Szemle archív

A 2018-as szlovákiai magyar identitáskutatás elsődleges eredményei

1. A kutatás és a minta

A Fórum Kisebbségkutató Intézet Szociológiai és Demográfiai Kutatások Részlege és a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet 2018 júniusában kérdőíves felmérést végzett Dél-Szlovákia 16 járásában összesen 120 településen, valamint Pozsonyban és Kassán. A mintát 800 felnőtt szlovákiai magyar alkotta. A kvótás mintavétel nem, korcsoport, iskolai végzettség és a lakhely településtípusa, valamint a dél-szlovákiai vegyes lakosságú járások magyar nemzetiségű lakosságának járásonkénti részaránya szempontjából reprezentatív.

A minta 47,2%-át férfiak, 52,8%-át nők alkották. Korcsoportok tekintetében a korábbi felmérésekkel való összehasonlíthatóság kedvéért három korcsoport képezte a mintavétel alapját: a 18–34 évesek (27,4%), a 35–55 évesek (39,3%) és az 55 év felettiek (33,3%). Iskolai végzettség szerint az alapiskolai végzettségűek a válaszadók 22%-át, az érettségivel nem rendelkező középiskolát végzettek 28%-ot, az érettségizettek 34%-ot, a felsőfokú végzettséggel rendelkezők 16%-ot tettek ki. A lakhely típusa szerint a megkérdezettek 38%-a városon, 62%-uk falun él.

A felmérés elsődleges célja az általunk hosszú távon kutatott nemzeti értékrend és nemzeti identitás korábbi időszakokhoz képesti alakulása, valamint az ezt befolyásoló legfontosabb háttértényezők és hatásuk nyomon követése volt.

A továbbiakban bevezetőképpen röviden ismertetjük a válaszadók életkörülményei, életminőségük és életérzéseik némely szubjektív mutatóit, majd pedig aktuális közéleti viszonyulásaikat jellemezzük. Ezt követően a nemzeti értékrendre, nemzeti identitásra és a szlovákiai magyar léttel kapcsolatos véleményekre vonatkozó kérdéskör, valamint a nyelvhasználat és az iskolaválasztás elsődleges eredményeiből ismertetjük a legfontosabbakat.

A dolgozat célja az elődleges eredmények bemutatása, hogy ezek forrásadatként mások számára is mielőbb elérhetők és felhasználhatók legyenek. Ahol nincs másképp feltüntetve, az eredmények százalékban értendők.

2. Életkörülmények, életminőség, életérzés

Az életminőség egyik alaptényezője az egészségi állapot. A válaszadók szubjektív egészségi állapota nem az objektív orvosi eszközökkel mért egészségi állapot, hanem az, amit saját maguk érzékelnek. Ezek szerint 75%-uk egészségesnek tartja magát, ebből 31% már régóta nem volt beteg, 44% pedig évente egyszer-kétszer megbetegszik. A megkérdezettek 8%-a gyakran betegeskedik, de nincs semmi komolyabb baja, 11%-uk állandó kezelés alatt áll, 5% pedig rokkantnyugdíjas.

Korábbi felméréseinkben az életmód problémakörön belül már többször is foglalkoztunk az egészségvédő és egészségkárosító tényezőkkel. Helyszűke miatt ezúttal ezeknek csak néhány mutatója került be a kérdőívbe, konkrétan néhány kérdés az étkezésről, a sportolásról, és a dohányzásról. Az étkezéssel kapcsolatban kedvezőnek mondható, hogy a többség (80%) rendszeresen étkezik, vagyis naponta háromszor – reggelit, ebédet, vacsorát (56%), vagy naponta ötször (24%), megtoldva az előbbi étrendet a tízóraival és az uzsonnával. A legtöbben és leggyakrabban magyar (84% gyakran, 15% néha), majd szlovák ételeket (37% gyakran, 57% néha) fogyasztanak. A harmadik legkedveltebb az olasz konyha (15% fogyasztja gyakran, 60% néha). Az egészségtelennek tartott „gyors” ételeket (McDonald’s és hasonlók) 5% fogyasztja gyakran, 48% néha, 48% soha.

A szabadidő eltöltésének leggyakoribb módját a családi programok alkotják, mégpedig az aktív társas programok, mint például a közös kirándulás, közös főzés, beszélgetések. Ezeket 30,4% említette. Ezután az olyan kulturális tevékenységek következnek, mint az olvasás, filmek nézése, zenehallgatás (21,4%), majd a barátokkal való találkozás és szórakozás (18,5%), valamilyen kedvenc hobbi űzése (13%), végezetül pedig a sportolás (4,6%). A válaszadók 12%-a jelezte, hogy nem nagyon van szabadideje, amit magára fordíthatna.

Azt, hogy a sportolás nem tartozik a gyakori tevékenységek közé, nemcsak a szabadidő-tevékenységekben való alacsony, alig 5 százalékos részesedése mutatja, hanem egy külön erre irányuló kérdés válaszmegoszlásai is jelzik. Arra a kérdésre ugyanis, hogy szokott-e szabadidejében sportolni, 5% válaszolta, hogy naponta, 15% legalább háromszor hetente, 49% elvétve, 31% pedig soha. Az „elvétve” – tehát ritkábban, mint három alkalommal hetente – is kevés, mert a WHO szerint legalább heti háromszor 30 percet kell mozogni. Vagyis a szlovákiai magyarok 80 százaléka kevesebbet mozog a kelleténél. Viszont 30% dohányzik (az uniós átlag 28%), ebből 15% folyton vagy gyakran.

A társas kapcsolatok életminőséget befolyásoló hatása közismert. A legintimebb kapcsolatok, vagyis a család tekintetében a válaszadók többsége (64%) állandó partnerkapcsolatban él, zömmel házasságban (54%), a többiek élettársi viszonyban (10%). 23%-uk nőtlen/hajadon, csaknem minden tizedik elvált, 4%-uk özvegy. A megkérdezettek 71%-nak van gyermeke, 31%-nak van unokája.

A társas kapcsolatok minőségének egyik megnyilvánulása, hogy van-e olyan ember, akire minden élethelyzetben támaszkodhatunk. A megkérdezettek 86%-a rendelkezik ilyen emberekkel, ebből 47% válaszolta, hogy több ilyen ember is van, 39% pedig egy ilyen emberről tud. Van azonban a válaszadók 14%-a, akik többsége nem mindig érzékeli ezt a társas támogatást, és vannak olyanok is (1,3%), akiknek senkijük sincs, akire támaszkodhatnának. Itt említeném a transzcendens kapcsolatokat, vagyis a vallásosságot is. A válaszadók csaknem 90%-a tagja valamilyen felekezetnek: többségük római katolikus (65%), majd 20,2% református, 2,7% evangélikus, 0,6% görögkatolikus, 0,5% egyéb vallású. 11%-uk felekezet nélküli. Függetlenül attól, hogy szokott-e templomba járni, 80,4% vallásos embernek tartja magát, 11% nem vallásosnak, 3% meggyőződéses ateistának, 3,3% pedig keresőnek. A vallásosak közül azok vannak többségben, akik a maguk módján vallásosnak tartják magukat (48%). Az egyház tanítása szerint vallásos embernek 32,4% tartja magát.

Az életminőség további fontos mutatója a munka, és minden, ami hozzá kötődik. A válaszadók 69%-a dolgozik, 31%-nak nincs munkahelye. Foglalkozási státusz szerint minden második válaszadó alkalmazott: 28,7%-uk a magánszféra, 21,9%-uk a közszféra alkalmazottja. 12,7% vállalkozó, 7,3% diák, 3,9% munkanélküli. A megkérdezettek 20%-a nyugdíjas. 1,8% anyaságin van, 0,6% beteg családtagról gondoskodik, 0,4% pedig háztartásbeli. Azok közül, akik rendelkeznek munkahellyel, a többség beosztottként dolgozik (72%). A csúcsvezetők részaránya 9%, a középvezetőké 10%, a csoportvezetőké 9%.

Hogyan viszonyulnak a jelenlegi munkájukhoz? A válaszadók csaknem kétharmadát (64,2%) kielégíti ez a munka, bár egy részüket más területek, új lehetőségek is izgatják (39,7%), és vannak olyanok is, akik ennél a munkánál többre hivatottnak érzik magukat (24,5%). A megkérdezettek további 27,4%-a azt válaszolta, hogy a munkája egyben a hobbija. Csaknem 9% viszont nem tud elhelyezkedni, vagy azért, mert semmiféle munkát nem talál (4,7%), vagy pedig azért, mert nem talál a végzettségének és a képességeinek megfelelő munkát (4%).

Az életminőség következő mutatója az anyagi helyzet. Ezúttal nem az objektív mutatókat (jövedelem, anyagi javak birtoklása stb.) firtattuk, hanem az anyagi helyzet szubjektív megítélésére voltunk kíváncsiak. Arra a kérdésre, hogy milyenek a család anyagi kilátásai, a válaszadók csaknem háromnegyede (73,2%) pozitívan nyilatkozott, mégpedig változatlanul jónak (32,7%) illetve biztatónak (40,5%) tartva a család anyagi helyzetét. Ezzel szemben 17,2% változatlanul rossznak (15,2%) vagy riasztónak (2%) érzékeli. A kérdésre csaknem minden tizedik nem tudott válaszolni. Ha ezeket leszámítjuk, akkor a család anyagi kilátásait 81% pozitívnak értékeli, 19% pedig változatlanul rossznak vagy riasztónak tartja.

A jövőre vonatkozó tervek feltérképezésére szolgált az a kérdés, hogy milyen elképzelését szeretné megvalósítani az elkövetkező öt évben. Adott volt nyolc válaszlehetőség, és közülük egyszerre többet is lehetett karikázni. Ezzel a lehetőséggel csaknem minden negyedik megkérdezett élt, azonban a többség (76%) csak egyetlen választ adott, vagyis legfőképpen a következő egy-egy terv megvalósítására koncentrál: 15% autót, 14% lakást szeretne venni, 10% megfelelőbb munkahelyet találni, 5% családot alapítani, további 5-5% tanulni/szakmát szerezni, illetve vállalkozni, 3% pedig munkát szerezni. Figyelemre méltó azonban, hogy a legtöbben (19%) elsőként nem a saját személyükre vonatkozó tervet dédelgetnek, hanem valamilyen módon a köz érdekében szeretnének tevékenykedni.

Visszatérve azokhoz, akik egyszerre több választ karikáztak (különböző, kettes, hármas és négyes kombinációkat jelöltek meg), a legtöbben (13%) a lakáshelyzet megoldásához társították egyéb terveiket. Összegezve a jövőre vonatkozó tervekről szóló valamennyi kombinációt elmondhatjuk, hogy a három legfontosabb a lakáshelyzet megoldása (27%-nál jelenik meg egyetlen vagy elsődleges tervként), a köz érdekében való tevékenykedés (25%) és az autóvásárlás (23%). Gyakorisági sorrendben a további tervek a következnek: 15% családalapítás, 13% jobb munkahely, 12% tanulni szeretne/szakmát szerezne, 10% munkát találni, 8% pedig vállalkozni.

Az élet különböző területeivel való elégedettség oka is, következménye is az életminőségnek. Felsoroltunk 12 területet, majd arra kértük a válaszadókat, hogy ötfokú skálán értékeljék, az előző évben, azaz 2017-ben mennyire voltak elégedettek ezekkel a területekkel. Az eredményekből több dolog is kiderül (1. táblázat). Először: a megkérdezettek 84%-a összességében elégedett az életével, ebből 36% nagyon elégedett, 48% pedig elégedett. Továbbá az értékelt 12 terület közül 10 esetében az elégedettek vannak többségben (értendők ez alatt összesítve a „nagyon elégedettek” és az „elégedettek”), mégpedig 56 és 91% között mozog az arányuk. Ha az összesített elégedettséget nézzük, akkor a barátaikkal (91%), házastársukkal/élettársukkal (89%) és a családi életükkel (87%) a legelégedettebbek. Ha viszont csak azt nézzük, hogy mely területekkel nagyon elégedettek, akkor első helyen a házastárs/élettárs van (65%), majd a családi élet (53%), a lakáshelyzet (46%) és a barátok, ismerősök (45%). A munkával és a lakáshelyzettel kapcsolatos nagymértékű elégedettség összhangban van mindazzal, amit a többi kérdésre adott válaszból már megtudhattunk, vagyis azzal, hogy a többség számára hobbi vagy legalábbis kielégítő a munkája, de van egy kisebb csoport, amely munkát keres vagy megfelelőbb munkát szeretne, akárcsak az is, hogy a többség elégedett a lakáshelyzetével, de vannak, akiknek a lakáshelyzet megoldása az elsődleges jövőbeli tervük.

A felsorolt 12 terület közül a kereset az a terület, amellyel a megkérdezettek fele elégedett (14% nagyon elégedett, 37% elégedett), másik fele elégedetlen. Azonban a legkevésbé a társadalmi befolyásukkal elégedettek (összesen 43%, ebből 10% nagyon elégedett, 33% elégedett). Vagyis a megkérdezettek a már felsoroltakon kívül a munkahelyen elért sikereikkel, a másoktól kapott elismeréssel, az anyagi helyzetükkel és a keresetükkel is elégedettebbek, mint a társadalmi befolyásukkal. Ami azért is érdekes, mert általában véve azt tapasztalhatjuk, hogy az emberek az anyagi helyzetükre és a keresetükre panaszkodnak a legtöbbet. Ezúttal mégis a társadalomra gyakorolt befolyás az, amit a legjobban hiányolnak.

1. táblázat. Tavaly mennyire volt elégedett a következőkkel? (%)

Az élet következő fontos színterével, a lakhellyel kapcsolatban az derült ki, hogy a válaszadók 86%-a élete következő szakaszában nem szeretné megváltoztatni. Ott szeretnének élni, ahol most élnek, főleg azért, mert ott születtek (51%), másrészt pedig azért, mert jól érzik ott magukat (35%). Ez is nagyfokú elégedettséget tükröz, bár velük szemben ezúttal is megjelenik 14%, aki valószínűleg nem teljesen elégedett a lakhelyével, ugyanis szeretne elköltözni: 5% más faluban, illetve falun, 3% más városban, illetve városon szeretne élni. 6% más országba szeretne költözni.

Az utolsó életminőségre vonatkozó kérdés az volt, hogy ha visszatekint az eddigi életére, milyennek látja. A kapott válaszok újfent alátámasztják a fentebb leírtakat: 89% elégedett az életével, ebből 34% teljes mértékben, 55% pedig túlnyomórészt elégedett. Az elégedetlenség a megkérdezettek 11%-ára jellemző, ebből 10% inkább elégedetlen, 1% pedig nagyon elégedetlen az életével.

3. Közéleti érdeklődés

 A válaszadók politikai és közéleti események iránti általános érdeklődését ötfokú skálán mértük. A következő eredményeket kaptuk: a „közepes” érdeklődés a legjellemzőbb (33%), egyébként pedig többen vannak azok, akiket nem érdekel a politika (46%), mint azok, akiket érdekel (21%).

Ennek ellenére a hazai közéleti események alakulását 74% mégis figyeli, még úgy is, hogy 31%-ukat nem érdekli a politika. A fennmaradó 43%-ot érdekli ugyan a politika, de 37,7% aktívan nem szeretne benne részt venni. 5% azonban amellett, hogy figyelemmel kíséri a szlovákiai közéletet, maga is szívesen politizálna.

A konkrétan behatárolt politikai események, így a szlovákiai magyarokkal, Szlovákiával és Magyarországgal kapcsolatos közéleti kérdések közül leginkább a szlovákiai magyarok helyzete iránt érdeklődnek. A megkérdezettek 26%-át nagyon érdekli ez a téma, míg a Szlovákiával és Magyarországgal kapcsolatos kérdések iránt csak 13%, illetve 12% mutat nagy érdeklődést. A válaszmegoszlásokat tekintve a szlovákiai magyarok helyzete a megkérdezettek 60%-át érdekli nagyon vagy eléggé, a Szlovákiával kapcsolatos kérdések 48%-kat, a Magyarországgal kapcsolatos kérdések pedig 40%-kat. Az érdeklődés hiánya is eltérő mértékű: a válaszadók 14%-át egyáltalán nem vagy inkább nem érdekli a szlovákiai magyarok helyzete, a Szlovákiával kapcsolatos kérdések iránt 18%, a Magyarországgal kapcsolatos kérdések iránt pedig 29% nem érdeklődik (1. ábra). A válaszadók leginkább az őket legjobban érintő, a saját helyzetükre vonatkozó események iránt érdeklődnek. Nem beszélhetünk tehát a politikai érdeklődés teljes hiányáról, inkább annak differenciáltságáról, ami téma- és helyszínfüggő.

1. ábra. Milyen mértékben foglalkoztatják Önt…

Az Európai Unióval kapcsolatban azonban nem csupán differenciáltság tapasztalható, hanem két ellentétes tábor rajzolódik ki: pozitív és inkább pozitív véleménnyel 51%, negatív és inkább negatív véleménnyel 49% rendelkezik (2. ábra).

2. ábra. Általánosan mi a véleménye az Európai Unióról?

Arra a kérdésre, hogy jelenleg Szlovákiában, Magyarországon, Európában és a világon milyen irányba, inkább jó vagy inkább rossz felé haladnak-e a dolgok, Szlovákiával kapcsolatban 3%, Európát illetően 5,6%, Magyarországgal kapcsolatban 8,5%, a világgal kapcsolatban pedig 10% nem tudott válaszolni. Őket leszámítva Szlovákia (32,5%), Európa (36,3%) és a világ (45,3%) alakulását tekintve az a leggyakoribb válasz, hogy jó és rossz irányba is haladnak, Magyarországgal kapcsolatban pedig az, hogy inkább jó irányba halad (33,2%). Azt, hogy Szlovákia határozottan rossz vagy inkább rossz irányba halad, 46,5% válaszolta. Ugyanezt Európát illetően 51,2%, a világ történéseivel kapcsolatban 46,7%, Magyarországgal kapcsolatban pedig 26,5% gondolja. Határozottan jó vagy inkább jó irányba Szlovákia 21%, Magyarország 42%, Európa 12,5%, a világ pedig 8% szerint halad. Mindezt összegezve, legpozitívabban Magyarország irányultságát értékelik, mégpedig jóval pozitívabban, mint a másik három fejlődési irányt. Magyarország után a második legpozitívabb értékelést Szlovákia, majd a világ kapta. A válaszadókat leginkább Európa jövője aggasztja (3. ábra).

3. ábra. Összességében ma Szlovákiában, Magyarországon, Európában és a világon inkább jó vagy inkább rossz irányba mennek a dolgok?

4. A nemzeti önbesorolás

A nemzeti önbesorolás terén három jellemzőt vizsgáltunk: 1. a nemzetiséget, azaz deklarált identitást, vagyis azt, hogy a megkérdezettek milyen nemzetiségűnek tartják magukat; 2. az elsődleges önbesorolást, vagyis egyetlen választási lehetőség esetén leginkább mivel azonosulnak; 3. az elsődleges és másodlagos önbesorolást abban az esetben, ha két választási lehetőségük van.

4.1. Nemzetiség – deklarált identitás

A megkérdezettek 95,6%-a magyar nemzetiségűnek, 3%-uk szlováknak, 1% romának, néhányan pedig egyéb nemzetiségűnek vallották magukat (2. táblázat). Vagyis a többség magyar nemzetiségű, amiben nincs semmi meglepő, hiszen a felmérés célcsoportját a szlovákiai magyarok alkották. Meglepő éppenséggel az lehetne, hogy vannak szlovákok is, viszont ez sem új jelenség, mivel korábbi kutatásainknál is szembesültünk már azzal, hogy a környezetük által magyarnak vélt, magyarul tökéletesen beszélő, értő, a magyar kérdőív kérdéseit maradéktalanul megválaszolni képes személyek között akadnak olyanok is, akikről a végén derül ki, hogy szlováknak vallják magukat.

De nemcsak a válaszadók, hanem közvetlen családtagjaik többsége is magyar nemzetiségű.

2. táblázat. A válaszadók és közvetlen családtagjaik nemzetisége (%)

Mivel a válaszadók 13,5%-a nem tüntette fel az édesanyja, 17,5% pedig az édesapja nemzetiségét, nem lehet pontosan rekonstruálni, hogy milyen mértékben származnak homogén, illetve vegyes házasságból. Annyi azonban megállapítható, hogy a válaszadók azon 80,4%-ából, akik szüleinek ismert a nemzetisége, a magukat magyarnak tartók 95,3%-ának mindkét szülője magyar (96%-a magyar anya és 99%-a magyar apa), 4,7% pedig vegyes házasságból származik. A magukat szlováknak tartó csekély számú (összesen 20) megkérdezett 60%-a vegyes szülőpár gyermeke, 40% pedig homogén házasságból származik, mégpedig fele-fele arányban homogén magyar és homogén szlovák házasságból. A magukat magyarnak tartó válaszadók tehát dominánsan magyar szülőktől származnak, és van 4,7% olyan magyar válaszadó, aki vegyes szülőpár gyermeke. A magukat szlováknak tartó megkérdezettek pedig dominánsan vegyes vagy homogén szlovák szülők gyermekei, bár 20 százalékuknak édesanyja is, édesapja is magyar (volt). Tehát már a válaszadók nemzedékére is érvényes, hogy vegyes párnak is volt magyar gyermeke, és magyar párnak is szlovák gyermeke. A mintában az utóbbi – vagyis az, hogy magyar párnak szlovák gyermeke lett – csaknem ötször gyakoribb.

A válaszadók családja tehát nagyrészt magyar. Ugyanakkor korábbi kutatásainkhoz hasonlóan ezúttal is kimutatható a magyar nemzetiségűek nemzedékről nemzedékre bekövetkező fogyása, hiszen a magyar válaszadókhoz képest csökkent a magyar gyermekek és a magyar unokák részaránya (4. ábra).

4. ábra. Milyen nemzetiségűnek vallják magukat? (Leszámítva azokat, akik azt válaszolták, hogy nincs ilyen személy, illetve „egyéb” nemzetiségűek)

4.2. Az elsődleges nemzeti önbesorolás

Amennyiben nem azt kérdezzük, hogy az illető milyen nemzetiségűnek tartja magát, hanem felsorolunk 10 lehetőséget, s ezek közül választhatja ki, hogy mivel azonosul a legjobban, akkor 37% leginkább szlovákiai magyarnak tartja magát, csaknem 31% magyarnak, 24% pedig felvidéki magyarnak/felvidékinek. 2,4% a magukat szlovák származású magyarnak és 1% a magukat roma származású magyarnak tartók részaránya, 1-1% szlováknak és romának, 0,6% magyar vagy más származású szlováknak tartja magát. A felsoroltak egyikével sem azonosulók 1%-ot alkotnak (5. ábra).

Ezek a válaszok azt is jelzik, hogy a megkérdezettek csaknem 96%-a a deklarált identitáshoz hasonlóan az elsődleges önbesorolás szintjén is magyarnak tartja magát, mégpedig döntő többségük magyar származású magyarnak, hiszen nem tartották fontosnak, hogy más származást (szlovákot, romát vagy egyebet) jelöljenek meg. A többnyire magyar származást a szülők fentebb jelzett nemzetisége is igazolja.

5. ábra. Leginkább minek tartja magát?

4.3. Elsődleges és másodlagos nemzeti önbesorolás

Ha nemcsak egy, hanem két lehetőség áll a rendelkezésükre, akkor vajon kinek tartják magukat? Ennél a kérdésnél 11 lehetőségből választhattak. Az alternatívák között megjelent a „szlovák állampolgár”, valamint az „európai” és a „világpolgár” is, vagyis a nemzeti önbesorolás „feletti” három kategória, továbbá a regionális önbesorolás lehetősége (csallóközi, mátyusföldi, gömöri, stb.). Nézzük az eredményeket (6. ábra).

Az elsődleges önbesorolás megoszlása a következő: 37% magyar, 28% felvidéki magyar és felvidéki, 20% szlovákiai magyar, 8% regionális azonosulás, 3% európai. A magukat elsődlegesen romának, roma származású magyarnak, szlovák állampolgárnak, szlováknak és világpolgárnak tartók részaránya 0,4 és 1,6% között mozog.

A másodlagos önbesorolásnál a leggyakoribb válaszok szinte csaknem azonos mértékben jelennek meg: 26% felvidéki magyar/felvidéki, 25% szlovákiai magyar, 24% magyar. A regionális alapú és az európai önazonosság mértéke is csaknem azonos, mindkét esetben 8% körül mozog, bár a kettő közül enyhén jellemzőbb a regionális önbesorolás. Szlovák állampolgárként a válaszadók 5%-a azonosítja magát másodlagosan, világpolgárként 2%-uk. A többi lehetőséggel azonosulók mértéke 1% és ennél alacsonyabb.

Mindent összevetve, ha kettőt lehet választani, akkor a megkérdezettek közül elsőként a legtöbben magyarnak (37%), majd felvidéki magyarnak/felvidékinek (28%) és szlovákiai magyarnak (20%) tartják magukat, másodsorban csaknem azonos mértékben felvidéki magyarnak/felvidékinek (26%), illetve szlovákiai magyarnak (25%) és magyarnak (24%).

Az elsődleges és másodlagos önbesorolás is ugyanazt mutatja tehát, amit az egyetlen önbesorolás: hogy a megkérdezettek döntő többsége magát akár így, akár úgy magyarnak tekinti, miközben a magyar közösség különböző nemzeti neveivel azonosul. Leginkább azzal, hogy magyar, felvidéki magyar és szlovákiai magyar.

6. ábra. Minek tartja magát elsősorban és másodsorban?

5. A magyar léttel és identitással kapcsolatos vélemények

Azt gondolhatnánk, hogy a magyarok fogyása Szlovákiában közismert tény (legalábbis magyar körökben), de nem így van. A válaszadók többsége (78,4%) ugyan tisztában van ezzel, viszont csaknem 9%-uk nem tudta megmondani, mi a helyzet, 13% pedig rosszul tudta (vagyis ők sem tudják), ugyanis 9,4% szerint a magyarok száma Szlovákiában nem változik, 3,5% szerint pedig egyenesen növekszik. Tehát bár a többség tisztában van a létszámcsökkenéssel, csaknem minden negyedik magyar megkérdezett nem tudja, merrefelé tart számát tekintve a szlovákiai magyar közösség.

Mi határozza meg leginkább a válaszadó nemzeti identitását? 82%-a szerint az anyanyelv és a kultúra határozza meg (7. ábra). Csaknem 12% úgy gondolja, hogy a nemzeti hovatartozás saját döntés kérdése, vagyis az ember nemzeti hovatartozása független az anyanyelvtől és a kultúrától, de az állampolgárságtól is. Azzal, hogy az ember olyan nemzetiségű, amilyen államnak a polgára, csaknem 4 százalékuk ért egyet.

7. ábra. Mi határozza meg leginkább az Ön nemzeti hovatartozását?

Mit jelent magyarnak lenni Szlovákiában? A megkérdezettek nyolc állítást értékeltek, valamennyit ötfokú skálán, amelynek ötös fokozata jelentette az állítással való legnagyobb mértékű egyetértést (tehát minél magasabb az átlag, annál inkább egyetértenek az adott kijelentéssel). Az egyes állításokat 1-2% nem tudta értékelni, leszámítva azt, hogy „magyarnak lenni politikai kihívás”, „magyarnak lenni semmi különös”, illetve „veszélyes dolog ilyesmivel foglalkozni”, amelyeknél a „nem tudom” válaszok aránya 3–5,5% között mozgott. Ezeket a válaszokat kihagyva a következő kép tárul elénk (3. táblázat). Ha csak a teljes mértékben egyetértők arányát vesszük alapul, abból is kiderül, hogy a válaszadók leginkább azzal értenek egyet, hogy magyarnak lenni számukra természetes dolog, mert magyar az anyanyelvük és a magyar kultúrán nőttek fel (73,2%). Ugyanakkor 71% teljes mértékben büszke arra, hogy magyar. Magyarságát felelősségként teljes mértékben 63% éli meg, abban az értelemben, hogy tudják, meg kell őrizni a magyar kultúrát ahhoz, hogy fennmaradjunk. Azzal, hogy a magyarság politikai kihívás, mert fontos, hogy szervezett közösségként éljünk, az előzőekhez képest teljes mértékben jóval kevesebben értenek egyet (35,7%), viszont az átlag (3,71) arról tanúskodik, hogy a magyarnak lenni=felelősség megítélése is inkább pozitív, hiszen az „inkább egyetért” tartományba esik. Azzal, hogy a nemzetiség hátrány, semmi különöset nem jelent, nem foglalkoztatja a válaszadót, illetve veszélyes a nemzetiség kérdésével foglalkozni, a többség egyáltalán nem ért egyet.

3. táblázat. Arról, hogy mit jelent magyarnak lenni Szlovákiában, sokféleképpen vélekednek az emberek. Ön milyen mértékben ért egyet az alábbi kijelentésekkel?

A részletes válaszmegoszlásokat a 8. ábra jeleníti meg. Ezekből a válaszokból is látszik, hogy bár a többség büszke a magyarságára, úgy gondolja, hogy számára magyarnak lenni természetes, felelősséget érez emiatt és politikai kihívásként is érzékeli, létezik a válaszadóknak egy kisebb hányada, amely mindehhez inkább semlegesen vagy elutasítóan viszonyul. Mint ahogyan vannak olyanok is, akik egyetértenek azzal, hogy számukra Szlovákiában magyarnak lenni hátrány, mert kisebbségiként nehezebben tudnak érvényesülni, és/vagy nem foglalkoztatja őket a nemzetiségük, sőt, szerintük veszélyes ilyesmikkel foglalkozni. Vagyis bár a magyar lét fenti mutatóihoz való viszonyulás nagyrészt pozitív, azért létezik egyfajta megosztottság.

Mindez egybecseng korábbi eredményeinkkel, melyek szerint a szlovákiai magyaroknak három nemzeti értékrendje mutatható ki: a szilárd, a visszakozó és az elutasító nemzeti értékrend.

8. ábra. Mit jelent magyarnak lenni Szlovákiában?

A 8. ábrán látható, hogy azt az állítást, mely szerint magyarnak lenni Szlovákiában hátráltatja az érvényesülést, a válaszadók 61%-a elutasítja, csaknem 20% egyet is ért vele, meg nem is, s ugyancsak közel 20% elfogadja. Vagyis minden ötödik megkérdezett szerint magyarnak lenni inkább hátrányt jelent, mert emiatt nem tudnak érvényesülni. Erre vonatkozólag még egy kérdés szerepelt a kérdőívben, amely a következőképpen hangzott: „Ön szerint akadálya az érvényesülésnek Szlovákiában, ha az ember magyar?” A válaszokból az derül ki (9. ábra), hogy 73% szerint magyarnak lenni nem akadályozza az érvényesülést, sőt, közülük 4,5% úgy véli, nemcsak, hogy hátrányt nem jelent, hanem egyenesen előnyös.

9. ábra. Ön szerint akadálya az érvényesülésnek, ha az ember magyar?

Viszont újfent megjelennek azok a válaszadók is (21,5%), akik szerint magyarnak lenni hátrányos. Az így válaszolók egyik fele szerint a magyarság minden téren akadályt jelent, másik fele szerint csak bizonyos konkrét területeken jelent akadályt. Valamennyi korábbi felmérésünkhöz hasonlóan, a konkrét terület alatt legtöbben most is azt értik, hogy magyarként nehezebb bekerülni az államigazgatásba, illetve minden olyan helyre, ahol jól kell tudni szlovákul. Az általuk említett hátrányok tehát valójában nem is a magyarsághoz kötődnek, hanem a nem megfelelő szlováknyelv-tudáshoz (amit viszont a magyar tannyelvű iskolához társítanak, ahol szerintük nem lehet megtanulni szlovákul). E tekintetben iskolázottság szerint szignifikáns különbségek vannak: minél iskolázatlanabbak a válaszadók, annál inkább az érvényesülés akadályának tartják a magyarságot, s minél iskolázottabbak, annál kevésbé tekintik a magyarságot az érvényesülés akadályának, sőt, még előnynek is tartják (10. ábra).

10. ábra. Ön szerint akadálya az érvényesülésnek, ha az ember magyar? Iskolázottság szerint

Az elmondottak után szinte kínálkozik a kérdés, hogy vajon fel kell-e vállalni a magyarságot, s ha igen, akkor milyen helyzetben (11. ábra). A megkérdezettek többsége (81,8%) szükségesnek tartja a magyarság felvállalását, 16,8% viszont azt válaszolta, hogy nem szokott foglalkozni ezzel a kérdéssel, 1,6% pedig azt, hogy nem tudja, milyen helyzetben kellene felvállalni. Azok, akik szerint fel kell vállalni, két csoportra oszlanak. Az egyik (54%) minden helyzetben szükségesnek tartja a magyarság felvállalását, akkor is, ha ebből hátránya származik. A másik (27,5%) helyzetfüggővé teszi a magyarság felvállalását: 19.5% szerint akkor kell felvállalni, amikor az ember nem érzi magát fenyegetve, 7% szerint akkor, amikor az embernek megfelel, 1% szerint pedig akkor, amikor ebből előny származik.

11. ábra. Ön szerint milyen helyzetben kell felvállalni a magyarságot?

Korábbi kutatásaink is alátámasztják, hogy a magyarság gyakorlatban való felvállalását befolyásolja, mennyire fontosak az érintettek számára a nemzeti identitás értékdimenziójához kötődő tényezők. Minél fontosabb valakinek az, hogy magyar legyen, hogy magyarok maradjanak az utódai, hogy magyarul beszéljen, hogy a gyermeke magyar alapiskolába járjon, stb. (a kérdőívben 13 tényezőt soroltunk fel), annál valószínűbb, hogy a nemzeti identitás döntés dimenzióján a magyar identitást megerősítő döntéseket fog hozni. Fordítva is érvényes: minél kevésbé fontos, azaz minél kevésbé érték mindez számukra, annál valószínűbbek az asszimilációt generáló döntések. Azt, hogy a 13 tényező mennyire fontos a válaszadók számára, ötfokú skálán mértük, amelynek ötös végpontja jelentette a maximális fontosságot. A 4. táblázatban az egyes tényezők értékelésének átlagait tüntetjük fel. Ezekből arra következtethetünk, hogy valamennyi tényező megítélése a „nagyon fontos” és „elég fontos” tartomány között helyezkedik el. Kettőt leszámítva: azt, hogy a magyar fiatalok magyar társat találjanak, valamint azt, hogy a szlovákiai magyaroknak lehessen kettős állampolgárságuk (az utóbbi megítélése leginkább a „fontos is, meg nem is” tartományba esik).

4. táblázat. Ön mennyire tartja fontosnak az alábbiakat?

Az 5. táblázatban a tényezőket csökkenő fontossági sorrendben tüntetjük fel, valamint láthatók a skála két végpontját jelentő „nagyon fontos” és „egyáltalán nem fontos” válaszmegoszlások. Ezek szerint a megkérdezettek azt tartják a legfontosabbnak, hogy megőrizzék a magyarságukat (73,2%-nak nagyon fontos) és legyenek magyar alapiskolák (71,6%-nak nagyon fontos). Legkevésbé fontosnak pedig ezúttal is azt tartják, hogy a magyar fiatalok magyar társat találjanak és a szlovákiai magyaroknak lehessen kettős állampolgárságuk – e kettő egyúttal a leginkább nem fontos tényező a számukra. Ezek az eredmények egybecsengenek a 2014-ben 3 000 fős mintán lefolytatott asszimilációkutatásunk eredményeivel, ahol ugyanez volt a két legfontosabb és két legkevésbé fontos tényező. A 12. ábra még érzékletesebbé teszi ezeket az értékpreferenciákat.

5. táblázat. Ön mennyire tartja fontosnak az alábbiakat?

12. ábra. Nagyon fontosnak tartják az alábbiakat

A válaszadók csaknem háromnegyede tehát nagyon fontosnak tartja, hogy ő maga mint egyén magyar maradjon. De mi legyen a szlovákiai magyar közösséggel? Megmaradjanak-e a magyarok vagy beolvadjanak (13. ábra). A többség (81,6%) a megmaradásra szavaz, hiszen teljes mértékben egyetért azzal, hogy a magyarok őrizzék meg a nyelvüket és kultúrájukat. Azt, hogy a magyarok alkalmazkodjanak és beolvadjanak a szlovák nemzetbe, négy megkérdezettből három teljes mértékben elutasítja. A megmaradást elutasítók és a beolvadással egyetértők 6-6%-kot alkotnak.

13. ábra. Mennyire ért egyet a következő kijelentésekkel?

Hasonlóan vélekednek arról is, hogy a nemzeti kisebbségek képviselőinek a nemzeti identitás megőrzésére kell-e törekedniük. Csaknem az összes megkérdezett (95%) igennel válaszolt. Többségük (86,7%) szerint az identitás megőrzésében az államnak is támogatnia kellene a nemzeti kisebbségeket, az egyetértők további 8,2%-a viszont úgy látja, hogy a nemzeti identitás megőrzésére kell ugyan törekedni, de az állam támogatása nélkül. A nemzeti identitás megőrzését fontosnak tartók mellett létezik egy 5%-nyi csoport, amely szerint fölöslegesek vagy egyenesen helytelenek a nemzeti kisebbségek megmaradására irányuló törekvések.

S kin múlik leginkább a magyarság megmaradása Szlovákiában (14. ábra)? 92,3% szerint magukon a magyarokon: ebből 66,2% szerint általában a magyarokon, 15,6% szerint a magyar szülőkön, 10,5% szerint a magyar fiatalokon. A mindenkori szlovák állam 4,5%-kal, a mindenkori magyar állam 1,2%-kal járulhat hozzá a magyarok megmaradásához, az MKP 1,7, a Most-Híd 0,3%-kal. Vagyis a megmaradás elsődleges záloga az egyén.

Ugyanakkor arra a kérdésre, hogy a megkérdezett maga mivel járulna hozzá a szlovákiai magyarok megmaradásához, már jóval visszafogottabb válaszokat kaptunk. Csupán a válaszadók kevesebb mint fele (42,7%) gondolja, hogy maga is hozzá tud járulni, mégpedig konkrét dologgal a magyarok megmaradásához. A többség vagy azt mondta, hogy nem tud hozzájárulni (28,5%), vagy azt, hogy nem tudja, mivel járulhatna hozzá (29%).

14. ábra. Kin múlik leginkább a magyarság megmaradása Szlovákiában?

6. A nyelvhasználat és az iskolaválasztás

Az előző fejezetben szóltunk arról, hogy mennyire tartják fontosnak a válaszadók a magyar identitás megőrzését szolgáló értékeket, köztük az anyanyelvhasználatot és a magyar gyerekek számára a magyar alapiskola előnyben részesítését. Emlékeztetőül: 69% tartja nagyon fontosnak azt, hogy magyarul beszéljen, 54% azt, hogy a lakhelyén legyenek magyar feliratok. Ugyanakkor csaknem 72% szerint nagyon fontos, hogy a magyarlakta településeken legyenek magyar alapiskolák. A következőkben azt vesszük szemügyre, mennyire tükröződnek ezek a preferenciák a gyakorlati életben, vagyis mennyire jellemző a válaszadókra a magyar nyelvhasználat és az, hogy a gyermekeiket magyar alapiskolába íratják/íratták.

6.1. Családi és nyilvános nyelvhasználat

A válaszadók gyermekkori családi nyelvhasználata döntő mértékben magyar volt: 92%-ukkal magyarul, 5%-ukkal inkább magyarul beszéltek a szülei. 2% említette, hogy ugyanolyan gyakran beszéltek otthon magyarul is, mint szlovákul, 1% pedig azt, hogy szlovákul vagy inkább szlovákul beszéltek. Ezek az adatok alátámasztják a válaszadók többségének nemcsak magyar nemzetiségét, hanem magyar származását is. Egyben arra is következtethetünk belőlük, hogy a megkérdezettek azon 20%-a, akik nem tüntették fel az egyik vagy mindkét szülő nemzetiségét, többségükben valószínűleg szintén homogén magyar szülőpár, vagy legalábbis a magyar nyelvet kizárólagosan vagy dominánsan használó (akár) vegyes szülőpár gyermekei.

Mielőtt a jelenlegi nyelvhasználatot jellemeznénk, szükséges megállapítani, milyen a válaszadók tágabb környezetének nemzetiségi struktúrája, hiszen ez befolyásolja mind a családi, mind a nyilvános nyelvhasználatot (15. ábra). A tágabb közeg alatt a tágabb családot, munkatársakat, barátokat, szomszédokat, főnököket, üzlettársakat értjük, vagyis azokat az embereket, akikkel feltehetőleg a leggyakrabban érintkeznek, továbbá a lakhelyen a legbefolyásosabb és legközkedveltebb embereket, akik bizonyos fokig formális és informális véleményvezér szereppel bírnak.

15. ábra. Milyen nemzetiségűek az alábbiakban felsorolt személyek?

Ezek az emberek a válaszadók környezetében nagyrészt magyarok vagy többnyire magyarok. A csak magyarokból álló környezet leginkább a tágabb családra jellemző (a tágabb családtagok nemzetisége 60%-ban magyar), legkevésbé az üzleti partnerekre, akiknek 21%-a magyar. A lakhelyen a legkedveltebb emberek, barátok, szomszédok nagyjából fele magyar. A legbefolyásosabb emberek, a helyi képviselők, a munkahelyi vezetők, a munkatársak és az üzleti partnerek közt a magyarok aránya 50% alá süllyed, de ezzel együtt mindegyik esetben inkább magyar jellegű környezetről van szó. A többnyire szlovák vagy szlovák környezet elsősorban a munkahelyre, a munka világára jellemző, itt is leginkább az üzlettársakra, akik közül minden negyedik többnyire szlovák, 8,5%-uk pedig szlovák. A főnökök egyharmada is inkább szlovák vagy szlovák, s ugyanez érvényes a kollégák csaknem egynegyedére. Itt jegyeznénk meg, hogy a válaszadók szlovákokhoz való viszonya nagyrészt pozitív: 28,6% szerint nagyon jó, 38% szerint jó. 7,2% tartja inkább rossznak vagy rossznak a szlovákokhoz való viszonyát.

A válaszadók jelenlegi családi és nyilvános nyelvhasználata tehát a fentebb vázolt nemzetiségi/nyelvi közegben zajlik. Az adatokból kiderül, hogy a család domináns nyelve jelenleg is a magyar (13. táblázat), hiszen a kölcsönös kommunikációban valamennyi családtag elsősorban a magyar nyelvet használja. Leginkább a válaszadó és szülei (96 és 94%), a válaszadó és testvérei (93%), valamint a nagyszülők, vagyis a válaszadók szülei és azok unokái (tehát a válaszadók gyermekei) kölcsönös kommunikációjára (92 és 94%) jellemző ez. A legfiatalabb nemzedéket tekintve: a válaszadó és unokái (85%), valamint a válaszadó unokáinak egymás közti kommunikációjában (80%) az előző generációkhoz képest ritkább a magyar nyelv használata, de ezekben az esetekben is leggyakrabban magyarul beszélnek.

13. táblázat. A jelenlegi családi nyelvhasználat

A nyilvános nyelvhasználat felmérésénél az általunk legfontosabbnak tartott és korábban is kutatott tizenhárom színtérre fókuszáltunk (14. táblázat). Közülük háromra jellemző a vegyes (magyar–szlovák) vagy inkább szlovák nyelvhasználat. Ez a három terület a hivatali ügyintézés (81% vegyes vagy inkább szlovák kommunikáció), az orvoslátogatás (61%) és az idegen emberek megszólítása (52%). A többi területre a javarészt magyar nyelvű (csak magyar vagy inkább magyar) kommunikáció jellemző, bár nem azonos mértékben. A csak magyar vagy inkább magyar nyelvhasználat mértéke 54% és 94% között mozog. A felső határ a papokkal való kommunikáció, velük a válaszadók 94%-a beszél javarészt magyarul (ebből 92% csak magyarul, 2% inkább magyarul). Az alsó határ a bevásárlás, amelynél 54% beszél javarészt magyarul (ebből 32% csak magyarul, 22% inkább magyarul). A polgármester a második leggyakoribb ember, akivel javarészt magyarul beszélnek (87%), azonban a községi hivatalokban ez az arány 77%-ra süllyed. A javarészt magyar nyelvhasználat harmadik színtere az iskola, ahol a válaszadók háromnegyede tüntette fel a csak magyar nyelvet, 5% pedig az inkább magyart. A 14. táblázatban a magyar nyelvhasználat mértékének csökkenő sorrendjében jelenítjük meg a tizenhárom kommunikációs színteret.

14. táblázat. A nyilvános nyelvhasználat színterei

A nyelvhasználatra vonatkozó további kérdésekben azt feszegettük, mennyire toleránsak a válaszadók a nem magyar nyelvhasználattal szemben. Az adatok nagymértékű toleranciáról árulkodnak. A válaszadók többségét egyáltalán nem zavarja, ha a családban valaki más nyelven beszél (81%), mint ahogyan az sem, ha a vegyes lakosságú Dél-Szlovákiában valaki közterületen más nyelven beszél (94%). 62% azt is maximálisan tolerálja, amikor a szlovákiai magyarok szlovák szavakat kevernek a beszédükbe, mint ahogyan 56%-uk azt is, amikor angol szavakat kevernek a beszédükbe.

A vizuális nyelvhasználattal kapcsolatban a válaszadók többségét (83%) egyáltalán nem zavarják a Dél-Szlovákiában levő köztéri szlovák feliratok, sem a „showroom”, „shop” típusú angol feliratok (74%).

Azt, hogy Dél-Szlovákiában a közterületeken legyenek kétnyelvű, szlovák–magyar feliratok, minden második válaszadó tartja nagyon fontosnak, 26% pedig fontosnak. Minden negyedik megkérdezett számára ez inkább nem fontos vagy egyáltalán nem fontos dolog.

6.2. Iskolaválasztás

Mint tudjuk, a válaszadók csaknem 96%-a magyar nemzetiségű. Magyar tannyelvű alapiskolát azonban csak 90% végzett, miközben az ő szüleik közül az apák 91%-a és az anyák 94%-a járt magyar alapiskolába.

Azok közül a válaszadók közül, akik elvégezték az alábbi iskolatípusokat, magyar tannyelven 55% végzett inasiskolát, 65% szakközépiskolát, 88% gimnáziumot, 38% főiskolát/egyetemet. 48% szerzett magyar tannyelvű érettségi utáni szakképzést (beleértve a nem teljes fokú felsőfokú végzettséget adó Bc.-t is) és 20% részesült magyar tannyelvű harmadfokú egyetemi képzésben vagy annak ekvivalensében (PhD, MPH).

E tények után nézzük, hogyan vélekednek az iskolaválasztásról (15. táblázat). Először is: milyen alapiskolába járjon egy magyar és milyenbe egy vegyes szülőpár gyermeke? Bár a válaszadók 90%-a magyar alapiskolát végzett, csupán 74% mondja ki határozottan, hogy a magyar szülők gyermeke magyar alapiskolába járjon. Azzal, hogy szlovák alapiskolába járjon, ugyan kevesen értenek egyet, de van 22%-nyi válaszadó, aki bizonyos fokig bizonytalan, határozatlan a kérdést illetően, még akkor is, ha inkább a magyar alapiskola felé hajlik. A magyar–szlovák szülőpár gyermeke esetében 27% nem tudott véleményt mondani, akik viszont igen, azok inkább a magyar iskolát preferálták válaszaikban.

15. táblázat. Milyen alapiskolába járjon a magyar szülők/magyar–szlovák szülők gyermeke?

Ezt követőleg megkérdeztük, egyetértenek-e vagy sem azzal, hogy a magyar gyermek magyar alapiskolába járjon. 92% egyetért, mégpedig a legtöbben azért, mert fontosnak tartják, hogy a gyermek az anyanyelvén tanuljon (53%). A második legfontosabb indok, hogy az anyanyelven könnyebb tanulni (22%). 9% szerint azért járjon magyar alapiskolába, mert a gyermek ezáltal jobban fog kötődni a magyar kultúrához, 5% szerint a magyar alapiskolának köszönhetően nem válik gyökértelenné, 3% szerint pedig azért járjon a magyar gyermek magyar alapiskolába, mert a szlovák iskolában sem szlovákul, sem magyarul nem tanul meg helyesen.

Azonban a megkérdezettek 8%-a úgy gondolja, nem jó, ha a magyar gyermek magyar alapiskolába jár, mert nem tanul meg szlovákul (5%), illetve nehezebben fog érvényesülni (3%).

Véleményekről volt szó, most pedig nézzük, mi a valóság, vagyis azok a válaszadók, akiknek van ilyen korú gyermekük, milyen iskolába íratták a gyermekeiket (16. táblázat).

16. táblázat. Gyermeke(i) milyen tannyelvű iskolá(ka)t végez/végzett? Minden sorban több válasz lehetséges!

Az adatokból sok minden kiolvasható, ezúttal azonban csak néhány dologra, elsősorban az óvoda- és alapiskola-választásra összpontosítunk. Először: látható, hogy a szülők többsége vagy magyar vagy szlovák óvodában/alapiskolában gondolkodik. Elenyésző azon szülők száma, akik abban az értelemben váltogatnák ezeket az oktatási intézményeket, hogy először a magyarba, majd a szlovákba (vagy fordítva) íratják be a gyermeküket, és abban az értelemben is, hogy több gyermek esetén az egyiket magyar óvodába/iskolába, a másikat szlovákba íratnák. Másodszor: a válaszadók 85,7%-a magyar óvodába, 87,3%-uk magyar alapiskolába járatja/járatta a gyermekét, ami egyenlő a többséggel. De ha ezeket az arányokat összehasonlítjuk a válaszadó szülők és az ő szüleik magyar tannyelvű iskolalátogatásával, akkor szembetűnik az a látszólag apró, minimum 3%-nyi „generációs rés”, amely épp elegendő ahhoz, hogy az iskolaválasztásnál a szlovák alapiskola előnyben részesítése révén hozzájáruljon a szlovákiai magyarok nemzeti identitásának gyengüléséhez és az ennek következtében (is) megmutatkozó folyamatos létszámcsökkenésükhöz.

A zárt kérdéseket követő szabadon adható válaszokból/indoklásokból újfent kiderült, hogy a szlovák alapiskola választásában több tényező játszik közre. Leginkább az, hogy legalább az egyik magyar szülő maga is szlovák alapiskolába járt, vagy pedig az egyik szülő szlovák nemzetiségű, vagyis vegyes párról van szó. Ezek az összefüggések azonban nem változtatnak a dolgok lényegén, sőt éppenséggel újra alátámasztják azt, ami korábbi kutatásainkból is kiderült: hogy a származáson, iskolaválasztáson, nyelvhasználaton kívül a párválasztás a nemzeti identitás negyedik kulcstényezője. S azt is, hogy a szlovák alapiskola választásának a magyar iskola rossz „minősége” vagy földrajzi távolsága csak a nagyon sokadik oka.

Újraírt tér-képek I. – A bősi vízerőmű és az „Új-Duna” a helyiek szemszögéből

A bősi vízerőmű megépítése kapcsán az érintett terület és annak sorsa évtizedeken át politikai, jogi, gazdasági és természetvédelmi elvek és számítások ütközőzónája, ahol valójában értékelvek vagy akár nemzeti önképek csaptak össze, miközben érveik hadrendbe állítását a szakértői kultúra hatáskörbeli és strukturális kérdései tették még összetettebbé. A történet a modernizáció narratívájának egyik fordulópontja, és a természetvédelem közéleti színrelépésének egyik regionális mérföldköve.

Mindezek mellett elsikkadni látszanak a beruházások során lakóhelyük révén közvetlenül érintett emberek történetei. Egyéni, családi és közösségi sorsok, múltjuk emlékei és jövőjük tervei, mely kerete az őket övező táj. Egy táj, mely egykori formájában eltűnt. Az építkezések éveiben az érvek között szinte fel sem merült a helyben élők véleménye, a lakóhelyüket érintő döntések során nagyrészt passzív szemlélői szerepbe kényszerültek.

1. Bevezetés

Célom a helyiek szemén és elbeszélésein át láttatni, hogy lokális szinten milyen következményei voltak a drasztikus tájátalakításnak, és ezeket ők maguk hogyan értékelik visszatekintve. Emlékeket, történeteket, viszonyulásokat és mentális térképeket gyűjtöttem, melyekből átalakulóban lévő struktúrák rajzolódtak ki. Az elmesélt történetek, ahogyan azokat az emlékezet megőrizte és szelektálta, gyakran szimbolikusan is jelentésteliek. Ezek rögzítése fontos, hiszen eddig talán kevesebb figyelmet kaptak a természeti következmények mellett a tájátalakítás mérőműszerekkel és számításokkal nehezen mérhető következményei: mindaz, ami az életmódból, a szokásokból, a tájhasználati módokból, a birtok- és településszerkezeti rendszerekből, társadalmi kapcsolatokból, közlekedési mintázatokból, foglalkozási ágakból, és egyáltalán a tájjal kialakult aktív viszonyból eltűnt. Az itt élőkkel ugyanis az a különös eset történt meg, hogy noha nem hagyták el otthonukat, a hely, ahol élnek, mégis más lett.

A vizsgált terület a bősi vízlépcső megépítése és a tájátalakítás által leginkább érintett települések, nyugatról kelet felé haladva: Gútor, Somorja, Bacsfa, Keszölcés, Süly, Felbár, Csallóköznádasd, Baka, Bős, Csiliznyárad, Szap, és az úgynevezett elzárt falvak: Doborgaz, Vajka és Nagybodak. A felsoroltak közül hét településen készítettem interjúkat (Felbár, Gútor, Keszölcés, Nagybodak, Somorja, Süly, Vajka). Sorsukat alapvetően háromféle módon befolyásolta a megépült létesítmény, az interjúk helyszíneit úgy választottam ki, hogy mindegyik típust képviselje néhány: 1. korábbi kataszterük jelentős részét ma összefüggő vízfelület borítja, ilyen Gútor és Somorja; 2. az Öreg-Dunától, mellyel korábban intenzív kapcsolata volt, most a felvízcsatorna választja el, ilyen Felbár, Keszölcés és Süly; 3. a Csallóköz többi részétől választja el a felvízcsatorna, ilyen Bodak és Vajka.

Bőst magát egyrészt azért hagytam ki a szűkebb vizsgálatból, mert ez az egyetlen település, ahol már folyt hasonló jellegű kutatás (Nagy 2014),[1] másrészt mind a hajdani, mind az „Új-Dunától” távolabb fekszik. Ha a felosztásba illesztenénk, valószínűleg egy negyedik csoportot képviselne egymaga több okból kifolyólag is.

A vizsgálat során félig strukturált interjúkat készítettem, és többféle technikával mentális térképeket vettem fel. Összesen harminc interjú készült, melyek egyenként 50–240 perc hosszúak. Az interjúk készítése során többségében a közösség szempontjából kiemelt szerepet viselő embereket szólítottam meg, polgármestereket, tanárokat, volt szövetkezeti vezetőt, helyi Csemadok-elnököt, a falu legöregebbjét. Mivel a tájhasználat minősége és intenzitása, a vizes élőhelyekkel való kapcsolat terén nagy különbségek vannak különböző mentalitású egyének és csoportok között, olyan embereket is kerestem, akik amolyan „vízi emberek”, halásznak, horgásznak, ladikjuk, vízparti kisházuk van. Az interjúk 2017. november és 2018. december között készültek.[2]

Arra nem törekedhettem, hogy mintám reprezentatív legyen, a mikro lépték alkalmazása viszont lehetővé teszi, hogy valós élethelyzetek, egyéni viszonyulások, esetleg konfliktusok felől tekintsünk átfogóbb társadalmi folyamatokra. Belső kategóriák és normatívák válnak így láthatóvá.

Az egyes témák tárgyalása során a szöveg szinte felét az interjúk során rögzített anyagok teszik ki. Ezzel a megoldással az volt a célom, hogy azok hangja legyen hallható, akiket az ügy elindulása, vagyis az 1950-es évek óta szinte alig kérdeztek. Ebben a formában reményeim szerint a helyiek saját fogalmai és gondolattársításai élőbbek maradnak, melyeket magam a rendszerezés, az összefüggések felmutatása és értelmezése által igyekszem bemutatni. A szöveg nem objektív, a létrejövő értelmezéseket természetes módon a saját, személyes indíttatás, attitűd és a megelőző ismeretanyag is befolyásolják[3] ‒ és itt kell megírjam, hogy a kutatási területen 2017 szeptemberét megelőzően nem jártam és közvetlen előzetes ismereteim sem voltak.

A kutatott anyag feldolgozását és bemutatását két részre, és így két tanulmányra bontottam. Ebben az első tanulmányban némi vízszabályozás- és vízerőmű-történeti visszatekintés után az újonnan kialakult terek helyi elnevezéseinek alakulását mutatom be, majd a következő fejezetekben a vízerőmű építésének első híreitől a megvalósulás fázisain és a tiltakozásokon át elérkezünk a kész létesítményig. A következő két fejezet körbetekint az érintett települések fejlődési irányain, majd azoknak a szuburbanizációs folyamatokkal való összefüggésit mutatja be. A táj átalakítása során távolságok íródtak át, ezek relatív voltáról és érzékeléséről szól a következő fejezet. A záró fejezetekben egy visszatekintő mérleg következik előnyökről és hátrányokról, majd a vízlépcső megépítését egy tágabb folyamat részeként igyekszem bemutatni.

Az itt leírtak így csak egy része a teljes kutatási anyagnak. A következő tanulmányban kapnak majd helyet azok az emlékképek, melyeket a hajdani ártéri tájról és az abban való életükről őriznek a helyben élők, valamint saját véleményük és megfogalmazásaik arról, hogy miképp érzékelik a vízlépcső megépítésének hatásait természeti környezetükön. Az emlékképek felidézésének részeként készült mentális térképek is ott kapnak majd helyet.

2. „Azért a víz az úr”? / Vízszabályozás- és vízerőmű-történet

Két földrajzi táj találkozásánál rendszerint izgalmas, egyedi formák alakulnak ki, ilyen találkozás eredménye a Csallóköz és Szigetköz ágvizekkel szabdalt területe is. A Duna a Kárpát-medencébe, mérsékeltebb esésviszonyok közé érve az Alpokban eredő mellékfolyóiból hozott hordalék nagyobb részét lerakja. Zátonyokat, szigeteket képez, és egyre több ágra szakad. A területet élő vizek, holtágak, elmocsarasodott medrek, erek szabdalják. Természetes állapotában a folyóágaknak életútjuk van, elmúlás és születés erői alakítják, és így éltek együtt a tájjal a települések is: ahol egykor település volt, ott később víz és fordítva, mintha folyamatosan mozgásban lett volna a táj.

Az első összefüggő töltések olyan régiek, hogy írott források nem maradtak fenn keletkezésükről. Ránk maradt első törvényes elismerése 1569-ből származik a Csallóköz árvédelmének. (Földes 1896, 38. p.) Az egészen korai gátak a maiaktól eltérő elveken alapultak, „vízépítészeti szempontból fenékgátak voltak, amelyek zsiliprendszerként működtek, az egyes lépcsők folyamatosan csökkentették a település közelébe kerülő víz szintjét”. (Ozogány 2017, 17. p.) A táj természetes rétekkel, mocsarakkal, tavakkal, erdőkkel fedett terület volt, ahol a vízgazdálkodás lényege az áradó víz minél nagyobb területen való szétterítése, olykor árkok és mesterséges csatornák ásásával. Csupán a 18. század második felében kezdődött meg „a fokok eltöltése, kanyarátvágások, töltések, sarkantyúk építése, a folyók szabályozása, a folyómedrek tisztítása”. (Angyal 2015, 12. p.) A cél egy olyan főmeder létrehozása volt, amely a legkisebb vízállás esetén is hajózható. Néhány kevésbé sikeres 19. század elejei vízrendezési munkálat után egy valóban átfogó és hatékony terv előkészítéséhez megtörtént a Duna folyam térképezése és vízrajzi felvétele (1823–1845).[4] A terveket és munkálatokat újabbak és újabbak követik, a legnagyobb szabású terv 1882-re készül el, és végrehajtását 1885-ben engedélyezik. Az akkori látkép leírását hosszabban idézem, mivel korai párhuzama a vízlépcső 1978-ban meginduló munkálatainak. „Munkástelepek létesültek az elhagyott ligeteken és erdőkben, a vadonban zavartalanúl élő madárvilágot csakhamar fölzavarta a munkások ezreinek zsibongó zaja, a Dunát ellepték a nagy kőszállító hajók, melyek Dévény gránitszikláit, Almás, Süttő és Lábatlan kemény mészköveit ezer meg ezer köbméter számra hordták a Dunába, hogy békókba szorítsák vele a vadúl szerte kalandozó vizet s kényszerítsék ott és úgy folyni, a hogy azt számára az emberi elme kijelölte. Majd óriási kotrógépeket látunk dolgozni egyhangú dübörgéssel, melybe belevegyül a kikotort kavics éles harsogása, a mint a kotró vedréből nagy tömegekben zuhan le a dereglyébe, mely ha megtelt, jön a vontató gőzös, hogy elvigye valamelyik mellékágba, a melyet úgy is föl kell majd töltenie a víz hordalékának.” (Jókai 1887) A Duna Pozsony alatti főmedrét 1886–1896 között sikerült biztonságosan hajózhatóvá tenni ‒ a partok kövezésével, a sodrást szabályozó sarkantyúk kiépítésével, a mellékágak kőgátakkal történő lezárásával. Több mint 2 millió köbméter kő került beépítésre. Újabb gátmagasítások a későbbiekben is időszakonként követték egymást, folyamatosan szűkítetve az árterületet. (Angyal 2015, 13. p.)

A vízjárta területek szűkítését már a 19. század végén is érte kritika, Gúthori Földes György, az 1876-ban alakult felső-csallóközi ármentesítési társulat elnöke 1896-ban írt könyvében megemlíti, hogy „Vannak Felső-Csallóközben számosan, a kik a kiszáradást a töltésezés okozatának tartják, s azt hiszik, hogy nekünk töltésekre tulajdonképpen szükségünk nincsen. A csendesen áradó, de még a jégmenéskor hirtelenebben duzzadó vizek is, emelkedésüknél bejutnának a régi erekbe és laposokba, ezeken termékenyítőn átfutva, kártétel nélkül vonulnának le.” (Földes 1896, 34. p.) Az 1870-es években történő Duna-szaggatásért, vagyis a partokat érő erős romboló munkáért az Ausztriában történt Duna-szabályozást teszi felelőssé: „Az ott összeszorított sebes víz hozzánk tolta az egész görgetegkövet, itt az esés csillapodván, lerakta azt a folyó közepén. Az így alakult zátonyok a vizet a két oldali partra szorították, és előállott ezen partoknak állandó szegése…” (Földes 1896, 10. p.)

A 19. század végére a Duna Pozsony alatti szakasza már szabályozott medrében folyik, ott és úgy, „a hogy azt számára az emberi elme kijelölte”. (Jókai 1887) Majd kis híján száz évet kell még várnia, hogy 1992 őszétől ismét, egy minden addiginál szabályozottabb és immár a természetből fizikailag is kiemelt mederben folytassa további útját. Ugyanazon korszellem szülötte, és egyazon folyamat része a két drasztikus tájátalakítás. A 19. század végétől a szabályozások és árvédelmi munkák következtében egyre több terület mentesült a folyók időszakos kiöntésétől, a folyószakasz hajózható, a szántóföldek területe nő. A 20. század elejétől ehhez járult a keretek közé szorított vízfolyások energiahasznosításának igénye.

Az eredeti mederben egyre nagyobb víztömegek átbocsátásáról kellett a töltések magasításával gondoskodni. A szabályozott folyón ritkábban volt árvízveszély, viszont korábban nem tapasztalt vízmennyiségek és főleg vízállások jelentek meg, amiért szaporodtak az árvizek addig nem ismert formái. A 20. századra maga „a probléma kívülálló számára mind áttekinthetetlenebbé vált, míg a vízügy helyzetét éppen ezek az árvizek erősítették meg a többi ágazattal szemben: hiszen minden, kormányzattal szembeni követelését katasztrófaveszéllyel tudta indokolni”. (Fleischer 1992)

Az érintett szakaszon vízlépcső építésére és a vízenergia hasznosítására az első ötletek már az 1910-es éveket követően felmerültek, nem véletlen, hogy a csehszlovák küldöttség a Trianon előtti béketárgyalásokon is a vízerőkészlet teljes hasznosítására tartott igényt. Az első konkrét tervek az 1950-es években születtek, a legismertebb közülük Mosonyi Emil nevéhez köthető, melyet végül abban a formájában elvetett a magyar államvezetés. 1953-ban Gerő Ernő miniszterelnök, aki előzetes vízügyi megbeszélések által szinte kész helyzet elé volt állítva, mégis elutasította a csehszlovák oldalon létesítendő oldalcsatorna tervét. Azóta sokat idézett mondatai: „Hol itt a logika? Hol itt a logika? […] Jelenleg a Duna a két ország határán folyik. Át akarják vinni a Dunát egy másik ország területére. Jogos-e, hogy azt mondjuk, a vizet azonban osszuk meg 50-50 százalékban? Ez a minimum, azt hiszem. De hogy a vizet is elvigyék, a Dunát is elvigyék, azt nem!” A vízlépcső tervezése szovjet szakemberek bevonásával zajlik, és a kommunista, gigantomán beruházásokhoz hasonul. 1967-re a tervek főbb paraméterei elkészülnek, a magyar állam akkori gazdaságpolitikájába viszont nem nagyon illeszkedik, ezért megvalósítását nem sürgetik. Az 1970-es évek elejétől ismét lendületet vesz az ügy, 1973-ra közös beruházási program alakul ki a tervek megvalósítására, 1977. szeptember 16-án pedig a két állam képviselői aláírják a „Szerződés a Bős–Nagymarosi Vízlépcsőrendszer közös megépítésére és üzemeltetésére” című dokumentumot. Az előkészítéseket a vízügyi ágazat végezte, mind az aláírásra kerülő tervváltozat kidolgozását, mind a kormányközi egyezmény megalkotását, sőt a beruházásba bevont osztrák partnerekkel is ők tárgyaltak.

A Bős–Nagymaros ügy főbb időszakai Nagy Boldizsár (Nagy 2005) által összeállított kronológia alapján: a tervezés évei (1952‒1977), építés (1978‒1989), vita és a Duna-elterelés (1989‒1993), hágai per (1993‒1997). A terv egyes részletei és ellenvélemények csak az aláírást követően kezdenek napvilágra szivárogni, tudományos felülvizsgálati bizottságok dolgoztak. 1983-ban az MTA véleményt ad ki a terv megváltoztatásának szükségességéről, illetve a beruházás leállítását javasolja. 1988 májusától sorozatos tüntetések és számos vita után 1989 májusában a magyar kormány úgy dönt, hogy felfüggeszti az építkezést, júliusban megtagadja a Duna Dunakilitinél való elterelését, októberben pedig arról dönt az Országgyűlés, hogy Nagymarosnál nem épül erőmű. Közben szlovák részről megkezdődnek az előkészületek az vízlépcső úgynevezett C variánsára, mely a Duna egyoldalú elterelését tartalmazza. 1992. május 29-én Magyarország egyoldalúan felbontja az 1977. évi szerződést, tekintettel a C variáns folyamatban lévő munkálataira. 1992. október 23. és 29. között a Csehszlovák Köztársaság eltereli a Dunát. 1992 utolsó napjával Csehszlovákia felbomlik, és a Bős-ügy Szlovákiára száll. 1993. október 23-án a magyar kormány keresettel fordul a hágai Nemzetközi Bírósághoz a Duna egyoldalú elterelése miatt. 1997-ben születik ítélet, mely mind a két felet elmarasztalja, Magyarország jogtalanul szüntette meg a szerződést, Szlovákia pedig jogtalanul helyezte üzembe az erőművet, és a főbb kérdéseket lényegében a kétoldalú tárgyalások körébe utalta vissza. Az ügy további részletei túlmutatnak a dolgozat keretein, hiszen a helyiek életét alapvetően a Duna elterelése óta történt tárgyalások eddig nem befolyásolták.

3. Új terek, új nevek

1992 őszétől a Csallóközt egy addig nem létező mesterséges határvonal vágja ketté. A táj drasztikus átalakításával olyan, korábban nem létező térrészek alakultak ki és tereptárgyak épültek, melyek elnevezései változatosságot mutatnak, és csak részben rögzültek. Általánosságban elmondható, hogy a hivatalos és a köznyelvi megnevezések különböznek. Hivatalosan a Duna vize a dunacsúni mederzáró duzzasztómű után egy víztározóban gyűlik (dunacsún–körtvélyesi-víztározó vagy hrušovi víztározó), mely az erőmű felvízcsatornáját látja el vízzel, majd a bősi vízerőmű után az alvízcsatornában folytatódik (ezek együttes neve üzemvízcsatorna), míg Szap településnél ismét összefolyik a Dunával. A teljes egység megnevezése: Bősi Vízlépcső. A hivatalos fórumok és az írott sajtó is többnyire ezeket az elnevezéseket használja. A Duna és az üzemvízcsatorna közötti területrész megnevezése a hivatalos nyelvhasználatban még részben vitatott, leginkább a Kis-Csallóköz elnevezés honosodott meg. A Kis-Csallóköz elnevezést egyébként a magyar népnyelvben a Szigetközre is vonatkoztatják,[5] s ezért van olyan nézet, mely szerint nem szerencsés az Öreg-Duna és az erőmű üzemvízcsatornája közti terület megnevezésére (Liszka 2005, 14. p.). Az üzemvízcsatorna megépülésével az elzárt terület természet-földrajzilag, Duna-ágak által szabdalt jellegével jobban hasonlít a Duna túlpartján lévő Szigetközre, mint az ártéri környezettől elvágott és egyre kevesebb vizes élőhellyel rendelkező csallóközi részre.

A helyben lakók körében a fenti elnevezések csak részben ismertek, a mindennapi beszélgetések során ezektől gyakran eltérő megnevezéseket használnak. A vízerőművet magát az idősebb generáció tagjai hidrocentrál néven említik, a legtöbben pedig egyszerűen csak erőműnek. Az erőmű elnevezést tág értelemben használják, az üzemvíztározótól a csatornán át magáig a bősi erőműig az egész létesítmény egészét vagy annak csupán egyes részeit is jelölheti adott beszélgetési helyzetben. Például ha Somorján valaki az üzemvíztározó tóhoz megy, mondhatja azt is, hogy „megyek az erőműhöz”, vagy azt is, hogy „kimegyek a Dunához”. A hely Dunaként való említése másoknak disszonáns: „Számomra elszomorító, hogy ha vasárnap délután mennek ki sétálni, akkor még mindig azt mondják, hogy mennek ki a Dunához. Közben az már csak a Dunának a vize.” (Somorja, K.D.) A tározónak hidrocentrális tóként való említésével is találkozni. Az üzemvízcsatornára többnyire az Új-Duna megnevezést használják. „Felvízi csatorna a hivatalos neve, mi Új-Dunának hívjuk csak. Új-Duna.” (Bodak, T.Z.) Ebben megjelenik az a hivatalos elnevezésből teljesen hiányzó princípium, hogy az üzemvízcsatorna magas töltései közt folyik a Duna vizének jelentősebb része. Az Új-Duna léte mellett a két ország határán folyó Dunát mint Öreg-Duna, Régi-Duna vagy Nagy-Duna emlegetik. Ezek közül a Régi-Duna tekinthető újabb megnevezésnek. A két vízfolyás, a Duna és az üzemvízcsatorna között kialakult és a korábbiaktól jelenleg jelentősen eltérő adottságokkal rendelkező táj elnevezései viszonylag nagy változatosságot mutatnak a helyi szóhasználatban. A hivatalos szóhasználat Kis-Csallóköz megnevezését az olvasottabbak ismerik, hétköznapi szóhasználatban gyakran Szigetként is említik, ám egyik név sem általánosan ismert. Még ritkább elnevezései: Szigetköz, Vízmögött, elzárt falvak. „Kis-Csallóköz, Vízmögött, Sziget, szigetiek. Ez teljesen újkori dolog. Azelőtt nem volt miért szigetieknek nevezni.” (Somorja, C.G.) „Szigetköz. De mink jószerivel semminek sem hívjuk, megmaradt így, ahogy van: Sziget vagy Kis-Csallóköz. Tulajdonképpen sziget, mert a két Duna, amit bezár. Csúnytól egészen Bősig, ott ahol Szap előtt belefolyik a régi Nagy-Dunába a Új-Duna, ez egy sziget, mer víz vesz körbe bennünket. Hivatalos neve nem is igen van.” (Bodak, T.Z.) „Kis-Csallóköz, Szigetköz, lényegében ezt nevezték el Kis-Csallóköznek és az rajta is maradt, s használjuk is. Vannak ilyen betegeim, és kérdezik, honnan van nővérke, és magyarázom, hogy Kis-Csallóközből, és amikor ez a Kis-Csallóköz fogalom nem mond nekik semmit, akkor így mondom, tudja, a három falu, ami el lett zárva, azért használjuk ezt is így… tudja, ahol jár a komp, ahol van a bősi erőmű, az a három falu, és akkor így bejön nekik…” (Vajka, Z.K.) Elszórtan használják az ironikus töltetű Lappföld elnevezést: „A fiam mondja, hogy a suliban (Bősön) úgy hívják őket, hogy a lappföldiek. Ugye azért, mert ők az Isten háta mögöttiek.” (Vajka, B.D.)

Jellemző, hogy minél közelebb vagyunk, és minél konkrétabb dologról van szó, az általánosabb elnevezést inkább kerülik, és maradnak a régen használt formák. „Mi Vajka, Bodak, Doborgaznak hívjuk, úgy ahogy régen. De tudjuk a részek külön megnevezéseit is, hogy Vénfalu, Téglázó, Hajósok, Nagyvesszős. Sajnáljuk őket, mert igen-igen el lettek szigetelve és hat rájuk ez a betelepítési folyamat is. Még családokra emlékszünk ott, ismerjük egymást.” (Felbár, F.I.)

Az 1990-es évek végén helynévgyűjtést végeztek Csallóköz 56 településén, köztük a vízlépcső által érintett következő településeken is: Baka, Bős, Doborgaz, Csallóköznádasd, Felbár, Keszölcés, Nagybodak, Somorja, Süly, Szap, Vajka (Unti 2002). A könyv bevezetőjében azt olvashatjuk, hogy az építkezés nyomvonalába eső területek elnevezései „azonnal elveszítették jelentőségüket és jelentésüket, s funkció hiányban elfelejtődtek” (Unti 2002, 9. p.). Ennek a gyors felejtésnek szerencsére a kutatócsoportjuk által gyűjtött helynévanyag is ellentmond, mely bőven tartalmaz a víztározó vagy az üzemvízcsatorna alatti területek helyneveiből. Ezeket településenként külön felsorolások részeként is megtaláljuk. (Unti 2002, 10–11. p.) Vajkán használt, újonnan keletkezett helynévanyagként említi például a következőket: Duna-kanális, Bevezető-kanális, Fő-kanális, Duna-kanális töltése, Levezető-kanális, Töltési út. (Unti 2002, 10. p.)

A kialakulóban lévő helynévanyag további vizsgálatra volna érdemes, a fenti fejezet éppen csak érintette. A téma különlegessége, hogy a helynévanyag épp változásában és kialakulásában lenne nyomon követhető.

4. Az első hírektől a megvalósulásig

A helyben élő idősebbek emlékei szerint már az ötvenes évek végétől voltak tervek vízerőmű építésére. Az első hírekkel róla nem is hivatalos információkként, inkább szájról szájra járó hír formájában találkoztak. „Ez hihetetlen volt. Ezt abba az időbe senki nem hitte el. Ötvenes évek végin, hatvanas elejin kezdték mondani, hogy hidrocentrál, hogy itt fog menni, ezt senki nem hitte el, há hogyan lehet, hogy abba aztán hajó fog menni, mikor az ott van, s itt van lenn a hajó.” (Bodak, T.Z.) „Itt kezdődött mondjuk a hatvanas évek elejin már, mert tudja, mindig valami előtt már beszélget a nép, hogy lesz valami, na lesz valami. Utána azt hiszem, a hatvanas évek végin kezdtek mérni is. Körülbelül még na, még nem volt pontos terv. Na akkor már a nép tudta, hogy valami lesz, hogy az erdő elmegy. Minél tovább ment, annál biztosabb volt a nép, hogy itt valami nagyobb munka lesz. Csak azok az idősebbek, mint az én szüleim, már kihaltak, az én korosztályom meg már ebbe beleélte magát. Elfogadták. Aztán mondták, hogy nem lesz talajvizünk, abba is belenyugodott a nép, mert az is egy alap volt.” (Gútor, B.L.)

Az Új Szó című lap a vízlépcső terveiről 1963-tól kezdve közölt híreket, eleinte csak elvétve, 1977-től mind rendszeresebben. Alább az építkezés megkezdése (1978) előtt megjelent írások legkifejezőbb megfogalmazásait veszem számba, érzékeltetve, milyen hangulatot festettek a tervek köré. A „Gabčíkovo – Nagymarosi vízi erőmű” bemutatása során szinte elszabadul a „fejlődés”. „A KGST újabb nagy műve” jelenik meg előttünk, mely a „szocialista együttműködés példája”, két barát, „két nép összefogott, hogy az óriás folyamot megzabolázza”. A zabolázás célja „újabb energiaforrások feltárása”, a folyó ereje a „legolcsóbb tartalék” és ez most hadrendbe állítható, miáltal a „Duna egyetemes leggazdaságosabb kihasználása” valósul meg. A terv „világviszonylatban egyedülálló”, egy „technikai csoda”, „gazdasági jelentősége óriási”, „egy kWó áramot a Duna 2,5 fillérért termel”, ami „olcsó áram”, és „Csehszlovákiának évente 5 millió tonna barnaszenet takarít meg”. Nem csupán anyagi hasznot hoz, hanem gyógyír a tájnak és az ott élő embereknek is, „megoldódik egész Csallóköz öntözés és talajvízproblémája”, „az eddiginek átlag kétszeresére emeli a terméshozamot”, ráadásul „megoldja az árvízvédelem kérdését” is. A „hajósok nyílegyenes, biztonságos viziutat kapnak”. Megtudjuk továbbá, hogy a „Duna a Csallóköz felett” lesz, pontosabban „a Duna szintje 18 méterrel a Csallóköz fölé emelkedik”, és „már nem csak repülőgépek közlekednek majd a Csallóköz felett, hanem úgy látszik, hajók is.”. Létrejön emellett „Csehszlovákia legnagyobb tava”, egy „tenger a Dunán”, 5000 hektár vízfelülettel, mely egyben „Bratislava új üdülőközpontjának a lehetősége”. Mindemellett latba esik az „általános nemzetközi helyzet alakulása”, és „a tervek elkészítésénél önzetlen segítséget nyújtottak szovjet szakemberek”.[6]

Az érintett települések vagy a pontos nyomvonal nem váltak világossá az első hírekből, a létesítmények egyes elemeiről viszont nagy ívű leírásokat olvashatunk. „A gabčíkovói gát felett a Dunát 300 méter széles betoncsatornába zárják. A csatorna falát nagy magasságban felhányt kavicsgát képezi, melyet betonlemezekkel ágyaznak ki. Betonból lesz a csatorna medre is, nehogy a nagy víznyomás talajvizet okozzon.”[7] A büszke számok a korszellemet tükrözik, mely anyagot mozgat, a természetet igába hajtja, és mindezt ráadásul elektromos árammá szublimálja. „784 000 tonna cementet, 100 000 tonna acélt, 29 000 köbméter fát, 1 000 000 köbméter követ, 5 200 000 köbméter homokot és kavicsot, 270 000 tonna kőolajat és 220 millió kilowattóra villamos energiát használunk fel”, az elkészült erőműben pedig „kilenc Kaplan-turbina 700 megawatt teljesítménnyel 2630 gigawatt óra áramot ad”[8] majd.

Mikor az első tervek híre szárnyra kelt, az még csupán egy távoli és alapvetően hihetetlen kép volt a helyiek szemében. Ahogy teltek az évek, évtizedek, úgy pontosodott és vált egyre biztosabbá számukra annak valóra válása. Mindeközben egy generáció szinte ki is halt, éppen az a generáció, amely az érintett területeket még a szövetkezetesítések előtt aktívan, mindennapi életterükként és megélhetésük alapjaként használta. Az első hírektől a Duna 1992-es eltereléséig és a vízerőmű üzembe helyezéséig szinte negyven év telt el. A ma középkorú vagy idősebb korosztály már az építkezések terveivel nőtt fel. Az első hírek abban az időszakban csurogtak az életükbe, amikor bárminemű tiltakozás nagyon komoly, az egész családjukat hátrányosan illető retorziókat vont volna maga után. A vezetés számára nem csak a helyiek véleménye nem volt mérvadó, de még megfelelő tájékoztatás sem történt feléjük. „Semmilyen információt nem kaptunk, csak annyit, hogy elkezdődtek a kisajátítások, a területeké. Elkészültek először is tervek, valamilyenek, amiket senki nem ismert, nem látott, csak mindig hozott valaki valamilyen hírt, hogy ha valaki a közelükben dolgozott, hogy na, itt lesznek a csatornák, és utána mikor elkészült a nyomvonal, akkor elkezdődött a kisajátítás, olyan 78-ban, de ottan már élesben ment az egész, az az időszak előtte fölkészülési időszak volt. Több mint 4000 hektár területet sajátítottak ki.” (Keszölcés, K.P.)

„Informáltak bennünköt valamilyen módon, hogy ez a Bős–Nagymaros-vízlépcsőrendszer, hogy a magyarokat is belefoglalva, és ezt meg köll építeni. […] hozzá kell tegyem azt a gondolatot, hogy mivel minket több évben is sújtott az árvíz, voltak olyan hírek, hogy Gútor község meg is fog semmisülni, elvisznek minket Pozsony valamelyik részébe, felépítenek egy nagy lakástömböt és oda beviszik Gútort, mert komoly károkat okozott a nagyvíz. […] Akkor azt mondták, hogyha megépül a vízlépcsőrendszer, akkor mindez megszűnik, és ezek a gondok nem lesznek.” (Gútor, P.L.) Gútor temploma a 13. században épült, tehát évszázadok óta áll a Duna-parti településen. Árvíz többször sújtotta, tornya kissé megferdült, de végül sikerült stabilizálni. A templom és a település sorsa iránti aggodalmak mindenesetre a vízerőművet részben egyfajta megmentő szerepben tüntették fel. A mai elzárt falvak területén szintén hírek jártak akkoriban egy esetleges kitelepítésről. „Há már volt akkor arról is szó, hogy ki leszünk telepítve, a három falu, csak aztán mégis hát három falut nem olyan egyszerű elplanérozni.” (Bodak, M.I.)

Visszatekintve a tiltakozó hangok tompítását és az erőmű nagyobb elfogadottságát támogatta mindaz, hogy: 1. egy emberöltőnyi idő telt el az első tervektől a teljes megvalósulásig; 2. az árvizek veszélyének felértékelése, a kitelepítések latolgatásával azok kezelhetetlennek minősítése; 3. valamint a megépülés esetére számos kedvezmény ígérete az érintett települések számára.

Az erőműt övező terület az ígéretek földje. Ígéretek hangoztak el ingyenes vagy kedvezményes áramról azon települések számára, melyek területet veszítenek, az elzárt falvak számára hídról, s a legtöbb településen pedig megújuló utakról, szennyvíz-csatornahálózatról, gázvezetékről stb. Ezek többsége írásba valószínűleg nem került akkoriban, ám szóban többször is elhangzottak, emlékük az interjúk során kivétel nélkül mindenhol előkerült. Ezek közül utóbb legkeserűbben a kedvezményes áram hiú ígéretére emlékeznek vissza, hiszen ez lett volna az, ami a legszemélyesebben érintette saját háztartásukat, és a kedvezmény által megkülönböztette volna őket más települések lakóitól. Az utak felújítása, a csatornahálózat kiépítése előbb-utóbb minden településen megtörténik, a kedvezményes áramot helyzetükből fakadó, különleges kedvezményként tarthatták volna számon. „Becsaptak bennünköt, úgy tájékoztattak. Mindent ígértek, fűt-fát, hogy olcsó lesz a villany, először hogy ingyen lesz, aztán ugyanúgy fizetünk. E lesz, a lesz, aztán kutya füle van.” (Vajka, N.L.)

A nyomvonal kijelölése után (mely az építkezés folyamán még többször pontosításra került), elindult a területek megvásárlása/kisajátítása tulajdonosaitól, mely helyzetben a tulajdonosoknak nem volt választási lehetőségük. „Az is csak úgy zajlott, hogy nem is, hogy mit adnak érte, hanem hogy egyszerjében negyven fillérrel kifizetik a földeket. Mer ezek mind magánterületek, a gazdákéi voltak. Valamennyicske állami föld van benne. Nem kérdeztek ezek semmit sem. Nem mondtak semmit sem, hanem hogy ez meg lesz építve.” (Bodak, M.I.) „Ne is haragudjon. Volt olyan ember, aki annyi pénzt kapott a 80 ár földjéért, hogy meg is itta helbe. Ha egy ember meg tudja inni helbe, akkor gondolhatja, hogy az nem sok. 40 fillért adtak négyzetméterenként.” (Süly, D.I.) A területek kisajátítását, illetve a szó szerint is fillérekért való megvásárlását olyan mély sebként és igazságtalanságként éltek meg, hogy nem találkoztam olyannal, aki ne említette volna. „Hát, károkról beszélünk, amibe például a nagyszüleim soha sem nyugodtak bele, és a polgármesterünk a mai napig harcol azért, hogy ezek az emberek valamilyen szinten kárpótolva legyenek.” (Vajka, Z.K.) „Egy kifli ára volt egy négyzetméter, 40 fillér. Mi játszódhatott le a lelkükben!” (Somorja, K.G.)

Az építkezés kezdetét a területek kimérésénél vagy már csak a gépek érkezésénél vették észre a helyiek. „Abban az időben nem volt szükség arra, hogy ők informáljanak, egyszerűen jött egy rendelet, bejöttek a faluba, először egy házat vettek meg, irodát alakítottak, onnan kezdték ezeket a mérnökököt küldözgetni, először csak karózás, méregetés. De információ a lakosság felé nagyon-nagyon kevés. Lehet, hogy az itteni vezetőség tudott valamit róla, de a lakosság nagyon keveset. Már csak akkor vették észre, amikor a gépek jöttek ide, és kezdtek működni, de beleszólás nem volt itt senkinek.” (Felbár, F.I.) A vízerőmű munkálatainak egyik jelképeként él az emberekben a kép, ahogy az építkezés kezdetén a munkagépek mint túlméretezett sárga tehenek a már érett, de még le nem aratott gabonaföldekre érkeztek, mindent letarolva. „Még aratás előtt, jöttek ilyen sárga agronóm gépek, sárga teheneknek nevezték itt őket, nem várták meg, hogy learassanak, s aztán még leszedjék a földet, lehumuszolják, mentek neki a gabonának, mindent úgy söpörtek le. Őnekik nem számított.” (Bodak, M.I.) „Aratás előtt egy-két héttel leszedték a gabonát. Éjjel eltüntették. Mentünk reggel, s na nem volt semmi. Üres volt a föld, mint a fotballpálya. Nekem ott volt földem, s még kérdtem a főmérnöktül, hogy érdemes bevetnem? Aszongya nyugodtan, mer itt még őszig nem lesz semmi sem. Ugyanúgy aratás előtt azt is levették végig. A JRD-nek[9] elment 300 ha vagy még több is. Meg mindenkinek, akinek itt volt ebbe a meder izéjibe. Mindenkinek elment. […] Semmivel sem kárpótoltak. Azt mondták, hogy ők föl voltak szólítva.” (Süly D.I.)

Nagyobb munkásszálló és kiszolgáló épületek Bősön, Csölösztőn és Felbáron épültek. Több ezer munkás érkezett, gyakran messzi országrészekből. A mérnöki és vezetői réteg tagjai, akik már a munkásréteg előtt jöttek, nemritkán saját ingatlant (például üdülőt) is vásároltak a környéken. A munkások kiszolgálása ‒ ellátni őket étellel, takarítani utánuk stb. ‒ szintén munkahelyeket teremtett. Sok helybeli talált munkát, nem csak az építkezés vagy tereprendezés konkrét helyszínein, hanem irodákban, műhelyekben, az aszfaltcégnél vagy egyszerűen sofőrként. A vállalat átképzéseket is szervezett. A fizetések jók voltak, és mivel sok családból vagy legalábbis rokonságból dolgozott valaki az építkezéshez kapcsolódó munkakörben, a jelen nyújtotta előnyök miatt a beruházás elfogadottsága is javult, vagy legalábbis létéhez hozzászoktak.

A legnagyobb tereprendezési munkák sora ‒ anélkül, hogy azok részleteibe mennénk ‒: az új meder és töltései alól a termőföld letermelése és elszállítása, a nyomvonalon útban levő erdőrészek kivágása, a töltések megépítése, a meder lealapozása, valamint természetesen a bősi és dunacsúni tereptárgyak megépítése. Az építkezés nyomvonalán számos kavicsbánya tó létesült, ilyen az azóta vajkai tavak néven ismert két tó Vajka és Bodak között, melyek egykori legelőterületek helyén születtek, de például Somorja határában is számos helyen termeltek ki kavicsot a töltések építéséhez ‒ ezek a kavicsbánya tavak majd egy évtizeden át léteztek, egészen a tározó feltöltéséig. Az építkezések során kisebb településrészek és temetők is útban voltak ‒ az épületek lebontásra kerültek, a temetőket áttelepítették. Miközben teljes átalakuláson ment keresztül a táj, szinte egyöntetűen úgy emlékeznek vissza a helyiek, hogy ennek ellenére sem tudták elképzelni, és nem is hittek abban, hogy valaha is üzembe helyezik az erőművet.

A teljesség igénye nélkül néhány példa az elbontott településrészek közül: Gútornak a Dunakert nevű része, mely a helyiek által a Folyónak vagy régiesen Folónak nevezett Duna-ág mellett, a falu töltésén kívül helyezkedett el; a Gútortól Szemet felé létesült üdülőtelep; a Somorjához közeli egykori körtvélyesi üdülőtelep;[10] a Vajka és Keszölcés között a töltés nyomvonalába eső házak… és még sorolhatnánk. A felvízcsatorna alatt három egykori temető fekszik, a doborgazi, a keszölcési és a csallóköznádasdi. Mind a hármat áttelepítették, a maradványokat exhumálták, jelölt fém koporsókba tették, és aki kérte, annak áttelepítették a sírkövet is. Ha valaki igényelte, ott lehetett az áttelepítés egyes szakaszainál. A visszaemlékezések szerint körültekintően végezték a munkát, de azért még ma is felmerül néha bennük, hogy valójában vajon kinek a sírjára is viszik a virágokat.

Beszélgetőtársaimat arra kértem, hogy idézzék vissza a legélesebben bennük élő képeket az építkezés éveiéről. „Itt pusztaság volt, meg gépek, vizek, rajtuk báger, ami termelte a sódert. ’85-ben 10 éves voltam, annyit láttunk, hogy itt jöttek-mentek az autók.” (Vajka, B.D.) „Ami gyerekként megmaradt, az a nagy gépek. Mi megszoktuk az itteni kis gépeket, és akkor jöttek azok a nagy orosz gépek, hát akkora kereke volt, hogy mellé álltam, és kicsi voltam mellette. Majdnem 2 méteres kerekek. Meg a földekre emlékszem. Úgy kezdték építeni, hogy először lehordták a termőföldet, azt félrerakták, aztán kezdték bágerozni, meg hordani a kavicsot, a töltést kezdték csinálni. Meg a munkások, hogy sok munkás volt. Azt lehet mondani, hogy fél Szlovákiából itt dolgoztak.” (Bodak, P.T.) „Olyan képek maradtak meg ‒ mert én a nyári szüneteimet ott kinn töltöttem –, hogy az egyik héten még egy erdő mellett biciklizett el az ember, a másik héten pedig már nem volt ott semmi. A fákat kivágták, ami hasznosítható volt, azt elszállították, a maradékot pedig sokszor valamilyen buldózerrel belenyomták valamelyik ágvízbe, vagy valamilyen kikotrott kavicsbánya tóba. Az utóbbi főleg a végére volt jellemző, amikor temették vissza ezeket a tavakat. Ahol most van a nagy vízfelület, ott több ilyen kavicsbánya tó létezett, ahonnét azt a kavicsot termelték ki, amiből építették az erőműnek a gátját. 6 vagy 7 ilyen volt. Ezek már a 80-as elején. […] Az ágvizek medrét valamiket betöltöttek, valamiket úgy hagytak. Az utolsó években már a régi erdő utolsó maradványait is kiirtották, viszont a természet nem hagyta magát, és ahol 2-3 évig nem volt mozgás, ott az erdő újra kihajtott. Sarjerdők tarkították ezt a tájat, kavicsbánya tavak csillogtak, és még pár helyen megvoltak a régi ágvíz maradványok. […] Aztán miután Magyarország visszalépett, itt eléggé felgyorsultak a munkálatok, kapkodva megépítették a víztározó határ felőli oldalát, és abba már nem csak kavicsot hordtak, hanem kotortak össze mindent, amit tudtak. Fákkal, gyökerekkel, földdel kevert kavicsot hordtak. Első években elég sok helyen szivárgott a Duna felőli töltés, mert nem volt megfelelő az izoláció.” (Somorja, K.D.)

Az építkezés évei feltehetően az ártéri területeket, ágvizeket, erdőket gyakran járó somorjai és gútori embereknek lehetett lelkileg a legmegterhelőbb. Gyakorlatilag életterük és birtokaik nagyobbik részét amputálták éppen, amolyan életlen fűrésszel, lassú, de kitartó mozdulatokkal. „A férjem nagy erdőimádó volt, meg még a gyerekekkel is jártuk, még télen is…, fákat is ültettünk. Erdőimádó volt, ismerte az ágvizeket, mindent. Mikor már irtották az erdőket, kiment egyszer a barátjával sétálni, és nem tudta, hol van az erdőben, mert úgy kivágták már a nagy fákat. Soha többet nem ment ki és nem látta a nagyvizet sem. Semmit. 2011-ben halt meg.” (Somorja, K.G.) „Mink is kijártunk a apámmal, nagy halász volt, kijártunk biciklizni, és amikor elbolyogtunk, mert egyszerűen képtelenség volt abba a fölfordulásba megtalálni, hogy mégis milyen részek, hát ő azt mondta, hogy ez már vége, többet nem megyek ki.” (Somorja, K.B.) Az üzemvízcsatorna két oldalán élők mindeközben elsősorban szántóikat vesztették el, a ’92 utáni elzártság vagy kizártság viszont még nem lépett életbe, hiszen a már felépült töltéseken és medren át ideiglenes út létesült mind Vajka és Keszölcés, mind Bodak és Felbár között.

Ahány élethelyzet, annyi oldalát mutatta az építkezés. A vízerőművet építő cégeknél dolgozók jó emlékeket őriznek azokról az évekről, az alábbi idézetek ennek hangulatát adják vissza. „Amikor Bősön dolgoztam, az ilyen nagy vidám, internacionalista építkezés volt. Az más rendszer volt, más volt a munkafegyelem. Egyik kollegám mindennap elment, lefeküdt a fűbe, aztán 2-3 órát ott aludt a Duna partján. Azért mondtam, hogy ilyen vidám szocialista. Voltak ott lengyelektül, csehektül kezdve minden.” (Somorja, Z.T.) Elsősorban férfiak találtak munkát. A munkahely közel volt lakhelyükhöz, lényegesen jobb fizetést is kaptak a környékbeli egyéb más lehetőségekhez képest, és mérsékelten nehéz munkának számított. „Innen voltunk sokan Bodakról, meg komáromiak. Jött a Binder[11] úr, a kocsmában volt olyan gyűlés, hogy aki akar…, há a fizetés jó volt, nem mondom, hogy nem volt jó, meg há jó dolgunk is volt. Hat évig ott voltam kinn a süli bágeron,[12] a kavicsot bágeroztuk. […] Közel volt. Énnekem volt Simsonom, avval jártam. Ráugortam, napközben többször begyöttem, mer fóliáztam, hatalmas, 50 méteres fóliáim voltak, tudtam itthon is dolgozni, meg ott is, mert voltunk egy bágeron négyen. Én voltam a bágermester, volt egy villanyszerelő, volt egy szerelő, aki hegeszteni is tudott, mikor azok ott voltak mind, akkor én eltűnhettem. Én csak reggel odamentem, kiírtam a hajónaplót, hogy kik vannak ott, s aztán már nem köllött ott lenni. Zörögjön a báger, a volt a lényeg, mindegy, akármi van, csak zörgessétek. Nem baj, ha nem szedtek ki semmit, csak zörögjön.” (Bodak, M.I.) Az elmondások szerint a kavics kiásásával egy időben a keletkező tavakban égszínkék, gyönyörű, tiszta víz gyűlt, melyben már akkor is sokan fürödtek. Később a gépek levonulásával a környék népszerű üdülőövezetté való átalakulása szinte azonnal megindul.

Hatalmas jármű- és anyagforgalom volt az egész környéken, és a szállított anyagokból a visszaemlékezések szerint nem csak az erőmű épült fel. A rendszer háta mögötti összekacsintások és kézfogások emlékei közszájon forgó, folklorizálódott történetekben csapódtak le. „Jár itt a szigeten egy olyan mondás, hogy ha a bősi erőmű most egyet csattintana, hogy minden anyagot ide vissza, akkor itt a környékbeli házak mind összedőlnének, annyi anyag ki van belőle lopva. De hát ugye ezt bizonyítani senki nem tudja. Itt építkezési tilalom volt, ezért itt nem elsősorban az itteni házakról van szó, hanem a Dunán túlról.” (Vajka, Z.K.) Az építőanyagokon kívül az üzemanyagok bizonyultak még illékonynak. „Egy biztos, hogy a gázoljanak itt akkor becsülete meg ára nem volt. Itt mindenki gázolajkazánnal fűtött, mert lehetett innen-onnan-amonnan szerezni. Erre szoktam mondani, hogy ha itt Vajkán kutat vertek akkor, fél méteren gázolaj jött, egy méteren kezdődött a víz.” (Vajka, B.D.)

És persze mindeközben az élet él, és élni akar, a gyerekek felkérik magukat iskola után a Tatrákra, hogy vigyék el őket egy körre, a bágeron a munkások horgászhálót kötnek szabadidejükben, az üzemvízcsatorna medrének alján meggyűlő esővíz télen megfagy, és a gyerekek korcsolyáznak rajta, a töltésen szánkózni lehet, az új meder noha átvágott utakat, azok megváltozott életre kelnek, és a töltéseken fel-le buckázva haladnak át autók, gyalogosok (a bodaki gyerekek pupostevének becézik), a vajkai és somorjai kavicsbánya tavainak csillogó vizében fürdenek, partján napoznak.

„A vajkaiaknál még 87–88-ban indult meg egy ráismerés, hogy mi is lesz itt? Mi lesz velünk? Mi is szigetekre kerülünk? Addig úgy voltak vele, hogy épül, meg munkahely van ottan, és majd biztosan mindent megoldanak, de aztán kiderült, hogy nem lesz híd, akkor kiderült, hogy ki tudja, mikor lesz út Pozsony fele, hogy lesz. Mert az eredeti terv úgy volt, hogy Dunakilitinél lesz a gát és azon lesz egy út, és ha magyar területre megyünk, akkor hogyan lesz az, kishatárforgalom, útlevél köll.” (Keszölcés, K.P.) A meder feltöltése után a három falu lakói valóban nehéz helyzetbe kerültek, híd nem épült, kompközlekedés még nem volt, és az azóta Pozsony felé kiépített út sem létezett még, így egy ideig csak Bősön át juthattak ki a Szigetről.

A Duna elterelése, vagyis az új meder feltöltésének idejéről a legtöbben élénk emlékeket őriznek. Ezeknek gyakran része az utolsó útjuk, amit a meder töltésén keresztben átvezető utak valamelyikén tettek meg, majd az utat lezárták, és fekete ruhás csendőrök (biztonsági emberek) ügyeletek, hogy senki ne próbáljon meg többé átkelni. A vízszint növekedését sokan figyelték a partokról, és a tévében követték, ahogyan betonelemekkel elrekesztik a Dunát. Beszédtéma volt, hogy vajon jól építették-e meg, bírják-e a töltések, és mi lenne, ha szakítana, néhány kocsmában állítólag még fogadást is kötöttek, hogy hol fog megrepedni. A meder lassan, hetek alatt telt meg. Az elterelés 1992. október 23-ától elkezdve történt ‒ a vízen túl rekedt falvak jelentőségtelinek érezték, egyrészt a történelmi emléknap miatt, másrészt amiért éppen mindenszentek és halottak napja előtt pár nappal történt. „Hát az még egy fájó pont, és mintha szántszándékkal csinálták volna, mintha az is egy olyan fricska lett volna az itt lakóknak Szlovákiától, hogy na most aki halottakhoz akart menni, vagy sírokat látogatni, már nem tudott menni. Akkor nem volt az így, hogy mindenhol autó vagy bármi, úgyhogy problémát jelentett… ugye buszok nem tudtak már járni…” (Vajka, Z.K.) Egy visszaemlékezés a sok közül az elterelés napjáról: „92-ben zárták le októberben. Én átvoltam délután, aztán mentem a kántorér, mert Vajkárol hordtuk ide a kántort, s érte akartam menni, és már nem lehetett. Érte mentem körbe meg visszahoztam körbe. Mer az volt…, az kegyetlen időszak volt, mikor töltődött a víz, mer ők ott teljesen el voltak zárva, csak egy út volt, Bős. Az az időszak volt a legrosszabb, akkor érezték meg az emberek, hogy senki nem is törődik, nem foglalkozik velük. […] Nagy tiltakozások voltak akkor is, de hát nem tudtak csinálni semmit az államerőszak ellen. Mondták nekik, hogy kuss, más nincs.” (Keszölcés, K.P.)

5. Helyiek véleménye, tiltakozások, érdekérvényesítés

Felvetődik a kérdés, hogy miért csak a kilencvenes évek elején indultak el a helyi tiltakozások az erőmű üzembe helyezése ellen, amikorra már gyakorlatilag javarészt felépült a vízlépcső itteni szakasza, illetve az építkezés útjába eső helyi természeti értékeket már mértani síkokká alakították. Miért nem az első tervek nyilvánosságra kerülésekor, a kötelező érvényű földvásárlások idején, vagy akkor, amikor a területek legyalulása, az erdők kivágása, a Duna-ágak betemetése zajlott? A választ a helyben élők hol rövidebben, hol hosszabban fejtették ki, de lényegében egyről beszéltek. „Itt azért egy durva rezsim volt, gyakorlatilag majdnem olyan, mint az ’50-es évek […] gyerekeid nem tanulhattak, kidobtak az állásodból, kétkezi munkát kaptál itt az utolsó napig.” (Somorja, D.L.) „Az emberekben benne volt, hogy úgy érezték, hogy tehetetlenek a hatalom ellen, és ez igaz is volt. Valójában az emberek talán úgy látták, hogy értelmetlen, de amikor már látták az egész monumentális építkezést, és talán már lehetett érezni kicsit a demokráciának az érzését is, hogy az emberekben van erő, akkor kezdtek észbe kapni, hogy hát mi összefogással tudunk akár változást is csinálni. Lehet, hogy ide generációknak köllött felnőni ahhoz, hogy… Mer az a generáció, aki ott volt, és aki az elejin ott volt, azok már ölég sok mindent átéltek. Átéltek meghurcoltatást, kiköltöztetést, egyéb mást, mindenféle időszakokból átjöttek, azok meg voltak félemlítve, azokat nulla perc alatt meg lehetett félemlíteni. […] Úgy látom, hogy azóta lett egy új generáció, aki felnőtt ahhoz, hogy tudja a saját véleményét kifejteni és ne féljen. Ők még nem éltek át olyant, amit átéltek a régebbiek.” (Felbár, F.I.)

A helyben élők véleménye az őket közvetlenül érintő döntések során nem vált láthatóvá. Addigra már a második-harmadik olyan generáció nőtt fel, akik életstratégiáik alakítása során nemhogy az őket övező táj, de saját sorsuk alapvető kérdéseiben sem dönthettek. Háborúk, határmódosítások, jogfosztottság, konfiskálások (vagyonelkobzások), kollektív bűnösség, reszlovakizáció, deportálás, munkatáborok, kitelepítés, az anyanyelvhasználat korlátozása, törekvések az egységes etnikumú területük megbontására, kollektivizálás, kötelező szövetkezetesítés keretei közt éltek. A múlt a családtörténetekbe ivódik, és megjelenik a mindenkori jelen döntéseiben, abban, ahogy a történések részesei leszünk. A vízerőmű víziója a Csallóközben erre a talajra érkezett. „Sírtunk. Hogy itt minden fölszámolódik, és hogy milyen módon. De hát megszoktuk, mert annyi minden történt, háború és… […] az itteni nép tudta, hogy el kell viselni, ami jön, következik. Pedig fájt. Olyan fegyelmezett türelemmel viseltük ezt is.” (Somorja, K.G.) Az erőműről való beszélgetés az idősebbekkel sokszor korábbi sérelmek és történelmi helyzetek emlékeit idézte fel bennük, saját emlékeket és a szülőktől, nagyszülőktől hallottakat.

Nem csupán a rendszer lazulása, hanem egy kevésbé meggyötört generáció kellett, hogy egyáltalán úgy érezzék, véleményük hangosan kimondható. A múlt sérelmeinek emlékeitől valószínűleg még több fokozaton át vezet út például a valódi közösségi döntéshozatalig. A visszaemlékezések a tiltakozások leghangsúlyosabb elemeként a töltésen való élőláncot idézték fel, ahol rengetegen részt vettek, és végeredményeként azt, hogy hiába volt, nem tudták megakadályozni az erőmű üzembe helyezését. „Hát szomorú. Mindenki ellenezte. Mindig tüntettünk, fölmentünk a töltésre, élőláncot csináltunk. Sok ember kint volt, hiába. Nem kérdték meg a embert, csinálták.” (Vajka, N. L.) „Mennyit mi tiltakoztunk. Élőlánc volt. Olyan szél volt fenn a töltésen, és élőláncot alkotva, ott fönn a kezünköt fogva tiltakoztunk ott fönn. Bősnél voltunk, Megyernél, több helyen több akció volt, tiltakozási akció ennek a megépítése ellen, de mindhiába volt.” (Bodak, T.N.)

A tiltakozó akciókra 1991–92-ben került sor, Csallóköz polgári lakossága, környezetvédő és más társadalmi szervezetek (Eurolánc Polgári Társulás, a Szlovákiai Természet és Tájvédők Szövetségével [’Zväz slovenských ochrancov prírody a krajiny’], az osztrák Global 2000 környezetvédelmi szervezet és a Természetvédelmi Világalap, a WWF) szervezésében.[13] A csatlakozók nemzetiségre és pártállásra való tekintet nélkül, az erőmű befejezése elleni érvekben találták meg a közös alapot. A beruházás vezetése és annak kormányzati támogatói hol burkoltabban, hol nyíltan retorziókat helyezetek kilátásba a tiltakozások miatt. Somorja felé például a kormánybiztos kijelentette, hogy a polgári engedetlenséget is tartalmazó akciók miatt a város hátrányos megkülönböztetésre számíthat.[14] Az Eurolánc Polgári Társulás egyik szervezője Somorja akkori polgármestere volt, bártfai származású szlovák ember, aki az eseményeket követő ciklusban is megnyerte a választásokat a magyar többségű településen.

Mindeközben továbbra is aktív maradt a vízerőmű lobbija, és az azt támogató sajtó részéről egyfajta arrogáns, manipulatív hangnem és érvrendszer, mely szerint a tiltakozó „akciót külföldről irányítják, s az egész fő célja a szlovák nemzeti energetikai rendszer, valamint ezáltal a szlovák ipar leépítése”. (Gyurovszky 1992) Az állam nemzeti ügyként kezelte, hogy az erőmű mindenáron megépüljön, helyben nem volt nemzetiségi színezete a kérdésnek, a tiltakozó akciók során szlovákok és magyarok együtt szólaltak fel az erőmű ellen.

A szlovák politika egy mérvadó rétegénél is szemléletváltás és kompromisszumkészség volt látható nyilatkozataikban: „Jozef Kučerák, a VPN[15] elnöke kijelentette, hogy Bőst társadalmi problémának kell tekinteni, s a megoldásához egy egyedül a megegyezésen és a megfelelő kompromisszumok keresésén keresztül vezet az út” (Gyurovszky 1992), a szövetségi környezetvédelmi miniszter, Josef Vavroušek pedig a „kommunista diktatúrák idejéből itt maradt gyászos örökség”-ként (Gyurovszky 1992) említi a beruházást, melyre szerinte is kompromisszumos megoldást kell találni. A lehetséges megoldásokra különféle variánsokat dolgoztak ki. Ebben az időben merült fel egy bizonyos D variáns terve, ahol a csúcsra járatás lehetőségének meghiúsulása miatt lényegében funkciótalanná vált víztározó helyett szélesebb csatorna épült volna, ami által, Somorja és Gútor határában rekultiválhatóak lettek volna az erdők és ágvizek. Az akkori viszonyokat jól ismerő helyiek részéről a mai napig tartó szemrehányás érezhető egyrészt azok felé a magyarországi környezetvédők felé, akik papírtigrisnek minősítették az épülő dunacsúni gátat, másrészt azok felé a politikusok felé, akik nem voltak nyitottak egy a jelenleginél több helyi természeti értéket megőrző változat irányában. „Itt mindenki kompromisszumkész lett volna, leszámítva a mérnököket, a beruházó céget, az építész lobbit. Ez úgy volt, hogy a beruházó cég igyekezett-igyekezett, de nem bírták már a nyomást, és akkor ezt a Bindert a semmiből megtették igazgatónak. Egy kis beosztott volt, de tudták, hogy benne van ez a töltet, hogy bármin keresztülmegy. […] Teljesen informálisan, és nincs rá semmi bizonyítékom, azt tudom abból az időből, tehát akkor a szlovák, akkor volt ez a rendszerváltó szlovák politikai réteg a parlamentben, akiket nyírtak úgy általában azok, akik le akarták nyúlni az ország vagyonát, azért kellett nekik önálló Szlovákia, hogy aztán szépen leprivatizálják maguknak. […] És ők azt mondták, hogy van nekünk elég konfliktusunk, mi ebbe nem fogunk belemenni (a D változatba) addig, amíg nincs garancia arra, hogy ez át fog menni Magyarországon. Ők sem voltak hülyék. Tudták, mi a helyzet Magyarországon. Azt mondták, majd hoztok nekünk garanciát, hogy érdemes megnyitni ezt a témát, akkor megnyitjuk, addig nem. És akkor pár magyar képviselő átment megkérdezni, és mondták nekik, gyerekek, fölöslegesen jöttetek, mert mi semmibe nem megyünk bele. És akkor visszajöttek, és ezzel lezárult az ügy. […] Nekik csak az volt, hogy az lesz a végeredmény, hogy mindent lebontunk. Na mindegy, ennyi volt. És ha olyan depresszióra hajlamos lennék, bármikor, amikor kimegyek, mindig az jutna eszembe, hogy ennek itt nem kéne lenni, és nem a Binder az egyetlen bűnös, hanem van más bűnös is.” (Somorja, D.L.)

Az egyes változatok mibenléte, egyáltalán létezése nem volt közismert, ahogyan magának az egész vízlépcsőrendszernek a működése és hatásmechanizmusai sem. Az üzemvíztározó tó mellett élők például máig nincsenek tisztában vele, hogy a nagymarosi erőmű elmaradásával a Gútor és Somorja hajdani erdőit és ágvizeit borító víztározó mérete tulajdonképpen feleslegesen nagy, eredetileg tervezett funkcióját nem látja el, egy csatorna is helyettesíthette volna. A vélemények Magyarország kilépéséről erősen megoszlanak, olykor nem is következetesek, esetleg téves információkon alapulnak. Vannak, akik megértik az akkori döntést, mások nem formálnak véleményt, és megint mások a magyarországiak egyes rossz döntéseit hangsúlyozzák. Téves, korabeli információkra való hivatkozáson alapuló többször előkerülő érv például, hogy: „Hiszen már a Nagymaros kész volt, megvolt csinálva a levezető csatorna. Az, hogy a magyarok elálltak tőle, az az ő bajuk, arra ráfizetnek.” (Bodak, T.Z.) A nagymarosi építkezés valójában jóval kezdetlegesebb állapotban volt a bősihez viszonyítva. Gútoron többen s úgy tudják, hogy a Duna elterelésére és Bősig a csatornában való elvezetésére a magyarországiak visszalépése miatt volt szükség. „Mivel Nagymaros megszűnt, át köllött állni nekik csak bősire és akkor lett egy új kanális csinálva, ami itt megy ki, és megy bősnek. Ez egy tiszta új változat.” (Gútor, B.L.) A felvízcsatorna, mely a Csallóközt szeli át, természetesen nem új elem volt, a változás abban állt, hogy az eredeti tervek szerint nem Dunacsúnnál, hanem Dunakilitinél (tehát magyar oldalon) történt volna a víz átterelése.

A vízlépcsőről utólag alkotott visszatekintő vélemények többsége egyfajta „veszteségnarratíva”, ám ez sem teljesen homogén, különbségek lehetnek attól függően, hogy ki mennyire kötődött a régi tájhoz, voltak-e ott földjei, mennyire mélyek az információi, vagy honnan tájékozódik. „Azt mondták, nem lesznek madarak, s úgy, olyan szépen visszajöttek” (Somorja, P. M.) „Elfogadtuk, hogy ez a erőmű egy tiszta… Nem egy szénnel kitermelt erő, hanem a víz által. És ezt nézte mindenki.” (Gútor, B.L.) Ha az ember mögé néz, akkor az erőmű hajdani propagandamondatai köszönnek vissza, vagy felszínesebb ismeret, megfigyelés. Másrészt öngyógyító folyamat a megszokás, az idő természetessé teszi az adott körülményeket. „Elleneztük akkor, s aztán most milyen jó” (Gútor, Cs.I.) A fiataloknak pedig már csak az a táj ismert, amiben felnőttek.

A vízerőmű 1992 óta működik, egy immár demokratikus jogállam keretei közt. A közösségi érdekérvényesítés viszont gyerekcipőben jár még, a hatalmi pozícióban levők talán a múlt rendszer mintáit őrzik. Az építkezés idejéhez hasonlóan a településeken információhiány van az őket érintő alapvető kérdésekben is, jogsértések vannak érvényben velük szemben, és nem tekintik őket egyenrangú tárgyalópartnernek. A két legégetőbb kérdés, melyek hiába vannak napirenden, mégis minimális az előrelépés: egyrészt, hogy a vízerőművet üzemeltető vállalat nem fizet adót a települések kataszterében levő és az erőmű által használt területek után, másrészt a szigeten lakók közlekedésének nem kielégítő volta. Az egyik érintett település polgármestere szerint: „Nem megy semerre a dolog. Ugyanott vagyunk éppen, mint a régi rendszerbe, hogy nem tárgyalt velünk senki, nem akart velünk beszélni senki. […] Mikor fogadtak, azzal kezdték a beszélgetést, hogy ne követeljünk semmit, mert nekik nincs semmi. Ez volt a válasz, gyorsan leráztak, jóformán úgy dobtak ki.” Az elmondások szerint a vállalattal való tárgyalások minősége változó. Volt, amikor több hajlandóságot éreztek részükről a közös hang megtalálására, és a komp körül sikerült is elérni változtatásokat, ám az utóbbi időben nincs előrelépés. „A vízgazdálkodási vállalat teljesen ignorálja a dolgainkat” ‒ ahogy egy másik polgármester összegezte.

A települések komoly vesztségként tartják számon, hogy az elvett területek után, melyek továbbra is a települési katasztereik részei, nem fizet számukra adót a vízerőmű vállalata. A pénz, ami járna számukra, valóban jelentős összeg. Somorja polgármestere így nyilatkozott erről „Az erőmű felvezető csatornája, ha jól tudom, a mai napig mint építkezési terület van számon tartva, tehát a városok, a községek katasztereiből elrabolt területek a mai napig adómentesen használatosak […] Somorja esetében félmillió eurót tenne ki a tározó tó adója a legalacsonyabb szinten.” Az ügy képviseletében a települések közösen is fellépnek, közülük Vajka polgármestere a legaktívabb, volt év, hogy adófizetési meghagyást is küldött. „Állítom, hogy ezek adóköteles területek. Ha egy vízfelület gazdaságilag hasznosított, akkor adóköteles. Vajka esetében 80 hektár van alatta, és durván egymillió euró, amit 5 évre visszamenőleg követelhetünk. Az egész alatt 13 000 hektár van. Ez már annyira megterhelné az államot, hogy nem engedheti meg magának” A területek után járó adótól függetlenül az elzárt falvak néhány éve azért lobbiznak, hogy külön jogi státuszt kapjanak veszélyeztetettségük okán, mely szintén adóbevételeiket növelhetné.

6. Félelmek

A Csallóközben mintegy negyven kilométeren keresztül, Dunacsún és Szap között a Duna vize művileg kialakított tározóban, majd mederben halad. A tározót követően a 12–20 méter magas töltések egy különös entitást képviselő dombsávként magasodnak az egyébként síkvidéki települések fölé. A töltés távolsága némely településen a házaktól vagy akár a templomtól kevesebb mint 100 méter. Természetes, hogy „mi lenne, ha…” kezdetű történetek bontják ki a víztömeg erejétől való félelmeket. Ezek elmondásába sokszor irónia vagy humor is vegyül, és ha egészen elenyésző esélyt látnak is félelmeik valóra válására, mégis ott vannak a megbújó gondolatok és a reggelre talán el is felejtett álmok közt. Képsorok, hogy „mi lenne ha…”

„Éppen valamelyik esete meséltem annak, akivel dolgoztam, hogy emlékszem, álltam fönn az első emeleten, és este olyan 9-10 felé szokott itt egy gyönyörű hajó úszni, és néztem, hogy Úristen, fönn vagyok az első emeleten, és a víz még a fejünk felett van, akkor tényleg mi történne, ha bármi, egy gyenge földrengés, vagy egy terrorista itt szeretne robbantani. Hány másodpercen belül jönne ide az a víz. Így felnőtt fejjel így átfut az a gondolat… Néha a félelem úgy rátör az emberre, mert ezek a hajók olyan hangosak tudnak ám lenni éjjel… úgy tűnik, hogy itt úszik egészen közel a hajó, és ilyen dübörgés van.” (Vajka, Z.K.)

A feszültséget gyakran humorral oldják, és a félelemre adott frappáns válaszok folklorizálódott szövegekként is vándorolnak. „Hát beszélni beszéltek róla, hogy mi lenne, ha ez lenne, ha az lenne, aztán sokan, mint én is, belenyugodtam abba, hogy nem köll félni senkinek, mer hogyha megindul, fél órán belül nem fog szenvedni senki sem.” (Bodak, M.I.) „Én abban bízom mindig, hogy a túlsó oldala gyengébb, s arra fog szakítani.” (Bodak, T.Z.) „Az, hogy átszakad-e a gát, azzal mi már nem is tudunk foglalkozni… Sőt dehogynem, mindenkit foglalkoztatott, sőt még talán benne is volt, hogy ez a három falu nem nagy veszteség volna az államnak, hogyha szakítaná ez a gát, ez így elhangzott. No.” (Bodak, T.N.) „Mentálisan az embereknek nem olyan egyszerű felfogni, hogy egy x méter magas vízoszlop van a fejük fölött. Itt Somorján még hagyján, mert ahol a legmagasabb pont van, a templom környékén, itt csak pár méternyi víz jönne, hogyha az egész roppanik. Én szoktam mondani, hogy könnyen vagyok, mert a 6. emeleten lakom a házban, ki van kötve a kiscsónak a balkonhoz, aztán hogyha jön a víz, akkor csak beülök és evezek. Persze ez nem egészen így van. És vadabb helyzet van már lenn Báron. Ott azér már tizenvalahány méter a víz a házak teteje felett. Ott félelmetesebb a dolog.” (Somorja, C.G.)

Félelmeket ébresztett az is, hogy nem bíztak sem a kavicsból épülő töltésekben, sem a szocialista minőségben. „Én láttam, ott voltam, azon jártam át, a fenéken is, s minden. Lefóliázták a szigetelést, a buldózer… ott akkora lukak voltak, beleöntötték a kavicsot, elplanérozták, azt jó. Szivárgott is ott Bodak alatt, aztán kezdték injekciózni cementtel, aztán Komáromnál vették észre, hogy azokban az erekben, hogy ott köt ki.[…] Mostan itt egy szinten van a víz-e (kimutat a ház emeletének ablakán). Tizenkét méter víz, én tudom, mer kinn voltam hat évig, kinn volt egy nagy hegy, kavicsbul ki volt rakva, akkor jött egy nagyvíz, azt egy félóra alatt elvitte. Az olyan gyorsan tudja azt a kavicsot elvinni, hogy az borzasztó. Félelmetes volt.” (Bodak, M.I.) Az építménybe vetett bizalmat tovább gyengítette, hogy láthatóan „a falvakban gyorsabban épültek a házak mint az erőmű” maga, és ez azt a kérdést vetette fel, hogy ha a vízlépcsőhöz kiszámított anyagszükségletet nem oda építették be, akkor vajon megtartja-e majd a víz nyomását. A töltések és az erőmű viszont még áll, amit páran azzal magyaráznak, hogy az építtetők számoltak az építési anyagok „szállítás közbeni veszteségével”, és tudatosan túlméretezték a mennyiségeket.

A félelmek jóval erősebbek voltak a feltöltés idején, mint manapság, hiszen mindennap nem lehet félni. „A lövészárkot is megszokja az ember.” (Somorja, G.L.) A polgármesterek inkább a tározóban és az üzemvízcsatornában lerakódó hatalmas mennyiségű üledék kezelése és elhelyezése miatt aggódnak, mely üledék veszélyes hulladéknak minősül és valószínűleg nehézfémeket is tartalmaz. Másik kérdésként a karbantartás időszerűsége merül fel, amiről szintén nem kapnak megfelelő információt.

7. Az átalakulás három iránya

A vízlépcső megépítése a települések és így az ott élők sorsát három típusba sorolhatóan befolyásolta. Az átalakulásra erősen hatott továbbá a kilencvenes évektől felerősödő pozsonyi szuburbanizáció is, vagyis szerepet kapott Pozsonytól való távolságuk, illetve az úthálózat megváltozott szerkezete.

A három típus: 1. azok a települések, melyek külterületének jelentős részét ma a víztározó borítja, (Pozsony belvárosától 22–24 km a távolságuk); 2. az üzemvízcsatorna bal partján fekvő települések (Pozsony belvárosától 30–56 km-re); 3. a sziget falvai, melyek az Öreg-Duna és az üzemvízcsatorna közé kerültek (Pozsony belvárosától való távolságuk 34–44 km). A fenti típusoknak másként alakul a „természettel való viszonya”, máshogy érinti őket a pozsonyiak[16] beköltözése, a turizmus, és másként érték őket a fejlesztési vagy éppen a fejlődést gátló törekvések.

7.1. Ágvizek és ligeterdők helyett „szlovák tenger”

Somorja és Gútor nem csupán az Öreg-Dunával való kapcsolatát veszítette el, de hajdani ágvizes területeit, azok összes ártéri erdőjével és legelőjével, melyek helyét ma a víztározó borítja. A víztározó és közvetlen környéke ma egyértelműen Pozsony agglomerációs és rekreációs területe, vízi sportok lehetőségével, bicikliútvonallal, part menti sportlétesítményekkel (lovarda, sportpályák, uszodák, éttermek, hajókikötő stb.). Mindez úgy is összegezhető, hogy olyan kikapcsolódási lehetőséget nyújt, ami bárki számára elérhető, ha van szabadideje, pénze és persze autója, hogy megközelítse – a tározó partján egy alapvetően mesterséges kialakítású táj fogadja őket. A hajdani ártéri tájban ezzel ellentétben a hely mélyebb ismeretére, az abban való tájékozódás képességére volt szükség ‒ a helyben élők mint otthonuk részét használták. Erdőt jártak, bicikliztek, ladikoztak, halásztak, gombáztak, szedret szedtek, a gyerekek játszottak… „A tősgyökeres somorjainak az egy olyan természetes dolog volt, hogy hétvégén családdal… akkor még kinn az Öreg-Duna partján volt egy szórakozóhely, amit úgy hívtak, hogy Kormorán, oda rendszeresen nagyon sokan jártak. Sokaknak volt hétvégi háza, somorjaiaknak is, a kajakosoknak is ott volt egy hajója a vízen. Sokan jártak ki sportolni, kikapcsolódni, erdészeknek is volt erdészház. Aztán ezt levágták Somorjáról. Aki ott élte az életét, az utána sokáig nem tudott mit kezdeni a magával.” (Somorja, K. D.) Akik erősebben kötődtek a régi somorjai árterületekhez, sok esetben később a szigeten, Doborgaz, Vajka vagy Bodak környékén vettek maguknak üdülőhelyet.

Arányaiban Gútor és Somorja vesztette a legtöbb területet a víztározó szomszédságában „Ha azt nézzük, a kis Gútor község 600 fő lakóval elvesztette a 260 hektár erdőterületét, és ez nem tetszett senkinek, mindenki ebbe bele volt betegedve. Főleg az öregek. Nekem nagymamám is mindig mesézte, hogy ilyen sziget meg olyan puszta, meg a rét, ahol a jószágot nevelték, és ez mind víz alá fog kerülni. 15 hektár erdőnk maradt meg összesen a 260-ból.” (Gútor, P.L.) Somorja szintén elvesztette a teljes Duna-ágrendszert annak összes erdőjével, rétjével, amely azelőtt akár gyalog vagy biciklivel is könnyen elérhető volt a településről. Ebből a szempontból Somorján az a réteg, amelynek ez fontos volt, nagyobb vesztesnek tartja magát, mint azokat, akik a két víz közt rekedtek. A „természet elvesztése” nem gyógyuló sebeket is okozott, Somorja csölösztői részén a házukat elhagyni kötelezettekről mesélték: „Bejöttek Somorján a panelba. Mondjuk, van valakinek egy kétszobás, állattartásra berendezkedett háza a Dunától mondjuk 100 méterre, és akkor két öreget elhoznak és benyomják egy egyszobás panelbe. Nyúlketrecbe. Csölösztőn mindenki tartott állatot, a víz, az erdő vette őket körbe, és itt a panelban fotelból ülhet a konyhaszékbe és kész. Mit mondjak? Másfél-két év múlva elmentek. Nem is egy ilyen házaspárt ismertem.” (Somorja, K.G.)

A vízerőmű építése által érintett települések közül Gútor belterülete és népessége nőtt a legdrasztikusabban, és itt emelkedtek legmeredekebben az ingatlanárak. A hivatalos népszámlálási adatok szerint Gútor lakossága 1991-ben 765 fő (69 % magyar, 30% szlovák), 2011-ben 1438 fő (35 % magyar, 62% szlovák),[17] vagyis tíz év alatt megfordultak az arányok és a lakosság száma a duplájára nőtt. A polgármester tájékoztatása szerint (2018) 3500-an lakják a települést, abból 2160-an bejelentett lakóként, a magyarok aránya pedig messze 20% alatt van. Somorja lakossága kevésbé gyors ütemben nő, a nemzetiségi arány viszont itt is átfordulóban. 1991-ben 12 051 fő lakja (71% magyar, 27% szlovák), 2011-ben 12 726 fő (57% magyar, 34% szlovák),[18] 2018-ban 13 500 bejelentett lakosa van, a nem bejelejtettekkel együtt nem hivatalosan 16 000 fő lakja.

Nem a vízlépcső megépítésének következtében lett a terület Pozsony agglomerációs területének része, viszont a vízlépcsőt érintő átalakítások a folyamat támogatói voltak. A Pozsony vonzáskörzetébe érkezők számára csalogatóbb egy biztonságos és rendezettebb táj, mint árterületbe vagy annak a közelébe költözni. Az ide érkezők Szlovákia módosabb rétegéből kerülnek ki. „Most 25 éve vagyunk külön állam, mindenki idejön, mert ez a leggazdagabb járás. Olyan sportkocsik vannak itt, hogy megáll az ember esze, ha még 25 évet becsületesen dolgoznék, akkor sem tudnám megvenni.” (Gútor, P.L.) Mások szerint a többség hitelből építkezik, és korábban „nem is az árvízveszély volt itt számukra riasztó, hanem az, hogy a magyarság még akkor itt tényleg tömböt alkotott az egy-két telepes falut leszámítva”. (Somorja, K.D.)

7.2. Az Új-Duna szerencsésebbik oldalán / avagy elzárva a természettől

Az üzemvízcsatorna északi oldalára került települések jobb helyzetben lévőnek érzik magukat, mint a víz túloldalán rekedt három település, hiszen sem kerülniük, sem kompra várniuk nem kell, mikor például munkába indulnak reggel. Veszteségnek tartják viszont, hogy az Új-Duna elválasztja őket az Öreg-Duna és az ágvizek területeitől, ahová korábban rövid idő alatt és autó nélkül is eljuthattak. Gyakran fogalmaznak úgy, hogy: a természetet „elvágták”, vagy „ki vagyunk zárva”, „el vagyunk zárva” a természettől. „Azt szoktam mondani, hogy azelőtt itt a háznál meggyújtottam a cigarettát mielőtt felültem a biciklire, és mire leégett, kinn voltam a Dunánál. Most pedig milyen mesze van.” (Baka, F.T.) „Nekünk ez a természet és az erdő el lett vágva tisztára, mer körbemenni 24 km Bodakra, ezt már autóval köll megtenni, nem is biztos, hogy mindenki akarja. Nagyon hiányzik. Ezen a bodaki úton, ami itt megy előttünk, ezen jártunk minden hétvégén, családok, szülők gyerekek, ez egy kirándulás volt nekünk, hogy átgyalogolni, átmentünk Bodakra, és ott az ártéri erdőben benn voltunk. Oda tudtunk jutni a vízhez, a természethez. Most, hogy megépült, mink el vagyunk vágva.” (Felbár, F.I.) Túlparton maradt nem csupán a „természet”, hanem számos rokon, és a termőföldek egy része is. A vízlépcső továbbá jelentős termőterületeket vett el tőlük az üzemvízcsatorna számára, településenként akár több száz hektárt.

Keszölcés kivételével az erőmű építése idején életbelépett építkezési tilalom nem érintette őket, mint a szigetieket, így a lakosság létszáma nem csökkent, sőt a tilalom alá eső településekről hozzájuk költözők még növelték is. A legnagyobb számban Nagybodakról Felbárra költöztek át, példaként az ő népszámlálási adataik álljanak itt: Nagybodak lakossága 1970-ben 675 fő, 1991-ben 384 fő (98% magyar, 1% szlovák), 2011-ben 288 fő (83% magyar, 16% szlovák). Felbár lakossága 1970-ben 1299 fő, 1991-ben 1038 fő (92% magyar, 8% szlovák), 2011-ben 1236 fő (78% magyar, 20% szlovák).[19]

Somorjától kelet felé Pozsony szuburbanizációs hatása egyre kevésbé érinti a településeket, mely a Csallóközt átszelő R7-es autópálya megépülésekor várhatóan változni fog. A csoport településeinek turisztikailag is kisebb a vonzereje, mint a másik két csoporté. A víztározó tóval ellentétben a felvízcsatorna maga nem vált sem turisztikailag érdekes, sem a helyiek által kedvelt hellyé, sőt inkább a közösségi használatból kieső tér. Turizmusból bevételeik a szigetre eső területeik után lehetnének, pontosabban lehettek volna. A földek elvétele és az átírások némi következetlensége okán a tulajdonviszonyokat érintő konfliktusforrásokkal is találkozni. A korábban Süly kataszterében lévő Süli-tavat nyomonkövethetetlen okból és döntéssel Bodak kataszteréhez csatolták. A régi tulajdonos továbbra is ragaszkodna korábbi területeihez, elsősorban az adóbevételek miatt, mely ügy akár peres útra is kerülhet.

A táj képe jelentősen átalakult, a korábban mozaikos, erdőfoltokkal, vizes élőhelyekkel tagolt területeken ma nagyüzemi, szántóföldi termelés folyik. A mélyebb, vízjárta területeket ugyanis az üzemvízcsatorna medre alól letermelt termőfölddel töltötték fel. „…veszteség, hogy mikor elkezdődött az építkezés, minden területet, ami a falu körül volt, és úgy volt beírva, mint szántóföld, nem mint erdő, és erdő volt rajta, mocsaras, és erdők voltak benne, azt mind kivágták. Rengeteg volt itt Fölbár körül. A termőföldet akarták persze kihasználni minél jobban, mocsaras részeket s mindent behordtak evvel a földdel. Az egész környéket megváltoztatták.” (Felbár, F.I.) Az akkori szövetkezetek jobb termésátlagot tudtak kimutatni, viszont elindult a területek kiszáradása. „Az öregek mondták, hogy sivataggá fog válni a terület. Nem fog teremni semmit. Hijába fognak ültetni, aratni nem fognak. Majdnem úgy van már lassan, fele sem terem már.” (Süly, D.I.)

7.3. Elzárt falvak

Az Öreg-Duna és Új-Duna közötti sziget településeit mind saját maguk, mind a másik két csoport úgy ítéli meg, hogy őket érintette leghátrányosabban a vízlépcső megépítése. Korábbi közlekedési útvonalaikat a felvízcsatorna átvágta, és mintegy negyven kilométer hosszú határt képez, melyen – eltekintve a dunacsúni duzzasztón Pozsony felé tartó úttól – két átkelési lehetőség van, egy kompjárat Vajka és Keszölcés között és a bősi erőmű gátján létesült út. A három falu a táj átalakítását megelőzően nem alkotott egymással semmiféle egységet, kapcsolataik a közeli, szomszédos településekkel voltak erősek.

A három falu (valamint a víz túloldalán lévő Keszölcés) lakossága már az erőmű építése idején fogyásnak indult, ugyanis a hetvenes évektől a kilencvenes évek elejéig építkezési tilalom lépett érvénybe (kizárólag öreg ház helyébe újat építeni külön engedéllyel). Ez a korlátozás erősen átalakította a települések korfáját.

A bodaki polgármester elmondása szerint a 70-es évek végén még 6-700 lakosuk volt, most 261, közülük 98–100-an nyugdíjasak, és harmadik éve nem született gyermek a faluban. „Sok szülő gyermekei átmentek Felbárra, ott egy egész utcasor nyílt meg, ahol bodakiak laknak. A gyerekeik a túloldalra szakadtak, az idősek pedig itt maradtak, és most már küszködnek. Itt van is egy család, akiket most már alig látogatnak, átmentek a túloldalra, Gele[20] meg ezekbe a falvakba, onnan nem olyan egyszerű a hazajutás. Itt maradtak az idősek támogatás nélkül.” (Bodak, T.N.) „A gyerekeim szerteszét mentek, pedig egyiknek sem volt szándéka, hogy elmenjen a faluból, mer ez a falu szép falu. A leányom is, akik aztán Szerdahelyre mentek el, kezdték ott az iskola mellett, hogy építkezik, már a sutert oda hordták, meg a vizet, villanyt beszerelt. Becsukott a óvoda, becsukott a iskola. Fiatal úgy nem marad meg, ha se óvoda se iskola, ha 10-15 km-t kell neki vinnie a gyereket. El köllött nekik menni, úgy adták el. […] Meg mondjuk engem is egyedül itt hagytak, egy ekkora házban. Egymagam vagyok benne. A fiam is Fölbáron építkezett. Itt vagyok egymagam.” (Bodak, M.I.) Családok szakadtak többfelé, és a rokonságok kapcsolattartását nehezíti meg az új határvonal, az üzemvízcsatorna. A rokoni szálak természetesen már korábban is települések közt íveltek, így a nehezített kapcsolattartás azokat is érinti.

Vajka népességi adatai a következőképp alakultak: 1970-ben 1005 fő lakta (100% magyar), 1982-ben 656 fő,[21] 1991-ben 509 fő (92% magyar, 8% szlovák), 2011-ben 460 fő (71% magyar, 27% szlovák).[22] 2018-ban a polgármester elmondása szerint 470 bejelentett és még 200 nem bejelentett lakójuk volt, a nem bejelentettek többsége szlovák nemzetiségű. További 500-an az üdülőövezetben rendelkeznek ingatlannal, 80-90%-uk szlovák nemzetiségű. Ahogy Bodak esetében is, egy generáció elköltözött, és a vízerőmű üzembe helyezése után úgy alakultak a viszonyok, hogy az építkezési tilalom feloldása ellenére sem vált az elköltözöttek számára vonzóvá a visszatelepülés, a fiatalok elköltözése csak az utóbbi években állt meg. Ezzel párhuzamosan a kilencvenes évektől a terület turisztikai és rekreációs vonzereje jelentősen megnőtt, és a pozsonyi szuburbanizációs hatások is bekebelezték azáltal, hogy Pozsony felé közvetlen út épült. Pozsonyba gyorsabban eljuthatnak, mint a csatorna túloldalán, 2 kilométerre levő Keszölcésre, ha nem jön éppen a komp. A fővárosból könnyen elérhetővé vált, úgy is mondhatnánk, hogy az út feltárta a tájat a Pozsonyból érkezők számára, legyenek azok alkalmi turisták, üdülőtulajdonosok vagy életvitelszerűen ide költözők. A telkek és épületek hirdetései is elsősorban őket célozzák meg, fizetőképes kereslet reményében.

Az elmúlt évtizedek folyamatának egyik helyi megfogalmazása: „Gyerekkoromban szép világ volt itten. Míg nem volt itt a hidrocentrál, addig kevés ember is járt, most annyi pozsonyi van. Valamikor nem volt pozsonyi lakos egy sem. Most már a fele nép pozsonyi. A fiatalok elköltöztek, mer há itt nem tudtak megélni. Meg közlekedni nem tudtak. Aki olyan helyen dolgozott, annak ez a kompjárat kutyafüle. Elköltöztek Szerdahelybe, Somorjába, eladták a házat, azt meg mind pozsonyi vette meg, mer itteni embernek nem volt meg rá úgy a pénze. Aztán már mind pozsonyi van már. Olyan csöndesség volt itt, mindenki mindenkit ismert, nem bántott senki sem, valamikor halászott, a ladikban lehetett a hal, tápli,[23] minden, két napig nem nyúlt hozzá senki. Most, kiköti, véletlenül otthagyja az evezőt, mikor jön vissza, már nincs is.” (Vajka, N.L.) A Vajkára költöző úgynevezett pozsonyiak többségének egyrészt vonzerőt jelentenek a Duna menti erdők és a természet, másrészt 30-40 perc[24] alatt Pozsonyban vannak. Más agglomerációs területek, amelyek hasonló idő alatt megközelíthetőek, a vajkainál magasabb árfekvésben vannak. Felvetődik a kérdés, hogy ha a fenti előnyök miatt sokaknak előnyös ide költözni, a vajkai fiataloknak miért vonzóbb a víz túloldalára menni, hiszen sokan közülük szintén Pozsonyban dolgoznak. „Általában mikor arra kerül a sor, amikor új házat akarnak építeni, akkor… mondjuk ott van a papának a háza, ami 40-50 éves, és tudja, hogy megkap érte annyi pénzt, hogy máshol meg tudja venni a telket, nem 50 euróért hanem 20-ért, és még építkezni is marad pénze, akkor nem ezt fogja választani. Egy fiatal nálunk általában úgy gondolkodik, hogy új házat akar építeni, nem akarja újítgatni. […] S itt megvesznek mindent. Itt ha valaki eladásra kínálja a házat, szinte azonnal van rá vevő. Annyira cserélődik ki a lakosság.” (Vajka, B.D.) Az őslakosok pénztárcájához képest magasak lettek az árak. Ha több testvér örökli a házat, egymást gyakran kifizetni sem tudnák, ha egyikük meg szeretné tartani a házat, ezért eladják. A szlovák nemzetiségűek ingatlanvásárlásait a helyi magyarok negatívumként élik meg, ennek hol burkoltabban, hol nyíltabban kifejezve hangot is adnak, miközben egyéni döntéseikkel a folyamat részesei. „Elöregedett a falu, és elszlovákosodott. […] Lényegében nem is azzal lenne a probléma, csak ezeket a magyar hagyományokat olyan nehéz fenntartani egy olyan faluban, ahol nincs kivel és nincs is lehetőség, mert nagyon kevés gyerek születik. Akik vannak kisgyerekek, amint mondtam, azok szlovákok…” (Vajka, Z.K.)

A sziget, a három típusból egyedüliként továbbra is megőrizte természetközeli jellegét, a Duna és ágvizei közvetlenül elérhetőek maradtak. „Itt gyönyörű szigetek vannak. Ez most is olyan, hogy mint az Amazonasnak deltája. Aki nem ismeri, s elgyöttek, ismerőseim, elviszem őket csónakázni, csak ámulnak. Rengeteg sziget.” (Bodak, T.Z.) Létrejöttek viszont kifejezetten a fővárosiak igényeihez kialakított üdülőhelyek is, ilyenek azok a lakópark jellegű övezetek, melyek Vajka és Bodak között, egykori legelők helyén létrejött kavicsbánya tavak mellett alakultak ki. (A tavakból az erőmű töltéseinek anyagát termelték ki.) Az üdülők egy része övezetileg idegenektől elzárt terület. Népszerűek a hagyományosabb, már az erőműépítés előtt is meglévő, nagyrészt Duna-ágak menti üdülőterületek is. Ezek egyik jellegzetes példája a bodaki Vénfalu: „A hatvanas évektől voltak már ott chaták.[25] Első időben még a pártunk és kormányunk adta ki, és az kapott, akinek ismeretsége volt. Volt benne magyar is, volt benne szlovák is, többnyire pozsonyiak. Utána volt egy hullám, amikor a DAC[26] fölkerült, akkor a futballistáknak ott volt egy sor, de az már mind eladta. Aztán később pozsonyiak. Most már villák vannak.” (Bodak, T.Z.) Az üdülőterületekre kivetett adók jelentősebb bevételt hoznak a településnek. Vajka polgármestere a következőképp értékelte a folyamatokat: „[…] ez a nemzetiségi projekt szempontjából is jó. Üdülőházak épülnek, akik pozsonyiak, tehát lejönnek ide hétvégén. Itt hagyják az adójukat, ami nekünk tiszta bevétel, viszont nem bejelentett lakosok, tehát nem befolyásolják a falu életét. Nem itt szavaznak, és mi nem is hozunk tudatosan olyan intézkedéseket.” A faluba költözött szlovákok többsége szintén nem bejelentett lakos, ez részben előny, hiszen a település régi közösségének az önrendelkezése fennmaradhat, viszont elesnek a bejelentett lakók utáni állami fejkvótától. „Itt az idő kérdése csak az, hogy ezt az állapotot meddig tudjuk fenntartani. Már nagyon ott vagyunk a mérlegnek a nyelvén, már nagyon éledeznek azok a dolgok, hogy most már nemzetiségi szinten is megy a faluban, hogy milyen polgármester legyen.”

A szigeten közismert elképzelés, hogy már a vízerőmű tervezésénél szempont volt a szlovák nemzetiségi politika részről, hogy az üzemvízcsatorna jobb partjára eső településeket elnéptelenítsék, majd Pozsony számára alakítsanak ki rekreációs területet. Az időszakos építkezési tilalom, a Pozsony felé vezető közvetlen út megépítése, az árvizek kockázatának jelentős csökkentése, és a két kavicsbánya tó létrehozása, közvetett úton ugyan, de mind ezt támogatták.

8. Szuburbanizáció

Pozsony és környéke egyszerre két másik állammal határos, etnikai környezete sem homogén, a városból kiköltözők, illetve az ország távolabbi részeiből ide költözők gyakran olyan csallóközi településekre érkeznek, melyek lakossága többségében magyar. Az uniós csatlakozás óta a szuburbanizációs folyamat Magyarország és Ausztria felé is megindult, azok a területek, melyek saját országukon belül a periférián helyezkednek el, egyben a szomszédos Szlovákia fővárosának agglomerációs területei lettek.[27]

A szuburbanizációs jelenség minden nagyváros környékén tapasztalható. „Maga a jelenség a városok térbeli szétterülésének tekinthető, mely a város közigazgatási határán kívül valósul meg.” (Hardi 2010, 13. p.) A város népességének növekedése lelassul, a szuburbán zónában a települések népessége nő. Az érintett települések körét a közlekedési lehetőségek erősen befolyásolják, és ütemét gyorsítja a személygépkocsik elterjedése. Pozsonyban a hetvenes-nyolcvanas években gyors urbanizációs folyamatok zajlottak, majd a kilencvenes évek végén indult meg a szuburbanizáció, melyet a kétezres évek gyors gazdasági fejlődése tett még intenzívebbé.

A szuburbanizációs nyomás a fővároshoz közeledve nő, a vizsgált települések közül legerősebben Gútort érintette. A helyiek elbeszéléseiből az rajzolódik ki, hogy a befektetői érdek szinte ellenállás nélkül és korlátlan mennyiségű terület beépítését tudta és tudja elérni. „A legelőkön házak nőttek, minden be van építve.” A falu egykori külterületeinek beépítésében a mindenkori helyi közigazgatásnak is döntő szerepe volt. „Na de hogy ezek idejöttek, szlovák képviselők csak most vannak. Azelőtt mind régi gútoriak voltak, a fordulattól az első napon is ők voltak. Mindég. És a gútoriak hagyták jóvá, hogy ezek az idegenek mind idejönnek. Ez a parcellázás, hogy meglétesülhessen.” (Gútor, B.L.) A magukat régi gútoriaknak vallók a betelepülő idegeneket az utóbbi időben migránsoknak is nevezik, s ezzel az asszociációs kapcsolattal más településeken is találkoztam. Azt a tapasztalatukat sűrítik benne, hogy rövid idő alatt, nagy számban érkeznek betelepülők az övéktől eltérő kultúrával. Gútoron magyar iskola és óvoda már nincs. Az arányok érzékeltetésre a polgármester által elmondottakat hívom segítségül. 2002-ben lett polgármester, akkor a falunak 765 lakosa volt, ma az életvitelszerűen ott lakók száma 3500 (közülük 1400-an nem állandó lakcímmel). Mikor a hivatalt átvette, 200 hektár volt beépítésre engedélyezett terület, melynek a mai napig még csak 30%-a épült be, vagyis megközelítőleg 140 hektár a közeljövőben új lakóit várja. „Épülhetnek sorházak, lakástömbök, dupla házak, kicsikó telken például ami 900 m², felépítnek egy olyant, hogy különálló családi ház két lakásegységgel. Így van beadva a kérvény. Felépítik az építési engedély szerint, megkapják a lakhatási engedélyt, aztán jön egy geodet, és ezt a házat elfelezi hivatalosan, vagyis 450 m²-en lesz egy család.” Pozsonytól Somorjáig a beépített területek várhatóan akkorára fognak nőni, hogy a települések térben összeérnek.

Gútoron betelepülők és őslakosok között a viszonyt békésnek írják le, nyílt konfliktus nincsen, ám maguk közt szóvá teszik, hogy a betelepülőkben kevés a készség az alkalmazkodásra. „Legyöttek falura, de úgy akarnak élni, mint városon, a kakas hangos nekik, a disznó büdös.” (Gútor, G.M.) „Aki most jön, az nem akar megtanulni, még köszönteni sem tudnak magyarul. […] Az új elnökünk szlovák vihodnyárka.[28] Azt mondta, hogy ha magyarul köllene neki beszélni, akkor nem is tudja, hogy mit csinálna.” (Gútor, Cs.I.) „Fölfordult a falu, nehéz a helyzet, nehéz. […] csodálkoznak a szlovákok, hogy honnan jöttek ide közibük a magyarok. Hogyan menjek én zadunaj,[29] amikor itt születtem?” (Gútor, D.Gy.)

A beköltözők „pozsonyiak” és „keletiek”. A „pozsonyiak” kifejezés gyűjtőkategória, amit általában a szlovák nemzetiségűekre használnak a környéken: „ha szlovákok, akkor csak így mondják, hogy pozsonyiak, nem gondolom, hogy mind pozsonyiak, de többségük mind Pozsonyból van.” (Vajka, Z.K.) A „keletiek”, akik az elmaradottabbnak tartott keleti országrészekről érkeznek a jobb fizetés és a sikeresebb élet reményében. „Még a szocializmus idején, a kommunisták mind a keletiek voltak, mert ők, szóval nekik nem volt… és ez most is így van, most is ilyen törtetők. Otthon keres 700 eurót, itt meg keres 2000-et. Ilyen választási lehetőség van”. (Somorja, D.L.) A beköltözések nem a vízerőmű építése következtében indultak el, „az csak megerősítette, mert elég sok ember került ide mint munkás különféle részeiről az országnak, akikből sok olyan telepedett meg, aki egész más habitussal, más kulturkörnyezetből került ide. Sok szlovák ember telepedett meg, és olyan fiatal mérnökemberek is, akik frissen az egyetem vagy a főiskola elvégzése után Pozsonyban maradtak pont az építkezés miatt. Építészmérnökök, gépészmérnökök, tehát a technikai új elitje a szlováknak itt maradt. És ezek, ők maguk és a családjaik kezdtek kitelepülni Pozsonyból.” (Somorja, C.G.)

A gútori példa ellenpólusaként Felbár említhető, ahol a Pozsonytól való nagyobb távolság miatt a teleklobbi kevésbé volt erős, és karakteresebben megfogalmazódhattak a közösségi érdekek. A település önkormányzata még ellen tud állni a befektetői érdeknek, a polgármester is erre törekszik: „Jött egy developer,[30] aki egy nagyobb területet megvásárolt, 50 hektárt, és oda tervezetek valamit, […] az elődöm jóváhagyott már valamit, és amikor megismerkedtem vele, elindítottam egy folyamatot, hogy ez nem így megy, hogy jövünk és elfoglalunk, hanem a közvéleményt is kutattam, hogy mi a véleményük, jó lesz-e. Kiderült, hogy valójában lakónegyedet akartak csinálni egy bizonyos terv alapján. Most hogyha nézem ezeket a migráns történeteket, majdnem valami hasonló lett volna. […] Ilyen mennyiségű ember a falu egész létét megváltoztatta volna. Más lett volna. Most le tudok állni bármelyik nénivel vagy bácsival, a fiatalokból is ismerem, hogy ki kihez tartozik, de ez óriási változást hozott volna a falu életében. Úgyhogy utóvégre úgy döntött a képviselő-testület, hogy lefújtuk.[…] A falu jelleme megváltozna. Fogunk fejlődni, de szabályzás kell. Idegeneknek is adunk lehetőséget, be tudnak kapcsolódni, valójában bevegyülnek közénk. Átveszik a szokásokat, hagyományokat, de ha egy új csoport jön, akkor nem biztos, hogy a mi szokásink respektálva lesznek.” Jelenleg Felbárnak jól működő magyar nyelvű óvodája és iskolája van, és előfordul, hogy a beköltöző szlovák nemzetiségűek is ezekbe az intézményekbe adják gyermekeiket. A település vezetése az R7-es autópálya megépítésben azt a veszélyt látja, hogy a telkek iránti nagyobb érdeklődés az árakat felnyomja, amit a helyiek nehezen tudnak majd megfizetni.

A fenti példákat tekintve Vajka esete valahol a kettő között van, a beköltözők nem asszimilálódnak, mint Felbáron, de nem is olyan dominánsak, mint Gútoron, ahol kisebbségbe szorulásukról a magyarok többnyire csendben és belenyugvó hangon beszélnek. Vajkaiak elmondása szerint, amíg kevesebb volt a beköltöző, jobban alkalmazkodtak a falu életéhez, mint az újonnan és nagyobb számban beköltözők. A falu polgármestere szerint nem is a frissen érkezőkkel van a gond, hanem azokkal, akik 10-15 éve jöttek. A problémák egy része elmondása alapján abból adódik, hogy a betelepülők két lovon ülnének egyszerre, élvezni szeretnék a természeti környezet nyújtotta előnyöket, mellette viszont ugyanarra a kényelemre vágynak, mint ahogyan Pozsonyban éltek, és nehezen értik meg, hogy a fejlesztési lehetőségek köre véges. Nyílt nemzetiségi konfliktusok nincsenek, de a hagyományosan erős vajkai öntudatot zavarja a nemzetiségi arányok változása, és a szlovákok olykor épp a szimbolikusan érzékeny pontokon szúrnak egy-egy tüskét a magyar öntudatba. „Nehéz… nehéz magyarnak maradni ilyen körülmények között. Ezt nem úgy akarom érteni, hogy most… szoktam konferálni ilyen kulturális eseményeket, és bizony 2000-ben még nem kellett két nyelven konferálnom, mert még nem volt rá igény, de 2005-ben már volt olyan, hogy feltették a kezüket, hogy: »Nemértjük« – szlovákul. Nem is hogy szomorú dolog volt, hanem olyan érdekes. Szent István-napot ünnepeltük, Szent István-nap egy nagyon szép hagyomány Vajkán, sok magyarországi vendéggel, és utána pár szlovák kilátogatott… hogy provokációnak szánták, vagy tényleg annyira érdekelte őket, most nem tudjuk eldönteni. Azóta elég komolyan készültem két nyelven konferálni. Ugye bejött azóta ez a nyelvtörvény, és ők kitoporzékolják a maguk igazát, úgyhogy nehéz, mert ugye az ember egy idő után feladja ezt a harcot. Mert mi is mondtuk, hogy tudta, hogy hova jön, tudta, hogy magyar faluba jön, és akkor valamilyen szinten ő alkalmazkodjon mihozzánk, nem? Ez úgy néz ki, hogy nekünk kell hozzájuk alkalmazkodni.” (Vajka, Z.K.) A település szlovák és magyar lakóit inkább az egymás mellett, mint az együttélés jellemzi. A szlovák inkább szlovákkal, a magyar inkább magyarral köt mélyebb kapcsolatot, kocsmában külön asztalhoz ülnek le. A vajkai szlovákoknak külön kocsmájuk is van, a „Ježibaba”.[31] „Az emberek megtanulnak egymás mellett élni, de azért odaszúrnak, hogy: Hoppá! Szlovákiában vagyok! Holott ezek magyar falvak, ezt ő nem is akarja felfogni, hogy régebben ez az ország területe volt. Nekik be kéne látni, hogy ez egy magyar falu, aminek 800 éves történelme van. […] Úgy gondolják, hogy mi vagyunk a betelepültek.” (Vajka, Z.K.) A magyarok a falu múltját tekintve tartják alapvetően és hagyományait tekintve magyar településnek falut, a szlovákok viszont elsősorban Szlovákia részét képező falunak tekintik. A helyi magyarok közt az a szóbeszéd járja, hogy a szlovák nemzetiségű betelepülők bizonyos időszakokban komoly állami támogatásokat kaptak annak fejében, hogy magyar nemzetiségű közösségbe költöznek be.

A Pozsony környéki, eredetileg magyar nemzetiségű településeken a szuburbanizáció lényegében egybeesik a településeken a szlovák nemzetiségi térnyerésével. Keletről nyugat felé haladva Felbár, Vajka és Gútor egyazon folyamatsor szintjeit képviselik. Ha a nemzetiségi különbségektől eltekintünk is, a szuburbanizáció által érintett települések egyik további jellegzetes problémája, hogy a betelepülők idejük nagyobb részét a fővárosban töltik, szinte csak aludni és a hétvégékre járnak haza, ami által törésvonal jön létre a falu törzslakossága és köztük, valamint a faluközösség önképe is átértelmezésre vár.

9. A „közel” és „távol” kérdései

Az üzemvízcsatorna határként magasodik a tájban, és csupán két helyen átjárható, Bősön az erőműnél, valamint Vajka és Keszölcés között komppal. Az akadály miatt, ami közel volt, távol került, s ami távol volt, relatíve közel került az újonnan épült útvonalak nyomán.[32] Minden útvonal egyben a kapcsolat lehetősége is, vagyis a határok emelése, utak lezárása és utak nyitása egyben társadalmi kapcsolati hálókat is átír.

A folyóvízen az ember csónakkal vagy ladikkal átkel, az állat átúszik, az üzemvízcsatorna másféle határ. „Most van egy akadály, amin még a vad sem tud átjönni, mer ha belekerül, akkor belefullad, ki nem jön. Ember se tud kijönni, mert ott az aszfaltoldalon iszaplerakódás van, az olyan, mint a szappan, nem tud az ember megkapaszkodni.” (Keszölcés, K.P.) Az akadályt egyszerűbb hát megkerülni (átúszni vagy csónakot ereszteni bele egyébként is tilos). A kerülő kérdései egyfajta költség-haszon elemzés során: Mennyi idő? Milyen járművel? Mibe kerül? No és persze, mindezt ki kérdezi? Fenes Ferenc[33] nyolcvanéves csallóköznádasdi lakosnak a Bodak melletti Békás-tavaknál van chatája. Ha ki szeretne menni, mert az erdőben bologni[34] van kedve, reggel felül a biciklijére, és Bősön át, nagyjából tizennégy kilométer megtételével megérkezik, este pedig éppúgy két keréken indul haza. Ugyanarról a helyről, ami 26 éve még csak 3 kilométerre volt az otthonától. Hányan vannak, akik ugyanígy döntenének az ő korában? A többség számára jobbára autóval érhetőek el azok a helyek, melyek 26 éve biciklivel könnyűszerrel, de akár gyalog is belátható távolságban voltak. „Felültünk biciklikre mint gyerekek, egy pillanat alatt ott voltunk. Egyik falu, másik falu, így közlekedtünk, ez a mienké volt.” (Felbár F.I.)

A csatorna korábban közigazgatásilag, és társadalmi kapcsolataikat tekintve is összetartozó településeket vágott szét. Bodak Felbárral és Süllyel volt szoros kapcsolatban, Felbáron volt a közigazgatás és a szövetkezet központja is. „Mi Bárra jártunk misére is a sűlyiekkel. Van úgy, hogy gyalog mentünk át, nem is egyszer. Olyan húsz perc volt, vagy félóra.” (Bodak, T.N.) Bodak és Felbár a régi úton három kilométerre voltak egymástól, most Bősön át huszonöt kilométer. „Most el tetszik tudni képzelni, hogy átmentünk 3 kilométert, s ott voltunk, most meg egészen körbe kell menni, már mennyit mentünk, és még csak ott vagyunk Bodak mellett, még csak addig jutottunk. Először elmenni Bősre, s onnan visszafelé.” (Bodak, T.N.) Már a szomszéd falu látványa is elveszett, Bodakról csak a felbári templomtorony látszik. „Hát itt van a túlsó felin. Ennek az erőműnek a másik felin. Ennek a víziszörnynek. Mer a vajkaiak ki szokták írni, ki volt írva, hogy a víziszörny, mert valójában ez teknő, há rendesen a talajra épült.” (Bodak, M.I.)

Nemcsak a falvak kerültek távol egymástól, hanem az Öreg-Duna is távol került. Különös, de még a bodakiaktól is, azáltal, hogy nehezen megközelíthető. „Most már olyan, hogy a Nagy-Duna az elég messze van, most már olyan félórás gyaloglás vagy még úgy sem, mert nem lehet átmenni, mer ilyen hosszú zárások vannak, és a záráson átfolyik a víz. Azóta, mióta szabályozzák, azóta szinte soha nem lehet átmenni azon a vízen, csak traktorral vagy autóval.” (Bodak, T.N.) A következő idézetekből pedig látszik, ahogy az elbeszélő ösztönös kognitív térképén Süly milyen közel volt a Dunához, és egyre messzebb kerül. „Az hogy kijussunk a Nagy-Dunához, az eredeti Öreg-Dunához, ahhoz vagy Sülyön keresztül kell, nem a Sülyön keresztül, hanem azt mondjuk, hogy Süli-tó, mer az azzal egy irányban van, valamikor oda a sülyiek is kijártak, átjártak, most azok sem tudnak, eltették, úgy eltérítették. A Süly az teljesen úgy volt, mint Bodak, így a töltés mellett, Duna mellett. És azok meg a másik oldalra estek most már. Ők oda estek, s mi maradtunk itt. Ők most már nem tudnak kijönni a Nagy-Dunához, illetve ehhöz sem, mert ezekbe a erdőkbe sem tudnak kijönni.” (Bodak, T.N.) A csatorna bal oldalán lévők egyre ritkábban járnak át a régen sajátjukénak érzett tájba. „Szoktak jönni kerülővel úgy nosztalgiázni eljöttek, de már egyre kevésbé, mert mindig messzebb van nekik. Az a korosztály, ami mi vagyunk, akik erre még nagyon emlékszünk, már nem fiatalok, és már nem nagyon közlekednek. Most már Felbárt nem is lehet látni innen.” (Bodak, T.N.)

Vajka a csatorna túloldalára kerülő Keszölcéssel összevont település volt a meder feltöltéséig, a szövetkezeti központjuk Somorján volt. „Ezek a faluk Pozsony felé kapcsolódtak. Itt mindegyik falu, Fölbártól erre. Innen nagyon kevesen dolgoztak Dunaszerdahelyen. A munkahelyek Pozsonyban voltak, mindig az egész falu, Vajka is, elutazott Pozsonyba, reggel 4, 5 meg 6-kor mentek a buszok, mindig tömve.” (Keszölcés, K.P.) Az erőmű üzembe helyezését követően a szigetet Pozsonnyal összekötő út még nem volt készen, ez volt a számukra legnehezebb időszak. „Lényegében nem maradt más, csak a bősi erőmű gátján való összekötő út. Pozsonyba Bősön keresztül kellett utazni.” (Keszölcés, K.P.) A három település, Vajka, Doborgaz és Keszölcés szoros kapcsolatban voltak, a gyerekek egy iskolába jártak, egykor Vajkára, majd később Nagyszarvára: „ez a három falu együtt nőtt fel.” (Keszölcés, K.P.) A rokoni és baráti kapcsolatok a csatorna feltöltése után is fennmaradtak, de a találkozások gyakorisága megritkult. „Soknak itt a túloldalon alig 10 km-nyire vannak rokonai, ismerősei, hát ha nem közlekedik a komp, akkor a 40 km-es kitérővel kell elérni például Keszölcést, ami alapjában 1 km és Szarva, ami 4 km, vagy Somorja, ami 10 km, úgy hogy 10 helyett 50 km.” (Vajka, Z.A.)

