsúllyal megjelenő szlovák nemzeti felkelés (SZNF) előkészítésében és folyamán kifejtett tevékenységük ismertetéséig.
Karol Fremal a szlovák történészek érettebb korú (1943) generációjának aktív tagja. Egyetemi tanulmányait történelem–orosz szakon végezte Pozsonyban. Szerteágazó munkássága során foglalkozott tankönyvírással, kutatással, és egyetemen oktatott. Kuta­tásaiban behatóan vizsgálta a második világháború idején kialakuló és cselekvő szlovák ellenállási mozgalom nem kommunista történetét, de ugyanilyen elmélyült odaadással mélyült el a SZNF történetében is. Bemuta­tásra kerülő könyve e több évtizedes múltfeltárás(ok) szintézises szeletét tárja a közönség elé. Olyan múltszeleté, amivel behatóan, miként maga a szerző állítja, 1945 óta mindössze csak két történész foglalkozott.
A kemény táblás könyv szerkezetileg bevezetésre, nyolc fejezetre és rövid, pontokba szedett befejezésre tagolódik. Függelékként (a befejezés rész előtt) képes mellékletet illesztett a kötetben szereplő egyes személyekről, valamint a megjelent illegális sajtótermékek válogatott példányairól. A kötet legvégén a forrás- és irodalomjegyzéket név- és helynévmutató zárja.
Nem éppen rövidre fogott előszavában némileg túlzónak ható részletességgel ismerteti a munkája során használt levéltári anyagok hollétének ismertetését, majd ugyanitt röpke, kivonatos összefoglalóját adja könyve egyes fejezeteinek, ahogy szintén bevezetőjében hangsúlyozza könyvének a szlovák történetírásban betöltött hiánypótló szerepét is. Eszerint monografikusan elsőként foglalta össze és mutatta be önálló ellenállási irányzatként a Szociáldemokrata Párt és tagjainak korabeli szerteágazó munkáját. Mindenképp megjegyzést érdemel az a tény is, hogy a szerzőnek mindezen kutatásai nem új keletűek, hiszen már évtizedekkel korábban publikált a téma egyes aspektusairól.
Első fejezetének indításában pár sorban vázolja a szlovák szociáldemokraták és párt 1930-as években kifejtett egyik legfőbb meghatározóját: a fasizmusellenességüket. A kronológia kezdeti lépcsőjének választott 1938-as évtől haladva mutatja be lényegüket, mint a kor – Hlinka Néppártjával szembeni – elvi ellenzékét, amely az osztatlan csehszlovák állami lét feltétlen híveinek vallotta magát. Fremal megállapítása szerint ezen utóbbi szilárd álláspontjuk adta egyben gyenge befolyásukat, ráhatásukat a kor szlovák politikai-társadalmi életére.
Ausztria német bekebelezése után a szociáldemokraták, valamint a kommunista párt vezetői előtt nem maradt kérdéses, hogy a Csehszlovák Köztársaság szétzilálása következik. Fremal e felismerésüknek tudja be, hogy 1938. május 1-én közös ünnepléssel, demonstrálva a köztársaság védelmében, nyilvánították ki véleményüket.
Bár a két párt képviselői, eltekintve a fentebb vázolt közös fellépéstől, (még) nem különösebben szívlelték egymást, ugyanez a fiatal szimpatizánsaikat tömörítő diákszervezeteikre már korántsem volt jellemző. Sőt, megtörtént, hogy a szlovák diákságot tömörítő országos vezetőségbe (Zväz slovenského študentstva) egyetlen néppárti szimpatizáns sem tudott választásokkor rajtuk kívül bejutni.
A szlovák országrész október eleji autonómiájának zsolnai kihirdetésére a szociáldemokraták nem kaptak meghívót. Ekkor, minden korábbi ilyen államjogi módosítást elutasító álláspontjukat átértékelve, és felismerve a politikai légkör gyökeres változását, még október 6-án a szlovák országrész szociáldemokrata tagozata nyilatkozatban jelentette be a kialakult új helyzet – autonómia – elfogadását.
Működésüket 1938. november 23-án a szlovák belügyminiszter beszüntette, majd a következő év januárjában, más politikai pártokkal együtt, feloszlatták. Feloszlatásuk után szinte azonnal megindult a szociáldemokrata ellenállási csoportok aktív szervezése.
Ennek a nem veszélytelen szervezési munkának a nehézségeivel foglalkozik második fejezetében. A különféle titkos összejövetelek lebonyolításán túl fáradoztak és dolgoztak egy országos központ kialakításán is, ami 1939 januárjában a Szociáldemokrata Párt Köz­pon­ti Végrehajtó Bizottságának (Ústredný výkonný výbor SDS) létrejöttében öltött testet. További elért sikereik a leginkább az ország középső (az egész korszakon át ellenállásilag legfrekventáltabb) részén kialakított illegális csoportjaik voltak; ahogy e csoportoknak tudhatóan kezdett megjelenni az illegális határátkelések szervezett kialakítása, melynek keretében a politikai vagy faji üldöztetések elől távozni kívánók számára is útvonalat biztosítottak.
Fremal ebben a fejezetben ad betekintést az 1960-as években született és a SZNF-t megelőző, főleg Gustáv Husák papírra vetett emlékezete szerint elbeszélt történelem meglétéről. Ebben a elbeszélésben, amely hivatalos múltként évtizedekig tartotta magát, a szociáldemokraták jelenlétét az ellenállási mozgalom létrejöttében, alakításában egyszerűen szinte negligálták.
Könyvének harmadik fejezetében a legkiterjedtebb szociáldemokrata ellenállási csoportok plasztikus ábrázolását adja. Legrész­letesebben a zólyomi központtal, a Daniel Ertl vezetése alatt működő csoporttal foglalkozott. Választása nem véletlen, hiszen a közép-szlovákiai illegális hálózat kiépítése után az egyes sejtek és csoportok vezetői 1943-ban Beszter­cebányán találkoztak, hogy megválasszák a szociáldemokrata párt közép-szlovákiai illetékességű bizottságát. Ennek ügyvezető elnökéül választották Ertlt. Rezolúció keretében ugyanitt kijelentették, hogy nem fogadják el a müncheni döntőbírói határozatot, illetve a csehek és szlovákok egysége mellett csak a demokratikus és szociálisan igazságos Cseh­szlovák Köztársaságot ismerik el. Röviddel ezután Ertlt a Szlovák Szociáldemok­rata Párt elnökévé választották.
Két fejezetben – a 4. és a 7. – ír a korban illegálisan megjelenő, és a szociáldemokraták tevékenységéhez, szellemiségéhez szorosan kapcsolódó időszaki sajtó történetéről. A Hlas národa címen kiadott lap körül számos tényre hívja fel a figyelmet, és a történeti szakirodalomban található faktográfiai hiba kijavítását is elvégezte.
A mikor, hol, hogyan készítették és terjesztették az illegális sajtóterméket kérdéscsoportot járta alaposan körbe. Tartalmi szempontból rávilágít, hogy a lapba kerülő írások legfőbb üzenete a harc a néppártiak és a nácizmus ellen, illetve a harc az új szocialista és nemzetiségileg (csehek és szlovákok között megvalósuló) igazságos Csehszlovák Köztársaság felújításáért vívott küzdelem, valamint a szláv kölcsönösség és együttműködés gondolatának az erősítése volt. Az első illegális szám „csak” 1943 márciusában jelent meg.
A SZNF kirobbanása után a hetedik fejezetében az immáron a felkelés lapjaként megjelenő, de a korábbi címet megtartó orgánum történetével ismerteti meg az olvasót, hangsúlyozva, hogy irányvonalában és tartalmában ez a lap képviselte a teljes fasisztaellenes front arculatát, illetve a nemzet széles rétegeinek fegyveres egyesítéséért szólított harcba. Az új helyzetben a lap feletti addigi szociáldemokrata politikai-ideológia befolyást a kommunisták kívánták megszerezni, aminek eléréséért mindent elkövettek.
Az illegalitásban a politikai csoportosulásai között létrejött együttműködés az ötödik fejezet tárgya. A szociáldemokratáknak a kommunistákkal és az ellenállás polgári-demokratikus szárnyával szemben kialakított kapcsolatával összefüggésben megállapítja, hogy az előbbiek leghatékonyabban, az egész időszakon át, a kommunista párt képviselőivel működtek együtt. Ezt a jó együttműködést igazolja a tény, hogy számos esetben a szociáldemokrata tagok átléptek a kommunistákhoz, míg, jegyzi meg Fremal, fordított helyzetre nem talált precedenst.
A könyv legterjedelmesebb (6.) fejezetében boncolgatja a szociáldemokratáknak a SZNF előkészítésében betöltött szerepvállalását. A háború évei alatt felbukkanó, majd egyre erősödő kívánalom, hogy az ellenállás egyes csoportjait közös irányítás alatt egyesítsék, élő gondolat volt. Kézzelfogható eredményt ennek megvalósítására az 1943– 1944. év eseményei hoztak. Ide sorolandóak az 1943 őszén megalakult a Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT) létrejötte, amelynek tagjai de­cemberben elfogadták a karácsonyi egyezmény3 néven ismertté váló programadó dokumentumot.
Míg legfelső szinten a SZNT, addig az alacsonyabb régiókban a szervezetileg kialakuló Forradalmi Nemzeti Bizottságok (Revolučné národné výbory) létrehívásával készítették elő az ellenállás hálózatát. Több ilyen megalakuló bizottságnak a létrejöttét, annak körülményeit és tevékenységét tárja Fremal az olvasó elé. Valamint e fejezetének utolsó bekezdésében röviden utal az 1945 és 1989 között keletkezett történeti szakirodalom idevágó pontatlanságairól, kiemelve, hogy súlyának sosem megfelelően mutatták be (ha ugyan bemutatták) a nem kommunista és katonai ellenállás tényleges jelentőségét.
Könyvének nyolcadik, egyben utolsó részében a SZNF idején a szociáldemokrata és kommunista párt között megvalósult politikai és szervezeti egyesülés folyamatát ismerteti. Mint kiderül, a szociáldemokraták egyes soraiban már korábban végbement egyfajta markánsabb eltolódás a bal irányán belül. A felkelés érintette területek szociáldemokratáinál pedig történeti tényként kezelhető, hogy többségük egyetértett a kommunistákkal való egyesüléssel. Mindehhez Fremal még hozzáadta a fúzió napját – 1944. szeptember 17. – követő napok, hetek sajtó-, illetve belföldi és külföldi támogató vagy elutasító válaszadások visszhangjait.
Értékelésében ugyan nem tagadja, hogy ez a momentum (is) a SZNF eseményeinek egyik jelentős történései, emlékei közé tartozott, mégis korainak, politikai és társadalmi szempontból vizsgálva elhibázottnak tekinti, megállapítva, hogy a munkásoldalon ezzel az aktussal a kommunisták monopolhelyzetbe hozták magukat, ami egyebek mellett a háborút követő, későbbi évek fejleményeinek alakulásában is segítségükre volt.
Karol Fremal vitathatatlan érdemeket szerzett a korszak és benne a szlovák szociáldemokraták és párt történetének kutatásában. Ugyanakkor az itt ismertetett monográfiája olykor szerkezetileg a fésületlenség benyomását kelti egyes fejezetein belül. Egészében azonban mindenképp érdeklődésre tarthat számot, hiszen az évtizedeken át politikai-ideológiai okokból torzított felfogású múltelbeszélést kirostálva a valós valóság megjelenítésére törekedett.

Miroslava Hlinčíková–Martina Sekulová (szerk.): Integrácia ľudí s medzinárodnou ochranou na Slovensku: Hľadanie východísk

Miroslava Hlinčíková–Martina Sekulová (szerk.): Integrácia ľudí s medzinárodnou ochranou na Slovensku: Hľadanie východísk. Bratislava, Inštitút pre verejné otázky, 2015, 182 p.

Alapos és aktuális könyvet adott ki a szlovák Közéleti Kutatóintézet (IVO). Alapossága abban áll, hogy minden fontos kérdést, amely a menekültek befogadásával kapcsolatos, tárgyszerűen körüljár, aktualitását pedig sajnos az e nyári, Közép-Európát felkészületlenül érő menekülthullám adja. Tegyük gyorsan hozzá: a kompetens intézménytől épp ezt várjuk: legyen alapos és szolgáljon friss adatokkal.
A kötet nem mellesleg a menekült mellett a „földönfutó”, az „üldözött”, „idegen”, „nemzetközi védelmet élvezők” és a „kliens” szavakat is használja, ezek gyakran egymásnak szinonimái, noha fogalmilag természetesen az otthonát elhagyó személy más-más státuszát fedik. Nekünk Márai „displaced person” kifejezése is eszünkbe juthat: „a displaced personoknak olyan szerepük van ma a világban, mint volt a zsidó száműzötteknek a babiloni vizek partján, ahol sok mindent megértettek, amit odahaza, ahol az élet és a halál ismerős biztonsága vette körül őket, nem érthettek…”4
A nemzetközi védelemben (menekültstátuszban) részesültek szlovákiai helyzetét feltérképező tanulmánykötet egy több síkon zajló kutatás eredménye, a kutatás 2014 szeptemberétől 2015 júniusáig tartott – jórészt ennek eredményeit találjuk a kiadványban. (De valamivel ennél is többet, mert a hivatkozott irodalomban 2015. szeptemberi is akad, a lábjegyzetek egyike pedig utal Fico miniszterelnöknek a kvótákat elutasító kijelentésére s arra, hogy Szlovákia legföljebb száz menekültet hajlandó befogadni, csakis Szíriából, és kizárólag keresztényeket.) Maga a törzsszöveg nyolc fő fejezetre oszlik, tematikusan, ezek a következők: 1. Miért fontos a nemzetközi védelmet élvezők integrációja; 2. Az integráció folyamata és a civil szervezetek munkája; 3. A lakás mint az integráció eszköze; 4. Gazdasági betagozódás: a munkahely problémaköre; 5. A szociális juttatások; 6. Az egészségügyi ellátásban való részesülés; 7. A szlovák nyelv és az oktatás; 8. Kulturális és szociális integráció. A kötet egyébként három részből áll: a középső képezi a kutatások eredményeit, az elsőben négy (inkább fiatal, mint középkorú) ismert szlovák író (Jana Beňová, Michal Hvorecký, Zuska Kepplová és Marek Vadas) prózái olvashatók; ezek afféle irodalmi megközelítései vagy referenciális ábrázolásai a menekültek, idegenek, bevándorlók élethelyzeteinek. Az utolsó harmad tartalmazza a táblázatokat, a forrásokat és a kötetben használt fogalmak magyarázatát.
A szakmai szempontból legfontosabb középső rész sem szokványos módon előadott kutatási jelentés – és ez magából a kutatói módszerből adódik. A nevezett időszakban az IVO munkatársai 12 szakember véleményét kérték ki, s 8 menekültcsaláddal tartottak fenn kapcsolatot. A szakemberekkel interjúkat készítettek, a menekültekkel többféle módon tartották a kapcsolatot: ezek közt volt családlátogatás, találkozás valamely hivatalban, semleges területen, ezenkívül a menekültekkel naplót is írattak. Ily módon a tanulmányok sok-sok közvetlen idézettel támasztják alá az elméleti részeket. Mind a szakemberek (civil szervezetek dolgozói), mind a menekültek álnéven szerepelnek a könyvben, ezzel biztosítva a résztvevők anonimitását.
Kiderül, ami egyébként sejthető: a legnagyobb gond, hogy az illető menekült jószerével még alig hagyta maga mögött az otthonát, s ezzel együtt az otthoni keserves élet megannyi traumás emlékét (családtagok legyilkolását, például), Szlovákiában nagyon rövid idő alatt nagyon sok adminisztratív dolgot kellene elintéznie ahhoz, hogy legalább az alapvető megélhetését biztosíthassa. „Allahnak hála – írja egyikük a naplójában –, ma megkaptuk a menedékjogot.” Idáig azonban nagyon hosszú út vezet, a befogadás feltételeit és módjait ugyanis az állami szervek határozzák meg. Az pedig különösen ritka, ha egy menekült Szlovákiában akár évekre visszavezethető itt-tartózkodás után is biztonságban érzi magát, mintegy otthonosan. Az első kritérium, aminek meg kell felelnie, az állandó lakhely – ha négy évig kimutathatóan Szlovákiában tartózkodik, folyamodhat menekültjogért. Ez a jog azonban nem jár automatikusan, számos más körülménytől is függ, sőt: az illető minden feltétel teljesítése után is kaphat elutasító választ. Ha mégis elnyeri a menedékjogot, négy évvel megszerzése után kérelmezhető az állampolgárság. (Melyért nem mellesleg 700 eurós illetéket is fizetni kell.) A menedékjogot igénylők száma évente több száz, a menedékjogot megszerzőké évente kevesebb tíznél: tavaly 6-an kapták meg, idén júniusig szintén 6-an. Az elmúlt hét évben a következő országok állampolgárai kaptak menedékjogot Szlovákiában: Afganisztán, Irak, Irán, Kuba és Szomália.
Integráció, betagozódás alatt egyébként a szerzők a két fél: a menekült és a menedéket adó ország közeledését értik, felhívva a figyelmet arra, hogy ha csak a menekült alkalmazkodik, az nemkívánatos asszimiláció, nem pedig beilleszkedés. A múltban sok gond származott abból, ha a menekülteket „táborokban”, valamiféle gyűjtőhelyen, integrációs központban szállásolták el, kivált ha az adott térségben magas volt a munkanélküliek aránya. Így a menekültnek szinte esélye sem volt eltartania családját, nem jutott munkához, saját lakáshoz vagy szobához, legföljebb munkásszállóhoz. Manapság Pozsony, Kassa és Zsolna környékén biztosítanak a menekülteknek letelepedési lehetőséget. Ebben, mint majdnem minden egyébben nem a Bevándorlási Hivatalra vagy más állami szervre támaszkodhatnak, hanem a civil szektor önkénteseire: ők azok, akik hasznos tanácsokkal látják el a menekültet, eligazítják a hivatali bürokráciában, elkísérik orvoshoz, elmagyarázzák, hogyan kell vállalkozói engedélyt kérvényezni vagy munkahelyi felvételi beszélgetésen eljárni. Afféle integrációs terv szerint haladnak. A menekültek szerint mindenesetre Szlovákiá­ban nehéz a megélhetés, nehéz munkahelyet találni, és szlovákul megtanulni sem lehet az előirányzott hat hónap alatt. Naponta szembesülnek azzal is, hogy „mások”, idegenek, s emiatt diszkrimináció és rasszizmus áldozatai. Gyakran a sok „kisebb” akadályt sem képesek leküzdeni, albérletet, mely egyébként is drága nekik, csak akkor szerezhetnek, ha a lakás tulajdonosa a rendőrségen jelenti be, hogy „idegennek” adta ki a lakását. Nem mellesleg segélyben is csak az első hat hónapban részesülnek, utána már mintegy el kellene magukat tartani – ami elméletileg is kizárt.
A civil szféra szakértői abban is különböznek például az idegenrendészet alkalmazottaitól, hogy önállóságra szoktatják a rászorulókat. Egyfajta couching és mentorkodás ez, de nélkülük még az a kimutatható csekély eredmény sem volna elérhető. Tavaly óta pszichológus is helyet kapott a csaknem teljes szervizt nyújtó civil szakemberek közt. A hétköznapok zűrzavarában ők az egyedüli közeli és konkrét személyek, akikre a menekült számíthat. Súlyos tehertétel az elért végzettség vagy a kitanult szakma szerinti elhelyezkedési vágy: a kutatások szerint csak az orvos, a nővér és a tolmács számíthat arra, hogy a szlovákiai munkaerőpiacon eséllyel pályázik neki megfelelő munkára, a többieknek legfeljebb a takarítói munkakör vagy az alkalmi munka jut. A legtöbb menekült nem is tudja bizonyítani a végzettségét, vagy ha mégis, azt többnyire Szlovákiában nem ismerik el. Nagyobb esélye van annak, aki bármilyen munkára kapható, főleg szerződés nélküli idénymunkára, vagy aki Szlovákiában tanul ki.
Vissza-visszatérő gond az előítéletek és sztereotípiák: az idegen, főként ha a bőrszíne vagy a kiejtése szerint (első látásra vagy hallásra) idegennek bizonyul, nem kap munkát. „A muzulmán nők kendőviselete szintén nagyon nagy akadály nemcsak az elhelyezkedésüket illetően, hanem a mindennapi szociális helyzetekben” (106. p.), például ha iskolába vagy óvodába vezetik a gyermeküket.
Száz szónak is egy a vége: az otthonát elhagyó, súlyos lelki és leküzdhetetlen anyagi problémákkal küszködő menekültnek nagyon nehéz a befogadó országban újrakezdenie az életet. Még szerencse, hogy a velük való törődés terhét Szlovákiában az állam válláról fokozatosan leveszik a nemzetközi segélyszervezetek által támogatott civilek, az államtól csak részben függő vagy független társulások.
A kötet bátran ajánlható egyrészt az állami szférában dolgozóknak, hátha egynémely ajánlását megfogadják vagy figyelembe veszik: külön érdeme a kiadványnak, hogy minden fejezete legvégén ajánlásokat fogalmaz meg a mindenkori kormányzat és menekültügyi hivatalok számára. Másrészt jó volna, ha a széles nyilvánosság soraiban is olvasókra találna – mert a felmérések és kutatások azt mutatják, hogy bizony, Szlovákiában nagyon alacsony a menekültekről való tudás szintje. Az átlagember kellő információk híján hajlamos a menekültet a társadalom terhének, s ilyen értelemben nem kívánatos személynek tartani. Szlovákia azonban a legtöbb menekültnek csak közbülső állomás: ebben az országban ugyanis még az őshonos lakosság egy részének is sok gondja-baja van a megélhetéssel, lakásviszonyaival, az egészségi és szociális ellátással.
Zuska Kepplová szerint a menekülteknek meg kell békülniük azzal a ténnyel, hogy akik róluk döntenek, azoknak nincs tapasztalatuk a menekültekről, sőt személyesen eggyel sem találkoztak, véleményük azonban van róluk. A menekülteket is ellátja néhány jó tanáccsal – például hogy a hivatalokban öltsék magukra az állhatatos türelem védőpáncélját, mert kifoghatnak olyan hivatalnokot is, akinek épp rossz a kedve. Ahogy Márai írja: „Iparkodnak udvariasak és simák lenni, hallgatják a packázó hivatalnokok kérdéseit, aláírnak okmányokat és nyilatkozatokat, melyeket követelnek tőlük, felszállnak a hajóra, amely elviszi őket az idegenbe, ahol új hivatalnokok, új okmányok és új idegenség várja őket.”5
Eszünkbe juthat még Tőzsér Árpád 1970-es keltezésű híres esszéje,6 mely szerint „Európa tulajdonképpen Ázsia félszigete”, s kelet és nyugat folyamatosan átrendeződik, mint afféle homokóra, amit ezer-kétezer évenként megfordítanak: „olyan óriási homokóra, amelynek két fele egymást állandóan gazdagítja (tölti) és rabolja (üríti).” S valójában ilyen rövidre is redukálható a menekültkérdés: töltődünk-e vagy ürülünk. Köztes (közép-európai és kisebbségi) létünkből persze az is következik, hogy a homokóra nyakában vagyunk, s ilyen értelemben jórészt csak szemlélői, átmeneti, nem fontos részesei a történéseknek. Márpedig a szemlélő nyilván akkor jár el helyesen, ha az érintettekre figyel, nem magára. (Meghallgatja, figyelemmel kíséri őket, véleményalkotásában visszafogott, látszatra nem ad.) Vagy akkor, ha ilyen, politikától és bulvártól mentes könyv jut a kezébe, mint ez a fent ismertetett.