A térképre tekintve azt gondolhatnánk, Vajka szerencsés helyzetben van, hiszen az ingyenes kompjárat innen indul. A kompközlekedés viszont állandó problémaforrás. 1992-től 2015-ig az időjárási viszonyok függvényében a komp hol járt, hol nem; legelőször felavatása után két nappal szabadult el, utasokkal Sülyig csorgott, majd ott órákat pihent, míg egy arra járó hajó visszavontatta.[35] A kompot övező jár-nem jár típusú történetek feszültsége állandó téma. A régi kompot egy modernebb váltotta fel, amely jobban ellenáll az időjárás kihívásainak, viszont továbbra is probléma, hogy nem fér fel minden autó. A helyi lakók elsőbbségi használatának megoldására többféle próbálkozás történt, több-kevesebb sikerrel. Sokan inkább Bős felé kerülnek, mivel ott biztosan kiszámítható a menetidő. „Most tegnap is (Keszölcésről) körbe mentünk Bősnek, így több kilométer, 27–30 km is lehet Vajkáig, az a plusz, időben 20-30 perc, onnan Pozsony eleje megint 30 perc.” (Keszölcés, K.P.) Bodakról vagy Felbárról még nagyobb az időveszteség kockázata, ha a komp felé indulnak. „Nekem az unokám Csölösztőn dolgozott (Bodakról), és éveken át komppal közlekedett, hát idegjei kikészültek bele, hogy elérem-e kompot, felférek-e rá, mennyi órát kell még várjak, menjek-e körbe, úgyhogy ez borzalmas volt. Itt Bodak van a legrosszabb helyzetben, mert Vajkán van a komp, ott van a szájukban, Vajka meg Doborgaz már majdnem összeépült, ők is könnyen odajutnak, mi vagyunk a legmesszebb.” (Bodak, T.N.)

A meder feltöltése után a sziget falvai távolabb kerültek a töltésen túli világtól, egymáshoz viszont közelebb. Doborgaz, Vajka és Bodak egy újonnan kialakult, többnyire egységes jellemzőkkel bíró területrész tagjai lettek, együtt szokás emlegetni őket, és a Bőstől Pozsonyig vezető út köti össze őket is. Vajka és Bodak között azelőtt nem vezetett út, és kapcsolatuk is minimális volt „Nem is tudtuk, hogy létezik Bodak, sőt, azt se tudtuk, hogy létezik Bős […] s akkor mondták, hogy »Hű! Szegény gyerekek Bősre fogtok járni alapiskolába«, és a milyen messze van, és mi mondtuk, hogy »Hú! Bős«, nekünk mindegy volt, hogy Bős… fogalmunk se volt, hogy mi az a Bős… és akkor mondták, hogy milyen messze van, hogy 22 km, és hogy a busz, és tudom, hogy mi kicsik úgy álltunk a buszban. Télen azért 10 perc helyett utaztunk fél órát… és akkor ismerkedtünk meg, hogy Bodak is van a világon, Bős is van a világon, mert arrafelé szerintem még a szüleink sem orientálódtak. Az utat csak akkor építették meg.” (Vajka, Z.K.) A bodaki oldalról nézve egy másik elbeszélést idézve: „Valamikor mink nem is tudtuk, hogy a Vajka ilyen közel van. Mi Vajkával, Doborgazzal abszulút nem. Az első gyerek Vajkárul, aki Bodakra benősült, az most, a kilencvenes években. Mink mentünk arra le, meg befelé. A vajkaiak el mertek jönni maximum Sülig. Már Bárra sem jártak. Mi abszolút nem jártunk oda (Vajkára) mulatságba, bálba, hanem Sülbe, Bárra, Nadasd, Dercsika, Baka, Bős. […] Vajkaiak abszulut, ők ide nem jártak, mi oda nem jártunk, ha futballoztunk, többnyire összeverekedtünk, vagy összerugdaltuk egymást, és most is olyan beképzeltek. Többnek tartsák magukat, mint mink vagyunk.” (Bodak, T.Z.) A két falu az utóbbi évtizedekben folyamatosan közeledik, látogatják egymás programjait, közös érdekképviseletet látni részükről, és többször nagyobb az összhang köztük a faluvezetés szintjén, mint Doborgazzal.

A három falu nem csupán egymáshoz, hanem Pozsonyhoz is közelebb került a közvetlen út megépítésével. A forgalom miatt csúcsidőben kevesebb mint feleannyi idő alatt érnek Pozsonyba, mint a velük szemben lévő településekről, Felbárról, Keszölcésről vagy Somorjáról, ahonnan „ha valaki 8 órakor a belvárosba akar érni, akkor legalább fél hatkor induljon el, de akkor sem biztos, hogy odaér. Van, hogy az ember elindul, megy másfél órát és visszafordul, mert nem jutott sehova.” (Somorja, C.G.) A Somorjával szemközti Vajkáról mindeközben negyven perc beérni a fővárosba. A somorjaiaknak ezért olykor megéri komppal átmenni a szigetre, sőt van, aki Bősig is visszamegy és onnan a szigeten keresztül indul ismét Pozsony felé. A következő években két beruházás lesz befolyással a közlekedési helyzetre. Egyrészt az R7-es autópálya, amely a Csallóközből vezet majd Pozsony felé, másrészt az üzemvízcsatorna alatt két olyan alagút megnyitását tervezik, melyeken személyautók közlekedhetnek. Ez utóbbi komoly forgalomterhelést jelenthet a szigeten.

10. Körkép visszatekintve, előnyök és hátrányok

A vízerőmű és a hozzá kapcsolódó létesítmények kapcsán visszatekintve annak előnyeiről és hátrányairól kérdeztem az ott élőket. Noha a negatív hatások felsorolása minden esetben dominált, az árvizek megszűnését többnyire előnyként könyvelték el, bár volt, aki ezt sem egyértelműen, illetve az árvízvédelem feladatát a beruházástól függetleníthető állami feladatnak látta. Különbségek mutatkoznak abban a tekintetben, hogy a három típus közül melyik település sorsáról esett szó. A legnegatívabban az elzárt falvakban lakók nyilatkoztak, rájuk a többi településről is úgy tekintenek, mint a vízlépcső legnagyobb veszteseire.

Az első helyen említett pozitív hatás tehát az árvizek megszűnése, második pedig az árvizek idején szokásos magas talajvízszint elmaradása, mely korábban egyes településeken a lakóházak pincéiben, kertjeiben és a települések más belső területein is megjelent. Somorja és Gútor polgármesterei pozitívumként értékelték továbbá a turizmus és a sportok számára kedvező feltételek kialakulását, ám ezeket az előnyöket a hivatalokon kívül nem említették. A somorjai és gútori „riviérát” elsősorban nem az őslakosok használják. „Most már kinek van érdeke itt kimenni, hogy ott a motorzajban meg a füstben…” (Somorja, K.B.) Azok számára, akik ismerték a terület régi arcát, inkább szomorú hely lett vagy egyszerűen érdektelen.

A mérleg másik oldalán hosszabb a sor. Ezek elsősorban negatív externáliák, tehát olyan, a létesítmény céljából egyenesen nem következő, nem szándékosan okozott külső hatások, terhek vagy veszteségek, melyek nem a beruházóra, hanem a helyi társadalomra vagy a természetre hárultak. Ezek döntő többsége előrelátható volt, és amennyiben már a vízlépcső tervezésénél is számításba veszik őket, láthatóvá vált volna, mennyi is valójában egy kilowattóra elektromos áram termelésének költsége az erőműben. Egy igazságosabb rendszer érdekében célnak lenne tekinthető az externáliák internalizálása (belsővé tétele), vagyis hogy azok beépüljenek a termelés költségei közé. Ez gyakran adó formájában oldható meg. Amíg a termelő úgy tekint a környezetre, mint ami ingyenesen áll rendelkezésére, költségei külsők, gazdaságilag nem jelentkezik nála, amint másoknak kárt okoz, és nem érdekelt abban, hogy ezt csökkentse. Az externális költségek meghatározásához a környezet javainak és szolgáltatásainak monetáris értékelésére már vannak példák, ezeknek a gazdasági folyamatokban való elhelyezésével a környezet-gazdaságtan foglalkozik (Kerekes 1998), miközben az átváltásokra mindig óvatosan kell tekinteni (Gowdy 2004).[36] A számításoknak nem csupán a természeti, hanem a szellemi kulturális örökségek körére is ki kellene terjednie (köztük gondolhatunk az ártéri területek hagyományos tájhasználati formáira).

A helyben élők (főként az elzárt falvakban) egy számukra felháborító egyensúlytalanság részeseinek érzik magukat, ahol noha nagy árat fizettek, nem kompenzálták őket. Az alábbi lista korántsem teljes, az interjúk során elhangzottakon alapul, és csupán érzékeltetni kívánja a veszteségek típusait, akár nyitva hagyott kérdésekkel.

1. Tulajdonuktól, bevételektől, haszonvételektől estek el. A vízerőmű által elvett területeket messze áron alul fizették ki a tulajdonosoknak, a településeknek pedig a kataszterükbe tartozó, az erőmű által használt összesen 13 000 hektár földterület után nincs adóbevételük. Az ott élők elestek továbbá a vízfolyások, laposok,[37] ártéri erdők haszonvételeitől is. A somorjai vagy a gútori erdők helyén álló tározóban nem lőnek többet vadat, nem terem gomba, sem szeder a borhoz, pöngőágat[38] nem lehet gyűjteni benne, nem terem bőralmát, sem piros belűt, és noha víz van benne elég, még halállománya is összehasonlíthatatlanul szegényebb, mint a régi ágvizeké. A szántóföldeken bevételkiesést jelent, hogy a talajvízszint csökkenése miatt jelentősen alacsonyabb a terméshozam, akár a felével (noha ez lassan inkább a többségében dán termelőket érinti).
2. Korábban nem létező költségeik keletkeztek. Fizettek, amikor a talajvízszint csökkenése miatt az összes kutat 4-9 méterrel mélyebbre kellett ásni, a kiszáradó fák helyett újakat ültetni, a falak repedéseit megjavítani. A távolságok megtételének is ára van, néhány kilométeres távolságok nőttek 25-30 kilométerre ‒ az új szigetre mindennek kerülővel kell ki- vagy bejutnia: embernek, kenyérnek, tüzelőanyagnak,[39] és ez költséges, ha még az utazásra fordított idő „árát” nem számoljuk is. A sziget és a túlpart közti közösségi közlekedést szolgáló kisbuszról és annak fenntartásáról a községeknek kell gondoskodni. (A komp üzemeltetését az állam fizeti, ez közel évi 2 millió euró).
3. Lelki terhek nehezedtek rájuk. Melyek alig számszerűsíthetőek, hiszen mi az ára, ha egy család térben kettészakad? Feszültséget okozhat-e a korábbi faluközösség megbomlása? Hány higanymilliméterrel emeli a vérnyomást a kompra várakozás? Mennyit veszít az ember, akitől elveszik az addig élettereként használt tájat? Hogyan hat az alvás minőségére az ágyuk szintje fele úszó hajók moraja? Gyorsabb szívritmust okoz-e számukra a vörösiszap-katasztófa[40] híre? A lelki terhek egy része egészségügyi gondokká is válhat, többször találkoztam olyan kifejezésekkel, melyek erre utaltak: „bele volt betegedve” vagy „egy-két év múlva el is mentek (meghaltak)”. A gyermekkor legmeghatározóbb emlékei sokaknak a régi, véget nem érő izgalmas ártéri csavargások „…kiskorunk óta mink a Dunán nőttünk fel. Nekünk a Duna olyan volt, mint valakinek a háza vagy a szobája.” (Somorja, K.B.) Ennek elmaradása miképp hat? A biofília-hipotézis (Wilson 1984) szerint az embereknek egészséges fejlődésükhöz és jólétükhöz szükségük van arra, hogy a természethez és élő rendszerekhez mély és intenzív kapcsolat fűzze őket. Ennek hiányában úgynevezett nature-deficit disorder (Louv 2005) (természettől való elidegenedés szindróma) léphet fel, mely kifejezés a posztmodern kor egy ifjú jelenségcsoportjára vonatkozik. Úgy érzik, hogy „elvesztették a természetet”. Veszteségnek érzik egyrészt a természet közelségének, másrészt a természet egy más, magasabb minőségének elvesztését.
4. A természeti környezet által fizetett ár: a vizes élőhelyek jelentős területvesztése, növény- és állatfajok eltűnése, a biodiverzitás csökkenése, invazív fajok megjelenése. A Kis-Csallóköz árterületeire a helyi „vízi emberek” azt mondják, össze sem lehet hasonlítani korábbi gazdagságával és szépségével, Gútoron és Somorján pedig maga a természet változására irányuló kérdés is értelmetlenül hangzik, hiszen ott a korábbi természeti táj nem megváltozott, hanem eltűnt.

A lokalitás szempontjából a veszteségek, vagyis a vízlépcső externális költségeinek kiszámítása ennyi év távlatából hasznos és szükséges lenne, az érintett települések közösségeinek érdekérvényesítését is segíthetné.

11. Nem a vízlépcsővel kezdődött

A vízlépcső egy a tizenkilencedik század közepére, ha nem még korábbra visszanyúló, egyre kiteljesedő folyamat egyik záróköve és talán szimbóluma, s ezért is tudtak a vele kapcsolatos viták egészen mély rétegeket megérinteni és mindenestül felforgatni.

Helyi szinten a folyamatsor egyik első lépcsőfoka volt a Duna 19. század végi hajózhatóvá tétele, mely során egy olasz tervező, akiről utóbb hidat is neveztek el Pozsonyban, két fő paraméterrel dolgozott a Duna megrajzolásánál: egyrészt nem lehetett 4 km-nél hosszabb egyenes szakasz, másrészt nem lehetett 800 m sugarú körnél kisebb kanyar. A rajz elkészült Dévénytől Gönyűig, és a terv alapján vágtak medret a Dunának néhány év megfeszített munkával, sok ezer tonna anyagot megmozgatva. A hajózás a Habsburg Birodalomban a termények szállítása végett volt fontos, könnyebb és olcsóbb legyen, vagyis nagyobb területek forrásai legyenek a hatalmon levők számára mobilizálhatóak. A terv mindeközben a lokális adottságokhoz illeszkedő kultúrák kárára volt – akár a terményt előállító területről, akár csak a szállítási útvonal által érintett területről volt szó. Ide sorolható az a törekvés is, amely a természetes adottságai szerinti vízjárta területek mind nagyobb hányadát igyekezett a szántóföldi termelésre alkalmassá tenni.

A következő töréspontokat politikai és történelmi helyzetek hordozták, a trianoni békeszerződés által létrejövő határok, melyek ökológiai és kulturális egységeket vágtak ketté (itt most nem részletezve a későbbi határmódosulásokat, míg 1945-ben kialakultak az azóta is érvényben lévő határok), valamint a ki- és betelepítések, melyek a területhez/helyhez hagyományosan adaptálódott közösségeket bontották meg. A folyamat szerves része a szocialista rendszer vívmányaként bevezetett kollektivizálás és szövetkezetesítés is, olyan gazdálkodásformát eredményezve, amely alapvetően nem a helyi adottságokból indul ki, hanem egy távoli központ igényei szerint alakítja át a helyi adottságokat.

Figyelemre méltó, ahogyan a közösségi emlékezet a vízlépcső és az új Duna-meder megépítésének hírére a Duna hajózhatóvá tételének történeteit és a trianoni határok meghúzását idézte vissza, és azokhoz hasonlították a vízerőmű és a csatorna megépítését. Ma már nem élnek azok az emberek, akik az építés kezdetén az idősebb generációhoz tartoztak, így az akkor tőlük elhangzottakat már szintén az emlékezet őrzi: „Emlékek jöttek elő akkor az öregekben. S akkor mindig emlegették aztán, hogy hogyan menekültek a fináncok elől. De ezt a vizet már nem fogjuk tudni átladikázni, mer ez olyan, meg nem lehet kikötni, ott meg ki lehetett kötni a ladikot. Ez egy nagy vágás vagy seb volt a életükben, mert ők úgy vették, hogy ami összetartozott eddig ezer évig, az ketté lett vágva. Hogyha visszamegyünk a Duna szabályozáshoz és Trianonhoz, akkor valami hasonló jött megint, amit ha ők akkor nem is éltek át, mert akik a Trianont átélték, azok is gyerekek voltak akkor, de a emlékezetben megmaradt, hogy levágták, ott maradt, ott vannak a rokonok, hogyan megyünk át, most nem mehetünk. Még a hatvanas években is, hogyha valaki át akart menni a rokonjaihoz, ami már nagyon ritka volt, 20 évig nem látták egymást, akkor is egy napot utazott, föl Pozsonyba, át Rajkára, onnan vonattal Magyaróvárra, aztán valahogyan kibuszozni oda, s eltelt a nap, mire odaért.” (Keszölcés, K.P.)

Amikor az 1890-es évek végén kialakították a hajózás szempontjából biztonságos Duna-medret, az a bal parti településeket elvágta a jobb parton hozzájuk kapcsolódó tanyáiktól, melyeket szigeteknek neveztek. „Akkor az öregek emlékeiben mindig előjöttek aztán ezek a dunai képek, hogy mit is meséltek még az ő öregjeik, mikor még a Duna nem volt szabályozva. Utána hogyan közlekedtek, mennyien fulladtak bele a Dunába. […] 1890 után, de előtte is, mer ugye a temetők itt voltak, ezen az oldalon, a vajkai temetőbe hordták a cikolaiak, a sérfenyőiek a keszölcésibe, doborgazszigetiek a doborgaziba temettek. Keresztelők, házasságok, és ugye nem volt mindig átjárható akkor sem, amikor így kanyargott a Duna, s amikor meg kiegyenesedett, akkor duplán. Ezek a emlékek és elbeszélések előjöttek, és hogy akkor na mi lesz itt megin? Megin egy hatalmas akadály. Volt, hogy keresztelni hoztak valakit, és egyszerre négyen-hatan belefulladtak, mindenki ott pusztult a Dunán. […] Ez volt az első ilyen nagyobb vágás, a Duna kiegyenesítése. Aztán jött a Trianon, a következő, akkor végleg elcsatolták. Amikor 38–39-ban volt ismét Magyarországhoz tartozó, akkor már nem kapcsolták össze ezeket. A ’45 utáni állapot meg hát egy zárt állapot volt, amivel végképp elzárták a fele rokonságot. Mert ugye a fele itt volt, a fele ott, a birtok ott is volt, itt is volt. Mikor kitalálták ezt a vízlépcsőt, hát ez volt az utolsó szög a koporsóban. Majdnem. Meg lehet nézni a népszámlálási adatokat, Keszölcésnek volt 275, most már mikor emelkedett, lett 150. Legkevesebb 98-ban volt, akkor volt 116.” (Keszölcés, K.P.)

Az egyre mélyülő törésvonalak és az ezáltal létrejövő töredezettség az ökológiai környezetre tekintve azonos képet mutat. A vízhálózatok „szétszakadozása” felé az első komolyabb lépés szintén a Duna hajózhatóvá tétele volt, a mederkotrással, a partok kövezésével, a mellékágak lezárásával. A Duna sodrása jelentősen megnőtt, és elindult a bevágódás folyamata, a főmeder egyre mélyebb lett, mélyebb, mint az ágvizeké, így azok egyre ritkábban voltak kapcsolatban a Dunával, egyre ritkábban mosta át őket a Duna vize. „Ha megnézzük hazánk szabályozás előtti vízrajzi térképét, akkor azon túlmenően, hogy konstatálhatjuk, mennyivel nagyobb kiterjedésű természetes víz borította hazai területeink felszínét, azt is meg kell állapítanunk, hogy ez a nagyobb kiterjedésű vízterület összefüggő egységes rendszert alkotott, és egymással vagy állandó, vagy az év nagyobbik részében folyamatos kapcsolatban volt. A mai állapotokat tanulmányozva talán nem is azt kell legjobban sajnálnunk, hogy természetes vizeink kiterjedése mennyire összezsugorodott, hanem azt, hogy az eredetileg összefüggő vízhálózat diszproporcionálódik, apró részletekre szakadozik szét. Míg azelőtt hazánk természetes vizei ökológiai funkciókat illetően nyitva állottak a vízi életközösségek minden tagja számára, ma a kisebb egységek elkülönülése a környezettani viszonyok romlásához s a faunakép elszegényedéséhez vezet.” (Tóth 1989, 68–69. p.) Ezt a diszproporcionálódást támogatták már a vízlépcső építése előtti, vízmentesítést célzó csatornázások is. A szövetkezeti, tervteljesítéses mezőgazdasági termelésnek a vízlépcsőépítés előtt és alatt is egyik célja volt, hogy minél több olyan területet vonjanak művelés alá, melyeket korában termőterületként nem jegyeztek. „Minden okos szövetkezeti elnök azt csinálta, hogy jó volt, ha nagyobb területet művelt, mint ami hivatalosan volt neki, mert akkor ugye nagyobb hektárhozamai voltak. Mindenki igyekezett mindent beszántani, feltölteni, mert ez neki megnyomta a termésátlagot. És akkor dicséretet kapott, vagy nem tudom mit kapott.” (Somorja, D.L.) Az erőmű üzemvízcsatornája alól leszedett földből is holtágakat, laposokat töltöttek fel.

A Duna új mederbe terelése, az erőmű és a művi beavatkozások sora olyan, mint egy túlméretezett szimbólum, amely nézőponttól függően mást és mást szimbolizál. Tekinthető az észszerűtlen kommunista beruházások gigaszimbólumának vagy az ifjú szlovák állam szempontjából a nemzeti teljesítmény szimbólumának. De tekinthetünk rá úgy is, mint a modernizáció egyik nagy ívű eredményére, ahol a természetet mint nyersanyagot, energiaforrást sikerült a fejlődés szolgálatába állítani, vagy a posztmodern filozófia felől akár úgy, mint egy óriás szimulákrumra, ahol az Új-Duna a Duna szimulákruma, az ’igazi’ és a ’hamis’ folyó közötti különbség pedig elmosódni látszik.

A helyiek szempontjából a fejezetben leírt folyamatsor a központi hatalom és érdek térnyerése a lokális világok felett, mely egyik vezérfonala itt a modernitás, és megvalósulása a modernizáció. Maradhat valaki ugyanazon a helyen, környezete, a Hely, ahol él, mégsem lesz ugyanaz, sem a mód, ahogyan kapcsoltban állt vele. Ennek a kapcsolatnak a leírásához Bausingert idézném, aki Theodor Litt gondolataira építve így fogalmaz: „…amikor a tudomány és a technika határozza meg a természethez fűződő viszonyt, a korábban még egységes elmélet és gyakorlat széttörik. Így az addig érvényes horizont szétesik, külvilággá válik, a hozzá fűződő kapcsolat gyakorlatilag csődöt mond: az ember átlépi az »áttekinthető és közvetlenül rá vonatkozó horizontot«.” (Bausinger 1995, 60. p.) Egyfajta kiágyazódási folyamat a helyi – társadalmi és környezeti – meghatározottságokból, míg a kohéziós erő korábban éppen maga a hely volt. A korábbi lokalitást nem egy új lokalitás váltja fel, a modernizáció során ugyanis nem egy új lokalitás lép az előző helyébe, hanem annak hiánya.

12. Összegzés

A dolgozat a bősi vízerőmű megépítésével összefüggő tájátalakítás lokális következményeit vizsgálta a helyiek szemszögéből. A rögzített történetek, emlékek kordokumentumok is egyben egy olyan helyről, melyet már csak az emlékek őriznek. Mindemellett a mikrofolyamatok mindig tágabb rendszerek részei. Egy egész kort jellemző tendenciák és értékelvek megvalósulása öltött testet a bősi vízerőműben, másként fogalmazva: a modernizáció narratívájának egyik kristályosodási pontját láthatjuk. A Dunához és a környező vízjárta élőhelyekhez való viszony, valamint ennek változásai szimbolikusan is értelmezhetőek.

A Duna hajdani csallóközi deltájának folyamatosan mozgásban, átalakulásban levő, mozaikos szerkezetű és magas biodiverzitással bíró tájában egy állandó, merev formák közé szorított víztározó és vízelvezető egységet hoztak létre, mely körül a táj kiszárad, és biológiailag egyre szegényebb. A történet a központi hatalom és kontroll térnyerése a lokális világok felett. Mindez a folyamat nem a vízerőmű építésével kezdődött, a vízlépcső inkább felkiáltójel a mondat végén.

Nem csak természeti értékek tűntek el, hanem egy egész hozzájuk kapcsolódó, velük szimbiózisban élő kultúra. Felvethető a kérdés, hogy mi lett volna, ha a beruházást megelőző költségszámításokba minden eltűnő természeti értéket, akár csak az akkor már védett hóvirágtöveket egyesével számításba vettek volna, valamint az ezekhez kapcsolódóan eltűnő kulturális szokások értékét is? Az energia ára vagy akár a beépített cementé és szigetelőanyagoké számszerűsíthető, de a táplik használójukhoz igazított mérete a halászháló szemtávolsága vagy a halász tudatában élő, a tájra vetített, információkkal teli síkok nem. Sem az az érzés, amit erdőben, ágvizek közt bologni jelent, vagy amilyen játékokra a gyermekfantáziát inspirálta.

A beruházás költségeinek túlnyomó többsége a helyi tájra és a helyi emberekre hárult, ahol még a számszerűsíthető költségek sem kerültek megfizetésre, hiszen a földeket jóval a valós áruk alatt kellett eladniuk, és a települések kataszteri területei után sem fizet adót a beruházó. A helyben élők sokféle sebet és méltánytalanságot őriznek, melyeknek csak egy része verbalizálódik.

A tájban s ezáltal a társadalmi kapcsolatokban is szakadások jöttek létre. Az üzemvíztározó és a felvízcsatorna egyfajta határként emelkedik végig a tájon, a mellette lévő településeket pedig abban különbözteti meg, hogy éppen kiket mitől választ el egyik vagy másik oldalán. A szakadás azonban nem csupán a fizikai szinten valósult meg, hanem széttört a Duna képe is, Öreg- és Új-Dunára, ahol egyik sem az a Duna, ami valaha a Duna mint rétegzett jelentésű szimbólum és létező valóság volt.

A vízerőmű üzembe helyezése időben egybeesett a szlovák állam megalakulásával. A vízerőmű oldalán a következő tábla áll: „Szlovákia azon polgárainak, akik 1938 és 1945 között Dél-Szlovákia magyar megszállása idején a Szlovák Köztársaság szuverenitásáért, területi épségéért szenvedtek és adták életüket. És mindazoknak, akik tudásukkal, szívós munkájukkal hozzájárultak e műhöz, Szlovákia felemelkedésének érdekében.” (Nagy 2014, 66. p.) Az idézetből úgy tűnhet, mintha egységes szlovák akarat lett volna, holott itt is a központ és a lokális szint ütközéséről volt szó, hiszen a helyi szlovák nemzetiségűek éppúgy tiltakoztak az üzembe helyezés ellen, mint a magyarok. Nemzetiségi szinten annyiban lett a létesítmény mégis nemzetiségi konfliktusforrás, hogy úgymond feltárta a területet a tömegesen beköltözők előtt (akik többségében szlovákok). Pozsony szuburbanizációja a kilencvenes években indult meg ebbe az irányba is, melyet támogatott, hogy egyrészt a terület árvízmentesítése révén újabb területek váltak biztonságosan beépíthetővé, másrészt Pozsonyból a Kis-Csallóköz falvai felé közvetlen út épült. A szuburbanizáció e nélkül is érintette volna, ám feltehetően lassabb ütemben.

A beköltözők és a helyben születettek között törésvonal, hogy az új lakók más képét ismerik a tájnak, így más a hozzá való viszonyuk is, ahogy ez generációs szakadás is, hiszen már a helyi ősökkel rendelkező fiatalabbak sem látták azt a tájat, ahol nem komp visz át az Új-Dunán, hiszen még Új-Duna sincs, csak az Öreg. Az egy. A Duna, amely József Attila szerint „mult, jelen, s jövendő”, Dunacsúnnál 1992. október 23-án mégis kettészakadt.

Irodalom

Angyal Béla 2015. Az árvíz. Gúta, 1965-66. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Bausinger, Hermann 1995. Népi kultúra a technika korszakában. Budapest, Osiris.

Dóka Klára 2009. A Duna-mappáció (1823–1845). In Andrásfalvy Bertalan–Vargyas Gábor (szerk.): Antropogén ökológiai változások a Kárpát-medencében. Budapest, PTE Néprajz–Kulturális Antropológia Tanszék, L’Harmattan.

Fleischer Tamás 1992. Cápafogsor a Dunán: a dunai vízlépcső esete. Társadalomkutatás, 10. évf. 2–3. sz. 28–77. p. http://www.vki.hu/~tfleisch/PDF/pdf92/CAPACI92.pdf

Földes Gyula, Gúthori 1896. Felső-Csallóköz árvédekezésének története. Pozsony.

Gowdy, John M. 2004. A biodiverzitás értéke – Piacok, társadalom és ökológiai rendszerek. Kovász, 8. évf. 1–4. sz. 44–73. p.

Gyurovszky S. László 1992. Ledőlnek a gátak? Beszélő, 3. évf. 32. sz. http://beszelo.c3.hu/cikkek/ledolnek-a-gatak

Hardi Tamás–Lados Mihály–Tóth Károly (szerk.): 2010. Magyar-szlovák agglomeráció Pozsony környékén. Győr‒Somorja, MTA Regionális Kutatások Központja, Nyugat-magyarországi Tudományos Intézet, Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Jókai Mór (főszerk.) 1887. Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. Magyar Királyi Államnyomda http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/osztrak-magyar/adatok.html

Kerekes Sándor 1998. A környezetgazdaságtan alapjai. Budapest, Közgazdaságtudományi Egyetem Gazdálkodástudományi Kar.

Liszka József 2005. Két Duna keríti. Tanulmányok a Csallóköz néprajzához. Pozsony, Kalligram.

Louv, Richard 2005. Last Child in the Woods: Savong Our Children from Natural-deficit Disorder. Workman Publishing Company.

Nagy Boldizsár 2005. Bős-Nagymaros kronológia. Beszélő, 10. évf. 10. sz. http://beszelo.c3.hu/keretes/bos%E2%80%93nagymaros-kronologia

Nagy Zsófia 2014. Egy konfliktus konstrukciói. Térértelmezések Bős kapcsán. Tér és Társadalom, 28. évf. 1. sz. 62–83. p.

Ozogány Ernő 2017. Tejfalu írásban és képben. Tejfalu, a szerző magánkiadása.

Tóth János 1989. Víztükör. In Foltányi Zsuzsa–Kodolányi Gyula (szerk.): Közelről nézvést. Budapest, Püski 107–117. p.

Tuba Lajos (szerk.) 1991. Stop Gabcikovo! Egy hónap a gáton. Pozsony.

Unti Mária (szerk.) 2002. Csallóköz földrajzi nevei. Dunaszerdahelyi járás. Dunaszerdahely, Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya.

Wilson, Edward O. 1984. Biophilia. The Human Bond with Other Species. Harvard University Press.

Internetes források

https://www.vojkanaddunajom.sk/hu/falu-multja

https://www.velemjaro.sk/telepulestar

Szent Cirill és Metód szobra Komáromban

A Kossuth téri körforgalom közepén álló két, keresztény szláv hittérítő szobra évekig neuralgikus pontját képezte a szlovák–magyar kapcsolatoknak, s nemcsak Komárom, hanem a nagypolitika viszonylatában is. Úgy tűnik, mára lecsillapodtak a kedélyek, a téma azonban több éven keresztül foglalkoztatta mind a szlovákokat, mind a magyarokat, beleértve a politikusokat is, a helyiektől a nagypolitika képviselőiig. Fokozatosan a nagypolitika ügyévé is vált a szobor felállítása körüli huzavona, egyetlen komáromi szoborról sem jelent meg a szlovákiai sajtóban annyi írás, mint ezzel kapcsolatban. A Komárom határait jócskán túllépő politikai csatározásokat, majd a szobor első és második felavatása körüli botrányokat az egész ország megismerhette.

A komáromi magyarok nagy részénél már a szoborállítás tervével kapcsolatban megjelent hír is ellenszenvet váltott, ki, a városi képviselő-testület pedig kezdettől fogva elutasította a szobor köztéri elhelyezésének tervét. A Matica slovenská képviselői a szobrot eredetileg a Lúdpiac téren, a szlovák–magyar határátkelőhöz vezető főút bal oldalán, a feljáró közelében tervezték felállítani, Szent István 2009-ben felavatott lovas szobra mai helyének közelében. A szobor körüli vita alakulását az évek során különféle, elsősorban a politikai jellegű tényezők befolyásolták. Valószínűleg nincs olyan szobor az ország területén, amelyikkel kapcsolatban ennyi újságcikk látott volna napvilágot mind a szlovák, mind pedig a magyar regionális, valamint az országos nyomtatott és elektronikus sajtóban, mint amennyi a komáromi Szent Cirill és Metód-szoborcsoportról. A megjelent cikkek alapján lépésről lépésre nyomon követhetőek a történések, a kutató szinte elvész ebben a hatalmas mennyiségű adatözönben. Komáromi emlékjelről lévén szó, az alábbiakban elsősorban a Komáromi Lapok, s annak szlovák nyelvű verziója, a Komárňanské listy hasábjain megjelent (szlovák nyelvről magyarra általam lefordított) forrásokat idézem, mert úgy vélem, témánk szempontjából elsősorban a helyi történések és reakciók a dominánsak. Az Új Szó napilap komáromi tudósítójától közölt híranyag ugyancsak elsőbbséget élvez, azonban a komplexitás érdekében más szlovák és magyar nyelven megjelent sajtótermékeket is átlapoztam.

Az ötlettől a megvalósulásig

A szobor állításának ötlete 1990-ben a Matica slovenská által Komáromban szervezett első Cirill és Metód Napon merült fel első alkalommal. Két évvel később, 1992-ben a maticások kérvényt nyújtottak be a városi képviselő-testülethez a szoborállítás köztéri engedélyezése érdekében. Azt a választ kapták, hogy a város nem támogatja az ötletet, hogy e két szent szobra köztéren legyen felállítva. A kérvényezők nem fogadták el a döntést és újabb kérvénnyel fordultak a város vezetéséhez. A képviselő-testület ezúttal azt a határozatot hozta, hogy engedélyezik a szobor felállítását, azonban nem köztéren, hanem zárt helyen, a használaton kívül lévő egykori katonatemplomban. Ezt azzal indokolták, hogy mivel szentekről van szó, a legmegfelelőbb hely számukra a templom lenne.

A Matica slovenská nem fogadta el a döntést, s a köztéri elhelyezés érdekében aláírásgyűjtést kezdeményezett, majd ismét kérvényt nyújtott be a városi képviselő-testületnek, engedélyt azonban ezúttal sem kapott. Az 1993 márciusában hozott 435. számú határozat értelmében a szobor felállításának helyéül a városi képviselő-testület ismét a katonatemplomot javasolta. A köztéri szoborállítás tervét azonban a Matica slovenská nem adta fel. A kezdeményezés ekkora már túllépett a komáromi kereteken, a Matica számára már országos üggyé vált a szobor köztéren való felállításának kérdése. A Matica privigyei szervezete 1994-ben, Cirill és Metód-sorsjegyeket kezdett árusítani. Ebben az évben került hatalomra Vladimír Mečiar elhíresült, antidemokratikus és nacionalista harmadik kormánya, amely működésének négy éve alatt elszabadultak a nacionalista indulatok az országban. A szlovákok mellett számos magyar tisztviselőt váltottak le, s nevezték ki helyükre a DSZM (Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom)[1] valamint a Szlovák Nemzeti Párt kádereit tekintet nélkül arra, hogy rendelkeztek-e az új funkciójukhoz szükséges képesítéssel, vagy megfeleltek volna a szakmai feltételeknek. A Matica slovenská ez alatt a négy év alatt jelentős anyagi és erkölcsi támogatásban részesült a kormánypártok részéről, azonban azok sem tudták elérni, hogy a komáromi városi képviselő-testület megváltoztassa álláspontját.

A Cirill és Metód tiszteletére a Matica slovenská által évente megszervezett ünnepséget 1995. július 5-én az egykori római castellum helyén, Leányvárott tartották, a társrendező a DSZM (HZDS) és a Matica slovenská városi szervezete volt. A DSZM egyik helyi képviselője a rendezvényről írt beszámolójában említést tett róla, hogy Cirill és Metód szobra felállításának szükségességével is foglalkoztak, s az egyik előadó szerint nagy valószínűséggel éppen ezen a tájon lépett a két hittérítő a Nagymorva Birodalom területére:

Az ünnepség 9 óra 30 perckor ünnepi szentmisével kezdődött a Szent András templomban, melyet Palkovics tiszteletes celebrált. A szentmise után a hívőket autóbusz szállította az ünnepség helyszínére. A megemlékezés 12.00 órakor kezdődött a castellum[2] déli kapujánál. A résztvevők között olyan neves vendégeket köszönthettünk, mint PhDr. Eva Kolníková DrSc. archeológus, PhDr. Titus Kolník DrSc. archeológus, Prof. Dr. Marsina Richard történész, valamint Ľudmila Cvengrošová szobrászművész […] A rendezvényen kb. 350 személy vett részt […] Marsina professzor ünnepi beszéde következett, amelyben több merőben új vélemény is elhangzott Cirill és Metód munkásságával kapcsolatban. A legérdekesebb talán az volt, hogy a professzor úr szerint Cirill és Metód nagy valószínűséggel éppen ezen a tájon léptek a Nagy-Morva Birodalom területére. […]

A résztvevők egyhangúlag támogatták a gondolatot, hogy megfelelő helyen fel kellene állítani egy Cirill és Metód szobrot, de nem zárt helyiségben!

Az egybegyűltek köszönetüket fejezték ki a rendezőknek a méltóságteljes ünnepségért és a kellemesen eltöltött délutánért. A rendezők pedig köszönettel tartoznak a komáromi helyőrség katonáinak és PhDr. Ratimorská Piroskának, akik nagyon sokat segítettek az ünnepség előkészítésében és megvalósításában.[3]

A feltételezést, hogy Cirill és Metód Komárom környékén kelt át a Dunán, a hazafias szlovák sajtó rövidesen tényként kezelte, a különféle, szoborral kapcsolatos írásokban általában ezt is hangsúlyozták. Az új Mečiar-kormány hatalomra jutását követő tisztogatások során a komáromi Duna Menti Múzeum leváltott igazgatója helyett kinevezett alapiskolai tanítónő, valamint a Magyar Nemzetiségi Osztály élére kinevezett, agronómus képesítésű helytörténész a Komárňanské listyben megjelent, közösen írt cikkükben méltatták Cirill és Metód tevékenységét és jelentőségét, s megjegyezték, hogy az egyik lehetséges átkelőhely, a gázló, amelyen keresztül a Dunán átkelve 863 nyarán a Nagymorva Birodalom területére érkeztek, Komárom közelében, valószínűleg Kelemantia castellum (Leányvár) mellett lehetett.[4]

A magyarellenességéről elhíresült orvost, Alexander Mrázikot a Matica slovenská komáromi járási választmányának elnökét, a harmadik Mečiar-kormány idején kultúrintendánssá nevezték ki, ezáltal lényegében teljesen szabad kezet kapott az állami kulturális intézményeket érintő kérdésekben, mind Komáromban, mind pedig a járás területén. És ő ezzel a jogával teljes mértékben élt is. A Cirill és Metód-szobor felállítása számára is elsődleges kérdésnek számított, az egyik fő szószólója volt az ügynek. Meggyőződéssel vallotta, hogy a két hittérítő Komáromban vagy környékén lépte át a Dunát, a Komárňanské listyben 1995-ben megjelent írásában egyebek közt ezzel indokolta a szoborállítás fontosságát. Nem a két hittérítő szobrára gondolt csupán, hanem egy olyan emlékművet képzelt el, amely azt a pillanatot örökítené meg, amikor Svätopluk fejedelem üdvözli a Dunán átkelő, a Nagymorva Birodalom földjére lépő Cirillt és Metódot. Az említett írást is ezzel a gondolatokkal zárta, figyelemre méltó történelmi keretbe ágyazva mondanivalóját:

…befejezésül megállapíthatjuk, hogy nagy a valószínűsége, vagy egész biztos, hogy a szaloniki testvérek a legszebb útvonalat használva a Nagymorva Birodalom felé, éppen itt, Komáromban lépték át az öreg dunai gázlót, s léptek Pribina valamikori nyitrai fejedelemségének területére. Érkezésük idején ezt Svätopluk fejedelem irányította, aki miután a fejedelemség területére léptek, ünnepélyesen üdvözölte [Cirillt és Metódot], majd elkísérte őket Rastislav székhelyére. Erre a jelentős eseményre folyamatosan, egy állandó, a bizánci misszió Svätopluk általi üdvözlését megörökítő emlékművel kellene emlékeztetni. Ha Zalaváron állhat a két szaloniki testvér szobra, akkor miért ne emlékeztethetne az érkezésüket és üdvözlésüket ábrázoló művészi ábrázolás erre az eseményre ott, ahol ez az esemény valószínűleg megtörtént, tehát Komáromban, vagy pedig Komárom mellett?[5]

A Matica slovenská tagjainak többsége bizonyára nem támogatta az ötletét, mert később erről már nem esett szó, kizárólag csak a két hittérítő szobra maradt napirenden.

Egy privigyei csoport 1996 júniusában Komáromba látogatott, ahol a polgármesteri hivatal titkárságvezetőjének, Zsok Gizellának átadták a komáromi Cirill és Metód-szoborra szánt egymillió koronás felajánlásukat igazoló oklevelet. A Komáromi Lapok is beszámolt erről a nem mindennapi látogatásról:

Szombaton, június 15-én tudósításban számolt be a Szlovák Televízió, hogy megkezdődtek Cirill és Metód szobra felállításának előkészületei városunkban. Tájékoztatást Zsok Gizellától, a riport szereplőjétől kértünk, aki a városi hivatalban a polgármester titkárságát vezeti:

– Szombat délután privigyei látogatók jelentették be érkezésüket azzal, hogy szeretnék megnézni a városházát. Be is futottak vagy ötvenen, s miközben az épületet és termeit nézegették, közölték, hogy a Matica slovenská privigyei szervezete egymillió koronával járul hozzá a városunkban felállítandó új szoborcsoporthoz, amely Cirill és Metód hittérítőknek állít emléket. A bejelentésnek írásos nyoma van egy kis oklevél formájában, ezt átadták nekem. Ebben az áll, hogy „nagyra becsülik a Matica slovenská komáromi tisztségviselőinek aktivitását”, s hogy kezdeményezésüket siker koronázza, pénzzel támogatták a tervet. Az aláíró Mgr. Albert Priehoda, a Matica slovenská privigyei városi szervezetének elnöke.

Mikorra várható a szoboravató?

– Ezt előre nehéz megjósolni, ugyanis minden szoborállításnak megvan a maga menete. Először is ki kell dolgozni egy tervezetet, melyet az önkormányzat mellett működő művelődési és területfejlesztési bizottság megvitat. Ha elfogadja, a képviselő testület döntésén múlik a kivitelezés. Mindez természetesen a környezetvédők, városképőrzők és más szakemberek véleményezésének a függvénye […] A szakembereken múlik, mikor és hol állítandó fel a szoborcsoport, miután a képviselők megszavazták a tervezetet.[6]

Úgy tűnik, hogy a privigyei látogatók a maguk sajátos módján akartak nyomást gyakorolni a komáromi önkormányzatra, s bizonyára az akkor már erősen kormánypárti állami Szlovák Televízió megjelenése sem volt véletlen.

A privigyeiek által árusított Cirill és Metód-sorsjegyekből 1997-ig szép summa gyűlt össze, a befolyt összegből 4,6 millió koronát szántak a komáromi szobor elkészítésére. Még ebben az évben konkrét lépések is történtek ez ügyben: a Matica slovenská szerződést kötött Ladislav Berák szobrászművésszel a két hittérítő szobrának elkészítésére. A mű 1999-ben készült el, a szobrász egy majdnem 4 méter magas bronzszobrot adott át a megrendelőknek. Az elkészült művet azonban csak egy évvel később, 2000. július 21-én szállították Komáromba, ahol az evangélikus templom udvarán helyezték el ideiglenesen.

Témánk szempontjából különös jelentőséggel bír az 1999-es év, ekkor csúcsosodott ki a komáromi szoborügy, így ezzel az időszakkal az alábbiakban bővebben foglalkozunk.

A szobor elkészültét megelőző években is folyamatosan jelentek meg a szlovák és magyar sajtó nagy részében a témával kapcsolatos cikkek és olvasói levelek,[7] s mind a Komáromi Lapok, mind pedig annak Komárňanské listy című szlovák változatának oldalain több vitacikk is megjelent.[8]

A szobor elkészültét követően a vita még inkább fokozódott. Mindeközben olyan hírek is lábra kaptak, hogy a szobrot Nyitrára viszik, valamint egy olyan elképzelés is felmerült, hogy akár a Zobor-hegyen is felállíthatnák az alkotást. Ez a hír valószínűleg nem lehetett alaptalan, mert egy verebélyi olvasó azonnal reagált az Új Szóban a tervvel kapcsolatban. Egyebek közt az alábbiakat írta:

Egy másik javaslat, ha jól emlékszem, úgy hangzott, hogy a Zobor-hegyen állítsák fel a szoborcsoportot. A Komáromból szorgalmazott javaslatnak vannak némi bökkenői. Az egyik az lenne, hogy a Zobor-hegyet és körülötte a természetet egy égbe magasodó vasépítmény, a rádiótorony „rondítja”, a szomszédságában levő millenniumi emlékoszlop[9] henger alakú talapzata szinte beleolvad. Másodsoron, a Zobor-hegy csúcsa, vagyis a sziklaormai, ahol érdemes lenne a szoborcsoportot elhelyezni – legalább 20 méter magasat – katasztrálisan Nyitragrencsérhez tartozik. És végezetül, ha mégis meg tudnának egyezni a gerencséri képviselő-testülettel, akkor el kellene távolítani a millenniumi emlékoszlop 8 méteres talapzatának maradványait. […] Finta Rezső polgármesternél érdeklődtem a talapzat lebontása iránti kezdeményezésről. Az alábbiakat válaszolta: „A millenniumi emlékoszlop maradványainak lebontásához elvileg és gyakorlatilag senkinek sincs joga, mert az Gerencsér területén fekszik […], tehát az emlékoszlop maradványa a miénk, és meg is fogjuk védelmezni a megfelelő jogi eszközökkel.”[10]

A szobor Nyitrán való elhelyezésének ötletéről megjelent hírek kapcsán meg kell említenünk egy figyelemre méltó közjátékot. Vrabec Máriának, az Új Szó munkatársának 1999. május 14-én megjelent egy írása a lapban, amely szerint a nyitraiak készek lennének elfogadni és Nyitra valamelyik pontján felállítani a szobrot.[11] Nyitrai (Drahomíra Pechovčiaková, a Matica-ház igazgatónője) és komáromi (Alexander Mrázik, a Matica slovenská komáromi járási tanácsának elnöke) interjúalanyok azonban az Új Szónak elküldött írásukban cáfolták a Vrabec Mária által leírtakat, s azzal vádolták őt, hogy valótlanságokat közölt.[12] A két levélre reagálva az Új Szó és Vrabec Mária az alábbi választ tette közzé a lapban:

Szombati számunkban Drahomíra Pechovčiaková a nyitrai Matica-ház igazgatója és Alexander Mrázik, a Matica slovenská komáromi járási tanácsának elnöke tiltakozó írását közöltük. Kifogásolták, hogy Vrabec Mária „Cirill és Metód ügy” című cikkében őket idézte, mondván, ők nem beszéltek a szerkesztőnkkel, és nem is szeretnék Nyitrán tudni az ominózus szobrot. Vrabec Máriát célzatossággal vádolták, valamint azzal, hogy valótlanságokat állt. Nyitrai szerkesztőnk reagálását egyebek mellett azért is közöljük, mert dokumentum (magnószalag) van a birtokában, s a hangfelvételből egyértelműen kiderül, ki mit mondott és kinek.

Érthető, hogy a Matica slovenská minden erejével igyekszik letagadni, hogy valaha is eszébe jutott volna lemondani a komáromi Cirill és Metód szoborról, és Nyitrának ajándékozni azt. Természetesen az is érthető, hogy most azok szállnak síkra a legvérmesebben a komáromi helyszínért, akik nemrég még el tudták volna képzelni, hogy a szobor máshol álljon – elvégre jóvá kell tenniük a hibájukat. Mármint azt, hogy egy magyar újságírónak kotyogták ki, „hallottak a nyitraiak ötletéről” (Alexander Mrázik), meg hogy „mondtam ilyen dolgot, de csak a közeli ismerősök előtt. Mondom, ha már egyszer így áll a dolog, Nyitrán ez nem lenne probléma.” (Drahomíra Pechovčiaková). Ismétlem, érthető a visszatáncolás, hiszen a Matica számára a szobor elvi kérdéssé, sőt a nemzeti jogok magasztos szimbólumává vált. Ezzel szemben az teljesen mellékes szempont, hogy a két hittérítőnek az égvilágon semmi köze nem volt Komáromhoz. Még az az emberi gyengeség is megbocsátható, hogy valaki időközben megmásítja véleményét, egyedül arra nem találok magyarázatot, miért kell letagadni még a puszta tényét is annak, hogy telefonon beszélt az adott újságíróval – pláne, hogy a beszélgetésről hangfelvétel készült. Ha csak nem azt akarják elhitetni a közvéleménnyel, hogy az egészet a magyarok találták ki: így akarták egycsapásra Komáromot is megszabadítani a szobortól, meg a Maticát is belülről bomlasztani. Az egész összeesküvési elmélet csak azért sántít, mert a végső döntést úgyis a komáromi képviselő-testület hozza meg, azt pedig éppúgy nem kényszerítheti senki a szobor felállítására, mint a Maticát az elajándékozásra.[13]

Amikor a kész szobrot Komáromba szállították, már az 1995-ben alakult új kormány volt hatalmon Szlovákiában. A Szlovák Nemzeti Párt, valamint a Mečiar által irányított DSZM képviselői ellenzéki szerepbe kerültek. Az új kormánykoalíció tagja, a Kereszténydemokrata Mozgalom (KDM) igazságügy-miniszterré kinevezett elnöke, Ján Čarnogurský a kezdetektől támogatta a komáromi Cirill és Metód-szobor köztéri felállítását. Elmondása szerint a KDM már 1997 őszétől tárgyalt a komáromi városvezetéssel ebben az ügyben, azonban a választási kampány idején nem foglalkoztak a kérdéssel, abból a megfontolásból, hogy senki se élhessen vissza ezzel. Čarnogurský 1999 januárjában levéllel fordult a komáromi polgármesterhez, hogy rendezze a szoborállítás kérdését, levelére azonban nem kapott választ.[14]

A szobor köztéri felállításának problematikája nagyon hamar túlnőtte a komáromi kereteket, és ekkorra már országos üggyé vált. Ján Chryzostom Korec bíboros, Ján Sokol érsek, Szlovákia metropolitája a szobor köztéri felállítása mellett foglalt állást, és Ján Čarnogurský igazságügyi miniszter mellett Milan Kňažko kulturális miniszter is hallatta a hangját az ügyben. Csáky Pál miniszterelnök-helyettes (MKP) 1998. november 5-én azt nyilatkozta, hogy „a problémát az ügyhöz méltóan fogják megoldani”.[15]

Nagy visszhangot váltott ki a szobor köztéri felállításának elutasítása a komáromi városi képviselő-testület részéről, s emiatt a szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom vezetése úgy döntött, amennyiben a Magyar Koalíció Pártja (MKP) nem gyakorol nyomást a komáromi képviselőkre, 1999. szeptember 16-án ellenezni fogják a párt felvételét az Európai Demokratikus Unióba (EDU).[16] Bugár Béla, az MKP elnöke szerint az ilyen feltételek szabása zsarolásnak minősül, Duray Miklós, az MKP tiszteletbeli elnöke pedig kijelentette: egy „demokratikus országban lehetetlen, hogy egy politikai párt egy városi önkormányzatot határozata megváltoztatására kényszerítsen”. Mácza Mihály alpolgármester az Új Szó munkatársának az üggyel kapcsolatban ugyanazt nyilatkozta, amivel a város önkormányzata kezdettől érvelt, miszerint Komárom városi képviselő-testülete azért utasította el a kezdeményezést, mert a két hittérítők sem történelmi, sem pedig kulturális szempontból nem kötődnek a városhoz. Közölte továbbá, hogy miután a képviselő-testület felajánlotta a szoborcsoport felállítását a volt ferences rendi templomban, a Matica szándékosan akkorra alkotást készíttetett, hogy azt már csak köztéren lehessen elhelyezni. A KDM egyik alelnöke, Pavol Hrušovský véleménye szerint „ha valaki európai akar lenni, és Európához kíván csatlakozni – amely történelmi, nemzetiségi és politikai szempontból is sokrétű –, nem okozhat neki gondot egy olyan kérvény – legyen bárkié is –, mely arra vonatkozik, hogy állítsanak fel egy adott területen annak kultúráját és múltját idéző emlékművet.” Vladimír Palko, a KDM másik alelnöke is nyilatkozott az ügyben:

Az MKP-t olyan politikai partnernek tekinti, amelynek az elmúlt évtizedben hasonló elképzelései voltak a társadalom átalakításáról. A komáromi helyi politikusok elutasító álláspontja viszont szerinte ellentétben áll a két párt keresztény hagyományokra épülő politikájával, hiszen „ezt a hagyományt a mi végeinken éppen Cirill és Metód honosította meg”. Úgy tekinti, hogy az MKP tagfelvételi kérelme az európai irányultságának tanújele. „Az MKP országos politikája felől nincsenek kétségeink, a komáromi helyi politikusok viszont kételyeket keltenek.”[17]

A szoborállítással kapcsolatban az MKP másik koalíciós partnere, a Demokrata Párt alelnöke, Peter Zajac is kifejtette véleményét:

Úgy vélem, a kérdést megegyezéssel kell megoldani. A KDM-nek tekintettel kell lennie az MKP választóira, az önkormányzatnak pedig fel kellene állítania a műalkotást. Nem látom semmi okát, hogy Európa védőszentjeinek Komáromban, amely európai városnak tekinti magát, ne lehetne helye valamelyik köztéren. Ugyanakkor nem érzékelem ezt olyan problémaként, aminek meg kellene zavarnia az MKP és a KDM, e két hasonló programú politikai párt kapcsolatait. A Demokrata Párt kész közös védnökséget vállalni az ügy méltó és megnyugtató lezárása felett. Remélem, hogy ez a probléma a mostani valós gondokkal terhelt időszakban nem ölt óriási méreteket, hanem ott oldódik meg, ahol kell: Komáromban.[18]

1998 nyarán a Szlovák Demokratikus és Koalíció Komáromban működő pártjai (Demokrata Párt, a Kereszténydemokrata Mozgalom és a Demokratikus Unió) aláírásgyűjtést kezdeményeztek annak érdekében, hogy a szobor köztéren legyen felállítva. Judita Ambrušová, a petíciós bizottság szóvivője elmondta, hogy az elkészült szoborcsoport az adófizető polgároknak egy fillérjébe nem került, és véleménye szerint „a szlovák–magyar megbékélést jelképezhetné, ha a zömében magyarok lakta városban valamennyi szláv nép apostolainak szobrát méltó helyen, köztéren állítanák fel”.[19] A Komáromi Lapok egyik szerkesztője hívta fel a figyelmet arra, hogy a szoborral kapcsolatos petíciós ív fejlécén Komárom város címere szerepel, aminek használatát tudomása szerint a város polgármestere nem engedélyezte.[20] Pásztor István polgármester ezt követően a sajtó útján nyílt levélben fordult a petíciós bizottsághoz a városi címer törvénytelen használata miatt.[21]

A Demokrata Párt komáromi járási választmánya 1999. szeptember 24-én a Komárňanské listyben tette közzé a szoborüggyel kapcsolatos állásfoglalását:

A komáromi Demokrata Párt a Cirill és Metód-szoborcsoport kapcsán kialakult helyzetet fölöslegesnek tartja. Az eset amiatt kelt általános figyelmet, mert a kisebbségi jogok érvényesítésének kérdéséről van szó egy nemzetiségileg vegyes területen, ahol a kisebbséget a szlovák közösség alkotja. Ezeknek a jogoknak a gyakorlati érvényesítése a mindennapokban Európa egyik kulcskérdése az emberi jogok érvényesülésének vonatkozásában, s napjaink demokráciafelfogásának próbakövét is jelenti egyben. Paradox módon a hittérítők szobrának méltó elhelyezésére benyújtott kérvényt már 7 éve folyamatosan elutasítja a városi képviselő-testület, amelyben a magyar kisebbség képviselői alkotják a többséget, annak a kisebbségnek, amely érzékenyen reagál, ha az igazságtalanság őt érinti.

A Demokrata Párt az elmúlt időszakban a magyar kisebbség minden jogos kérelmét támogatta, akár a kétnyelvű bizonyítványról, vagy a kisebbségi nyelvhasználati törvényről volt szó. Tiltakoztunk a magyar alap- és középiskolák igazgatóinak indokolatlan leváltása ellen, az alternatív oktatás bevezetésének terve ellen, a Duna Menti Múzeum magyar feliratainak eltávolítása ellen, s most ugyanebből a megfontolásból annak a kisebbségnek az oldalán állunk, amely kulturális igényeit szeretné érvényesíteni. Elvileg ugyanis nincs semmi különbség egy nemzeti közösség és a város lakosait képviselő kulturális szervezet jogai között. Mindkét esetben a kollektív jogaikat érvényesítő csoportról van szó.

Állandó jelleggel nem lehet elutasítani a saját polgárok kéréseit. Emiatt bukott meg a Mečiar-kormány is. Egyáltalán nem az a lényeg, hogy a városi képviselők óhajtják-e a szobrot, az a meghatározó, hogy ebben a városban létezik a lakosoknak egy csoportja, amely viszont szeretné. Ha a képviselők ezt nem veszik figyelembe, a konfliktus elhúzódik és csak súlyosbodni fog. Az ilyen hozzáállás nem kívánt következményekkel járhat, a kisebbségi igények elutasítását vonja maga után mind a hazai, mind pedig a nemzetközi közvélemény szemében, amely odafigyel arra, hogy a Magyar Koalíció Pártjának helyi politikusai vajon képesek-e eleget tenni egy olyan elemi kérésnek, mint a hittérítők szobrának egy méltó helyszín megszavazása. Erről szól az MKP Európai Demokratikus Unióba való belépésének vétója. A városi képviselő-testület hozzáállása ehhez a kérdéshez teljesen kontraproduktívvá vált. Erről tanúskodnak az alábbi tények is:

1. A probléma nem oldódott meg, hanem egyre fokozódik.
2. Mobilizálta és egyesítette Szlovákia polgárait a városi képviselő-testület döntése ellen, és több egyházi és politikai személyiség is kiállt a szobor leleplezése mellett.
3. A vitát az extrém politikai pártok (DSZM, SZNP) folyamatosan ki fogják használni céljaikra, és a társadalomban fokozódik majd a magyarellenes hangulat.
4. Az MKP a kormánykoalícióban sem tudta átvinni a kisebbségi törvény enyhébb változatát.
5. Az MKP-t nem vették fel az EDÚ-ba.
6. A komáromi lakosok petíciót indítottak.
7. A probléma nemcsak a régió határait lépte át, hanem már európai mértékeket öltött.
8. Az eset továbbra is a médiák figyelmének központjában marad.

A komáromi Demokrata Párt meg van győződve róla, hogy ennek a problémának azonnali megoldása a legcélravezetőbb. Egyébként a felsorolt tények listája egyre inkább bővülni fog.[22]

Ugyanebben a lapszámban és oldalon fejtette ki véleményét Ladislav Navrátil a szoborállítási ügy kapcsán,[23] amire Alexander Mrázik hevesen reagált a lap október 1-jei számában megjelent írásában, bocsánatkérésre szólítva fel a Komáromi Lapok szerkesztőségét, mivel szerinte a cikk több pontjában is sértette az ő és a szoborállítást támogatók alkotmányos jogait. Azt azonban nem részletezte, hogy konkrétan mely állítások voltak ezek.

Hetilapjuk az 1999. szeptember 24-i 38. számában megjelentetett egy írást „Ahogyan én látom (és bizonyára nem csak én)” címmel és Ing. Ladislav Navrátil aláírással.

A cikkben számos valótlan állítás szerepel, amelyek sértik a Szlovák Köztársaság Alkotmánya 19. cikkelye 1. bekezdésében biztosított jogaimat: Mindenkinek joga van megőrizni emberi méltóságát, személyi becsületét, neve jó hírét.

Ezért arra kérem önöket, hogy 7 napon belül kérjenek bocsánatot tőlem és az érintett polgároktól, s lapjuk 2. oldalán tegyék közzé a megfelelő terjedelemben (ahogyan azt a sértő írás esetében is történt) az alábbi bocsánatkérést:

A Komáromi Lapok szerkesztősége bocsánatot kér MUDr. Alexander Mráziktól, a polgároktól, a Matica slovenská, az SNS és a KDH tagjaitól azokért a valótlan, az emberi méltóságot és becsületet sértő állításokért, amelyek Ladislav Navrátil mérnök Ahogy én látom (és bizonyára nem csak én) című, a Komáromi Lapokban 1999. szeptember 24-én írásában szerepelnek.

Az olvasók megérdemlik az objektív és valós információkat. A Komáromi Lapok céljának az ilyen információk közzététele kell, hogy legyen.

Batta György főszerkesztő a közölt levél alatt megjegyezte: Tisztelt MUDr. Alexander Mrázik, remélem, hogy minél előbb konkretizálja majd a „számos valótlan állítást”, amelyeket azonnal megjelentetünk.[24]

A szóban forgó lapszám második oldalán a fent említetten kívül még kettő, a szoborral kapcsolatos cikk szerepel. Az egyikben a petíciós bizottság mutatta be a lap olvasóinak az elkészült szobrot, és röviden vázolta a szobor tervezett felállításával kapcsolatos problémákat is.[25] A másik írás szerzője azt a kérdést feszegette, szükség van-e helyi népszavazásra a szobor elhelyezésével kapcsolatban. Az írást jegyző Anton Teleki szerint mind a magyar, mind pedig a szlovák polgároknak elegük van már ebből a társadalmat megosztó, évek óta tartó huzavonából, s egy helyi népszavazással kellene megoldani ezt a már veszélyes irányba haladó ügyet.[26]

A Magyar Koalíció Pártja komáromi városi képviselői 1999. október elején tartott ülésükön foglalkoztak a Cirill és Metód-szobor ügyével is, azonban nem nyilatkoztak az ott elhangzottakkal kapcsolatban. Andruskó Imre önkormányzati képviselő elmondása szerint „a városatyák megegyeztek abban, hogy miután a szoborcsoport elhelyezésének vitája eddig is nagy teret kapott a sajtóban, holott az országban vannak ettől lényegesen fontosabb gazdasági, szociális és oktatásügyi problémák, a Cirill és Metód-szoborcsoport elhelyezésének ügyében egyelőre hírzárlatot rendeltek el.”[27]

Komárom polgármestere, Pásztor István október elsején sajtótájékoztatót tartott annak okán, hogy a szoborcsoport elhelyezése ügyében megjelent különféle információk egy része pontatlanul tájékoztatott. A sajtótájékoztatón közölte álláspontját, amelyet mind magyar, mind pedig szlovák nyelven írásban is közreadott.[28] Bizonyára az is szerepet játszott az állásfoglalás közzétételében, hogy a dél-szlovákiai szlovákok 13. nagysurányi találkozójának résztvevői elküldték állásfoglalásukat egyebek közt a Komáromi Lapoknak is, amelyben abbéli reményüket fejezték ki, hogy a két hittérítő szobra a 2000. évben végre a köztérre kerülhet, s kifejtették, mennyi mindent köszönhetnek a magyarok Szent Cirillnek és Metódnak, valamint az ószlovákoknak és ószlávoknak egyaránt.[29]

A szobor ügye újabb fordulatot vett, miután 1999-ben megalakult a Palatinus Polgári Társulás, amely az alapítók elmondása szerint tulajdonképpen azért jött létre, mert a Cirill és Metód-szobor ügye már nemzetközi méreteket öltött, éppen ezért ők politikai felhangok nélkül próbálják keresni a kölcsönösen elfogadható megoldást. A Hortai Éva, Litomericzky Nándor, Takács Péter és Fehér Miklós által alapított polgári társulás azzal a javaslattal állt elő, hogy az épülő Európa-udvarban állítsanak szobrot Európa védőszentjeinek. „A Cirill-Metód-szobor felállítása és a szentek által képviselt eszme, az anyanyelvi vallásgyakorlás és írásbeliség ellen nekünk nincs kifogásunk, azok viszont elfogadhatatlanok számunkra, akik az elmúlt évek során nemzeti presztízskérdést kreáltak az ügyből” – nyilatkozta az Új Szónak a társulás egyik alapítója, Fehér Miklós MKP-s kerületi elöljáró-helyettes, majd így folytatta:

Úgy gondoltuk, hogy ezt a kérdést csak akkor lehet pozitívan kezelni, ha minden eddigi lerakódástól megszabadítjuk, és teljesen tiszta lappal kezdünk. Az első lépést az SDK képviselői – František Mikloško, Pavol Hrušovský és Peter Zajac tették meg, ők javasolták, hogy próbáljunk tárgyalni a dologról, de konkrét elképzelésük még nem volt. Sebők Zoltántól, az MKP komáromi szervezetének elnökétől származik a szoborpark ötlete, a Palatinus Polgári Társulás ebből kiindulva javasolta, hogy az Európa-udvarban állítsák fel szent Benedek, Cirill és Metód, valamint a II. János pápa által 1999 októberében rendezett püspöki szinóduson Európa patrónáivá kinevezett Siennai Szent Katalin, a svéd Szent Brigitta és a keresztről nevezett Benedikta Teréz (Stein Edit) szobrát. Miután indítványunk kedvező fogadtatásra talált, a megvalósítás részleteiről is tárgyalásokat folytattunk az SDK képviselőivel. Megegyezés született arra vonatkozóan, hogy az Európa-udvar közepén Szűz Mária szobor áll majd, hiszen ő a magyarok nagyasszonya és Szlovákia patrónája, a kölcsönös előzékenység jeléül pedig a magyar házon Samuel Jurkovič, a szlovák házon pedig Koós Károly emléktábláját helyezzük el. A tervek szerint a szobrok életnagyságúak lesznek, a művészi kivitelezésről közös bizottság dönt, a finanszírozást pedig adományokból oldanánk meg, a Palatinus Polgári Társulás felügyelné. Ezzel a javaslattal Ján Čarnogurský, a KDH elnöke is egyetértett, de a megvalósításhoz mindenképpen szükséges még a komáromi képviselő testület jóváhagyása, mely garanciát is jelentene.[30]

Erre a hírre Karol Kružel, az elkészült Cirill és Metód-szobor felállításának ügyét felvállaló Comorra Polgári Társulás elnöke a Komárňanské listy hasábjain reagált. Üdvözölte, hogy a nemrég alakult Palatinus Polgári Társulás elfogadta és megalapozottnak tartja a gondolatot, hogy Komáromban szobra legyen Cirillnek és Metódnak. A város polgárainak több mint tízéves szoborállítási törekvéseihez csatlakozó és azt képviselő Comorra választmánya meg van győződve róla, hogy amennyiben sikerül végre elhelyezni a város valamelyik parkjában a két hittérítő már elkészült szobrát, az nagyban hozzájárul majd a magyar és szlovák lakosság közeledéséhez. A szobor elhelyezésének kérdésében készek tárgyalni az illetékes szakemberekkel és a városi képviselő-testülettel egyaránt. Véleménye szerint azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy egy műalkotás már elkészült a két hittérítőről, tehát meg kell gondolni, szükség van-e újabb kiadásokra egy másik Cirill és Metód-szobor elkészítésére. Szerinte, amennyiben meglesz a jóakarat az MKP városi képviselői részéről, akkor a már meglévő szobor elhelyezésének kérdése a megértés és a tolerancia jegyében végre megvalósulhat. Azzal viszont nem értett egyet, hogy a szobrot valahol Komáromon kívül állítsák fel.[31]

A város képviselő-testülete[32] 2000. február 24-én tartott ülésén tűzte ismét napirendre a két hittérítő szobrának ügyét. Ezen, a városi képviselőkön túl, részt vettek a komáromi Matica slovenská járási szervezetének vezetői, valamint a szentek szobrának ügyét felvállaló Comorra, a Palatinus Polgári Társulás képviselői, s megjelent kíséretével a Szlovák Nemzeti Párt képviselője, a korábbi iskolaügyi miniszter, Eva Slavkovská is. A Matica által készíttetett, már meglévő Cirill és Metód-szobor köztéri felállításával kapcsolatos kérést a képviselő-testület ismét elutasította, a Palatinus Polgári Társulás Európa udvarban tervezett szoborállítási tervét viszont elfogadta. Az eseményről Kovács János képviselő-testületi tag, aki már számos alkalommal osztotta meg gondolatait a sajtóban a szoborral kapcsolatban,[33] ezúttal is beszámolt a képviselő-testület döntéséről a Komáromi Lapokban. Az autentikusság okán ebből idézzük a lényegesebb sorokat:

…A comorrások legutóbb azt kérték, hogy városi köztéren, a víztorony előtt, vagy a Lehár szobor melletti parkban helyeztessék el [a szobor]. Ezt a jelenlévő 28 képviselő közül 25-en elutasították, 1 tartózkodással és 2 ellenszavazattal.

Eva Slavkovská képviselőnő és kísérete azt várta talán, hogy a vitában képviselőtársaim megokolják elutasító állásfoglalásukat. Nem ez történt. Senki sem magyarázkodott. Jóváhagyta a tanács elutasító állásfoglalását Miért? Elegünk van már nagyon ebből az ügyből. Foglalkoztunk vele éppen eleget, az írásos és elektronikus sajtó is aránytalanul sokat. Hazai és külföldi politikai térre is terelődött az ügy, zsarolásoktól sem tartózkodva, nem kímélve a hittérítők nemes cselekedeteit és célkitűzéseit sem.

A szoborcsoport felállításának kezdeményezői a legcsekélyebb bizonyítékok hiányában adták be a szlovák köztudatba, hogy Komáromban keltek át a Dunán, amikor 863-ban megérkeztek a Nagymorva Birodalom területére, vagyis Szlovákiába. Tudni kell: 1. semmilyen kötődésük nincs Komáromhoz, Szlovákia legdélibb járási székhelyéhez, a Csallóközhöz. 2. Ők görögkatolikus hittérítők voltak, tehát nem római katolikusok, mint a szlovákok többsége […]

[…] A maticás és az eszenpés[34] agitátorok 1999-ben áláírásgyűjtést szerveztek az alig kielégítő kisebbségi nyelvtörvény ellen, közben Cirill és Metód szoborcsoport felállítását akarják terjedelmes köztéren Komáromban, hogy a nagysurányi gyűléseiket áthelyezhessék hozzánk. Ezt tőlünk telhetően nem engedhetjük meg, SEM CSELLEL, SEM ERŐVEL.[35]

Lesz rövidesen Cirill és Metód szobor Komáromban kis köztéren, a legreprezentatívabb helyen, a gyors ütemben épülő nagyszerű Európa udvarban több európai szenttel együtt egységesen 125 cm magassággal. Ezt már az előbb jóváhagyta a képviselő-testület.

Ha köztéren kell Cirillnek és Metódnak szobor Komáromban, ám legyen, de két helyen nem tartjuk szükségesnek városunkban. Nyitra után Komáromban lesz másodikként a szláv hittérítőknek szobra, lehessen máshol is. Az elkészült szoborcsoportot bizonyára lesz város, amelyik készségesen befogadja. PhDr. Kovács János, a komáromi városi képviselő-testület tagja.[36]

A szobor ügye e döntés után nem zárult le, hanem még inkább foglalkoztatta a szlovák nagypolitika képviselőit is. A Matica slovenská nyitrai kerületben működő alapszervezeteinek elnökei 2000 júniusában tanácskozásra gyűltek össze abból a célból, hogy a Cirill és Metód-szobor elhelyezésének kérdéséről tárgyaljanak. Az eszmecsere a nyilvánosság kizárásával, zárt ajtók mögött zajlott. A sajtóban megjelentek szerint elutasították a javaslatot, hogy a szobrot magánterületen helyezzék el, mivel ezt méltatlannak tartják a két hittérővel szemben. Határozat született, hogy a Matica slovenská a HZDS-szel és az SNS-szel az eddigieknél sokkal erősebb kampányba kezd annak érdekében, hogy a szoborcsoport végre a megfelelő helyre kerüljön.[37]

A Cirill és Metód-szobor a Matica-székház bejárata fölött

A Matica slovenská megalakulásának 140., valamint Cyrill és Metódnak a Nagymorva Birodalomba érkezése 1140. évfordulója 2003-ra esett, ennek okán mindenképp fel akarták állítani a szobrot. Mivel minden erőfeszítésük ellenére sem sikerült elérni a városnál, hogy a szobor köztérre kerülhessen, 2003-ban úgy döntöttek, hogy a Matica slovenská komáromi székházának bejárata fölött helyezik el. Az ünnepélyes felavatást július 12-re tervezték. Az evangélikus templom kertjében két évig ideiglenesen elhelyezett 1600 kilogrammos szobor elszállítása a Matica székházához nem volt zökkenőmentes sem műszaki, sem pedig politikai szempontból, mivel nem rendelkeztek a szükséges engedéllyel a szobor elhelyezésére. A városi rendőrség már június 30-ától megfigyelés alatt tartotta a templomkertet, hogy megakadályozza az elszállítást, július 5-én pedig úgy próbálták megakadályozni, hogy szolgálati gépkocsijaikkal eltorlaszolták a Matica-székházhoz vezető közutat. A szobrot szállító tehergépkocsi és a daru úgy kerülte ki a rendőrségi torlaszt, hogy ráhajtott a parkosított területre, és minden hivatalos felszólítás ellenére a Matica székházához szállították a szobrot.”[38]

Mivel a szervezők nem kértek a várostól engedélyt sem az áthelyezésre, sem pedig az épület átépítésére és a szobor felavatására, a városi képviselő-testület és a polgármester egyaránt elítélte az esetet. Stanislav Bajaník, a Matica slovenská országos elnöke szerint az épület bejáratának átalakításához nem volt szükség építési engedélyre, csupán bejelentési kötelezettségük volt, amit meg is tettek. Ezek után a polgármester felszólította a szervezőket, hogy harminc napon belül szerezzék be az építési engedélyhez szükséges dokumentumokat.[39] A szobor átszállítását követően a polgármester sajtótájékoztatót is tartott, s egyebek közt az alábbiakat közölte: „Cirill és Metód életművét nagyra értékelem és tisztelem, ám a szoborcsoport ezek után Komáromban a törvényszegést szimbolizálja majd és az arrogancia és a totalitárius gondolkodásmódot tükrözi.” Kijelentette továbbá, hogy kötelességéből eredően a törvény által biztosított igazságszolgáltatás eszközeihez nyúl, s véleménye szerint a városi képviselő-testület akár 2 millió koronás büntetés kifizetésére is kötelezheti a Maticát.[40]

A két hittérítő szobrának ünnepélyes felavatására egy szombati napon, 2003. július 12-én került sor körülbelül hatszáz résztvevő jelenlétében. Nagyrészük a közelebbi és távolabbi környékről autóbuszokkal érkezett. Az esemény fontosságát jelezte az is, hogy a felszentelésen részt vett Ján Sokol katolikus érsek, Július Filo evangélikus egyetemes püspök, valamint Józef Nowacki apostoli nuncius, a Vatikán pozsonyi nagykövete is. A megjelent politikusok között volt Ján Čarnogurský és Robert Fico, valamint több parlamenti képviselő is. Komárom városa nem képviseltette magát a rendezvényen, amit azzal indokoltak, hogy a szoborcsoport törvénytelenül került új helyére. A felavatási ünnepségre a szélsőséges szlovák Pospolitosť több tagja is eljött, nagyrészük a Hlinka Gárda egyenruháját viselte, de atrocitásra nem került sor. Ennek a szervezetnek a tagjai más neonáci fiatalok társaságában 2005-ben már nagyobb számban érkeztek Komáromba, hogy a két hittérítőre emlékezzenek, látogatásuk valódi célja azonban az erőfitogtatás volt. A kormánytól kezdve az SNS-ig mindenkit kritikával illettek, szerintük az országban csupán a Matica slovenská képviseli a szlovák érdekeket. A helyszínre rövidesen megérkeztek a magyar neonácik és más szélsőséges csoportok tagjai is (egy részük Magyarországról), azonban a két tábor nem tudott egymásnak esni, mivel ezt a rendőrök megakadályozták. Egymást heccelve mindkét oldalon nacionalista jelszavakat skandáltak, és náci karlendítésekre is sor került „Na stráž!”, valamint a „Kitartás” jelszó kíséretében.[41]

Amikor II. János Pál pápa 2003 szeptemberében harmadszor látogatott Szlovákiába, a Matica slovenská a komáromi Cirill és Metód-szoborcsoport bronzba öntött kicsinyített mását ajándékozta neki, amit Henryk Józef Nowacki apostoli nunciusnak adott át a Matica küldöttsége.[42]

A 2003-as szoboravatást követő évek megemlékezésein már sokkal kevesebben vettek részt, leszámítva a Trianon-emlékmű felavatása alkalmából 2010-ben a maticások és a Jan Slota vezette Szlovák Nemzeti Párt által rendezett konferenciát, amikor a közönség nagy részét autóbuszokkal szállították Komáromba. A 2005-ben tartott Cirill és Metód-napi megemlékezésen a Matica slovenská szerbiai, ausztráliai és kanadai szervezetének képviselői is részt vettek, azonban aránylag kevesen voltak kíváncsiak a rendezvényre. Stanislav Bajaník, a Matica slovenská elnöke felolvasta a résztvevők nevében megfogalmazott felhívást, amelyben arra kérték a Robert Fico miniszterelnök vezette újonnan alakult kormányt, hogy az új kormányprogramba foglaljanak bele egy, a nemzeti, kulturális és szellemi örökség, az emlékművek és műemlékek, a nemzeti identitás és hazafiság szlovákiai és külföldi védelmét biztosító állami programot.[43]

Mindeközben 2009. augusztus 20-án a Lúdpiac téren felavatták Szent István király lovas szobrát. Már a szobor állításának terve is nagy felháborodást keltett a nemzeti érzelmű szlovák lakosság és a politikusok körében is.

Hamis és cinikus Komárom vezetésének döntése, hogy a Szlovák Köztársaság területén előnyben részesítette egy magyar király szobrát, miközben hosszú ideje nem képes méltóbb helyet találni a szláv hittérítők, Európa patrónusai, Szent Cirill és Metód szoborcsoportja számára – jelentette ki Anna Belousovová, a SNS alelnöke hétfőn Pozsonyban. Bírálta azt is, hogy a Lúdpiac teret, ahol az államalapító király szobra állni fog, ebből az alkalomból Szent István térre nevezik át. Szent István magyar király volt, Komárom pedig Szlovákia területén fekszik. Ezért felhívjuk a város vezetőinek figyelmét, tudatosítsák, hol élnek, és ennek megfelelően viselkedjenek.[44]

A polgármester azzal indokolta Lúdpiac tér kiválasztását a Szent István-szobor számára, hogy a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület 2007-ben István király emlékére ezen a helyen avatott fel egy kopjafát, s a városnak már akkor jelezte szoborállítási szándékát az egyesület. Az ügyet a város is felkarolta, s az önkormányzat 98 ezer eurót hagyott jóvá a szoborra[45]

A maticások felháborodását Szent István tervezett szobrával kapcsolatban még inkább fokozta, hogy a Cirill és Metód-szobor elhelyezését eredetileg ők is erre a helyre tervezték. Nem csodálkozhatunk, hogy felmerült a két hittérítő szobra áthelyezésének terve egy szerintük méltóbb helyre. A kezdeményezést a Maticán kívül a szlovák politikusok egy része is felkarolta, s a sajtóban folyamatosan jelentek meg az üggyel kapcsolatos különféle nyilatkozatok.

„Az ország legégetőbb problémája a komáromi Cirill és Metód-szobor, Ján Slota, Anna Belousovová, Vladimír Mečiar és Robert Fico is ezzel foglalkozik. Robert Fico lassan már Pro Urbe díjat érdemel, annyira népszerűsíti Komáromot” – nyilatkozta Bastrnák Tibor polgármester annak apropóján, hogy a szlovák kormányfő Szécsényben komáromi találkozóra invitálta Bajnai Gordont. Miután az önkormányzat méltó helyet talál Cirill és Metód szobrának, azt és a Szent István-szobrot közösen keresnék fel Bajnaival, nyilatkozta a miniszterelnök. A tervet Anna Belousovová SNS-alelnök kifogásolta, mert szerinte Fico „gyakorlatilag a magyar kormányfő támogatását kéri egy szobor elhelyezésére, ami szlovák területen állna” – mondta. Fico azt nyilatkozta, levélben fordult Bastrnák Tiborhoz a hittérítők szobra kapcsán, a polgármester azonban cáfolta, hogy kapott volna ilyen levelet.

Kijelentette, hogy az önkormányzat kezdettől fogva kifogásolta azt a módszert, ahogyan a Matica slovenská – semmibe véve az önkormányzatiság elvét – a városra erőltette a szoborcsoportot. Új fejlemény, hogy csütörtökön Vladimír Mečiar egy új Cirill és Metód emlékmű elhelyezését vetette fel Bastrnáknak. „A HZDS elnöke arról érdeklődött, hogyan lehetne túllépni a szoborvitán. Azzal viszont tisztában van, hogy bármilyen köztéri alkotás elhelyezése önkormányzati döntéstől függ” – mondta a polgármester. Bastrnák beszámolt arról is, hogy a Szent István szobor leleplezését követően levélben kért találkozót Ficótól, amire nem jött válasz. „Meggyőződésem, hogy a szoborbizottság nem követett el hibát, de aggaszt, hogy Szent István szobrának felállítása politikai játékszerré vált. A kormányfőtől az egyre mérgesedő helyzet megvitatása céljából kértem találkozót.[46]

A Matica slovenská komáromi szervezetének közben új elnöke lett Jozef Černek személyében, aki a békés megoldások és az együttműködések híve volt, s azt az álláspontot képviselte, hogy a szoborcsoport maradjon a helyén, nincs szükség áthelyezésére. Elmondta, hogy a komáromi szervezet véleményét senki sem kérdezte az ügyben. Megjegyezzük, hogy miután Fico felvetette az áthelyezés ötletét, az egyik blogon népszavazás indult, amelyre majdnem 500 szavazat érkezett, s ezek kétharmada azt a véleményt képviselte, hogy a szobor maradjon a helyén.[47]

A város polgármestere és Robert Fico kormányfő levélváltására is sor került az ügyben, s felmerült a szoborcsoport méltó helyre való áthelyezésének terve is. A polgármester a Matica-székház bejárata fölött álló szobor áthelyezését nem támogatta, inkább egy kompromisszumos megoldást szorgalmazott. Vladimír Mečiar, a HZDS elnöke felvetette egy új szobor készítésének ötletét, illetve annak elhelyezését Komárom valamelyik közterén.[48]

Valószínűleg nem volt véletlen, hogy a Ján Slota által irányított Szlovák Nemzeti Párt 2010 márciusában Komáromban ünnepelte megalakulásának 20. évfordulóját. Ebből az alkalomból Belousovová alelnökkel közösen megkoszorúzták Cirill és Metód szobrát. Az SNS elnöke szégyennek nevezte, hogy életüket veszélyeztetve, létrán kellett felmászniuk a Matica slovenská helyi székházának homlokzatán elhelyezett szoborcsoporthoz, miközben a Szent István-szobor méltó helyen áll Komáromban.[49]

Cirill és Metód a körforgalom közepén

Mivel Robert Fico nem tudott megegyezni a város vezetésével, egy pozsonyi sajtótájékoztatón kijelentette, úgy döntött, hogy a szobrot a Matica-ház bejárata fölül áthelyezteti egy méltóbb helyre:

…Komárom beleegyezése nélkül is keresztülviszik, hogy a szoborcsoport „méltó helyre” kerüljön. Tény hogy erről a „méltó helyről” ott és akkor konkrétan nem esett szó, de nagyban valószínűsíthető, hogy a kormányfő a Rákóczi és Megyercsi út kereszteződésében, a város legforgalmasabb pontján épülő körforgalmat értette alatta. Még pontosabban: annak kellős közepét.

Az említett sajtótájékoztatón Fico Bastrnák Tibort, Komárom polgármesterét is bírálta, mondván: lehetetlen volt együttműködni vele a szobor áthelyezésének ügyében. Bastrnák ezt a vádat a Joj TV-nek adott nyilatkozatában határozottan cáfolta, és kijelentette: éppen Fico volt az, aki gyakorlatilag minden tárgyalási kísérlet elől elzárkózott a kérdésben. A polgármester továbbra is fenntartja, hogy az „államilag kijelölt” helyszín, legyen az bárhol, csak ellenérzéseket szülne a lakosság körében; sőt akár önkényuralmi jelképpé is degradálhatná a szobrot…[50]

Ebben az időszakban épült a Kossuth téri körforgalom, s mivel ez a terület nem a város, hanem az állam tulajdonát képezi, a szobor ügyét felkaroló nagypolitika képviselői és a Matica országos vezetői úgy döntöttek, a körforgalom közepén állítják fel a hittérítők szobrát. Úgy gondolták, a körforgalom esetében nincs szükség a városvezetés jóváhagyására, így a polgármester nem tilthatja meg az elhelyezést.

2000. július végén megkezdték a körforgalomban a szobor talapzatának építését és a környezet kialakítását. Az MKP komáromi helyi szervezete nem értett egyet a tervvel, s az alábbi állásfoglalást tette közzé:

Az MKP komáromi helyi szervezetének elnöksége megdöbbenését fejezi ki a Kossuth-téri körforgalom közepén épülő talapzattal kapcsolatban. Mint kiderült, a talapzat és az arra szánt, meg nem nevezett szobor engedélyeztetési eljárása megkérdőjelezhető. Az illetékes szervek nyilatkozata alapján elmondható, hogy nyilvánvaló törvénytelenségről van szó. Az arra hivatott szervek nem a jogszabálynak megfelelően végzik munkájukat, pedig a törvény értelmében azonnal el kell rendelni az ilyen tevékenység beszüntetését. Az MKP komáromi helyi szervezetének elnöksége mélyen elítéli a jogállamiság vívmányainak állami szintű porba tiprását és a politika ilyen irányú terjeszkedésének arroganciáját, amellyel súlyosan árt a helyi közösségek békés egymás mellett élésének.

Andruskó Imre elnök, Czíria Attila és Szabó Béla alelnökök.[51]

A szobor áthelyezésére a körforgalomban előkészített magas talapzatra július 2-án került sor. Az átszállítás nem volt zökkenőmentes, ugyanis a komáromi Bósza János elállta a szobrot szállító teherautó útját, és a szoborállítási engedélyt követelte. Vladimír Matejička, a Smer komáromi parlamenti képviselője másokkal együtt megpróbálta elrángatni, ő azonban lefeküdt az úttestre, de rövid dulakodás után sikerült elcipelni onnan, és a szobrot szállító teherautó folytathatta útját. Bastrnák Tibor komáromi polgármester közben bejelentést tett a rendőrségen, személyesen beszélt a járási főkapitánnyal, arra szólítva fel a rendőrséget, hogy intézkedjenek a nem bejelentett rendezvénnyel kapcsolatban. Elmondta, hogy csak a fent már említett Bósza János jelentette be gyülekezési szándékát. A szervezők azért nem kértek építési engedélyt a várostól, mert véleményük szerint erre nem is volt szükség, hiszen a terület, ahová a szobrot állították, nem képezi a város tulajdonát.[52] A kormányhivatalban pedig azzal utasították el a rendezvénnyel kapcsolatos törvényszegés vádját, hogy a gyülekezési törvény egyebek közt azt is kimondja: ha a kormány képviselője is részt vesz egy nyilvános rendezvényen, nincs szükség bejelentésre.[53]

A nagy nyári hőség miatt a június 4-i szoborleleplezési ünnepség kezdetét 18.00 órára tűzték ki, s a vendégeket az alkalmi színpad fölé emelt sátor védte a naptól.

Az ellentüntetést szervező Bósza János már jóval a rendezvény megkezdése előtt feliratokat erősített fel, amelyeken a „Nemzeti összetartást, autonómiát!” és „Nec arte, nec marte” [Sem csellel, sem erővel] feliratok szerepeltek. Hangsúlyozta, hogy nem a szobor, hanem a hatalom arroganciája ellen tüntetnek. Megafonon keresztül beszélt a jelenlévőkhöz a jogállamiságot kérve számon, majd ugyancsak megafonon keresztül lejátszotta Erkel Bánk bán című operájából a Hazám, hazám áriát. A szélsőjobboldali Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom tüntetői magyar és szlovák nyelvű táblákat tartottak az „Üdvözöljük a városunkba érkezett szlovák turistákat” felirattal. A résztvevők egy része külön autóbuszokkal érkezett a rendezvényre, az ünnepség megkezdésekor kb. 500-an tartózkodtak a helyszínen. Robert Fico és kísérete pár perccel az avatási ünnepség megkezdés előtt jött meg, az ellentüntetők füttykoncerttel és fujolással fogadták őket. A rendezvényen uralkodó akkori hangulat érzékeltetéséhez jó adalék az alábbi részlet az Új Szó munkatársának helyszíni tudósításából:

A tér egyik szegletében két magyar meg egy hatvannégy vármegyés zászló lengedez. A Harmónia AT Polgári Társulás tartja itt hivatalosan bejelentett akcióját, molinókon adva a rendezvény közönségének tudtára, hogy „Megoldás az autonómia!” A dunaszerdahelyi Cséfalvay Pál beszél épp a hallgatóságához, megidézve a magyar népet és Komárom lakosságát ért történelmi sérelmeket. Az ellenállás egyedi módját ajánlja a helyiek figyelmébe: „Javaslom, hogy minden héten vigyenek ki egy rakás trágyát a trianoni emlékműre, meg erre a szoborcsoportra is – kiabálja a megafonba. – Az még nem büntetendő, csak kihágás…!” Szűk, mondhatni baráti körben máris tapsot arat. „Aki magyar, álljon át hozzánk!” – fordul később az eseményeket az út túloldaláról szemlélő komáromiakhoz. „Álljon át tehozzád a polgármester, aki húsz éve abból él, hogy magyar, ilyenkor meg nincs sehol!” – hangzik odaátról a válasz […][54]

A fúvószenekar játéka után a szobor mellett felsorakoztak az elnöki palota díszőrségének tagjai, kezdetét vette az ünnepség. A szlovák himnusz elhangzását követően a Smer komáromi parlamenti képviselője, Dušan Jarjabek operaénekes énekelt, majd a Miatyánkot adta elő ószláv nyelven. Őt követően Robert Fico mondta el beszédét, amit szirénázással többször megzavartak a tüntetők.[55] A szoborcsoport felállítását Fico miniszterelnök beszédében szimbolikus tettnek nevezte. Elmondása szerint ezen a napon Szlovákia állampolgárai és a komáromi lakosok egyszerre két ajándékot is kaptak. Az egyik a körforgalom, amely megkönnyíti Pozsony, Érsekújvár és Budapest irányába a közlekedést. A másik ajándék pedig az egyesült Európa összetartozásának szimbóluma, a szaloniki hittérítők szobra. A továbbiakban még a következőket hangsúlyozta:

…Mi, szlovákok úgy tekintünk a saját és az európai történelemre, hogy minden esetben azt emeljük ki belőle, ami összeköt bennünket […] Mivel a történelmi Magyarország történelme a mi történelmünk is, a szlovákok elfogadták Szent István komáromi szobrát. Azonban Cirill és Metód voltak azok, akik az ő uralkodása előtt másfélszáz évvel korábban elhozták Szlovákia területére a keresztény civilizáció legnemesebb gondolatait. Hiszem, hogy Komárom lakosai megfelelő polgári erénnyel viszonyulnak majd Szent Cirill és Metód szobrához, akik a szlovákok számára a legmagasabb rangú apostolok, a pápa által megszentelt patrónusai Európának, amit az a tény is bizonyít, hogy július 5-e állami ünnep.[56]

A rendezvény eredetileg tervezett helyszíni televíziós közvetítése elmaradt, azonban a televízió munkatársai jelen voltak, rögzítették az eseményeket. Az előzetes tervekkel ellentétben ismeretlen okokból a szoborcsoport felszentelése ugyancsak elmaradt. A miniszterelnök után Nyitra megye elnöke, Milan Belica szónokolt, őt Jozef Markuš, a Matica slovenská országos elnöke követte. Amikor Markuš a hittérítők dunai átkelésével kapcsolatos gondolatait osztotta meg a hallgatósággal, a Vág irányába mutatott, nagy derültséget keltve ezzel elsősorban a rendezvény ellen tüntetők táborában. Amikor Robert Fico, Jozef Markuš és Milan Belica segítségével átvágta a szalagot, majd leleplezték a szobrot, az ellentüntetők hangosan fújoltak és fütyültek.[57]

Jozef Černek, a Matica slovenská komáromi elnöke a szoboravatási ünnepség idején éppen a Dunaj népi együttessel külföldön turnézott, elítélte azt a módot, ahogyan a szoborcsoport áthelyezéséről a döntés megszületett, s azt is szóvá tette, hogy a szoboravatási ünnepségen a rendezők teljesen ignorálták a Matica slovenská helyi szervezetének képviselőit, s korábban senki sem kérte ki a véleményüket az áthelyezéssel kapcsolatban.[58]

Cirill és Metód szobra az áthelyezését és ismételt felavatását követően továbbra is téma volt a sajtóban, mivel ismeretlenek többször is megrongálták. Első alkalommal 2010 decemberében valaki sárga festékes patronokat dobott a szoborra. A Matica-székházon jóval korábban elhelyezett emléktáblát szintén összetörték. Jozef Černek, a Matica slovenská komáromi szervezetének elnöke feljelentést tett a rendőrségen. Véleménye szerint a szobron 500, a márványtáblában pedig 1500 eurós kár keletkezett.[59] Az Egy Jobb Komáromért Polgári Kezdeményezés tagjai a következő napon már le is tisztították a szoborról a sárga festéket. Közösségi oldalukon az alábbi bejegyzést tették közzé az üggyel kapcsolatban: „Nem értünk egyet a szoborcsoport elhelyezésének arrogáns, törvénytelen módjával, provokatív körülményeivel, de azzal sem, hogy az ünnepek előtt valaki ilyen olcsó provokáció eszközévé tegye, egymásnak ugrasztva a békés polgárokat.” A Matica slovenská komáromi elnökét kellemesen meglepte a letisztítás híre, és azonnal kifejezte köszönetét a társulás képviselőinek.[60]

2011. január elején ismét leöntötték festékkel a Cirill és Metód-szobor talapzatát, de ezúttal valószínűleg kalapáccsal próbálták meg szétverni, a nyomok alapján legalábbis erre lehetett következtetni. A kárt 1300 euróra becsülték. A sajtó munkatársa megkérdezte Vladimír Matejičkát, a Smer komáromi parlamenti képviselőjét, a szobor áthelyezésének kezdeményezőjét, hogy a rongálásokat látva szerinte volt-e értelme a körforgalom közepébe áthelyezni a szobrot. Azt válaszolta, hogy volt, mivel a város nem talált neki méltó helyet.[61]

2011. június elején a Fontos vagy! mozgalom[62] a talapzaton szereplő „sv. Cyril a Metod” felirat alá annak magyar változatát, a „Szt. Cirill és Metód” feliratot ragasztotta. A mozgalom Új Szónak nyilatkozó képviselője akciójuk kapcsán arra is emlékeztetett, hogy 2010-ben Robert Fico a város beleegyezése nélkül avatta fel a szobrot, majd elmondta: „Az még fájóbb, hogy Komárom magyar lakosságát még a szobor magyar nyelvű feliratával sem tisztelték meg. Mi ezt a tiszteletlenséget kijavítottuk. Cirill és Metód Európa védőszentjei, több nyelven beszélő művelt emberek voltak. Bizonyára nem fáj nekik, hogy mostantól a magyar ábécé betűit is megtaláljuk a szobor talapzatán.” Az eset nem okozott botrányt, a Matica slovenská komáromi elnöke csupán azt sajnálta, hogy a felirat készítői nem keresték fel, hogy tervüket vele is megbeszéljék.[63] A kiragasztott felirat még aznap este eltűnt. Ezt követően a Fontos vagy! mozgalom és a MS helyi elnöke megállapodott, hogy ugyanolyan típusú és méretű feliratot készítenek, mint amilyen a szlovák nyelvű, s majd közösen ragasztják fel a talapzatra.[64] Az aktusra június 24-én került sor, s megegyeztek, hogy egy többnyelvű információs táblát készíttetnek és helyeznek el a szoborcsoport közelében, ezek a hittérítőkkel kapcsolatban is tartalmaznak majd információkat. A Fontos vagy! mozgalom elnöke, „a kétnyelvűségi küzdelmek terén szimbolikus jelentőségűek” tartja a felirat közös elhelyezését, de megjegyezte: „A szoborcsoport elhelyezésével továbbra sem értünk egyet, s ha jövő márciusban változna a politikai helyzet, kezdeményezzük, hogy méltóbb helyre kerüljön.”[65] A magyar feliratot 2015. november elején ismeretlenek ismét eltávolították a szobor talapzatáról. A magyar felirat miatt a talapzat készítője, Miroslav Rusko tiltakozott, mivel szerinte „megbontja az építmény jellegét”, és a speciális építési hivatalhoz fordult jogorvoslatért az ügyben. A Fontos vagy! elnöke, Halász Béla csalódásának adott kifejezést, de bízik benne, hogy a politikai viszonyok megváltozásával majd lehetőség nyílik arra, hogy a szoborcsoportot eltávolítsák jelenlegi helyéről. A Matica slovenská elnöke elmondása szerint az esetet követően felvették a kapcsolatot Miroslav Ruskóval, és megkérték, hogy készítsen architektonikai tervezetet, amit azonban egyelőre nem kaptak meg.[66]

Jelenleg csend van a szobor körül, s remélhetőleg a rengeteg energiát felemésztő, az indulatokat, ellentéteket szító szoborháború a jövőben nem folytatódik.

Az antiszemitizmus politikája Szlovákiában és a Svéd Királyság intervenciói 1942–1944/45 között a szlovákiai zsidók érdekében

Az európai zsidók megsegítését célzó svéd igyekezetek kutatása

 Leszögezhetjük, hogy a holokausztkutatás történetében hiányzik a szlovákiai zsidók megsegítését célzó svéd igyekezetek kutatása. Ennek egyik oka a Raul Hilberg által végzett kutatások (Hilberg 1994) máig nagyon tiszteletben tartott narratívája és módja – mely lépésről lépésre követi figyelemmel a zsidókon elkövetett erőszak eszkalálódását, a „zsidó” fogalmának definiálásától az üldöztetés legkülönfélébb módjain át a tömeges gyilkosságokig –, amely a mentőakciókat a kutatás perifériájára szorította. Ennek ellenére az európai zsidók megsegítését célzó svéd igyekezetek többsége (svéd mentőakciók Norvégiában, Dániában és Magyarországon) rekonstruálódott. A Svédországgal és a mentőakcióival foglalkozó első tudományos munka már a 20. század 80-as éveinek elején megjelent. Ezzel párhuzamosan 1981-ben megalakult a Raoul Wallenberg Egyesület (l. pl. Anger 1985; Berger 2004; Lajos 2007; Lévai 1988; Villius 1966). A 90-es években megnyílt az egykori keleti blokk több levéltára, ami lehetővé tette a holokauszt s főszereplőinek elmélyültebb kutatását, köztük természetesen a megmentőkét is (l. Carlbäck-Isotalo 1992).

Konkrét munkákat említve Richard Breitman a Svédországban zajlott amerikai mentőakciókkal, ezek eredményességével és ezt követően Svédország azon igyekezetével foglalkozott, hogy az európai zsidóknak menedéket nyújtson (Breitman 1993). Steven Koblik alapműve részletes betekintést nyújt az európai zsidóságnak nyújtott segélykísérletek egyes fázisaiba (Koblik 1989). Simo Muir legújabb kutatása kimutatja a finn és a svéd zsidó közösség együttműködését azt követően, hogy a Wehrmacht átvette a hatalmat Magyarországon s az ezzel összefüggő, a finnországi zsidók potenciális veszélyeztetését (Muir 2016). Csak megerősíthetjük az ismert tényt, hogy a svéd akciók ez ideig a dániai, norvégiai és magyarországi fejleményekre korlátozódtak. Tanulmányunk azokat az ez ideig többé-kevésbé ismeretlen svéd intervenciókat taglalja, melyek a szlovákiai zsidók megsegítését és megmentését célozták.

A szlovákiai holokausztkutatók a svéd mentőakciók kérdéskörével valóban csak nagyon érintőlegesen foglalkoztak. Bár hozzátehetjük, hogy Erling Eidem svéd érsek Jozef Tisónak írt levelét már 1992-ben publikálták (Prečan–Kamenec–Škorvánek 1992, 221–222. p.). A levél szövege megjelent a szlovákiai holokausztot taglaló dokumentumok 4. kötetében is (Nižňanský 2003, 287–289. p.), mely szöveghez főleg náci intézmények dokumentumai társulnak. De csak Hlavinka és Nižňanský könyvéből szerezhettek az olvasók tudomást „az uppsalai érsek személyes intervenciójáról” (Hlavinka–Nižňanský 2009, 131. p.), noha minden egyéb információnak híjával vagyunk. Hangsúlyoznunk kell, hogy a svéd és a szlovák fél közötti tárgyalások kulcsszereplőjéről, Bohumil Pisskoról a történettudomány semmit nem tud. Így logikus, hogy erről a kérdésről vita sem folyt. Hasonlóan kijelenthetjük, hogy ezek az akciók a svéd történettudomány vagy a holokausztkutatás számára is ismeretlenek.

Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a svéd intervenciók kutatása iránti nem kellő érdeklődés nem a dokumentumok hiányának eredménye. Tanulmányunk a háborús Szlovák Állam és a Svédország közötti hivatalos levelezés alkotta dokumentumokon alapszik, melyek hozzáférhetők a Szlovák Nemzeti Levéltárban (az alábbi fondokban: Národný súd, Ministerstvo vnútra, Ministerstvo zahraničných vecí, Kancelária Prezidenta republiky), a Nyitrai Állami Levéltár Nyitrai részlegében (fond: Okresný úrad Nitra). Egy további felhasznált dokumentum a Jad Vasemből származik (fond: Auswärtiges Amt, Inland II), mely a szlovák olvasók számára férhető hozzá. A Bundesarchiv Berlin dokumentumai (fond: Südosteuropa Gesellschaft) utalnak a szlovák–svéd kapcsolatokra. A Szlovákiában hozzáférhető dokumentumokon kívül feltételezhetően több jelentős dokumentum található Svédországban, Izraelben és Oroszországban, ezek tanulmányunk írása idején számunkra egyelőre nem voltak hozzáférhetők.

A szlovákiai zsidók érdekében folytatott svéd intervenciókra vonatkozó eredeti hipotézisünkben feltételeztük, hogy a svéd mentőaktivitások csak egyéni, a deportálást megakadályozandó esetekre vonatkoztak. A kutatás komplikáltabb helyzetet és a kérdéskör összetettségét eredményezte. A tanulmány szövege a 2. világháború alatti svéd és szlovák képviselők közti magán- és hivatalos levelezések hangját foglalja magában, valamint mindkét fél érdekeltségét a zsidómentésben egyéni eseteket illetően, de a háborús Szlovákia zsidó állampolgárai egészére vonatkozóan is.

A szlovákiai zsidók megsegítését célzó svéd igyekezetek

Mint már leszögeztük, ellentétben a zsidók megsegítésére vonatkozó svédországi érdekeltséggel Dániában (l. pl. Hong 2012; Pundik 1995; Weiß 1991), Norvégiában (Hilberg 1994) vagy Magyarországon (pl. Bauer 1994; Hilberg 1994; Der Kästner Bericht… 1961), a szlovákiai zsidók megsegítését célzó svéd igyekezetekről a 2. világháború idején csak nagyon keveset tudunk. Tanulmányunk a fellelt, hivatalos jellegű és diplomáciai levelezés dokumentumainak kritikai vizsgálatát nyújtja, hogy összefüggéseiben lássuk a szlovákiai zsidók tragédiájának megelőzését célzó svéd igyekezeteket. Figyelmet szentelünk a svédországi szlovák konzul, Bohumil Pissko személyének is, akinek portréja teljesen hiányzik a holokausztkutatásban. Az ő aktivitásai betekintést nyújtanak a svéd intervenciókba mint olyan akciókba, melyek ellentétben álltak a háborús Szlovákia antiszemita politikájával, mely 1942-ben a zsidók Szlovákiából történő deportálásába torkolltak.

Az eddig ismeretlen közvetlen forrásokon alapuló tanulmányunkat három részre osztottuk fel. Az elsőben általános összefoglalóját nyújtjuk a „zsidókérdés megoldásának” Szlovákiában.

Ezt követően Svédország intervencióinak három stádiumát vizsgáljuk, és a szlovák minisztériumok ezekre adott válaszait. Ez a három stádium tematikailag és kronológiailag is különbözik egymástól. Az első eset az 1942-es intervenciókra szorítkozik, s a zsidó származású szovjet állampolgárokra vonatkozik; a másodikban az 1942–1944 közötti, a szlovákiai zsidók individuális megsegítésére vonatkozó intervenciókról van szó; az utolsó stádium pedig az egész szlovákiai zsidó közösség ügyében fogant intervenciókat jelenti 1944–1945 között. Különös hangsúlyt kap a svédországi szlovák konzul, Bohumil Pissko és Erling Eidem svéd érdek eddig ismeretlen együttműködése a szlovákiai zsidó közösség megmentése érdekében.

Tanulmányunk utolsó fejezetét a svédországi intervenciókra vonatkozó háború utáni csend vizsgálatának szenteljük.

Az autochton antiszemitizmus Szlovákiában, tipológiája és képviselői, valamint a szlovákiai antiszemitizmus és holokauszt politika kronológiája

Szlovákia az 1938-as müncheni egyezmény után mint autonóm állam meglepően gyorsan vált a Hlinka-féle Szlovák Nemzeti Párt (a továbbiakban HSĽS) és képviselői, élükön Jozef Tisóval az egypártrendszer diktatúrájává, nemkülönben az alapvető politikai, gazdasági és kulturális kérdésekre vonatkozó egy nézet diktatúrájává (Nižňanský 2004a).

Az autochton antiszemitizmus létezett már a két háború közötti időszakban is, főként a HSĽS soraiban. Több szintje volt. Elsőként a keresztény szintet említhetjük, mely a hagyományos keresztény antijudaizmus sztereotípiáiból állt: „A zsidók keresztre feszítették Krisztust (…) A zsidók nem ismerték el Krisztust Messiásként (…) A zsidók a felelősek az »istenember« meggyilkolásáért.” Ennek a szintnek a korabeli vallásos Szlovákiában nagy jelentősége volt, nyilvánvalóan azért is, mert a kormányfő, a későbbi elnök Jozef Tiso katolikus pap volt. Az antiszemitizmus nemzeti vagy nyelvinek is nevezhető szintje azon az állításon alapult, hogy a zsidók nem szlovákok. A „nyelvi” álláspont abból is fakadt, hogy a zsidók főként németül vagy magyarul beszéltek, esetleg jiddisül. Mivel a HSĽS egyben szlovák nacionalista pártnak is tartotta magát, logikus, hogy politikájában és propagandájában az efféle antiszemita sztereotípiákat is használta. A következő fontos szint, melyet a HSĽS már a két háború közti időszakban is meglovagolt, a gazdasági antiszemitizmus volt (olykor szociális-gazdasági antiszemitizmusnak is nevezik). A HSĽS azzal igyekezett magának politikai tőkét kovácsolni, hogy hatalomra jutása esetén a szlovákok közt osztja fel a zsidó vagyont. Az antiszemitizmus kitapintható politikai síkon is. A zsidók a konzervatív, nacionalista, klerikális és katolikus HSĽS szemében a liberális, esetleg a baloldali politika képviselői voltak. E tekintetben a HSĽS állításaiban és a gyakorlatban a „zsidóbolsevizmus” fogalmával is operált, olyan értelemben, hogy lényegében minden zsidó a radikális-baloldali kommunizmus képviselője. Természetesen hozzáfűzhetjük, hogy konkrét esetekben az antiszemitizmus egyes szintjei összefolytak (Kamenec 1991, Lipscher 1992, Nižňanský 2016a). A HSĽS autochton antiszemitizmusa az említett szinteken, kiegészítve a zsidó mint „ellenség” képével (Nižňanský 2016b) fontos rezonáló alappá vált a saját szlovák antiszemitizmus-politika kialakításában, mely egyaránt jellemezte a HSĽS „mérsékelt szárnyát” (Jozef Tiso) és a „radikálist” (Vojtech Tuka, Alexander Mach). Ez az alap fokozatosan realizálódott a zsidókérdés „megoldására” vonatkozó kormánypolitika instrumentalizációjában és institucionalizálásában. Jozef Tiso elképzelését az 1939. januári nyilatkozatával dokumentálhatjuk: „A zsidókérdést úgy fogjuk megoldani, hogy Szlovákiában a zsidóknak csak annyi befolyást hagyunk, amennyi Szlovákia összlakosságához mért számarányuknak megfelel.”[1] A „mérsékelt” Tiso (Nižňanský 2015a) a numerus clausus elve alapján képviselte az antiszemita politikát – tehát a zsidó közösségnek a szlovákiai társadalomban betöltött szociális, gazdasági, hivatásbeli és kulturális szerepe limitálásával, vagyis a többségi társadalomhoz viszonyított számarányával, ami mintegy 4%-ot jelentett. A mérsékeltek az antiszemitizmus politikájának elképzeléseit az 1938. októberi autonómiától kezdve az 1940. júliusi salzburgi tárgyalásokig[2] valósították meg. Ám a „mérsékeltek” Salzburg után (amikor is a radikálisok jutottak politikai hatalomra) sem léptek fel a zsidókérdés „megoldásának” radikalizálódása ellen. A radikális Alexander Mach már 1939-ben kijelentette: „A zsidókat, akiknek aranyuk van, ékszereik, gazdagságuk, mindenütt ráncba szedték, s ezt fogjuk tenni mi is. (…) aki itt nem dolgozik, az itt enni sem fog. Ki mit összelopkodott, itt attól elvesszük! Lényegében ez az egész zsidókérdés megoldása!”[3] A radikálisok antiszemita politikája főként Salzburg után realizálódott. Az antiszemitizmus politikája a zsidó közösség tömeges elszegényedését vonta maga után, főként a zsidó cégek és vállalkozások likvidálása és arizációja hatására, valamint a különféle foglalkozások végzésének betiltása miatt. A radikálisok nem törődtek az antiszemitizmus politikájának következményeivel, így 1941 őszére a „zsidóprobléma” Szlovákiában súlyos szociális problémává vált. Mi legyen a zsidó lakosság pauperizált tömegével? Az antiszemitizmus politikájának eredményei kereszteződtek a náci Németország által szervezett holokauszttal, s ezek következményeként 1942-ben Szlovákiában elkezdődött a zsidók deportálása (Nižňanský 2004b). S bár ennek a politikának megvoltak a maga saját szlovák gyökerei, gyakran éppen a zsidókérdés és „megoldása” képezte a HSĽS két politikai szárnya közti belpolitikai harcot. A radikálisok ezzel is kívánták bizonyítani a náci Németország képviselői előtt, hogy éppen ők a „megfelelőek”, akik „jobban” fognak kormányozni Szlovákiában, és végrehajtják a „szlovák nemzetiszocializmust”. Elmondható, hogy a szlovák állam lényegében keletkezése óta „belső háborút” folytatott a mintegy 90 000 zsidó ellen, akiket „idegen elemnek, a szlovák állam ősellenségének” tartott, „gyógyíthatatlan nemzetnek, mely más nemzetek rovására akar élni” (Nižňanský–Kamenec 2003, 6. p.)

A szlovákiai zsidó közösség elleni intézkedések szakaszai (1938–1945)

A szlovákiai antiszemitizmus politikáját időrendben több szakaszra oszthatjuk:

1. Az első (előkészületi) szakasz. Szlovákia autonómiája (1938. 10. 6. – 1939. 3. 14.)

Lényegében ebben az időszakban formálódott az antiszemitizmus politikájának két alapvető koncepciója, melyekre az autochton szlovákiai antiszemitizmus volt befolyással: a „mérsékeltek” és a „radikálisok” koncepciója. A szlovákiai zsidók már ebben az időszakban másodrendű állampolgárokká váltak. A zsidó közösség elleni beavatkozások ebben az időszakban az általános antidemokratikus intézkedések (pl. a politikai pártok, a társadalmi és sportszervezetek likvidálása, az önrendelkező szervek elleni lépések stb.) hátterében valósultak meg. A legradikálisabb beavatkozásnak ebben az időszakban a mintegy 7500 zsidónak 1938. szeptemberi, Szlovákia területéről való erőszakos, a visszatérés lehetősége nélküli kitelepítése (deportációja) számított – azokra a területekre, melyeket az 1. bécsi döntés Magyarországnak ítélt. Megkezdődött az antiszemitizmus instrumentalizációja is. 1939. január 23-án az autonóm kormány létrehozta Szlovákiában a zsidókérdés megoldására hivatott bizottságot, melynek élén Karol Sidor állt, tagjai pedig Mikuláš Pružnský, Pavol Teplanský, Ferdinand Ďurčanský és Július Virsík voltak; ennek a bizottságnak szabták feladatul az antiszemita törvényalkotás előkészítését (Kamenec 1968, Nižňanský 1998, Nižňanský 1999, Nižňanský 2000, Nižňanský 2001, Nižňanský 2010, Nižňanský 2015b).

2. Második szakasz. A szlovák állam létrejöttétől (1939. március 14.) Dieter Wisliceny német beráter 1940. szeptemberi megérkezéséig

Ebben az időszakban fogadták el a 63/1939 számú kormányrendeletet, mely az ún. konfesszionális zsidódefiníciót tartalmazta. Rákövetkezően a numerus clausus elve alapján megkezdődött a foglalkozások korlátozása, például a zsidó közhivatalnokokkal,[4] ügyvédekkel, gyógyszerészekkel,[5] orvosokkal[6] stb. szemben, míg a 113/1940-es kormányrendelettel (Nižňanský 2018a, Nižňanský–Hlavinka 2010a, 2010b) megkezdődött a zsidó vállalatok arizációja és likvidálása. A 46/1940-es, a földreformról szóló törvény 100 000 ha zsidó tulajdonban levő föld arizációjáról rendelkezett. Elmondható, hogy a „megoldás” első két szakasza a „mérsékeltek” már említett koncepciója szerint valósult meg. (Kamenec 1991, Lipscher 1992, Nižňanský 2016a).

3. szakasz (1940. szeptember – 1942. október)

A zsidókérdés „megoldása” a radikálisok kezébe került. Szlovákiába érkezett Dieter Wisliceny német tanácsadó (Hradská 1999). A szlovák parlament a 210/1940-es alkotmánytörvénnyel (melyet Tiso államfő is aláírt) egy évre felhatalmazta a kormányt a zsidókérdés „intézésére”. A kormány ezt követően létrehozott egy speciális intézményt „Központi Gazdasági Hivatal” néven, melyet megbízott s zsidókérdés „megoldásával”, főként a zsidó üzletek és üzemek arizációjával és likvidációjával.[7] Megalakult a Zsidó Központ (Ústredňa Židov), s minden zsidó kötelezően tagja lett.[8] A 303/1941-es kormányrendelet (az ún. 2. arizációs törvény) a zsidó üzemek arizációját és likvidációját írta elő. 1941 szeptemberében  elfogadták a 198/1941-es kormányrendeletet (az ún. zsidókódex), mely 270 faji indíttatású fejezetet tartalmazott. 1941 őszétől a zsidókérdés szociális kérdés lett, mivel az elszegényített zsidók terhére voltak a háborús Szlovák Államnak. Létrehozták a zsidó munkatáborok rendszerét (Baka 2001, Hlavinka–Nižňanský 2009, Nižňanský 2002, Nižňanský–Baka–Kamenec 2004). A belügyminisztérium keretében elkezdte működését a XIV. (ún. zsidó) osztály. A Szlovák Állam 1942-ben elfogadta a német fél ajánlatát, és 1942. március 25-től október 20-ig saját erejéből 57 transzportot indított (Kamenec 1991, Nižňanský 2003, Nižňanský 2005, Nižňanský 2014), melyekben mintegy 58 000 zsidót deportált a megszállt lengyel területeken létesült náci koncentrációs táborokba.

4. Negyedik szakasz (1942 októbere – 1944 augusztusa)

A deportálásokat követően Szlovákiában mintegy 20 000 zsidó maradt, döntő többségüket különféle típusú kivételek védték. Közülük kb. 4500 zsidó munkatáborokban (Nováky, Sereď, Vyhne)[9] és a VI. zászlóaljban dolgozott. A többiek főként szociálisan és gazdaságilag szükséges zsidókként arizált üzemekben vagy olyan foglalkozást űzve dolgoztak, melyekben nem voltak helyettesíthetők: orvosok, állatorvosok, mérnökök stb. (Nižňanský 2016a, 146–151. p.; Nižňanský 2018b).

5. szakasz (1944 augusztusa – a háború vége)

A zsidókra vonatkozó valamennyi kivétel érvényét vesztette. Ebben az időszakban főként a szeredi táborból történő deportációkat (mintegy 11 500 zsidó) újították fel Alois Brunner felügyelete mellett (Hlavinka–Nižňanský–Ragač 2010). Szlovákia területén kb. 1500 zsidó származású személyt gyilkoltak meg, főként az Einsatzgruppe H, melyet Josef Witiska vezetett (Mičev 2009a, Mičev 2009b, Šindelářová 2009) s melynek a Hlinka Gárda (HG) készültségi osztagai és tábori századai voltak segítségére. Túlnyomórészt a szlovák többségi nemzet segítségével 1944/45 telén mintegy 10 000 zsidó menekült meg (Nižňanský 2014).

A svéd intervenciók Szlovákiában

A szlovák–svéd diplomáciai kapcsolatok

A Svéd Királyság formálisan már 1939. július 26-án, az észak-európai államok közül elsőként elismerte Szlovákiát.[10] Svédország hivatalos képviselője Szlovákiában ifj. Emil Stodola lett, 1941. augusztus 10-én (Petruf 2011, 262–266. p.). A háború alatt főként a két ország gazdasági együttműködése fejlődött.[11] Szlovákiát Svédországban Bohumil Pissko[12] főkonzul képviselte, akit 1943 októberében iktattak hivatalába, miközben feladata „a Svéd Királysággal való közvetlen kapcsolatok bebiztosítása és ezek fejlődése alapjainak kiépítése, főként az árucsere tekintetében” volt.[13]

1943. november 10-én az alábbiakat jelentette a külügyminisztériumnak: „Meglátogattam Christian Günther külügyminisztert, aki nagyon kedvesen fogadott, s nagy megértéssel (…) kétségtelenül nagy hátrány, hogy ezt a hivatalt – helyi vélemények szerint – öt perccel tizenkettő előtt hozták létre.”[14]

Pissko jelentése szerint a svéd újságírók nem felejtettek el gúnyos kérdéseket feltenni a svédországi szlovák konzulátus „tartózkodásának” terveit illetően. Pissko főkonzul rendszeresen beszámolt svédországi sajtó aktuális szlovákiai híreiről és a svéd közvélemény Szlovákiára vonatkozó álláspontjairól. 1943. november 10-i bizalmas táviratában a külügyminisztériumot Pissko a svéd sajtónak a szlovákiai politikára vonatkozó negatív beállítottságának okairól tájékoztatta: „a nehézségek mindenekelőtt és főleg a szlovákiai zsidókérdés megoldásából erednek (deportálások, vagyonelkobzás stb.).[15] Pissko diplomáciai kapcsolatai a svéd elittel 1944/45-ben váltak fontossá a Szlovákiát illető svéd intervenciók idején.

Az intervenciók első stádiuma

Intervenciók a zsidó származású szovjet állampolgárok ügyében 1942-ben

A Szlovákiában élő zsidók ügyében tett első svéd intervenciókísérlet már korábban, nagyon kedvezőtlen feltételek mellett történt. 1942 májusában, amikor Svédország kapcsolatba lépett a szlovák féllel, már harmadik hónapja folyt a zsidók Szlovákiából történő deportálása. Svédország nemzetközi pozíciója és Szlovákia angazsáltsága a Szovjetunió elleni háborúban 1941. július 27-én közös nevezőre hozta ezt a két országot, amikor is a svéd királyi kormány eleget tett a szovjet kormány kérvényének, és Szlovákiát jegyzékben tájékoztatta arról, hogy a Szlovákia és a Szovjetunió közötti háborús állapot miatt magára vállalja a Szlovákiában élő szovjet állampolgárokkal és vagyonukkal kapcsolatos felelősséget. Hasonló jegyzékben Svédország magára vállalta a Szovjetunióban élő szlovák állampolgárok és vagyonuk feletti felelősséget.[16] E jegyzék értelmében kezdte meg Svédország az intervencióit a Szovjetunióból származó, Szlovákiában élő zsidók esetében. Az intervenció célja e zsidók deportálásának megakadályozása volt, a közvetítő szerepét pedig a Svéd Királyság pozsonyi konzulátusa vállalta. 1942. május 19-én a svéd konzulátus felvette a kapcsolatot a külügyminisztériummal két szovjet állampolgár, Isaj és Berta Kotscherchinski ügyében, akik Bártfán éltek és Szlovákiából lengyel területen levő náci táborba akarták őket deportálni. A svéd konzulátus tiltakozott a deportálásuk ellen, mondván, hogy „az ilyen fejlemény nemcsak hogy ellentétes a nemzetközi jogrenddel, hanem az itteni előírásokkal is, mivel a Szovjetunióban tudomásom szerint a vallási meggyőződést eltörölték, tehát nem zsidókról van szó”.[17]

A szlovák külügyminisztérium kapcsolatba lépett a belügyminisztériummal, és aktív kommunikáció indult meg a két hivatal között, hogy felleljék és a deportáció alól felmentsék az említett zsidókat. Az üggyel kapcsolatos eddigi utolsó dokumentum 1943. február 16-án kelt s világosan kimondja: „A Kotscherchinski házaspárt nem lakoltatták ki (…), maguk távoztak külföldre 1942. május 17-én Bártfáról Konska Vola községbe, a németek által megszállt területre.”[18] A Jad Vasem-beli, a holokauszt áldozatainak központi nyilvántartásban megtalálható mindkét Kotscherchinski neve, Kocerzinki alakban írva: „Isai Kocerzinki Kijevből, Ukrajna – a holokauszt során meggyilkolva, felesége, Berta Dvinskből, Lettország – Nalezcowba, Pulawába, Lublin, Lengyelország szállítva – meggyilkolva 1942. május 18-án.”[19]

A zsidó származású szovjet állampolgárok megmentésére tett svéd igyekezetek nem maradtak meg ennél az egy esetnél, hatással voltak egy további házaspárra is. 1942. június 10-én újabb svéd intervenció kezdődött két szovjet állampolgár – Rubin és Rachel Gutnikov – érdekében, akik Pozsonyban éltek, s 1942. június 5-én a zsolnai koncentrációs táborba szállították őket.[20] Svédország tiltakozott a transzport ellen, és jogorvoslatot kért. Ezzel együtt a zsolnai hivatalokat arra kérték, hogy az ügyek megoldásáig állítsák le a transzportokat. Svédország ráadásul azt követelte, hogy Gutnikék térhessenek vissza Pozsonyba, s itt várhassák meg, míg helyzetüket nem tisztázzák.[21] A pozsonyi Külügyminisztérium kapcsolatba lépett az érintett hivatalokkal, melyek közt a belügyminisztérium is ott volt, s amely Vojtech Tuka miniszterelnök személyében válaszolt, kijelentve, hogy a „zsidó fajú” szovjet állampolgárok „nem kerülnek be a transzportokba, ahogy ez a szlovák állampolgárokkal történik. De mint veszélyes idegeneket, olyan ország állampolgárait, amellyel Szlovákia hadban áll, egyelőre fogva tartják”.[22]

A szlovák minisztériumok igyekeztek eleget tenni a svéd kérvényeknek, amint ezt a hozzáférhető dokumentumok is bizonyítják: a szlovák hivatalok ismételten igyekeztek pozitívan elbírálni a svéd követeléseket. A helyi hivataloknak a Gutnik házaspárral kapcsolatos kutakodásai 1943. február 16-án értek véget, amikor a belügyminisztérium az alábbi információt közölte: „ezeknek a Gutnikéknak igen vitatott az állampolgársága. Valószínű, hogy nem vallották magukat szovjet állampolgároknak, s ezért voltak kilakoltatva.”[23] A holokausztáldozatok központi nyilvántartása szerint[24] Rachel Gutnikot (Gutnignak írva) 1942. június 7-én transzportálták Pozsonyból Soriborba, ahol meggyilkolták. A férjéről, Rubinról szóló dokumentumok jelenleg nem állnak rendelkezésünkre, de valószínűleg ugyanarra a sorsra jutott, mint felesége.

Nem világos, miért épp az említett két szovjet származású házaspár állt Svédország érdeklődésének homlokterében. Vélhetően léteznek dokumentumok szovjet és svéd hivatalok vagy egyének közt, melyek fényt deríthetnének az okokra, melyek révén ezek a házaspárok annyira fontosak voltak Svédországnak, hogy érdeklődött irántuk. Kutatásunk jelen állapotában nem állnak rendelkezésünkre további dokumentumok, melyeket valószínűleg svéd vagy orosz levéltárak őriznek, s melyek fényt deríthetnének ezekre az ügyekre. Meglepő viszont a szlovák minisztériumok közti kommunikáció, mely a svéd kérvények sürgősségét és fontosságát bizonyítja, nemkülönben pedig a szlovák hivatalok pozitív hozzáállását. A Szlovákiában élő szovjet állampolgárok és vagyonuk védelmét felvállaló Svédország elérte, hogy követeléseivel a szlovák hivatalok komolyan foglalkozzanak, egyúttal igyekezzenek nem elmérgesíteni a Svédországgal való diplomáciai kapcsolatokat.

Második stádium

Intervenciók szlovákiai zsidók individuális megsegítésére 1942–1944 között

Svédország nem állt meg a szovjet állampolgárokkal kapcsolatos intervencióknál: szinte ezekkel egy időben, amikor az említett, orosz állampolgárokra vonatkozó kommunikáció zajlott, felbukkant a szlovákiai zsidókkal kapcsolatos első intervenció is. A svéd királyi konzulátus 1942. május 19-én kérvényezte zsidó személyek Svédországba történő bevándorlásának engedélyezését – az illetőknek azonban a 198/1941-es rendelet (az ún. zsidókódex) értelmében nem volt útlevelük (Kamenec 1991, 101. p.).[25] Konkrétan három személyről volt szó: a besztercebányai lakos Samuel és Hermína Engelről és a nyitrai Heimannról.[26] A svéd fél nemcsak az útlevelek kiállítását követelte, hanem az ideiglenes védelmüket is a deportálással szemben egészen addig, amíg a Svédországba való áttelepülésükre sor nem kerül.

A svéd jegyzékből kiderül, hogy a három említett személy Svédországban élő rokonsága kérte fel a svéd közéleti személyiségeket rokonaik védelmére. Egyelőre azonban nem tudjuk, mely családok voltak ezek s milyen kommunikáció folyt le köztük és a svéd hivatalok közt. A hiányzó információkat tartalmazó dokumentumok nyilvánvalóan Svédországban keresendők. A szlovák levéltárakban  nem találtunk olyan dokumentumokat, melyeket konkrét svédországi rokonok írtak volna. Egyelőre azt sem tudjuk bizonyítani, hogy az említett három személy a szlovákiai zsidó elitbe tartozott volna, vagy hogy lett volna kapcsolatuk szlovák politikai vezetőkkel. A svéd kérvényt mindenesetre a szlovák kül- és a belügy intézte, kerületi hivatalok bevonásával. A két minisztérium közti kommunikációból úgy tűnik, hogy az eset Svédország számára nagyon fontos volt, mert a svéd konzulátus ismételten sürgette az eset kivizsgálását.[27]

A szlovák Külügyminisztérium nyomást gyakorolt a Belügyminisztériumra, hogy az ehhez hasonló ügyeket sürgősen oldja meg. A belügy 1942. október 17-én a következőket közölte a külüggyel: „A Belügyminisztériumnak úgy általában semmi kifogása az ellen, hogy a szlovák állampolgárságú zsidók, akik a Szlovák Köztársaság területén laknak, legálisan kitelepüljenek (emigráljanak) külföldre.”[28] A minisztérium egyúttal azt is megjegyezte, hogy ezeket a személyeket 1942. október 31-ig nem deportálják, vagyis ez az utolsó terminus az érvényes útlevél megszerzésére és a Svédországba való legális áttelepülésre. A Belügyminisztérium számára az alapvető gondot az említett személyek fellelése jelentette, ezért fordult a kerületi hivatalokhoz. A Nyitrai Kerületi Hivatal 1942. október 9-én jelentette, hogy „a Heimann nevű zsidót (…) Nyitráról a feleségével együtt 1942. június 18-án deportálták. Ezzel a Heimannal kapcsolatos ügy tárgytalanná vált.”[29] Létezik azonban egy további dokumentum is, más dátummal: 1942. április 15-ivel, ám ez Heimann sorsán semmit nem változtat. A Svédországba való áttelepülése így tárgytalanná vált. A Külügyminisztérium az Engel és a Heimann házaspár esetét többször is megsürgette, s ugyanúgy többször módosította az útleveleik kiadásának végső időpontját. A svéd konzulátus ismételt kérvényeire az október 31-et előbb november 30-ra, majd 1943. február 28-ra módosította. Heimannt azonban valószínűleg a svéd intervenció előtt vagy közvetlen utána deportálták. 1942. szeptember 20-án gyilkolták meg.[30] Ám az útlevélkiadás végső dátuma, s ezzel együtt a koncentrációtól és az ezt követő deportálástól való védelemé az Engel házaspárra, Samuelre és Hermínára is vonatkozott. Sorsuk másként alakult, mint Heimann tragikus vége. Engelék 1942-ben még mindig Besztercebányán laktak, s nyilvánvalóan elkerülték az 1942-es deportálásokat. Az 1943-as népszámlálás alapján Engel Samuel és Hermína továbbra is Besztercebányán lakott, Samuel még eléggé időben megkeresztelkedett ahhoz, hogy ne legyen deportálva.[31] A szlovákiai perzekúciókat túlélő személyek nyilvántartása szerint Engelék túlélők voltak, ám későbbi sorsukról semmi biztosat nem tudunk.

A szovjet állampolgárok ügyében folyt svéd intervenciókkal szembeni alapvető különbség az volt, hogy a szlovákiai zsidók „legálisan” tartoztak a szlovák hivatalok hatáskörébe, s e hivataloknak nem kellett a svéd követeléseknek eleget tenniük. A dokumentumok viszont azt bizonyítják, hogy a szlovák hivatalok hajlandók voltak némely zsidókra vonatkozó, a deportálásukat előíró rendelkezés megkerülésére. A svéd követelésekkel szembeni készség és hajlandóság, nemcsak a svéd intervenciók fontosságát bizonyítja, hanem a szlovák hivatalok hajlandóságát is zsidó személyek ideiglenes védelmére azzal a feltétellel, hogy ezek a zsidók elhagyják Szlovákia területét. Fontos megjegyezni, hogy a svéd intervenciók akkor érkeztek, amikor a szidók Szlovákiából történő deportálásai már nagyban zajlottak. Ilyen esetben szinte lehetetlen volt konkrét személy megmentése. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy Samuel és Hermína Engelt az 1942-es deportálásoktól a svéd közbelépés mentette meg.

A svéd intervenciók 1942 májusa és 1943 februárja között zajlottak, tehát a Szlovákiából történő deportálások első szakaszában. Ez időszakban, pontosabban 1942 márciusa és októbere közt Szlovákiából mintegy 58 000 zsidót deportáltak. 1942 októbere és 1944 között Szlovákiából nem indítottak transzportokat. Így a maradék szlovákiai zsidó közösség, viszonylagos biztonságban élt, persze a deportálások felújításának félelmében. A szlovák nemzeti felkelés 1944. augusztus 29-i kitörése után a náci Németország megkezdte Szlovákia megszállását, ezzel együtt a deportálások újraindítását is. Ezeket a deportálásokat, melyek 1944. szeptember 30-a és 1945. március 31-e között zajlottak, már a náci Németország irányította. Ekkor mintegy 11 500 zsidót deportáltak, közülük mintegy 10 000-et meggyilkoltak, vagy elpusztultak a náci koncentrációs táborok katasztrofális körülményei miatt (Hlavinka 2009, 119–125. p.; Hradská 2006, 463. p.; Nižňanský 2016a, 151–156. p.). Zsidókat és nem zsidókat Szlovákia területén is legyilkoltak, Az einsatzgruppe H, a HG készültségi alakulatai és a Freiwillige Schutzstaffel nevű, német politikai párt[32] katonai alakulatai által (Mičev 2009a, Mičev 2009b, Šindelářová 2013).

A következő svéd intervenció Samuel David Ungar rabbi esetében 1944 októbere és 1945 januárja között ment végbe, tehát a szlovákiai deportálások második szakaszában. Az előző intervenciókkal ellentétben ez a svéd mentőakció az ismert rabbival függött össze, aki a szlovákiai zsidóság két vezető képviselőjével állt rokonságban. Bátyja volt Gisi Fleischmann-nak, a Zsidó Központ és az ellenálló Munkacsoport (Pracovná skupina) vezető képviselőjének, mely utóbbinak tagja volt Michael Dov Weissmandel rabbi, Ungar apósa is (Fatranová 2007, Fuchs 2007, Hradská 1999, Hradská 2006). Ungar rabbi kivételt kapott, mely védte a deportálásokkal szemben. Ortodox rabbi volt, „társadalmilag megbecsült” (Bauer 1994, 64. p.). Éppen az Unga vezette nyitrai jesiva volt az, amely 1944. szeptember 5-ig az egyetlen működő közép- és kelet-európai jesiva volt (Polakovič 2012, 21. p.). Csakhamar a jesiva bezárását követően megindultak Nyitráról és környékéről a deportálások Auschwitzba és más náci koncentrációs táborokba. A deportáltak közt voltak Ungar diákjai is. Ungart és fiait a deportálások elől az a szlovák lakosság mentette meg, mely a hegyekben létrehozott rejtekhelyre vezette őket. Később a rabbi partizán alakulatokkal együtt Besztercebányára ment s egy hegyi menedékhelyen húzta meg magát. Pissko szlovák konzul bizalmas jegyzéke 1944. október 25-én érkezett meg a Külügyminisztériumba: „A. J. Jaconson stockholmi rabbi közvetítésével fordult hozzám a British chief rabbi council azzal a kéréssel, hogy intézkedjünk Samuel Dávid Ungar nyitrai rabbi ügyében, s biztosítsuk számára a legkiterjedtebb jogi védelmet zaklatása és esetleges deportálása ellen.”[33]

Pissko azt is megemlíti, hogy Ungarnak és családjának a legnagyobb védelmet kell élveznie a perzekúciókkal és a deportálással szemben. Ungar és családja szerinte kapcsolatba léptek a pozsonyi svéd konzulátussal. Ungar esetének további hírei ellentmondásosnak tűnnek. Mindenekelőtt az említett Abraham Israel Jacobson azért érkezett Stockholmba Trondheimből, hogy elmeneküljön  Norvégia 1940. áprilisi német megszállása elől. A rabbi a Heinrich-Barth-Strasse[34] rekonstruált zsinagógájának szellemi vezetője volt, haláláig, 1955-ig (Berlinger 2016). A rabbi talán Stockholmból származott, de nem stockholmi rabbi volt, állítja Pissko levele. Másfelől British Chief Rabbi Council nevű szervezet soha nem létezett. Mivel nem állnak rendelkezésünkre a Jacobson rabbival vagy az ún. British Chief Rabbi Councillal folytatott kommunikációról szóló dokumentumok, csak feltételezhetjük, milyen okai voltak ezeknek a hiányosságoknak Pissko levelében. Talán Pissko nem rendelkezett kellő ismeretekkel a rabbit vagy a British Chief Rabbi Council létezését illetően? Vagy csak meg akarta szépíteni, s ezzel nyomatékosítani az Ungar megmentését célzó igyekezetet „nagy” nevekkel? Hazudott-e Pissko a feletteseinek, hogy ezzel próbálja megmenteni Ungart? S ha igen, miért tette? Ezekre és további kérdésekre csak a jelenleg hiányzó svéd vagy brit dokumentumok és további kutatás adhatna választ. Addig is maradnak a feltevések.

Štefan Tiso kormányfő 1944. október 26-án utasította Štefan Haššík védelmi minisztert, hogy „sürgősen vizsgálják ki és a Külügyminisztériummal közöljék, hol tartózkodik jelenleg Samuel Dávid Ungar nyitrai rabbi és családja.”[35] Haššík azt jelentette, hogy Ungart és családját 1944 szeptemberében valószínűleg a szeredi táborba internálták. A miniszter nyilvánvalóan meg volt róla győződve, hogy Ungart és családját a deportálás elől tartóztatták le s vitték a táborba. A sok változás közt, melyekre a felkelés leverése után sor került, a szeredi tábor a német biztonsági rendőrség (Sicherheitsdienst – SD) fennhatósága alá került. A miniszter azt javasolta, hogy „szíveskedjék közvetlen az SD pozsonyi parancsnokához fordulni, aki magyarázatot fog adni arra, hol tartózkodik jelenleg a fent nevezett rabbi és családja.”[36] Ezt követően 1945. január 17-én a Külügyminisztérium felvette a kapcsolatot a pozsonyi Deutsche Gesandtschafttal, s kérvényezte: „ha David Samuel Ungar és családja a szeredi munkatáborban vagy valahol másutt tartózkodik, reméljük, hogy neki és családjának lehetővé teszik a Svédországba való kivándorlást.”[37] Nem tudjuk, vajon a Deutsche Gesandtschaft válaszolt-e erre a kérésre, de ha igen, akkor kutatásunk jelenlegi szakaszában nem áll rendelkezésünkre. A hivatali huzavona, a szlovák befolyásos személyek fellépése és a diplomáciai levélváltások idején Ungar rabbi a hegyekben bujdosott és visszautasította a nem kóser étkezést. Daniel Polakovič történész szerint „egészségi állapota rohamosan rosszabbodott, mígnem 1945. február 21-én alultápláltság következtében meghalt”. (Polakovič 2012, 24. p.)

Az Ungar rabbi megmentését célzó svéd intervenció több tényező együtthatása miatt maradt eredménytelen. A lényeges különbség az intervenció idejét illetően volt, tehát Szlovákia német megszállásának idején, amikor a szlovák hivataloknak csak korlátozott befolyásuk volt a „zsidókérdés” további alakulását illetően. Mivel a németek átvették a hatalmat a szlovákiai zsidó közösség felett, a svéd intervenció csaknem kilátástalan volt. Ez az eset azt mutatja, hogy a szlovák hivatalok hajlandóak voltak együttműködni Svédországgal, bár hozzá kell tenni, hogy a deportálást elkerülő igyekezet a szlovák végrehajtó szervek „jó cselekedetének” tűnhet. De csak példaként értelmezhetjük, arra, hogy a szlovák szervek ilyen egyedi esetben hajlandóak voltak együttműködni Svédországgal. Mert végül is a szlovák szervek nem tiltakoztak a zsidók deportálása ellen, illetve az erőszakszervek (pl. a HG készültségi alakulatai) együttműködtek a náci szervekkel a zsidók koncentrációjában, sőt meggyilkolásában. Tudunk olyan esetekről is, amikor Svájc interveniált zsidók ügyében, a szlovák végrehajtó hatalom pedig a németekre hivatkozott (Nižňanský 2004, 278–284. p.). Hasonlóan eredménytelen maradt a vatikáni chargé d’affaires, Giuseppe Burzio intervenciója (Kamenec–Prečan–Škorvánek 1992, 190–206. p.; Nižňanský 2015a).

Ebben a felújított deportálások feszült és félelmetes légkörében kapott a pozsonyi Külügyminisztérium a svéd konzulátus közreműködésével egy levelet a stockholmi királyi külügyminisztériumtól, mely tudtul adta, hogy a nevezett személyek – az 1917-ben született Pavel Schwarz,[38] az 1919-es Edit Schwarz,[39] az 1883-as Heinrich Roth[40] és az 1890-ben született Karolina Roth, lakhelyük: Židovská 9. – számára a berlini svéd nagykövetségen vízumot állítottak ki, s erről értesítsék a Szlovák Köztársaság illetékes szerveit, hogy a nevezettek Svédországba kiutazhassanak.”[41] Nevezetteket azonban a svéd konzulátus szerint nem találták a címükön, s állítólag ismeretlen helyre szállították őket. A védelmi minisztérium közölte: 1945. február 5-e óta a svéd konzulátus jegyzékében szereplők mind (…) rendőrileg a Bratislava, Opavská 6. szám alatt vannak bejelentve.”[42] Egyúttal közölte, hogy a zsidók mozgásáról 1944. szeptember 1. óta a Nemzetvédelmi Minisztériumnak nincsenek feljegyzései.

A náci Németország politikai és katonai helyzetének változása 1944-ben alapvető változásokat idézett elő szövetségesei társadalmában és politikai rendszerében is. Fontos maradt a szlovák szervekre gyakorolt svéd nyomás, ennek köszönhetően ezek maguk is aktívan kutatni kezdtek Ungar és más személyek után. Az ezeknek a konkrét személyeknek a megmentésére irányuló svéd igyekezet azt eredményezte, hogy nőtt a folyamatos nyomásnak kitett szlovák minisztériumok aktivitása. Sajnos az esetek többségében a svéd mentőakciók csődöt mondtak, ez azonban cseppet sem csökkenti ezeknek az igyekezeteknek a jelentőségét. Érdekes, hogy a szlovák vezetők, akik maguktól kínálták fel saját zsidó állampolgárait deportálásra, hajlamosak voltak aktív szerepet vállalni olyan zsidó személyek esetében, akik már elhagyták az ország területét.

Az egész szlovákiai zsidó közösségre vonatkozó intervenció 1944–1945 között

A svéd mentési kísérletek legmarkánsabb fejezete a Szlovákiában végbement deportálások második szakaszára esett. A svéd kísérlet története, mely a Szlovákiában maradt mintegy 15 000-es lélekszámú zsidó közösség megmentésére irányult, az uppsalai érsekhez kötődik. 1944. november 11-én Erling Eidem svéd érsek Bohumil Pissko szlovák konzulon keresztül levelet küldött Jozef Tiso elnöknek. Eidem Tisónak címzett hivatalos levelét egy levélváltás előzte meg Eidem és Pissko között. Eidem érsek a Kristnasamsfund och organisationers insamling[43] nevében a Hjälp Krigets Offer! (Segítség a háborús áldozatoknak!) felszólítással kereste fel Pisskót. Köszönetet mondott neki, s egyúttal felszólította a szervezet nevében: „örömmel vettük tudomásul mindazt az igyekezetet, melyet a Szlovákiában maradt zsidó közösségért tett, s reméljük, hogy Ön, Uram, mindent megtesz ez ügyben, ami erejéből telik.”[44]

Eidemnek ez a levele mellékletben tartalmazta a Tisónak címzett levelet is, mellyel 1944. november 18-án kezdetét vette a fő intervenció, amikor is Pissko továbbította Tisónak Eidem levelét egy kísérőlevéllel, melyben Eidem álláspontját magyarázza. Pissko először összefoglalja a svéd sajtó túlnyomó részének Szlovákiával szembeni „ellenséges és nem objektív” magatartását, de hozzáteszi, hogy ez a „zsidókérdésben” Szlovákia által tett hivatalos lépések eredménye. Megemlíti V. Gusztáv svéd királynak a magyarországi zsidók ügyében végzett intervencióit[45] és további hasonló akciókat a kormány, valamint a vallási és társadalmi szervezetek részéről (Braham 2015, Rozett 1998). Hangsúlyozza, hogy ezeknek a lépéseknek széles társadalmi támogatottságuk van, s élvezik az összes svéd párt rokonszenvét, kivéve a németpárti irányultságú pártét, amely azonban – írja Pissko – a választásokon csak 3500 szavazatot kapott. A „zsidóprobléma megoldása” kérdésének svédországi ecsetelésével Pissko mintegy alkalmassá téve előkészíti Eidem érsek bemutatását, amit a vele folytatott beszélgetésről szóló jelentésében megírt. Pissko szerint az érsek a svédországi állami protestáns egyház feje, akit a többi protestáns ország is elismer, főleg a tengerentúlon, továbbá dr. Nathan Söderblon jelentős svéd teológus követője, azé a Söderbloné, aki béke-Nobel-díjat kapott az első világháború során végzett békemissziói és filantrópiája elismeréseként.[46] Eidemet olyan személyként festi le, akit a királyi család rendkívüli módon megbecsül s akire felnéz, de ugyanez vonatkozik a nem vallásos kormányzó szociáldemokrata elitre is. Pissko szavai szerint Eidem rákérdezett a szlovákiai zsidók jogállására, s kifejezte vágyát, hogy személyesen levéllel kereshesse meg a köztársaság elnökét. Pissko a továbbiakban leírja Eidem tengerentúli közeli kapcsolatait, melyek a szlovák érdekek számára is hasznosak lehetnek. Végül bemutatja Eidem javaslatát a Szlovákiában maradt zsidó közösség megmentésére, miközben hangsúlyozza, hogy minden gyakorlati és technikai részletkérdést amerikai szervezetek – ezeket név szerint nem nevezi meg – pénzügyi támogatásával biztosítanának be. Ezek a szervezetek egy semleges partnerrel, például a Vöröskereszttel együtt vállalnák magukra a végrehajtás anyagi vonzatait. Ráadásul Pissko megjegyzi, hogy amerikai kollégája ezt az ügyet kiemelten fontosnak tartja, s akármekkora anyagi áldozatra is hajlandó, akkorára, amekkorára szükség van. Majd hozzáteszi, hogy „minden pozitív eredményt, még a legcsekélyebbet is, nagy elismeréssel fogadnának”.[47] Pissko ezt a levelét csatolta Eidem már említett, 1944. november 11-én kelt leveléhez. Tiso elnök a két levelet 1945. január 3-án kapta meg. Eidem uppsalai elnök a levelében „szerencsétlen zsidó testvérei” megsegítését kéri, s azt, hogy az elnök engedje meg a zsidók semleges területre való áthelyezését: „Tiszteletteljes bizalommal fordulok Önhöz, birodalmi elnök úr, egy nehéz és fájdalmas ügyben. Szerencsétlen zsidó testvéreink itt, Európában az utóbbi évtizedben rettenetesen sokat szenvedtek. Kontinensünk néhány országában csaknem kiirtották őket. Mivel Szlovákiában még mindig jelentős számú zsidó él, rezervációkba zárva, szeretnék Önhöz fordulni azzal a szívből jövő kéréssel, hogy vegye szíves pártfogásába ezeket a veszélyeztetett embereket. Nem veszem magamnak a bátorságot, birodalmi elnök úr, hogy intézkedéseket javasoljak, melyeket foganatosítani kell. Ám tekintettel az Ön szülőföldjének jelenlegi politikai helyzetére és Önre, muszáj belátására bíznom, vajon nem volna-e alkalmas az Ön országában élő zsidókat más területre szállítani, lehetővé téve megmenekítésüket.”[48]

A háborús Szlovák Köztársaság náci Németországnak való alárendeltsége példájaként említhetjük az új kormányfő, Štefan Tiso eljárását, aki Eidem levelét megmutatta Hanns Ludin pozsonyi német nagykövetnek, aki a levélről értesítette Berlint. A levél nyilvánvalóan nagyon fontos volt, mert 1945. január 6-án közvetlen az RSHA-ba[49] továbbították, egyenest Adolf Eichmann-nak Az Eberhard von Thaddern által képviselt náci külügyminisztérium[50] levélben közölte Eichmann-nal, hogy Štefan Tiso kormányfő azzal mutatta meg ezt a levelet, „mit képzelnek ezek az emberek”.[51] Tiso arrogáns megjegyzése csak alátámasztja a szlovák kormánynak a náci Németországgal való kollaborálása kiterjedt fokát. Kétségtelen, Tisónak nem kellett a német félnek megmutatnia a levelet, hanem magától döntött így.

Közben Tiso elnök megírta válaszlevelét Eidemnek. A levelet a stockholmi szlovák konzul kézbesítette 1945. január 8-án, de a rajta levő dátum január 4-ei. Elképzelhető, hogy a náci Németország állásfoglalását Eidem leveléhez kormány- és elnöki körökben megvitatták. Az elnökkel talán közölték, milyen válaszlevél volna kívánatos. Mindenesetre az egyetlen dokumentum Tiso közvetlen válasza Eidemnek, mellyel a tehetetlenségét kívánta érzékeltetni: „kár, hogy a kinyilvánított érdeklődés nem 1944. augusztus 28-a[52] előtt érkezett. Eddig a napig ugyanis a szlovák törvények értelmében a zsidók vagy jól szervezett munkatáborokban[53] voltak elhelyezve, vagy a megítélt kivétel értelmében maradhattak addigi helyükön (…) s mindkét kategóriának jól ment sora.”[54] Tiso szavai egyértelműen valótlanok, s úgy kell rájuk tekinteni, mint a szlovákiai zsidók helyzetének lekicsinylésére. Ez a levele nagyon hasonlít ahhoz, amit Tiso XII. Pius pápának 1944. november 8-án írt (Kamenec–Prečan–Škorvánek 1992, 207–208. p.), s melyben említést sem tett a zsidó közösségnek a gazdasági, kulturális és közéletből való fokozatos kiiktatásáról. Úgyszintén egyetlen szóval sem említette az 1942-es deportálásokat, nem nyilatkozott az éppen folyó deportálásokról sem, noha ezek ellen a Vatikán képviselője is felemelte szavát (Kamenec–Prečan–Škorvánek 1992, 191–203. p.). Igaz ugyan, hogy az 1942-es deportálásokat követően néhány zsidót meghagytak eredeti munkahelyén az elnöki kivételeknek köszönhetően, ám ezek a kivételek 1000 személynél (családjukkal együtt kb. 5000 személy) nem többre vonatkoztak. Rajtuk kívül néhány zsidó állampolgár mint „gazdasági zsidó” kapott munkahelyi kivételt. A maradék többséget munkatáborokban helyezték el. Tiso szerint 1944. augusztus 28-án olyan partizánháború kezdődött, melyben mindenféle nemzetiségűek részt vettek. A szlovákiai zsidók úgyszintén résztvevői voltak az ellenállásnak: „Elhagyták addigi táboraikat, hátrahagyták munkahelyüket, a hegyekbe mentek, s kezükben fegyverrel és még inkább jelentős pénzeszközökkel az állammal szembeni ellenállást támogatták.”[55]

Az Eidem érseknek címzett Tiso-levélben számos megtévesztő információt találunk. A szlovákiai zsidók a likvidálás, arizáció és a foglalkozásuk űzésének betiltása folyamatában nem rendelkezhettek nagyobb pénzeszközzel, főleg nem a táborban elhelyezettek. Az egyetlen igaz információnak az számít, hogy „a szlovák kormány kérésére a német védelmi hatalom közbelépett, és tisztogató akcióit természetesen minden partizánosztagra kiterjesztette. Így történt, hogy a partizánok ellenállásában részt vevő zsidókat, csakúgy, mint a szlovákokat vagy más nemzetiségek képviselőit koncentrációs táborokba sorolta, kizárólag saját hatáskörében.”[56] Így tehát minden fáradozás lehetetlenné vált. Tiso Eidemnek írt válaszlevelét Pissko is olvasta, s az 1945. február 19-én kelt, bizalmasnak jelzett levelében hangot adott csalódottságának: „Ön a kérvényével leegyszerűsítette számomra a szörnyen üldözött zsidók helyzetébe való beavatkozást (…) Nagyon csalódott vagyok az elnököm reakciója miatt (…) Látszik, hogy országomat elnyelték a nácik, és az elnök még csak ígéretet sem tehet arra, hogy az Ön kérvénye alapján eljárjon, ez szörnyű tragédia.”[57] Pissko főkonzul nem hivatalosan küldte el levelét, hanem magánszemély útján. Eidem két nap leforgása alatt válaszolt, szimpátialevelében a Tiso-levél feletti bánatának adva hangot.[58] Pissko szavaiból ítélve („Ön a kérvényével leegyszerűsítette számomra a szörnyen üldözött zsidók helyzetébe való beavatkozást”) úgy tűnik, hogy lényegében Pissko volt az, aki a szlovákiai zsidók ügyében született Eidem-intervenciónak a kezdeményezője volt. Bár Pissko igyekezetére csak 1944-ben derült fény, tehát akkor, amikor már a náci Németország veresége világossá vált, maga a konzul nem léphetett fel sokkal hamarabb, mert 1943 októberében foglalta el hivatalát, tehát már a németek sztálingrádi veresége után. Ellentétben a sok háborús bűnössel, Pisskót semmilyen értelemben nem terhelte a zsidók Szlovákiából való deportálása, így alibire sem volt szüksége. Valószínű tehát, hogy Pissko saját kezdeményezésből járt el, de helyzetét kihasználta a magasabb politikai körök elérésére. A Pissko és Eidem közötti levélváltás alapján úgy tűnik, hogy Pissko volt az, aki a Tisónál való intervencióra kérte Eidemet. Eidem hajlandóságát pedig a korábbi, humanitárius és egyházi jellegű munkája befolyásolhatta. Összehasonlítva Eidem politikailag érzékeny kérését a zsidó közösség Szlovákiából történő, az Egyesült Államok intézményei által támogatott tömeges emigrációjával kapcsolatban, a svéd királyi konzulátus korábbi, individuális esetekre vonatkozó intervenciói lényegesen egyszerűbbek voltak. Az amerikai intézmények bevonása csak alátámasztja a svéd intervenció fontosságát. Ugyanakkor kutatásunk jelenlegi szakaszában nem tudjuk megválaszolni, konkrétan mely egyesült államokbeli intézményekről lehetett szó, e kérdés vizsgálatát további kutatások tárgyának kell képeznie. A néhány zsidó csoportra és a teljes szlovákiai zsidó közösségre vonatkozó segélyakciók és a holokauszt tragédiája előli megmentésüket szorgalmazó svéd igyekezetek történetét tanulmányunk csupán megnyitja, de végigtárgyalni újabb szlovákiai és külföldi kutatások feladata lesz. Mindenesetre tanulmányunk a holokauszttörténet egy része kontextusának kiegészítését szolgálja.

A háború utáni csend

Leszögezhetjük, hogy a holokauszt történészeinek nem sok tudomásuk volt ezekről az eseményekről. Lényegében megállapítható, hogy egyáltalán nem volt tudomásuk arról, hogy a szlovákiai zsidó közösség ilyen kiterjedt, a Szlovákia és a Svéd Királyság közti diplomáciai levélváltások és egyezkedések tárgya volt. A szlovákiai levéltárakban felhalmozott számtalan dokumentum és az újabb történésznemzedék munkái ellenére máig nem történt meg a szlovákiai zsidók megsegítését célzó svéd érdekeltségek alapos kutatása. De számos kérdés vár még megválaszolásra. Mivel csakis Szlovákiában s részben Németországban hozzáférhető dokumentumokra terjedt ki figyelmünk, tanulmányunk nem szolgálhat hipotézisekkel arra nézvést, milyen eredményekkel járhatnak a svédországi, egyesült államokbeli, izraeli vagy oroszországi kutatások. Az itt bemutatott hipotézisek csak feltételezik a szlovákiai zsidók megsegítését célzó svédországi igyekezetekkel kapcsolatos csaknem nem létező kutatás okait:

1. A szlovákiai holokausztkutatás 1948 és 1989 közötti években nagyon korlátozott volt, kivételt Ivan Kamenec (Kamenec 1991) és Ladislav Lipscher (Lipscher 1992) kutatásai képeznek.
2. A csehszlovák (később a szlovák) levéltárak 1989 utáni megnyitásával a kutatók figyelme elsődlegesen az alapvető és lényegi kérdésekre irányult, gyakran azonban csak az adatközlésre korlátozódva, így a svéd intervenciók kutatása is más „nagy” témáknak volt alárendelve.
3. A szlovák–svéd tárgyalások egyik legfontosabb alakja, Bohumil Pissko stockholmi szlovák nagykövet el lett hallgattatva vagy maga döntött a hallgatás mellett. Csehszlovákiába nem tért vissza. A háborús szlovák állam magas beosztású diplomatájaként valószínűleg tartott az új rezsim vezetőinek zaklatásától.
4. Több mint valószínű, hogy nincsenek a svéd akciók által megmentett túlélők. Ha valaki általuk menekült meg, azt nem hallgatták ki vagy úgy döntött, hogy sorsáról nem beszél.
5. Míg a Magyarországra vagy más európai országokra irányuló svéd segítségnek jól látható sikere is volt, a szlovákiai zsidó közösség megsegítését célzó svéd igyekezet kudarcba fulladt. A kudarccal végződő történet talán szintén hozzájárult ahhoz, hogy a Szlovákiát érintő svéd intervenciók történetének kutatása híján volt az érdeklődésnek.

Leni Yahil írja, hogy a svéd angazsáltságot Dániában általában „az emberiesség bizonyítékaként” (Yahil 1990, 574. p.) tartják számon. Nyilvánvaló, hogy a dániai vagy a budapesti zsidók megmentése történetének szerencsés végűnek kell lennie, hogy az emberi jóságról szóló tény szerepét játszhassa. De mi legyen azokkal a mentőtervekkel, amelyek nem voltak sikeresek? Talán nem eléggé „jók” arra, hogy úgyszintén az emberi jóság bizonyítéka legyenek? Ezek és a további kérdések nemcsak szakmai vitát igényelnek, hanem a téma további kutatását. A felhasznált dokumentumok alapján tanulmányunk cáfolja azokat a korábbi feltételezéseket, melyek szerint a szlovákiai zsidók tragédiáját nem előzték meg svéd intervenciók. Ráadásul a háború utáni Szlovákia történelmi emlékezete kialakulásának problematikus feltételei lényegében Bohumil Pissko „kitörlését” eredményezték a narratívából. Magának Pisskónak nem tették lehetővé a háború utáni nemzeti történelmi narratívában való részvételt. Pissko esete Svédországgal nem volt kellően attraktív vagy kívánatos a háború utáni csehszlovák történetírásban.

A negyven évig tartó szocialista rendszer sok történészt és tanút hallgattatott el, ezek egyike volt Pissko is. A szlovákiai zsidó közösség megmentését célzó, egy szlovák diplomata támogatását élvező svéd igyekezet kevésbé volt érdekes és érdemes a háború utáni Csehszlovákia történelmi emlékezetében. Reméljük, hogy legalább részben sikerült megnyitni a svéd intervenciók témáját a szlovákiai zsidók tragédiájában, s ugyancsak reméljük, hogy a kutatók további vizsgálódása segít eltüntetni a témáról való tudásunk hiányosságait szlovák, svéd vagy európai kontextusban.

Összegzés

A tanulmányunkban bemutatott új kutatás nem mond ellent a már meglevő kutatásoknak, de igyekszik hozzájárulni az eddigi ismeretekhez, miközben a kérdéskör további kutatását szorgalmazza. A Svédország és Szlovákia, valamint a több szlovákiai minisztérium közti diplomáciai levélváltást tartalmazó levéltári anyag olyan információkkal szolgál, melyek ugyan alátámasztják Svédország közismert angazsáltságát az európai zsidók megsegítése kérdésében, de egyúttal az ez ideig nem vizsgált, Szlovákiát érintő svéd intervenciókra is rámutat. E dokumentumok vizsgálata ráadásul elmélyíti a holokausztról való ismereteinket nemcsak Szlovákiában. Az általános felfogást, mely szerint Svédország nem volt különösebben érdekelt a szlovákiai zsidók sorsát illetően, tanulmányunk cáfolja s új ismeretekkel támasztja alá ellenkezőjét. A tanulmány emellett igyekszik megérteni Bohumil Pissko szerepének jelentőségét, az ő szakmai küldetése és a zsidó közösség sorsát illető érintettsége ez ideig ismeretlen volt. Többféle okból egyáltalán nem kutatták a szlovákiai vezetőkkel folytatott tárgyalások svéd indíttatását, tanulmányunk azonban vázol néhány hipotézist, melyek további kutatásokra ösztönözhetnek.

A svéd igyekezeteket és mentőakciókat a svéd diplomácia képviselte, később a legmagasabb svéd egyházi képviselő, Erling Eidem érsek is – s ezeknek köszönhetően a szlovák hivatalok valóban igyekeztek eleget tenni a zsidók megmentését célzó svéd követeléseknek. Úgyszintén Bohumil Pisskónak 1944-ben a maradék zsidó közösség megmentésére irányuló közvetlen érdekeltséget tükröző aktivitásai is arra utalnak, hogy fenntartásokkal kezeljük a szlovákiai és a svéd holokauszttörténészek hagyományos narratíváját.

A szlovák minisztériumok hivatalos dokumentumai alátámasztják a svéd követeléseknek való megfelelni akarást, valamint hajlandóságukat bizonyos zsidók ideiglenes védelmére, amennyiben ezeknek Svédország bebiztosítaná a Szlovákiából való kiköltözésüket.

Más megállapításaink azt bizonyítják, hogy Svédország 1944-ben próbált teret nyitni a szlovákiai zsidó közösség maradéka megmentésére. A katonai és politikai helyzet azonban e terv ellen alakult. A kudarc ellenére fontos elismerni a szlovákiai zsidó közösség maradéka megmentésére tett svéd és szlovák igyekezetet is. A szlovák–svéd tárgyalások kivételessége és a szlovákiai zsidók deportálása során végrehajtott intervenciók új és meglepő hozadéka a szlovák és a svéd nemzeti emlékezetnek, nemkülönben a holokauszt-történetírásnak.

Irodalom

Levéltári források

Bundesarchiv Berlin (BArch), fond Südosteuropa Gesellschaft (R 63)

Slovenský národný archív (SNA), fond Ľudový súd (ĽS)

SNA, fond 209

SNA, fond Ministerstvo vnútra (MV)

SNA, fond Ministerstvo zahraničných vecí (MZV)

SNA, fond Kancelária prezidenta republiky (KPR)

Štátny archív Nitra, pobočka Nitra, fond Okresný úrad Nitra

Yad Vashem, Auswärtiges Amt, Inland II

Szakirodalom

Aktivity ilegálnej Pracovnej skupiny počas holokaustu na Slovensku 2017. Bratislava.

Anger, Per 1985. Med Raoul Wallenberg i Budapest, Stockholm.

Baka, Igor 2001. Židovský tábor v Novákoch 1941 – 1944. Bratislava.

Bauer, Jehuda 1994. Jews for Sale? Nazi-Jewish Negotiations, 1933–1945. Yale University Press.

Bauer, Yehuda 2009. Úvahy o holokaustu. Praha.

Berger, Susanne 2004. Stuck in Neutral: The Reasons behind Sweden’s Passivity in the Raoul Wallenberg Case.

Book of dead Majdanek 1992. Majdanek.

Braham, Randolph L. 2016. The Holocaust in Hungary: Seventy Years Later. Budapest.

Breitman, Richard 1993. American Rescue Activities in Sweden. Holocaust Genocide Studies 7, 2. 202–215. p.

Büchler, Yehoshua 2002. “Certificates” for Auschwitz. Yad Vashem Studies 30, 125–152. p.