Nemzeti ön-kolonializáció és retribalizáció (A mindenkori kozmopolita hatalom elvitatásáról)

Demokráciaelmélet, Közép-Európa, neotörzsies mintázatok… – a korszakos korkérdések egyik sajátos mezőjében keresek válaszokat, mely távolságtartóan leírva (lévén politikai antropológus, de kortárs jelenben kritikusan reflektáló kutató inkább) a nempolitikai politikával és nemracionális teóriával jellemezhető. Tézisem szerint1 a mai magyar politikai felhőkakukkvárban zajló menetrendformálás és bázisépítés historikus képzeteket ébreszt, nem csupán a magyar szabadságharcosság, forrongás nélküli forradalom, kreált ellenféllel szembeni kiállás diskurzusában vagy uralkodási előképek, történelmi paralízisek fölújítását tekintve, hanem olyan akut konfliktusdimenziókban is, mint az európaiság/neotörzsiség dilemmája, a „kívül-belülről” rendszerváltás programja, a hegemón doktrínák társadalomra erőszakolása kvázidemokratikus hivatkozásokkal, vagyis egy (nem Európától függő, sőt vele szembe is menő) újgyarmatosítási korszak tünetegyüttesével jellemezhető policy. Másként szólva: a visszatörzsiesedés és belső, öngyarmatosító, refeudalizáló akaratérvényesítés szimbolizmusainak és attrakcióinak rövid, válogatásértékű szemlézésére törekszem, nem teljesen elméletmentesen…

A centrális erőtér rendszerlogikája – versus rendezett anarchia

A magyarországi hatalomtörténetet évszázadok óta kettős karakter jellemzi: protektorokra épülő, adminisztratív szervezettségű rendies döntéshierarchia, olykor megszállókkal egybeértve, illetve különalkukra korlátozódó, nemracionális szerveződésű, eklektikus uralomgyakorlás, mely korszakosan és ciklikusan fonja át meg át egymást. A politikai piac haszonelvű racionalitása és a szervezett szervezetlenség uralmi elve küzd folytonosan – ezek lettek a legelemibb tradíciói a Közép-Kelet-Európát belengő uralkodó eszméknek, nemcsak a legújabb korokban, de számos előző változatban is, amikor prepolgári és posztfeudális logikák küzdelmes századait jellemezték ilyesfajta alapnormák vagy politologikai mintázatok. A historikus előképeket csak elnagyoltan hivatkozva – lett légyen Magyarországon és a környező régióban bármily toleráns a központi hatalom –, az érdekek terén mindig monopolizált maradt az uralkodók teljhatalma. A társadalom örökös függése e főhatalomtól évszázadok óta totális volt. A civil társadalom érdek-képviseleti szabadsága pedig a legkegyelmesebb korszakban is maximálisan alárendelt maradt az eszmei „összérdeket” (királyságot, birodalmat, nemzetet, pártállamot, demokráciát) képviselő aktuális uralkodónak. A despotizmus és a robot, az oligarchiák és a bürokratikus autokraták viszonya a társadalomhoz a modernitás (avagy a felvilágosulás?) révén (és számos időszakában is) meghatározta a politikai centrum és az alárendelt szférák kapcsolatát. Hol agresszív, hol bürokratikus, ritkábban piaci, katonai, gazdasági, és a legritkábban etnikai koordináció virágzott e tájon. De talán e „tiszta” képletek és berendezkedési típusok között sem találhatjuk pontos megfelelőjét az államszocialista irányítási modellnek, sem ezt a mintázatot követő posztszocialistának. Megfontolandó, hogy miközben napjaink „rendszerváltó” állampolgára is fennen óhajtja az állami beavatkozás tisztes mértékét, s keresi a „gondoskodó állam” kegyeit, a hatalomgyakorlás eszköztára, szervezeti és módszertani logikája végképp fölismerhetetlenné vált. Illetőleg: ami látható, az nem logikus, nem szervezett, nem racionális, sőt, épp ellenkezője: a gondoskodás hiánya, vagy még inkább a colosseumi viadalok miliője jellemzi, láncos-kardos agresszorokkal és kiéhezett vadakkal szembesítve a „self-made-man” mentalitás piacképességét, politikai harcedzettségét és esélyeit, lásd piaci kapitalizmus mint a korai tőkefelhalmozás kegyetlen korszaka, vadkeleti vadnyugat dicső genezise a posztkommunista Kelet-Európában, vadkelet és vadnyugat közötti idea-vadászok térségfelügyeleti törekvései, poszttrianoni paradoxonok térnyerése, patológiás amnézia és historikus konfabulációk, avagy (Kapitány Ágnes és Gábor most keletkező alapmunkáiban, György Péter Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély kötetében) a „szellemi termelési módok” új korszakainak leírásait… Magyarország és Kelet-/Közép-/Köztes-Európa hatalmi szféráiban történetileg fölváltva jelentkeztek a megkérdőjelezhetetlenül „demokrata” hatalmak és a vállaltan-harsányan nyílt diktatúrák. Politikai kultúránkban ugyanakkor a lehetőségek (illetve föltételek) egyik konstansnak tekintett iránya a tradíciótartás volt, mellette mindig elvárás maradt az uralom racionalitása, áttekinthetősége és demokratikus legitimáltsága, az uralom ellensúlyainak és társadalmi vitathatóságának szavatol(tat)ása. Erről és a nyugati típusú polgári racionalitás konvencióiról Bibó István szinte egész életműve, a Bibó utáni hazai társadalomfelfogások könyvtárnyi tömege szól, lehetetlen volna a hivatkozások özönét ide idézni…, de ami ennél is fontosabb: a legitimitás játszmáinak és a törzsi társadalmakra oly sok helyütt párhuzamosan is fölfedezhető uralmi mintázatainak oppozíciós logikája egyformán sérülni látszik, hisz sem belátható ésszerűségi konvenciók, sem releváns társadalmi jóváhagyási szertartások nem hordozzák immár minálunk a hatalmi fennhatóság jogosultságait. Megvan persze ennek is az uralmi tradíciója a magyar és kelet-európai históriában, de egyetlen korszakban sem nevezték érdemi/legitim fogalom mentén „demokráciának” azt, ami fölöttébb emlékeztet a klánrendszerek felülről szervezett belső anarchiáira. A polgári nemzetépítés korszakában szerte ezen a tájon értékelv volt – mind konzervatív oldalon, mind liberális célok szempontjából –, hogy a társadalmi tagoltság áttekinthetősége ne csupán „fölülről” váljék lehetővé, hanem az „államtagok” számára, magát a társadalmat alkotó egyedek felől nézve is átlátható maradjon a politikai berendezkedés mikéntje. Mind a makrotársadalomra, mind pedig a helyi társadalmakra, települési közösségekre vonatkozó demokratikus állampolitikai rendezőelvek megkívánták, hogy a központi kormányzati szféra és a helyi hatalom egyként tekintetbe vegye a lokalitás igényeit, érdektörekvéseit, értékeit és céljait, köztük akár szimbiózis, de legalábbis valaminő interakció állandósuljon. Evvel a politikai hatalom egyben saját legitimációját is biztosíthatta, vagyis kiérdemelhette a társadalmi jóváhagyás, az állampolgári engedékenység mindennapi formáit, s ezúton (elvben) kormányozhatóvá tehette a társadalom életfolyamatait. De mi történt olyankor, ha a hatalom nem tette a dolgát, vagy elnyelte a társadalmi mozgásdinamikák energiáit, lenyúlta racionalitásait, s beavatkozott önérdeke mentén, vagy e cél szentesítése révén a csoportérdekek kijátszására törekedett – mégpedig jó eséllyel a siker jegyében? A magyar történet kiemelkedő korszakaiban ilyenkor rendszerint demokratikus mezbe öltöztetett diktatórikus eszmék kaptak lábra. Ezt leplezendő a mindenkori hatalom valamiféle konzekvens hagyománytartásra, netán fölvilágosult liberális múltra, vagy épp forradalmas megújulás kontinuitására hivatkozott. S egyúttal arra: a „haladó” gondolkodás elvben mindig racionális. Evvel kisajátította valamely rész-racionalitások egészét és rávetítette ezt a hazai fejlődésfogalomra, a „haladás” eszményére és a továbbjutás célképzetére is. De mint tudjuk, éppen a rész-racionalitások elszenvedői, a társadalmi perifériákra vagy marginalitásokba kerültek válaszolhattak centrumaiknak a legkevésbé, akár elvitatva e „centrális erőtér”-logika elfogadhatóságát, akár kikerülve ebből a koncentrikus mechanizmusból a mobilitás eltérő útjai, alternatív kísérletei vagy puszta migráció révén. Úgy vélem: a magyar gondolkodástörténetben a liberális és szocialista reformerek mindig kitartottak amellett, hogy egyedül az általuk elképzelt társadalmi struktúra racionalizálható, egyedül az ő uralmi „dialektikájuk” jogos. A mai társadalmi változások idején sincs ez másképp – a cselekvő, mozgalmár vagy irányító személyiségek öncsalással élik át, immár a jobboldalon, hogy patetikus reformterveik nyomán, tőlük eredően és általuk felügyelten változik a társadalom, amely önként és dalolva jóváhagyja uralmukat. A „jóváhagyás” aktusa, vagyis a legitimitás mértéke és esélye legtöbbször aszerint változik, ki kerül az „ellenfél” vagy „ellenség” kategóriába, kiről állítható ki az „önérdekű kisajátító” vádirata, ki hajlandó megfontolni e karaktergyilkosság áldozatainak védekezési szempontjait, kinek kényelmesebb vagy veszélyesebb behódolnia és tapsolnia, semmint vitatnia és civil ellenállással válaszolnia mindennemű hatalmi indolenciára. Merthogy ennek révén a centrum megapolitikája könnyedén megalkotja a maga centrális erőterét, vagyis erőszakintézményét, s ezáltal kijelöli ama határokat is, melyeken túl már csak a perifériák érdektelen, küzdésképtelen vagy épp direkt módon leigázandó térségei (alkalmasint „gettói”) találhatók. Ebben az „újbeszél” politikai retorikában a mindenkori ellenségkép akár tartós, akár napra nap változó lehet, ám a változtatás kondíciói nem csupán a hatalmi erőfölénytől függenek, hanem a periferizált politikai térből feltörekvők, máskéntgondolkodók, ellenállók önálló térformáló erejétől, célrendszerétől is. Így hát a centrum/periféria makropolitikai osztottságot tükröző képlete nemzeti színtéren vagy akár kistérségi/nagyregionális szcénában is hasonlóképpen jelenik meg, ami részben esélyt is jelent a közpolitikai keretek kijátszására, részint viszont hosszabb távra is, mintegy „politikai kultúraként” stabilizálja a fennálló viszonyokat. Ilyen közegben a plebejus demokráciát, polgári többpártiságot, konszenzusos partnerséget, szolidaritással vegyes együttműködést jószerivel attól sem lehet várni, aki mindezen értékrendtől kellő távolságban kívánja meghatározni önmagát, akár kívülről tekint a rendszerre magára, akár belül keresi pillantása horizontját. „Külső kényszer” és belső modernizáció mint integráló erő A magyar reformkor, a 19. század első harmada óta eszmei és politikai párturalom eszköze a „mindenáron haladás” elve. Evvel szemben a civil társadalom értékek teremtésében, átmentésében, szokások megőrzésében, tradíciók ápolásában fogalmazza meg feladatát. Ez a liberális-kozmopolita-nemzetkerülő és hazafiú-hagyományőrző-nemzetépítő dichotómia vált napjaink politikai huzivonijának meghatározó érveléstechnikájává is. Az értékkonzervatív mentalitás (szemben a politikailag konzervatív uralmi gyakorlattal) ugyanakkor az individuális szabadságjogok példáira, nyugati mintáira, előképeire épül, az állam mindenhatóságában gyakorta kételkedik, a politikusok szabta „haladás” külső kényszerét pedig elutasítja, nem is beszélve a deklaráltan politikai-konzervatív étosztól. Ez a „külső kényszer” olykor megszálló hatalom, olykor iparosítás vagy „modernizáció” formájában jelent meg szerte Nyugat-Európában és a kelet-európai térségekben is – mindenesetre rendszerint olyan erőszakformaként, amelynek értékeihez, céljaihoz soha sem volt/lett köze igazán a társadalom számottevő többségének, vagyis elutasítása nemzetépítő feltétel maradt. E nem legitimált uralom eszközei között azonban nemcsak diktatórikus módszerek, hanem a konzervatív eszmék és a régi monopolisztikus uralmi gyakorlat hagyományai is ott vannak. A diktatúrák könnyen-felismerhetősége mellett