Carlbäck-Isotalo, Helene 1992. Glasnost and the opening of Soviet archives: time to conclude the Raoul Wallenberg case? Scandinavian Journal of History, 1992 (17) 175–207. p.

Dieckmann, Christoph–Quinkert, Babette–Tönsmeyer, Tatjana 2003. Kooperation und Verbrechen. Formen der „Kollaboration“ im östlichen Europa 1939–1945. Göttingen.

Dreyfus, Jean-Marc–Nižňanský, Eduard, 2011. Jews and Non-Jews in the Aryanization Process: Comparison of France and the Slovak State, 1939 – 1945 In Facing the Catastrophe. Jews and Non-Jews in Europe during World War II, eds. Beate Kosmala, and Georgi Verbeeck. Oxford, 13–39. p.

Ember Mária 2000. Raoul Wallenberg Budapesten. Budapest.

Fatranová, Gila 2007. Boj o prežitie. Bratislava.

Fuchs, Abraham 2007. The Unheeded cry. New York.

Hilberg, Raul 1994. Der Vernichtung der europäischen Juden. 3 Bd. Frankfurt am Main.

Hlavinka, Ján 2009. „Dôjsť silou-mocou na Slovensko a informovať…“: Dionýz Lénard a jeho útek z koncentračného tábora Majdanek. Bratislava.

Hlavinka, Ján–Nižňanský, Eduard 2009. Pracovný a koncentračný tábor v Seredi. Bratislava.

Hlavinka, Ján–Nižňanský, Eduard–Ragač, Radoslav 2010. Koncentračný tábor v Seredi vo svetle novoobjavených dokumentov (september 1944 – marec 1945). In Druhá vlna deportácií Židov zo Slovenska.

Hong, Nathaniel 2012. Occupied – Danmark’s Adaption and Resistance to German Occupation 1940–1945. Kopenhagen.

Hradská, Katarína (ed.) 2006. Holokaust na Slovensku 8. Ústredňa Židov (1940–1944). Dokumenty. Bratislava.

Hradská, Katarína 1999. Prípad Wisliceny. Nacistickí poradcovia a židovská otázka na Slovensku. Bratislava.

Kamenec, Ivan 1991. Po stopách tragédie. Bratislava.

Kamenec, Ivan 1968. Židovská otázka a spôsoby jej riešenia v čase autonómie Slovenska. Nové Obzory 10, 155–180. p.

Koblik, Steven 1989. The Stones Cry Out: Sweden’s Response to the Persecution of the Jews, 1933–1945. New York.

Kárný, Miroslav 1991. Lidské stráty čs. Židů v letech 1939–1945. Český časopis historický 89, 3, 410–419. p.

Der Kästner Bericht über Menschenhandel in Ungarn 1961. München.

Lajos Attila 2007. Raoul Wallenberg. Mítosz és valóság. Budapest.

Lévai Jenő 1988. Raoul Wallenberg. Budapest.

Lipscher, Ladislav 1992. Židia v slovenskom štáte 1939–1945. Print-servis.

Mičev, Stanislav 2009a. Osudy ušľachtilých duší. In Park ušľachtilých duší 2. Bratislava, 92–123. p.

Mičev, Stanislav 2009b. Slovenské národné povstanie 1944. Banská Bystrica.

Muir, Simo 2016. The Plan to Rescue Finnish Jews in 1944. Holocaust and Genocide Studies 30, 1, 81–104. p.

Nižňanský, Eduard 1998. Die Deportation der Juden in der Zeit der autonomen Slowakei im November 1938. Jahrbuch für Antisemitismusforschung 7, 20–45. p.

Nižňanský, Eduard 1999. Židovská komunita na Slovensku medzi československou parlamentnou demokraciou a slovenským štátom v stredoeurópskom kontexte. Prešov.

Nižňanský,  Eduard 2000. Die jüdische Gemeinde in der Slowakei 1938/39. Jahrbuch 2000 – Dokumentationsarchiv des österreichischen Widerstandes. Wien,, 166–133. p.

Nižňanský, Eduard (ed.) 2001. Holokaust na Slovensku. Obdobie autonómie 6. 10. 1938 – 14. 3. 1939. Dokumenty. Bratislava.

Nižňanský, Eduard 2002. Die Aktion Nisko, das Lager Sosnowiec (Oberschlesien) und die Anfänge des Judenlagers in Vyhne (Slowakei). Jahrbuch für Antisemitismusforschung 11/2002, 325–335. p.

Nižňanský, Eduard (ed.) 2003. Holokaust na Slovensku 4. Dokumenty nemeckej proveniencie (1939-1945). Dokumenty. Bratislava.

Nižňanský, Eduard 2004a. Die Machtübernahme von Hlinkas Slowakischer Volkspartei in der Slowakei im Jahre 1938/39 mit einem Vergleich zur nationalsozialistischen Machergreifung 1933/34 in Deutschland. In Geteilt, besetzt, beherrscht. Essen, 249–287. p.

Nižňanský, Eduard 2004b. Expropriation and deportation of Jews in Slovakia. In Facing the Nazi genocide: non-Jews and Jews in Europe. Berlin, 205–230. p.

Nižňanský, Eduard (ed.) 2005. Holokaust na Slovensku 6. Deportácie v roku 1942. Dokumenty. Bratislava.

Nižňanský, Eduard 2008. Payment for the Deportations of Jews from Slovakia in 1942. In Discourses – Diskurse : Essays for – Beiträge zu Mikuláš Teich & Alice Teichova. Praha, 317–331. p.

Nižňanský, Eduard, 2014. On Relations between Slovak Majority and Jewish Minority during World War II. Yad Vashem Studies 42, 47–89. p.

Nižňanský, Eduard 2015a. Die Vorstellungen Jozef Tisos über Religion, Volk und Staat und ihre Folgen für seine Politik während des Zweiten Weltkrieges. In Kristina Kaiserová, Eduard Nižňanský and Martin Schulze-Wesel (eds): Religion und Nation: Tschechen, Deutsche und Slowaken im 20. Jahrhundert. Essen, Klartext, 39–82. p.

Nižňanský, Eduard 2015b. Zsidó táborok a (cseh)–szlovák–magyar határ menti „senki földjén”. Fórum Társadalomtudományi Szemle XVII, 2, 81–108. p.

Nižňanský, Eduard 2016a. Politika antisemitizmu a holokaust na Slovensku 1938 – 1945. Banská Bystrica.

Nižňanský, Eduard 2016b. Obraz nepriateľa v propagande počas II. svetovej vojny na Slovensku. Banská Bystrica.

Nižňanský, Eduard 2018a. Die „Arisierung“ jüdischen Vermögens in der Slowakischen Republik. In Eigentumsregime und Eigentumskonflikte im 20. Jahrhundert: Deutschland un die Tschechoslowakei im internationalen Kontext. Essen, 373–412. p.

Nižňanský, Eduard 2018b. Arnošt Rosin és Czesław Mordowicz 1944-es szökése az auschwitz-biekenaui koncentrációs táborból Szlovákiába. Kísérlet a magyarországi zsidók 1944. évi deportálásának megakadályozására. Fórum Társadalomtudományi Szemle XX, 1, 59–81. p.

Nižňanský, Eduard a kol. 2009. Slovensko-nemecké vzťahy 1938 – 1941 v dokumentoch I. Od Mníchova k vojne proti ZSSR. Prešov.

Nižňanský, Eduard a kol. 2011. Slovensko-nemecké vzťahy 1941 – 1945 v dokumentoch II. Od vojny proti ZSSR po zánik Slovenskej republiky v roku 1945. Prešov.

Nižňanský, Eduard–Baka, Igor–Kamenec, Ivan (eds.) 2004. Holokaust na Slovensku 5. Židovská pracovné tábory a strediská na Slovensku 1938 – 1944. Dokumenty. Bratislava.

Nižňanský, Eduard–Kamenec, Ivan (eds.) 2003. Holokaust na Slovensku 2. Prezident, vláda, Snem SR a Štátna rada o židovskej otázke (1939 – 1945). Dokumenty. Bratislava.

Nižňanský, Eduard–Hlavinka, Ján (eds.) 2010a. Arizácie. Bratislava.

Nižňanský, Eduard–Hlavinka, Ján (eds.) 2010b. Arizácie v regiónoch Slovenska. Bratislava.

Nižňanský, Eduard–Lônčíková, Michala (eds.) 2014. Antisemitizmus a propaganda. Bratislava.

Nižňanský, Eduard–Lônčíková, Michala (eds.) 2015. Slovensko a nacistické koncentračné tábory. Bratislava.

Petruf, Pavol 2011. Zahraničná politika Slovenskej republiky 1939 – 1945. Bratislava.

Petruf, Pavol 2014. Vzťahy Slovenskej republiky s neutrálnymi štátmi. In Slovenský štát 1939-1945: predstavy a realita. Bratislava, 107–121. p.

Polakovič, Daniel 2012. A native of Piešťany : Samuel David Ungar (1886 – 1945) and the Nitra Yeshiva. In Piešťany a Trenčín during the Holocaust. Piešťany. 11–27. p.

Prečan, Vilém–Kamenec, Ivan–Škorvánek, Stanislav (eds.) 1992. Vatikán a Slovenská republika (1939 – 1945). Dokumenty. Bratislava.

Pundik, Herbert 1995. Die Flucht der dänischen Juden 1943 nach Schweden. Husum.

Rozett, Robert 1998. International Intervention: The Role of Diplomats in Attempts to Rescue Jews in Hungary. In Braham, Randolph (ed.). The Nazis’ Last Victims: The Holocaust in Hungary. Detroit.

Šindelářová, Lenka 2013. Finale der Vernichtung. Die Einsatzgruppe H in der Slowakei 1944/45. Darmstadt.

Tulkisová, Jana–Nižňanský, Eduard 2014. Nacistické Nemecko a vznik Slovenského štátu. In Slovenský štát 1939-1945: predstavy a realita. Bratislava, 37–55. p.

Vági Zoltán–Csősz László–Kádár Gábor (eds.) 2013. The Holocaust in Hungary: Evolution of a Genocide. Lanham.

Villius, Elsa–Villius, Hans 1966. Fallet Raoul Wallenberg, Stockholm.

Yahil, Leni 1990. The Holocaust: The Fate of European Jewry, 1932–1945. New York.

Weiß, Hermann 1991. Dänemark. In Benz, Wolfgang (Hrsg.): Dimension des Völkermords. München.

Online források

Testimony of Dieter Wisliceny. Nuremberg Trial Proceedings Volume 4, January 3, 1946 http://avalon.law.yale.edu/imt/01-03-46.asp#wisliceny

Valent, Peter, 2007. Zo zákulisia diplomacie. Historická Revue, 2007, 2. 14. p.

The Central database of Shoah victims’ names:

http://db.yadvashem.org/names/nameDetails.html?itemId=1698269&language=en#!prettyPhoto

http://db.yadvashem.org/names/nameDetails.html?itemId=5346039&language=en http://db.yadvashem.org/names/nameDetails.html?itemId=5357985&language=en#!prettyPhoto

Berlinger, Salomo. The history of a synagogue. 2016. http://www.jeschurun.se/Historia-eng.php

(Csanda Gábor fordítása)

Roma oktatási helyzetkép egy vidéki térségben

Bevezető

A tanulmány célja a Hargita megyei (Románia) roma oktatás helyzetképének felvázolása, visszatekintéssel a fontosabb 1989-es romániai fordulat utáni mozzanatokra. Az elmúlt majdnem három évtizedben a társadalmi változások a roma lakosságot sem kerülték el, a gyors létszámbeli növekedés mellett a térségben készült kutatások (Biró–Bodó–Gagyi–Oláh–Túros 1996; Biró–Bodó–Gagyi–Oláh 2002) a migráció különböző formáinak felerősödését, az intézményekhez való viszony átalakulását, a roma–magyar viszony megváltozását, belső szociális és gazdasági rétegződés megindulását mutatták ki. Az iskolákban évről évre egyre nagyobb számban jelentek (jelennek) meg a roma tanulók, akiknek oktatására nem voltak (nincsenek) felkészülve az iskolák. Felmerül a kérdés, mit tehet az iskola, hogyan lehetne, kellene hatékonyan foglalkozni a beiratkozott roma gyermekekkel. A térségben egyelőre hiányzik a probléma kezelését célzó egységes koncepció, a megfelelő szakmódszertan, hiányoznak az intézményesült megoldások. Az iskolák, a pedagógusok magukra vannak utalva, legtöbbször megfelelő romológiai képzettség, kellő tárgyi és személyi feltételek nélkül, személyes elköteleződésük és szaktudásuk szerint próbálnak megoldásokat találni. A roma oktatás térségi helyzetét, a nagyszámú roma tanulót tömörítő iskolák pedagógusainak attitűdjét vizsgáló kutatásom[1] elsősorban a probléma tematizációjához járulhat hozzá, ugyanakkor a roma integráció nehézségeire fókuszáló térségi léptékű tényfeltáró munka részeként a problémák, összefüggések feltárása, a helyzetkép szakmai vizsgálata fejlesztéspolitikai kiindulópontok megfogalmazását teheti lehetővé.

A roma gyermekek oktatásának eredményessége rendkívül összetett, mondhatni kényes téma, nagyon sok tényező együttes hatása húzódik meg az egyes jelenségek mögött, amelyek feltárása, értelmezése nem egyszerű feladat a kutató számára. Az ún. ténykérdések megválaszolása is nehézségekbe ütközik, hiszen az egyes települések roma lakosságának, a beiskolázott roma tanulók számának pontos meghatározása mind-mind a klasszifikációs eljárástól függően változik (Ladányi–Szelényi 2006). A képet tovább árnyalja a romák körében létező belső rétegződés, ami azt jelenti, hogy a „roma, cigány” megnevezés mögött különböző kategóriák azonosíthatóak („házi cigányok”, sátoros cigányok), akiknek az iskolához való viszonyulása igen különböző (Barabási 2000). Hargita megyében a népszámlálások során a roma lakosság jelentős része magyarnak vallja magát (Kiss–Barna 2012), ezért a vonatkozó népszámlálási adatok nem tükrözik a valóságot. A tanulmányban felhasznált adatok többnyire „szakértői” besorolás alapján születtek, a helyi önkormányzatok, iskolavezetők, pedagógusok által romának minősítettek kerültek be az adatbázisokba (a forrásokat a megfelelő helyen feltüntetem). Ez magában hordozza annak a lehetőségét, hogy az illető intézmények szempontjából „problémásnak” ítélt romák (azaz szociális segélyezettek vagy roma negyedekben, roma telepeken lakó, gyenge iskolai eredményeket felmutató tanulók) kerülnek az adatbázisba, és kimaradnak azok az integrálódott „házi cigányok”, akik a települések „belsejében” laknak, akik a többségi magyar lakosság életvitelét követik és rendszeresen járatják gyerekeiket iskolába.

Többéves pedagógusi tapasztalatom és az utóbbi három évben végzett vonatkozó kutatásaim alapján megállapítható, hogy a roma gyermekek beiskolázásának, iskolai pályafutásuk alakulásának folyamata a térségben nem (volt) zökkenőmentes. A jelenségek megértéséhez fontosnak tartom bizonyos társadalomtörténeti előzmények megemlítését, ugyanakkor az országos szakpolitika diktálta jogi-adminisztratív keretek alakulásának rövid bemutatását is. A tanulmány első részében a jelenlegi helyzet előzményeit, fontosabb folyamatait, a jogi-adminisztratív keretek alakulását mutatom be, majd statisztikai adatokat felhasználva, a roma népesség arányának függvényében kategóriákba sorolva a településeket, a roma gyermekek beiskolázásának jellemzőit tárgyalom. A harmadik részben kutatási eredményekre alapozva a pedagógusok szempontjából világítok rá a roma gyermekek oktatásának nehézségeire.

A jelenlegi helyzet előzményei

Romániában az 1989-es rendszerváltást követően jó néhány évnek kellett eltelnie, hogy a roma oktatás „hivatalosan” is a figyelem középpontjába kerüljön. Tulajdonképpen a kétezres évek elején, amikor Románia Európai Unióhoz való csatlakozásának szándéka egyre erősebben körvonalazódott, kezdtek megjelenni az első olyan rendeletek, hivatalos intézkedések, amelyeknek legfőbb célja a roma oktatás szervezeti-tartalmi kereteinek rögzítése, a tervszerű, stratégiák mentén történő megszervezése volt. A konkrét szociális programok mellett, amelyek a hátrányos helyzetben élő családok gyerekeinek iskoláztatását hívatottak támogatni („Kifli és tej” program[2] [2002], „Ingyenes tanszersegély” program [2002])[3], szociális ösztöndíjak lehetősége), elindult a „Második esély” (1999) program azoknak a fiataloknak és felnőtteknek, akik nem fejezték be általános iskolai tanulmányaikat. Néhány főiskola és egyetem (főleg szociális munkás-, pedagógus és romani nyelvtanár jelölteknek) ingyenes helyeket biztosított roma fiatalok számára, és szórványosan elindult a roma pedagógusok képzése is. A Megyei Tanfelügyelőségek kinevezték az első roma oktatásért felelő tanfelügyelőket,[4] akiknek a hatáskörébe tartozik az egyes megyék roma oktatásának szervezése, követése, vonatkozó statisztikai adatok begyűjtése. Megjelentek az első roma nyelvű tankönyvek és segédanyagok, amelyeknek száma az évek során egyre növekedett. Románia európai uniós csatlakozásának évében (2007) jelent meg az iskolai szegregáció megszüntetésére vonatkozó határozat (1540. sz. Határozat, 2007), amelyet 2016-ban frissítettek. Szintén 2007-ben „hivatalosítják” minisztériumi szinten az iskolai mediátor[5] alkalmazásának lehetőségét azokban az iskolákban, ahol magas a roma tanulók aránya, ahol beiskolázási, iskolaelhagyási problémák vannak.

A kezdeti tapogatózó, tájékozódó időszak után a kormány, az egyes minisztériumok keretében megalakultak a különböző szakbizottságok, hivatalok, ügynökségek, fokozatosan kiépült az az intézményhálózat, amelynek faladata, felelőssége lett az EU-konform irányelvek „meghonosítása”, a romák helyzetének javítását célzó stratégiák elkészítése (2001-es, 2006-os, 2011-es kormánystratégiák). Az országos Tanügy Törvényben (Legea Educației Naționale – LEN 2011, aktualizálva 2018) hangsúlyosan megjelentek a méltányosság, az esélyegyenlőség érvényesítését rögzítő alapelvek: a tanuláshoz való egyenlő hozzáférés biztosítása minden gyermek számára, a kulturális identitás biztosításának elve minden állampolgár számára, az interkulturális párbeszéd, a nemzeti kisebbségek jogainak elismerését és biztosítását garantáló elv, az etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitás megőrzésének, kinyilvánításának joga, az esélyegyenlőség biztosításának elve, a társadalmi inklúzió elve (3. cikkely, a, b, g, h, i, j, o alpontok).

A deklarált alapelvek, stratégiák az iskolák hétköznapi valóságában nehezen érvényesültek, érvényesülnek, a „felülről” érkező rendeletek, intézkedések életbeültetése nem kis feladatot rótt a helyi intézményekre, iskolákra. A „szerencsésebb” iskolák egy-egy nemzetközi finanszírozású, a roma gyermekek iskoláztatását támogató projekt részesei lehettek, amelynek keretében infrastrukturális fejlesztések, after-school típusú programok, pedagógusképzések történnek, amelyek nyomán, ha csak időszakosan is, kezdtek bizonyos eredmények megmutatkozni. Hargita megye néhány iskolája is részese volt (részese) bizonyos projekteknek (PHARE program 2004–2007 között, a „Salvati copiii”,[6] a Ruhama szervezetek által koordinált projektek), amelyek sajnos néhány év után befejeződtek, és „jó gyakorlataik” fenntartását a helyi intézmények forráshiányra hivatkozva gyakran nem vállalták. Több iskolában megszűntek a nyári óvodák, az after-school programok, az iskolák szigorúan szabályozott személyzeti keretébe nem fértek bele azok a segítő szakemberek, akiknek a szakmai segítségére fokozottan szükség lett volna az eredményesség érdekében. Jó példa erre az iskolai mediátorok helyzete, akiknek az alkalmazását kormányrendelet (1539/2007) tette lehetővé, de az oktatásban zajló folyamatos költséghatékony intézkedések, leépítések miatt sok iskola nem engedheti meg magának, hogy iskolai mediátort alkalmazzon. Hargita megyében a 2014–2015-ös tanévben 12 iskolai mediátor segítette a roma tanulók iskolai beilleszkedését, „de a roma tanulók magas száma miatt még legalább tízre lenne szükség” (2014–2015-ös évi tanfelügyelőségi beszámoló).

Az évről évre egyre nagyobb számban beiratkozó roma gyermekek megjelenése felkészületlenül érte az iskolákat, olyan új helyzeteket, problémákat teremtett, amelyeknek a kezeléséhez hiányoztak az intézményesült megoldások, a személyi és tárgyi feltételek. Hargita megyében tíz év leforgása alatt majdnem megnégyszereződött a beiskolázott roma tanulók száma.

1. táblázat. Roma tanulók számának alakulása Hargita megyében 2006 és 2017 között a megyében.

Forrás: Hargita Megyei Tanfelügyelőség adatbázisa

Az adatok a Hargita Megyei Tanfelügyelőség adatbázisából származnak, amely évente begyűjti a megye iskoláitól a roma tanulók számára vonatkozó adatokat. A roma tanulók számának megállapítása az iskolákban nagyon gyakran ún. szakértői besoroláson alapul, az iskolák vezetősége vagy a pedagógusok döntik el, hogy kit tekintenek romának.

Egyes településeken, különösen az egyiskolás községekben, falvakban a nagyszámú roma tanuló megjelenése az iskolában a helyi lakosság, a nem roma szülők részéről gyakran ellenszenvet, az iskolától való elfordulást eredményezte. A romák és a többségi magyar lakosság együttélésének alakulását vizsgáló térségi kutatások (Biró–Bodó–Gagyi–Oláh–Túros 1996; Biró–Bodó–Gagyi–Oláh 2002) rávilágítottak, hogy az 1989 előtti időszakban ebben az alapvetően rurális jellegű térségben a roma–magyar viszonyra az „egy más mellett élési” modell volt jellemző, azaz egy településen belül a magyar és a roma lakosság teljesen külön térben élt, „teljesen eltérő életvezetési modell, viselkedési és kommunikációs gyakorlat, nagyon eltérő értékrend és életfelfogás szerint” (Biró–Oláh 2002). A kutatók felhívják a figyelmet a két társadalmi csoport közötti „aszimmetrikus” viszonyra, amelyben a magyarok részéről a saját csoport másik fölé helyezése, a másik leértékelése, eltávolítása, lefokozása volt jellemző. Tanulmányaikban bőven kínálnak példákat a két világ különbözőségét és a két világ közötti átjárhatatlanságot hangsúlyozó viszonyulásokra, amelyek nemcsak a térhasználatban, hanem a magatartásokban és mentális síkon is megnyilvánultak és a családi szocializációban nemzedékről nemzedékre öröklődtek (Biró–Oláh 2002, 31. p., Oláh, 1996).

Az 1989-es rendszerváltás után változások sorozata indult el a roma közösségekben (létszámbeli növekedés, belső rétegződés, migráció felerősödése, intézményekhez való viszony módosulása, öndefiníciós kísérletek), amelyek a magyar–roma viszony alakulását is befolyásolják. Biró Zoltán megállapítása szerint az 1989 előtti roma–magyar „egy más mellett élési” modellt fokozatosan felváltja „az egyre több ponton egymásba csúszó” két világ, amely a „tranzakciós költségek” növekedését eredményezi a magyar népesség körében, amelyet ők „veszteségként” élnek meg (Biró 2016). Ez a fajta viszonyulás a magyar lakosság részéről igen megnehezítette (megnehezíti) az iskolák integrációs törekvéseit is, hiszen ebben a helyzetben az iskola gyakorlatilag képtelen olyan „befogadó közeget” teremteni a roma tanulóknak, ahol ők elfogadottnak és befogadottnak érezhetnék magukat. Nem ritka, hogy a magyar szülők egy jelentős része inkább a szomszéd településre vagy a közeli városi iskolák valamelyikébe íratja át gyerekét. A spontán migráció nyomán pedig egyre nagyobb számban jöttek (jönnek) létre a roma többségű osztályok. A 2014–2015-ös tanévben Hargita megye 78 iskolai intézményében 261 olyan csoport vagy osztály volt, ahol a roma tanulók aránya meghaladta a 25 százalékot. A legtöbb ilyen csoport vagy osztály Udvarhely körzetében jött létre (96), majd Csík (73) és Keresztúr (68), illetve Gyergyó (15) és Maroshévíz (Toplița, 9) következett (2014–2015-ös évi Tanfelügyelőségi beszámoló).

Mai helyzetkép

Az egyes településeken, régiókban az ott élő roma lakosság számának függvényében a roma oktatás különböző kérdéseket vet fel. Más a helyzet azokban az elöregedő aprófalvakban, ahol évente pár magyar gyermek születik, és más problémák jelentkeznek azokon a településeken, ahol bár jelentős arányú a roma népesség, az iskolákban kisebbségben vannak. Külön kategóriát képeznek a városok, ahol bár több iskola található, általában egy iskolában koncentrálódnak a roma tanulók. A továbbiakban az említett kategóriák mentén tárgyalom a roma gyermekek iskoláztatásának problémáit.

A megye délnyugati részén található falvakban, községekben a legnagyobb a roma lakosság száma, a Székelykeresztúr környéki elöregedett népességű aprófalvakban teljében zajlik az etnikai arányváltás. Bár a hivatalos népszámlálási adatok ezt nem mindig tükrözik, a különböző kutatások keretében végzett szakértői besorolások alapján becsült roma népességszám ezt jól mutatja. 2009-ben Csata István és Kiss Tamás készítette el a Hargita megyei magyar, roma és román népesség regionálisan bontott előreszámítását, amelynek alapjául a 2002-es népszámlálási adatok mellett a romák számát a helyi önkormányzatok adataira támaszkodva határozták meg. Az akkori adatok szerint az említett falvakban a roma lakosság aránya már nagyon közelített az 50 százalékhoz (Újszékely 42%, Etéd 36%, Székelyandrásfalva 28%, Szentábrahám 30%, Siménfalva 23%). Szintén nagyon magas a romák száma az udvarhelyi régió néhány településén (Oklánd 30%, Máréfalva 25%, Korond 24%, Székelyderzs 22%), illetve az alcsíki régióban Csíkkozmáson (25%).

A megye szintjén a roma nők termékenysége több mint két és félszerese a nem roma nőkének (3,15 és 1,23), ugyanakkor a romák aránya a fiatalabb korcsoportokban sokkal jelentősebb, mint a felnőtt korcsoportokban (ld. Csata–Kiss által készített számítások).

2. táblázat. A romák aránya korcsoportok és régiók szerint Hargita megyében

R1 – Csíkszereda, R2 – Székelyudvarhely, R3 – Alcsík, R4 – Felcsík, R5 – Gyergyó, R6 – Maroshévíz, R7 – Udvarhely, R8 – Maroskeresztúr, R9 – Szentegyháza, HR – Hargita megye. Forrás: Csata–Kiss (2010).

Ennek következtében a nagyszámú roma lakossággal rendelkező települések iskoláiban gyakori, hogy a roma gyermekek aránya az iskolában már akár kétszerese is lehet a településen belüli roma népességi aránynak. Ez gyakran készteti arra a nem roma szülőket, hogy más iskolába (akár más településre vagy a közeli városba) írassák át gyermekeiket, ezáltal előidézve a roma osztályok kialakulását. „Fiatfalván a jelenlegi tanévben a III. osztálynak mind a 16 tanulója roma származású. Kiderült, ennek az az oka, hogy a más nemzetiségű gyerekek – számszerűen hatan – mind Székelykeresztúrra iratkoztak be” (Vass 2002, 104. p.). Ezekben a roma többségű iskolákban „berendezkedtek” a roma gyermekek oktatására, a hasonló környezetből, hasonló hátrányokkal érkező roma tanulók iskolai beilleszkedését nem nehezítik jelentős kulturális vagy egyéb jellegű különbségek, amelyek a magyar–roma vegyes osztályokban gyakran konfliktusokhoz, kirekesztéshez vezetnek. Ebben a helyzetben az iskola könnyebben „alkalmazkodik” a tanulók „hasonló” igényeihez, átértelmeződnek az „eredményesség”, a „siker” fogalmai. „Nekünk az a nagy eredmény, hogy a gyermek időben és rendszeresen bejön az iskolába, hogy megtanulja az alapvető viselkedési szabályokat” (pedagógus). Tehát beiskolázás van, de integráció nincs.

Egy másik kategóriát képeznek azok a települések, ahol a romák aránya jelentős (a helyi lakosság 5–15 százaléka), de az iskolákban kisebbségben vannak. Előfordul, hogy sokan közülük be se iratkoznak az iskolába, vagy már az első években lemorzsolódnak, kimaradoznak. Ez különösen az ún. „sátoros cigányokra” érvényes, akik a térségben élő „házi cigányokkal” ellentétben általában a települések perifériáján mélyszegénységben élnek, és akik számára az iskolának nincs különösebb „haszna”. Egy, a csíkmadarasi sátoros cigányok körében készült kutatás során a helyi iskolaigazgató szerint „évtizedes pályafutása alatt nem történt semmiféle kezdeményezés se az oktatási intézmény, se a sátoros cigány közösség részéről az intézményes kapcsolat megerősítésére” (Szőcs 2008, 296. p.), azaz a roma gyermekek egyáltalán nem jártak iskolába. Kivételt képeznek azok a szintén sátoros cigányokként számon tartott roma közösségek (pl. gáborok), akik kereskedői érzéküknek vagy a külföldi vendégmunkának köszönhetően anyagi jólétre tettek szert, akik felismerték az írás-olvasás fontosságát a gyermekek életében, és rendszeresen küldik gyermekeiket az iskolába. Vass István az Etéd községi gáborok életkörülményeinek bemutatásakor kiemeli jómódról árulkodó házaikat, azok modern eszközökkel történő felszereltségét, értékes kalapjaikat. Azt is megemlíti, hogy a „sátorosok gyermekei igyekvő, általában jól tanuló, szorgalmas, tisztelettudó iskolások”, de akik 6–8 osztály elvégzése után nem tanulnak tovább, mert az „üzleteléshez” elég, ha megtanulnak írni, olvasni, számolni (Vass 2002, 108. p.). Ezeknek az iskoláknak a roma tanulók általában igen sok „gondot” okoznak, hiszen az iskolákból gyakran hiányoznak a sikeres integrációt lehetővé tevő feltételek, amelyek nélkül a többség részéről nem valósul meg a valódi befogadás és elfogadás. A roma tanulók számára ezekben az iskolákban a legnagyobb a veszélye az osztályismétléseknek, a korai iskolaelhagyásnak.

Egy harmadik kategóriát képeznek a városok, ahová a romák egy része a szocialista iparosítás során került be, és nemritkán városközponti államosított lakásokban kapott helyet (ahonnan a lakások visszaigénylése után kiköltöztették őket a város peremére), más részük a jobb élet, több erőforrás reményében húzódott a városba (nagy szemetesgödrök szomszédságába, ahonnan a város kukáit is „felügyelhetik”). A korábban említett Csata–Kiss-számítások alapján a megye városai közül Keresztúron és Gyergyószentmiklóson a legnagyobb a romák aránya (6 százalék körüli), majd Székelyudvarhely, Balánbánya és Maroshévíz következik a maguk 3 százalékával. Csíkszeredában 1,2 százaléknyira becsülték a romák arányát. Mivel a „szakmai” besorolás az önkormányzatok adatbázisa alapján történt, nagy valószínűséggel a népszámlálási adatok alapján magukat kis számban romának vallók mellett nagyobb arányban vannak a szociális segélyekre szoruló, a városok perifériáján, kompakt közösségekben élő romák. Ezeknek a roma negyedeknek (telepeknek) a gyermekei az 1990-es évek közepéig, végéig gyakorlatilag nem jártak iskolába, beiskolázásuk valójában a kétezres évek elején kezdődött el. Az elején általában életkorukat tekintve vegyes osztályokban tanultak (tanulnak), egy-egy központi iskolának valamelyik tagiskolájában, amely általában távol esett (esik) a többségiek iskolájától. Az indulás mindenhol komoly nehézségekkel járt, a többségi iskolák, néhol a helyi vezetőség is elzárkózott a roma gyermekek integrált oktatásától. Barabási Tünde a székelyudvarhelyi cigány gyerekek oktatásának kezdeteit bemutató tanulmányában említi, hogy a negyedik osztály elvégzése után komoly gondot jelentett a cigányok oktatását felvállaló Budvár Szociális Központnak, hogy megtalálja azt a városi iskolát, amely ötödiktől befogadja a roma gyermekeket, „hiszen az általános iskolák igazgatói hallani sem akarnak a befogadásukról” (Barabási 2000, 404. p.). Lázár Hajnalnak a gyergyószentmiklósi roma iskoláról készült tanulmányában olvashatjuk, hogy a roma iskola igazgatójának tiltakozása ellenére a helyi önkormányzat a roma telep szomszédságába építtette az új iskolát, amellyel fizikailag is „elszakították” őket a városi iskoláktól. „Mióta itt vagyunk kint, senki nem hív és senki nem jön ide. Egyre jobban elzáródunk a többi intézménytől, lassan minden kapcsolat megszűnik” – idézi a szerző a roma iskola igazgatójának szavait (Lázár 2017, 159. p.). Voltak próbálkozások párhuzamos osztályok létrehozására is, ahol a roma gyermekek az egyik, a nem romák a másik osztályban tanultak, de mivel a nem roma szülők nagy számban íratták át gyerekeiket a város más iskoláiba, hamar megszűnt a nem roma osztály (Csíkszereda). Így a szegregációt tiltó törvény ellenére, hol spontánul, hol szándékosan szegregálódtak a roma gyermekek iskolái. Többnyire ma is a városok egyetlen iskolájába koncentrálódnak a roma negyedek, telepek gyermekei, és ha ötödik osztálytól bekerülnek is egy-egy vegyes összetételű osztályba, ott gyakran nem roma, de szintén hátrányos helyzetű tanulókkal tanulnak együtt. Mivel általában egy-egy központi iskolához több, a város szélein található kisebb tagiskola is tartozik, így a roma kisiskolák is részét képezik a városi iskolarendszernek, és az összesített statisztikákban nem válik feltűnővé a szegregáció.

Pedagógusok

Azok az iskolák, ahová egyre nagyobb számban iratkoztak a roma gyermekek, egy sor olyan nehézséggel szembesültek (szembesülnek), amelyek megoldására nem voltak felkészülve. A mélyszegénységből érkező, korábban semmilyen intézményes nevelésben nem részesülő roma gyermekek oktatása, tanítása számos pluszfeladatot rótt az iskolákra, pedagógusokra. Nagyon gyakran a szociális jellegű problémák megoldása (ebédeltetés, öltöztetés, tanszerek beszerzése) is az iskolák feladatává vált, hiszen ezek nélkül a gyermekek nem jártak iskolába, nem lehetett elkezdeni az oktatást. Külön fejtörést okozott (okoz) az iskolák vezetőségének, a pedagógusoknak a roma közösséggel, roma szülőkkel folytatott kommunikáció, amely a két, egymás számára idegen világ találkozásának számos buktatóját hordozta (hordozza) magában. Mivel a szülők jelentős része írástudatlan, és nincsenek iskolához kapcsolódó tapasztalatai, a kezdeti időszakban igen nagy bizalmatlansággal és aggodalommal közelednek az iskolához. Nehezen értik meg és fogadják el az iskola „könyörtelen” szabályait, amelyek nem engedik hiányozni a gyermekeket az iskolából. Különben a család a szociális támogatást veszíti el.

A problémák kezelésének hiányoztak (hiányoznak) az intézményesült megoldásai, és legtöbbször az „ügy” hivatalos támogatói is. Az országos stratégiákból kötelezővé váltak a roma gyermekek integrációját szorgalmazó alapelvek, de hiányoztak (hiányoznak) azok a források, finanszírozások, amelyek szükségesek a folyamat sikerességét szavatoló tárgyi és személyi feltételek megteremtéséhez. Az iskolák, saját belátásuk és erőforrásaik szerint, a hivatalos és nem hivatalos megoldások között lavírozva próbálnak megoldásokat találni.

Ebben a folyamatban kulcsszerepe van a pedagógusoknak, akik közvetlenül szembesülnek a nehézségekkel, kihívásokkal. Ők a két kultúra között a közvetítők, akik külső szakmai segítség, romológiai ismeretek és segítő szakemberek nélkül látnak el egy sor olyan feladatot, amely egy átlagos pedagógus számára fel sem merül: „az átlagosnál szegényebb családi környezet miatt keletkezett szociokulturális hátrányok kompenzálása; a többségi társadalométól eltérő szokások és viselkedésmódok elfogadása; a többségi társadalométól eltérő családi értékrend elfogadása; a nyelvi hátrányok kompenzálása; a kisebbségi létből és a többségi társadalom előítéleteiből fakadó komplexusok és frusztrációk kezelése; a nem cigány környezet (például szülők és gyerekek) részéről megnyilvánuló előítéletes magatartás megváltoztatása; a saját előítéletek leküzdése” (Liskó 2001, 35. p.). Ugyanakkor pedagógiai jellegű problémákra is megoldásokat kell találniuk, hiszen gyakran kiderül, hogy az addig bejáratott módszerek nem működnek, megsokasodnak a fegyelmi problémák, teljesíthetetlenek a tantervi előírások. A nagyszámú roma tanulót tömörítő iskolák pedagógusaival készített interjúim arról árulkodnak, hogy a pedagógusok tehetetlennek, frusztráltnak érezték (érzik) magukat, különféle megoldásokat, magyarázatokat kerestek (keresnek) a helyzet kihívásainak feloldására (Jakab 2016). Nehezen tudják összeegyeztetni a tantervi előírások elvárásait a roma gyermekek teljesítményével, kidolgozott pedagógiai programok, módszertanok, megfelelő segédanyagok nélkül ki-ki saját szaktudása, elköteleződése szerint próbálja megoldani a problémák sokaságát. Van, aki megpróbál megújulni, képzések, önképzések során olyan módszereket elsajátítani, kipróbálni, amelyek hatékonyak az új helyzetben. Mások képtelenek elvonatkoztatni a kötelező tananyagoktól, a kötelező előírásoktól, és különösen a vegyes osztályokban nem foglalkoznak a lemaradókkal. Inkább tehernek érzik őket, akik akadályozzák a hatékony osztálytermi munkát, és gyakran megpróbálnak megszabadulni tőlük (buktatással, magaviseleti jegyek levonásával). Sok a bizonytalanság, a kísérletezgetés, az oktatás rendszerkörnyezete, a tantervi szabályozás merevsége, a differenciált pedagógiai eszközök nem következetes alkalmazása, a pedagógusképzés hiányosságai mind-mind olyan tényezők, amelyek nem segítik a folyamat sikerességét. Másik probléma, hogy a roma gyermekeket tömörítő iskoláknak igen alacsony a presztízsük. A hivatalos értékelések alapján, amelyek a tanulmányi, vizsga- és versenyeredményeket veszik alapul, és nem a hozzáadott értéket mérik, ezek az iskolák gyakran megkapják a „gyenge iskola” stigmáját. A „nehezített körülmények” között dolgozó pedagógusok semmilyen szakmai, anyagi kompenzációban nem részesülnek, sikereik gyakran láthatatlanok maradnak a rendszer számára. Ilyen körülmények között igen megterhelő a pedagóguslét, igen nagy mind a pályaelhagyás, mind a kiégés veszélye.

Összefoglalás

Összefoglalva a roma oktatás térségi helyzetének bizonyos jellemzőit megállapítható, hogy az egész folyamatot áthatja a bizonytalanság, az útkeresés, az esetlegesség. Bár léteznek bizonyos jogi-adminisztratív keretek, amelyek szabályozni próbálják a folyamatokat, ezek gyakran nincsenek összhangban az iskolák hétköznapi világának realitásával. Intézményesült megoldások hiányában a személyes elköteleződés, az egyéni kompetenciák szerepe felértékelődik, ami bizonyos esetekben egyszemélyes sikertörténetekben jut kifejezésre. Vannak iskolák, ahol bizonyos tényezők szerencsés találkozásának köszönhetően (helyi vezetőség pozitív viszonyulása, támogatók, elkötelezett iskolavezetés és pedagógusok) eredményesnek mondható a roma oktatás. De ezek a helyzetek szórványosak, véletlenszerűek és kiszámíthatatlanok. Hosszú távon csak egyéni lelkesedéssel és elköteleződéssel nehéz fenntartani a sikerességet, elengedhetetlen volna az egységes koncepció, a több területet átfogó konkrét operatív programok, a megfelelő finanszírozás. Ezek hiányában az iskolák zöme a problémák tüneti kezelésére rendezkedik be, amely egyáltalán nem kedvez a roma gyermekek iskolai sikerességének.

Irodalom

Barabási Tünde 2000. A cigány gyerekek oktatása Székelyudvarhelyen. Educatio, 2. sz. 402–406. p.

Biró A. Zoltán 2016. Roma helyzetkép a térségben. KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központjának honlapja. „Vidék és társadalom” program http://www.kamintezet.ro/?q=node/91

Biró A. Zoltán–Bodó Julianna–Gagyi József–Oláh Sándor–Túros Endre 1996. Egy más mellett élés. A magyar–román, magyar–cigány kapcsolatokról. Csíkszereda, KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja, Pro-Print Könyvkiadó.

Biró A. Zoltán–Bodó Julianna–Gagyi József–Oláh Sándor 2002. Helykeresők? Roma lakosság a Székelyföldön. Csíkszereda, KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja, Pro-Print Könyvkiadó.

Biró A. Zoltán–Oláh Sándor 2002. Helykeresők. Roma népesség a Székelyföldön. In Bodó Julianna (szerk.): Helykeresők? Roma lakosság a Székelyföldön. Csíkszereda, KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja, Pro-Print Könyvkiadó, 13–48 p.

Csata István–Kiss Tamás 2010. Demográfiai perspektívák Hargita megyében. A Hargita megyei magyar, roma és román népesség regionálisan bontott előreszámítása http://hargitamegye.ro/_user/browser/File/Stategii/DemografiaiPerspektivakSecure.pdf

Jakab Judit 2016. Módszertan és elköteleződés: pedagógusok a roma oktatásról. Dr. Szilágyi Tivadar, Dr. Ritter Krisztián, dr. Biró A. Zoltán (szerk.): Pro Scientia Ruralis, 1. évf. 2–3. sz. Madéfalva, Státus Kiadó, 175–191. p.

Kiss Tamás–Barna Gergő 2012. Népszámlálás 2011. Erdélyi magyar népesedés a XXI. század első évtizedében. Demográfiai és statisztikai elemzés. Műhelytanulmányok a romániai kisebbségekről. 43. sz. Kolozsvár, Nemzeti Kisebbségkutató Intézet.

Ladányi János–Szelényi Iván 1997. Ki a cigány? Kritika, 26. évf. 12. sz. 3–6. p.

Lázár Hajnal 2007. A gyergyószentmiklósi roma iskola. In Bodó Julianna (szerk.): Antropológiai Műhely. Évkönyv 2007–2008. Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó, 219–247. p.

Liskó Ilona 2001. A cigány tanulók és a pedagógusok. In Andor Mihály (szerk.): Romák és oktatás. Iskolakultúra-könyvek 8, 31–46. p. http://mek.oszk.hu/01900/01964/01964.pdf

Oláh Sándor 1996. Cigány–magyar kapcsolatok In Gagyi József (szerk.): Egy más mellett élés. A magyar–román, magyar–cigány kapcsolatokról. Csíkszereda, KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja, Pro-Print Könyvkiadó, 181–194. p.

Szőcs Júlia 2017. A csíkmadarasi sátoros cigányok mai helyzetének elemzése. In Biro Z. Zoltán, Jakab Judit (szerk.): Tegnap és ma. Romakutatások a székelyföldi térségben. Madéfalva, Státus Kiadó, 282–307. p.

Vass István 2002. A roma gyerekek nevelése Romániában. Schüttler Tamás (főszerk.): Új Pedagógiai Szemle, 52. évf., november. Budapest, Országos Közoktatási Intézet, 99–110. p.

Hivatalos dokumentumok, oldalak

Románia Tanügyminisztériumának (Ministerul Educatiei Nationale) honlapja www.edu.ro

Románia Tanügyi Törvénye (2011) – Legea Educației Naționale (LEN 2011), aktualizálva 2018 https://www.edu.ro/sites/default/wp-content/uploads/_fi%C8%99iere/Minister/2017/legislatie%20MEN/Legea%20nr.%201_2011_actualizata2018.pdf

Romániai népszámlálások oldala (Recensamant Romania) http://www.recensamantromania.ro/rezultate-2/

A 430/2001–es Határozat a romák helyzetének javítását célzó Kormánystratégia jóváhagyására (Hotărârea nr. 430/2001 privind aprobarea Strategiei Guvernului României de îmbunătățire a situației romilor)

Az 522/2006-os számú Határozat a 430/2001-es, a romák helyzetének javítását célzó Kormánystratégia módosítása és kiegészítése (Hotărârea nr. 522/2006 pentru modificarea și completarea Hotărârii Guvernului nr. 430/2001 privind aprobarea Strategiei Guvernului României de îmbunătățire a situației romilor)

A romák inklúzióját célzó Kormánystratégia a 2015–2020 időszakra, 14.01.2015 (Strategia Guvernului României de incluziune a cetățenilor români aparținând minorității rome pentru perioada 2015-2020, din 14.01.2015)

A roma oktatásért felelő tanfelügyelők kinevezését szabályozó 3363-as számú Rendelet (1999) –Ordinul 3363 din 1 martie 1999

A „kifli és tej” program (2002) – Programul „Cornul si laptele” www.madr.ro/docs/minister/programul-pentru-scoli-consultativ.pdf

Az „Ingyenes tanszersegély” program (2002) – Rechizite scolare

https://www.edu.ro/rechizite-scolare

Az iskolai mediátor alkalmazásáról rendelkező 1539-es számú kormányrendelet (2007) – Ordin- mediator scolar https://www.edu.ro/sites/default/wp-content/uploads/_fi%C8%99iere/Invatamant-Preuniversitar/2016/acces/ORDIN%201539_2007_mediator%20scolar.pdf.

A roma gyermekek iskolai szegregációját tiltó 1540-es számú Rendelet (2007) – Ordin nr. 1.540 din 19 iulie 2007 privind interzicerea segregării şcolare a copiilor romi şi aprobarea Metodologiei pentru prevenirea şi eliminarea segregării şcolare a copiilor romi

Monitorul Oficial al României, Partea I, nr. 692 din 11 octombrie 2007.

Az iskolai szegregációt tiltó 6134-es számú Rendelet (2016) – Ordinul cadru privind interzicerea segregării școlare în unitățile de învățământ preuniversitar nr. 6134/2016

https://lege5.ro/Gratuit/ge2dembygy4a/ordinul-nr-6134-2016-privind-interzicerea-segregarii-scolare-in-unitatile-de-invatamant-preuniversitar

Nyelvkérdés Ukrajnában: jogi vagy politikai kategória?

A szovjet birodalomban érlelődő függetlenedési törekvéseknek egyik alapvető célkitűzése volt a tagköztársaságoknak nevet adó nemzetek nyelvének államnyelvi státuszba helyezése. 1988–1990 folyamán, a szövetségi köztáraságok legfelsőbb tanácsai (parlamentjei) egymás után fogadják el nyelvtörvényeiket, melyek e nyelveket államnyelvként határozzák meg és lényegesen bővítik azok kötelező hivatalos alkalmazásának területeit. A nyelvtörvények elfogadását hamarosan követték a függetlenségi nyilatkozatok kihirdetései. Így aztán a nyelvkérdés a politikai függetlenségért és a nemzeti önazonosságért folytatott küzdelmek gyújtópontjába került.[1]

A kétnyelvűség és a soknyelvűség jegyeit is magán hordozó Ukrajna tekintetében e közdelem hevülete több mint negyed század eltelte után sem lankad. Ukrajnában azoknak a száma, akik ukrán nemzetiségűeknek tartják magukat (közel 78%), jóval magasabb azokénál, akik az államnyelvet – az ukránt – anyanyelvüknek tekintik (kevesebb mint 68%); azoknak az állampolgároknak a száma, akik az oroszt vallják anyanyelvüknek (közel 30%) jóval több, mint azoknak a száma, akik orosz nemzetiségűeknek tartják magukat (17,3%); az összlakosság közel negyede (22,18%) valamely nemzeti kisebbséghez tartozónak vallja magát, nyelvi tekintetben azonban gyakorlatilag minden harmadik személy (32,47%) valamely nyelvi kisebbséghez tartozik; az ukrán és az orosz nyelvet beszélők együttesen Ukrajna összlakosságának 97,12%-át teszik ki.

Nyelvi jogok 1989–2014 között

Az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság Legfelsőbb Tanácsa, mint számos más szovjet tagköztársaság egyik első, a függetlenedés irányába mutató törvényeként 1989 októberében fogadja el az Ukrán SZSZK nyelveiről szóló törvényt.[2] E törvény mindenekelőtt meghatározza az ukrán nyelv államnyelv státuszát (2. cikk). Az ukrán és az orosz a nemzetek közötti kapcsolattartás (érintkezés) nyelvei (4. cikk), a nemzetiségek nyelvének hivatalos alkalmazását a közigazgatási és bírósági szerveknél csak az adott kisebbség által többségben lakott közigazgatási egységek keretein belül teszi lehetővé (3., 10., 11., 12., 18., 19. cikk). A jogszabály a gyermekek oktatása és nevelésa nyelvének kiválasztását a szülőkre bízza (27–29. cikk), kinyilatkozza a nyelvhasználat szabadságát (5. cikk), és előírja a közszolgák nyelvtudási kötelezettséget (6. cikk).

Alig több mint két év elteltével, 1991. november 1-jén, pontosan egy hónappal a december elsejére kitűzött függetlenségi referendum előtt, az Ukrán Legfelsőbb Tanács elfogadta Ukrajna nemzetiségei jogainak deklarációját.[3] Ez az okmány a kinyilatkoztatott jogok tekintetében Közép-Európában egyedülálló. Egyebek között minden, Ukrajnában honos nép és etnikai csoport számára kilátásba helyezi: az általuk hagyományosan lakott területek megőrzését és e területeken a nemzetiségi-közigazgatási egységek létrehozását; az anyanyelv szabad használatát a közélet minden területén, különösen az oktatás, a gazdaság és a hírközlés területén. A dokumentum szerint a nyelvtörvény vonatkozó normáját úgy kell értelmezni, miszerint nem csak azokban a közigazgatási egységekben lehet a nemzetiség nyelvét az államnyelv mellett egyrangúként használni, ahol valamely nemzetiség többséget alkot, hanem bárhol, ahol hagyományosan, illetve egy tömbben él; mi több, ahol több nemzetiség él együtt, és egyik sem alkot többséget, bármelyen nyelv alkalmazható, a helyi közösség akarata szerint.

E történelmi időszak termeli ki Ukrajna első, kifejezetten a nemzeti kisebbségek jogainak védelmével kapcsolatos nemzetközi-jogi aktusát, az 1991 májusában Budapesten aláírt, a Magyar Köztársaság és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság nemzeti kisebbségek védelméről szóló közös nyilatkozatát.[4] E dokumentum 8. és 9. pontjai szerint a felek kötelezettséget vállalnak a nemzeti kisebbségek nyelveinek szabad használatát és az anyanyelvű oktatás biztosítását illetően.

Közvetlenül a sikeres függetlenségi referendum (1991. december 1.) lezárulta és Ukrajnának mint független államnak a szomszédos államok és a nemzetközi közösség főbb tényezői által való érismerését követően érzékelhetővé váltak a negatív jellegű elmozdulások az állami kisebbségpolitika és így a nyelvpolitika területein. E pozíciómódosulás tetten érhető már a nemzeti kisebbségekről szóló 1992-es törvényben,[5] annak parlamenti plenáris vitájában és a zárószavazás eredményében. Ekkor ugyanis a beterjesztett 22 cikkelyes törvény 19 cikkelyesre módosul. A normaszövegből kikerül az a három cikkely, melyek a nemzetiségi közigazgatási egységek (területi autonómiák) létrehozását és működését lettek volna hivatottak szabályozni.[6] A nyelvi jogok tekintetében e törvény bár megerősíti az anyanyelvi oktatáshoz való már létező jogokat, de a hivatalos nyelvhasználat lehetőségét ismét az adott nemzeti kisebbségnek az adott közigazgatási egységen belüli többségének meglétéhez köti (8. cikk). Vagyis a dokumentum figyelmen kívül hagyja Ukrajna nemzetiségei jogainak deklarációjában foglaltakat és visszatér a nyelvtörvény szűkebb előírásához.

Ukrajna Alkotmányának 1996 júniusában való elfogadása, az orosz nyelv lehetőségeinek korlátozásán túl, lényegében megszünteti a második, kisegítő-hivatalos nyelv státuszát. Ugyanakkor elvi fontossággal bírnak a további jogalkotásra és jogértelmezésre a dokumentum 10., 11., 13., 24., 53., 92., 103., 127. és 148. cikkelyeiben foglaltak. Az Alkotmány 10. cikke a nyelvek jogállását az ukrán jogrendben az alábbiak szerint határozza meg: „Az államnyelv Ukrajnában az ukrán nyelv.” (1. rész); „Az állam biztosítja az ukrán nyelv teljes körű fejlődését és funkcionálását a közélet minden szférájában Ukrajna egész területén.” (2. rész); „Ukrajnában szavatolva van az orosz nyelv, Ukrajna egyéb nemzeti kisebbségei nyelveinek szabad fejlődése, használata és védelme.” (3. rész); „A nyelvek használatát Ukrajnában Ukrajna Alkotmánya szavatolja és törvények szabályozzák.” (5. rész). A 11. cikkely egyebek között kimondja, hogy az állam támogatja minden őslakos nép és nemzeti kisebbség nyelvi önazonosságát. A 24. cikkely tiltja a privilégiumokat és a korlátozásokat nyelvi hovatartozás alapján. Az 53. cikkely szavatolja a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok számára az anyanyelven való tanulást, vagy az anyanyelv tanulását; a 92. cikkely kimondja, hogy a nyelvhasználat rendjét kizárólag a törvények szabályozzák; a 103. cikkely szerint Ukrajna államfőjévé választás egyik követelménye az államnyelv ismerete; a 127. és a 148. cikkelyek ugyanezt a követelményt fogalmazzák meg a bírói kinevezéssel és az alkotmánybírósági tagsággal kapcsolatban.

Tehát az Alkotmány elfogadásával az orosz nyelv bár külön nevesítve van, de csupán mint egy a nemzeti kisebbségek nyelvei között. Ezt a kizárólagos ukrán egynyelvűségért harcolók győzelmükként, míg az orosz nyelv második hivatalos nyelv, illetve annak országosan elfogadott kisegítőnyelv státuszáért küzdők vereségként könyvelték el.

Ukrajna társadalma jelentős elvárásokkal volt az ország Európa tanácsi csatlakozásához. Úgy tűnt, hogy erre minden alapjuk megvan, hiszen az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1995. évi 190. számú állásfoglalása Ukrajna tagfelvételéről[7] egyértelműen fogalmazta meg az ország kötelezettségeit: ratifikálni a Nemzeti kisebbségek védelméről szóló Európai Keretegyezményt; a kisebbségekkel kapcsolatos politikát megfeleltetni a Parlamenti Közgyűlés 1201. sz. Ajánlásában és a jelen dokumentumokban foglaltaknak; a csatlakozást követő egy éven belül aláírni és ratifikálni a Kisebbségi és Regionális Nyelvek Európai Kartáját.

A Keretegyezményt a csatlakozás (1995) utáni harmadik évben, 1997 legvégén sikerült ratifikálnia a parlamentnek,[8] az ukrán nacionalista pártok folyamatos ellenállása közepette. Ennél jóval hányattatottabb sorsa volt a Nyelvi Kartának, melyet az ukrán parlament először 1999 decemberében ratifikált, ám a vonatkozó törvényt az Alkotmánybíróság, formai hibákra hivatkozva, érvénytelenítette.[9] Másodszor a ratifikációs törvényt 2003 májusában fogadta el a Legfelsőbb Tanács.[10] A törvényt szerzői, bár látszólag betartották a Karta alkalmazási szabályait, olyan taralommal tudták megtölteni, melyben a megfogalmazott elvek messze alatta vannak az Ukrajnában évtizedek óta gyakorolt nyelvi jogoknak.

Nem lenne teljesen megalapozott azt állítani, hogy az ukrajnai kisebbségek számára semmilyen hozadéka ne volna az ország Európa tanácsi tagságának. A monitoringrendszer ugyan nincs túlzott figyelemmel a kisebbségi közösségek igényei és panaszai iránt, de működik.[11] A Keretegyezmény végrehajtását vizsgálni hivatott Konzultációs Bizottság már az első jelentés értékelésében olyan észrevételeket tett, melyek tekintetében a mai napig nem történt érdemi változás. Felrótta egyebek között, hogy a törvények nem definiálják a „nemzeti kisebbség” és az „őshonos népek” fogalmakat; a nemzeti okmányok továbbra is 130 nemzetiségről beszélnek, hiányzik a kisebbségek lajstroma, vagyis nem tisztázott a kisebbségi jogok címzettje; az Alkotmány megkülönböztetést tiltó normáját (24. cikkely) a kisebbségek pozitív megkülönböztetését célzó döntések ellenérveként alkalmazzák (például a választási szabályok megalkotásánál); a nemzeti kisebbségekről szóló törvény garantálja a kisebbségek jogát a kulturális autonómiára, de semmilyen jogszabály nem rendelkezik ezen intézmény formáját, tartalmát és működésének mechanizmusát illetően; aggodalomra ad okot a nyelvi kérdés körül mind a politikum, mind a társadalom köreiben elmérgesedő vita; ellentétes a Keretegyezmény 9. cikkelyével az elektronikus médiáról szóló törvénynek az a tétele, mely szerint országos lefedettséggel rendelkező rádió- és tv-csatornák csak államnyelven sugározhatnak, a kisebbségi nyelvek pedig csak a regionális adásokban kapnak helyet; ugyancsak ellentétes a Keretegyezmény normájával az a törvényi előírás és létező gyakorlat, mely szerint csak a kisebbségek által többségben lakott településeken lehetséges az államnyelv mellett a kisebbségi nyelv hivatalos használata. A Konzultatív Bizottság külön felhívta az ukrán illetékesek figyelmét, hogy körültekintően járjanak el az oktatási reform megvalósításakor, ne engedjék meg, hogy szűküljenek a kisebbségek anyanyelvi oktatáshoz fűződő jogai.

A Keretegyezmény végrehajtását vizsgálni hivatott Konzultációs Bizottság, és a Nyelvi Charta követelményeinek megvalósulását követelő Szekértő Bizottság anyagai ékes bizonyítékai annak, hogy az ukrán hatalmi intézményeknek nem állt, és ma sem áll szándékában érdemben foglalkozni e konvenciókban vállalt kötelezettségeik megvalósításával.[12]

Az ezredforduló után számos törvény és egyéb érvénybe lépett alacsonyabb rendű jogszabály érintette kedvezőtlenül a nem államnyelvet beszélőket. Így például a parlamenti választásokról szóló törvény 2001. évi módosítása már nem tartalmazza a szavazócédulák nemzetiség nyelveken való előállításának a lehetőségét. Ebben az időszakban a különböző területeken való nyelvhasználat szabályozásának gyakorlata alapvetően az ukrán nyelv javára módosult. Korábban az egyes területeket (adó, pénzügy, biztosítás, medicina, választások, élelmiszer-minőség stb.) szabályzó jogszabályoknak, a dokumentumok megalkotásának, kihirdetésének, alkalmazásának stb. nyelvét szabályzó előírásait a nyelvtörvény hatáskörébe utálták, 2000 után azonban miden újonnan elfogadott jogszabály az államnyelv kizárólagosságát írta elő.

A jogalkotás e területén történt módosulás forrásául az Alkotmánybíróság 1999. évi 10-rp. számú határozata[13] szolgált, melyben az ukrán nyelvnek az Alkotmány 10. cikkében foglalt államnyelv státuszát az Alkotmánybíróság úgy értelmezi, mint egyetlen hivatalosan használható nyelvét, mely mellett a kisebbségek nyelvei kizárólag helyi szinten, és csak a törvényben meghatározott esetekben és rendben alkalmazhatók. Az AB e döntése az Alkotmánynak az anyanyelven való oktatást, illetve az anyanyelv tanulását garantáló 53. cikkét is értelmezte. E szerint: „Az állami és kommunális oktatási intézményekben, az államnyelv mellett, az Alkotmány tételeinek, egyebek között, az 53. cikkelye 5. részének és a vonatkozó törvényeknek megfelelően, az oktatás folyamatában lehetséges a nemzeti kisebbségek nyelvének az alkalmazása, illetve oktatása.” E döntés jogtalanságával kapcsolatos álláspontjának Olekszandr Martinenko alkotmánybíró a határozathoz csatolt Különvéleményében[14] adott hangot, melyben egyebek között megállapította, hogy: „A Bíróság határozatával ténylegesen megszüntette és hatálytalanította az Alkotmány 10. és 53. cikkelyeiben megerősített, a kisebbségi nyelvek alkalmazására vonatkozó alkotmányos garanciákat.”

Az ezt követő években minden területen jogszabályba foglalták az ukrán nyelv kizárólagosságát.[15] Különös felerősödött ez a tendencia a narancsos forradalom után, amikor is a kormányon belül egyértelművé vált az ukrán nacionalista túlsúly, a humán tárcák (kultúra, oktatás, kisebbségügy) vezetését kizárólag (ukrán) nemzetileg elkötelezett káderekre bízták. Néhány példa az időszakból a nyelvi egyenlőség, illetve egyenlőtlenség területéről.[16]

Ezen intézkedésekhez tartozott az oktatási reformnak álcázott, az anyanyelvi oktatást ellehetetlenítő intézkedések sorozata, mely a felsőoktatási felvételi rendszer módosulásával veszi kezdetét. Ennek lényege, hogy az emelt szintű érettségi vizsgákat, melyek egyben felvételi vizsgák is, az oktatási intézményektől független regionális vizsgaközpontokban kell letenni, a vizsgák kizárólag tesztrendszerűek, és kizárólag ukrán nyelven történnek. Ezen kívül kötelező az ukrán nyelv és irodalom vizsga, melynek tesztkérdései az ukrán tannyelvű iskolák oktatási programja alapján vannak összeállítva.[17]

Ez a kisebbségek számára hátrányos politikai helyzet változott meg a keleti-délkeleti régió, valamint az orosz nemzetiségű, oroszajkú választók szavazataira támaszkodó Viktor Janukovics, illetve az általa fémjelzett Régiók Pártjának győzelmével a 2010. évi államelnöki, illetve 2012. évi parlamenti választásokon. E politikamódosulás egyebek között a kisebbségek számára leghátrányosabb oktatási rendeletek érvénytelenítésében, illetve nem alkalmazásukban, valamint az új nyelvtörvény, Az állami nyelvpolitika alapjairól szóló törvény[18] 2012. évi elfogadásában nyilvánult meg.

A nyelvtörvénynek mind az elfogadása, mind az élete igencsak viharosra sikeredett. Az ukrán egynyelvűség hívei nemcsak az ukrán nyelv társadalmi pozícióit, hanem magát az ukrán államiságot látták veszélyeztetve. Ezért megakadályozandó a zárószavazást, a parlamenti ülésteremben tömegverekedést provokáltak, majd több héten keresztül utcai tüntetéséken követelték az államelnöktől a kihirdetés megtagadását.

A 2012-es nyelvtörvény, a posztszovjet térségben a nyelvkérdés szabályozása terén már hagyományos deklaratív és keretjellegű szabályozási móddal szakítva, a Nyelvi Karta szellemiségének és betűjének megfelelően, konkrét szabályokat és kritériumokat fogalmazott meg a jogok címzettjeit, az érintett földrajzi területek, és a normatív szabályok alkalmazási feltételeit és mechanizmusait, valamint a hatalmi szerveknek a végrehajtással kapcsolatos kötelezettségeit illetően. Az ukrán jogrendben, a nyelvi viszonyok szabályozása területén már meglévő olyan jogelveken túl, mint a nyelvhasználat szabadsága, az ukrán nyelv államnyelvként, valamint az országban használatos nyelvek nemzeti értékként való elismerése, és a nyelvi alapú megkülönböztetés tilalma, elidegeníthetetlen emberi jogként határozza meg a nyelvi identitás szabad megválasztásának jogát (3. cikk.).

A jogszabály háromszintű mechanizmust hozott létre, melynek első szintjén azok a minimálisan szükséges rendelkezések helyezkednek el, melyek az adott regionális vagy kisebbségi nyelv használatát illetően a helyi önkormányzatok és/vagy a személyek akaratától függetlenül, kizárólag a népszámlálási adatok függvényében kerülnek kötelezően alkalmazásra. A második szinten az alkalmazásra kerülő intézkedések mibenléte és mértéke meghatározása az adott adminisztratív egység önkormányzati testületének a döntése (akarata) alapján történik. E mechanizmus harmadik szintjét azok az intézkedések alkotják, melyek a polgárok akaratától és az általuk benyújtott indítványok függvényében kerülnek alkalmazásra.[19]

Nyelvpolitika Ukrajnában 2014 után

Az eltelt négy év távlatából minden alapunk megvan arra, hogy megállapítsuk, a 2014. év eleji majdanos forradalomnak és az azt követő államelnöki és parlamenti választások eredményeként az ország irányítását átvevő személyek és politikai erők alapjaiban és gyakran nem előnyére változtatják meg az országot. A negatív előjelű változások egyik területe a nemzetiségi és különösen a nyelvpolitika radikális irányváltása, melynek szemmel látható célja a közélet totális ukránosítása.

2014. július 1-jén az ukrán parlament elfogadta az 1556-VІІ sz., A felsőoktatásról szóló törvényt.[20] E jogszabály, ellentétben az akkor még érvényes nyelvtörvény előírásával, mely előírta a felsőoktatás nyelvének a hallgatók általi szabad megválasztásnak a jogát, kizárólagosan az ukrán nyelvet határozza meg az állami-önkormányzati fenntartású felsőoktatási intézmények oktatási nyelveként (1. cikk). Ugyanakkor e jogszabály még megőrzi a magánintézményeknek a szabad nyelvválasztási jogát (3. cikk), és megőrzi a lehetőségét a felvételi vizsgáknak (teszteknek), azon a nyelven való letevését, melyen a felvételiző középszintű oktatásban részesült (12. cikk).

204. december 10-én kerül elfogadásra A közszolgálatról szóló 889-VIII sz. törvény,[21] mely az ukránnak mint államnyelvnek jogállását fekteti le a hivatalokban, valamint az ilyen intézmények okmányainak egyetlen nyelveként határozza meg (2. cikk). Az állami szolgálatot teljesítők részére előírja az államnyelv kötelező használatát hivatalos teendőik ellátása során (8. cikk), valamit e nyelv tökéletes ismeretének kritériumát (20. cikk), amiről az érintettnek az arra hivatott szerv által kiállított bizonyítvánnyal kell rendelkeznie (25. cikk). E törvény nem tesz említést kisebbségi vagy regionális nyelvek használatáról s alkalmazhatóságáról a hivatali-hivatalos teendők ellátása során. Egyedül az angol nyelv alkalmazását teszi lehetővé a hivatali pecsétek és a hivatalt megjelölő táblák felirataiban.

Alapvetően változtak az audiovizuális tömegtájékoztatási eszközök nyelvhasználati szabályai. E területen két törvény került elfogadásra. Az első a 2016. június 16-án elfogadott 1421-VIII sz., Ukrajna vonatkozó törvényének módosításáról az államnyelvű zeneművek részarányával kapcsolatosan a televízió- és rádióadásokban. Az akkor még érvényben lévő, Az állami nyelvpolitika alapjairól szóló 2012. évi törvény előírásaival ellentétben, mely mindenki számára szavatolta a hírközlés és televíziós-rádiós adások nyelvének szabad megválasztását, valamit hogy a televíziós-rádiós szervezetek bármilyen nyelven közvetíthetik adásaikat (24. cikk), a 1421-VIII sz. törvény, a közvetített adásokban az ukrán nyelv használatát minimálisan 60%-ban határozta meg. Valamint rendelkezett arról is, hogy a közvetített szöveges zeneművek legalább 35%-a ukrán nyelvű kell, hogy legyen. Ugyanakkor megadta a lehetőségét, hogy egyes televíziós-rádiós szervezetek külön engedély (licenc) alapján műsoridejük 60%-ig valamelyik EU-s hivatalos nyelven közvetíthessenek szöveges zeneműveket. Ezek a rendelkezések azt jelentik, hogy, valamilyen nemzeti kisebbségi nyelven csak abban az esetben van lehetőség működtetni valamilyen televíziós-rádiós szervezetet, amennyiben annak műsoridejét legalább 60%-ban ukrán nyelvű adások teszik ki. Kivételt képez valamely kisebbség nyelvének valamely EU-s hivatalos nyelvvel való azonosságának esete.

A második jogszabály Ukrajna 2054-VIII sz., 2017. május 23-i törvénye Ukrajna vonatkozó törvényeinek az audiovizuális tömegtájékoztatási eszközök nyelvével kapcsolatos módosításáról,[22] melynek egyik elvi jelentőségű újítása, hogy a jogalkotó nem alkalmazza a „kisebbségi vagy regionális nyelv” fogalmat, helyette e törvényben és más továbbiakban elfogadásra kerülő jogszabályokban a „nemzeti kisebbség nyelve” és az „őshonos nép nyelve” kategóriákat vezeti be. E jogszabály meghatározza, hogy televízió-rádióadások nyelve az ukrán, és rögzíti az ukrán nyelven közvetítendő adások minimális terjedelmét, valamint előírja, hogy e törvény rendelkezik e területen, az őshonos népek és nemzeti kisebbségek nyelve használatának megengedett mértékéről (az 1994. évi törvény 10. cikk első rész). E törvény, bár bevezető első részében ezt kilátásba helyezi, a nemzeti kisebbségek nyelvének alkalmazásáról külön nevesítve nem rendelkezik, értelemszerűen az egyéb nyelvek kategóriájába sorolva őket. Így ismételten (lásd a 1421-VIII sz. törvény előírását), meghatározva számukra a 60% ukrán nyelvű műsorszórás kötelezettségét, területileg leszűkítve e lehetőséget egy megye kereteibe. Több megye, illetve országos lefedettség esetére már 75%-ra emelve e küszöböt.

A fentebb említett törvények elfogadása és érvénybelépésétől eltelt idő elegendő távlatot ad ahhoz, hogy megállapíthassuk, hogy e jogszabályok nyilvánvaló jogkorlátozó, jogszűkítő jellegük ellenére nem váltottak ki jelentősebb visszhangot sem az ukrán, sem a nemzetközi közvélemény szintjein. Leszámítva az orosz nyelvű telivíziós-rádiós adások közvetítésében üzletileg érdekelt csoportokat és szervezeteket, valamint az Orosz Federációnak az EBESZ fórumain tett bejelentéseit (ebben az időszakban Oroszország már nem vett részt az ET Parlamenti Közgyűlésének munkájában), mások tiltakozása nem vagy alig volt érzékelhető. Az ukrán sajtónyilvánosság szintjén nem volt fellehető semmilyen ellenvetés, sem az e kérdésekben érdekeltnek vélhető nemzetközi NGO-k, sem a vonatkozó, a kisebbségi jogokat szavatoló és nemzetközi egyezmények megvalósulását felügyelni hivatott szervezetek részéről.

Valószínűleg e következménynélküliség is nagyban hozzájárult a nemzeti és nyelvi kisebbségek további ukrajnai jogfosztáshoz. 2016 októberében sajtóhíre megy annak, hogy az Oktatási Minisztérium megegyezésre jutott az ukrán nyelvet támogató aktivistákkal a második olvasatra váró Oktatási törvény 7. cikkének olyan tartalmáról, mely elfogadása esetén gyakorlatilag a kisebbségek nyelvén való oktatás megszűnését jelentette volna. Ezt megakadályozandó, illetve annak élét és hatását tompítandó, az érintett kisebbségekhez tartozó parlamenti képviselők és e kisebbségek érdekvédelmét felvállaló társadalmi szervezetek beadvánnyal fordultak az államelnökhöz, a miniszterelnökhöz, az ombudsmanhoz és a kérdésben illetékes parlamenti bizottságokhoz. Mivel csak a parlament Emberi és Kisebbségjogi Bizottsága és az ombudsman fejezték ki egyetértésüket a beadványozókkal, míg az államelnök és a miniszterelnök helyett az oktatási miniszter helyettese adott semmitmondó választ, az érdekelt kisebbségi szervezetek e problémával megkeresték anyaországuk kormányait, és az e kérdésben illetékes nemzetközi szervezeteket. A magyar, a román, a moldován és a bolgár diplomaták látogatást tettek az ukrán Oktatási Minisztériumban, valamint nevezett országok, így Magyarország vezetői is számos két-, illetve többoldalú fórumon fejtették ki aggodalmukat e problémát illetően az ukrán illetékeseknek. Minden esetben azt a választ kapták, hogy Ukrajna a továbbiakban is messzemenőlegesen biztosítja a nemzeti kisebbségekhez tartozó polgárainak nyelvi és kulturális jogait.

Ugyanezen országoknak az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében tevékenykedő képviselői javaslatára e grémium 2017. január 21-én 145 sz. „A demokratikus intézmények működéséről Ukrajnában” című határozatának 13. pontjában felhívja a figyelmet arra, hogy Ukrajna Alkotmánybírósága parlamenti képviselők kezdeményezésére vizsgálja a Nyelvpolitika alapjairól szóló törvény alkotmányosságát, valamint számos, az ukrán parlament elé terjesztett törvénytervezet, melyek a kisebbségek nyelvhasználati jogainak szűkítését irányozzák elő. Ezért felszólítja az ukrajnai hatalmi szerveket arra, hogy a nevezett törvény hatályon kívül helyezése, illetve az újabb szabályozások elfogadása esetén a továbbiakban is a nevezett törvényben meghatározott szinten biztosítsa a kisebbségek nyelvi jogait.[23]

Nyomatékosítva igényét az anyanyelvi oktatás jogának megőrzését illetően, a magyar szervezetek kezdeményezésére 2017 februárjában–márciusában Kárpátalján az ország vezetőihez címzett beadvány alatt több mint hatvannégyezer választópolgár aláírása lett összegyűjtve. Hasonló hangnemű nyilatkozatokkal fordultak az illetékes hatalmi szervekhez egyebek mellett az ukrán parlament Emberi és Kisebbségjogi Bizottsága nyilvános meghallgatásának résztvevői 2017. március 22-én,[24] valamint vonatkozó határozataikkal a beregszászi járási és városi tanácsok képviselő testületei.

A fentebbeket, valamint az év első felében, az illetékes tárca és parlamenti bizottság égisze alatt folyamatosan ülésező munkabizottságokban a kisebbségeket képviselők véleményét figyelmen kívül hagyva a parlament Oktatási Bizottsága, 2017. június 22-i ülésén döntött a törvénytervezet 7. cikkének a parlament plenáris ülése elé terjesztendő szövegéről.[25] Ennek lényege, hogy az országban az oktatás nyelve az ukrán, a kisebbségi nyelveken való oktatás csak az általános középfokú oktatás szintjén folytatható, de ott is csak az államnyelv mellett. Kommentálva ezt az álláspontot Lilija Hrinevics oktatási miniszter leszögezte, hogy a továbbiakban nem engedhető meg az, hogy az ukrajnai iskolák tanulói az oktatás során ne sajátítsák el az államnyelvet, mint szerinte ez például fennáll a magyar és a román tannyelvű iskolák esetében. Ezért a tárca elengedhetetlennek tarja, hogy a nemzeti kisebbségek nyelvein történő általános iskolai oktatás folyamatába fokozatosan bevezetésre kerüljön egyes tantárgyak államnyelven való oktatása. Az érdekelt kisebbségi szervezetek és azok anyaországai tiltakozása ellenére a 7. cikk e szövegjavaslata lett a plenáris ülés elé terjesztve az Oktatási törvény 2017. szeptember 5-i parlamenti végszavazásakor. A beterjesztők nem kis meglepetésére e javaslat az elfogadáshoz szükséges 226-tól jóval kevesebbet, mindössze 160 támogató szavazatot kapott.[26] Az ülés szünetében a képviselők egy csoportja és az oktatási tárca képviselői folyosói megbeszélést tartottak, s az ülésterembe már úgy mentek vissza, hogy papíron egy új szöveget osztottak szét, amit a jelenlevők közül immár 256-an megszavaztak.

Az ily módon 2017. szeptember 5-én elfogadott 2145-VIII sz. Oktatási törvény[27] Átmeneti rendelkezései szerint az Ukrajna őshonos népeihez, nemzeti kisebbségeihez tartozó azon személyek, akik 2018. szeptember 1. előtt kezdték el az általános középfokú oktatást, 2020. szeptember 1-ig ezt az oktatást olyan szabályok szerint folytatják, melyek a jelen törvény hatályba lépése előtt álltak fenn, az ukrán nyelven oktatott tantárgyak számának fokozatos növelésével. Ami azt jelenti, hogy a kisebbségek nyelvén oktató iskolák általános és középszintjein 2020. szeptember 1-től kell átállniuk a teljes ukrán nyelvű oktatásra. Összefoglalva:

– a kisebbségekhez tartozó személyek ezentúl csak az óvodai és az iskola elemi szintjén részesülhetnek anyanyelvi oktatásban, de ott is csak az államnyelv mellett, értsd vegyes, kisebbségi-államnyelvű oktatásban;

– az ilyen oktatás nem az adott kisebbség nyelvén működő intézményben, hanem kizárólag ukrán nyelvű intézmények (hiszen a törvénycikk 1. pontja szerint minden oktatási intézmény ukrán tannyelvű) keretein belül külön osztályokban (csoportokban) valósul meg, vagyis megszűnik az ukrántól eltérő nyelven működő intézmények létjogosultsága;

– megszűnik az anyanyelvi oktatás lehetősége (a jogalapja) mind a szakközép-, mind a felsőoktatás kereteiben. Itt, amennyiben erre igény jelentkezik, megteremtik a feltételeit a kisebbség nyelvének mint tantárgynak a tanulásához;

– ugyanakkor a jogalkotó hagy egy kiskaput a többnyelvű oktatásra, mivel rendelkezik, hogy egy vagy néhány tantárgy két vagy több nyelven is oktatható. Ezek a nyelvek nem szabadon megválaszthatók, az vagy az angol, vagy az EU más hivatalos nyelvei lehetnek.

Az oktatási törvény 7. cikkének ilyen szövegű elfogadásával az ukrán jogalkotó számos, a nemzetközi dokumentumokban és az ukrán Alkotmányban rögzített alapjogot sértett meg, egyebek között

– a nyelvhasználat szabadságának jogát (Alkotmány 10. cikk 3. bekezdés);

– az anyanyelvi oktatáshoz való jogot (Alkotmány 53. cikk 5, bekezdés);

– a nyelvi alapon való diszkrimináció tilalmát, hiszen az anyanyelvi oktatásban való részesülés lehetőségének tekintetében, nyelvi hovatartozástól függően négy csoportba sorolta Ukrajna polgárait: 1) ukrán nyelvűek, kiknek nyelvén az oktatás bármilyen szintje és formája elérhető; 2) őshonos népek nyelvei (ez idáig az ukrán jogalkotó csak a krími tatárokat sorolta ebbe a kategóriába), kiknek nyelvén biztosított az általános és középszintű oktatás; 3) azon nemzeti kisebbségek, melyeknek anyanyelve egyben hivatalos nyelve valamelyik EU-tagországnak; 4) az egyéb nyelveket beszélő kisebbségek, mint például az oroszok, gagauzok. (Alkotmány 24. cikk 1. bekezdés).

Az oktatási törvény 7. cikke sérti az Ukrán Alkotmány 22. cikk 3. része előírását is, mely szerint új törvények elfogadásakor megengedhetetlen a meglévő jogok és szabadságok szűkítése. De nemcsak e jogszabály előírásainak alapjogokat sértő jellege, hanem elfogadásának körülményei és formája is alkotmányos aggályokat vet fel, hiszen a törvényalkotásnak az alkotmányban és a házszabályról szóló törvénye előírásainak durva megsértésével lett elfogadva.

Tekintettel az elfogadott jogszabály nyilvánvaló jogsértő jellegére, az érdekelt kisebbségek, parlamenti képviselők, görög, bolgár, román, moldáv, magyar és lengyel hivatalosságok fordultak Ukrajna államelnökéhez, hogy ne írja alá és ne hirdesse ki e jogfosztó rendelkezéseket tartalmazó jogszabályt. Ilyen kérelemmel fordul az Államelnökhöz a Kárpátaljai Megyei Tanács, Kárpátaljai Megyei Állami Közigazgatásnak elnöke, a beregszászi járási és városi tanácsok, és még sokan mások. Ennek ellenére Petro Porosenko szeptember 25-én aláírta, és a szeptember 27-i kihirdetésével törvényerőre emelkedett e jogszabály.

Az erőteljes állami médiapropagandának köszönhetően az ukrán nyelvű lakosság jelentős része helyeslőleg viszonyult a 7. cikk által előállt új helyzethez. A kisebbségek és az őket képviselő szervezetek véleménye megoszlott. E megosztódás, pragmatikusan, az érdekeltség fokától függően jelentkezett. Az anyanyelvi oktatással nem bíró, de jelentősebb számban, alapvetősen diszpóraszórványként létezők számára (például: örmények, grúzok, azeriek, németek stb.) gyakorlatilag ez semmit sem jelentett, illetve meghagyta a lehetőségét annak, hogy, amennyiben erre valaha reális igény jelentkezne, lehet alapszinten oktatás a nyelvükön. A részbeni anyanyelvi oktatással bírók számára (lengyelek, bolgárok, görögök) e törvényi szabályozás lényegében fedte, illetve konzerválta a meglévő állapotot. Ugyanakkor e szabálymódosulás negatívan érintette, ezért tiltakozást váltott ki az érettségiig anyanyelvű oktatással rendelkező román és moldován közösségek tagjai körében. És értelemszerűen, a leghevesebb tiltakozást, a befejezett, az óvodától a felsőoktatásig terjedő anyanyelvi oktatási rendszerrel bíró orosz és magyar ajkú polgárok között váltotta ki. Ezért, valamint a közéletre nehezedő komplex (sajtó, állami szervek, beleértve a biztonsági szolgálatot is) nyomásgyakorlás miatt a 7. cikk nyílt bírálatát, a kérdésben közvetlenül érdekelt, illetve gyakorolt jogaitól megfosztott kisebbségeken kívül, csak nagyon kevés ukrán politikus és szakértő, illetve közszereplő engedte-engedi meg magának.

A parlamenti Ellenzéki Blokk 47 képviselője aláírásával alkotmányossági vizsgálatot kezdeményezett az Alkotmánybíróságnál. Következetesen kiáll a kisebbségi jogok védelmében, folyamatosan hangsúlyozza e jogszabály alkotmánysértő jellegét Hennagyij Moszkal, a Kárpátaljai Megyei Állami Közigazgatás elnöke, valamint Dmitro Tkács, Ukrajna többszörös magyarországi nagykövete.

Ugyanakkor a másik oldalon, az elfogadott törvény jogosságát, szükségességét, mi több, a kisebbségek számára hasznosságát hangsúlyozók között ott találjuk a valamikori, több mint 300 tagot számláló „majdanos” nagykoalíció pártjait: Pertro Porosenko Blokkját, A Haza (Batykivscsina) Mozgalmat, a Radikális Pártot, a Szamopomics Pártot, és szinte teljes létszámban az egyéni mandátumokat szerzett Szvoboda Párt képviselői. A fő érvek, melyek szerint a továbbiakban nem tartható az a helyzet, hogy az ország lakosságának egy része egyáltalán nem érti és nem beszéli az államnyelvet, az ukrán nyelv nem ismerete, illetve nem alkalmazása a közélet minden területén, különösen az oktatásban szeparatizmushoz vezet, példa erre a Krím és a Donbász, tehát az oktatás ukránosítása nemzetbiztonsági érdek. Hangoztatják azt is, hogy e jogszabály ellen legjobban hangoskodó kisebbségek és azok anyaországai az ukrán földeket valaha bitorló megszálló hatalmak utódai – kritikus megnyilvánulásaik burkolt területi követelésnek is felfoghatók.

A külföldi reakciók sorában először is meg kell említeni az Európa Tanács (ET) Parlamenti Közgyűlésének „Az új ukrán oktatási törvény a legfőbb akadálya a nemzetiségi kisebbségek anyanyelven való oktatásának” című 2189 sz., 2017. 10. 12-én kelt állásfoglalását,[28] mely, ha elég körülményesen is, de rámutat a 7. cikk jogfosztó és diszkriminatív jellegére. Thorbjørn Jagland ET főtitkár is kifejezett egy enyhe aggodalmat sajtónyilatkozatában,[29] s nála is visszafogottabban formált véleményt október 9-i nyilatkozatában Lamberto Zannier, az EBESZ új kisebbségi főbiztosa.[30]

Nem állt össze e kérdésben az előzetesen, a nemzetközi szervezetek szintjén kilátásba helyezett lengyel–magyar–román–bolgár–görög közös fellépés, mert nyomatékos ukrán kezdeményezésre Bulgária és Lengyelország is aláírt kiegyező-megegyező jegyzőkönyvet az ukrán oktatási tárcával. Így a nemzeti szintű tiltakozások közül a meghatározó a román (ahol megszólalt a kormány, az államelnök és a parlament is) és a magyar fellépés.

A 7. cikk értékelése körül kialakult vitában érdekeltek nagy érdeklődéssel várták a Velencei Bizottság értékelését. 2017. december 11-én lett nyilvánosságra hozva Az Európai Bizottság a Demokráciáért a Jog Útján (Velencei Bizottság) No 902/2017 CDL-AD (2017) 030 Véleménye Ukrajna 2017. szeptember 5-i oktatási törvényének rendelkezéseiről, melyek érintik az állami és kisebbségi és más nyelvek használatát az oktatásban, melyet e grémium a 113. plenáris ülésén, 2017. december 8–9-én tárgyalt és hagyott jóvá. E dokumentum bevezető részében, visszautalva a Velencei Bizottságnak az ukrán nyelvi törvénykezéssel kapcsolatos egyik korábbi állásfoglalására, ismét megállapítja, hogy a nyelvek használata és védelme Ukrajnában továbbra is összetett és rendkívül érzékeny kérdés, és hogy az egyensúly kialakítása a kisebbségi, illetve regionális nyelvek védelme és az ukrán államnyelv között, beleértve az orosz nyelv sajátos helyzetét, továbbra is komoly kihívás az ukrán hatóságok számára.

A 27 oldalon 128 bekezdésben strukturált, angol nyelven készült dokumentum lényegét, a teljesség és pontosság igénye nélkül, az alábbi tételekben lehet összefoglalni:

118. a) az államnyelv ismeretének támogatása és ennek elvárása az állampolgároktól „az állam törvényes és dicséretes célja” (118. bekezdés);
119. b) a jogszabály 7. cikkelye „a kisebbségi nyelvek oktatásának csökkentéséről szól, elsősorban a középfokú oktatás vonatkozásában (119. bekezdés);
120. c) nem egyértelmű, hogy a törvény 7. cikkelye milyen mértékű védelmet biztosít a nemzeti kisebbségek nyelvi jogainak, illetve a 7. cikkely „kétértelműségeket tartalmaz” (120. bekezdés);
121. d) az új szabályok végrehajtásának rövid határideje súlyos aggályokat vet fel az oktatás minőségével kapcsolatban (120. bekezdés);
122. e) a Velencei Bizottság mégsem aggódik a kisebbségek anyanyelvi oktatásáért, mert „úgy értelmezi, hogy az ukrán hatóságoknak szándékában áll a legtöbb tantárgy kisebbségi nyelven történő oktatásának folytatása külön kisebbségi osztályokban” (121. bekezdés);
123. f) a jogszabály 7. cikkelye, „egyértelműen az államnyelv szerepének növelését és a kisebbségi nyelvek szerepének csökkentését célozza” (122. bekezdés);
124. g) a 7. cikkely (4) bekezdése nem kínál megoldást az Európai Unióban hivatalos státusszal nem rendelkező nyelvek oktatására, konkrétan az orosz nyelvű oktatásra, ezért a 7. cikkely „diszkriminatív” (124. bekezdés);
125. h) az állásfoglalás 125. bekezdése a fentiek alapján azt a következtetést vonja le, hogy „a megfelelő megoldás minden bizonnyal a 7. cikkely módosítása lenne, és a jelenlegi rendelkezés cseréje, egy kiegyensúlyozottabb és világosabb megfogalmazással bíró szövegre”;
126. i) végül a 126. cikkely javasolja a nemzeti kisebbségek képviselőivel folytatott párbeszédet, illetőleg az államnyelv oktatási színvonalának javítását.

Vagyis a vitázó felek mindegyike megtalálhatta benne a saját állításainak a visszaigazolását. Legalábbis első látásra. De mivel a dokumentum nem tartalmaz konkrét utasítást a 7 cikk megváltoztatását illetően, hiszen „a megfelelő megoldás minden bizonnyal a 7. cikkely módosítása lenne” (125. bekezdés) megfogalmazás megközelítően sem tekinthető ilyennek, alapvetően mégis az ukrán álláspont tarthatóságát támasztja alá. A dokumentum nem állapítja meg a jogszűkítés-jogfosztás tényét.

Összességében e dokumentum szerint az anyanyelvi oktatáshoz, az anyanyelven működő oktatási intézményekhez való jog valójában nem is jog, és azt bármikor, bármilyen indokkal felülírhatja a többség politikai szándéka, és mindössze a magánintézményekre való jogosultság a védhető jog (105. bekezdés). Valamint e jogok megszüntetéséhez elegendő megfelelően alacsony szintű vállalásokat tenni a Nyelvi Charta ratifikációjánál, és azután a gyakorolt jogokat jogosan a „ratifikált” szintre lehet süllyeszteni (30., 31., 70. bekezdések). Figyelemre méltó az is, hogy e dokumentumban a Velencei Bizottság elfogadja a kisebbségi vagy regionális nyelveknek az EU hivatalos nyelveivel való behelyettesítését, illetve összemosását (46., 47., 103., 122. bekezdések). A nyelvi jogoknak mint az emberi jog szerves részének jogi védettségét illetően különösen aggályosnak tekinthetőek a dokumentum 104. és 123. bekezdéseiben foglaltak, melyek szerint számos kérdést az országok közötti kétoldalú megállapodásokban kellene rendezni, vagyis államközi tárgyalások alkutárgyává lehet, illetve kell tenni.

Összegezve megállapítható, hogy e dokumentumában a Velencei Bizottság alapvetően az államnyelv védelmében foglalt állást, jelentősen megnehezítve, illetve ellehetetlenítve ezzel az ukrajnai nyelvi kisebbségek jogvédelmi és jogérvényesítési lehetőségeit. Valamint „lovat adott” azok nézete alá, akik az államnyelv a közélet minden területén (így az oktatásban is) való kizárólagosságának jogosságát bizonygatják.

Ukrajnában a nemzeti és nyelvi kisebbségek nyelvi jogainak megszüntetésének folyamatának következő lépése az Alkotmánybíróság 2018. február 28-án kelt, 2-r/2018. sz. határozata[31] volt, melyet 57 parlamenti képviselőnek, a Nyelvpolitika alapjairól szóló 2012 évi törvény alkotmányosságát kétségbevonó beadványa alapján hozott meg a taláros testület. E határozat megszületésének számos olyan sajátossága van, melyek e dokumentum nem jogi, hanem politikai jellegére utalnak. Ilyen sajátosság az eljárási szabályok határidőkre vonatkozó előírásainak figyelmen kívül hagyása. A 2014. július 7-én kelt képviselői beadványt érdemben 2016. november 17-én kezdi el vizsgálni az AB, és döntését csak a fentebb taglalt Velencei Bizottság állásfoglalásának megszületése után, 2018. február 28-án hozza meg. Az AB elzárkózott a törvény tartalma alkotmányosságának vizsgálatától, és döntését kizárólag az elfogadása körüli ügyrendi szabálysértésekre alapozta. E határozat sajátossága és exkluzivitása is, hogy az AB eddigi gyakorlatában először vette alapul jogszabály megszüntetéséhez a parlamenti képviselők nem személyes szavazását, vagyis hogy a távollévő képviselő helyett, annak szavazókártyáját használva más nyomja meg a szavazógombot. Ismerve az ukrán parlamenti jogalkotás gyakorlatát, ezen az alapon az elfogadott jogszabályok jelentős részét lehetne alkotmányellenesnek nyilvánítani.

Ennek az AB-határozatnak érdekessége még, hogy szövegéhez a döntéshozatalban részt vevő bírák többsége csatolta különvéleményét, és az e döntés után kialakult helyzetet is eltérően értékelték mind a bírák, mind a szakértők és a politikusok is. Arra a kérdésre, hogy ezen AB-döntés nyomán megszűntek-e a nemzeti és a nyelvi kisebbségek nyelvi jogai, e sorok írójának válasza: igen is, meg nem is. Nem szűntek meg, hiszen továbbra is érvényben vannak Ukrajna nemzetközi egyezményei. Például az ENSZ Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya és Nyilatkozata a nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól, vagy az Európa Tanács Keretegyezménye a Nemzeti Kisebbségek Védelméről és A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája, hogy csak a legismertebbeket említsem. Továbbá érvényben van Ukrajna 1992. évi Nemzeti kisebbségekről szóló törvénye, és számos ágazati törvény is, melyek tartalmaznak előírásokat a nyelvek használatával kapcsolatosan. És akkor még nem is szóltunk az Alkotmány vonatkozó előírásairól. Ugyanakkor, a gyakorlati alkalmazhatóságukban, védhetőségükben, érvényesíthetőségükben megszűntek létezni. Hiszen a fentebb nevezett nemzetközi jogszabályok és a kisebbségi törvény alapvetően deklaratív és programjellegűek, valamint azért is, mert a fentebb említett, az utóbbi években az ágazati törvényekbe beemelt nyelvhasználati passzusok az ukrán mint államnyelv kizárólagosságáról, illetve más nyelvek használatának radikális korlátozásáról szólnak.

A Magas-Tátra jeles természetvizsgálói

Európa természeti értékekben egyik leggazdagabb területe a Szepesség és a Magas-Tátra. Tudományos feltárásuk több évszázadon át fontos eredményeket nyújtott a természettudományok, a geológia, a földrajz, a botanika számára. Az első, a vidékre vonatkozó híradások IV. Béla névtelen jegyzője, a 13. században élt Anonymus személyéhez fűződnek.

A Magas-Tátra első bejárói minden bizonnyal névtelen pásztorok, zergevadászok, arany- és ezüstércre áhítozó kincskeresők, favágók, szénégetők lehettek. Nem tudjuk pontosan kilétüket, mivel írásos feljegyzést nem készítettek, élményeiket, tapasztalataikat megörökítő leírást nem hagytak maguk után. Az ismeretlen hegyvilágba bemerészkedő első úttörők vállalkozásairól a szájhagyomány útján terjedő legendák tudósítanak.

Írásos feljegyzésekből tudjuk, hogy az eperjesi Johannes Bocatiusnak (1568–1621), az ottani iskola rektorának ösztönzésére Kunisch Ádám (1562–1600), a késmárki líceum rektora 1596 és 1600 között az eperjesi és a késmárki diákok számára rendszeresen szervezett kirándulásokat a Magas-Tátrába. Ekkoriban már nagy számban járták a rejtelmes völgyeket a csillogó-villogó ásványok és ércek iránt érdeklődő kincskeresők. A köztudatban az a felfogás uralkodott, hogy a hatalmas, meredek, és szinte megmászhatatlan hegyek belsejében drágaságok rejtőznek a felszín alatt, s ezek megszerzése szinte ellenállhatatlan vonzerővel csábította a szerzésvágytól megszállott kincsvadászokat. A bányászkodás több erőfeszítést, vesződséget követelt és több reményt nyújtott, mint amennyi nyereséget eredményezett, ezért nem is válhatott széles körben elterjedtté.

A Magas-Tátra első tudományos leírója, Frölich Dávid (1595–1648), a késmárki kollégium tanára, a természettudományok, a matematika, a földrajz és a csillagászat jeles művelője „Medulla geographiae practicae” című munkájában adta az első, helyszínen szerzett tapasztalatokon nyugvó leírást a Magas-Tátra 1615-ben megmászott ormáról, mely nagy valószínűséggel a Késmárki-, vagy a Lomnici-csúcs lehetett. Feltehetően nem ő volt az első, aki felkapaszkodott a félelmetes szépségű sziklavilágba, de az ő híradása irányította a közfigyelmet a Kárpátok szépségeire.

Frölich Dávid Európa számos táját bejárta, és jó érzékkel ismerte fel, milyen értékeket jelent a Magas-Tátra. Az ő figyelemfelkeltése nyomán indult a hegyvilágba Buchholtz György (1643–1725) felkai evangélikus lelkész, aki 1719-ben írt, de csak 1899-ben Lőcsén kinyomtatott „Das weit und breit erschollene Zipser Schneegebürge” művében részletesen ismertette a Magas-Tátra növényzeti övezetességét, a rétek, az erdők, a törpefenyvesek és a kopár sziklavilág régióit. A 2452 méter magas Szalóki-csúcs 1664 júniusában tett megmászását érzékletes leírásban örökítette meg. Családjában hagyománnyá vált a Tátra-kutatás. Fia, ifj. Buchholtz György (1688–1737) kezdetben Nagypalugyán tanított, majd a késmárki líceum rektoraként tevékenykedett.

A neves természettudós Greifswaldban végezte egyetemi tanulmányait, s ekkor készítette első tudományos értekezését a csillagászat tárgyköréből. Édesapjától örökölte a természet iránti érdeklődését. Az ő nyomdokain haladva tanulmányozta a Magas-Tátra tájait, s 1717-ben úttörőként készítette el a hegység panorámarajzát, melyen elsőként tüntette fel számos csúcs pontos nevét. Az ő érdeme a Deményfalvi-jégbarlang térképének megrajzolása. Az 1719-ben készült alkotás a barlangot hosszmetszetben ábrázolja, s munkája egyike a világ legelső korszerű barlangtérképeinek. Ugyanebben az esztendőben mérte fel elsőként a Gömör–Tornai-karsztvidéken található Szilicei-jégbarlangot, és megrajzolta hosszmetszetét. Ifj. Buchholtz György munkáját a magyar térképészet történetének egyik legjelentősebb egyénisége, Mikoviny Sámuel (1700–1750) metszette rézbe, és a 18. század polihisztora, Bél Mátyás 1684–1749) adta közre 1723-ban kiadott „Hungariae antiquae novae et prodromus” című munkájában.

Kincskeresők, tudósok

Ifj. Buchholtz György testvére, Buchholtz Jakab (1696–1754) sem vált hűtlenné a családi hagyományokhoz. A foglalkozását tekintve tűkészítő mesterember ásványi különlegességeket gyűjtött a Magas-Tátrában. Orvosi körökben az a nézet uralkodott, hogy egyes ritka ásványok és növények a betegségekre gyógyító erővel bírnak, s ez a magyarázata annak, hogy Buchholtz Jakab szinte csodatévő erőt tulajdonított az általa talált köveknek, érceknek, növénytani különlegességeknek. Gyűjteményének egy részét eljuttatta Bécsbe, s ennek következtében Mária Terézia 1751-ben szakemberekből álló kutatócsoportot küldött a Magas-Tátrába.

Bél Mátyás nagy figyelmet fordított szűkebb szülőföldjére, a Felvidékre, és nagy munkájában, a „Notitia Hungariae novae historico-geographica” hasábjain külön fejezeteket szentelt a Kárpátok leírásának.

A Magas-Tátra népszerűsítésében elévülhetetlen érdemeket szerzett a szepesváraljai születésű Czirbesz Jónás András (1732–1813), aki Dobsinán, majd Lőcsén, Pozsonyban, Halléban és Göttingenben tanult. Evangélikus lelkészi munkája mellett összegyűjtötte a szepességi bányavárosokra és a Kárpátokra vonatkozó irodalmat, s ezek feldolgozása alapján jelentette meg nagyhatású német nyelvű műveit, „Beschreibung einer Karpatischen Bergreise auf den sogenannten Krivan, samt dabei gemachten Beobachtungen” című német nyelvű írását.

Az 1773-ban publikált cikkben részletesen leírja azon esztendő augusztus 4-én, a Kriván csúcsán szerzett tapasztalatait, melyeket nemcsak a tudásvágy motivált. Az aranyércet kereső lelkes természetjárók több helyen próbálkoztak csillogó érctartalmú kőzetek kiásásával aranyhoz jutni. Az aranynál is értékesebb munka azonban az az 1772-ben Bécsben megjelentetett „Kurzgefasste Beschreibung des Karpatischen Gebirges” című könyve, mely részletesen foglalkozik a Magas-Tátra tavaival, vízfolyásaival, barlangjaival, de bemutatja az ásványokat, a bányászati tevékenységet, az állat- és növényvilág érdekességeit, valamint a változékony időjárás sajátosságait.

Czirbesz Jónás András művei nemcsak a hazai tudományos világban váltottak ki elismerést, hanem külföldön is visszhangot keltettek. A mű hatására számos külföldi tudós látogatott el a Magas-Tátrába, így a híres angol utazó, Robert Townson 1793-ban és a francia természettudós, Jacques Sulpice Beudant 1818-ban. Ugyancsak Czirbesz Jónás András munkája keltette fel a figyelmét a francia származású, Lembergben, majd Krakkóban tevékenykedő földrajztudós orvosnak, Belsazar Hacquetnak (1739–1815), aki 1793–1794-ben részletesen tanulmányozta a Tátra természeti viszonyait.

Ugyanebben az időben jutott el a skót származású Robert Townson a Magas-Tátrába, s 1793-ban több oromra, így a Lomnici-csúcsra, a Krivánra és a Fehértavi-csúcsra is felkapaszkodott. Bejárta a Tátra jégár csiszolta völgyeit, tanulmányozta vízfolyásait, tavait és tapasztalatairól „Travels in Hungary on the year 1793” című, Londonban 1797-ben megjelentetett munkájában számolt be. Munkásságának Kárpátokat illető vonatkozásait éppen Pinczés Zoltán elemezte Robert Townson kirándulásai a Kárpáti-Alpokban (Magas-Tátra) című előadásában Debrecenben az 1997. szeptember 26-án rendezett Townson Emlékülés keretében.

A 19. század kutatói

Két évtized múltán, 1813-ban a jeles svéd botanikus, Göran Wahlenberg (1780–1851) az uppsalai egyetem felkérésére helyszíni terepkutatásokat és gyűjtéseket folytatva kiegészítette a Linné által alapított növénygyűjteményt. Göran Wahlenberg a Magas-Tátra egyik első tudományos botanikai kutatójaként igen részletes vizsgálatokat folytatott. Megmászta a Krivánt és a Lomnici-csúcsot, járt a Fehér- és a Zöld-tónál, s barometrikus magasságmeghatározásokat végzett. Eredményeit az 1814-ben Göttingenben megjelent „Flora Carpathorum principalium” című könyvében tette közzé. Az ő érdeme a Magas-Tátra első topográfiai térképének megszerkesztése, melyet a kitűnő kötet illusztrációjaként publikált. Ma a híres svéd természettudós nevét őrzi a Furkota-völgy két magasan fekvő, festői szépségű tava.

A Magas-Tátra a 19. században intenzív természettudományi kutatások színterévé vált. Porosz, lengyel és szlovák kutatók tucatjai szereztek elévülhetetlen érdemeket a Magas-Tátra tudományos megismerésében. A gyakorlati szükségleteket és a tudományos igényeket egyaránt figyelembevevő publikációk, értekezések, könyvek százai jelentek meg német, lengyel, szlovák és magyar nyelven. A természettudósok közül elsősorban a botanikusok munkásságáról kell megemlékezni. A legismertebb közülük a sokoldalú polihisztor, Kitaibel Pál (1757–1818), aki a 18. század végén járt a Magas-Tátrában. A Kárpát-medence tudományos felfedezőjeként tisztelt botanikus háromkötetes nagy munkája latin nyelven „Descriptiones et icones plantarum rariorum Hungariae” Bécsben 1799 és 1812 között látott napvilágot. Kitaibel helybéli segítője, a nagyszalóki evangélikus lelkész, Mauksch Tamás (1749–1832) számos hazai és külföldi tudóst kalauzolt a Tátrában, és maga is értékes gyűjteményre tett szert. A magashegyi vezetőként tevékenykedő, igen alapos helyismerettel rendelkező szakemberekhez sorolhatjuk a nagylomnici Berzeviczy Gergelyt (1763–1822), a tátrai turisztika egyik úttörőjét, valamint a kalandos életű aranyásót, Fábri Jakabot (1740–1817). A lengyel hegymászás apostolaként tisztelt Stanisław Staszic (1755–1826) varsói lelkész és geológus csúcsmászásai a magyarok körében is elismerést keltettek, és példája számos követőre talált.

Világhírű földrajztudósok munkássága

A családi gyökerekkel is a Magas-Tátra hegyvilágához kötődő földrajztudós, az első magyar földrajzprofesszor, a szegény földművescsaládból származó nagyszalóki születésű Hunfalvy János (1820–1888) igen részletes leírásokat tett közzé a Kárpátokról hatalmas, enciklopédikus tudással megírt nagyszabású, összefoglaló munkáiban. A Pesten 1863-ban, 1864-ben és 1865-ben A magyar birodalom természeti viszonyainak leírása című háromkötetes könyvében a Karl Ritter által kifejlesztett földrajzi iskola szellemében leíró-összehasonlító módszert alkalmazva már az alkalmazott földrajz eszközeit előrevetítve írta meg munkáit a Kárpátokról, illetve külön 94 oldalas részben a Magas-Tátráról. Hunfalvy szinte földrajzi, topográfiai leltárt adott a Magas-Tátráról, sűrűn idézve a magasságmérések eredményeit, és nagy figyelmet szentelt a földtani, kőzettani viszonyokra. A kőzetaprózódás jelenségét mindenütt nagy terjedelemben ismertette, de erős túlzásnak tekinthetők azok a megállapításai, melyek szerint az óriási kőhasábok széttöredezése a Magas-Tátrában igen gyakori villámcsapásoknak tulajdoníthatók. Hunfalvy kiválóan ismerte az európai és amerikai magashegységekben kutató tudósok, így Humboldt és Saussure eredményeit, s az analógiák értékelését a Magas-Tátra vonatkozásában plasztikus leírások keretein belül végezte. Maradandó eredményeknek számítanak az örök hó határával kapcsolatos észrevételei, melyeket mindig összevetett az előtte dolgozó tudósok, így Wahlenberg, Beudant, és Fuchs adataival.

Hunfalvy észrevette a forró és száraz nyarakban is megmaradt hótömegeket, s ezek orográfiai elhelyezkedését. Helyesen utalt arra, hogy az északi és déli oldal között jelentős különbségek vannak, s megfigyelte, hogy a Menguszfalvi- a Felkai-, a Tarpataki- és a Fehérpataki-völgyekben 6560 láb magasságban, az északi oldalon 6300 lábnyi magasságban figyelhető meg az örök hó határa a nyári időszakban. Hunfalvy az alábbiakat írta a Magas-Tátra tetőrégióinak eljegesedéséről 1863-ban: „Különösen a mélyebb katlanforma gödrökben igen gyakoriak a hó- és jégtömegek. A jégvölgyi csúcs keleti lejtőségén 6876 lábnyi magasságban, kivált az Öt-tó felé, hol az elölső Jégvölgyek nyúlnak el, jegesféle, noha csekély kiterjedésű jégtömegek is vannak. Hasonló jégtömegeket a hegység északi oldalán is találunk, szintén a Jégvölgyi-csúcs északkeleti lejtősségén, azon völgytorkokban, melyeket a Jégvölgyi-csúcs felől a Fekete-tó felé vonuló hegyorom, s a Zöld- és Veres-tói csúcsok között emelkedő és a Javorina felé nyúló gerinc fognak be. A legalsó világoszöld színű jégtuskó a Fekete-tó fölötti völgytorokban 6906 lábnyi magasságban van, s a Javorinai Siroka csúcsáról jól látható. Maga a Jégvölgyi csúcs maradandó hó nélkül mered föl, mint óriási gránitszikla…

A magyar Alföldről jövő melegebb légfolyamok tehát akadály nélkül jutnak a Poprád és Vág-völgyébe, s a Magas-Tátrát éppen ott érik, hol különben az örökös hó vonala kezdődnék, s a jegesek képződnének. Azon meleg légfolyamok, s általában a déli nap sugarai erős hatása a hegység déli oldalán gátolják a terjedelmes és maradandó hó- és jégmezők képződését…

Szórványos havazások nyár derekán is előfordulnak, s gyakran augusztusban is annyi hó esik, hogy a hegység felső része 4800 lábnyi magasságig, néha majdnem Tátrafüredig fehér lepelbe öltözködik, mely napokig, sőt hetekig megmarad.”

Hunfalvy nagyon érdekes, minden bizonnyal személyes tapasztalatokon nyugvó megállapításokat tett, illetve magyarázatokat fűzött a Magas-Tátra hóborítottságának mértékére és okaira vonatkozóan: „…a rendes körülmények között a Magas-Tátrán az örökös hó határa 8141 lábnyi magasságban volna, de az így elméletileg kiszámított határ nem vág össze azon magassági vonallal, melyet a Magas-Tátrában az örökös hóra nézve tapasztalunk. Nehány csúcs mindenesetre meghaladja a 8141 lábnyi magasságot, mégis egyikének sincs örökös hó- és jégborítéka, s legalább nehány virágos növényt mindegyikén találunk. Wahlenberg a Lomnici-csúcson négy, a Krivánon pedig tíz virágos növényfajt talált.”

Hunfalvy kitűnően ismerte a nemzetközi szakirodalmat és eredményeiket felhasználva olyan áttekintésre tett szert, melyre korának hazai pályatársai közül senki nem volt képes. A földrajzi szintézisalkotás egyik kitűnő példája kapcsolódik a Magas-Tátrához: „Hogy a Magas-Tátrán az örökös hó határa nagyobb magasságban van, mint az elmélet, s a rendes körülmények között lennie kellene, s hogy igazi jegest sem találunk rajta, azt a hegységnek sajátságos fekvése, elszigeteltsége, alakzata és tagosulata okozzák. Már Sydow a jegesek hiányát annak tulajdonította, hogy a Tátra egy elszigetelt hegytömeg, melyet a szelek minden felől érnek, hogy főgerince nagyon vékony, oldalágai és völgyei rövidek, hogy végre a Magas-hegység nem folytonos, hanem sokszorosan megoszlott, megszakasztott, kivájt tömeg. A Magas-Tátra éppen nem tömeges, hanem kitűnőleg gerinces hegység, keskeny és egyszerű gerince hosszan nyúlik el, s rövid, vékony oldalágai mint megannyi bordák sugároznak szét. Oly vékony gerincű hegységet sehol másutt nem találunk Európában, az egyes gerincek, ormok, csúcsok legfelső éle többnyire csak néhány láb, s kevés helyen nehány öl széles.

Azért méltán taréjoknak nevezik a hegység gerinceit, mert ezek sokhelyütt csakugyan kakas taréjához hasonlítanak, s általában ábrándos alakúak, horgasok, kopaszok, vasszínűek.”

Hunfalvy a tengerszint feletti magasság és a növényzeti övezetesség kérdését részletesen vizsgálta, s nagy figyelmet szentelt a pásztorkodás természeti feltételeinek, a legeltetésnek, valamint az időjárási változások hatásainak. Megdöbbentő megállapítása utal a környezet-, illetve a természetkárosításra: „A Tátra ég alja sokkal szélsőségesebb, mint a svájci Alpoké, s e nagyon szélsőséges ég alj mind az örökös hóvonal felette nagy magasságát, mind az aránylag mélyen lenyúló szórványos hótömegeket, mind végre a gyakran előforduló nyári havazásokat fejti meg. Az orvosi növények azonban, pl. a tárnics, leginkább a sziklás magasságban teremnek, a szepesi oldalon azonban a túlságos szedetés következtén már azok is tetemesen fogynak.”

Sajnos napjainkban – amikor a Tátrai Nemzeti Park szigorú természetvédelmi törvény oltalma alatt áll – ugyancsak előfordul szomorú példa ritka növények gyűjtésére, pusztítására.

Hunfalvy János foglalkozott a Magas-Tátra eljegesedésének kérdésével, s jól ismerte Sonklar és Fuchs publikációit, a hajdani jégárak csiszolta sziklaformákról adott leírásait. Hunfalvy adta közre elsőként – elődei, Fichtel, Haquet, Townson, Wahlenberg, Beudant, Sydow, Zeuschener, Greiner, Kreil, Kornhuber, Stur és Fuchs méréseinek felhasználásával – a barometrikus észlelések magassági eredményeit, melyek a hegység településeit, postaállomásait, erdészházait, fogadóit, de jelentősebb csúcsait és tavait is magukban foglalják.

A magyar geográfia első nagyhatású művelője, az 1872-ben megalapított Magyar Földrajzi Társaság elnöke, Hunfalvy János mindig nagy figyelmet fordított a Kárpátokra, s természetföldrajzi tanulmányaiban olyan komplex látásmódot érvényesített, mely a domborzat, az éghajlat, a vízfolyások, a természetes növénytakaró változásainak ábrázolása már egy nagyszabású földrajzi szintézist jelenített meg.

A Kárpátok vonulatairól írt Hunfalvy-féle összefoglalások a későbbiek során is forrásértékű alapmunkának számítottak, s nemcsak a szűkebben értelmezett szülőföld, a Felvidék, hanem Erdély, a Keleti- és a Déli-Kárpátok vonatkozásában is.

Hunfalvy éppen a Kárpátok példáján figyelt fel arra, hogy a természeti folyamatokba való emberi beavatkozások, elsősorban a vízszabályozások olyan következményekkel járhatnak, melyek tanulságai a mai napig is elgondolkodtatóak. Hunfalvy érdeme a rendkívül szerteágazó, alapos adatgyűjtés, a topográfiai alaposság, mely révén munkái a mai napig forrásértékűek.

Hunfalvy nemcsak a Magas-Tátra, hanem Erdély vonatkozásában is páratlan alaposságú leírásokat készített a Keleti- és a Déli-Kárpátokról, valamint a Kárpátok szinte minden vonulatáról.

A táj és az ember kapcsolata, a termelő, elsősorban a mezőgazdasági tevékenység és a közlekedés adottságainak a Kárpátok természeti tényezői általi meghatározottsága számos érzékletes példával jelenik meg Hunfalvy János munkáiban. A kiváló földrajztudós nem jutott el az oknyomozó, minden természeti jelenséget folyamatában, változásaiban és összefüggéseiben ábrázoló szemléletmódig, mint utóda, Lóczy Lajos, aki ugyancsak jelentékeny kutatásokat végzett az 1900-as évek elején, a Déli-Kárpátok hajdan eljegesedett tetőrégióiban, s részletes izobatikus térképeket készített a Retyezát hegység tavairól, a Zenoaga-tóról és a Bucura-tóról. Mindezek mellett Hunfalvy János több évtizedes munkásságának érdemei elvitathatatlanok. A Kárpátok természetföldrajzi arculatát talán Hunfalvy János ragadta meg a legátfogóbb igénnyel, ezért művei a mai napig forrásértékűnek számítanak.

Geológusok eredményei

A magyar kutatók közül Róth Samu nevét kell megemlítenünk, aki 1874 és 1888 között másfél évtizedes terepi munkát végzett a Magas-Tátra déli oldalának hajdani eljegesedési nyomainak kutatásában. Vizsgálatai úttörő jellegűek, mivel megállapítása szerint az Alpok gleccsereinek kiterjedését és mozgását már a 18. század elején megkezdték, s ez – sajnálatos módon – hosszú ideig nem keltett visszhangot a Kárpátok jégártüneményeinek kutatását illetően.

Róth Samu alaposan bejárta a Tátra déli völgyeit, személyesen kutatta a Fehérvíz völgyének morénáit. Részletes földtani metszeteket készített, s igen részletesen leírta a Felkai-völgy, a Menguszfalvi-völgy és a Mlinica-völgy, valamint a Koprova-völgy morénáit. Nagy figyelmet fordított a Magas-Tátra déli oldalán található, hajdani jégárak által szállított és lerakott törmelékekre, a jövevény, illetve vándorkövekre. Az egykori gleccserek törmelékmaradványai, a morénasáncok kialakulása és a tavak keletkezése problémakörét igen alapos terepi kutatások tükrében ábrázolta a Földtani Közlönyben közzétett cikkeiben. Igen értékes dolgozata „A Magas-Tátra déli oldalának hajdani jégárairól” címmel 1885-ben jelent meg a Földtani Közlöny hasábjain. Ez a kitűnő összefoglalás az előtte kutató geológusok, így Fuchs és Hauer, valamint Sonklar megállapításait figyelembe véve ad átfogó képet a hajdani gleccserek felszínalakító folyamatairól és képződményeiről. A Zöld-tó felé haladva Róth Samu megkülönbözteti az alapmorénát, a homlokmorénát, a fenék- és oldalmorénát, megfigyelései alapján megfogalmazott következtetései szerint a hajdani gleccser lassan és egyenletesen húzódott vissza, maga után hagyva a különböző jégár sodorta törmeléktípusokat. A példaértékű alapossággal végzett terepkutatások jelentőségét növeli, hogy szerzőjük Svájcban és Ausztriában, az Alpok eljegesedett régióiban végzett összehasonlító vizsgálatokat.

A kiváló terepgeológus kőzettani kutatásaiból kiemelést érdemel a „Magas-Tátra gránitjai” című, 1874-ben megjelent dolgozata, melyet Szabó József egyetemi tanár ösztönzésére készített a Nagyszalóki-csúcs délnyugati oldalának kőzetgyűjtései alapján. Róth Samu a gneisz, a csillámpala és a gránit kőzettani sajátosságait különböző tengerszint feletti magasságokból származó kőzetminták alapján határozta meg. Következtetései számos vonatkozásban serkentették a későbbi kutatásokat. Róth Samu a Zöld-tó és a Szalóki-tó környékén több helyütt kimutatott hematitnyomokat.

A magas-tátrai kutatások érdekes vonása, hogy számos, távoli földrészeken dolgozó híres geológus nemzetközi tapasztalatok megszerzése után fordított figyelmet a Kárpátok e vidékére. Közülük is kiemelkedik a szepesiglói születésű orvos és geológus, Posewitz Tivadar (1851–1917), aki Borneón és az Indonéz-szigetvilágban tett kutatóutat követően lépett a Magyar Királyi Földtani Intézet szolgálatába, s 1887-től 1916-ig, csaknem három évtizeden át végzett földtani térképezést a Kárpátok különböző tájain. A petróleum és az aszfaltkutatásokban játszott úttörő szerepe mellett felismerte a Kárpátok turisztikai értékeit. A hegyvilág népszerűsítése érdekében számos cikket publikált hazai és német nyelvű folyóiratokban.

„A Szepesség, Magas-Tátra és Szepesi Középhegység” című, Budapesten 1898-ban megjelent munkájában Posewitz Tivadar átfogó ismereteket ad nemcsak szakemberek, hanem turisták számára is. Külön tiszteletet érdemel dr. Szontágh Miklós, aki 1883-ban a „Magas-Tátra hegyvidékén”, és 1895-ben a „Magas-Tátra és hegyvidéke” című munkájában adott kitűnő leírást a hegyvilágról. A Magas-Tátra sziklabirodalmának szinte minden négyzetkilométerét ismerte a kiváló hegymászó és Tátra-kutató, Komarnicki Gyula, aki 1914-ben négy kötetben jelentette meg „A Magas-Tátra hegymászó kalauza” című, több kiadást megért és ma is használható hatalmas művét.

Tisztelet illeti Schermann Szilárdot, aki 1937-ben Budapesten kiadott „Szögescipők nyomai a Kárpátok bércein” című kitűnő művében rendkívüli kitartással felkutatott nem egy, szinte elfeledett forrásmunkára hívta fel a figyelmet.

A Kárpátok megismerésének fontos eredményei fűződnek Siegmeth Károly (1845–1912) nevéhez, aki az Északkeleti-Kárpátokról írt átfogó igényű dolgozatát a Földrajzi Közlemények hasábjain 1883-ban adta közre. A földtani viszonyok és a felszínformák kapcsolatát, valamint a vulkáni tevékenység nyomait kutató tudós a hazai barlangkutatás történetébe is aranybetűkkel írta be a nevét. S bár eredeti foglalkozása gépészmérnök volt, egész életét a Kárpátok és a barlangok megismerése ügyének szentelte. Ő volt az első tudományos barlangkutató szervezet, a Barlangkutató Bizottság első elnöke, aki elindította a hazai barlangok számbavételét, kataszteri felmérését.

Hasonló érdemei vannak az iglói születésű Serényi Jenőnek (1884–1915), aki a Magas-Tátra minden jelentős gerincét és csúcsát megmászta, s egyik alapítója volt a Budapesti Egyetemi Turista Egyesületnek, valamint társaival, Téry Ödönnel (1856–1917) és Thirring Gusztávval (1861–1941) a Turistaság és Alpinizmus című lap életre hívásának kezdeményezőiként népszerűsítették a tömegek között az elbűvölően szép hegyvilágot. Munkásságuk hozzájárult a tudományok eredményeinek széles körben történő megismertetéséhez, a Magas-Tátra idegenforgalmi kiépítéséhez, vonzerejének növeléséhez.

Irodalom

Hunfalvy János 1863–1865. A magyar birodalom természeti viszonyainak leírása 1–3. Pest, a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából.

Komarnicki Gyula 1978. A Magas-Tátra hegyvilága. Hegymászó- és Turista Kalauz. Budapest, Sport Kiadó.

Kubassek János 2004. Mozaikok a Kárpát-medence természeti értékeinek feltárásából. A Kárpát-medence természeti értékei. Érd, Magyar Földrajzi Múzeum, 17–32. p.

Lendvai Timár Edit 2004. Egy svéd botanikus, geográfus, a Tátra vidékén. A Kárpát-medence természeti értékei. Érd, Magyar Földrajzi Múzeum, 75–110. p.

Lóczy Lajos 1904. A Retyezát tavairól. Földrajzi Közlemények, XXXII. kötet, 225–233. p.

Lóczy Lajos 1919. A nyitrai és trencsén vármegyei mészkőszirtek geológiai helyzetéről. Földtani Közlöny, 49. kötet 3–8. p.

Nagy Árpád 2001. Tátrai túrák. Turista Kalauz. Budapest, Kornétás Kiadó.

Pinczés Zoltán 1999. Robert Townson kirándulásai a Kárpáti-Alpokban (Magas-Tátra) – Robert Townson magyarországi utazásai. In Rózsa Péter (szerk.): Az 1997. szeptember 26-án Debrecenben tartott „Townson Emlékülés” előadásai. 175–178. p.

Roth Samu 1878. Jegyzetek a Magas-Tátrából. Földtani Közlöny, 8. évf. 11–12. sz. 280–282. p.

Roth Samu 1885. A Magas-Tátra déli oldalának hajdani jégárairól (Előadatott a Magyarhoni Földtani Társulat szakülésén1885 január 7-én). Földtani Közlöny, 15. kötet, 9–31. p.

Roth Samu 1887. A Magas-Tátra tavai. Földrajzi Közlemények, XV. kötet.

Roth Samu 1888. A Magas-Tátra északi oldalának hajdani jégárairól. Földtani Közlemények, 18. kötet, 337–367. p.

Roth Sámuel 1874. A Magas-Tátra gránitjai. Földtani Közlöny, 4. évf. 4–5. sz. 103–107. old.

Siegmeth Károly 1883. Az Éjszakkeleti Kárpátok. Földrajzi Közlemények, 11. kötet II. füzet 55–84. p.

Šimko Jožo 1965. Magas-Tátra. Útikalauz. Budapest, Sport Kiadó.

Szabó József 1980. Hunfalvy János. A múlt magyar tudósai sorozat. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Szabó József 1985. Gondolatok Hunfalvy János életművéről néhány XIX. század közepi földrajzi irányzat tükrében. Földrajzi Múzeumi Tanulmányok, 21–26. p.

A vajdasági magyarok eszme- és politikatörténete (1945–1989)

Csaknem közhely, s szinte minden érintett rendezvény vagy kiadvány esetében emlékeztethetjük magunkat, hogy a vajdasági magyar társadalomtudomány meglehetősen gyenge lábakon áll, amennyiben az intézményes hátterét és erőforrásait tekintjük. Azok a kutatók, akik részben vagy egészben itt végzik a munkájukat, sok esetben ideiglenes projektek keretében társulnak egy időre. Az utóbbi időben erre volt jó példa az a kutatócsoport, amely 2017-ben a vajdasági magyarok kilencvenes évekbeli történetének különféle aspektusait vizsgálta.* A folytatásra 2018. december 8-án, a temerini Ifjúsági Otthonban került sor a Regionális Tudományos Központ (amely a belgrádi Filozófiai és Társadalomelméleti Intézet része) és az újvidéki Multikulturális Központ szervezésében a Magyar Tudományos Akadémia Domus Alapítvány támogatásával.

Ahogyan a konferencia felvezetőjében Losoncz Márk filozófus, az egyik szervező és a projekt társkoordinátora megjegyezte, a 2017-es vállalkozás után világossá vált, hogy érdemes lenne visszanyúlni a téma (közvetlen) gyökeréig, így került az egy évvel korábbihoz képest némileg megváltozott összetételű csoport érdeklődésének homlokterébe a titói Jugoszlávia négy és fél évtizedes korszaka. Rácz Krisztina kulturális antropológus és a másik szervező/koordinátor ezzel összhangban azt hangsúlyozta ki, hogy az adott időkeret meglehetősen „közeli”, ugyanis töretlenül része a jelenkori szerbiai közbeszédnek, s ez még akkor is így van, ha tudatosítjuk a diskurzusokban megjelenő ambivalens megítélését (pl. egyes csoportoknál erőteljesen jelen van a „jugónosztalgia”, míg mások határozottan elutasítják a szocialista hagyatékot).

A konferencia első szekciója a korabeli nyelv- és szerkesztéspolitika kérdéskörét járta körül. Ha felidézzük a titói Jugoszlávia „különutas” szocializmusát és a gyakori kísérletezéseket a társadalompolitika terén, akkor a kisebbségek esetei magától értetődő módon érdekes esettanulmányokkal szolgálhatnak. Beretka Katinka (Gazdasági és Igazságszolgáltatási Jogi Kar, Szabadka – Újvidék) a korabeli a nemzetiségi nyelvhasználat jogi dimenzióit boncolgatta. Rendkívül részletes és adatgazdag előadásban vált láthatóvá, hogy a 60-as és 70-es évek különféle alkotmányai és törvényei miként kezelték a hivatalos nyelvhasználat kérdését olyan progresszív elemekkel is rendelkezve, amelyek a vajdasági – nem csak a magyar – nemzetiségek nyelvhasználatának biztosítottak teret. Beretka komparatív élt is adott az előadásának, ugyanis összehasonlította a jelenlegi szerbiai helyzetet a vizsgált korszakéval, megállapítva, hogy mindkét korszakban a politikai jó szándékon és öntudaton múlt a nyelvi kérdés, de míg a korabeli Jugoszláviában törekedtek a maximalizmus felé, addig ma már csak a „minimum minimumát” biztosítják a döntéshozók.

Rácz Krisztina (Oslói Egyetem) a magyar mint környezetnyelv oktatását vizsgálta. Vajdaságban 1971-ben vezették be a kisebbségi nyelvek tanulását, amely egészen 1989-ig meg is maradt, s ma a közbeszéd hajlamos a jelen állapotok kritikájaként felidézni. Rácz a tankönyveket elemezte, valamint mélyinterjúkat készített akkor már dolgozó tanárokkal. Előbbiek esetében antropológiai érzékenységgel vázolta fel az általuk közvetített normarendszert, így pl. annak ellenére, hogy a vajdasági etnikai identitások sokszor összetettek és sok tanuló származott vegyes házasságból, a tankönyvekben még sincsenek kevert identitások. Ugyancsak figyelemre méltó, hogy a magyar kultúra reprezentatív elemei között Dózsa György alakja, a jakobinus, valamint az 1848/49-es hagyomány nyert külön hangsúlyt. Megállapítható, hogy Rácz és Beretka rendkívül érzékletesen világították meg azt a meglévő politikai szándékot, amely a magyar és minden más vajdasági nemzetiség számára bizonyos értelemben vett előnyöket kívánt biztosítani, de mindezt a maga korlátozott és sajátos módján.

Zakinszky Toma Viktória (Újvidéki Egyetem) a vajdasági magyar írott és elektronikus sajtó 1945 és 1989 közötti tulajdonjogi viszonyairól és szerkesztéspolitikájáról adott elő. Mindvégig kulcsfontosságúnak tartotta kihangsúlyozni a vajdasági magyar nyelvű média sajátos pozícióját, amely a mindenkori hatalomhoz (és Magyarországhoz) való viszonyt illeti, hiszen amellett, hogy közvetlenül korlátozott számú befogadónak szól, politikailag mégsem volt mindegy, hogy milyen módon működik, s emellett a mindenkori közvetítői szerepe is fontos volt. Az államszocializmus idején Zakinszky Toma szerint megfigyelhető, hogy az újságírók jobbára a szakmai elhivatottságukat helyezték előtérbe a politikai meggyőződésük helyett – vagyis az adott politikai kereteken belül maradtak, amelyet az előadó „keretizmusnak” nevezett.

A második szekció a „Politikai dilemmák és a marxizmusok eszmetörténete” címet viselte. Az első rész „empíriája” és kézzelfogható mivolta után itt egy sokkal elvontabb, de nem kevésbé lényeges terep következett. A jugoszláviai baloldali hagyományokhoz kötődő magyar nemzetiségű gondolkodók esetei olyan példákkal szolgálnak, amelyek mind a korabeli politikai klíma, mind ezen egyének s a vajdasági magyar történet jobb megértéséhez is hozzájárulnak. Érdemes még hozzátenni, hogy különösen fontos az a frissességre és őszinte kíváncsiságra épülő gesztus, amellyel e szekció fiatal, tudományos pályájuk elején járó előadói az adott kor gondolkodóit elemezték. Az előadók sorát Tóth Szilárd János (Budapesti Corvinus Egyetem) nyitotta, aki Rehák Lászlót és a nemzetiségi kérdést állította középpontba. A kor és azon belül Rehák mélyen a kommunizmusban gyökerező gondolatvilágát nem ismerők a prezentáció elején talán meglepődhettek azon a kitételen, hogy a Magyar Szó napilap második főszerkesztője sok tekintetben radikálisabb elképzeléseket fogalmazott meg a nemzetiségi önkormányzatról (az autonómia kifejezést nem használta), mint a rendszerváltás utáni önálló magyar politikai szervezetek – így pl. köztársasági szinten is megszüntetendőnek tartotta az államnyelv dominanciáját, hogy közben a szerbek magyar nyelvtanulását is szorgalmazza. Rehák gondolatvilágában az össztársadalmi önigazgatás (amely egyébként a szocialista jugoszláv eszmeiség egyik alapköve volt) nem volt lehetséges a nemzetiségi egyenlőtlenségek felszámolása nélkül.

Kocsis Árpád (Pécsi Tudományegyetem) ezt követően egy már szélesebb körben ismert személyt, Sinkó Ervint tette vizsgálat tárgyává, pontosabban a 2. világháború utáni morális és politikai nézeteit. Alapvetően abból a kérdésből indult ki Kocsis, hogy miként „lehetséges” a sinkói baloldali gondolkodás – ezzel mintegy jelezve annak összetettségét is. A negyvenes évek végére Sinkó ugyanis mind a szovjet, mind a magyarországi rendszert idegenkedve szemlélte, s eljutott arra a pontra, hogy Jugoszláviát tartsa hazájának. Ez az állapot természetszerűleg együtt járt azzal, hogy – ahogy azt sokan gondolják, s ez részben érvényes is – a titóizmus apologétájává vált. Ugyanakkor az előadásban felmerült néhány olyan nézőpont, amely árnyalta ezt a képet, így például Sinkó messzemenően támogatta a fiatal írónemzedéket, amit sok más korabeli kritikus elítélt.

Losoncz Márk (Filozófiai és Társadalomelméleti Intézet, Belgrád) a szekcióban utolsóként Bodrogvári Ferenc marxizmusáról adott elő. A téma annál is inkább jelentős, hiszen a kelet-európai politikatörténet bonyolult, nem egészen nyilvánvaló folyásába és ellentmondásaiba nyújtott betekintést. Losoncz egy Tamás Gáspár Miklós által gyakran hangoztatott meglátással leszögezte, hogy a magyarországi sztálinizmus nem a marxista értelmiségiekre alapozta a művelődési és kultúrpolitikáját – amely állítás már önmagában komoly komplexitást sejtet. Maga Bodrogvári ezen a téren valóban sokatmondó példa, ugyanis eleve a budapesti iskola, ill. a jugoszláv praxisfilozófia voltak a fő, egymásba ötvöződő hatásai, emellett soha nem volt párttag, s mindvégig megőrizte az autonóm gondolkodás gyakorlatát. Losoncz végkövetkeztetése szerint semmiképp sem „fekete-fehér” tehát a marxizmus kelet-európai története. E konklúzió, még ha látszólag magától értetődő is, alighanem nélkülözhetetlen, ha a jelenből akarjuk megérteni a vonatkozó kort és gondolati irányzatokat.

A konferencia harmadik része a szociológia és irodalomtudomány perspektívákat érintette. Szerbhorváth György (MTA TK Kisebbségkutató Intézet) a vajdasági szociográfia 1945–1990 közötti történeti fejlődési ívét és jellemző vonásait igyekezett összegezni. A vajdasági talajon kinövő magyar szociográfia egyik „különlegessége”, hogy nem igazán tartotta a kapcsolatot a magyarországi hagyománnyal, így története sajátos törvényszerűségek hatása alatt alakult. Szerbhorváth felosztásában és olvasatában az első korszakot (1945–1960) a rendszerhű művek és az önmagukban álló falukutatások képezték. A második periódusban (1960–1972) ellenben sokkal változatosabb volt a művek felhozatala, s megjelentek bennük a magyar nemzetiség társadalmi problémái is. A harmadik időszak (1972–1990) végül az előzőhöz hasonlóan változatos, már csak a szociográfusok generációs rétegzettsége okán is, de viták, polémiák csak korlátozott mértékben zajlottak. A szekciót követő vitában Losoncz Márk felvetette azt a korántsem mellékes körülményt, hogy a vajdasági magyar szociográfia jelentősége s szerepe azért lehetett fontos, mert az érintett közegben nem létezett – s ez azóta sem változott túlságosan – intézményesült társadalomtudomány, s ezért az így fennállt hiányt valamivel ellensúlyozni kellett.

Szarvas Melinda (University of Jyväskylä) egy konkrét szerző, Bori Imre irodalomtörténeteit elemezte, nem feledve magát a kort, annak irodalmát és kulturális közegét. Szarvas elemzésének egyik leghasznosabb pontja – a konkrét Bori-művek analízise mellett – az a törekvés volt, hogy megmutassa az adott társadalmi-történeti kontextus hatását az irodalomtörténész munkájára. Ez a típusú pozicionáltság az előadó szerint rámutat a műfaj rögzítetlenségére, s tegyük hozzá, komplex, óvatosan kezelendő mivoltára.

Roginer Oszkár (Délkelet-európai Stúdiumok Központja, Graz) előadásában a jugoszláviai magyar ifjúsági lapok fejlődéstörténetét, struktúráját és ideológiáját helyezte középpontba. A korabeli médiatér köztudottan pontos, központilag kialakított, földrajzi alapon szervezett szerkezeti vázba rendeződött, vagyis minden kiadványnak megvolt a maga szerepe az államon belül, s az ifjúsági lapok sem képeztek ez alól kivételt. E téren ellentmondásos körülmény Roginer kitétele szerint, hogy ifjúsági irodalompolitika viszont még sem jött létre, s emiatt is a meghatározott korszakokon belül különböző ingadozások figyelhetőek meg pl. állami befolyás és önszerveződés, progresszív és konzervatív időszakok között. Ez az áttekintés, Szerbhorváth Györgyéhez hasonlóan, egy jól megírt tanulmány formájában alapszöveg gyanánt is szolgálhat majd a témakörben.

A konferencia utolsó blokkja végül a politika- és társadalomtörténet nyilvánvalóan óriási témakörének két szegmensébe engedett betekintést. Vukman Péter (Szegedi Tudományegyetem) A magyar–jugoszláv párt- és államközi kapcsolatok fényében vizsgálta a kisebbségi kérdést 1945 és 1956 között. Ahogyan az köztudott, ezekben az években egy ideig különösen terhelt volt a két ország viszonya, s az ebből fakadó bilaterális dinamika közvetlenül kihatott a vajdasági magyarok és a magyarországi délszlávok helyzetére is, amelyet Vukman mindkét közösség esetében a „két tűz közötti állapot” kifejezéssel jellemzett. A kérdéskör erőteljes átpolitizáltságára jellemző pl., hogy a Rákosi-féle vezetés a kommunista partizánok által végrehajtott 1944-es magyarellenes tömeges kivégzéseket propagandacélokra kívánta felhasználni. Ebben a tekintetben az is tipikus vonás, hogy miután normalizálódtak a két állam közti kapcsolatok, Budapest már kevéssé figyelt a jugoszláviai magyarokra.

Utolsó előadóként Palusek Erik (Eötvös Loránd Tudományegyetem) a vajdasági magyarok kivándorlási hullámait foglalta össze 1945–1989 között a jugoszláviai kisebbségpolitika kontextusába ágyazva. Mindvégig hangsúlyozta a titói kisebbségpolitika szerinte diszkriminatív mivoltát, emellett pedig az adott időkeretre vonatkozó demográfiai adatokat foglalta össze.

A konferencia ráadás-szekciójának is lehetett tekinteni a L’Harmattan Kiadó gondozásában, Losoncz Márk és Rácz Krisztina szerkesztésében megjelent A vajdasági magyarok politikai eszmetörténete és önszerveződése 1989–1999 című kötet „ősbemutatóját”, amely az egy évvel korábbi projekt eredménye. 2019 végére várhatóan megjelenik majd az imént ismertetett tanácskozás anyaga is egy hasonló könyv formájában. Az ad hoc kutatócsoport egyelőre nem tervezi a közös munka további folytatását a projektalapú működés kihívásai és az erőforrások szűkössége miatt, azonban egyes tagok várhatóan nem hagyják veszni a két év során kialakult együttműködéseket és szakmai kapcsolatokat.

* Az akkori konferenciáról l. Vataščin Péter: A vajdasági magyarok politikai eszmetörténete és önszerveződése 1989–1999. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 20. évf. 2018/2, 159–163. p.

Simon Attila (szerk.): Csak álltunk és sírtunk

Az első bécsi döntés napjai a kortársak szemével. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2018. 164 p.

Kezdjük annak tisztázásával, hogy egy szöveggyűjteményt tart kezében az olvasó, mely a bécsi döntésre reflektáló vagy azt is érintő kortárs szövegeket tartalmaz. A kötet címe, mely az egyik – a kötetben az első – szövegből vett idézet, nagyon találó választás, ugyanis a mai kor olvasója se tudja sokszor érzelemmentesen olvasni ezeket a sorokat, még ha történész is az olvasó, akkor is nehezen sikerül.

Jelen sorok írója is történész létére nehezen tud úgy ehhez a témához nyúlni, hogy az első igazi csók élménye Szomotorhoz, az első reménytelen szerelemé Bodrogszerdahelyhez, az első rockkoncert, amire elengedték a szülei, Királyhelmechez, az első egynapos fesztiválja Nagykaposhoz, az első kétnapos pedig Perbenyikhez köti. Holott magyarországi születésű és ott is él, bár házától légvonalban 350 méter csupán a Ronyva-patak medre, mely a határ.

És épp ezen a ponton keresztül ragadja meg a felvidéki problematika lényegét a kötet. Az érzelmekre hatóan, de korántsem egyoldalúan és demagóg módon. Erre a későbbiekben ki fogunk térni.

A „mi lett volna ha” gondolat egyesek szerint történelmietlen, de talán néha mégis elengedheti, néha el is kell engedje a fantáziáját egy történész is, hiszen úgy tudja megragadni egyes folyamatok értelmét. Akarva-akaratlanul is elgondolkodik néha az ember, hogyha a bécsi döntés által megszabott határok maradnak, valószínűleg sokkal rendezettebb és barátibb viszony lehetne ma a két ország között. Ugyan kinek ne fájna a Kárpátok bérceinek vagy az ősi koronázó város Pozsonynak az elvesztése, de mégis az „ott ragadt” magyarság az, ami a legjobban fájt és fáj. Talán lassan és idővel elfogadta volna a magyar lélek az új határokat, ha azok etnikailag igazságosak.

A bécsi döntés épp egy efféle igazságtétel, és az ennek „óráiban” született gondolatok gyűjteménye a kötet. Mikor a 20. századot először és talán utoljára érezhette igazságosnak a magyarság. A kötet szándékosan kerüli a propagandisztikus célzatú szövegeket, melyeken átsüt a kor politikai irányvonala, vagy érezhető sugallata.

A régebbi politikatörténet-írás „trendjeivel” szemben, ez a kötet – és egyébként Simon Attila korábbi munkássága is – megkísérli a korszakot és eseményeit alulnézetből bemutatni.

A források bemutatása előtt a szerző a bevezetőben kifejti, hogy nehéz dolga volt, ugyanis 1945 előtt nem sokat beszéltek 1938 őszéről, hiszen mindenki tudta, mi történt, később pedig nem volt ajánlatos. Így az események ritkán lettek papírra vetve vagy átadományozva elbeszélések formájában. Így a bécsi döntést érintő memoárirodalom igencsak szegényes.

A szerző sorra veszi a témában született fontosabb forrásgyűjteményeket és az eseményeket feltáró fontosabb munkákat, amelyek viszont nem az egyes emberi sorsokra, hanem a kollektív sorsokra fókuszáltak. A bevezető ír arról, ami több, a kötetben levő szövegben is előjön, hogy a magyarok már szeptember végén, október elején, a müncheni döntőbíráskodás – a Szudéta-vidék Németországhoz csatolása – hatására eldöntött ügyként kezelték „hazatérésüket”, és sok helyen kikerültek az addig féltve őrzött zászlók a házakra, a frissen készített kokárdák meg a ruhákra. Az utcákat pedig ellepték az örömteli demonstrációk.

És itt jön elő egy fontos adalék az egész történethez. Én többnyire a keleti régióval foglalkoztam kutatásaim során, és keleten kevéssé találtam lenyomatát efféle mozgalmaknak, eseményeknek és a kötetben szereplő szinte egyetlen keleti község Bély (Biel) esetében ebben a könyvben sincs említés efféle eseményekről. Ellenben a szerző előszava és válogatott szövegei is egyetértenek abban, hogy általában a szeptember 23-ai mozgósítás volt az az esemény, amitől kezdődik sok leírás, visszaemlékezés, mint pl. a kötetbeli Csallóköztárnok esetében. Míg az általam legutóbb vizsgált – zempléni – községi emlékkönyvek többsége már 1938 tavaszával, nyarával, az akkori határmegerősítésekkel, behívásokkal, csapatösszevonásokkal kezdi az elbeszélést. Itt rögtön találtunk két pontot, melyben a nyugati és a keleti országrész eseményleírásai között eltéréseket találhatunk. Ez persze lehet esetleges is – az aktuális forrásainkon múló – vagy ettől mélyebb, a valós eseménymenetekben való eltérésen nyugvó. Ezt az eltérést a szerző figyelmébe is ajánlom ezúton.

És ha már szóba került, akaratlanul eszembe jut, hogy a történetírás néha véletleneken múlva lesz teljesebb vagy szegényesebb. Ugyanis idén tavasszal kezdtem el a bécsi döntéshez kapcsolódó legfrissebb kutatásom, melyben néhány, az egykori Zemplén vármegyéhez tartozó település községi emlékkönyveit vizsgáltam, mikor is Simon Attila már könyvének sajtó alá rendezésével foglalatoskodhatott. A tanulmány éppen az eggyel korábbi, 2018/4-es számában jelent meg a Fórum Társadalomtudományi Szemlének.*

Amennyiben tudunk egymás zajló munkájáról, bizonyos, hogy egyrészt én is tudtam volna használni az általános megállapításait, illetőleg a Bélyről szóló részletet – hiszen Bély környékéről írtam, de Bély esetében nem maradt fent községi emlékkönyv. Másrészt könnyen el tudom képzelni, hogy néhány emlékkönyvrészletet ő is publikált volna kötetében, ugyanis maga írja a bevezetőben „a jelen kötet talán megnyitja az eddig zárva tartott fiókokat, és további visszaemlékezések, naplók, emlékiratok és fotók kerülnek elő. Ha így lesz, akkor egy év múlva akár egy újabb kötettel is gazdagodhat a téma irodalma.”

Ebből és abból a tényből, hogy az általa a szövegek számára állított kritériumoknak – egykorúság, propaganda és hivatalos értelmezésmentesség, továbbá előny a még publikálatlanság – is maximálisan megfelelnek a vizsgált emlékkönyvek, arra következtetek, hogy bizonyosan így lett volna.

Visszatérve a kötethez, a források jól válogatottak, vannak már megjelent – de nehezen hozzáférhető – és még meg nem jelent írás is köztük, vannak ismertebb személytől származóak – Eszterházy Lujza – és ismeretlenektől is. Színessé és kétoldalúvá teszi a válogatást, hogy nem csak magyaroktól, hanem szlovákoktól is szerepelnek szövegek benne.

Számomra az fájó kicsit, hogy a nyugati régió települései dominálnak benne, a középső és keleti régióra vonatkozóan kevesebb a forrás, bár Kassa és Losonc kapcsán több szöveg is van. De „középről” csak Rimaszombat és Osgyán van Losonc mellett, keletről pedig csupán Bély és Debrőd van Kassán kívül. Bár bizonyosan a források száma alakította úgy, hogy a Csallóköz és környéke kiemelt szerepet kap a gyűjteményben – nem is neheztelek a szerzőre –, de érződik számomra az általam jobban ismert vidék hiánya.

A kötet nem tartalmaz magyarázó lábjegyzeteket, a szerkesztői előszó alapján azért, mert nem szigorúan tudományos forrásközlésről van szó, másrészt pedig mert az írások önmagukért beszélnek. A lábjegyzeteket szakemberként hiányolom, de magyarként örülök, mert így az érzelmek közvetlenül jönnek át, nem szakítja meg az állandó szakmai magyarázat, esetleg helyesbítés.

A kötetet több mint 180 régi fénykép teszi még egyedibbé, amelyek egy része még nyomtatásban sose jelent meg. A képek jó része szintén alkalmas érzelmek sugárzására. Egyes idősebb olvasók pedig lehet, még ismerős arcokat is tudnak felfedezni a saját környékükhöz kapcsolódó képeken. És itt jegyezném, meg, hogy a képek között viszont találtam számomra nagyon érdekes „keleti” képeket – hogy csak egyet említsek, a csehszlovák harckocsicsapdák Bodrogszerdahely mellett (128-as kép).

Hiányérzetem még abban nyilvánult meg, hogy bár kiválóan jelezve van lapszélen minden írásnál, melyik településről is szól az aktuális leírás – ez különösen akkor fontos, mikor a címből nem derül ki a helyszín. De egy apró Szlovákia-térkép – legyen az mai határokkal vagy az 1938-as autonóm terület vagy akár Csehszlovákia valamikori területe – is lehetett volna mindegyik szövegnél, melyen egy ponttal jelölik, mely részen található az adott település, ugyanis a nagyközönség – akiknek szól a munka – sok apró települést nem ismerhet. Ez könnyebbé tette volna a térben való elhelyezést olvasás közben és jelenlegi szerkesztésformátuma is lehetővé tehette volna a megoldást.

Mindent összegezve egy értékes szöveggyűjteménnyel gazdagodott az első bécsi döntés irodalma. Mely az egyszerű érdeklődők, nosztalgiázók sorától kezdve a helytörténészeken át, a bécsi döntést átfogóan vizsgáló kutatók számára hasznos gyűjtés, igényes megjelenéssel, és még egyszer kiemelném a nagyon értékes képanyagát is a kötetnek. Ajánlom minden magyarnak és minden magyarul tudó érdeklődőnek forgatásra.

Godzsák Attila

* Godzsák Attila: Az első bécsi döntés, néhány visszatérő zempléni település községi krónikájának tükrében. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2018/4. 43–63. p.

Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.): Nova Posoniensia VIII. A pozsonyi magyar tanszék évkönyve

Pozsony, Szenczi Molnár Albert Egyesület, 2018, 263 p.

Az immáron nyolcadik alkalommal megjelenő évkönyv a pozsonyi magyar tanszéken zajló tudományos, művészeti és pedagógiai tevékenységbe nyújt betekintést. A tanszék két egykori kollégájának – Zeman Lászlónak és Grendel Lajosnak – ajánlott kötetben az oktatók tudományos dolgozatai mellett a doktoranduszok legjobb munkái is helyet kaptak.

A kutatási területek széles skáláját felölelő évkönyvet egyebek közt nyelvi sokszínűsége teszi egyedivé, hiszen a magyar mellett szlovák, angol, finn és francia nyelvű tanulmányok, illetve szövegrészletek is szerepelnek benne. A tanulmányok két tematikus blokkba rendeződnek.

A nyelvészeti szekciót Lanstyák István Nyelvi originalizmus a szavak hangalakjának nyelvhelyességi megítélésében című dolgozata nyitja, amelyben a szerző azzal a kérdéssel foglalkozik, hogyan érvényesül a nyelvi originalizmus az eredetibb és az újabb hangalakok helyességének nyelvművelői megítélésében. Vizsgálata során egyforma figyelmet szentel a belső keletkezésű szókészleti elemeknek, valamint a más nyelvekből származó kölcsönszavaknak. Úgy véli, a tárgyalt ideológia erőteljes érvényesülését alátámasztja az a tény is, hogy a nyelvőrök nem tudják megindokolni, miért is tartják a nyelvi forma eredeti hangalakját jobbnak a később kialakultnál. Mi több, megállapítja, hogy a nyelvi originalizmus ideológiája gyakran az ellenpéldaként szereplő esetekben is jelen van a megfogalmazásban.

Misad Katalin A szlovákiai magyar jogi-közigazgatási nyelvhasználat sajátosságai című tanulmányában a téma nyelvpolitikai vonatkozásai mellett érinti azokat a rendelkezéseket is, amelyek a szlovákiai kisebbségek anyanyelvének hivatali érintkezésben való használatát szabályozzák. A szerző továbbá a dél-szlovákiai önkormányzati hivatalokban gyűjtött kétnyelvű, szlovák–magyar hivatali szövegek alapján vizsgálja a szlovákiai magyar jogi-közigazgatási nyelvhasználat lexikai, morfológiai és szintaktikai sajátosságait. Arra a következtetésre jut, hogy a szlovákiai magyar hivatali szövegek leginkább a szókészletükben, valamint a mondatszerkesztésükben térnek el a magyarországi szövegektől. A szlovák nyelvű szövegek fordításait, de az eredetileg magyarul megfogalmazott szövegeket is a megnevezések nagyfokú variabilitása jellemzi. Ennek fő okát abban véli felfedezni, hogy a szövegek fordítói, illetve szerzői nem ismerik a szakterület speciális szakkifejezéseit, ezért tükörfordításhoz vagy körülíráshoz folyamodnak.

Nyelvleírás és nyelvfogalom című munkájában Sebők Szilárd egy – nyelvész körökben – kényes témát boncolgat. Azt igyekszik bizonyítani, hogy a nyelv – bármennyire valóságos dolognak, sőt akár önálló entitásnak tűnik is – valójában csak elméleti kategória, amelynek a valóságban nincs közvetlen referenciája. A nyelvet a beszélésről szóló értelmezői tevékenység eredményeként határozza meg, amely egy többé-kevésbé koherens összefüggésrendszerbe illeszkedik, s melynek jellegét a nyelvi ideológiáktól teszi függővé. Rámutat arra, hogy ezek az ideológiák mindig az értelmezőktől – vagyis a beszélőktől – függenek, tehát a nyelvésznek a nyelvleírás során ezt a tényezőt kell figyelembe vennie, ahelyett, hogy egy elvont nyelvfogalomból kiindulva vizsgálná a kérdést.

Szépe Judit Nyelvbotlás-tipológiák című dolgozatában elsőként a nyelvbotlás-tipológiák kategóriáinak kialakulását veszi sorra, majd bemutatja, miként befolyásolta a tudományszak aktuális kutatási paradigmája a nyelvbotláskutatásokat. Áttekinti, hogy a kognitív paradigma két fő irányában kialakult moduláris és interakciós beszédprodukciós modellek hogyan értelmezik a nyelvbotlásokat, valamint azt, hogy a nyelvbotlások hogyan ellenőrzik az egyes modellek teoretikus terminusait és működési elveit. Végezetül pedig arra is kitér, hogy a magyar nyelvbotlás-tipológiákban eddig figyelembe nem vett megkülönböztető jegyek, prominenciaviszonyok és magánhangzó-illeszkedés milyen módon befolyásolhatják a tipológiák továbbfejlesztését.

Németh Szilvási Andrea dolgozatában három nyelvtani részrendszer vizsgálatával foglalkozik, amelyek általában nehézséget okoznak a magyart nem anyanyelvként tanuló diákok számára. A szlovákiai magyarnyelv-tanulók körében végzett kérdőíves felmérés eredményei alapján megállapítja, hogy a szlovák anyanyelvű magyarnyelv-tanulók számára a magyar nyelv vizsgált jelenségei közül a magyar szórend specifikus kötöttségei jelentik a legnagyobb nehézséget, továbbá azt, hogy a magyart másodnyelvként tanulók jobb eredményeket értek el a magyart idegen nyelvként tanuló társaiknál. Ezen tények ismeretében arra a következtetésre jut, hogy a magyar nyelv elsajátítását és tanulását pozitívan befolyásolja a magyar nyelvi környezet, illetve háttér.

Takács Henrietta tanulmányában egy kérdőíves felmérés tükrében vizsgálja Somorja hivatali nyelvhasználatát, pontosabban azt, milyen nyelven kommunikál szóban és írásban Somorja lakossága a hivatalos ügyintézés során a helyi önkormányzati hivatallal, illetve milyen mértékben ismeri a kisebbségi nyelvhasználati törvényt. A felmérés eredményeinek ismeretében megállapítja, hogy Somorja város önkormányzati hivatalában a szóbeli ügyintézés nyelve az ügyfél által választott nyelvhez igazodik, ezzel szemben a hivatali írásbeliséget a többségi nyelv dominanciája jellemzi. Rámutat arra, hogy kevesen élnek a törvény által biztosított jogaikkal. Ennek okát a megfelelő tájékoztatás hiányában, a törvény nem ismeretében, valamint a polgárok nyelvi felkészületlenségében látja, tehát abban, hogy nem ismerik a kisebbségi nyelvű közigazgatási terminológiát.

Polgár Anikó Chalisiris és a Múzsák című tanulmányával kezdetét veszi az irodalmi szekció. A szerző Gyöngyösi István Chariclia című verses regényének allegorikus olvasatát tárja fel. Úgy véli, hogy Gyöngyösi művében az antik istenek és mitológiai utalások allegorikus kódokként működnek, s valóságreferenciákat rejtenek. Megállapítja, hogy ez esetben kettős tükrözésről van szó, Gyöngyösi ugyanis analóg megfeleléseket létrehozva kettőzi meg a verses regény fiktív, illetve mitológiai szereplőit és eseményeit. Ennek köszönhetően allegorikus együttállások jönnek létre: a vers hőse Andrási Péter, azaz Theogenes vagy Apollón, a női főszereplő Orlai Borbála, tehát Chariclia vagy Diana istennő, maga a költő pedig rejtetten, Chalisiris, illetve Mercurius szerepében jelenik meg. Rámutat arra, hogy a tükrözöttek és a tükörképek folyamatosan cserélkeznek, illetve, hogy a szövegek bizonyos pontjain tetszés szerint megcserélhetőek.

Csehy Zoltán Egyek és ezeregyek című tanulmánya a szonettről írt szonettek metapoétikus aspektusaival foglalkozik. Olyan költeményekre fókuszál, melyek rendszerint – túllépve tárgyukon – önreflexív mivoltukban ragadják meg a felvállalt témát, ez esetben a szonett „előállításának receptúráját”. Ahogy a szerző is rámutat, a tárgy és téma elmesélése gyakorta maga lesz a versszövet is. Úgy véli, ezek a művek nem hitvallási céllal vagy önértelmezési kényszer folytán születnek, sokkal inkább az önreflexív játék, a didaktikusság, valamint az írás mesterségében való jártasság magabiztos demonstrálásának termékei. Felteszi a kérdést: vajon a szonettről írt szöveg a kánonteremtés eszköze, vagy csak egy olyan vers, amelynek tárgya történetesen önmaga?

Czucz Enikő dolgozatában az emlékezés tükrében vizsgálja az egyén és a közösség, a személyes történet és a történelem kölcsönös konstitutív viszonyait Nádas Péter legújabb, Világló részletek című kétkötetes önéletrajzi művében. A szerző meglátása szerint Nádas memoárjában olyan kollektív tapasztalatot rögzít, amelynek hatásfoka csakis a személyes, autobiográfiai emlékezeten keresztül jeleníthető meg. Rámutat arra, hogy Nádas nem terem sem magán-, sem család-, sem pedig a város köré szövődő mitológiát, de az emlékezet kultúrájának toposzait hatékonyan felhasználva teszi elevenné a közelmúlt tragédiáit, a személyes és lokális narratívák ütköztetésével és ideológiáktól való megtisztításával járulva hozzá azok feldolgozásához.

Vörös Gergely angol nyelvű tanulmányában (Some notes on John Bunyan’s authorship of the Second Part of The Pilgrim’s Progress) John Bunyan műveinek paratextusain keresztül igyekszik rámutatni azokra a kontextuális tényezőkre, amelyek kívülről nehezednek rá és konstruálják a szerzői identitás(én)t. Ebben az értelemben a tanulmány John Bunyan szerzői autoritásának dekonstruálására vállalkozik. A Zarándok útja második részének genezisét a szerző ideológiai feltételeiben és a frissen formálódó piac elvárásaiban szituálja.

Zuzana Drábeková Áillohaš – A szél és a nap költője (Áillohaš – básnik vetra a slnka) című tanulmányában a finnországi születésű számi író, Nils-Aslak Valkeapää (számi nevén Áillohaš) életét és művészetét mutatja be. A szerző kiemeli, hogy Áillohaš, noha művében követi a nemzeti hagyományokat, határozottan ellenezte a számi kultúra elszigetelésére tett kísérleteket. Sokoldalú művész volt: irodalmi körökben ismertek politikai pamfletjei, valamint leíró költészete, ő a számi „nemzeti eposz” szerzője, emellett a zene és a képzőművészet terén is jeleskedett, s a filmszakmában is bemutatkozott.

A kötetet Dusík Anikó Maďarón, Don Quijote a Kocúrkovo című tanulmánya zárja, amelyben a szlovák irodalom klasszikusai között számon tartott Ján Chalupka Kocúrkovo című vígjátékának szövegét vizsgálja. Arra a kérdésre keresi a választ, milyen szerepet játszottak a mű szövegváltozatai, illetve ezek eltérései a mű kánonban betöltött szerepének kialakításában és értelmezésében. A szerző megállapítja, hogy Chalupka már a Kocúrkovo korai szövegébe is kimutathatóan beemel olyan elemeket, amelyek leginkább a schlegeli romantika nyelv- és irodalomkoncepciójával mutatnak rokonságot, s hogy ezeket a szövegelemeket a későbbi változatokban is megtartja.

Az évkönyvben a 9 magyar, 2 szlovák és 1 angol nyelvű tanulmány mellett egy recenziót is találunk, melyben Simon Boglárka fejezetekre tagolva elemzi Tóth Sándor János, a Selye János Egyetem Szlovák Nyelv és Irodalom Tanszék vezetőjének a szlovák–magyar összehasonlító morfoszintaxis aspektusait bemutató munkáját.

A kötetben szereplő tanulmányok alapjául szolgáló kutatások a Fordítás, kulturális hibriditás és többnyelvűség a magyar irodalomtudomány és nyelvészet kontextusában elnevezésű Vega-projekt keretén belül valósultak meg.

Mészáros Veronika

Soros Tivadar: Túlélni. Álarcban. Nácivilág Magyarországon, Szibériai Robinsonok

Budapest, Múlt és Jövő, 2018, 336 p.

Soros Tivadarnak (1894‒1968) nem voltak írói ambíciói, mindkét művének megírását a túlélésért folytatott küzdelem dokumentálásának vágya motiválta. Műfajilag mindkettő memoárnak tartható, bár az első, a folyóiratban 1922-ben közölt, könyv formában 1924-ben megjelentetett Modernaj Robinzonoj (Szibériai Robinsonok) több olyan elemet is tartalmaz, mely a robinzonád és a kalandregény műfajához köti. Soros egyes szám első személyben, szubjektív nézőpontból foglalja össze azokat a történelmi eseményeket, amelyeknek a kényszerűség folytán szemtanúja vagy résztvevője lett. Két műve, melyeket a Múlt és Jövő Kiadó gondos kiadásban, alapos jegyzetapparátussal, eligazító elő- és utószavakkal, az adott korszak megértése szempontjából fontos kísérő szövegekkel ellátva jelentetett meg, a huszadik századi történelmi események okozta szenvedések lenyomatát viseli magán.

A zsidó kereskedőcsaládból származó Soros (akkor még Schwartz) Tivadar az első világháborúban önkéntesként, saját bevallása szerint kalandvágyból vett részt, tanulmányait félbeszakítva. Művének előszavában utal arra a gyerekes lelkesedésre és felfedezővágyra, melyet a megterhelő és férfipróbáló szibériai évek törtek meg. A Szibériai Robinsonok cím tehát ironikusnak tekinthető, a szerző nem titkolt célja, hogy meggyőzze olvasóit: „soha ne vágyjanak arra, hogy Robinson váljék magukból” (241. p.). Hadifogságának körülményeiről viszonylag keveset tudunk meg, hiszen a szerző nem a történészek vagy a történelem iránt érdeklődők számára kíván fontos adatokat lejegyezni, hanem azt a folyamatot próbálja megjeleníteni, melynek során a kalandosság és a hősiesség romantikus kategóriái átlényegülnek.