az igazi problematikává a társadalmi aktorok sokasága számára éppen az válik ez esetekben, hogy föl lehet-e kelni, szabad-e harcos küzdelembe kezdeni, s lehet-e intoleráns másságokat vizionálni akkor, ha a „közjó” és „közérdek” elvére hivatkozó közpolitika látványosan szembe megy éppen mindennel, aki/ami „köz”, közös, közérdekű (azaz: „lehet-e a népet leváltani”?). A társadalmi vágyképek annyiban viszont gyakorta közösek, hogy nem kívánják elfogadni a közhaszonra hivatkozó magánhaszon-építés manipulációs stratégiáját, így a struktúraformáló törekvéseket sem a diszkurzív térben, az újnacionalizmus stratégiáját egy új integralista térben, sem a tradicionalista értéknormákat (vö. európaiság) a szimbolikus tőkefolyamatok hátterében stb. Más társadalmi ideák terén ugyanakkor a transznacionális normák képviselete nem kapott stabil bázist. A napjainkban folyó (s megelőzőleg a nyolcvanas évekbeli) civil társadalmi politikai engedetlenség növekedésével intenzívebb lett az erkölcs, a magatartási normák, a szubjektív motivációk és a kisközösségi csoportértékek keresése is. A múltat végképp eltörölni csakis a normák és értékek leradírozásával lehet – ez pedig a civil társadalmak legfőbb érdekelveit veszélyezteti. Ezért lehetetlen minálunk a tradíciópusztító politikai hatalom legitimmé válása, de ugyanakkor ezért lehetséges a pusztítás tradíciójára hivatkozó mentalitás megtűrése, elfogadtatása, támogatások elnyerése is e legitim közellenség-szerepek tartósítása vagy újragenerálása árán is. A múltvizsgálat, s közben a jövőépítés vallása ugyanakkor olyan jelenkori stratégia formáját ölti állampolitikai rendezőelv gyanánt, mintha annak eszköztára legitim módon, sőt társadalmi jóváhagyással (vö. a „kétharmad” mindent visz…) egy magasabb fokozatú rendszerváltást kívánna meg, akár európai normák ellenében az önérvényesítés elvén, akár a „múltat végképp eltörölni” újrafestésének eszköztárával, akár a „kívülről szabott” átalakulási folyamat elutasításával, Európa-ellenes mozgalomideológiával is. Kérdés lehet ugyanakkor épp politikatörténeti és demokráciaelméleti dimenzióban: nem épp a diktátumok és politikai diktatúrák adják nálunk a legfőbb uralmi tradíciót? Nem a hatalom kiismerhetetlensége okozza-e a civil társadalom nyílt vagy rejtett lázadásait, a folytonos oppozíciót, a megalkuvó haszonelvűség és a megbúvó ellenzékiség kontinuus jelenlétét, a legitim uralkodói „atyát” kereső államvallás új igényét? Föltehető, hogy részben politikai kultúránk ősmagyaros elmaradottsága vagy retrospektív eszménykeresési hajlandósága, továbbá csökevényes népcsoport-nemzetiségünk kishitűsége kínálja a jövőkép nélküli önérzetünket – vagy legalábbis azt a mindennapi perspektívátlanságot, mely a nemzeti büszkeséget mint erőpolitikai stratégiát emeli piedesztálra. Miközben egyetemes pátoszú vereségélményünk lassacskán a magyar karakter legfőbb jegye lesz a közpolitikai közérzetben, s a bizalomtesztek és nemzeti önképek európai versenyében kétségtelenül a leghátsók mellett-mögött kullogunk, éledni kezd az állami szintről generált győzelemtudat is. Egyfelől erőteljesen kapaszkodunk himnikus veszteségek keserveibe, Jalta után hatvan-hetven évvel is a magunk kis posztmodernes kálváriáit járjuk, térségi revansait és alkalmi ellenségeit keressük, s így „jaltaizmusaink” között a kishitűség, a hódoláskészség, a szolgaszellem és a jóvátételi lelkiismeret-furdalás is jelen van, valami sajátos vendetta-érzemény, mely vikingektől böszörményekig, tótoktól svábokig, izraelitáktól romákig, rácoktól poroszokig mindig megtalálja a maga ellenségképét. Még ürügy sem kell olykor, hogy a partnerből vagy szomszédból vetélytárs, abból ellenfél vagy ellenség váljék egyhamar, s még véletlenül sem a kooperáció a vezéreszme, hanem a kiszorítás, lebírás, felülemelkedés, győzelemittas önkép stabilizálása a mindenkori mentális cél. Ahogy a fejlődőképességhez tradíciótartás és reformhajlandóság is kell, éppúgy vereségünk oka lehet ezek hiánya és szervezetlenségünk folytonos élménye… – ám érdekes, hogy mind a vereség tradícióját (lásd Trianon, Don-kanyar, német megszállás, szovjet megszállás, kollaboráns múlt stb.), a „többre érdemesültség” értékelvét, az örök küzdésképesség ideáját is egyaránt fölhasználhatónak tekintjük a sikerképesség bizonyítására. Ami rosszul alakult, s ami a kollektív emlékezet perifériáján akár, de megmaradt múltképgeneráló masinériaként, legalább olyan jó ürügy tudott lenni, mint a „bellum omnium contra omnes” („mindenki háborúja mindenki ellen”) kényszerképzete, mely nemcsak az emberiség államiasodás előtti korszakának specifikuma volt (Hobbes), hanem a „természeti állapotot” a maga uralmi racionalitásával fölbomlasztó, a mindenki egyenlőségét a strukturált egyenlőtlenség gyakorlatává züllesztő közállapotoké is. Jalta előtt és után is voltak polgári demokratikus eszméink, (ha sokszor rejtetten, ideákban vagy világképekben megbújva is), volt archaikus eredetű fogalmi képünk az emberszabásúan működő hatalomról, „a zemberekért” vállalt mindenkori politikusi szerep gyanússágáról, az alávetés értékelvének becstelenségéről, a kiszolgáltatottságot okozó fölérendelődés hitványságáról. A gyakorlatba viszont erőszak, doktrínák, megszállások, uralmi cselvetések, képviseleti rendszerbe ágyazott agresszivitások és szervetlen minták épültek be, összekutyulva azt is, ami az uralomgyakorlás bornírt értékrendjében még egyáltalán fölismerhető, megnevezhető volt. Uralomra futni úgy, hogy mindenkit letaposni közben… – ennek sosem volt méltó elismertsége, mint közhasznú aktivitásnak, legitim volta mindig is kétségekkel övezett maradt. Csak éppen eszközeink hiányoznak legtöbbször ennek akadályozására, közös normák és gátak emelésére, a politikai elvitathatóság megfogalmazására, az erkölcsi nemesség hiányának sérelmezésére (lásd „az elmúlt nyolcév” és „az elmúlt háromév” közbizalmatlansági vitáit, imázsromboló és nemzeti karaktergyilkos stratégiáit). Harc a mindenkori „külső kényszer” ellen, lett légyen ez a török, a Habsburg, a muszka, a náci, az imperialista, az „uniós” vagy bárki, kötelező magatartásminta volt és maradt is, immáron az ésszerűség vagy realitásérzék kritériumaitól nem túlságosan befolyásoltatva. Ha épült, ha romlott, ha szétmállott vagy integrációkba ötvöződött is a belső világ, ezt szinte mindig válaszképpen tette, kényszerből és kivagyiságból, no meg hitvallása, eredettudata, térségi funkciója hivatkozásával. S mindenkoron alkalmasként arra, hogy a belső rend védelme a még belsőbbek által forszírozott lehessen, hogy a szolgálat elve a közfelfogás és közrend bázisának tűnjön, s hogy a „jussból” soha senkinek sem adni olyan individuális normává érlelődjön, amely nemzeti szinten akár felhajtóerő, energiabázis is lehet… Ugyanakkor Magyarországon a politikai hatalom már az első rendszerváló évben önmagát a „delegitimációval”, a bolsevik párturalom megtagadásával akarta elfogadtatni, és a „múlttal való szakítást” hirdette meg programként. Láthatóan csak taktikai okokból tette, s közben továbbra is értékeket számolt föl, perspektívákkal számolt le, érdekkörök és partnerségek egész arzenálját likvidálta vagy konzerválta másutt. Szakítania kellett a „rossz hagyománnyal”, a rossz emlékű terrorisztikus gyakorlattal, hogy a politikai bizalmatlanság légkörét fölszámolhassa. Uralmi jogának megtartásához igényelte a jövőkép megfestésének jogát is, majd a kivitelezést, a „tárgyalásos” rendszerváltási egyezkedésfolyamat végső eredményeinek önérdekű fölhasználását is. Erre következtek hasonelvű, de más és más színezetű további (nemzeti) kormányok, melyek a tagadás tagadásával vagy épp totális vállalásával kívánták újralegitimálni önmagukat. A „magyarság” mint egyetemleges érték, olykor médiaesemény, pártprogram, hivatkozási alap vagy támadási felület ismételten olyan kreálmány formáját öltötte, mely evidensen és elvitathatatlanul igényt tart a közpolitikai jovialitásra, alattvalói hűségre, morális és szakrális fenségre, netán a nemzet mint makroközösség definíció nélküli vállalására is… – függetlenül a meghatározó politikai platform színezetétől és kiterjedtségétől, elfogadottságától és presztízsétől. Ugyanakkor a közép- és kelet-európai új nemzetek (1989 utáni) recens históriája a példa arra: nincs egységes nemzeti változásfolyamat, „tipikus” kelet-európai mintázat, egyetemlegessé tehető értékelv. Minálunk a ciklusonként presztízsét veszítő pártvezetést nemegyszer saját apparátusai falták föl, illetve területi és ágazati oligarchiák ültették tüzes trónra. A „végső harc” negyvenéves nyugalma után kiderült a pártállam reformálhatatlansága, a rendszer öngyilkosságát pedig segítették-siettették a mindenkori látszatreformer vezető politikusok is, akik uralmi energiáik átmentését vagy kreációját peresztrojkázással fedezték, „őszödi beszéddel” szidalmazták, karaktergyilkos ráfogásokkal ellenpontozták. Az első rendszerváltó kormányzati időszak párhuzamai persze jól látszanak szlovák, szerb, román vagy ukrán politikai terekben is, rímelő példatár olvasható a posztjugoszláv és román, vagy horvát és lengyel, magyar és fehérorosz átalakulásban éppúgy. S ha nincs is a demokratikus átalakulásnak evidens modellje, annyi mégiscsak közössé vált az elmúlt negyedszázad közpolitikai és nemzetpolitikai színterén, hogy szinte maga a társadalom „rendeli meg”, hagyja jóvá önmaga megszállását, s önként megy elébe a szolidaritásra hivatkozó újnacionalista köztörténeti csalásnak, készséggel belenyugszik a kulturális identitás nemzeti színű átrajzolásába, a saját „komprádor burzsoázia” uralmi térnyerésébe, a gyarmatosító politikai elit, kapcsolati és tőkeburzsoázia érdekeinek megfelelő alkukba. A praktikum roppant ügyes tehát, s épít a társadalmi megosztottság előidézhető, hagyománykötöttségben leledző, ellenállási vehemenciákat csak ritkásan erjesztő kompromisszumkényszereire is, de éppígy a példa is a külső (európai) „gyarmatosítás” elleni késztetés eredményességére, az „idegenellenesség” magatartási ideállá válására, a vérgőzös indulatosság tűrésére és generálására is.