Soros mind az első, mint a második világháborús élményeit a hadifogság idején (más források szerint még a fronton, egy ezredtársától) elsajátított eszperantó nyelven írta meg. A szibériai hadifogolytáborban egy japán eszperantistával is találkozott, s a visszaemlékezések szerint az eszperantó segítette abban, hogy más nemzetiségű fogolytársakkal is jó kapcsolatot ápoljon. 1921-ben ő is ott volt Péterváron a Szovjet Eszperantó Egyesület Központi Bizottságának tagjai között. A semleges, a nemzetek fölött álló eszperantó nyelv olyan terepnek számított, mely a szolidaritás és a béke alapjait vetheti meg, valószínűleg ezért is vált Schwartz (1936-tól Soros) Tivadar lelkes eszperantistává. Hazatérése után a Literatura Mondo című folyóirat egyik alapítója, az eszperantó nyelv lelkes terjesztője lett, s érdeklődését fiaiba is megpróbálta átplántálni.

A 11 rövid fejezetből álló Szibériai Robinsonok története az Usszuri és az Amur folyók találkozásánál elterülő Habarovszkban, illetve a Habarovszk melletti hadifogolytáborban kezdődik. A 1917-es októberi forradalom után Oroszország ugyan különbékét kötött Németországgal, de a harcok nem értek véget: a bolsevik hatalom ellen létrejött egy antibolsevik kormány, melyet külföldi erők is támogattak: „Az antant 1918-ban úgy döntött, hogy fegyveres beavatkozással békíti meg (persze, a saját javára) a viszálykodó pártokat” (243. p.). A polgárháború közepette senki nem törődött a hadifoglyok hazautazásának megszervezésével, ők csak tétlen szemlélői voltak annak, hogy a nagyhatalmak „szibériai háborús kalandja” kudarcba fulladt, „Szibériában így csak a japán seregek maradtak, s közben hétmérföldes léptekkel közeledett a Vörös Hadsereg.” (246. p.).

Ilyen körülmények között döntenek úgy a történet hősei, hogy saját kezükbe veszik sorsuk irányítását. Maga a szökés nem tűnik bonyolultnak, elég hozzá egy hamis tábori útlevél, a helyszínen csak a japán járőröktől kell tartani, ám miután szerencsésen sikerült vonatra szállniuk, pár napos utazás után a frontvonal állta útjukat. Partizánoktól szereztek lovakat, fegyvert, s „expedícióként” indultak el az erdőn, lakatlan területeken át. Kezdetleges felszerelésük ellenére sikerül megküzdeniük a szibériai természet szélsőséges viszonyaival: fakéregből készítettek maguknak esőkabátot (májusban indultak, s a szibériai tavasz rendkívül nyirkos), a rovarok ellen füsttel védekeztek (szúnyogháló nélkül ugyanis szemük-szájuk telement legyekkel és szúnyogokkal). A tajgában sikerül megtalálniuk egy bennszülött nép, az orocsonok egyik faluját, kis ideig náluk maradnak, árut cserélnek, megismerik a „rénszarvas népének” szokásait („a rénszarvas az ő nyelvükön oron, ezért hívják magukat orocsonnak”, 277. p.). Egy öreg orocson egy szakaszon el is kalauzolja őket. Az orocsonoknak és életmódjuknak leírása etnográfiai szempontból is érdekes, ugyanakkor stílusában a „nemes vadember” ideáját megalapozó felvilágosodás kori műveket is megidézi. A mű a lakatlan őserdőből, a vadonból, a robinsoni létből való kihajózással, az emberi társadalomba való visszaérkezéssel ér véget, a hadifoglyok további sorsát, így Soros Magyarországra való hazaérkezését sem tárgyalja.

A Szibériai Robinsonokat a Múlt és Jövő Kiadó jelen kiadványa adja közre először magyarul, a fontosabb, nagyobb terjedelmű és stílusában is kiérleltebb Álarcban. Nácivilág Magyarországon című műnek mintegy függelékeként. Soros főművével, a család vészkorszakbeli megpróbáltatásait leíró Maskeradóval (Álarcban), mely először 1965-ben jelent meg eszperantó nyelven, 2002-ben már találkozhatott a magyar olvasó. Az újrakiadást nemcsak a korábbi kiadás csekély visszhangja, hanem az azóta bekövetkezett politikai események is indokolják. Soros Tivadar egyik fia ugyanis, aki a Maskeradóban tizennégy éves kamaszként szerepel, felnőttként a nemzetközi pénzvilág egyik meghatározó tényezőjévé lett, s a közép-európai társadalmak felzárkóztatását segítő alapítványáról, jótékonykodásairól vált híressé. A Túlélni címmel egy kötetbe rendezett anyag kiadója, Kőbányai János utószavában utal a Soros György elleni támadásokra, az országot elborító plakátokra. Kőbányai sajnálatosnak tartja, hogy a mai Magyarországon „nemhogy nincs szükség Soros Tivadar bölcsességére és fiainak a lehetőségek felismeréséből gazdagságot teremtő modelljére, hanem éppen az állíttatik gyilkos pellengérre” (335. p.).

A Múlt és Jövő kiadványának újdonságai a kísérőszövegek is, az anyag teljességének együtt láttatása: a Maskerado angol fordítójának, Humphrey Tonkinnak nemcsak az angol kiadáshoz írt utószavát és jegyzeteit olvashatjuk a kötetben, hanem azt a post scriptumot is, amelyet a jelen kiadás számára írt 2018 őszén, s melyben a Maskerado utáni fejleményeket, a műben is szereplő családtagok további sorsát foglalja össze. A kötet tartalmazza még Dénes Gábor filmrendező Soros Györggyel készült interjúját, s a szövegeket a Soros család archívumából származó fotók egészítik ki.

A letisztult stílusú, az adott korszakot a lehetőségek logikai mérlegelésén, a következmények számbavételén keresztül bemutató Maskerado a Soros család történetének egy meghatározó fejezete, ugyanakkor a magyarországi zsidóság történetének legkritikusabb periódusa. A rövid történelmi felvezetés után a cselekmény Magyarország német megszállásával, 1944. március 19-én veszi kezdetét. A szerző a második világháború addigi éveit és a magyarországi zsidók akkori helyzetét egy találó hasonlattal világítja meg: „Valahogy úgy éreztük magunkat, mint az optimista, aki kiesik a hatodik emeletről, és az első emelet magasságában megállapítja: »Eddig simán ment minden.«” (21. p.).

Soros egyrészt megpróbálja rekonstruálni a család akkori életkörülményeit s azok fokozatos változásait, másrészt saját akkori gondolkodását, a döntéseket, konkrét lépéseket megelőző dilemmákat. Vészkorszakbeli viselkedését nagyban befolyásolták első világháborús szibériai tapasztalatai, ezért tudta könnyen elképzelni a polgári életformával való szakítást, s időben be tudta látni, hogy saját és családtagjai puszta életének megmentése a cél. Soros nehezményezte, hogy a Zsidó Tanács milyen készségesen teljesítette a németek minden kérését, s miközben a többiek oltalmat vagy kivételezést vártak a Zsidó Tanácstól, ő úgy látta, hogy az együttműködés csak a zsidóság pusztulásának meggyorsításához vezet. Miután az iskolákat bezárták, a Zsidó Tanács a tizenéves fiúkat is feladatokkal látta el: a kisebbik Soros fiút, Gyurit is futárként alkalmazták, neves ügyvédeknek vitt ki behívókat. Soros Tivadar, aki korábban maga is ügyvédként dolgozott, megtiltotta fiának az együttműködést, s keserűen állapította meg, hogy az emberek „önként mentek vágóhídra”, „taszigálni sem kellett őket, még villamosjegyet is váltottak. Hatszáz behívott zsidó ügyvéd vesztette életét 1944-ben, amint erről az ügyvédi kamarában a második világháború után elhelyezett emléktábla tanúskodik.” (34. p.).

A Soros-család megmenekülésének záloga a családfő helyes helyzetfelismerő készsége: bár ügyvédként a törvények betartásához szokott, az adott szituációban úgy érezte, hogy egy jogtalan állam rendeleteit nem kell betartani. Ha egy állampolgárnak az „állami igazságtalanság veszélyezteti az életét, erkölcsi joga az ellenszegülés” (35. p.). Memoárjának címe, az Álarcban az önazonosság levetkőzésére utal, hiszen a családtagok csak keresztény iratokkal, álnéven tudnak túlélni, a lelepleződés állandó veszélyétől tartva. Leírja a hamis személyi iratok megszerzésére tett kísérleteit – számos amatőr próbálkozás után „vérbeli” hamisítók közé kerül, s később másoknak is segít hamis papírokat szerezni. Közben eljutnak hozzá a hírek a vidéki gettókról és deportálásokról, kapcsolatba kerül vidékről Budapestre „csempészett” emberekkel, szökött munkaszolgálatosokkal, szökött francia katonákkal. Saját és családtagjai búvóhelyeit a lelepleződéstől tartva többször kényszerül változtatni: az albérletek váltogatását, a rejtekhelyek kényszerű elhagyását, újak keresését macska-egér játéknak nevezi. Azok a szállásadói, akiknél Szabó Elek néven keresztgyerekeiként bemutatott fiaival együtt a nyilas időket és az ostromot is átvészelik, a Nemzetvédelmi Szolgálat kémjének hiszik őt, így menekül meg a titkolózás okozta gyanúsítgatástól.

Soros beszámol rokonai, ismerősei sorsáról, többféle lehetségesnek tartott menekülési útvonal kudarcáról is. Anyósát sikerül kimentenie a budapesti gettóból, felesége vidéken, a Balatonnál bujkál hamis iratokkal. Soros egyik ügyfele a családjával úgy bújt el egy kiadatlanul maradt lakásba, hogy közben naponta a régi lakásukból hozatták egy cselédlánnyal az ebédet. A cseléd elárulta ezt egy rendőrnek, így a család lebukott: a házaspárt két lányukkal és a ház gondnokával együtt a Dunába lőtték. Soros egy másik, vagyonos ügyfele végig a saját házában, saját irodájában maradt, azzal kérkedve, hogy a legmagasabb körökben vannak ismerősei: később a saját gyára udvarán lőtték le őt is és az édesanyját is. Soros egy olyan ismerősével is találkozik, aki mezítláb, alsóneműben szökött meg a Duna-partra terelt zsidók sorából. Egy korábbi ügyfeléről volt szó, akit annak idején fajgyalázásért fogtak perbe, s a nyilas uralom idején szabadul ki a börtönből, ahol még csak nem is hallott a németek bejöveteléről, a gettókról és sárga csillag kötelező viseletéről. Az utolsó fejezetek az ostromról és az oroszok bejöveteléről szólnak: mivel Soros Tivadar beszél oroszul, ő a ház tolmácsaként működik, neki személy szerint nincsenek kellemetlen tapasztalatai az orosz katonákkal. A jegyzetekből viszont megtudjuk, hogy Soros idősebbik fiának, Palinak elvették svájci karóráját, s kis híján elhurcolták málenkij robotra, de sikerült megszöknie.

A memoárban a tragikus események leírását családi anekdoták ellensúlyozzák. Kisebbik fiáról, Gyuriról pl. azt írja Soros, hogy iskoláskorában „rendetlen egy kölök volt” (95. p.): új szemüvegét háromszor is elveszítette, negyedik alkalommal már inkább nem is csináltattak neki, s az iskolai ellenőrzőjére sem tudott vigyázni. Az apa példája, ahogy erről Paul és George Soros az előszóban vallanak, nagy hatással volt a később Amerikában karriert csinált fiúk életfilozófiájára. „Nem ismertem még egy olyan rendszeres vagyonapasztót, mint az apám” (12. p.) – írja az előszóban Soros György, mintha csak a fentebb idézett megjegyzésekért szeretne apjának visszavágni. Idézi viszont apja sokatmondó jelmondatát is: „Solum capital caput” (egyetlen vagyonom, ami a fejemben van) – s amint a memoárokban felvázolt életsorsokból látható, ez bizony nem kevés.

Polgár Anikó

Király István: Napló 1956–1989

Budapest, Magvető, 2018, 1053 p. + képmelléklet. /Tények és Tanúk/

A napló mindig is alapvető dokumentumnak számított: egyrészt retrospektív „történelem”, másrészt történeti lélektan, az objektív és a szubjektív, az érdekes és az érdektelen keveréke, az önelemző és/vagy a teátrális pozicionálás speciális dinamikájának műfaja. Vannak persze önigazoló pátosznaplók és nem egy műhelynapló is akad, hazugságnaplók is íródtak bőséggel, nemegyszer ráadásul az önbecsapás hiú dokumentumaivá terebélyesedtek.

Király István naplóját nehéz pár szóval jellemezni: Király egyike volt a kommunista kultúrpolitika tekintélyeinek, a korabeli tekintet sokszor úgy siklott el mellette, mint Lenin vagy Marx számtalan szobra mellett, ott volt, mert ott kellett lennie, ő képviseli a „magabiztos” ideológiát. Csakhogy Király cseppet sem volt magabiztos, amikor magába nézett: „hányingerem van önmagamtól” – írja pl. egy helyütt. Szélsőséges értelemben azért a naplóban sem tárul elénk egy másik Király István: olyan marad, amilyennek alapvetően képzelni lehet. Befolyásos és mániákusan „szovjet” irodalomtörténész, lapszerkesztő, országgyűlési képviselő, a rendszer keményvonalas elkötelezettje, aki részint az individualista európai kultúra, a nyugatmajmolás, a nacionalizmus ellensége, részint a szovjet típusú szocializmus utolsó leheletig, szinte az önparódiáig kitartó híve, a szegények, a proletárok érdekképviseleteként elgondolt elnyomó rendszer purifikátora. Király egyszerre épít az illúziókra és egyszerre tűnhet illúziótlannak is: a kis népek sorsát a nagyok játékszereként gondolja el, s mivel a szocializmusban világfejlődési tendenciát lát, sorsszerűen hisz törvényszerűnek vélt univerzális forradalmában, meggyőződése, hogy Magyarország a szükségszerű politikai evolúció győztes térfelén, a jó oldalon áll. Individualizmusellenessége segítette át azon az ellentmondáson is, hogy az egyéni szabadság a rendszer keretein belül gyakorlatilag nem létezett.

A szocializmus építése nem az ideáljának megfelelően alakul, ő maga is relikviává, tárggyá válik, s nem kevés önmarcangoló energiát mozgósítva tudósít is erről a kudarcról, mely művészi értelemben is kicsúcsosodik az 1956-tól 1989-ig, olykor nyelvgyakorlás céljából angolul vezetett napló szerkezetében. Elhatalmasodó betegsége, tüdőrákja egyetemes metaforává lesz: a napló a kommunista vezető értelmiségi lét röntgenképének tekinthető, alapos felvétel minden lehetséges foltról, tünetről és anatómiai sajátosságról, melyet a többé-kevésbé rátermett orvos értelmezni próbál. Aztán egyre nyilvánvalóbbá válnak a betegség nyomai, és a halálos kór szép lassan felszámolja a használhatatlanná vált szervezetet.

Királyt elsősorban Ady-monográfiája tette jelentős irodalomtudóssá: verselemző tehetsége és terminusalkotó invenciója helyenként még ma is csodálatot ébreszt. A napló viszont meglehetősen mostohán bánik az irodalommal (a színház vagy a film erősebben van jelen): Király egy elképzelt szocialista létesztétikát jelenít meg, a közélet, a kultúrpolitika, a „hétköznapok forradalma”, az oktatáspolitika jobban érdekli. Az egyetemen félelmetes, hírében agresszív bálványnak tűnik, aki még jóhiszeműségével is kiköveteli magának a teátrális áldozatbemutatást. Még érett és „divatos” korszakában is sokan rettegnek attól (holott kezdetben szemináriumai a rengeteg hallgató miatt előadássá alakulnak), hogy túl erős befolyást gyakorol tanítványaira, akiket szinte egy sorozatgyártás termékegyütteseként képzelünk el. Később olyannyira veszt a népszerűségéből, hogy egyenesen kínosnak tűnik felvenni az óráit. Ezt olykor maga is érzékeli. Kiemelkedő hallgatói mégis lesznek: pl. Angyalosi Gergely. 1979-ben feljegyzi, amit aligha jegyezne fel „épeszű” naplóíró tanárember: az egyetemi szobája ajtajára valakik vörös krétával felírták: „faszfej”. Igaz, naplóját nem nyilvánosságnak szánta, hanem vélhetőleg, ahogy a műfaj egy típusára jellemző, egy majdani emlékirat vagy önéletírás dokumentum-, illetve benyomásrengetege, hangulati hálója volt csupán.

A napló elsősorban a kommunista értelmiségi profil alternatív megvalósulásai miatt érdekes. Beszédesek a hiányok is: 1956 októberének eseményeit hiába keressük, az 1968-as csehszlovákiai intervenció eseményeiről is csak feltevéseink lehetnek, vagy reagált rájuk és eltávolította a bejegyzéseket, vagy eleve nem is készített ilyeneket. Ezek a „földrengések” Király István gondolkodását ha megzavarták is, mindig képes volt felmentést találni rájuk: a szocializmust egy sorsszerű világtörténelmi célelvűség jegyében helyezte politikaelméleti gondolkodásának csúcsára, így teljes története nem nélkülözhette az áldozatretorikát sem. Ezt jól példázza az is, hogy nemegyszer kísérli meg az 1950-es évek személyi kultuszának egyes folyamatait is rehabilitálni, mint valamiféle eszközt az általános cél elérése érdekében. A napló egyik főszereplője Aczél György, aki rendre viszonyítási pontként, olykor riválisként, máskor szinte bizarr trónbitorlóként, olykor esendő barátként jelenik meg. A kompromisszumos népfrontosság kiegyensúlyozó látszatpolitikája magyarázza Király szellemi kizsákmányolását is, melyet időnként egyenesen elviselhetetlen teherként érzékelt. Czine Mihály, a kisebbségi magyarok nagy barátja fokozatosan megosztó személyiséggé válik, noha a nyírségi juhászivadékot maga segítgeti egyetemi pályára (ebben a processzusban természetesen a szocialista emberideál fényeit pillantja meg): Királyt joggal riasztja és taszítja Czine többször is felhorgadó, gyakran egészen ijesztően primitív antiszemitizmusa (1974. 9. 13.) és radikális, szólamokban tobzódó, üres nacionalizmusa, döbbenetes tudományos kiüresedése, alkoholizmusa. Irodalmi téren elsősorban a felszín alatt élő és gerjesztett népi-urbánus vita eltérő felfogása hozza helyzetbe őket: Czine a népi írók fetisizálását odáig viszi, hogy a harmadikutas nemzeti pozícióból induló koncepciót áthangolja premarxista demokratikus tradícióvá. E tendencia még a csehszlovákiai magyar irodalom-történetírásba is átgyűrűzött. Király Aczéllal is szembekerül Czine miatt, s nemegyszer kényszerül polémiára az általa oly nagyra becsült, de több ponton is kritizált Németh László ügyében is. Lukács György életművéhez, bölcseletéhez legalább ilyen erősen vonzódik: itt is vannak hullámvölgyek és emelkedők. A Lukács-tanítványok ideológiai-gondolati fejlődéséről is érzékletes rajzokat kapunk. Vajda Mihály pl. egy írásában az új baloldali orientáció jegyében Király szerint oda jut, hogy „a munkásosztály nevében fellépő erő mind hamis tudattal cselekszik, s megteremti az elvont citoyen diktatúráját” (1972. 8. 30.). Király érzékeli a husserli fenomenológia erős térhódítását, mely a materialista dialektikát veszélyezteti. Az ilyen és hasonló bölcseleti, történetfilozófiai finommechanikára remek érzéke van, s megtanít arra, hogy a szocializmus és marxizmus filozófiai aspektusait és következményeit sokkal árnyaltabban lássuk, mint ahogy azt a pártkatonák vulgármarxizmusa sejtetné.

A 70-es években a szocializmus térvesztésén kesereg, ugyanakkor nem képes meggyőző népfrontos koncepcióval előállni: a közvetítő szerepe hitelét veszti, egy elszigetelt, párhuzamos szellemi társadalom alakul ki, melynek ő már nem lehet része, vele mint relikviával senki se számol. Jellemző, hogy amikor pl. 1977-ben Tarján Tamás Tandorit és Petrit emeli ki, ő Veress Miklós és a tetőfedőből költővé lett Sárándi József kvalitásai mellett érvel (becsületére legyen mondva, elismeri vereségét), kitartóan szerkeszti a „Szputnyikot” (a Szovjet Irodalom c. lap gúnyneve), még akkor is, amikor már maga Czine is figyelmezteti szinte kínos Szovjetunió-kultuszára. Veres András és Szegedy-Maszák Mihály azért kritizálják, mert „ideológiai irodalom-történetírást művel”, s ez gátolja a tudományos szempontok (pl. a strukturalizmus) diadalra jutását.

Király keletkultusza ellenére viszonylag ritkán utazik a szocialista tábor terepeire (a nagyszerű poliglott esztéta, az antikommunista George Steiner egy heves vitában egyenesen mongóliai emigrációba küldené), inkább a megvetett Nyugatot „élvezi”. Londonban megnézi pl. a Jézus Krisztus szupersztár c. rockoperát (1972. 12. 1.), és mély benyomást tesz rá a „demanipulált”, „hippi-Jézus”, lázadásnak érzi a hivatalos Jézus-képpel szemben. A vallás sok ponton bukkan fel (Király református lelkész második fiaként született), s még a szocialista etika és a vallási etika összehangolásán is elgondolkodik. Londonban egy sereg produkció mellett három remek operaelőadást is lát (a Rigolettóban Gildát a szlovák Lucia Popp énekelte): „olyasmit láttam, amit tökéletesnek lehet nevezni”. A London College-ban elbűvöli az elitképzés hatékonysága. A Worcester College-ban hallja először Northrop Frye és Susan Sontag nevét. Sontag később meghatározó, halálközeli olvasmányélménye lesz: megindító, ahogy a zseniális esszéíró betegségkönyvét olvassa, s elképzeli egy halálnapló megírását. Az angliai kommunisták Szovjetunió-kritikájának remek kivonatát adja. Washington is megragadja, remek úti bejegyzést készít a városról (1978. 4. 30.), meglepi a személyes szabadság érezhető ténye (és szembetűnő jele, a gazdagság) – kivált, mikor az utcáról besétálhat a Capitolium képviselőházi üléstermébe, azaz a galériára, ahonnan bárki hallgathatja az épp zajló ülést. Az emigráns amerikai magyarokkal való tárgyalásain két kulcstémát érzékel: Erdély helyzetét a Ceaușescu-diktatúra szorításában és a Horthy-korszak árnyaltabb értékelésének problémagóc-hálózatát.

Király színházlátogatói és filmre irányuló szenvedélye különösen erős, határozott kritikai érzékét nemegyszer pazarul csillogtatja meg: Hitchcock filmjeiben pl. elgiccsesített Kafkát lát, a Szelíd motorosokban a szeretet új Don Quijotéját ismeri fel, Sütő Kálvin–Szervét drámáját (Csillag a máglyán) politikai iránydrámának látja, s felismeri benne a kommunista létfelfogás „demagóg revizionizmusát”. A nagyra becsült Németh László tézisdrámáit is megunja: az Eklézsia-követés c. Misztótfalusi Kis Miklósról szóló darab szünetében elszivárog a közönség fele. Igazat ad nekik. A huszonkettes csapdáját a túlszervezett világban nevetségessé váló individuum tragikomédiájaként nézi. Durkó Zsolt Mózes című kiváló operájában nemzedéke kommunistáinak tragédiáját érzékeli. A populáris kultúra is vonzza: pl. többször is krimiket néz, s nemegyszer egy-egy kalandfilm bugyuta sémájából érvényes szociokulturális megfigyelésekre jut, s olykor megmosolyogtató, ahogy a nyugati társadalom diagnózisát e filmek alapján állítja fel (pl. a Lucky Lady c. 1975-ös amerikai vígjáték alapján). Önkéntelenül komikusan ellentmondásos néhány eszmefuttatása, pl. amikor a Pompidou-központról azt írja: „Nagyon kár, hogy nem egy szocialista országban épült” (1977. 8. 15.), vagy amikor Pompejiben a bordély „meglátogatása” után, különféle szeretkezési stílusokat jellemezve azon meditál, hogy a szépség önmagában véve erkölcsös-e (1974. 8. 25.). Nem érzékeli, hogy a kapitalista társadalmi rend vívmányai nem véletlenül alakultak ki, és nem véletlenül ott vannak, ahol kialakultak vagy kialakították őket. Döbbenettel ismeri fel az emigráns magyar művészek rangos jelenlétét, pl. Kemény Zoltán kiváló munkáit Párizsban.

Kádár János fellépését különös aprólékossággal dokumentálja: beszélgetéseiket nemegyszer szinte szó szerint rögzíti. Ő marad „dogmatikus konzervatív”, egy „modern boszorkány”, akire véleménye szerint üldözés vár. Noha Király gondolkodásának keretei és határai világosak, semmit sem gyűlöl jobban, mint az antiintellektualizmust, az anekdotázásba menekülő bugyuta szentimentalizmust, az önirónia hiányát. Király újraértelmezéseket szorgalmazó tanulmányai, cikkei is sokszor emiatt jutnak zsákutcába. Szabó Dezső-tanulmányai pl. számos vádat és pletykát gerjesztettek, egyesek vitairatként olvasták, és a fajelméletről folyó szerencsétlen diskurzus feltámasztását észlelték benne. Király véleménye mind a nemzeti ideológia fokozatos térnyeréséről, mind Szabó Dezső nézeteiről a naplóból egyértelmű. Egy másik problémát jelent az időzítés: vitatörekvései zömmel Kádár „tiltott, tűrt, támogatott” kategóriáival kerültek ellentétbe. Király szórakoztatóan mutatja be Illyés Gyula helyezkedéseit és taktikai húzásait, de méltányolja a magyar nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos elgondolásait akkor is, ha szerinte épp Illyés „tekintélye árnyékában nő a magyar nacionalizmus”. Az ellenzéki politizálás bemutatása is hangsúlyos: Konrád György e tekintetben meghatározó jelentőségű. Az 1956-os kultusz feltámasztásáról többször értekezik behatóan. Reagál a csehszlovákiai eseményekre is: pl. a Charta 77-re, a Václav Havel bebörtönzése ellen írt tiltakozó levélre, a Duray Miklós ellen folytatott rendőrségi vizsgálatra, a bécsi hungarológiai kongresszuson a szlovákiai magyar kutatók hiányára.

Király gyakran szamizdatokat olvas, speciális közönségnek fenntartott vetítéseken vesz részt, a Szabad Európát hallgatja: a kötet a szocialista cenzúra kutatásának is elsőrangú dokumentuma. A sorok közt is olvas: a Nagy Gáspár egyik ügyetlen, de hatásos politikai versében kiemelt NI szótagban azonnal érzi Nagy Imre nevének monogramját (1984. 10. 31.), a művészfilmek 80-as években elharapózó nihilizmusában „nemzeti tragédiát” vizionál. „Elvesztettük az ifjúságot” – jelenti ki 1985-ben. 1986-ban Esterházy és Nádas fellépésével a hatalomtól való függetlenség jegyében szerveződő irodalomról beszél, 1987-ben a Soros-alapítványról értekezik, s iszonyú önironikus súllyal zuhan alá az alábbi mondata: „Nem könnyű kommunistának lenni a XX. század végén.” 1988 a halálos betegség diagnosztizálásának éve, 1989 pedig a fordulaté. Király magatartását és életfelfogását itt érdemes konfrontálni Szerdahelyi István vagy E. Fehér Pál élénk, nagyfokú társadalmi érzéketlenségről tanúskodó portréival. Az utolsó bejegyzés (1989. 6. 25.) az új MSZMP-elnökség impotenciájára vonatkozik. A kórházban, a rák végső stádiumának elhatalmasodásakor szótlanul tűrt, s hamarosan örökre elhallgatott.

A kiadványt Soltész Márton, a szöveggondozó előszava vezeti be, és Babus Antal különösen igényes utószava zárja. A napló impozáns jegyzetanyaga szintén tiszteletet parancsoló filológiai teljesítmény.

Csehy Zoltán

Kosztolányi Ádám: Keserű nevetés

Összegyűjtött írások. Budapest, Jaffa, 2018, 320 p.

„Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most…” – kezdődik Kosztolányinak a fiához írt egyik verse, azért egyik, mert több is van neki A bús férfi panaszai (1924) c. kötetében, köztük az a hosszúvers is, mely fia torokgyíkbetegségét beszéli el, pontosabban a szülők fiuk feletti aggodalmát. Az 1915-ben született Ádámról van szó, egyetlen gyermekükről, akit a legjelesebb szerző a leveleiben is gyakran említ (valamint az Édes Anna zárlatában mindhármójukat), nála talán csak Ádám anyja, a többkötetes, kiváló Harmos Ilona foglalkozik vele többet, ami talán kézenfekvő, hiszen Kosztolányi halála után anya és fia kettesben maradtak.

Bíró-Balogh Tamás révén (összeállításában, előszavával, jegyzeteivel) most egy kötetben kapjuk meg Kosztolányi Ádám írásainak keresztmetszetét, sok apró érdekességgel, eddig nem publikált szövegeivel, versfordításaival, lektori jelentéseivel, tanulmányaival, naplójával stb. [Jó és mindenre kiterjedő előszavában, bevezető tanulmányában Bíró-Balogh Kosztolányi Ádám c. 1915-ös szonettjét nevezi meg mint az első olyan verset, melyet fiáról ír, de ez nyilvánvaló félreolvasás, Kosztolányi verse expressis verbis az ősapa Ádámról szól.] Kosztolányi Ádám nagyon hamar, még ifjúként lelki beteg lett, apja szerint skizofréniás volt, otthon s külföldön is kezelték, változó sikerrel. „Fiam jól van” – tudósítja Kosztolányi legjobb barátját, Füst Milánt 1928 májusában, de júniusban már ezt írja neki: „Családom szétzüllött. Egyedül vagyunk, feleségemmel, öregesen.”[1] A nyilasuralom alatti viszontagságaikról szóló könyvében anyja így jellemzi: a 29 éves fiatalembert: „ideges, különc”, „érzékeny”, „zárkózott”, „nekem nem lesznek unokáim”, „még a bakancsát se tudja rendesen befűzni”.[2] Bíró-Balogh Tamás összeállításának végére bekerült a kis Ádám elmés mondásait tartalmazó, szülők vezette napló, melyben az anya ezt írja a „gyerekszáj”-történetek elé: „Úgy bántunk vele, mint a nagyon drága, nagyon nemes porcelánnal, hozzányúlni is féltünk, nehogy valami kárt tegyünk…” (271. p.), utolsó (keltezetlen) bejegyzése pedig ennyi: „Később sokszor már megdöbbentő dolgokat is mond. Nyolcéves koráig. Akkor elhallgat. Magába zárkózik. Az élet és a nyíltság kezd félelmetessé válni számára.” (278. p.) Korán inni kezdett, 1980-ban alkoholistaként halt meg. A könyv többször megemlíti, hogy ez az apai nagyságnak megfelelni vágyására (mint társadalmi kényszerre), pontosabban a megfelelni vágyás kudarcára vezethető vissza, ami nem egyedülálló az irodalomban; kor- és sorstársát, Karinthy Gábort (1914–1974) szintén skizofréniával kezelték. Ádám betegségét a könyv négy ok együtthatásának tulajdonítja: a híres apa nyomasztó súlya, a szülői túlféltés, a szülők rossz (freudista elveken alapuló) nevelési módszere, s végül az anya említett (első ízben 1948-ban megjelent) memoárja, melyben leplezetlenül festi le fiát, akit ugyan művében három évvel megfiatalít és Ivánnak nevez, de világos, hogy Ádámról van szó, s az ifjú ezt a negatív publicitást nem tudta sem elfogadni, sem földolgozni. Az anya könyve Bíró-Balogh szerint „nagyon sok helyen nagyon súlyosan sérti a diszkréciót” – mondjuk, ez természetesen mai olvasóit zavarja a legkevésbé.

Számunkra fontosabbak Kosztolányi Ádám itt bemutatott írásai. Ezek nemcsak nagy tudásáról (magyar–francia–filozófia szakon végzett), kitűnő nyelvérzékéről, finom megfogalmazásairól és tapintatáról árulkodnak – egyedül lektorivélemény-íróként mellőzi a tapintatot. S ami szintén nem mellékes: sem társadalmi kérdésekben (baloldaliság, antiszemitizmus, katolicizmus), sem irodalmi ízlésében nem találni kivetnivalót. Írói hagyatéka nem számottevő, a költői-műfordítói pedig marginális. Amiben kiváló, az az értekező próza, a vitairat és hozzászólás, az irodalmi portré és recenzió műfaja, nemkülönben filozófiai tanulmányai, s úgyszintén kiemelkedő a már említett szerepében, hivatásos olvasóként (1938–1946 között a Révai Kiadó irodalmi lektora volt).

A mondják, jó a memóriám c. fejezetben portrék sora kapott helyet, ezek pár oldalas pontos és lényeglátó képek: Babits Mihályról, Szentkuthy Miklósról, apjáról („Egocentrikus volt, féltette testét, irtózott a betegségektől, sérülésektől és a szerencsétlenségektől, átélte ezeknek egész rettenetét. De csak az egocentrikusok lehetnek valójában morálisok, csak őt tudnak másokkal igazán együttérezni; kitáguló Énjük mindennel azonosul, és elfelejtik önmagukat. Csak magával törődött, de mindennel azonosult, az egész világ egy fájó seb volt számára.” – 56–57. p.), József Attiláról (ez a többinél terjedelmesebb portré nagyon jó foglalata a költőnek és verseinek), Karinthy Gáborról (akinek jellemzését Kosztolányi Ádám mintha magáról mintázta volna: „Elvesztette gyakorlati és arányérzékét, életismeretét, csak intelligenciája maradt érintetlen.” – 79. p.), végül az apja által is megverselt Hattyú kutyájukról.

A Tört darabok fejezet Gondolatok alcímmel tárcákat közöl, ezek részint a Vigiliában, részint az Élet és Irodalomban jelentek meg, valamint Naplómból összefoglaló cím alatt gondolatait, aforizmáit („Hiúság és gőg majdnem ellentétes tulajdonságok. A hiú ember morális, törődik azzal, hogy másra milyen hatást gyakorol. A gőgös ember nem törődik vele.” – 101. p.)

Tanulmányai külön blokkot alkotnak: Az élc szerkezetéről Bergson és Freud komikumelméletét veti össze, ehhez kapcsolódik A csíny és a csel („Amikor a megdöbbenés nem átmeneti, nem játékosan múló, akkor csellel állunk szemben. A csellel ellentétben a csíny tüntetően, tréfásan létesít futó természetű kárt.” – 122. p.), mindkét dolgozat a Lélektani Tanulmányok hasábjain jelent meg, az 1930-as évek végén.

A dolgok mély összefüggései fejezet a szerző cikkeit gyűjti össze a negyvenes évek végétől a hetvenes évekig, ezek egy része az Újholdban és a Vigiliában jelent meg. „Az antiszemitizmus a gyerekek között határozottan enyhült; a zsidógyűlölet, mely helyenként még némi idegenkedés formájában jelentkezik ugyan – szűnőben van” – olvassuk derűlátó megállapítását 1947-ből. Itt kapott helyet kedvenc filozófusáról, Leibnizről szóló két dolgozata is (megjelenési helyük és idejük: Vigilia, 1950 és Evangélikus Élet, 1955), beszámoló a második katolikus pszichoterápiai kongresszusról, francia sajtóforrás alapján, évfordulóhoz kötődő cikkei: Bergsonról, Pascalról, Proustról.

A következő fejezetben kritikái (inkább: könyvismertetői) olvashatók, ezek közül a Kardos László-féle Karinthy-monográfia érdemel figyelmet.

Az egyik legérdekesebb, ha nem a legérdekesebb fejezet 15 lektori véleményt tartalmaz, a fellelhető 193-ból, s bár a válogatás bőven kiadja a tárgyról alkotható képet s főként azt, milyen típusú szövegeket ajánl vagy nem ajánl szerzőjük, szívesen olvasnánk többet is ezekből. A „szlovenszkói magyar” (elhanyagolható teljesítményű) Juhász Árpád verseit nem ajánlja kiadásra, Fekete István regényét viszont igen, az ifjúsági irodalom későbbi népszerű alakjának kéziratát azonban a kiadó szigorú irodalmi vezetője, Illés Endre mégsem fogadja el. Mai ismereteink szerint semmit sem tudunk Rácz György (1911–1994) Lavina c. kéziratáról (KÁ jellemzése szerint fantasztikus regény, burleszk, formabontó kísérlet és politikai szatíra), de szívesen olvasnánk ezt a könyvet már csak az ilyen kiindulási alapja miatt is: „Egy képzeletbeli országban vagyunk, Hencidában, ahol a boncid kisebbség problémája erősen kiélezett.” (211. p.)

Reflexiók címmel olyan fejezet következik, melynek szövegeit újságokban olvasott cikkek váltották ki, a könyvnek ez a része is kiemelkedően jó: nagyon élvezetes például a Néhány szó a kereszténység és a pszichoanalízis viszonyáról, nemkülönben A pesszimizmus körül című, mely Peéry Rezső hasonló témájú írására reagál, valamint a Voltaire és Leibniz című, mely Faludy György Candide-megemlékezésével száll szembe, pontosabban árnyalja Leibniznek azt a Voltaire által alaposan kiaknázott és gúny tárgyává tett vélekedését, mely szerint ez a világ az összes lehető világok között a legjobb: „Mennyire megértem Faludy keserű feljajduló nevetését. [ti. a két világháború borzalmaira gondolva] Csak arra kérem őt, ne Leibnizen nevessen; Leibniz mindezt csodálatosan előre látta.” (227. p.) Kiemelendő a Kereszténység és antiszemitizmus c. reflexió, benne ilyen „kosztolányis” megállapításokkal: Általában az irgalmasság sokkal gyakoribb erény, mint a tolerancia, mivel az utóbbi igazi intelligenciát feltételez, amellyel nem sokan rendelkeznek. Segítségre majdnem mindenki hajlamos;  igazi megértésre nagyon kevesen.” (240–241. p.)

A Versfordítások fejezete hét fordítást közöl – három Claudel-verset, hármat Verlaine-től, egyet Mussettől.

A Jegyzetekre (279–313. p.) kell még felhívni a figyelmet, ezek egészen kiválóak, s szintén Bíró-Balogh Tamásnak köszönhetőek: rendkívül sok és pontos információt tartalmaznak, plusz további besorolatlan Kosztolányi Ádám-szövegeket. Nagyon hasznos és élvezetes zárlata a gyűjteménynek.

Csanda Gábor

[1] Réz Pál (összeáll.): Kosztolányi Dezső: Levelek – Naplók. Budapest, Osiris, 1998, 568. p.

[2] Harmos Ilona: Tüzes cipőben. Budapest, Noran, 2004, 16., 63., 66., 112., 198. p.

Zsolt Horbulák: Regionálne hospodárske dejiny Slovenska [Szlovákia regionális gazdaságtörténete]

Trenčín, Fakulta sociálno-ekonomických vzťahov, Trenčianska univerzita Alexandra Dubčeka, 2018, 150 p.

A szerző, Horbulák Zsolt ebben a munkájában a mai Szlovákia gazdaságának vetületeit mutatja be regionális szemszögből a népvándorlástól, a 4–6. századtól kezdve a középkoron és újkoron át egészen a jelenkorig, az önálló Szlovákia létrejöttének első évtizedéig. Valamennyi korszakban külön figyelmet szentel a fejlett régióknak, legyenek azok mezőgazdasági vagy ipari jellegűek. Tekintettel arra, hogy a munka inkább gazdasági irányultságú, a 20. század történetével kiemelten foglalkozik. Minden tárgyalt korszakban bemutatja a legjelentősebb vidékeket, ahová a termelés összpontosult. A szerző folyamatosan rámutat arra a tényre, hogy az adott földrajzi helyen, nem csupán a bányászat esetében, mennyire állandó volt a termelés jellege, csupán annak intenzitása változott. Ezt alapvetően az adott történelmi helyzet, a korban uralkodó világpiaci viszonyok és a műszaki újítások, pontosabban azok alkalmazása befolyásolták.

Ahogy azt Horbulák könyvében olvashatjuk, az ország területét többféle szempontból is fel lehet osztani. Ilyen szempont egyebek között a települési súlypontok alapján kialakított közigazgatási egységek, a néprajzi és nyelvjárási vidékek, a földrajzi-geomorfológiai felosztás, a turisztikai régiók, amit a Mišúnová – Mocko – Vlčková szerzőhármas fontosság és attraktivitás alapján négy csoportba sorol. Létezik azonban olyan felosztás is, amely az európai uniós tagságból ered – NUTS –, a területi statisztikai egység, amelynek öt szintje van, és amely lényegében a helyi közigazgatásra épül, de ilyen például az a jelenben is érvényes, éppen aktuális politikai kompromisszumok alapján kialakított felosztás, amely szerint Szlovákia 8 nagyobb (kerület) és 72 kisebb (járás) közigazgatási egységből áll. Amikor a Felvidék a Magyar Királyság integráns része volt, a 11. századtól a nagyobb közigazgatási egységek a vármegyék voltak, amiket bizonyos rövid időszakokban a több vármegyét magukba foglaló kerületekbe integráltak.

A központi hatalom megerősödése után az állam anyagi fenntartásához a lokális gócpontok határvámszedő helyekkel és a révekkel szintén hozzájárultak. A 13. században az ország jelentős része még gyéren lakott volt. Ez volt az az évszázad is, amikor megindult a városi jogok adományozása, ami tovább erősítette a helyi gazdaságot. Fejlődött a kézműipar, egyre több céh alakult. A bányászat fejlődése a 13. század közepétől gyorsul fel. Ami az újkort illeti, 1540 tájától a török pusztítások miatt a mai Szlovákia délnyugati részén bizonyos fokú elnéptelenedés volt tapasztalható, vallási konfliktusokat okolhatóan megindult egy a Felvidék irányába tartó népvándorlás. Az ipari fejlődés folyományaként a 17. században felgyorsult a manufaktúrák alapítása. A vámunió (1850), majd az Osztrák–Magyar Monarchia létrejötte után (1867) megindult a vasútépítés. A 19. század utolsó negyedében meglehetősen stabil gazdasági felívelés következett, ami a Felvidék több vidékét érintette.

A Csehszlovák Köztáraság létrejöttekor, közvetlenül az első világháború után, gazdasági válság alakult ki, miközben az új ország egyik legnagyobb feladata a belső ellátás biztosítása volt. 1924-től 1929-ig egy felívelő időszak következett, amit aztán egy újabb, ezúttal mély válság követett. Csehszlovákia régióinak fejlődése ekkor is jelentősen változott.

A könyvből megtudjuk, hogy az ebben az időszakban folyt tudatos ipartelepítés keretében stratégiai üzemeket a határ mellé száz kilométeres körzetben nem telepítettek, és ekkor vált a Vág-völgy Szlovákia egyik gazdasági központjává. Ennek alapvető oka a cseh határ közelsége volt.

1947 után alapvetően új gazdasági, politikai és társadalmi korszak következett, amely jellemzője a nehézipar abszolút előtérbe helyezése. A könyv a mai Szlovákia 1945 utáni regionális gazdaságát két időszakra bontva mutatja be, aminek oka az 1948-ban majd 1960-ban végrehajtott közigazgatási átszervezés. Az első időszak gazdasági mozgásainak helyi eseményeiről kerületi alapon olvashatunk, 1960-tól járási szintű adatokat ismerhetünk meg.

A bársonyos forradalom után újra egy jelentős gazdasági, politikai és társadalmi változás korszaka érkezett, amelynek megint jelentős regionális hatásai voltak. A régiók közötti különbségek ugrásszerűen megnőttek, és egy jelentős nyugati–keleti szembenállás alakult ki. Ezt a mindenkori kormányok számos intézkedéssel próbálták meg mérsékelni.

Könyve végén a szerző még felsorol néhány hasonló kiadványt, amelyet a téma iránt érdeklődő olvasó haszonnal forgathat. A munka több mellékletet tartalmaz. Ezek táblázatok statisztikai évkönyvekből, amelyek a 20. század második fele egy-egy évének, 1968-nak és 1981-nek járási szintű adatait adják közre.

A szerző a munkája elkészítése során számos cseh és szlovák nyelvű forrást használt fel, és a munkában bőven találhatók statisztikai évkönyvekből származó adatok is. A könyv legnagyobb haszna az, hogy ilyen jellegű kiadvány tudomásunk szerint mind ez idáig sem magyarul, sem pedig szlovákul nem jelent meg. Rá kell mutatni arra, hogy szerzője felkészült szakember, felsőfokú végzettséggel rendelkezik mind történelemtudományból, mind pedig regionális tudományokból.

Ami a könyv hiányosságait illeti, megemlíthető az a tény, hogy több alfejezetben kevés az elemző rész, leginkább az 5.3 és 6-ik fejezetre jellemző a felsorolás. Noha a szerző utal arra, hogy azért használja a települések mai nevét, mivel gazdasági témájú könyvet írt, és a közgazdászok kevésbé járatosak a múltban, mi azonban úgy érezzük, hogy már a történeti hűség kedvéért is azért fel kellett volna tüntetni a magyar neveket is.

Zilizi Kristóf

Sanja Zlatanović: Etnička identifikacija na posleratnom području: srpska zajednica jugoistočnog Kosova

Beograd, Etnografski institut SANU, 2018, 364 p.

Talán különösebb kockázat nélkül állítható, hogy ami a néprajzi/antropológiai terepmunkán alapuló kutatásokat illeti, az elmúlt évtizedek Koszovója nem egy egyszerűen megragadható téma és terep. A terület politikai/társadalmi/kulturális jelentőségének ellenére nem szól róla túl sok, hosszú távú terepmunkán alapuló, a mindennapiság különböző aspektusait elemző munka. Mindezért jelen monográfiát, amely az „Etnikai identifikáció egy háború utáni régióban: a szerb közösség Délnyugat-Koszovón” címet viseli, már az olvasás előtt hiánypótló könyvnek minősíthetjük.

A szerző, Sanja Zlatanović a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia Néprajzi Intézetének (Etnografski institut SANU) tudományos munkatársa. A kutatás szűkebb értelemben vett helyszíne a magyar olvasóközönség számára vélhetően alig ismert, ugyanis a koszovói Morava mentéről (Kosovsko Pomoravlje) van szó, amely az adott terület délkeleti sarkát jelenti, ahol a helyi szerbség „enklávékban”, lényegében szórványként él. A kutatást főként Gnjilane városban folytatta a szerző, de emellett a környék más településein, így pl. Vitinben is megfordult. Mivel erről a vidékről az 1998–1999-es háborút követően sokan költöztek kényszermigránsokként Szerbia más részeire, ezért Smederevo, Vranje és Vranjska Banja is kutatási tereppé vált – vagyis, ahogy maga Zlatanović is kiemeli Ulf Hannerzre hivatkozva, a terep ebben az esetben lokalitások hálózatának minősült (11. p.). Maga a kutatás terepi szakasza 2003 és 2006 között zajlott, amikor még frissek voltak a háborús emlékek, sőt, az indulatok is csak kevéssé csillapodtak (talán még többen emlékeznek pl. a 2004 márciusában történt szerbellenes pogromokra).

A téma- és terepválasztás jelentősége kapcsán kiemelendő, hogy a helyi szerbségen van a hangsúly. A regionális és európai közbeszéd a fegyveres konfliktusokat törvényszerűen kísérő polarizált diskurzusok hatására gyakran ellentmondásos megítélés tárgyaivá válnak nemcsak az események, a harcoló katonai alakulatok vagy a vezető politikusok, hanem maguk az érintett etnikai csoportok is. Ez gyakran azt eredményezi, hogy a mindennapok embereinek és közösségeinek élete, kultúrája és társadalma háttérbe szorul, mi több, a könnyen felmerülő kollektív „bűnrészesség” képzete miatt csaknem érdektelenné válik. A társadalomtudományos kutatásoknak ezért fontos szerepük van abban, hogy láttassák a mindennapok valóságát és összetettségét, adott esetben a koszovói Morava mente szerb közösségeinek életét. Az említett szempontok nélkül nem állíthatjuk azt, hogy ismerjük egy háború utáni társadalom állapotát, s ezért Sanja Zlatanović témaválasztásának indokoltságát aligha lehet túlbecsülni.

A szerző már a bevezetésben (10–18. p.) világossá teszi, hogy tudatában volt a téma összetettségének, ezért semmiképp sem próbálta azt valamilyen okból redukálni valamiféle egyszerűbb és felszínesebb értelmezési keretekre. A könyv hét nagy fejezetre tagolódik, amelyek közül az első négy alapozó jellegű. Az első módszertani és analitikus szempontokkal foglalkozik (19–39. p.). A második még mindig teoretikus jellegű rész, amelyben a kutatás elméleti keretéről van szó (41–60. p.), s a leírtak alapján látható, hogy a szerző sokat merít pl. Brubaker és Jenkins elméleteiből, külön figyelmet szentelve a szimbolikus interakcionizmus terminussal illetett jelenségre. A harmadik fejezet (61–106. p.) Koszovó történetének és társadalmának különböző általános aspektusait mutatja be úgy, hogy közben kitér a kutatás konkrét helyszínére is, a koszovói Morava mentére. A bemutatás koncepciója megfelelő, elegendő információt tartalmaz, s jól megalapozza az empirikus rész értelmezését. Zlatanović bő száz oldal után kezdi elemzésnek alávetni a terepmunka során gyűjtött anyagát a kötet negyedik tartalmi részével kezdődően (107–202. p.). E részben a mindennapiság és a társadalmi gyakorlatok több aspektusát göngyölíti fel, amelyek közül az egyik jelentős tényező a Szerb Pravoszláv Egyház (ez lényegében az egyetlen hivatalos „szerb” intézmény, amely helyben maradt) identitásformáló s az etnicitást polarizáló erejét (175–191. p.). Az ötödik fejezet (203–268. p.) az etnikai csoporton belüli, vagyis az intraetnikus határokat boncolgatja, ahol részletes képet kapunk az „őslakos” és az egykori „kolonista” szerbek, ill. a szerbek és a „szerb cigányok”, valamint a (koszovói) szerbek és a „szerbiaiak” közti határokról. A legelső esetben a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság idejében lezajlódott telepítési hullám máig kiható etnikai következményeiről van szó, amely esetében különösen érdekes a kölcsönös idegenkedés már lassan 100 éve tartó megléte. A hatodik részben (269–322. p.) aztán az interetnikus viszonyokról nyerhetünk ugyancsak több rétegből álló kimerítő képet. Ebben az esetben a „másik” szerepét a helyi horvátok és az albánok töltik be. A főszöveget végül egy rövid, de az alapvető megfigyeléseket, következtetéseket és dilemmákat jól megmutató összegzés zárja (323–327. p.).

A tematika, ahogyan azt a cím is mutatja, az etnicitás kérdései köré szerveződik, s ebben a tekintetben jelentős a hozzájárulása az etnikai identitás délkelet-európai variánsainak megértéséhez, különös tekintettel a Jugoszlávia felbomlását követő háborúk sorozatának társadalmi hatásaira. Több helyen, s végül az összegzésben is elhangzik, hogy a koszovói konfliktus előtt, alatt és után az etnikai identitás társadalmi jelentősége fokozatosan minden más identitásformát felülírt, ill. magába épített – s ezen a téren a vallási önazonosság alakult át a leglátványosabb módon, ugyanis etnikai funkciót vett fel, más szavakkal a vallás adta meg az etnikai identitás keretét, alaphangját. Zlatanović emellett számos „alternatív” példát közöl az ettől eltérő identifikációk és mindennapok gyakorlatára (l. pl. a szerb szomszéd házát védő helyi albán esetét: 135–136. p.). Ez nemcsak a kutatói problémaérzékenységét dicséri, de egyúttal jól rámutat a domináns és az alternatív társadalmi és kulturális gyakorlatok eltéréseire és bonyolult működési módjaikra.

A kötet nyilvánvalóan változásvizsgálat is, mégpedig egy fegyveres konfliktus utáni területen, így a háborúk, ill. a kényszermigrációk tanulmányozásával foglalkozó kutatók is értékes adalékokra lelhetnek a könyv lapjain. Az 1999-es év számtalan esetben minősül cezúrának és alaphivatkozásnak az alanyok narratíváiban, de a kutatói értelmezés is világosan kiemeli a háború kultúraformáló szerepét pl. a házasság és a család intézményeinek változásáról szóló részben (141–151. p.), amely a lassan átalakuló tradicionális életminták és az emancipált társadalmi nemek közti konfliktusról és szinkretizmusról szól, de ilyen fényben van mindvégig bemutatva a vezértéma, az etnicitás is.

Zlatanović gyakran idézi beszélgetőtársait, mivel szándéka szerint minél inkább szerette volna megmutatni a hangjukat. Nem pusztán interjúrészletekről van szó, ugyanis párbeszédeket, vitákat, egyszóval organikus beszédhelyzeteket is lejegyzett (l. pl. anya és fia párbeszédét a „menni vagy maradni” dilemmájáról: 109. p.). Mérsékelten törekedett egyes helyi dialektológiai sajátosságok visszaadására, de még ezek hiányában is érezhető a helyi koszovói szerb tájszólások „íze”, ami csak növeli a kötet szakmai értékét. A szöveget korlátozott számú fényképes illusztrációs anyag is kíséri, amely inkább csak adaléknak, és nem fontos magyarázó értékű hozzájárulásnak minősül (jegyzéküket l.: 352. p.).

A kötet anyagkezelése kiegyensúlyozottságot mutat, s emellett lényegre törő. Ez utóbbi azt jelenti, hogy egyik altéma sem kap a szükségesnél hosszabb bemutatást, noha gyakorlatilag mindegyik alfejezetnél meg lehetne ezt tenni. Ez a módszer könnyedén védhető, hiszen a könyv így nyer egyfajta elengedhetetlen tartalmi integritást, s az olvasóban nagyobb szellemi erőfeszítések nélkül alakul ki az a holisztikus kép, amelyet Zlatanović a kutatásai alapján meg akar mutatni. Kiemelendő ilyen téren a teljes negyedik fejezet, ahol altémáról altémára ért meg egyre többet az érdeklődő a helyi kontextusról, a mindennapi társadalmi gyakorlatok, az etnikai, nemzeti és vallási identitás bonyolult összefonódásáról. Néhány esetben azonban elkerülhetetlenül felmerül a hiányérzet, mégpedig kulcsfontosságú esetekben, így például a szerbek tulajdonában levő telkeket, lakóingatlanokat és földterületeket érintő adásvételi gyakorlatok lokális eltéréseinél és azonosságainál (128. p.). Mindezek szimbolikus jelentőségét és helyi variánsaikat mindenképpen több empirikus példával kellett volna illusztrálni, noha a terep adottságai között lehetséges, hogy nem egy könnyen megragadható témáról van szó, innen az anyag „vékonysága”.

Összegezve a leírtakat, Sanja Zlatanović munkája láthatóan alapos etnológiai kutatás eredménye, sokszínűsége és szakmai megalapozottsága mellett könnyen olvasható és értelmezhető munka szilárd empirikus bázissal. Biztonsággal állítható, hogy a belgrádi Néprajzi Intézet műhelyében az elmúlt évtizedben született monográfiák közül ez az egyik legjelentősebb. Kívánatos lenne, ha a jövőben angolul is napvilágot látna a kötet, illetve legalább egyes fejezetek magyarra való lefordítása is indokolt lehet. Amíg ez nem történik meg, addig az érdeklődők a rövid angol nyelvű összefoglalóból tájékozódhatnak (358–361. p.), esetleg a szerző világnyelven megjelent tanulmányaiban találkozhatnak az ismertetett témákkal. A könyv – összhangban a kutatóintézet hosszú évekre visszanyúló kiadási gyakorlatával – ingyenesen letölthető az intézet honlapjáról (http://www.etno-institut.co.rs/cir/monografije/89.php), de emellett rendes kereskedelmi forgalomban is beszerezhető.

Vataščin Péter

Végh László hetvenéves

Tisztelt és szeretett tudós emberünk, Végh László jubilál: tiszteletreméltó már a kora is. Neve szakmai és civil berkekben fogalom: ő a mindennek megmondhatója, vagyis ha – az ő kifejezésével élve – „gyűjtőterületünkön”, a szlovákiai magyarság körében történik valami, arról elsőként szerez tudomást. Úgy is mondhatnók: hozzá érdemes fordulni bármilyen információért, ami a szlovákiai magyarok jelenével és múltjával kapcsolatos. Amit nem tud kapásból, arról tudja, hol, melyik lapban vagy könyvben keresendő. Segítőkészségénél és tudásánál csak jelleme irigylésre méltóbb: mindenkit partnerének tekint, s bárhol azonnal kész a segítségre, együttműködésre. Sok-sok szervezet, társulat és kutató sokat köszönhet neki.

Somorján érettségizett 1967-ben, majd a pozsonyi Comenius Egyetem politológia–szociológia szakán 1972-ben szerzett diplomát és doktori címet. 1981-ig a pozsonyi Kultúrakutató Intézet tudományos munkatársa. 1981–1990 között a Szlovák Köztársaság Kormányhivatalának nemzetiségi ügyekben illetékes főelőadója, majd 1990-től 1992-ig A. Nagy Lászlónak, a Szlovák Nemzeti Tanács alelnökének szaktanácsadója. 1993–1995 között a Csemadok Országos Választmányának főtitkára.

A Bibliotheca Hungarica Alapítvány alapítója és kuratóriumi tagja. Az alapítvány megszűnte óta (1997) a Fórum Intézet munkatársa, 2016-ig a Bibliotheca Hungarica, majd a Szlovákiai Magyar Levéltár igazgatója.

Közreműködött a szlovákiai magyarságkutatás intézményes kereteinek kialakításában. Pályája a sarlósok munkásságának és kisebbségszociográfiai elképzeléseinek tanulmányozásával indult. Ennek hatására jelentkezett a pozsonyi egyetem politológia–szociológia szakára. Friss diplomásként a pozsonyi Kultúrakutató Intézetbe került, s az 1970-es években részt vett a szlovákiai magyarok művelődésszociológiai vizsgálatában. Később a Nemzetiségi Titkárságon és a Csemadok központi szerveiben végzett munkája során is a szlovákiai magyarság életének sokoldalú megismerésén és dokumentálásán munkálkodott. Az 1990-es évek elején a Zalabai Zsigmond által megálmodott Bibliotheca Hungarica, az önszerveződéssel létrejött nemzetiségi tudományos kutatókönyvtár megvalósításában közreműködött, amely 1997-től a Fórum Kisebbségkutató Intézet kutatókönyvtára lett. Folyamatosan részt vesz a szlovákiai magyar társadalomtudományi műhelyek és intézmények kialakításában. Számos kiadvány szerzője, szerkesztője és lektora. 2006-tól az MTA külsős köztestületi tagja.

Hatvanévesen egy interjúban azt nyilatkozta, most már, „nyugdíjas éveiben” remélhetőleg lesz ideje összeállítani szülőfalujáról, Sárosfáról egy monográfiát. Nem tudhatta, hogy „nyugdíjas éveiben” a korábbinál is több munka és nagyobb feladatok várnak rá. S mivel mások munkáját mindig is magáéinál előbbre valónak tartotta, monográfiájára még várnunk kell. Majd a nyolcvanadik születésnapján ismét rákérdezünk. (csg)

Kezdetben vala… Szepeskáptalan – Az első német nemzetiségi tanítóképző intézet a történelmi Magyarország területén

Bevezetés

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanító- és Óvóképző Kara fennállásának 150. évfordulójáról többféle kutatással emlékezik meg. Ezek egyike a német nemzetiségi tanítóképzés feltérképezését célzó kutatás, mely –egyebek között – azt az érdekes eredményt hozta, hogy a magyarországi német nemzetiségi oktatás kezdetei tulajdonképpen a mai Szlovákia területéhez kötődnek, mivel az első német nemzetiségi tanítóképzés a mai Szepeskáptalan területén indult meg 200 évvel ezelőtt. A német–magyar–szlovák lakosság számára indított tanítóképzés, a népi tanítók képzése akkor a római katolikus egyház óvó felügyelete alatt és szemlélete mellett kezdődött. Tanulmányunk egy tanulmánysorozat egyik elemeként a szlovákiai intézmény életét, indulásának nehézségeit, illetve működésének pillanatképeit örökíti meg.

Nemzetiségi oktatás alatt a 20. század végén a nemzetiségi tanulók számára létesített intézményes nevelés-oktatást értjük, amelynek feladata, hogy szervezetten biztosítsa a nemzetiségi nyelv tanulását, a nemzetiségi történelem, kultúra, hagyomány megismerését a közösségi identitástudat megőrzése, ápolása, erősítése mellett. A sajátos célok és követelmények teljesítéséhez, a működés feltételeihez az állam emelt normatív támogatást nyújt (Báthory–Falus 1997, 558. p.). Nemzetiségi pedagógus pedig az a pedagógus (óvónő, tanító, tanár), aki nemzetiségi pedagógusképzésben részesült, nemzetiségi végzettséggel rendelkezik és/vagy nemzetiségi hovatartozású, nemzetiség nyelvét beszélő, nemzetiségi oktatási programokban foglalkoztatott (Báthory–Falus 1997, 561. p.).

200 évvel ezelőtt természetesen egészen más volt a helyzet, mint ma. Az első magyarországi tanítóképzők egyházi alapításúak voltak. A nemzetiségi kérdés szorosan összekapcsolódott a felekezeti hovatartozás kérdésével a kezdetektől a 20. századig (Rácz-Fodor 1993, 129. p.), azonban a felekezet és nemzetiségi kapcsolat nyomai mind a mai napig megmaradtak a történelmi Magyarország területén (például az ortodox Románia más felekezetű nemzetei vagy a cseh és szlovák névadás vallási kapcsolatai – bővebben M. Pintér megj. alatt). Az állami tanítóképzés létrejöttét az 1868-as népoktatási törvény rendelkezései szabályozták (Rácz-Fodor 1993, 130. p.). A történelmi Magyarország németek lakta területein a műveltebb és gazdagabb szepességi és erdélyi szász városok tanítóikat a középiskolát, teológiát, filozófiát végzettek közül válogatták. Kisebb községek tanítói viszont gyakran olyanok voltak, akiknek sem képesítésük, sem tudásuk nem volt a tanítói állás betöltésére (Kiss 1929b, 104. p.). Az erdélyi evangélikusoknak már régi idők óta fennállottak tanítóik képzésére a papnevelőkkel kapcsolatos „teologiai-paedagogiai szeminarium”-aik. Medgyesen (1586), Nagyszebenben (17. sz.), Segesváron (1552., máskor 1823. van alapítási évül feltüntetve), 1847-ben Brassóban (Kiss 1929b, 106. p.).

A nemzetiségek lakta területeken természetes volt, hogy a tanítókat a nemzetiségek nyelvén képezték. Ezt igazolja az országgyűlés sérelmi bizottsága 1807-ben írt kérése: „Gondoskodjék őfelsége […] tanítóképző-intézetek felállításáról, melyekben a tanítójelöltek anyanyelvükön kívül a magyar nyelvből is oktatást nyerjenek” (Kiss 1929b, 100. p.).

1848-ban a nemzetiségi követelések között szerepelt a nemzetiségek saját nyelvű oktatása. Az 1868-es népoktatási törvény kimondta, hogy „Minden növendék anyanyelvén nyerje az oktatást, amennyiben ez a nyelv a községben divatozó nyelvek egyike.” (Báthory–Falus 1997, 559. p.)

1818-ban Pyrker László[1] szepesi püspök székhelyén, Szepeskáptalanon (más néven Szepeshelyen, szlovákul Spišská Kapitula, németül Zipser Kapitel) katolikus tanítóképzőt alapított, mely tanítási nyelvei kezdetben a szlovakizált cseh,[2] a német és a latin volt, megteremtve ezzel a többnyelvű oktatás érzékletes mintáját. A nyelveket elsősorban az oktatási anyagok (meglévő könyvek, írások, melyek „szlovák”, latin és német nyelvűek voltak – vö. Šotter 2012 vagy http://smalik.szm.com/htm/prace/spisskebiskupstvo.htm), a diákok nyelve (a helyi német és szlovák lakosság), illetve a katolikus egyház (liturgia nyelve) határozta meg. Mivel az intézet alapításakor a nyelvhasználatot külön rendelet nem szabályozta (később már igen), tulajdonképpen Pyrker megalapította az első német nyelvű képzőt. Pár évvel később Egerben (akkor már egri pátriárka érsekként), 1828-ban ugyanő alapította meg az első magyar tanítási nyelvű önálló tanítóképző intézet is (Magyar Katolikus Lexikon; Olejník 2007, 359. p.). Nagy szerint (1979, 256. p.) Pyrker László egri érsek 1818-ban német tannyelvű tanítóképző intézetet szervezett Szepesváralján.

Más források egy évvel későbbre teszik az intézet alapítását: Molnár Béla szerint Pyrker László szepesi püspök 1819-ben létesített Szepeskáptalanban önálló, német tanítási nyelvű tanítóképzőt (Molnár 2007, 29. p.). Szepeskáptalanban 1819 őszén megnyílt az első önálló, más oktatási intézményekkel kapcsolatban nem álló német tannyelvű tanítóképző intézet (Kovács–Grundig de Vazques 2011, 34. p.). Neszt (2014, 13. p.) szerint 1819-ben Szepesváralján nyílt meg az első középfokú, szakiskolai jelleggel bíró, önálló tanítóképző, melynek tanítási nyelve német és szlovák volt. Az intézmény nyelvének pontos megállapítása a rendelkezésre álló forrásanyagok alapján sem egyértelmű (mivel látszólag mást állítanak a magyar és mást a szlovák nyelvű források), azonban a kor szellemének megfelelően a szlovák, a német és a latin voltak az oktatás nyelvei – a forrásanyagok mellett ezt támasztja alá az intézmény szellemisége is, hiszen népi tanítókat neveltek, akik feladata a falusi emberek tanítása volt, az pedig csak úgy lehetett sikeres, ha azok vernakuláris nyelvén tanulnak. Az intézet indulása után mintegy három évtizeden keresztül viszonylagos nyelvi nyugalomban taníthattak, az első komolyabb nyelvi szabályozás 1852-ben történt, mikor Ladislav Zábojský szepességi püspök a szlovákot tette meg hivatalos tanítási nyelvként, ugyanakkor a német diákoknak megengedve a német használatát. A következő nyelvi szabályozásra 1879-ben került sor, Császky György érsek a magyart tette az oktatás hivatalos nyelvévé. Emellett a szlovák választható tárgy maradt, illetve a tanítási gyakorlat továbbra is szlovákul folyt (bár a szlovák nyelv oktatását folyamatosan csökkenő óraszámban tartották). Az oktatás nyelve a világháború után változott meg, az akkori Csehszlovákia Szlovákia irányításával megbízott teljhatalmú miniszterének látogatása után az 1919. október 15-én megkezdett tanévet már szlovák nyelven folytatták.

Szepeskáptalanban nyílt meg 1819 őszén hazánk első önálló, más oktatási intézményekkel kapcsolatban nem álló tanítóképző intézete. Mivel az egyházmegye lakosságának nagyobb része német nyelvű volt, a képzés németül folyt. Ezzel új tanítóképzési forma indult el hazai útján: az alapszintű, általános tanulmányokra épülő középfokú – középszintű tanítóképző. Ez az intézménytípus egészen 1959-ig a hazai népiskolai tanítóképzés egyedüli és legfőbb képzési helye (Németh 1990, 15. p.).

Az intézet megalapításának időpontját tekintve nem minden magyar forrás pontos (például Nagy 1979), de a szlovák és latin források, illetve az intézmény megnyitásának emlékére készített emléktábla (lásd alább) is 1819. november 2-át tekinti az intézmény hivatalos megnyitásának, az oktatás pedig 1819. november 19-én indult meg (vö. pl. Olejník 2007, 358. p.).

Forrás: Šotter 2012

A nagy műveltségű püspök jelentős pénzadománnyal vetette meg az anyagi alapot, melyet az egyházmegye papsága jelentős összeggel kiegészített. Az intézmény az ősi Árpád-kori székesegyház szomszédságában kapott épületet. Az egyházmegye, azaz a Szepesség lakosságának legnagyobb része a német nyelvet beszélte, ezért a képzés itt németül folyt (hiszen zömmel német anyanyelvű falvak iskolái számára képezték itt a tanítókat). Az oktatott tantárgyak:[3] hittan a bibliai történetekkel, olvasás, helyesírás, szépírás, számtan, pedagógia, oktatásmódszertan, liturgia, egyházi latin nyelv, egyházi énekek, orgonálás. November elején kezdődött a tanév, és augusztus végén zárult. A tanév két félévből állt, mindegyik végén vizsgával, az egyes tantárgyakat „kitűnő”, „első rendű” és „másod rendű” osztályzatokkal értékelték (Mészáros 1984, 277. p.).

Maga Pyrker is úgy emlékezik önéletírásában, hogy 1819. november elején indult az első kurzus. A püspöki szeminárium földszintjén egy használaton kívül álló termet egy fal felhúzásával két tágas szobára osztottak: az egyikbe hat ágy került, ez lett a hálószoba, kezdetben ennyi tanulója volt az intézetnek. A másik helyiség lett a tanulószoba, ide asztalok, székek és egy szekrény került a könyvek és kották számára (Pyrker 1966, 90. p.). A bentlakásos alapon működő intézet diákjai az intézet konyháján ebédeltek. Az intézet alapszabályban rögzítette, hogy a tanulással összefüggő összes költséget az intézmény állja, így lehetőséget biztosítva a szegényebb tanulóknak is. A kollégium és a menza az 1847/48-as tanévben megszűnt, később egy ideg újra működött, mialatt a diákok létszáma is emelkedett. A tanítóképző (Praeparandorum) első igazgatója Juraj Páleš (1753–1833) volt, aki az intézetben töltött munkássága (1819–1824) egyik lépéseként 1820-ban megírta az első szlovák nyelvű pedagógiai tankönyvet (saját latin írásának szlovák fordítása: Paedagogia Slowenska pre Triwialske Skoli Biskupstva Spisskeho, spisana skrz G. P. MDCCCXX. W Lewoci, witlacena u Jana Werthmüllera; 48 oldal) és a kántoroknak szóló oktató könyvecskét (Ludimagister in ritibus et caerimoniis per annum occurebtibus instructus. Opusculum In Usum Scholae Praeparandorum Diocesis Scepusiensisi conscriptum MDCCCXX, Leutschoviae, Typis Jonnis Wertmüller R. priv. Typogr., 8º, 88 oldal). Érdekesség, hogy 1828-ban, kevesebb mint tíz év működés után Zábojský megírta az intézet első történelmi visszaemlékezését (Succincta historia Instituti Praeparandorum ad Magisteria Scholarum Ruralium Almae Dioecesis Scepusiensis).

Az intézetben 1819 novemberében kezdődött el az oktatás és kisebb szakaszokkal 1949-ig tartott (az utolsó tanév az 1948/1949-es volt), amikor az állam 1949. augusztus 31-én különféle incidensek után (például betörés a tanári szobákba, érettségik szabotálása) betiltotta a tanítóképző intézet működését. A megszűnő tanítóképző diákjai a közeli Lőcsén tanultak tovább, az oktatóknak az állam azonban nem kínált fel másik állást (vö. Olejník 2007). A tanítóképző épületét a katonaság, majd pedig a rendőrség foglalta le és használta. Tanítási célokra csak 1990 után kezdték el újra használni, Ján Vojtaššák püspök papi szemináriuma számára. Az épület jelenleg a szepességi püspökség birtokában van, ahol – egyebek mellett – teológiaoktatás is folyik.

A képzés hossza az indulástól számítva folyamatosan (ha nem is töretlenül) növekedett: 1819–1871 között a képzés 2 éves volt, 1871–1883 között 3 éves, 1883–1940 között pedig 4 éves. Az 1940–1945 közötti időszakban a képzés 5 évre nőtt (miközben a tanított tárgyak száma is növekedett). A második világháború után a képzés ismét 4 éves lett, míg a kommunista rezsim 1949-ben bezáratta (Gunčaga–Lang 2017, 201–202. p.). Az intézet célja fennállása folyamán mindvégig falusi tanítók képzése volt (Gunčaga 2014, 411. p.), mindezt a mai Szlovákia olyan területén, ahol a gazdaság és jog volt a legfontosabb. 1819-ben, fennállása első évében csak 6 tanulója volt, működésének utolsó szakaszában (utolsó húsz év) 674 művelt pedagógust bocsátott ki (Akimjak 2013, 11. p.). A diákok kezdetben a katolikus egyház által jónak látott tárgyakat tanultak (keresztény vallás vagy katekizmus, módszertan, helyesírás és szépírás, aritmetika, bibliai történetek az Ó- és Újtestamentumból, ének, zene és liturgia; vö. Gunčaga 2014, 416. p.), ám később a világi (elsősorban történelmi, nyelvi, módszertani) tárgyak, valamint a testmozgás, torna oktatása is erősödött. Az 1819–1851 közötti időszakban a hivatalos nyelv a latin volt, dacára annak, hogy a történelmi Magyarországon 1848-ig volt csak hivatalos. Később – ahogy azt feljebb említettük – Ladislav Zábojský püspök (1793–1870) – szlovák és német nyelv –, illetve 1879-ben Császka György püspök (1826–1904) – magyar nyelv – szabályozta a nyelvhasználatot, amely az első Csehszlovák Köztársaság megalakulásával az 1919/1920-as tanévtől végül a szlovák nyelvben véglegesedett (vö. Gunčaga 2014, 417, 423; Olejník 2007)

Kiss szerint (1929a, 32. p.) Pyrker János László mint szepesi püspök 1819-ben a káptalanja és lelkészkedő papsága támogatásával (2000 arany) Szepeshelyen iskolát alapított a tanítói pályára készülők oktatására és nevelésére. A férfi-tanítóképezdében a tanfolyam 2 évig tartott, és

– 1820/21-ben 7,

– 1821/22-ben 8,

– 1822/23-ban 5,

– 1823/24-ben 4,

– 1824/25-ben 4,

– 1825/26-ban 4,

– 1826/27-ben 6,

– 1827/28-ban 11,

– 1828/29-ben 9 és

– 1840-ig összesen 128 tanító kapott tanítóképesítő bizonyítványt (Kiss 1929a, 34. p.).

– 1856-ban 16 tanulója volt[4] (Kiss 1929b, 116. p.).

Mészáros István és szerzőtársai szerint (Mészáros–Németh–Pukánszky 2004, 300. p.) Pyrker László szepességi érsek 1819-ben alapított Szepeskáptalanon német tannyelvű tanítóképző intézetet. A falusi iskolákban tapasztalt hiányosságok ösztönözték arra, hogy intézetet létesítsen. A jelölteket gimnáziumi végzettséggel vették fel (illetve a latin tudás is számított), a tanulmányok két évig tartottak, az elemi iskolai tantárgyakat dolgozták fel, tanítás- és neveléstant tanultak, valamint alapos zenei képzésben részesültek.

Kezdetben az elméleti tárgyak mellett a II. évfolyam növendékei hetenként egy napot töltöttek tanítással és megfigyeléssel a minta-iskolában (Kiss 1929b, 102. p.). Az oktatás alapjai a tanítóképzőkben a népiskolai tankönyvek voltak. A növendékek ezen, a minisztérium által előírt tankönyvek anyagát és annak népiskolai feldolgozási módját tanulták meg (Kiss 1929b, 108. p.).

Az intézet tantervei kezdetben a népművelés és a korszaknak megfelelő általános ismeretek átadására épült (az oktatás hétfőtől szerdáig, majd péntek–szombaton reggel 8 órától délután 17 óráig tartott, a csütörtök és a vasárnap szabad volt). Az általunk megismert dokumentumok alapján (Olejník 2007) a képzés az alábbi tárgyak tanítására összpontosított. Az 1847–1854-ig terjedő időszak tanterve az alábbi volt:

Forrás: Olejník 2007, 383. p.

1864–1868-ig a tanítóképzők tanterve nagyjából egységesen így nézett ki: hittan mindkét évfolyamban (összesen heti 4 óra), nevelés- és oktatástan (összesen heti 5 óra), olvasókönyv kezelése (összesen heti 4 óra), reáliák (természetrajz, földrajz, összesen heti 4 óra), magyar-, tót- és német nyelvtanítás módszere (egyenként heti 4, összesen 12 óra), számtan mindkét évfolyamban (összesen heti 4 óra), szépírás (heti 2 óra), rajz (heti 2 óra), gazdaságtan (heti 1 óra), orgonálás (heti 6 óra), éneklés (heti 2 óra) és tanítási gyakorlat (heti 4 óra). Összesen heti 50 óra (vö. Kiss 1929b, 109. p.).

1868-tól fokozatosan emelték a művészeti képzés óráit (zene, zenei kör létesítése), erősödött a kántori képzés, illetve bevezették a szlovák nyelvtan oktatását. A következő nagy tantervi változás 1905-ben volt, mikor erősítették a vallási tárgyak oktatását: például a kántori hivatást erősítendő hangszeroktatást és éneket (1906-tól a végzett hallgatók a tanítói mellett kántori oklevelet is kaptak), a 3. és 4. évfolyam hallgatóinak a vasárnapi misén kántori gyakorlatként orgonáltak. Később az önképzőkörök bevezetésével gyakorolták a vers- és prózamondást, tulajdonképpen a nyilvános fellépések előkészítéseként (Olejník 2007, 364–365. p.). A folyamatos fejlődésnek, a tantervek folyamatos bővülésének az első világháború vetett véget.

Az 1883–1905-ös tanévben a tanított tárgyak és óraszámaik is módosultak: a már négy évfolyamos képzőben az alábbi tárgyakat tanították: hit- és erkölcstan, pedagógia, testnevelés és egészségtan, pszichológia, didaktika, pedagógia- és iskolatörténelem, iskolai gyakorlat, magyar nyelv és irodalom, német nyelv, szlovák nyelv, történelem, földrajz, matematika, természetrajz, fizika, gazdaságtan, ének-zene, rajz, szépírás, torna.

A 20. század eleji tantárgyak immáron több témakörben, tantárgycsoportban mozogtak, amelyeket az alábbiakban lehet meghatározni: vallás, nyelvek (anyanyelv, idegen nyelvek), pedagógia-didaktika (tanítás módszertana, pedagógiatörténet – elmélet és gyakorlat), ének-rajz-hangszerismeret (éneklés és elmélete, hangszeres gyakorlatok hegedűn, gitáron és orgonán), természettudományok (földrajz, természetrajz, matematika, fizika, kémia), gazdálkodáshoz szükséges tudások (mezőgazdaság, mértan, egészségtan).

Az 1919/1920-as tanévtől a fiúiskola koedukált intézménnyé vált – az oktatásba beengedték a lány diákokat is. A szabad szellem áramlásaként 1929-ben (az intézet 100 éves fennállásának ünnepléseként) a diákok még cserkészegyesület létrehozásán is munkálkodtak, amit végül egy másik intézményben hoztak létre.

Az 1940-től induló utolsó évek oktatása a tantárgyak tekintetében nem hozott sok újdonságot, viszont a tárgyak heti óraszámában tapasztalható az intézet korai korszakában még jelentős arányban jelen lévő vallási-erkölcsi tárgyaktól a gyakorlatias tárgyak felé történő elmozdulás. Ezt mutatja az 1940-től érvényben lévő tantervi táblázat is:

Forrás: Olejník 2007, 388. p.

Az intézmény utolsó évfolyama az 1948/1949-es tanévben indult el. Az oktatás állami rendelet általi hirtelen megszakítása nemcsak az intézményben akkor oktató és tanuló személyek életére, hanem a környék, a környező falvak szellemi és morális rendjére is hatással volt.

Befejezés helyett

Az intézet csaknem 130 éves fennállása alatt 1777 tanítót nevelt ki. Jelentősége nem is a benne oktatott diákok, képzett tanítók miatt fontos, hanem mert a történelmi Magyarország első tanítóképző intézménye volt, illetve egyházi intézményként egy időre képes volt az államtól is függetlenednie. Népi tanítókat képzett (vö. Gunčaga 2014, 411. p.), akik a népnemzeti tudás mellett egyházi oktatásban is részesültek – ezzel hirdetve és terjesztve nemcsak a tudást, hanem a vallást is. Ugyan katolikus intézmény volt, de falai között nem csak katolikusok tanulhattak (például evangélikus hitűek). Az oktatott tárgyak fókusza időről időre változott (kezdve az írás-olvasás tanításának módszertanával, énektanítással, zeneoktatással, folytatva a gyakorlati pedagógiai ismeretek elsajátíttatásával egészen a klasszikus – elsősorban a latin és görög – és modern nyelvek – szlovák és német – tanításával), de az oktatás szellemisége mindvégig megmaradt – olyan tanítók képzése, akik a legkisebb falvakban is képesek a művelt tudás és erényes élet tanítására. S tették, tehették mindezt a közösség saját nyelvén.

Irodalom

Akimjak, Amantius 2013. Príprava učiteľov pre primárne vzdelávanie na Pedagogickom inštitúte Juraja Páleša v minulosti a dnes. In Chanasová, Zuzana–Rončáková, Terézia Výchova a vzdelávanie ako nástroj (de)formovania hodnotového systému spoločnosti II. Zborník z konferencie, Trnava, Levoča, 2012. Ružomberok, VERBUM – vydavateľstvo KU.

Báthory Zoltán–Falus Iván 1997. Pedagógiai lexikon. II. kötet. Budapest, Keraban Könyvkiadó.

Gunčaga Ján 2014. Teachers Institute in Spisska Kapitula. The frst Teachers Institute in the area of Slovakia. In History of Education & Children’s Literature, IX, 1 (2014), 409–429. p. https://www.researchgate.net/publication/297967674_Teachers_Institute_in_Spisska_Kapitula_The_frst_Teachers_Institute_in_the_area_of_Slovakia

Gunčaga, Ján–Lang, Ladislav 2017. Lehrerbildungsanstalten in Zipser Kapitel und Eger – ihre Bedeutung für Lehramtsstudium und Schulmathematik. Kultúrne dejiny / Cultural History, Volume 8, Issue 2, 200–212. p. https://www.researchgate.net/profile/Jan_Guncaga/publication/322054571_Teacher’s_institutes_in_spisska_kapitula_and_eger_and_their_importance_for_mathematics_and_primary_education_teaching/links/5b0c3a224585157f871ca93b/Teachers-institutes-in-spisska-kapitula-and-eger-and-their-importance-for-mathematics-and-primary-education-teaching.pdf

Kiss József 1929a. A magyar tanítóképzés statisztikai adatai. Magyar Tanítóképző, 42. évf. 1. sz. 22–35. p.

Kiss József 1929b. A magyar tanítóképzés statisztikai adatai. Magyar Tanítóképző, 42. évf. 2. sz. 100–120. p.

Kiss József 1933. A magyar tanítóképzés reformgondolatai. Különnyomat a „Magyar Tanítóképző” 1933. évi 1–2. és 4. számából. Budapest.

Kovács Krisztina–Grundig de Vazques, Katja 2011. A magyar és a német népiskolák és a néptanítói szaktudás fejlődése a történelem sorában. Training and Practice, Volume 9. Issue 1–2. 31–46. p. http://epa.oszk.hu/02600/02641/00002/pdf/EPA02641_kepzes_es_gyakorlat_2011_01-02_031-046.pdf

Magyar katolikus lexikon. http://lexikon.katolikus.hu/K/katolikus%20tanító-%20és%20tanítónőképző%20intézetek.html

Mészáros István 1984. Népoktatásunk szervezeti-tartalmi átalakulása 1777–1830 között. Budapest, Tankönyvkiadó. /Pedagógiai közlemények, 26./

Mészáros István–Németh András–Pukánszky Béla 2004. Neveléstörténet. Bevezetés a pedagógia és az iskoláztatás történetébe. Budapest, Osiris Kiadó.

Molnár Béla (2007. A középfokú tanítóképzés története 1945-től felsőfokúvá válásáig. Budapest. Doktori disszertáció, ELTE PPK. http://ppkteszt.elte.hu/file/Molnar_Bela_dissz.pdf

1. Pintér Tibor (megj. alatt) Gondolatok az identitás nyelvi megnyilvánulásairól kisebbségi környezetben. In Papp Ágnes Klára (szerk.): Kulturális, narratív, nyelvi identitás. Budapest, KRE.

Németh András 1990. A magyar tanítóképzés története (1775-1975). Zsámbék. /Főiskolai Füzetek Zsámbék, 11./

Neszt Judit 2014. A középfokú elemi iskolai tanítóképzők intézményrendszerének kiépülése és változásai 1828-tól 1945-ig. Debrecen, Doktori (Ph.D.) értekezés, Humán Tudományok Doktori Iskola, Debreceni Egyetem. https://dea.lib.unideb.hu/dea/bitstream/handle/2437/213836/Neszt_Judit_Ertekezes.pdf?sequence=1&isAllowed=y

Olejnik, Vladimír 2007. Učiteľský ústav v Spišskej Kapitule. In Lukáč, Eduard–Michalička, Vladimír a kol.: História najstarších učiteľských ústavov na Slovensku (1819–1945). Prešov, Filozofická fakulta Prešovskej univerzity, 357–390. p.

Pyrker, Johann Ladislaus 1966. Mein Leben 1772-1847. Hgg. von Aladar Paul Czigler. Wien, Kommissionsverlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften.

Rácz-Fodor Sándor 1993. A nemzetiségi tanítóképzés története (1870–1970). In EJTKF Tudományos Közlemények 7. Baja, 129–141. p.

Šotter, Vladimír 2012. Počiatky vzniku Učiteľského ústavu v Spišskej Kapitule. http://www.teraz.sk/zo-skol/pociatky-vzniku-ucitelskeho-ustavu/18386-clanok.html

Dejiny spišského biskupstva. http://smalik.szm.com/htm/prace/spisskebiskupstvo.htm

Impresszum 2019/2

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
X. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom:

Tanulmányok

VARGA CSILLA: A Magyar–Szlovák Kisebbségi Vegyes Bizottság múltja, jelene és elért eredményei
GYARMATI ENIKŐ: „Közepességgel ifjakat nem lehet vonzani”. Pfeiffer Miklós pápai prelátus és kassai nagyprépost életútjáról (1887–1979)
KERÉNYI ÉVA: Gömör az 1919-es államfordulatok tükrében
MURÁNYI VERONIKA: Újraírt tér-képek 2. A bősi vízerőmű és az „Új-Duna” a helyiek szemszögéből

Közlemények

MÁRKUS ÉVA – M. PINTÉR TIBOR: Kezdetben vala… Szepeskáptalan. Az első német nemzetiségi tanítóképző intézet a történelmi Magyarország területén

Agora

GYUROVSZKY LÁSZLÓ: Hogyan tovább? A szlovákiai magyar pártok választási eredményeinek elemzése, 1990–2016
GÁL ZSOLT: Megjegyzések Gyurovszky László elemzéséhez
HARRACH GÁBOR: Még egyszer a szlovákiai magyar választásstatisztikákról

Oral history

ÖRDÖG ISTVÁN: Életben maradtam… (Kőrös Zoltán)

Könyvek

H. Nagy Péter: Médiaterek Lady Gaga korában. Kalandozások a popkultúra területén (Baka L. Patrik)
Csernicskó István: Fények és árnyak. Kárpátalja nyelvi tájképéből (Gazdag Vilmos)
Petrogalli Oszkár: Mankón járó demokrácia. Írások, beszédek, nyilatkozatok (Csanda Gábor)

Nekrológ

Miroslav Kusý (1931–2019) (Öllös László)

A Magyar–Szlovák Kisebbségi Vegyes Bizottság múltja, jelene és elért eredményei

Bevezető: a nemzeti kisebbségek meghatározása és politikai képviseletük fontossága

A nemzeti kisebbségek témaköre, jogainak védelme a közép- és kelet-európai államokban rendkívül vitatott kérdéskörnek számít. Mivel a kisebbség, így ezen belül a nemzeti kisebbség meghatározására sem került sor a nemzetközi színtéren,[1] így a jelenlegi tanulmány szempontjából saját, illetve egyes szakértők által alkalmazott meghatározáshoz fordulunk. Nemzeti kisebbség kifejezés alatt azokat a csoportokat értjük, melyek egy bizonyos fogadó államban élnek, ezzel egy időben azonban nemzetiségi, etnikai és történelmi alapon egy másik, általában szomszédos anyaállamhoz[2] kötődnek, széleskörű kapcsolatokat tartva fenn az említett országgal. Következésképpen a nemzeti kisebbségek, valamint a bevándorlók (az „új” kisebbségek) helyzete és jogvédelme között különbséget kell tenni, e két kategória szétválasztására van szükség, ami azonban a legtöbb esetben nemzetközi és európai szinten nem történik meg.

A nemzeti vagy hagyományos kisebbségek többnyire történelmi okok miatt, például az államhatárok változása folytán, vagy önkéntes tömeges elvándorlás, illetve szervezett áttelepítési folyamat részeseként kerültek kisebbségi helyzetbe egy adott államban. Az is elmondható, hogy az említett csoportok kettős identitással rendelkeznek: kultúrájuk, nyelvük, hagyományaik, történelmük elkülönül azon államok többségétől, ahol jelenleg élnek, azonban bizonyos fokig be is olvadtak, integrálodnak az adott társadalomba. Kymlicka szerint a nemzeti kisebbség olyan történelmi közösség, mely többé-kevésbé szervezett formában, egy bizonyos területen vagy országban él, valamint azonos nyelvvel, kultúrával rendelkezik. (Kymlicka 1995, 11. p.)

A nemzeti kisebbségek helyzetének elemzésekor fontos megemlíteni a nemzeti kisebbségek, a fogadó állam és anyaállam közötti kapcsolati háromszöget. Ebben a kapcsolatrendszerben a kisebbségeknek nemcsak a politikai és gazdasági változásokhoz kell igazodniuk, hanem két ellentétes előjelű nemzeti törekvéshez is: egyrészt a fogadó állam által alkalmazott nemzetiesítő nacionalizmushoz, másrészt pedig az anyaállam kulturális, nemzeti nacionalizmustörekvéseihez. (Brubaker 1995, 108–109. p.) Ideális esetben a fogadó állam felelőssége, hogy az országban élő kisebbségei számára biztosítsa jogaik tiszteletben tartását, illetve politikai képviseletük megvalósítását. Többségében azonban ellentétes példákat látunk, és egyes államok a kisebbségek integrációjának, a többségi társadalomba való beilleszkedésének fontosságára vagy biztonsági kockázatokra hivatkozva háttérbe szorítják a kisebbségek jogainak gyakorlatban történő alkalmazását.

A kisebbségi jogokat sok esetben valamiféle kiegészítő, járulékos vagy speciális jogoknak tekintik, melyek a kisebbségek számára többletjogok biztosítását jelentik. Ez a nézet azonban nem állja meg a helyét, mivel a nemzeti vagy egyéb kisebbségek számára a kisebbségi jogok biztosítása nem teremt kiváltságos helyzetet. A kisebbségi jogok tiszteletben tartásával a kisebbség számára ugyanazt a jogi, politikai helyzetet próbálják megteremteni, amellyel a többség rendelkezik; ebben az esetben nincs szó pozitív diszkriminációról, csupán egy egyenlőségen alapuló társadalom megteremtéséről, melyben a kisebbségek jogaik tiszteletben tartása folytán a többséggel megegyező jogokkal rendelkeznek, amely nézet nemzetközi szinten is jellemezte e jogok létrejöttét.

A kisebbségi jogok tiszteletben tartása és hatékony képviseletük biztosítása nemzeti szinten az adott állam feladata, ahol e kisebbségek élnek. Ennek megvalósítása több formában is megjelenhet a politikai pártok megalapításától a kulturális autonómia megvalósulásáig, minden esetben függ azonban az adott állam kisebbségekkel kapcsolatos politikájától. Fontos hozzátenni, hogy a kisebbségek hatékony érdekképviselete nem azonos politikai részvételükkel, hiszen jelenlétüket befolyásra kell felváltaniuk az adott politikai rendszerben; a jelenlét önmagában nem befolyásolja egyes, akár őket érintő, politikai folyamatok kimenetelét. (Verstichel 2009, 33. p.)

Bilaterális szinten a nemzeti kisebbségek védelme különböző kisebbségvédelmi és egyéb, államok között létrejövő egyezmények, szerződések megkötésével valósulhat meg. Jelen tanulmány a Magyarország és Szlovákia között létrejött kétoldalú szerződésben megalapított kisebbségi vegyes bizottság munkáját elemezve mutatja be a kisebbségek szerepét, a vegyes bizottság célkitűzéseit és hatékonyságát a kezdetektől napjainkig. A bizottság munkáját az egyes időszakokban nagyban meghatározza a két ország közötti politikai viszony; a szlovákiai magyarság és a magyarországi szlovákság céljainak megvalósulásához elengedhetetlen a kedvező politikai légkör. Azonban mind Magyarország, mind pedig Szlovákia vonatkozásában elmondható, hogy kisebb-nagyobb szerepet vállalnak az egymás országban élő kisebbségeik jólétének biztosításában, támogatják tevekénységüket és intézményeiket, ellátják jogvédelmüket, főként azokban az esetekben, amikor a fogadó állam nemzetiesítő politikája ezt megköveteli, (Brubaker 1995, 109. p.) illetve kisebbségi jogaik tiszteletben tartása nem, vagy kis mértékben valósul csak meg.

1.1. A kisebbségi vegyes bizottságok működése

Magyarország és a szomszédos államok közötti kétoldalú szerződések a rendszerváltás után, főként az 1990-es évek elején jöttek létre, melyekben a határok kölcsönös elismerésén túl nagy hangsúlyt kapott a nemzeti kisebbségek jogainak tiszteletben tartása, valamint az együttműködés egyéb formái. Az Ukrajnával, Szlovéniával, Horvátországgal, Szlovákiával, Romániával és Szerbiával kötött szerződések[3] alapján Magyarország a hat ország mindegyikével kisebbségi vegyes bizottságokat hozott létre. A bizottságok elsődleges célja, hogy az egymás területein élő nemzeti kisebbségeket érintő kérdések tekintetében konszenzust alakítsanak ki, illetve a kisebbségek vegyes bizottságokba történő bevonásával feltérképezzék e csoportok helyzetét s kidolgozzák a jövőben a mindkét állam bevonásával megvalósítani kívánt célkitűzéseket, melyek javítják e kisebbségek helyzetét.

A kisebbségi vegyes bizottságok egymáshoz hasonlóan működnek, egyes esetekben kisebb különbségek figyelhetők meg. Az alapszerződések alapján a vegyes bizottságok évente legalább egyszer találkoznak, a gyakorlatban ez sajnos az évek során több vegyes bizottság vonatkozásában nem valósult meg. A vegyes bizottság hazai tagjait kisebbségi témakörökkel foglalkozó minisztériumok (oktatás, kultúra, műemlékvédelem stb.) munkatársai, valamint a kisebbségek képviselői (kisebbségi pártok, nemzetiségi önkormányzatok, parlamenti szószóló stb.) alkotják.

A bizottsági ülések előtt mindkét ország vegyes bizottságba delegált tagjai egyrészt megfogalmazzák célkitűzéseiket, melyet a felek egy közös jegyzőkönyvtervezetbe foglalnak, véleményezve a másik fél tervezetben feltüntetett céljait is; másrészt pedig az ülés előtt a hazai bizottsági tagok saját körben szintén egyeztetést folytatnak érdekeik egyesítése, valamint a bizottsági ülésen történő eredményes képviselete érdekében. A mindkét fél által jóváhagyott, javaslataikat tartalmazó jegyzőkönyvtervezet a vegyes bizottsági ülésen kerül aláírásra, azonban az is előfordulhat, hogy a felek nem értenek egyet egyes pontokat illetően, így a jegyzőkönyv nem kerül elfogadásra. Magyarországot illetően az elfogadott és aláírt jegyzőkönyvek a belső jog részévé válnak: a kormány elé terjesztésük után kormányhatározat formájában válnak jogilag kötelező erejűvé. Az elfogadott jegyzőkönyvek alapján kiadott kormányhatározatok nevesítik az egyes célkitűzések megvalósításáért felelős magyarországi szerveket is.

A jelenlegi tanulmány szempontjából releváns Magyar–Szlovák Kisebbségi Vegyes Bizottság első, alapító ülésére 1999-ben került sor, és a 2017-es év végéig a felek összesen 13 ülést tartottak, melyek eredményeképpen 12 jegyzőkönyv került elfogadásra és aláírásra (a 12. ülés jegyzőkönyve az egyetlen, amelyet a felek nem írtak alá). A tanulmány következő részében az egyes bizottsági ülések néhány fontos célkitűzését, problematikus aspektusait veszi górcső alá, az elfogadott ajánlások magas számára tekintettel a teljesség igénye nélkül, egyes esetekben röviden elemezve az egyeztetések során uralkodó politikai légkört.

Ahogyan az előzőekben is említésre került, a vegyes bizottságok, így a Magyar–Szlovák Kisebbségi Vegyes Bizottság (a továbbiakban: KVB) is a két ország közötti alapszerződésben került megalapításra. Magyarország és Szlovákia között ez az alapdokumentum az 1995-ben aláírt jószomszédi kapcsolatokról és a baráti együttműködésről szóló szerződés,[4] így elsőként az ezzel kapcsolatos legfontosabb tudnivalók kerülnek röviden bemutatásra.

1.2. A magyar–szlovák alapszerződés

Az 1990-es évek elején a magyar állam kétoldalú szerződéseket kötött a szomszédos országok egy részével, első körben Szlovéniával, Horvátországgal, és Ukrajnával. Ezekben az években Szlovákia és Románia nem tartotta elfogadhatónak egy kétoldalú szerződés aláírását, mivel a magyar–szlovák, illetve magyar–román fél között véleménykülönbség állt fenn mind a kisebbségi autonómia, mind a kisebbségi jogok tekintetében. Ez oknál fogva a magyar–szlovák alapszerződés aláírására csak 1995 márciusában, főként nemzetközi nyomásra került sor, mivel mindkét állam csatlakozni kívánt a NATO-hoz. A szerződés korlátozott számban ugyan, de biztosított a kisebbségek számára egyes alapvető jogokat, ezeket azonban a szlovák kormány nem ültette át a gyakorlatba. (Fiala-Butora 2013, 176. p.)

A szerződés bevezetőjében a felek elismerik, hogy a nemzeti kisebbségek, ahol élnek, a két ország integráns részét képezve hozzájárulnak annak élete gazdagításához, illetve az országok közötti bizalom, barátság és együttműködés elmélyítéséhez; így szükséges előmozdítani a területükön élő kisebbségek nemzeti, etnikai, vallási, kulturális és nyelvi identitásának megőrzését és elmélyítését.

A szerződés 15. cikke értelmében a „Szerződő Felek megerősítik, hogy a nemzeti kisebbségek és az azokhoz tartozó személyek jogainak és szabadságjogainak védelme az emberi jogok nemzetközi védelmének szerves részét képezi, ebben az értelemben tehát nem az államok kizárólagos belügye, és a nemzetközi közösség legitim figyelmének tárgyát is képezi”. Az említett megfogalmazást azért is érdemes kiemelni, mivel rendkívül sok esetben hivatkoznak egyes államok a kisebbségi jogok biztosítása területén arra az elvre, hogy az államok maguk határozzák és határozhatják meg a területükön élő kisebbségekkel kapcsolatos politikai és jogi irányvonalakat, illetve e kérdéskörök szabályozása saját feladatkörükbe tartozik. Ezen államok elismerik ugyan, hogy a kisebbségi jogok az emberi jogok részeként egy „magasabb” kategóriába sorolhatók, melyeknek biztosítására minden személy jogosult, azonban kevés esetben fogalmazzák meg nyíltan, hogy nem kizárólagos belügy a területükön élő kisebbségvédelem. Ugyanakkor azt is hozzá kell tennünk, hogy maga a megfogalmazás sem viszi előbbre a nemzeti kisebbségek jogainak védelmét a gyakorlatban való alkalmazás nélkül.

A 15. cikk a továbbiakban egyebek között elismeri a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogát, hogy egyénileg vagy csoportosan szabadon nyilvánítsák ki és fejlesszék saját etnikai, kulturális, nyelvi vagy vallási identitásukat, valamint fejlesszék kultúrájukat; joguk van szóban és írásban, a magán- és közéletben szabadon használni anyanyelvüket.[5] Fontos megemlíteni, hogy a szlovák és román hozzáállás a nemzeti kisebbségek jogainak védelme terén hasonlóságokat mutat olyan értelemben, hogy mindkét állam tartott (és tart) a kisebbségek csoportos jogainak biztosításától, valamint e csoportok autonómiatörekvéseitől. Mindkét országgal kötött alapszerződés „nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek”, nem pedig a „kisebbségek” kifejezést használja, habár mindkét alapszerződés elismeri azt a fent említett tényt, hogy a nemzeti kisebbségek az adott állam integráns részét képezik annak a társadalomnak, ahol élnek. (Jeszenszky 1996, 130. p.)

A 15. cikk a továbbiakban azt is kimondja, hogy a felek „tartózkodni fognak a kisebbségekhez tartozó személyek akaratuk elleni asszimilációját célzó politikától vagy gyakorlattól”, valamint „olyan intézkedésektől, amelyek megváltoztatnák a népesség számarányát a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által lakott területeken, és amelyek korlátozzák ezen személyek jogait és szabadságjogait, amivel a nemzeti kisebbségek kárára volnának”.[6] Szintén a 15. cikkben kerül lefektetésre, hogy az említett célkitűzések megvalósítása érdekében az általuk szükségesnek tartott összetételű tagozatokból álló kormányközi vegyes bizottságot hoznak létre, mely ajánlási jogkörrel rendelkezik.

Általánosságban elmondható, hogy az alapszerződés nem hozott radikális változást a Szlovákiában élő magyar kisebbség életét illetően. Még ugyanebben az évben, 1995-ben fogadta el a szlovák kormány az államnyelvtörvényt,[7] mely szigorúan korlátozta a kisebbségi nyelvhasználatot; a szlovák nyelv vált a hivatalos érintkezés nyelvévé, valamint a törvény alapján előnyt élvez minden más nyelvvel szemben. Az alapszerződés aláírása után a magyar–szlovák kapcsolatok inkább hidegülni kezdtek; a harmadik Mečiar-kormányt 1994–1998 között a kisebbségi jogok radikális megnyirbálása jellemezte, ami főként a magyar kisebbséget érintette. Az SNS (Slovenská národná strana/Szlovák Nemzeti Párt) kezdeményezésére korlátozó intézkedések kerültek bevezetésre az oktatás és nyelvhasználat terén, akadályozva a magyar kisebbség kultúrájának fejlesztését és identitásának megőrzését, meglehetősen ellenséges hangulatot váltva ki a szlovák többség és magyar kisebbség, valamint a két állam közötti kapcsolatokban is. Bizonyos fokú pozitív változásra az 1998-as parlamenti választások után került sor, amikor az új kormány a kisebbségi jogok tekintetében toleránsabb álláspontot képviselt, azon oknál fogva (is), hogy az MKP (Magyar Koalíció Pártja) kormánypártként ellátta a szlovákiai magyarság érdekképviseletét. Az alapszerződés célkitűzéseinek teljesítése érdekében a KVB munkája is a következő évtől, 1999-től kezdődött el, amikor is megtartotta első, alakuló ülését.

A Magyar–Szlovák Kisebbségi Vegyes Bizottság munkája, 1999–2017

A Magyar–Szlovák KVB tagjai, ahogyan az előzőekben is említésre került, 1999 és 2017 között összesen 13 alkalommal ültek össze, hogy megvitassanak egyes kisebbségi témaköröket. 2002-ig a bizottság magyar és szlovák társelnökét a magyar és szlovák külügyminisztérium delegálta, ami azonban később a közigazgatási átszervezések miatt változott. Tagjai egyes minisztériumok munkatársai, szakértői, valamint a magyar és szlovák kisebbségek képviselői (kisebbségi pártok képviselői, magyar és szlovák kisebbségi szakértők, országos önkormányzat stb.) voltak, ami napjainkban sincs másképp. A tagok javaslatai alapján készül el a jegyzőkönyvtervezet, majd a végleges jegyzőkönyv, amely elfogadása után az állam gyakorlatától függően jogi kötőerővel bíró aktussal bekerül a belső jogrendszerbe, vagy ajánlás szintjén kezeli az adott ország további lépéseinek megtétele során. A Magyar–Szlovák KVB aláírt jegyzőkönyvei mindkét országban kormányhatározat formájában kerülnek elfogadásra, ami a jövőben jogilag hivatkozhatóvá válik. A kormánynak lehetősége van az elfogadott jegyzőkönyvek vonatkozásában arra is, hogy ezt nem ülteti át a belső jogba, tehát a tartalmi átvizsgálást követően nem születik az ajánlásokat tartalmazó határozat, erre azonban a Magyar–Szlovák KVB aláírt jegyzőkönyveivel kapcsolatosan a múltban még nem került sor. A kormányhatározat szintén kijelöli az egyes célkitűzések megvalósításáért, végrehajtásáért felelős minisztériumokat, szerveket.

A fent leírt folyamat jóval összetettebb, mint ahogyan első látásra tűnik: az eltérő érdekek miatt a felek közötti konszenzus megtalálása nehézségeket okoz, és ez nemcsak a jegyzőkönyvtervezet-elkészítés során mutatkozik meg. A bizottsági ülésen még az előre elfogadott és egyeztetett ajánlások megvitatása során sem biztos, hogy a KVB elfogadja a jegyzőkönyvet. Az előkészítési folyamatot is több tényező hátráltatja vagy teszi lassúvá: ilyen az ajánlások, a tervezet magyar és szlovák nyelvre történő fordítása, amire az egymás közötti köröztetés során több alkalommal is szükség lehet. Ahogyan azt az előzőekben is említettük, rendkívüli hatással bír a két ország közötti politikai légkör milyensége, hiszen az eredményes előrehaladást mindkét fél blokkolhatja. Magyar–szlovák viszonylatban a 12 aláírt jegyzőkönyv azt feltételezi, hogy a felek közötti együttműködés megfelelő, pozitív ütemben haladt. Azt is látni kell azonban, hogy a jegyzőkönyv által kijelölt célok a legtöbb esetben, főként a bizottság munkájának kezdetekor, általános és nem körülhatárolt módon lettek megfogalmazva. A jegyzőkönyvek átolvasása során az is kitűnik, hogy mivel a legtöbb célkitűzés két vegyes bizottsági időszak között nem teljesült, így a felek ezeket újra és újra, a további ülések alkalmával is elérendő célként fogalmazták meg, így „görgetve” maguk előtt ezek megvalósítását.

A Magyar–Szlovák KVB tagjainak összetételét illetően a jelenlegi gyakorlat a következő: a Magyarországon élő szlovák kisebbségek részéről a bizottság magyar tagozatának résztvevői az Országos Szlovák Önkormányzat elnöke, valamint 2014-től az Országgyűlés Magyarországi Nemzetiségek Bizottságának szlovák nemzetiségi szószólója. Emellett az egyes minisztérium szakpolitikai munkatársai és szakértői mellett az elmúlt években gyakorlattá vált, hogy a bizottság magyar oldali tagjaként vesz részt az üléseken az MKP egy tagja. A Szlovákiában élő magyar kisebbség képviseletét jelenleg a Most-Híd szlovákiai polgári párt négy képviselője látja el. Az alapszerződés nem határozza meg, nem részletezi, mely tagok, illetve szervezetek képviseljék a magyar és szlovák kisebbségeket a bizottságban, így észszerű kérdésnek tűnik, hogy a jelenlegi összetétel megfelelően, célravezetően, illetve a kisebbségek képviselete szempontjából hatékonyan működik-e. E kérdést részlegesen a tanulmány következtetéseiben válaszoljuk meg; a következő részben pedig röviden bemutatásra és elemzésre kerülnek a KVB egyes ülései és célkitűzései.

2.1. A Magyar–Szlovák KVB első, alapító ülése

1999. február 8-án, Budapesten került sor a Bizottság első összehívására Németh Zsolt magyarországi és Ján Figeľ szlovákiai külügyminisztériumi államtitkárainak társelnökletével.

Első jegyzőkönyvükben[8] a felek általános, átfogó módon fogalmazták meg célkitűzéseiket, a szöveg kevés konkrét feladat megvalósításának szükségességére mutat rá. Példaként említhetjük a felek azon szándékát, hogy támogassák a Szlovákiában működő magyar, illetve Magyarországon működő szlovák egyetemi tagozatok működését; megvalósuljon a nemzeti kisebbségek képviselete Magyarországon; biztosítsák Szlovákiában az anyanyelvi oktatás lehetőségét bizonyos szakmákhoz kötődően, valamint a magyarországi kisebbségi iskolákban a szlovák nyelv oktatásának feltételeit; a felek működjenek együtt az oktatás, kultúra és tudomány területén; teremtsék meg a határ menti együttműködés támogatásához szükséges jogi feltételeket; törvénnyel szabályozzak a Szlovákiában élő nemzetiségi kisebbségek nyelvhasználatát; Magyarország anyagilag támogassa a magyarországi szlovák nemzeti kisebbség kulturális identitásának fejlesztését; stb. A jegyzőkönyvhöz a felek memorandumot csatoltak, melyben egyebek között kinyilvánították, hogy együttműködnek a Szlovákiában élő magyar és Magyarországon élő szlovák kisebbség jogainak védelme érdekében, mivel a nemzeti kisebbségek a társadalomnak és az államnak gazdagító elemei, így identitásuk megőrzését, kifejezését és fejlesztését biztosítani kell.

A jegyzőkönyv megfogalmazásai alapján az együttműködés e korai szakaszában a felek főként a kompetenciák és célterületek általános leírására törekedtek, és csak a későbbiekben lesz megfigyelhető a célok és felelősségi körök pontosabb meghatározása. Ahogyan említésre került, az 1998-as parlamenti választások változásokat hoztak a szlovákiai politikában, valószínűsíthetően a KVB munkájának kezdete is részben ennek köszönhető. Az MKP koalíciós pártként való jelenléte mindenképpen pozitív hatással volt a magyar–szlovák kapcsolatok előmozdításában és a politikai irányvonalak kisebbségek számára kedvezőbb meghatározásában.

2.2. A KVB második ülése – 1999 szeptember 29., Pozsony

A felek még ugyanabban az évben, 1999-ben megtartották a bizottság második ülését, mely szintén a jegyzőkönyv aláírásával végződött. A dokumentum[9] bevezetőjében kiemelik, hogy a felek kül- és belpolitikájának központjában az európai integráció, a jószomszédi kapcsolatok fejlesztése, a regionális együttműködés és a kisebbségek helyzetének javítása állnak. A magyar fél elismerését fejezi ki a szlovák kormány felé, mivel az „jelentős erőfeszítéseket és konkrét lépéseket tett az előző kormány által előidézett kisebbségi jogsérelmek orvoslására”, azonban e téren van még lehetőség az előrehaladásra, például nem jött létre olyan kisebbségi nyelvhasználati törvény, amelyet a szlovákiai magyarság képviselői is elfogadtak volna. A szlovák fél azonban a kisebbségi nyelvhasználati törvényt a nemzeti kisebbségek felé tett fontos lépésnek tartja, amelyet pozitívan fogadtak az európai intézmények is, valamint az alkotmányos követelményeknek is megfelel. Érdemes e jegyzőkönyvnél valóban kicsit közelebbről elemeznünk e törvényt, hiszen az említett időszak egyik sarkalatos, a magyar–szlovák kapcsolatokat és a KVB tevékenységét is meghatározó eszközről van szó, melyet a felek nyilvánvalóan különbözőképpen értékeltek.

A 184/1999 sz. törvényt a kisebbségi nyelvhasználatról[10] a szlovák kormány 1999-ben fogadta el, azonban inkább az Európai Uniótól érezhető nyomás miatt született meg a csatlakozási tárgyalásokkal összefüggésben, semmint Szlovákia saját megfontolása eredményeként. Magyarország és a szlovákiai, főként magyar kisebbség nézőpontja szerint a törvény számos olyan kitételt tartalmaz, mely hátrányos helyzetbe hozza e csoportokat. A törvény egyebek között kimondja, hogy azok a kisebbséghez tartozó személyek, akik egy adott községben két egymást követő népszámlálás adatai alapján legalább a népesség 15%-át teszik ki, a hivatali érintkezés során használhatják a kisebbségi nyelvet.[11] Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az állami szervekhez benyújtott kérelmekre az adott szerv a kisebbség nyelvén válaszol; egyes dokumentumokat kétnyelvű változatban állít ki; a közigazgatási szervek, helyiségek, állomások és megállók neveit és egyéb feliratokat szintén kétnyelvű formában tünteti fel; a helyi önkormányzat ülései kisebbségi nyelven tarthatók, és így tovább.[12] Meg kell azonban említeni, hogy a törvény nem nevesíti az önkormányzati hivatalokon túl azokat a szerveket, melyekre a törvény rendelkezései kiterjednek, továbbá az említett kérelmeket általában szlovák nyelvű űrlapon lehet benyújtani, és mivel a törvény nem rendezi ezek kérdését, a kisebbségi nyelvű ügyfélnek alig van lehetősége anyanyelvén kérelmet benyújtani, így a nem kisebbségi nyelvű beadványra csak államnyelvű válasz érkezhet. (Szabómihály 2006, 47. p.) Abban sincs általános konszenzus sem a felek, sem a kisebbségek képviselői között, hogy a 15%-os küszöb vajon alacsony vagy magas számarányt jelent a kisebbségekre nézve. A legnagyobb nehézséget az okozza, hogy a nemzetiségi és a nyelvi kategóriák sok esetben nem fedik le egymást, nem ugyanazok. A szlovákiai kisebbségek vonatkozásában megfigyelhető, hogy a nemzetiségi hovatartozás és az anyanyelv nem mindig esik egybe, a magukat adott anyanyelvűnek vallók száma magasabb, mint az adott nemzetiséghez tartozók száma. (Vass 2013, 84. p.) A 2011-es szlovákiai népszámlálás adatai alapján 458 467 lakos (a népesség 8,5%-a) vallja magát magyar nemzetiségűnek, míg 508 714 lakos (a népesség 9,4%-a) állítja, hogy a magyar az anyanyelve.[13]

A gyakorlatban a törvény által lefektetett célkitűzések nem valósultak meg, hiszen ehhez a hivatali feltételek átalakítására, dokumentumok lefordítására és egyéb változtatásra lenne szükség, amit központi szinten kellene felügyelni. Érthető tehát az 1999-ben tartott KVB ülésen a két fél eltérő hozzáállása az adott törvényhez. Ezen túl azonban a bizottságban több területen is célok fogalmazódtak meg, elsősorban az iskolaügy és az oktatás, valamint a kultúra területén, például szlovák–magyar történészbizottság létrehozásának szándéka; az iskolai végzettségek elismeréséről szóló egyezmény előkészítése; magyar és szlovák kulturális központok támogatása, és így tovább.

2.3. A KVB harmadik ülése – 2001. március 30., Budapest

A bizottság soron következő ülésén a felek, az előbbi alkalmaktól eltérő módon néhány általános irányvonalat határoztak meg, melyek a jegyzőkönyvben[14] is lefektetésre kerültek, melyek közül a legfontosabb, hogy KVB a jövőben legalább évente egyszer ülésezik; az összes eddigi ajánlás teljesítését áttekintik; kezdeményezik az ajánlások átutalását más vegyes bizottságok hatáskörébe, valamint a magyar és szlovák tagozat elnökeinek és titkárainak részvételével is lehetőség nyílik az aktuális kérdések megtárgyalására.

A jegyzőkönyv továbbá felsorolja az 1. és 2. ülés teljesítettnek tekinthető ajánlásait, úgymint a Helyi Önkormányzatok Európai Chartájának és a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának ratifikálását; az Esztergom és Párkány közötti Duna-híd felújításáról szóló kormányközi megállapodás aláírását; a kisebbségek képviselőinek részvételét a magyar–mzlovák vegyes bizottságok munkájában; a magyar–szlovák kormányközi ekvivalenciaegyezmény aláírását; a műemlékvédelmi együttműködési megállapodás aláírását, és még néhány egyéb területeken elért célokat.

A jegyzőkönyv szintén felsorolja az 1. és 2. ülésen megfogalmazott, azonban megvalósításra nem kerülő ajánlásokat, valamint új, előremutató célokat is tartalmaz. Érdemes megemlíteni a szlovák fél részére megfogalmazott új ajánlást, mely az akkor épp előkészítés alatt álló közigazgatási reformja és az új területi egységek kialakítása során egyes nemzetközi dokumentumok (magyar–szlovák alapszerződés, az ET nemzeti kisebbségek védelméről szóló Keretegyezménye, az ET PKGY Szlovák Köztársaság ET-tagfelvételi kérelméről szóló véleménye) rendelkezéseinek betartására „biztatja”. Ezt azonban a szlovák törvényhozás a magyar igények ellenében fogadta el, nem téve lehetővé a magyar kisebbségnek két magyar többségű dél-szlovákiai terület, „megye” létrehozását. A 2001-ben elfogadott megyei önkormányzati törvény megerősítette a korábbi (Mečiar-féle) közigazgatási felosztás megyehatárait, ezzel hosszú távon ellehetetlenítve a kisebbségi önkormányzatiság települési szinteknél magasabb érvényesíthetőségét az adott megyei közigazgatási keretek között. Az érintett közigazgatási egységekben élők véleményét meg sem hallgatva, a dél-szlovákiai magyarlakta területeken 13-ról 18-ra növelték azoknak a járásoknak a számát, amelyekhez olyan magyarlakta települések is tartoznak, ahol a magyarok aránya meghaladja a 20%-ot. (Szarka 2009.) Egyes szakértők szerint ebben a kérdésben (is) nyilvánvalóvá vált, hogy a szlovák belpolitikában nem sokat törődnek a magyar külpolitika és a Magyar Koalíció Pártjának elvárásaival a magyar kisebbség jogos követeléseinek teljesítésére. (Hamberger 2004, 32. p.)

2.4. A KVB negyedik ülése – 2003. június 5., Pozsony

A negyedik ülés jegyzőkönyve alapján a bizottság működése hozzájárul a két ország azon törekvéseinek erősítéséhez, melynek célja az EU-hoz való csatlakozás, a regionális együttműködés, jószomszédi kapcsolatok, valamint igyekeznek biztosítani a területükön élő kisebbségek helyzetének további javítását. Újra belefoglalják a jegyzőkönyvbe a régebbi, nem teljesült ajánlásokat, melyek elemzésétől most eltekintünk, illetve az új ajánlások közül is néhányat emelnénk ki.

Az ülés egyik célkitűzésé vált, hogy a felek a két ország szakértőinek bevonásával segítsék a szlovákiai jogszabályok magyar nyelvű, illetve a magyarországi jogszabályok szlovák nyelvű folyamatos közzétételét, különös tekintettel az EU-s jogszabályokra. Szlovákiában az első magyar corpus juris[15] csak 2015-től kezdett el működni elektronikus formában, 13 évvel az ajánlás megfogalmazása után, a Pro Civis Polgári Társulás fordítói-szakmai tevékenységének köszönhetően. Ez a gyűjtemény a tágabb környezetben példanélküli; a szomszédos országokban nem jött létre ehhez hasonló magyar nyelvű jogszabálygyűjtemény. A társulás 2011-ben kezdte meg munkáját a szlovák alkotmány lefordításával; azóta kb. 65 törvény és 220 módosító kiegészítés található meg honlapjukon, illetve a törvények egyes változatainak összeszámolásával ez még nagyobb terjedelmet tesz ki, több tízezer oldalt. A törvények folytonos módosulása miatt szükséges a törvénytárat is újítani. A Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája kimondja, hogy ezt a munkát az államnak kellene elvégeznie, azonban erre Szlovákiában nincs lehetőség, hiszen a kisebbségi nyelvhasználati törvényt az állam nem tölti meg valós tartalommal.[16] A Szlovákiai Magyarok Kerekasztala mellett működő jogsegélyszolgálat[17] munkatársai szintén részt vesznek a törvények magyar nyelvre történő fordításában. Ami a törvények Magyarországon szlovák nyelvre történő fordítását illeti, egységes adatbázis napjainkig nem jött létre, illetve a jogszabályok fordítása szervezetileg nincs koordinálva. Megoldást jelentene, ha akár a szlovák kisebbségi egyesületek, akár a szlovák nemzetiségi önkormányzat vagy a két ország szakembereinek összefogásával nagyobb mértékben haladhatna előre az említett fordítási munka.

Ezen túl a jegyzőkönyvben természetesen egyéb célkitűzések is megjelennek, a teljesség igénye nélkül például a borsi várkastély felújítására vonatkozó közös terv előkészítése; a nemzeti kisebbségek vallási szertartásainak elősegítése; a közoktatási intézmények jobb tankönyvellátása; a könyvtárak közös fejlesztése, és így tovább.

2.5. A KVB ötödik ülése – 2005. november 15., Budapest

A két ország 2004. május 1-i dátummal megvalósuló európai uniós csatlakozása után 2005-ben került sor a következő KVB-ülésre. A jegyzőkönyv[18] I. részében a felek kifejtették, hogy együttműködésüket kedvezően befolyásolja a két ország európai uniós tagsága, ami által mindkét országban megerősödtek a nemzeti kisebbséghez tartozók jogai és érvényesítésének európai keretei, valamint bővültek az anyanemzettel való kapcsolattartás lehetőségei. Az együttműködés eredményességének egyik példája, ahogyan azt a jegyzőkönyv is megfogalmazza, a két ország között 2003. december 12-én Brüsszelben megkötött, a nemzeti kisebbségek kölcsönös oktatási és kulturális támogatásáról aláírt megállapodás.[19] A dokumentum 1. cikke kimondja, hogy a „Felek egyetértenek azzal, hogy a Szlovák Köztársaság támogathatja a Magyar Köztársaság területén élő szlovák nemzeti kisebbség nyelvi és kulturális identitásának megőrzését és fejlesztését, és azzal, hogy a Magyar Köztársaság támogathatja a Szlovák Köztársaság területén élő magyar nemzeti kisebbség nyelvi és kulturális identitásának megőrzését és fejlesztését”. A felek továbbá támogatást nyújthatnak Magyarország és Szlovákia területén a magyar és szlovák nyelven, a magyar és szlovák kultúra vagy a magyar és szlovák nyelv tárgyában oktatást biztosító művelődési és közoktatási intézményekben folyó oktatási és nevelési folyamat finanszírozásához.[20]

A jegyzőkönyv I. részében a magyar fél kiemeli, hogy a KVB IV. ülése óta módosult a Magyarországon élő nemzeti kisebbségek helyzetét szabályozó törvény és a közigazgatási törvény. A nemzetiségi kisebbségek helyzetével kapcsolatos szabályozás[21] azon kisebbségek jogait fekteti le, melyek a magyar állam állampolgárai, viszont magukat valamely nemzeti kisebbséghez tartozónak vallják. A törvény tiltja a nemzeti kisebbségek mindenfajta diszkriminációját, beolvasztását, erőszakos áttelepítését, az etnikai arányok megváltoztatását.[22]

Ezen túl a törvény kimondja, hogy Magyarországon a nemzeti kisebbségek települési, területi és országos kisebbségi önkormányzatot hozhatnak létre, melyeknek feladata a kisebbségek érdekeinek védelme és képviselete.[23]

A felek az ülésen az előző ajánlások jelentős számát szintén tovább görgették, azonban olyan új ajánlások is megfogalmazódtak, mint például egymás kölcsönös tájékoztatása az EU kisebbségpolitikai normáinak előkészítésére vonatkozó javaslataikról; a kisebbségi civil szervezetek támogatásának növelése; a kis létszámú magyar és szlovák iskolák megmaradásának elősegítése; a hadisírok gondozásáról szóló megállapodás előkészítése; stb.

2.6. A KVB hatodik ülése – 2006. szeptember 22., Pozsony

A Szlovákiában és Magyarországon megvalósuló parlamenti választások után a KVB soron következő ülésén a felek a jegyzőkönyvben[24] is rögzítették, hogy a nemzeti kisebbségekről való gondoskodással kapcsolatos kérdések szerepelnek a két ország programjában, összhangban a nemzeti kisebbségek védelmének európai értékeivel és normáival.

A két ország közötti kapcsolatot (valamint a két újonnan megalakult kormány közötti kapcsolatot) illetően elmondható, hogy az előző irányvonalhoz képest egy feszültebb, problematikusabb időszak kezdődött. Szlovákiában az MKP ellenzékbe került, Robert Fico pedig koalíciós kormányával (Smer-SD) került a miniszterelnöki székbe, míg Magyarországon Gyurcsány Ferenc (MSZP) a választások után is miniszterelnökként folytatta. A 2006-os évtől azonban egyes területen hangsúlyosabb gondok jelentkeztek: a nacionalista Szlovák Nemzeti Párt a koalíció részévé válva is hangoztatta erőteljes magyarellenes politikáját, melynek vezetője, Ján Slota egyebek között olyan nyilatkozatot tett, miszerint Szlovákiában brutális magyarosítás zajlik. Nyilvánvaló, hogy ezzel jelentős mértékben növelte nemcsak a szlovákiai magyar kisebbség és a többség, hanem a két ország közötti feszültségeket is. 2006 augusztusában Budapesten ismeretlen tettesek megrongálták a szlovák nagykövetség épületét, és szintén ebben a hónapban Szlovákiában, Nyitrán ismeretlenek megverték Malina Hedvig magyar egyetemistát, mert az utcán magyarul beszélt. A szlovák hatóságok ez után azt állították, hogy a lány maga találta ki az incidenst, és eljárást indítottak ellene a hatóságok megtévesztése miatt. Októberben elmaradt a Gyurcsány és Fico közötti V4 keretében szervezett találkozó, mivel ekkor már Magyarország is kifogásolta, hogy a szlovák miniszterelnök nem határolódik el a magyarellenes kijelentésektől és cselekményektől.[25]

Az effajta események sora a következő években is folytatódott, azonban jelenleg a 2006-os évnél maradva a KVB munkájában is megfigyelhető volt a kapcsolatok hidegülése és a kooperáció befagyása olyan értelemben, hogy az említett ülésen a felek új ajánlásokat nem fogadtak el, ami az előző évekhez képest példanélkülinek számított. A jegyzőkönyv felsorolja a korábbi évek azon ajánlásait, melyeket a felek továbbra is feladatuknak tekintenek, illetve megállapította, hogy a nemzeti kisebbségek oktatási és kulturális támogatása a 2003-ban aláírt megállapodással összhangban zajlik. Ennél tovább azonban a KVB ebben az évben az együttműködést illetően nem jutott.

2.7. A KVB hetedik ülése – 2007. szeptember 18., Budapest

Az ülésen elfogadott jegyzőkönyv[26] I. része alapján a felek pozitív fejleményként említik egyebek között a két ország kormányfői között lezajlott kétoldalú találkozó eredményeit, ami pozitív hatással volt a kétoldalú kapcsolatok fejlődésére, valamint a találkozón elfogadott csomag rendelkezései szintén hozzájárulnak a két nemzet közötti kapcsolatok elmélyítéséhez, és a nemzeti kisebbségek helyzetének javítását is szolgálják. Gyurcsány Ferenc magyar és Robert Fico szlovák kormányfő 2007. június 18-án találkozott Pozsonyban, és a visegrádi országok miniszterelnökeinek találkozója keretében folytatott megbeszélést, amelynek keretében aláírták a Közös múlt, közös jövő – a közös projektek fényében című egyezményt. A dokumentumban leszögezték, hogy a két ország kapcsolatait a jövőben is a magyar–szlovák alapszerződésben rögzített elvekre alapozzák, és ennek megfelelően hajtják végre az az egyezmény 14 pontját, melyek között szerepel, hogy hat hónapon belül üljön össze az alapszerződés értelmében létrejött 11 vegyes bizottság, illetve például arra is, hogy mielőbb megjelenjen a két ország történészeiből álló vegyes bizottság közös kiadványa, amely politikai érdekektől mentesen, objektív történelmi tényeket rögzítve hivatott szólni a két nép és nemzet ezeréves együttéléséről.[27]

A jegyzőkönyvben a felek kiemelték a határon átnyúló együttműködés szükségességét és a fejlesztések jelentőségét is, melyek a nemzeti kisebbségek számára szintén nagy előnyt jelentenének. A magyar fél a jegyzőkönyvben rögzítette, hogy nemzetpolitikájának alapelvei az elmúlt időszakban megváltoztak, illetve változások következtek be az ország határain kívül élő magyarok támogatási rendszerében. A 2006-os választásokat követően kidolgozott új irányvonalakra azért volt szükség, mivel sem a környező országok, sem az Unió nem pótolhatják az anyaország szerepét külhoni kisebbségei tekintetében. A legfontosabb célkitűzés, hogy a magyar kormánypolitika továbbra is oldja a kisebbségi létből eredő egyenlőtlenséget, így az intézményi, valamint a támogatási rendszert is átalakította.[28]

Szlovákiában 2007-ben ugyancsak folytatódott a magyarellenes retorika, elsősorban az előbbiekben említett Ján Slota jóvoltából, aki például 2007 áprilisában Csáky Pálról, az MKP új elnökéről szélsőségesen negatív hangvétellel nyilatkozott, májusban pedig szélsőségesnek nevezte Sólyom László államfőt, mivel pártolja a határon túli magyarok autonómiatörekvéseit.[29] Ennek ellenére azonban a magyar–szlovák kapcsolatokban kismértékű javulás volt megfigyelhető.

A jegyzőkönyv csak alacsony számú új ajánlást fogalmazott meg, központi elemként kezelve a múltban lefektetett célkitűzések megvalósításának folytatását. Új ajánlásként jelent meg pl. az interregionális kapcsolatok intenzívebbé tétele, Országos Szlovák Önkormányzat támogatása, szlovákiai magyar művelődési intézet létrehozásának megvizsgálása, a digitális televíziózásra vonatkozóan szakértői csoportok felállítása, stb.

2.8. A KVB nyolcadik ülése – 2008. június 10., Pozsony

Annak ellenére, illetve azzal egy időben, hogy 2008-ban a magyar–szlovák kapcsolatok ismét elérték a mélypontot, a felek Pozsonyban találkoztak, és az ülés jegyzőkönyv aláírásával végződött. Ez azért sem volt egyértelmű, hogy így lesz, mivel 2008-ban nemcsak a szlovákiai magyarok, hanem a magyar állam is kifejezte rosszallását, egyet nem értését a szlovákiai magyarokkal szembeni jogszerűtlen bánásmód miatt. Példaként említhető, hogy 2008 októberében a magyar külügyminiszter, Göncz Kinga kifogást emelt a Szlovákiában használt tankönyvek minősége és asszimilációra való törekvésük ellen. A tankönyvek ügye azonban már jóval ezelőtt, 2007 elején kezdődött, amikor az új kormány oktatási minisztere a magyar kisebbségek oktatási rendszerében különféle változásokat vezetett be.[30]

Közvetlenül a KVB ülése előtt, 2008 első felében is világot láttak olyan kijelentések, melyek még jobban hozzájárultak a magyar–szlovák kapcsolatok fagyossá váláshoz. Ilyen volt Ján Slota januári nyilatkozata, miszerint „Szlovákiában nem élnek magyarok, csak szlovákok, akik magyarul beszélnek”, majd májusban lovas bohócnak nevezte Szent István királyt. A szlovák parlament szintén májusban megszavazta az új közoktatási törvényt, amely szerint a szlovákiai magyar iskolákban a szlovák nyelvet olyan óraszámban kell tanítani, hogy a magyar iskolák diákjai megfelelően elsajátíthassák az államnyelvet, valamint a későbbiekben az oktatási miniszter úgy rendelkezett, hogy a szeptembertől megjelenő szlovákiai magyar tankönyvekben a helységneveket már csak szlovákul szabad leírni, a magyar helységnév említését csak első alkalommal, a szlovák mögött zárójelben engedélyezik.[31]

A leírt légkör nem szolgáltatott megfelelő alapot a KVB sikerességéhez, azonban a 8. jegyzőkönyv alapján a felek megegyeztek, hogy a nyitott vagy vitás kérdések megoldása, megválaszolása során szükséges megőrizni a nemzeti kisebbségek védelme terén eddig elért szintet és eredményeket, valamint erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy a kisebbségek jelenlegi helyzete ne változzon negatív irányban. A jegyzőkönyv a régebbi ajánlások ismétlésén túl minimális, rendkívül alacsony számú új ajánlást tartalmazott.

2.9. A KVB kilencedik ülése – 2009. július 17., Budapest

A kilencedik jegyzőkönyv[32] I. részében a felek elítélik az etnikai összeférhetetlenség és sovinizmus, valamint a szélsőséges mozgalmak minden megnyilvánulását, melyek gyakran a kisebbségek ellen irányulnak. A II. rész leírása alapján a felek megtárgyalták a szlovák államnyelvtörvény közelmúltban elfogadott módosítását, és a szlovák fél biztosította a magyar felet, hogy a törvény módosításával a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek alkotmányos és nyelvi jogai semmilyen formában nem sérülnek. A magyar fél ellenben úgy vélte, hogy az említett törvény rendelkezéseit jogkorlátozásként értékeli, ezért azzal kapcsolatos további egyeztetésre van szükség.

Ami a kisebbségek nyelvhasználati jogait illeti, Szlovákiának alkalmaznia kellene a nemzetközi kötelezettségvállalásokban lefektetett elveket, úgymint a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája és a Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló Keretegyezmény rendelkezéseit, valamint az egyéb uniós, nemzetközi és kétoldalú (pl. alapszerződés) célkitűzéseket. Az említett államnyelvtörvény módosításának[33] preambuluma alapján a „szlovák nyelv a szlovák nemzet egyediségét kifejező legfontosabb ismertetőjegy, kulturális örökségének legbecsesebb értéke és a Szlovák Köztársaság szuverenitásának kifejezője, valamint állampolgárainak általános érintkezési eszköze”. A nyelvhasználatot az élet majdnem minden területén szabályozó törvény szintén kimondja, hogy a szlovák nyelv előnyt élvez az ország területén használt többi nyelvvel szemben.[34] Meg kell azonban jegyezni, hogy a törvény egyes rendelkezései sértik a faji irányelvbe[35] foglalt közvetlen és közvetett hátrányos megkülönböztetés tilalmát, mivel azok nem mindig igazolhatók jogszerűen egy objektív céllal. Sőt a törvény későbbi alkalmazása lealacsonyító, megalázó bánásmódot is jelenthet, valamint ez akár az irányelv által tiltott zaklatásnak is minősülhet.[36] A hivatalos közegben a törvény alapján kizárólag szlovák nyelven lehet kommunikálni, valamint az állami, a területi önkormányzati és a közigazgatási szervek is a hivatalos érintkezés során kizárólag a szlovák nyelvet használhatják. A szabályozás alól csupán két esetben van kivétel: egyrészt akkor, ha a nemzeti kisebbségek aránya az adott településen meghaladja a 20%-ot, másrészt pedig amennyiben a külföldi nyelv használatát a nemzetközi kapcsolat indokolja. A hivatalos szervek alkalmazottai kötelesek ismerni és hivatalos helyzetekben használni a szlovák nyelvet. Ezen szabályok értelmében előfordulhat – olyan településeken, ahol a magyar kisebbség aránya nem haladja meg az előírt 20%-ot –, hogy egy magyar nemzetiségű hivatalnok és egy magyar nemzetiségű ügyfél kötelesek szlovákul kommunikálni, pedig mindkettejük számára az anyanyelvük használata lenne a természetesebb és egyszerűbb.[37] Az oktatás területén a törvény kimondja, hogy az államnyelv oktatása minden alapiskolában és középiskolában kötelező, valamint a kisebbségi nyelven oktató iskolákban a teljes pedagógiai dokumentációt kétnyelvűen kell vezetni.[38] Az effajta szabályozás közvetlen hátrányos megkülönböztetést jelent, mivel a kisebbségekhez tartozó személyeket hátrányosabb helyzetbe hozza, mint a szlovák többséghez tartozókat. Nem beszélve arról, hogy vészhelyzetben (pl. kórházakban) a nem megfelelő szabályozás miatt kialakuló problémák (pl. a főként kisebbségek által lakott területen a kórház alkalmazottja nem beszéli a kisebbség nyelvét) akár egy ember életébe is kerülhetnek. (Kardos–Majtényi–Vizi 2009.)

Az államnyelvtörvény okozta feszültségek ellenére a felek a 9. ülés alkalmával néhány új ajánlást is elfogadtak, egyebek között az anyanyelvi továbbképzések kölcsönönös elismerését; a területükön található szellemi kulturális örökség felkutatására és megőrzésére vonatkozó lépések megtételét; a magyarországi szlovákság történelmi emlékhelyeinek felmérését; stb.

2.10. A KVB tizedik ülése – 2011. február 2., Pozsony

A X. jegyzőkönyv[39] alapján a felek az ülés keretén belül megvitatták azokat a vitás kérdéseket, melyek az utóbbi időben a nézeteltérések középpontjában álltak. A szlovák államnyelvtörvény kapcsán a magyar fél ismét a dokumentumba foglalta, hogy a nemzetközi szervezetek ajánlásaival összhangban szükséges további lépéseket tenni annak érdekében, hogy az államnyelv védelme és a kisebbségek nyelvhasználati jogainak védelme között egyensúly jöjjön létre. A szlovák fél ígérete alapján kijavítja az előző időszak azon törvénykezési és politikai megszorító rendelkezéseit, melyek nem voltak összhangban az emberi jogi alapelvekkel. Szintén megállapították, hogy a KVB-ban folyó párbeszéd segít csökkenteni a viták élességét, valamint hozzájárul ahhoz is, hogy a jövőben ne kerüljön sor a nézeteltérések kiéleződésére, ennek érdekében jövőbeni jogalkotási szándékaikról, melyek érintik a nemzeti kisebbségeket, egymást tájékoztatni fogják. Előrelépésnek tekinthető, hogy a jegyzőkönyvbe belekerült mind az emberi jogi alapelvekkel ellentétes rendelkezések kijavítása, mind a nézeteltérések kiküszöbölésére irányuló politikai akarat megfogalmazása a felek részéről, ami arra enged következtetni, hogy a KVB ülései valóban oldottabb, az együttműködés előmozdítására alkalmasabb légkört biztosítanak a vezetői szintnél megszokottnál.

Az ajánlások tekintetében a felek a jegyzőkönyvben rögzítették, hogy a jövőben fokozottan keresik a megoldást azoknak az ajánlásoknak a teljesítésére, amelyekkel kapcsolatosan huzamosabb ideje nem történt előrelépés, valamint ezen ajánlások magas számára tekintettel a megvalósult vagy jelenleg megvalósuló ajánlásokat törlik a jegyzőkönyvből, illetve ha a jövőben ezekkel kapcsolatosan problémák merülnek fel, akkor újra napirendjükre tűzik. Néhány ajánlást a szakmailag illetékes vegyes bizottságok figyelmébe ajánlottak annak érdekében, hogy a KVB hatékonyabban tudjon összpontosítani egyéb, új vagy folyamatban lévő témakörökre.

Az ülésen megfogalmazott néhány új ajánlás közül kiemeljük azt, amely alapján a szlovák fél igyekszik biztosítani a magyar nyelvű tankönyvek és taneszközök tekintetében a választhatóságot, valamint hogy fordítás helyett legyen lehetőség szlovákiai magyar szakemberek által írt tankönyvekből és taneszközökből tanítani. Ez a célkitűzés kiemelt fontossággal bír, hiszen a magyar kisebbség több esetben fogalmazott meg kritikát például a szlovákiai történelemkönyvekkel összefüggésben. A magyar tannyelvű iskolákban magyar tankönyvekből tanítanak, azonban sok esetben ezek a szlovák történelemtankönyvek pontos fordításai voltak, melyek kizárólag a szlovák nép történelmével foglalkoznak, szlovák szemszögből elemezve a múlt eseményeit.[40]

2.11. A KVB tizenegyedik ülése – 2012. november 7., Budapest

A vegyes bizottság következő ülése előtt, 2012 márciusában Szlovákiában parlamenti választásokat tartottak, melyek eredményeképpen a magyarellenes megnyilvánulásairól (is) elhíresült Szlovák Nemzeti Párt (SNS) nem jutott be a szlovák parlamentbe; a Smer szociáldemokrata párt, Robert Fico vezetésével abszolút többséggel azonban igen, s egyik célja a bilaterális kapcsolatok fejlesztése volt. A két ország közötti kapcsolatok folyamatosan javulni látszottak, és szintén ebben az évben az országok külügyminiszterei kiemelték, hogy a Szlovákia és Magyarország közötti kapcsolatok jobbak, mint amilyennek tűnnek, hangsúlyozva a párbeszéd szükségességét, mivel a két országot sokkal több dolog köti össze, mint amennyi elválasztja.[41]

Ebben a szellemiségben került sor a KVB soron következő ülésére, melynek jegyzőkönyvében[42] a felek megállapították, hogy a kétoldalú szlovák–magyar kapcsolatok légkörének mindenfajta javítása nagyon pozitív hatást gyakorol a Magyarországon élő szlovák és a Szlovákiában élő magyar kisebbség életére. Emellett a szlovák fél szerint az államnyelvtörvény két módosítása és a nemzeti kisebbségek nyelvhasználatáról szóló törvény pozitív lépést jelent az államnyelv védelme és a nemzeti kisebbségek nyelvhasználati jogainak védelme közötti egyensúly megteremtése szempontjából. Az államnyelvtörvény kapcsán a magyar fél azonban továbbra is úgy véli, hogy a nemzetközi szervezetek ajánlásaival összhangban további lépéseket kell tenni az említett egyensúly megteremtésére.

A szlovák fél külön megemlíti a magyarországi új, az országgyűlési választásról szóló törvényt,[43] és várja, hogy abban az esetben, ha szlovák nemzetiségi képviselőt nem választanak meg, a szlovák nemzetiségi országgyűlési szószóló minél szélesebb körű jogosítványokkal rendelkezzen. Az országgyűlési képviselők választásáról szóló törvény kimondja, hogy „nemzetiségi listát állító, de azon mandátumot nem szerző nemzetiséget nemzetiségi szószóló képviseli az Országgyűlésben”.[44]

Az ülésen az új ajánlások között megfogalmazásra került egy magyar–szlovák történettudományi szakmai folyóirat megalapítása; valamint több olyan ajánlás is, mely a kisebbségi nyelvhasználatra vonatkozik, ami a leírt előzmények és konfliktusok ismeretében nem számít meglepőnek. A jegyzőkönyv alapján ilyen célkitűzés a kisebbségi nyelvhasználatot szabályozó hatályos törvények végrehajtása és gyakorlati alkalmazásuk előtt álló akadályok elhárítása; a kisebbségi nyelvhasználat többletköltségeinek vizsgálata, valamint ezzel összefüggésben költségvetési források keresése; szakmai, módszertani és pénzügyi feltételek biztosítása a kisebbségi nyelvek hivatali használatára és a szükséges szakterminológia kialakítására.

A KVB 12. ülésén nem került sor jegyzőkönyv aláírására, így elemzésünket a jelenlegi utolsó ülés jegyzőkönyvének elemzésével folytatjuk.

2.12. A KVB tizenharmadik ülése – 2016. november 3., Budapest

A 2016. évi márciusi szlovákiai parlamenti választások Robert Fico újabb győzelmét hozták, akinek céljai között továbbra is szerepelt a Magyarországgal és így a harmadik Orbán-kormánnyal való kapcsolatok javítása, az együttműködés további előrehaladásának megőrzése. A későbbiekben ezt a célkitűzést igazolta például Ficónak 2017 októberében, a felvidéki Révkomárom és Komárom közötti új Duna-híd építésének megkezdése alkalmából mondott beszéde, melyben hangsúlyozta, hogy a magyar–szlovák kapcsolatok soha nem voltak olyan jók, mint akkoriban. A híd felújítása annak szimbóluma is, hogy a felek komolyan veszik az együttműködést. Hangsúlyozta, hogy a szlovák–magyar kapcsolatok javulásáért jelentős részben Orbán Viktor magyar kormányfőt illeti a köszönet, illetve azt is, hogy a magyar és a szlovák kormányfők között az utóbbi években már hagyománnyá vált, hogy tartják magukat a szavukhoz.[45]

Az ülés jegyzőkönyve[46] alapján a felek támogatják, hogy a kétoldalú kapcsolatokban és a V4 keretében megvalósuló stratégiai együttműködésük pozitív hatást gyakoroljon a nemzeti kisebbségek védelmének megerősítésére, valamint jogaik érvényesítésére. A szlovák fél üdvözölte az új magyarországi választójogi szabályozást,[47] amely megteremtette a feltételét annak, hogy a magyarországi szlovák kisebbség képviseleti lehetőséghez jutott az Országgyűlésben.

A magyar fél a szakértői tárgyalásokat követően a kettős állampolgárság ügyében szorgalmazza a megfelelő szintű politikai döntés meghozatalát. Ennek a kitételnek a hátterében a szlovák állampolgársági törvény[48] 2010. évi módosítása áll, amely kimondja, hogy „ha a szlovák állampolgár kérelemmel, nyilatkozattal vagy a külföldi állampolgárság megszerzésére irányuló más cselekménnyel kinyilvánított, kifejezett akaratnyilvánítása alapján, önkéntesen külföldi állampolgárságot szerez, a külföldi állampolgárság megszerzésének napján elveszti szlovák állampolgárságát”.[49] Ez a rendelkezés nagy ellenállást és erős kritikát váltott ki a szlovákiai kisebbségek, így a magyarok, részéről is. Több esetben hangsúlyozták az említett rendelkezés összeütközését Szlovákia belső jogrendszerével, hiszen a szlovák alkotmány világosan kimondja, hogy „senki nem fosztható meg akarata ellenére a Szlovák Köztársaság állampolgárságától”.[50] Egy másik ország állampolgárságának megszerzése ugyanis nem jelenti feltétlenül azt, hogy az adott szlovák állampolgár le akar mondani szlovák állampolgárságáról, így ez akarata ellenére történik, ami ellentétes az alkotmány említett cikkelyével. Ez a kettős vagy többes állampolgárságot érintő kitétel azonban a jogrendszerben máig változatlan, és sok szempontból lehetne elemezni, azonban részletes bemutatásától e tanulmányban eltekintünk.

Figyelembe véve az eddigi utolsó ülés új ajánlásait, a felek 19 célkitűzést fogalmaztak meg a jövőre nézve, melyek többsége a kulturális örökséggel, műemlékvédelemmel és kulturális turizmussal; a kisebbségi iskolák támogatásával; különböző intézmények kulturális támogatásával; a szlovákiai vasútállomások és megállók kisebbségi nyelvű megjelölésével; stb. foglalkoznak.

A Magyar–Szlovák KVB munkájának értékelése – a társelnökök szemével

A tanulmány utolsó részében a vegyes bizottság múltbeli és jelenlegi munkájának értékelését, valamint jövőbeli terveik összefoglalását mutatjuk be a KVB két társelnökével készített interjú alapján. Természetesen a bizottság többi tagjának, főként kisebbségi képviselőinek nézőpontjai sem lennének elhanyagolhatók e kérdéskör elemzése kapcsán, azonban mégis a társelnökök azok a személyek, akik a KVB munkáját előkészítik, összefogják és irányítják. (Megjegyzés: a kisebbségek képviselőinek részvétele, érdekérvényesítésük vegyes bizottságokon belüli módjai a téma hosszabb terjedelme miatt egy későbbi, már folyamatban lévő kutatás önálló témáját képezi majd.)

A KVB magyarországi társelnöki tisztségét 2015 áprilisa óta Kalmár Ferenc András, a Külgazdasági és Külügyminisztérium Magyarország szomszédságpolitikájának fejlesztéséért felelős miniszteri biztosa tölti be; a bizottság szlovák társelnöke pedig 2003 óta Miroslav Mojžita, Szlovákia bosznia-hercegovinai nagykövete.

Kalmár Ferenc András egyfajta jó gyakorlatként tekint arra, hogy a magyar kormány a KVB-ülések jegyzőkönyvei alapján kötelező erejű kormányhatározatot alkot, mely során a bizottság célkitűzései Magyarországon a belső jog részévé válnak. A bizottság ellenőrzési mechanizmusával kapcsolatban elmondta, hogy a felek nem fektették le ennek alapjait sem az alapszerződésben, sem az egyes jegyzőkönyvekben, azonban erre azért nem volt feltétlenül szükség, mivel az említett módon keletkező kormányhatározatokat egyébként is tiszteletben kell tartaniuk az államoknak. Hozzátette azonban azt is, hogy abban az esetben, ha a célok nem teljesülnek, nincs semmiféle kikényszerítő mechanizmus, és a szankciók hiánya miatt a felek könnyebben kibújhatnak a felelősség és a feltételek teljesítése alól.

A vegyes bizottság jövőbeli munkáját illetően, a magyarországi társelnök szerint, javulást lehetne elérni az által, ha például mindkét állam megtartaná az 1995-ös alapszerződés rendelkezéseit. Emellett a KVB alapvető kérdések megvitatásának helye lehet a jövőben is, mint például a kisebbségek kollektív jogainak kérdésköre, melyről rendkívül fontos lenne egyeztetést folytatni. A kollektív jogok elismerése nélkül ugyanis az államok integrációs célkitűzései asszimilációhoz vezetnek, és ez nemcsak Magyarország és Szlovákia vonatkozásában jelenik meg. Abban az esetben, ha a nemzeti kisebbségek nem gyakorolhatják közösségi jogaikat, nagy esély van arra, sőt, teljesen bizonyos, hogy az említett csoport erőteljes számszerű fogyatkozásától, majd eltűnésétől kell tartanunk.

A bizottság munkáján túl azonban más csatornákon is folytatni kell a kétoldalú kapcsolatok javítását; a miniszteri biztos szerint ilyen lehetne a multilaterális intézményekben való közös magyar–szlovák fellépés a kisebbségek jogainak biztosítása érdekében, illetve a már működő V4 keretében is lehetőség lenne új, közös célok megfogalmazására, nemcsak gazdasági, hanem kisebbségi együttműködés keretében is.

Miroslav Mojžita szlovák társelnök a KVB munkáját a magyar–szlovák alapszerződés, főként a 15. cikk rendelkezéseinek gyakorlatba ültetéseként látja, mely rendkívüli szerepet tölt be a kétoldalú kapcsolatok javítása, fejlesztése szempontjából, és melynek kitételei ma is ugyanúgy érvényesek és követendőek. A KVB megfelelő csatornaként működik annak érdekében, hogy a nemzeti kisebbségek ügyét a két ország felkarolja. A bizottság szlovák tagozatában részt vevő magyar kisebbség képviselőinek személyével kapcsolatosan a társelnök nem fogalmazta meg, hogy részvételüket milyen feltételek alapján határozzák meg, tehát kik, mely szervek, szervezetek vesznek és vehetnek részt a munkában. Ez szlovákiai szinten korántsem egyértelmű, hiszen több szakmai-kisebbségi szervezet is érdemes (lenne) arra, hogy a KVB szlovák oldali tagozatában a magyar kisebbség képviseletében részt vegyen, így az e témakör vizsgálata a jövőbeli kutatás szempontjából fontos, elemzésre váró kérdés.

A szlovák társelnök úgy véli, hogy a jegyzőkönyvek előkészítésének módja az eddigiekben nagyon jól működött a két ország között, a tervezet egymás számára való előzetes megküldése nagyban segíti a sikeres egyeztetést, így ezt a jövőben is hasonló módon kell folytatni. A szlovák kormány két KVB-ülés közötti időszakban igyekszik a célkitűzések megvalósítására, hiszen Szlovákiában is kormányhatározat formájában válnak a jegyzőkönyvek a belső jog részévé az illetékes, megvalósításért felelős szervek megnevezésével, így időről időre felhívja a kormány az ezáltal érintett intézmények figyelmét is a közreműködés fontosságára.

A nagykövet kiemelte a két ország európai uniós csatlakozásának jelentőségét, mivel ezáltal a két ország közötti együttműködés lehetőségei is bővültek, beleértve a nemzeti kisebbségek védelmét. Emellett a 21. században nemcsak új kooperációs lehetőségek, hanem új kihívások is megjelentek, ezért folyamatosan meg kell vizsgálni az alapszerződés rendelkezéseinek teljesülését, valamint az előforduló nézeteltéréseket, problémákat orvosolni kell. Egyebek között ezért is rendkívül fontos, meghatározó és egyedülálló a KVB munkája, hiszen nemcsak az együttműködést fejleszti, hanem a két ország közötti problematikus kérdések megoldására, tisztázására is lehetőséget ad.

A társelnökök rövid értékeléséből kitűnik, hogy mindkét fél rendkívül fontos és az együttműködést elősegítő fórumként jellemzi a bizottságot, amely elmélyíti a kölcsönös bizalmat a felek között. Hangsúlyozták annak jelentőségét, hogy az elkezdett munkát a jövőben is folytatni kell. Az erősebb kritikák megfogalmazásától mindkét társelnök tartózkodott, ami abból a szempontból érthető, hogy a megalapozott baráti légkört és jó kapcsolatot szeretnék megőrizni és fejleszteni, melynek szempontjából a pozitív, előremutató megnyilvánulások a célszerűek. Lehetőség van a két ország közötti együttműködés jövőbeli bővítésére, mélyítésére a vegyes bizottságon belül (is); a V4 keretében azonban ez idáig a nemzeti kisebbségek ügye nem vagy csak igen korlátozott mértékben került terítékre, és ez az elkövetkezendő időkben is valószínűtlennek tűnik. Emiatt valóban fontossá válik a KVB munkájának, a kommunikációnak a folytatása, valamint minél egyértelműbb célok megfogalmazása a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása végett, illetve nem utolsósorban e célok tényleges megvalósítása.

Következtetések

A tanulmány célja a Magyar–Szlovák Kisebbségi Vegyes Bizottság eddigi tevékenységének ismertetése volt, elsősorban a bizottsági jegyzőkönyvek elemzése által, kiemelve az adott időszakokból több sarkalatos témakört.

Megfigyelhető, hogy a felek közötti együttműködés az évek során jelentős mértékben bővült és mélyült, amit nemcsak a célkitűzések növekvő száma, hanem konkrét tartalmuk is mutat. Ezzel szemben áll azonban a megvalósításhoz szükséges politikai akarat, illetve sok esetben a pénzügyi keret hiánya, hiszen a korábbi ülések rendkívül sok ajánlása jelenik meg az új jegyzőkönyvekben, melyek megvalósítása nem történt vagy történik meg. Tény azonban, ahogyan ezt több jegyzőkönyv is megemlíti, hogy az ajánlások többsége nem egyszeri feladatként jelenik meg, hanem teljesítésük hosszabb időt igényel, illetve folyamatosan teljesül, azonban a megvalósítás sok esetben nem emiatt késik.

A bizottságok munkájának koordinálásáért felelős szervek az évek során mindkét országban többször változtak, ami egyfajta természetes folyamatnak tekinthető, a folytonosságot azonban mindenképpen nehézkessé teszi. Emellett a magyar és szlovák tagozat bizottsági felépítése nem meghatározott sem az alapszerződés, sem a jegyzőkönyvek által. Ez főként a kisebbségek képviselőinek személye miatt problematikus, és magával vonja azt a kérdést, hogy megfelelő módon vannak-e képviselve a kisebbségi csoportok a bizottságon belül, illetve érdekeiket sikerül-e hatékonyan érvényesíteni. Ahogyan már az előzőekben említésre került, a kisebbségek képviselőinek nézőpontját is feltérképező további kutatásra van szükség, hogy pontosabb képet kapjunk arról, ők hogyan értékelik a KVB-ban betöltött szerepüket, valamint céljaikat milyen módon tudják megvalósítani az adott keretek között.

Szükség van, illetve volna arra is, hogy a KVB időről időre felülvizsgálja saját tevékenységének hatékonyságát, s kész legyen újításokat is bevezetni mind összetételét, mind egyéb kérdésköröket illetően.

Másrészt azonban ki kell emelni, hogy a bizottsági munkának és a tárgyalásoknak köszönhetően több fontos célkitűzés megvalósítására is sor került, illetve a közös együttműködés megfelelő hátteret biztosított a vitás kérdések megvitatásának, az ellentétek visszaszorításának, és közelebb hozta egymáshoz a feleket a megoldás keresése és a jó kapcsolatok kiépítésének érdekében. A KVB valójában nem egyik napról a másikra próbál megoldásokat keresni egyes problémákra, illetve előmozdítani a nemzeti kisebbségek jólétét és jogaiknak védelmét, hanem lépésről lépésre, fokozatosan halad, ami éveket, sőt évtizedeket vesz igénybe. Annak ellenére, hogy több témakörrel kapcsolatosan a közös nézőpont kialakítása nehézkesen halad, számottevő területen sikerült előrelépést és sikereket elérni, ami a bizottsági tagok munkájának érdeme, és amelyet, egyetértve a társelnökök szavaival, a jövőben is folytatni kell.

Irodalom

Jogi dokumentumok

A Szlovák Köztársaság Alkotmánya, 1992. szeptember 1.

Jegyzőkönyv a Magyar–Szlovák Kisebbségi Vegyes Bizottság alakuló üléséről, Budapest, 1999. február 8.

Jegyzőkönyv a Magyar–Szlovák Kisebbségi Vegyes Bizottság II. üléséről, Budapest, 1999. szeptember 29.

Jegyzőkönyv a Magyar–Szlovák Kisebbségi Vegyes Bizottság III. üléséről, Budapest, 2001. március 30.

Jegyzőkönyv a Magyar–Szlovák Kisebbségi Vegyes Bizottság IV. üléséről, Pozsony, 2003. június 5.

Jegyzőkönyv a Magyar–Szlovák Kisebbségi Vegyes Bizottság V. üléséről, Budapest, 2005. november 15.

Jegyzőkönyv a Magyar–Szlovák Kisebbségi Vegyes Bizottság VI. üléséről, Pozsony, 2006. szeptember 22.

Jegyzőkönyv a Magyar–Szlovák Kisebbségi Vegyes Bizottság VII. üléséről, Pozsony, 2007. szeptember 18.

Jegyzőkönyv a Magyar–Szlovák Kisebbségi Vegyes Bizottság XIII. üléséről, Pozsony, 2008. június 10.

Jegyzőkönyv a Magyar–Szlovák Kisebbségi Vegyes Bizottság IX. üléséről, Budapest,2009. július 17.

Jegyzőkönyv a Magyar–Szlovák Kisebbségi Vegyes Bizottság X. üléséről, Pozsony, 2011. február 2.

Jegyzőkönyv a Magyar–Szlovák Kisebbségi Vegyes Bizottság XI. üléséről, Budapest, 2012. november 7.

Szerződés a Magyar Köztársaság és a Szlovák Köztársaság között a jószomszédi kapcsolatokról és a baráti együttműködésről, 1995. március 19.

Zákon č. 40/1993 Zákon Národnej rady Slovenskej republiky o štátnom občianstve Slovenskej

republiky, 15.02.1993

Zákon č. 184/1999 Z. z. o používaní jazykov národnostných menšín (hatályos: 2012. október 1-től).

2005. évi CXIV. törvény a kisebbségi önkormányzati képviselők választásáról, valamint a nemzeti és etnikai kisebbségekre vonatkozó egyes törvények módosításáról, 2005. október 17.

44/2009. (III. 4.) Korm. rendelet a Magyar Köztársaság Kormánya és a Szlovák Köztársaság Kormánya között a nemzeti kisebbségek kölcsönös oktatási és kulturális támogatásáról szóló megállapodás kihirdetéséről

2011. évi CCIII. törvény az országgyűlési képviselők választásáról, 2011. december 30.
2012. évi XXXVI. törvény a választási eljárásról, 2013. április 18.

357/2009 Z. z. Zákon Národnej Rady Slovenskej Republiky o štátnom jazyku Slovenskej republiky, 09.09.2009.

Szakirodalom

Brubaker, Rogers 1995. Nationalizing Minorities, Nationalizing States, and External National Homelands in the New Europe. Daedalus, Vol. 124, No. 2, 107–132. p.

Fiala-Butora János 2013. Hungarians in Slovakia and the Evolution of Hungarian-Slovakian Bilateral Relations – Improvement or Stalemate? European Yearbook of Minority Issues, Volume 12, 158–196. p.

Gömörilap: Szlovák törvények már magyarul is. http://www.gomorilap.sk/rimaszombat/szlovak-torvenyek-mar-magyarul-is/ (letöltés ideje: 2019. január 17.).

Hamberger Judit 2004. A magyar–szlovák viszony esélyei az MKP kormányzati helyzetének tükrében. Külügyi Szemle, 1. szám, 28–47. p.

Jeszenszky Géza 1996. Hungary’s Bilateral Treaties with the Neighbours and the Issue of Minorities. Ethnos-Nation. Eine europäische Zeitschrift, Jg. 4. Nr. 1–2., 123–131. p.

Jogi Fórum 2009. Mit is szabályoz pontosan a vitatott szlovák államnyelvtörvény? https://www.jogiforum.hu/hirek/21736 (letöltés ideje: 2019. január 21.).

Kardos Gábor–Majtényi Balázs–Vizi Balázs 2009. A szlovákiai államnyelv-törvény módosításának elemzése. MTA Kisebbségkutató Intézet, http://kisebbsegkutato.tk.mta.hu/uploads/wp-content/uploads/archive/855.pdf (letöltés ideje: 2019. január 20.).

Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, Nemzetpolitikai Államtitkárság: Magyar nemzetpolitika – A nemzetpolitikai stratégia kerete. http://bgazrt.hu/_dbfiles/htmltext_files/5/0000000065/Magyar%20nemzetpolitika%20-%20A%20nemzetpolitikai%20strategia%20kerete.pdf (letöltés ideje: 2019. január 18.).

Kymlicka, Will 1995. Multicultural Citizenship. Oxford University Press.

Mandiner 2017. Fico: Soha nem voltak olyan jók a szlovák-magyar kapcsolatok, mint most. https://mandiner.hu/cikk/20171017_fico_soha_nem_voltak_olyan_jok_a_szlovak_magyar_kapcsolatok_mint_most (letöltés ideje: 2019. január 21.).

MTI 2007. Kétoldalú egyezményt írt alá Gyurcsány és Fico, https://hvg.hu/vilag/20070619_gyurcsany_fico (letöltés ideje: 2019. január 22.).

MTI 2008. A magyar–szlovák konfliktus kronológiája 2006-tól. https://www.bumm.sk/archivum/2008/12/05/24747_a-magyar-szlovak-konfliktus-kronologiaja-2006-tol (letöltés ideje: 2019. január 18.).

MTI/Kormányportál 2012. A magyar–szlovák kapcsolatok jobbak, mint amilyennek tűnhetnek. http://2010-2014.kormany.hu/hu/kulugyminiszterium/hirek/a-magyar-szlovak-kapcsolatok-jobbak-mint-amilyennek-tunhetnek (letöltés ideje: 2019. január 21.).

Radi Anita 2017. A szlovák történelemkönyvek hibáiról. http://felvidek.ma/2017/10/a-szlovak-tortenelemtankonyvek-hibairol/ (letöltés ideje: 2019. január 21.).

Szabómihály Gizella 2006. A szlovák nyelvpolitika és a kisebbségek anyanyelv-használati lehetőségei és törekvései. Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny, 2. szám, 43–49. p.

Szarka László 2009. A szlovák és a magyar nyelv státusa a dél-szlovákiai kétnyelvűség gyakorlatában. http://www.matud.iif.hu/2009/09nov/Tartalom.htm (letöltés ideje: 2019. január 21.)

Szlovákiai Magyar Adatbank: http://adatbank.sk/lexikon/demografiai-valtozasok/

Törvénytár: http://torvenytar.sk/hu

Vass Ágnes 2013. A kisebbségi nyelvhasználat helyzete Szlovákiában. LÉTÜNK különszám,

72–91. p.

Verstichel, Annelies 2009. Participation, Representation and Identity. The right of persons belonging to minorities to effective participation in public affairs: Content, justification and limits. Intersentia.

„Közepességgel ifjakat nem lehet vonzani” – Pfeiffer Miklós pápai prelátus és kassai nagyprépost életútjáról (1887–1979)

A tanulmány címéül kiválasztott mottó Pfeiffer Miklós svájci emigrációjának idején, 1952. július 1-jén került be naplófeljegyzései közé. A szerzetesi utánpótlás helyzetéről a következő gondolatokat jegyezte le ezen a napon a szerző: „Tegnap este jött egynapos rekollekció [emlékezés] növendékeink számára való megtartására G. Rywalski Paskál svájci kapucinus. Kevés pappal értettem meg magamat olyan jól, mint vele; […]. Hosszan beszéltünk a papi és mindkétnembeli szerzetesi hivatások ritkulásáról. Igazat adott nekem, hogy ennek fő oka, hogy – főleg a világi papság – nem működik sok esetben úgy, hogy az lelkes ifjakra valóban vonzó legyen. Az egyháziak részéről egész életükkel tanúságtétel kellene a valóban kisugárzó kereszténység mellett: akkor mennyiségileg és minőségileg lenne kellő utánpótlás. Közepességgel ifjakat nem lehet vonzani.”[1] Ennek a mottónak a jegyében tekintem át Pfeiffer Miklós életének állomásait.

Pfeiffer Miklós hosszú múltú, tehetős soproni családban született 1887. március 12-én (Házi 1982). 1904 tavaszán Budapesten tett érettségi vizsgát, majd ugyanennek a tanulmányi évnek a téli szemeszterében egyedüli magyar hallgatóként kezdte meg egyetemi tanulmányait a Fribourgi Egyetemen. A svájci fribourgi akadémiát 1889-ben emelték egyetemi rangra, ez az egyetem a mai napig a Domonkos rend irányítása alatt áll. Természetesen a magyar hallgatók között az egyetem teológiai kara volt a legnépszerűbb. 1898 és 1918 között a húsz év alatt felvett negyvenhárom magyar hallgatóból harminckét fő választotta a teológiai kart, heten bölcsészettudományokat hallgattak, hárman folytattak jogi tanulmányokat, és csupán egy magyar hallgató jelentkezett a természettudományi karra (Szögi 2000, 25–26. p., 74. p.). Az Egyetemi Nagykönyv bejegyzései szerint Pfeiffer 1908-ban szerzett baccalaureatus címet cum laude minősítéssel, 1910-ben litentiatust szintén cum laude minősítéssel, végül pedig első doktorátusát 1913-ban cum laude minősítéssel a doktori értekezésért, és magna cum laude minősítéssel a szóbeli vizsgáért.^[2] Doktori értekezését a magyarországi dominikánus rend alapításának történetéről készítette el.^[3]

1913 novemberétől püspöki levéltárosként és könyvtárosként dolgozott Kassán. 1914 augusztusában nevezték ki az erkölcs-, hit- és szociológiai tudományok rendes professzorává a Kassai Teológiai Főiskolán. Mivel a háború miatt a főiskola néhány hónapig, átmenetileg, szüneteltette az oktatást, a professzor gyakornoki munkát vállalt a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában. Ennek a munkának a folyamán bízták meg 1915 nyarán első világháborús svájci anyagok gyűjtésével. Az úgynevezett tudományos gyűjtőút lehetővé tette számára a találkozást számos korábbi tanárával, ismerőseivel, egyházi és katonai kapcsolatai révén pedig hasznos, informális úton továbbítható információkhoz juthatott a nyugati hadviselő felekről. (Gyarmati 2016, 97–107. p.). 1916 telétől a kassai székesegyház olvasókanonokja lett többek között édesanyja, Lóskay Gáborné jelentős anyagi támogatásának köszönhetően.^[4] A kanonok tagja volt még a kassai lelkészi és oktatási hivatalok felvételi bizottságának, a Szent Tamás Akadémiának, és a budapesti Magyar Történelmi Társulatnak.

1918 nyarán visszatért a Fribourgi Egyetemre, hogy megszerezze bölcseleti doktorátusát.^[5] Még 1918. március 20-án a kassai püspök közvetítésével nyújtotta be a doktori vizsga letételére vonatkozó kérelmét a Fribourgi Egyetem Bölcsészettudományi Karán. Doktori értekezésének tárgyául az okosság vizsgálatát választotta Arisztotelész és Aquinói Szent Tamás etikájában.^[6] A szóbeli vizsgára és a védésre 1918. július 20-án, egy vasárnapi napon, délelőtt 10 és 12 óra között került sor. Főtárgyként filozófiatörténetből, melléktárgyként rendszerező filozófiából és általános történelemből vizsgázott, az összértékelés szerint magna cum laude minősítéssel.^[7]

A Nagy Háború után, 1918. november 7-én alakult meg az Országos Papi Tanács, amelyet száz áldozópap az alsópapság érdekvédelmére hozott létre Budapesten (Tengely 2007, 19–67. p.). November 25-én Károlyi Mihály miniszterelnökhöz intéztek emlékiratot, ebben az egyházi reformok lényegéről vallott nézeteiket közvetítették az új politikai vezetés felé. A Papi Tanács irodája december 20-án kezdte meg működését, első és egyetlen kongresszusukat 1919. január 15–16-án tartották meg. Az ekkor elfogadott program egyebek között tartalmazta a papnevelés gyökeres reformját, az alsópapság anyagi helyzetének rendezését, papi nyugdíjreformot, papi szanatóriumok, betegpénztárak létesítését, a párbér és kepe eltörlését, a szolgálati pragmatika behozatalát, külön budapesti püspökség felállítását, teljes egyházmegyei autonómiát, a kanonoki intézmény korszerű reformját, a breviárium reformját, magyar nunciatúra felállítását, keresztény lapok alapítását, a helyi káplánságok eltörlését, a papi talár kötelező viselésének egyházi szertartásokra való korlátozását és a cölibátus kérdésének megoldását.^[8] A Világ magánközlés alapján arról adott hírt beszámolójában, hogy az írásbeli szavazatok 53%-a a papi cölibátus eltörlésére irányult.^[9]

A Papi Tanács munkájában az akkor 31 éves Pfeiffer Miklós a Kassai Egyházmegyét képviselte. A januári kongresszusukon Az Egyház és a mai korszak címmel tartott előadást. A kérdést kutató Tengely Adrienn kiemelte, hogy az Egyházi Közlöny 1919. január 19-i száma erősen megcsonkítva hozta le Pfeiffer beszédét, amelyben amerikai minták alapján az intenzív pasztoráció mellett érvelt, illetve a nép és a papság kapcsolatának elmélyítését szorgalmazta. A társadalmi kérdésekkel intenzíven foglalkozó kassai kanonok személyéhez ettől kezdve gyakran kötöttek szociáldemokrata nézeteket, szellemiséget (Tengely 2007, 57. p.). Szociális érzékenysége és humanizmusa szinte vitathatatlan volt mindazok számára, akik ismerték a háború utáni kassai barakktábor lakói számára nyújtott anyagi és lelki szolgálatait (Filep 2010, 19–25. p.).

1919. január 7-én az Országos Lelkészszövetség keretében a keresztény felekezetek lelkészi képviselői értekezletre gyűltek össze a Deák téri evangélikus iskola tanácstermében. A tanácskozást alapvetően dr. Raffay Sándor evangélikus püspök kezdeményezte, Pfeiffer Miklós az előadói tisztet töltötte be. Ezen az értekezleten határoztak arról, hogy a szövetség tárgyalásaiból kizárnak minden hitvitát, így járulnak hozzá az ország vallási békéjéhez. Fő céljuknak tekintették továbbá, hogy együttműködést hoznak létre a különböző hitvallású szervezetek között. A szervezeti keretekről is döntöttek: ügykezelésre tisztikart választanak, ügyrendet állapítanak meg. A résztvevők elképzelése azt volt, hogy majd minden felekezetet három-három lelkész képvisel.^[10]

Pfeiffer nemzetközi kapcsolatainak és nyelvtudásának köszönhetően a katolikus egyház nemzetközi mozgalmainak is aktívan közreműködő tagjává vált. A nem hivatalos egyházszervezeti, hanem társadalmi működést kifejtő, a világi tagokat tömörítő Katolikus Akció mozgalom a 20. század elején kezdte meg a működését. 1920-ban fektették le Grazban a Nemzetközi Katolikus Akció (NKA) alapjait. Az elnök Sigismund Waitz innsbruck-feldkirchi püspök mellett a szervezet igazgatójává Pfeiffer Miklóst választották.^[11] XI. Pius 1922-ben felértékelte a mozgalom törekvéseit, egyházjogi státuszt biztosított a mozgalomnak, ami egyúttal lehetővé tette országos katolikus akciók alakulását. Az NKA éves kongresszusát 1929. augusztus 15. és 19. között Budapesten tartották. Ez mindenképpen ösztönzőleg hathatott arra, hogy három évre rá, 1932-ben Magyarországon is megalakult az országos szervezetük (Gianone 2010).

A szakszervezeti szervezkedéshez hasonló tömegmozgalom, a Katolikus Akció olyan katolikus kezdeményezés volt, amely mellőzni kívánta a politikai és ájtatossági törekvéseket. Egyfajta ernyőszervezetként értelmezték, amely átfogja a meglévő szervezeteket, elsősorban az egyesületeket és az egyházközségeket. Szervezőik figyelme kiterjedt minden társadalmi feladatra. Korabeli felfogás szerint az egyház így kívánt alkalmazkodni a megváltozott, demokratizálódó világban az új közéleti és társadalmi kihívásokhoz. Fő feladatának tekintette a társadalom visszavezetését az emberi és keresztényi szolidaritáshoz. Ebben pedig rendkívüli mértékben számítottak az alsópapság, a szerzetesek és a világi katolikusok cselekvő közreműködésére.^[12] A kassai egyházmegyében 1939 és 1945 között Pfeiffer Miklós töltötte be az igazgatói posztot. A Katolikus Akció magyar szakosztályai között pedig évekig volt a szociális és karitatív szakosztály tanácsosa (Gianone 2010, 295., 303., 165–176. p.). A nemzetközi karitatív szervezőmunkáról Pfeiffer számos tapasztalattal rendelkezett az első világháború korából. Svájci útján ugyanis az ottani Vöröskereszt irodáját is meglátogatta, valamint részletes információkkal bírt a katolikus egyház svájci karitatív tevékenységéről (Pfeiffer 1916, 26–34. p.).

Trianon után immáron a csehszlovákiai magyar egyetemi ifjúság nevelése volt egyik alapvető elhivatottsága. A két világháború közötti Felvidéken a magyar katolikus főiskolások mozgalma szabadegyetemi előadások keretében szerveződött, és először a prágai magyar akadémikusok jogi szemináriumának szervezésében zajlott. A mozgalom szervezeti keretét a Prohászka Körök adták, amelyek elsősorban Rády Elemér (1910–1942) jogász és publicista kezdeményezésére jöttek létre. Rády szervezte be Pfeiffer Miklóst, akit a mai napig a mozgalom szellemi atyjaként tartanak számon. A Rerum Novarum tanításait követve nemzeti és szociális problémákra igyekeztek válaszokat adni. Az 1931. évi pápai szociális enciklika – a Quadragesimo Anno – helyzetelemzéséből kiindulva a nagytőkével profitgazdálkodást folytató kapitalizmus csődbe jutott, ezzel párhuzamosan hatalmas tömegek proletarizálódtak.^[13] Noha a magántulajdont nem utasították el, mégis azt a nézetet képviselték, hogy a közjó érdekében azt korlátozni kell, vagy valahogyan alárendelni a közjónak (Szenttamási 1988, 304–307. p.).

Elsőként a prágai Prohászka Kör alakult meg 1930. november 1-jén. Majd 1931 szeptemberében a csehszlovák püspöki kar jóváhagyta a Prohászka Körök Szövetségének alapszabályait. Ezt követően az év folyamán minden jelentős városban megalakult a helyi kör: a három egyetemi városon – Prága, Pozsony, Brünn – kívül Komáromban, Losoncon, Érsekújvárott és Kassán (Bajcsi 2015, 64–65., 68–70. p.). Fennállásuk során nyolc országos kongresszust szerveztek. Szenttamási István értékelése szerint a kongresszusok jelentősége a kitűnő találkozási lehetőségekben rejlett a Katolikus Akcióban részt vevő, a megújulást kereső szervezetek vezetői számára. A Prohászka Körök a kassai kanonokon keresztül a domonkosok kezdeményezéseibe is bekapcsolódtak. 1934 szeptemberében például cseh domonkosok rendezték a VIII. Nemzetközi Bölcseleti Kongresszust, amelynek Pfeiffer volt az egyik vitavezetője. Eszméik és tevékenységük ismertetését szolgálta az Új Élet, amely először Rády Elemér, 1935-től Szenttamási István, majd András Károly (1917–2004) irányítása alatt működött, és ahol Pfeiffer számos írást tett közzé.

A felvidéki magyar irodalmi élet szervezésére is számos kísérlet történt. A legfontosabb társaságok között foglalt helyet: a Masaryk Akadémia (Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság), a Szentiváni Kúria és a Csehszlovákiai Magyar Irodalmi Szövetség (Turczel 1994). Úgy tűnik, hogy a kassai kanonok inkább egy politikamentes katolikus irodalmi egyesület létrehozásában lehetett érdekelt. Ilyen próbálkozás lehetett a Potocsny József vezetése alatt számos magyar író által – közöttük Mécs László, Pfeiffer Miklós és Sinkó Ferenc – tartott 1933. évi februári harmincfős alakuló ülés. Egy pozsonyi rendőr-igazgatósági jelentés szerint, amely alapján egyébként az alapítási kérelmet később elutasították, a kassai kanonokot szemelték ki ennek az újonnan alakítandó egyesületnek az elnökévé. A problémát azonban csehszlovák állampolgárságának a hiánya képezte, nem beszélve arról, hogy számos terhelő információ alapján a csehszlovák állam ellenségeként tartották számon a személyét. Turczel Lajos véleménye szerint Pfeiffer Miklós ugyan szerepet vállalt a Károlyi-kormányban, de a jelentés eltúlozta, eltorzította annak körülményeit (Turczel 1994, 91–92. p.). Pfeiffer Miklóst végül megválasztották a Csehszlovákiai Magyar Katolikus Szent Pál Irodalmi Szövetség elnökévé.

A magyar közszellem alakítását számos társaság célul tűzte ki magának. A Kazinczy Társaság bevett gyakorlat szerint tudományos vitaestek keretében adott alkalmat szociális kérdések kifejtésére. Pfeiffer ezeken a vitaesteken elsősorban a Quadragesimo Anno lényegéről és általában a nevelésről tartott előadásokat. A kisebbségi élet kérdéseit, a nacionalizmust, a magyarság és a zsidóság problémáját többnyire más előadók fejtették ki (Szeghy-Gayer 2016, 217. p.). Ami azonban a fiatalság jövőjét illette, a kisebbségi magyar közélet szereplőjeként természetesen számos vitaesten nyilvánított véleményt a nevelés terén és szociális kérdésekben. Pfeiffer Miklós személyétől azonban alapvetően állt távol az aktív politizálás. Fontos közszereplőként, a katolikus egyház szolgájaként feladatának tekintette a társadalmi kérdésekben való állásfoglalást. Új szemléletű nézetei alapján akadtak-akadnak, akik személyét bizonyos helyzetekben ellenzékiként érzékelték, interpretálták. 1938. augusztus 3-án vitathatatlanul részt vett egy politikai találkozón, Milan Hodža (1878–1944) csehszlovák miniszterelnök (1935–1938 között) fogadásán. Húsbavágó kérdés, a csehszlovák miniszterelnök nemzetiségi törvényjavaslata is terítéken volt. A megjelent magyar közszereplők azonban bajosan képviselhettek hivatalos álláspontot, hiszen Esterházy János (1901–1957), az Egyesült Magyar Párt vezetője nem volt jelen. Azt a kívánságát juttatta el a tanácskozáson részt vevőkhöz, ha véleményt is nyilvánítanak, akkor ez lehetőség szerint legyen a párt álláspontjával való azonosulás (Simon 2010, 152. p.). Andrej Tóth a politikai lobby működése kapcsán mutatta be, hogy Jan Jiří Rückl, a Beneš 1935. évi megválasztásán dolgozó bizalmi ember a kassai kanonokot is felkereste, és meg kívánta őt nyerni a magyar keresztényszocialisták támogatásához. Arra, hogy bármilyen szerepet játszott volna Pfeiffer Miklós a politikai érdekek közvetítésében, a tanulmány nem tért ki (Tóth 2014, 1525–1526. p.).

Az első bécsi döntés után, a Felvidék egy részének Magyarországhoz való visszatérését követően az úgynevezett két magyar társadalom – a magyarországi többségi és a felvidéki kisebbségi magyarság – közötti konfliktus széles közbeszéd tárgyává vált. Szlovákiai magyar írók 1939 áprilisának elején a budapesti Pilvax kávéházban tíz pontból álló határozatot hoztak, amely tulajdonképpen a Felvidékkel kapcsolatos új magyar kormányzati politikát érintő kollektív kritikával volt egyenértékű. A Pfeiffer Miklós által is aláírt határozat követelte a megszerzett felvidéki eredmények és intézmények fenntartását, mi több, további fejlesztését, és elutasította a magyar társadalomban változatlanul továbbélő kiváltságok rendszerét. Javasolták a bevezetett közép- és felsőoktatási tandíj eltörlését, a népművelői állások helyi hivatalnokok számára való fenntartását és decentralizált kulturális központok létrehozását (Szeghy-Gayer 2016, 222. p.).

Pfeiffer Felvidéki szellem című írásában kiemelte, hogy a felvidéki magyarság húsz év alatt jelentős intellektuális gazdagodáson ment keresztül: demokratikusan gondolkodik, magas a toleranciaképessége, nyitott és kész mások értékeinek az elismerésére. Csehszlovákia demokratikus és szociális berendezkedését az általános választójoggal, a demokratizált közigazgatással, a szociálpolitikai törvénykezéssel és a megvalósított földreformmal nagyra értékelte, és tudatosítani kívánta, hogy ebből a felvidéki magyarság is részesült. A magyarság kisebbségi helyzete pedig megerősítette a közösség összetartozás-tudatát.^[14] A felvidéki közszereplők egyre gyakrabban adtak hangot azon véleményüknek, hogy az anyaország helytelenül ítéli meg a Felvidék helyzetét (Rácz 2006, 209–215. p.). A befogadó anyaország számára a felvidéki magyar kisebbség radikális volt, a hagyományos magyar társadalmi renddel szembenálló.

Az immáron kassai nagyprépost szintén nem értett egyet az úgynevezett neobarokk magyar társadalmi szemlélettel (Filep 2007, 119–122. p.). Szekfű Gyula vonatkozó nézetei élénken foglalkoztatták Pfeiffer Miklóst is. Az akkori nemzeti élet és nemzeti nevelés legnagyobb akadályaként tekintett a neobarokk szellemiségre. A fogalomban benne volt a helytelenül felfogott és túltengő egyéni és osztályöntudat, tekintélytartás, az e mögé rejtőző gőg, illetve az egyéni és csoportönzés. Ennek a szellemiségnek a fő jellemzőjeként tartotta számon az eltávolodást mindenfajta demokratikus és szociális tartalmú közbeszédtől, a közérdekellenesen megnyilvánuló atyafiságot, valamint a protekciós rendszert. Érdemes tudatosítani azonban, hogy Pfeiffer nem kívánta a jelenséget általánosítani és az egész magyar társadalomra kivetíteni. Sokkal inkább ennek a szemléletnek és magatartásnak a társadalom-lélektani mozzanatai érdekelték, és a katolicizmus értékei mentén kívánta ezeket értelmezni.^[15]

A Prohászka Köröknek a visszatérést követő első országos kongresszusán Pfeiffer úgy fogalmazott, hogy a magyar társadalom úri és nem úri részre való merev és antiszociális kettéválasztása idegen a felvidéki fiatalok számára. Mindazonáltal, vagy éppen ezért, a kongresszusi beszámolójában fő feladatként ajánlotta a hazájába visszakerült felvidéki magyar ifjúságot megismertetni a magyarországi élet művelődési, gazdasági és társadalmi mozzanataival. A prohászkásokat olyan szellemi elitmozgalomként jellemezte, amely szerint a nemzet jövője azon áll vagy bukik, mennyire sikerül a nép legszélesebb rétegeit gazdasági, társadalmi és szellemi jólétbe emelni. A Prohászka Körök tagjai számára, mivel a Quadragesimo Anno pápai körlevél gyakorlati alkalmazásától várták az égető gazdasági és társadalmi problémák megoldását, a szakmák szerinti szervezkedés, a hivatásszervezet fontos szerepet vitt. Pfeiffer azt is hangsúlyozta, hogy a kisebbségi élet mindenképpen pozitív kihatással van a népi közösség gondolatára.^[16]

A korabeli magyar sajtóban intenzív vita bontakozott ki a népi gondolat értelmezési alternatíváiról. Két fő irányzatnak a nézetei ütköztek ebben a társadalomszemléleti eszmecserében. A népi irány a falusi magyar társadalom társadalmi, gazdasági nehézségeinek feltárására helyezte a hangsúlyt, míg a népi jelzővel szemben tartózkodó, elutasító irány az úri hagyományok ápolását részesítette előnyben. Pfeiffer felfogása a népi gondolatról egyfajta egyetemes integrációs népi fogalom volt, mely a magyarság legszélesebb rétegeit kívánta integrálni emberhez méltó életszínvonal biztosításával mind anyagi, mind szellemi téren, valamint emberi méltóságának megbecsülésével.^[17] A magyar nemzeti, népi gondolat az ő számára minden magyar testvéri közösségét jelentette társadalmi, vagyoni, felekezeti különbségre való tekintet nélkül. Vallási értelemben is integrált ez a gondolat, hiszen egyházi hovatartozás és egyházhűség szintén nem jelentettek szempontot. A felekezeteken átnyúló együttműködés eszméje mindig is meghatározta munkásságát. Érdemes azonban kiemelni, hogy Pfeiffer kifejezetten nem kívánt csatlakozni semelyik népi eszmerendszerhez sem, egyértelművé tette, hogy egyfajta végletességet érzett mindkettőben. Ha belegondolunk, valódi társadalmi integráció lehetetlen kizárólagos társadalmi koncepció mellett.^[18]

Pfeiffer számos írásában húzta alá a közösségi gondolat jelentőségét. Úgy vélte, hogy a 19. század a szélső individualizmus kora volt, az akkor érvényesülő egyéniesség azonban szélsőségessége miatt csődöt is mondott. Ha pedig ez így történt, akkor a 20. század eszménye legyen az egyénnek a közösségben való feloldása, a nemzeti és a vérségi összetartozás alapján. Aquinói Szent Tamás közösségről vallott gondolatai megerősítették Pfeiffert abbéli meggyőződésében, hogy a nemzeti alapon vallott közösségi gondolathoz kereszténység nélkül nem lehetett volna közelebb jutni.^[19] Ahhoz azonban, hogy a közösségi gondolat a gyakorlatban érvényesüljön, orvosolni kell egy súlyos társadalmi problémát, nevezetesen az új értelmiségi nemzedék gyökértelenné válását. Pfeiffer ezért kifejezetten üdvözölte azt az állami törekvést, mely több száz falusi fiatal számra biztosított támogatást az oktatásban. Rossznak tartotta a nevelésben használt szó- és fogalomkészleteket, és úgy látta, hogy a gyökértelenné válás útján változást csak úgy lehet elérni, ha gyökeresen szétválasztják, javítják, majd elkerülik az erkölcsi értékelés és a társadalmi osztályozás szó- és fogalomhasználatát.^[20] A népi gondolat jegyében a diákjóléti kérdéssel kapcsolatban pedig aláhúzta, hogy égető szükség volna katolikus egyetemi kollégiumok létrehozására. Ezek az intézmények tagadhatatlanul alkalmasak lennének arra, hogy a legmagasabb tanulmányokat folytató fiatalok megőrizzék a néppel való együttérzés lelkületét. „Aki hosszabb időt töltött külföldön, sokat utazott és alaposan beletekinthetett különböző országok életébe, az előtt világos, hogy a népi gondolat terjedésére, erősödésére a fenti értelemben a magyar nemzeti életben sorsdöntően és életbevágóan szükség van.”^[21]

1943 nyarán, a szárszói konferenciával közel azonos időben katolikus találkozóra került sor Győrött. Apor Vilmos püspök kezdeményezésére valamivel több mint húsz közéleti személy tanácskozásra gyűlt össze 1943 augusztusában a Püspökvárban. A megbeszélés egyik eredményeként döntés született a Katolikus Szociális Népmozgalom megszervezéséről, alapjainak lerakásáról (Gergely 1993). A győri konferencián egyebek között azt is mérlegelték, hogy új keresztény pártot alapítanak, ez az elképzelés akkor azonban nem valósult meg (Gergely 1987, 20., 30–31. p.) A tanácskozás meghívott egyházi személyei között volt Pfeiffer Miklós kassai kanonok, pápai prelátus is. A győri titkos találkozón képviselt nézeteinek rekonstrukciójához az 1942. évi debreceni konferencián elhangzott, a katolikus egyház és a nemzetiségek kapcsolatáról szóló előadása nyújthat – persze nem kizárólagosan – támpontokat. A történelmi Magyarország egyes területeinek visszacsatolása után kialakult helyzet értékelése fontos helyet foglalt el ugyanis ebben az előadásában. „1938 ősze óta nem egyszerűen csak más nyelven beszélő népcsoportokat kaptunk vissza, hanem teljes nemzeti, tehát saját állami öntudattal bíró nemzeteknek Magyarországhoz csatolása által nemzetkisebbségbe került részeit. Ezt a lélektani tényt és változást nem látni: struccpolitika lenne; tehát Aquinó-i Szent Tamás szerint a « peccatum stultitiae »-nek, magyarul az ostobaság bűnének egy neme.” Pfeiffer véleménye szerint ezekkel az új adottságokkal számolni kell, azaz nem kellene ott folytatni, ahol 1914 és 1918 között abbahagyták.

Ebben az előadásában is kitért arra, miért látja a neobarokk szellemiséget a nemzetiségiekkel való helyes bánásmód fontos akadályának: „Az évről-évre befolyásosabb neobarokk társadalomszemlélet a tekintélytartás örve alatt tele van olyan kasztszellemmel, lefelé megnyilvánuló egyéni, vagy társadalmi gőggel, lenézéssel, lekicsinyléssel és az emberi önérzetet sértő bánásmóddal, amely a kisemberben az elnyomottság és az elkeseredés érzetét, ha pedig más nemzetiségű, a nemzeti elnyomatás érzetét kelti. Már pedig a nemzetiségi kérdés nyolcvan százaléka a kisemberrel való helyes vagy helytelen bánásmódnak a kérdése. Utóbbi pedig végelemzésben ítélőképesség és tapintat kérdése. Egyébként a neobarokk kitermelte társadalmi gőg és lenézés az erkölcstanban elsősorban a kevélység bűnéhez, a szociális beállítottság hiányának bűnéhez sorolandó és sokszor ezen felül a « stultitia » (önhibából eredő ostobaság és korlátoltság) bűnéhez is. Egyértelműen ott rejlik a sorok között a szomorú tapasztalat, hogy az első világháború elvesztéséből fakadó állami megsemmisülés kudarcos tapasztalata sem tudott változást előidézni a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos magyar gondolkodásmódban. Úgy tűnik, hogy ez a lélektani állapot mára sem tűnt el, nem csupán nemzeti, hanem mindenfajta, tehát nem csak nemzetiségi, kisebbségi gondolkodás ellen generációról generációra újabb formákat ölt.”

A kulcsot a probléma megoldásához nem is elsősorban a szociális intézmények létrehozásában vélte felfedezni Pfeiffer Miklós, hanem – mint azt a kiragadott idézetek alátámasztják – a szociális szellemiségű bánásmódban. A helyes nemzetiségi és kisebbségi magatartásra a következő ajánlást fogalmazta meg: univerzális, széles integrációs alapon alkalmazandó népi szemlélet, szociális érzékenységet mutató társadalmi szemlélet, a „tűszúrások politikájának” mellőzése, pozitív lelkület és keresztényi együttérzés „nagyvonalúan egybekapcsolt érvényesítése”.^[22]

Pfeiffer Miklós a közösségi eszmét kora leghatalmasabb vezérgondolataként tartotta számon. Számára mint keresztény gondolkodó és kutató számára ezért kínált hálás feladatot az aquinói mester közösségről szóló tanításainak kifejtése, közvetítése.^[23] 1944-ben, a háború okozta nagy válságok közepette az önzetlenség megtartásának nehézségeiről, feladatairól írt rövid, bátorító cikket. Az Új Életben ez volt az utolsó írása.^[24] A számos világvallás által vallott egyetemes emberi érték, az önzetlenség az erkölcsiség biztos épületének felépítéséhez kínál alapot. Az univerzálisnak tekinthető felfogás szerint az önzetlenség motivációja nagyobb garancia az igazságra és az egyenlőségre, mint a jog. A közösségi intézmények jó működtetése így függhet az emberi értékek megfelelő érvényesítésétől.

A Felvidék visszakerülése Magyarországhoz Pfeiffer Miklós tevékenységi körében bővülést, gazdagodást hozott. Csárszky József (1886–1962) kassai püspök a felvidéki katolikusság legfontosabb feladataként jelölte meg az anyaországi katolicizmus életébe való bekapcsolódást.^[25] 1939. február elején nevezte ki Pfeiffert az Actio Catholica kassai egyházmegyei igazgatójának.^[26] 1944-re az egyházmegyei zsinati vizsgálóbizottság tagjából elnökké lépett elő, továbbra is egyike volt az egyházi szentszék bíráinak, betöltötte az egyházmegyei főtanfelügyelői tisztséget, majd püspöki helynöke lett az elűzött Madarász István püspöknek.^[27] Pfeiffer személyét azonban ugyanúgy támadások érték, mint Madarász Istvánt, az általuk kinyilvánított keresztényi toleranciát gyakran interpretálták szlovákbarátságként, valamint nézeteiket akadálynak vélték az oktatás útján történő magyarosítás politikájában (Simon 2014, 146–147. p.).

A második világháború elvesztése Magyarország részéről a Felvidék magyar lakossága számára két alternatívát kínált: ragaszkodnak a magyarságukhoz, vagy lemondanak nemzeti jogaikról. Az 1945-től érvénybe léptetett Beneš-dekrétumok személyi és vagyoni jogfosztottságra ítélték az identitásához ragaszkodó magyarságot (Szarka 2007, 20–27. p.). Pfeiffer Miklós ilyen körülmények között Csehszlovákia elhagyására határozta el magát. 1947. december 9-én távozott Kassáról, és 1948. február 14-ig a Prágai Apostoli Nunciatúra vendége volt. Majd ezen a napon a Vatikán útlevelével, a Swissair fedélzetén érkezett meg Svájcba, Zürich–Dübendorf repülőterére. Emigrációjának ezen részleteiről, valamint Svájcban töltött első éveinek tevékenységéről a svájci külügyminisztériumnál 1962-ban indított jogsegélykérelem kapcsán folytatott levelezésből szerezhető információ.[28] Az itt leírtak szerint 1948 és 1952 között a Romont melletti Orsonnensban található Szent Mária Nevelőintézet intézeti lelkipásztora volt. Ezt követően két éven keresztül töltötte be ugyanezt az állást a Fribourg mellett fekvő Villars-les-Joncs-ban található Institut du bon Pasteur intézetben. Svájci állampolgárságának megszerzéséig – 1955. november 9-ig – nem hagyta el Svájcot, leszámítva egy három hónapos római látogatást és rövid külföldi utakat.^[29] A politikától – különösen a hazaitól – azonban továbbra is távol tartotta magát. Jól illusztrálhatja ezt, hogy amikor Endrédy Vendel (1895–1981) zirci apát 1948 októberében egy svájci úton járt, többek között találkozott Pfeiffer Miklóssal is, politikáról azonban nem esett szó közöttük, legalábbis a nyilvánosság számára ezek nem ismertek (Cúthné 2010, 171. p.).

Svájci emigrációjának feldolgozásához további adalékokat nyújthatnak a bevezetésben már idézett, vasvári domonkos gyűjteményben őrzött, még feltáratlan naplói. Az első naplók egyikéből, 1952. év nyaráról megtudható egyebek között, hogy tervezték egy magyar gimnázium létrehozását Fribourgban magyar szerzetesrendek – kegyesrendi, domonkos, piarista – közös összefogásával.[30] Pfeiffer Miklósnak gondja volt zürichi magyar gyerekek nyelvi gondozásának megszervezésére is.[31] Támogatta és svájci átmeneti munkához juttatta a Csehszlovákiából elmenekülő honfitársait. Megörökítette például, hogyan segített a kassai prohászkások körének egyik legbuzgóbb tagjaként számon tartott dr. Orosz Mártának, aki ausztriai gimnáziumi tanítást követően és Ausztráliába való emigrációja előtt Svájcban Pfeiffer gondoskodását és támogatását élvezte.[32]

A svájci püspöki kar támogatásával 1956-ban Pfeiffer Miklós a svájci magyar misszió igazgatója lett. A Szentszék megbízásából már korábban a Svájcban élő magyarok lelki szolgálatába állt. Genf, Lausanne, Fribourg templomaiban havonta tartott istentiszteletet a magyar közösség számára. Pfeiffer Miklós utódait később már a svájci püspöki konferencia nevezte ki (Mehrle 1993). Magyar missziót szerveztek St. Gallen, Zürich, Basel, Luzern, Bern és Lausanne-Genf központokkal. Fribourgban azonban, ahonnan ezt a tevékenységet irányította, sohasem jött létre magyar misszió. A svájci misszió területén körülbelül ezernégyszáz magyar katolikus élt, tizennégy magyar pap vett részt lelkipásztori ellátásukban. 1966. október 23-án Pfeiffer Miklós celebrálta az 1956. évi forradalom tizedik évfordulójának emlékére a Ticinói Magyar Egyesület szervezésében tartott misét (Saáry 2012).

A papi ellátás megszervezésének nehéz feladatai az igazgatóra hárultak. Pfeiffer Miklós unokaöccse, Ikvay László (1911–1976) a Katolikus Ifjúmunkások Országos Egyesületének főtitkára 1969-től Svájcban segítette nagybátyját az emigráns magyarok lelki gondozásában. Rövid ideig, 1971 szeptembere és 1972 tavasza között Ikvay volt Mindszenty bíboros személyi titkára Bécsben (Hollai). Rába Lukács pálos szerzetest 1962 tavaszán hívta át Amerikából Svájcba, mivel az ország francia nyelvterületén nem volt elég magyar pap.^[33] Rába hosszú ideig, 1962 és 1994 között Lausanne–Genf területén végezte a magyar szolgálatot, 1994-ben tért vissza Magyarországra, ahol 1996-ban hunyt el. Pfeiffer Miklós 1969-ig állt a svájci magyar misszió élén. Őt követte Vecsey Lajos (1905–1998) 1969 és 1977 között, majd Mehrle Tamás (1912–2002) 1977 és 2002 között (Miklósházy 2012).

Pfeiffer Miklós az emigrációban is sokat szerkesztett és írt. Felelős szerkesztője volt a Hiszek című kéthavi lapnak, a Svájci Magyar Katolikus Karitasz (1961-től Misszió) időszaki értesítőjének, amelyet 1958-től 1969-ig adtak ki Luzernben. Később ez a lap beolvadt a Münchenben kiadott Életünkbe. Változatlanul nyitott szemmel szemlélte kora társadalmi kihívásait. Elmélkedett a munkásság ateizmusának okairól,^[34] az 1968. évi diáklázadások kapcsán a generációs ellentétek kezeléséről foglalt állást^[35] – általában könyvismertetések keretében. És legfőképpen kitartóan dolgozott az egyetemes kereszténység ökumenikus szándékainak nemzeti szinten való közvetítésén. A reformáció 450. évfordulójának évében, 1967. január 5–6-án Vízkereszt alkalmából a Római Katolikus Magyar Főlelkészek Európai Konferenciája és a Külföldön élő Magyar Evangélikus Lelkészek Munkaközössége megbeszéléseket tartott Stuttgartban. A magyar egyházak életében ez volt az első közös gondolkodás az egységkeresés hitbeli alapjairól, konkrét közös ökumenikus feladatokról. A II. vatikáni zsinat példája alapján elő kívánták segíteni a közös istentiszteletek tartását. Az ekkor kiadott magyar ökumenikus nyilatkozatot hatan írták alá, közöttük Pfeiffer Miklós mint svájci magyar főlelkész.^[36]

Rendkívül közel hozzák személyiségét 1952. augusztus 8-án pénteken kelt naplóbejegyzései: „Munka- és időbeosztásom: a) idejében lefeküdni, hogy kb. 6 és fél órám legyen az alvásra, b) délelőtt (kivételesen délután) 2–1 ½ óra összefüggő alkotó munkára, c) ez az alkotó munka felváltva (tehát egyik napon egyik, másik napon másik) a) hosszú, b) rövid lejáratú alkalmi munka, d) mielőtt egy munkát kezdek, az előzőt teljesen befejezni, e) Arisztotelészre és Szent Tamásra támaszkodni, de nem kicsinyesen mankó módjára, f) munkám értékesítése lehetőleg több nyelven (magyar, német, francia, latin, esetleg még más is), g) állandó idegfeszültséget és időpocsékolást egyformán kerülni (Haste nie, doch rast’ auch nie, dann hast Du nie Neurasthenie.)[37]

Pfeiffer Miklós 1979. március 21-én hunyt el Fribourgban, ahol a domonkosok fehér ruhájában temették el. Sinkó Ferenc hagyatékában található egy Pfeiffer Miklósról készített életrajzi vázlat. Ebben a megemlékező igényű írásban az 1929–1930-ban létrejött csehszlovákiai Prohászka Körök szervezőjének egyéniségét, életútját a következőképpen értékelte a szerző: „Szóban és írásban hirdetett elvei és tanításai nemcsak a Prohászkás mozgalom fejlődésére hatottak alapvető és meghatározó módon, hanem az egész kisebbségi magyar társadalom életére is: vallási, politikai, nemzeti különbségek leküzdését, a társadalmi összefogást készítették elő. A kisebbségi magyar közvélemény fejlődése azzal biztatott, hogy a megosztott konglomerátum szilárd, önálló életet élni tudó közösségé alakult. A hitlerizmus által felidézett vihar azonban véget vetett ennek a folyamatnak. 1938-ban a felvidéki magyarság zöme visszakerült a nemzet fő törzséhez. Az ezután következő néhány esztendőben Pfeiffer Miklós 1943 óta mint kassai nagyprépost új területen folytatta munkáját: az egész magyar társadalom felé igyekezett közvetíteni a kisebbségi magyar élet tanulságait, hirdetni a magyar társadalmi reformok és a szlovák–magyar megbékélés fontosságát. Ezt a minden eddiginél fontosabb célkitűzését se tudta valóra váltani. A második világháború után győzedelmesen visszakerülő Beneš lehetetlenné tette, hogy Kassán újabb kísérletbe fogjon. Azt remélve, hogy Svájcból eredményesebben tud új küzdelmet kezdeni a szociális katolicizmus eszméiért, Fribourgba menekült. A svájci magyarok lelkipásztora lett. Messzemenő terveit azonban nem valósíthatta meg: nem volt hozzá elegendő számban partnere se a magyar emigrációban, se az európai egyházakban – beleértve azokba a Vatikánt is.”^[38]

Irodalom

Bajcsi Ildikó 2015. A Prohászka Ottokár Körök Szövetsége az első Csehszlovák Köztársaságban. Generációs önszerveződés a keresztényszocialista ideológia jegyében. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 17. évf. 4. sz. 61–86. p.

Cúthné Gyóni Eszter 2010. Endrédy Vendel zirci apát fogságának története. Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, 22. évf. 1–2. sz. 171. p.

Filep Tamás Gusztáv 2007. A „felvidéki szellem”-ről és utóéletéről. (Közelítések). Limes, 20. évf. 2. sz. 109–132. p.

Filep Tamás Gusztáv 2012–2013. A kerékpáros kanonok meg a diákja. Pfeiffer Miklós és Rákos Péter kapcsolatának hátteréhez. Bohemia (Bp.), 2012. április – 2013. május. 19–25. p.

Gergely Jenő 1987. A magyarországi katolikus egyház és a fasizmus. (Különös tekintettel az 1930-as évektől 1944-ig.) Századok, 121. évf. 1. sz. 3–48. p.

Gergely Jenő 1993. Szárszó és a katolicizmus 1943. Honismeret, 21. évf. 4. sz. 7–15. p.

Gianone András 2010. Az Actio Catholica története Magyarországon 1932–1948. Budapest, ELTE BTK PhD-disszertáció.

Gyarmati Enikő 2016. Pfeiffer Miklós svájci tudományos gyűjtőútja a Nagy Háború második évében. In Hajdú Anikó (szerk.): Multietnikus világok Közép-Európában 1867–1944. Nyitra, Téka Társulás, 97–107. p.

Házi Jenő 1982. Soproni polgár-családok 1535–1848. I–II. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Hollai Ferenc: Ki volt Ikvay László? Piliscsaba, Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár 68. www.ppek.hu/konyvek/Hollai_Ferenc_Ki_volt_Ikvay_Laszlo

Mehrle, Thomas 1993. Die Ungarn-Seelsorge in der Schweiz. Schweizerische Kirchenzeitung 161. évf. 42. sz. 578–579. p.

Miklósházy Attila SJ. 2012. Az emigráns R. K. Magyar Egyházközösségek vázlatos története Svájcban. Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, 24. évf. 3–4. sz. 199–202. p.

Pfeiffer Miklós 1916. Svájc a háború alatt. Úti benyomások 1915. nyaráról. Budapest, Klny. a Felvidéki Újság 1916. évi 36–46. számából. 42. p.

Rácz Kálmán 2006. A két világháború közötti felvidéki katolikus magyarság vezetői sorsproblémáinkról. In Pritz Pál (szerk.): Magyar külpolitikai gondolkodás a 20. században. Budapest, 197–220. p.

Saáry Éva, 2012. A Ticinói Magyar Egyesület története 1975–2010. Lugano.

Simon Attila 2010. Egy rövid esztendő krónikája. A szlovákiai magyarok 1938-ban. Somorja.

Simon Attila 2014. Magyar idők a Felvidéken (1938–1945). Az első bécsi döntés és következményei. Budapest.

Szarka László 2007. A csehszlovákiai magyar kisebbség felszámolását célzó dekrétumok és rendeletek. In Popély Árpád–Šutaj, Štefan–Szarka László (szerk.): Beneš-dekrétumok és a magyar kérdés 1945–1948. Történeti háttér, dokumentumok és jogszabályok. Máriabesenyő–Gödöllő, 7–33. p.

Szeghy-Gayer Veronika 2016. Felvidékből Szlovenszkó. Magyar értelmiségi útkeresések Eperjesen és Kassán a két világháború között. H. n. [Budapest], 213 p.

Szenttamási István 1988. Magyar katolikusok Csehszlovákiában. Reform-mozgalmak a két világháború között (1918–1938). Katolikus Szemle, 40. évf. 4. sz. 297–311. p.

Szögi László 2000. Magyarországi diákok svájci és hollandiai egyetemeken 1789–1919. (Magyarországi diákok egyetemjárása az újkorban 3). Budapest,

Tengely Adrienn 2007. A Papi Tanács (1918–1919). Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, 19. évf. 3–4. sz. 19–67. p.

Tóth, Andrej 2014. Magyar kisebbségi politikai pártok Csehszlovákiában és az 1935. évi elnökválasztás. Századok, 148. évf. 6. sz. 1517–1558. p.

Turczel Lajos 1994. Magyar írószervezkedési kísérletek az első Csehszlovákiában. Irodalmi Szemle, 37. évf. 9. sz. 87–95. p.

Gömör az 1919-es államfordulatok tükrében

A nemzetközi támogatással megalakult Národný Výbor (Nemzeti Tanács) Prágában 1918. október 28-án megszüntette az Osztrák–Magyar Monarchia fennhatóságát Csehország részei felett, és átvette a kormányzást. Ugyanitt 1918. november 14-én összeült a Nemzetgyűlés és proklamálta a Csehszlovák Köztársaságot. A megalakult új államot rövidesen a győztes hatalmak sorban elismerték. A Felvidék sorsa megpecsételődött.

Bár elméletben 1918 őszén, a gyakorlatban csak következő év januárjában történt meg Gömör megszállása az olaszországi csehszlovák légiók által. Kramář miniszterelnök tollából már 1918. december 10-én életbe lépett a Szlovenszkó területére érvényes új rendelkezés, amely szabályozta a terület nyelvhasználatát, közigazgatását, állami vagyonának tulajdonviszonyait, adóit, köztisztviselőinek további sorsát.[1] Rimaszombat város képviselő-testülete december 28-i ülésén tüntetésképp csatlakozott a Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligájához, mintegy kifejezve ellenállását a kialakult helyzettel szemben.^[2] A vármegye megtörve bár, de készült az impériumváltásra, ezt bizonyítja az alispán azon év eleji sürgönye, melyben „a várható cseh megszállásra való tekintettel” az országos és havi vásárokat január derekáig betiltatta.[3] Rimaszombat megyeszékhelyre 1919. január 12-én vonult be Tiszolc irányából a Rossi tábornok parancsnoksága alatt lévő hadosztály 32. ezredének 1. zászlóalja,[4] melynek kíséretében Samuel Daxner[5] a szlovenszkói kormány megbízásából kinevezett ispán átvette hivatalát.[6] A vármegyeházán uralkodó magyaros légkört és a városi önkormányzat ellenséges hozzáállását tapasztalva azonban hamarosan visszatért Tiszolcra, a megye közigazgatási ügyeinek irányítását Emil Hanes tanácsosra bízva. (B. Kovács 2004, 111. p.) Január végére a csehszlovák katonaság megszállta a megye mindazon területeit, amelyek az 1918. december 24-én rögzített demarkációs vonaltól északra feküdtek – esetünkben ez az Osgyán–Rimaszombat–Tornalja–Aggtelek vonalat jelentette. Az impériumváltás jelei lassan, fokozatosan lopództak be a mindennapokba. Podhrázky szakaszvezető rögtön másnap rendeletben utasította a városi apparátust, hogy azonnali hatállyal adják át a város területén és a lakosságnál lévő összes lőfegyvert és muníciót[7] a csehszlovák csapatoknak, este 9 óra után kijárási tilalmat rendelt el,[8] parancsba adta a város egész éjszakán át tartó kivilágítását, utasítást adott a városban tartózkodó egykoron osztrák–magyar hadseregben szolgált egyének összeírására és azok rendszeres napi jelentéstevésére, megtiltotta az egyenruhákon díszelgő katonai felségjelek és hadiékítmények viselését,[9] a város elhagyásához katonai parancsnoki engedély szükségességét írta elő, figyelmeztette a lakosságot a csehszlovák katonasággal szembeni lojális viselkedésre,[10] fellépett a repülőgépekből kidobált hamis röpcédulák terjesztése ellen,[11] bármilyen megszegés esetén pedig hadbíróságra idézéssel igyekezett a rimaszombati polgárságot sakkban tartani.[12] Két nappal később az alkoholkimérés szabályozását, a városba érkező s távozó kocsik ellenőrzését, a magyar nyelvű újságok árusításának betiltását, ill. a magyar politikai egyesületek azonnali feloszlatását sürgető rendeletek lepték el a város rendőrkapitányságát.[13] A dohány állami monopóliummá lett, a volt kincstári lovak után hatósági nyomozás indult,[14] az arany, ezüst, valuta- és értékpapíroknak, betétkönyveknek a kivitele a határon át megtiltatott, hatóságilag szabályozásra került az átutazáshoz szükséges készpénz maximális értéke.[15] Ezzel egy új korszak vette kezdetét a megye és a város történetében. Mindez nem csupán abban nyilvánult meg, hogy a cseh–szlovák katonaság tisztikara a főtéri Tátra Szálló, ill. a vármegyei múzeum épületében rendezgette ideiglenes főhadiszállását,[16] az újonnan érkezett legénység pedig a székváros fogadóira csapott le.[17] A rendőr-főkapitányság 1919. évi első negyedévi kimutatásai hűen tükrözik az áldatlan állapotokat: 544 katonai-közigazgatási, 85 kihágási és 80 bűnügyi esetet tartanak számon, azaz csaknem minden napra jutott „valami”.[18]

Lássuk először a demográfiai mutatókat! A csehszlovák hatóságok még a folyó évben rögtönzött népszámlálást hajtottak végre a megszállt területeken, bár mai kutatások alapján ezen összeírások tudatos ferdítések miatt szakmailag nem helytállóak. (Popély 1991.) Számos eset előfordult ugyanis, hogy a megszállt területen élő lakosok továbbra is hűen ragaszkodtak Magyarországhoz, s megtagadták a cseh–szlovák állampolgársági esküt.[19] Az alábbi táblázat jól szemlélteti néhány gömöri város etnikai megoszlását az 1910. és 1919. években:

Forrás: Keményfi 2002, 77. p., Popély 1991.

Összességében elmondható, hogy 10 esztendő alatt Dél-Gömör magyarságának aránya 98%-ról 90,1%-ra süllyedt, míg a szlovákság arányszáma 1,1%-ról 6,3%-ra emelkedett. (Major 2007.) Az 1919-es összeírás értelmében az egykori fényes Batyi[20] összlétszáma 700 fővel csökkent a tíz évvel korábban végzett felméréshez képest, ezzel párhuzamosan azonban a csehszlovák nemzetiségi betelepülés folytán – tisztviselők cseréje, kolonizáció – a szláv ajkúak száma 26%-os emelkedést mutat, sőt, két évvel később számuk megduplázódik! Hasonló a helyzet Rozsnyó esetében is, ahol még drasztikusabb – 900 fős – csökkenést könyvelhetünk el a csehszlovák megszállás számlájára. Érdekes Tornalja mint járási székhely esete, ahol a magyar összlétszám meglehetős stagnálása mellett a szlovákság száma 1919-re ugrásszerűen 418-ra szökött. Azon településekre, melyek az etnikai nyelvhatártól távolabb estek, nagyobb nemzetiségi nyomás nehezedett, például Nagyrőcén, ahol a hivatalnoki réteg kicserélődése után az összmagyarok száma a negyedére csökkent.

Akárhogy nézzük is, a demarkációs vonal meghúzásával jogi értelemben a gömöri magyarság nemzeti kisebbségi státuszba került, ráadásul egy-egy szolgabírói járásban ügyes települési ide- vagy odacsatolással le lehetett szorítani az etnikai arányt a kritikus 20% alá. A problémát tetőzte az 1919–1920 között lezajló etnikai és gazdasági indíttatású kivándorlási hullám is, amelynek fókuszában az ellehetetlenült magyar földbirtokosok és kisnemesek egy része, ill. a magyar köztisztviselői kar, közalkalmazotti réteg és a katonaság állt, kik nemzeti hovatartozásuk miatt kényszerültek állásuktól megfosztva, „önként” áttelepülni az anyaországba vagy a tengerentúlra.[21] Példának okáért említhetjük a Budapesti Haditermény Rt. megbízottjait, akiket a zsupáni hivatal 48 órán belül kiutasított Csehszlovákia területéről,[22] vagy a galíciai bevándorlottakat, akiket a hatóság egyenesen kitoloncolt.[23] 1919 augusztusa és decembere között mintegy 20 családot lakoltattak ki Rimaszombatból,[24] a valós számadatok nyilván ennél jóval magasabbak lehettek. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a csehszlovák köztársaság állampolgárainak a hatóságok ideiglenesen csak azon volt magyar állampolgárokat tekintették, akik 1918. október 28-i idő szerint a demarkációs vonal által kijelölt Szlovenszkó területén községi illetőséggel bírtak – mindenki más a „külföldi” kategóriába került.[25] Itt fordult elő számos olyan eset, hogy bár csehszlovák községi illetőséggel s egyben állampolgársággal bíró, egykoron osztrák–magyar állami hivatalnokok végül a magyar nemzetgyűlésben, közigazgatásban vagy hadseregben leltek új munkáltatóra, ezzel magukat és családjukat megfosztván állampolgárságuktól, a „külföldiekkel” szembeni bánásmódban részesültek.[26] Az újdonsült hatóságok nagyon sok felvidéki magyarnak nem voltak hajlandóak megadni a csehszlovák állampolgárságot,[27] meghagyván őket idegen állampolgár státuszban, mivel nem tettek eleget az 1919. évi 64. számú törvénycikk által megkövetelt ún. engedelmességi fogadalomnak.[28]A hűségeskü szövege így hangzott: „Becsületemre és lelkiismeretemre esküszöm és fogadom, hogy a Cseh–szlovák Köztársaság iránt mindig hű leszek, hozzá ragaszkodom és kormányának engedelmeskedem, hogy törvényeit szigorúan betartani és általában a hű cseh–szlovák állampolgár minden kötelességét és kötelezettségét teljesíteni fogom és akarom.”[29]

A húszas évek elejére kialakult politikai helyzet és a megye területén lezajlott jelentős népességmozgás a lakosság nemzetiségi összetételében egyaránt visszatükröződött. Az ún. „bevándorlók” táborát ez idő tájt a feledi szolgabírói járásba szisztematikusan betelepített cseh–szlovák legionáriusok és árvai/liptói telepesek képezték.[30] Létszámunk eleinte 151 főt tett ki, számuk azonban a homogén magyar közeg megbontására irányuló, egyben határvédő szerepet is betöltő módszeres kolonizáció következtében a két háború közötti években folyamatosan növekedett. Ez úgy volt lehetséges, hogy az 1919. évi 215. törvény minden 150 hektárnál nagyobb földbirtokot lefoglalt (mezőgazdasági földtulajdon esetén, 250 ha pedig egyéb földtulajdon esetén),[31] a rákövetkező év január 30-án elfogadott kiutalási törvény értelmében pedig a jelentkezők saját agglomerációjukon kívül más községek kataszterében is igényelhettek földet. A földreformnak[32] nevezett akció lehetővé tette a legjobb minőségű termőföldek cseh és szlovák kézbe kerülését.

A vizsgálatunk tárgyát képező időszakban a csehszlovák–magyar határszakasz tisztázatlan kérdése miatt a határon átívelő mindennapi érintkezés egységes szabályozása továbbra is megoldatlan maradt. Számos, Magyarországra emigrált, már az ottani közszférában dolgozó, de mégis csehszlovák határ menti településen lakó személy került csehszlovák-ellenes propaganda terjesztésének gyanújába.[33] Daxner zsupán már 1919 márciusában írt rendeletében a Budapesti Csehszlovák Útlevélbizottság beszámolói alapján kérte a Magyarországból induló csehellenes agitáció meggátolása érdekében az útlevelek kiadásának korlátozását.[34] Érdekes kategóriát képviselt a határ mentén élő-dolgozó lakosság, melyeknek munkaviszony, avagy mezőgazdasági okok miatt a zsupáni hivatal határátlépésre feljogosító igazolványokat engedélyezett, valamint speciális rendelettel kis mennyiségben élelmiszert hozhatott be egyik ország területéről a másikba.[35] A folyamatos idegenáradat következtében az illegális határsértők száma jócskán megemelkedett a megyében, sokan hamis útlevéllel próbálkoztak a határőröknél.[36] 1919 decemberében zsupáni rendelet értelmében betiltották az utazási engedélyek kiállítását a határ menti településekre,[37] fél évvel később pedig mindennemű útlevelek kiadását is beszüntették.[38] Nem csoda, hogy a közbiztonság a nullával volt egyenlő, s a békebeli évekhez képest a büntetőjogi eljárások száma 150%-kal emelkedett. Az általános rendet az egyes járásokban csendőrség felügyelte, Rimaszombat és Rozsnyó városokban pedig állami rendőrséget állítottak fel. A dél-gömöri járásokban a magyar nyelvismeret hiánya jócskán megfékezte mindennapi munkájukat, ráadásul az „anyaországból”, főleg Budapestről és Bánrévén át Miskolcról áramló irredenta mozgalom is mindinkább elmérgesítette a kialakult politikai helyzetet.[39]

Bár az utca nyelve továbbra is megmaradt magyarnak, a mindennapi élet hivatalos szféráiban fokozatosan meghonosodott a szlovák nyelvhasználat.[40] Már a megszállás évében rendeletben utasították a várost a vendéglátóhelyek egynyelvű szlovák, vagy kétnyelvű, szlovák–magyar feliratokkal és árjegyzékkel való ellátásával.[41] A hivatalos falragaszok ezentúl kétnyelvűen jelentek meg a hirdetőtáblákon. Az államhatalom keze a társasági élet minden színterén lecsapott. Rendelet szabályozta a határ menti tavakban folyó halászatot,[42] betiltották a magángépjárműveken való személyszállítást,[43] a Magyarországból érkező postaforgalom cenzúrán esett át.[44] Zsupáni rendeletre a politikai hivatalok által engedélyezett nyilvános gyűléseket ezentúl csakis kormányképviselő jelenlétével lehetett megtartani, aki a gyűlés lefolyásáról pontos jelentést tett az illetékes hatóságoknak.[45] A csehszlovák hatóságok általi megfigyelések, kihallgatások, letartóztatások gyakorivá váltak Rimaszombat szűkebb magyar értelmiségi körében. Voltak, akiket internálni is „kellett”.[46] A magyar oktatási intézményeket már az államfordulat évének tavaszán átvette a csehszlovák állam, számos helyen május elején véget ért a tanév.[47] Törés állt be a nyomtatott sajtó terén is. Mérföldkőként könyvelhetjük el, hogy a megye vezérközlönyének számító, jelentős véleményformáló szereppel bíró Gömör-Kishont c. társadalmi közlöny 40 éves működése után 1919 tavaszán megszűnt létezni,[48] helyébe a nevezett évben egy rövid időre az akkori Vörös-rezsimmel szimpatizáló, szocialista eszméket valló Gömöri Munkás és a Gömöri Vörös Ujság c. lap lépett.[49] Mindeközben az aktuális csehszlovák karhatalommal együttműködő és annak eszméit propagáló, erősen magyarellenes Gemer-Malohont c. szlovák nyelvű sajtótermék is napvilágot látott, s képviselte hivatalosan fő informátorként a vármegyét.^[50] Ami pedig a nemzeti ünnepeket illeti – az egykori történelmi megyeszékhely megélte azt, hogy 1919. október 28-án zsupáni utasításra az új államalakulat egyéves megünneplésének[51] színtere lett, tősgyökeres magyar lakossága pedig a csehszlovák hadirokkantak javára tartandó utcai könyöradományok gyűjtésének résztvevőjévé vált.[52]

A középkori vármegyerendszer egyik legrégebbi megyéjében a két állam közötti megosztásának arányára 1918 és 1920 között több elképzelés is született. A Gömör és Kis-Hont megyét is érintő első, etnikai alapon még elfogadható elképzelés az 1918. december 6-án meghúzott ún. Bartha–Hodža-féle demarkációs vonallal megvalósítandó országterületi rendezés volt, amely Nyústya–Nagyrőce–Betlér településeken vezetett át, s ezen elképzelést módosította a francia kormány december 23-án átadott, sokkal szigorúbb feltételeket megszabó Vix-féle jegyzékkel, amely a Rimaszombat–Sajókirályi–Szuhafő irányú nyílegyenes határral színtiszta magyar nemzetiségi településeket szakított le a megyéről.[53] Ez a felosztás 1919 júniusáig változatlan maradt. A megyei területrendezés kérdésköre kapcsán némi remény csillant fel a Tanácsköztársaság kikiáltása után.

Itt állt elő az a paradox helyzet, hogy míg a világháború idején Gömör nem vált aktív harcterületté, addig az 1919. március 21-én megalakult Magyar Tanácsköztársaság ideje alatt pár hónapig igen. Az események hatására kialakult forradalmi hangulat miatt még a nevezett hónapban a losonci katonai parancsnokság Rimaszombat város felett kihirdette a statáriumot, melynek értelmében minden bűncselekmény, lázítás, rendzavarás, a megszálló csapatok bármily bántalmazása, a közlekedési és hírszolgálati felszerelés rontása, ill. az ellenséggel való érintkezés rögtönítélő bíróság elé kerül. A cseh–szlovák katonai parancsnokság figyelmeztette a lakosságot, hogy a katonaságnak jogában áll a lakosság és a város ellen minden eszközt használni, a házakba is behatolni, akár a várost magát is tűz által elpusztítani.[54] Április 27-én a cseh–szlovák hadsereg egységei átlépték az ideiglenes demarkációs vonalat és támadást indítottak a Tanácsköztársaság ellen. Az intervenciós csapatokkal szemben megindult Magyar Vörös Hadsereg májusában fokozatosan a vármegye majdnem teljes egészét visszafoglalta, a helyi lakosság pedig – a baloldali szocialista eszméket figyelmen kívül hagyva – az anyaországhoz való visszacsatolás reményében üdvözölte őket, vagy beállt közéjük.[55] A Vörösök észak felé indították meg a támadást, és sikerült visszanyomniuk az ellenséget a Tiszolc–Jolsva–Rozsnyó települési láncig. Rimaszombat megyeszékhelyre május 31-én vonultak be, s az alispáni hivatal rögtön beszüntette hivatali tevékenységét. Nyolc nappal később mind a csehszlovák csapatok, mind a hivatalnoki gárda elhagyta a várost. Gömör-Kishont vármegye és az egykori megyeszékhely ez idő tájt Direktórium felügyelete alatt állt.[56] A megyei egység vezetője Gorzó Ferdinánd, majd Csuvara Mihály lett, tagjai pedig a járási és városi direktóriumok vezetői voltak. (B. Kovács 2004, 112. p.) Rimaszombatban a 39. dandárparancsnokság székelt, a közigazgatást a városi Munkástanács irányította Rothbard Emil[57] katonai városparancsnok vezetésével.[58] A város politikai életét a Magyar Kommunista Párt szervezete diktálta. A megyeszékhelyen a Magyar Forradalmi Kormányzótanács rendelete alapján Rimaszombati Vörös Zászlóalj osztag is alakult.[59] A hivatalos besorozás során júniusban a gömöri 2. század katonái az I/19. zászlóaljhoz lettek beosztva, s mint szükségszázad „Gömöri különítmény” név alatt kerültek ki a frontvonalra.[60] A Vörösök által okozott károk csak a megyeszékhelyen 96 000 koronát tettek ki.[61] A területi sikereket nem sokáig élvezhette a magyar fél: még folyó év júniusában válaszreakcióként megszületett Clemenceau jegyzéke, melyben a francia miniszterelnök végérvényesen kijelölte Magyarország határait, s megkezdődött az ismételt cseh–szlovák területfoglalás. (Keményfi 2002, 63. p.) Ez a kedvezőtlen határszakasz lett később Trianonban véglegesítve.

A demarkációs vonal meghúzása után, ami Gömör esetében a Zabar–Gesztete–Susa–Putnok–Szuhafő–Aggtelek határszakaszt jelentette, megváltozott az egyes szolgabírói járások felosztása és körjegyzőségek elhelyezése.[62] A Magyar Vörös Hadsereg utolsó egységei július 5-én hagyták el Rimaszombatot, a régi/új cseh–szlovák rezsim főkolomposai pedig még ugyanezen a napon hadiállapotot hirdettek és bevezették Csehszlovákia területén a katonai diktatúrát. Hasonló rendeletek voltak ezek, mint amilyeneket a januári bevonuláskor kihirdettek a lakosság számára, csak jóval szigorúbbak, legfőképp a kijárási tilalomra, a gyűlések megszüntetésére, ill. a fegyvertartásra vonatkoztak. Egyetlen kitétellel bővült a paletta, éspedig a bolsevisztikus propagálással, melynek bármilyen módját azonnali hatállyal betiltották és főbelövéssel büntették.[63] Voltak, akik a fellángolás hevében a Vörösökkel együtt elhagyták Csehszlovákia területét s ismételten az anyaországba települtek,[64] személyük feltárása után azonban a cseh–szlovák karhatalom fokozott figyelemmel kísérte lépteiket, esetleges hazatértük után pedig rendszeres megfigyelésnek és zaklatásnak voltak kitéve. Gömör életében ekkor köszöntött be a szobordöntögetős korszak, melynek a Rimaszombat városkertjében lévő Széchenyi-mellszobor, illetve a rozsnyói egészalakos Kossuth-szobor esett áldozatául. Ebben az időszakban zsupáni rendeletre tilos volt elhagyni a semleges területen át az államhatárt Magyarország felé, csakis a Szlovenszkó minisztere által név szerint megnevezett személyek léphették át a határokat, a füleki fogolybizottság parancsnoka, Hraca alezredes közvetítésével.[65] A helyzet fokozatos normalizálódásával 1919 decemberében Vavro Šrobár, Szlovenszkó teljhatalmú minisztere a megye etnikailag homogén (szlovák) területein, így a Garamszécsi járásában és Dobsinán elrendelte a katonai diktatúra részleges megszüntetését.[66] Mindez azonban nem enyhítette a vármegye sorsát, Gömör haldoklott.

Míg a megye területének 92,5%-át az újonnan alakult Csehszlovákiához csatolták, addig a politikailag szétdarabolt történelmi Gömör-Kishont vármegye Magyarországon „rekedt” része az államfordulat után, 1919. március 12-től Putnokra helyezte át a néhai megyei igazgatás alispáni hivatali székhelyét, ide menekült az utolsó magyar gömöri főispán és kormánymegbízott, Remenyik Aladár is, s ilyen formában kezdte meg kérészéletét. A magyar kormány azon a nézeten volt, hogy a párizsi békekonferencia hivatalos „eredményhirdetéséig” a Felvidék területe továbbra is Magyarország része, amint azt az 1918. november 13-án megkötött belgrádi egyezmény 17. paragrafusa is megerősítette.[67] A kritikus 1919-es évben, s még utána is rendeletekkel több ízben is megkísérelték a vármegye cseh–szlovák megszállás alatt lévő területének visszacsatoltatását Magyarországra, bizonyítják ezt az alispán és hivatalának rendszeres látogatásai az egykori székvárosba, Rimaszombatba, ill. a megye további határon túli részeibe, melyre a megszálló cseh–szlovák karhatalom belügyeibe való beavatkozás címen egyértelmű kiutasítással reagált.[68] Csehszlovákia a győztes nagyhatalmak által elismert önálló államként igényt tartott a cseh–szlovák katonai egységek által megszállt területek szuverenitására. A régi vármegyerendszer maradványai még csaknem három évig léteztek Csehszlovákiában, így Gömör-Kishont területe továbbra is bizonytalan maradt a nem véglegesített határok miatt.

A megye 280 településéből 259 került Csehszlovákiához, ami egyben 172 330 lakost jelentett, ebből 94 333 magyar ajkút.[69] A megye területének hovatartozásában sajnos az aktuális katonai megszállási helyzet és a kulisszák mögött zajló politikai játszmák voltak a mérvadók. Az 1919-es országhatár-módosulások egyben a megye területi és közigazgatási újraszervezését eredményezték, mely döntéssel megyei központok, vásárvonalak, közlekedési útvonalak, ipari területek vágódtak el, így Gömör területe periferikus, határ menti hátrányos gazdasági helyzetbe süllyedt. Az új államterületi hovatartozás nemzeti hatalomváltást szült, melynek a menekülés, kivándorlás, betelepülés, mesterséges kolonizáció és kitelepítések írhatók számlájára. Az a vármegye, melyet Szent István király az elsők egyikeként alapított Magyarországon, területileg és közigazgatásilag 1923. január 1-vel végérvényesen megszűnt. A Magyarországnál maradt, 22 települést számláló[70] csonka megyerészt egy ideig Putnok központtal önálló közigazgatási egységként próbálták meg életre kelteni, mígnem az ország peremén erős városi központ nélkül függő, életképtelen területet 1923-ban Borsod megyével egyesítették. (Keményfi 2002, 87. p.)

Irodalom

Štátny archív Banská Bystrica – Archív Rimavská Sobota. Fond Magistrát mesta 1918–1919

Štátny archív Banská Bystrica – Archív Rimavská Sobota. Fond Policajný kapitanát 1887–1921

Obecná kronika mesta Rimavská Sobota. Štátny archív Rimavská Sobota. 138–140

Gömör-Kishonti Múzeum történeti gyűjteménye. Rimaszombat.

Gömör-Kishont, 1918–1919

Gömör és Kishont Vármegye Hivatalos Lapja, 1918. november–december

Gömöri Ujság, 1919

Gemer-Malohont, 1920

2004. Kovács István 2004. Gömörország. Rimaszombat, Gömör-Kishonti Múzeum Egyesület.

Bolfík, Július 1973. Rimavská Sobota. Martin, Osveta.

Deák, Ladislav 2004. Miesto Slovenska v československom štáte v rokoch 1918–1938 z medzinárodného hľadiska. Slovensko v Československu (1918–1938). Bratislava, Veda.

Frák, Gustáv 1988. Gemer v prvých mesiacoch Československej republiky. Obzor Gemera, roč. 19, č. 3.

Keményfi Róbert 2002. A gömöri etnikai térmozaik. Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum.

Lang László 2008. Gömör és a „nagy” impériumváltás első évei (1919–1922). Gömörország, 9. évf. 3. sz.

Major Zoltán 2007. A népek hazájától a nemzetek harcáig, avagy térkép-e a táj? A cseh–szlovák területi követelések mérlege. Gömörország, 8. évf. 2. sz.

Popély Gyula 1991. Népfogyatkozás. A csehszlovákiai magyarság a népszámlálások tükrében. 1918–1945. Budapest.

Popély Gyula 1995. Ellenszélben – A felvidéki magyar kisebbség első évei a Csehszlovák Köztársaságban (1918–1925). Pozsony, Kalligram.

Simon Attila 2004. Cseh és szlovák kolonisták betelepítése Dél-Gömör falvaiba a két háború közötti időszakban. Gömörország, 5. évf. 1. sz.

Újraírt tér-képek II. – Vízjárta helyek egykor és ma – a táj és a természet átalakulása a bősi vízlépcső környezetében a helyiek szemszögéből

A bősi vízlépcsőt övező táj alig hasonlít valamikori önmagára, az egykor jellemző ökoszisztémák eltűntek vagy jelentősen átalakultak ‒ vizes élőhelyek száradtak ki, a folyóvizek többsége állóvízzé vált, ártéri erdők helyén több száz hektáros üzemvíztározó tó terül el, a termőföldek felett az „Új-Duna” dombsávja fut. A művi beavatkozások következtében szakadások jöttek létre a tájban, a valamikor összefüggő, egymással kapcsolatot tartó élőhelyek egymástól elkülönültek, ami mélyreható következményekkel járt.

Vajon miképp látják és értékelik mindezen folyamatokat a vízerőmű közvetlen közelében élő emberek? Hogyan alakultak át tájhasználati módjaik? Miképp emlékeznek vissza a régi, az erőmű előtti tájra?

Bevezetés

Az ott élők számára eltűnt a táj, amelyet jól ismertek, amelyet családi és személyes emlékeik töltöttek meg ‒ a fák, melyek alatt szerelmesek voltak, ahol később gyerekeik játszottak, ahol hóvirágot szedtek, a folyószakasz, ahol halat fogtak, a földút, ahol nagyapjukkal a Dunához indultak, csak saját emlékeikben léteznek már. A helyek, melyekre emlékeik vonatkoznak, a gyermekeik és unokáik számára ismeretlenek.

Jelen tanulmány egyik célja, hogy a táj és természet változását a helyi emberek megfigyelésein keresztül írja le. Kutatásom során arra kértem őket, hogy fogalmazzák meg az átalakulás összetevőit, és értékeljék is azokat. A kutatás másik célja volt, hogy emlékképeket rögzítsek, melyeket a régi, vízjárta helyekről és az Öreg-Dunáról idéznek fel.

2017. október és 2019. március között több mint negyven féligstrukturált interjú készült, melyek gyakran mentális térképek rajzolásával egészültek ki.[1] Egyrészt a közösségi élet szempontjából fontos embereket kerestem meg, másrészt afféle „Dunára járó” embereket, akik a halászat, vadászat vagy csak természetük folytán sok időt töltöttek és töltenek a „Dunán”.[2] A beszélgetések mellett köszönöm nekik a ladikkal, biciklivel megtett utakat, az ágvizek menti üldögéléseket. A interjúk Gútor, Somorja, Keszölcés, Felbár (és Süly), Csallóköznádasd, Baka, Bős, Bodak és Vajka településeken készültek. Az idézeteknél a helységnevek valósak, a monogramok fiktívek.[3]

A táj átalakulásának a vízlépcső megépítése ugyan a legdrasztikusabb, ám nem az egyetlen tényezője, a tanulmány ezért magát a folyamatot is igyekszik bemutatni, melynek további összetevői: a területek vízmentesítésének törekvése, a hajdani szövetkezetesítés, a mezőgazdaság és az állattartás átalakulása, Pozsony szuburbanizációja, a változó politikai körülményekhez alkalmazkodó gazdasági és/vagy hatalmi érdekek törekvései, vagy akár a bürokratikus kontroll erősödése számos hagyományos tájhasználati forma felett.

Jelen írás nem az elveszett múlt feletti merengés kíván lenni, inkább a helyi érdekeket és szempontokat előtérbe helyező folyamatábrázolás. A leírtak a természet változásait hangsúlyozottan a helyben élők tapasztalatai által, nem pedig természettudományos szempontból igyekeznek bemutatni. Ezt a célt szolgálja az interjúidézetek nagy száma, miáltal saját fogalomtársításaik mellett az érzelmi töltet is megjelenik.

A természeti környezet átalakulása

„…ez a legnagyobb pofon, és ez az, ami leginkább nyomot hagy az emberekben. Nem is az a félelem, hanem ez a környezeti változás.” (Somorja, C.G.) „Sok minden megváltozott. Sok minden. Ezt el se hittük volna abba az időbe, gyerek voltam, mikor kezdtek a hatvanas években beszélni a hidrocentrálról. Há ugye az hihetetlen, hogy ahol vetőföldek voltak, ott hajók fognak úszni. Egyszerűen nem hitte el senki.” (Bodak, T.Z.)

A tájkép és a természeti környezet változásáról kérdeztem a helyi embereket, növényzetről, állatvilágról, vizek mozgásáról… Érdekelt, hogy milyen jeleit látják, ezeket hogyan fogalmazzák meg, és hogyan vonnak összefüggéseket. Az elbeszéltek saját tapasztalataikról szólnak, amiket esetleg a hírekből vagy az ismerőseiktől hallottakkal vetettek össze. A környezet megváltozásának témaköre jóval nagyobb annál, hogy jelen keretek közt akár csak egyes részeiről is pontos képet adhatna a tanulmány, az alábbiakban a tájról és annak változásáról a helyiekben élő kognitív képek és minták bemutatására vállalkozik.

2.1. Tájkép „heggyel”és „tengerrel”

A Csallóköz síkvidéki táj, melyben az üzemvízcsatorna töltése dombsávként magasodik, szokatlan asszociatív kapcsolatot hozva így létre, hiszen az új folyó egyben magaslat. „Most már nem mondhatjuk, hogy sík vidék vagyunk, mert behatárolódik, olyan, mintha hegy volna itt, nem? Mintha hegyet látnál. Nem látsz tovább. Mer a síkságnál messze el lehet látni.” (Bodak, T.N.) Az üzemvízcsatorna töltése nem csupán a fizikai kapcsolatot vágta el a két oldalára került települések közt, a szomszéd település látványát is elvette; gyakran említik a különös képet, amint csak a szomszéd települések templomtornya látszik ki a töltés mögül. Egy-egy utcasor egészen a töltés lábához szorult. „Nem is a félelem, hogy mi lenne, ha szakítana, hanem hogy olyan korán lemegy a nap a kertben. Itt lebukik a töltés mögött.” (Süly, D.I.) A települések néha humorral oldva írják le új helyzetüket. „Szokjuk mondani, ugye Vojka nad Dunajom,[4] de most már nem a víz fölött vagyunk, hanem a víz alatt. […] Vagy még mindig téma, még mindig mondják, hogy magyarizadunaj,[5] hát mi már ott vagyunk. Nekünk már mondhassák.” (Vajka, Sz.B.)

A mai és a hajdani táj különbségének leírásakor az erőmű előtti tájjal kapcsolatban szinte kivétel nélkül romantikus jelzők kerülnek elő, mint „fantáziavidék”,„mesebeli táj”„azt látni köllött volna. Az egy álomvilág.” Az elmúlás megszépíti a múltat, ám ennél többről is szó lehet. „Itt, Somorja környékén az ártéri erdők tejes kipusztulása. Itt most jelenleg az a pusztaság, ami a töltéstől az Öreg-Dunáig be, s ami a város katasztere vagy ami akár Gútor katasztere, itt kismillió erdő volt, apró tavakkal, meanderező kis oldalágakkal, és ez mind megszűnt. Egészen más volt. Egy kis romantikus vidék volt. Csölösztő magasságától az Öreg-Dunáig az egy fantázia vidék volt, vadban gazdag, erdőben gazdag, halban gazdag. Mint Szigetközben az a vidék, ami még megmaradt érintetlenül.” (Somorja, C.G.)

Különböző változatokban kerül elő időről időre az elképzelés, hogy a szlovák nép valójában mintha valamilyen hiányt akart volna pótolni a hatalmas víztározó megépítésével, tenger híján egy „szlovák tengert” vagy Balatont létrehozni: „Állítólag második Balatont akartak csinálni ebből a hidrocentrális tóból.” (Gútor, D.Á.)

Somorja és Gútor lakosai az ártéri ligeterdők, rétek, egymásba fonódó és szigeteket képző Duna-ágak helyett egy több száz hektáros üzemvíztározó tó szomszédságában élnek, mely víztömege az emlékeikben még élő erdők felett hullámzik. Kelet felé haladva az üzemvízcsatorna bal partján, Keszölcéstől Szapig mértani dombvonulatot látunk, mely alatt, a töltéssel merőlegesen hajdan utak vezetek a Duna-ágakhoz. A régi utakat elvágó, határvonal jellegű felvízcsatornán ma legkönnyebben autóval lehet átjutni, Bősön az erőmű gátján keresztül vagy a Keszölcésről Vajkára átkelő komppal. Így az elzárt falvakba érünk, ahol máig megmaradt a falvak közvetlen kapcsolata az ágvizekkel, ám azokhoz közelebb érve egyfajta „tórendszer” partjaira érünk. Az ágvizek szépsége lenyűgöz minden turistát vagy friss üdülőtulajdonost, csak a helybeliek értékelik úgy, hogy most már „minden tönkre van menve”.

Az Öreg-Duna régi partjára, az egykori anyapartra érve meredek, köves részen leereszkedve fiatal erdőbe érünk, az Öreg-Duna régi medrébe, ahol sűrűn nőtt fák és bokrok közt hosszabb út vezet a Duna mai anyapartjához. Az Öreg-Duna huszonhat évvel ezelőttig nem csupán bővizű és széles folyam, hanem egyben jelkép is volt, ahogy a helyi történetekből kirajzolódik: erővel és tekintéllyel bíró folyam, forgalmas hely, mely kapcsolatot jelentett a távoli világgal a hajók által, a magyar oldallal, de a falubelieket vagy még a szűkebb családot is összehozta, hiszen együtt jártak ki. A Dunánál lenni igazi közösségi program volt. „Nagyon szép táj volt ott kinn a Nagy-Duna-parton. Főként ünnepnapokon, a fél falu ott volt. Pokrócokon pihentek. Halat sütöttek nyárson. Raktak tüzet, nagy tüzet, s mikor az leégett, fogtak közben a Dunában halat, és botra rá volt szúrva – szokja ugye nézni a Marcsit? –, botokra szúrtuk rá, és ott megsült, megfordítottuk. A parázs fölött. Egy tipikus szokás volt vasárnap délután.” (Gútor, V.J.)

A folyó elterelését követően az Öreg-Duna elvesztette mind erejét, mind forgalmát, mind összekötő szerepét. Többen úgy emlegetik ma, mint amin akár száraz lábbal is át lehetne sétálni Magyarországra, ami természetesen lehetetlen, a kifejezéssel az erővesztés mértékére utalnak. „Jártunk azután is, de már nem olyan gyakran. Már nem volt meg az a hangulata a Nagy-Dunának. Elvesztette azt a varázsát, már más szemmel néztük. Az a gyönyörű mesebeli táj, ami úgy 8-9 évesen, a szemünk elé tárult, akárhányszor kimentünk, gyönyörködtünk benne, az már úgy elveszett. […] Kevesebb lett a víz, olyan szomorú lett az egész. Már soha nem lesz ugyanaz.” (Vajka, Z.K.)

A Duna folyamból elterelt víz ma a felvízcsatornában folyik, mely helyi megnevezése egyszerűen erőmű, vagy Új-Duna. Környezete kihalt, használatból kieső tér, töltésén keskeny betonsáv fut, és erős szél fúj; „az már csak a fővárosiaknak van, ott van a bicikliút. Falubeliek nem járnak ki, nem akarja azt látni senki.” (Vajka, V.A.)

Az Öreg-Duna és az Új-Duna közötti szigeten az ágvizek többsége noha eredeti helyén folyik (helyesebben áll), a táj képe egészen megváltozott. A régi, a „hidrocentrál előtti” tájat a mainál szebbnek, rendezettebbnek, tisztábbnak írják le. Igazán szépként azonban azt az időt és életformát idézik vissza, amely már a szövetkezetesítéstől kezdve múlóban volt. A libatartást a szigeteken, amikor tehenek és lovak legelték még az erdők alját, „el lehetet látni az erdőkön át szinte a Nagy-Dunáig”. Az emlékekből megfestett táj élettel teli, emberek és állatok aktívan használják.[6] „Tiszták voltak az erdők. Mer nyáron, vagyis korán tavasszal, április elején a csordát, a marhákat, a fiatal marhákat kihajtották a szigetbe, meg a lovakat, csikókat. Ők egész őszig kinn voltak. Nem beszélve arról, hogy a faluban mindenkinek volt 50-80-120 lúd, volt, akinek 200 is volt. Azok már mikor betollasodtak, ki lettek víve az erdőbe. Azok ott voltak egész októberig.” (Bodak, T.Z.) „Sokat legeltettem, olyan szép volt ott minden, mint a álom, most meg már aztán tiszta dzsungel. Nem is lehet menni igen az erdő alatt. […] Gyönyörű volt. Ott sátraztak, jöttek ezek a németek, éneköltek, gyönyörű helyek voltak, nagyon szépek, de azóta már, most már semmi, tiszta gyom minden.” (Bodak, T.L.)

A területek használata mára egyre szabályozottabb formát ölt, mind több eleme engedélyhez kötött (tűzifa gyűjtése, horgászat/halászat, vadászat, de még az egyes területeken való közlekedés módja is). Az emberek többsége lényegesen kevesebb időt tölt a természetben, mint azelőtt. „Ha a fakitermelők nem járnák itt az utakat az erdőben, akkor elgazosodnának azok is. Mer kevés az ember, kevés ember mozog itt már az erdőben. Azelőtt olyan járható utak voltak itt mindenfelé még a gyerekkoromban. Többet használták, az emberek sokat jártak ki az erdőbe” (Bodak, T.N.) Ma kevesebb ember, viszont több gép van az erdőkben. „Régen nem volt ennyi a közlekedés, most mindig berreg valami, traktorok, autók, motrok,[7] mindenütt a van, úgy hordják a fát.” (Bodak, T.L.)

Megváltoztak a közlekedés lehetőségei is, ha valaki például Bodakról a Nagy-Dunához ment régen, gyalog indult és ladikra is kellett szállnia, autóval nem jutott át. Ma épp fordítva van a helyzet, a zárásokon autóval könnyebb átkelni, mint gyalog vagy biciklivel – pontosabban át lehet úgy is, ha az ember átgázol a vízen vagy vállalja, hogy a bicikli megcsúszhat. „A zárgákat[8] úgy csinálták meg, hogy megiszaposodik, elcsúszik az ember. Autóval el tud menni, biciklivel nem, én is úgy elrepültem, majd eltört a kezem.” (Bodak, T.L.) A táj egyre kevésbé otthonos a közelben élők számára, és a tájhasználat egyre kevésbé része a mindennapi megélhetésnek.

2.2. Időjárás

A korában nem ismert erős szeleket és a csökkenő csapadékmennyiséget is a terület átalakításainak tulajdonítják az itt élők. „Nem szakemberként ez is az erőmű és a víz körüli ligetek eltüntetésének az eredménye, egyik hozadék, ahogy itt az egész környéken ekkora szelek járnak. Valamikor az ártéri erdők és az úgynevezett nagy széles szélfogók, amik itt voltak Csallóközben, azok ezt a szelet egy kissé elfogták, ekkora vadorzó szél nem volt. Több volt az erdő és masszívabb volt a tartás. Ugrott ez az egész, ahogy az ártéri erdőket kipucolták innen Pozsonytól lefelé. Most az történik, hogy jön a felhőzet, átugrik a maga szeles mivoltával a Kárpátokon, a hegyen, és akkor becsapódna itt. Ha esővel jönne, akkor azért nem esik itt, csak akkor, ha visszatér majd alulról, mert a kipárolgás itt a tározói tóból rögtön azt hozza, hogy elszakítja itt kétfelé a felhőket. Egy részét a Kis-Duna felé húzza, azon a környéken esik, a Nagy-Dunán át, tehát a Szigetközben esik, itt nem. Ez is egy hatása.” (Somorja, C.G.) „Sokszor esik kívül a vízerőműn, s itt mintha nem. Mintha ez a víz taszítaná. Ezt sokszor megfigyeltük, hogy itt még akkor sem esik, amikor máshol a közelben igen.” (Vajka, B.D.)

Érdekes a megfigyelést összevetni a 19. század végi félelmekkel: „Dunaközi erdeink is fogynak, a régi keményfa erdők […] bizony bizony elég gyors pusztulás felé mennek; s ha van az erdőknek a légköri csapadék mennyiségére befolyásuk: attól tarthatunk, hogy Felső-Csallóköz mind szárazabb éveket várhat. Régente a jó természetes rétek öntötték a fűszeres szénát, ma már Felső-Csallóközben írmagul is alig maradt egy-egy keskeny mélyebb laposon, szaggatottan rét, még a híres »forgórétek« is felosztás alá kerültek.” (Földes 1886, 33–34. p.) A szárazodás folyamata tehát messzire nyúlik vissza, s általános tendencia, a Kárpát-medence összes folyó menti területét érinti.

2.3. Egyenesek vonzásában – a tereprendezések logikájáról

Részben a vízlépcső építésével összefüggésben, de attól függetlenül is a ’70-es–’80-as évektől folyamatos a terepfelszínek kiegyenlítésének törekvése, mely során a táj egyre bejárhatóbbá válik a munkagépek számára. Változatos geomorfológiai képződmények tűnnek el ezáltal, és csökken a vizes élőhelyek aránya. A szántók területe nő, miközben csökken a nedves rétek, mocsárrétek, cserjés-bokros élőhelyeké. A fővároshoz közeledve a beépített területek is egyre nagyobb teret foglalnak, ami szintén tereprendezéssel jár.

A táj képét egykor sűrűn borították különféle tavak, holtágak, bágerkotrások,[9] laposok.[10] A vízlépcső építése az új meder és a töltések alatti talajok termőrétegének lehordásával kezdődött, mellyel utána mélyebben fekvő területeket, laposokat töltöttek fel, míg az ott honos növényzetet kiirtották. Alapvetően a vizes élőhelyeket számolták fel, ezzel jelentősen csökkentve a táj mozaikosságát. A JRD-k elnökei örömmel fogadták, ha újabb területeket vonhattak a termelésbe, és a nagyüzemi mezőgazdaság számára megfelelő táblákat alakíthattak ki. „Kiirtották, ment a traktor, és mintha óriási sivatag lenne bevetve gabonával vagy valamivel.” (Felbár, F.I.) „Megszűntek a bokrok, a remizek, ezzel, hogy építették az erőművet, úgymond rekultiválták azokat a részeket, amelyek terméketlenek voltak, betöltötték a laposokat. […] Tehát kiegyengették a területet. Kivágták a… itt úgy hívták, hogy lénia. Fasorok, bokrok, elsősorban a birtokhatárokon. Volt itt a szomszéd, a grófi birtok, akkor annak a határa volt körül szépen befásítva, meg bokrok. Tehát azt szépen likvidálták, helyébe odahordták a földet, mert azzal a föld is elkerült onnét, s akkor azt ott idézőjelben rekultiválták. Itt volt egy olyan, hogy Szeleczki-lapos, azt még ismerték egypáran, egy mélyedés, azt is betöltötték félig-meddig, meg hát itt az egész területet. Egész messzi hordták el azt a termőtalajt, amit lenyestek a műmederben, meg az egész építkezés területén.” (Keszölcés, K.P.) A léniáknak nevezett sávok megszüntetésével olyan ökológiai folyosókat számolták fel, melyek természetes élőhelyek között biztosítottak kapcsolatot, csökkentve azok elszigeteltségét. Ilyen folyosóknak tekinthetőek a birtokhatárok területei, utak, vízfolyások természetes partjai, vagyis általában az olyan, hosszan futó sávok, melyek műveléstől mentesek.

A szövetkezeti időben elindított, a terep egyenetlenségeit kiegyenesítő, egységesítő, és a termelés gazdasági hasznát maximalizáló törekvés újabb lendületet kapott az elmúlt években. „Idejöttek a dánok, és mindent beszántottak. Összes terület, ahol búvóhelye volt a vadaknak, úgy azt mindet likvidálták. Úgy a mocsaras területeket, úgy a rétes területeket. Annyira kapzsik ezek a dánok. Már a JRD is kezdte, de az állami vállalatnak volt vadásztársasága, azok azért annyit tudtak, hogy a vadnak mi köll. Míg [a természetvédelemnél] dolgoztam, hányszor jöttek, hogy valamit csináljunk, mert ezek mindent beszántnak, még a kanálispartokat is egészen a kanálisig. Pedig védősávja lenne a kanálisnak öt méter. De mindent beszántanak. Nincs az állatnak hova bújnia, ahol nyugalma van.” (Bős, E.S.)

A felszíni egyenetlenségek eltüntetése nemcsak a szántóföldi termelésbe vont területeket érinti, hanem az árterek erdős részeit is, ahol ez a fakitermelés gépesítésével függ össze. „Síkságon vagyunk, de az ártéren rengeteg vízfolyás, árok, mindenféle volt valamikor. Ezek eltűntek fokozatosan úgy, hogy levágták azt a erdőrészt, akkor a maradékot összenyomták, elplanérozták,[11] betemették a árkokat, mindenhol sík van. Tereprendezés is van, a kisebb-nagyobb mélyedések el vannak tűnve.” (Baka, D.F.)

A tereprendezések és az élőhelyek felszámolásának egy következő fokozata, a földek mind nagyobb arányú beépítése, mely a Felső-Csallóközt Pozsony szuburbán régiójának terjedése miatt érinti. A termőföldek a közösségi emlékezetben azt a régi csallóközi Aranykertet idézik, ahol a jó föld a legnagyobb érték volt. „De most már nincs földünk, most már csak építkezési telek van. A szívem fáj, mikor látom, hogy ott milyen gyönyörű feketeföld van. Szent Isten! Azok voltak a legjobb termőföldek.” (Somorja, K.B.) „Itt akkora csapás lesz egy 50 év múlva, hogy abbul nem fogunk kilábalni. Itt mindenhol, ahol nem termesztnek valamit, ott építkezési telkek vannak. Itt most 150 telket kimértek, pedig milyen földek vannak! […] Itt elszúrtak[12] mindent, amikor volt a kitelepítés. Mikor a hozzáértő gazdákat kitelepítették.” (Somorja, N.Á.)

2.4. A vizek mozgása, árvíz és a mesterséges árasztás

1992 őszén az állam az Öreg-Dunát Dunacsúnynál elrekesztette, és vizét mesterséges csatornába terelte. A Duna eredeti medrébe egykori hozama 10–15%-ának megfelelő vízmennyiséget juttatott ezután,[13] így a mellékágrendszer – mely a Dunával alkotott összefüggő hidrológiai rendszert – nagyobb része hamarosan kiszáradt. 1993-ban az ágvizek medreiben a helyiek motorkerékpárral közlekedhettek, a családok asztaloknál piknikeztek. Két-három évvel az elterelést követően Doborgaznál a felvízcsatornáról oldották meg az ágvízrendszer táplálását, az Öreg-Duna felé vezető ágakat (a hajdani kapukat) pedig elzárták, hogy a Duna ne csapolja le a vízzel feltöltött ágakat. Zárásrendszer épült a víz felduzzasztásához, mely zárások egyben a Csúnytól Bősig való szintkülönbséget is elosztották. A doborgazi kieresztőművön keresztül körülbelül 20 m³/s víz érkezett az ágvízrendszerbe, majd közel tíz éve megépült a doborgazi kis erőmű, melyen 25 m³/s körüli vízmennyiség folyik át.

A duzzasztásos megoldással a talajvíz szintje nagyjából visszaállt,[14] a Duna-ágak ismét megteltek vízzel, mely víz azonban már más ökoszisztémáknak ad otthont. A mostani ágvizeket tavakhoz hasonlítják, olyan lassú a víz folyása, ami által egyre nagyobb a feliszapolódás, és egyre sűrűbb a vízi növényzet. „Víz van most is, de nem olyan, nem változik, posvad meg minden. Lerakódik az az iszap meg minden, nincs, ami kisöpörje. Abba az időbe csak suter[15] volt. Sodródott. Volt a folás. Most lerakodik, sok helyen olyan büdös az a víz, hogy borzasztó. Följött a sűrű gyom, alig lehet a ladikkal menni. Dunába gyom nem volt, ilyen nem volt. És mindenhol hal volt, olyan nem volt, hogy nem volt. Alsó-szigetbe legeltettünk a kollegával, és kijöttek a pontyok a legelőre, ott fürödtek, aztán egyet-kettőt elkaptunk belőle. Szabályosan kiment a hal, a háta kilátszott.” (Bodak, T.L.) Az Öreg-Duna és a felvízcsatorna által közrezárt szigeten az ágvizek többsége noha eredeti helyén maradt, mégsem ugyanazok, mint régebben, hiszen a víz mozgása, az összeköttetései és az ökológiai feltételek teljesen megváltoztak. „Az ágvizek majdnem éppen így voltak, mint mostan, csak éppen sokkal mélyebbek voltak, mert volt folyás. Mer a Nagy-Dunáról volt három helyen… voltak a Lépők, Újkapu meg a Kifolókapu. Ott három kapu volt, ahol ki lehetett menni a Nagy-Dunára, és jött be a hal, és nagy volt a folyás. Ugye azt most már mindet elfogták, harminc év múlva ez most már mind csak mocsár lesz. Telihordták termőkővel, becsinálták. És most már Vajkánál meg Doborgaznál, onnan töltik föl az ágrendszert. Ez már nem az, ami valamikor. Itt sok helyen röpült a víz. Két csapóval mikor nem voltak, gond volt elmenni, meg két evezővel, olyan folyások voltak. Gyerekkoromban a Falusi-Duna volt 7-8 méter, most ha 3 akkor már sokat mondok.” (Bodak, T.Z.) „Ágvíz, az most már olyan, hogy telidülve fákval minden, oda most már ladikkal sem lehet menni. Csak a nagy ágakban lehet már menni. Ott minden olyan tiszta volt, mind a álom. Most nem törődnek semmivel. Olyan volt a erdészet, hogy ott kipucoltak mindent. Ha valami beledűlt a Dunába, azt is kihúzták, most meg szerteszét van minden.” (Bodak, T.L.)

Az ágvízrendszer mesterséges határai és vízellátása miatt a Duna áradásai nem érintik már a területet (kivétel volt ez alól a 2002-es, de különösképpen a 2013-as nagy árvíz, amikor a Duna alulról árasztotta el az ágvizeket). Az évi, szokásos nagyvizek elmaradnak a szigeten, amik békésen jöttek, „meghágták az erdő alját”, feltöltötték a laposokat. „Tavasszal volt nagyvíz, és nyáron. Minden évben. Osztrákból jött, az erdőkből csurgott, a hegyekből, először az alacsonyabb helyekről olvadt, majd nyáron a magas csúcsokról. […] Ez egy tökéletes, normális, hozzászokott munkánk volt. Sőt, búcsú volt. Mikor nagy volt a víz, az egész falu nézte a Dunát. Búcsúnak vették, hogy ez egy élmény. Töltéstől töltésig volt a víz.” (Gútor, B.L.). A medrek és a szigetek minden évben alakultak valamennyit, a víz egyik helyen megfaragta őket, a másik helyen hordalékot rakott. A víz sebes folyására úgy emlékeznek vissza, mint ami tisztára mosta az ágvizeket, behozta a halakat a Nagy-Dunáról, a földeket meghágta, megöntözte ‒ vagyis tisztított, s egyben értéket hozott.

„Mink megpróbáltuk valahogy szimulálni ezeket az áradásokat. Minden évben tavasszal vagy nyáron lehetett javasolni műárasztást, már áprilisban be kellett adni a javaslatot. Megegyeztünk a erdészekkel, ha nem köllött tavasszal, akkor inkább nyáron, amikor szárazság volt. Akkor nem ez a 25–30 m³ jött be, hanem mi, természetvédők javasoltunk 90 m³-t. Van egy manipulációs rend, ami szerint ennek végbe kell menni. Vízgazdászok a mi cégünket bízták meg, hogy adjunk javaslatot. El kellett menjek tárgyalni az erdészekhez, a kísérleti állomásra, horgászokhoz, polgármesterekhez… egyeztetni köllött, föltételek megvoltak. A manipulációs rendben úgy volt, hogy 60–90 köbig fog menni. Csak tele volt a vajkai meg a süli tó környéke chatákkal,[16] elkezdte vinni az egyik budit, a másik budit, akkor már ment a telefon. 60 köbnél soha nem lehet többet engedni, és azzal nem értek el semmit. Majdnem hogy több kárt csinál, mint hasznot. Hirtelen leengedték azt a vizet, megint csak ott pusztultak el a ikrák meg a halak.” (Bős, E.S.) Az üdülőtulajdonosok két és fél évtized óta az árvízmentesség ígérete mellett bérelnek területet, és építkeznek. A korábban lábakra épített házak helyett egyre több a földszinti beépítés, olyan ingatlanvagyon halmozódik fel tehát, mely nemcsak egy természetes Duna-áradást, hanem még egy közepes erősségű művi árasztást sem bír el.

2013 tavaszán a sokévi átlagot meghaladó esőzések következtében történelmi árvíz volt a Dunán, mely elárasztotta az Öreg-Duna és a felvízcsatorna által határolt területet is. Nem a megszokott irányból azonban, hiszen a víz nem felülről, hanem alulró érkezett. „A bősi ember mindig azt mondta, hogy ha valami lehetetlenről volt szó, hogy »Majd ha a Duna visszafele folyik!« És megtörtént. Aranyérig jött be fölülről a normális körülmények között, és most már nem az aranyéri felől, hanem alulról jött a nagyvíz. A halnak fogalma nem volt, hogy mit köll cselekedni. A hal ott pusztult, mer aztán hirtelen megint visszaengedték.” (Bős, A.J.)

Nemegyszer találkozni olyan véleménnyel, hogy a vízlépcső a kiszáradástól mentette meg a területet, a táj mai szépsége csodálatraméltó, és „az ágvizek éppen úgy vannak most is, mint azelőtt”. Elsősorban az utóbbi húsz év során a szigeten üdülőt vásárlók körében, vagy más, a területet korábban nem ismerők között lehet hallani ilyen összegzéseket, míg az őslakosok egyértelműen leépülési folyamatként írják le az általuk tapasztaltakat. „Ha valamit árad, akkor folyik egy kicsit, de az semmi. Régen úgy ment a víz, hogy azt megevezni nem lehetett. Repült a víz, mikor megáradt. Most már semmi. Itt már a természetnek becseszett, már éppen hogy csak van valami.” (Bodak, T.L.) A medrekben lévő víz mennyiségével kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy már az erőmű üzembe helyezése előtt megindult a Duna bevágódása, medre mélyebb lett, és ezáltal egyre kevesebb víz jutott az ágvizekbe.[17] A vízmélység tehát egészen alacsony is lehetett az ágvizekben az év egyes szakaszain, áradáskor viszont az egész hullámteret elöntötte a víz, mely ideális esetben lassan érkezett, és lassan is húzódott vissza. Összegezve tehát annak ellenére, hogy az ágvizekben az év árvízmentes napjain a vízmélység esetleg alacsonyabb volt a mostaninál,[18] a vízdinamikát is figyelembe véve az őslakosok úgy értékelik, azelőtt sokkal több víz volt a területen.

A víz minőségével kapcsolatban a ma ötven-hatvan évesnél idősebb korosztály fel szokta idézni, hogy „vizet a Dunára nem viszünk”‒ egyrészt ha valamit üvegben vittek, az bor volt, másrészt miért vinnének vizet oda, ahol van elég? Ivóvizet bárhonnan meríthettek, a halászlé is a Duna vizével készült. „Itt nőttünk fel. Nehéz errül beszélni, mert meghasad a szíve a embernek, amikor visszagondul a régi világra. Valamikor ez a víz itten olyan volt, hogy a Dunárul jött az a víz, akárhunnan mentél a ladikkal, merítettem, s ittam belőle, olyan tiszta volt. Az asszonyok itt mostak, itt, ahol olyan köves volt. Olyan tiszta volt, megálltam a ladikkal, lent láttam a halakot, hogy hol vannak. Két méter vízben leláttam a fenekire. Meg voltak források. Gyerekek nekihasaltunk, olyant ittunk belőle. Jobb volt, mint akármilyen málna[19] mostan. Úgy bugyogott föl a földből, gyött föl. Olyan jéghideg volt nyáron, igen jó víz volt. Kinn voltunk a Dunán gyerekek, békasütés, halsütés, csak a Duna-vizet ittuk, forrásokat, mást nem ittunk.” (Vajka N.L.) „Na, aztán később már lett olyan, hogy szennyezett a víz, akkor már nem is akartuk megenni a halat, mert olaj ízű meg minden…” (Gútor, D.Á.) A víz számukra már a hatvanas-hetvenes évektől érezhetően szennyezettebb lett, ennek okát a városok és a Slovnaft kőolaj-finomító ide érkező szennyezésében látták, a vízlépcső megépülése után viszont az állóvíz jelleg is tovább rontotta a minőségét.

2.5. Tápanyagforrásból „veszélyes hulladék”

A Duna finomszemcsés hordaléka valamikor megöntötte a talajokat, megtermékenyítette a földeket: „a Duna vize nagyon sok anyagot hozott akkor, nem mérgezőt, hanem a Duna a erdőkből csurgott, a hegyekből. A szántóföldekre is, persze. És az erdőkből, hegyi talajból mindenfélét hozott az a víz, és az az érték mind benne volt a talajban. Elárasztotta az erdő alját. Ott olyan termékeny lett.” (Gútor, B.L.)

Az egykor termékenységet hozó hordalékból, mely a határban szétterült a földeken, ma láthatatlan, hatalmas tömegű, veszélyt sejtető, a kezelhetőség mértékét meghaladó anyagtömeg lett. „Az az iszap már itt van. 93-ban mikor föltöltötték a tározót, a barátommal csónakkal beevickéltünk, és a 10 méteres horgonykötelem nem érte el a feneket. 2014-ben jártam ismét arra, és leértem az evezőmmel.” (Somorja, K.D.) „Bécs és Pozsony a szennyét itt rakja le.” A tározóban és a felvízcsatornában leülepedett iszap hatalmas mennyisége veszélyérzetet kelt a környéken élőkben, és nem csupán a laikusok, hanem a hivatalos intézmények képviselői sem kapnak megfelelő tájékoztatást. „Rendszeres információhoz nem jutunk. Tavalyelőtt kapott a város tervdokumentációt a vízierőművet üzemeltető vállalat elképzeléséről” ‒ mondta el Somorja város környezetvédelmi osztályának vezetője. A vízlépcső építésekor készült tervek szerint a vajkai és sülyi tavakban helyezték volna el az üledéket, ám a tavak környéke azóta népszerű üdülőközponttá vált, a tulajdonosok tiltakoznak, és az akkori terv természetvédelmi szempontból sem volt átgondolt. A legutóbbi tájékoztatás szerint a tározón belül műkövezések kialakítását tervezik párhuzamosan a víztározó gátjával, a kikotort iszapot pedig a kövezések és a part között kialakuló részre halmoznák fel, mely terület így feltöltődne, és idővel növénytakaró boríthatná. Somorja és Csölösztő mellett mesterséges szigetek kialakítása és vízi sportokra alkalmas kajak-kenu pálya szerepel a tervekben. Hosszú távra azonban sem az üledék mennyiségét tekintve, sem környezeti szempontból nem megoldás az üledékből félszigeteket, szigeteket képezni. A természetvédelem és a vízügy is aggályait fogalmazta meg, hiszen a „zagytározó” közelében ivóvízkutak vannak. Nem hivatalos hírek keringenek arról, hogy a Somorja és Gútor közötti kutakban már most mennyit romlott a víz minősége. Mind itt, mind Bős környékén olyan kutak vannak, melyek az ország nagyobb régióiban biztosítanak ivóvizet.

A part menti szakaszok vízháztartásának megváltozása és ennek részeként a felhalmozódó üledéknek az ivóvízkészletre való hatása jóval bonyolultabb annál, mint hogy előre kidolgozott technológiai megoldásokkal kézben tartható lenne. A terület kavicstakarója több száz méter vastag, mely a csallóközi részen nyolc köbkilométer vizet tárol (WWF 1989). A csallóközi és szigetközi Duna természetes állapotában a talajvíz dinamikusan áramolt a kavicstesten keresztül, minek köszönhetően a lokális szennyeződések viszonylag hamar kitisztultak, és az áramló rendszerben nem alakultak ki anaerob folyamatok. A Duna vizének mesterséges csatornába történő terelését követően azonban a talajvíz szintjének ingadozása jelentősen lecsökkent, a Duna vízjárása a talajvíz dinamikájára egyre kevésbé gyakorol hatást. A duzzasztott víz áll, és „ez anaerob folyamatok beindulásának kedvez, különösen ha szerves anyagok kerülnek a talajvíztestbe, például a mezőgazdasági művelés során. Az anaerob folyamatok olyan kémiai folyamatokat indítanak el, amelyek a talajvíz minőségének romlását idézik elő”. (WWF 1989, 11. p.) Az üzemvíztározó tóban és a felvízcsatornában akár 10–18 méter vastagságban áll az üledék. A felvízcsatorna szigetelt, itt tartalma nem érintkezik a talajvízzel, viszont kitermelését nehezíti a szigetelőréteg megsértésének a veszélye. A tározótóban a szigetelés megsértésétől nem kell tartani, hiszen alulról nem szigetelt, ennek hiányában viszont az üledék kapcsolatban van a talajvízréteggel.

A helyben élőkkel beszélve gyakran előkerült a kép, mely szerint a Dunán érkező mocsok megáll, és náluk halmozódik fel. Leginkább a víz nehézfémtartalma vált számukra a hírekből ismertté. Talán ennél is lényegesebb azonban annak a veszélynek a felismerése, hogy a korábban áramló, megújuló és oxigénben dús víz folyamatait a pangó vagy alig mozgó és oxigénelvonó víz folyamatai váltották fel. A következmények jelentkezése évtizedekre is elnyúlhat, és az ok-okozati összefüggések nem nyilvánvalóak. Például az elmúlt években, mikor a növényvédőszer-maradványok ivóvizekben való megjelenése miatt több, a vízlépcső szomszédságában lévő településen is az ivóvizet fogyasztásra alkalmatlannak minősítették, az erőmű megépítése előtti jóslatok nem idéződtek vissza. A mérési adatok a hivatalok s a bürokrácia útvesztőiben kavarognak, az okok pedig elvesznek.[20] A helyieket kérdezve, maguk a vízbázis kitettsége kapcsán több veszélyforrást is megjelölnek, így a nagyüzemi mezőgazdasági termelést, a bezárt vegyi üzemek föld alatti hagyatékait, a Slovnaftot, a dán sertéstelepek hígtrágyáját, és nem utolsósorban a vízlépcső felhalmozódott iszapját.

2.6. Növényzet és talajvízháztartás

Magától értetődő módon a víznek és a víz dinamikájának kiemelt szerepe van a terület növénytakarójára is, a területen őshonos ligeterdőtípusok az árasztások gyakoriságának és a talajvíz helyzetének függvényében alakultak ki az adott talajtípusokon. A hajdani ártéri területek képét, élőhelytípusait emellett az ott élő emberek területhasználati módjai is tovább differenciálták. Az árterület erdői elsősorban az állattartás bázisai voltak, és csak másodsorban volt jelentősége a fahaszonnak. A legelőerdő olyan, magas biodiverzitású antropogén formáció, mely sem magvetéssel, sem erdőirtással nem hozható létre, hanem a terület tartós és célirányos gondozását igényli, folyamatos legeltetéssel, a fiatal fák védelmével, a terület tisztításával (elhullott ágak felszedése, egyes cserjék irtása). Az így kialakult élőhelytípus különlegessége (szépsége és természeti értékei mellett), hogy adott területegységen a legtartalmasabb táplálékot adja az állatoknak.[21]

A Duna-ágak menti árterületeken a legeltetés még a szövetkezetek idején is folyt, azok leépülésével, majd megszűnésével, illetve a falusi életmód átalakulásával összefüggésben tűntek el a csordák is. „Azelőtt gyönyörű volt, az egész erdőket itt mind legeltettük. Ott gyom nem volt egész le Sülig. Kinn voltam az állatokkal. A JRD-nek az állatjait úgy úsztattuk át, aztán ott olyan tiszta volt minden, hogy nem volt ilyen vad csollán[22] vagy valami.” (Bodak, T.L.) A már nem kaszált és nem legeltetett erdők a helyben élők szemében gondozatlanná váltak. „Csollán az rengeteg van… olyan dzsungel az erdő alja. Nem lehet elmenni rajta. Régebben olyan volt, mind a fű. Tiszta fű volt, mer legelték. Ott volt a rengeteg liba, a sok ló, a sok üsző.” (Bodak, T.Z.) A legeltető állattartás helyett a nagyüzemi, istállózó állattartás vette át a szerepet az Új-Duna északi oldalán, ahol a termelők már nem helybeliek, „a dánok disznókat tenyésztenek, teheneket már nem tartnak.” (Bős, A.J.)

Nem csupán az erdők, hanem a rétek társulásai is megváltoznak, ahogy a művelési forma megszűnt. „A virágos rét a töltés mellett. Amikor jött a májusi kaszálás, az olyan volt, hogy olyan már nincsen többet. Azok valahogy kipusztultak és más növények vannak. A hóvirágok, meg a sok réti virág.” (Felbár, F.I.)

Az erdők alatti hóvirágtövek kipusztulásában az erdőgazdálkodásnak is része van. A tarvágás utáni, buldózerekkel történő talaj-előkészítés során gyökereket, ágakat a földdel egybeforgatva azt a közelben lévő mélyebb területekre ‒ ágvizekbe, laposokba ‒ tolják és szétegyengetik, mely folyamatsorral egyszerre két élőhelytípust tesznek tönkre.[23] A helyi emlékezetben a hóvirág, mely száz hektárokon olyan sűrűségben élt, hogy „kaszálni lehetett”, kiemelt helyen szerepel, nem csupán szépsége miatt, szedése és értékesítése több településen is kiegészítő jövedelemforrás volt a vízlépcső megépítéséig (például Szemeten, Gútoron, Somorján, Bodakon). „Hajaj minekünk a hóvirág! A családunk a hóvirágszedésről egy regényt tud írni.” ‒ És valóban, regénybe vagy filmbe illő történetek bukkannak fel… „Ez olyan volt, mint amit említettem, hogy amikor a gazda kiengedte a jószágokat, akkor kiment a tehén, és ahogy összegyűl a csorda a faluban. Mink meg úgy voltunk, hogy reggel 9 óra fele – mer mindenki szabadságult, az egész barát, család, s akkor 9 órakor nyíltak a kapuk és gyöttek. Onnan jött keresztanyám, onnan jött ez, onnan jött az. A templom előtt, mikor már megyünk föl a töltésre és megyünk ki a kövezésekre, átmegyünk a szép erdőn, elérjük az Első kövezést, Sima kövezést. Ebbe a tölcsérben itt találkoztunk. S mindenfelől jöttek emberek. Aztán az erdőbe együtt mentünk ki. Ez éppen olyan, mint ahogy a tehenek mentek ki. Találkoztunk, aztán mentünk. Éneköltünk.” (Gútor, P.L.). Az említett hóvirágmezők felett ma a körtvélyesi üzemvíztározó tó vize hullámzik. A erdők haszna volt továbbá a földiszeder is, melyből bort készítettek, s mely növény termésterülete mára szintén töredékére csökkent. „Földiszeder mindenhol mennyi volt, kosarakkal, kannákkal jártunk szedni. Rengeteg volt. Eltűnt. Most már csak itt volt. Az annyira gazdagon termett, mintha az lett volna a fő dolog az erdőben. Az úgy működött, ha kiment az anya a két gyerekkel, akkor a gyereknek egy-egy kandli,[24] olyan 2 literes, az anya meg a kannába, 8-10 liter.” (Baka, D.F.)

A helyben élők a vizes élőhelyek, s ezáltal a vizes élőhelyeken honos fák pusztulásáról számolnak be. „Az erdők is mennek tönkre, hejába, nincs az a vízkeringés, mint ami valamikor a Dunáról megvolt. Megvoltak azok az áradások, bement az erdő alá a víz, tartotta azt a nedvességet, most kiszárad minden erdő. Tönkremegy minden, lassan itt már nem lesz erdő sehol. […] Megbetegedtek a fák, nincs talajvíz. Valamikor nem voltak beteg fák. Most megbetegesznek. Tetvet kapnak, gombát.” (Vajka, N.L.) „A mi kis erdőnkben, ami megmaradt itt Gútornak, abban az összes szilfa és egérfa[25] kiszáradt.” (Gútor, B.Cs.) A fák száradása nem egyenlő mértékben jelentkezik a területen, a talajvízszint változó mértékben csökkent. A szigeten, Doborgaz és Vajka területein például erősebben, mint Bodak közelében. Az ágvizek felduzzasztása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy csökkentse pusztulásuk mértékét, és az utóbbi évek természetvédelmi projektjei is a ligeterdők védelmét szolgálják.[26] Több-kevesebb sikerrel, ugyanis azokat az erdőket, melyek az építkezést (a vízlépcső megépítésével minimum 2500 hektár ligeterdő tűnt el) és a terület száradását túlélték, ma a nyereségorientált erdőgazdálkodás teszi tönkre. A több hektáros tarvágásokkal dolgozó területkezelés során a „letisztított” terepre többségében nem honos fafajok, hanem nemesített nyárfaültetvények kerülnek, mely „olyan, mint a kukoricatábla”. (Bodak, Á.P.) A monokultúrás táblákon a szigorú, sűrű sorokban ültetett fák törzse gyorsan nő, egyenesek, elágazásuk alig van, és 20-40 év elteltével letermelhetők. Régen itt „tölgyesek voltak, most már nincs tölgy az egész vajkai kataszterben.” (Vajka, B.D.) „Már csak egy-két olyan fa van, ami a régi időből megmaradt. Talán az Ispányos partján. Itt ami mérvadó volt, a kőris, tölgy, juhar, fűzfa, hazai nyár.” (Bős, E.S.)

Az egykori erdőket és erdőgazdálkodást a mainál fejlettebbnek írják le a helyiek, ahol a kézi munkának jóval nagyobb szerepe volt, mint ma. „Valamikor voltak erdőmunkások, napirenden jártak, kapálták. Most olyan gyom van, hogy nem látod a fát. Van két méter gyom. Olyan világ van, hogy elülteti, de tovább nincs, gyere kolbász és megeszlek. Nem értenek hozzá. Régen kikaszálták a tövét és kapálták.” (Vajka, N.L.) A nem megfelelően kezelt és degradált vagy mesterségesen kialakított társulások védekező képessége csekély, így azután tömegesen jelennek meg az invazív fajok (aranyvessző, bálványfa) vagy a bodza és csalán. Sokan idézik vissza azokat az időket, amikor az állami erdészetnél kaptak munkát, akár már gyerekként. Az erdészet ma alig foglalkoztat helybelieket. „Régen fűrész, döntötték, nagyon sok erdészeti munkás volt, itt a faluból is, most már senki. […] Az autó, ami elszállítja a fát az végig az úton marad. Két ember két autó elég. Vagy három ember.” (Baka, P.E.)

Az egykori emlékezetes, több száz éves fák közül több tűnt el az utóbbi ötven év során, mint a megelőző évszázadok alatt. Ilyen öreg, úgynevezett magfákból[27] több is ismert volt, például a Baka határában levő Dékányban állt öt olyan fa, amikről úgy tartották, hogy még Mátyás király is látta őket. Csóka István erdészháza közelében voltak, az öreg Csóka az elbeszélések szerint az egyik fa odújában tartotta a disznóját, akkora odú volt benne ugyanis, hogy elég volt annak bejáratát elrekesztenie számára. A fák közül mára csak egy maradt életben, tavaly még hajtott egy ága. Rác Péter ornitológus korabeli feljegyzései nyomán mesélt egy Somorja hajdani árterületén állt fekete nyárfáról, mely mellmagasságban mért kerülete 1979-ben 8 m 50 cm volt. Közepén villám ütötte odú, a legszélesebb részén 2 m 30 cm széles volt – az elbeszélés szerint egy Trabant szinte be is fért az üregbe. A tározó építésekor, noha próbálták, nem sikerült kivágni, ezért buldózerrel hasogatták szét…

Eddig nem kapott komolyabb figyelmet az egykori ártérben élő gyümölcsfák eltűnése, hol drasztikus, hol fokozatos kipusztulása. A kutatás során érintett települések közül Gútor környékén voltak a legnagyobb gyümölcsösök, de az ártérben elszórtan vagy kisebb csoportokban álló gyümölcsfákra minden településen emlékeznek. „Mindenféle gyümölcsfa, gyönyörű termések. Ezt az erdőt megöntötte a víz, vagy ha nem is, közel volt a talajvíz. Olyan almafák voltak, hogy most van mindenféle, olyan csodaalmákat nemesítenek. Akkor nem nemesítettek, azok olyan saját nevelésű fák voltak.” (Gútor, B.L.) „Öregapámnak volt gyümölcsöse. Legelők, gyümölcsösök. Az államosítás előtt ezek mind maszek részek voltak. Legelők közt, az erdők szélin, az erdők bejáratánál voltak a gyümölcsösök. Nem bekerített, szabadon volt. Azért voltak ezek a jó gyümölcsök, amikről beszélünk, mert nem köllött permetezni, nem köllött semmi, csak kimentünk. Mikor gyerekek voltunk, ezek már államiak voltak, de megvolt a mi időnk alatt is. Mink is jártunk oda diót szedni, leverni, istenem, mennyi dió volt a Szigeten. Alma. Rengeteg almát szedtünk öregapám gyömölcsösiben, amit mondott, hogy az övé volt.” (Gútor, G.J.) A természetes ártéri erdők melletti gyümölcsfák vagy gyümölcsösök egészsége és a termés bősége nem múltszépítő alaptalan emlékkép, hanem az adott mikroklíma és a helyileg adaptálódott tájfajták ma már többször igazolt önszabályozó ökológiai rendszerének eredménye volt. Egyetlen nehézsége volt a betakarításnak, hogy a fák igen magasra nőttek. Mára elvétve látunk még egyet-kettőt a régi tájfajtákból, hiszen egy részük az üzemvíztározó tó alá került, de érintette őket a területek kiszáradása és a fakivágások sora is. Felmérésük és oltványaik megőrzése fontos feladat lenne. „Volt egy nyári alma is, fehér, gyönyörű fehér. Csöcsalmának hívtuk. S akkor volt még ott nekünk egy piros almánk, a belseje volt piros. Meg a koszos alma, ami olyan volt, mint a bőralma, téli alma, tárolható. Olyan almák máma már nincsenek. Sokfajta alma volt, és mind tökéletes alma volt.” (Gútor, B.L.) „Nekünk 3 méteren volt a talajvíz, amíg nem volt erőmű. Addig a fagyökerek lementek, alulról szívták a nedvességet. S addig volt nekünk gyümölcsfánk, 100-200 évet éltek. Amióta nincs talajvizünk, a gyökerek fönt vannak, a föld szintjen, a diófáé is, csak azt a vizet kapják, az esővizet, ezáltal kiszáradnak a fák. Kipusztultak a fák. Mondjuk az almafák, a kertben. Nagyon érezzük.” (Gútor, B.L.) A hagyományos tájfajták külön gondozást nem igényeltek, kiváló ízüket és tulajdonságaikat máig emlegetik.

Felbáron a szövetkezet által telepített 15 hektáros jól termő gyümölcsöst kellett kivágni. „Mikor megépítették [a vízerőművet], utána kiszáradtak a gyümölcsösök. Nekünk, a szövetkezetnek volt itt 15 hektáros gyümölcsöse. Mert annyira lecsökkent a talajvíz, hogy elment 3 és fél méter mélyre, ahová a fáknak a gyökere már nem tudott lemenni. Egyik évrül a másikra nem tud mibül élni, esetleg csak ha a eső. A csatorna előtt a talajvíz 50-60 centin volt, máshol egy méter, a legtöbb a másfél méter, abból lett a 3-3 és fél méter mély. Ha ezt a részt veszem, a Fölső-Csallóközt, Bőstől Pozsonyig, valamikor itt volt a legjobb termés.” (Felbár, G.Á.)

Településenként változó, hol milyen mértékben csökkent a talajvízszint. A hajdani árvizek idején a települések belterületén és a pincékben megjelenő talajvíz elmaradását örömmel fogadták, a talajvízszint általános lecsökkenését viszont káros következményként élték meg. „’92-ben sokan víz nélkül maradtak itt. Nem volt ivóvíz” (Vajka, V.A.), a házi kutakat több településen is mélyebbre kellett ásni. A talajvízszint tekintetében egy művileg előállított rendszer jött létre, ahol az alig függ már a Duna valódi vízállásától: „ez csak olyan, mint egy teknő, nincs nyomás a talajvízre, csak elfolyik, nincs cirkuláció, a filtráció megszűnik”. (Felbár, G.Á.) Meg kell jegyezni azonban, hogy egyes településeken már a vízlépcső építése előtt megkezdődött a talajvízszint csökkenése a Duna bevágódása, illetve az elvezető csatornák építése miatt. A szántóföldi növénytermesztés egyre nagyobb tért foglalt, már nem csak a mentett oldalon, hanem a hullámtérben is, míg azt megelőzően csupán a magasabban fekvő területekre vetettek. „’68-70 az egész határ vízben volt, aztán csináltak kanálisokat és elvitte. Itt nemigen volt vetés azelőtt, csak a dombján. Most már az egész határban kanálisok vannak. Aztán elvették a jó termőföldeket, mert csinálták ezt a teknyőt.” (Bodak, T.L.) A talajvíz szintje természetesen a mezőgazdasági növények termésátlagát is befolyásolja. „A kukoricatermő vidékből nem tudjuk, hogy mi lesz, mer a gyökere nem megy le 4 métert. Ha nem kap esővizet, mint tavaly, akkor nincs termés. Ez nem csak nálunk probléma, az egész sávban.” (Keszölcés, K.P.)

A talajvízszint csökkenésére néhány példa: Gútoron, ahol három méter mélyen volt már a vízlépcső építése előtt is, most „nyolc-tíz méteren van a talajvíz. A kutaknak le kell menni olyan tizenkét méterre. Tizenhárom méter cső van most lenn, még az erőmű előtt vertem le, hatalmas nagy pumpa van rajta, és ha megy 15 percet, kiszívja a vizet, ami körülötte van, és köll várni, tíz percet, hogy visszacsurogjon”. (Gútor, B.L.) Felbáron 50-60 cm-ről süllyedt három és fél méterre, Keszölcésen az elmondások szerint egy méterről négy méterre. Bősön „1960-ban 80 centin volt a szülői háznál, aztán 1989-ben, mikor ugyanott építkeztünk, már négy métert esett”. (Bős, E.S.) „2017-ben a kútfúrók azt mondták nekem, hogy 6 métertől kezdődik, s én 19 méter kutat vertem le.” (Bős, A.J.)

2.7. Vad- és halállomány

Az állatvilág összetételét elsősorban az életterük felszabdalása, másrészt ezzel összefüggésben a természetes, mozaikos tájszerkezet megszűnése változtatta meg. Az üzemvízcsatorna drasztikus határt húzva, alapvetően elkülöníti a csatorna egyik, illetve másik oldalára került területeket. A tájmintázatban ökológiai gátakat jelentenek ezen kívül a szántók, a telepített erdők, a tartósan kiszáradt morotvák és a degradált gyepek is.

A vadállomány változásáról elsősorban a helyben élő vadászokat kérdeztem, akik tapasztalataik alapján legpontosabban ismerhetik a folyamatokat. „A vízerőmű építésénél nem gondoltak arra, hogy megváltoztatják a vadállományt. Itt az apróvad eltűnt. Azok a mocsarak, ahol a nyúl meg a fácánok ittak, a kis laposokban, az eltűnt. Már nem találtak elég megfelelő olyan területet, ahol ők túléljenek. A kis erdőkben voltak megbújva. A fogoly eltűnt tisztára. Ez, amit okoztak a kinti határban, ez megváltoztatott mindent. Betöltötték a laposokat és elkezdődött az a művelési forma, amikor nagy területeken ugyanazt termesztik. Ez az apróvadnak nem passzolt. Ahogy voltak erdők korábban, az megszakította, de most ha kiirtották, […] most kopár. Ez gyönyörű volt. Apám erdész volt, s vadászgazda is volt itten, jártam vele vadászni, itt erdő erdőt ért. Egyikbül kimentünk, másikba bele, itt laposok, abba még víz volt, abba lehetett csónakázni, vadkacsák szálltak le. Itt nagyon sok tó volt, Pap-laposnak is hívnak egy területet, az egy óriási nagy terület, ahol laposabb volt, ha sok csapadék volt, ott állt a víz, vagy a talajvíz, hogyha a Duna ingadozott, az is fölgyött benne, úgyhogy évente ott többször megmozdult a víz, s az állatoknak nagyon jó volt. […] Most őz van, kevés nyúl van, van fácán ‒ mutatkozik most már, és vaddisznó, szarvas nincs. Az csak a túloldalon, amit mondtam, hogy elvesztettünk területet. Szarvas itt korábban sem volt. Nem. Ő a Nagy-Duna melletti erdőben és Dunán, jobban a magyarországi részeken. Magyarországon ott tudom, hogy védett terület, ott nem is vadászták, és nagyon jó volt, mert ott tudott szaporodni, és bővült a vadállomány.” (Felbár, F.I.)

A két víz közti területen élő vadász ekképp írja le a változásokat: „Más volt, mert más volt a határ. Itt nyúl volt, fácán volt, volt fogoly, de most fácán ott sincs, ahol nem volt hidrocentrál csinálva. Itt fácán már egyáltalán nincs, itt-ott, egy-egy, ha erdőben, este, ha ülök a lesen, akkor hallom, hogy itt-ott véletlenül valamilyen kakas ágazik fel a bokorra éjjelre. Fürjek, valamikor voltak még a foglyok, én még a hetvenes években vadásztam fogolyra. Az nem csak itt veszett ki, hanem kiveszett mindenhol. Fácán ott benn, ahol nincs hidrocentrál, Galánta, Szenc, ott is csak a fele van. Fácán kiveszett, nyúl szintén, őz csak a fele van vagy még annyi sem […] Volt határ, most már nincs határunk. Ugyi itt van a Duna, egyik töltés, s itt van a másik töltés. S ez kevés életterület arra, hogy fel tudjon szaporodni. Kicsi. Nincsenek ilyen ligetek, erdőcskék a határban, mint amik voltak valamikor. Az őznek az nagyon fontos, hogy legyen. Erdőben, ami van, mire felszaporodik, jön egy nagy árvíz, a kilencven százaléka nem éli túl.” (Bodak, T.Z.)

A vízerőmű építése előtt már a legeltető állattartás visszaszorulása is hatással volt a vadállományra. Míg a szigetek és más ártéri legelők nagyobb részét a falubeliek háziállatai (libák, kacsák, tehenek, lovak) legelték, elmondásuk szerint a vadállomány szűkebb területen élt. „Akkor nem volt szarvas, nem volt itt vaddisznó, míg a tehenek meg a libák kinn voltak az erdőben, addig szarvas itt nem volt. Aztán mikor behajtották, akkor decemberben már Magyarországrul jöttek át. Mer volt egy Senki-szigetnek híttuk, de azt is már kibágerozták, benne volt a Nagy-Dunában, ilyen nádas volt, abban szoktak megállni a szarvasok, aztán ha tudtuk, hogy ott vannak, körbeálltuk, körbefogtuk, meghajtottuk no, s levadászták őket. De az erdőben nem tudott megmaradni, mer ilyen sima volt az alja. A vaddisznónak is köll a dzsungel, mer a fűben nem tud elbújni. Az első vaddisznót ’72-ben vagy ’74-ben lőtték Sülben, addig itt vaddisznó nem volt, senki nem látott.” (Bodak, T.Z.)

A két terület összehasonlítása egy Vajkán és Keszölcésen is járatos vadásztól: „A vadaknak a természetes migrálása megszűnt. Már nem közlekednek a szarvasok befelé meg kifelé, hanem beszorultak a szigetre, illetve Magyarország felé mozognak. Itt a belső részen [az üzemvízcsatornától északra] például csak őzek maradtak, ahol most vagyunk. Mi mondjuk azt, hogy belső, mert hát… A szigeten van mindenféle vad, őz, szarvas, vaddisznó. Ott az apróvad kevés, mert sok a vaddisznó és kiszorítja. Itt nálunk egész Dunaszerdahelyig, még Gútortól föl itt, lefelé, meg Bős alá, itt nincs vaddisznó. Néha bebolyog, itt is láttunk egyet. Én Fölbáron vadászok, 15 év alatt egyet láttunk. Itt van apróvad, de abból is kevés. A természetes területe meg lett bolygatva. Például itt volt a falu mögött egy kimondott nyúlvadászó terület. Itt, ha vadásztak, akkor évente 500 nyulat meglőttek. Most ha látunk 3 nyulat, akkor örülünk, hogy jé, láttunk 3 nyulat.” (Keszölcés, K.P.)

A vaddisznó megjelenéséről és az apróvad eltűnéséről megoszlanak a vélemények. Van, aki úgy meséli Somorján, hogy a hatvanas évek elején egy nagyobb árvíz hozta a vaddisznókat a Kárpátokból, más a legelőerdők elbozótosodásával magyarázza megjelenésüket. A nyúl-, fácán- és fogolyállomány megcsappanásáért az életterük beszűkülését és a nagyüzemi mezőgazdaság módszereit is felelőssé teszik, elsősorban a gépesítést és a vegyszerhasználatot. „A napraforgót lepermetezték, a nyulaknak meg kihullott a szőre, meztelenül szaladgáltak.” (Bős, A.J.) „A barátom Bacsfán dolgozott, ahol vették át a herét. Éjjel vágták, és csurgott a vér a heréből. Mert az a szegény állat ahelyett, hogy elfutna, meglapul. A kombájnok ledarálták a nyulat, a fácánt, a mindent. Itt ment tönkre az állomány, nem a vadászat miatt. Nem menekül, hanem megsunyik. Ösztöne, hogy összehúzza magát.” (Somorja, N.Á.) „Mikor a kukoricát permetezték, a fácánok elfosták a tojást hártyában. Nem volt benne mész. Gondoljuk, hogy attól.” (Csallóköznádasd, C.F.) Egynapi hajtásos nyúlvadászat eredménye „egy traktor vlecska[28] nyulacska” volt, 400 nyulat lőni egy nap nem volt ritkaság, és „mindig visszanyerte az állományát”. Az állomány csökkenéséért okolják a megváltozott termény összetételt is, azelőtt „a cukorrépában aranyéletük volt”, eltűntek a rétek, „mindent beszántanak, ahol búvóhelye volt a vadaknak”.

A felduzzasztott ágvízrendszer a hódok paradicsoma lett, és az erdőgazdaságot követően a legtöbb kárt teszik a faállományban. Nagyarányú jelenlétüket a helyben élők egyöntetűen károsnak tartják, és a természetvédelem felé kritikusak, amiért védettségük okán ennyire elszaporodhattak. „A hódak mindent kirágnak, azt meg védik. Legyen az a féreg, de nem millió.” (Vajka, N.L.) „Most vannak ezek a hódok, ezek csinálnak olyan kárt. Olyan vastag fákat kidöntnek, vagy ha nem is dönti ki, de körberágja és kiszárad. Régen nem volt egy sem. Mikor gyerek voltam, nem lehetett látni egyet sem. Most ha evez valaki, a ladikra vág olyant, hogy megrezzen az ember.” (Bodak, T.L.) A nutria szintén újonnan megjelent faj, többen úgy tartják, hogy a nyolcvanas években a környéken prémjéért tartott állatok közül engedtek néhányat szabadon gazdáik, és így szaporodtak el.

A vízjárta területek visszaszorulásával az esti békakoncertek egyre több helyen elmaradnak. „Békát nem is igen lehet látni. Régen a faluvégen olyan ének volt, olyan gyönyörű volt.” (Bodak, T.L.) „Na még ez is eltűnt, egy békát nem lehet hallani. Itt borzasztó sok volt. Tudja milyen gyönyörű volt azt este hallgatni? Koncert volt. Itt a töltés mellett ment egy ágvíz. Nagy széles ágvíz egész föl, az tele volt békával. Azt este olyan jó volt hallgatni, eltűntek, most, hogy az erőmű lett.” (Gútor, B.L.)

A változási folyamat a madárvilágot is érintette, számos faj eltűnt, vagy egyedszámuk lecsökkent. Ennek oka sokrétű, része az őshonos fafajok drasztikus kiszorulása, az öreg, odvas fák kivágása, az erdők egy részének kiszáradása, a korábbi nagyterületű legelők felhagyása, a víz partformáló munkájának megszűnése, egyszóval növénytársulások és felszínformák eltűnése és egyáltalán az egész ökológiai rendszer átalakulása, beleértve a helyi emberek természetformáló munkáját (legeltetés, kaszálás, erdőlés stb.) is. Lecsökkent az odúfészkelő madarak száma, valamint lényegében eltűnt a fekete gólya, a barna kánya, a partifecske és még sorolhatnánk. „Őshonos, öreg, vastag törzsű fákban több tízszerese a madarak száma. A kommunista nyárfákba nem fészkelnek. Nem szeretik.” (Bős, E.S.) A helyieket kérdezve nem az eltűnt fajok pontos leírását kapjuk, hanem többen is a madárhangok hiányát vagy megváltozását említik ‒ mintha mindenből kevesebb lenne, és a madárvilág általános szegényedését érzékelik. A fajtaváltozás is megfigyelhető, hiszen a vízfelületek jellege megváltozott. Gútor közelében az egykori, védett Kormorán-szigetet elbontották a vízlépcső miatt, cserébe egy mű madárszigetet építettek később, „azt ha megközelíti az ember csónakkal, úgy érezheti magát, mint egy Hitchcock–filmben, annyi madár repül fel”. (Somorja, K.D.) Valóban sok madár lakja, de a fajösszetételük más, mint az eredeti szigeten, például olyan új sirályfaj is feltűnt, mely a tengereken honos.

A vadászok saját területükről pontosabb képet adnak: „Ha most nem volna vaddisznó, akkor volna rengeteg vadkacsa. De nincs vadkacsa, mer nem tud fészkelni. Valamikor az erdőknek a széle mindenhol botlófa volt. Fűzfákat meghagyták, és olyan 5-6 évenkint a koronáját levágták. Ott szoktak a vadkacsák költeni. De ezek a fák nincsenek, kénytelen a földön költeni. A vaddisznó meg megzabál mindent. […] Annyi volt a fácán az erdőbe, mint a dög, de most azért nincs. Olyan volt, mint a tyúkfarom, főleg Malmosin, az olyan jó sűrű bukros volt. Rengeteg fácán volt. Mamát megkérdtem, hogy mennyit hozzak pénteken, igértél valakinek? Mert minden este tudtam volna 15-öt lőni. Azt monda, három kell, akkor lőttem hármat, hazahoztam. Mélyhűtők nem voltak akkor még, és mindég lehetett frisset hozni. […] Kácsa rengeteg volt. Volt olyan este, hogy lőttem 15-20 kácsát. […] Voltak vadlibák is. Van még most is, csak amióta megcsinálták ezt a Új-Dunát, azóta megváltozott a húzásuk, mer mindég a Duna hegyett[29] húztak. És most a fene tudja, itt-ott hallom, hogy megy egy-egy sereg. Alulról jöttek mindég felfelé. Mindég az Alsó-szigetbe volt egy jó hely, meg ott az Öreg-Duna partján, akárhol ha leállt az ember, ha volt egy jó kutya, aki kihúzza, akkor ott lehetett libát lőni. Volt olyan este, hogy lőttem hetet-nyolcat. Korábban a Nagy-Duna felett, meg itt a szigetek hegyett. Volt két hely Bodakon, a Tamalikusnál ősszel mindig kiapadt egy marha nagy zátony, ott éjjelre megálltak, leszálltak, és a Jakab meg a Pörkűtt között, ott is volt, kiapadt mindég egy ilyen nagy köves zátony, megálltak a libák pihenni. Aztán onnan mentek ki a határba legelni a vetésre. Mióta megvan a Új-Duna, nincs liba.” (Bodak, T.Z.)

Az elbeszélések a vízerőmű építése előtti halbőségről szólnak folyókban, laposokban egyaránt, melyet gyakorlatilag teljesen átalakított a vízfelületek jelentős csökkenése, a korábban összefüggő vízhálózat egyre apróbb részekre szakadozása és a vízdinamika megszűnése. A halbölcsők, ívóhelyek megszűntek. „Ezelőtt annyi hal volt az erőmű megépítése előtt, én is jártam táplizni, mindenki járt táplizni. Vas szeneslapáttal osztottuk a halat, annyi volt. Ott volt egy ér az Ispányosnál, ott jött be a hal, 20 ember táplizott, és mindenki fogott. Most egy az, hogy már nem szabad, de nincs is mit, mert nincs hal, harmadrészt meg azon a területen már víz sincs egyáltalán.” (Bős, E.S.) „Akkor mindenhol volt hal, még a határban is, rengeteg hal volt. Ha volt egy kis pocsolya, akkor abban már halak voltak. Mer nagyvízkor ugye elöntött mindent, s akkor benn maradtak azok a halak. Most már az nincs. Mer olyan kisebbeket be is töltöttek, csak éppen az ágvizek vannak.” (Bodak, M.I.)

„Mióta a monstrum megépült, a halak nem tudnak bejönni, elívni. Az Új-Dunába be tudnak menni, de ott nem tudnak elívni. Az első években a szegény halak meg voltak bolondulva, a lenti részen, az alvízcsatornában a sziklákon ívtak el. Vastagon volt a sziklákon az ikra. Itt milliárd dévér, mind a sziklákon ívtak el. Egy-két évig még így volt, de abból nem lett kishal, mert annyira ingadozik ott a vízszint.” (Bős, E.S.) „Az erőmű előtt normálisan elívtak, de megmondom őszintén, hogy most már az sincs, hogy hol. Ott a gyomba vagy nádba már meg sem lehet látni őket. Régen az erdőnek a szélinél volt olyan homokos, és ottan ficsitültek.[30] Most már nem is látni, hogyha ívnak. […] Mióta nem jön be a Nagy-Dunáról a víz, azóta nincs halunk. Én járok Dunára, de most nem létezik elkapni keszegöt, hogy ficsitülnek. Egyet, hogyha fog az ember, akkor lássa, hogy már ikrás. De hogy hun vannak? Abba az időbe szétverték a nádat a halak, annyi volt. Bukácoltak. Egyet tudtam elkapni kézzel, ötkilós volt. Ott voltak a nádba, abba ívtak.” (Bodak, T.L.) „Megvan a halállomány, csak nem itt nálunk, mert ott van az összes hal, ahol a hajók járnak, de ott meg nem engednek halászni. Itt is volna, ha be tudna gyönni a Dunáról, de nem tud begyönni. Elzárták valamikor. Meg lement a víz. Lement úgy, hogy sokkal lejjebb van, mint ez a rész.” (Vajka, N.L.)

Az ágvizekben a halállomány összetétele is módosult. Harcsa több van, mint azelőtt, a süllő szinte eltűnt, csuka is van, ám kevesebb, pontyból főként a telepített van, az általuk dunai pontynak hívottból viszont alig van már az ágvizekben. „Dévérbül van, jászbul van, keszeg, tomol, csak kevesebb van, mint abba az időbe, mert akkor mindenhol lehetett fogni. Táplival annyit fogtunk, de most meg már keveset. Meg nem is lehet fogni, olyan tilalom van. Amikor volt az áradás, akkor ott azokba a tókba mindenütt belement, ott ponty maradt, csuka maradt, kosárral lepegettünk.” (Bodak, T.L.) „Régen sok volt a süllő, csuka, ponty, ezek rengeteg volt, keszeg, tomol, márna, rengeteg voltak. Akkor harcsa nem volt, most meg harcsa van.” (Bodak, N.N.)

Az ágvízrendszer a vízellátást a Doborgaz melletti befolyónál kapja, ahol a víz nagyobb része egy néhány éve épült erőműn folyik át, melyen a halak nem képesek átjutni, így csupán telepítés által kerülnek az ágvizekbe. „Telepítsük (2002-től itt horgász elnök vagyok), minden évben telepítsük a Dunát. Muszáj, mert nincs természetes szaporulat. Minden évben a telepítésnél itt vagyok. Olyan 80–120 mázsa ponty belekerül, akkor telepítsük az őshonosokat, a csukát, süllőt. Csukából már az olyan 40-50 centiseket.” (Bős, E.S.)

A halfogás régi módjairól rengeteg történetet lehet gyűjteni, halat fogni és fogyasztani a mindennapi élet része volt. A hivatásos, egy-egy folyamrészt bérlő vagy később az állami halászok kerítőhálóval dolgoztak, ami mellett a falubeliek saját fogyasztásra történő halászata megengedett és elfogadott gyakorlat volt, és számtalan halfogási technikával éltek. Halat boltban nem vettek, mindenki rokonságában vagy szomszédságában volt, aki fogott, és a zsákmányt megosztották. „Annyi csuka volt, minden volt. Anyánk: »Jajj már ne hozzatok! Nincs zsír!« Nem volt zsír. Egy disznót öltünk, há mibül sütöttük volna. Meg akkor az olaj is, hogy volt is, de nem is volt. Volt, de nekünk nem volt rá pénz.” (Csallóköznádasd, C.F.)

A ma élő idősebb generáció még gyerekkorában tanult halat fogni, a határban való gyermekjátékok egyik formájaként, lényegében nem sokkal a járni tanulás után. Sokszor kis táplit készítettek nekik, amit maguk is fel tudtak emelni. Mára a halászathoz tartozó eszközök nagyrészt a padlásokra költöztek, az őket övező kultúrával együtt. A vízlépcső megépítésével nemcsak a halak tűntek el, hanem velük együtt egy egész halászati kultúra is kiveszőben van, illetve illegalitásba szorul.

A természeti környezet és annak vadállománya összességében az emlékeikben úgy él, mint egy élő éléskamra, ahonnan igényeik szerint bármikor vehettek ki friss élelmet, frissebbet, mintha hűtőszekrényben tartották volna. Annyi halat vittek haza, amennyit megettek vagy szétosztottak, annyi fácánt lőttek, amennyit az asszony otthon kért.

„Akikből csak a föld nyomja ki a halászatot/rapsickodást”[31]

„Én nem tudom, más meg tudja-e enni úgy a halat, mint a szigeten az a bácsi. A Matula bácsi. Még a szemét meg a belit se vette ki. Mink még úgy nem próbáltuk.” (Csallóköznádasd, C.F.)

A csallóközi ember mindig fogott halat. A történelem sok fordulatot hozott, országhatárokat húztak, Dunát szabályoztak, deportáltak, konfiskáltak, szövetkezetesítettek, rendszert váltottak, de olyat még nem éltek meg, hogy ne lehetett volna halat fogni.

A Duna vizének átterelése óta azonban az ágvizekben a halállomány az azt megelőző töredékére csökkent, az itt élő halak többsége már telepített, és a halfogás módjára részletes szabályozás vonatkozik. A hajdani halászati kultúra mára a kontroll egyre szűkülő réseiben élő/túlélő szokás- és magatartásrendszer, ami folyamatos találékonyságot és leleményességet kíván. Halászt a vizeken ma nem lehet látni, hiszen halászni tilos, ám hálót kötni lehet, sokan kötnek is, és aki köt, szívesen megmutatja „ez az én téli munkám”. Keszeget, pontyot vagy csukamájat sütni a vendégnek sem tilos, és boltba sem kell menni halért hozzá.

Szinte minden családban vagy szomszédságban volt, aki járt a Dunára halászni ‒ többségében nem eladásra fogtak halat,[32] hanem családi fogyasztásra, ha volt bőven hal, akkor a kisebbeket a baromfi vagy a disznó kapta. „Olyan nap nem volt, hogy ne ettünk volna halat.” Ha munka után valaki még kiment halászni, vacsorára biztosan tudott hazavinni. De nem csak a halért fogtak halat, hanem virtus és élvezet is volt. „Ősszel kosaraztunk,[33] az egész csapat. Volt egy ladik, abba fogtuk a halakot, többiek meg benne álltunk a vízben csípőig októberben. Vittük a száraz ruhát. Olyan virtusból.” (Bős, A.J.) „Nekem a volt a minden, hogy hazajöttem, ettem, aztán fogtam a táplit és mentem. […] Előre kis táplim volt gyerekkoromban, már 5-6 évesen.” (Bodak, T.L.) „A királyréti Hótt-Dunán hányszor lemerültünk. Le szoktuk rakni a csökre vagy a partra az óráinkat, aztán csodálkoztam, hogy a haver elfelejtette kitenni. Még a bukszáját is elfelejtette, én is az obcsánszkit[34] meg mit. Olyan volt az obcsánszki, mint a saláta. Elázott kétszer-háromszor, mit törődtünk mink akkor avval. Be a vízbe és kész. Marhaságbul is, nem csak azért, hogy rá voltunk szorulva. Élvezet volt megfogni a halat. Engem aztán nem érdekelt a hal, megvan na, s jól van.” (Csallóköznádasd, C.F.)

A legnépszerűbb halászati szerszám a tápli nevű emelőháló volt: „a tápli volt az itteni ember Istene.” „A bősi papot láttam, már idősebb volt, ő is táplizott, letette a ruháját, levetkőzött, elcsudálkoztam, hogy fekete alsónadrágja is volt a papnak.” (Bős, B.I.) „Leengedtük, s aztán húztuk. Ha 500-szor felhúzod egy éjjel, akkor fasza gyerek vagy. Ha van rajta, van rajta, ha nincs rajta, nincs rajta. Csak ösztön. Vagy ha mozgás van, azt esetleg lássa. Csak meghúzom, hogy háha. Mer az a »Háha!«” (Csallóköznádasd, C.F.)

Az erőmű előtti időből a történetek számtalan halfogási módot írnak le, fogtak halat például táplival, dránikkal, kosárral vagy lepegetővel, milinggel, dobóhálóval, vörsével, szigonnyal, ütéssel, csöközéssel,[35] horoggal, hurokkal vagy más néven tőrrel, és a rekesztés különféle módjaival. Gyakori az adott helyzethez való pillanatnyi alkalmazkodás, egészen egyszerű technológiák és tárgyak használata is: „botlófák alatt ott ültünk, pecáztunk, gombostűt megharaptuk és már jöttek is a halak”,„keréktraktor vágásban fogtam a halakat” „úgy halásztunk, hogy a fazekat kivágtuk, ha volt alja, hányszor megvert a szülőm, mert iskola helyett elmentünk.” A legszebbek a kézzel való halfogás leírásai. „Legjobb volt lebuknyi. Buvárkodni. Csöközni. Lemenni megtapogatni a halat, pontyocskát végigsimítani, felhozni, s kész van, ennyi […] Ha olyan helyre ha lebukol, nem kell, hogy tiszta legyen a víz. Akkor csak a tapintás, kisujjak, evvel. Hozzám ér, már megmondom, milyen hal. A nagy pikkelyes ponty az más, dercés a hasa, a meg szereti, ha a hasa alja meg van simogatva. De a harcsa, csukafélék a meg sima halak, rögtön megérzi, vagy selemhal, hogyan mondják másképp, compó. Szép sárga olyan arany, dundi.” (Csallóköznádasd, C.F.) „Nem látom, érezni köll. Megtapintom, már tudom. Fogtam kézzel hétkilós csukát, benne volt az egykilós süllő. Akkor kapta be.” (Vajka, N.L.)

A halfogástörténetekben a kihívások, a megküzdés szélsőséges esetei (a természettel versenyre kelve) vagy a szórakozás és a felszabadultság élménye (a természet bőségében, szépségében) domborodnak ki. Például halat fogni a jégen vágott lékből kézzel, trikóra vetkőzve, vagy a gyerekek, akik a jégen gyújtanak tüzet, hogy megszáradjanak a tiltott fürdés után (egyik oldalukat pecsenyére sütve míg másik oldaluk fagyos), vagy ha egy téli, véletlen megmerülés után a keményre fagyott ruhában sikerül élve hazáig gyalogolni. Élmény, ha száz métert haladva, milingezve a ladikból, a fél ladik megtelik, ha a süllők fészkéből a halakat egymás után lehet kézzel kivenni, ha a „rétre kiúszó pontyok” közül egyet-egyet el lehet kapni, vagy dévérívás idején a táplizók sorában helyet lehet foglalni, és jut mindenkinek hal. „Jött a május, még nem voltak szunyogok, jött a ívás, itt a volt, hogy a falu kivonult és halat sütött. A leívni vágyó halakot kifogva. Mindenki a Duna-parton sütötte. Itt a bakai ágon már ki köllött korán indulnunk, hogy hely legyen. Ha jöttek volna a tótok, elfoglalják a falut, mert kiürült a falu.” (Bős, A.J.)

A régi halfogási módszerek mai alkalmazása orvhalászatnak számít, másrészt ezek közül több azért is veszett ki, mert a víz (és a halak) egykori mozgásához és a maihoz képest összehasonlíthatatlanul gazdagabb halmennyiséghez igazodtak. Szabadabbnak írják le a múltat, néhány koronáért lehetett horgászengedélyt váltani, a „ladikok sorakoztak a Duna-parton. Tápliztak, és senkinek nem fájt”. (Vajka, N.L.) „’60-70-es évek az nagyon szép volt. Meg akkor még lehetett halászni. Azt csinálták apáink, hogy kimentek, táplizgattak, hát most már nem lehet kimenni. Most olyan ellenőrök vannak, hogy engemet is már háromszor megbüntettek. Úgy szerettem a Dunán, de engedélyt meg nem adnak, mert táplira nem lehet. Pedig azt szerettem, leültem a bokorba és táplizgattam. Most már nem lehet. […] Annyit hajtottak, már elment a kedvem. Meg a sok árulkodás.” (Bodak, X.Y.) A horgászat és halászat ma erős kontroll alatt van. „Valahogy leszoktak az emberek errül a halászatrul. Egy az, hogy igen erős törvényt is hoztak, most nem úgy van, mint volt valamikor, hogy nyugodtan halásztunk, gyerekek automatikusan halásztak, nem izéltek a csendőrök, mint most. Most kigyön egy gyerek halászni, nincs engedélye, elviszik a csendőrök. Valamikor ilyen nem létezett.” (Vajka, N.L.) „Szigorítják a halászatot is, hogy nem szabad, mer most már átvette Zsolna, és Zsolna hordja ide a halakot. Botra úgy horgászni szabad, de meg kell fizetni, meg megvan, hogy mekkorát vihet el, meg hogyan van. Mink ezt sosem csináltuk, mer rapsickodtunk. Amennyi hálót raktunk le, sokszor rengeteg halat lehetett fogni. De most már ha valakit megfognak, becsukják.” (Bodak, X.Y.) A hajdani halászati formák orvhalászatként éltek túl, ám az egyre szigorúbb kontroll miatt valóban mind kevesebben élnek vele. Mikor a táplikat betiltották, egy ideig megint lendületet kapott a hálós halászat, a hálókat úgy tették le, hogy idegen ne vehesse észre. „Valamikor a hetvenes vagy nyolcvanas években betiltották a kézi táplit. Akkor mindenki elővette a szackónit. Az egy háló, 50-60 vagy 100 méter hosszú, 2 m mély, 6×6-os szem vagy 8×8-as, alul ólom, fönn meg parafa dugó. Ez bele volt téve a vízbe, s állt, mint a függöny úgy. Megy a hal, belekeveredik.” (Bodak, T.Z.)

Az úgynevezett halfogási alapelveknek[36] mind „ősegyszerű” mind a tárgyhasználat modernizációjából eredő eszközei fellelhetőek a történetekben. Szilágyi Miklós arra hívja fel a figyelmet, hogy nem is a „mindenkori társadalmi termelés szempontjából meghatározó jelentőségű tárgyiasulásokat, hanem a periférikus jelentőségű, de máig megmaradt, szélsőségesen atipikus tárgykísérleteket, újrafelfedezéseket, vagyis a (tudatos vagy akaratlan) »neoprimitív« halfogók munkamódszereit és eszközhasználatát kell a recens vizsgálatok fókuszába állítanunk”. (Szilágyi 2014, 25. p.) Halászhagyomány szelektív továbbélésével találkozhatunk a vizsgált területen az orvhalászok körében, amely során a tradicionális zsákmányolást a megváltozott körülményekhez kellett igazítaniuk, „aligha kétséges hogy az orvhalászok nemcsak az ellenőrzés kijátszásában, de az eszközhasználatban is felettébb leleményesnek, újításra késznek kellett lennie”. (Szilágyi 1989, 42. p.)

A halászati és horgászati szabályozás szinte kizárólag a horgászati módokat engedi meg. Az idősebb helyiek viszont legtöbben soha életükben nem halásztak[37] horgászbottal, csak saját módszereiket ismerik és szeretik. Így az a paradox helyzet jön létre, hogy amennyiben a kultúrájukban hagyományos halfogási módokhoz ragaszkodnak, törvényen kívül találják magukat mint rapsicok. „A paragrafusok. Ó, atyaisten! Hogy mit el tudnak ezek követni azokkal a halász-vadász paragrafusokkal. Az már nem normális. […] Most már nem látni a Dunán senkit sem. Olyan megtekert törvények vannak. Már megmondja, hogy reggel napkelte előtt egy óra, este napnyugta után egy óra. Akkor most május 15-től nem foghatol dévért, keszeget, pontyot, ragadozót azt csak július mikortól. Úgy be van kalitkázva az egész, hogy inkább mindenki fütyül az egészre rá. Meg a méret. Mer ha nem 45 centi, akkor vissza köll ereszteni…” (Csallóköznádasd, X.Y.) „Lehet táplival, csak megvan, hogy hun. Csak a régi Dunán. Meg 15 évig, ha nem vagy tag, nem adnak, én már 50 éve tag vagyok. Tavaly volt 78 most 110 euró a nyugdíjasoknak. […] Marha törvényeket szabnak. Lelőnek, becsuknak, olyan szigorúan veszik.” (Vajka, X.Y.)

Kulturális minták, múltban gyökerező életmódbeli szokások nem tűnnek el egy-egy tiltó szabály hatására, de még a természeti környezet átalakulását is csak megkésve követik. „Mikor a bágeron [az erőmű építésekor] voltam is kötöttem [a hálót], mindig oda volt téve, aztán amelyik odajött bágerozni, az kötötte. Sok ember tud itt. Apám is tudott. Hajós volt, és az volt este a szórakozás, hogy kötötte a hálót. […] Férfiak és nők is tudják, de jobban férfiak csinálták.” (Bodak, M.I.) Érdekes, ahogy a két ellentétes folyamat és aktivitás – a bágerozás és a hálófonás – a legnagyobb természetességgel megfértek egymás mellett az adott pillanatban, noha az akkor épülő vízlépcső lesz majd az akadálya annak, hogy a hálót használhassák is. Miután a felvízcsatornába terelték a Duna vizét, az első években még voltak, akik kíváncsiságból megnézték, a halak is ott vannak-e? „Van ebben is hal, halásztunk ebben is [a felvízcsatornában], de itt már szigorúan lehetett, a bősi torony jelezte, ha valaki volt a vízen. Főleg hogyha valami alumínium, vagy valami fém volt a ladikon, azt már fogta a radar. Reszkír, mer mindenhol el van sorompózva. Ha valaki azon túlmegy, megfogják, azér már csúnya büntetés jár. Volt nekünk egy Trabantunk, aztán volt alumínium ladik, feltettük a tetejére, s éppen kifért a sorompó mellett, avval felmentünk, este letettük, reggel meg kihúztuk. De van benne mindenféle hal. Fogtunk harcsát, csukát, mindent ebbe a új…, igen kövérek a halak benne. Úgyhogy beletettük a csónakot, ledobtuk a ladikot, mer könnyű volt, letettük a hálót, aztán reggel csak kihúztuk. Amit elmondtam, azér már be is csuknának.” (Bodak, X.Y.) Megtörtént, hogy olyan halat sikerült fogni a felvízcsatornában, amivel soha azelőtt nem találkoztak. Az esetet egy a helyiekkel jó kapcsolatban levő biológus mesélte el, akihez elvitték a halat, mert szinte féltek tőle. Lapátorrú tok volt.

Az Öreg- és „Új-Duna” szimbolikus jelentéstartalmai

Felvetődik a kérdés, hogy a Duna elterelésével vajon hogyan alakulnak át a közelében élő emberekben az egyes kollektív vagy archetipikus szimbólumok és tapasztalatok a Dunáról és egyáltalán a folyóról. Feszültséget jelenthet-e, amikor az archetipikus szimbólumokkal ellentétes tapasztalataik vannak a való életben? A kérdésre választ keresve gyűjtöttem és próbáltam ellentétpárokba rendszerezni az Öreg- és az Új-Dunára vonatkozó helyi asszociációkat és jelentéstartalmakat. Az Új-Duna[38] megnevezést azért használom, mert ez vált saját belső kategóriájukká annak ellenére, hogy hivatalos megnevezése ettől eltérő.[39]

Az Új-Duna megépítésével és a víz elterelésével párhuzamosan az Öreg-Duna erejét vesztette, és már nem képviseli a fenti jelentéstartalmakat, illetve már csak módosult, sérült állapotban.

Kié a táj? – Záró gondolatok

„…a régi öregek mondták, hogy aki ezt [a vízerőművet] tervezte, nem ismeri a Dunát. A Csallóközt víz hozta, víz viszi. Mi, öregek tudjuk, milyen ereje, hatalma van a víznek, sok árvizet átéltünk. Senki sem bízott benne, hogy ennyi időn keresztül ez így tud működni.” (Vajka, Z.K.) A jóslat ellenére a vízerőmű áll és működik, de megépítése változásokat, veszteségeket és veszélyeket hozott – egy másféle síkon.

Egykor a táj képe az életmód természetes következménye volt – így alakultak ki az egykori ártéri legelőerdők is, melyek a táj jellegzetes antropogén formációi voltak. Az elmúlt fél évszázadban azonban e terület mind erőteljesebben alakult át olyan hatalmi, politikai, tudományos stb. meggondolások hatására, amire az itt élőknek már egyre kevésbé volt hatása. Ez csúcsosodott ki a bősi vízlépcső megépítésében, illetve az azt kísérő tájátalakítás során, ahol már szinte kizárólag külső erők és meggondolások (szakértők, hivatalok, tervező intézetek, bürokratikus folyamatok, politikai megfontolások) döntöttek, döntenek a tájról, az ott élők életteréről, és alakítják az ezt szabályozó, igazgató rendszereket.

„Van a tulajdonos, mi [a természetvédelem] vagyunk a kezelők, azonkívül még van az erdészet, meg a halászok a kezelők, a vadászok a kezelők. Annyi kezelője van, és amikor leülünk tárgyalni, ennyi érdeket nem lehet összeegyeztetni ahhoz, hogy egy természetesen működő állapotot alakítsunk ki. […] Minden területre megvan a törvény, mind azonos szinten van, és amikor leülnek tárgyalni… akkor veszekednek. Mindenki beleszólhat, de a végeredmény senkinek se jó.” (Vajka, B.D.)

A táj mai képére és a természeti viszonyokra két, a vízlépcső tervezésének első pillanataitól meglévő alapgondolat volt a mai napig is meghatározó hatással. Az egyik tétel szerint a természet manipulálható és szabadon felhasználható nyersanyagforrás, a másik a mesterséges, technológiai megoldásokba vetett bizalom, illetve bizalom abban, hogy a felmerülő problémák újabb technológiai megoldásokkal orvosolhatóak. Problémák pedig valóban adódtak, gondolhatunk itt a területek kiszáradására, a halbölcsők megszűnésére, a természetes összeköttetések megszakadására, az üledékek tömeges felhalmozódására, az ivóvízkészlet veszélyeztetettségére… A problémákra adott technológiai válaszok többnyire költséges és ideiglenes megoldások, s részproblémákat kezelnek. Az egész rendszer voltaképpeni észszerűtlen volta nem nyilvánvaló, még gazdasági oldaláról sem, mivel a tájnak nem egy, hanem sok gazdája és kezelője van (legkevésbé a helyben élők azok).[42] Különböző intézményi és gazdasági körök egyéni érdekeiket követve, bevételeik maximalizálásával és költségeik másra hárításával érvényesülnek. Az egész rendszert a technológia magas szintje, másrészt az összefüggések kezelésének rendkívül alacsony szintje jellemzi – amiben pedig éppen a lokális, egy bizonyos területen hosszú távon élő és azt megélhetésük alapjának tekintő közösségek magas szinten voltak. A döntések során a helyileg felhalmozott mély, a rendszereket rendszer mivoltukban ismerő tudás nem jelenik meg, helyette szakértők, hivatalok, bürokratikus szabályozásokon alapuló rendszerek döntenek. És tulajdonképpen a régi ismeretek is érvényüket vesztették már, hiszen nem a mai feltételekhez adaptálódtak. Az ember, az emberi jelenlét egyre inkább kivonódik a tájból, egyre több a gép által végzett munka, azok a helyek, melyek korábban csak ladikkal vagy gyalog voltak bejárhatóak, ma legkönnyebben gépekkel megközelíthetőek.