Újgyarmatosítás mint uralomstratégia

A mondvacsinált reformerség, a „közérdekre” hivatkozó központosítási logika azonban csupán egyik, de nem egyetlen eszköze a társadalom (újra)gyarmatosításának. Jól láthatósága a határok kijelölésével, a játékszabályok megalkotásával, a törvényi garanciák legitimálásával védi magát, teszi ugyanis mindezt a „Ti akartátok!” gesztusával, mely megfellebbezhetetlen érv, hisz ki ne kezdene gyanakodni a szomszédjára, ki ne érezné ilyenkor, hogy egyedül van a kételyeivel és ellenérzéseivel, s ki bízná önfeladóan a látszólag „értőkre” és a lelkesen egyetértőkre saját valódi akaródzásainak teljesítését? Mindez persze morális és érzelmi, világképi és egzisztenciális válsággal jár, noha ezzel a hatalom csak fenyeget rendszerint, de jól tudja: mélyen ott van a társadalmi térben, identitásokban, a röghöz kötöttek és alávetettek mindenkori hajlandóságában, hogy ne az erős fenséget, hanem a még gyengébb partnerséget vegyék célba, ha ellentábort keresnek a cselekvésekhez. Mindennek épp a válságok korszakai kedveznek, amikor mindig és mindenütt van „felelős”, okolható ős vagy feleletre szorítható partner, akinek még kevesebb az önlegitimáló mersze… Mindez így együtt nemcsak válság-, hanem vészhelyzet is, melyben épp a politikai válságkezelés válsága és a társadalmi megegyezés hiánya hozza magával, hogy a gazdasági és politikai téren is kudarcot valló politikai vezetés minduntalan „megszorításoktól mentes” intézkedésekre vállalkozik, s a hatalmi apparátusok ismét új meg új csomagtervekből keresik ki a „túlélésre” alkalmas ideológiákat, ellenségképeket, túlhatalmi mintázatokat. S közben minden szereplő, kinek e struktúra vállalása és elfogadtatása nem érdeke, leginkább „kivár”, időt nyer, „új hagyomány” kialakításán fáradozik, régi-új eszmerészegségek felé kapirgál, önnön létét is eredethivatkozásokkal próbálja elfogadtatni („Turulból jöttünk”, „félázsiai fajta” vagyunk, előbb voltunk keresztények, mint Európa stb.). Evvel párhuzamosan szinte egyként (és egyeztetés nélkül is) föláldoznak minden régi, áttekinthető kooperációs gyakorlatot, tekintet nélkül azok eredetére, értelmére, érdekhátterére, közhasznára, nemes mivoltára. Ez pedig beszédes tünet: „a múltat végképp eltörölni” csak végképp letaglózott jelen esetén lehet. Illetve: a „westernizálódás” kalandos útjára lépő Köztes-Európában is megesik alkalomadtán, szinte mindenhol, ha alaposabban körülnézünk, s szerte Közép-Európában hasonló individualizációs folyamat, közösségfosztási stratégia, magánosítási önkényesség és önlegitimálási eszmeképzetek tolakodnak előtérbe, mintegy a nemzeti önállóságot Európától védve, s belülről formálva öngyarmatosítást, s ürügyként használva akár uniós korlátozásokat, akár alkalmilag romló szomszédságpolitikákat vagy épp bevándorlási hőhullámokat. A „végső harcot” meghirdető, „Endlösungokat” kereső diktatúrák termékeny talajra találtak minálunk egykoron is, s találnak újra. Mindig van jóféle kiszolgálóelitünk, felelőtlenül rövidlátó és önhasznára tekintő értelmiségünk, pária parasztságunk és karakter nélküli középosztályunk – akik hajlamosak tapsikolva kiszolgálni úrhatnám korszakokat. Ilyen lenne a Bibó Istvántól elhíresült „zsákutcás magyar” sorsformálás? Netán a demokráciától félni képes látens ideológiai bizonytalanság, vagy egyenesen a nemzeti önképünk részeként elkönyvelt „gyáva korcs” mivoltunk az oka ennek, ahogyan a marginalizáltak indulataiban megfogalmazódik? A mind gyakrabban születő térség-gazdasági, anti-uniós, „családvédő” szociálpolitikai és egyéb „csomagtervekből”, pártprogramokból hiányzik az önkormányzatiság tiszteletben tartása, gyakorlati lokális életképesség érvényre juttatása, a helyi társadalmak tolerálása, a közép- és nyugat-európai illúziók helyett a természetes tájegységi vagy etnikai tagozódás, történeti örökség komolyan vétele. S hiányzik a társadalmi alrendszerek kezelésének ismerete is, leginkább a partnerség és respektus elfogadása… – mint esély arra, hogy politiká(ka)t nem valakik ellen, hanem valakikért kellene érvényesíteni. S ha még idealisztikus minőségében is, de komolyan vehető egy ideológiai tradíció, mely az ókortól napjainkig megannyi formációban hozhatott szervezeti célt, természetjogi hivatkozási alapot, funkcionális ürügyet minden létezhető hatalomnak. Ez ideát kivitelezni, védeni, képviselni hivatott demokratikus szerveződésfolyamat persze mindig is terhes (vagy sokszor túlterhelt) volt a közhaszonért tenni igyekvő közhatalom „jótéteményeitől”, de voltak talán időszakok, amikor társadalmi összfejlődés szintjén tűnt értelmes célrendszernek az elnyomások csökkentése, a partnerség érdekrendjének és normájának szorgalmazása is… A magyar társadalom civil szférája pedig még mindig kibújni igyekszik a „gyámsági demokrácia” alól, ha kevéske önszervező energiákkal is, de még mindig kitartóan. Ezért kezd igen látványosan megbomlani a társadalom kontra hatalom pártállami dualitása. Széttagolódik a monopolizált hatalom és a tűrőképesnek bizonyult plurális társadalom tradicionális mentalitása és értékkonzervatív hagyományhűsége. Vagyis kezd már egyre erőteljesebben szembehelyezkedni a közhasznúsággal kérkedő totalitárius állammal mindazon civil kezdeményezések értéktöbblete, amelynek hasznát a pártállami idők derekán már nehezen lehetett egyszerűen csak korlátozni nyílt presszió nélkül, s melyek révén a polgári körök vagy a máskéntgondolkodás szuverén intézményei is erőre kaptak. Ezért korántsem kizárt, hogy a politikai lojalitás és a civil társadalmi racionalitás időnként átváltozik direkt mozgalmak, egycélú törekvések és plurális-demokratikus érdekek színes palettájává. A helyi társadalmak nemegyszer megkövetelik identitásminőségük elismerését, ha egyáltalán életképesek maradtak még, miután szinte önként bedőltek a helyi autonómiák esélyes formálásának egykor, s a „nemzeteszme” helyébe a regionális, kistáji, vagy településcentrikus hovatartozás-tudat kerülhetett. Az öncélúvá vált „fejlődés-elvet” immár a térségi és települési autonómia magánvaló értékei válthatják föl, s lehetnek egy „szerves modernizáció” segítői, etnikai csoportok és nyíltan teret követelő helyi érdekcsoportok hazai renaissance-ának élesztői, vagy kistáji konfliktusok kezelői is. Sokszor azonban, s minél elesettebbek, annál inkább…, s minél cselekvőkészebbek, annál súlyosabban élik át, hogy helyi érdekeiket parlamentáris szinten sajátítják ki, az önkormányzatiságra rátelepszik a fö­lérendelt állami szervek bürokratikus önkénye, a politikaképes aktorok szűk csoportozatait fölszívják a sodró pártszerveződési törekvések, magukat a térségeket mint perifériák perifériáit ellehetetlenítik a központi pártutasítási rendszer új döntéshozatali eljárásai. Az állam kezdi (ki-, fel)használni az állampolgárokat, s megfordul a kormányzati racionalitás polgári kori logikája: nem az állam van a polgárokért, hanem a polgárok az államért, az államosított állampolgárnak alig marad más, mint a burkolt ellenállás közérzete, a rejtőzködő máskéntgondolás, a masszív alkoholizálás, a migrációs ábrándképek keresése, a szolgai attitűd megtanulása vagy épp a feljelentések leadása (csak 2013-ban már 35.000 feljelentést adtak le a NAV-nál…). A rohamtempójú változások, új iránykeresések idején jóval több a hatalmi önigazolások előkészítésére fordított uralmi energia képződése, mint a jövőbe tekintő bölcsesség, egyeztetésképes tolerancia, érdekbeszámító korporativitás vagy partneri figyelem. Az összezavarodott társadalmi rétegződés már nem teszi lehetővé, hogy a politikai ügyvivők valami fiktív „össztársadalmi érdekre” hivatkozzanak, de épp ilyenkor válik aktuálissá a nemzetközi mumusokra, belső „fellazítókra”, kiszolgált pártkatonákra, az „előző nyolc év” funkcióviselőire, a központosító hatalmi logika ellenérdekeltjeire utalás, a belső ellenségképzés is; nem is említve a „kozmopolita” világ fenyegető szorongatását a kis nemzeti érdekterünk körül… A társadalmi kiegyenlítődés egyik sajátos vonása volt a polgári forradalmak korában, hogy a sematikus rendezőelvek miatt a társadalom valós csoportérdekeire és csoportminőségeire tekintő politikát gyakorta és könnyedén elhanyagolták. Ebben az értelemben volt konzervatív számos „forradalmas” múltú kormány, pártvezér és mozgalom: ugyanis nem keresték az összhangot a valóság és a teóriák között, és nem látták be az összefüggéseket a lokalitások mikrotársadalma és a makrotársadalom között, nem kötelezte őket valódi társadalomismeret, midőn döntések előkészítését vagy népszerűsítését kimódolták. Régi igazság, hogy nem az a személy, csoport vagy társadalom ellenzi igazán a társadalmi haladást és fejlődést, amely tagadja a változások és reformok szükségességét, hanem éppen azok a mozgás „kerékkötői”, akik szavaikban ugyan készséggel elfogadják, ám tetteikben körömszakadtig akadályozzák a változást, illetve erőikhez mérten nagy energiákkal nehezítik a legkisebb reform bevezetését is. Erre pedig legesélyesebb nem a mindenkori ellenzék, hanem épp a hatalmi apparátusok belső ellenállása, végrehajtás-kötelezett egyedeinek passzív „munkalassítása”, a túltengő utasításrendszer képtelenségeit nem ellensúlyozni próbáló, hanem önellentmondásaiba fordulni hagyó mentalitása. Monolit rendszer jobbára a maga egyneműségébe pusztul bele, mint ezt látni lehetett nemcsak a dicsőséges szocializmusok idején, hanem az azt megelőző nagybirodalmak históriájában, egyeduralkodó önjelöltek megalomán bukásában is, és nemcsak a történeti Európában, hanem az arab világtól a messzi japánig, óceániai big man-ektől a Fülöp-szigeteki uralkodóházakig mindenütt… Vélekedésem szerint a magyar politikai rendszer evvel a nyílt színen „újrarendszerváltó”, ténylegesen azonban elodázó, késleltető, obstrukciós akadályokat emelő megoldással működik. S mint ilyen – nagyon is jól működik! Az csupán a mi bajunk, hogy működési logikáját régies-avíttas liberalizmussal akarjuk kritizálni, s az áttekinthetetlenséget rejtélyes áskálódók vagy elszánt ügynökök kialakította állapotnak vagyunk hajlamosak beállítani, hatalmi szóval, tudatlan és ártalmas ügyetlenkedésnek minősítve az alárendelt érdekszférát. Pedig a központosított politikai döntéskörök alárendeltségében minden ágazati és területi centrum, minden végrehajtó és kiszolgáló egyén egyszerre úrhatnám és megfélemedett is. A folytonos (Sajó András kifejezésével) „normarögtönzés” magát a rendszerlogikát és értékrendet betegíti meg, mert azokat is kiszolgáltatottá teszi, akik szolgálni akarnának… A hatalmi hierarchiában az alárendelt szféra bizonytalansága vagy önállósodása azonban a bürokratikus szervezetek legveszélyesebb állapota. Emiatt a központok kialakítják a felülről függés és a félelem élményét, hogy lefelé se tapossanak, fölfelé se kunyoráljanak a középszintek hivatalviselői – egyszerűen csak hajtsanak végre… Ez azonban nem működik ma már – szélesebb a világ is, no meg a nemtevés hagyománya ismét úrrá lett a vidéki küzdéstérben, elterpeszkedett a politikai apparátusokban, híveket nyert a szavazóképes népesség aktivitásában, s leülepedett a potenciális sikerágazatokban is. Fölülről áttekinthetetlenekké, alulról beláthatatlanokká váltak a helyi politikai színpadok. Önmagát tartósítja a szervezet. Önjáró gép lett, politikai robot, program nélküli perpetuum mobile. Büro-mobil. Önfenntartó – és főképpen: túlélésre játszó, időtérbe tolakodó, permanens önfenntartás víziójával pöffeszkedő. Persze nem a gépkorszak valamiféle negatív mítosza ez, hanem egy társadalmi berendezkedés végvonaglását követő megrekedés, a bürokratikus birodalmak alapvető hagyományát követő mintázat. Nem látható a titokzatos kéz, amely alkut köt, juttatást vesz át, programokat ír alá vagy embereket zabál föl… De megy tovább a politikai masinéria rendületlenül, tovagurul céltalanul, s messziről is jól látható már, mennyire nehezen tudja koordinálni magát. A politikai uralom eszköztára és stílusa igazából csak ritkán képes változásra. Rendszerint boldogabb jövőt ígér – miközben ingatagságáról napra nap meggyőz. A múlt harcaiból legitimálja magát – miközben megtagadja a múltat. Elvárja, hogy a politikai mizéria szabályozó eszköze, kézi vezérlője a kezében maradhasson – de keze béna, érzékszervei eltunyultak, eszközei pókhálósak. Milyen koordinátor ez? A politikai piac logikája egyúttal sajátosan nem piaci is. Nem az értéktöbblet megszerzését tekinti célnak, hanem a hatalom megszerzésének és hosszú távú birtoklásának lehetőségét. Ezért a politikai tőke szükségképpen távolivá válik a társadalom jóváhagyó gesztusától: attól, hogy az uralkodókat elfogadja-e sajátjának. Cserébe az uralkodók sem tartanak igényt tömeglojalitásra és társadalmi bázisra. Elég számukra, ha manipulálni, koordinálni tudják a működés módjait. A siker, a hatalmon maradás tehát nem nélkülözi a politikai programok, célok állandó változtatását, s az ellenőrizhetetlenségét is megtartja legitimitása feltételeként. Elég, ha uralmi indolencia helyett vagy mellett a definíciók megalkotásának jogát fenntartják maguknak…, s meghatározhatják nemcsak azt, mi egy demokrácia, mi a szerepe a politikai tömegviselkedésnek, lehetnek-e alternatív gondolatok a társadalom csoportszintjein, egyensúlyokban vagy konfliktusokban virágozzék-e a közviselkedés, magát manipulálja-e a közvélekedés, jóváhagyás kell-e a törvénykezéshez, vagy elég a virágnyelv, a szlogen-tár, a múltra hivatkozás és a fals ideológiai maszlagok mindennapos túltermelése stb., s máris megnyílnak a lehetőségek parttalan tájai. Az eddigi, „külső gyarmatosítás” elleni harc szereplőinek mellesleg sikerült belsőleg gyarmatosítania az Alkotmánybíróságot, a médiahatalmat, az iskolai-közoktatási szférát, a felsőoktatást, az egészségügyet, a kórházakat, az energiaszektor mindegyre nagyobb térségeit, a társadalombiztosítást, az adópolitikát, a vizuális környezetet, az önkormányzatokat, a bankok és multik vagyonának egy részét, a földpiac még mozgósítható vagy elorozható hányadát, a színházakat, a tömegkommunikáció számos ágazatát, a reklámpiacot, a közbeszerzési perspektívákat, az úthálózat egy részét, a terrorelhárítást, az Operát, a Művészeti Akadémiát, az erőforrás-irányítás szektorait, a kollektív emlékezet szimbólumpolitikai szféráját, az utca- és tulajdonnevek felügyeletét, a kamatpolitikát, a szoborállítás jogát, a nemzeti titoktartást és titkosítást, a nemzettudat büszkeségi elemeit, az azeri hadügyet, a bírói-közalkalmazotti-közszolgálati szféra felügyeletét és alárendelését, a takarékbankokat, és ne folytassam, véges az olvasói türelem… A feltörekvő Hungária mint együttműködés és versengés tere a jégkorong- vagy vízilabdajátékok technikáihoz, chicagói bandaháború szférájához hasonló kiszorítási és bekebelezési rutinok miliőjévé vált, Sinistra-körzetté alakított reménytelenségi övezetté posványosodott, melyet lassan már újragyarmatosítani sem lesz értelme, annyira élhetetlenné vált…