A helyiek elmondásai alapján úgy tűnik, mind komolyabb szerephez jut a politikai vagy gazdasági fölényt a szabályzásban érvényesítő hatalom, új „oligarchák, kisbárók”, akik a területek lehetőség szerinti legteljesebb birtoklására törekednek. A helyi emberek tájhasználata mindeközben egyre inkább korlátok köré szorul, és az a paradox helyzet áll elő, hogy ha hagyományaikat követnék, illegalitásba szorulnak. „Ahogy a pénz megeszi az egészet…” egy halászó, erdőjáró ember szerint, vagy ahogyan Karátson Gábor[43] egy vele készült interjúban fogalmaz: „Logikusan adódott egyik lépés a másikból, mindinkább kivonódott a természetből a szellem, maradt csak a nyereségre való törekvés.” (Hollós 2001)

A bősi erőmű gátjáról a felduzzasztott víz vagy a falvak felé tekintve egy hosszú, fejlődésnek nevezett folyamat egyik végpontján érezheti magát az ember, ahol jó esetben fordulatnak, léttörténeti fordulatnak kellene következnie, felismerésnek, hogy talán másképpen is lehetne embernek lenni? „Mindig azt akarják, hogy egy tökéletes, befejezett, tárgyi világ álljon elő e hihetetlenül gazdag keresgélés helyett. A víz zúgása bizonyos fajta káosz, de teljesen rendezett káosz. Ezt hívják a kínaiak hun-tunnak. A hun-tun mint filozófiai fogalom egyrészt a víz zúgását jelenti, másrészt pedig a világnak, a létezésnek azt az állapotát, amikor a megismerő értelem, az elkülönítő intelligencia még nem vájta bele a karmait, hanem tökéletes egységet alkot vele […] A mi civilizációnk […] mindig formavégpontokat keres. A végeredmény a fontos, az legyen tökéletes. Ilyen a nagy Bős–Nagymaros. A villanyáram-termelés, a végeredmény a szempont. Ezek mind-mind halott formák, amelyekből kilép az isteni.” (Hollós 2001). A formavégpontok ellentétei a formakezdemények, és ilyenekből még ma is lehet találni az ágvizek menetén: kezdetleges épületek, a vízhez vezető lejáratok vagy az elbeszélésekből hallott, a vizeken át vezető régi pőshidak,[44] de gondolhatunk a mozdulatok formakezdeményeire is, mint amilyenek a halfogás ősegyszerű formái. Van egy szavakba nem foglalható tudás, akik értik, felismerik egymást.

Arne Naess ökofilozófus egy lapp halász esetét idézi, „aki Norvégia északi részén, egy folyó partján élt. Ezen a folyón egy szép napon vízi erőművet kezdtek építeni. A helybeliek tiltakoztak, majd megpróbálták megakadályozni az építkezést. Ezért bíróság elé kerültek, ahol a mi halászunk azzal védekezett, hogy önvédelemből cselekedett. A folyó, állította, része a lényének, tehát vele szemben követ el erőszakot, aki gátat emel rajta. […] A történet hőse nem azért képes azonosulni a folyóval, mert természeti lény, hanem azért, mert szellemi lény. A halak és a vízimadarak lényéhez nem tartozik semmiféle folyó, nekik a folyó a környezetük. Azonosulásról kizárólag szellemi értelemben, az emberrel kapcsolatban beszélhetünk, aki tudatosan viszonyul létfeltételeihez, és e viszonyokban tesz szert önismeretre”. (Lányi 1999) Az a majdani radikális fordulat (ha lesz), az archaikus és modern után, nem a tudományból ered majd, hanem abból az alapvető intuícióból, ahogy a szellem a létező teljességgel új viszonyba lép.

A vízerőmű környékén élők elbeszéléseiből, a szófordulatok közt kirajzolódik kötődésük az egykori tájhoz, mely nem csupán érzelem, hanem szellemi viszony és a megismerés minősége ‒ ahol a hal végigsimításakor a víz alatt, az ujjbegyek már pontosan érzik, kit is fogtak; a hajdani békés árvizek búcsúnak és ünnepnek nevezése; az egykori gyümölcsök ízének leírása; a békahang zeneként hallgatása; a folyó sodrának emléke a csapók számával arányosítva; a tápli emelésének lenyomata a mozdulatokban; és legfőképp ahogy emlékezetből a 25-30 éve nem látott tájról belső képeik alapján részletes és életteli leírást adnak.

A táj részükké vált. Amikor a táj eltűnt, belőlük is elveszett valami, és mikor a tájról beszéltek, önmagukról is beszéltek.

Irodalom

Andrásfalvy Bertalan–Vargyas Gábor (szerk.) 2009. Antropogén ökológiai változások a Kárpát-medencében. Budapest, L’Harmattan.

Boroviczeniy F. 1989. A hidrogeológia és talajvíz problémaköre. In: WWF (Természetvédelmi Világalap) állásfoglalása a Gabčíkovo-Nagymaros vízlépcsőrendszerről. WWF-Auen-Institut, Rastatt (kézirat).

Duna menti ártéri ligeterdők. Vadon a Dunán, egy projekt az ártéri ligeterdők megmentéséért. Pozsony, BROZ.

Fejér László–Baross Károly 1994. A magyar Felső-Duna – történeti szemléletben. Hidrológiai Közlöny, 74. évf. 5. sz. 280–291. p.

Földes Gyula, Gúthori 1896. Felső-Csallóköz árvédekezésének története. Pozsony.

Hollós László 2001. Hazatérés. Karátson Gábor és a változások. Ökotáj, 25–26.

Kušík, Tomáš–Kúdela, Matúš–Sobeková, Karolina é.n. A Duna menti madárpopulációk védelme. Pozsony, BROZ

Lányi András 1999. „Ez a folyó része a lényemnek” A személyiség ökológiai elméletéhez. Ökotáj, 20–21.

Murányi Veronika 2019. Újraírt tér-képek 1. A bősi vízerőmű és az Új-Duna a helyiek szemszögéből. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 21. évf. 1. sz. 27–66. p.

Nagy Zsófia 2014. Egy konfliktus konstrukciói. Térértelmezések Bős kapcsán. Tér és Társadalom, 28. évf. 1. sz. 62–83. p.

Plicková, Ester 1965. Dunaj v Československu. Krásy rieky. Obzor.

Szilágyi Miklós 1989. Néphagyomány, népi mentalitás, állami igazgatás az orvhalászat tükrében. Budapest, MTA Néprajzi Kutatócsoport.

Szilágyi Miklós 2014. Zsákmányolók és zsákmányaik. Történeti néprajzi dolgozatok a vadászatról, vadfogásról és a természethasznosítás egyéb formáiról. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Néprajztudományi Intézet.

http://reflexegyesulet.hu/index.php/vizvedelem/336-a-reflex-javaslatai-duna-uegyben-2

https://ujszo.com/regio/evek-ota-fertozott-a-csallokozi-talajviz

Hogyan tovább? – A szlovákiai magyar pártok választási eredményeinek elemzése, 1990–2016

A csehszlovákiai és 1992 után a szlovákiai magyar pártok immár csaknem 30 éve tevékenykednek demokratikus politikai keretek között. Kilenc parlamenti, nyolc helyhatósági, öt megyei és három európai parlamenti választás van mögöttük, s ne feledkezzünk el a köztársaságielnök-választásokról, valamint a népszavazásokról sem. Politikusaink öt választási időszakban kormánypozícióba is jutottak, regionális szinten pedig megszámlálhatatlan helyi és megyei irányító posztot töltöttek be.

A pártok politikai és demokratikus tapasztalata már jelentősen meghaladja az első Csehszlovák Köztársaság húsz évét. Ezért ideje számot vetni az elmúlt csaknem harminc évvel és alaposabban elemezni a kilenc parlamenti választás eredményeit szlovákiai magyar szemszögből. Két kérdésre kerestem választ: milyen a szlovákiai magyar választóréteg állapota, és mennyire képes a politikai képviselet ellátni a választók képviseletét parlamenti szinten. Nem foglalkoztam tehát a pártok választási programjaival és politikai eredményeivel. Ami érdekelt, az a szlovákiai magyar politikai választóréteg állapota és a politikai érdekképviselet hatékonysága. Az elemzés során csak a szlovák parlamentbe történő választásokat vizsgáltam.

Egymás után sorba állítottam a kilenc választás járási szintre lebontott számszerű eredményeit és melléjük rendeltem az akkor aktuális választási részvételt. Ezzel a felbontással és összetétellel természetesen még nem nyílt lehetőség az egyes választási eredmények összehasonlítására, hiszen hogyan vessük össze a 94 százalékos részvétel számait az 50 százalék adataival? Erre a saját adatrendszerünkön belül, tehát a szlovákiai magyar pártok választási eredményeit illetően csak egy lehetőség van: minden adatot minden választási évből ugyanarra a részvételre kell átszámolni. Erre a legalkalmasabb a teljes részvételi arány. Ezért például 840 szavazatot 84 százalékos részvételnél 1000 szavazatra számoltam át, és az 500 szavazat 50 százalékos részvételnél ugyancsak 1000-et jelent. Ezzel a módszerrel kizárjuk a változó részvételek adatai összehasonlításából fakadó torzulásokat.

Természetesen felmerülhet az ellenvetés, miszerint a magas részvétel szavazatai többet érnek, mint az alacsony részvétel kisebb számai. A részvétel nagysága azonban nem jelent demokratikus vagy legitimitási deficitet. A részvétel általában három dologtól függ: a megválasztandó testület hatása a választók életére, az eldöntendő kérdés jelentősége (pl. 1990-ben a rendszerváltás és 1998-ban az euroatlanti orientáció kérdése) és a regionális sajátosságok. Szlovákiában a választási részvételek 13 százaléktól 95 százalékig terjedtek, mindez azonban sohasem jelentette az eredmény illegitim voltát.

A választási részvétel egy szintre hozása a tanulmányban ugyanakkor megfelel a szlovákiai választási rendszer alapelveinek is: az aktív választó dönt. Aki nem megy el szavazni, az rábízza a döntést a résztvevőkre.

Mindezek figyelembevételével tehát alkalmazhatónak látom az egy szintre transzformált adatok használatát. A pártok közötti arányok nem változnak, viszont kapunk egy megbízható számsort a szlovákiai magyar (és nem magyar) választói bázisról.

Ami a területi bontást illeti, itt már 1990-től a mai járások adataival dolgoztam. Néhány későbbi következtetés száma talán pontosabb lenne, ha a magyarlakta járásokban községi szinten is vizsgálnánk az eseményeket. A szúrópróbaszerű ellenőrzések azonban azt mutatták, hogy a pontosítás nem haladná meg a néhány ezrelékes határt, és nem változtatna a lényeges megállapításokon.

A táblázatokban csak tényszerű adatok találhatók, leszámítva két szakszerűen alátámasztott becslést. Az egyik ilyen a Független Magyar Kezdeményezésre 1990-ben leadott szavazatok száma. Itt az 1992-es választás adott jó megközelítési módot, amikor az akkor már MKP néven futó FMK és az Együttélés–MKDM koalíció külön indult. Nagyon egyszerű lett volna visszavetíteni a számokat 1990-re, ez azonban hamis adatokhoz vezetne. Az 1990-ben a szlovák VPN koalíció listáján szereplő FMK-s magyarok nem vonzottak annyi választót, mint két évvel később az önállóan induló MPP. Ezeket figyelembe véve az FMK szavazatait az Együttélés–MKDM koalíció szavazatainak 16 és 1 százalék közötti értékére becsültem, nyugatról kelet felé haladva csökkenő szinttel.

A magyar választók részvételi arányát minden évben a Pozsony, Kassa, Nyitra járás és Kassa-vidék járás területén kívüli déli járások részvételéből számoltam ki, míg a szlovák választók adatai értelemszerűen a többi járás összesített adataiból következtek.

Természetesen nem mindegy, hogy a szlovákiai magyar pártok vagy szélesebben véve a szlovákiai magyar politikusok hogyan sáfárkodtak a leadott szavazatokkal. A sikerességet, illetve sikertelenséget itt nem politikai eredményekkel mértem, hanem a szlovák parlamentbe bejutott magyar politikusok számával. Csak azokat számítottam szlovákiai magyar politikusnak, aki egyértelműen magyarnak vallották magukat, s volt kötődésük a szlovákiai magyar politikai törekvésekhez.

A magyarul tudó szlovákiai képviselők száma persze ennél magasabb, de lássuk be, hogy például Pavol Paška, Gabriel Palacka, Viliam Novotný, Rudolf Chmel, Robert Nemcsics, Rudolf Schuster, Eva Rusnáková, Edita Angyalová, Katarína Cséfalvayová és még sokan mások soha nem voltak zászlóvivői az általánosan elfogadott szlovákiai magyar politikai céloknak. Ők, ha kellett és lehetett, akkor segítettek (vagy nem), de politikai pályafutásuk és kötődésük szlovák jellegű. Ez a megállapítás nem politikai vagy erkölcsi értékelés, ez a tanulmány szempontjából egyszerűen csak tény.

Lássuk tehát a magyar pártokra leadott szavazatok összesített táblázatát és egy egyszerűsített időbeli grafikont.

1. táblázat. Választási eredmények 1990 és 2016 között

A grafikon beosztása a baloldali függőleges tengelyen a szavazatok számát mutatja 100 ezerben, továbbá az országosan elért választási arányt százalékban. A jobboldali függőleges tengely a magyar képviselők számát jelzi.

1. grafikon. Választási eredmények 1990 és 2016 között

A táblázatban és a grafikonon jól látszik három markáns időszak:

1990 és 1998 között a szlovákiai magyar pártok a bizalomépítés szakaszában voltak, ahol – egy rövid FMK-s kormánykorszakot leszámítva – ellenzékből politizáltak, és tényleges eredményeket ritkábban tudtak felmutatni. Le kell szögezni ugyanakkor, hogy ebben az időszakban a magyar pártok egyértelműen a demokratikus oldalon álltak és csak időnként tettek olyat, ami ezt megkérdőjelezte. A választói bizalom törékeny voltát jól illusztrálja, hogy 1998-ban, amikor Mečiar leváltása és az euroatlanti orientáció volt a kérdés, a magyarok egy jelentős része még nem bízott az újonnan alakult MKP-ban és inkább szlovák pártoktól remélte a helyzet megoldását. Ami a képviselők számát illeti, a kezdeti huszonkettő gyorsan 15-re csökkent, aminek elsődleges oka az volt, hogy a szlovák pártok 1998-ra már nem sorolták be magyar tagjaikat a listájukra, mivel feleslegesnek ítélték a magyar szavazatok begyűjtésére szánt energiát. Ez megkönnyítette az újonnan alakult MKP helyzetét, de nem jelentett automatikusan bizalmat.

Fontosnak tartom leszögezni, hogy 1998-ra kialakult a máig élő szlovákiai politikai tagolódás: a politikailag strukturált egy vagy több magyar etnikai párt és a politikailag ugyan tagolt, de nemzetiségileg ugyancsak etnikai jellegű szlovák pártok rendszere (ettől csak a Most-Híd próbált később eltérni, csekély sikerrel). Az MKP önmagát gyűjtőpártként határozta meg, de politikailag jobbközép pártnak számított.

A következő szakaszt 1998 és 2012 közé tehetjük. Ebben az időszakban az MKP és a Híd tíz évig kormányon voltak, és a szlovákiai magyar közönség bizalma a politikai képviselet iránt jelentősen megnőtt. A szakasz végére a száz százalékra átszámolt szavazatok száma meghaladta az 523 ezret, s országos viszonylatban elérte a 12 százalékot. Ez meglepő adat, hiszen ne feledjük, hogy ekkor már mögöttünk volt két drámai népszámlálás, mely 1990 óta 100 ezer magyar eltűnéséről szólt, és sokan nemzethalált vizionáltak. Ebben nyilván van némi igazság, a szavazatok számának alakulása viszont arról tanúskodik, hogy különbség van a hatóságok felé kinyilvánított nemzettudat, a közvélemény-kutatások és a választási valóság között. Az MKP 2006-ban a csúcson kiesett a hatalomból, a mai napig tartó kollektív önmarcangolásba kezdett és két pártra szakadt. Ennek ellenére 2012-ig a választói réteg szempontjából még semmi drámait nem jegyezhetünk fel. A bizalom a pártok iránt töretlennek tűnt. Intő jelnek csupán a magyar képviselők számának vészjósló csökkenését és a csaknem 200 ezer magyar MKP-s szavazat kétszeri parlamentből való kiesését tekinthettük. A Híd 2010-ben kormányra került.

A harmadik időszak 2012 körül kezdődött, és a mai napig tart. Úgy tűnik, hogy a szlovákiai magyar választóréteg mindig 2-3 év tapasztalatából szűri le a tanulságot. Így volt ez az MKP 1998-as színrelépését követően, ahol csak 2000 után kezdtek emelkedni a bizalom mutatói, s 2002-ben váltak tényleges szavazattá. Ugyanez vehető észre a Híd létrejötte tekintetében, amikor egy év után 2010-ben még semmi jele nem volt a csalódásnak, azonban 2016-ra ezt már minden objektív megfigyelő észrevehette. A két párt által elért szavazatok száma 523 ezerről 490 ezerre csökkent, az országos választási súly azonban ennél jelentősebben, 15,5 százalékot zuhant 2010-hez viszonyítva és csupán 10,37 százalék lett. Itt hozzá kell tenni, hogy ennek egy nem elhanyagolható részét ekkor etnikai szlovák szavazatok tették ki. Eközben a déli járások választási részvétele szintén meredek lejtőre került, és 2016-ban az északi járásokhoz viszonyítva csak 88 százalékot tett ki. Valószínűsíthető, hogy a Smer és az SNS koalíciójába való belépés sem növelte a Híd tekintélyét. Ugyanakkor az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ezt követően a magyar pártokkal szembeni utolsó politikai bizalmatlanság is megszűnt, és ma a magyar pártok mindenki számára elfogadható partnerek.

Az egyik fő kérdésnek tehát ma az látszik, hogy mi az oka a 2016-os zuhanásnak és a további várható mélyrepülésnek. Ez a kérdés a választói réteg állapotát, nemzetiségi összetételét és politikai struktúráját érinti.

További fontos kérdésként az merül fel, hogy vajon a szlovákiai magyar politikai képviselet megfelelő stratégia mentén kívánja-e megszólítani a bázisát. Itt elemeznünk kell az MKP és a Híd elmúlt tíz évének főbb elemeit.

A Híd megalakulásával 2009-ben a szlovákiai magyar politikai életben új fejezet kezdődött. A Híd eleinte óvatosan és formálisan, később egyre intenzívebben vegyes pártként definiálta önmagát. Annak ellenére, hogy az alapítók mind magyarok voltak, s az alakuló ülés Egyházkarcsán magyarul folyt, Bugár Béla a Hidat egyre erőteljesebben szlovák–magyar pártként, az együttműködés pártjaként jelenítette meg. Először színre léptek a magyarul is beszélő szlovák politikusok, később a már magyarul nem beszélő politikusok, a belső tárgyalási nyelv szlovák lett, majd a végén megjelentek szlovák választók is.

Ezen a ponton meg kell találnunk a választ arra az alapvető kérdésre, mennyi szlovák és mennyi magyar választója van a Most-Híd pártnak.

A rendelkezésünkre álló választási eredményekből semmi olyat nem tudunk megállapítani, ami közelebb vinne a konkrét számokhoz. A választás titkos, ezért nem ismerjük a választók nemzetiségét, anyanyelvét, nyelvtudását, házastársi kötődését, családi kapcsolatait, rokoni viszonyait, de még regionális kapcsolatrendszerüket sem. Márpedig ezek a tényezők mind a magyar kötődés erősségét vagy gyengeségét befolyásoló tényezők. Azt azonban látjuk, hogy 1990 és 2006 között hol mennyien szavaztak a magyar pártokra. Aki ebben az időszakban a magyar pártokra és mozgalmakra adta le voksát, az egyértelműen tudta, hogy etnikailag magyar pártra szavazott. 2009-ig a szóban forgó pártok minden kétséget kizárólag magyar jellegűek voltak, erőteljes magyar kisebbségi programmal, magyar belső tárgyalási nyelvvel, magyar képviselőjelöltekkel (eltekintve néhány ritka kivételtől) és biztos magyarországi politikai kötődéssel. A rájuk szavazók közt minden bizonnyal voltak magyar anyanyelvű vagy magyarul is tudó szlovák nemzetiségű polgárok, szlovák házastársak, kettős kötődésű gyerekek és unokák, szlovák városi értelmiségiek, de egy dolog biztos: mindannyian magyar pártokra szavaztak. Tehát a szavazatok kategorizálásánál nem a nemzetiséget, hanem az etnikai kötődést tekintem mérvadónak.

Nem követünk el tehát hibát, ha a 2006-ig leadott szavazatokat magyar szavazatoknak tekintjük, és velük 2006 után is magyar szavazatként számolunk. Az is egyértelmű, hogy a Pozsonyban, Kassán és az északi területeken (a továbbiakban: szlovák járások) 2006 után szerzett új szavazatok már etnikailag szlovák voksok. Az új szlovák szavazatok kivétel nélkül a Most-Hidat gyarapították.

A számok azt mutatják, hogy a Most-Híd az országos szlovák választói bázis 0,6–1,8 százalékát tudta megszólítani. Ez a szám nem csupán északon jellemző, hanem a nyelvhatáron fekvő szlovák városokban is (például Szered, Nagysurány, Nagyrőce). A szlovák választó tehát egységesen reagált Bugár Béla együttműködési szándékára. Ez a téma a szlovák választóréteg 1-2 százalékát érdekeli. Ennyi a magyar pártok esetleges, számba vehető szlovák bázisa és semmivel sem több.

Lássuk tehát az így összeállított táblázatokat, ahol, újra hangsúlyozom, a számok 100 százalékos részvételre vannak átszámolva.

2. táblázat. Választási eredmények járásonkénti és nemzetiségi bontásban

3. táblázat. Az MKP és a Híd választási eredményei 2010 és 2016 között

S végül mindezt grafikon formájában, ahol a függőleges tengely a szavazatok számát jelenti 100 ezerben.

2. grafikon. Az MKP és a Híd választási eredményei 2010 és 2016 között

A grafikonból kitűnik, hogy a magyar szavazatok 2002 és 2012 között viszonylag stabilan tartották a 457 ezer fölötti értéket, de 2016-ban ez a szám négy év alatt 70 ezerrel csökkent. Ehhez járult hozzá az egyre kisebb déli részvételi arány, mely tovább csökkentette a magyar pártok súlyát országos viszonylatban.

Látható tehát, hogy a Híd szlovák–magyar megbékélési, együttműködési eszméje 2010-ben 50 ezer szlovák és 287 ezer magyar szavazót hozott a pártnak. A sors szomorú fintora, hogy ez az együttműködés a szlovák képviselőjelölteknek volt előnyös, hiszen az arányaiban igazságos két képviselő helyett hetet tudtak szerezni. Az már csak ráadás, hogy a szlovákok közül hárman a Radičová-kormány bukására szavaztak és tevékenyen hozzájárultak a kormánykoalíció rituális öngyilkosságához. A szlovák ejtőernyősök többsége ezt követően angolosan távozott.

2012-re az együttműködés eszméje elvesztette vonzerejét, s a szlovák szavazatok száma a felére csökkent. Azért egy szlovák ejtőernyős Švejna és Chmel mellett újra bejutott. Három év után vette kalapját és új párt után nézett. A szlovák vonal lassan elapadóban volt.

Három év múlva a Hídnak az az ötlete támadt, hogy az SDKU szétesése után Lucia Žitňanská segítségével megszerezheti a volt SDKU-szavazók jelentős részét. Az együttműködés pártja polgári párttá változott, pénzt és energiát nem kímélve intenzív kampányba kezdtek, és Žitňanskát gyakorlatilag társelnöki pozícióba helyezték. Emellett Bugár Béla lebegtetni kezdte a Smer párttal történő koalíciókötés lehetőségét is. A választások idejére a pártlistára tették a szlovák ejtőernyősök harmadik generációját, és a Híd bőven 10 százalék fölötti eredményt vizionált. A valóság kiábrándító volt: a Híd ugyan 2012-hez képest szerzett 52 989 szlovák szavazatot, azonban vesztett 65 248 magyar szavazatot, és megállt hat és fél százalékon. Az intenzív munka eredménye tehát mínusz 12 259 szavazat és a magyar jelleg programszerű háttérbe szorítása. A következmények levonása helyett azzal vigasztalták magukat, hogy a szlovák szavazatok nélkül be sem jutottak volna, majd megállapították, hogy nincs mit tenni, választóik többsége immár szlovák. Az már természetesen keveseket lepett meg, hogy a szlovák ejtőernyősök harmadik generációja az első adandó alkalommal újra angolosan távozott vagy távozni készül. Eközben egy más párt színeiben bejutott és korábban említett második generációs ejtőernyős ideiglenesen visszatért a Hídba, igaz, egy parlamenti alelnöki posztért cserében. A Híd 2010-hez képest csaknem 80 ezer magyar szavazatot vesztett, és koalíciót kötött a Smer és az SNS pártokkal.

Az MKP 2009 után a megcsalt házastárs pozíciójába helyezkedett, majd válogatott sértések özönét zúdította a Hídra és annak szavazóira. Az intenzív szájkarate közben azonban az MKP elmulasztotta az alkalmazkodást az új helyzethez. Politikailag kissé leegyszerűsítve, 2007 óta három alkalommal mindig megszabadult az akkor legnépszerűbb politikai vezetőjétől (Bugár, Csáky, Berényi), amit nehéz politikai stratégiának nevezni. Szavazatai 187 ezer és 198 ezer között mozogtak, de ez mögött gyakorlatilag semmilyen tudatos politikai munka nem volt. Az MKP teljesen elfoglalta magát helyi sikereivel, magyarországi kapcsolatai építésével és az árulók becsmérlésével. A választói bázis elemzésére már nem maradt idejük és energiájuk.

Mi történt eközben a magyar választókkal? A válasz előtt tegyünk egy kitérőt a szlovákiai magyar választók nemzetiségi és politikai struktúrájának megértése felé.

1. ábra. A magyar választóréteg kötődései

A fenti ábra a szlovákiai magyar választóréteg nemzetiségi és politikai összetételét kívánja érzékeltetni. A közösség politikai súlypontja a középponttól jobbra és lent található. Ez a pont jobboldali és magyar, de fontos jellemzője, hogy egyik összetevője sem radikális. Ezt a súlypontot az MKP és a magyar pártok leginkább 2000 és 2012 között tudták lefedni. Minden, a súlyponttól való eltávolodás veszteséget okoz. Ha a politikai kínálat elindul balra, akkor ugyan szerez baloldali magyar szavazatokat, de sokkal több jobboldali magyart veszít. Ha elindul jobbra, ugyanez történik ellenkező előjellel. Ha a magyar pártok elindulnak a magyar radikalizmus irányába, szereznek ugyan ilyen jellegű szavazatokat, de sokkal több szavazatot veszítenek a gyengébb magyar kötődésű oldalon. Ha ellenkező irányba indulnak el, teret hagynak a radikálisabb magyar csoportosulások számára. A súlypont lényege tehát a lehető leghatékonyabb választási vonzerő, melyet alkothat egy párt (MKP) és két párt is.

Ennek fényében tehát a Híd az SDKU-választók megszerzési kísérletével és a Smer lebegtetésével elindult a szlovák oldal felé, s egyben balra. Ennek volt az eredménye az elvesztett 80 ezer magyar és egyben jobboldali szavazat.

Mit tett ebben a helyzetben az MKP? Logikusnak látszik, hogy meg kellett volna szereznie ezt a jelentős választóréteget, és jobbról előzve lazán be kellett volna jutnia a parlamentbe. Az MKP azonban nem tett semmit. Továbbra is etatista-baloldali szövegekkel altatta választóit, szórta az átkot a Hídra és annak magyar választóira. Vagyis politikailag és nemzetiségileg ott erősített, ahol nem volt politikai ellenfele, ott harcolt, ahol már nem tudott újabb szavazatokat szerezni, miközben ügyet sem vetett a felszabaduló jobboldali magyarokra.

Hol tartunk tehát ma? A Híd a harmadik szlovák ejtőernyős gárda távozása és 80 ezer szavazat elvesztése ellenére továbbra is csodát vár, lelkesen nyomul az egy-két százalék szlovák választó irányába és programszerűen építi le magyar jellegét. Az MKP gyakorlatilag helyi és regionális párttá változott, ahol nagyítóval kell keresni a parlamenti ambíciókkal rendelkező politikusokat. A Híd elsősorban parlamenti pártként működik, erőteljes helyi és regionális réteg nélkül. Az MKP számára közelebbi partner Matovič, mint Bugár, a Híd pedig jobban érzi magát a Smer és az SNS társaságában, mint az MKP-val. A Híd számára nem fontos a parlamenti közös fellépés, az MKP pedig mereven elzárkózik a megyei együttindulástól. A közös fellépés mellett tehát érdekszinten nem szól szinte semmi.

Értékszinten elmondható, hogy a szlovákiai parlamenti életből fájóan hiányzik a megszokott 17–20 demokrata magyar képviselő. Az ország nélkülük nem tud demokratikus és előremutató kormányt létrehozni. Ugyanez érvényes a szlovákiai magyarok érdekképviseletére.

Mi lehetne tehát a megoldás? Racionális politikai döntéseket hozni, a hibákat beismerni és kölcsönösen elismerni egymás létét rendkívül nehéz dolog. Ez ma szinte az arab–izraeli ellentétre emlékeztet.

Teendők szintjén azonban a helyzet világos, mert adott egy jelentős és koherens választói bázis: a Hídnak le kellene mondania a szlovák szavazatok megszerzésének illúziójáról és vissza kellene térnie magyar jellegéhez. Az MKP-nak el kellene ismernie a Híd létezési jogát. Mindezt kölcsönös alázattal és a választók irányába tett bocsánatkérés jellegű gesztusokkal, hogy azok el is higgyék a közös út keresésének őszinteségét.

A mai viszonyok mellett sajnos ezeket a lépéseket sem a Híd, sem az MKP nem képes megtenni. Arról már álmodni sem lehet, hogy esetleg visszaszereznék az elvesztett jobboldali magyar szavazókat. Pedig a szlovákiai magyar választóréteg nagysága ma is 10-11 százalék körül mozog.

Két fontos következtetést a végén talán mégis levonhatunk. Az egyik fájó, a másik reményteljes. A fájó az, hogy a dolgok mai állása mellett a következő időszakban nem lesz magyar képviselő a parlamentben. A reményteljes az, hogy a szlovákiai magyar választói bázis minden probléma ellenére stabilnak és erőteljesnek tűnik. Ez a jövőben lehetőséget nyújt az esetleges sikeres parlamenti képviseletre.

Megjegyzések Gyurovszky László elemzéséhez

A tanulmány értékes adatgyűjtés révén fontos megállapításokat tesz a szlovákiai magyar pártok támogatottságával kapcsolatban. Az alkalmazott adatgyűjtési, feldolgozási módszerekkel és a megállapítások többségével egyetértek, alig akad kivétel. A fő kritikai észrevétel az, hogy a szerző nem támaszkodik a saját kutatásán kívül más korábbi felmérésekre, kutatásokra, szakmai publikációkra, így sok esetben csak a véleményét közli, amely nincs kellőképpen alátámasztva adatokkal, korábbi szakirodalomra való hivatkozásokkal – ezért könnyen vitatható.

A szlovákiai magyar választóréteg nemzetiségi és politikai összetételével kapcsolatban nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy a szerző helyesen látja, hogy a választók súlypontja jobboldalon van. Ez valószínűleg csak részben igaz: kulturálisan a szlovákiai magyar választók többsége vagy legalábbis legnagyobb csoportja minden bizonnyal tényleg konzervatív jobboldaliként jellemezhető, de ha a gazdasági nézeteiket, értékrendjüket nézzük, akkor a legnagyobb csoport minden bizonnyal inkább baloldali (azaz nagyobb állami újraelosztást, szabályozást, gondoskodást és jövedelmi egyenlőséget támogat). Így van ez a többségi szlovák és a magyarországi magyar társadalmon belül is, ezért meglepő lenne, ha épp a szlovákiai magyarság körében nem ez lenne a helyzet. Ez, hangsúlyozzuk újra, kizárólag azt jelenti, hogy gazdasági kérdésekben inkább baloldali nézeteket, értékeket képvisel a domináns csoport. Ez nem zárja ki azt, hogy önbesorolási alapon ne gondolja magáról azt a többség, hogy jobboldali. Tehát a kérdés kicsit összetettebb, a baloldali-jobboldali kötődést legalább két területen/dimenzióban érdemes vizsgálni: gazdasági és társadalmi, kulturális téren, és meg lehet különböztetni az önbesorolás meg az értékrend és nézetek alapján is, így árnyaltabb eredményeket kaphatunk.

Mindenesetre az ilyen megállapításokat jobb lett volna valamilyen hivatkozásokkal (korábbi kutatások, felmérések adataira) is ellátni, akkor erőteljesebb lehetne az érvelés, és elkerülhető lenne, hogy a szerző saját véleményéből ténykérdést csináljon.

De még egyszer hangsúlyoznám, hogy ez érdemben nem von le sokat a tanulmány értékéből, ahogy a megállapítások, következtetések többségét is helytállónak tartom.

Még egyszer a szlovákiai magyar választásstatisztikákról

„Ideje alaposabban elemezni a kilenc parlamenti választás eredményeit szlovákiai magyar szemszögből” – veti fel írásában Gyurovszky László (Hogyan tovább? A szlovákiai magyar pártok választási eredményeinek elemzése, 1990–2016). A jó hír az, hogy ezt korábban már többen is megtették, így rendelkezésünkre áll a legújabb disputához szükséges ismeretanyag – elég például Halász Iván, Lampl Zsuzsanna, Mózes Szabolcs, Öllös László, Ravasz Ábel, Rákóczi Krisztián, Szabó Balázs, Szarka László, Tátrai Patrik és Tokár Géza munkáira gondolnunk. (Rákóczi Krisztián kollégámmal nemrég egy 170 oldalas könyvben szóltunk hozzá a témához, tartalma – amely részben az alábbi írás alapjául is szolgál – a https://bgazrt.hu/konyv-kulon-utakon/ oldalon megtekinthető.)

Mielőtt reflektálnék a Gyurovszky László által leírtakra, hadd szögezzem le: egy komoly politikai múlttal rendelkező, egyebek mellett kampányfőnöki, képviselői és miniszteri tapasztalatokkal bíró szerzőről van szó, akinek véleményét a bennfentesnek kijáró figyelemmel érdemes csak olvasni. Gyurovszky politikai helyzetértékelését nem csak érdekfeszítőnek, hanem kifejezetten elgondolkodtatónak is találtam, különösen a magyar választókra vonatkozó négyosztatú struktúráról, illetve a súlypont-politikáról leírtakat.[1] Az alábbiakban azonban nem ezeket, hanem a szerző választásstatisztikai számításait szeretném kommentálni.

Gyurovszky László két fontos adat kiszámítására tesz kísérletet. Az egyik a teljes magyar szavazóbázis létszáma, a másik a Híd-szavazók etnikai megoszlása. Az előbbi értékének meghatározására a szerző sajátos módszerrel kalkulál: a magyar pártokra, így 2010-től az MKP-ra és a Hídra adott szavazatok összesített arányát járásonként kivetíti az ott élő választópolgárok összességére. Ez azonban több szempontból is megkérdőjelezhető eljárás. Egyrészt – a torzítások elkerülése érdekében – az egyes járásokon belül a magyarok és nem magyarok részvételi arányának ugyanakkorának kellene lennie. Másrészt egy olyan stabil, jól körülírható csoportot, mint a szlovákiai magyar választók összessége, eleve nem érdemes a hektikusan változó, etnikai átszavazásoknak is kitett szavazótáborok létszáma alapján meghatározni Harmadrészt a szerző a Híd teljes táborát – szlovákokkal, ruszinokkal, cigányokkal együtt – bevonta a magyar szavazóbázisba, illetve annak felszorzott változatába. Számítása így 2012-re több mint félmillió „magyar” választópolgárt eredményezett, az összes szavazásra jogosult 12,5%-át. Ráadásul ezt az értéket a szerző – némi élc kíséretében („sokan nemzethalált vizionáltak”) – a népszámlálási eredmények egyfajta cáfolataként interpretálta. Igaz, a nemzetiségi adatok finomítását követően Gyurovszky 2012-re már „csak” 475 ezer, 2016-ra pedig 407 ezer magyar választóval számolt.

Valójában nem is igazán világos, mi szükség van a 100%-os részvétel esetére kalkulált hipotetikus számokra. Amennyiben – ahogy a szerző fogalmaz – az egyes választási eredmények összehasonlítása (vagyis a politikai teljesítmény kiértékelése) a cél, erre a tényleges szavazatszámok, illetve -arányok is elégségesek lennének. Ha viszont a választásra jogosult magyarok száma a kérdés – például azért, hogy tisztában legyünk az etnikai politizálás maximális piaci potenciáljával –, akkor ott vannak karnyújtásnyira a népszámlálási adatok, amelyekből kiszámítható a 18. évüket betöltött magyarok létszáma. Ez egyébként a 2011-es cenzus alapján mintegy 370–390 ezer fő, attól függően, hogy a hovatartozásukról nem nyilatkozók számát szétosztjuk-e az egyes nemzetiségek között, vagy sem.[2]

Mivel a szavazásra jogosult magyarok összességének megszólítása eleve irreális cél, a potenciálisan elérhető szavazók számának meghatározására érdemes valamilyen praktikusabb, a politikai tervezés során jobban hasznosítható mutatót alkalmazni. Az egyik lehetséges megoldás, ha azokat, akik legalább egyszer valamely pártra szavaztak, az adott párt potenciális támogatóinak tekintjük. E személyek számszerűsítésének legegyszerűbb módja, ha településenként megnézzük, hogy a párt egy adott intervallumon belül melyik választáson kapta a legmagasabb szavazatszámot, majd ezeket a települési maximumértékeket egyszerűen összeadjuk.[3] Vegyünk egy egyszerű példát, az MKP 2010-es és 2012-es eredményeit. A magasabb támogatottsági értékek településenkénti összeadása után azt láthatjuk, hogy a párt támogatói potenciálja 117 277 fő, ami egyaránt 7-7%-kal több az említett választásokon kapott voksoknál. (Ha a kisebb támogatottsági értékeket adjuk össze, akkor kb. 102 ezer választót kapunk, akiket pedig a párt törzsszavazóinak tekinthetünk. A támogatói potenciál és a törzsszavazók létszámkülönbsége megfelel a két választás között érkező és távozó szimpatizánsok összességének, vagyis a rejtett potenciálnak, akiknek sikeres megszólítása a szavazatmaximálás minimális előfeltétele.) Ha kalkulációnk során a 2016-os parlamenti választás, valamint a 2014-es elnökválasztás első fordulójának települési eredményeit is beszámítjuk (mint ismert, ez utóbbin az MKP – Bárdos Gyula jelöltsége révén – ugyancsak megmérette magát), már 125 ezres támogatói potenciált kapunk, ami azonban 2016-ban még mindig kevés lett volna a bejutási küszöb átlépéséhez, vagyis az MKP parlamenti jelenléte nehezen képzelhető el új választói csoportok megszólítása nélkül. Választásstatisztikai szempontból tehát érthető Gyurovszky László MKP-nak címzett kritikája, amiért a párt 2016-ban nem próbálta meg magához csábítani a Híd árván maradt magyar szavazóit. (Hogy a bírálat politikailag – például a másodlagos pártpreferenciák szempontjából – mennyire helytálló, azt nem tudom megítélni.)

Ami Gyurovszky másik fontos adatszámítását, a Híd-szavazók etnikai megoszlását illeti, a szerző itt ismét egy sajátos módszert alkalmaz: a magyarlakta déli járásokban szerzett szavazatokat magyar, az innentől északra, valamint Pozsonyban és Kassán szerzetteket pedig szlovák voksokként regisztrálja. Csakhogy ezeket ismét „százszázalékosítva” veti össze, kiiktatva ezzel a különböző helyi részvételi arányok szerepét – magyarán nem a támogatottság valós területi eloszlása szerint határozza meg a Híd-tábor földrajzi, s ennélfogva etnikai összetételét. Tovább nehezíti az okfejtés nyomon követhetőségét, hogy a szerző a mellékelt táblázatban csak az északi járásokra számítja ki a szlovák szavazók számát, a két nagyvárosra már nem (vagy ha igen, akkor azt nem tünteti fel).

Valójában persze már az is tévkövetkeztetésekhez vezet, ha az aktuális járáshatárok szerint próbáljuk valószínűsíteni egy párt szavazóinak az etnikai hovatartozását. A déli és északi járások találkozási vonala ugyanis nem követi az etnikai határvonalat, s mint tudjuk, a 16 déli járásból csupán kettő magyar többségű. A Híd dél-szlovákiai támogatóinak kizárólag magyarként való besorolása tehát a szlovákok arányának az alábecsléséhez vezet (ennek extrém példája a 2012-es szavazóbázisra kiszámított 9%). A Bugár-párt szavazóinak etnikai megoszlásáról valójában csak a települési adatok ismeretében érdemes becslést készíteni. Mivel a magyarok jelentős része szlovák pártokat támogat,[4] akkor járunk el helyesen, ha az MKP és az MKDSZ nevű törpepárt szavazóit kizárólag magyar, a Híd, valamint a (jelen esetben egyetlen konglomerátumnak tekintett) szlovák pártok táborait pedig magyar és nem magyar szavazók összességeként írjuk le (a modell grafikai megjelenítését, illetve módszertani hátterét l. Harrach–Rákóczi 2017, 125–129. p.). A szavazókorú magyarok települési létszámadatainak ismeretében (forrás: népszámlálás) mind a magyarok pártpreferenciái, mind a Híd szavazótáborának etnikai arányai kiszámíthatók, attól függően, hogy modellünkben melyik szélső esettel kalkulálunk: az etnosemleges választási attitűddel – amikor is a (nem MKP-szavazó) magyar, illetve a többségi szavazók körében egyformán oszlik meg a Híd és a szlovák pártok támogatottsága –, vagy pedig azzal, hogy a Híd magyar részről a lehetséges maximális szavazatot kapja a szlovák pártokkal szemben. Ha ez utóbbival számolunk, megkapjuk a Híd nem magyar szavazóinak minimális arányát, ami 2010-ben 45, 2012-ben 47, 2016-ban pedig 49 százalék volt, amennyiben nem osztjuk szét arányosan az egyes etnikumok között a hovatartozásukat eltitkolók számát. Ha ezt megtesszük, az arányszámok 40–41–44%-ra módosulnak. Amennyiben viszont a magyar nemzetiségűek helyett a magyar anyanyelvűekkel kalkulálunk, már egy masszívan magyar többségű párt képe rajzolódik ki (persze ezúttal is a nem magyarok minimális jelenlétével számolva), azonban a Híd szlovák támogatóinak aránya még így is lényegesen meghaladja a Gyurovszky-féle értékeket. Az adatok alapján az is kiszámítható, hogy a Bugár-párt 2010–2016 között valójában nem nyolcvan-, hanem maximum harmincezer magyar szavazót veszített.

Bár az MKP- és a Híd-tábor jellemzőinek, illetve kölcsönös viszonyának még számos más aspektusát ismerjük (a szavazótáborok területi eloszlása és annak változásai, a két tábor közötti átjárás mértéke, a szavazók urbanizáltságának szintje, stb.), ezek tárgyalása helyett már csak egyetlen jelenségre szeretném felhívni a figyelmet. Konkrétan arra, hogy minél magasabb egy településen a magyarok aránya, annál nagyobb az ottani magyar népességen belül az MKP támogatottsága, vagyis a felvidéki magyarok politikai preferenciáját a helyi etnodemográfiai viszonyok, illetve a valószínűleg ezzel összefüggő identitástípusok jelentősen meghatározzák. Ugyanebben a viszonylatban azonban egy trendszerű folyamat is megfigyelhető: a magyarok által nagyobb arányban lakott településeken intenzívebb a Híd támogatottságának a csökkenése. A folyamat leglényegesebb következményei:

– az MKP dominanciájának erősödése a magyar szavazónépességen belül,

– a Híd szlovák jellegének az erősödése,

– a Híd-táboron belül a regionális választói bázis súlyvesztése.

Nemcsak az MKP kényszerül tehát új szavazócsoportok megszólítására, hanem – az említett trend folytatódása esetén – a Most–Híd is. A jövőre vonatkozóan két forgatókönyv képzelhető el: a végső győzelem reményében folytatott kölcsönös kifárasztás, vagy a Gyurovszky László által szorgalmazott (kényszerű) kiegyezés. Az előbbi esetben a magyar érdekképviselet léte a tét, az utóbbi esetben pedig az, hogy egyáltalán sikerül-e definiálni, majd eredményesen képviselni ezeket az érdekeket.

Életben maradtam… – Az 1944. október 20. – 1946. március 24. között készült feljegyzéseim, naplóm

Csaknem hatvan esztendő telt el azóta. És most itt ülök a monitor előtt a tizennyolc éves akkori magammal szemben és írom, átírom a hatvanéves naplóm egyre halványuló sorait. Úgy érzem, ezt meg kell tennem, kár lenne, ha olvashatatlanná fakulnának az akkor papírra vetett sorok, a kátrányos papírba burkolt kemény fedelű füzet kezdetben tintával, később – amikor már az sem volt – ceruzával papírra vetett sorai. Nagyon sokat felejtettem azóta, számos részlet, a helységek, nevek, a katona- és a fogolytársak szinte köddé váltak, sok részlet viszont újra felbukkan, újra megelevenedik az, ami hatvan éve elmerült emlékezetemben. Ahogyan olvasom, lassan meg is értem, védekezés ez: gyorsan el kell felejteni azt, amire nem jó emlékezni…

A negyvenes években Losoncon laktunk, egy szép, nagy, négyszobás kertes családi házban. Anyával és Ádikával voltunk otthon, én akkor gimnáziumba jártam, a losonci Kármán József Gimnázium nyolcadik osztályát végeztem tizennyolc évesen, készültem az érettségire. Apa, aki a Felvidék visszatérte után – ezt akkoriban így mondották – kérvényezte, hogy áthelyezzék Szegedről ősei városába, a losonci tüzérosztály parancsnoka volt. Alezredesi rangban akkor már másodszor volt a fronton csapatával, felépülve az első fronton töltött időszakban szerzett súlyos csontvelőgyulladását követő műtétből. [„Édesapám az biztos, hogy nem harcolt, a tüzérosztálynak műszaki javító részlegében volt ő, ilyenformán vett részt a háborúban kint, Oroszországban. A csontvelőgyulladás miatt hazajött, fél évig tartott, amíg lábadozott, aztán visszakerült, de akkor már a front Magyarországon volt. Losonc felé haladt mindig a csapatával, ahogy a front arrafelé haladt. Amikor elérte Losoncot, magához vette az édesanyámat és az öcsémet, és velük együtt ment, először Szlovákiában, egészen a Vág völgyéig, az után lefelé, Sopron alatt érte el a magyar határt, teljes alakulatával együtt. Ott úgy döntöttek, hogy nem mennek át a határon, nem hagyják el Magyarország területét. Elment az orosz katonai parancsnoksághoz, és tárgyalt az orosz katonai főparancsnokkal, megmondta, hogy ő átadja a teljes műszaki felszerelést, ha ezzel szemben nem fogják a csapatát fogságba vetni, hanem engedélyezik a nyugati határszéltől a Losoncra való hazavonulását. Kapott egy olyan kis lapra írott cirill betűs pár soros papírt, és azt mondta a parancsnok – akiről kiderült, hogy egy nagyon magas rangú tiszt volt –, ha ezt akárhol útközben megmutatják, hazamehetnek. Apám erre anyámat és öcsémet felültette egy kocsira, és elindult a csapatával hazafelé. Útközben rendkívül csodálkoztak a magyar községekben lakó emberek, amikor azt hitték, hogy felszabadult Magyarország, hogy itt magyar csapatok vonulnak, és nincsenek hadifogságban. Ahányszor oroszokkal találkoztak, elővette ezt a papírt, és ez valóban csodákat művelt, mert még olyan orosz is volt, aki tisztelgett ez előtt a papír előtt. Elérték egészen Losonc határát, ott már aztán az emberek szanaszéjjel széledtek, ki-ki ment a saját falujába.”]*

Mi ott, Losoncon a háborúból akkor még nem sokat éreztünk. Igaz, a rádió egyre gyakrabban szakította meg adását és jelentette a légi veszélyt, de repülőket ott nem nagyon láttunk. A minket támadó angol bombázókat először csak az érettségi utáni nyaraláson láttam Fonyódon a fejünk felett végeláthatatlan kötelékben átrepülni, a sok száz bombázó motorjainak fenyegető dübörgése, mély moraja már előre jelezte érkezésüket. Egy alkalommal egy vadászgép a partot is végiglőtte egy sorozattal, de nyomait csak a posta épületének falán találtuk. Azután szeptember elején egyedül utaztam haza Fonyódról Losoncra. A vonatok akkor már menetrend nélkül közlekedtek, akkor indultak, amikor éppen nem volt légiriadó. Pesten Zoltánéknál [„Öcsi nagybátyám, édesanyám legfiatalabb öccse volt. Ő is a Ludovikán végezte a tiszti ismeretek megtanulását. Ő volt a legidősebb ludovikás, százkét éves korában halt meg. 1944-ben egy tüzérosztálynak a parancsnoka volt, akik az oroszok elől folyamatosan, lépésről lépésre visszavonultak. Akkor az oroszok már a Duna vonalánál voltak, és ők pedig itt a Dunántúlon.”] aludtam, reggel a Nyugatiból már nem indult vonat, villamossal kellett kimenni Újpestre, itt ért azután az első komoly légitámadás, az újpesti gyárakat bombázták. Mi – a vonatra váró utasok – egy közeli kis erdőben bújtunk meg, ránk nem a bombák, hanem a légvédelmi ágyúk levegőben szétrobbanó lövedékeinek repeszei hullottak. A levelét vesztett őszi erdő olyan volt, mint egy pusztító jégeső után. [„Amikor légvédelmi ágyúkkal lőttek az ellenséges repülőgépekre, az ágyúlövedékek szétrobbantak, és ha az a fejünk felett esett meg, akkor azoknak a repeszdarabjai, ilyen ujjnyi acéldarabok hullottak, mint a jégeső, az vitte le a fáról a leveleket.”] Én is, mint a többiek, feküdtem a földre lapulva, a fejem egy ferdén nőtt fa törzsének védelmében. Amint elmúlt az égiháború, feltápászkodtam, a fejem mellett valami forrót éreztem, egy jókora, arasznyi hosszú acélszilánk. Kihúztam óvatosan, zsebkendőmbe csomagoltam, hazavittem és megmutattam Anyának: ezt az elsőt túléltem!

Most, visszaemlékezve jut eszembe, milyen más is volt még akkor a világ. Televízió akkor még nem volt, híreket csak a rádió mondott. Képeket a háború kegyetlenségeiről nem nagyon láttunk, csupán a mozi filmjei előtti híradó számolt be csapataink dicsőségéről, ezt lassan egyre kevésbé hittük. Nem volt villanyborotva sem, a zsilett sem volt elterjedve, a katonasághoz Apa egyik borotvakését vittem, ezt minden borotválkozás előtt a bőr derékszíjon kellett kifenni. A golyóstollat sem találták fel, tintát vittem magammal üvegben, hogy a töltőtollamat megtölthessem.

Szóval, a háborúról nem sokat tudtunk, pedig akkortájt már Apa serege is a Kárpátokon belül volt. Ő valószínűleg a szinte kilátástalan helyzettel sokkal inkább számolt és arra gondolt, ha én az érettségi után önként jelentkezem és bevonulok – ezt az elképzelését csak utólag tudtam meg –, egy rövid kiképzés után maga mellé vehet és így talán sikerül családunkat együtt tartania. Ezért vonultam be akkor, 1944. október 20-án katonának a losonci tüzérosztályhoz a háború utolsó évében – ezt akkor még nem is sejtettem – az érettségizetteket megillető karpaszományosnak, leendő tartalékos tüzér tisztnek Losoncon. [„Az akkori katonai rendszerben azokat a katonákat, akik érettségiztek, azokat külön csapatrészekbe sorolták be, hívták be, mi voltunk a karpaszományosok, ami azt jelentette, hogy a zubbonynak a karján egy arany csík futott körbe. A rangjaink ugyanúgy voltak, mint a katonáé, őrvezetőtől őrmesterig felfelé, de ez a karpaszomány különböztetett meg minket a sorkatonaságtól. A sorkatonaság, az akkor, én úgy emlékszem, két vagy három évet kellett szolgáljon, nekünk, a karpaszományosoknak mindössze hat hónap volt a kötelező szolgálati idő, az egyetem minden nyári szabadsága idején volt mindig egy hathetes továbbképzés. Így volt felosztva az a három esztendő, ilyen rövidebb időszakokra.”]

Hát így kezdődött…

Bevonultam katonának

Vihar a levelet ide-oda fújja

Szegény katonának szomorú a sorsa

Eger [Cheb], Nyugat-Csehország, 1945. február 16.

Talán nincs is népdalaink között találóbb két sor, mely annyira illene katonáskodásomra, mint ez a kettő. De katona sem nagyon volt még ennyire ide-oda hányatva a sorstól, mint mi. Vagy így van ez minden háború katonáival? Nem tudom. De minket azután elkapott ez a vihar, belekerültünk a közepébe, amikor legjobban dühöngött, s valóban, mint a hulló falevelet, ide-oda sodort, Európa egyik végétől a másikig.

Már régi tervem volt, hogy naplót fogok vezetni. Valahogyan tetszett nekem ez az egész: mint egy újságíró megörökíteni az eseményeket: milyen öröm lesz majd jó pár év múlva olvasgatni. Bevonulásom után neki is szántam magam egyik borús hajmáskéri délutánon. Először bizony nehezen ment, sokat akadozott a tollam, sokszor nehéz volt őszintének lenni önmagam előtt. Később, különösen amikor egyre érdekesebb események játszódtak le, amikor egy egész világ háborúját, vajúdását láttam, körülöttem nemzetek élet-halál tusája, a legyőzöttek szenvedése, az éhezés, akkor már szinte mindennapi szükséglet a naplóírás. Egy-egy érdekesebb eseményhez, különösebb élményhez hozzátartozik, természetes folyamata a napló írása. S most, amikor már egy fél füzetre valót összeirkáltam, sikerült itt Egerben, Csehországban első hivatalos kimenőm alatt szereznem ezt a füzetet, s fáradságot, időt és tintát nem kímélve nekiszántam magam, hogy bemásolom eddigi jegyzeteimet.

Behívómat 1944. október 12-én kaptam meg, hosszas utánajárásra a losonci tüzérosztályhoz. 20-án vonultam be, és egyheti várakozás után már útba is indítottak Hajmáskér felé a tiszti iskolába. Ez november 1-jén kezdődött. Emlékszem, az első napokban igen levert volt a társaság, a sok idegen, a komor környezet, a megfélemlítésre törekvő hadapródok, mindez igen lehangolólag hatott az otthon elkezdett vidám katonaság után. Azután lassan beleszoktunk ebbe is. A komolyabb kiképzés már több változatosságot nyújtott. [„Hajmáskér a Dunántúlon, Magyarország tüzértiszti kiképzésének volt a központja. A kiképzőtisztek mind ludovikások voltak, elkezdtek belőlünk tüzértiszteket nevelni, talán négy hétig kaptuk az alap katonai kiképzést, a formaságokat, a sorakozó, a vigyázz stb. De már az alatt az idő alatt is voltak osztálytermekben óráink, ahol a geometria alapjaitól kezdve a tüzérismeretekig mindent tanítottak. A tanáraink jól képzett tüzértisztek voltak. Nagyon bele kellett mélyedni, hiszen a tüzérágyúknak az irányítására matematikai tudomány volt. A parancsnokság sokszor több helyen, szétszórt helyen lévő ágyúkat kellett irányítson, ez nem volt olyan egyszerű, mint a puskával, hogy oda nézz, arra lőj, hanem meg kellett adni pontosan az irányzékot és az ágyúcsőnek az emelkedési szögét, a ballisztikai tulajdonságait, hogy milyen messzire lőjön, úgyhogy tudomány volt. És sajnos csak elkezdeni tudtuk, mert aztán annyira közel jutott a front, hogy kénytelenek voltunk onnan továbbmenekülni. Összesen két hónap, szinte a legalapvetőbb alapkiképzést kaptuk csak. Egyébként két évig tartott rendes időben.”]

Lassan megindult a postaforgalom is, csomagok is jöttek néhanapján. Csakhogy az otthoni postával megindultak a nyugtalanító hírek is hazulról. Egyre jobban közelednek az oroszok, Anyáék is csomagolnak, rövidesen indulnak Losoncról. Hála Istennek, itt tapasztaltam először magamon, mennyire optimista vagyok, eddig is, ezután is még mindig engem igazolt az idő. Szóval Anyáék nagyon is csomagolnak, de itt már kezdődik is a napló:

1944. XI. 28. Tegnap írt Anya: „Elérkezett a búcsú pillanata, holnap már viszik a ládákat, s pár nap múlva indulunk mi is!” Hát ez nagyon kellemetlenül lepett meg. Mert az eddigi leveleikből, bármennyire is komolyan vettem, azért nem gondoltam ennyire közelinek indulásukat. Titokban mindig is abban bíztam, hogy karácsonyra – esetleg már az első csillaggal – hazajuthatok hozzájuk. Hát most ez kútba esett. Egyébként ma ment el Varga Zsiga a Hunyadiba önkéntesnek, nagyon sajnáltam, olyan rendes fiú volt. [„Ő valamelyik Losonchoz közeli községből volt. Nem tudom, mi lett a sorsa, eltűnt teljesen.”] Azután meg arra gondoltam, miért is nem jelentkeztem én is? De ezen már kár nyugtalankodni, így döntöttem, emellett kitartok. Kiképzésünk negyedik hete is a mai nappal kezdődött. Már egyre több a tantermi kiképzés, alig jutunk ki párszor a szabadba.

Van azért magánélet is. Vasárnap (Szőnyi) Laci bácsiéknál, Apa losonci tiszttársánál [„Az ottani csapatunknak a parancsnoka volt.”] voltam vacsorán, finom disznótoros volt. Már egészen elszoktam az ilyen zsíros ételektől, a rendes öltözettől, étkezéstől fehér abrosszal terített asztalnál.

Parancsnokunk, a főhadnagy úr, aki egyébként igen rendes ember – civilben egyetemi tanár – s mint katona is úriember, ma beszélt a tüzérek felavatásáról, a Borbála-ünnepségről. December negyedikén, Szent Borbála a bányászok és a tüzérek védőszentje névnapján rendezett műsoros ünnepségen, Losoncon annak idején mindig részt vettünk, élveztük cirkuszi számokat, (az újoncok között szinte mindig akadt artista), a látványos lovasbemutatókat. Arra is emlékszem, hogy Apa rendezésében milyen szenzáció volt, amikor a meghívott vendégekkel szemben felállított ágyúkból virágokat lőttek és virágeső hullott a nézősereg fejére. Hosszú papírtekercsre, a Borbála-tekercsre írva versbe szedték az újoncok viselt dolgait, ezt Borbála küldöttje olvasta fel, a jókat kitüntette, a hibát vétőket megbüntette, mielőtt tüzérré avatták őket. Markói Béci neki is fogott a Borbála-tekercs megírásának. [„Egymás alá voltak a lapok ragasztva és fel volt tekerve, mert az úgy jobban mutatott. Mindig a csapatból kiválasztottak valakit, aki jól tudott beszélni, és az olvasta fel, ez volt a Borbála küldöttje.”]

29. 29. Kellemetlen dolog, ha ez ember nem kap levelet, különösen akkor, ha majdnem mindenkinek érkezik, én meg csak egyre várom a postát. Azután felgyorsulnak az események: a mai lovardát külön parancsra már fél 11-kor befejezzük. Éppen hogy bekapjuk az ebédet, menetkészültség, sorakozó, a puskásokat és pisztolyosokat – mert ebből bizony nem jutott mindenkinek – beosztják karhatalmi századba. Nagyon nagy a mozgás, mi lesz még ebből?

Közben megjött a várva várt levél is, Duci öcsém (Ádika) írt, még mindig otthon vannak, így megint feléled bennem a remény, hátha nem kell elmenniük és hátha én is hazamehetek karácsonyra!

30. 30. Délelőtt lövészet, azután tantermi oktatás. Délben egy fiatal százados úr keres, el nem tudom képzelni, ki lehet, hát micsoda meglepetés: Öcsi bácsi (Zoltán nagybátyám)! Kiszabadult – mint Horthy kormányzó szárnysegédjét egy időre a nyilasok letartóztatták –, most egyelőre ide van beosztva egy frontra induló osztály parancsnokaként. Nagyon vártam tőle a híreket, de nem sokat tud a családban senkiről sem. A rádió ugyan bemondta, hogy a mi vidékünkön megszilárdult az arcvonal, Mohács, Kiskőszeg [Batina, Horvátország] és Apatinnál [Апатин, Szerbia] viszont betörtek a Dunántúlra. Ezek után már ide is várjuk a támadást: Pécset is elfoglalták, ezért állították fel a karhatalmi századokat. Azt is hallottuk, hogy a németek bevetették a V2-t, ez azután már igazi rakétafegyver! Micsoda fejlődésnek nyitnak utat majd a békében ezek a most hadi célokat szolgáló kísérletek! De vajon mikor lesz az a békés folytatás?

XII. 1. December elseje, megjött a tél, de nemcsak a naptárban, a határban is! Olyan fagyos szél kerekedett, hogy csak úgy zörögtek a levelek, a megfagyott orrok és fülek, bizony, a katonasapka nem sokat véd! Egész délelőtt kinn voltunk, most még a fűtetlen tanterem is jólesik! Közben Markói elkészült a Borbála-tekercs szövegével is, van benne mindenkiről többé-kevésbé találó pár sor, lényegében jól sikerült. Kíváncsi vagyok a Borbála-ünnepségre, ugyan hol fogjuk tartani, vajon itt milyen lesz? Már csak három nap, és valódi felavatott tüzérek leszünk.

Mint a derült égből a villám, jött a hír: megyünk a frontra! A tiszti iskola rohamzászlóaljjá alakul, és mint ilyen, eddigi parancsnokaink vezetésével megkezdjük a frontszolgálatot! [„Az volt a hátsó gondolat, hogy a közkatonáknál értékesebb, az érettségivel rendelkező katonákat, jövendőbeli katonatisztek csapatát menteni kell, mentettek minket és az oktatótisztjeinket, parancsnokunkkal együtt.”] Ez volt sokaknak a vágya, most nagy az öröm, lázas a készülődés mindenfelé, tervezgetés, csomagolás, ragyogó szemek!

XII. 3. Fegyvereket kaptunk, puskát, golyószórót, géppisztolyt. Rajonként két fő önként jelentkező páncélromboló kiképzést kap: Bécivel mi is jelentkeztünk. [„Csetneki Béci, ő is Losonc környéki volt. Jelentkeztünk, mert akkor bennünk volt a lelkesedés… Hát ugye, tizennyolc éves fiú, aki belekeveredett itt a hadseregbe, még akkor mi mindig lelkesedtünk. Egyetlenegy alkalommal volt ilyen kiképzésünk, tán ha egy hét volt ez. Hajmáskér egy hatalmas tüzérségi lőtérterület volt, több katasztrális holdas dombos puszta, pusztaság szinte. Kifeküdtünk a földre, és voltak ezek a rakétás fegyverek, egy csőből állott, egy irányzékkal, ki voltak rakva előttünk olyan kétszáz méterre a papírból készült tankmásolatok, és azokra kellett célozni, hát egyszer-kétszer kilőttük.”]

Azután nagyszabású hadijáték, háborús főpróba, a tisztek is részt vettek benne. A következő napon azután lefújtak mindent, állítólag felfogták az orosz támadást, már nincs szükség ránk. Hiába volt a nagy lelkesedés. Még tegnap Zoltán bácsi mondta, hogy egyes orosz páncélos ékek már elérték a Balatont. Vajon mi lehet Fonyódon Nagyapáékkal? Anyáékról sincs semmi hír! Most jöttünk vissza egy légiriadóról, nagy lövöldözést csaptak körülöttünk a boforsok. [légvédelmi ágyú] Közben azt hallottam, visznek minket is Németországba, a fenyegető helyzet miatt az iskolát kitelepítik. Azt mondották, kiképzésünk még eléggé hiányos, és a jövendő tartalékos tisztekre mindig is szükség van, ezt egy frontra történő bevetéssel nem lehet kockára tenni. Mindenesetre részünkről a lelkesedés megvolt. Igaz, voltak olyanok is, akik eddig ugyan különösen döngették a mellüket mint nagy hazafiak, amikor pedig arra került a sor, hogy esetleg valami áldozatot is kellene hozni, bizony, elbújtak a tömegben, nehogy valamire kiszemeljék, kiválasszák őket.

Korompai szakaszparancsnokunk mondta ezt a német utat, állítólag holnapután már mennénk is Bécsen keresztül Bruckba. Szép kis utazás lesz! H. Gyuriék már befejezték a tanfolyamot, őket elő is léptették hadapród őrmesterré. Megy haza Losoncra, én is küldök vele leveleket. Állítólag mi is holnap kapjuk az első csillagot. No, ezt is már régóta ígérik. Laci bácsiék is csomagolnak, ők is ugyanoda jönnek, nézem a térképet: ott aztán lehet síelni!

A Borbála-tekercsben Béci engem is kiszerkesztett:

Pedáns öltözködés, teodolit-mester,

Vajon mi a neve: ő a kis Lucifer,

Szabadság az lesz, ő biztosan tudja,

Másként hogy látná meg extráját Losoncon a Márta?

[„Márta egy kislány volt, akinek udvaroltam még 18 éves koromban, a gimnáziumban. Extrának nevezték a katonaságnál a kimenőruhát, amit csak ünnep alkalmából húztuk fel.”]

Közben jönnek a hírek: Siófokot is elérték az oroszok, mi pedig csak szerdán megyünk.

Ma este bort is kaptunk a vacsorához, igaz, eléggé vinkó, [olcsó, rossz bor] de azért jólesett. Talán Borbála előestéje, vagy a hangulat javítása okából? Közben Bécit meglátogatta a menyasszonya, nagy csomagot is hozott, benne egy üveg vörösbort. Nagy elhatározással el akartuk tenni az útra, persze nem lett belőle semmi, ezzel is kipótoltuk a kincstári ellátást.

XII. 4. Na, ez az éjszaka még nyugodt volt, délelőtt foglalkozás helyett a raktárt szállítottuk, már itt semmi sem emlékeztet egy katonai kiképzőtáborra. A Hangyába [szövetkezet] mentem bevásárolni keresztül az egész táboron, az egész kép igen mozgalmas, teherautók, kocsik, menekültek mindenütt. A Hangyában is megkezdődött a kiárusítás: italok, cérna gépselyem, hintőpor, tinta, só, paprika volt szinte vagonszámra, most mindenki annyit vett, amennyit akart, azelőtt meg üres volt az egész üzlet. Úgy látszik, nem bírják elszállítani, hát így oldják meg, hogy megszabaduljanak a készletektől. A felszerelését, ruháját is kicserélheti mindenki, így akarják menteni a raktárt?

Az eddig nagy nehezen ránk erőszakolt fegyelem is enged, az eddigi kínos szobarendnek nyoma sincs, kártyaparti, dohányfüst mindenütt. A felderítők a szomszédban már az ágyakat is szétszedték, állítólag holnap indulunk.

A szótáram is gazdagabb lett egy új szóval: a szajré. A katonának minden szajré, amit csak vásárol, szerez, cserél vagy akár visz magával. Így a menetelésnél szajré a neve a felszerelésnek, a csomagnak, a katona kenyérzsákkal és egyéb szajréval van felszerelve.

Szóval itt is mindenki nekiállt a szajrézásnak. Fölvásároltunk mindent a Hangyában, paprikától hajszeszig. Azt hiszem, nem volt közöttünk egy sem, akinek ne lett volna másfél kiló paprikája. Mindenki így gyűjti a „valutát”, a cérnát, a cigarettát és az italt. Azt mondják, ennek lesz kint „csereértéke”. Mert a háború ide juttatott bennünket, most már nem vásárol senki, csak cserél. Mindennek megvan a maga árfolyama: egy kenyér 12–14 cigaretta, fél liter pálinkáért adnak egy üveg lekvárt, fél kenyeret meg két adag mézet! Jó is a gyűjtögetés, mert a legújabb hírek szerint mi is holnap indulunk, személyvonaton. Hát szép-szép, de azért egy szalmával teletömött vagonban kényelmesebb lenne aludni!

XII. 5. Elmúlt a Borbála napja, észre sem vettük, nemhogy megünnepeltük volna, egész nap csak a tétlenség, tengünk-lengünk, várjuk az indulást. A csomagok, a felszerelésünk összevissza dobálva a szobában, az ágyak már szétszedve. Délelőtt még mindig nem indulunk, délben ebéd, mindenki annyit eszik, amennyit csak akar! A fejetlenség mindenütt nagyon nagy, a vezetők együttműködése hiányzik, ettől a szervezetlenség. Jellemző, hogy két láda papírt meg mozijegyet is cipelünk magunkkal, közben 50 főt zsúfolnak egy marhavagonba.

Az indulásról persze még mindig semmi hír, így még tovább vásárolunk, dohányt is veszek. Micsoda készletek lehettek itt, ha még egy ilyen tömeges felvásárlás után is ennyi készlet maradt. Azután délután öt óra, szól a főhadnagyunk, szereztek egy kocsit, vihetjük a csomagokat az állomásra. Csetneki Bécivel jelentkezünk őrségre: úgy búcsúzunk a kopott épületektől, mintha sohase látnánk többé a híres E-20-as körletet.

Kint az állomáson, ha lehet, még nagyobb a zűrzavar, a fejetlenség. Azzal mentünk az állomásra, hogy már rakodhatunk is a vagonba, s mire odaértünk, kiderült, még a vonat sem érkezett meg. A sár méteres mindenütt, szemerkélő eső, futkosás, kiabálás. Még helyet sem találunk, ahová csomagjainkat lerakhatnánk. Végre találunk egy szárazabb helyet, lerakodunk, a kocsi visszamegy a többiek csomagjáért, mi pedig megkezdjük az őrséget. Eleinte gyorsan múlik az idő, a többi őrrel beszélgetünk, ők már reggel óta itt vannak. Úgy látszik, megfeledkeztek róluk, hát így is lehet? Azután beszélgetés közben gyorsabban telik az idő, este fél nyolcra már jött is a váltás, mi indulhatunk haza, újra látjuk a kopott épületeket. Közben egy jó vacsorát remélve betértünk a Tulipánba, az egyetlen vendéglőbe, ami tömve volt katonákkal, a füstöt vágni lehetett, a borgőzös levegőben egy rozzant zongorán játszott valaki: „Ma este indulunk a frontra…” Mennyiszer énekeltük, akkor nagy sláger volt, most mégis jobban meghatott, mint máskor. Igaz is, most pár nap, és elhagyjuk Magyarországot. Már ez maga is elég nagy esemény, hiszen eddig én még sohasem léptem át a határt, most a háborúnak kellett jönnie, hogy ez megtörténhessék. Szóval elérzékenyülten hallgattam, de a többiek is meghatódtak, látszott mindenki szemén, vagy csak a cigaretta füstje…?

Otthon meleg vacsora helyett teljes felfordulás fogadott, már nincsenek ágyak, a szoba tele szalmával, a fiúk fele kártyázik, fele alszik. Mivel vacsorára semmi kilátás, megesszük az utolsó darab kenyeret és lefekszünk.

XII. 6. Délelőtt folytatjuk a semmittevést, a szétszedett ágyakat levisszük az udvarra, közben légiriadó, futás a légókörletbe! Itt ér a parancs: 50 ember azonnal az állomásra rakodni. Ezek szerint mégis indulunk? Arról is beszéltek ugyanis, hogyha nincsenek vagonok, akkor gyalog fogunk menni egészen Sopronig, ami vagy 150 km. Itt az állomáson azután rakodhatunk, van vagon bőven, igaz, hogy tele szögesdróttal, lapáttal, csákánnyal, talán évek óta rozsdásodik benne, ezeket kell kiürítenünk! És ilyen vagonokkal van tele az állomás, másutt meg nincs vagon a hadianyag szállítására! Nem csodálkoznék, ha a múlt világháború történetében olvasnám, de most, a háború ötödik évében, amikor – fájó valóság – az oroszok már a Dunántúl közepén, Hajmáskért is veszélyeztetik. Hát még mindig nem tanultunk eleget ennek a háborúnak a véres tapasztalataiból?

Egy egész délelőtt megfeszített munkája után sikerült a vagonokat kiüríteni, így hozzájutottunk. Igaz, 51 ember jut egy kocsiba, de legalább van, és nem kell gyalogolni. Hét háromszintes emeletes ágyat építettünk fel a kocsiban, ezen kellett 51-nek osztoznia: négy ágyon tízen helyezkedünk el, ez bizony kissé szűkös. Hajmáskéren még akkor is háborogtunk, ha egy duplaágyon hárman kellett aludni. Szóval berendeztük a vagont, kályhát is állítottunk bele, jól be is fűtöttünk, azután pihenés. Azaz csak lett volna, éjfélkor ébresztő: a ludovikás [Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia] uraknak is be kellett rendezni a fekhelyeket, három ágyért mind a háromszázunkat riadóztatták. S még ráadásul, akik elsőnek értek oda, meg is kapták a magukét: az egyik tiszt „úr” félóráig fektette őket a sárba lassúságuk miatt csőre töltött pisztollyal fenyegetőzve. Mi lehet akkor a Szovjetben?

XII. 7. Hosszú ide-oda tolatás után végre 12 előtt elhagytuk hatheti kiképzésünk színhelyét, Hajmáskért, megkezdődött az utazás. De korai volt az öröm, csak Veszprémig jutottunk, itt ebédeltünk, sárgaborsó-főzelék – mindig szerettem –, azután indulás. Közben besötétedett, így a vidékből nem sokat láttunk. Éjszaka kemény hideg a vagonban is, úgy látszik, még nem tanultuk meg kifűteni. Reggel festői kép fogad, a kelő nap fényében a Ság-hegy Vörösmarty megénekelte vidékét és jellegzetes formájú hegyét pillantjuk meg. Hát van szép is a katona életében, csak meg kell látni! Reggel kilenckor Celldömölk, itt azután állunk, várakozunk estig. Az őrség senkit nem enged leszállni, félnek a szökéstől! Azt beszélik, már eddig is megléptek néhányan. Hiába, a fegyelem lazulása egy amúgy sem magas erkölcsi szintű egységnél már velejárója ennek a zilált helyzetnek.

Ilyenkor mindig Gyula diák, Somogyvári Gyula könyvei jutnak az eszembe, amelyekben a múlt háborút írja meg, minden veszedelmesen hasonlít, de milyen lesz a vége… Később egy katonavonattal találkozunk, egy reptér műszaki alakulata. Azt mesélik, ki akarták őket is vinni, de a határnál nem mentek tovább, erre visszafordították őket a frontra. Az egyik katonától egy kétkilós kenyeret akartunk venni, komiszt, de nem fogadott el érte pénz. A kenyér bizony jólesett, mert útközben nem valami fényes az ellátás. Reggel feketekávé, délben valami egytálétel, este hideg vacsora, ez bizony nem nagyon elég a katonagyomornak.

A raktárvagonból, mivel meghallották, hogy nincs lőszerünk, osztottak nekünk két marokkal. Megkezdődött a kereskedelem is, árultak mindenfélét, vettem egy törülközőt 10 pengőért. Ruhaanyagot is árultak olcsón, ez már nem kellett, így is elég a csomagot cipelni!

XII. 9. Megint egész éjszaka mentünk, reggelre Szombathely előtt álltunk meg, Vépen. Egész nap csak unatkoztunk, este bementünk a faluba, persze későn érkeztünk, már minden boltot kiürítettek, felvásároltak. Aztán nagy nehezen kaptunk bort két kulaccsal, jólesett vacsora helyett.

XII. 10. Most Sopron előtt állunk Lövőn. Itt azután már semmi lehetőség nincs bejutni a faluba. Délelőtt sorakozó, ruhavizsga, és ellenőrzik a létszámot, a szökéseket. A parancs: ezután már csak tiszta ruhával, lábbelivel lehet leszállni a vagonból, úgy látszik, meg kell mutatnunk a németeknek, hogy nem szedett-vedett menekülők vagyunk, hanem szervezett kiürítésről van szó. Azután meg ez a kis fegyelmezés nagyon is ráfér már a társaságra, az utazás eléggé szétzüllesztette a csapatot. Sopronba nem mehet be a vonatunk, állítólag tele van a pályaudvar. Azt is beszélik: itt vagy két napot fogunk várakozni. Eddigi utazásunk hű képe a háborús utazási viszonyoknak, idestova már ötödik napja jövünk, és alig tettünk meg 150 km-t! Ha így fogunk Németországban is haladni és valóban oda megyünk, amiről beszélnek, Stettinbe, [Szczecin, Lengyelország] akkor el fog telni egy hónap is, amíg odaérünk. Azután reggel 6 óra, és indulunk, beérünk Sopronba, 10 perc után megyünk is tovább.

XII. 11. Reggel nagy a meglepetés! Már egész éjszaka éreztem a vonat rohanását, reggelre nagy a hideg, azt mondják, Wiener Neustadtban vagyunk. Érdeklődve ugrunk ki a vagonból, a látvány felejthetetlenül szép! A sötét, piszkos felhők helyett ragyogóan kék ég, szikrázó napsütés. A háttérben az Alpok hegyei, a Schneeberg sziklás hóval borított csúcsain csillog a napfény: az egész kép olyan, mint egy festmény, szinte valószínűtlenül élénk színeivel, formáival. Annyira meglepett a látvány, hogy szóhoz is alig jutottunk. Elhatároztam, ha egyszer béke lesz, nyugodt körülmények között ide vissza kell jönnöm, gyönyörködni ebben a panorámában.

Németországgal együtt, mert Ausztria most Németország, megérkezett a hideg tél is. Kint a kútnál, ahol mosdunk, mindenfelé vastag a jég. Bizony, ehhez sem voltam otthon hozzászokva, még akkor is zúgolódtam, ha a fürdőszoba nem volt befűtve! Micsoda jó dolgom is volt akkor! Itt most a mosdás alatt a törülközőm keményre fagyott, de a mosdás azért jólesett!

Dél előtt légiriadó. Ezt a környéket sokat bombázták, nem is maradtunk a vonatban. Jöttek a gépek, habár nem annyi, amennyit otthon a Balaton felett szoktunk látni! Itt láttuk az első gép lelövést is, miközben a távolban Bécset bombázták.

XII. 12. Hát az eddigi utunk nem is volt utazás ahhoz képest, amit a német vasút csinált velünk. Egész éjjel rohant a vonat, de úgy, hogy három ágy is összedőlt a marhavagonban. Reggel sem jött az otthon megszokott várakozás, itt, úgy látszik, máshoz vannak szokva. Még reggelizni sincsen időnk, pár perc a várakozás, indulunk tovább, mindenütt csak perces megállások. Nem is sejtjük, merre járunk, Bécset már az este elhagytuk, az elsötétítés miatt semmit sem láttunk belőle.

Azután a következő állomás Prerau, [Přerov, Csehország] tehát a Morava völgyén haladunk észak felé, ezek szerint a cél Stettin. Egymás után tűnnek el az állomások: Weisskirchen, [Hranice na Moravě – Mährisch Weißkirchen, Csehország] Stiebling, [Žibřidov, Csehország] lassan elmarad Morvaország, most már Sziléziában járunk, Marienberg [Mariánské Hory, Csehország] az első német állomás. Valóban érdekes élmény ez az utazás. Gyönyörű a vidék, hatalmas erdőségek, azután kulturáltan megművelt földek, rendezetten épült faluk mellett suhanunk. Feltűnik a földeket keresztül-kasul átszelő villanyvezetékek látványa, villamosított faluk, ipartelepek, gyárak.

A vasúti forgalom is hatalmas. Kettős vágányú vasúton megyünk, ilyen otthon talán nincs is. Mellettünk szinte ötpercenként robog el egy-egy szembejövő szerelvény, rakománya hadianyag, szén, katonai szállítmány. És úgy rohannak, mint nálunk a gyorsvonat!

Délben Ostravában állunk pár percig, itt vettünk először sört Németországban, ez az egyetlen jegy nélkül kapható ital! Ugyan nem olyan, mint a magyar, igaz, az ára sem annyi: 20 Pfennig egy korsóval. Hát bizony ez nem ár a háború ötödik évében. Eddig nagyon hittem a német győzelemben, ez a hitem az ittenieket látva csak tovább erősödött, hiszen az a nép, amelyik a háború ötödik évében is ilyen olcsóságot és ellátást tud biztosítani – és még nem is láttam mindent –, az méltó a győzelemre és az életre.

Délután a mi szakaszunk lép szolgálatba, beosztanak őrparancsnoknak. Azután megyünk tovább, délután 3-kor megyünk át az Oderán, a hídon két német tiszt magyarul köszön ránk, ezek is jártak már nálunk. Azután megint a rohanás, meglepő a békebelien kivilágított állomás, Ratibor, [Racibórz, Lengyelország] majd Hindenberg [Hindenburg in Oberschlesien, ma Zabrze, Lengyelország] és éjszaka beérünk Oppelnbe. [Opole, Lengyelország] Itt azután várakozunk, egy vasutas azt mondja, nem is megyünk tovább.

XII. 13. Éjszaka majdnem megfagytunk az őrségen, szerencsére a váltás hamarabb érkezett. Különféle hírek járják: ki kell rakodnunk, előtte fertőtlenítés. Be akarunk menni a városba, de azt mondják, nem érdemes, az egész lakosság kint van a határban, lövészárkokat ásnak. Azután délután megyünk a fürdőbe, igen kellemes meglepetés: ragyogóan tiszta zuhanyozók, meleg és tisztaság. Bizony, nagyon jólesik, élvezzük a forró vizet, és ruháinkat is sértetlenül visszakaptuk, itt nem gőzzel, hanem forró levegővel fertőtlenítenek. A város, amin átmentünk, szépen rendezett, de kihalt és komoran, szomorúan szürke minden.

XII. 14. Na, ezt is gyorsan elintézték! Azt hittük és úgy volt tervbe véve, hogy itt vagy három napig maradunk, a parancsnokok szerint legalább ennyi kell a teljes egység fertőtlenítéséhez. Erre a németek egy nap alatt elintéztek mindent, és este már megyünk is tovább. Egész éjjel rohan velünk a vonat, reggelire sincs idő. A vidék egyre északiasabb, sok a fenyő, a nyárfa, legelők, rétek, azon is alig valami csenevész fűféle. Ezt is itt-ott hófoltok borítják, s a hó egyre több. Hideg is van nagyon, éjszaka két pokróccal, köpennyel takaródzunk, mégis didergünk. A nagy iparvidék helyett egyre több a földművelés, kevesebb a villanyoszlop, eltűnnek a gyárkémények, a levegő is tisztább. Hajnalban jöttünk át Breslaun, [Wrocław, Lengyelország] nemsokára Posent [Poznań, Lengyelország] érjük el. Bizony erre sem gondoltam, amikor bevonultam, hogy alig néhány hónap múlva egész Európát bejárom! Hiszen eddig már átjöttünk Ausztrián, Morvaországon, Csehországon, Szilézián, most éppen Lengyelország északi területe felé halad velünk a vonat.

Schneidemühl [Piła, Lengyelország] előtt ebédelünk: itt elég sokat kell várakozni, közben majdnem odafagy a kezünk a csajka széléhez, hó is van itt, igaz, nem sok. Csak ne lenne olyan hideg! Schneidemühl az utolsó nagyobb város. Ide 4-kor érkeztünk, mondották, hogy rögtön megyünk is tovább, de semmi sincs úgy, ahogyan mondják, már 4 órája várakozunk. Ezalatt bemegyünk az állomás éttermébe, szépen berendezett, fényesen kivilágított terem, valahogy a Keleti restijére emlékeztet. Hej, amikor még a nyáron ott ülhettem! Az étterem tömve, leginkább katonák mindenütt, de akad civil is. Feltűnő itt Németországban a sok nő, a pincérek között egyetlen férfit se látni. Ahogyan jöttünk, egyik helyen a síneket javították, a kevés férfi között rengeteg nő csákányozott, csinosak, szőkék, ez a jellegzetes germán típus, legalábbis így tanultuk. Itt az étteremben vacsorázni is lehet, igaz más az íze, mint az otthoninak, de egy tányér leves csak 30 Pfennig, és rengeteg. Sok a virsli, kolbász is, de ez már csak jegyre van. Sört és kávét viszont mindenütt lehet kapni.

Végre este indulunk tovább, megint nagyon nekilódult a gőzős, a marhavagon ide-oda dobál, csattog, alig lehet szót érteni, a kisebb állomások csak elsuhannak, nem is tudjuk, hol járunk. A vacsoráról saját magunk gondoskodunk, krumplit sütünk, kicsit megégett, de legalább jóllaktunk vele.

Azután nekikészülünk az alvásnak, amikor hirtelen megállunk, jön a parancs: „10 perc múlva menetkészen sorakozó!” Ahogy kinézünk, bizony nagyon nagy a hideg, szerencsére autóbuszok várnak ránk. Persze az elsőkről lemaradtunk, most várhatunk vagy fél órát. Mindenesetre a németek jól szerveztek, alig állt meg a vonat, máris itt várnak ránk az autóbuszok. Csak a hideg ne lenne, milyen szerencse, hogy Anya utolsó csomagjában a kesztyűt és fülvédőt még megkaptam. Aztán már visszaérkeztek, itt vannak az autóbuszok megint, az egyikre felpréselődünk, s a sötétben valahova megérkezünk, mindenesetre meleg van és vacsora: valami zabpehelyszerű, a sült krumpli után nem is voltunk éhesek, mégis jólesett a meleg étel. Mindenesetre azt már megfigyeltem, amit a németek megszerveznek, az megy, mint a karikacsapás, amit meg mi csinálunk, az már eleve el van veszve. Itt mindenütt a szervezettség, a rend és tisztaság. Amit pedig a mi parancsnokaink szerveznek, ott a várakozás, az álldogálás, felfordulás, fejetlenség.

Tisztaság szempontjából pedig nem is lehet egy napon emlegetni a hajmáskérivel ezt a barakktábort. Persze, később volt az ellenkezőjére is példa Egerben, igaz, hogy az már Csehország, a szakasz fele megrühesedett, a hálónkban poloska és tetű mindenütt! Vagy ez is hozzátartozik a háborúhoz? Azért arra is gondolok, miért csak a németek képesek erre a szervezettségre, rendre? Vacsora után egy Kamerad [haver] elvezet a hálóhelyünkre, vagy 2 kilométert gyalogolunk, amikor egy fűtetlen barakkba érkezünk. Bizony, nem sokat aludtunk, éjjel arra ébredtem, a lábam majdnem elfagyott!

XII. 15. Reggel ébresztő, azután megyünk reggelizni, vissza az állomásra, vagy 4 km-re, csontfagyasztó a hideg, én még életemben ennyire nem fáztam! Vonatunkat most áttolják a tábor melletti rakodóvágányra, itt kezdődik a kirakodás, a saját holmi és a kincstári, eltart vagy 5 óráig. Persze, a konyhát nem hozták át, indulás vissza az ebédért, ugyanolyan a hideg, vagy még hidegebb, mindenütt a jég és összefagyott hó, csúszkálunk, ráadásul feltámad az északi szél. Néha azt hiszem, most már egy lépést se tovább, de csak kell menni. Végre megérkeztünk, este fél 7-kor meg is kaptuk az ebédet meg a vacsorát is egyben. Azután újra nekilódulunk a gyaloglásnak, végre megérkezünk, és milyen kellemes a meglepetés, a tegnapi jeges hideg helyett kellemesen duruzsoló kis kályha árasztja a meleget. Levetkőzni sincs erőnk, ruhástól dőlünk az ágyba! Félálomban még elgondolkodom, mennyi minden is történt velem eddig, de mi van még hátra!

Még napközben elgondolkozom: majdnem beleszakadtunk a munkába, csináljuk étlen-szomjan, amikor egy ludovikás tiszt úr nem találta elég gyorsnak a munkánkat, lehordott a sárga földig, kifejtette, hogy kár volt minden falat ételért, amit magunkba tömünk, még annyit sem tudunk, mint egy hordár! Hát annyit nem, az biztos, hiszen itt valamennyien érettségiztünk, egy jó része már a harmadik évet is végezte valamelyik egyetemen! És nem a pillanatnyi harag mondatja ezt velem, hiszen most, vagy másfél hónap távlatából írom e sorokat, már nem is tudom úgy kiélezni, ahogyan akkor történt! És nem is elszigetelt jelenség, két nap múlva másutt, más szereplőkkel ugyanez ismétlődik meg, azzal a különbséggel, hogy egy pálinkával és cigarettával teli páncélszekrényt nem tudtunk elég ügyesen a második emeletre felvinni!

XII. 16. Reggel nyolcan kimentünk az állomásra, az ott maradt holmiért, szerencsére egy teherautót fogtunk, azzal hoztuk be a holmit. Azután megint a szervezettség: jön a parancs: költözünk egy másik barakkba. Most látom, mennyi a csomagom, csak kétszeri fordulóra bírtam áthordani! Mi lett volna, ha nekünk is gyalogosan kellett volna ide jönnünk, mint a mérőszázadnak? A nap hátralévő része rakodással, rendezkedéssel telik, jól befűtünk, vacsorára krumplit sütünk, kenyeret pirítunk.

[XII. 17.] Másnap reggel fél hétkor ébresztő, reggeli, utána a kincstári holmit szállítjuk az állomásról, persze ez is a legnagyobb szervezetlenség jegyében, mint már megszoktuk. Lesétálunk az állomásra, mindenki a vállára vesz egy széket, és irány haza. Mert székeket is hoztunk ám, de minek? Így telik az egész délelőtt, az ebédre kapott egy tányér levestől bizony nem laktunk jól. Délután meg – a változatosság kedvéért – mindenféle könyvekkel teli ládákat, újabb páncélszekrényeket és rengeteg papirost cipelünk. Most már jól kiképzett hordárok lehettünk volna, persze a köszönet most is ugyanaz, mint amit már megszoktunk, csak most rongyos gazembereknek tituláltak, mert nem raktuk szépen egymásra a papírhegyeket.

Közben viszont sikerült megismernünk jövendőbeli lakhelyünket: hatalmas, egyforma, egymástól úgy száz méterre épített egyemeletes házak, micsoda különbség a hajmáskéri barakkokhoz képest. Itt 4–8 ágyas, világos szobák, nagy ablakok, tiszták, cserépkályha a fűtés, és szekrények, ilyet sem láttam, mióta eljöttem hazulról! Hajmáskéren az ágyunk feletti polcon kellett minden holminkat elhelyezni, és micsoda rendben! Bizony, mindenki nagyon örült a saját szekrénynek. Olyasforma ez, mint egy diákszálló, nem pedig laktanya. A mosdó is külön látványosság: hosszú műkőből készült vályúk végig csapokkal, a falnál zuhanyozók és – micsoda öröm – hideg-meleg víz folyik a csapokból. Hát itt valóban jó lesz lakni!

Mától a németektől kapjuk az ellátást, egyelőre meg vagyok vele elégedve, először itt laktam jól a kincstári koszton. Vacsorára szardíniát kaptunk, bizony, ilyen otthon nem volt.

XII. 18. Ma egész nap pihenő, ruha- és anyagkarbantartás, ezt bizony jó hallani a katonának! Ugyanis a katonai kifejezések között olyan nincs, hogy pihenő, a katonának mindig kell dolgoznia valamit. Ebben a környezetben a külvilágtól egészen kikapcsolódtunk. És ha nem lennének otthoni hozzátartozóink, szüleink, nem is nagyon kívánkoznánk vissza abba a légiriadós, háborús hírekkel ijesztgető világba. Itt, ebben a ragyogó téli napsütésben szikrázó világban mintha a béke szigetére csöppentünk volna. A háborúra csak az emlékeztet, ha a kantinban cigarettát akarok vásárolni, a kisasszony a jegyet kéri. Mert itt minden van, de jegyre! Jegyek nélkül nem vagy ember, csak sört ihatsz, meg feketekávét, de milyen rosszat! Ha viszont van jegyed, akkor mindent megkaphatsz, bőségben és hihetetlenül olcsón.

Szóval kikapcsolódunk a külvilágból. Csak a pletykák hoznak hírt a tőlünk egyelőre olyan messze dúló háborúról. Most például azt beszélik, hogy a németek áttörték a nyugati frontot és a támadás lendületesen halad előre! [Itt az ardeneki offenzíváról lehet szó] Általában az a véleményem, hogy ez a háború valahogyan hirtelenül, egészen váratlanul fog befejeződni. Igaz, a kimeneteléről már kétféle a vélemény, én a kevesebbek oldalán vagyok…

Szőnyi századosunk szobavizsgát tartott, majd a következőket mondotta: „Fegyelmezett, példamutatóan katonás viselkedést akarok látni, meg kell mutatnunk a németeknek, hogy ez nem egy vert hadsereg, hanem emelt fővel hazamenni akaró és a győzelemben megingathatatlanul bízó karpaszományos iskola vagyunk.” Hej, ha akkor a jövőbe láttunk volna!

XII. 22. Átköltöztünk egy új körletbe. Még este kitakarítottunk, s ma este már a jó melegre befűtött cserépkályhánál írom a naplómat. Kívülről-belülről már egyszer leírtam ezt a barátságos épületet, most mégis azt kell mondanom, olyan örömmel jövök ide a szobába, mintha haza mennék! Pedig az lenne igazán az öröm! Bizony, a hajmáskéri barakkokhoz viszonyítva, ahol ötvenen szorongtunk egy szobában, szinte elképzelhetetlen, hogy itt csak nyolcan vagyunk. Ez a zöld cserépkályha is olyan otthonos. És van saját szekrényem is! Egészen olyan, mint egy üdülő!

A szobatársaimat is sikerült – hosszas veszekedés után – jól összeválogatni. Engem osztottak be szobaparancsnoknak, hát most itt vannak velem – persze először – a losonciak, Csetneki meg a Markói Béci, azután Hopp Feri, a nagy vadász és leendő erdőmérnök. Arra tanítgat, hogyan kell a madarat kitömni. Itt van Pintér Jóska, állatorvosnak készül, csak egy kicsit ideges. Stefanovits Pali kassai vegyészmérnök, és a két győri jogász, kiugrott papnövendékek: Nagy Tibi és Bokros Bella. Az esti szobavizsga is sikerült, rendbe szedtük alaposan a szobát, még az asztalt is leterítettük.

Holnapután karácsony, az első, amit nem töltök otthon! Vajon Anyáék hol vannak, otthon töltik a Szentestét? Mi is készülődünk, papírból díszeket ragasztunk, cukrot csomagolunk, karácsonyfát fogunk állítani itt is.

XII. 26. Elmúlt hát az első karácsony, amit az otthontól távol töltöttem!

A menekülés

Gross Born [Borne Sulinowo, Lengyelország], 1945. I. 6.

Hát belekezdtünk ebbe az évbe is, elérkezett a hatodik háborús esztendő. Vajon mit is rejt magában, mit hoz még ránk ez az esztendő? Mit kell még megérnünk, mi mindenen kell még átesnünk? Tavaly ilyenkor még nem is sejtettem ezeket az eseményeket. Dehogyis gondoltam volna a tavalyi, áttáncolt, átmulatott szilveszter után, hogy ide kerülök, ilyen élményeken kell átmennem. Ezt az esztendőt nem kezdtem tánccal, pezsgővel: vajon ez mit hoz? „Tán a jövőnek holdas fátyolában ijesztő képek réme jár feléd?” [Vörösmarty: A merengőhöz] Hát igen, ha egy kicsit elgondolkodom, a hírek alapján bizony van ok az aggodalomra. Mégis bízom, reménykedem, remélem, hogy ez az év végre meghozza a rég megérdemelt, boldog, győzelmes magyar jövőt és békét, ezt, ami szinte már ismeretlen fogalom, békét hoz az 1945! Szóval: Boldog új esztendőt!

Volt közöttünk egy fiú, kitűnően rajzolt karikatúrákat. Egyszer egyikünkről megpróbálta, azután addig nem hagytuk békében, amíg az egész szakaszról, mindenkiről el nem készült vele. Ott akkor nem volt fényképezőgép, mindössze ez az emlék maradt rólam, akkor alig múltam 18 éves, a legfiatalabb voltam közöttük. Losoncon a cseh idők alatt hat elemit jártak, a gimnáziumot 12 éves korban kezdték és a gimnáziumban is, itt a katonaságnál is nálam mindenki két évvel volt idősebb.

11. 11. Na, eltelt az első hét ebben az új esztendőben! A szilvesztert bizony nem töltöttük mulatsággal, átaludtam, átaludtunk az újévbe. Igaz, éjfélkor nagy lövöldözésre ébredtünk, a németek így köszöntötték az újévet. Reggel Zippnowba [Sypniewo, Lengyelország] mentünk be istentiszteletre. Igaz, németül beszélt a pap, de aránylag egészen jól megértettem. Közben persze nagyon is haza kalandoztak a gondolataim. Bizony, eszembe jutott: tavaly ilyenkor a losonci öreg templomban imádkoztam, dehogyis gondoltam volna, hogy egy év múlva egy kis eldugott északnémet faluban hallgatom a német katonai lelkész győzelemre buzdító szavakkal telitűzdelt prédikációját.

Vasárnap templomban voltunk, itt sok az evangélikus, minden kis faluban is van evangélikus templom. Meglepően rendes, rendezett kis falu ez a Zippnow. Kisvárosias utcák, jól öltözött lakosok, rendes házak. Szinte filmszerű a templomhoz vezető út, jobbról-balról a behavazott fenyőfák, a magasra épített, manzárdos házak. Kár, hogy olyan messze van a tábortól, ide máskor is bejöhetnénk!

14. 14. Egészen belefásul az ember az idő múlásába itt a katonaságnál. Olyan egyhangúan, minden esemény nélkül peregnek a napok, hetek: utólag visszaemlékezve annyira egyhangúan, szürkén tűnnek el a feledés homályába, kutatni kell az emlékek között. Én pedig írni akarok, szeretnék lehetőleg mindent megörökíteni, ami velünk történik, hiszen annyira megtetszett ez a naplóírás, és annyi minden történt.

Felmászom az emeletes ágyamra, és ezzel mintha megszűnne körülöttem a világ, csak egy-egy hangosabb szó jut el az értelmemig. Ilyenkor egyedül a naplómnak élek, szinte gondolkodás, fogalmazás nélkül szalad a tollam a papíron. Tehát írok, szeretnék mindent megörökíteni, nem is azért, mintha az én személyes élményeim valaha is másoknak érdekes lennének! Talán ha majd egyszer valaki olvassa, nem fog benne sok érdekeset találni, nekem mégis különleges valóság: a lapok között felrémlik Hajmáskér, az E-1 [parancsnoksági épület] szép, tornyos épülete, az utazásunk, szorongás a vagonban, azután Gross Born, egy cserépkályhás kis szoba, majd hirtelen a menekülés: 43 kilométer dermesztő hidegben, hóban egy nap alatt és most itt ebben a kis cseh-német város [Egerről, Csebről van szó] laktanyájában. De menjünk csak sorjában, folytatom, ahol abbahagytam, a naplóírásnál. Először furcsa volt őszintének lenni saját magam és egy füzetlap előtt, pedig írnivaló mindig akadt bőven.

Régen nem voltam annyira ideges, feszült, mint a tegnapi szobavizsga alkalmával. Hiszen lelkesedésből, önként jöttem ide. A többieknél érthető, ha kitör a honvágy, a rossz, katonaságellenes hangulat. Talán nem is ez a helyes kifejezés, nem is fedi, sőt elfedi a valóságot, nem magyarázza azt a lelkiállapotot, ami itt lassan rászáll az egész társaságra. A honvágynak, az otthoniak, a család felett érzett bizonytalanságnak, aggódásnak, a hontalanságnak és hazavágyásnak érzései ezek. Egy kifejezhetetlen, megmagyarázhatatlan kórokozó, csak a tüneteit ismerjük. És megtámad mindenkit, kit súlyosabban, kit kevésbé. A múltkor például Csetneki Béci volt így egész délután: ingerlékeny, ideges, veszekedős, azelőtt nem is hittem volna: van, aki bele is betegszik, a szó szoros értelmében be is lázasodik.

Én azelőtt nevettem volna, ha a honvágy valóban ilyen súlyos jeleiről hallok, annyira valószínűtlennek tűnt, most meg itt van körülöttem, hol az egyikünkön, hol a másikon jelentkezik. Én eddig, hála Istennek, elkerültem, és vagyunk így páran, és így a jobb, most gépek vagyunk, katonagépek, akiknek nincsenek érzelmeik, nem szabad gondolkodni!

De megint elkalandoztam a tegnapi szobavizsgától. Nem részletezem, de nagyon ideges lettem, amikor a frissen borotvált embereken szakállt talál (mi köze hozzá), a frissen lemosott szekrény tetején port csak azért, hogy belekössön valamibe. Most, a háború hatodik évében ilyen semmiségekbe belekötni, amikor az ország háromnegyede már orosz kézen van? Ilyenkor egyre inkább az jut az eszembe, hogy nem véletlenül jutottunk idáig!

Ma reggel belenyúltam a szekrényembe, kezembe akadt a Bibliám, felnyitottam, a 42. zsoltár 12. versénél nyílt ki: „Miért csüggedsz el lelkem és miért nyughatatlankodol bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok néki, az én szabadítómnak és Istenemnek!”

23. 23. Háromheti változatos, érdekes és olykor megerőltető gyaloglás, vonatozás, autóstop után, most visszafelé haladva északról délre, végre megérkeztünk ide, a csehországi Egerbe. Bizony erőlködnöm kell kutatva az emlékek között, hogy a sorrendiséget megtartva semmit se felejtsek az átélt napok élményeiből. Most megpróbálom elmesélni:

Megint lövészetre készültünk – ha nem lenne olyan messze, örömmel mennék, hiszen mindig érdekelt a tüzértudomány, csak ez a 30 kilométeres gyaloglás ne lenne! Este meglátogattam Markói Bécit, gyengélkedik, jól megfázott, de már javul. Közben, mondják, a báró Vécsey keresett. [„Ez is egy katonatársunk volt, ugyanúgy karpaszományos, tehát érettségizett, de honvédi, tehát legalacsonyabb rangban, mert mi addig még nem kaptunk semmiféle előléptetést.”] Nem tudom, mi lehet, hiszen alig ismerem. Annál jobban meglepődtem, amikor találkozásunk után mondja, holnap lövészet helyett mi vadászni megyünk! Hát ez kellemes meglepetés! Ha Apa látná, milyen örömmel készülődünk, tisztítom a puskát, válogatom a golyókat.

Másnap azután már egészen más hangulatban indulunk, és tesszük meg azt a 6-7 kilométert az erdő széléig. A frissen esett hóban látszik, ez az erdő nemcsak nagyon szép, de gazdag is vadban. Már az első pár lépés után nyúlnyomok, azután egy őz léptei, majd az erdőben sok a szarvasnyom. Elsőnek egy szálerdőn megyünk, az ötödik lépés után őzsuta ugrik a gidájával! Azután már nem volt ilyen szerencsénk, a báró ugyan rálőtt pár nyúlra, de mindet elhibázta.

Ebédre egy tisztáson tüzet raktunk, kenyeret pirítottunk és megettük az ebédre kapott sajtot, eléggé szegényes vadászebéd, de nagyon jólesett. Délután sem jártunk több szerencsével, lövöldöztünk ugyan nyulakra, de a golyós puskával nem volt sok szerencsénk. Azután megunva a járkálást, bementünk a közeli faluba valami ennivalót szerezni. Vettünk is teát, szaharint, kenyeret, a pékkel meg össze is barátkoztunk, meghívott ebédre! Hát bizony nagyon jólesett asztalnál, tányérból enni!

Azután elbúcsúztunk, elindultunk az erdőn keresztül hazafelé, amikor egy csapat szarvassal találkoztunk. Becserkésszük, közeledünk, azután kiválasztok egyet, célzok, de bizony nagyobb a vadászláz, mint kellene, ide-oda ugrál a puska a kezemben. Amikor el akarom sütni, akkor látom, a biztosítékot is elfelejtettem kinyitni! Amikor meg ez is megvan, úgy fölé lövök, hogy csak na! Az igazat megvallva, nem is bántam! Hát ez volt az első (és utolsó) szarvasvadászatom!

20. 20. Pár napja egyre inkább beszélik, tovább kell mennünk. Eddig is mondtak már ilyeneket, most azonban az a hír is jött, az oroszok Varsónál áttörték a német frontot és közelednek, már alig vannak ide 80 km-re. [„Az a hír jött, hogy egy orosz ék előretört – Grossborn az Északi-tenger partján volt – a tengerpart mentén, és rendkívül nagy gyorsasággal közeledik hozzánk, tehát ki kell üríteni ezt a területet.”] Hát egyszer már menekültünk Magyarországról az oroszok elől vagy 800 km-t, most megyünk tovább? Azután az új hír: vagonokat nem kaptunk, gyalogosan kell menekülni, semmit sem vihetünk magunkkal, csak a menetfelszerelést. Később engednek ebből is, mindenki készíthet egy kis szánkót, azon viheti, amije van. Persze, mi rögtön egy nagy közös szánkót ácsoltunk össze, amikor megpakoltuk, volt vagy 500 kiló!

Azután kiosztják a hideg élelmet, ezt kell három napig beosztanunk. Nagy a fejetlenség mindenütt, a környező falvakban is. Ezt a fejvesztett menekülést már jól ismerjük Hajmáskérről: hatalmas ponyvás kocsik, agyonra fárasztott lovak és emberek, hideg és didergő emberek, menekülésre készülő családok, katonák mindenütt.

[I. 23.] 23-án reggel felsorakoztatnak, indulnak a századok, a mienkből azonban karhatalmi szakasz lett, mi leszünk az utolsók, a hátvédek. Így maradunk a kihalt, kiürült táborban. No, ekkor azután megkezdődött a „szajrézás”. Persze érthető, amit mi nem viszünk el, azt majd viszik az oroszok! Katonák voltunk, éhesek, érthető hát, hogy először a konyhára rohantunk. És itt kezdtünk csodálkozni igazán: amíg mi eddig csak tengődtünk a koszton, itt azután mennyi minden volt felhalmozva: sajt, kenyér, kétszersült, margarin, húskonzervek, rizs. De kik azok, akik ezeket a holmikat itt hagyták? A nagyváradiak konyháján meg vagy 40 teljes füstölt sonkát is találunk! Miért kellet ezt mind itt hagyni? [„A nagyváradi az egy másik karpaszományos tüzéralakulat volt.”] Miért nem lehetett kiosztani, hiszen a négy napra kapott hideg élelem napi 25 dk konzervből és 10 dk sajtból állott. [„Teljes önellátásra voltunk berendezkedve, voltak saját szakácsaink – hogy honnan, és mit tudtak beszerezni, de hát beszereztek. Ha panaszra lett volna okom, akkor arra emlékeztem volna.”]

Szerencsére parancsnokunk azt mondta: „Na, fiúk, most lássátok el magatokat!” Hát szót is fogadtunk, igaz, falat is kellett törni, ablakokon bemászni, de lett mindenünk. A másik barakkban egy teljes ruházati raktár maradt, posztóruhák, cipők, csizmák, bakancsok, még futballcipők, sínadrágok is és nyersanyag, bőr, szövet mérhetetlen mennyiségben! Mi pedig itt sokan lyukas cipőben, bakancsban jártunk a téli hóban! Szóval így telt az időnk az indulás (menekülés) előtt: szereztünk, szajréztunk mindent, amit csak láttunk. Én is szereztem egy príma lovaglónadrágot és -csizmát, igaz, azután a menetelés alatt bizony tönkrement.

24. 24. Hát nekiindultunk az útnak gyalog! A mai napi menetcél Tempelburg [Czaplinek, Lengyelország], 28 km. Reggel kilenckor indulunk, bizony, eléggé siralmas a kép, de még mindig biztatóbb, mint tegnap: tiszti asszonyok gyalog a hóban, karon ülő gyerekeket húztak maguk után szánkón!

Mi gyönyörű időben indulunk, szikrázó napsütés, de eléggé hideg van, mindegy, a menetelés alatt nem nagyon érezzük. Közben egyre-másra előznek az úton a menekülő kocsik, járművek, teherautók, ezt sem fogom elfelejteni: másfél óráig nem sikerült rámenni a rederitzi [Nadarzyce, Lengyelország] főútra, a menekülők véget nem érő kocsisorának csak nem akart vége szakadni. Azután megkezdődött a gyalogmenet átka, a harmonikázás: elindulunk, megyünk 2-300 métert, megállunk. És ez így megy kilométereken át. Ez sokkal jobban kifárasztja az embert, mint a folyamatos menetelés. Rederitz után 8-10 km-t erdőben kell mennünk, itt azután kezdünk már megizzadni, letérünk a rendes, a jegesre taposott útról, itt bizony nem élvezet ezt az egy szál deszka talpú szánt a jó 20 cm-es hóban húzni, a vékony deszkatalp belemélyed a hóba. Egyre lassabban haladunk, már alig vonszoljuk magunkat, és az erdőnek még mindig nem akar vége szakadni!

Lassan besötétedik. Az út mellett egyre több az elhagyott katonaláda, kisebb, haszontalannak ítélt, vagy csak túlságosan nehéz csomag. Az egyik helyen egy ledőlt kocsi rakománya, már ez sem tud érdekelni, oda se nézünk, fásultan megyünk tovább.

A lábaink már alig mozognak, de nem merünk leülni, pihenni, félünk, hogy nem bírunk majd elindulni. Azt hiszem, ez a kimerültség végső határa, szinte gondolkodni sem tudunk, alig vesszük tudomásul, hogy vége az erdőnek, és az útjelző tábla betűi is összefolynak a szemünk előtt: Tempelburg 6 km. Hogy ez mit jelent, sok-e vagy kevés, már nem jut el az agyunkig, csak tapossuk a havat, húzzuk a szánt, mint valami gép.

Vége a mély hónak, elérünk egy műutat. De az öröm még korai, az út egyre meredekebben visz felfelé, a szán egyre nehezebb. Nekidőlünk a kötélnek, vállunk elzsibbad, kezünk megmerevedik az erőlködéstől. Biztatjuk egymást, szidjuk, aki lankad, pedig magunk is alig bírjuk. Azután már nem megy tovább, megállunk pihenni. Közben egyre az jár a fejemben, ez az a pillanat, amikor az ember leül a hóba és nem kel fel többé… De erre gondolnak a többiek is, pár percnyi álldogálás után indulunk, egyre csak biztatjuk egymást, hiszen már látszik a falu, csak tovább, tovább! Az indulás ezer fájdalommal jár, újra belevág a kötél a vállunkba, újra égni kezd a talpunk, de nagy hórukkolás közben csak nekivágunk az utolsó fél km-nek.

Végre megérkezünk. A falun át már szinte félálomban megyünk az iskoláig. Itt meleg szoba, meleg vacsora vár. Szinte alig hisszük, az órára pillantva, éjjel fél egy van! Hogyan megyünk tovább holnap?

25. 25. Hát csodálatosan kipihentem magam, lábaim ugyan még remegnek az izomláztól, de azért a fiatal szervezet hamar regenerálódik, egészen jól bírtam a gyaloglást, ahhoz képest, hogy ehhez ugyan nem nagyon voltam hozzászokva. A mai menetcél Falkenburg [Zlocieniec, Lengyelország] – Stöwen [Stawno, Lengyelország] – Baumgarten [Braszowice, Lengyelország], 32 km! Az induláskor biztatnak, megint jön a tegnapihoz hasonló erdős szakasz, de remélem, ez csak rémhír, mint annyi más. Az első 9 km Stöwenig könnyen telt, itt ebéd, majd indulás tovább. A vidék gyönyörű, ha a szán nem lenne olyan nehéz, még gyönyörködnénk is benne. Így most is elhatározom, ha egyszer béke lesz, bejárom ezt a vidéket is.

Falkenburgban Széplakiék vettek egy lovat, nem egy táltos, inkább rokkant vén gebe, de a szánt azért hozzákötjük. Megy is a dolog egy darabig, igaz, az istráng, ami drótból van, gyakran elszakad. Pár km-t mégis könnyebb így is. Közben az egyik faluban találkozunk az egyik előrement századdal, mesélik, a népek itt nagyon barátságosak, etetik, itatják a magyarokat. Ezt mi is hamar megtapasztalhatjuk. A faluban ugyanis meggondolta magát a gebénk, nem használ a szép szó, a verés. Mi is kénytelenek vagyunk megállni, bemegyünk az egyik házba vízért, hát behívnak, kávéval, zsíros kenyérrel kínálnak, mi sem kéretjük magunkat, bizony jól belakmározunk. Itt is maradnánk, de semmi hely a faluban, kénytelenek vagyunk továbbmenni. A következő falu 4 km, minden erőnket megfeszítve behúzzuk a szánt hárman, itt ér a meglepetés, tovább kell mennünk, a mieink már egy faluval előbbre vannak. Mi most már azután egy lépéssel sem megyünk tovább, mindenfelé hívogatnak a házakba, engedünk az invitálásnak. Bent pazar vacsora, vetett ágy, szinte paradicsomi a kényelem.

26. 26. Reggel nem akarok hinni a szememnek: paplanos, ruganyos ágyban ébredek, fűtött szoba, eddig nem ehhez voltunk szokva a katonaságnál. Kényelmesen kelünk úgy fél tíz felé, gondos házigazdánk már meleg mosdóvízzel vár. Felöltözünk, terítve az asztal, párolgó tejeskávé, zsíros kenyér, lekvár, hideg sült hús. Bizony, mi nem nagyon szégyelljük magunkat, jóllakunk erősen! S mikor búcsúzkodni kezdünk, hogy megyünk tovább, még az ebédet is feltálalják! Hát itt kerekre ettük magunkat!

Kíváncsian érkezünk a következő faluba, Baumgartenbe. Amint megláttuk a többiek elhelyezését, csak bámulunk és örülünk, hogy az este nem folytattuk az utat: egy iskolában vannak bezsúfolva, földön, szalmán éjszakáztak. Itt legalább az étkezésre nem volt panasz. Az első kincstári étkezésnél szakácsaink kitettek magukért, rakott krumpli és tejbegríz volt, kellett is a kalória, mert rögtön reggel elvittek havat lapátolni az úton. Négy napig pihentünk itt, azután I. 31-én indultunk tovább. Lovat most nem sikerült vennünk, magunkat fogtuk be és húztuk a szánt tovább. A menetcél Drennburg – Wangerin, 30 km. [Węgorzyno, Lengyelország] Drennburgba még könnyen beértünk, de azután az eddigi 60 km nagyon meglátszott mindenkin.

Az út mellett egyre több a döglött ló. Eddig csak olvastam az újságban az ilyen menekülésről, most meg belecsöppentem a közepébe, a rideg, kegyetlen valóságba. Menekülő családok az úton, gyereksírás, remegő lábú lovak húzzák a megrakott kocsikat, mentik azt, ami megmaradt egy élet munkájából. És mindenki azért imádkozik, hogy a lova minél tovább bírja, hiszen ha nem, mehetnek a karon ülő gyerekkel, ősz hajú öregekkel gyalogosan tovább.

Menetoszlopunk lassan egészen széthúzódott, szétzilálódott, mi is alaposan lemaradtunk. Este megint jól kifáradva beérkezünk Wangerinbe. Itt egy iskola udvarán van összezsúfolva az összes szán, hála Istennek meleg babgulyás vár, megeszünk vagy két csajkával, ez az egész napi kosztunk. Az elhelyezés itt egy moziban a székek között van. És jön a parancs: könnyíteni kell a szánkókon, amennyire csak lehet, a holnapi menetcél Stargard [Stargard Szczeciński, Lengyelország] 48 km, indulás hajnali 3-kor! Hát itt eléggé eldurvul az ember, szinte fatalistává válik, nem törődünk semmivel, ezen is csak nevetünk.

A mozi mellett magánlakás, bekopogunk, vizet kérünk, csinos fiatal nő fogad, kávéval kínál, behív. Elbeszéljük kalandjainkat, s mivel úgyis itt kellene hagyni csomagjaink egy részét, itt hagyunk nála két tiszti köpenyre való anyagot meg két csizmára való bőrt. Az örömét nem lehet leírni, persze rögtön meghív vacsorára is: kolbász, sonka, vaj, méz, dzsem, kenyér, valódi brazil kávé (nem német) és jó cigaretta. Azután szól a rádió, mi kényelmes fotelekben ülve hallgatjuk, szinte álom ez, de az is, amit eddig átéltünk. Még táncolunk is, majd búcsút veszünk és megyünk aludni a mozi székeire.

1. 1. Reggel négykor indulunk az eddigi leghosszabb útra. Szánjaink most még nehezebbek, egész éjjel esett az eső, most is erősen olvad. Nem tudom, meddig bírjuk így. Hát nem sokáig, most már nem megy tovább! Annyira ki vagyunk merülve, hogy döntünk: elhagyjuk a szánt. Le is állunk egy erdőszélen, egy kenyérzsákba beszorítva az élelmet és a legszükségesebb dolgokat, nekivágunk az útnak. Tegnap a moziban otthagytam az extra ruhámat is. Ha nem bírom, hát nem megy. Kár volt eddig is cipelni.

De a gyaloglás is alig megy már. Tibi beteg, mi meg nem hagyjuk itt. Új módszerrel próbálkozunk, egy autót szeretnénk leállítani. Persze egyik sem áll meg. Hát csak tovább gyalog, de azért integetünk minden autónak, hátha mégis sikerül. Azután alig hiszünk a szemünknek: az egyik lassít és megáll. Szaladunk utána, dobáljuk fel a holmit és mászunk utána mi is.

És ezzel új szakasz kezdődik a menekülésben: a hobózás. Kiáll az ember az útra és várja a jó szerencsét, helyesebben egy autót. Ha jön egy, találgatunk: megáll, nem áll meg. Rendszerint nem, annyira tele vannak menekültekkel, sajnálkozva integetnek és robognak tovább.

Azután, ha húsz-harminc után egy megáll, rohanás utána, dobáljuk fel a csomagokat és mászunk utána, nem lehet tudni, mikor indul tovább. Így nekünk is sikerült egy üres benzineshordókat szállító kocsisor egyikére felkapaszkodni, egy barátságos százados vezette, mondja, elvisz Stargardig.

Most visszagondolva érzem, mennyire szomorú érzés volt megelőzni, autóról nézve elhaladni gyalogosan vánszorgó társaink mellett, akik nem jártak ilyen szerencsével. Majdnem 15 km hosszban szétszórva a menekülők, magyarok, németek vegyesen. Az út csupa lucsok, sár, mégis egyik-másik még mindig erőlködik, húzza a szánt, legtöbbünk már mindent elhagyott, csak kenyérzsákkal és puskával menekülünk.

Jó másfél órás autózás után meg is érkeztünk. Itt mi vagyunk az elsők. Az utcán sétálgatva egy nő szólít meg: „Magyarok?” Meghív, ebéddel, uzsonnával kínál, megköszönjük, majd jóllakottan felkeressük a hivatalos szállást. Egy laktanyába irányítanak, itt is a már jól ismert fejetlenség, felfordulás, készülődnek a menekülésre. Fűtetlen szobában alszunk. Másnap elhatározzuk, nem megyünk a többiekkel vonaton, folytatjuk a hobózást, autót keresünk. Most szerencsénk van, rögtön meg is áll egy, felszállunk, és megállás nélkül megyünk az Autobahn [autópálya] csatlakozásáig. Itt megint a várakozás, délig semmi lehetőség, hát gyalog indulunk tovább. Jó másfél km után ugyan felvesz egy autó, de csak 7 km-t visz, onnan megint gyalog tovább a hídig. Már tegnap megjött a parancs: éjfélig át kell kelnünk a hídon, az Oderán, ekkor felrobbantják. Bizony ez már minket nem nagyon izgatott, annyira ki voltunk merülve, ha sikerül, sikerül, ha nem, hát nem, akkor itt maradunk ezen a parton.

Most itt várakozunk a híd előtt, a német tábori csendőr megállítja az autókat, hátha valamelyiken van hely. A forgalom ugyan nagy, egyik autó a másik után, de mindegyik tele menekülőkkel. Végre, vagy kétórás várakozás után, jön egy majdnem üres, kapaszkodunk is fel, ez elvisz egészen Penkunig. [Németország] Idáig kell elérnünk, másfél órás autózás, félórás gyaloglás, és megérkeztünk. Egy nagy vendéglő termében rakodunk le, végre meleg van és vacsora. Mi viszonylag az elején érkeztünk, mindenből jutott elég, hely is van, hamar elalszunk.

Reggel az egyik fiú azzal jön, ne nagyon járkáljunk, a németek szedik össze a fiúkat, viszik a frontra. Több se kellett nekünk, felvettük a reggelit és irány valami civil szállás felé. Az első házban rögtön ismerőssel találkozunk, egy volt szobatárs. Már csak a fészerben van hely éjszakára, de azért itt maradunk. Vacsorára a szomszédba invitálnak, itt is nagyon barátságosan vendégelnek meg. Hely itt sincs, vissza a fészerbe, itt van két ágy, négyen meg a földön helyezkedünk el. [„Egyszer, hogy mi célból, de kivágott fenyőfákat szállító utánfutós teherautó állt meg a tiszteletünkre, három hosszú, talán tizenöt méteres fenyőfa volt rajta, a sofőr intett, hogy felmászhatunk. Alig tudtunk felkapaszkodni, mert jeges, deres volt a megfagyott fatörzs külső része. Azzal is haladtunk tovább legalább 30-40 kilométert. Azt tudtuk, hogy a cél Eger, az volt a parancs, hogy ott találkozunk. Ahol a németeknél megszálltunk egy-egy éjszakára, vendégül láttak, bőségesen, hiszen mezőgazdasági terület volt, így ők, a háború utolsó évében is bőven el voltak látva élelemmel.”]

Másnap délben indulunk Sommersdorfba [Sommersdorf, Penkun, Németország], itt gyűjtik össze a mi csapatunkat. Gyorsan beérünk, a fejetlenség itt is óriási, hely sincs, végre a paplakban kapunk szállást, valamikor szépen berendezett úri szoba, most a bútorok a fal mellé tolva, a földön szalma, a társalgó asztalán csajkából esszük a félig hideg vacsorát.

Istenem, mi is lehet a mi otthoni, gyönyörű lakásunkkal? Vajon ott is katonák töltik az éjszakát? Az idős pap bácsi szerethette a jó italokat, az egyik szekrényben két üveg rum, borovicska, whisky és mindennek a teteje: egy üveg francia Benediktiner. Ezt bizony nem is hagytuk ott, visszük magunkkal a következő szállásra, egy közeli tanyára. Akik előttünk laktak ott, nagyon dicsérték a háziakat, már a harmadik disznót ölik a katonáknak.

Hát nem is panaszkodhattunk, a jókedvről meg a magunkkal hozott italok gondoskodtak. A háborúra csak az emlékeztetett, amikor az éjszaka, szinte nappali fényben, a sok száz Sztálin-gyertya fényében bombázzák az oroszok Stettint.

9. 9. Hajnalban indulunk tovább, a cél Tantor [valószínű Tantow, Németország], most ez csak alig 15 km. Teljes menetfelszereléssel rohamléptekkel, alig két óra alatt értünk be, ezzel vége az alig két hét alatt megtett 210 km-es gyaloglásnak, menekülésünk ezen szakasza véget is ért.

Itt késő délutánig várunk a vonatszerelvényre. A marhavagon most nagyobb, de nincsenek ágyak, csak szalma, ezen helyezkedünk el. És megkezdődik a második németországi vonatozás, most vissza dél felé, a második éjszakán Drezdát hagyjuk el, majd beérünk Csehországba.

Drezdában egy magyar tüzéroszloppal találkozunk, gyöngyösiek, egyikük ismeri Apát, azt mondja, Csehország felé menekülnek. Azt is meséli, az oroszok Losoncot teljesen összebombázták és -lőtték. A harcok itt több mint két hónapig tartottak, a városból nem sok maradt.

11. 11. Mondogatjuk egymásnak, úri helyen, Karlsbadban [Karlovy Vary, Csehország] reggelizünk: éppen ott haladt el vonatunk a reggeli idején. A tegnapi nap nagyon szép vidéken utaztunk: az Elba völgyén. A folyó itt alig nagyobb, mint Szegednél a Maros, olyan száz méter mély völgyben kanyarog. A völgy szűk, a vasút gyakran csak a hegyoldalban fér el. A két parton, mint játékok, piros fedelű kis házak, nyaralók, villák. Vajon mi van a fonyódival?

Minden kanyar után változik a kép, lassan beérünk a hegyek közé. De hamar besötétedik, vége a panorámának, mi meg lefekszünk a szalmára, aludni.

12. 12. Reggel fél 11-re érünk be Egerbe. Csúnya, borult, felhős az idő, havas eső, nem valami szép fogadtatás. Így messziről eléggé barátságtalan, füstös gyárváros. Csak késő délután szállunk ki, jön a parancs, a szokásos, ezt már ismerjük: mindenki szedje össze magát, mutassuk meg a németeknek…

Egy hatalmas nagy kaszárnya, talán még a K. und K. időkből a Neue Obertor. [Kasárna u Horní brány, Csehország] Nagy szobák, háromemeletes ágyak, 36-an vagyunk egy szobában. Mindenesetre jobb, mint a vagon padlóján, a szalmán. És végre tudunk mosdani, van vízvezeték, nem úgy, mint az utazás alatt a mozdonyból kicsepegő vizet lesve, vagy az állomásoknál kutat keresve és közben lesve, hogy mikor indul a vonat tovább.

Itt Egerben azután harmadszor is nekikezdenek a kiképzésünknek. Igaz, sokan lemaradtak a hosszú vándorút alatt, de a mi szakaszunk azért nagyjából megmaradt. Közben érkeznek lassan az elmaradtak is, ki Berlinből, ki Grafenwaerből a haláltáborból, ki Szlovákiából, ki meg hazulról, Magyarországról.

Szóval nekikezdtünk a kiképzésnek. Ez most viszonylag békés hely, mindkét fronttól vagy 3-400 km-re, legalábbis egyelőre, itt eddig még nem is bombáztak. Légiriadó viszont gyakran van, a második éjszaka is vagy 5 órát ültünk a pincében, ez eléggé kellemetlen lesz, ha még aludni sem tudunk. [„Nekikezdtünk a kiképzésnek, de nem sok volt belőle. Hébe-hóba még tantermekben is ültünk, de hát ott már egyre szétziláltabb volt az egész tábor élete, annál is inkább, mert az amerikai front is közeledett, és repülőtámadások egyre gyakrabban történtek.”]

Egy hét múlva az első kimenő. Bizony ezt sem így képzeltem, egy kis eldugott cseh-német városkában sétálgatok. Most sajnálom, hogy elhagytam a kimenőruhámat, így azután a kincstárit kefélgetem, a csizmát fényesítgetem. A városban találtunk egy kis vendéglőt, sör, fekete, tea van, vacsora csak jegyre, de ha ügyeskedünk, pár cigarettáért lehet jegyet is venni. Azután megkezdődik a kereskedés: bőrt, bakancsot, inget, szappant, cigarettát cserélünk élelemért. Mert előttünk már csak ennek van értéke. Pedig az itteni ellátás eléggé megfelelő, vasárnap reggelire kaptunk tejeskávét, az ebéd borsóleves, sült disznóhús burgonyával, káposztával, vacsorára vaj. Hiszen ez így elég is lenne, de látjuk a különbséget is: a ludovikás urak kalácsot, túrós csuszát, mákos tésztát kapnak. Mindenki háborog a megkülönböztetés miatt magyar és magyar között. Ilyenkor azután rájövök, a végső összefogás most is csak nagy szólam, amikor valóban mindenkinek össze kellene fogni! [„Elfásult volt mindenki, mert már mindenki tudta, hogy ebből már most nincs visszaút, ez most már a teljes összeomlás és ez a teljes vég. A civileknek, akikkel mink ott Egerben kapcsolatba jutottunk, minden vágyuk, minden akaratuk az volt, hogy azt a keveset, amit a háború során megőriztek és megmentettek, azt még megmentsék a hátralévő napokon keresztül. Ott már a fanatizmusnak nyoma se volt, ott már a teljes megsemmisülésnek az érzése uralkodott el az embereken. Akkor már mindenki réges-régen elveszítette azt a németektől, legalábbis a propagandagépezetben itt nálunk hallott lelkesedést, nem nagyon lelkesedtek bizony azok a szerencsétlen emberek, akiket kibombáztak a lakásukból és akinek mindenük, sőt, rokonaik, barátaik, szeretteik is ott vesztek a bombázásnál.”]

Így teltek a napok egészen március 25-ig. Szinte csak a folyosói nagy térképen láttuk a háborút, a frontok egyre fenyegetőbb közeledését.

III. 25. Ragyogó napsütés, virágvasárnap van, templomba megyünk. Ha nem járna az utcán annyi sebesült, nem is gondolnánk a háborúra. Alig érünk be a laktanyába, felüvölt a sziréna: légiriadó. Megyünk a pincébe, jönnek utánunk parancsnokaink, azt mondják, nagy, nehéz bombázó kötelékek jönnek a város felé. Pár perc múlva a jól ismert süvöltés, megremegnek a pince falai a robbanásoktól, elalszik a villany, ott ülünk a kísérteties foszforeszkáló zöld fényben, a falak világító festékkel mutatják a menekülés útját, a falaktól elhúzódva ülünk és minden robbanás után felsóhajtunk, ez se ide csapott be. Csak találgatni próbáljuk, merre bombáznak.

Azután kijövünk: hatalmas füst az állomás felett, a repteret bombázták. Parancsnokunk egyik ismerőse, egy csinos fiatal lány is meghalt… Most találkozunk először ilyen közelről a háborúval, a halállal, a háború borzalmaival. A mostani bombázás mindössze három házat döntött romba a városban, és pont ez is közte volt. [„Tehát az a ház, ahol a lány lakott.”]

7. 7. Megint nyugodtan telnek a napok, folyik a tanfolyam, tanulunk. A térképen pedig egyre közelebb jön az angol front, egyre több a légiriadó. A bombázás óta már nem töltjük a pincében a légiriadókat, napközben kimegyünk a közeli erdőbe. Közben akad egy kis külön munka, német lőtáblázatokat számítunk át és rajzolunk, ez már igazi mérnöki munka! Közben az jár a fejemben, ha nincs háború, most már Pesten végzem az első éves tanulmányokat a Műegyetemen.

Húsvét utáni első vasárnapon is éppen dolgozunk, amikor megszólal a sziréna. De alig érünk ki az erdőbe, már le is fújják, ez most mégis olyan vihar előtti csend. S valóban, éppen csak hazaérünk, újabb riadó. Most már kiérünk az erdőbe, már halljuk is a zuhanó bombák süvöltését, a légelhárítás ágyútüzét, csak ekkorra ér ide a bombázó gépek dübörgése. Látjuk, amint egy 27-es kötelék egyenesen a városnak tart. Összeszoruló szívvel figyeljük az eseményeket. Majdnem a fejünk fölött vannak, amikor az első gépekből a célt jelző foszforcsík indul és rohan egyre gyorsuló parabolapályán a város felé. A bombák robaja szinte megrázza a földet, egyre sűrűbb füst terjeng a város felett. És jönnek az újabb hullámokban a gépek, már a kétszázadikat számoljuk. Nem sok köt minket ehhez a városhoz, most mégis remegünk, aggódunk érte, nem a kis kenyérzsákunkban maradt csekélyke holminkért, hanem azért a sok ártatlan emberért, akik ott pusztulnak védtelenül a szemünk láttára.

Végre vége a szörnyű színjátéknak, lefújják a riadót, indulunk befelé. Éppen csak bekapjuk az ebédet, kisebb csoportokba rendeződve indulunk menteni. A kép, ami elénk tárul, egyre borzalmasabb: a város közepétől az állomásig, olyan egy km szélességben minden csupa rom, még mindig száll a füst, a házak ablakából öles lángnyelvek csapnak ki, az úttestből gyújtóbombák vége meredez. A mentéshez való felvonulásról inkább egy szót se, tisztjeink közül megint sokan leszerepeltek. A szervezetlen kapkodást megunva saját magunk szervezünk kisebb csoportokat, indulunk menteni, amit tudunk. Lángoló házakból, a zokogó lakosok kérésére próbáljuk a legszükségesebb holmijukat kimenteni. Először bizony remegve lépünk a földszinti lépcsőházba, fölöttünk négy emelet áll lángokban, később már nem is gondolunk erre. Feletteseink is különfélék, van, aki példát mutat bátorságból, a majdnem összeomló házból hozza ki a holmit, a másik barátnőjével karonfogva bámészkodik, álmélkodik a pusztuláson.

(Már négy hete vagyunk fogságban, elfogyott a tintám, ceruzával folytatom az írást, a sorokat alig tudom kibetűzni…)

Késő estéig mentettünk egyfolytában, lángoló, összeomló házakból, de nem is figyelünk a veszedelemre, amikor látjuk, hogyan örülnek a leányok, asszonyok egy-egy kihozott ruhadarabnak is. És közben arra gondolunk, vajon otthon a mi házunk is így néz ki, azt vajon ki menti?

Még két napig folyt a mentés, reggel négytől késő éjszakáig.

Ettől kezdve azután már meg is szűnt a rendszeres katonai élet. Egyre jobban éreztük a front közelségét, egyre több a katonai csapat, az autók, a légiriadók is egyre gyakoribbak, már nem csak bombáznak, az erdőbe menet közben géppuskáznak is ránk az alacsonyan szálló gépek. A másik éjszaka ejtőernyős-riadó, az egész éjszakát felöltözve, felfegyverkezve virrasztjuk át. Persze ez is vaklárma volt, mindenesetre a másnapi kosztot még az éjjel megettük. Jönnek az újabb hírek is: egy páncélos ék közelítette meg a várost, riadóztatnak és egy gyors páncélelhárító kiképzést kapunk, minek? Persze egyre jobban terjed a hír, nem is lesz itt már harc, csak úgy átsétálunk az angolokhoz. Itt már ne legyen önálló véleménye az embernek, majd gondolkodnak helyettünk, valahogyan csak lesz. Azt is beszélik, elmegyünk innen, a városból, ez a laktanya nem alkalmas az „átállásra”.

Az egész napot most már az erdőben töltjük, egyre több a repülő, a mélyrepülők támadása, lövöldözik a várost, mi meg lapulunk az erdőben, ott nem látnak meg. Este kapunk három szem nyers krumplit és sorakozó, indulás, szökünk a németek elől, éjfélkor lezárják a várost. [„Akkor már ilyen karhatalmi egységek, SS-ek voltak csak, és azok elől akartunk menekülni, nehogy még minket az utolsó percekben is bevessenek a háborúba, a harcba. A tisztjeink sokkal több információhoz jutottak, mint mi, ha éjfél után is ott maradunk a városban, akkor körülzárják a várost és akkor onnan már nem lehet kijönni. Akkor a németek lehet, hogy bevetettek volna.”] A vacsora igen kevés az előttünk álló 30 km-es éjszakai meneteléshez. Először még vígan haladtunk, de éjfél felé elálmosodtunk, törte a lábunkat a bakancs, húzta a vállunkat a fegyver, a kenyérzsák, hajnal felé már alig vonszoltuk magunkat, el is tévedtünk. Most így visszagondolva, leírni is alig tudom ezt a kimerültséget. Végre egy kis faluba érünk, az első csűrben lerogyunk a fáradtságtól és alszunk, alszunk.

Reggel ébresztő, végignézzük tisztjeink reggelijét, és ettől a látványtól jóllakva nekiindulunk az utolsó útszakasznak. Jó 6 km után házak, az egyikbe bekopogunk vízért, adnak egy fél vödör tejet és kenyeret, pillanatok alatt el is fogyasztjuk nagy hálálkodások közepette. Vagy nyolc házból áll ez a kis tanyacsoport, Klein Klenau. [„Gyalog mentünk oda, de hát húsz kilométer nem lehetett, mert annyit akkor egy éjszaka nem gyalogoltunk.”] Nagyon barátságosak az emberek, a környék hangulatos, dombos erdős, elszórt tavakkal. Hamar megtudtuk, hogy ezek halastavak, hát az egyiket leeresztjük, van már hal bőven. Voltak, akik vadásztak is, jutott a krumpli mellé abból is. No meg a cserekereskedelem, maradék szappanjainkat gyorsan átváltottuk élelemre, tojásra, kenyérre, a kincstári lepedőm is megért vagy 15 tojást. De szükség is volt erre a pótlásra, mert a katonai ellátás, a GH [gazdasági hivatal] bizony most is takarékoskodott rajtunk, igencsak erős diétára fogott. Bizony, itt igen vidáman éltünk ebben a pár napban, fegyelemnek, katonáskodásnak már nyoma sincs, mint egy cserkésztábor, reggel kisétálunk a közeli erdőbe, tüzelőt gyűjtünk, tüzet rakunk, főzőcskézünk, persze leginkább krumplit, más már nem nagyon akad. [„Az erdő szélén itt-ott megművelt mezőgazdasági területek, egy krumpliföld mellett, észrevettük, hogy még számos krumplit benne felejtettek a földben, így magunk is gondoskodtunk a saját ellátásunkról, csajkában tüzet raktunk, megtisztítottuk, darabokra vágtuk a krumplit, vízben megfőztük, megsóztuk, és ez volt az élelem.”]

21. 21. Szigorú összetartás, a szakasz együtt megy az erdőbe. Az ágyúdörgés már egészen közel hallatszik. Délben sótlan borsófőzelék, este egy fél csajka méz az egész szakasznak, alig tudjuk elosztani. Estére jön a hír, a szomszéd városban már ott vannak az angolok. Ezért kellett hát idáig menetelnünk, hogy az angolok által elfoglalt területre jussunk! Az angolok – tisztjeinkkel megállapodva – másnap reggelre rendeltek be minket a közeli faluba. [„A parancsnokaink elvittek olyan területre, ahova az ő tudomásuk szerint nem az oroszok, hanem az amerikaiak fognak bevonulni, el szerették volna kerülni, hogy orosz hadifogságba kerüljenek. Akkor már szerintem a parancsnokaink folyamatosan kapcsolatban voltak az amerikai katonai parancsnoksággal és meg is állapodtak, hogy megadjuk magunkat”]. Kiosztják még a maradék kosztot, margarin, konzerv, kétszersült, Knäckebrot. De hová lett a sok sajt, méz, sonka, lekvár, amit a legutóbbi raktárban láttunk? A dohányt is kiosztják, cigarettát csak a tisztek kapnak. Pedig mennyi minden maradt ott élelemből! Hát a magyar legénység már arra sem érdemes, hogy legalább az utolsó napon megkapja azt, ami most inkább ott megy veszendőbe! Erre már nem lehet mit mondani, de minek is, már nem vagyok katona, csak egyszerű hadifogoly. Reggel azután, fegyvereinket egy kocsira felrakva, zárt katonai alakzatban elindultunk a hadifogságba! Tegnap voltunk fél éve katonák! Istenem, vajon mit hoz a jövő?

Hadifogságban

22. 22. Nagy nap ez a dátum katonaságom történetében, vége a katonaságnak! Persze nem úgy, ahogyan én a leszerelést annak idején elképzeltem. Mert arról bizony tavaly ilyenkor még nem is álmodtam, amikor az érettségi fáradalmait pihentem, hogy egy év múlva én angol vagy amerikai hadifogoly leszek. Ma vasárnap van, a vasárnap mindig valami végzetszerű eddigi történetemben: vasárnap indultunk Hajmáskérről, Gross Bornból, Penkunból, Egerből és most vasárnap megyünk a hadifogságba. Reggel kilencre összeállunk Klein Klenauban, az úton szemerkélő eső, a szél csapkodva fújja a fészer tetejére kitűzött fehér lepedőt, megadásunk jelét. Fájó szívvel válunk meg fegyvereinktől, rakjuk fel a kocsira, hála Istennek, csak céllövésre és vadászatra használtuk. Minket nem fogott el az ellenség, mi egyszerűen, tisztjeink döntése alapján besétáltunk, bemeneteltünk a hadifogságba. Reggel sorakozó, azután megindult a szomorú menet, elöl a tisztek, mellettük a hivatalos tolmács, utána mi, a csapat, ropogtatva a német katonakenyeret, a kétszersültet, a Knäckebrotot.

És talán itt a helye, hogy utólag is egy kicsit elgondolkodjak a katonaság és a hadifogság lélektanáról. A rövid katonaság alatt megszerzett élmények is világossá tették számomra, hogy a katonai kiképzés célja az egyéniség, az egyéni cselekvésre irányuló akarat, az egyéni gondolkodás tökéletes elfojtása azzal a céllal, hogy az egyes katonából akarat nélküli sereg váljék. Olyan egységes tömeggé kovácsolódjék, amelynek egyetlen akarata, vágya, hogy gondolkodás, mérlegelés, fenntartás nélkül legyen képes és alkalmas bármiféle parancs teljesítésére. A hadifogságban ezzel szemben arra törekszenek, hogy még ezt az egyetlen akaratot is kiirtsák, teljesen passzív, akarat, egyéniség nélküli egyéneket alakítsanak ki, minden egyéni kezdeményezés, akarat elfojtása árán azért, hogy a már mindenre alkalmatlan és képtelen tömeg minél kisebb energiával, akár egyetlen szál drótkerítés között alig felfegyverzett néhány őr segítségével együtt őrizhető, tartható legyen. Mindkét eljárás fontos eszköze az emberi akarat megtörése, a megszégyenítés, a legalacsonyabb szintre szorított ellátás, táplálás mellett. Ha az egyén minden energiája az egyik legalapvetőbb emberi, állati ösztön, az önfenntartás érdekében fogy el, másra már nem marad erő! Az önfenntartás ösztöne az is, ami bennünk a katonaság, a hadifogság egyes állomásain, minden helyzetben az ellátás, a koszt értékelésében, összehasonlításában, mérlegelésében mutatkozik.

De folytatom ott, hogy elindultunk besétálni a hadifogságba:

A város szélén pillantjuk meg az ellenséget, az első amerikai katonát. [„Angolokkal végül nem is találkoztunk…”] Nem látszanak ellenségnek, csak bámulnak minket, mi is megbámuljuk őket, erős, vízhatlan, inkább vadászkabátnak tűnő esőkabátjaikat, a lyukkal teli széles vászonövet derekukon, erre akasztják a pisztolytáskát, némelyik kettőt-hármat is visel, sőt a csizmaszárban is egyet. Meg tőröket, késeket is lógatnak övükre, lábukon magas szárú, fűzős, vastag gumitalpú cipő.

A várt szigorú fegyveres őrség helyett csak bámulnak, fényképeznek minket, úgy látszik, nem nagyon félnek tőlünk. A város főterén azután rendbe állítanak, először a tiszteket állítják külön. Boldogan válnak el tőlünk a megkülönböztetett ellátás reményében! Most jut eszembe: tegnap befejeztük a tanfolyamot, és előléptettek karpaszományos szakaszvezetőnek (ennél magasabb katonai rangra életemben sem jutottam!) [„Tisztjeink bejelentették, hogy most pedig angol vagy amerikai hadifogságba kerülünk. Felsorakoztatták az egységünket, lehettünk öt-hatszázan talán? És egyszerre csak megjelent egy ilyen néger sofőrrel vezetett teherautó, kiszállt belőle egy katonatiszt és azt mondta, németül kommunikált a tisztjeinkkel, mostantól kezdve amerikai hadifoglyok lesztek, egyenként ide előrevonultok és mindenféle fegyvert ide ledobtok egy csomóba, ha valakinél fegyvert találunk, akkor az itt rögtön meghal, ennyi volt az egész. Mi kivonultunk, dobáltuk le a puskákat, géppisztolyokat, a tisztek a pisztolyaikat, kardjaikat és ennyi volt.”]

Csepereg az eső, egy volt porcelángyárba terelnek, itt az egyik teremben fedél van a fejünk felett. Jön a hír, semmit sem lehet magunkkal vinni, csak egyetlen csomagot, pokróc, dohány élelmiszer. Tisztjeinket ez a hír igen szomorúan érinti: bőröndjeiktől, értékeiktől itt meg kell válniuk! El is viszik őket hamarosan.

Mi pedig kényelmesen berendezkedünk és nekifogunk az első fogságban töltött éjszakának. Szerencsére eddig már hozzászoktunk a kemény derékaljhoz, de még így is kifáraszt az alvás a puszta deszkán. Reggel megmaradt tartalékjainkból reggelizünk, egyelőre semmi nyoma annak, hogy gondoskodnának rólunk. Azután sorakozó, teherautókon visznek valahová. Az első kellemetlen meglepetés, felszálláskor kicsiny maradék csomagjainkat is elveszik, és csak tuszkolnak fel a teherautóra. Amikor azután már állva is alig férünk, vagy ötvenen vagyunk egy teherautón, kezdik ám dobálni felfelé a csomagokat. Persze nagy a zűrzavar, válogatunk, alig találja ki-ki a magáét.

Az is szerencse, hogy nincsen sem órám, sem gyűrűm, ez nagy cikk az amerikaiaknál, nem kobozzák el, hanem „megveszik”, adnak érte 5-6 cigarettát! Azután elindulunk. Őrült tempójú rohanás kezdődik, a fordulókban egymásra dőlünk, majdnem kiesünk, közben rákezd az eső is, a szél jéghideg, sátorlapot húzunk a fejünkre, hogy valahogyan ki lehessen bírni. [„A teherautót legtöbbször néger sofőr vezette, hát néha odadobott nekünk egy csomag cigarettát, de azon kívül sok beszélgetnivalónk nem volt. Kiválóan vezettek, jól és gyorsan. A teherautó rakterébe annyi foglyot pakoltak fel, hogy csak állva fértünk el. Ott azután egy kanyarban bizony dőltünk egymásra, egymás hegyén-hátán, mentek, mint az őrültek.”]

Vagy háromórás rohanás után egy rommá bombázott város, Bayreuth, a város szélén fogolytábor, ide tartunk. [„Úgy nézett ki, hogy a puszta területen, a földön, négy sarkon le volt állítva négy katona géppuskával, és ezzel voltunk mi körbezárva, ennyi volt a tábor. Ottan ha néhány száz fogoly ha lehetett.”] Fedél persze nincs, három szál dróttal körbekerített karám, tiszthelyettesek, legénység keveredik. Vajon itt meddig maradunk? Az állandó esőben, sárban csak toporgunk, arra nem is merünk gondolni, hogy itt ér az éjszaka is. Pedig ez történik, hát sorsot vetünk, kinek a sátorlapját terítsük le a sárba, arra a csomagokat tesszük ülőhelynek, egymásnak vetett háttal elhelyezkedünk. Hát az éjszaka végtelen hosszú, alvás nélkül, dideregve érjük meg a reggelt, éhesen, szomjasan. Azután délelőtt sorakozó, az amik a sorokat tolmács híján görbe botjaikkal rendezik, kezdődik egynapi koplalás után az első ellátás.

Mindenki kap egy hosszúkás papírdobozt, van közte reggeli, ebéd, vacsora. Vastag, viaszos papírban vízhatlan csomagolás, benne konzerv, sajt, ham and eggs, feketekávé, limonádé, kockacukor, persze por formájában, meg gyümölcskenyér, csokoládé, cukor, cigaretta, gyufa, papírszalvéta. Ez rögtön jobb kedvre derít bennünket, különösen a szenzáció, az amerikai cigaretta.

Naponta két ilyen csomagot kapunk, tart még a magunkkal hozott konzerv is, így legalább nem éhezünk, csak a hideg és az eső ne lenne. Ráadásul ellopták az egyik sorakozónál a sátorlapomat, most valakivel osztoznom kell majd. [„Ezt a viaszos tartalmú papírt lehetett felhasználni arra, hogy meggyújtsuk és azzal főzzük meg a teát, ami ugyancsak benne volt ebben a csomagban, cukorral együtt. Ez volt az első találkozás az amerikai katonai ellátással.”]

25. 25. Három napja vagyunk itt, a sárban toporogva, egyre várjuk a teherautókat, míg végre ma reggel megérkeztek. Most, ha lehet, még szorosabban vagyunk, közben kiderült, tűz a nap, éhesek is vagyunk, de már fel sem vesszük. Bezzeg otthon nem tudtam volna elviselni, itt meg mindenhez hozzá lehet szokni, sok mindent el kell viselni. Azután még őrületesebb rohanás következik, újból látjuk a rommá bombázott várost, majd irány az Autobahn. Itt viszonylag jobban el lehet viselni az utazást (mellesleg most százan vagyunk egy teherautóra zsúfolva). A mellékutakon szinte kibírhatatlan a rázkódás, a meleg, ketten elájulnak, nem tudunk velük semmit sem tenni. Egy jó óra múlva egy kisebb gyárváros, Kulmbach, a szélén itt is tábor. Ez a tábor már rendezettebbnek tűnik. Érkezés után motozás, vacsora: egy fél német marhahúskonzerv, mondják, egy német konzervgyárat találtak, most innen etetik a hadifoglyokat.

Azt hiszem, fogságom legnehezebb szakasza veszi itt kezdetét (mert még nem tudom, mi van hátra!). Eddig az események oly gyorsan peregtek, hogy a kellemetlenségeket szinte észre sem vettem, itt kezdődtek a megpróbáltatások. Még az első éjjel beborult, elkezdett esni, alig aludtunk, felébredtünk, az eddigi módszer szerint összerakott csomagjainkon ülve virrasztottunk. Másnap ugyan kisütött a nap, éppen hogy megszáradtunk, újból rákezdett az eső, és mindig-mindig csak ugyanaz a faggyús marhahúskonzerv, semmi más. Később valamit javítottunk a körülményeinken azzal, hogy egy darab deszkát sátorkarónak felállítottunk, erre húztuk fel hármunk összegombolt kerek sátorlapját. Ezekből a terepszínű, háromszög alakú katonai sátorlapokból ugyanis a szélein kettőt vagy hármat össze lehet gombolni, ekkor egy kerek sátor építhető belőle. Persze dideregtünk, csak reggel láttuk, miért: a sátor kívül csupa dér! De ez még mindig jobb annál, mint akinek még köpenye sem volt!

Az idő sem akar múlni, a percek szinte ólomlábakon mennek, nincs semmi tevékenység, és elfog a honvágy mindenkit, egyre csak mesélgetjük a hazai emlékeket, s közben a szívünk majd megszakad…

Itt kezdek rászokni a Biblia olvasására is. Különösen ilyen elviselhetetlenül nehéz pillanatokban olyan jólesik, néha olyan találó és olyan vigasztaló, ha elcsüggedek, erőt ad, bízni kezdek a jövőben.

Azután a hazai fényképeket nézegetem órák hosszat elszoruló szívvel, vajon mikor látlak újra benneteket, Édesanyám, Édesapám, kisöcsikém?

Megkíséreljük elhessegetni az ilyen szomorú hangulatot, annyira letör és átragad valamennyiünkre, nincs kedvünk semmihez. A marhakonzerv is változatlan, néha nyersen esszük, néha megsütjük, ha találunk valami éghető hulladékot, néha levest készítünk belőle. Így telnek a napok, eléggé összeszoktunk most hatan, akik a tízes szobából együtt maradtunk: Csetneki, Markói, Hopp Feri, Serester Bandi meg a Bagó Imre. [„Ez volt a mi kis csapatunk. Alapvetően losonciak, Losonc környékiek, a Markói Béci pedig balassagyarmati volt.”]

Egyre jönnek a hírek is: nemsokára visznek tovább, nyugat felé, talán Franciaországba, a tiszteket már el is vitték. [„Tehát a hadnagyi rangtól felfelé, azok teljesen külön voltak választva.”] Két nap múlva befutott egy autótranszport, éppen az utolsóra mi is felfértünk. Megint hideg a szél, az eső, a sátorlapokba burkolódzva hátat fordítunk a menetszélnek. Ha lassabban megyünk, a lakosság cigarettát, kenyeret dobál fel, a szívünk szakad, ha az egyik-másik kerek házikenyér célt téveszt és nagyot loccsan az útszéli sárban. Besötétedik, de mi még mindig megyünk, egyre fáradtabban, álmosabban. Azután egy másik rommá bombázott város: Würzburg. Egész éjszaka itt állunk a teherautókban, már nem bírom a fáradságot, lerogyok, elalszom. Arra ébredek, hogy az egyik lábamat nem érzem, és majdnem megfagyok. Lassan virrad, kiszállítanak, egy ligetben egy átmeneti tábor, délelőtt visznek is tovább. [„Láttuk a pusztulást, mert Würzburgot bombázták az amerikaiak a legvadabbul és megsemmisítő módon, a teljes város szétbombázva. Ott egy éjszakát töltöttünk szabad ég alatt, esőben, sárban, hát azok kegyetlen körülmények voltak. A vasúti pályaudvarral volt szemben egy ilyen liget, mert hát az kerítéssel volt körülzárva, persze a virágait, kertészeti alkotásait letiportuk. El lehet képzelni, hogy ott ezer körüli ember, körben az őrszemek. A parknak a négy sarkán amerikai katonai őrszemek voltak, akik azokat, akik megpróbáltak menekülni, kérdés és megfontolás nélkül lelőtték, vagy legalábbis lövésekkel fenyegettek a visszatérésre.”] Közben a nap is kisüt, melengetjük dermedt tagjainkat, próbáljuk szárítgatni ruháinkat. Itt harmincasával állítanak sorba, vonatra szállunk: nyitott vagonok, mindegyikben 90 ember! És még annak idején fel voltunk háborodva, amikor 50-et zsúfoltak egybe a katonaságnál! A mozdony utáni első kocsi a miénk, a mozdonyból hull a szikra, a korom, éjszaka pedig nincs annyi hely sem, hogy le tudjunk ülni. Egy-egy negyedórára elszunnyadok, azután felébredek, és ez így megy virradatig. Most szerencsénk van, nem esik és nincsen is nagyon hideg. Figyeljük a tájat, a városokat, gyümölcsösök, szőlő, itt vagyunk a rajnai borvidéken.

Azután úgy 10 óra felé megérkezünk Bad Kreuznachba. Megint órás várakozás, azután kiszállás, sorakozó, indulunk. A város itt is teljesen romban, pedig itt már régebben véget ért a háború. [„Több Bad Kreuznach-i visszaemlékezőm is volt – K.Z.”]

A szomjúság is egyre jobban kínoz, a lábaimat alig vonszolom, a kenyérzsákom üres, a vállam mégis majd leszakad a súlytól. Ez a két hét hadifogság nagyon legyengített, mi lesz itt később? A város szélén egy öregúr biztat, már csak tíz perc. Persze nem a mi vánszorgásunkkal, nekünk még jó félóra, amikor a város szélén új lakhelyünket, egy hatalmas hadifogolytábort megpillantjuk. Az egyik fele még épül, a másik végét látni sem lehet, mindenütt csak drót, tüskésdrót, kerítés, őrtornyok véget nem érő sora. Nem valami biztató, amikor belépünk, arra gondolok, vajon mikor jövünk ki innen. Azután motozás, itt elveszik a logarlécemet, vajon kinek ártanék vele? Azután még kétórás vánszorgás, végre elérjük a mi karámunkat, összerogyunk már a fáradtságtól, ledobjuk a kabátot, a ruhát, lefekszünk a földre és alszunk a napon. A szomjúság már elviselhetetlen, enni sem adnak, így megeszem az utolsó konzervemet. Estére azután van víz, van élelem, meg ígéret: holnap talán átvisznek a többi magyarhoz egy magyar táborba!

Itt már valamivel rendezettebbek a viszonyok, tízes csoportokba osztva fekszünk le. Reggel újabb sorakozó, megint motozás, most a borotvámat és a bicskámat veszik el. Azután megyünk tovább a magyar táborba. [„Bad Kreuznachban sok tízezer, tán még százezer fogoly is volt összegyűjtve, és ottan a magyarok néhány százan, talán ezren körülbelül, egy csapatban, egy részben voltak. Talán olyan egy kilométerszer egy kilométeres területek voltak drótkerítéssel körülkerítve, egymástól elválasztva, ezeken a területeken már nem volt az a zsúfoltság, mint a korábbi elhelyezkedéseink esetében. Az egyes karámok nem voltak úgy elválasztva, mint a fogolytábornak a külső kerítése, amit őriztek a fegyveres őrök. Ha volt is drót vagy szögesdrót, kapuja is volt, és ott át lehetett menni, tehát ezek nem voltak annyira elkülönítve. Tehát ha odébb sétáltunk a másik sorba, ott a németekkel találkozhattunk. Nemzetiségekként voltunk elosztva, leginkább, így volt ez a németeknél is, országrészenként, külön voltak a bajorok, külön voltak a szászok és mi, magyarok is egy külön karámot kaptunk. Ezek az egyes karámok önkiszolgálással rendelkeztek, mert mindegyiknek volt saját konyhája, kapták a beszállított élelmiszer-nyersanyagot – a hadifoglyok közül kiválasztották, akik a szakácstudományhoz értenek, adminisztrációt is a hadifoglyok közül választott személyek végeztek, de persze ugyanúgy körülzártan éltek ők is, mint mi valamennyien.”] Itt vannak már a tisztjeink is vagy három napja, azt mondják, itt elég jó az ellátás. Gyönyörű, szikrázó napsütés, levetkőzünk és alszunk a napon.

Este hiába várjuk a vacsorát, csak a tisztek kapnak, a nekünk járó dobozokat is ők osztják el egymás közt. Na, ez megint jellemző! Étel még másnap sincsen. Éhségünkben már fáj a gyomrunk, zöld búzaszárat és lóherét találunk a tábor területén, azt szedjük, abból főzünk levest, keserű, ízetlen, de faljuk. Este felbontjuk az utolsó közös konzervet, marhahúst reméltünk, de tiszta disznózsír!

Nem baj, ebben van a legtöbb kalória, elosztjuk, és pillanatok alatt kikanalazzuk. És – csodák csodája – a kiéhezett szervezet minden táplálékot feldolgoz, amitől otthon megbetegedtünk volna, itt semmi bajunk nem lett tőle.

Azután megérkezik az első amerikai ellátás: egy kanál cukor, tejpor, kávé, tojáspor, krumpli, sárgarépa, spenót. Tüzelőnk nincs, éhségünkben mindent nyersen eszünk. Először nagy szenzáció még így is, de később, különösen pár hét múlva nagyon meg lehet unni. És bizony ezt a sok konzervet, porokat nem a magyar gyomornak találták ki, jönnek a mindenféle gyomorrontások, a hadifogoly orvosok alig győzik a kezelést. Hízni persze ilyen koszt mellett nem lehet, a párhetes gyomorhurut után pedig csontvázzá soványodva szédelgünk, ha éppen talpra tudunk állni. Az egyoldalú koszt másik új kísérője, betegsége a vitaminhiány, amint elterjed a híre, sorban állunk a gyengélkedő előtt, kérjük és marékszámra kapjuk a tablettákat.

A puszta földön alszunk, ezt is meg lehet szokni, már el is felejtettük, hogy egy egész éjszakát is át lehet aludni, most így lesoványodva ötpercenként riadunk fel, próbálunk másként elhelyezkedni, a többi hálótárs zúgolódásától kísérve.

Táborunk a 14-es számot viseli ebben az óriási, vagy 15 km hosszú fogolyvárosban. Délre tőlünk kis falu, templomtornyán ágyú ütötte sebhely ürege, a szemünk előtt naponta emlékeztet a háború friss emlékére, ahol még az Úr hajlékát sem kímélték. Harangszava reggel, este, mint fájó kiáltás, ez is az otthonra emlékeztet. A faluból csak néhány ház teteje piroslik, a többit elrejtik a fák, bokrok. Gyümölcsfák mindenütt, már piroslik rajtuk a cseresznye, az ágak majd leroskadnak. Sokszor alig bírok uralkodni magamon, ki kellene rohanni, ki, a szabadba, enni, enni, jóllakni, azután – akár gyalog is – indulni hazafelé!

Mert hiába hangzik szépen így leírva az amerikai koszt, a konzerv, hús, mazsola, aszalt szilva, tejpor, cukor, hónapokig ezen élni nem megy. Ilyen az amerikai kenyér is, szemre gyönyörű, hófehér, hatalmas cipók, ropogós-barnára sütve, mint valami hatalmas zsemle vagy kifli, de könnyű, csupa levegő, otthon biztosan ízlene, de itt kiéhezve szinte semmi egy kenyeret megenni. A német komiszkenyérből egy szelettel jobban jól lehet lakni. Hát még az otthoni rozscipó!

No, de folytatom a leírást: itt a kerítés mellett megy el az országút, rajta rengeteg amerikai autó, köztük csak ritkán egy-egy paraszt. Vasárnaponként feketébe öltözött falusi bácsikat, néniket látunk, fehér ruhás kislányokat, ünneplőbe öltöztetett, kimosdatott falusi gyerekeket, amint mennek a szomszédos falu templomába. Délután kerékpáros kirándulók, virágos ruhák, fehér ingek, short, szandál, Istenem, hát így is lehet? Mintha nem is lett volna itt háború!

Nyugati irányban dombok, és amerre a szem ellát, szőlő és szőlő, itt vagyunk 40 km-re a Rajnától, a messze földön híres rajnai borok hazájában. Mennyivel szívesebben nézném Fonyódról a Badacsony szőlőit! Északra a legszomorúbb a kilátás: erre csatlakozik táborunk a többiekhez, karámok végtelen sora, letaposott föld a hadifoglyok lába alatt, sátrak félig a földbe ásva és lassan sétáló, lustán mozgó hadifoglyok, ameddig a szem ellát.

Itt, a táborban egyik nap olyan, mint a másik, nem is lehet megkülönböztetni, az ember teljesen elveszíti az időérzékét. Reggel 10-11 körül kelünk fel, ilyenkor már zsibong a tábor, a munkára kirendelt közmunkások már elvonultak, a kenyérhozó teherautók most érkeznek, ez az első látnivaló. Ennél korábban csak akkor kelünk, ha valaki beteg közülünk, ami sajnos egyre gyakrabban fordul elő. Mint írtam, gyakori a hasmenés, a gyomorrontás, a vitaminhiány, a fogfájás. Ezek itt a divatos betegségek, aki ilyenben szenved, fél 9-kor indul a gyengélkedőre, ahol ugyancsak a hadifogoly orvosok kezelésére van bízva. [„Orvosok voltak, de hát azok nagyon primitíven voltak, sátorban csak, felszerelésük nem volt, legföljebb ha csak fogat tudtak húzni. Aki a hadifoglyok közül orvosi vagy egészségügyi pályán volt, azt oda tették a gyengélkedőre.”] [„Én rááadásul úgy emlékszem, hogy egyszer a fogászatra is bementem, mert fájt a fogam, lehet, hogy ki is húzták egy fogamat, de ott az olyan volt, mint egy rendes orvosi rendelő. De arról, hogy ott valaki meghalt volna, nem tudok.”]

Szóval rendszerint 10-11 felé kelünk, és az első kérdés, milyen lesz aznap a vételezés. Az élelmiszert szállító teherautók ugyanis ilyenkor szoktak beérkezni és az árut a parancsnoki sátor melletti elkülönített területre lerakni. Vannak, akik – időtöltésből – ilyenkor már itt várakoznak, sokszor notesszal a kezükben, és jegyzetelik, mi érkezett aznapra. A hír azután pillanatok alatt elterjed az egész táborban, rögtön minősítjük is: kevés, gyenge, jó, vagy alig valami, ami aznap a konyhára kerül.

Ezután kezdődik a várakozás az ebédre. A főzés itt öt csoportban történik: tisztek, karpaszományosok, tiszthelyettesek, legénység és leventék. Kezdetben bizony nemegyszer előfordult, hogy az ebédet csak este nyolcra kaptuk meg, a vacsora éjfél után jött. Ez azért mostanra valamelyest rendeződött. Az ebéd pedig úgy zajlik le, hogy fel vagyunk osztva 140-es csoportokra, ezen belül 14 tízes csoport van. Ezek között a csoportok között mindig másik kezd, másik hozza a kondért és másikat illeti a repeta. Ebédünk ugyanis mintegy 8 deci leves, ami attól függően tartalmasabb, vagy csak tiszta víz, ahogyan a kondér elejéből vagy az aljából jut.

Ebéd után újból várakozás a vételezésre. Első a kenyér, amit egyenlően elosztanak, azután kisorsolnak, hogy még igazságosabb legyen. [„Az elején még kaptunk hárman-négyen egy ilyen kerek formára sütött kenyeret, engem kértek meg, hogy hogyan is lehet ezt szétosztani, én akkor csináltam egy papíron egy ilyen szögmértékkel felosztott elosztólapot, amit rátettünk a kenyér közepére, aztán a szeleteket vágtunk, mert azért egymás között is vigyáztunk arra, hogy mindenkinek egyformán jusson.”] Utána kapjuk a különböző porokat: cukor, kakaó, de van, amikor sütőpor vagy pudingpor, néha mazsola. Amikor azután sikerül több-kevesebb veszekedés árán végezni az elosztással, kezdődik a kosztolás. Van, aki úgy, ahogyan kapta, pillanatok alatt elfogyasztja, mi próbáljuk változatosabban elkészíteni. Van néha a menük között más is: hús tojással, tejfeles bab hússal, sajtos, tojásos tészta, tejbegríz, néha puding. Ez így mind nagyon szépen hangzik, de amit ezek alatt a nevek alatt kapunk, arról jobb hallgatni. [„Reggelire semmi más nem volt, mint tea és kenyér, akkor adták ki a napi kenyéradagot, délben ami a csajkába belefért, illetve attól függ, hogy mekkorát merített a kanállal, és honnan – az se volt mindegy, hogy a sűrűjéből merített, vagy nem, mert lestük, hogy mikor kerülsz sorra –, ha az elején, akkor az a leve, az csak szinte víz, és akkor az alján már került a krumpliból is, vagy a tésztából, mert nem sok változat volt. Sorba kellett állni, egy üsttel, nagy kondérral hozták az ételt, és akkor sorba álltunk és akkor tartotta mindenki, egymás után a csajkát. Vacsorára vagy egy szelet felvágott, vagy egy szelet sajt. Még a kenyeret be kellett osztani.”]

Később jönnek az árusok: ezeknek elfogyott az utolsó szem cigarettájuk, dohányuk, és mindent eladnak egy-egy cigarettáért. A dohány ára, értéke egyre növekszik, 3-4 csomagért már egy vadonatúj csizmát lehet kapni, ennél nagyobb értéke csak a kenyérnek van, egy adag megér vagy 15 cigarettát. [„Az amerikai cigaretta, az akkor nagy szó volt, jutott is akkor. Én is kereskedtem, bár én akkor még dohányoztam, de azért nem olyan nagyon, úgyhogy szívesen odaadtam egy szelet kenyérért pár darab cigarettát.”]

Szóval így zajlik a vételezés, utána nekifogunk a főzőcskének, hogy valamennyire elfogadhatóvá tegyük ezeket a porokat a magyar gyomor számára. [„A tüzelőanyag szanaszéjjel volt elhullatva. Ugye, az régebben mezőgazdasági terület volt, úgyhogy ott részben ezeket tudtuk felhasználni, részben pedig az amerikaiak mindent ilyen farekeszekben szállítottak, azokból is gyűjtögettünk össze.”] A menüt rendszerint előre megtervezzük, azután csereberéljük a hozzávalókat. Ha készen van az étel, a sátorban körbekóstoljuk, kritizáljuk, értékeljük.

Így telik el lassan az idő a vacsoráig, ami ugyanúgy zajlik le, mint az ebéd, azzal a különbséggel, hogy – ha lehet – ez a leves még hígabb, szinte semmi sincs benne. Ezt követően mindennap egybehangzóan megállapítjuk, a konyhai személyzet szemérmetlenül ellopja, ami nekünk jár. [„A konyha üzemeltetése, az élelemszétosztás, ezekre csak a hadifoglyok voltak igénybe véve. Természetesen, a németek mellőzték a magyarokat, meg se kérdezték, hogy akarunk-e konyhán dolgozni. Mert hát a konyhai poszt az mindig is jó dolog volt. Szabadon főztek, sátor alatt. Ahogyan a katonaságnak manapság is van, vannak ezek a kerékre erősített tűzhelyek, egy nagy üst, alul egy vaslemez, és ott rakták alája a tüzet. Gulyáságyú. Sorban álltunk, és úgy mérték a csajkába a kondérból az ennivalót. Akkor kereken tolták oda a kondért, jött egy szakács vele, nagy kanállal és osztotta. Konyha az egy központi részen volt, és onnan szállították szét, minden részlegbe, a mi néhányszáz fős magyar csapatunkhoz is kitoltak egyet.”] Vacsora után véget nem érő beszélgetés kezdődik, persze az otthoni emlékek, mindegyikünk ezerszer elmondta már és mégis hallgatjuk türelmesen, magunkról tudjuk, milyen jólesik kibeszélni magunkból. A végén mindig a hazai étkezéseknél kötünk ki, ennek azután se vége, se hossza. Általában éjfél körül szoktunk elaludni, de ha ebbe a témába elmerülünk, eltart kettőig is. Az igényeink sem nagyok, nincs itt szó rántott csirkéről – a túrós csusza, a paprikás krumpli, a krumplilángos magasztalása a fő téma. Magamon csodálkozom a legjobban, otthon a káposztás kockát, a krumplinudlit nem tudtam még nézni sem, most megennék egy teli tányérral!

Elgondolkodom magamban, tavaly ilyenkor még milyen felelőtlenül, milyen boldogan éltem az érettségi utáni legfelszabadultabb nyaralásomat és most, rá egy évre, mennyi mindent átélve ülök itt Bad Kreuznachban, egy félig földbe ásott sátorban [„Ástunk egy olyan fél méter mély gödröt, amit éppen be lehetett takarni, teríteni a három sátorlapból összegombolt kúp formájú sátorlappal, azt húztuk a fejünk fölé. Érdekes módon, nem is nagyon emlékszem arra, hogy abban az időben eső lett volna, eléggé nagy szárazság volt, de ha hébe-hóba esett, akkor ez megvédett minket. Hat személy volt, úgyhogy éppen hogy elfértünk, éjszaka úgy aludtunk, hogy vezényszóra kellett megfordulni, mert csak úgy fértünk el egymás mellett.”], kint a megafon amerikai muzsikát bömböl [„Ugye, a megafonnal adták a parancsokat, bejelentették például, hogy most ebédidő volt, és akkor sorakozni kellett. És amikor nem volt érdekes szöveg, amit közöltek volna, akkor állandóan ment a muzsika, éjjel persze nem, csak napközben. Mi akkor még ahhoz az amerikai zenéhez nem nagyon voltunk hozzászokva…”], és alig pár méterre a kerítésen túl szabad, de milyen szabad emberek. [„Száz méteren keresztül volt egy ilyen figyelőtorony, de ha nem arra nézett az őr, akkor azon a drótkerítésen át lehetett ugrani. Azok szöktek, akik tudták, hogy mi van a környezetben, hova mennek, merre vezet az útjuk, és akik anyanyelvileg beszéltek a civilekkel. Nekünk fogalmunk se volt, el se tudtuk képzelni, hogyha innen kimennénk, merre kellene menni.”] Mások is mondják, magam is észreveszem, mennyit változtatott rajtam a katonaság. Megváltozott a véleményem, a nézetem sok dologról, megkomolyodtam és rengeteget tanultam. Arra gondolok, ha a Jó Isten hazasegít – miért ne segítene haza – és megengedi, meglátnom Édesanyámat, Édesapámat, kisöcsémet, azt fogom mondani, hogy nem volt kár ezért a félévért. Nem frázis, hogy ez az élet iskolája volt. És mennyire más gondolatokkal fogom folytatni az egyetemi tanulmányaimat, amire annyira készültem, lecsökkentett igényekkel, mert megtanultam, hogy így is lehet. Azt hiszem, ha hazajutok, és ennél nagyobb örömöt el sem tudok most képzelni az életben, ha hazajutok és találkozhatok újra Szüleimmel, ha rántott levessel és egy darab kenyérrel fogadnak, akkor is megcsókolom érte Édesanyám kezét. [„A beszélgetésen kívül mit tudtunk csinálni… A csajkámnak a fedelébe belevéstem a bicskámnak – akkor még volt – a hegyével azokat a városneveket, állomásokat és dátumokat, ahol jártam, hát énnekem az eltartott egy-két napig, aztán írtam a naplómat. Egyébként kint feküdtünk a napon, ha jó napos idő volt. Ha nem, akkor bújtunk be a sátorba.”]

Telnek a napok, egyik a másik után, észre sem vesszük az idő múlását, csak azon, hogy hetenként meg kell borotválkozni. [„Mosdó volt, zuhanyozóval ellátva, akkor még nem volt nagyon hideg ezen a területen, úgyhogy tudtunk megfelelően tisztálkodni. És minden egyes alkalommal, ahol egy táborba érkeztünk, azóta már úgy tudom, be is tiltották a DDT nevezetű rovarirtót, ami iszonyú hatású volt, de kétségtelen, hogy egy ilyen DDT porral való kezelés mindenféle élősködőt kiirtott.”] [„Ami a WC-t illeti, mivel elég sok embert kellett kiszolgálni, olyan tizenöt méter hosszú, mélyre ásott gödör, és előtte egy nyers fából készült ülőke, amin sorban ültünk egymás mellett. Ez nem volt túlságosan kulturált, de ha egy ilyen megtelt, akkor betemették és ástak mellette egy másikat. De volt olyan is, hogy valaki beleesett, és már akkor szinte kihúzni se lehetett.”] És a vasárnapokon számoljuk, hány múlt el már. Most itt a következő, június 21., nagyapám születése napja, ő vajon hol lehet, vajon mi lehet vele? Az utolsó hír szerint Szombathelyen egy légitámadásban sebesült meg, ő, aki az első világháborút minden karcolás nélkül végigharcolta, most nyugdíjasan kellett ilyet elszenvednie.

Ma vagyunk két hónapja foglyok, Istenem, milyen hosszú, és mégis hogy elrepült! Arra gondolok, a múlt háború foglyai hosszú éveket szenvedtek, hogyan is lehetett azt kibírni, hiszen én még mindig abban reménykedem, hogy a születésnapomra, augusztus 19-re hazaérek!

Mostanában egyre nagyobb a mozgolódás a táborokban. És a fogolyújság, amit bedobálnak a kerítésen, azt írja, hogy 26-ára befejeződnek a béketárgyalások, július 6-ra minden hadifoglyot hazaengednek, kivéve az SS-eket, akiket büntetőtáborba visznek. Már innen is szállítottak el, de hogy hazavisznek-e, ki tudja? [„A fogolyújságot nyilván a foglyok adták ki, sokszorosították valahogy, de hát az csak olyan egylapos volt, elején-hátulján szövegek, németül. És ez, hogy 26-ra befejeződnek a béketárgyalások, július 6-ra minden hadifoglyot hazaengednek, kivéve az SS-ket, ez egyébként nem vált be.”]

A mozgolódás egyre nagyobb, ma június 22. van, németek már alig vannak ebben a táborban, a tiszteket is elszállították, állítólag Franciaországba viszik őket. A legénységből is elment vagy 700 ember, szinte már alig maradtunk itt.

Ma reggel vagy tíz teherautóval vittek embereket dolgozni, ha este hazajönnek, hozzák az új híreket is. Én változatlanul bizakodó lélekkel várom az eseményeket, annak ellenére, hogy a tábor felét már elvitték Franciaországba!

Voves, 1945. július 11.

Mától kezdve kénytelen vagyok rövidebbre fogni az események leírását, mert egyre jobban fogynak naplómban az üres lapok, a hazautazás reménye pedig egyre csökken, ki tudja, mennyi van még hátra?

Szóval így történt: egyre fogyatkoztunk a táborban, először a tiszteket vitték el, azután szakmunkásokat kerestek, majd a legénységből szállítottak el vagy 1000 embert. Azután jött a parancs, be kell temetni a sátorhoz ásott gödröket. A koszt is javul mostanában, több is. Azután 22-én elhagytuk ezt a karámot, átmentünk az 5-ösbe, állítólag ez egy indítókarám, vannak itt románok, litvánok is. Pár nap után SS-vizsga, azután átterelnek egy másik karámba, itt az ellátás is zavarosabb: a németek ugyan maguknak mindent megszerveznek, minket meg csak számolnak. [„Általában mindennap egyszer volt sorakozó, mert akkor számolták meg, hogy hányan vagyunk, vagy hányan szöktek meg, vagy hiányoznak. Ilyen alkalmakkor – hát, ezt teljesen rapszodikus volt – egyszer csak azt mondták, hogy felemelni a karokat, és akkor végigjártak, és benézték. Hogy kaptak-e el SS-eket, hát én azt nem nagyon tudom. Miközülünk nem, mert közöttünk magyarok voltak, nálunk nem voltak SS-ek.”] Ebédre sorakoztatnak, a németek köpnek, amikor meglátják, mit adnak nekünk: egy 70 literes kondérba egy csomag spagetti van belefőzve. [„Hát, ha lehetett fél kiló…”]

Másnap reggel sorakozó, nem tudunk semmit, csak terelnek, hajtanak, mint az állatokat. Alig van amerikai őrség, ahogy megyünk, az út mellett gyümölcsfák, leverjük az éretlen almát, körtét, azt esszük éhségünkben. Átmegyünk a falun, itt sem állunk meg, közben egyre nagyobb a hőség, már csak tántorgunk a fáradtságtól. A csizma véresre törte a lábam, beledagadt a nagy melegtől, nem tudom, hogyan fogom este lehúzni. A falu után megállunk, bevagonírozás, negyvenen megyünk egy vagonba, kapunk az amerikaiaktól 7 csomagot, egyszerre ennyit még nem is láttunk. Őrséget se nagyon, várjuk, hogy merre indul a vonat, az már biztos, hogy nem haza: nyugat felé indulunk. [„A belső táborparancsnokság mindenütt német volt. Franciaországba kellettek munkára német hadifoglyok, és ők erre a célra egy német SS-csoportot jelöltek ki, azonban a kijelölés és az elindulás között eltelt időben a helyismerettel rendelkező németek közül rengetegen elszökdöstek. Márpedig a német precizitás szerint pontosan stimmelnie kellett a létszámnak, és mivel ebben hiány volt, ők ezt magyarokkal pótolták. Minekünk akkor fogalmunk sem volt arról, hogy minket SS-ek helyett csapnak hozzá egy Franciaországba induló alakulatba. Természetesen, előnyben részesítették saját embereiket és saját magukat. Bevagoníroztak, azzal a különbséggel, hogy itt talán hatvanat, de még az is lehet, hogy nyolcvan embert, sokszor állva alig fértünk el egy-egy marhavagonban, ránk zárták az ajtót, és elindult a vonat.”]

Háromnapos utazás következik, alagutak, viaduktok, hegyek, völgyek, azután Franciaország. Szétrombolt pályaudvarok, méteres hosszú a francia kenyér, és mindenütt az ugatós francia beszéd.

Valahová váratlanul érkezünk meg éjszaka, felvernek, alig tudjuk kis holminkat összekapni, máris indulás: Vovesban vagyunk. Csak később tudtuk meg, azért visznek éjszakánként végig a lakott helyeken, mert a francia lakosság német SS-eseknek tart, leköpdös, kővel dobál, ha meglát. Csak később derült ki, Bad Kreuznachban a német táborparancsnokság velünk pótolta a megszökött SS-németeket, helyettük jutottunk ide.

A sátortábor a város mellett eléggé rendezett, még a németek építették. Alig aludtunk, reggel ébresztő, sorakozó, megszámolnak – ez itt naponta többször ismétlődik –, azután keresik az SS-eket, felemelt karral kell az orvos előtt elvonulni, mert az SS-ek hóna alá tetoválták azonosító számukat. [„Ez a sorsunkon nem változtatott – ha egyszer már akkor ott voltunk, akkor már nem változott semmi. De ott is egy teljesen külön magyar csoport voltunk, az SS-ektől is el voltunk különítve. Én a gimnáziumban francia nyelvet tanultam négy éven keresztül, úgyhogy én valamelyest tudtam volna beszélni, de ez egyáltalán nem érdekelte a franciákat, ők darabszámra kértek ennyi és ennyi foglyot – hogy itt SS, vagy nem SS, hogy magyar vagy német, az őket abszolút nem érdekelte.”] Ezután kiválogatják közülünk a nemzetiségieket, Csetneki Béci is elmegy a csehekkel, reméli, így hamarabb hazajut. [„Én nem hittem ebben, hogy ennek valami eredménye lesz, és ezért nem is jelentkeztem. A Béci végül is aztán mégiscsak hamarabb ért haza, de őt se vitték haza rögtön.”] A mi sorsunk meg egyre rosszabbodik: alig két napig kapjuk csak az amerikai ellátást, utána a franciák veszik át az élelmezést. Ez azt jelenti, hogy kezdődik a koplalás: reggel-este üres fekete, délben ugyancsak üres bableves. Azután közeledik a nagy francia ünnep, július 14., a Bastille felszabadítása, erre a kosztunk is javul egy kicsit, most csak kétszer kapunk enni, de valamivel jobbat. Utána persze jön ennek is a böjtje, átkerülünk egy másik, rendezőtáborba [„Ez is Voves mellett volt.”], itt ugyan ágyak is vannak (eddig a földön, betonpadlón aludtunk), ezzel szemben újra kezdődött az éhezés, a napi koszt megint csak fekete – üres leves – fekete és egy napra egy szelet kenyér, ez ismétlődik nap mint nap.

A franciák tudományosan dolgoznak, kiszámolják, mennyi az a kalória, amivel még éppen az éhenhalás határán lehet tartani a hadifoglyokat, mi a minimális 6-700 [„kilo”]kalória helyett napi 400-at kapunk, egyelőre mégis élünk. A francia orvos mégis nehéz testi munkára alkalmasnak minősít valamennyiünket. Szemre nem is fogyunk, kezünk, lábunk, testünk megdagad, ez is valami betegség lehet. [„Végül aztán nem dolgoztunk Vovesban. De voltak, akiket kivittek ilyen mezőgazdasági munkára, nem is tudom, milyen alapon válogattak.”]

Lelkileg is azt hiszem, a mélyponton állok, ha nem lenne itt velem a Bibliám, nem is tudom, hogyan bírnám ezeket a megpróbáltatásokat. Minél többet olvasom, annál több új meg új dolgot találok benne és rajta keresztül a saját életemben. Egyre meggondoltabbá, nyugodtabbá tesz, gyengébb pillanataimban megnyugtat, a szenvedésben megerősít. Mert itt szenvedünk, itt szinte állandó szenvedés az életünk, a két-három hónapos koplalás, ázás a szabadban, a földön alvás. Mozogni alig merünk, csak szédelgünk a gyöngeségtől, hirtelen felállni nem is szabad, mert összeesel. A sorakozóknál általában 4-5 ember dől ki a sorból, ájul el. Hogy hová is tud süllyedni az ember a XX. században, itt a híres nyugati, francia civilizációban. [„Megállapítottuk, hogy az őröket a csőcselékből szedték össze. Nem katonák voltak azok – akit összeszedtek éppen arra a munkára és akik vállalták. Mert hát akkor azért még nagy éhezés volt a polgári lakosság körében is, úgyhogy ezekből állt össze az őrség.”] Hát ilyen a kulturált amerikai, az udvariasnak, műveltnek ismert francia? Nem, ezt a szenvedést soha sem lehet elfelejteni. Csak a Biblia nyugtat meg megint, az egyik zsoltárban ezt olvasom: „Reád bízom lelkemet, Te mentesz meg engemet, Uram, hűséges Istenem!”

(Ezután csak pár dátumot jegyzek fel, majd később, ha marad hely, talán részletesebben is meg fogom írni.)

Június 29-én érkeztünk Vovesba, itt négy hetet töltöttünk. Július 28-án a következő állomás St. Jean d’Angely. Munkára itt sem visznek. És közben jönnek a hírek hazulról: Magyarország a szovjet tagállama lett, talán önálló? [„Ez is csak így elterjedt, ottan sok mindent mondanak, aminek nem tudtunk a nyomára jutni, hogy honnan és miért. Beszélik.”] Befejeződött a berlini konferencia, elkezdik a nemzetiségek hazaszállítását. [„Ezt is csak úgy hallottuk, de mindenesetre a Csetneki Bécit akkor előbb-utóbb elvitték tőlünk.”]

Ma augusztus 20., Szt. István napja, családi névnapunk. Tegnap is, ma is gondolatban állandóan otthon vagyok, ma délelőtt elővettem azt a pár levelet, amit Anyától, Aputól őrizgetek, azokat olvasgatom százszor és százszor. [„Ezeket, persze még a fogság előtt kaptam.”] Valami megmagyarázhatatlan érzés: nemsokára megyünk tovább.

Itt a franciák kerek, barna, vagy inkább fekete kenyeret adnak, hatunknak, nyolcunknak, néha tizenkettőnek egyet. A felosztás mindig gondot okoz, minden mértani ismeretemet összeszedve készítettem egy kenyérosztót papírból, azóta pontos az elosztás! [„St. Jean D’Angely – nem sokra emlékszek belőle. Ott is drótkerítések körben, őrtornyok minden sarkon, meg még sűrűbben is, és semmi egyéb. Egy nagy, régi épület, ilyen gépcsarnok, ami teljesen ki volt ürítve, abban voltunk. [„Minden táborban, amikor beérkeztünk, sorakozás és motozás volt. A motozás az attól függött, hogy milyen emberek voltak ott a motozásra kirendelve – az alap az volt, hogy mindenki rakjon le mindent, ami nála van, maga elé a földre, és akkor ennek végigjártak a sorban és kinek ami tetszett, azt elvette. Ebben mind egyforma volt, a különbség annyi volt, hogy minél később, annál kevesebb maradt meg nálunk, énnekem végül a kanalam, az a magyar, négyszögletes csajkám maradt meg.”]

3. 3. Poitiers. Bevált a megérzésem: augusztus 21-én indultunk tovább, valahogyan az az érzésem, különösen a tegnapi napok hatása alatt, hogy fordulópont ez a fogolysorsban: eddig mindig nyugat felé mentünk, egyre távolabb az otthontól, most keletre indultunk. [„Olyan egy napig tartott az út körülbelül. Marhavagonokba be voltunk zárva, még levegő is alig volt, fény meg semmi.”] Itt azt beszélik, ez egy munkatábor, és innen már voltak, akik hazafelé indultak. Itt a koszt is javult valamelyest, kaptunk kenyeret, sajtot, túrót, este meleg vacsorát, legalábbis a kezdetben, azután újra minden a régi, jön a koplalás. Ez a tábor a mélypont, itt 12 magyar halt meg, az egyiket egy francia őr véletlenül, szórakozásból(?) lelőtte, amikor takarodó után a deszkabarakk falát embermagasságban egy géppisztolysorozattal lőtte végig, a többi éhen halt. [„A francia fogságban a kegyetlenségnek nem volt határa. Előfordult nemegyszer, hogy az őrtoronyban álló francia géppisztolyával végiglőtte a barakk fából készült deszkabarakknak a falait, olyan embermagasságban, ez azt jelentette, hogyha valaki nem feküdt le a takarodó idejére, hanem állva maradt, az azt el is találta. És akkor a mellettem álló, az egyik éppen a vécére akart kimenni, felállt, és hát az ott is esett össze. Tehát amikor a takarodó volt, abban a pillanatban feküdtünk a betonpadlóra.”] A motozáskor itt mindent elszednek tőlünk: bakancsot, cipőt, még a nadrágot is. A reggeli előtt sorakozó a zászló, a francia trikolór felhúzása. Mi ingben, alsónadrágban sorakozunk, a tábor parancsnoka erre éktelen haragra gerjed, elrendeli az elkobozott felsőruhák visszaadását. Persze, a sajátját senki sem találja, válogatunk, kinek mi jut. [„Akkor még mi tisztességes, rendes magyar öltözékben érkeztünk. Körbeállítottak, és az a parancs volt kiadva, hogy mindenki a felsőruházatát és a cipőjét vesse le, úgyhogy ott állt az egész tábor egy szál ingben, gatyában. A felsőruhákat pillanatok alatt összekapták, mert el akarták adni. Berakták egy nagy sátorba, ott voltak hegyén-hátán hányva. A francia táborokban az volt a szokás, hogy minden reggel hat órakor volt az ébresztő és akkor eljátszották a Marseillaise-t, a francia himnuszt, és addigra ki kellett vonulni az egész táborban, sorban állva, vigyázva. Amikor is a himnusz első hangjaira kijött a táborparancsnok, egy ezredes, rettenetes haragra gerjedt, hogy lehet így megbecsmérelni a francia trikolórt, hogy ide ingben-gatyában állnak ki a hadifoglyok?”] Ha valakinek valamije még ezek után is megmaradt, azt eladja a franciáknak, itt úgy mondjuk: elugratja. Mert a franciák mindent megvesznek, mi mindent eladunk élelmiszerért.
4. 8. Poitiers. Beleolvasgatva naplómba látom, mennyire hézagos, hiányos most a vége felé. De fogytán a papír és fogytán az erő is. Ki tudja, nem is sejtjük, mikor jutunk haza. Csak az idő rohan, már fél éve vagyok hadifogoly, és egy évvel ezelőtt vonultam be! Ma éjjel is otthon voltam álmomban, én most csak így mehetek haza. A beharangozott dátumok, a nagy dátumok, Péter-Pál, az aratás, Szent István napja, a szüret már mind elmúltak, és még mindig semmi kilátás, minden reménytelen. Ide is azzal érkeztünk, hogy csak pár órára állunk meg, és lassan (dehogyis lassan, hiszen az idő úgy rohan) a második hónapot töltjük itt. Ugyan mit hoz a következő nagy dátum, a szeretet ünnepe, a karácsony? Vajon még merhetünk remélni?

Azután a segítség egészen váratlanul érkezik. Megsegített a jó Isten: [„Markói”] Béla bekerült egy francia konyhára, esténként onnan hoz egy nagy, üres konzervesedényben főzeléket, húst, kenyeret (az edény olyan, mint amiben Losoncon a tiszti étkezdéből Apa vadászkutyáinak hozták az ételmaradékot). Azt hiszem, ez mentette meg az életemet, az itteni tábori koszt kétszer sárgarépa, vízben főzve vagy nyersen, egy-két szelet kenyérrel. Mostanában már naponta 4-5 magyar hal éhen, Serester Bandi, Fáskerthy Péter, Kammel Béla, Stauffer Bandi [„Ezek is iskolatársak voltak, csak más részleghez tartoztak. De hogy hova valósiak voltak, nem tudom. Akkorra már a hatunkból csak egyetlenegy volt még talán velem, a Markói Béci. Az amerikai táborokban még együtt voltunk, de a franciáknál, ott, ahogy ez nekik éppen eszükbe jött, úgy csoportosítottak ide-oda.”], az ismerősök közül, és a többi, a sok-sok ismeretlen magyar. Ez valami gyárépület raktára lehetett, itt is betonon fekszünk, szalmán, mindenkinek jut vagy két marékkal. Reggelente, aki nem mozdul, azt elviszik, a gyengélkedőn próbálják élesztgetni, legtöbbször hiába… Korábban azt írtam: „Ez a mélypont!” Akkor még ezt nem ismertem, nem is mertem volna elképzelni. [„A konzervgyárnak egy nagy csarnokában voltunk, ahonnan a termelőgépeket már mind leszerelték, az egy üres betonalapú, betonpadlójú hatalmas nagy épület volt. Az ezer körüli létszám számára bedobtak vagy egy kocsiravaló szalmát, azt mondták, hogy ezen osztozzatok, el lehet képzelni, hogy ebből mennyi jutott magunk alá, úgyhogy szinte a betonon feküdtünk. És a sárgarépa, az úgy nem is nagyon tápláló dolog, de nekünk semmi mást nem adtak enni, mint a sárgarépát nyersen reggelire, vagy a sárgarépát vízben főzve ebédre. Ez négy héten keresztül ment, csak a sárgarépa volt. [„Ez az egyoldalú és rendkívül kevés kalóriát tartalmazó táplálkozáshoz kaptunk egy kerek kenyeret, kilós kenyeret, tizenkettő vagy tizennégy fő részére egy napra.”] A berukkolásomkor 72-74 kiló voltam, ott fogytunk le annyira, hogy 44 kiló, vagy mennyi voltam. Csont és bőr. Zörgött a csontunk. Reggelente a vöröskeresztesek körbejártak, és minden reggel két-három halottat válogattak ki, akik már nem ébredtek föl. Énmellettem másodiknak vagy harmadiknak feküdt egy névrokonom, őt is Eördöghnek hívták, Bertalan. Itt már nem nagyon volt lehetőségünk a pontos, precíz tisztálkodásra, talán csak egyetlen vízcsap volt, és az tűnt fel nekünk, hogy ez a Berci minden étkezés előtt, minden étkezés után, naponta többször is mosta, súrolta a kezét. Mintha otthon lett volna, a törölközőjét a két ujja közé összecsippentve fogta meg, hogy nehogy összepiszkítsa akkor is a kezét. Mondtuk is, hogy aki ennyire kényes, annak a szervezete nincs felvértezve az ellen a számtalan fertőzés ellen, amiben itt részünk volt, mert itt már bőven volt részünk tetű, bolha és mindenféle ízeltlábúnak a támadásában, és kézzel szedtük egymásból a tetűt. De hát persze megszabadulni nem lehetett tőle. Szerencsétlen, nem is élt tovább, talán egy hét múlva meghalt valamiféle fertőzésben. Aki annyira le volt gyöngülve, hogy már felkelni se bírt, azokat elvitték egy ilyen kórházszerű helyiségbe, de ott se sokat törődtek vele. Ebben a táborban nagyon sokan meghaltak a magyar hadifogolytársak közül, más forrásokból olvastam arról, körülbelül nyolcszázan voltunk, akikkel ebbe a francia hadifogságba, SS-ek pótlására elküldtek, és ebből a nyolcszázból abban a táborban összesen alig kettőszáz maradt. És a többiek – én nem mondom, hogy valamennyien meghaltak, de nem egy reggelen ébredtem úgy, hogy a tőlem második vagy harmadik távolságra fekvő hadifogolytársam már nem ébredt fel. [„Amikor a francia hadifogságba kerültünk, én akkor nem sokat tudtam hadifogolyként arról, hogy milyen viszonyok vannak Oroszországban, az orosz hadifoglyokkal. Aztán utána, évekkel később rájöttem arra, hogy nem volt egy csipetnyivel könnyebb dolgunk ott a franciák fogságában, akik rendkívül kegyetlen módon bántak a hadifoglyokkal, már úgy is, mint a németekkel, akik az ellenségeik voltak. Ez különösképp nagyon is közrejátszott, mert SS-ekkel voltunk összekeverve.”]

16. 16. Azt beszélik, a franciák ultimátumot kaptak az amerikaiaktól, jelentsék, hány munkaképtelen hadifogoly van az amerikaiaktól átvett egészséges szállítmányból. Itt is vasárnap – megint vasárnap – egy váratlan orvosi vizsgálat, amerikai és svájci vöröskeresztes orvosok jöttek, a magyarok 80%-át munkaképtelennek minősítették. Hogy ez mit jelent, nem tudjuk, azt beszélik, elvisznek innen egy amerikai táborba, amerikai ellátásra, ahol orvosi ellenőrzés mellett felerősítenek.
17. 20. Egy esztendő! Istenem, ma egy esztendeje reggel nyolckor Édesanyám búcsúcsókját még érezve léptem be a losonci laktanya kapuján! Mennyi minden történt azóta! Vajon milyen lesz a következő esztendő, vajon mit hoz a jövő? Meglátom Édesanyámat, Édesapámat?

Béla már nincs a konyhán, valahogyan nem is bánjuk, ameddig ott volt, az is jó volt, most is lesz majd valahogy.

10. 10. Losonc visszatérésének ünnepe, hát ezt sem ünnepeljük otthon. Nézegetem az otthoni fényképeket, Anyáék meg a tablóképem az érettségiről, más nem is maradt meg. Akire csak ránézek, felmerül bennem a kérdés, mi is lehet vele? Milyen borzalmas dolog is a háború, senkit sem kímél, belegázol mindenki életébe.

Úgy látszik, mégis csak történik valami, lassan javulnak a körülmények, kiköltöztünk a Steinbarakkból, vége a kövön alvásnak. Igaz, itt most enyhe az idő, de ez a barakk jóval melegebb is, itt nem 700-an vagyunk, „csak” 120-an. [„A francia táborokban már a sátorlap se volt meg. A szerencsénk az volt, hogy a tengerparthoz közel teltek a téli napok, és ezért ott már nem volt annyira hideg, a tengerpart mellett fagy ritkán volt.”] És ágyaink is vannak, alig hisszük, a hét hónapos hadifogság óta először alszunk ágyban. Van három kályha is, folyamatosan fűtjük, tüzelő is kerül mindig valahonnan, még sütnivaló is, ha más nem, a nyers sárgarépát pirítjuk. Most pár napja egy amerikai élelmiszer-szállítmány érkezett, a francia őrség nem akarta a teherautókat beengedni a táborba, ők akarták átvenni a szállítmányt, erre egyszerűen keresztülhajtottak a kapun és a konyha raktára mellett álltak meg. [„A vöröskereszt rendszeresen ellenőrizte a táborokban lévő viszonyokat, és akkor fedezték fel, hogy mi ennyire leromlott állapotban vagyunk, azután a tábor vezetőségének adták ki az ultimátumot, hogy addig is, amíg minket ki nem tudnak menteni, ki nem tudnak szállítani, addig is emberi táplálékot adjanak nekünk, de erre már nem került sor, mert ők maguk, az amerikaiak hozták teherautó-számra az élelmet. Soha nem felejtem el, egy néger sofőr vezette a hatalmas nagy teherautót, megrakva már ismert reggelizőcsomagokkal, a francia őrség a kapunál útját akarta állni, ez azonban gázt adott, keresztültörte a vékony drótkerítést, a tábor közepén megállt, felugrott a teherautó tetejére, és két kézzel szórta közénk a reggelizőcsomagokat. Ez volt az első, hogy mást is kaptunk enni, mint sárgarépát. Gyorsan ettünk, de nem jutott ebből annyi, hogy problémánk lett volna – hát el lehet képzelni, a sok ezer ember számára szinte csak pár falat jutott.”] A javulás rögtön észre is vehető a kosztunkon: már van bableves, cukros főtt tészta, a kenyér is egyre több. Béla is visszajutott a konyhára, innen is csurran-cseppen valami. Igaz, ez a francia konyha nem valami luxus, de néha akad hús is, a múltkori hagymás sült egészen otthonias volt.

23. 23. A múltkor összeírtak minket, akik munkaképtelenek voltunk, most jött a parancs, pénteken indulunk. Béla most már véglegesen befejezte a munkát, ez alkalommal saját akaratából. Az utóbbi napokban igen jól éltünk ebből, vettünk kenyeret is dohányért, meg még zsoldot is kaptunk francia frankban. [„Amikor megszabadultam, akkor kaptam, és az valami száz-egynéhány pengőt tett ki, ami akkor egy doboz gyufát ért. De ott is cserélgettünk a drótkerítésen keresztül, mert a cigarettáért mindent lehetett kapni, ha még egyáltalán maradt a cigarettából egypár darab. Civilek jöttek ide, kérték a cigarettát és hoztak élelmet is, meg sokszor a ruhaneműt is, mert azzal is híjában voltunk. A gimnáziumban, Losoncon tizenöt éves kortól kezdve franciát vagy angolt lehetett választani, én a franciát választottam. Nagyon jó tanárunk volt, és nagyon hamar megtanultunk, ő nem is a nyelvtanra, hanem a beszédre helyezte a fő hangsúlyt, és ezért ezután én ott a francia fogságban gyakran tolmácskodtam, fordítottam, segítettem azoknak, akik nem értették a nyelvet. És ebből is csöppent valami.”] Egy párizsi magyar pap látogatott meg, azzal vigasztalt, a magyarok 3-4 hét múlva szabadok lesznek. Általa most sikerült először a vatikáni postán keresztül írni haza, nem nagyon bizakodok, hogy hazaér, bárcsak mielőbb érkeznénk meg! [„Ez a levél sem jutott haza…”]
24. 28. Egy szellős amerikai sátorban emeletes ágyamon, pokrócba burkolódzva ülök, térdemen a naplóm, írom a folytatást. Hát ez nem álom, valóság! Amerikai fogságban vagyunk (a hadifogság egyáltalán nem öröm, mégis vannak fokozatok!). Hát sikerült átvészelni a koplalást a franciáknál Vovesban, a kirablásunkat St. Jean d’Angelyben, a sárgarépakúrát Poitiers-ben, és most itt vagyunk Mailly le Campban. Igaz sátorban, de kapunk két meleg pokrócot, volt orvosi vizsgálat, állandó orvosi ellenőrzés, a tetűk kiirtásával kezdték, fehér porral szórtak be minket, a ruhánkat, a sátorokat, a pokrócokat, minden holminkat, és egy csapásra vége a vakaródzásnak, a tetvészkedésnek, aminek a franciáknál mesterei voltunk. [„Ilyen porszórókkal jöttek a sátrakba, végigszórták a sátrakat, a fekhelyeket és mi magunkat, még a nadrágba is belefújtak, elöl-hátul, ez volt a DDT nevű rovarirtó szer. Fél órán belül mindenféle élősködőt kiirtott, nem volt egyetlen egy tetű.”] Ellátásunk álomszerű, szanatóriumi, háromszori meleg étkezés, tejeskávé, kakaó és kenyér bőséggel. [„Amikor jött a svájci orvosi bizottság, és látták, hogy csontra-bőrre vagyunk lefogyva, úgy döntött, hogy elvisz egy ilyen feljavító táborba, Mailly le Campba. Ebben a táborban már nem voltunk különválasztva, össze voltunk keverve németekkel, abban a sátorban, amelyikben én laktam, talán még egy magyar volt rajtam kívül, a többiek németek. Az első időszakban orvosi precizitással ügyeltek arra, hogy a teljesen lefogyott, lesoványodott szervezet nehogy túl sok ételt kapjon, úgyhogy rendkívül precízen adagolt reggeli, ebéd, vacsora volt, nagyon kevés, mindig éhen maradtunk. A fiatal szervezet hamar regenerálódik, aztán rendkívül rövid idő alatt visszanyertük az eredeti testsúlyt. Mailly le Campnak mondjuk némileg propagandaíze is volt, mert nem akarták azt, hogy hazakerüljenek olyan emberek, akik csonttá-bőrré vannak lesoványodva, úgyhogy itt valóban fel is erősödtünk.”] A tábor szépen rendezett, a szervezést persze itt is a németek intézik. Amint halljuk, ez egy gyűjtőtábor, ahol a franciáknál az éhenhalástól megmentett hadifoglyok egészségének helyreállítása folyik. A németek szerint innen már a hazaszállítás következik. Mesélik, volt itt már vagy 200 magyar, azokat egy orosz tiszt vitte haza.

XII. 8. Mikulás napja. Ködös, esőtől csillogó utcák, sült gesztenye illata a levegőben, piros fényben úszó kirakatok, ilyen volt otthon a Mikulás. Itt, a fűtetlen sátorban vacogunk, kint esik az eső, így várjuk az idő múlását. Istenem, vajon otthon együtt van a család ezen az első, békés Mikulás-napon?

Hazaérkeztem!

XII. 12-én délután elhoztak a másik campból, amiben a legkellemetlenebb, hogy elválasztottak Bélától is. Itt, ahol nincsen nevünk, csak számunk, darabszámra dobálnak ide-oda, csak a létszám meglegyen. A katonaság és főként a hadifogság legnehezebb napjai valóban összekovácsolták barátságunkat, most itt széjjelszakítottak. Pedig hányszor tervezgettük, hogy együtt megyünk haza. Most tanultam meg azt is, mennyire igaz a mondás, az igazi barátság a megpróbáltatásokban mutatkozik meg igazán. És valóban, ha ő nem lett volna, nem is tudom, hogyan tudtam volna átvészelni a haláltábor nehéz napjait, ő segített életben maradni a poitiers-i éhezés idején. Nagyon fájt az elválás, láttam, ő is elérzékenyülve búcsúzott, miközben arcképes igazolványomból kivettem fényképemet, mást nem tudtam neki búcsúzásul adni. Reméljük, így külön is megsegít és hazasegít a jó Isten.

Négy napja vagyunk már ebben az új táborban, egyre várjuk a továbbszállítást. Egyre bizonytalanabb az a reménységünk, hogy karácsonyra hazamegyünk, pedig de szép is lenne! Itt azt beszélik, egy Bécs melletti gyűjtőhelyre kerülünk, reméljük, majd onnan azután már gyorsan haza! Itt egyébként elég jó az ellátásunk, ízletes a főtt étel, kenyér is van bőven. Sátrunk ugyan kicsit szellős, ágyak nincsenek, földön fekszünk, én egészen a bejáratnál, aminek az az előnye, hogy három pokrócot kapok. Itt, bár egész nap csak fekszem, az idő jobban telik, mozgalmasabb az élet. A múlt héten kaptunk dohányt, zsilettet, fogkefét és szappant is. Ruhát is osztottak, de arról lemaradtam, így a dohányon vettem egy jó erős bakancsot magamnak. Felerősödve a jó koszt mellett kezdek újra rászokni a dohányzásra, persze nem olyan nagyon: a napi adagom mindössze 3-4 cigaretta. Ezzel a koszttal még talán dolgozni is tudnék, jól ugyan ritkán lakom, mégis tartalmasabb, mint Poitiers-ban a három liter kekszleves. A legjellemzőbb ebben a táborban a tisztaság, igaz, nem mindig mosdunk mindennap, ha a lavórban közben a víz megfagy! Mégis az amerikaiaknak köszönhetjük, hogy teljesen megszabadítottak a tetvektől. Már csak távoli, kellemetlen emlék Poitiers, ahol a rendszeres mosdás mellett megtanultunk tetvészkedni: naponta háromszor vizsgáltuk át valamennyi felső- és alsóruházatunk varrásait, hajtásait és fogtuk össze az 50-60 tetűt!

XII. 17. Egy hét múlva karácsony. A napok most egyhangúbban telnek, pedig az idő felett csak úgy lehet uralkodni, ha mindig valami elfoglaltságot sikerül találni. Időtöltésből számolok, a számok oszthatóságát próbálom felidézni, rádiós kapcsolásokat rajzolok emlékezetből. Az ebéd és a vacsora várása is időtöltés, a kenyéradag szétosztása, várakozás a repetára, hogy jusson egy kicsit több is néha. Várjuk a dohányosztást, a kórháziak már meg is kapták, no nem mindet akarom elszívni, inkább vásárlásra használom. Azután meg készülődünk a karácsonyra, és jönnek a rémhírek is. A kerítésnél beszéltem Bélával, misén voltak, ott hallotta, hogy az oroszok január 7-én kimennek Magyarországról. [„Egy »kis« tévedés, csak 1990–91-ben mentek ki…”]

XII. 26. Karácsony másodnapja, pokrócomba burkolva ülök a szalmazsákomon, térdemen az „asztallapom”, rajta a napló. Az ajtón behallatszik a hangszóró, német és amerikai tánclemezek, nemsokára híreket mondanak. Kint sár mindenütt, nem is kívánkozunk a szabadba. Pedig az idő igen enyhe, sokkal melegebb van, mint tavaly ilyenkor. Hát nem ilyennek képzeltem ezt a karácsonyt, de menjünk csak sorban az eseményekkel:

24-én délután templomban voltam, hatalmas, sima fából készült feszület az oltáron, jobbra-balra 3-3 gyertya, balra szószék, jobbra egy kicsiny karácsonyfa. [„Bent a táborban volt egy, úgy tudom, hogy sátor vagy épület, tehát ilyen rögtönzött templom volt. A pap persze francia volt, de én rendesen értettem a prédikációt.”] A lelkész rövid prédikációjában párhuzamba állította a mi nehéz helyzetünket, a fogságban szeretteinktől távol töltött szomorú karácsonyunkat és Jézus születését az istállóban, jászolban. Egyetlen ajándék, amit itt kapunk, egyben a legnagyobb is, amit kaphatunk: a kis Jézus jön el hozzánk, és ezt nem vehetik el tőlünk őrzőink, hiába tartanak sátorban, földön fekve. Este a sátorban mi is tartottunk egy kis, bensőséges karácsonyestet, megemlékezést. Néhány karácsonyi ének eléneklése után a sátorparancsnokunk olvasta fel a Bibliából a karácsonyi evangéliumot, majd egy karácsonyi legenda felolvasása után a következőket mondotta: „Amikor idejöttünk és ebben a sátorban, mint idegenek, összetalálkoztunk, mindegyikünk lelkében élt a remény, hogy ezt a karácsonyt már otthon, szeretteink körében fogjuk tölteni. És ahogyan közeledett az ünnep, azután elérkezett a mai este, mi még mindig itt vagyunk. Feküdjünk hát le a szalmazsákra, hunyjuk be a szemünket és repüljünk haza gondolatban, így talán könnyebb lesz ezeket az órákat eltölteni!” Befejezésül azt kívánta mindenkinek, hogy legkésőbb januárban mindenki érkezzen haza. Bárcsak igaza lenne! Végül mi, magyarok énekeltünk néhány magyar karácsonyi éneket.

Az amerikaiak a karácsonyról teljesen megfeledkeztek, sőt karácsony napjára a konyhán víz sem volt, az ebédet sem tudták megfőzni, és a vacsorát is csak éjfél után kaptuk meg, igaz, hogy ez legalább ünnepi volt, csirkehús, ilyet nem ettünk egy esztendeje. [„Ott sátorban laktunk, talán ketten-hárman voltunk magyarok, a sátorparancsnok az egy német fiú volt, egyetemista. Ő tartott egy rövid karácsonyi megemlékezést németül, és emlékszem, azt mondta, soha nem szabad a reményt feladni, mert mi mindnyájan innen haza fogunk térni, és a következő karácsonyt már nem itt töltjük. A Bibliámon kívül ez volt az egyetlen vallásos élményem.”]

12. 12. Úgy érkeztünk ebbe az új esztendőbe, hogy alig tűnt fel. Szilveszter estéjén megint istentiszteleten voltam, utána a sátorban tartottunk egy kis ünnepséget és kívántunk egymásnak meg magunknak is egy boldogabb új esztendőt. Sátorparancsnokunk mondotta: „Vegyük azt is észre, hogy mennyit tanulhattunk az elmúlt esztendő szenvedéseiből is, vegyük észre az Úr vezérlő kezét, aki eddig is megőrzött, erőt adott a sok embertelen szenvedés elviselésére, aki vigyáz hozzátartozóinkra és hazavezet hozzájuk. Tanuljunk meg hinni, hiszen nekünk is szól az üzenet: Eredj el, fiam, a te hited megtartott téged.”

Egyre mozgalmasabb az életünk, nagy tempóban készülnek az elbocsátó levelek, ezek szerint rövidesen megindul a szállítás. Minden sátorra sor kerül, ma mi is aláírtuk az iratokat (az amerikaiak nyilvántartási rendszere, mint a bűnözőké, ujjlenyomataink felvételével történt). Közben sátorparancsnokunkkal is összebarátkoztam, ideadta olvasni egyetlen könyvét, Goethe Faustját, jó gyakorlás, egyre jobban értem a német nyelvet.

Nemsokára letelik a 9. hónap hadifogságomban és a 15. bevonulásom óta. Vajon mi van szüleimmel, családommal? Tegnap levelet kaptam, az egyetlent fogságom alatt, Svájcból, Kögler Jenő bácsiék ismerősétől, ők sem tudnak semmit az otthoniakról, csak Liliéktől kaptak pár sort. Ha ők megvannak, akkor talán rajtuk keresztül eljutok Anyáékhoz. [„Édesapámék hárman voltak testvérek, egy bátyja volt és egy nővére, és a Kögler Jenő bácsi ennek a nővérének volt a férje. Volt egy leányuk, a Lili, ő akkor tizenhét-tizennyolc éves lehetett, a háború alatt kint volt Svájcban, egy svájci családnál, őt oda menekítették. Amikor kimentünk, akkor édesanyám ezt a címet is felírta, mert hogyha minden kötél szakad, valakit el tudjak érni. Egyetlenegyszer lehetett a fogolytáborból írni, ilyen előrenyomtatott vékony kis papír, én abban biztos voltam, hogy a szüleim Losoncon nem találhatók, tehát losonci címre nem tudok írni, Magyarországon a családról az én édesanyám révén volt egyetlen hely, ahova írhattam volna, ez a Balaton mellett Fonyódon volt, de azt se hittem, hogy ott egyáltalán van valaki. A svájci címre írtam, kaptam is választ, hogy ők sajnos az otthoniakról semmi információval nem rendelkeznek, mert az unokahúgom már régen, a háború végén visszautazott, és azóta nekik nincs Magyarországgal kapcsolatuk. Édesanyám nagyon vallásos asszony volt, a Kaszap Istvánhoz imádkozott és azt mondta, hogyha egyszer hazahozod az én fiamat, akiről semmi hírem nincs, akkor megígérem, hogy még buzgóbb katolikus leszek. Amikor már Mailly le Campban voltam és a legelső csapat szlovák fiúkkal tudtam hazaüzenni és egy címet hazaküldeni, akkor kapta meg az első hírt arról, hogy én egyáltalán élek. Csetneki Béci csehszlováknak vallotta magát, és őket hamarább hazaküldték, a húga írt édesanyámnak egy pársoros levelet azzal, hogy együtt voltunk hadifogolytáborban, és én élek.”]

27. 27. Elindult az első szerelvény a magyarokkal hazafelé! Az elsővel a tiszteket vitték, a következőt III. 7-re ígérik. A hangulat is egyre idegesebb közöttünk, Béla egyre azt hajtogatja: „meglátjátok, visszavisznek minket a franciákhoz!” Ő néha nagyon elhagyja magát, hála Istennek engem ezzel nem nagyon tud befolyásolni, nincs is semmi értelme, hogy az ember a rossz lehetőségeket latolgassa, társai rossz hangulatának engedjen. Eddig is átsegített a Jó Isten a legnagyobb megpróbáltatásokon, nem hagyott magamra, ezután is így lesz. Írtam haza is Édesanyámnak, hátha előbb kapja meg, mint a mi hazaérkezésünk. Bármilyen pesszimisták is a többiek, én nem hagyom magam, csak hazajutunk végre, mégpedig nem is sokára. Igaz, otthonról eléggé aggasztó hírek jönnek, mesélik, az oroszok mindent elvesznek, ruhát, cipőt, órát, ékszert, mindegy, akkor is készülünk haza! [„A legelső csoportba azok kerültek bele, akik magyar anyanyelvűk voltak a Felvidékről, de szlováknak vallották magukat. Én nagyon keveset tudtam szlovákul, az osztálytársaim próbálkoztak és tanítottak, de mindenkivel magyarul beszéltünk, tehát nem voltam én rászorulva, hogy megtanuljak.”]

III. 3. A második szerelvény listáját is felolvasták, mert az indulás úgy történik, hogy egy hosszú listából olvassák fel azok nevét és sorszámát, akik a következő szerelvényben indulnak. Ebben semmi szabályosságot sem tudunk felfedezni, néha az egyik sátor teljes létszáma megy, a másikból meg egy sem, így a felolvasás mindig nagy izgalommal jár. Ennek a felolvasásnak az az eredménye, hogy az indulásra várók ebben a táborban maradtak, minket egy másikba terelnek át. Én most minden eddigi ismerősömtől elszakadtam, teljesen idegenek közé kerültem. Ilyen a fogolysors. 11 hónapja vagyok hadifogoly, azóta teljesen megváltozott bennem minden, csak egyszerűen beletörődve az eseményekbe viselem el, amit el kell viselni. Egy görög bölcselőnél olvastam egyszer: „Számomra az nem lehet rossz, amit saját erőmmel megváltoztatni nem tudok.” Ezt St. Jean d’Angelyben olvastam, ott igen nagy szükség volt az ilyen bölcseletre, most is meggyőz az igazsága. A fogolysorsot másként, túlérzékeny lélekkel nem lehet elviselni anélkül, hogy ne magunknak ártanánk vele. Kerítést, páncélt kell vonnunk magunk és a külvilág eseményei, történései közé, csak így tudjuk belső nyugalmunkat megőrizni, fenntartani. Érhet bármilyen kellemetlenség, mint most is, csak mosolygok rajta, úgysem tudom megváltoztatni, hát akkor minek a fáradozás. És bízom a Jó Istenben, eddig annyi nehézségen átsegített, most is haza fog vezetni, és ezért a majdani örömért mindent el lehet viselni.

III. 7. Ma indult a második szerelvény, kaptak 40 márkát, fekete ruhát, aminek a hátára már nincs a hadifogoly felirata, a PW [„Prisoner of War, Prisonniere du guerre”] felfestve. Kaptak egy pokrócot, volt még egy felületes motozás, azután indultak az állomásra. Megjelent a Tábori Útmutató utolsó száma is [„Ez is ilyen amatőr szintű, sokszorosított újság. A tábor parancsnoksága készítette, akik ugyanolyan hadifoglyok voltak, de azért ők jobban fel voltak szerelve. Ott konyha is volt, meg hát a parancsnokságnak a foglyokról vezetett nyilvántartásához szüksége volt, és többek között ilyen litografálásra alkalmas felszerelésük is volt.”], ebben írják, hogy 28-ig ebből a táborból mindenki hazamegy! Az előző szerelvény útvonala Frankfurt, München, Salzburg, Bécs, Komárom. Béla, akivel közben újra összekerültem, hagyományos szerencséjének köszönhetően megint bekerült egy amerikai konyhára, így megint jól élünk.

III. 17. Ma, vasárnap délelőtt zsong az egész tábor, az a hír járja, hogy rövidesen felolvassák a harmadik szerelvény listáját is. Délben azután hivatalossá is válik a hír, századparancsnokunk mondja, hogy erre valószínűen még az este sor kerül. Ahogy közeleg az este, nyugtalanságunk, a várakozás is egyre fokozódik. Én is valahogyan úgy érzem, most végre történni fog valami! Azután már este 11, és még mindig semmi. Engem is elönt a forróság, kiráz a hideg, a szívem is egyre hevesebben ver, de nem is csoda. Hiszen a börtönben még a bűnöző is pontosan tudja szabadulása idejét, nekünk meg az utolsó percig csak a bizonytalanság jut. Előveszem újra a Bibliát, véletlenül itt nyílik ki: „Miért csüggedsz el lelkem, és miért nyughatatlankodol énbennem, bizony még hálákat adok az én Uramnak és szabadulásom Istenének!” [„Zsoltárok 43:5”] És a másik részlet: „Nem hágy az Úr feljebb kísértetni, mint azt elszenvedhetitek.” [„1Kor. 10-13”] Ezek a sorok megnyugtatnak, késő van, lassan elszenderedem. Álmomban utazok haza, hol vonaton, hol gyalog, hol lovon, de mindig hazaérek. Egyszerre csak a századparancsnok szava riaszt: „Laci, hozd a gyertyát!” Szinte órákba telik, amíg fellobban a láng, azután elkezdi olvasni a névsort, Dávid Gergely 582, Dávid József 397… Az én szívem meg majd kiugrik a helyéből, és még csak a közepén tart, egy kis szünet, azután folytatja: „Ördög István 510…” [„A sorszám volt, azok között, akik akkor hazautazásra ki voltak jelölve.”] Hát igaz? Ébren vagyok, vagy álmodom? Azután egy cigaretta, utána most már megnyugodva fekszem vissza, nagy nehezen elalszom. Másnap reggel sorakozó, átmegyünk az indítótáborba, új sátrak, két pokróc és délután már ebédet is kapunk.

III. 24. Végre itthon! Itt ülök Fonyódon, és írom másfél esztendős csavargásom történetének befejező eseményeit (egészen furcsa ismét tollal írni). Ott hagytam abba, hogy Bolbecben átjöttünk az indítótáborba. Itt az a négy nap az indulásig szinte elrepült, az idő repült, mert végre láttuk a végét! Volt elfoglaltság is, kaptunk 40 márka úti ellátmányt, azután ruhaosztás, csomagolás, és már itt is az indulás napja, március 14., csütörtök, ez is csodálatos: Anyám születésnapja ez a nap, és megszületett az én szabadságom is! Hej, ha tudná, szegény, de ő úgyis biztosan megérzi! Reggel fél hatkor ébresztő, megesszük az utolsó amerikai reggelit, búcsúzásul még, csak úgy tessék-lássék, megmotoznak, hozhattunk volna a köpeny alatt még egy pár pokrócot is, hiszen eddig azzal tüzeltünk, annyi volt belőle. Az utazás mindig felderít, hoz valami változatosságot, de most ez az utazás valami egészen más! Olyan valószínűtlen még most is a szögesdrótokkal kerített tábor, az őrség, a sátorváros, az út a kapuig, és végre megnyílnak a kapuk, a szabadság kapui! Az állomáson nem marhavagon, személykocsiba szállunk, együtt vagyunk az ismerősökkel, Béla, Mata Józsi [„Már őt sem tudom azonosítani…”] és a többiek. Azután hozzák az úti élelmet: kenyér, vaj, hús, lekvár, sajt, mogyorókrém, igaz, mindez két napra, de legalább egyszer jóllakunk!

Délután egykor megindul a vonat, végre elindulunk! Az útvonal Metz, Saarbrücken, Bad Kreuznach (nem hittem volna, hogy még egyszer látom), Mainz, Frankfurt, Würzburg, Fürth, Nürnberg, itt átkelünk a Dunán. Azután Augsburg, München, Salzburg – már Ausztria –, Linz, Bécs és a határ: Hegyeshalom, Győr és Komárom. Megállás nélkül jövünk egy darabig, útközben német foglyok jönnek a szemben jövő vonaton, tele vannak élelemmel, vásároltunk is, adtak is, mert a mienk már elfogyott. Linz előtt egy mellékvágányra tolnak, itt álldogálunk egy napig. Szemben egy szerbiai menekülteket, kitelepített németeket szállító vonat, férfiak, nők, gyermekek, öregek szoronganak a marhavagonokban, három hete összezárva. Hát ez még mindig a háború? Hiszen annak már egy esztendeje vége van. És ezek, mint az állatok, bezárva, bebörtönözve, elhagyva otthonukat, hazájukat, földjüket, hozzátartozóikat, miért? Mi a bűnük? Háborog a lelkem, azután mondják, menjünk csak haza, majd mi is meglátjuk, mi vár még ránk. [„Ott már személykocsikba ültettek, már plüssel bélelt ülések voltak, úgyhogy ott jó dolgunk volt, mikor aludni kellett. Ott már amerikai kíséret nem volt, vasúti személyzet, kalauzok voltak. De ezek külön fogolytranszportok voltak, megállás nélkül mentünk az orosz részben és Magyarország területén is, a kommunista területen úgy vittek, hogy hermetikusan voltunk elzárva.”]

Linz után átmegyünk az orosz zónába. A határ egy híd, vagy egy órát álldogálunk rajta, majd lassan, szinte lépésben elindulunk, átérünk a másik partra. Itt már orosz az őrség. Össze is szorul a szívünk, meg arra is gondolunk, már egy kicsit hazaértünk.

Másnap gyönyörű vidéken megyünk át, az Alpok hegyei között kínlódik a mozdony, az emelkedőn minden méterért meg kell küzdenie. A kanyargós szerpentineken szinte összeér a vonat eleje és a vége. A verőfényes tavaszi napsütésben fenyőerdők, jellegzetesen osztrák faházak. Lassan bealkonyodik, Bécsnek már csak a fényeit látjuk, a fényeket, mert már nincs elsötétítés. Egy-egy ház ablakán benézünk, de régen láttunk ilyet: függöny az ablakon, vetett ágy, kényelmes bútorok. Akik itt élnek, azoknak természetes, nekünk egy álom még látni is!

Reggel Hegyeshalom, a magyar Vöröskereszt kávéval és kenyérrel fogad, jó magyar barna kenyér, kicsit keletlen, mégis jobban esik, mint az amerikai kalácskenyér. [„Rendkívül különleges érzés volt, amikor Linznél az amerikai és szovjet megszállási övezet határán haladtunk át. Emlékszem, egy folyó hídjának a közepén volt az első szovjet katonatiszt, akit megláttam, így jutottunk be a szovjet zónába. Bécset elkerülve már hamar átértünk a magyar határon, és nagyon nagy kő esett le a szívünkről, amikor végre magyar beszédet hallottunk az állomáson sorakozó összegyűlt emberek között.”] Azután délelőtt Győr, mindenütt nevető arcok, az állomáson mindenki a hozzátartozóit keresi, mi meg vigasztalunk mindenkit, majd jönnek a többiek is. Egy idősebb úr számol be az itteni helyzetről, csodálkozom, mert szavai közben óvatosan tekintget körül, ki hallgatja, hogy mit mesél nekünk, mintha félne? Később mondja is, itt most a szabály: hallgatni arany. Beszél a drágaságról, kérdezem, mit vehetnék azon a 300 pengőn, amit bevonulásom óta őrizgetek végső tartalékként (amikor elhoztam, Apa majdnem félhavi katonatiszti fizetése volt), mondja a bácsi, talán egy doboz gyufát, vagy egy újságot!

Este érkezünk Komáromba. Közben hallgatom a híreket: a katonák most nem kapnak fizetést, a Balatonnál nagy harcok voltak, az oroszok garázdálkodnak mindenütt. Az éjszakát, az utolsót, még a vonatban töltjük, ami szinte otthonunk volt az egyhetes út alatt. Én is lefekszem az ülésen, lábamat két derékszíjba dugom, hogy félig fekve, félig ülve valamennyit aludjak. Reggel sorakozó, megyünk a komáromi Igmándi erődbe, itt lesz az igazoltatás! Itt is motozás, SS-vizsga, felemelt karral megyünk a doktor előtt, azután kihallgatás. A kérdések kereszttüzében úgy érzem magam, mint valami vádlott, mint egy bűnöző. Félórát faggatnak, miért mentem önként katonának, miért nincs zsoldkönyvem. Mintha a múlt háború utáni zavaros időket élnénk. Végre, nagy szerencsénkre a most érkezett 1600 magyar között az első ötvennel végeztünk, kiléphetünk az erőd börtönszerű falai közül, most már igazán és végre a szabadságba! A váróteremben egy bajorországi család csomagjait segítjük, kapunk egy kenyeret meg tíz cigarettát, ez az első munkával szerzett jövedelmem! [„Egyenként vizsgáltak mindenkit, a háborús bűnösöket akarták kiválogatni. Egy ilyen asztal előtt vonultunk, és kérdezték, hogy kicsoda, micsoda? Miért mentem önkéntesként a háborúba? Azt mondtam, hogy azért, mert édesapámmal így láttuk legjobbnak, és ezzel a téma le volt zárva, több vizsgálókérdés nem volt. Milyen rangja volt? Minket akkor neveztek ki karpaszományos őrmesterré, amikor már nem volt a katonai fegyelem, ez talán szinte önkényes akciója volt a mi parancsnokunknak, hogy hát akkor ha már innen szanaszéjjel mentek a hadifogság előtt, akkor ne menjetek csillag nélkül. Ezt a kinevezést viszont már nem fogadták el az itteni katonai alakulatok. Kaptunk egy szabadulólevelet, egy kis papírt, és azzal mehetett ki-ki a saját, általa ismert lakcímen hazafelé.”]

Reggel vonatra ülök, 8-kor már Fehérváron vagyok, innen 11-kor megy vonat Fonyódra. [„A nagyszüleim a budai vár alatt laktak, de azt teljesen szétbombázták, a családom anyai ágának az egyetlen ingatlan, ami létezhetett, a Tulipán villa, az Fonyódon volt. Édesanyám testvérei között volt egy nővére, aki soha nem ment férjhez, aki mindig otthon lakott, és őneki nem is lehetett volna másutt lakása, tehát nagyon joggal bízhattam azon, hogy itt valakit az édesanyám családjából találok.”] Itt csak az ütközőn van hely, a derékszíjjal odakötöm magam, így biztonságban utazom. Azután Siófok előtt, látva a sok lakatlan, feldúlt, kirabolt villát, csak most gondolok arra, mi lesz, ha a Tulipán helyett is csak romokat találok? Bizony, megrémülök a gondolatra is, imádkozni kezdek, megint eszembe jut a francia fogságban olvasott zsoltár: „Miért csüggedsz el lelkem, és miért nyughatatlankodol énbennem, bizony még hálákat adok az én Uramnak és szabadító Istenemnek!” A vonat egyre lassabban megy, vagy csak énnekem tűnik így, azután itt van Fonyódliget, a halászcsárda, a bakterház, majd egy zökkenés, megérkeztünk. Hátamra kapom a zsákot és indulok az ismerős úton. A trafik ajtó nélkül, ablaktalanul tátong az ürességtől, ez megint félelemmel tölt el. Ahogy közeledek a villához, látom, valaki dolgozik az alsó kertben. A kapu előtt megállok, a ház áll, csak ebben a levéltelen, kora tavaszi időben mintha megöregedett volna minden. Azután lemegyek az alsó kertbe. Nóra néni dolgozik ott, de már jön is elém. Kérdezni sem kell, már mondja is: Anyáék Pest mellett vannak, Nagykovácsiban [„Apámék hazaérkeztek Losoncra, ahol akkor már szlovák uralom volt. Visszamentek a régi házba, amit a háború előtt béreltek, ami a háború alatt fel volt forgatva, ki volt rabolva. A csehszlovák katonaság felkérte apámat, hogy lépjen be a csehszlovák hadseregbe, mert közismert volt az ő szakértelme, különösen a lovakkal kapcsolatban. A katonaságnak akkor még számos lovas alakulata volt, lóval húzott tüzérség, a hat lóval vontatott ágyúk és a lovas, lóháton vonuló seregek, motoros alakulatok nem is nagyon voltak. Ő azonban azt mondta, hogy egy alkalommal esküdött fel a magyarságára és a magyar katonaságára, ő ezt az esküjét nem szegi meg, nem lép be a csehszlovák hadseregbe. Erre fel még egyszer felszólították, és a harmadik felszólításra azt mondták, hogy kiutasítják Losoncról. Felpakolt egy lovas kocsit, két lóval, és elindult a határ felé. A határhoz értek, akkor elvették a két lovat, a kocsit, és azt mondták, hogy ötvenkilós csomaggal mehet haza, Magyarországra. Így értek át ők Magyarországra. Budán, Nagykovácsiban kaptak egy házat, ahonnan viszont svábokat telepítettek ki Németországba. Volt egy két kataszteri holdas szántóföld mellette, lovak voltak, és egy csodálatos gyümölcsöskert volt, úgy voltak a fák telepítve, hogy kora tavasztól az első cseresznyétől kezdve késő őszig minden időszakra volt valami. És édesapám pedig, hát értett a földműveléshez, ő akkor nem is tudom, szerzett két lovat, meg kocsit, tűzifát szállított az erdőből ezzel a lovakkal, úgyhogy ők ott éltek.”], Apa is velük van, valamennyien jól vannak. Hát ez jobb, mint amire számítottam, mert a legutolsó hírek szerint attól kellett félnem, hogy kijöttek Németországba, ott pedig Apa biztosan hadifogoly lenne. Hát így, Nóra néni rögtön nekiáll palacsintát sütni, közben olvasom Anya levelét, már ő is kapott hírt rólam, tudja, hogy élek és vár. Mennék is rögtön tovább, de még jelentkeznem kell Lengyeltótiban [„A hazaérkező hadifoglyoknak meg volt adva, hogy a járási székhelyen jelentkezni kell, és akkor ez Lengyeltóti volt.”], és a közeledő ünnepek miatt ez vagy 3-4 nap veszteség, de most már ezt is kivárom örömmel!

Azután megint a kalandos vonatozás vissza, Pestre, most az egyik kocsi tetején jut csak hely. Pesten a Nagykovácsiba induló autóbuszt keresem, igencsak rozzant alkotmány, de azért megy, és ez a fő! Az utasoktól tudakolom a címet, mindenki segít, útbaigazítanak a megállónál is. Ballagok a ház felé, hátamon a zsákkal, pedig futni szeretnék, azután itt vagyok, az út melletti utolsó kertes parasztház, az udvaron Anya, Apa, öcsém: hazaérkeztem! [„És a találkozás, azt nem lehet kimondani! Csodálatos élmény volt, nem lehet azt kimondani, hogy ennyi hosszú idő után, és ennyi reménytelenség után, az ember hazajött…”]

Hát életben maradtam, hazaérkeztem. Hazahozott Anyám imája, könyörgése, és a legnehezebb, a legreménytelenebb helyzetben is töretlen hitem, meggyőződésem abban, hogy életben maradok. Az öröm könnyei múltával hosszú estéken át meséltem 184 napi katonáskodásom és 336 napi hadifogságom eseményeit. Elmeséltem, hogy a másfél év alatt bejártam Európát északra és nyugatra a tengerek partjáig, megtettem vasúton, teherautón és gyalogosan összesen 5370 km-t, és még be sem töltöttem a huszadik évemet!

Életben maradtam, hazaérkeztem! [„A túlélésemet annak is köszönhetem, hogy én rendszeresen sportoltam már a középiskolában, amellett Losoncon a téli időkben korcsolyáztam, ott tanultam meg síelni, édesapám mint katonatiszt és nagy lovas ember, lovagolni tanított meg egészen magas szinten, a kerékpározás a losonci iskolai évek alatt szinte rendszeres elfoglaltság volt, úgyhogy megvolt az erőnlét, ez mindenképpen hozzásegített a túléléshez. A másik az, hogy én mindig meg voltam győződve arról, hogy én ebből kikerülök, én hittem ebben. A fizikai állapot mellett mindenképpen rendkívüli fontos volt a hit – én számtalan motozáson keresztül meg tudtam őrizni azt a kis bibliát, amit még édesanyámtól kaptam, a zsoltárok könyvéből is két sort ismételgettem minden este az imáimnál, ezt a két sort a mai napig sem felejtem el, az 51. zsoltárnak a szavai voltak, teremts bennem tiszta szívet, ó Isten, az erős lelket újítsd meg énbennem és a szentlélek erejével szabadíts meg engem. Ez a szabadíts meg engem volt az, amibe minden áldott este, éjszaka belekapaszkodhattam.”]

[„Én azt üzenném az utókornak, hogy higgyék el, amit mi elmesélünk, mert az való élet volt, nagyon sokan, az én saját gyerekeim, unokáim is, látom a szemükön, hogy kételkednek, hogy ilyen nem is lehet. Hát igen, lehet, ilyen volt, ilyet mi végigéltünk, megéltünk, és túl is éltünk. Ez az üzenet.”]

* Szögletes zárójelben és idézőjelek közt közlöm az Ördög Istvánnal készített három, a naplóbejegyzéseivel kapcsolatos oral history interjú válaszait, a beszélgetések 2017. február 14-én, 2017. március 27-én, a kisfilm pedig 2017. március 30-án készült. A szögletes zárójelbe tett magyarázatok is tőlem származnak – Kőrös Zoltán.

H. Nagy Péter: Médiaterek Lady Gaga korában

Kalandozások a popkultúra területén. Dunaszerdahely, Media Nova M, 2017, 208 p.

Nagy Péter nevével számtalan helyen találkozhatunk, hiszen rendkívül termékeny szakíróról van szó. Az egyes folyóiratokban vagy kötethátlapokon, amikor a behatárolhatatlan karakter behatárolására törekvők felsorakoztatnak egy státuszlistát az olyan, kulcsszavaknak is beillő elemekből, mint egyetemi oktató, irodalomtörténész, szerkesztő, tudomány-népszerűsítő, popkultúra-kutató, egy elemet még hajlamosak kifelejteni. A gagaistára gondolunk, természetesen a szónak olyan értelmében, mint ahogy az akafan jelent egyetemi szférában mozgó, tudományos munkát végző szakembert (akadémikus), aki azonban bizonyos mélységig rajong is kutatásának tárgyáért (fan), ez a rajongás viszont épp a górcső alá helyezett vizsgálati alany összetettségének felismerése által teljesedik ki. Bátran állíthatjuk, hogy a magyar nyelvterületen nincs még egy szakember, aki olyannyira behatóan, rétegzetten és kapcsolódásait felismerve, egyszersmind szerteágazóan ismerné Lady Gaga művészetét, mint H. Nagy. Korunk talán legismertebb popikonjának munkásságára már a szerző nemrég megjelent, a magyar popkultúra-kutatás frontján lövészárok-foglalással felérő monográfiája, az Alternatívák[1] is odafigyelt, a Médiaterek… azonban egyenesen önnön szervezőelvévé tette Gaga működését. De mit is jelent ez pontosan?

Lady Gagát egyrészt korunk átváltozóművészének tartják, aki soha nem lép kétszer ugyanabban a formában ugyanabba a folyóba… bocsánat, színpadra. Az élő show-k során a dalai is mindig kicsit – vagy nagyon – másként hangzanak fel. Utóbbi olykor azt jelenti, hogy alkalmazkodnak a közegükhöz – valamely kultúrához –, vagy egyszerűen megteremtenek egy teljesen új, a rádióban játszott hanganyagtól is eltérő alternatívát, ami bár sok mindenben hasonlít az eredetihez, ahhoz képest mégis egyszeri és sajátos. A művésznő különösen fontos pozícióba helyezi az egyediséget, amit mindenkor változó viselete, előadásmódja és zenéjének színessége is visszatükröz. Ezenfelül érzékeny az egyes társadalmi problémák, hangsúlyozottan a peremre szorult osztályok, szubkultúrák sorsa iránt. Ahogy azt a Born This Wayben is énekli:

Élvezd az életet és szeresd önmagad / Mert drága, ilyennek születtél / Nem számít, hogy meleg, hetero vagy biszex / Leszbikus vagy transzvesztita élet. (162. p.)

Amikor húsruhában jelent meg a kamerák előtt, egyszersmind utalt arra, hogy a zeneipar mindinkább a szexkereskedelem útjára lép, de általánosabban a testi kiszolgáltatottság ellen is felemelte a hangját. Hidakat épít az egyes szubkultúrák felé, és összeköti a sokak által még mindig szeparáltan kezelt művészeti ágakat. Előadásmódja egyszerre közelíthető meg az avantgárd és a performansz felől, hiszen nem pusztán zene, egyszersmind színház is, melynek elemei a popkultúra széles tárházából származnak, legyen szó sci-firől vagy akár horrorról.

Az iménti bekezdésben felmerültek tehát azok a kulcsszavak, amelyek mentén Lady Gaga művészete kibontakozik, a mi esetünkben mégis az a legfontosabb, hogy a Médiaterek szerveződésére is ugyanez a jellemző. A kötet ugyanis elsősorban nem arra vállalkozik, hogy Lady Gaga munkásságát elemezze – bár tagadhatatlan, hogy vannak benne erre fókuszáló esszék, fejezetek –, hanem hogy azt használva kiindulási pontul rendeljen egymás mellé olyan témaköröket, amelyek első ránézésre bár egymástól távol esőeknek tűnhetnek, bizonyos pontjaikon mégis összekapcsolódnak, ahogy minden, ami körülvesz bennünket, és ami a kultúránkat alkotja.

A kötet egyik esszéje Escher-terek, furcsa hurkok címen íródott, és az önmagukba forduló mintázatok megjelenésére fókuszál az egyes médiumokban. Douglas R. Hofstadtert idézve mondja:

[A] »Furcsa Hurok« jelenség akkor fordul elő, ha egy hierarchikus rendszer szintjei között felfelé (vagy lefelé) mozogva váratlanul az eredeti szinten találjuk magunkat. – Majd hozzáteszi: – Innen nézve a hurok egy vég nélküli folyamat ábrázolása véges módon. (164. p.)

A kötet képként is beemeli az Escher-lépcső nevű grafikát, amely egy önmagába hajló, négyfordulós lépcsősort ábrázol; a filmvásznon ezt a jelenséget prezentálja több helyütt az Eredet (Inception) című film is. A hivatkozott jelenség azonban önreflexiós alakzatként is olvasható a Médiaterek szervezőelvére, a Lady Gaga-jelenségre nézvést, amennyiben a művésznőről szóló fejezeteket lépcsőfordulókként, az egyes esszéket pedig – a művésznő neve ezekben is mindig felvillan – lépcsőfokokként értelmezzük, melyek végül megrajzolják azt a különböző hierarchikus szinteket áthidaló és összekötő mintázatot, ami a Médiaterek című kötet maga. Ennek első és utolsó szövege – mindkettő egy-egy Gaga-show-ról szól – összeér, s általuk újrakezdődhet a szövevény. Az egyes elemek pedig – mint például az Eredet vagy a Star Wars-univerzum vonatkozásai, tudomány és popkultúra, az egyes műfajok és művészetek kapcsolata – vissza-visszatérnek, ugyancsak erősítve a magába hajló rendszer létét, arról már nem is beszélve, hogy a felmerült, felmérhetetlen számú kapcsolódás H. Nagy és más szakírók kötetei felé ágazik tovább, megteremtve a mintázat tényleges végtelenségét. S mivel a szövegek olvasásának sorrendje nem kötött, az olvasó bármikor rácsatlakozhat erre a „furcsa hurokra”, igaz, a kilépés lehetőségére már nincs garancia.

A szerző még az előszóban jelzi, hogy munkája sajátos trilógiát alkot a válogatott publicisztikáit egybegyűjtő, korábban megjelent Szisztematikus káosz[2] és Piknik az aknamezőn[3] című könyvecskékkel, szerveződését tekintve ellenben – már csak az azt meghatározó „gagaizmus alakzata” és a megjelenés egymáshoz képesti, időbeni közelsége miatt is – homogénebb; az írások eredetileg az Új Szó Szalon című mellékletében láttak napvilágot. A mára sci-fi-klasszikussá vált Philip K. Dick regényei és novellái kapcsán – amelyekre a munka is kitér – szokták azt mondani, hogy ötletek akkora tárházát vonultatják fel, amelyek kiaknázásából a spekulatív fikciós szerzők egy komoly testülete éveken át jól megélhetne. H. Nagy Péter Médiaterek című könyvére ez ugyancsak áll, csak épp szakírói fronton. Amint azt a szerző is megjegyzi:

Innen nézve a könyvecske – szerény körülmények között, de olykor tanulmányvázlatnak is beillő módon – a popkultúra átrendeződéséről ad hírt. (9. p.)

Ezt az átrendeződést viszi színre a már említett Alternatívák című monográfia, amely a Médiaterekben felvetett témák közül számosat részletesebben, mélységeiben elemez tovább.

A Médiatereket bátran forgathatják mindazok, akik a siker kulcsára és a popsztárrá válás módjának stratégiájára kíváncsiak, de azok is, akikben felmerül a kérdés, hogy egy ilyen antikonzervatívnak is bátran nevezhető művészet, mint amilyen a Gagáé, hogyan és miért is képes úgy szárnyalni, ahogy, egy olyan országban, mint az USA. Megtudhatjuk, hogy a hírnév felhasználásának éppen ő adja egy kitűnő forgatókönyvét, ami olyan szinteken mérhető, mint ahogy Bill Gates teszi ezt. Egy helyütt azt olvassuk:

[A]mikor ő beszél [mármint Lady Gaga], az emberek figyelnek. (44. p.)

Gaga nyitottsága, rugalmassága, alkalmazkodóképessége, a mód, ahogy az egyediséget élteti, és az elvek, amelyek mellett kiáll, sokak számára tanulságosak lehetnek.

De rajta kívül szó esik a tudományok popsztárjairól is, mint amilyen Stephen Hawking, Albert Einstein, Charles Darwin vagy a szomorú sorsú Alan Turing, aki nélkül meglehet, nem sikerült volna felülkerekedni a náci gépezeten – ő fejtette meg ugyanis a Wehrmacht üzeneteinek kódját –, a társadalom mégis csak a megvetendő homoszexuálist látta benne, s kergette miatta halálba.

A Médiaterek számos írása tárgyalja egymás mellett popkultúra és tudomány ambivalens viszonyát, ami voltaképpen művönként változik. A hard sf opusok például óriási hangsúlyt fektetnek a természettudományos eredmények korrekt használatára, ellenben olyan alkotások is akadnak, amelyek téves információk – hoaxok – tárházát sorakoztatják fel. Ha ez utóbbiakból valamely mű nagy hírnévre tesz szert, az általa taglalt tévhitek is beágyazódnak a kulturális tudatba, és onnantól kezdve különösen nehéz kiirtani őket. Ezt tette például Henryk Sienkiewicz Quo vadis című alkotása, illetve az abból készült 1951-es mozifilm, amelyek olyan meggyőzően ábrázolták a lángoló Rómában gyönyörködő, s a tüzekért felelős Nérót, hogy mindmáig él a köztudatban a vélekedés: a véres császár gyújtotta vagy gyújtatta fel birodalma fővárosát. A vudu vallásra ugyanez érvényes, amely a popkultúra, illetve a feketék jelentette veszélyt alátámasztani kívánó amerikai farmerek révén számos olyan elemmel gazdagodott, amely eredendően nem volt a sajátja – ilyen például a hithez társuló első asszociációnk, a vudu-baba is.

A popkultúra alkotásai azonban meghatározzák a mindennapjainkat, és nem túlzás azt feltételezni, hogy a feszes keretű tantárgyak közti szüneteket is uralják az iskolákban. Vitathatatlan, hogy nem minden idevágó, ismert alkotás operál a legmélyebb tudományos eredményekkel, de számos bennük szereplő tárgykör – legyen szó biológiai, kémiai vagy politikai vonatkozásokról – tökéletesen emberközelivé és jól magyarázhatóvá válik általuk. A Médiaterek szövegeinek tanulsága szerint is, ha az irodalomoktatás nyitna ezek felé a művek felé, sokkal kisebb ellenállásba ütközne, mint a diákoktól eleve távol eső művek vélt vagy valós fontosságának hangsúlyozásakor. Kétségtelen, hogy a helyes választáshoz megfelelő felkészültségre és a spekulatív fikciós irodalomban való jártasságra van szükség, az irányzatban rejlő, környékünkön mind ez ideig jószerével kiaknázatlan lehetőségek azonban óriásiak.

1. Nagy Péter publicisztikái transzmediális dimenzióban mozognak, nem kezelik szeparáltan az egyes művészetekhez kötődő eredményeket; hogy közoktatásunk mindmáig nem így tesz, az lemaradásának bizonyítéka. A Médiaterek és számos friss, témába vágó munka tanulsága az, hogy talán nem is csak az irodalomoktatás megújításán kellene gondolkodnunk – és munkálkodnunk is, természetesen –, hanem kiterjeszteni annak határait a kultúra egyéb területei felé is. A határok lebontásának korát éljük – még ha helyenként nagynak tűnik is az ellenállás –, országhatárokét, művészet- és tudományhatárokét, az egyes diszciplínák közti határátlépés és kommunikáció hangsúlyozása pedig, ne feledjük, a kritikai gondolkodás fejlesztésének egyik alapját jelenti.
2. Nagy Péter legújabb munkája is erre tanít bennünket. Nyitottságra és szakmai önfejlesztésre, s arra, hogy az idegen csak addig idegen, amíg az idegenségét hangsúlyozzuk. Ha közelebb megyünk hozzá, és úgy vesszük szemügyre, ez a távolság megszűnik, a felfedezéseink pedig az előrehaladás újabb lépcsőfokai lehetnek. Amit pedig a Lady Gagáról készült, On the Edge című film narrációjából ő maga is idéz:

[E]gy erős [karakter], aki azt hirdeti, hogy használd a tehetségedet és adottságaid arra, hogy másokat ösztönözz, ahogy ők is ösztönöznek téged. (44. p.)

…az rá is érvényes. Most ötven olyan írást ad a kezünkbe – bizonyosan nem véletlenül ötvenedik születésnapja alkalmából épp –, amelyek mindegyike ezt támasztja alá: gondolkodásra és továbbgondolásra ösztönöz minket.

Csernicskó István: Fények és árnyak

Kárpátalja nyelvi tájképéből. Ungvár, Autdor-Shark, 2019. 240 p.

A közelmúltban látott napvilágot Csernicskó István Fények és árnyak. Kárpátalja nyelvi tájképéből címet viselő kötete, mely amint az a kötet fülszövegéből kiderül, „nem a régió nyelvi tájképének teljes és részletes leírása, hanem olyan tanulmányok gyűjteménye, amelyek szorosan kapcsolódnak a nyelvpolitika és a nyelvi tájkép témaköréhez”.

A kötet élén álló, az Előszó helyett címet viselő fejezetben a szerző rögzíti, hogy munkájában a gazdag szakirodalmi megalapozottság miatt nem kíván foglalkozni a nyelvi tájkép fogalmával és kutatástörténetével, ehelyett azzal próbálkozik meg, hogy „a lehetőségekhez és a rendelkezésre álló forrásokhoz mérten – a nyelvpolitika elméleti keretein belül mutassa be Kárpátalja nyelvi tájképének bizonyos vetületeit” (8. p.). Azt is hangsúlyozza, hogy célja nem a régió nyelvi tájképének mindenre kiterjedő leírása, hanem a nyelvpolitikai döntések és cselekvések mögött meghúzódó nyelvi ideológiák feltárása, értelmezése, amely révén az olvasó közelebb juthat „a ma Kárpátaljaként ismert régióban zajló nyelvi, nyelvpolitikai folyamatok megértéséhez” és ahhoz, hogy ezek miként realizálódnak a régió nyelvi tájképében.

Az első, több alfejezetre tagolt fejezet A nyelvi tájkép történeti szempontú elemzése: nyelvpolitika és nyelvideológiák a papírpénzeken címet viseli. Csernicskó István a Nyelvpolitika és nyelvi tájkép összefonódása kapcsán megjegyzi: „Az, hogy milyen nyelvek és hogyan jelenhetnek, illetve jelennek meg a tágan értelmezett nyelvi tájképben, jelzi az adott állam nyelvpolitikai törekvéseit, valamint információkat szolgáltat a társadalom számára a hatalom nyelvi attitűdjeiről, ideológiáiról.” (8. p.) Ugyanakkor ezt kiegészítendő arról is említést tesz, hogy „a közvetíteni kívánt kép természetesen nem feltétlenül tárja elénk a nyelvpolitika valós céljait, hisz a közvélemény felé közvetített kép nem mindig egyezik meg a háttérben maradó valós politikai motivációkkal” (13. p.). A nyelvi tájkép vizsgálatának kialakulóban lévő módszertana miatt a szerző amellett A módszer mellett dönt, hogy az 1900-tól napjainkig használatos bankjegyeken megjelenő nyelveket, ezek elrendezését, egymáshoz való viszonyát kvantitatív és kvalitatív elemzésnek veti alá (13–14. p.). A Kárpátalja mint kutatási terep címet viselő alfejezetben Kárpátalját a huszadik században bekövetkezett államfordulatok okán alkalmasnak tekinti arra, hogy a nyelvi tájkép változásai alapján bemutatható legyen a központi hatalmak nyelvpolitikája. Kiemeli azt is, hogy „az államfordulatok – rövid átmeneti időszakok után – mindig együtt jártak a forgalomban lévő fizetőeszközök cseréjével is”, s ennek okán a Kárpátalján élő idősebb generáció tagjai életük során „az Osztrák–Magyar Monarchia koronájával, a Csehszlovák Köztársaság koronájával, a Magyar Királyság pengőjével, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége rubeljével, majd Ukrajna hrivnyájával” is fizethettek (14–15. p.). A következő alfejezetekben A duális monarchia bankjegyeinek, A csehszlovák korona, A magyar pengő, A szovjet rubel, illetve A független Ukrajna fizetőeszközeinek nyelvi szempontú bemutatását találhatja az olvasó. Itt a szerző az egyszerű leíráson túl megvilágítja azokat a nyelvpolitikai megfontolásokat is, amelyek meghatározták a nyelveknek a bankókon való szerepeltetési formáit. A fizetőeszközökhöz kapcsolódó Kvantitatív elemzés címet viselő alfejezetben Csernicskó István a korábban bemutatott korszakok pénzeszközein megjelenő nyelvekkel és írásrendszerekkel kapcsolatos adatokat elemzi. Az egyes államok nyelvpolitikájának és nyelvi ideológiáinak az alaposabb bemutatását végzi el a Kvalitatív elemzés: a nyelvideológiák és a nyelvek hierarchikus viszonyai című alfejezetben, melyből az is kiderül, hogy „a pénzt kibocsátó állam a bankjegyek többnyelvűségével azt jeleníti meg, hogyan dominál a hivatalos nyelv az országban használt más nyelvek fölött” (33. p.). Csernicskó István véleménye szerint fontos lehet megvizsgálni azt is, hogy a korábbi föderatív berendezkedésű birodalmak utódállamaiban milyen fizetőeszközök vannak forgalomban, ezért a Kitekintés: az utódállamok gyakorlata címet viselő rövid alfejezetben bemutatja az egykori Osztrák–Magyar Monarchia és a Szovjetunió területén létrejött államalakulatok bankjegyeinek nyelvhasználatát is. Az Összefoglalás és diszkusszió alfejezet rávilágít arra is, hogy a régióban hagyományosan a többnyelvű papírpénzek voltak forgalomban (ez alól kivételt csak a független Ukrajna nemzeti valutája képez), ugyanakkor „a többnyelvű papírpénzeket kiadó országok is törekedtek arra, hogy az államszervező nemzet nyelve domináns helyzetben legyen a bankjegyeken” (36. p.). A Konklúzió arra a jövőbeli esetre keres választ, hogy miként jelen(het)nek majd meg a nyelvek az EU-hoz és az eurozónához csatlakozó ukrajnai fizetőeszközökön.

A második fejezet A változás megragadása a nyelvi tájképben: Kárpátalja példája címet viseli. A fejezet Bevezetőjéből kiderül az, hogy e rész célja rávilágítani arra, hogy a „nyelvi tájkép kutatásában nem csupán a kvantitatív módszer hozhat értékelhető eredményeket; a kvalitatív elemzés, egy-egy felvétel szemiotikai jellemzőinek feltárása révén hasznos információkra tehetünk szert a közösségben használatos nyelvek és beszélőik helyzetéről, a nyelvek hierarchikus viszonyainak (át)alakulásáról” (41. p.). A Maradandóság és változás a nyelvi tájképben című alfejezet keretei között a szerző a kárpátaljai zsidósághoz köthető héber nyelvű feliratokra hívja fel a figyelmet, melyek jó tükrözik azt is, hogy a „tájkép bizonyos tekintetben lassabban változik, mint egy-egy régió, helység lakosságának etnikai vagy nyelvi összetétele” (41. p.). Csernicskó István ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy „másrészt azonban a nyelvi tájkép nagyon gyorsan reagál a globális és lokális gazdasági változásokra: egy-egy márka eltűnése/megjelenése, az üzletek tulajdonos- és/vagy profilváltása, a kirakatok, cégtáblák, reklámok lecserélése rendszeresen átalakítja a nyelvi tájképet” (44. p.). Az ilyen jellegű változásokat kívánja bemutatni A változás és az átmenet megjelenése fotókon, dokumentumokon című alfejezet. A fentiekhez kapcsolódó Következtetések között a szerző azt is megjegyzi, hogy a „bemutatott dokumentumok, fotók arra hívják fel a figyelmet, hogy a nagypolitika változásai, a nyelvpolitikai döntések milyen hirtelen alkalmazkodást követelnek meg az adott helyen és időben élő emberektől; arra figyelmeztetnek, hogy a (nyelv)politikai döntések közvetlen hatással vannak az emberek életére, munkájára” (57. p.).

A következő fejezet A szovjet Kárpátalja nyelvi tájképét kívánja bemutatni. A szovjet nyelvpolitika sajátosságait vizsgáló és elemző alfejezetből az olvasó megtudhatja például azt, hogy milyen indokokkal kapott az orosz nyelv privilegizált szerepet, illetve azt is, hogy a tagköztársaságoknak és az azokban élő kisebbségi népcsoportoknak milyen lehetőségeik voltak a kisebbségi anyanyelvhasználatra. Csernicskó István felhívja a figyelmet arra is, hogy „a Szovjetunió nem volt nemzetállam vagy nemzeti homogenitásra törekvő klasszikus nemzetiesítő állam. A mindenkori szovjet pártvezetés törekedett ugyan az orosz dominancia megteremtésére, az orosz nyelv funkcióinak kiterjesztésére, s az orosz nyelvet mint a társadalmi mobilitás egyik eszközét kínálta a polgárok számára, de az országot mindvégig soknemzetiségű, etnikailag heterogén, föderatív államként definiálták” (64. p.). A következő alfejezet A szovjet nyelvpolitika ukrajnai értékeléséről szól, melyben a szerző kiemeli, hogy a kutatók jelentős része erőszakos oroszosításként értékeli a szovjet nyelvpolitikát, mások viszont a Szovjetunió gyarmataként tekintenek Ukrajnára. Felhívja a figyelmet azonban arra is, hogy ha „történeti szempontból – a rendelkezésre álló források alapján – megvizsgáljuk, milyen volt Kárpátalja nyelvi tájképe a Szovjetunió fennállása idején, az ukrán nyelvi genocídiumra és a lingvicizmusra vonatkozó állítások mindenképpen finomításra, árnyalásra szorulnak” (69. p.). A szovjet nyelvpolitika tükröződése Kárpátalja nyelvi tájképében: az ukrán nyelv a nyilvános térben címet viselő alfejezetben megállapításra kerül, hogy „a szovjet szövetségi tagköztársaságok névadó nemzetiségeinek nyelvei – jellemzően az orosz mellett – megjelentek az ideológiai jelszavakat tartalmazó közterületi feliratokon, lózungokon, plakátokon, sőt egyes személyes okmányokon, dokumentumokon, hivatali űrlapokon stb.” (69. p.). A bemutatott dokumentumok jól mutatják azt is, hogy az orosz mellett az ukrán nyelv jelen volt hivatalos okmányokon, személyes iratokon és a nyilvános térben is. A következő, A szovjet nyelvpolitika tükröződése Kárpátalja nyelvi tájképében: a magyar nyelv a nyilvános térben címet viselő alfejezetben olyan példák kerülnek bemutatásra, melyek jól illusztrálják azt is, hogy bizonyos mértékig a magyar nyelv is jelen volt a szovjet korszak kárpátaljai nyelvi tájképében, igaz, „leggyakrabban a szovjet propaganda hordozójaként” (97. p.). Az alfejezetben külön figyelmet kap a hivatalos (MSK, azaz UTC+3) és a helyi (CET, vagyis UTC+1) idő közötti 2 órás eltérés bemutatása is, mely egy sajátos időérzékelési stratégiát alakított ki Kárpátalján, s megjelenik a helyi plakátokon, meghívókon is (109. p.). Az Összefoglalásban a szerző hangsúlyozza, hogy „át kell értékelnünk az ukrán nyelvészeti szakirodalomban közhelyszerűen ismételgetett állítást, mely szerint a szovjet hatóságok oroszosító politikája szinte teljesen kiszorította az ukrán nyelvet a mindennapokból, illetve amely szerint az orosz nyelv használata kizárólagos volt a politikai és közélet, valamint a kultúra és tudomány minden területén, és az Ukrán SZSZK többségi lakosságának nyelve szinte teljesen eltűnt a nyilvános térből” (110. p.).

Az állam alatti szint szerepe a nyelvi tájkép és a nyelvpolitika alakításában címet viselő, negyedik fejezet első alfejezete a Nyelvpolitika, nyelvi tájkép és nacionalizmus kapcsolatával foglalkozik. Az Alulról szerveződő nacionalizmus című alfejezet olyan eseteket mutat be, amikor a nyelvi tájkép „korrekciója” (bizonyos nyelvű feliratok törlése vagy más nyelvű formákkal való kiegészítése) magánakciók eredményeként történt meg. A Nacionalizmus a középső szinten című alfejezetben Csernicskó István kiemeli azt, hogy „a két magyar politikai párthoz kapcsolódó helynévtáblák, illetőleg a magyarországi »import« következtében a régióban megjelenő rovásírásos feliratok nem illeszthetők tipikusan sem a top-down, sem pedig a bottom up típusú feliratokhoz. Ezek a kiírások a középső szintet képviselik: nem Ukrajna, és nem Magyarország jelenik meg általuk aktorként a kárpátaljai nyelvi tájképben, hanem a régió magyar érdekvédelmi szervezetei, illetve a magyarországi jobboldali civil és politikai mozgalmak” (122. p.). Konklúzióként megfogalmazva a szerző azt is hangsúlyozza, hogy „a nyelvpolitika és a nyelvi tájkép alakításában ma már korántsem kizárólag a három klasszikus szereplő (a nemzetállam, az anyaország és az intézményesült nemzeti kisebbség) vesz részt” (123. p.).

Az ötödik fejezet a Nyelv, gazdaság, társadalom: globális nyelvek Kárpátalja magyarok lakta végeinek nyelvi tájképében címet viseli. A Bevezetőben meghatározásra kerül a fejezet fő célja, mégpedig az, hogy röviden érzékeltesse, miként „alakítják az abszolút magyar többségű kárpátaljai települések nyelvi tájképét a gazdasági érdekek és viszonyok, az egyes nyelvek (vélt vagy valós) gazdasági értéke, presztízse”, illetve, hogy „Kárpátalja jellemzően magyarok lakta részeinek nyelvi tájképét a nyelv és gazdaság összefüggési rendszerében kívánja tárgyalni” (124. p.). Az Adatok kapcsán Csernicskó István megjegyzi, hogy „a nyelvi ideológiáknak és a nyelvi tájképnek a gazdaság, illetve a turisztika szempontjából történő elemzése fényt deríthet arra, hogy miért jelennek meg egyes nyelvek a nyilvános térben és hogyan válnak áruvá és másokat miért távolítanak el a nyelvi tájképből” (125. p.). A nyugati életérzés szimbóluma: az angol nyelv megjelenése Kárpátalja magyarok lakta területein címet viselő alfejezetben a szerző felhívja a figyelmet arra az érdekes tényre is, mely szerint „az ukrajnai nemzetépítés egyik kiemelt projektje a minél erősebb pozíciók kivívása az ukrán nyelv számára” és ennek ellenére a „hatóságokat és a közvéleményt (egyelőre?) nem aggasztja az angol egyre erősebb térhódítása Ukrajnában” (126. p.), s ez valószínűleg annak is betudható, hogy „ebben a folyamatban az angol nem a veszélyeztetett ukrán nyelvet fenyegető globális világnyelvként, hanem a nyugati integráció és a szovjet világból való kiszakadás egyik szimbólumaként jelenik meg” (127. p.). A fejezet gazdagon illusztrált példákkal mutatja be, hogy milyen formában és helyeken is jelenhetnek meg, az elsősorban a külföldről érkező vendégeket segíteni és megcélozni kívánó angol nyelvű feliratok. A következő alfejezet Az orosz nyelv Kárpátalja magyarok lakta sávjában címet viseli, s egyebek között olyan jelenségekre mutat rá, mint például az, hogy az „orosz nyelvű feliratoknak egy része minden bizonnyal még a szovjet korszakból maradt meg” (141. p.). Ugyanakkor azt is kiemeli, hogy orosz nyelvű feliratok újonnan történő kikerülése pedig annak tudható be, hogy a „Kárpátalja magyarok lakta részeire érkező szláv turisták jelentős része az orosz nyelvet használja” (143. p.). Csernicskó István arra is felhívja az olvasó figyelmét, hogy a kárpátaljai magyarok által kihelyezett, s sokszor a „hiányos orosz nyelvtudásról tanúskodó feliratok alapján olyan oroszul beszélőkre következtethetünk, akik a várható gazdasági előnyök kedvéért helyezték ki az orosz nyelvű táblákat” (145. p.). Ezek alapján a szerző azt a következtetést vonja le, hogy „a gazdasági realitások tehát időnként felülírják, vagy legalábbis árnyalják a politikai érdekeket és – a nyilvános tér magyar dominanciájára törekvő – nemzeti érzelmeket” (149. p.). A Kitekintés, párhuzamok című alfejezet Petteri Laihonen 2013-as kutatására alapozva „egy-egy olyan dél-szlovákiai (Vásárút), székelyföldi (Csíkszentdomonkos) és kárpátaljai (Mezőkaszony) falut mutat be, ahol a településen belüli szóbeli kommunikáció nyelve egyöntetűen magyar, illetve egy-egy olyan falut (Réte, Aldoboly, Visk), amelyet szóbeli kétnyelvűség jellemez” (150. p.). Az itt nyert adatok elemzése révén leszögezi, hogy „az abszolút magyar domináns nyelvi tájkép csupán illúzió, még az egyébként abszolút magyar többségű településeken is” (151. p.). A Társadalmi implikációk alfejezet a korábbi cenzusok nyelvismeretre vonatkozó adatai alapján mutatja be és elemzi a kárpátaljai magyarok nyelvtudását, hangsúlyozva azt, hogy „a nyelvtudás jelentősen erősíti a kárpátaljai magyarok munkaerő-piaci pozícióit, és növeli mobilitási esélyeit, lehetőségeit” (151–152. p.), s ezért „ha a többnyelvű környezetben javítani szeretnénk a kárpátaljai magyarok gazdasági helyzetén, akkor a nyelvoktatás az a terület, ahová feltétlenül érdemes invesztálni” (155. p.). Konklúzióként a szerző arra hívja fel figyelmet, hogy „a kárpátaljai magyarok hiányos ukrán, orosz és angol nyelvi ismeretei megnehezítik azt, hogy a közösség könnyen profitáljon Kárpátalja gazdasági, turisztikai felértékelődéséből”, főleg akkor, ha figyelembe vesszük azt a tényt is, hogy „a kárpátaljai szlávok körében fokozatosan nő a magyarul valamilyen szinten beszélők száma” (157. p.).

A hatodik, a Szeparatizmus vagy valami más? A kisebbségi nyelvek és/vagy regionális nyelvváltozatok átértékelése című fejezet első alfejezete A nyelv mint áru címet viseli, s ebben kerülnek kijelölésre a fejezetben bemutatni és elemezni kívánt nyelvi adatok. A Kárpátalja szláv lakossága című alfejezet a régióban élő szláv lakosság betelepüléséről, illetve az elmúlt évszázadban végbement nyelvi és politikai berendezkedéséről ad számot. A következő alfejezet a Ruszin reneszánsz Kárpátalján, melyből megtudhatja az olvasó azt is, hogy a kárpátaljai ruszin sztenderd kodifikációja annak ellenére is folyamatban van, hogy a „hivatalos ukrajnai akadémiai álláspont nem ismeri el a ruszin etnikum és nyelv önállóságát” (165. p.). Csernicskó István azt is kiemeli, hogy „a modern ruszin reneszánsz Kárpátalján azonban sokkal inkább felülről kezdeményezett értelmiségi projekt, mintsem alulról jövő, széles tömegbázissal rendelkező mozgalom” (166. p.). A következő alfejezet, A turizmus mint kitörési pont, arra hívja fel a figyelmet, hogy a Krím elvesztése után jelentős mértékben megnőtt Kárpátalja turisztikai vonzereje, s ebben jelentős szerepe van a térség nyelvi sajátosságainak is. A nyelv(járás) mint egzotikum címet viselő alfejezetben a szerző olyan speciális, elsősorban interneten elérhető szótárakat, szószedeteket, oldalakat és videósorozatokat mutat be, melyek a helyi nyelvváltozatok sajátosságait mutatják be, s így a turizmus szempontjából is jelentős reklámértékük van (170. p.). A „turizmus szerves része a gasztronómia”, s így a Jellegzetes ízek és ízes szavak ugyancsak komoly szereppel bírnak Kárpátalja turisztikai felemelkedésében. Az alfejezetben a régióban megrendezésre kerülő gasztronómiai fesztiválok, egy, a szűk régió népi ételeit népszerűsítő szakácskönyv, illetve a helyi éttermek ételkínálata kerül bemutatásra, ami kapcsán Csernicskó István találóan jegyzi meg azt, hogy „a pacal, rakott krumpli, babgulyás, lacipecsenye stb. szavak akkor is megfejthetetlenek a kárpátaljai konyhát és/vagy a magyar nyelvet nem ismerők számára, ha cirill betűkkel írják ki őket” (172. p.). A helyi szláv dialektusok a populáris kultúrában való előfordulásait, illetve A kárpátaljai nyelvjárások és a magas kultúra kapcsolatait mutatják be a következő alfejezetek. A dialektusok a politikai kampányban és a közterületi reklámokban is megjelennek, s így talán már az sem meglepő, hogy egy, az interneten nagy népszerűségnek örvendő történetben felhasználásra kerültek A kárpátaljai nyelvváltozatok a „haza védelmében” is. A fejezetet záró Összefoglalásban a szerző arra is felhívja a figyelmet, hogy „a regionális nyelvváltozatok a regionalizáció és a globalizáció keretében a központosító, egynyelvű és egynormájú nyelvpolitika ellenében is szert tehetnek gazdaságilag konvertálható értékre, és nemcsak a turizmus területén, hanem például a szépirodalomban, a könnyűzenében, a reklámiparban vagy épp a politikai kampányok során” (188. p.).

„A múltat végképp eltörölni”, avagy ideológiai csata a nevek frontján a 21. századi Ukrajnában címet viselő hetedik fejezet az Ukrajnában zajló dekommunizációs folyamatokat mutatja be. A Múlt és jelen terhei című alfejezetben Csernicskó István leírja, hogy a fejezet keretein belül „a négy dekommunizációs törvény közül eggyel, illetve annak a földrajzi nevekre gyakorolt hatásaival” kíván foglalkozni, s ez alapján próbálja meg bemutatni azt, hogy miként „alakítja át a nyelvi tájképet a nyelvi ideológiákkal szoros kapcsolatban álló felülről vezérelt nemzetépítés” (189. p.). A Nem ér a nevük című alfejezet azt mutatja be, hogy a dekommunizációs törvény értelmében milyen szempontok és milyen eljárásrend szerint kell végrehajtani a megyék, járások és települések átnevezését, illetve kitér arra is, hogy melyek azok a nevek, amelyek a törvény értelmében tiltólistára kerültek. Az Egy kommunista esete Szent Péterrel címet viselő alfejezet egy, a Dnyipropetrovszk város új nevére vonatkozó javaslatot mutat be, aminek az elfogadása esetén a város új neve (nem tévedés!) Dnyipropetrovszk lett volna. A Leninből Lennon című alfejezet arról kíván képet adni, hogy Kárpátalján miként zajlottak le a dekommunizációs törvény által elrendelt átnevezések. A következő alfejezetek a Le az oroszokkal, illetve a Cuius regio, eius nomen címet viselik, s rávilágítanak például arra is, hogy „a földrajzi és közterületi nevek törvényben előírt, kötelező megváltoztatása szerves része a névanyagra is kiterjedő nyelvpolitikának és nyelvtervezésnek, amelynek célja a mentális térkép átalakítása, a valóság átkonstruálása, különböző politikai és nyelvi ideológiák alapján” (203. p.). Az utolsó alfejezet az Uralja-e a jövőt, aki a múltat uralja? kérdésre keresi a választ. A kérdés kapcsán Csernicskó István arra hívja fel a figyelmet, hogy „az asszimilációs nyelvpolitika és a nyelvi tájkép felülről, rendeleti úton véghezvitt átalakítása nem feltétlenül lesz elegendő ahhoz, hogy Ukrajna homogén nemzetállammá váljék” (205. p.).

Utószó helyett a szerző a korábban bemutatott és elemzett anyagok alapján számos fontos következtetést von le, egyebek között azt, hogy „a gazdaságpolitikai realitásokat is figyelembe vevő nyelvpolitika és a nyelvi tájkép alakulása között tehát szoros az összefüggés” (208. p.).

A kötetet terjedelmes irodalomjegyzék (több mint húsz oldal) és a szemléltetés eszközéül felhasznált 180 fénykép forráslistája, valamint a közölt írások első megjelenési helyét rögzítő jegyzék zárja.

A Magyar Tudományos Akadémia támogatásával napvilágot látott kiadvány értékét és fontosságát az is jól mutatja, hogy a kézirat 2018-ban a „GENIUS” Jótékonysági Alapítvány Soós Kálmán Ösztöndíjpályázat jegyzettámogatási ösztöndíját is elnyerte.

A 240 oldalas, mély tudományos megalapozottsága ellenére is olvasmányos munka a nyelvészeken kívül a történészek és a laikus olvasók érdeklődésére is joggal tarthat számot. A kötet a Hodinka Antal Nyelvészeti Kutatóközpont http://hodinkaintezet.uz.ua/ címen elérhető oldalán (az intézet által kiadott más publikációkkal egyetemben) szabadon hozzáférhető: http://hodinkaintezet.uz.ua/wp-content/uploads/2019/04/Fenyek_arnyak_teljes.pdf

Petrogalli Oszkár: Mankón járó demokrácia. Írások, beszédek, nyilatkozatok. Összeállította, szerkesztette, jegyzetekkel ellátta és az előszót írta Filep Tamás Gusztáv

Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2018, 348 p. /Fontes historiae hungarorum, 8./

A két háború közti szlovákiai (vagy ahogy akkor mondták: szlovenszkói) magyar időszakról nincs átfogó monográfiánk, s jórészt feltérképezetlen területről van szó. A rendszerváltás előtti időszakban mindenekelőtt a kisebbségi irodalom- és művelődéstörténet képezett kivételt, elsősorban Turczel Lajos munkásságának köszönhetően. A közélet vagy a politika azonban – főként a levéltári kutatások hiánya miatt – csak marginálisan képezte a mondott időszakkal foglalkozó szakemberek érdeklődését, kivételt egyedül a baloldali Sarló mozgalom feltérképezése jelentett. (Paradox módon ma éppen a Sarlóval, annak mai, revideált megítélésével nem foglalkoznak érdemben – ez egy Bajcsi Ildikó kivételével.) Örvendetes viszont, hogy a katolikus Prohászka Körök megismerését egyre több tanulmány tűzi ki céljául. Sajnos, nem feldolgozott a sajtó története sem, különösen a legtekintélyesebb országos napilap, a Prágai Magyar Hírlap feldolgozása és értékelése hiányzik (bár most már, hogy a Fórum Kisebbségkutató Intézet digitalizálta s adatbankjában hozzáférhetővé tette a lapot, nyilván e téren is megindulnak a kutatások). A kortárs kutatások eredményei ma is néhány történész nevéhez kötődnek, többek közt Filep Tamáséhoz és sokrétű munkásságához, ő egyebek mellett monográfiát írt Törköly Józsefről, a Magyar Nemzeti Párt elnökéről, képviselőről és szenátorról. Molnár Imre munkái Esterházy Jánosnak, a politikusnak a megismerését szolgálják, a Simon Attila–Tóth László szerzőpáros pedig a politikus és művelődésszervező Szent-Ivány Józsefről írt monográfiát. E három ismert szlovenszkói politikuson kívül másokról ez ideig nem születtek átfogó munkák. Kiemelendő még Angyal Béla két dokumentumválogatása: az egyik az Országos Keresztényszocialista Párt, a másik az Országos Magyar Kisgazda Földmíves és Kisiparos Párt és a Magyar Nemzeti Párt dokumentumaiból nyújt válogatást, Simon Attila pedig Esterházy Jánossal kapcsolatos, eladdig ismeretlen dokumentumokat adott közre. Popély Gyula az első Csehszlovák Köztársaság kezdeti éveinek kisebbségi helyzetével foglalkozott behatóan. Ugyancsak Simon Attila foglalta össze a két háború közti aktivista (értsd: nem ellenzéki, kormánypárti) politikai vonal legfontosabb ismérveit. Ebbe a sorba illeszkedik Filep Tamás Gusztáv Petrogalli-könyve is, mely egyéb haszna mellett a két háború közti szlovenszkói közélet és politika újabb, eddig nem feltárt szeletével foglalkozik. Annál is értékesebb ez a munka, mivel a köztársaságbeli lét eléggé elhanyagolt, első szakaszát vizsgálja. Nem mellesleg természetesen Szarka László is sokat tett és tesz a tárgyalt korszak jobb megismeréséért és árnyaltabb megértéséért.

A korán, mintegy ötvenéves korában távozó Petrogalli Oszkár (1874–1925) Besztercebányán született s ott is hunyt el. Ügyvéd, politikus, publicista, Filep Tamás Gusztáv szerint az első Csehszlovák Köztársaság kezdeti éveinek egyik legjelentősebb magyar kisebbségi politikusa. Jogi diplomája megszerzését követően ügyvéd, a Figyelő című lap szerkesztője. Az államfordulatot követően egy csapásra a szlovenszkói magyar politikai élet egyik fő szervezője, aki haláláig a magyar politikai erők egységének megteremtésén fáradozott. Életének utolsó három évében előbb (1922 tavaszától) a Szövetkezett Ellenzéki Pártok központi irodájának vezetője, majd 1922 őszétől e pártok központi napilapjának, a Prágai Magyar Hírlap főszerkesztője volt. Abban, hogy a lap vezetését éppen őrá bízták, nagy szerepet játszott – amint azt Filep Tamás Gusztáv is idézi – hogy a széthúzó kisebbségi magyarság egységét képviselte. Konkrétan ezt mondja Petrogalliról: „csak az első hét év küzdelmeiben vett részt, de akkoriban a felföldi magyar politikusok közül ő volt az egyetlen igazi integráló személyiség.” A magyar politikai érdekképviselet hatékony szervezőjeként még a kezdetek kezdetén fél évre letartóztatták. Publicisztikai munkáságának újraindulását is ettől az eseménytől kezdve tartjuk számon. A magyar politikai egység megteremtésén kívül az őslakosok közös föllépését szorgalmazta; sürgette Szlovákia autonómiájának létrejöttét, és közössége, illetve politikai pártjai nevében a csehországi német pártokkal is megpróbálta fölvenni és szorosra fűzni a kapcsolatokat olyan koalíció létrehozása érdekében, amely alkalmas a kormány leváltására. A cseh-szlovák nemzeti koalíciós kormányok politikáját nacionalistának és antidemokratikusnak tartotta és folyamatosan bírálta, számon kérve az államot létrehozó nemzetközi dokumentumokban foglaltak érvényesítését. Ideálja az angol demokrácia. Írásai sem életében, sem halála után nem jelentek meg kötetben. Amint a szerző az előszavában írja, Petrogallit „a második világháború után ritkán emlegették, politikai nézeteit nem fejtegették, írásait nem elemezték”.

Filep Tamás Gusztáv mintegy százhúsz Petrogalli-szöveget ad közre ebben a dokumentumgyűjteményében, ezek főként újságcikkek, beszédek, nyilatkozatok, s döntő többségük, mintegy nyolcvan szöveg a Prágai Magyar Hírlap hasábjain jelent meg. A válogatás több mint félezer magyarázó-eligazító jegyzete segíti az olvasót a korabeli személyiségek és viszonyok értelmezésében. A szerző természetesen a teljes Petrogalli-életműből válogat, tehát a kisebbségi helyzetet megelőző időszak írásaiból is, igaz, ezek inkább reprezentatív jellegű írások, s többségük a Petrogalli által alapított besztercebányai Figyelő című hetilapban jelent meg. A szövegek döntő többsége az 1921 és 1925 közötti szűk öt évben jelent meg. Az előszóból tudjuk meg, hogy Besztercebánya többször is képviselőjévé választotta Petrogallit, aki sok politikustársával ellentétben tudott szlovákul is, az 1919-es fordulat után pedig, már kisebbségi politikusként a magyar–szlovák összefogás és Szlovenszkó autonómiájának híve, s „a legbefolyásosabb képviselők között tartották számon”. Az új államrend keretében Petrogalli elsőként vallotta, hogy – mint Filep Tamás Gusztáv írja – „az új állam alapjára kell helyezkedni, és ki kell harcolni a törvényes jogokat, ennek eszköze pedig a magyar politikai egység és a többi nemzeti kisebbséggel kötött szövetség”. Hogy a PMH függetlenségét fenntarthassa, kilépett a kisgazdapártból (a másik magyar tábort, mint már volt róla szó, a keresztényszocialisták képezték).

Petrogalli eszméinek és politikai szellemiségének legtermékenyebb időszaka azzal kezdődött, hogy kinevezték a Szövetkezett Ellenzéki Pártok központi irodája igazgatójának. Erről titkára, Forgách Géza így ír visszaemlékezésében: „Ettől a naptól kezdve Petrogalli Oszkár kezeiben futottak össze a felvidéki magyarság politikai megnyilvánulásainak életszálai, s a testvérpártok minden közös akcióját ő vezette, irányította, és a legtöbbet ő maga kezdeményezte is.” Csak megjegyzem, hogy ez idő tájt a köztársaságnak hivatalosan hétszázötvenezer, becslések szerint egymillió magyar lakosa volt. Petrogalli ismételten felemeli hangját a látszatdemokrácia és az alapelvek puszta deklamálása ellen, például a nyelvhasználat jogának kérdésében, mely a máig jól ismert helyzetet tükrözi: a törvénybe foglalt jogot nem követi végrehajtási rendelet, így a kisebbségi magyarok nemcsak jogbizonytalanságban, hanem jogtalanságban élnek. „Bíróságokon, hivatalokban olyan területeken, amelyeken az idézett törvény (…) értelmében a nem cseh-szlovák nyelven beszélő polgároknak joguk van saját nyelvüknek használatára, olyan tisztviselőket és bírákat alkalmaznak, akik az ún. kisebbség nyelvét nem értik, és így a nyelvtörvényben előírt kötelezettségeknek megfelelni nem tudnak.” (189. p.) Ugyanakkor többször is hangsúlyozza, hogy a sérelmek föltárásával és felsorolásával a magyarok mindössze az állampolgári kötelességüknek tesznek eleget. A Csehszlovákia és Magyarország közötti viszonyt illetően „az örökös feszültség” helyett „a legalábbis tűrhető szomszédi viszony” légköre mellett száll síkra. Folyamatosan nehezményezi, hogy a csehszlovákiai magyarokat irredentizmussal vádolják, s rámutat arra, hogy az államellenesség és a felforgatás vádját a kormány saját érdekeit követve tartja napirenden s végső soron az a célja, hogy a magyarság tagadja meg nemzetét. A kötet címéül is szolgáló, Mankón járó demokrácia c. cikkében ismételten a demokrácia ismérveiről szól, ide sorolva elsősorban a kritika szabadságát; ez olyan entitás, melyért napjainkban is bátran síkra lehetne szállni. „Majd egyszer szép rendszerbe foglalva napvilágra hozzuk azokat a bűnvádi pöröket, amelyek ékesen bizonyítják, hogy mennyire nem respektálják itt a kritika szabadságát – írja. – A törvényben ugyan létesítettek autonóm testületeket, mert arra volt gondjuk, hogy a köztársaságban a demokráciának formáit és szervezeteit elhelyezzék. De nem volt meg a bátorságuk, sem a becsületes elszántságuk arra, hogy ennek a demokráciának a forma mellett lényeget és tartalmat is adjanak. Mit ér az az autonóm testület, amelynek minden határozatát fölülbírálhatja és megváltoztathatja a központi kormány…” (219–220. p.) Itt szól arról is, hogy a harmincöt tagú megyebizottságba tizenhét tagot automatikusan a kormány jelöl, vagyis „csak kilenc választott bizottsági tag szavazatára van a kormánynak szüksége (…), hogy a kormánynak kedves és helyes határozatot hirdessen ki. Íme, így teszi lehetővé a demokratikus népköztársaság, hogy a választók háromnegyed részének szavazatát, akaratát kijátssza, megsemmisítse”. (220– 221. p.)

A könyvben foglalt Petrogalli-szövegek ékes példái annak, hogy jó tollú szerzőjük milyen időszerű, ugyanakkor sajnos időtálló problémákkal szembesítette olvasóit. Sokat foglalkozott a kisebbségek számára eleve kedvezőtlenül átrajzolt megyerendszerrel, a jogegyenlőség hiányával, az egységes politikai fellépés szükségszerűségével. S tette mindezt önzetlenül: mint azt Filep Tamás Gusztávtól tudjuk: sem politikai, sem újságírói tevékenységéért nem fogadott el honoráriumot. Egyik utolsó cikkében a „nemzeti újjászületés” igényét és természetét így határozza meg: „Mi, a köztársaságban élő magyarok, nem akarunk a magyar nemzet külön része lenni, mi valljuk rendíthetetlen hittel a magyar nemzet egységét, de tudjuk, hogy a nemzettel szemben külön fokozott kötelességeink vannak.” (328. p.)

Filep Tamás Gusztáv Petrogalli-könyve újabb komoly lépés a két háború közti szlovenszkói magyar politikai és közélet jobb megismeréséhez. Tanulnunk kellene tőle – nemcsak Petrogallitól, hanem Filep Tamás Gusztávtól is, hiszen mindkettő következetes argumentátor és élvezetes debatter –, hogy például a fennen hangoztatott demokrácia esetenként és kormányonként mennyire (nagyon) megnyirbálhatja az egyén és a közösségek alapvető jogait a szabad véleménynyilvánításra és a különvéleményre.

Miroslav Kusý (1931–2019)

Az egyes korok alapértékei adják azokat a korlátokat, igazodási pontokat, amelyek mentén az emberek társadalommá szervezik magukat, és felépítik az államot. Már a reneszánsz vége és a felvilágosodás eleje óta tudhatja, aki akarja, hogy az alapértékeink nem tökéletesek, így az emberi társadalom és az állam sem lehet az. Ám ha tökéletessé nem tudjuk is formálni őket, jobbá igen.

Ám akadtak, akik a modern világ megszületésekor új tökéletességre vágytak. Immár nem az égi, hanem a földi paradicsom megteremtésének lehetőségeit keresték. Olyan törvények megalkotására, illetve felfedezésére törekedtek, amelyek a korabeli természettudományossághoz hasonlóan az emberi társadalomra és az államra mindig és teljes mértékben érvényesek lesznek. Ezekre építve pedig megalkotható a minden bajt és nyomorúságot megoldó emberi rend.

Az egyik ilyen koncepció legjelentősebb szellemi atyja tudvalevőleg Karl Marx volt. Az emberek közti különbségek, a háborúk, a bűnözés, az emberek okozta szenvedés megszüntetését, az állam majdani elhalását törvényszerűnek nyilvánító jövőkép nagy kísértést jelentett. Alighanem így volt ez a szörnyű szenvedést és pusztítást hozó második világháború után is.

Miroslav Kusý ebben a meggyőződésben élte le fiatalságát. 1968-ban úgy vélte, továbbfejleszthető az eszme, a sztálini torzulást követően visszatéríthető eredeti demokratikusnak deklarált alapjaihoz. A nagy vagyonbéli különbségek nélkül, tehát a nagyon gazdagokra és szegényekre osztott társadalomfelfogás bajain átlépő, ám a demokráciát megtartó, sőt kiterjesztő koncepció a háború alatti pusztulás közösségi emlékével együtt több fiatal értelmiségiben ébreszthette fel a reményt egy jobb, minőségileg fejlettebb társadalmi rend megteremthetőségében.

Ám az alapérték az objektivizmus. Az emberi életet az emberek felett álló és azt meghatározó, így objektívnak nevezett törvényszerűség koncepciója. E törvényből levezetve kell megalkotni az emberi társadalom rendjét, hiszen meghatározza, determinálja azt. A szabadság lényege, hogy az ember megérti ezt a szükségszerűséget, és az életét alárendeli.

Ebből az álláspontból továbblépni az emberi jogok világába jelentős szellemi tett. Az emberi szabadság individuális alapjai egyéniségközpontúak. Az alapálláspont szkeptikus. A reneszánsz szkepticizmus ismeretelméleti alapjai elvetik az emberi tökéletesség lehetőségét. Az ember nem ismerheti meg a világ egészét, tehát téved. Ám többet megtudhat a világról, ha merész és kíváncsi. Tehát tökéletessé nem teheti az emberi társadalmat. Ám jobbá igen. De persze rosszabbá is. Nem képes holmi mindent meghatározó objektív törvényszerűség megismerésre, amiből azután minden levezethető tudományos precizitással. A fejlődés tényleges forrása a tökéletlen, ám jobbá válni képes egyén.

Az objektivizmus a reménnyel és hittel teli álláspontjából átjutni az emberi jogi individualizmus tévedésekkel, megingásokkal teli, a tökéletlen emberrel számoló koncepciójába nemcsak hatalmas értelmi, hanem legalább ugyanakkora érzelmi lépés is. Az fegyelmezett osztályharcos ember életvitele helyett a kételkedő, vitázó, gondolkodó és időről időre változó ember életvitelét kellett megszeretni. Miroslav Kusý képes volt megtenni ezt a lépést. Sőt nemcsak meglépte, hanem az újonnan választott politikai identitás legkiválóbb terjesztői közé emelkedett országában.

Döntésében alighanem szerepet játszhatott a sztálinizmus több elemének brezsnyevi restaurációja, és persze az 1968-as prágai tavasz leverése, azaz a tapasztalat, hogy a létezőnek nevezett szocializmus megreformálhatatlan. Több értelmiségi kortársához hasonlóan alighanem ebben az időszakban fogalmazódhatott meg benne a kérdés, hogy vajon korábbi társadalomképének alapelvei helyesek-e.

Ám Kusý nem áll meg ezen az eszmei ponton. Az individuális alapokon nyugvó emberi jogi tanítás ugyanis nemzetállami kiadásában általában érzéketlen a kisebbségben lévő kultúrák életigényei iránt. Így az alkotmányos demokráciákban is alárendelt szerepbe kényszeríthetik őket a többséggel szemben.

Miroslav Kusý következetesen szembenéz ezzel az ellentmondással is. A „bársonyos” forradalmat követően fellángoló agresszív nacionalizmust látva és főként mozgatórúgóikat átlátva újabb szellemi lépést tesz. Odaáll a kollektív kisebbségi jogok felfogásának támogatói közé.

Legitim követelésnek és demokratikus célnak nevezi – méghozzá a szlovák közvélemény előtt – a szlovákiai magyarok és egyáltalán a nemzeti kisebbségek kulturális autonómiáját, sőt horribile dictu a területit is.

Kusý odaállt a szlovákiai magyarok mindegyik fontos igénye mögé. Ám ami kulturális közegünkben még fontosabb, nemcsak támogatta, hanem magyarázta is őket. A nemzetállamiság itteni változatának még az átlagnál is erősebb ideologikussága és propagandisztikus ereje másként nem változtatható meg, csak ha egyenként cáfolja meg felemás és gyakran önellentmondó állításait az ember. Miroslav Kusý 1989 után ezt tekintette az egyik fő életfeladatának. Rájött, hogy a nemzeti kisebbségek, főként a magyarok tényleges egyenjogúsítása nélkül a szlovákiai demokrácia ingatag marad. Életben maradnak és hatni fognak ugyanis azok az nézetek, melyek szerint az alkotmányos demokrácia korlátozható és torzítható a nemzeti harc taktikai és stratégiai céljai mentén. Rájött, hiszen nemcsak elméletileg látta át ennek lehetőségét és logikáját, hanem tapasztalta is gyakorlatát 1989-et követően. Az ország alkotmányos rendjének lényegi megváltoztatására irányuló kísérleteket a huszadik százat utolsó évtizedében mindig aládúcolták a nemzeti harc, mindenekelőtt a magyarokkal vívott küzdelem rémképével. Kusý erre rendszeresen rámutatott, konkrét helyzeteken és eseteken láttatva az ilyetén nemzeti öntudat torzulásait.

Eközben pontos helyzetleírást adott ismét és ismét a szlovákiai demokrácia állapotáról. Pontosan érzékelte az 1989 után megjelenő tekintélyuralmi tendenciákat, és az egyes próbálkozásokat sorban lemeztelenítette. Egyiket a másik után mutatta be a nyilvánosságnak a maga valóságában, de nemegyszer a szlovák nyilvánosságot is megmutatta magamagának, hiszen e kísérletek benne verhettek és vertek is gyökeret.

Kusý megszerette a kritikát, ezt minden túlzás nélkül állíthatjuk. Ez nem is csoda az évtizedes kényszerhallgatás után. Ám mint a jelentős gondolkodók, többre volt képes nemtetszésének kifejezésénél az éppen aktuális elégedetlenségi közhangulaton lovagolva. Ő megoldást, megoldásokat is kínált. Nemcsak jellemezte a helyzetet és az embert. Megjegyezhetjük, ha azt tette, akkor analitikus alapossággal, általában az elméletileg pontosan kiválasztott lényegre, s nem pusztán valamilyen ismert hangulati elemre, közhelyre, előítéletre tapintva. Majd megcselekedte, ami a legfőbb érdeme, kifejtette, mit kellene, illetve mit lehetne tenni. Miroslav Kusý nemcsak leírt, ő gondolatilag alkotott. Nem mindenütt, ez alighanem igaz, de ebben az országban mindenképpen. Írásait olvasva szembekerülünk a csehszlovákiai és különösen a szlovákiai rendszerváltás legtöbb buktatójával, és azok megoldásának javaslataival.

Három évtizeddel 1989 ősze után megállapíthatjuk, hogy kisebbségi erőfeszítései mérsékelt eredménnyel jártak. Nem utolsósorban amiatt, mert szlovák partnerei kevesen akadtak. Ezért a magyarkérdésben csak billenteni tudtak a szlovákiai közgondolkozáson, a többnemzetiségű demokrácia értékrendjére átfordítaniuk nem sikerült. Ám Miroslav Kusý szellemi teljesítménye így is tekintélyt parancsoló. Magyar ügyben alig néhányadmagával, és közülük is kiemelkedve érvelt, magyarázott, felvilágosított.

Jól mutatta a személye körül tornyosuló indulatokat és a szlovákiai közgondolkodás állapotát a vita, amely a parlamentben robbant ki annak kapcsán, hogy Mikuláš Dzurinda kormánya magas kitüntetést adományozott neki. Ellenzéki bírálója a kormányfő szemére vetette Kusýnak a magyar törekvéseket támogató állásfoglalásait, bőven idézve írásaiból. Dzurinda válasza energikus volt. Felsorolta, mi mindent tett kitüntetettje a kommunista diktatúra ellen, külön jelezve, hogy a bíráló is annak támogatója volt, és mutatva, hogy a kitüntetés jó kezekbe került. A magyarkérdést azonban, amennyire csak lehetett, megkerülte.

Miroslav Kusý nemcsak haladni volt képes a korával, hanem ő rángatta maga után. Saját országában szava súllyal bírt mindazok körében, akik a rendszerváltást előre akarták vinni, és oda kellett figyelniük rá mindazoknak, akik ellenezték. De egész életútját végignézve minden méltósága és színvonala ellenére mégsem ez tűnik a legnagyobb teljesítményének. Hanem az, hogy képes volt a folyamatos fejlődésre egész életében. Méghozzá olyan ütemben és színvonalon, amivel embertársait is maga után segíthette.

Ezt megtanulhatjuk tőle, és megköszönhetjük neki. Mint ahogy persze ügyünk bátor képviseletét is.

Öllös László

Impresszum 2019/3

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
X. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom

Tanulmányok

LAMPL ZSUZSANNA: A szlovákiai magyarok választási magatartásának tendenciái
VATAŠČIN PÉTER: Szent János és a falu
BEVILAGUA BEÁTA: Három az egyben. Többnyelvűség egy dél-szlovákiai családban
JAKAB VERONIKA: A szlovákiai magyar középiskolai anyanyelvtankönyvek állapotáról
HORBULÁK ZSOLT: Dél-Szlovákia gazdasági és szociális helyzete néhány mutató tükrében (3. rész)

Közlemények
FÜLÖP LÁSZLÓ: A Bakics családról (16-17. század)

Agora
ÖLLÖS LÁSZLÓ: A közös indulás

Dokumentumok
CSANDA GÁBOR: Dobos László kéziratos hagyatékából

Pályakép
Mészáros András professzor hetvenéves

Könyvek
Maurice Halbwachs: Az emlékezet társadalmi keretei (Polgár Anikó)
Karikó Sándor (szerk.): Család, érték, nevelés (Bolemant Lilla)
Kulcsár László: A vidékfejlesztés elméleti megközelítése: regionális és kulturális összefüggések (Samu István)

Nekrológ
Zeman László (1928-2019) (Csanda Gábor)

A szlovákiai magyarok választási magatartásának tendenciái

Bevezetés

A Fórum Kisebbségkutató Intézet a szociológiai alapkutatásokon kívül megalakulása óta közvélemény-kutatással is foglalkozik. Csak az ezredfordulótól számítva tíz olyan felmérést végeztünk, amelyek csakis vagy részben az épp aktuális közéleti kérdésekkel foglalkoztak. E felmérések többségének eredményei mostanáig nem voltak közzétéve. Jelen írásomban a legújabb, 2019-es adatokon kívül azon korábbi felméréseink eredményeiből is merítek, amelyek tartalmaztak a mostani összehasonlítás alapjául szolgáló kérdéssorokat. A következő standardizált kérdőíves felmérésekről van szó: 2008-ban 800 fős mintán, 2010-ben 1 022 fős mintán, 2011-ben 800 fős mintán, 2013-ban 1 152 fős mintán, 2015-ben 1 000 fős mintán, 2018-ban 800 fős mintán, 2019-ben 1 000 fős mintán.[1] Valamennyi felmérés célcsoportja a szlovákiai magyar felnőtt korú népesség, vagyis a 18 éves és annál idősebb magyar nemzetiségű személyek, akikből kvótás mintavétellel alkottuk meg a minták nem, korcsoportok (15–34, 35–55 évesek és 55 éven felüliek), iskolai végzettség (alapfokú, középfokú érettségi nélkül, középfokú érettségivel, felsőfokú), településtípus (egyes felméréseknél falu-város bontásban, másoknál a települések lakosságszámát is figyelembe véve), a magyarok járásonkénti aránya szerint reprezentatív struktúráját. A lekérdezések Dél-Szlovákia 16 magyarlakta járásában, valamint Pozsonyban és Kassán zajlottak.

A legújabb adatok a 2019. június 17. és 30. közötti közvélemény-kutatásunkból származnak. Előző felméréseinkhez hasonlóan most is magyar nemzetiségű személyeket kérdeztünk. A felmérés nemcsak aktuális közéleti kérdésekkel foglalkozott, hanem a nemzeti identitás témakörével is, s az eredmények már az elsődleges feldolgozás szintjén is jelzik, hogy a mintában spontán módon megjelentek az eltérő identitástípusok, a szilárd magyartól a szlovák identitásig. Ám a jelenlegi politikai helyzetből kiindulva, amikor kérdésessé vált, hogy a meglevő magyar pártkonstellációt tekintve lesz-e a közeljövőben a szlovákiai magyaroknak parlamenti képviselete, a továbbiakban nem az identitással foglalkozom, hanem a választási magatartással és a jelenlegi szlovákiai magyar politikai képviselettel és annak jövőjével kapcsolatos véleményeket próbálom meg körbejárni.

A választási hajlandóság és a választási részvétel alakulása

Egy politikai párt választási sikere soktényezős folyamat. A választási hajlandóság az egyik legfontosabb, hiszen a politikusok – elnézést a kifejezésért – meggebedhetnek, ha alacsony a választási hajlandóság, vagyis a potenciális választók nem akarnak szavazni. Természetesen a magas választási hajlandóság, az, hogy sokan szándékoznak szavazni, önmagában még nem biztosítja a választási sikert, mert amint a puding próbája az evés, úgy a választási hajlandóság próbája a választási részvétel, vagyis az urnába bedobott szavazat. Épp ezért kezdjük azzal az elmélkedést, hogyan alakult az elmúlt években a magyarok választási hajlandósága és választási részvétele.

A szlovákiai magyarok választási hajlandóságának alakulását 2008-tól napjainkig az 1. ábra szemlélteti.

1. ábra. A választási hajlandóság alakulása (%)

Forrás: Fórum Kisebbségkutató Intézet Szociológiai és Demográfiai Kutatások Részlege

2008-ban és 2010-ben gyakorlatilag nincs különbség a választási hajlandóságban, mindkét esetben a megkérdezettek háromnegyede válaszolta, hogy egy közeljövőben lefolytatott parlamenti választáson biztosan vagy valószínűleg elmenne szavazni (2008-ban összesen 77%, 2010-ben 76%). 2015-ben enyhe csökkenés tapasztalható (73%). Főleg a szavazói törzsgárda, vagyis a biztosan szavazók fogyatkoztak meg, hiszen míg a korábbi években ők alkották a válaszadók csaknem felét (48–49%), 2015-ben 41%-ra csökkent az arányuk. A 2018-as év megtöri ezt a csökkenő tendenciát, ugyanis tavaly nyáron mintha visszatért volna a korábbi, a 2008–2010-re jellemző választási kedv, hiszen újra 77% válaszolta, hogy elmenne szavazni, ráadásul ebből 52% biztosan elment volna. Elérkezve a jelenhez: 2019-ben először csökkent 70% alá a magyarok választási hajlandósága. 67% válaszolta, hogy ha a következő szombaton lennének a parlamenti választások, elmenne szavazni, egynegyedük nem menne el, 8% nem tudta vagy nem válaszolt. A 2018-as válaszokhoz képest tehát 10 százalékponttal csökkent a választók és 10 százalékponttal nőtt a nem választók aránya. Ugyanakkor az évek folyamán először csökkent 40% alá a biztosan választók aránya (37%), amely 15 százalékponttal alacsonyabb, mint 2018-ban volt. Ezek az adatok tehát azt bizonyítják, hogy az elmúlt tíz évben egyrészt csökkent a magyarok választási hajlandósága, másrészt – leszámítva a kivételt képező 2018-as évet – épp a biztosan választók köre az, amely jelentős mértékben megfogyatkozott.

A választási hajlandóság alakulása előrevetíti a választási részvétel csökkenését. Ezt honnan tud(hat)juk? Mivel a választási részvételről nem léteznek nemzetiségi bontású adatok, a magyarok választási részvételét elsősorban az alapján szokták megbecsülni, hogy a települések nemzetiségi struktúráját összevetik az ottani választási eredményekkel (Krivý 1999, 11. p.),[2] és feltételezik, hogy a magyar pártoknak szóló szavazatokat az adott településen élő magyar lakosok adták (ha például 1998-ban Dunaszerdahelyen az MKP 74,6%-ot kapott, akkor feltételezhető, hogy ezt magyaroktól kapta, vagyis a magyarok választási részvétele Dunaszerdahelyen minimum 75% körül mozoghatott, de lehetett magasabb is, mivel az MKP-ra szavazó magyarokon kívül lehettek szlovák pártra szavazók magyarok is). A választási részvétel tanulmányozásának elsődleges forrása tehát a statisztikai hivatal választási adatbázisa. Emellett részben a felmérésekből származó empirikus adatokra is támaszkodhatunk, konkrétan az arra a kérdésre adott válaszokra, hogy részt vett-e az illető az előző parlamenti választáson. Támpontul szolgálhatnak a választás napján lefolytatott exit pollból származó adatok is. A magyarok 2010–2016-os választási részvételének becslését többen is elvégezték, s ezek az elemzések a magyarok választási részvételének csökkenését mutatták ki (Oriskó 2016, Harrach 2017, 132.,135. p.). Azt, hogy a korábbi időszakban, tehát 1990-től 2016-ig hogyan alakult a magyarok választási részvétele, a járási szintű választási részvételből és a magyar pártokra adott szavazatokból próbálom megbecsülni.

Az országos választási részvétel (1. táblázat, 2. oszlop) 1990-ben, az első rendszerváltást követő parlamenti választásokon volt a legmagasabb, amikor a választópolgárok 95,39%-a járult az urnákhoz. 2006-ban volt a legalacsonyabb (54,67%), amikor a Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH) kilépett a kormányból, és ezért előrehozott választásokra került sor. Azóta némelyest nőtt a választási részvétel, a legutóbbi, 2016-os parlamenti választásokon 59,82% volt.

Az 1. táblázat 3. oszlopában 16 magyarlakta járás választási részvételének átlagát tüntetem fel. Ezek azok a járások, amelyekben a Fórum Intézet kutatásai, közvélemény-kutatásai készülnek.^[3] Látható, hogy a magyarlakta járások választási részvételének átlaga mindig alacsonyabb volt az országos átlagnál, viszont járásonként számottevő különbségek voltak, amit a 4. oszlopban a minimális és maximális választási részvételt feltüntető intervallum jelez. A 16 magyarlakta járás egyenkénti választási részvétele az egyes parlamenti választásokon a 2. táblázatban látható.

A hét parlamenti választáson a Nyitrai járás volt a legaktívabb, itt a választási részvétel valamennyi választásnál felülmúlta az országos átlagot. A Szenci járásban ez 6-szor, a Dunaszerdahelyi és az Érsekújvári járásban 4-szer, a Galántai, Lévai, Nagykürtösi és Rozsnyói járásban 3-szor, a Komáromi, Rimaszombati és a Kassa-vidéki járásban 1-szer következett be. A Vágsellyei, Losonci, Nagyrőcei, Tőketerebesi és Nagymihályi járásokban ez egyszer sem fordult elő.

Nyomon követhető, hogy 1990-ben a 16 járás közül 5 járásban volt magasabb a választási részvétel az országosnál. 1992-ben 4 járásban, 2002-ben 6 járásban, 2006-ban 8 járásban, 2010-ben ugyancsak 8 járásban, 2012-ben 3 járásban, 2016-ban pedig már csak 2 járásban.

Természetesen a magyarlakta járások választási részvétele nem azonos a magyarok választási részvételével. Mindenesetre az utolsó két parlamenti választásnál, 2012-ben és 2016-ban az országos választási részvétel egyre több magyarlakta járás választási részvételét múlta fölül, és egyre nagyobb mértékben. Minden bizonnyal az sem elhanyagolandó tényező, hogy 1990 óta a magyarok aránya is csökkent ezekben a járásokban. A településszintű elemzésekből arra lehet következtetni, hogy a kevesebb magyar közül egyre kevesebben mentek el szavazni. Vagyis újra megállapíthatjuk, hogy csökkent a magyarok választási részvétele.

1. táblázat. Választási részvétel (%)[4]

2. táblázat. A 16 magyarlakta járás parlamenti választási részvétele (%) – az országosnál magasabb részvétel vastaggal jelölve

Forrás: volby.statistics.sk. * a 2011-es népszámlálás alapján

A magyarok választási részvételére a magyar pártoknak adott szavazatokból is következtethetünk, mégpedig úgy, hogy a magyar választópolgárok számához viszonyítjuk a magyar pártokra adott szavazatok számát. Persze ez is csak becslés, mert a magyarok választási részvétele ennél magasabb kell, hogy legyen, hiszen mindig voltak magyarok, akik szlovák pártokra szavaztak, és ők ezzel a módszerrel nem azonosíthatók. Továbbá azt is figyelembe kell venni, hogy a magyar pártoknak is voltak egyéb kisebbségi szavazói, főleg az Együttélésnek. Ezzel együtt nem igazán rugaszkodunk el a valóságtól, ha azt állítjuk, hogy a magyar pártok szavazói 2010-ig elsősorban a magyarok voltak.

A múlt század kilencvenes éveiben cca. 425 ezer magyar nemzetiségű választópolgár volt Szlovákiában. Ebből kiindulva a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom–Együttélés 1990-es választásokon kapott 292 636 szavazata 69%-os magyar választási részvételnek felel meg. Ugyanakkor a magyarok további csoportja – egy akkoriban készült magyarországi közvélemény-kutatás szerint 20% – a VPN listáján induló magyar jelöltekre szavazott. A magyarok választási részvétele 1990-ben tehát minimum 89% volt, de ha ehhez még hozzászámítjuk, hogy a Csehszlovákia Kommunista Pártja 450 855 szavazata között is voltak magyar voksok (egyes visszaemlékezők szerint akár 10% is), akkor a magyar választási részvétel már túl is szárnyalja a magyarlakta járások 94,81%-os részvételi átlagát és a 2010-es országos részvételi átlagot is.

1992-ben a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom–Együttélés koalíció 228 881 szavazatot, a Magyar Polgári Párt 70 689 szavazatot kapott, összesen tehát 299 870 magyar szavazott rájuk, ami 71%-os magyar választási részvételnek felel meg (a szlovák pártokra adott magyar szavazatok nélkül, de ezekből nem tudjuk, mennyi volt). 1994-ben a Magyar Koalíció 292 936 szavazatot kapott, ami 69%-os magyar választási részvételnek felel meg, 1998-ban a Magyar Koalíció Pártja 306 623 szavazata 72%-os magyar választási részvételnek.

2002-ben, amikor az új népszámlálás alapján 420 ezerre csökkent a magyar szavazópolgárok száma, az MKP 321 069 szavazata 76%-os, a 2006-ban kapott 269 111 szavazatuk 64%-os magyar választási részvételnek felelt meg. Bár mindkettő magasabb az akkori országos átlagnál, egymáshoz viszonyítva a magyar választási részvétel csökkenését mutatja.

2010-től új helyzet állt elő. Újra két párt van, az MKP esetében továbbra is érvényes, hogy szavazatait magyaroktól kapta, a Híd viszont szlovák szavazatokat is kapott. 2010-ben az MKP 109 638 szavazatot, a Híd 205 538 szavazatot kapott. 2012-ben az MKP 109 483, a Híd 176 088 szavazatot. 2016-ban az MKP 105 495, a Híd 169 593, az MKDSZ 2 426 szavazatot kapott. Amennyiben ezt összeadjuk, akkor összesen a két pártra 2010-ben 315 176-an, 2012-ben 285 571, 2016-ban a három pártra összesen 277 514 ember szavazott. Ezekből a statisztikákból nem lehet megállapítani a magyarok választási részvételét. Csupán annyit tudhatunk, hogy a 2010-től napjainkig aktuális cca. 380 ezer magyar választópolgár 29%-a szavazott az MKP-ra 2010-ben és 2012-ben, 2016-ban pedig 28%-uk (ebben az évben az MKDSZ-re nem egészen 1%-uk). Természetesen ez nem azonos a teljes magyar részvétellel, mivel nincsenek benne a Híd és a szlovák pártok magyar szavazói. De amint fentebb említettem, ennek az időszaknak az elemzései is a magyarok választási részvételének csökkenését mutatták ki.

A pozitív és negatív választási hajlandóság tényezői

Mi okból mennének el szavazni, és miért nem szavaznának a megkérdezettek? 2008-as felmérésünkben arra a kérdésre, hogy miért menne el választani, tizenegy előre megfogalmazott indokot kellett véleményezni, de saját maguk által megfogalmazott választ is adhattak a megkérdezettek.[5] Pozitív választási hajlandóságukat a legtöbben azzal indokolták, hogy szeretnék segíteni a szlovákiai magyarokat (86%) és felelősséget éreznek a jövőért (85%). 78% egy konkrét pártot szeretett volna támogatni (az esetek döntő többségében ez a párt az akkor még egyetlen magyar párt, az MKP volt), 69% állampolgári kötelességének tartotta, hogy szavazzon, 66% választásával a politikát szerette volna befolyásolni, ugyancsak 66% nem akarta, hogy egy másik párt győzzön. 47% választási hajlandósága mögött az a meggyőződés állt, hogy a parlamenti választás fontos társadalmi esemény. A környezet választási hajlandósága is befolyásolta a megkérdezettek egy részét, de sokkal kevésbé, mint a többi tényező. Az, hogy a családtagok is választanak, a megkérdezettek 30%-át, hogy általában véve szokás elmenni választani 25%-ukat, a szomszédok és munkatársak választási hajlandósága pedig 12%, illetve 9%-uk számára volt mérvadó. Elmondható tehát, hogy 2008-ban a választási hajlandóság egy aktív, a közéletet befolyásolni akaró, de legfőképpen a szlovákiai magyarok segítését felvállaló érdekképviselet támogatását jelenítette meg, s csak kisebb mértékben volt a környezet választási hajlandóságának, a szocializmus időszakából berögződött szokásoknak egyfajta automatikus továbbvitele.

Ugyanakkor 2008-ban az iránt is érdeklődtünk, hogy mi okból nem mennének el választani. Ezt a kérdést azóta négy további felmérésben is feltettük. A 3. táblázatban négy felmérésünk idevágó eredményeit hasonlítjuk össze.

3. táblázat. A negatív választási hajlandóság (miért nem választana) okai (%)

Forrás: Fórum Kisebbségkutató Intézet Szociológiai és Demográfiai Kutatások Részlege A*-gal jelölt tényező az adott évben nem szerepelt a kérdőívben

Már 2008-ban – amikor még az MKP képviselte a szlovákiai magyarok érdekeit – az volt a választási hajlandóság leggyakoribb ellenérve, hogy a politikusok nem a választók érdekeit képviselik, valamint a politikusok nem tartják meg az ígéreteiket. Mindkettő azonos súllyal nyomott a latban (59-60%), s ezek mellett kisebb mértékben, de szintén azonos súllyal az szerepelt, hogy a válaszadó vidékének érdekeit egyik párt sem képviseli, illetve nem érdekli őt a politika (47-48%).

A 2010-es felmérés a parlamenti választások előtt készült, s ekkor még nem volt releváns rákérdezni a Híd és az MKP összetartásának hiányára. A választási hajlandóság hárításának két legfontosabb indoka újra az volt, hogy a politikusok nem tartják meg az ígéreteiket (86%) és a politikusok nem a választók érdekeit képviselik (77%). Kétharmaduk pedig azért nem ment volna szavazni, mert úgy gondolta, az ő érdekeit egyik párt sem képviseli.

A 2015-ös felmérésnél a Híd és az MKP közötti ellentétet is beiktattuk a negatív választási hajlandóság lehetséges tényezők közé, mivel a 2010 és 2015 között készült közéleti témájú felméréseinkből kiderült, hogy ez a magyar választópolgárok egyre nagyobb részét zavarja. A leggyakrabban előforduló indok ismételten az volt, hogy a politikusok nem tartják meg az ígéreteiket (86%), a második pedig szinte azonos mértékben újfent az, hogy a politikusok nem a választók érdekeit képviselik (75%), s ugyanakkor az is, hogy a Híd és az MKP között nincs összetartás (73%).

2019-ben a negatív választási hajlandóság három legnyomósabb indoka az, hogy a politikusok nem tartják meg az ígéreteiket (89%), a Híd és az MKP között nincs összetartás (84%), valamint a politikusok nem a választók érdekeit képviselik (78%).

Mindezt összesítve a választásoktól való távolmaradás két legnyomósabb indoka mindig is az volt, hogy a politikusok nem tartják meg az ígéreteiket és nem a választók érdekeit képviselik. De az évek folyamán mindkettő egyre nagyobb hangsúlyt kapott, hiszen 2008-hoz képest 2019-ben 30 százalékponttal növekedett az előbbit, 18 százalékponttal pedig az utóbbit válaszolók aránya. 2019-ben pedig beékelődött közéjük a Híd és az MKP közötti összetartás hiánya, amit a választani nem szándékozók 84%-a hozott fel indokként. Ez 2015-höz képest 9 százalékpontos növekedés, vagyis a két párt viszonya egyre erőteljesebben befolyásolta a választási hajlandóság, s minden bizonnyal a választási részvétel alakulását.

E tényezők mellett azonban a többi is jelentősen befolyásolja a nem választók döntését, s a 2008-as állapothoz képest mindegyik nagyobb mértékben. Tíz év alatt a legnagyobb növekedés (31 százalékpont) a „nők érdekeit egyik párt sem képviseli” tényező esetében tapasztalható, amivel jelenleg 44% indokolja, hogy nem szándékozik szavazni. De a többi tényezőnél is 10–14 százalékpontos növekedés mutatkozik. S az utolsó kettőt kivéve – a romák érdekeit egyik párt sem képviseli és az, hogy mindegy, mit hoz a jövő –, amelyek nagyjából minden ötödik választót tartanak vissza a voksolástól, a többi tényező 41–61 százalékuk negatív választási hajlandóságát magyarázza.

2018-as és 2019-es felmérésünkben a 2016-os parlamenti választásokon való részvétellel kapcsolatban olyan kérdéssor is szerepelt, amellyel azt próbáltuk felmérni, hogy aki visszaemlékezése szerint 2016-ban nem ment el szavazni, ezt mivel indokolja.

A 2018-as felmérés szerint 2016-ban leginkább azért nem szavaztak, mert kiábrándultak abból, ami az országban történik, valamint nem érdekli őket a politika (mindkettő 71%), kiábrándítók a szlovákiai magyar politika történései (69%), a Híd és az MKP konfliktusa, valamint Dél-Szlovákia rossz gazdasági helyzete (mindkettő 62%).

A 2019-es felmérésben a három leggyakoribb és azonos súllyal szereplő indok az, hogy a válaszadót kiábrándították a szlovákiai magyar politikában, valamint az országban zajló történések, és nem érdekli a politika (78%). 73% pedig a Híd és az MKP konfliktusa, valamint Dél-Szlovákia rossz gazdasági helyzete miatt maradt távol a választástól. Ráadásul 70% azt válaszolta, hogy azért nem szavazott, mert egyik párt sem nyerte el a tetszését. Itt is megmutatkozott tehát, hogy egyéb tényezőkön kívül a szlovákiai magyar politizálás és a magyar egység hiánya (ami részben egy és ugyanaz) is nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a magyarok egy része 2016-ban nem ment el szavazni.

A 2019-es helyzetkép

Térjünk most vissza a 2019-es felméréshez. A 2016-os parlamenti választásokon való részvételükre visszaemlékezve a megkérdezettek 65%-a válaszolta, hogy részt vett, 27% nem vett részt, 7% nem emlékszik rá, 1% nem válaszolt. Arra a kérdésre, hogy 2016-ban melyik pártra szavaztak, jelenleg is hasonló eredményeket kaptunk, mint a 2018-as felmérésünk ugyanezen kérdésére. A Hídra, MKP-ra és az MKDSZ-re együtt 72% (2018-ban 71%) szavazott. Az egyes magyar pártokra lebontva ez azt jelenti, hogy a 2018-as lekérdezéskor visszaemlékezése szerint 2016-ban 56% választotta az MKP-t, 15% a Hidat, 0,4% az MKDSZ-t, a mostani felmérésben pedig 55% választotta emlékezete szerint az MKP-t , 17% a Hidat, 0,3% pedig az MKDSZ-t. Mindkét felmérés szerint 4% szavazott szlovák pártokra, 24% pedig nem válaszolt vagy azt válaszolta, hogy nem emlékszik, kire szavazott. Vagyis minden negyedik megkérdezett ilyen-olyan oknál fogva nem fedte fel korábbi választását. Sőt, a kérdésre nem is válaszolt mindenki: 2018-ban csupán a minta 87%-a, 2019-ben 78%-a. Mindez jelzi, hogy a szlovákiai magyar választópolgárok nem kis hányada nem szívesen vallja be nyilvánosan a pártpreferenciáját. Ez a bizonytalanságot(?), rejtőzködést(?) tükröző jelenség a Híd létrejötte óta szinte mindegyik felmérésünknél megfigyelhető. Épp ezért a továbbiakban bemutatott pártpreferenciák csupán a 2019. júniusi közhangulat tükrei, és nem tekintendők az egyes pártok jövőbeli választási preferenciája előrejelzésének. Felmérésünk nem is ezzel a céllal készült. Azt, hogy a 2020-as parlamenti választásokon mennyi magyar fog választani, kire és milyen mértékben fognak szavazni, pillanatnyilag nem lehet megmondani, mindez a politikai akarat, a magyar pártok folyamatban levő tárgyalásai, azok végeredménye, a szlovák pártok magyarokra irányuló mézesmadzagkampánya, a média viszonyulása és még sok egyéb tényező függvénye.

Most pedig a múltból ugorjunk a jövőbe. Arra a kérdésre, hogy amennyiben a jövő szombaton lennének a parlamenti választások, a felmérés idején, tehát 2019 júniusában 67% válaszolta, hogy elmenne szavazni, közülük 36% biztosan elmenne, 30% valószínűleg elmenne. Minden negyedik viszont nem szavazna (10% biztosan nem, 15% valószínűleg nem). 8% nem tudta, hogy elmenne-e szavazni, illetve nem válaszolt a kérdésre. Statisztikailag szignifikáns összefüggés mutatható ki a választási hajlandóság és az iskolai végzettség között: minél magasabb a megkérdezett iskolai végzettsége, annál jellemzőbb, hogy elmenne választani, s annál kevésbé jellemző, hogy nem menne el választani, illetve kitérő választ ad (nem tudja, hogy elmenne-e/nem válaszol).

A választási hajlandóság és a 2016-os választási magatartással is szorosan összefügg (4. táblázat). Azok közül, akik 2016-ban a Hidat választották (a továbbiakban 2016 Híd) jelenleg kevesebben mennének el szavazni (84%), mint azok közül, akik 2016-ban az MKP-t választották (a továbbiakban 2016 MKP), akiknek 90%-a szavazna. A 2016-os választásukra nem emlékezők 69%-a, a nem válaszolók 65%-a menne el újra szavazni.

4. táblázat. Ha jövő szombaton parlamenti választásokat tartanának Szlovákiában, Ön elmenne szavazni? (%)

Forrás: Fórum Kisebbségkutató Intézet Szociológiai és Demográfiai Kutatások Részlege

A választási hajlandóságot az is erősen befolyásolja, hogy 2019-ben melyik pártra szavaznának a megkérdezettek. Azok között, akik megnevezték, kire szavaznának, 80%-on felüli a választási hajlandóság: a Híd jelenlegi szavazóinak 81%-a, a szlovák pártokra szavazók 86%-a, az MKP-ra szavazók 87%-a menne el választani, ha most lennének a parlamenti választások. Azoknak, akik nem döntötték el, kire szavaznának vagy nem válaszoltak, 57% venne részt a választásokon.

Most pedig nézzük meg, hogy egy most megrendezendő parlamenti választáson hogyan szavaznának a megkérdezettek. 2018-as felmérésünk szerint (5. táblázat, 3. oszlop) az akkori három magyar pártra összesen 59% szavazott volna, szlovák pártokra 4% (beleértve a más pártot is, amely többnyire valamelyik, a válaszlehetőségek között egyébként is felsorolt szlovák párt volt). Jelenlegi felmérésünk szerint (5. táblázat, 4. oszlop) a most már négy magyar pártra együttesen 59% szavazna, szlovák pártokra 13%-uk. Vagyis miközben a magyar pártok támogatottsága nem nőtt, a szlovák pártoké a háromszorosára emelkedett, aminek nagy részét a PS/Spolu és a Kiska-párt preferenciái jelentik.[6] Ugyanakkor 2018-ban 37%, 2019-ben 30% nem nevezte meg, hogy kire szavazna, vagyis jelenleg nagyjából minden harmadik válaszadó megint csak ilyen-olyan oknál fogva – nem döntött, nem válaszol – nem árulta el potenciális választását (persze az is lehet, hogy még tényleg nem döntött, hiszen még sok a nyitott kérdés a pártok körül).

5. táblázat. Ha a jövő szombaton lennének Ön elmenne választani, melyik pártra szavazna? (%)

Forrás: Fórum Kisebbségkutató Intézet Szociológiai és Demográfiai Kutatások Részlege

Összevetve a 2016-os választási preferenciákra való visszaemlékezést a 2019-es potenciális preferenciákkal: a 2019-es Híd-preferálók 80%-a 2016-ban is a Hidat, a 2019-es MKP-preferálók 83%-a 2016-ban is az MKP-t választotta. A 2016-os Híd-választók fele szavazna most a Hídra, 17%-uk szlovák pártokra, 15%-uk az MKP-ra, 18%-uk pedig még nem döntött/nem válaszolt (6. táblázat). A 2016-os MKP-választók 84%-a szavazna jelenleg az MKP-ra, 7%-uk szlovák pártokra, 1%-uk a Hídra, 8% pedig nem döntött/nem válaszol. A két párt 2016-os és a 2019-es választói közötti átfedésekből arra következtethetünk, hogy mindkét párt vesztett szavazókat, de a Híd többet (legalábbis a magyarok közül), hiszen korábbi támogatóinak most csak a fele szavazna rá, továbbá több közöttük a bizonytalan is, mint az MKP 2016-os szavazói között. Az MKP 2016-os és 2019-es szavazói között viszont nagy az átfedés, ami a párthoz való hűségre utal.

Azoknak, akik nem emlékeztek rá, hogy 2016-ban kit választottak, 39%-a most az MKP-t választaná, 12% szlovák pártot, 9% a Hidat, 40% pedig még nem tudja. Azok közül, akik nem mondták meg, hogy kit választottak 2016-ban, 29% az MKP-t, 17% szlovák pártot, 6% a Hidat választaná, ha most lennének a parlamenti választások, illetve 48%-uk még nem döntötte el, hogy kit választana, illetve nem válaszolt.

6. táblázat. Kire szavaznának 2019-ben azok, akik 2016-ban a Hidat/MKP-t választották, nem emlékeznek, nem válaszoltak (%)

Forrás: Fórum Kisebbségkutató Intézet Szociológiai és Demográfiai Kutatások Részlege

Vélemények a leendő szlovákiai magyar érdekképviseletről

Az utóbbi időszak politikai történései, különösen az EP-választások eredménye és az azóta készült választásipreferencia-felmérések előrevetítik egy lehetséges magyar érdekképviselet nélküli parlament képét. Hogyan látják a válaszadók ezt a helyzetet? Egyáltalán fontosnak tartják-e, hogy a szlovákiai magyaroknak saját érdekképviseletük legyen, vagy elég, ha szlovák pártok képviselik őket? Vagy nincsen szükség arra, hogy a magyarok érdekei képviselve legyenek?

Az első, erre vonatkozó kérdésnél nem firtattuk a képviselet formáját, csupán azt, hogy szükséges-e a szlovákiai magyarok politikai érdekképviselete. 88% igennel válaszolt, 5% nem tartja szükségesnek, 7% nem tudta megmondani (7. táblázat).

Leginkább azok számára fontos, akik 2019-ben az MKP-t választanák (98%) és 2016-ban is az MKP-t választották (97%). A 2019-es Híd-választók és a 2016-os Híd-választók számára is átlagon felüli fontosságú (95 és 93%). A legkevésbé azok tartják szükségesnek, akik 2019-ben szlovák pártot választanának vagy még nem tudják, kinek adnák a szavazatukat (mindkettő 80%). Persze az utóbbi két csoport döntő többsége is helyesli a saját politikai képviselet szükségességét, de a 2019-es potenciális szlovák pártválasztók és bizonytalanok viszonyulása a kérdéshez azért jóval elutasítóbb a Híd és az MKP választóinak viszonyulásánál.