Uralgási gyakorlat

Az erős hatalomnak deklaratívnak, hangosnak, vitathatatlannak kell lennie. A sikeres hatalom elég, ha ügyes. A nyilvánvaló erő a tiszta, kinyilatkoztatott hatalmi célokban és eszközökben van, mert erőcsoportokkal, kompromisszum-kényszerekkel képes megküzdeni. De a kompromisszumokat kerülő, folyamatos uralmi sikerét kiszámíthatatlanságával biztosító hatalom is nagymértékben „reálpolitikus”! Megoszthat erőket és érdekeket, uralkodhat a tétova, értetlen és széttagolt társadalom fölött, váratlan reformokat és ellenreformokat építhet be uralgási gyakorlatába. Stratégiája lehet rövid távú, taktikája lehet a politikai gerilláé, akinek nincs szüksége legalitásra, s a legkevésbé az össznépi jóváhagyásra. A fő az, hogy ellenőrizhetetlen, véletlenszerűen változó legyen – egyszóval győztes mivoltában vitathatatlan, kiszámíthatóságában nemszabályos, mondhatnám „unortodox”. A fosztóképző minőségjelzővé válása sem nagyon izgatja, sőt, legitimitását összeurópai szinten is ilyen sikeresélyesnek deklarálhatja. Lehet ez ellen bárkinek érdemi szava…? Hacsak az „ortodoxiára” hivatkozva nincs, akkor szinte semmi ellenvetés nem „jogosult”… – a kozmopolita hatalom elleni ellenállásra felszólítva a fennálló hatalom elvitatásáról le kell mondjon ez idő szerint mindenki, aki kritikai észrevételekkel élne. Azonnal közellenséggé, létében fenyegetett nomáddá, nemzeti kultúrával fejbe vert nemzetietlenné válik a nemzethű oldal felől… Mindeddig ez ellen védekezni is körülményes…, a régi politikai hatalmi tapasztalat alapján úgy véltük: az uralkodó megosztja alárendeltjei energiáit, erőviszonyait és érdekeit, így lehet úrrá legkönnyebben. Másfajta tapasztalat továbbá azt is igazolta: a demokratikus, egyeztetett érdekszférákban működő hatalom tovább él, mint a diktatórikus. Ez azonban nyugati tapasztalat. A mi posztszocializmusunk lassan versenyképességét is igazolni tudja már: a mesterséges szervezetlenség uralmi gyakorlata korszakosra nő, legelemibb hagyományait az előző és az azt megelőző rendszerből hozza. Folytonosabb tehát, mint despotikus uralgási technológiák a szomszédságban… S amúgy miért ne lehetne az irracionális „logika” is ésszerű bizonyos körülmények között? A mai válságkörülmények épp a gazdasági és a politikai piacon kínálhatnak „nem szabályozott” logikájú sikerességet! Az uralmi viszonyok újratermelési modelljét is éltethetik kiszámíthatatlan komponensek, változó mechanizmusok. Hol piaci viszony áll fenn, hol politikai nyereségre törekvés dominál, máskor agresszió vezet eredményre, közben egyenrangúság maszlagja ömlik szét, semmibe vétetik, ami korábban ígéret volt, s elmállik a hitelképesség is, de kreálnak újabbat, mely éppúgy bizalom-alapú. Pávatánc, követve tűztáncot, majd kardtánc, követve mosolygós térnyerést a hívek körében. Turul-fiak és posztmodern oligarchák párban és egymás ellen, korszakosan váltogatva, mikor melyik a varázsosabban hangzó. Olykor hagyományhűségbe kapaszkodik a hatalom – hogy pénztelenséget fedjen el vele vagy híveket toborozzon legott –, megint máskor kölcsönösségre törekszik a piaci szereplők között – de bürokratikus intézményrendje és gátlástalan önkiteljesedése gátolja ebben. S közben virul, fönnmarad, fiakat ellik, elitet kreál, betont kever jövendő etablírozottságának… A tervszerűen tervszerűtlen kapcsolatszerveződés lényege a kiszámíthatatlanság, a látszatokkal terhelt közbéke, a „mintha egyenlőség” fenntartása. Ez is politikai piaci eszköz, tőkekoncentrációs forma, uralmi elv, mely épp annyira eredményes lehet ugyanis, mint a nulla végösszegű egyezkedési játszmák. A piaci-bürokratikus modell is lehetne akár a hatalomgyakorlás módja, de hiányzik belőle a hatalom etikai alapja, a fölhatalmazottság momentuma. A szokványos politikai uralom racionalitása csak odáig terjed, hogy a piacot is, a politikát is szimulálja, s varázsigékkel becsapja a konszenzuális hajlamú köznépet. A kiszámíthatatlan hatalom azonban túlélő – s ennyiben hosszú távon életveszélyes. Bármi kitelik tőle és mégis kiegyezésképtelen, folytonos önmeghaladása ugyanúgy rendszertipikusan jellemző rá, mint alapvető változatlansága. Normális esetben a politikai rendszer vezető ügykörei a stabilitás megőrzésével érhetik el hatalmi funkcióik biztosságát. Nem normális esetben a labilitás fenntartása is éppúgy érdekük. A fölállított titkossághatárok között a legnagyobb nyilvánosság követelése a legsikeresebb eszköz. A jól adagolt konszenzusok, a késleltetett engedmények, a tiltva támogatott szerveződések mind arra jók, hogy indulatlevezető csatornák legyenek, s kényszerű kompromisszumok előidézői. Szabályos diszfunkcionalitások ezek, eszközei közt a pluralizmustól a régi apparátusok átmentéséig, az oktrojált önkormányzatokig, a kisajátított közvagyontól a besajátított egyházakig minden elfér… A politika haszonvétele nem piaci asszociációkkal működik, célja nem elsősorban az alárendelt szféra értéktöbbleteinek lerablása, s nem érdeklik hagyományok, társadalmi közösségek, távlati célok vagy új utak. A fennmaradás érdekli, a változások túlélése. Erre pedig a tervszerűen működtetett tervszerűtlenség kitűnően alkalmas. Az uralom racionalitása, a társadalmi haladás eszméje vagy az érdekek tér- és időbeli harmóniájának kialakulása nem föltétlenül érdeke az uralkodóknak (vagy csupán egy látványos-hangzatos ideig az). Úgy vélem viszont, érdeke a névtelen oligarchiáknak, lokális erőcsoportoknak és politikai „vállalkozóknak” egyaránt…, hosszú távon is. A nem logikus hatalmi logika belátása nélkülözhetetlen szabadságfeltételünk ma már. Oligarchikus hatalmi hagyományaink, periférikus létünk szellemi és tárgyi tradíciói, röghöz kötött kultúránk és életvilágunk csak keleti kuriózum talán, a politikai szervezetlenség uralmi gyakorlata viszont a koalíciók és az uralkodó pártok helyett még jó ideig működőképes maradhat… Kell-e keresnünk a kilábalást ebből a készen álló anarchiából, konstruált álpluralitásból, bizalomképtelen térkisajátításból, kortárs öngyarmatosításból? S hogyan, ha igen? Elsősorban talán hozzá kellene szoknunk. Hogy megérthessük. A politikai katyvasz tudatos fenntartása egyelőre még minden pártnak, érdekcsoportnak érdeke. A társadalmi kiszolgáltatottságnak az önkormányzó, öntudatos és erős szándékok összefogódzása lehet csak sikeres ellenfele, a „társadalom a hatalom ellen” tradicionális eszköztára. S csak akkor, ha képessé is válik a szervezetlenség áttekintésére. S csak akkor, ha képes a szervezetlenség mesterséges fönntartóit vagy haszonélvezőit megnevezni, helyettesíteni vagy korlátozni. Esetleg szervezettséggel vagy másfajta szervezetlenséggel megzavarni… Évekkel ezelőtt, a rendszerváltás időszakát megelőző években még a bolsevik pártirányítás politikai stratégiájának gondoltam a mesterséges szervezetlenség uralmi gyakorlatát. Nem volt igazam. Időtlenebb eszméről van szó, mely túlél talán mindannyiunkat… Olyan visszatörzsiesedés folyamatában, melyben a perszonális tüneménnyé, szakralizált politika-vallássá erősödött gyarmatosítási stratégia semmivel sem gyöngébb vagy esélytelenebb, mint bármely nemzeti állam „primitív világok” vagy „bennszülött népek” leigázására szolgáló ideológiája minősült érvényesnek a modernizációs túlerő nevében. Öngyarmatosításunk mindenesetre még messzi időkig nem ébredhet rá a szabadságmozgalmak egykor volt példázatainak mintáira. Addig viszont aligha marad más, mint ilyes elemzésekkel összképet adni, rámutatni, gondolkodóba ejteni… Saját bennszülöttjeink és saját etnológusaink egyszerre kell legyünk a helyzet belátásához is. A politika antropológusaivá lennünk pedig már ahhoz is kell, hogy alternatívákat vizionáljunk – akár csupán magunknak…