7. táblázat. Szükséges-e, hogy a szlovákiai magyaroknak legyen saját politikai képviseletük? (%)

Forrás: Fórum Kisebbségkutató Intézet Szociológiai és Demográfiai Kutatások Részlege

De nem csupán a saját politikai képviseletet tartják fontosnak a megkérdezettek, hanem azt is, hogy az általuk választott párt a kormány tagja legyen (8. táblázat). 55%-uk ezt minden körülmények között fontosnak tartja, vagyis függetlenül attól, hogy ki lenne a koalíciós partner. 28% ezt attól teszi függővé, hogy az általuk választott párt kivel alakítana koalíciót, 8% nem tartja fontosnak a kormánytagságot, 9% pedig nem tud véleményt mondani.

8. táblázat. Fontosnak tartja, hogy az Ön által választott párt a kormány tagja legyen? (%)

Forrás: Fórum Kisebbségkutató Intézet Szociológiai és Demográfiai Kutatások Részlege

 Leginkább azok tartják fontosnak, hogy a pártjuk kormányozzon, akik jelenleg szlovák pártot választanának (73%), az igenlő válaszok mellett ez abban is megnyilvánul, hogy a kérdésre közülük senki sem válaszolt nemmel, egyben őket érdekli a legkevésbé, hogy ki lenne a koalíciós partner (21%). A jelenlegi Híd-választók 62%-a, a jelenlegi MKP-választók 59%-a, a bizonytalanok 40%-a tartja fontosnak a kormánytagságot. A Híd-választók 27%-a, az MKP-választók 29%-a, a bizonytalanok 35%-a teszi függővé pártja koalíciós tagságát attól, hogy ki lenne a koalíciós partner. Nagyon érdekes, hogy a 2016-os Híd-választók és a 2016-os MKP-választók egyformán válaszoltak a kérdésre. 60%-uk a feltétel nélküli kormánytagság mellett foglalt állást, 28%-uk tette függővé a koalíciós partner kilététől, 8% nem tartja fontosnak a kormánytagságot, 5% pedig nem tudott válaszolni.

Melyik párttal ne lépjen koalícióra a választott párt? A megkérdezettek egyötöde nem tudta megmondani. A három párt, amelyet koalíciós partnerként a legtöbben elutasítanak, a Kotleba Mi Szlovákiánk (55%), a Smer SD (45%) és a SNS (43%).

A politikai érdekképviselet lehetséges formáival külön kérdésben foglalkoztunk (9. táblázat). A válaszadók kétharmada a szlovákiai magyar politikai érdekképviselet legmegfelelőbb formájának az egyetlen magyar politikai szubjektumot tartja, a második legpreferáltabb lehetőség az, ha van több magyar párt, amelyek együttműködnek. Ezt minden ötödik válaszadó tartja a legmegfelelőbb érdekképviseleti formának. Hogy nem szükséges a külön magyar érdekképviselet, 3% válaszolta. Az egyéb képviseleti formákkal – tehát a külön utat járó több magyar párttal, a szlovák pártokon belül működő magyar képviselőkkel, a magyarok érdekeit felvállaló szlovák párttal – külön-külön szűk csoportok azonosultak. Itt már tehát az is látható, hogy a többség nemcsak hogy fontosnak tartja a szlovákiai magyar politikai érdekképviseletet, hanem azt is fontos számára, hogy ez magyar érdekképviselet legyen. Ugyanakkor minden tizedik válaszadó inkább a szlovák pártokra bízná a magyarok érdekképviseletét.

A Híd és az MKP választói – akár a múltbeliek, akár a potenciális jelenlegiek – viszonyulása azonban markánsan különbözik egymástól. A Híd választóinak alig fele tartja a legmegfelelőbbnek az egyetlen magyar politikai szubjektumot, az MKP választóinak viszont háromnegyede. A 2016-os Híd-választók jó egyharmada az együttműködő több magyar pártot részesítené előnyben, 15%-uk pedig a szlovák pártokban bízna. A 2019-es Híd-választók szintén egyharmada viszont inkább a különutas politikát folytató több magyar párt általi érdekképviseletet tartja megfelelőnek, minden tizedik az együttműködő több magyar pártot, 7% pedig a szlovák pártok általi érdekképviseletet.

Az MKP-választók elenyésző része bízná szlovák pártokra a magyar érdekképviseletet. Viszont míg minden ötödik 2016-os MKP-választó az együttműködő több magyar pártot preferálja, a 2019-s MKP-választóknak csak 2%-a részesíti előnyben ugyanezt, miközben minden ötödik a különutas politikára szavaz. Tehát mindkét párt választói között létezik két csoport: az egyik a magyar összefogás, a másik magyar különutas politizálás híve. A 2019-es Híd-választók esetében 58:35 a két csoport közötti aránya, a 2016-es MKP-választók esetében 78:21. Vagyis mindkét párt választóinak többsége az összefogást preferálja, de az MKP-választókra ez fokozottabban jellemző, mint a Híd szavazóira. S az is nagyon érdekes, hogy a 2019-ben szlovák pártot választók között ez az arány 77:15, tehát a magyar összefogás preferálása tekintetében az MKP-szavazókkal vetekednek. Felmerül a kérdés: lehetséges, hogy épp a magyar összefogásnak köszönhetően mégsem szlovák pártra szavaznának?

9. táblázat. A politikai érdekképviselet melyik formája lenne a legmegfelelőbb? (%)

Forrás: Fórum Kisebbségkutató Intézet Szociológiai és Demográfiai Kutatások Részlege

A választási hajlandósággal kezdtem ezt az elmélkedést, s azzal is fejezem be. 2016-os kérdőívünkben az a kérdés is szerepelt, hogy ha a magyar pártok összefognának a parlamenti választások előtt, elmennének-e szavazni, és szavaznának-e erre a közös magyar képviseletre.

A válaszadók 75%-a jelezte, hogy elmenne szavazni (összefogás nélkül ez az arány 67%), és 70%-uk egyben erre a képviseletre szavazna (összefogás híján a négy magyar pártra csupán 57%-uk voksolna).

Az iskolai végzettség emelkedésével egyenes arányban növekszik a választási hajlandóság (az alapiskolai végzettségűek 65%-a, a diplomások 92%-a menne el szavazni) és a közös magyar képviseletre szavazók aránya is (az alapiskolai végzettségűek 60%-a, a diplomások 83%-a).

A 2019-es Híd-választók 85%-a, a 2019-es MKP-választók 88%-a, a 2019-es szlovák pártra szavazók 80%-a, a még bizonytalanok ugyancsak 65%-a menne el választani ilyen körülmények között. S végezetül: a 2019-es Híd-választók 84%-a, a 2019-es MKP-választók 87%-a, a 2019-es szlovák pártra szavazók 54%-a és a bizonytalanok ugyancsak 54%-a szavazna erre a képviseletre.

A 2019. júniusi felmérés eredményei szerint tehát a magyar összefogásra épülő politikai képviselet egyrészt növelné a szlovákiai magyarok választási hajlandóságát, másrészt növelné a magyar képviseletre szavazók számát. Annak ellenére, hogy mindkét párt táborának egy része nehezen tudja elfogadni a másik pártot vagy annak némely politikusait.

Irodalom

Harrach Gábor, 2019. A dél-szlovákiai választásstatisztikák szociológiai és etnodemográfiai vonatkozásai. In Harrach Gábor–Rákócszi Krisztián: Külön utakon. Budapest, L’ Harmattan, NPKI, 69–159. p.

Krivý, Vladimír, 1999. Čo prezrádzajú volebné výsledky? Parlamentné voľby 1992–1998. Bratislava, IVO.

Internetes források

Oriskó Norbert 2016. https://felvidek.ma/wp-content/uploads/2016/03/fm_2016_1b-1.pdf, utolsó letöltés: 2019. augusztus 12.

volby.statistics.sk, utolsó letöltés: 2019. augusztus 12.

Szent János és a falu

Vallási tárgyakat kutatni egyes esetekben messze többet jelenthet, mint csak vallási etnológiával foglalkozni. A szakrális kisemlékek vizsgálatánál lényeges szempont lehet, ha multitematikus tárgyként tekintünk rájuk. Természetesen nem azt szeretném itt állítani, hogy a szlovákiai magyar nyelvterületen található megannyi szobor, feszület, kereszt, képoszlop stb. társadalmi beágyazottságáról úgyszólván semmit sem tudunk. Épp ellenkezőleg! A kérdéskörrel foglalkozó kutatók, köztük is elsősorban az etnográfusok/etnológusok már egy-egy kisemlék egyszerű dokumentálásával társadalom-néprajzilag is releváns tudást teremtettek – s bőven van példa terjedelmes leírásokra és elemzésekre is![1] Másfelől pedig elég csak megnyitni a Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központja által két évtizede folyamatosan bővített Szakrális Kisemlék Archívum egyes adatlapjait,[2] hogy olyan információkat kapjunk, amelyek a helyi élet és társadalom egyes részleteit villantják fel. Mindezekre tehát lehet és kell is építeni, ilyen tekintetben a jelen szöveg pedig megpróbálja gazdagítani a már meglevő tudásanyagot egy konkrét település és szobor esetében. Alapvetően az antropológiai/néprajzi terepmunka és módszerek jelentette előnyökről van itt szó, vagyis arról a kutatói attitűdről és látásmódról, amely az „ott-levésre”, a helyi viszonyok személyes ismeretére, s a helyiekkel kiépített kapcsolatrendszerre alapul.

A szakrális kisemlékek értelmezéséhez a kutatás kezdetekor szakirodalmat keresvén rendkívül gyorsan azzal szembesültem, hogy számos irányban lehetséges a tájékozódás a népi vallásosság egyszerű leírásaitól kezdve egészen az olyan nyugat-európai interdiszciplináris irányzatok hasznosításáig, mint a material religion. Másként fogalmazva: a szakrális kisemlékek társadalmi/kulturális szerepe semmiképp sem „egyszerűbb” kérdéskör, mint a populáris kultúra bármely más, összetettnek minősíthető jelensége vagy témacsoportja. Ilyen módon a lehetséges szakirodalmi támpontok vég nélküli keresése s egyoldalú kiválasztása helyett a „gordiuszi csomó” átvágásaként egyfajta etnológiai gesztust alkalmazva végül arra törekedtem, hogy a helyiek által használt hangsúlyokat domborítsam ki minél több „empirikus anyagot” feldolgozva, amely megközelítés véleményem szerint teljességgel egyértelmű, ha egy-egy konkrét/egyedi tárgy vagy esemény a néprajzi vizsgálódás célpontja. Hogy aztán a szakrális kisemlékekről ilyen tekintetben is általános etnológiai tudásra tegyünk szert, ahhoz nyilvánvalóan több évnyi (netán évtizednyi) mikroszinteket felderítő kutatásokra van szükség, s e téren még biztosan jelentős, eddig feltáratlan mélység vár a kutatókra.

Jelen esetben, az imént mondottakkal összhangban, igyekeztem szűkíteni a fókuszt, s így lett e tanulmány konkrét tárgya Nepomuki Szent János[3] szobra, amely Ebed falu[4] határában áll. Mivel a Szent János (a szobor elsődleges helyi elnevezése)[5] 2008 és 2016 között viszonylag hosszas renováláson esett át, amelyhez nem mellesleg jelentékeny közösségi diskurzusok is kapcsolódtak, úgy gondoltam, hogy a közelebbi néprajzi vizsgálat indokoltságához kétség sem férhet. A szövegben először megpróbálom megragadni kapcsolódó többé-kevésbé „statikus”, állandósult jelentéseket, majd a renoválási folyamat dinamikájában veszem szemügyre a változásokat.

A felgyűjtött anyag 20 személy konkrét véleményét öleli fel. 12 esetben mélyinterjúkról van szó, amelyeket 2018-ban és 2019-ben készítettem. A fennmaradó esetekben egy-egy eseti beszélgetésről vagy meghallott kommentárról van szó. Az, hogy magam is a falu szülöttje vagyok, nem pusztán az alanyok megkeresésében jelentett előnyt, de lényegében évtizedekre visszamenőleg vannak emlékeim a Nepomuki-szobrot övező eseti helyi diskurzusokról, vagyis eleve úgymond „helyi tudással” is rendelkeztem. Emellett az elmúlt évtizedben, ha nem is minden mélységében, de igyekeztem figyelemmel követni a szobor történetét. A Szakrális Kisemlék Archívumban található ebedi anyag nagy részét magam gyűjtöttem és aktualizáltam 2009-ben. Ezt követően tudatosan figyeltem a Nepomuki-szobor körüli történéseket elsősorban az Archívum adatlapjának bővítése, naprakésszé tétele végett, ill. az a kutatói szempont is szerepet játszott, miszerint egyes tárgyak változásait és az eseményeket viszonylag hosszú időn keresztül kell(ene) „lekövetni” azért, hogy pontosabban megértsük társadalmi és kulturális szerepüket.

A beszélgetőtársak kiválasztásánál törekedtem arra, hogy egyfelől legyen valamilyen érdemi kötődésük a szoborhoz, ill. az időstől a fiatalig mindegyik korosztály reprezentálva legyen. A szövegben nem használok személyneveket, kivéve, ha olyan teljesen „nyilvános” szereplőkről van szó, akikről az érdeklődő gyorsan, akár már e szöveget olvasva is ki tudja deríteni, hogy kicsodák. Ilyen megfontolásból használtam a két újíttató, az egyik kőfaragó, a helyi tiltakozást koordináló személy, valamint a plébános nevét. A többi esetben ez nem fordul elő, akár még hosszabb idézetek esetében sem.

A szobor térbeli helye és a renováció folyamata

A Szent János[6] a Komáromot Párkánnyal összekötő s a Duna mentén futó 63-as, kelet–nyugat csapásirányú főút, valamint az Ebedről északi irányban kivezető ún. JRD út metszéspontján található úgy, hogy a szobor a falu irányába, annak központja felé néz. Az Ebed felől déli irányban érkező út megtörik a kereszteződésnél, s néhány méterrel keletebbre, észak felé folytatódik tovább az ún. Erdő útban (ez ma már alig javarészt feledésbe merült helynév). A jelzett Szent János név egyben helynév is, hiszen a szobor környékére is vonatkozik, de anélkül, hogy ez a megjelölés nagyobb határrészre, dűlőre terjedne ki. Ez az észak–dél irányú útvonal 30 évvel ezelőttig még jelentősnek számított, ugyanis az út az ebediek által használt, de Kőhídgyarmat határához tartozó szőlőhegyre, a Hegyre vezetett. A településnéprajz, ill. a proxemikai kutatások szempontjából is fontos történeti adaléknak minősíthető, hogy ezen a falu-szőlőhegy reláción összesen négy szakrális kisemlék található, amelyek világosan jelzik az irány egykori kitüntetett mivoltát.[7] A falun belüli utolsó kereszteződés, az Antal-sarok e tekintetben még üres, s a JRD út legvégén a Szent János nyitja a sort. Észak felé aztán mind a három soron levő kereszteződésben egy-egy feszületet[8] találhatunk. Az Erdő utat ma már nem használják az emberek, ugyanis annak végén a 20. század nyolcvanas éveiben több vágányból álló tehervonat-állomást hoztak létre, ellehetetlenítve így a közlekedést, s mintegy „megtörték” a szobor és feszületek által szegélyezett útvonal folyamatosságát.

Az egyalakos szobrot tipikus Nepomuki-ábrázolásnak tarthatjuk.[9] A legutóbbi renoválást végző kőfaragó szerint valószínűleg észak-dunántúli homokkőből készült. A kisemlék múltjáról kevés tudható. A rajta szereplő felirat szerint egy bizonyos Ő.S.I. állíttatta az 1767-es esztendőben, minek köszönhetően mindenképpen az egyik legrégebbi ebedi épített emlékként tarthatjuk számon. Hivatalosan nem minősül műemléknek. A 18. századi alapítólevél valószínűleg elveszett, s a legidősebb helyiek értelemszerűen legfeljebb a 20. század elejéről tudnak felidézni róla valamilyen emléket. Az Első Katonai Felmérés vonatkozó lapján piros kereszt jelöli a helyet, amely minden bizonnyal a Szent Jánost jelzi. A szobrot 1924-ben újították fel először, a felirat tanúsága szerint ez Mészáros Julianna érdeme, aki a jelenkori renováltató, Páldi József egyik felmenője volt. Nem világos, hogy a családhoz köthető-e az eredeti 18. századi állíttatás is, de a helyi diskurzusok legalábbis ezt feltételezik. A második világháború után néhány golyó ütötte sérülést kellett kijavítani, majd valószínűleg a hetvenes években a szobor egyik kezét volt szükséges visszailleszteni, amikor az letörött egy villámcsapás következtében. Végül 2008 környékén (érdekes módon lehetetlen megállapítani akár csak a pontos évet is) a Szent János mögött a vélhetően a 18. század óta álló öreg hársfa kidőlt, s magával rántotta a szobrot is. Egy helyi agrárvállalkozó, Góra Gyula, valamint az említett Páldi József közös erővel finanszírozták a felújítást. A szoboralakot egy számomra elérhetetlennek bizonyult nyitrai, az oszlopot pedig egy nyergesújfalusi kőfaragó, Varga B. Kálmán renoválta. 2014-re került újra felállításra a Nepomuki-szobor, amelyet Góra Gyula először a vállalkozásának helyet adó egykori tsz-telep előtt kívánt felállítani, mivel az ott szerinte nagyobb biztonságban lett volna. A helyi lakosok tiltakozására azonban a szobor nagyjából az eredeti helyére került vissza, s 2016. május 16-án (ez az egyetlen precízen meghatározható dátum), Nepomuki Szent János napján szentelték fel újra.

1. kép. Nepomuki Szent János szobra az eredeti helyén, háttérben az öreg hársfával Fotó: Könözsi Éva, 1997 körül

2. kép. A szoboralak a felújítást követően Fotó: Vataščin Péter, 2016

Ez tehát az a vázlatos eseménytörténet, amelyet figyelembe kell vennünk a Szent János kapcsán. Mivel a közelmúlt s a jelen történései, változásai szervesen összefüggnek a 2008-at megelőző kultusszal és emlékekkel, ezért először ezt a témakört vizsgálom.

A kollektív és az egyéni emlékek domináns elemei

A Nepomuki-szobornál végzett állandósult, rituális cselekmények emlékei semmi rendkívüli vonást nem mutatnak fel a más kisemlékek esetében tapasztaltaktól. A visszaemlékezések szerint pl. a keresztvetés, imádkozás s a „köszönés” mind rendszeres gyakorlatok voltak a falusi határ ezen pontján. Az ebedi kontextusban ennek az ad különös jelentőséget, hogy az objektum a Hegyre vezető út mellett állt, s ilyen módon a szőlő felé tartó falusiak minden alkalommal elhaladtak mellette. Hozzá kell tenni azonban, hogy keresztjáró napok alkalmával nem keresték fel a Szent Jánost, mivel egyértelműen „külterületi” szobornak minősült („Határba nem [mentünk ki], csak a faluba.”).

„A faluba normális vót, hogy rígen nem úgy jártak, hogy biciglivé vagy autóvá járkálunk e, hanem gyalog mentek, és akkor innen, hogyha kilíptek, a Szent Jánosná ott leűtek, imádkoztak, oszt mentek a Hegyre. Ott meg megin ott vót a másik kereszt, ott szintén ezt csináták, oszt utána má odaírt a szőlőbe. Ez visszafelé ugyanígy vót csináva.”

„Ha mentünk a Hegyre, az mindig, biciklivé szoktunk általába menni, kocsi meg nem vót, node ilyen lovaskocsikká, vagy valami, de általába biciklivé mentünk a szüleimmel, és olyankor mindig a megát a apu, anyu, és levette a sapkáját a papa, és no, a mama is aszondja, hogy itt a Szent János, és akkor mindig megátunk, a mama megpuszíta mindig a szobrot, egyet imádkoztunk, és akkor úgy »Jézus segíts«, és akkor mentek tovább a szőlőbe.”

Ahogyan az majd a felújítást övező diskurzusok elemzésénél látszani fog, a szobor helyének, ill. annak a módnak, ahogy a teret strukturálja, kulcsfontosságú jelentősége volt a renováció során. Kérdésemre, hogy „mit jelent neked/magának a Szent János?”, a két leggyakoribb válasz közül a jelentősebb (vagy inkább az elsődleges) a térbeli viszonyrendszerben elfoglalt hely említésére vonatkozik, jóllehet a fontosság ellenére ehhez gyakorlatilag sosem párosult hosszas, reflexív fejtegetés. Mindenesetre az asszociáció gyakorisága, s a felújítás körül zajló viták alapján bátran állítható, hogy talán ebben az aspektusban érhető tetten a Nepomuki-szobor legfontosabb szerepköre az elmúlt bő egy évszázadban, vagyis abban a periódusban, amit a legidősebb helyiek emlékezete még felidézni képes. A múlt esetében számos olyan kifejezéssel illetik a Szent Jánost, amely annak „pont-jellegét” hangsúlyozza, kiemelvén a hely fontosságát. A fogalomváltozatok sokszínűsége önmagáért beszél: pont, orientációs pont, támpont, mérföldkő, megálló, katonai támaszpont, irányító központ, hely.

„Ha valamilyen baj vagy akármi történt így az úton, akkor az így egy helymeghatározás volt, érted, hogy a Szent Jánostól innen, Párkány felé, vagy visszafelé [Komárom irányába], ugye?”

Az idézett kérdésre adott másik domináns, tipikus válasz a falu múltjára utal („A mi falunkba van.”), de e téren a lokális önazonosság mellett már a vallási identitásnak is jelentős szerep jut. Itt kell hozzátenni, hogy kifejezett Nepomuki-kultuszról semmiképp sem lehet beszámolni, noha a védszenti szerepkör egyes esetekben egyéni szinten bizonytalan módon ugyan, de felbukkan. Megállapítható ugyanakkor, hogy Nepomuki Szent Jánosról a beszélgetőtársak mindegyike tud néhány alapinformációt, de ez lényegében mentes a mélyebb kultikus jelentésektől, jelentéskeresésektől.

„Hát egyrészt a múltunknak egy öröksége. Ugye, őseink, a nagyapáink, nagyszülőink állították valami okból. Meg aztán hogy ki az. Az se mindegy, hogy kit állítottak oda. Mer az a Nepomuki Szent János – nemtom talán Mátyás királynak is volt tanítója, ha jól tudom…”

„Védi Ebedet, ez ide néz a falura. Meg hát ott a kereszteződésbe mindenkinek [látható], no.”

„Én elsősorban úgy gondolok rá, mint ilyen védőszoborra, mint ilyen védőszentre Ebed környékében.”

A Nepomuki Szent János alakja iránt érdeklődőknél gyakori gondolatmenetként elhangzik az is, hogy mivel a szent szobrát máshol pl. folyó- vagy állóvizek s hidak mellett állították fel, ezért a 18. században talán ezen a ma már száraz, kitett helyen is lehetett egy vízfolyás („Ott van egy ér vagy volt egy ér. Száz százalék.”), de mivel ez bizonytalan, egyes „megoldási kísérletek” arra vonatkoznak, hogy maga a falu a Duna mellett található („A Dunához tudnám kötni.”), s így ehhez a folyóhoz lehet rendelni a szent alakját annak ellenére, hogy az több mint két kilométerre van a Szent Istvántól.

Helyi és vallási identitás legerősebb összefonódása – talán nem meglepő módon – az ebedi papi szolgálatot is ellátó muzslai plébános, Borka Iván gondolamenetében bukkant fel:

„Itt hogy ha megyek a határba, az számomra papként is olyan, hogy otthon vagyok. Tehát azt jelzi. Minden tisztelettel egyéb más vallás felé, de hát (…) idegen volna számomra más vallási szimbólumok elhelyezése, azért, mert ez ennek a népnek a gyökeréből származik.”

Magától értetődő módon mind a helyi diskurzusokban, mind a mélyinterjúk „mesterséges” légkörében rendszeresen felbukkannak feltételezések egyrészt az egykori állíttatók, s a közelmúltbeli renovációt végző egyik család illetékességéről, másrészt pedig a Szent János helyéről, pontosabban, hogy miért pont ott áll, ahol („Az, aki állíttatta, annak biztos megvolt az oka, hogy miért oda állíttatta. Annak ott a helye.”). Személyes emlékeim szerint az újíttatás alatt az idősebb érdeklődők nyilvános és magánterekben egyaránt erre terelték a szót, amelyhez kötődően aztán az ebedi múlt más kérdései is felmerültek, pl. egyes családok története, a szobornál történt események, s ezekhez kapcsolódva aztán más múltbeli témák is.

Magáról a Szent Jánosról számos bizonytalan minősítés és feltételezés él, ami könnyen érthető, hiszen ezek az információk vagy inkább azok töredékei csakis a helyi szájhagyományozódásban[10] és diskurzusokban vannak meg. Az objektum körül ugyanakkor nem alakult ki összefüggő, koherens mondakör[11] – az alábbi részlet például egyéni emlékek és feltételezés terméke, közösségi szinten nem lehet beszámolni a jelenlétéről. Persze teljességgel elképzelhető, hogy az ilyen elszigetelt történetek adott esetben valamilyen hatásra egyszer majd szélesebb körben folklorizálódnak, de jelen esetben még nem kell ezzel számolni.

„Errű én ennyit tudok e, de [nem] mondom száz százalíkosan, hogy az a Páldi János bácsinak miféle hozzátartozója vót e. Hogy apja-i, nagyapja-i, dédnagyapja-i, eztet nem tudom. De eztet mondta annak idején, ezt beszítík má apámék is e, hogy valamiféle ló… Lovak észaladtak, vagy valami ilyen probléma vót, és akkor az a János, az meghalt. No most akkor elig az hozzá, hogy ők akkor az eliggí főpumpáták az egísz dógot, és akkor szentté is avatták, oszt akkor Szent János lett [oda állítva].”

Az eddigi témákon és jelentéseken túl a szoborra vonatkozó emlékeknél a beszélgetések során (de az interjúk során sosem az idézett első kérdésnél, hanem leghamarabb néhány perc múltán) rendszeresen felbukkan egy másik konkrét, fizikai objektum, mégpedig a 2008 körül kidőlt (más vélemények szerint az útkarbantartók által eltávolított) régi hársfa, s a hozzá kapcsolható egy-egy rendkívülinek mondható esemény felidézése. A folyamatosan pusztuló fába az emlékezés szerint rendszeresen, évente akár többször is belecsapott a villám, s kiemelendő, hogy az államszocializmus idején egészen a renováció idejéig ezen esetek miatt szerepelt a szobor a helyiek diskurzusaiban.

„Jöttem haza munkábú – ez má nem most vót – jöttem haza munkábú és motorbicklivé jártam, rendesen erre szoktam járni, és elig az hozzá, hogy a Szent Jánosná ami vót, az a hársfa, abba belevágott a villám.(…) Párkány felű gyüttem. Akkor má messzire lehetett látni, hogy füstöl. Szemerkét az esső. És annyi vót, hogy az országútrú mingyá leátam, a másik fickó is kiugrott – má akkor vótak autók itt-ott e – és akkor az országútrú megfogtuk a fát, hogy éhúztuk…”

A fa az idősebb lakosok emlékeiben óriási lombjával a faluhatár meghatározó eleme volt (néhány férfi egybehangzó véleménye szerint a katonai térkípeken is jelölték), s korábban a hársvirágot is többen gyűjtötték róla. Emellett akár a rendkívüli események, akár a markáns lombkorona vagy a virágszedés kerül megemlítésre, a példákból egyértelműen kiderül, hogy a fa gyakorlatilag elválaszthatatlan egységet képezett a Szent Jánossal, vagyis fennállt (ill. az emlékekben a mai napig fennáll) valamilyen jelentésbeli affinitás egy mesterséges s egy természetes tárgy között.

„Apám mingyíg aszonta, hogy akkor, mikor oda állíttatták a Szent Jánost, akkor ástak oda, űtettek oda fát. Ezt a hársfát. Oszt sokáig megvót, mer jártak oda a falubú is, még anyám is, mer arra emlíkszek, hogy anyám, mer marha ügyes vót ilyen szedísekbe, főmászott akárhova. (…) Télen főzte [a hársfateát].”

„Szinte hozzátartozik, úgy ismertük a keresztet vele a hársfával, el sem tudtuk képzelni, hogy anélkül milyen.”

Az újraszentelésről a Remény hetilapban megjelent tudósítás szerzője, Könözsi István is helyi származású, s rövid beszámolójában integratív, s egyben szemléletes módon jelennek meg az eddig említett témák, elemek és motívumok:

„Ebed híres helyén, a hegyaljai úton, a 200 éves gyönyörű hársfa mellett volt Nepomuki Szent János vértanú szép szobrocskája. E nevezetes hely mellett elhaladva, elődeink öt-hat generációja szép érzésekkel eltelve, mindig meghajolt.

Hat évvel ezelőtt a villám belevágott a hársfába, tönkretette a koronáját, és megsérült a szobor is.

A gyönyörű hársfa ugyan még kihajtott, de nagy fájdalmat okoztak a falunak az útkaparók, amikor négy évvel ezelőtt kivágták.”[12]

Különösen a mélyebb vallásosságról tanúbizonyságot tevő, s az államszocializmus éveit megélt személyeknél merül fel tézisszerűen, hogy az 1949 és az 1989 közti időszakban jelentősen meggyengült a szakrális kisemlékek kultusza, noha a megállapítást ritkán követi a kommunizmus (az átkos) egyértelmű elítélése, inkább csak konstatálják a változást. Világosan kitapintható, hogy a ritualizált cselekmények csak a második világháborút követő bő egy évtizedig jelentenek fontos témát az emlékezetben, ezt követően már a vázolt esemény- és történettípusok (a hársfa, a belé csapó villámok, esetleg néhány személyes, de nem vallásos élmény) a dominánsak. A Nepomuki-szobor esetében egyfajta konszenzus uralkodik arról, hogy az elhanyagoltság egészen a renováció kezdetéig tartott, tehát a rendszerváltást követő mintegy 20 év során sem lehet beszámolni valamiféle revitalizációról. Egyes emlékekben (az enyémben is) felmerül, hogy ritkán ugyan, de voltak gyertyák és mécsesek a szobor lábánál a 20. sz. kilencvenes éveiben is, ugyanakkor már nem igazán tudni, hogy ezeket kik helyezték ki.

A rendszerváltás utáni időszakból elvétve – tehát nem a közösség általános szintjén – olyan egyéni történetekre bukkanhatunk, amelyek a Szent János tágabb környezetéhez tartoznak, s valamilyen szabadidős tevékenységre (futás, szeder- vagy cseresznyeszedés a JRD vagy az Erdő út környező fáiról) vonatkoznak. A szobor ezekben az esetekben a térbeli elhelyezkedése miatt jelent egyfajta referenciapontot:

„Én oda jártam ki évekig. (…) a JRD út – úgy mondjuk, hogy a JRD út –, azon jártam ki a Szent Jánosig, az volt ilyen napi, ilyen késődélutáni túrám. Oda akkor beátam, és tudtam, hogy 18 perc itthonról, ha ékezdem (…) rendesen. Aztán utána csatlakoztak még hozzám csajok. Oszt jöttek mellém, futottunk, és futottunk a Szent Jánosig.”

A renováció közösségi dinamikája

A valószínűleg 2008-ben történt káreset után a szobrot s az oszlopot is bevitték az egykori tsz-telep udvarába, amely ma Góra Gyula agrárvállalkozásának ad otthont. Először a szoboralak került felújításra valamikor 2011 környékén egy nyitrai restaurátor által, amelyet az ebedi származású Páldi József[13] finanszírozott. A fej és a kéz rögzítése mellett savval kezelték, eltávolítva róla egyúttal a színezést is. Góra elbeszélése által nyerhető betekintés ebbe a folyamatba, amelyben a Szent Jánoshoz fűződő családi kötelék jelenik meg fő motivációként:

„Hogy ne legyen ott, akkor no most mit fogunk vele kezdeni, akkor behoztuk mi a telephelyünkre. Ott volt letéve, és mivel a Páldi Józsinak az örökösei állították valaha ezt a szobrot, (…) mivel a családban volt, akkor valahogy ezt a problémát jó lenne megoldani. Abba az időbe voltak itt őneki lovai, és akkor lovakkal, arab tenyészet volt, és akkor valahogy egy nyitrai restaurátor – szintén lovas – is itt volt, és akkor ezt a témát neki fölvetette. A szobor itt volt nálunk, megnézte, oké, ő vállalja.”

A helyi diskurzusok a telepi elhelyezést követően erősödtek fel először, amikor is a szobor hiányát észrevevők elkezdtek tudakozódni a holléte felől. A találgatások s a biztos információk egy ideig folyamatosan keveredtek a közbeszédben, de ezek még nem okoztak feszültségeket:

„(…) szájhagyomány útján mindig megtudott valamit az ember, aztán kiderült, hogy ott van gyakorlatilag a JRD-be, az udvarba valahol elraktározva, úgyhogy védett helyen van, aztán csak idő kérdése volt, hogy valami talpazatot meg akaratot találjanak rá.”

Az események alakulása végül úgy hozta, hogy Góra Gyula vállalta magára az oszlop rendbetételének megszervezését úgy, hogy előtte nem fűzte különösebb említésre méltó kapcsolat a Szent Jánoshoz. „Tételmondata” arról, hogy elsősorban mi motiválta, a helyi identitásra vonatkozik: „Ha már egyszer (…) az 1760-as évektől ez ott állt, akkor már próbáljunk tenni azért, hogy még valameddig ott álljon.” A renoválást a nyergesújfalusi illetőségű kőfaragó, Varga B. Kálmán végezte, amely a tisztításon kívül az oszlop felső rétegeinek óvatos lecsiszolásából állt, ill. emiatt a betűket kissé mélyebbre kellett vésni.

Ugyanakkor ezen a ponton a diskurzusokban, ahogy akkoriban, úgy most is kitapinthatóak eseti feltételezések arról, hogy a renováltatókat kényszer vagy akár önös érdek is motiválta. Így pl. míg egyikük „valakinek a nyomására” cselekedett, addig a másikat mások állandóan „pöckölték”, hogy vállalja magára a feladatot. Teljesen kibontott magyarázatot nem találtam, de a feltételezések megléte kétségtelen.

A két újíttató részéről már az oszlop 2014. évi elkészítése előtt felmerült a gondolat, hogy az eredeti hely „veszélyes”. Egyes pletykák szerint egyébként is szándékos károkozás állt a Szent János kidőlése mögött, míg más esetekben az egyre növekvő gépkocsiforgalmat tartották kockázatosnak. Amikor a faluban elterjedt az a hír, hogy a kisemlék megóvása érdekében nem az eredeti helyen, hanem mintegy 700 méterrel délebbre, a tsz-telep bejárata mellett szeretnék felállítani, Góráék szándéka lassan növekvő ellenállásba ütközött. Az interjúkból, valamint az akkori megfigyeléseimből világosan látszott, hogy az érdekeltek véleménye a „menjen a helyire” felszólításban összegezhető, míg a renováltatókat a közbeszéd a kisemlék „kisajátításával” vádolta. Górával többen személyesen is beszéltek:

„Mentem a Gyuszihoz, és ott megláttam, hogy ott van a Szent Jánosnak az a hosszú köve, amin rajta volt. Mondom neki, hogy te, hát hol a János? Hát hogy azt fölújíttatják vagy nem tom mit csinának, és majd a JRD udvarba bekerítik és majd oda fölállítják. (…) Mer hogy nem lehet oda kitenni, mer a vandálok majd ledöntik meg nem tom mi. Mondom neki Gyuszi, annak nem a JRD udvarba meg nem tom hol van a helye, hanem ott van a helye, ahol van.”

A diskurzusokban Górára nyomást helyeztek azáltal is, hogy a többek által megfogalmazott „vád” szerint „ki akarta sajátítani” a szobrot, amelyet ő ugyanakkor egyértelműen elvet és komolytalannak tart mindmáig. S habár mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ő volt a másik finanszírozó, egyes elszigetelt vélemények kifogásolták azt is, amikor neve újíttatóként rákerült az oszlopra.

A tiltakozás ettől függetlenül egy idő után elkezdett szervezett formát is ölteni. Egy idős hívő, aki gyakorlatilag a renoválási eseménysor harmadik főszereplőjévé vált, Szabó Magda, a kezdeti hangulatkeltés („Kicsit fölkevertem a falut is, mérgelődtem mindenkinek.”) után aláírásgyűjtésbe kezdett. Mikor 20 ebedi már nevét adta a tiltakozáshoz, s a Páldi család részéről is jóváhagyták az eredeti helyre történő visszaállítás ötletét, a kérdés eldőlt. Szabó motivációja alapvetően vallásos, ill. a vallási tiszteletben gyökerezett: „Csak azért, hogy a szentek iránt, hit iránti becsület, emberség, más nincs. Nem tetszett nekem, hogy nem becsülik meg.” Saját bevallása szerint korábban legfeljebb felszínes kapcsolatot ápolt a Szent Jánossal, míg 2016 óta a szobor környékének legfőbb gondozójává vált.

2016-ra alakultak ki a szobor visszaállításának feltételei, s végül ugyan az eredeti helyszínen, de az országúttól kissé beljebb helyezték. Ismét csak a diskurzusok szintjén ez az egyetlen olyan kérdés, amelyet utólag is sérelmeznek az emberek, mivel sokak szerint a talaj lejtése miatt nem emelkedik ki az objektum („leültették”, „nem látható”), ugyanakkor ez a probléma, noha ugyancsak a térbeli pozícióra vonatkozik, már nem generál nyílt konfliktusokat.

A szobor újraszentelése 2016. május 16-án, vagyis a Nepomuki-ünnepnapon történt, amelyet nyilvánvalóan tudatosan határoztak meg a szervezők. Ez lényegében az eseménysor egyetlen pontosan azonosítható dátuma.[14] A plébános ekkor volt aktív szereplője a folyamatnak a rítusok során, valamint a szervezésből is kivette a részét. Az ebedi templomban tartott misét Nepomuki Szent Jánosnak szentelték, s ebből kifolyólag a prédikáció is a szentről szólt. Ezt követően a hívők egy része kiment a Szent Jánoshoz. Az újraszentelés nagyjából bő 20 percig tartott: a bevezető ének, ahogyan a záróének is, a szenthez szólt, e kettő közt egy zarándokének hangzott el, ill. maga a megáldás liturgiája történt meg az Áldások Könyvéből. Az eseményen felszólalt Góra Gyula, aki a felújításról számolt be, Szabó Magda pedig ünnepi beszédet mondott, de jelen volt a helyszínen Varga B. Kálmán is, akit be is mutattak a mintegy 50 fős gyülekezetnek. Az újraszentelésről két lapban, a Reményben[15] s a Párkány és Vidékében[16] jelentek meg rövid beszámolók.

3. kép. A szobor újraszentelése 2016. május 16-án Fotó: Könözsi István, 2016

Látható, hogy a renoválási folyamatot az emberek java része passzívan szemlélte (legfeljebb néhányan szerepeltették az aláírásukat a petíciós íven), ám ennek ellenére kommentálták, beszédtémává tették, s ezen belül Góra s az ebedi esetben a szervezkedő idős asszony szerepelnek úgy, mint akik „sokat tudnak”. A kutatás során szinte kivétel nélkül mindenki e két személyhez akart engem küldeni, míg önmagukat úgy határozták meg, mint akik „nem tudnak sokat”. A másik újíttató egyfajta hallgatólagos konszenzus folytán kiesik ebből a körből, ahogyan a két kőfaragó s a plébános is – annak ellenére, hogy mindannyian többé-kevésbé aktív szerepet vállaltak a folyamatban. Nem egyszerű biztos és pontos választ adni arra a kérdésre, hogy az ebedi esetben minek a számlájára írható ez a szelekció – már csak azért sem, mert a helyiek válaszai általában annyira „automatikusak” s mentesek a reflexiótól, hogy leginkább csak közvetve következtethetünk az okokra. A kőfaragók/restaurátorok esetében nyilvánvalóan számolnunk kell azzal a körülménnyel, hogy nem helyi személyekről van szó, s még ha a nyergesújfalusi szakemberről elvétve tudja is valaki, hogy kicsoda, a nyitrai ember esetében ez már semennyire sem áll fenn. Mindez aligha lehet meglepő, s gyakorlatilag minden olyan szakrális kisemlék állíttatásánál/újíttatásánál fennállhat, amelyet helyileg nem ismert kőfaragók készítettek el. A plébános az újraszentelés eseménye kapcsán lépett fel aktív szereplőként, de ez az epizodikus szerepkör, úgy tűnik, nem volt elég ahhoz, hogy a „sokat tudók” körébe sorolják. Végül maga a másik újíttató, Páldi József az elmúlt évtizedben csak ritkán jelent meg a faluban, s azóta is huzamosabb ideje külföldön tartózkodik, így kissé talán megfoghatatlan a helyiek számára.

Mit jelent azonban ez a „sokat tudás”? Aligha minősíthető meglepőnek, hogy a helyi diskurzusban nincs pontosan meghatározva a szókapcsolat jelentése. Egyaránt lehet úgy érteni, hogy a renoválásra és a szobor történetére is vonatkozik, s noha gyorsan kiderül, hogy valójában csak az előbbiről van szó, a jelentés valamilyen nehezen megfogható „elcsúszása” miatt olyan, mintha a két érintett személy a szoborról való speciális tudás birtokában volna. Láthattuk, hogy mindketten a többéves folyamat során kerültek először szorosabb kapcsolatba a kisemlékkel, tehát semmiképp sem lehet azt állítani, hogy ez a kapcsolat hosszú évtizedekre nyúlna vissza. Valószínű, hogy itt a szakrális kisemlékek és gondozóik/ápolóik közti sajátos kapcsolat egy variánsával van dolgunk, amely kapcsolat a gondozás egyszerű technikai jelentésén túl valamiféle járulékos jelentéstulajdonítást is maga után von, amelyben a gondozó s a gondozott tárgy között mély, de verbálisan nem különösebben definiált köteléket feltételez.

4. kép. A felújított Nepomuki-szobor és környéke Fotó: Vataščin Péter 2018

Végül mindenképpen adja magát a kérdés, vajon a renoválási folyamat során megnyilvánuló közösségi figyelem változtatott-e valamit a Szent János tiszteletén? 2008 előtt legfeljebb néhány mécses égett a helyszínen, 2016-tól fogva azonban Szabó Magda mindig virágokat ültet ki, s rendszeresen gondozza a szobor környezetét. Esetenként más helyiek is visznek ki virágot, gyertyát, s lekaszálják a füvet, ill. egy személy két hársfacsemetét ültetett el. Mindenképpen fontos kiemelni azt is, hogy a fölújítás emléke, még ha minden részletében nem is, de nagy vonalakban élénken élő emlék beszélgetőtársaimnál, amely a szobor ismertetett jelentésmezője s a lakosság egy részét megmozgató tiltakozás tekintetében könnyen megérthető.

„Volt szervezkedés. Volt közösségi élmény úgymond, hogy kicsik és nagyok is egyaránt, ahogy a képeken is látható, azért csak megjelentek és megmutatkozott ez az összefogás.”

„Előtte hogy mennyire volt az gondozott, mert így az emlékeimbe nem maradt meg, hogy nomost mi azt annyira láttuk volna. Tehát most, most lehet, hogy ez azért van, merthogy máshol áll, de biztos észrevettük volna, hogy ha az olyan gondozott szobor lett volna. (…) A Szent János inkább [azóta van meg az emlékeimben] mikor elkezdődött ez a felújítás.”

Záró gondolatok

Mivel jelen esetben egy szlovákiai, de főként magyarok által lakott faluról van szó, ezért adhatja magát a kérdés, hogy a Nepomuki-szobornak a lokális, vallási és esetleg szubjektív jelentősége mellett van-e bármilyen etnikai/nemzeti jelentésmezője? A kutatás során, de az azt megelőző években sem találkoztam azzal, hogy egy ilyen jelentés releváns lett volna az objektum esetében. Mindez annak ellenére van így, hogy számos körülmény (pl. forgalmas főút melletti lokáció, jól látható magyar fölirat, magyar többségű falu, viszonylagosan aktív közösségi figyelem) adhatna etnikai töltetet ennek a szakrális kisemléknek. Ennek fényében azt a kérdést kell feltennünk, hogy akkor viszont miért nincs meg ez a jelentésmező? Pontos választ vélhetően csak akkor kaphatunk, ha megfelelő számú olyan konkrét, mikroszintű esettanulmánnyal rendelkezünk majd, amelyeknél az etnikai dimenzió elsődleges fontosságú. Csakis a helyi közösségi mechanizmusok összehasonlítása vezethet eredményre ezen a téren – ami egyúttal jelzi, hogy komoly, eleddig feltáratlan (vagy nem teljesen feltárt) mélységei vannak a szakrális kisemlékek kutatásának.

A bemutatott anyag és eset jó példa arra is, ahogyan a vallás, pontosabban annak materiális megjelenése alakítja és tematizálja a helyiek figyelmét, diskurzusait, s mindezt úgy, hogy közben egyfajta normakontrollra is sor kerül. Katarína Nádaská egy erdőháti falu vallási életének vizsgálatakor mélyebben kitért arra, hogy mind a verbális, mind a nem verbális helyi kommunikációban rejlenek ún. territoriális gesztusok, amelyek által a térszerkezet és -elrendezés (pl. a templomi ülésrend) valamilyen rögzített, a konszenzus által szentesített formát nyer (Nádaská 2008). Az ebedi eset talán leglényegesebb része is hasonló gesztusra vonatkozott, ugyanis a helyiek érzékelésében a Szent János áthelyezésével a tér alapstruktúrája változott volna meg. Megkockáztatható, hogy a térstruktúra „védelme”, noha természetesen nem választható el tőle, de valamilyen módon erősebbnek bizonyult a vallásos motivációnál a közösség szintjén.

Itt szeretnék utalni arra, hogy a szakrális kisemlékek kutatására akár még néprajzi szakmai berkeken belül is többen úgy tekintenek, mint viszonylag „egyszerű”, kevésbé „veszélyes” témára, amennyiben társadalmi konfliktusokra és problémákra gondolunk. Az anyaggyűjtés során azonban számos olyan minősítést és értékelést hallottam, amelyeket nyilvánvalóan nem használhatok a szövegben. Ez a kutatói (módszertani/ismeretelméleti/etikai) probléma nem ismeretlen azok számára, akik pl. közösségkutatással foglalkoznak, s egyes esetekben igencsak releváns, de érzékeny információkat kell kihagyni a szövegekből. E tanulmány esetében sem volt ez másképp, ugyanakkor az értelmezésnél közvetve szerepet játszottak a lehető legpontosabb kép felrajzolásában.

Felmerülhet az a kérdés is, hogy mennyiben érdemes kutatni az olyan eseteket, mint amilyen az ebedi szobor példája is. Nyilvánvalóan találhatóak nagyobb társadalmi aktivitás által övezett szakrális kisemlékek (pl. erős szentkultuszra, rendszeres és gyakran ismétlődő rituális cselekményekre, mondakörökre lehet itt gondolni), ezért adja magát tehát a következtetés, hogy talán érdemes volna ezekre összpontosítani egy-egy esettanulmány elkészítésekor. Ezzel szemben véleményem szerint számolni kell azzal a körülménnyel is, hogy akár még a szinte teljesen feledésbe merült objektumok esetében is olyan ismeretekre tehetünk szert, amelyek segítik a témakör jobb megértését. Pl. épp az elfelejtés, az elhanyagolás s az eljelentéktelenedés mindenképp olyan jelenségek, amelyek érdemesek az etnológia figyelmére, még ha a gyűjtött anyag csekély mennyisége miatt nem írható is ezekről az objektumokról egy-egy különáll tanulmány. Ebből a szempontból tehát nem annyira egy-egy kisemlék társadalmi jelentőségének intenzitása a lényeges, hanem hogy rendelkezzünk a lehető legkülönfélébb (erősebb vagy gyengébb) jelentésekkel bíró szakrális kisemlékek mikro- és helyi szintű kutatásainak széleskörű tárházával, s ezen belül változásaik (vö. Hartinger 2007) értelmezésével.

Irodalom

Bendík Szabó Márta 2017. A három Túr szakrális kisemlékei. Acta Ethnologica Danubiana 18–19, Somorja–Komárom, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 111–146. p.

Bődi Erzsébet 2007. A szabadban álló szakrális kisemlékek kutatása Lengyelországban. A 20. század első feléig. Acta Ethnologica Danubiana 8–9, Somorja–Komárom, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 49–57. p.

Dobos Ilona 1986. Paraszti szájhagyomány, városi szóbeliség. Budapest, Gondolat.

Grynaeus Tamás 2007. Sacralis kisemlék-kutatás Magyarországon. Acta Ethnologica Danubiana 8–9, Somorja–Komárom, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 27–48. p.

Hartinger, Walter 2007. Kisemlékek az idő sodrában. Acta Ethnologica Danubiana 8–9, Somorja–Komárom, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 11–16. p.

Klamár Zoltán 2017. Ájtatos híveknek adakozásból… A szakrális térfoglalás kisemlékei Magyarkanizsán. Acta Ethnologica Danubiana 18–19, Somorja–Komárom, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 211–231. p.

Liszka József 2000. Állíttatott keresztínyi buzgóságbul. Tanulmányok a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékeiről. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.

Liszka József 2002. Adalékok Nepomuki Szent János ikonográfiájához. Acta Ethnologica Danubiana 4, Somorja–Komárom, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 11–22. p.

Liszka József 2007. A szakrális kisemlékek kutatása a közép-európai térségben. Acta Ethnologica Danubiana 8–9, Somorja–Komárom, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 17–36. p.

Liszka József 2012. Nepomuki Szent János és a szimbolikus tér. Fórum Társadalomtudományi Szemle 1, 61–70. p.

Liszka József 2013. Die Erforschung sakraler Kleindenkmäler in der ungarischen Ethnologie. Ergebnisse und Perspektiven. Jahrbuch für Europäische Ethnologie 8, Somorja–Komárom, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 55–84. p.

Liszka József 2017. Dokumentácia malých sakrálnych pamiatok vo Výskumnom centre európskej etnológie v Komárne. Acta Ethnologica Danubiana 18–19, Somorja–Komárom, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 93–110. p.

Nádaská, Katarína 2008. Náboženský život v komunikácií obyvateľov obce. Slovenský národopis 2, 157–167. p.

Három az egyben. Többnyelvűség egy dél-szlovákiai családban

1. Bevezetés

Dolgozatomban a többnyelvűség kutatásával foglalkozom. Munkám fő célja, hogy bemutassam egy család nyelvhasználatát és a nyelvvel kapcsolatos ideológiáit empirikus nyelvi anyag alapján. Az adatgyűjtést egy dél-szlovákiai településen, Jókán[1] élő családban végeztem, amely német‒magyar‒szlovák háromnyelvűsége miatt keltette fel az érdeklődésemet. A családtagokkal három interjú alkalmával találkoztam. Az így szerzett információk alapján állítottam össze az adatközlők nyelvi önéletrajzát,[2] amely a kutatás fontos eszköze volt. Ez azt jelenti, hogy az egyes családtagokkal nemcsak a nyelvismeretükről, a nyelvekhez való viszonyukról beszélgettünk, hanem életük eseményeiről is a nyelvek szemszögéből. Ezek alapján a dolgozat érdemi részét három nagy fejezetre osztottam: az egyik témája az édesanya nyelvi életrajzának a bemutatása; a másik az édesapa nyelvi életrajzát tárgyalja; az azt követő pedig a négy gyermekük nyelvhasználatáról, nyelvi neveléséről szól.

1.1. A kutatás menete és jelentősége

Magát a terepmunkát 2017 nyarán kezdtem el. Július 11-én készítettem el az első hangfelvételt Jókán az adatközlőim családi házában. Ekkor főleg az anyával, Klárával beszélgettem, de a legidősebb lánya is jelen volt.[3] Az interjú nagyjából két órát vett igénybe, a társalgás egész idő alatt magyarul folyt. Második alkalommal, augusztus 15-én a gyerekekkel találkoztam. A másfél órás beszélgetés szinte végig magyarul zajlott, azonban az utolsó tíz percben sikerült őket szóra bírni németül is. A harmadik látogatásomra 2018. március 24-én került sor. A nagyjából egyórás beszélgetés az apával, Miklóssal magyar nyelven zajlott, és értékes kiegészítése volt az előzőeknek, mivel a család többnyelvűségét, Klára nyelvelsajátítását és a gyerekek nyelvi nevelését az apa szemszögéből is megismerhettem.

Mindhárom találkozás során többé-kevésbé hasonló kérdéseket tettem fel a családtagoknak, amelyek a nyelvtanulásra, a nyelvhasználatra és az azzal kapcsolatos körülményekre irányultak. Természetesen az anya, az apa és a gyerekek esete más és más, így ennek megfelelően készítettem el a témaköröket.[4] A beszélgetések során az adatközlőim nyelvtudását önbevallásos módszerrel vizsgáltam, ami annyit jelent, hogy mindenki saját maga értékelte a nyelvi kompetenciáit azokból a nyelvekből, amelyek a nyelvi repertoárjukba[5] tartoznak.

Munkám jelentősége abban áll, hogy bemutatja egy német anyanyelvű, a magyart másodnyelvként elsajátító adatközlő magyar nyelvhasználatát, továbbá a nyelvi önéletrajzok és életrajzok segítségével átfogó képet ad fiatalkorú adatközlőim nyelvi nevelésről, valamint családtagok nyelvi ideológiáiról is.

1.2. A család jellemzése

A szlovákiai magyar apa és a Németországból származó, német nemzetiségű anya 2000-ben kötött házasságot. A házaspárnak négy lánya született: 2001-ben Amanda, 2003-ban Bianka, 2007-ben Cecília, 2009-ben pedig Dóra. A szülők anyanyelve különböző, egymás között azonban mindig is egy közös nyelvet, a magyart használták. Szlovákiába való költözése után Klára, az anya két teljesen új idegen nyelvvel szembesült: a szlovákkal és a magyarral. A környezet hatására azonban a magyar nyelvet kezdte el elsajátítani. Amikor megismerkedtek, Klára még csak öt hónapja tanulta a nyelvet, Miklós pedig akkoriban nem tudott németül. A mai napig kettejük társalgási nyelve a magyar, a férj azonban azóta már az alapszintű kommunikációban elboldogul németül.

A gyerekek az apától mindig a magyar nyelvet hallották, az anyától kiskorukban leggyakrabban a németet, majd idővel már ő is inkább magyarul kezdett el velük beszélni. Manapság Klára a gyerekeivel elsősorban magyarul beszél. A gyerekek egymás között szintén magyarul beszélnek. A család mindennapi életéből azonban nem szorult ki teljesen a német nyelv, csak az anya részéről ritkábbá vált a használata. A helyszín, a beszédhelyzet és a beszédtéma is befolyásoló tényezővé vált. Ugyanakkor az anyai német nagyszülők körülbelül 4-5 éve odaköltöztek a lányuk családjához, s így a német nyelv pozíciója erősebb lett. A gyerekek a nagyszülőkkel csak németül beszélnek, mivel azok magyarul nem beszélnek, s nem is értenek. Az apa is rá van kényszerítve ezért a német nyelv gyakorlására. A szlovák nyelvet otthon nem beszélik, de 3-4 éve Cseklészre járnak egy szlovák nyelvű baptista gyülekezetbe, s így a szlovák nyelv az istentisztelet révén a vasárnapjuk része lett.

Mivel kétnyelvű, magyar‒szlovák környezetben élnek, esetükben helyénvaló egy magyar‒német‒szlovák többnyelvű családról beszélni. Az egyes családtagok többnyelvűvé válása különböző körülmények között történt. Közös viszont bennük, hogy mindenkinek a többnyelvűvé válása az élethelyzetéből, többnyelvű környezetéből adódik. Az apa, aki a szlovákiai magyar kisebbséghez tartozik, a szlovák nyelvet magyar tannyelvű alapiskolában kezdte el tanulni. A német nyelvvel a faluban letelepült németországi család révén találkozott, amely egy gyermekotthont és missziót hozott létre. Az anyánál, aki német ajkú családban nevelkedett, a magyar‒szlovák nyelvű környezet játszott szerepet. A gyerekek magyar‒német kétnyelvűvé válása annak a következménye, hogy a két szülő más-más nyelven beszélt hozzájuk, amikor azok beszélni tanultak. Nyelvi nevelésük szempontjából azonban különbségek vannak a gyerekek között: a két idősebb lány jobban beszéli a német nyelvet, mint a két fiatalabb. A szlovák nyelvet az édesapjukhoz hasonlóan magyar tannyelvű iskolában tanulják.

1.3. Hipotézisek

Mivel az anya idegen nyelvként tanulta a magyar nyelvet, az ő nyelvtudásával kapcsolatban azt feltételeztem, hogy a hétköznapi kommunikációban elboldogul magyarul, meg tudja értetni magát, az egyszerű beszélgetésnél a megértés nem okoz számára gondot. Erre abból következtettem, hogy régebben már hallottam őt egy alkalommal magyarul társalogni valakivel. Mivel azonban távolabbról figyeltem a beszélgetést, nyelvtudásának milyenségét nem tudtam megítélni. Ugyanakkor feltételeztem, hogy a környezet hatására a helyi nyelvjárásra és a beszélt nyelvre jellemző elemek, valamint szlovák kölcsönszavak is előfordulnak a magyar szókincsében. Továbbá azt is feltételeztem, hogy a magyar nyelvű interakció során az édesanya beszédében gyakran fogok magyar‒német kódváltást megfigyelni, mivel a bemutatkozáskor azt is elmondtam magamról, hogy beszélem a német nyelvet. Arra számítottam tehát, hogy ennek tudatában az anya bátrabban fog németül megszólalni, valamint hogy a magyar nyelvű beszélgetés során nyugodtan fog német nyelvi elemeket is használni, amennyiben így érzi szükségesnek.

Az első interjú során a gyerekekről is megtudtam néhány információt. A két idősebb lánynál a nyelvek elsajátítása időrendben úgy zajlott, hogy nagyjából hároméves korukig Klárától csak a német nyelvet hallották, Miklóstól pedig csak a magyart („egy szülő ‒ egy nyelv” módszer). Ezek alapján a két legidősebb lánnyal kapcsolatban azt feltételeztem, hogy a magyar és a német nyelvhez való viszonyulásuk között nincsenek nagy eltérések, s a németet is megközelítőleg olyan jól beszélik, mint a magyart. A két fiatalabbról azt feltételeztem, hogy magyardominánsak, a magyar nyelvhez való kötődésük erősebb, a nyelvi kompetenciáik is fejlettebbek ezen a nyelven, s így németül a receptív nyelvi kompetenciájuk erősebb, mint a produktív. Feltevésem arra alapoztam, hogy ők az édesanyjuktól már kevesebbet hallották a német nyelvet, mint nővéreik. További hipotézisem szerint annak ellenére, hogy a környezetük és az oktatási intézmények nem követelik meg a németnyelv-tudást, édesanyjukkal és német nagyszüleikkel való kapcsolatuk miatt ‒ mintegy belső késztetésre ‒ fontosnak tartják a német nyelv megőrzését. Mivel a nyelvtanulás módja, a családban látott minták és a baráti kapcsolatok nagymértékben befolyásolják a nyelvekhez való viszonyt, azt is feltételeztem, hogy a gyerekek a szlovák nyelvhez nem kötődnek annyira, mint a másik két nyelvükhöz. Erre az első beszélgetés alapján következtettem, hogy ti. tudomásom volt arról, hogy a szlovákot a gyerekek intézményi keretek közt tanulják az iskolában, ugyanakkor nagyjából öt éve kezdték el nyelvtudásukat egy szlovák nyelvű gyülekezetben továbbfejleszteni.

Az apával kapcsolatban azt feltételezem, hogy magyardomináns kétnyelvű, és a többnyelvűséget pozitívan értékeli. Abból indultam ki, amit a családtagok elbeszéléséből megtudtam, hogy ti. az apa elfogadta a német nyelvet a családjában, nyelvileg viszont nem alkalmazkodott a feleségéhez, és csak néhány szót tud németül. Mivel tudomásom volt arról is, hogy az apa jókai születésű, feltételeztem, hogy a helyi nyelvjárást is elsajátította, és ez az interjú során hallható lesz majd.

2. Az anya

Először azt tekintsük át, hogyan ment végbe a többnyelvűvé válás az anya esetében, és mi jellemző a nyelvhasználatára. Klára jelenleg 43 éves négygyermekes családanya. Még fiatalon, huszonévesen érkezett Szlovákiába, és egy kétnyelvű dél-szlovákiai faluban, Jókán kezdett el egy gyermekotthonban dolgozni. A községben működő gyermekmisszió vezetője hívta meg Klárát, hogy dolgozzon náluk. A gyerekotthonban elsősorban nem a gyerekekkel foglalkozott, hanem a konyhai szolgálatot végezte. Németországi iskoláiban az anyanyelve mellett még angol és francia nyelvet is tanult. A magyar és a szlovák nyelvvel azonban csak Szlovákiába való költözésekor ismerkedett meg. Mivel a munkahelyén és az ismeretségi körében leggyakrabban a magyar nyelvet használták, ezért azt tanulta meg hamarabb. Ezen a nyelven tett szert tartósabb kapcsolatokra, barátságokra, sőt a későbbi házastársa is magyar anyanyelvű személy lett. Saját bevallása szerint a magyar nyelvelsajátítási folyamata intenzíven és gyorsan zajlott; ezt a tanára és a férje is megerősítette a velük való beszélgetésem során. A magyar vált a leggyakrabban hallott és a szűk környezete által elvárt nyelvvé, azaz valós kommunikációs szükségletté, hiszen a németet rajta kívül csak néhány ember beszélte a faluban. Ezért ahhoz, hogy beilleszkedjen az ottani környezetbe, minél előbb meg kellett tanulnia magyarul. Elmondása szerint a munkatársai is inkább magyarul beszéltek vele, pedig néhány kollégája németül is tudott.

A gyerekotthonban való munka megkezdése előtt az egyik munkatársa két vagy három héten keresztül tudatosan tanította Klárát magyarul: hetente néhány alkalommal konverzációs gyakorlatokat, szókincsfejlesztést tartott a számára, valamint az írást is gyakoroltatta vele. Tanára szerint Klára a gyerekekkel való munka során tanulta meg a nyelvet, az állandó használatban fejlődött a legjobban. Az férje azt állította, hogy Klára az első gyermeküket várva, kilenc hónap alatt tanulta meg folyékonyan a magyar nyelvet. Felesége nyelvtanulási módszeréről annyit mondott, hogy hetente céltudatosan száz szót tanult meg, a nyelvet pedig a környezetében használta is. Ez volt az az időszak, amikor újra volt lehetősége „elmerülni” a magyar nyelvben, s egy új lendülettel folytatni a nyelvtanulást. Klára állítása szerint a magyar nyelv már nem okoz neki gondot. Megjegyezte azt is, hogy a szülőértekezleteken magyarul jegyzetel. Írni már a tanára is tanította a föntebb már említett háromhetes „gyorstalpaló” alatt, valójában azonban a gyerekeivel együtt tanult meg írni és olvasni, amikor azok már iskolába kezdtek járni. Saját motivációból foglalkozott tovább a nyelvvel, és mélyítette a nyelvtudását.

Az anya tehát késői többnyelvű, aki a pubertáskor után természetes körülmények között, azaz nem iskoláztatás útján sajátította el a magyar és a szlovák nyelvet. Nyelvelsajátítását a beilleszkedni akarás is gyorsította: mivel magyar többségű faluban telepedett le, itt kellett a mindennapokban boldogulnia, s ez megkívánta, hogy minél gyorsabban képes legyen a magyar nyelvű kommunikációra. Maga Klára is említette, hogy inkább a magyar nyelvet kellett használnia, és a szlovák nyelv elsajátítására már nincs akkora motivációja, mint a magyar esetében. Saját bevallása szerint számára megfelel az a szlováknyelv-tudás, amit eddig megszerzett.

Szlovákiába költözése után azokat a helyzeteket, amikor szükséges volt a szlováknyelv-tudás, az elején tolmács segítségével oldotta meg, később viszont már egyedül próbált boldogulni. Állítása szerint az első időszakban többnyire csak az orvosnál vagy ügyintézés során kellett szlovákul beszélnie. Mára a szlovák nyelv nagyobb teret kapott a hétköznapjaiban, mivel – amint föntebb említettem – a család nagyjából öt éve vasárnaponként egy szlovák nyelvű gyülekezetbe jár. Klára beszámolt arról is, hogy nemcsak passzívan hallgatja a szlovák nyelvű prédikációt, hanem a gyülekezeti táborokban is segíteni szokott, ami sokat lendít a nyelvtudásán. A beszélgetés során az is kiderült, hogy Klára a szlováknyelv-tudásának az alapjait hiányolja. Ennek érdekében megkérte a magyartanárát, hogy a szlovák nyelvtant is magyarázza el neki, ő azonban ezt a feladatot nem vállalta el. Kérdésemre, hogy önerőből foglalkozik-e a szlováknyelv-tanulással, Klára azt felelte, hogy csak a gyülekezeti énekek szövegét szokta szlovákul olvasni, valamint szlovák nyelvű rádiót is hallgat néha. Majd megjegyezte, hogy számára az már nagy siker, ha érti a híradót.

Az anya azt is megemlítette, hogy amíg korábban németül kezdte a beszélgetést, most már nem tartja fontosnak megmondani, hogy ő német anyanyelvű, hanem próbál szlovákul kommunikálni. Klára tehát már nemcsak magyarul, hanem szlovákul is igyekszik beilleszkedni a környezetébe. Azt is elmondta, hogyan készül fel a szlovák nyelvű kommunikációra a hivatalban vagy az orvosnál: a férje vagy a legidősebb lánya leírja neki azokat a szlovák kifejezéseket, feltehetőleg párbeszédrészleteket, amelyek az adott szituációban használatosak, ill. szótárat is szokott magával vinni. Továbbá megjegyezte, hogy a szlovák nyelvű társalgás nagyobb felkészülést, több időt igényel, de már egyedül is boldogul vele. Példaként elmondta, hogy maga intézte el, hogy a szülei építési engedélyt kaphassanak a faluban.

Klára anyanyelvi kompetenciáival kapcsolatban sajnos csak néhány információ áll a rendelkezésemre. Az interjú során nem beszélgettünk németül, s csak keveset árult el a németnyelv-használatáról. Mint kiderült, lelkes olvasó. A nyelvek szempontjából leggyakrabban németül olvas. A magyar nyelven való olvasás ‒ saját bevallása szerint ‒ több erőt, odafigyelést vesz igénybe, ezért kevesebbet olvas magyarul. Meg kell azt is jegyezni, hogy a Bibliát otthon németül olvassa, németül szokott imádkozni, tehát a hitéletét a legtermészetesebben ezen a nyelven éli meg.

A német nyelv megtartása szempontjából Klára számára is szükséges a német nyelvű impulzus, hiszen ha otthon a gyerekeivel és a férjével leülnek közösen beszélgetni, a magyar a kommunikáció nyelve. A nyelvfenntartás érdekében azonban sokat tesz, hogy a német nagyszülők is Jókára költöztek, hiszen Klára így többet használhatja otthon az anyanyelvét, mint korábban.

A nyelvjárásról kérdezve Klára azt mondta, hogy nem szokott nyelvjárásban beszélni, mivel Hannover környékén az emberek nem dialektusban beszélnek, hanem az ún. Plattdeutschot[6] használják. Amikor erről a regionálisan elterjedt nyelvváltozatról beszélt, a német hangtani kompetenciáiról azt árulta el, hogy más nyelvjárási beszélőkkel szemben ő akcentus nélkül beszéli a standard németet. Másrészt az is kiderült, hogy a dél-németországi nyelvjárások megértése számára is nehézséget okoz.

Klára otthoni nyelvhasználatáról a legidősebb lánya azt mondta, hogy az édesanyja „még valahogy próbálja fenntartani” a német nyelvet a családban. Mindez arra utal, hogy a lány fontosnak tartja a német nyelv megtartását, s ebben anyukáját fontos eszköznek látja. Azonban azt is jelzi a „még valahogy” kifejezés, hogy a domináns szerepet otthon nem a német nyelv játssza, sőt használata visszaszorulóban van. Klára nyelvhasználatáról az is kiderült, hogy bizonyos témáról beszélve az anyanyelvét részesíti előnyben. A gyerekeivel ‒ amint már föntebb említettem ‒ elsősorban magyarul beszél, de szituációtól, sőt beszédtémától függően németül is: a régi családi történeteket ‒ a lányai elmondása alapján ‒ általában németül szokta a gyerekeknek elmeséli. Az egynyelvű német kommunikáció Klára és a lányai között leggyakrabban már csak akkor valósul meg, amikor mindannyian a német nagyszülők házában vannak. Ott van az a hely, ahol a gyerekeknek is „muszáj” németül beszélniük, mivel anyai nagyszüleik nem tudnak magyarul.

Klára magyar szóbeli kompetenciáinak és nyelvhasználatának jellegzetességeit a nyelvi anyag feldolgozásával röviden a következőképpen lehet jellemezni. Kérdéseimre összefüggően válaszolt, s az adott témáról egyszerű megfogalmazásban, egyszerű és összetett mondatokkal tudott beszélni. Nyelvtudása már viszonylag magas szintű, hiszen anyanyelvi beszélővel képes a spontán, könnyed kapcsolatteremtésre. Véleményét megpróbálta minél pontosabban kifejteni, eközben néha szóválasztási gondok merültek fel. Többször volt példa arra, hogy kijavította a hibát, de arra is, amikor azt nem vette észre. Nem túl gyakran, de néha kereste a megfelelő szavakat, beszéde azonban nem akadozott, mivel a beszélt nyelvre jellemző beszédtöltelékeket is bőven használt a kommunikáció során. Jellemző volt rá, hogy mindig törekedett magyarul elmagyarázni a gondolatait, a nyelvi hiányosságait körülírással próbálta megoldani. Csak három esetben kérdezte meg a lányától a német kifejezés magyar megfelelőjét. Kommunikációs stratégiaként megfigyeltem nála, hogy amikor nehezen tudott elmagyarázni valamit, néha félbehagyta a mondatott vagy akár a szót is, és indulatszóval vagy mutató névmással, néha igennel utalt a hiányzó kifejezésre (pl. na azt, no, igen).

A kódváltással kapcsolatban a hipotézisem nem igazolódott be. Arra számítottam, hogy ha Klára tudja rólam, hogy beszélek németül, akkor gyakori és tudatos magyar‒német kódváltást fogok nála megfigyelni. De ez nem így történt, mivel a német kifejezéseket főként metanyelvi jellegű beszélgetéskor használta. Amikor mégis németre váltott át, azt legtöbbször nem nyelvi hiányból tette, hanem más célja volt vele, pl. a német nyelvről beszélve, régi kollégáját idézve stb. Ez is azt támasztja alá, hogy Klára csak úgy „önként” nem vált kódot. A német kifejezések előfordulását ráadásul csak kivételes esetben eredményezte nyelvi hiány vagy nyelvi lapszus.

Amikor nehezen tudott valamit elmagyarázni, a lánya egyszer azt is javasolta, hogy próbálja meg inkább németül elmondani, de ő továbbra is magyarul beszélt. Mindebből arra következtetek, hogy az anya a magyarnyelv-tudásával a beszélt nyelvi kommunikációs helyzetekben könnyen tud boldogulni. Ám az interjú során valószínűleg Klára úgy is érezhette, hogy én most a magyarnyelv-tudását akarom letesztelni, s mivel a sikeres nyelvelsajátítását akarta bemutatni, ez a német kifejezések elkerülésére ösztönözhette. A jó nyelvismeretét kétségessé tette volna, ha gyakran vált át német nyelvre. Az is elképzelhető, hogy Klára a gyakori kódváltást nyelvi hiányosságai beismerésének tartja, tehát kudarcként éli meg. Inkább elkerüli a német kifejezéseket, hogy lehetőséget teremtsen a nem ismert magyar kifejezés megtanulására.

3. Az apa

Miklós, jelenleg 44 éves, magyar anyanyelvű apa. Magyar nemzetiségű családban született Jókán. Édesanyja Alistálról, édesapja pedig Jókáról származik. Főiskolai végzettségű, foglalkozását tekintve építész. A magyar tannyelvű alapiskolán kívül a szakmunkásképzőt, a szakközépiskolát és az egyetemet szlovák nyelven végezte. Kétnyelvűségét a szlovákiai magyar közösséghez való tartozás eredményezte. A magyar nyelvet természetes úton, szüleitől és környezetétől hallva sajátította el. A szlovák nyelvet viszont a tanulmányai során tanulta meg, ill. sajátította el. Saját bevallása szerint az alapiskola végéig csak egy nyelven tudott, magyarul. Az alapiskola elvégzése után viszont egy szlovák tanítási nyelvű szakmunkásképzőbe került. Megjegyezte, hogy milyen nehéz volt számára az első év a nyelv miatt. A nyelvi nehézségek ellenére végül sikeresen elvégezte a szlovák nyelvű közép- és főiskolát is. Jelenleg egy építészeti cég vezetőjeként dolgozik Pozsonyban, s munkája során a szlovák és a cseh nyelvet is használja.

Miklós a szlovák nyelvvel kapcsolatban megjegyezte, hogy számára ez az első idegen nyelv. A szlovák nyelvre csak az alapiskola befejezése után, a szlovák tannyelvű iskoláiban volt igazán szüksége. Saját tapasztalatai alapján alakította ki azt a véleményét, hogy Szlovákiában élve az embernek a saját érdekében kell megtanulnia a többségi nyelvet. Majd hozzátette azt is, hogy szlovákiai magyarként azonban nem elég a két nyelv ismerete, ezenkívül legalább még két idegen nyelvre szükség van. A beszélgetés során Miklós többször is hangsúlyozta, hogy fontosnak tartja a nyelvtanulást. Ő maga a főiskolán jött rá, hogy a német mellett az angolra is szüksége lesz. Részben helyzetéből adódóan, részben saját élettapasztalatai hatására vált többnyelvűvé.

A szlovák nyelvvel kapcsolatban a cseh nyelv is szóba került. Összehasonlítva a két nyelvet Miklós azt állította, hogy a szlovákkal szemben ő inkább a cseh nyelvhez kötődik. Ezt azzal indokolta, hogy szerinte a cseh lágyabb és dallamosabb nyelv. A két nyelvvel való tapasztalatáról Miklós azt is elmondta, hogy a munkahelyén cseh kollégájával beszélve mindig átvált szlovákról cseh nyelvre, mivel számára az a megszokott, hogy csehül válaszol, ha cseh nyelven beszél vele valaki. Miklós körülbelül húsz éve dolgozik az építészetben. A cseh nyelvet a munkája során tanulta meg, mivel kollégáival gyakran jártak Csehországba, ahol megtanulta a nyelvet. A szlovák nyelv használatáról kérdezve Miklós azt felelte, hogy a munkahelyén a cseh nyelv mellett állandóan a szlovákot használja. Otthon a híradót csak szlovák nyelven nézi, rádiót pedig gyakrabban hallgat szlovákul, mint magyarul. Ha kikapcsolódásként filmet néz, és választania kell a szlovák és a cseh nyelv között, akkor inkább a csehet választja.

Miklós a tanulmányai során idegen nyelvként a szlovák mellett az orosz és az angol nyelvet is tanulta. Az orosz nyelvvel már az alapiskolában is találkozott, majd a középiskolában érettségit szerzett belőle. Jelenlegi nyelvtudása, saját megítélése alapján, egy-két alapszóból áll, azonban feltételezte, hogy orosz nyelvű környezetben fel tudná eleveníteni a passzív orosznyelv-tudását. Kérdésemre, hogy érdeklődik-e még az orosz nyelv iránt, azt felelte, hogy már inkább az angolt tartja fontosabbnak. Az angol nyelvvel először a főiskolán találkozott, ott azonban nem annyira az alapszókinccsel ismerkedett meg, hanem szakmájának a szakterminológiáját kellett megtanulnia. A főiskola után hosszabb ideig nem foglalkozott az angollal, majd negyvenévesen a munkája miatt kezdett el újból angolul tanulni. Miklós jelenleg már másfél éve tanulja az angol nyelvet. A nyelvtanulási tapasztalatairól mesélve elmondta, hogy a szavak memorizálása az erőssége, ugyanakkor a kiejtéssel és a nyelvtannal több nehézsége akadt. Megjegyezte, hogy hetente csak kétszer 45 percet van a nyelviskolában. Mivel ezt kevesellte, otthon naponta a szabad idejében is foglalkozik az angollal.

A családtagoktól azt az információt kaptam, hogy – amint föntebb említettem – Miklós elfogadta a német nyelvet a családjában, nyelvileg viszont nem alkalmazkodott a feleségéhez. Az apa önértékelése szerint az alapszintű kommunikációban már viszonylag jól megérteti magát. Mivel a német rokonokkal és a német nyelvű környezettel csak laza kapcsolatot tart, nem érezte olyan szükségesnek a magasabb szintű nyelvelsajátítást. A német nyelvvel azonban nem az iskolában, hanem Jókán találkozott egy németországi lelkészcsalád által. A feleségével való első találkozásakor még nem tudott németül beszélni, vele azonban később sem használta a német nyelvet, csak a magyart. Németül Miklós csak anyósával és apósával beszél, valamint a németországi rokonok látogatásakor. Mivel erre csak ritkán kerül sor, nyelvtudása sem fejlődik. Miklós azt is állította, hogy a passzív szókincse jóval nagyobb, mint az aktív: ha nem tudja is magát olyan jól kifejezni németül, viszonylag jól megérti az otthoni beszélgetést.

Miklós ‒ saját bevallása szerint ‒ „szönci” nyelvjárásban beszél. Ezt a nyelvjárást beszélik Jókán is, s jellegzetes hangtani sajátossága a független ö-zés: a más nyelvjárásokban és az ë-ző standardban használt ë fonéma helyén az ö fonéma használata. A beszélgetés során kiderült, hogy Miklós nem beszél állandóan nyelvjárásias kiejtéssel, hanem a környezetétől függően át tud váltani a nyelvjárásias ö-ző kiejtésről a standard kiejtésre. Ezt valószínűleg azért tudja ilyen jól irányítani, mivel a szüleitől mind a két hangtani változatot hallotta gyerekkorától kezdve: édesapjától és a szülőfalujában az ö-zős nyelvjárásias kiejtést tanulta meg, édesanyjától pedig a független ë-zős hangzású beszédet. Miklós velem beszélve szinte teljesen háttérbe szorította a nyelvjárását, az átírt szövegben csak néhány kifejezésen vettem észre az ö-zést. Valószínűleg azért is használta a beszélgetés során a standard ejtésmódot, mivel tudott arról, hogy a beszélgetésről felvétel készül, ezért formális helyzetben érezhette magát. Anyanyelvi beszélőként gond nélkül különbséget tud tenni a kétféle nyelvváltozat között, és azt használja, amelyiket a beszédhelyzet megkívánja. Mivel a nyelvjárás és a köznyelv egy nyelv két változatának számít, s Miklós a kommunikáció során mindkét változat használatára képes, kettősnyelvűnek[7] tekinthető.

Miklós nyelvhasználatában a következő szavakban vettem észre nyelvjárásias ö-ző kiejtést: embör, köllött, ehhö <ehhez>, ölég. A kell igét mindig ö-ző formában használta, megfigyeltem azonban, hogy bizonyos szavak (pl. ember) standard kiejtéssel is előfordultak beszédében. A névszóragokkal kapcsolatban azt figyeltem meg, hogy a -ból, -ből rag néhány esetben a csallóközi nyelvjárásra jellemző –bú, -bű formában jelent meg (pl. angolbú); a –tól, -től rag pedig –tú, -tű formában (pl. öttű, lektortú). Miklós szókincsében az ittend, elgyön, vót, elein szavakat azonosítottam nyelvjárási jellegűeknek. Ezeken kívül más esetben nem figyeltem meg nyelvjárásias beszédmódot.

Az apa szerepe a nyelvi nevelésben főleg abban nyilvánult meg, hogy a magyarsághoz és a magyar nyelvhez ragaszkodott, és ezt adta tovább a lányainak is pl. az iskolaválasztás által. A magyar nyelven belül Miklós a nyelvjárását is továbbadta a lányainak, hiszen otthon ezt a nyelvváltozatot használja. Kérdésemre, hogy van-e a nyelvjárásias beszédmóddal kapcsolatban negatív tapasztalata, azt felelte, hogy sértegetést soha nem élt meg a nyelvjárása miatt, csak megjegyezték a standardtól eltérő kiejtését.

A beszélgetés során szóba jött a magyarországi és a szlovákiai magyar nyelvváltozat is. Miklós megjegyezte, hogy érzékeli a köztük levő nyelvi különbséget. Példaként a szlovákiai tájnyelvi kiejtést hozta fel, az ö-ző és í-ző nyelvjárást. Azt is hozzátette, hogy szerinte a magyarországiak ezen a téren becsülik le a határon túli magyarokat, s számára fájó pont, hogy a nyelvhasználata miatt „csak felvidékinek” nézik. Arra a kérdésemre, hogy tudatosan kerüli-e Magyarországon a kölcsönszavakat és a nyelvjárásias beszédmódot, azt válaszolta, hogy igyekszik alkalmazkodni a magyarországi beszélőhöz egy bizonyos mértékig, azonban a saját nyelvváltozatát nem szégyelli, és nem adja fel. E mögött a meggyőződés mögött a nyelvi vernakularizmus ideológiája áll, amelynek hívei azokat a nyelvi formákat és nyelvváltozatokat részesítik előnyben, melyek leginkább kifejezik az identitásukat. (Lanstyák 2017, 39. p.)

4. A gyerekek

Miklósnak és Klárának négy lánya született. Jelenleg Amanda 18, Bianka 16, Cecília 12, Dóra pedig 10 éves. Mind a négyen Jókán a magyar tannyelvű óvodába és alapiskolába jártak, ill. járnak. A két idősebb lány jelenleg magyar tannyelvű gimnáziumba jár, a két fiatalabb pedig még alapiskolás. Az alapiskolában Amanda és Bianka a magyar nyelven kívül szlovákot, németet és angolt is tanult. A kisebbeknek az alapiskolában már nem lesz lehetőségük megismerni a német nyelvet, a magyar és szlovák nyelven kívül csak angolul tanulhatnak.

Amanda és Bianka esetében szimultán (egyidejű) kétnyelvű elsajátításról beszélhetünk. Ez azt jelenti, hogy a német és a magyar nyelvet párhuzamosan sajátították el az egy személy ‒ egy nyelv stratégia alapján a családban. A magyar‒szlovák kétnyelvű, ám magyardomináns környezetben a gyerekek nagyjából 3‒4 éves korukig az édesanyjuktól csak a német nyelvet hallották, édesapjukkal pedig kizárólag magyarul kommunikáltak. Iskolába kerülve az édesanyjuk egyre kevesebbet beszélt velük németül, mivel egyrészt ő maga egyre jobban megtanult magyarul, másrészt a tanulás során magyarul kellett magyaráznia a gyerekeknek, s így a lányaival egyre többet kezdett el magyarul beszélni. Az egy személy ‒ egy nyelv szocializációs modellt felváltotta tehát egy olyan helyzet, amikor az anya már nem ragaszkodott következetesen anyanyelvének az átadásához. A német nyelv visszaszorulását és a magyar nyelvű környezetet figyelembe véve arra következtetek, hogy a gyerekek magyardomináns kétnyelvűek lettek. A két legidősebb lány esetében a német nyelv azonban még nagy szerepet játszott: másodikos korukban elkezdték tanulni a németországi elsős tananyagot, mivel a szülők azt tervezték, hogy véglegesen Németországba költöznek, és ezért Klára fel akarta készíteni lányait a németországi iskola követelményeire.

Cecília és Dóra esetében már nem beszélhetünk egy személy ‒ egy nyelv modellről, mivel Klára velük már születésüktől kezdve magyarul is beszélt, sőt a magyar nyelv volt mennyiségileg domináns. A magyar nyelv pozíciójának a megerősödését az is okozhatta, hogy a szülők a két kisebb lány születésekor már elvetették azt az ötletet, hogy Németországba költözzenek. Ez a döntés is szerepet játszhatott abban, hogy Klára számára a német nyelv másodlagos nyelvvé vált a gyerekekkel való kommunikációja során. Ez azt is jelenti, hogy az anya a németet már nem első nyelvként adta át a két legkisebb lányának. Onnantól kezdve, hogy az anya elkezdett a lányaival magyarul is beszélni, olyan nyelvi helyzet jött létre, amelyben az egyik nyelv elterjedése többé-kevésbé a másik rovására történt. A német nyelv tehát fokozatosan visszaszorult a családban. Ilyen esetben nyelvvisszaszorulási helyzetről beszélünk.[8] Cecília megjegyezte a beszélgetés során, hogy kiskorában anyukája azért hozzá és a húgához is szokott németül beszélni, de a „szokott azért” kifejezés már nem ugyanarra a nyelvhasználatra és nyelvátadásra utal, mint ahogyan az a két idősebb lány esetében történt. Ezért is lehetséges, amiről a gyerekek számoltak be nekem, hogy a kislányok inkább magyarul válaszolnak édesanyjuknak, amikor az németül beszél hozzájuk. Ez arra enged következtetni, hogy amikor a szülő nem következetes, és nem követeli meg a kívánt nyelven a választ, a gyerek inkább környezete domináns nyelvét választja, amelyik az általa is a legjobban beszélt nyelv. Cecília és Dóra ráadásul már nem profitált abból az ötletből sem, hogy a család véglegesen Németországba költözne, s így az anya őket nem tanította külön németül írni és olvasni. A német nyelvi készségeket Cecília és Dóra az alapiskolában sem fogja fejleszteni, mivel az ő évfolyamukban már megszűnik a németnyelv-tanítás. Ha fontosnak tartják ezeket a készségeket, önerőből kell majd megerősíteniük őket.

A gyerekek egymás közti kommunikációjáról azt tudtam meg, hogy a nagylányok már kiskorukban megszokták, hogy egymással németül is beszélnek, viszont a húgaikkal való társalgáskor nem használják a németet. Cecília és Dóra ‒ külső hatás nélkül ‒ nem szoktak sem egymás között, sem a nővéreikkel németül beszélni. Számukra – amint arról föntebb már szó volt – az egymás közti kommunikáció természetes nyelve a magyar. Erre utal az is, amit a kisebbek mondtak, ti. ha értik is a német beszédet, inkább magyarul válaszolnak. Ha azonban átmennek a német nagyszüleikhez, ott megváltozik a nyelvi helyzet: ott a kommunikációs nyelv kizárólag a német. Többször is említették a gyerekek, hogy naponta át szoktak menni hozzájuk, és legalább fél órát töltenek a nagyszülőknél. A nyelvmegtartás szempontjából fontos tényező a német nyelvvel való kontaktus mennyisége, amely a német nagyszülőknek köszönhetően megerősödött a családban.

A két idősebb lánnyal kapcsolatban részben igazolódtak be a feltételezéseim. A hétköznapi beszélt nyelvi regisztert tekintve németül is ugyanolyan folyékonyan és probléma nélkül fejezik ki magukat, mint magyarul. Ezt az interjú végén folytatott nagyjából 5‒7 perces német nyelvű beszélgetés erősítette meg. Bianka, Cecília és Dóra egyértelműen azt állították, hogy magyarul jobban tudnak, mivel az iskolában és szinte mindenhol ezt használják, a német csak a családra korlátozódik. Amanda egyik megjegyzéséből arra következtetek, hogy ő nem szívesen ismeri be, hogy a magyarhoz képest a németnyelv-tudása alacsonyabb szintű. A nyelvhez való viszonyulásukat tekintve Bianka nem tud választani a kettő közül, számára mind a kettő egyformán fontos. A kisebb lányok a magyar nyelvhez kötődnek jobban, Amanda pedig azt állította, hogy ő inkább a német nyelv felé hajlik.

Hipotéziseim a két fiatalabb lánnyal kapcsolatban beigazolódtak. Mindketten erősen magyardomináns többnyelvűek: a nyelvi kompetencia szempontjából a magyar a legerősebb nyelvük. Cecília önmagát úgy értékelte, hogy olvasásban jobb, mint szóbeli megnyilatkozásokban. Dóra még csak ismerkedik a német könyvekkel, ő a német nyelvet a nagyszüleivel beszélgetve használja a legtöbbet. A német nyelvi készségeket illetően a szövegértésük és a passzív nyelvtudásuk a fejlettebb. Mindketten azt állították, hogy még nem tudnak olyan jól németül beszélni, de a német nyelvhez ugyanolyan erősen kötődnek, mint a magyarhoz.

Az anyanyelvről a gyerekek úgy gondolkoznak, mint ami azonos az anya nyelvével, ezért a németet tartják anyanyelvüknek. A magyar nyelvet pedig az apukájukhoz kötve „apanyelvnek” nevezik. A magyar‒német kétnyelvűségüket mindannyian pozitív dolognak tartják. Cecíliától és Amandától még az is elhangzott: büszkék arra, hogy tudnak németül. Kétnyelvűségük előnyeiről kérdezve Dóra azt válaszolta, hogy az osztálytársai gyerekként még nem tudnak németül. Amanda a német nyelvet magasabb presztízsűnek és a továbbtanulása tekintetében fontos nyelvnek tartja. Bianka hasznosnak tartja a több nyelv ismeretét, és a családban ismert négy nyelv (magyar, szlovák, német, angol) mellett még a francia iránt is érdeklődik. Azt is mondta, hogy a német anyanyelvi kiejtése miatt a francia kiejtés is könnyen megy a számára. Anyukájától kapta a lelkesedést a francia iránt, mivel ő is ezt a nyelvet tanulta az alapiskolában. Tőle kér segítséget, ha elakad a tanulásban, hozzá fordul, ha bizonytalan a kiejtésben, mivel édesanyja még mindig tud néhány francia kifejezést. Megjegyezte azt is, hogy számára minden nyelvben a kiejtés a legfontosabb. Az idegen nyelvek tanulásáról Dóra azt mondta, neki az angol a kedvenc nyelve, mivel szerinte „szép lágy” a kiejtése. Az angol nyelvű zene hozta meg a kedvét a nyelvtanuláshoz. Az iskolában azonban még nem tanul angolul, csak harmadikos korában fogja elkezdeni. A másik két lány az angollal kapcsolatban nem mondott semmit, de beszélgetésünk korábbi részéből tudom, hogy Dóra kivételével már mindenki tanul angolul az iskolában. Külön nyelvtanfolyamra egyikük sem jár.

A szlovák nyelvről kérdezve Amanda azt válaszolta, hogy az számára csak egy tantárgy az iskolában, semmi több. Otthon nem beszélnek szlovákul, ám vasárnaponként a gyülekezetben már igen, mivel az a kommunikáció és az istentisztelet nyelve. Ezenkívül akkor szokta még a szlovák nyelvet használni, ha például az üzletben az eladóval ezen a nyelven kell beszélnie. A gyerekek a szlovákkal a legtöbbet a gyülekezeti alkalmakon találkoznak. Ezzel kapcsolatban jegyezte meg Bianka, hogy szlovák nyelvű nyári sporttáborban vettek részt a nyáron, ami gyakorlatilag háromnyelvű volt, mivel az angol és a cseh nyelv is jelen volt a résztvevők miatt. Egyikük sem beszélt arról, hogy az idegen nyelvek olyan nagy gondot okoztak volna, csak Dóra jegyezte meg, hogy örült, hogy egyik nővére vele volt a csoportban, mivel neki még nem megy olyan jól a szlovák. Bianka már önkéntes segítőként volt a táborban, s feltehetőleg az angol, szlovák és cseh nyelvű munkatársaival elboldogult a kommunikációban, mivel nem beszélt nyelvi akadályokról, és a tábor hangulatát sem értékelte negatívan. A gyülekezetben a gyerekek gyermek-istentiszteletre járnak vasárnaponként, ahol szintén szlovák nyelven folyik a beszélgetés és a bibliai történet magyarázata. Ezzel kapcsolatban apukájuk jegyezte meg, hogy hosszabb ideig tartott a kisebbeknek, amíg ezt megszokták, mert kezdetben nagyon tiltakoztak ez ellen. Édesapjára reagálva Cecília azt mondta, hogy ő még mindig nem érti, miről van szó, Dóra pedig azt mondta, hogy ő inkább a testvérével beszélget közben. Cecília elmondása szerint néhányan tudnak a gyermek-istentiszteleten magyarul vagy németül, ezért ha a lányok nem értenek valamit, lefordítják nekik ezekre a nyelvekre.

A szlovák nyelvvel kapcsolatos feltételezésem a lányok véleményei alapján beigazolódott. A családban a gyerekek pozitív példát látnak a szlováknyelv-tanulással kapcsolatban, mivel édesapjuk arra ösztönzi őket, hogy tanulják meg „rendesen” a szlovák nyelvet is. Annak ellenére, hogy néhány éve egy szlovák nyelvű gyülekezetet látogatnak, nem alakult ki a szlovák nyelvvel szorosabb kapcsolatuk. A két fiatalabb lánynál és Amandánál még hiányzik a belső motiváció a szlováknyelv-tanuláshoz, egyedül Bianka válaszaiból következtetek arra, hogy ő szükségesnek tartja a szlováknyelv-tudást is. Továbbá Bianka volt az egyetlen, aki elképzelhetőnek tartotta azt, hogy az otthoni beszélgetések során a szlovák nyelvet is használnák.

A német beszédbeli készségeik tesztelése céljából az interjú legvégén megpróbáltam a lányokat rávenni, hogy németül is beszélgessünk. A nyári kirándulásaikról, ill. a németországi tapasztalataikról kérdeztem őket. A beszélgetésbe Amanda és Bianka kapcsolódott be, akik a külföldi élményeikről meséltek, Cecília és Dóra a végén csak pár szó erejéig szólt közbe. A kislányokat tehát nem hallottam sokat németül beszélni. A két idősebb lányról elmondható, hogy a hétköznapi beszélt nyelvre jellemző fesztelenséget, lazításos jelenségeket németül is elsajátították (pl. a határozatlan névelőt és a haben segédigét is rövidítik). Ebből kifolyólag gördülékenyen és folyamatosan beszéltek. Az elhangzott beszélgetés alapján arra következtetek, hogy a két idősebb lány anyanyelvi szinten képes a hétköznapi helyzetekben kommunikálni.

A kiejtéssel kapcsolatban Amanda megjegyezte, hogy mások értékelése szerint mind a négyen akcentus nélkül beszélnek németül. Azt is elmondta, hogy ha Németországban vannak, az ottaniaknak a kiejtésükről nem tűnik fel, hogy nem odavalósiak. Szerinte a helyes német kiejtést mindannyian elsajátították, különbségeket vagy „furcsaságokat” a németországi beszélők inkább a szókincsükben fedezhetnek fel, mivel ‒ saját bevallása szerint ‒ néha „másképpen fejezik ki magukat”. Bianka el is mondott egy példát arra, hogy az anyanyelvi német beszélők, mit találnak különösnek a beszédükben: „[…] például van olyan hogy () beszélünk valakikkel ottan és akkor hogy () elkezdjük németül és van egy pár magyar szó benne és akkor nem érti teljesen hogy mit akarunk mondani.” Ebből az idézetből látható, hogy a magyar nyelvüket a gyerekek Németországban sem tudják „kikapcsolni”, a domináns nyelv ott is megjelenik bázistartó kódváltás formájában. Kérdésemre, vajon otthon is előfordul-e, hogy összekeverik a nyelveket, Cecília azt válaszolta, hogy vele már előfordult, hogy a német ja helyett a szlovák áno jutott az eszébe. Más példát a gyerekek nem említettek a kódváltással és a kódkeveréssel kapcsolatban.

Amikor a gyerekeket arról kérdeztem, mit tesznek németnyelv-tudásuk fenntartásáért és erősítéséért, a kisebbektől kevesebb információt kaptam. Annyit árultak el, hogy németül a nagyszüleiknél beszélgetnek. Továbbá megtudtam, hogy Cecília már németül is szokott olvasni, valamint azt, hogy mindkét kislány járt már Németországban a nagyszülőknél. A négy gyerek közül Amandát foglalkoztatja leginkább a németnyelv-tudásának a fejlesztése. Sokszor nem is kérdésre válaszolva jegyezte meg, hogy a nyelvmegtartás érdekében hogyan foglalkozik a némettel. Példaként azt hozta fel, hogy az interneten német videókat szokott nézni, valamint német popzenét is hallgat. Ráadásul az otthoni kommunikáció során igyekszik ösztönözni a többieket is a német gyakoribb használatára. Valójában egy gyakorlatias szempont hajtja őt a nyelvtudás csiszolásában: a továbbtanuláshoz felső szintű németnyelv-tudásra van szüksége, s ezért ha ezen a nyelven akar külföldön tanulni, szükséges a gyengébb nyelvi készségeit (nyelvtan, írás) is fejlesztenie. Amanda tehát azért foglalkozik már többet a német nyelvvel, mert felismerte, hogy ez számára hasznos nyelv, és még sokra viheti vele. A fiatalabbak nem tűntek olyan motiváltnak a német nyelv tanulására, mint Amanda, ez azonban még megváltozhat, ha ők is felfedezik a nyelvtudás értékét. A beszélgetés folyamán fontos dolog derült ki a legidősebb lány nyelvtudásáról és nyelvtanulásáról. Egyrészt az, hogy ha nem tud egy szót, vagy nem jut eszébe, akkor a körülírás stratégiájával próbálja megértetni magát. Másrészt az, hogy Amanda érzékeli, az ő szókincse még nem olyan kifejlett, viszont német nyelvű közegben megragadja az alkalmat, hogy fejlessze. Végül azt is megtudtam, hogy mi erre a módszere: ha egy ismeretlen kifejezéssel találkozik, a jelentését a kontextusból próbálja meg kikövetkeztetni, majd ő is elkezdi használni, ha már többször találkozott vele. Az első interjú során az olvasással kapcsolatban is említette már ezt a technikát, ti. olvasás közben a szövegkörnyezetből próbálja kikövetkeztetni az ismeretlen kifejezések értelmét.

5. Összegzés

Dolgozatom célja egy dél-szlovákiai faluban élő többnyelvű család nyelvhasználati szokásainak, valamint nyelvi ideológiáinak vizsgálata volt. Az anya, az apa és a gyerekek nyelvi önéletrajza nemcsak a nyelvismeretük jellemzését, hanem nyelvi szokásaikat, az egyes nyelvekhez való hozzáállásukat és szubjektív véleményüket is tartalmazza, amelyeket három interjú keretében vizsgáltam. A kutatás pszicho- és szociolingvisztikai jellegű.

Az anyáról szóló fejezetben Klárának a nyelvmegtartásra és a nyelvelsajátításra irányuló erőfeszítéseit mutattam be, valamint azt, hogy az általa ismert nyelveket milyen társadalmi színtereken használja. A nyelvi készségeire és nyelvtudására az önértékelése alapján következtettem. Magyarnyelv-ismeretét a csaknem kétórás beszélgetés és az átírt szöveg nyelvi elemzése alapján tártam fel.

Az apa esetében az önmegítélés alapján mutattam be Miklós nyelvtudását és nyelvi készségeit az általa ismert nyelveken, továbbá a nyelvtanulási tapasztalatait is bővebben részleteztem. Ezenkívül a kétnyelvűséggel, az idegennyelv-tanulással és a magyar nyelv magyarországi és szlovákiai változataival kapcsolatos véleményének is helyet adtam ebben a részben.

A gyerekek német nyelvi kompetenciáinak felmérése egy rövid német nyelvű beszélgetés formájában valósult meg. Az önmegítélésük és a német nyelvű társalgás alapján vontam le következtetéseket a németnyelv-ismeretükre nézve. Ezenkívül a róluk szóló fejezetben arról is írtam, hogyan értelmezik a gyerekek az anyanyelv és a kétnyelvűség fogalmát, ill. ők maguk miben látják a kétnyelvűségük előnyeit, fontosnak tartják-e az idegen nyelvek tanulását. Továbbá azt is részleteztem, mit tesznek annak érdekében, hogy megtartsák vagy erősítsék a német nyelvi kompetenciáikat.

Irodalom

Bartha Csilla 1999. A kétnyelvűség alapkérdései. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

Benő Attila 2008. Kontaktológia. A nyelvi kapcsolatok alapfogalmai. Kolozsvár, Egyetemi Műhely Kiadó, Bolyai Társaság.

Bevilagua Beáta 2018. Három az egyben. Többnyelvűség egy dél-szlovákiai családban. Pozsony, Comenius Egyetem, BTK. (Szakdolgozat)

Busch, Brigitta 2013. Mehrsprachigkeit. Wien, Facultas/UTB.

Gósy Mária 2002. A megakadásjelenségek eredete a beszédprodukció tervezési folyamatában. Magyar Nyelvőr, 126. évf. 2. sz. 192–204. p.

Gruber Enikő 2008. Az interjú mint kutatási módszer. In Hódi Sándor 100 interjú tükrében. 7‒15. (http://adattar.vmmi.org/konyvek/5/01_az_interju_mint_kutatasi_modszer.pdf) Letöltés: 2018. 06. 12.

Hoboth Katalin 2007. Nyelvkiépülés. Pozsony, Comenius Egyetem, BTK. (Szakdolgozat)

Husáriková, Marianna 2003. Identitástudat és nyelvhasználat. Pozsony, Comenius Egyetem, BTK. (Szakdolgozat)

Keszler Borbála és mtsai 2000. Magyar grammatika. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

Kiss Jenő 2017. A nyelvjárások. In Tolcsvai N. Gábor (szerk.): A magyar nyelv jelene és jövője. Budapest, Gondolat Kiadó, 199‒221. p. (http://real.mtak.hu/74985/1/Tolcsvai_Magyarnyelv_javitott_nyomdanak.pdf) Letöltés: 2018. 06. 12.

Lanstyák István 2000. A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest, Osiris.

Lanstyák István 2002. A nyelvérintkezés szakszókincséről. Száz fogalom a kontaktológia tárgyköréből. In Gyurgyík László és Kocsis Aranka (szerk.): Társadalom – tudomány. Tanulmányok a Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoport műhelyéből. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.

Lanstyák István 2005. A kódváltás nyelvtani aspektusának néhány kérdése a szlovákiai magyar beszélőközösségben. In Lanstyák István és Vančoné Kremmer Ildikó (szerk.): Nyelvészetről ‒ változatosan. Dunaszerdahely, Gramma Nyelvi Iroda, 77‒120. p.

Lanstyák István 2009. A magyar beszélt nyelv sajátosságai. Pozsony, STIMUL. (http://docplayer.hu/189969-A-magyar-beszelt-nyelv-sajatossagai.html) Letöltés: 2018. 06. 12.

Lanstyák István 2010. Útmutató élőnyelvi szövegek lejegyzéséhez és kódolásához. 2010. szeptember 25-i változat. Pozsony, Comenius Egyetem.

Lanstyák István 2017. Nyelvi ideológiák. (http://web.unideb.hu/~tkis/li_nyelvideologiai_fogalomtar2.pdf ) Letöltés: 2017. 09. 25.

Montanari, Elke 2003. Mit zwei Sprachen groß werden. München, Kösel.

Navracsics Judit 1999. A kétnyelvű gyermek. Budapest, Corvina Kiadó.

Navracsics Judit 2010. Egyéni kétnyelvűség. In Vass László (szerk.): Alkalmazott Nyelvészeti Mesterfüzetek 03. Szeged, SZEK JGYF Kiadó.

North, Brian és mtsai 2001/2005. Nyelvvizsgák szintillesztése a Közös Európai Referenciakerethez. Budapest. (Kiadatlan kísérleti változat.) (https://nyak.oh.gov.hu/nyat/doc/Nyelvvizsg%C3%A1k%20KER%202006.pdf) Letöltés: 2018. 05. 24.

Rabec István 2012. A nyelvleépülés vizsgálata szlovákiai fiatalok körében. Budapest, ELTE BTK. (Doktori disszertáció.)

Štefánik, Jozef 2000. Jeden človek, dva jazyky. Bratislava, Academic Electronic Press.

Strömer, Frauke 2017. Plattdeutsch – Sprache mit Zukunft oder vom Aussterben bedroht? (Szemináriumi dolgozat.) https://www.ostfriesischelandschaft.de/fileadmin/user_upload/BIBLIOTHEK/Dokumente/Schuelerpreis/2017_Stroemer_Plattdeutsch.pdf Letöltés: 2018. 05. 23.

Szegfű Laura 2013. A magyar nyelv kisebbségi használata a nyelvtörvények vonatkozásában. Nyelvi tájkép. Pozsony, Comenius Egyetem, BTK. (Szemináriumi dolgozat)

Mellékletek

1. melléklet. Az átírás jelölésének magyarázata[9]

álló betűk:                     magyar nyelvű szövegrész

dőlt betűk:                    szlovák nyelvű szövegrész

kiskapitális:               más (nem szlovák) nyelvű szövegrész

<!>                                úgy mondta, ahogyan az átiratban olvasható

<=mmm>                      a nehezen érthető szó teljes alakja

<‟mmm‟>                     az idegen kifejezés magyar megfelelője

<÷ mmm>                     az idegen kifejezés fonetikus kiejtése

[mmm]                          megjegyzés (pl. [köhög], [ásít], [nevetés])

/-mmm-/                        párhuzamos szövegrészek megjelölése

()                                   nagyon rövid néma szünet

(.)                                  rövid néma szünet

(..)                                 közepesen hosszú néma szünet

(…)                               hosszú néma szünet

Ö                                   rövid habozás

ÖÖ                                közepesen hosszú habozás

ÖÖÖ                             hosszú habozás

HMM                            hümmögés (pl. bizonytalanságot, meglepődést fejezhet ki)

MHM                            a helyeslés kifejezése

M-M                              a tagadás kifejezése

mm:mmm:mm               a szó tagolva ejtése

mm;mmm                      szónál kisebb egység újraindítása

olvasááás, olvasss          hangzónyújtás

+/.                                  félbeszakítás vagy közbevágás

+//.                                 önközbevágás

+…                                félbehagyás

X                                   egy szónak tekinthető érthetetlen szövegrész

XX, XXX                     több szóból álló érthetetlen szövegrész

[…]                               a szövegből kihagyott részlet

2. melléklet. Az 1. interjú szövege — 2017. 07. 11. (Részletek)

Megjegyzések:

T: terepmunkás

A: Klára (az anya)

B: Amanda (a legidősebb lány)

T: Igen (..) hogy milyen nyelveket használ (.) vagy milyen nyelveken tud (.) beszélni?

A: Én ŐŐ (.) há Németországbú vagyok és akkor német () németet tudok ÖÖ Én a iskolába tanútam angolul (.) franciát csak egy kicsit (.) azé mer szomszéd országunk (.) És amikor én ide jöttem akkor magyarul tanultam () És mink használunk () mii addig használtunk a gyerekekkel () aa német nyelv míg nem iskolába kerültek (.) Aztán az iskolábú mivel ott csak magyarul beszéltek (.) és a há () lecke meg minden (.) kellett magyarul magyarázni (.) akkor már csak magyarul (.) nagyjából (.) És az olyan dolog volt hogy minthaa (.) rendesen kellett () kell őköt említeni () hogy azér németül beszélünk (.) Mer az;az;azér a osztálytársok () a tananyag hogy () mer ha valaki magyarul tanul meg matekozni () magyarul is kell magyaráznia ()

T: mhm Igen

A: …a lépéseket (.) És és azér az így () el;elmaradt németül (.) Úgyhogy aztán aa mikor később Amálinak visszajött az hogy () no azér tudok németül akkor beszélek is

T: Tehát akkor önök otthon (.) egy bizonyos korig csak németül beszéltek a gyerekekkel

A: A gyerekekkel igen mhm

T: És akkor most már csak magyarul?

A: Most már ma+//. mhm

T: Ön is magyarul beszél a gyerekekkel?

A: Igen

[…]

A: Én ide jöttem Ö januárba (.) kétezerben (.) és Ö a férjemet ismertem (.) május (.) vége felé () május()ban (..) és (.) addig már eleget tudtam magyarul (..) mer ő nem tud németül (.)

T: mhm

A: … ŐŐ csak annyit tud ami most (.) egyes szavakat tud () ami velünk így tanult () hozzá

T: Igen?

A: mhm

T: Ó (.) azt hittem hogy+//. (.) Akkor önök magyarul beszélgetnek egymással?

A: Igen (.) csak

T: Aha () értem () És az ön szülei () ugye csak (.) németek +/.

A: Igen

T: … Németországból? () És a férje aa () szüleivel hogyan beszél () milyen nyelven?

A: A enyimével? Németül (.) A;azokat az egyes szavakat amit tud (.) vagy mi tolmácsol+//.

T: Akkor olyan keveset

A: Keveset csak igen

T: Értem

A: hmm De a én szüleim () viszont csak németül beszélnek a gyerekekkel

T: Aha [meglepődve]! És a gyerekek értik a (.) nagyszülőket?

A: Igen (.) érteni értik (.) csak ŐŐ (..) na hogyan mondjam (.) ők is (.) szavakat kérdeznek (.) Hogy mer (.) haa vannak a német nyelvben sok különbség a elő+//. avval a kicsi előszavakkal

T: Prefixek <=elöljáró szó> () igen igen

A: Igen (.) és akkor hogyan lehet (.) azt azt mindig muszáj magyarázni mert magyarúba <= magyarban> vannak akkor tiszta más (.) Ő szavak

T: Igen

A: Pedig nálunk+//. (.) ha most mondom egy például (.) mondjuk (…) [kanálcsörgés] Ő a most nem jut eszembe X (.) majd eszembe jut

T: Persze () persze

A: És aztán van különbség (.) jelen:tő:ség+//. Ő különbség van vagy osztán (.) mit jelent (.) és ők rosszul értenek () mert ők a alapszót tudnak () de avval a ver- un – um- an- aus- <= el-, körül-, rá-, ból-> és még minden +/.

T: Igen () igen () igen

A: … akkor tiszta másképp lesz és nekik (.) aztán néznek heh mit mondok nekik

T: Igen () igen igen (.) mert változik a jelentése a szónak

A: Igen () igen hmm

T: Aha () És Ő () beszélne egy kicsit még a () a családjáról () hogy ön honnan jött Németországból +/.

A: ŐŐ

T: … hol laktak (.) hol éltek?

A: Ő (.) Hannover környékrűl (.) Hannover és Münster között lakunk (..) Énnekem kettő bátyáim vannak (.) ők kábé tíz évvel idősebb mint én khm Hát () úgyhogy huszonnégy évesen én ide jöttem () +/.

T: Ön huszonnégy évesen került ide?

A: … mhm most most úgyhogy tizenhét éve már hogy itt vagyok (.) és Ő (..) há most mit mondjak még [nevet]? (..) A szüleim már itt vannak egypár éve (.) úgyhogy ők ide építkeztek a házat (.) úgy öt hat éve (..) és csak ide jöttek látogatni (.) és most már egészen itt vannak (.) mer szükség van nekik segítségre () ápolásra (.) és azér befejezték a () németországi életét

T: mhm

A: Itt () ide költöztek (.) itt laknak egészen (..)

T: Igen igen (.) És ott Hannover környékén (.) ahol önök éltek (.) ott milyen nyelveket használtak? Csak németet?

A: Csak németül (.) hát háá (.) csak németül igen

T: Beszéltek önök valamilyen dialektust?

A: Nem (.) Az aa környék az egyetlen Németországban ahol még legtisztábban beszélünk németül () ott nincsen Dialekt <=nyelvjárás> (.) így (..) Ott van az a úgymond a Plattdeutsch <÷platdojcs ’alnémet’> ami az a (.) a (..) nem ókori (.) de a régi alap német+//. X német nyelv vagy hogyan mondjam (.) Plattdeutsch (.) ez nem dialektus (.) ez ez egy régi nyelv ami maradt (.) amiket+//. () hogyha például olvasunk amit a Martin Luther leírt (.) először Ő ott is vannak ilyen hasonlók hasonló szavak benne, de az nem dialekt (.) Amikor mink beszélünk rendesen (.) akkor nem lehet hallani hogy honnan vagyunk

T: Aha () nincs akcentusuk mhm Tehát azt a Hochdeutsch-ot <÷hochdojcs ’felnémet’>  beszélik?

A: Igen mhm

T: Értem

A: De amikor a háá [nevet] az ilyen dolog (..) amikor () Dél-Németországbúl származó emberek (.) amikor ők beszélnek Hochdeutsch (.) akkor nekem még mindig lehet hallani hogy honnan jönnek

T: Aha

A: Viszont ha ők beszélnek a dialektusok (.) akkor semmit nem értem

***

A: Sőt (.) gyerekkoromban én tiszta béna voltam a nyelvekben (.) mert a angol (.) franciául mindig féltem a nyelvektől Ő (.) Úgyhogy mai napig én félek a nyelvektől (.) egyszerűen nem bírok őket megtanulni (.) és [nevetve] én a nyelvek miatt buktam is iskolában () úgyhogy az az () Amikor én ide jöttem (.) ez volt a legnagyobb (.) ami vissza()tartott () hogy +/.

T: Igen () volt +/. ?

A: …inkább ne menjek más országba (…) Anti;antitalent (.)

T: Antitalent? [csodálkozva]

A: Nyelvi (.) nyelvi antitalent () igen mhm

T: Komolyan? Pedig nem mondanám (.) Nagyon szépen beszél magyarul (.) komolyan

A: És az a csoda (.) mer azt mondják hogy akik Ö nem tudnak megtanulni ezeket a germán nyelveket () hogy őnekik a () a magyarú vagy az észt meg a finn (.) hogy ők ottan hallanak valamit (.) úgyhogy jobban tudnak ezeket a nyelveket megtanulni (..)

T: mhm

A: És nálam ez ez tiszta bevált (.) Én nem tanultam rendesen így most mint nyelviskolában (..)

T: Tehát ön a magyart nem nyelviskolában tanulta?

A: Nem

T: Hogyan tanult meg magyarul?

A: Haha [nevet] ez úgy volt hogy () én ide jöttem január hetedikén nyolcadikán nem tudom kábé

T: Kétezer?

A: Igen (.) kétezerben (.) és január huszonötödikén jöttek a első gyerekek és nekem így házi (.) háztartást kellett +/.

T: vezetni?

A: … nekem csinálni igen a munkát csinálni És addig annyi volt hogy a Nóri (.) a Zsuzsának a táborból (.) A Nóri ott van?

T: Igen

A: Ő tanított engem tíz (.) minden nap tíz szavat (.) Úgyhogy volt nekünk kábé ilyen (.) száz szavak amit fejből tanultam (.) Aztán jöttek a gyerekek és minden tiszta új volt és kezdődött az a gyerekotthoni élet ami mindenkinek új volt (.)

T: Igen

A: És aztán nem volt má idő () továbbtanulni (.) És azt amit (.) aztán kellett nekem dógozni () és egybe avval élni hogy hülyeséget beszélek hülyeséget értem (.) és így tanultam a nyelvet (.) itt Jókán (.) ugyi () Szlovákián +/.

T: Igen igen

A: …magyarul (.) És amikor aztán egyszer nyáron mentünk Magyarországra kirándulni (.) és ottan tiszta csodálkoztam hogy ÖÖ () mer ha itt megyünk oda az van írva hogy potraviny (.) kaderníctvoo (.)

T: Igen

A: kozmetikaa (.) políciaa meg minden () és ŐŐ sőt a emberek azt mondják hogy adja oda a kombinačky () meg már kész a monterka meg ez (.)

T: Igen

A: És aztán odajöttem és olvastam mindezt oda volt szépen írva hogy rendőrség meg fodrászati bolt meg ilyesmi (.) És akkor (.) még mondtam hogy fíha (.) itten azér egypár hónap alatt  megtanultam volna magyarul (.) ha minden oda van írva (..) Ott van valamilyen +/.

T: Légy

A: …repülő állat

T: Légy (.)

A: Oda volt írva minden és tiszta csodálkoztam hogy (.) milyen egyszerű világ amikor (.) amikor ugyanaz a nyelvet beszélünk amit írunk is (.)

***

T: Szlovákul hogy tanult meg? () Azt is itt tanulta?

A: Nem tanultam meg rendesen () így se úgy () sehogyan Mink szlovák gyülekezetbe járunk (.) de ott meg (.) valahogyan nincsen (.) nincs nekem a alapok és Ő hülyeséget értek és (.) beszélni csak dadogulni tudok (.) csak egyes szavak (.) egy rendes mondat nem is tudom (.) És ha azt mondom a telefonba vagy valamit () akkor azt mondom hogy nerozumiem akkor azok mindig fölmérgednek mer () mer ha (.) szlovákul mondom és akkor azt mondja Ö de de nem értem hogy most (.) mér mondja azt hogy nerozumiem () és a a kiejtés meg minden (.) én azt hallom hogy szlovákul beszél akkor az (.) mintha én hülye akarom belőle csinálni (.)

T: Aha (.) elhiszem hogy+//.

A: Úgyhogy dadogulok (.) nem tanultam meg (.) még kevesebb mert itt a faluban nem kell (.) és amikor még nem is voltunk gyülekezetben akkor (.) mindig így (.) ha kellett valamit elintézni nekem akkor úgy volt csak hogy (.) hát mutattam hogy én német vagyok hogy nem-e találnak valakit a hivatalban aki németül tudott (.) hogy mer nem akartam őköt föl+//. há jó ilyen helyen Szerdahely Galánta (.) ottan magyarul soha sincs gond de () Pozsonyban ez már () már nem szeretik a () a magyar nyelvet és akkor (.) inkább becsukódnak a ajtók hogy ha magyarul kezdek (..)

T: Igen (.) Tehát akkor () élt meg ilyen helyzeteket amikor a magyar visszatartotta (.) a nyelvhasználat (.)

A: Igen igen (.) mer itt a faluban mindenki magyarul beszél velem (.) akik meg () akik meg nem (.) itt mindenki érti (.) Vannak egypár szlovákok (.) és ők is () ők nem olyan hogy mindíg () erőszakosan csak szlovákul muszáj (..)

T: mhm Tehát az itteniek értik a magyart is

A: mhm

T: És a szlovákot azt () hol használja még ön?

A: Mondom a gyülekezetben () Hogyhaa () mondok most én is megyek a hivatalokba intézkedni dolgokot (.) ha ott kell (.) Nagyon sokszor most a szüleimmel orvosho kell menni Ő Magyarbélen vagyunk egy orvosnőnél aki nem is beszél magyarul (.) egyáltalán nem (.) Aho+//. a;amit tudok ami kell azt () azt én így dadogulom () viszem a szótárt vagy előkészítem vagy a Amália vagy a férjem írnak nekem fel szlovákul ami kell mondani (..)

T: Tehát akkor ön ezt már (.) /-el tudja intézni-/

A: /-Eddig még soha nem intéztem sömmit (.) hanem mindig azt () meg tudtam csinálni () amit akartam

T: Igen igen

A: Úgyhogy (..) ha szüleimnek az építkezési engedélye egyedül csináltam (.) Ö hogyha amit itt kellett azt én is megcsin+//. nem ilyen (.) nem nagy gond (.) csak több idő kell

T: És fölkészül rá (.) gondolom (.) nyelvileg

A: mhm (.) A legrosszabb telefonálni (.) Ugyi mer akkor nem lehet mutogatni meg minden (.) És akkor kell () nagyon sokszor () és akkor mindig azt mondom () hogy én Németországból vagyok (.) keveset csak beszélek szlovákul (.) aztán () aztán egy levegőt vesznek a nővérkék vagy akik ott vannak és akkor azt mondja Áá vagy a doktor+//. a doktornő beszél németül akkor tovább adom mindjárt (.) osztán ilyen (..) Vagy éppen hogy angol van valaki (.) vagy azt () vagy adnak email címet (.) hogy írjam mer akkor ők tudnak szépen fordítani a kérésemet és akkor visszaválaszolnak szlovákul (.) és én megint bedobom a () prekladačba (.) Így [nevetve]

T: hmh Így (.) És olvas valamit szlovákul?

A: Nem (.) Hát há () kimond+//. () énekek meg igék () mint a gyülekezetben (.) De hogyha én olvasnám szépen de nekem nincs arra idő (.) németül szlovákul a Bibliát akkor már tudnám szlovákul (.) Csak az (.) arra nincs nekem idő (.) Valahogy nem (.) annyira nem érdekel az a nyelv(.)tudás (.) Nem tudok időt rá csinálni (.)

T: mhm Igen (.)

A: Az mindig (.) hogy ha egy hétig segítem a táborban gyülekezetben vagy valami akkor nagyon sokat fejlődtöm (.) de így így nem (.) Egyes szavakat ha kérdezem akkor meg tudom jegyezni vagy nem (.)

T: És+//.?

A: Ha ha muszáj lenne ha mindig jelen lenne () ha szlovákul () ha a gyerekekkel csak lehetne szlovákul beszélni akkor az más volna (.)

***

T: mhm olyan kevés () Úgy gondoltam hogy () amikor megszülettek a gyerekek akkor úgy elhatározták hogy az apuka () a férje csak magyarul beszél () és maga meg csak németül beszél a gyerekekhez? Mondta () hogy amíg nem jártak iskolába akkor ön csak németül beszélt a gyerekekkel

A: Igen () Aztán volt egy olyan időszak () ezt már nem akartam () nem akartam valamiii különleges lenni a faluban () És akkor mondtam a gyerekeknek hogy azért utcán csak magyarul beszélünk () már nem beszélünk németül () már nem akarom azt mindig hallani () hogy X a másik köszönt Guten Tag <÷gúten tág ’jó napot’> [ironikusan] Az nem () nem  köllött már () Nem akartam itten kiállni a () a () hogyan mondjam (.)

B: Kitűnni a sorból

A: Igen

T: Aha

A: Nekünk van itt csoki [az asztalra mutat]

B: [nyögés]

A: Ö [köszörüli a torkát] akkor Ö aztán kezdődött egy időszak amikor rendesen kihasználtam hogy () nem akartam hogy a többiek értsék () vagy nem akartam durván gyerekekkel beszélni Lidlben vagy valahol () Akkor egészen kedvesen kiejtettem egy olyan csúnya beszéd () hogy most fogadjanak szót () És és nem () a többiek nem figyeltek oda () én csak németül mondtam normális hanggal () de a gyerekek () azonnal muszáj volt nekik szót fogadni () Úgyhogy azt kihasználtam mint () mint () Ö hogy nem értik a többiek

[…]

A: Peersze () Amanda az más () Amit én nem akartam hogy kiállok a közönségből () a normálisból () Azt () há például a kultúrházban () hát az első () első () nem tudom én () anyáknapi ilyen () alkalmak meg minden () akkor elhangzott az is hogy németül köszöntöttek () Úgyhogy oficiálisan elöl a színpadról ()

T: Önt?

A: Igen () És az () az a () nekem abszolút nem köll () Én én nem akartam kiállni aa

B: Kitűnni

A: Kitűnni () igen () Há és a gyerekeknek meg pedig () azért ők ők másképp kezelik () Őnekik az jó az a pillanat amikor picit () különböző a többiektől

T: Aha aha (.) És+//. ?

A: De szerintem az az személy;sze:mé:lyem:től

B: Személyiség

A: Személyiség () /-Személyiségemtűl függ-/ ()

B: /-Személyiségemtől-/

A: és ők () inkább még akarnak ki+//. na különböztetni () külön+//. () hogyan mondjam azt () na ()

B: Különbözni

A: Különbözni

B: Kitűnni

A: Ez az () a végzések () Én nem tudom rendesen

***

T: Neked több energia hogy ha+//. tehát mi a több energia hogy ha magyarul olvasol vagy németül? Tehát mi a fárasztóbb? [B-től kérdezi]

B: Német

A: Német hmm

T: Németül fárasztóbb?

B: Hát a magyart már megszoktam () /-Tehát hogy a tankönyvekben is úgy olvasom tehát persze hogy más megszoktam-/

T: /-Persze () persze () igen igen igen-/

A: Há de most azért tankönyvek szlovákul is vannak

B: Há de azt nem olvasom

A: Há de persze hogy olvasod () te te tan;tanulsz tőle

B: [nevet] Nem

A: Há nem hogyan? () Te itt maradsz [a kutyának mondja] (..) No? [B-nek]

B: Há mi há szlovák tankönyv () há szlovák van csak () azt meg+/.

A: Rendszeresen negyedik osztálytól () a geografia /-aa () az összes tantárgyak az szlovák nyelven vannak csak-/

B: /-Jaj hát az máás () az csak a munkafüzet volt () de azt a tanár mindig fordította+/.-/

A: Mindig+/.

B: Viszont () ne de de ezt tényleg () vagy ha izéé ha szlovákra tanulok mindig () akkor az rendes erőfeszítés () Tehát hogy esek <!> elolvasom () aztán értelmezem hogy mi van () aztán minden szavat kikeresek külön a fordítóval hogy mit is jelent mert nem értem amit tanulok+/.

A: Igen () hogy az összefüggés

B: …és én nem szeretek úgy tanulni hogy csak úgy tanuljam be a szöveget de nem is értem hogy miről van szó+/.

A: Nem is lehet

B: …szóval én érteni akarom (.) És ahhoz () kéne ismerni a szavakat is () Tehát az azz rendes hosszú idő () szlovákra tanulni () az a legnehezebb

A: Úgyhogy egybe a nyelv aa () hogyan mondjam () a nyelvismeret avval a () tankönyvekkel együtt jön

B: mhm Jó de most már gimiben nincsenek igazán szlovák tankönyvek

A: Há de képzeld el () apu amikor ő középiskolába járt () legelőször kapott tankönyvet ahol szlovákul van írva () Addig csak magyar tankönyvek voltak () És én emlékszem még amikor ötödikben voltunk a Bernice () ÖÖ nah amikor az osztály a szülőkkel

B: Szülői értekezlet

A: Szülői értekezleten () akkor ők nagyon föl voltak háborodva hogy a ÖÖ [a fölháborodott szülők hanghordozását utánozza] hogy a geográfia hogy azz () miért van csak szlovákul () senki nem érti és akkor én se tudom magyarázni a gyerekemnek meg minden (..) Ez van ()

T: Tényleg () most hogy említi ezt a szülőértekezletet ugye ön () anyukaként megy Ö És a szülőértekezleten ön Ö tehát ön az hogy éli meg () a szülőértekezletet? Ugye magyarul van minden vagy szlovákul?

A: Hát az nem probléma hogy magyarul van minden () Az nem gond

T: A magyarral nincs gond?

A: Nem () a jegyzetem is magyarul

T: Jegyzetel is? () Aha () Ó akkor ön már tényleg nagyon szuperul () belejött

A: Az a mindennapi életem () Az az () az megy (.) Vannak () még mindig vannak szavak () Tegnap is a () apu valamit mondott amit nem értettem () Ilyen szavakat használ néha () soha még nem mondta () Én () hogy én () szelektívásan hallgattam () én nem tudom () még nem hallottam () Valamien szót mondott amit nem értettem () Nem voltál te itt? Vasárnap reggel [B-től kérdezi] (.) [sóhajt]

T: Hogy a férje olyan szót használt amit+/. ?

A: Addig soha nem hallottam tőle

T: Aha aha () Ez valamilyen tipikus szlovákiai magyar () szó?

A: Nem () azt értettem volna () Ez valami () tipikus () igazi magyar szó volt

B: Budapesti

A: Há hazajött az Amanda első vagy második osztályból hogy hozzon egy+//. Mi az a handvoll <÷handfoll ‘maréknyi‘> magyarul? [B-től kérdezi]

B: Mi?

A: Handvoll

B: Egy maroknyi () tenyérnyi

A: Egy maroknyi való vattával () Én néztem () há mit írt ez be abba az üzenőbe? Mi az a marokni <!>? [nevet]

B: Maroknyi

A: Föl kellett hívni a tanító nénit () hogy magyarázza el mi az a maroknyi [nevet] Há nem () nem volt mit () Jó nézhettem volna szótárban is () de () nem néztem

***

A: /-mhm () Például volt az az idő () amikor még nem tudtam jó+//. na hogy még kevesebb szlovákul tudtam () És ha mentünk föl korházba () Pozsonyba () há persze hogy csak németül () mindig mutattam hogy () én csak németül tudom () Dee most má () nem mondom sömmit () már szlovákul+/.

B: Most már megmondja+/.

A: …már () úgyhogy furán néznek+/.

B: …minthogy hibákkal persze de+/.

A: …és mindig alá kell írnom hogy a szülő minden értette () De há nem értettem sokat aztán

B: Az mindig így van

A: Háát a nagyját az most már nem () sem mutattunk azt hogy német vagyok () hanem így megpróbálom dadogúni <!> () Vagy rákérdezi hogy miért így beszélek () vagy nem kérdezenk rá () dee

T: mhm

A: No (.) próbálunk illeszkedni

T: mhm () És hallottam hogy sok szlovák szót használ amikor magyarul beszélgetnek () A férje is gondolom használja ezeket a szlovákiai maagyar szavakat () mint a párki +/.?

A: Nem () az rendes jókaiasan beszélünk () [nevet]

T: Jókaiasan () Aha () értem (.) Tehát ilyet hogy tyepláki () +/.

A: hmm

T: …az (.) ismerős?

B: Az ismert

T: Igen

A: Há de () igen () A tyepláki alatt el tudom képzelni valamit () de a mele:gí:tő () az nekem nem mond semmit

T: Aha () de a tyepláki az igen+/.

A: Aha

T: …azt használja

A: De lehet is hogy olyat mondok hogy joggingnadrág <÷dzsogingnadrág>

B: [nevet] Mondjuk az még jobban is hangzik

A: Éé () igen de (.) a szomszédasszonyom nem tudna semmit kezdeni velem () miket beszélek

T: Aha () igen () Az a ismert () hogy tyepláki () horcsica meg a hasonló+/.

A: Aha () igen () Horcsicaa () igen meg a botaszki

B: A kecsup () ezzel volt+/.

A: Kecsup () /-az mindig fölmérgedt-/

B: /-…igen igen () Juuj ()-/ Mert anya mindig () anya azt akarta+/.

A: Eredeti szó+/.

B: Ketchup <÷kecsap>

A: …angolul

B: Igen hogy Ketchup

A: Ketchup () Ket:chup

B: És mink itt megtanultuk a faluban () hogy az kecsup

A: És azt mondja hogy kecsup

T: [nevetve] Igen () az olyan magyaros

A: Neem () há szlovákosan

T: Szlovákosan

A: De az eretedi az Ketchup () és akkor mi azt rendesen kiejtünk () De anya ott ú van írva nem á () És akkor (.)

B: Nekem jobban tetszik már a Ketchup

A: Há igen () mert a angolul () a angolok a ót ának kiejtik () Ez az egész

T: Ketchup (.) És használnak még más ilyen szavakat is? Ilyen szlovákiait () tehát az obcsianszkit azt hallottam

B: Azt most már átkeresztőltem () az most már ocsmányszki

A: Ocsmányszki () Azt nem is te csináltad () hanem a () osztálytársak

B: Obba <=abba> én is beletartozok

A: Hát () most hogyan mondjam azt ()

B: Biztos vannak

A: Biztos (.) Zámkovať () Nem is tudnám () hogyan kell azt magyarul mondani

B: Bazén

A: Bazén

B: X Mi az? (.) Medence

A: Mert a sógorasszonyom az () Bazénba megyünk () He? Hova? Mibe? () Nem tudná () esztergomi () úgyhogy nem nem tudja mi az

T: Jaj () /-tehát vannak magyarországi rokonaik-/

A: /-Kevés fantázia X -/ (.) Igen

B: Apu felől

A: Há () ők se értenek minket

T: Aha () Vannak itt nyelvi () kavalkádok

A: Há igen [nevet]

B: Nagyon

A: Mert ő olyan finoman érti aztot () Mindenki így () bámulja őköt () lecsurog a nyál () mert há mien beszéd ez ez a magyarul beszél () Há mindegy () egyszerűen nem értünk

B: Az annyira túlzott () Nekem rendesen +/.

A: Olyan túlzott () olyan olyan +/.

B: …ahh () rossz hallgatni azt a magyarországi magyart

A: …olyan X olyan nyálasan

B: Igen () nagyon

T: Igen?

B: És aztán tévében is hogyha mamánál vagyunk () és ilyen magyar mesék () Hát ez nagyon jó volt! [a beszédmódot utánozza] () És mondom () ahh ahh!

A: Nekem aztán már feláll () a finomszőr a háton () és uhaa [megborzong]

B: Aaa nem () az az rossz () De szerintem evvel az összes jókai így van [nevetve] () nem nem csak mi

T: Aha () tehát a magyarországi kiejtés (.) /-az más-/

A: /-Vagy megyünk pompára vagy ilyesmi-/ +/.

B: Igen!

A: …vagy páhóba <!>

B: Én se értem

A: Ugye () ez ez ilyen dolgok azz () Hát magyarázd el a magyarnak hogy () megyünk esztékára

B: [nevet]

A: Azt te se tudod mi az

B: De most

A: Azt te se tudod mi az

B: Nem nem tudom () de most (.) Óój () aztán elkezd neked fordítva is érvényes () tehát hogy a magyar mond valamit () és nem lehet tudni miről van szó

A: Igen () igen () így is van

T: mhm mhm Értem

A: Vagy van az a közmondás () nem nem közmondás () Há mi az az a? [B-től kérdezi]

B: Slag <÷slag> () Még egy ilyen szó

A: Slag () Van azt hoogy (.) A magyarok azt mondják hogy Az egyik kutya a másik eb

T: mhm

A: És akkor () itt a tanárom [nevet] az mindig aszondja () Az egyik kutya a másik pes

T: [nevet]

A: Aakor () aaz olyan () hogy először rá kell jönni hogy most () originálba () mi a közmondás most? [nevetve]

T: Aha () igen igen () Az ilyen közmondások () is volt hogy okoztak problémát?

A: Há Ö nem Ö nem () i;i;ilyen hamisítás () ilyen () ilyen félrecsúszott +/.

B: De mondjuk az vicces () mert pölö közmondásokból is szoktunk csinálni () hogy nagyi mond valamit hogy az ilyen közmondás () és akkor úú () valami ilyesmi van magyarul is () de pölö pont az fordítva is () Hogyha Bernice és én így () izélünk hogy hú most mit tanult suliban () ilyen új közmondást +/.

A: Igen

B: akkor anyu mondja hogy van ilyen változat németbe is () Szóval tiszta érdekes

A: És tiszta másképp () tiszta más állatokat használunk ehhez a () a közmondáshoz

B: Na () Az nagyon érdekes

T: Igen

A: Nah () hát igen () így nyelvileg azért sokat játszunk a szavakkal

T: Aha () az érdekes lehet () hogy összehasonlítják a németet és a magyart

A: Öö

T: Tehát ilyen közmondás () ezeket a Redew+/. <÷rédevendung ‘közmondás‘> ?

A: Nem () tehát mi másképp hallunk amit hallunk ez ez ÖÖÖ hogyan mondjam () A (..) a hallott szóból ÖÖ jobban tudunk fantáziázni () mert mer (.) mindig kettő értelemben hall+//. legalább én () én mindig két értelemben hallom a dolgokat () azz [a torkát köszörüli]

T: Ez mit jelent?

A: Hogyan magyarázzam? (..)

B: Német

A: Például németül nagyon sokszor keresem () Ö szavakat ahol () ahol () a alapszó () is van benne () Például apámékkel beszélem () ahol az alapszó is van benne () de ha csak egy kicsit elváltozom a szó () akkor majdnem a ellentét () értelem van

B: Aháá () igen

T: Más jelentése van

A: És az () úgyhogy ez olyan rossz szokás () Mert néha úgy van hogy sömmit amit mond () semmit nem tudok komolyan venni () Úgyhogy így megfordítva van neki a szó a szájában () hogy másképp mint ha ő (.) Én nem tudom nah () És az magyarul is megy () hogy ilyen (.)

T: Tehát ezekre a különbségekre gondol +/.?

A: hmm

T: Hogy van nagyon hasonló hangalakja a szónak () mint hogy vesz meg hogy tesz+/.

A: Példá;például azt hogy van az a szó () Ö az az újság hogy Harangszó ()

T: mhm

A: És én mindig arra azt mondom hogy haragszó

T: Mint hogy haragszol

A: Igen

T: Aha () te haragszol

A: Harag;haragszó () Az van az újság hogy haragszó (.) Nem harangszó hanem haragszó () Akkor akkor ilyen ilyen hogy csak () hogy hogy na () Hogy esz meg eset fordítani akkor tiszta másképp néz ki () vagy+/.

T: Jaah () a szö meg a zsö () Aha igen () nem mindegy

3. melléklet. A 2. interjú szövege – 2017. 08. 15. (Részletek)

T: a terepmunkás

A: Amanda

B: Bianka

C: Cecília

D: Dóra

E: az édesanya

T: Igen () tényleg () És apukátok akkor hogy beszél a nagyszülőkkel?

C: Hát azért ő is tud () kicsi szinten németül +/.

B: Minthogy +/.

C: … a kiejtése is rossz

[nevetés]

B: Jó de azért jobban tud beszélni mint a kicsik az biztos () Minthogy ő is jött velünk mindig németbe () amikor mentünk németbe () akkor apa is szokott velünk jönni () És akkor ott voltunk is németbe () háát () nem nagyon voltak más nyelvek () És akkor ott is csak németül beszélt

A: De apa annyira nem tud németül

B: Hát nem annyira +/.

D: Igen Bernice () igen mer haa itt összeülünk és akkor a nagyi átjön +/.

B: De akkor úgy () +//. apu tud velük beszélgetni () dee minthogy némely szavakat nem ért a nagyi merthogy a kiejtése nem annyira () minthogy nagyon magyaros

T: Igen igen () ezt () a magyarokra szokták mondani () hogy valahogy nem tanulják meg azt a német kiejtést () és mindig hallani +/.

A: Eleve már csak az a h betű is () tehát hogy az azt sehogy nem tudják kiejteni (.) És amúgy az fordítva is érvényes () Nem csak hogy a nagyi nem érti a aput () apu se érti a nagyit () Tehát mindig köll így hogy () anyutól kérdi mindig hogy azt mit jelent () És az néha így zavaros tud lenni () Már kezd nagyinak is úgy +//. na tehát hogy (.) na hogy az a beszélgetés is () az tiszta más érzés az neki () meg hát nem tudom () hát fura hogy így mindig közbe köll fordítani

T: És ti szoktatok néha fordítani apukátoknak meg a nagymamátoknak?

A: mhm Meg még volt néha az is () hogy ha a nagyi át akart menni a szomszéd nénihöz például karácsonykor ajándékozni valamit vagy éppen elbeszélgetni akkor mindig egyikünket így áthívta hogy fordítson neki () hogyha anyu  nem ért rá () Úgyhogy igen

***

T: Igen? mhm (.) És egyénként hogy ez a két nyelv van állandóan jelen itthon () a német meg a magyar () Ti melyiket szeretitek jobban?

C: Magyar

T: Egyértelműen

C: Mert az jobban tudom

T: Aha

D: Hááát [vigyorogva] één is

T: Te is Dóra? () És ti nagyok? Nálatok () komplikáltabb?

B: Één ÖÖ +/.

A: Én már inkább a német felé hajlok () Igaz hogy a magyart többet használom () de a német az olyan nem tudom () nem is hogy különlegesebb de olyan () olyan szebb () Nem tudom () talán nemesebb is () nem tudom hogy mondjam () tehát () nem tudom megfogal+//. jobban

T: mhm Neked az a () az van a szívedhez közelebb () Mondjuk így +/.

A: mhm

T: …a német () És neked is [B-hez szólva]? +/.

B: Hát én úgy mindkettőt szeretem () Ö nem tudnék válaszolni pēdául () mind a kettőt szeretem

T: mhm mhm Mondtad hogy akkor így+//. És melyik megy így jobban? Nektek akkor a magyar? [C-re és D-re néz]

C és D: [mosolyog és kuncog]

T: Neked is?

B: A magyar () a magyar mindenképpen

T: Neked is? [A-ra néz]

A: Hát mivelhogy mindennap azt használom szinte () Hát német az alig van () már szinte németórákon se () már csak itthon és kész

C: Igazából anyu is sokszor szokott velünk beszélni németül () Ö és mi értjük őtit <!> de mi mégis azért magyarul válaszolunk vissza

T: mhm () Múltkor kérdeztem anyu()kátoktól hogy me+//. milyen nyelven beszél otthon () Azt mondta hogy ő is inkább már magyarul () hogy kevesebbet németül

A: De ő sokszor szok <!> németül is () Ő az aki itten mindenki közül a legtöbbet beszél még németül () Hogyha a nagyiékat nem vesszük bele () na () Csak német (.) De úgyhogy igen () ő még valahogy próbálja fönntartani

T: És () ha azt kérdezem hogy szerintetek melyik nyelv a nehezebb +/.

C: Német

T: … akkor mit mondanátok?

D: Háát mivel Amanda egyszer hazajött () hogy a magyar nehezebb nyelv X Mert ha () mert ha összehasonlítjuk például a szlovákot meg a németet meg a angolt () akkor a német angol egymáshoz közel van () és a magyar meg () kinn van (.) tiszta máshol

B: Egyszerűen tisztára más () igen

T: mhm Igen (.) Szóval a hasonló nyelvek azok könnyebbek () azt mondjátok

B: mhm

T: Aha (.) Neked is úgy () hogy () a német azért nehéz? [A-tól kérdezi]

A: Nem tudnék dönteni amúgy () mert hogyha teljesen ugyanúgy tanultuk volna () akkor nem tudom az szerintem jobban nyilvánult volna meg () De az hogy magyart többet használjuk akkor jobban belejövünk () A németet kevesebbet használjuk akkor meg több benne a hibánk szóval () nem tom

T: Persze (..) És ha szoktatok németül egymás között beszélgetni () akkor észre veszitek () hogy valamit mondjuk rosszul mondtok () hogy valamit hibát mondott a Amanda? () Kijavítjátok őt ilyenkor? (.) /-Fölfigyeltek egymás hibáira?-/

B: /- mhm Igen igen () igen igen-/

A: Főleg kicsiknél () ez +/.

D: Hát Cecíliánál +/.

A: …ez például az hogy () die Opa <÷dí ópa ’a nagypapa’> (.) Ez () ez nagyon nagyon gyakori

D: És a Cecília () Cecília mindig aszongya a sie-re <÷zí ’ő nőnemben’> hogy er <÷éə ’ő hímnemben’>

B: Minthogy ÖÖ +/.

D: A nőre meg a fér//. igen +/.

B: … minthogy aa () mindig férfi nemet () használ () Igen

T: Aha

B: Mindenkire

D: És akkor Bianka XX +/.

B: Igen igen () Minthogy () minthogy ez már meg van szokva hogy () Cecília már megin +/.

C: És akkor mindenki egyszerre kiabálja hogy sie <÷zí >

[kacagás]

B: Igen

T: Aha () Mondjuk ha a konyha az die Küche <÷dí küche ’konyha’> akkor néha eltévesztitek hogy a névelő az nem die <÷dí ’a/az’>

A: Igen ez is szokás () De általában csak olyan szavaknál amiket így kevesebbet használunk () Tehát ahho így szerintem már jobban meg van az érzékünk hogy mikor der die das <÷ də, dí, dasz ’a/az’> Az így megy () csak ilyen ritkább szavaknál X

***

T: Tehát így is gyakorlod a kiejtést hogy hogy hallgatsz ilyen német videókat

A: mhm A kiejtést azt mindig mondják hogy az eleve megy () Ami nem megy () az a grammatika () a írás (.) és ennyi

B: És ennyi [viccelődve]

T: mhm mhm

A: De viszont ezek lényegesek hogyha tovább akarok jutni valahogy valamivel () Szóval írás az mindenképpen fog kelleni bárhol

T: Tehát az írás az a gyengébb részed

A: mhm

T: És () jó hogy ezt mondjátok Ö Szerinted vagyis ti te hogy ítéled meg hogy németben még mibe vagy erős? Az olvasás () szövegértés?

A: A szövegértés az szerintem mindenkinél megvan

C: Én olvasásban jobb vagyok

T: Igen () szerettek olvasni?

B: mhm

D: /-Magyarul is meg németül is-/

C: /-XX-/

T: mhm Tehát németül nem igen beszéltek de azért olvastok

B: Igen olvasunk () szövegértés ilyenek

T: Aha +/.

D: Nekünk sok német könyv van

T: Igen () sok német könyvetek van? () Miket olvastok?

D: Például nemrég +/.

T: Mesekönyvet?

B: Kaptunk könyveket () kaptunk a anyutól ilyen () hogy mindenki kapott egy könyvet () és ez olyan +/.

A: Amit csak én olvastam el eddig

C: /-XX-/

B: Jóvan no!

D: És aztán majd odavisszük és lecseréljük egy másikra vagy így +/.

B: Kicseréljük

A: Ez a olyan X de hogy így (.)

B: Amúgy már elkezdtem má

D: Én iis

C: De viszont () de viszont hogyha olvasom () sok szavat nem értek

T: És ilyenkor () megkérdezed valakitől () hogy mit jelent?

C: mhm

T: Szótárt használsz?

C: Nem () szótárat nem

T: Szótárt nem

A: De viszont az is () hogy magunkba olvasunk () és azt szerintem baj () mer () ugye megyünk át mindig nagyiho () és ottan Bernice hangosan olvas () És ott azért nagyon meghallani () hogy ez () eléggé más mint ahogy kéne () És így ez szerintem hiba hogy így (.) Jó most eléggé furcsán nézne ki hogy vagyok most valahol és hangosan olvasok könyvet () pláne hogy németül Ö de +/.

T: De hát itthon nyugodtan lehet

A: Itthon elmegy () dee () X () De mint hogy jó oké () hogyha aztán van időm olvasni () akkor valahogy () Én már néha szoktam X susogva () és akkor az is már így valahogy () Dee () na () há (.) Valahogy jobb lenne hogyha így hangosan teljesen mer akkor () Egy dolog hogy hogyan beszélünk rutinból () de az hogy fölolvasni akkor már megint más lesz eleve csak a kiejtés is () és az már rögtön így meglátni hogy nemm

T: mhm

D: A kiejtéssel nekem is van baj () Ha olvasok akkor nem tudok kiejteni () Azt mondom hogy der <÷dér>

***

T: És Németországban amikor oda kirándultatok akkor () ott milyen németül beszélni? Éreztek különbséget?

A: Beszédbe én nem

B: ÖÖ Nem nem annyira

A: Viszont tudom hogy őnekik ezerszer gazdagabb a szókincsük (.) Tehát én sokszor vagyok úgy hogy nem tudom magam kifejezni () akkor kifejezem magam máshogy () Mert például tehát hogy körülírom azt a szavat ()

T: Körülírod mhm

A: De viszont az hogy német közegbe vagyunk akkor ránk  is ragadnak jobban azok a szavak () Hogy így például () egy mondatbúl Ő véletlenül nem értünk egy szavat () szerintem azt ki lehet következtetni () És hogyha aztán többször halljuk azt a szavat akkor már ránk is ragad és mink is elkezdjük használni () És szerintem az így jó mert akkor nekünk is bővül a szókincsünk +/.

T: XX

A: …és ezért is erőltettem ennyire hogy most én is kijussak () és most Biankát is valahogy sikerült rászedni hogy ő is jöjjön

B: Nem te szedtél rá

A: Már tavaly +//. Nem mondtam hogy én () Már tavaly akartam volna menni () aztán nem lett belőle semmi () úgyhogy most megyünk () ketten () és remélem hogy valami rám fog ragadni

[…]

T: És van olyan hogy amikor elmentek Németországba és anyukátok Ö +//. ugye ott csak németül beszéltek?

B: mhm

T: Ti mondtátok () kicsik () hogy ti néha magyarul válaszoltok anyukátoknak () Vagy csak itthon?

C: Hát (.) hogyha a nagyi előtt vagyunk és ott vagyunk () beszélgetünk () akkor muszáj németül

B: Minthogy akkor legalább hogyha odamegyünk () akkor legalább akkor beszéljünk () minthogy németül dee

A: Amugy nem [halkan]

[…]

T: És ott a magyar az () néha eszetekbe jut egy-két szó magyarul vagy?

B: Igen például van olyan hogy () beszélünk valakikkel ottan és akkor hogy () elkezdjük németül és van egy pár magyar szó benne és akkor nem érti teljesen hogy mit akarunk mondani

[…]

Szoktátok keverni a nyelveket néha () itthon is?

C: Hát igen () például hogyha azt akarom mondani hogy ja <÷já> azaz igen () akkor én néha például szlovákul mondom hogy áno () mert nem jut eszembe a német

T: Ahaa

B: Vagy például hogyha () a anyu +//. anyu! A mama is átvett ilyen magyar szavakat () például hogyha () apuról beszélünk () akkoor nem azt mondja hogy Vater hanem ő is azt mondja hogy apu () minthogy rendes magyarul () XX

T: Minthogy a nagymamád?

B: mhm

T: A nagymamád is () átvesz magyar szavakat?

D: Igen

T: Ő is milyen jól tanulja ()

C: És neki a telefonján van olyan () fordító () hogyha () belemondasz németül () akkor például () megkaphatod aztán () magyarul (.) Szlovákul meg magyarul

B: Tehát ilyen fordító

C: Például () üzletben így szokott kommunikálni

B: Na igen

T: Aha

B: Hogyha megy bevásárolni

T: XX

D: Mondja is hogy néha vannak () kicsit németül beszélnek ()

T: Hogy az üzletben van aki tud néha () németül?

B: Igeen

D: Egy kicsit

T: Egy kicsit () akkor az már nagy segítség mhm

B: Mindig azt mondja hogy () hogyha megy valahova () és akkor elkezd beszélni valakivel németül () és akkor osztán megkérdi hogy Können Sie Deutsch? <÷können zí dojcs ’tud németül’> () minthogy tud magyarul () és azt mondják hogy Ein bisschen () ein bisschen <÷ a bisszen ’egy kicsit’> () Mindenki azt mondja hogy bisschen <÷bisszen ’kicsit’>

***

T: Ö szerintetek milyen előnye van annak hogy ti ilyen kétnyelvű családban nőtök föl?

D: Hát ha például külföldre megyünk () akkor hasznosabb mert () nem annyira sok igazán a magyar ember +/.

B: Meg eleve az hogy németül nagyon sokan tudnak () Például hogyha megyünk görögökbe <!> azért is megyünk mert sokat beszélnek () ott  is sok német van () mármint hogy turista akik németül is beszélnek () és akkor úgy () Aztán például a spanyoloknál is vannak olyan hogy németek (.) A német az olyan () eléggé elterjedt nyelv

T: Értem () Akkor alapból tudtok már ugye legalább két nyelvet

B: mhm

T: Akkor ez egy ilyen pozitívum

B: mhm

T: Tudtok még mondani mást is +/.

C: Hogy miért vagyunk büszkék hogy németek is vagyunk? Háát () például a fociban van egy jó német csapat

T: Aha () igen () Bayern-München

B: Aha igen

T: Akkor ti annak szurkoltok () egyértelmű

D: Igen mert () meg az is jó hogy a többi gyerek () osztálytársam senki sem tud még gyerekkorban németül

T: És te már tudsz

D: És mi már tudunk

A: Hát +/.

B: Az túl () az túl sok hogy tudtok () de azért valamit [viccelődve]

D: Körülbelül

C: Van olyan osztálytársam aki utálja a németeket () úgyhogy nem rajong hogy én X vagyok +/.

D: Ábel? Dani?

C: Nem

B: A Dani az szereti a ném+/.

D: Tuti hogy fiú

T: És van hátránya is annak hogy kétnyelvű családban nőtök fel?

B: Például valaki azt mondta nekem egyszer () volt hogy Amandával beszéltem németül () és akkor azt mondja () hát az azért nem is olyan jó tulajdonság hisz az első két világháborút is a németek csinálták meg ilyesmik

C: Igen

A: Ez a () ez a történelmi háttér () +/.

D: Ez a Hitler

A: … de viszont amúgy ez pont ugyanekkor szerintem egy előny is () mert a németeknek ezerszer több dolog van amivel dicsekedhetnek () így történelmi szempontból () És már csak eleve az () ha ránézünk az országok fejlettségi szintjeire (.) Németország X () tehát hogyha veszünk így bármit () szerintem sokkal több lesz az olyan áru amin az lesz hogy made in Germany <÷méd in dzsörmeni> () Szlovákiában hát így nem (.) Már csak annyit mondok hogy Ikea (..)

B: Az nem német

A: Dehogyisnem

B: Az Ikea? Az nem német

A: /-De nem tudom () de úgyhogy németül beszélnek ottan-/ [nevetve]

***

T: Tehát itt házasodtak össze és ott meg volt még egy lagzi () Aha () És akkor nektek erről az anyukátok így beszélt?

B: mhm Nem sokat

A: Különben nagyon szeretem () Főleg amúgy hogyha így régebbről beszél () például a gyerekkoráról akkor azt általában németül mondja el () És az így az így nagyon jó

C: És azt is szokta mondani amikor mi kicsik voltunk () Például engem () én már Ö már kiskorunk óta németül is szokott azért hozzánk beszélni +/.

D: Mert a Mutter <÷mota ’anya’> helyett aszondta hogy Otter <÷ota ’vidra’>

B: Igen

A: A Cecília

C: Kiskoromba

T: Az micsoda?

A: Hód

T: Hód! Aha () azt nem tudtam

C: A Mutter anya helyett azt mondtam hogy +/.

B: Mink nagyon szeressük <!> () minthogy az egész családban a régi történeteket () minthogy őróluk is ezeket és németül mondja el mindig () minthogy őnekik mi volt () meg hogy a nagyi is mesélt () amikor ő kicsi volt meg minden

T: mhm És akkor ilyenkor németül beszélgettek róla

B: Igen (..)

T: És ti is németül válaszoltok anyukátoknak amikor ő németül kérdez?

C: /-Én már mondtam hogy magyarul-/

T: /-Te magyarul-/

B: /-Mikor hogy (..) Mikor hogyan () igen () és attól függ hogy kitől-/

T: Aha () mikor hogyan

B: Például Amanda az () kilencven százalék hogy németül fog () Én (.) hát egy olyan hetven százalékban +/.

D: Á negyven nem hetven

B: /-Akkor legyen ötven () jó? () Fifty fifty <÷fifti fifti ’ötven ötven’>-/

A: /-Szerintem is-/

D: Harminc százalék X +/.

B: Mármint hogy ők inkább már magyarul válaszolnak

A: Igen

T: Értem

E: Megjöttem [az anyuka szólt a háttérben]

4. melléklet. A 3. interjú szövege – 2018. 03. 24. (Részletek)

T: terepmunkás

A: az apa

B: Bianka

C: Cecília

D: Dóra

E: az anya

T: Szokott ön horcsicázni ha így kérdezem?

A: Azelőtt talán amikor otthol () még a anyuékkal laktunk többet de már itt átmennek németbe inkább mint a szlovákba (.) Nem te; nem teszek neki olyan nagy Ö +/.

C: A monterka az szlovák nem?

A: Igen () Olyan nagy jelentőséggel nem bír nálam () Igen megy becsúszik dee () egyre inkább () inkább a német  már csak () azt a horcsicát Senft-re <÷zenft ’mustár’> meg ilyenek () Főleg most hogy itt vannak az anyósék is most már az a német tényleg jobban megy

T: Igen mhm És korábban () mondjuk az ön gyerekkorában () fiatalkorában amikor még nem volt német hatás +/.

A: Hát igen () a tyepláki () a horcsica párki () az még az az ment

T: mhm Az ilyen természetes önnek?

A: Ö Akkor az volt de mondom most már nem () Mert most inkább inkább cserélem fel a német szavakra

T: mhm Ugye () hallott esetleg olyan kifejezést hogy ápold az anyanyelvedet () hogy szép magyar beszéd () magyarul így beszélünk helyesen () és akkor a budapestieket hozzák föl példának (.) Ön mit tart a szép magyar beszédről? Milyennek képzeli azt? (.) Irtsuk ki a nyelvből () magyar nyelvből () a szlovákiai magyarból ezeket a () horcsicás szavakat?

A: Hát igaz () ami igaz nem passzol nem oda való () Nem passzol () ez is olyan () nem oda való (.) Hmm irtani () hát szerintem már nem kell irtani mert már egyszerűen benne vagyunk (.) Hát meg kell nézni csak a politikát Igen? () Van két magyar úgynevezett pártunk () Az egyik csak magyar () mondom () Szerdahely az egyik bástyavárosa () a másik az meg magyar szlovák (.) Ö És () én is voltam olyan nagy magyar () Ezen már mind  átmentem () úgyhogy benne voltam a csemadokban () propagáltuk () Dee () akkor a szlovák viszont úgy néz ránk mint nacionalistákra sovinisztákra () Úgyhogy én is azt látom hogy  () mondom ez a magyart is megosztja () a szlovákiai magyart is megosztja () Ugyanúgy mind X lássuk a politikában hogy két párt van () De () annak a híve vagyok () hogy ha már itt élünk itt akarunk maradni akkor már úgymond kutya kötelességünk azt a szlovákot megtanulni () és hát () de azért maradjunk meg szlovákiai magyarba () is igaz () De ez már nálam eleve () valaki ezt mondja csak hogy ehhö ehhö () szlovákiai magyar () maradjunk meg magyarnak de már nálam eleve ez nem passzol () mert Szlovákián és már németek vagyunk úgyhogy (.) +/.

T: XX +/.

A: Úgyhogy nem vagyunk szlovákok de viszont németek () úgyhogy megint csak nem maradtunk meg magyarnak () Most mindegy hogy a szlovákhoz kötöm-e vagy a némethez () Mondjuk a szlovákot mi magyarok nagyobb ellenségnek lássuk mint a németet de (.) Ez van (.) És ez ez x példa () mondjuk mondjuk megint Dunaszerdahelyen hozom () Az talán még erősebb magyar város mint a () Már Komárom XX jobban keverik () nem tudom () Szerdahely valahogy megtartsa azt a magyarságát () Nem mondom hogy rossz () Na dee itt ahogy mink élünk () ez aa perem vidék () tényleg ez olyan ütköző zóna () Kezdődik Szenc () Szenc már elvesztette a magyarságát () már csak maradt valami húsz harminc százalék magyar () Pedig amikor én () ilyenek voltam mint ők [a gyerekeire mutat] () anyuval oda jártunk bevásálni () hónaponta kétszer () és az üzletekben magyarul kérték () hogy tessék () vagy néha két nyelven () Most már nincs kétnyelvezés () már csak a szlovák van () Akkor így ment () mint a régi határvonal () Szenc () itt ment fölöttünk () Réte () Diószög () így ment a határvonal () mikor () harminc()kilencben visszakapták a magyarországiak ezt a részt () Hát na ez az a ütköző zóna () itt itt szívjuk meg mink a legjobban () Lehet hogy ezt Dunaszerdahelyen már nem érezni de (.) Nyitra () Akik járunk tanulni Nyitrára () Trnavára na azok mind kapunk () Na Pozsonyban ott már egy csöppet nem de (.) Több a barátom Zsolnán mint mint () meg Trencsénben mint itt az ütköző zónában Trnaván meg Nyitrán ahol (.) Hát ölég csak a Hedvigára gondolni Az is () megkapta vastagon úgyhogy () Pedig X az ütköző zónában volt () Ott van az a legnagyobb a () ellentét () ott van az a nagy sovinizmus () ott van az hogy maďari za Dunaj (.) Igaz hogy Slota Zsolnáról volt de  Zsolna miatt nem tapasztaltam () pedig járok oda () negyedévenként () és nem félek megszólalni magyarul

***

T: Tehát akkor ön azt mondja hogy megtartani a magyart és megtanulni mellette a szlovákot

A: És a németet és az angolt () és a X Azt nagyon okos ember mondta hogy ahány nyelvet tudsz annyiszor vagy ember () Ez így van

T: mhm Akkor ön támogatja +//. tehát az idegen nyelvek felé is érdeklődik?

A: Hát igen () most negyven évesen kezdtem angolt tanulni () mert rájöttem +//. azt hittem hogy a német elég dee () A harmadik vagy a () nem most kezdődik a negyedik szemeszter () Negyedik szemesztere angolt tanulok

T: És ön hol tanulja az angolt?

A: Nyelviskolán Szencen

T: Nyelviskolába jár? mhm Tehát ön alapiskolában +//. hogy fölfogjam () ön milyen nyelveket tanult alapiskolában?

A: Magyar szlovák orosz

T: Orosz? Oroszt is tanult még?

A: Hát oroszból érettségiztem még

T: Jaj igaz () akkor anyukám generációja

A: Utolsó utolsó osztály voltunk akik oroszból érettségiztünk

T: És az oroszt azt még használja? Vagy +/.

A: Hú hát már () már csak nagyon X [orosz szó] meg X[orosz szó] X [orosz szó] () Ezek az alap()szavacskák még meg vannak de már () nem tudom () hogy ha kimennénk egy útra Moszkvába egy hónapra hát azért azt hiszem egy két dolog visszajönne () Hallom az orosz azért () minden másik szavat értem  dee ha az ember nem használja () Valamikor még középsulin azt mondták hogy ez még milyen jó lesz () most megnyíltak a piacok () és hogy Európának kell az orosz piac () milyen jó lesz () hogy mehetünk ki oda az orosz nyelvtudással () Nem megyünk mi sehova () nem kellünk mi az orosznak

T: Szóval akkor úgy vissza jönne az orosz nyelvtudás () azt mondja () hogy valahol ott mélyen ezért úgy megvan +/.

A: Ö Neem () inkább az angol felé () kacsintgatok () Mert tényleg az angol a világnyelv () túlnőtt a németen is +/.

T: Igen () /-Középiskolában-/

A: /-Nekünk itt-/ +/.

T: Elnézést

A: …Közép-Európában elég volna a német () főleg itt a mi regiónkban (.) Középiskolában? Hát az az érettségi () az az orosz () Főiskolában +/.

T: Tehát ott is azt a három nyelvet vitte tovább () Vagyishogy mondta hogy volt az a szlovák iskola () Ott szlovákot és oroszt tanult akkor?

A: Igen () csak szlovák és orosz () Középsulikon csak szlovák és orosz () No és a főiskolán ott pedig a technikai angol () Na ott aztán () bementem () nem tudtam egy szavat meg+//. angolul () És azt mondják hogy technikai angol

T: Aha rögtön jött +/.

A: Akkor aa () motrok a villanypumpák a Ö szlovák technika () angolul () Nem tudtam még szlovákul se nem hogy angolul () Szóval gyöttek <!> a () érdekes dolgok () X meg az ilyen technikai dolgok

T: mhm Ön az iskolában a némettel nem is találkozott?

A: Nem

T: És az angollal is csak akkor a főiskolán ezzel a technikai angollal?

A: Ez is egy nagy pofon volt () A nulláról fölugorni a () nem tudom () nyolcvan százaléka körülbelül () mert annyira akarták () Hát osztán úgy ment hogy az ember bemagōta és aztán azt se tudta mit mondott csak mondta úgy körūbelū () Meg voltak a tesztek () á bé cé egy része () a szabad leírásban pedig meg hát () oda volt írva annyit meg hát értett az ember mit akarnak mi a téma () ahogy bemagōta a szkripták alapján szép magyarul () akkor betette de hogy értettem-e volna () Aztán utólag kezdtem angolt tanulni

T: mhm Értem () És azt mondta hogy harmadik szemeszter () Tehát már másfél éve tanulja az angolt mhm És a némettel ön hogy találkozott?