Irodalom

Appadurai, Arjun 1996. Modernity at Large. Cultural Dimensions of Globalization. Minneapolis–London, University of Minnesota Press.
Barth, Fredrik 1969 Ethnic Groups and Boundaries. The Social Organisation of Cultural Difference. Bergen–Oslo, London, Allen&Unwin.
Barth, Fredrik 1996. Elhatárol(ód)ások. Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Regio, 1. 3–25. p.
Barth, Fredrik ed. 1998. Ethnic Groups and Boundaries. The Social Organisation of Cultural Difference. 2. ed. Long Grove, Illinois, Waveland Press.
Bárdi Nándor 2005. A magyar (nemzeti) kisebbségi társadalmak értelmezési modelljei. Előadásvázlat. Budapest, Teleki László Alapítvány.
Bauman, Zygmunt 2005. Globalizáció. A társadalmi következmények. Szeged, Szukits.
Baumgartner, Gerhard–Kovács Éva–Vári András 2002. Távoli szomszédok. Jánossomorja és Andau. Budapest, TLA, Regio Könyvek.
Bourdieu, Pierre 2002. A gyakorlati észjárás. A társadalmi cselekvés elméletéről. Budapest, Napvilág.
Bozóki András 2004. Az Európai Unió és Magyarország. Passzívan támogatott csatlakozás. In Bayer József (szerk.) Az uniós csatlakozás küszöbén. A Magyar Politikatudományi Társaság 2003. május 30-i vándorgyűlésének előadásai. Budapest, MPT, 9–21. p.
Brubaker, Rogers 2001. Csoportok nélküli etnicitás. Beszélő, 7–8.
Brubaker, Rogers 2006. Nacionalizmus új keretek között. Budapest, L’Harmattan.
Csepeli György 1992. Nemzet által homályosan. Budapest, Századvég.
Erős Ferenc (szerk.) 1998. Megismerés, előítélet, identitás. Szocálpszichológiai szöveggyűjtemény. Budapest, Wesley János Lelkészképző Főiskola.
A.Gergely András 2005. Én az vagyok, aki a Nem Ők. Recenzió Fredrik Barth kötetéről, új kiadása ürügyén. Anthropolis, 2.2. 226–229. p.
A.Gergely András–Lévai Imre (eds.) Regions and Small States in Europe. Budapest, Institute for Political Science, Integration Studies, No. 16.
Geertz, Clifford 1993. Local knowledge: Further essays in interpretive anthropolgy. London, Fontana Press.
Giddens, Anthony 2004. Jegyzetek a jövő antropológiájához, az antropológia jövőjéhez. Anthropolis, 1.1. 38–44. p.
Goffman, Erving 1956. Presentation of Self in Everyday Life. Edinburgh, University of Edinburgh. (Magyarul: 2000. Az én bemutatása a mindennapi életben. Budapest, Pólya Kiadó)
György Péter 2013. Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély. Budapest, Magvető.
Ilyés Zoltán–Papp Richárd (szerk.) 2005. Tanulmányok a szórványról. Budapest, Gondolat Kiadó–MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, „Magyar világok” sorozat.
Kapitány Ágnes–Kapitány Gábor 2013. A „szellemi termelési mód”. Budapest, Kossuth.
Kántor Zoltán 2006. Nacionalizmus. Izmus? In Czoch Gábor–Fedinec Csilla (szerk.) Az emlékezet konstrukciói. Példák a 19–20. századi magyar és közép-európai történelemről. Budapest, Teleki László Alapítvány, 87–98. p.
Kirschner, Suzanne R. 2006. „Mi dolgom akkor hát veled?” Az identitásról, terepmunkáról és az etnográfus tudásáról. Anthropolis, 3.2. (Kézirat, Anthropolis archívum, Budapest).
Klamár Zoltán szerk. 2005. Etnikai kontaktzónák a Kárpát-medencében a 20. század második felében. Aszód–Budapest, PMMI–Petőfi Múzeum–MTA Kisebbségkutató Intézet.
Kovács András 2005. A kéznél lévő idegen. Budapest, PolgArt Kiadó.
Kovács János Mátyás (szerk.) 2002. A zárva várt Nyugat. Kulturális globalizáció Magyarországon. Budapest, 2000 Könyvek–Sík Kiadó.
Kovács Nóra–Szarka László(–Osvát Anna) (szerk.) 2002–2005 Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és identitás köréből I–IV. Az MTA Kisebbségkutató Intézet évkönyvei, (Balassi Kiadó), Budapest, MTA KI.
Lányi Gusztáv 2005. Politikai pszichológia – Politikai magatartásvizsgálatok. Budapest, Jószöveg.
Lendvai L. Ferenc 1997. Befejezés: Közép-Európa versus Pán-Európa. In Közép-Európa koncepciók. Budapest, Áron Kiadó, 233–280. p.
Lévi, Giovanni 2006. A távoli múlt. In Hartog, François–Revel, Jacques (szerk.) A múlt politikai felhasználásai. Budapest, L’Harmattan, 21–33. p.
Murányi István 2006 Identitás és előítélet. Budapest, Új Mandátum.
Pulay Gergő 2005 Vendégek, akik maradtak. Anthropolis, 2.2:38-42.
Sanbar, Elias 2006. Téren és időn kívül. In Hartog, François–Revel, Jacques (szerk.) A múlt politikai felhasználásai. Budapest, L’Harmattan, 105–112. p.
Siikala, Anna-Leena Etnikus hagyományok és átalakuló társadalmak (Az identitás keresése). Forrás: http://www.folkline.hu/kiadvanyok/siikala.html
Silberman, Neil Asher 2006. A múlt strukturálása. Izraeliek, palesztinok és a régészeti emlékek szimbolikus hatalma. In Hartog, François–Revel, Jacques (szerk.) A múlt politikai felhasználásai. Budapest, L’Harmattan, 89–103. p.
Szarka László 2004. Többség és kisebbség a 20. századi kelet-közép-európai nemzetállamokban. In Kisebbségi léthelyzetek – közösségi alternatívák. Budapest, Lucidus Kiadó. Elektronikus forrás: www.mtaki.hu/docs/kisebbsegi_lethelyzetek/szarka_laszlo_ kisebbs_lethelyzetek_i_1_tobbseg_kisebbseg.pdf
Tamás Pál–Erőss Gábor–Tibori Tímea (szerk.) 2005. Kisebbség – többség. (Nemzetfelfogások sorozat 1.) Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó–MTA Szociológiai Kutatóintézet.


András A. Gergely

National self-colonization and retribalization.

Contesting the all-time cosmopolitan power In my analysis I propose theses about the current non-rational judgement of the East-Central-European transformation processes, and an analytic point of view on system-interpretation of the political market-analysis. Since the failure of the „organised de-stability”, this phenomenon has been one of the most disputed ones discussed by theoretical sociologists and political scientists – but I suggest that the (ir)rationality of powerness has intensified by the transition process and has been re-organised in internal (self)colonisation. This concept involves a sort of apotheosis of the non-logical and non-controlled deregulation system of traditional political mentality and cultural identity by division and (mis)under­standing political management.