Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



2022

Impresszum 2022/1

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t XXIV. évfolyam

Főszerkesztő: Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke: Öllös László

Tartalom

Tanulmányok

Kontra Miklós: Magyar élőnyelvi kutatások a Kárpát-medencében, 1985‒2021
Simon Szabolcs – N. Varagya Szilvia: Identitás – attitűd – nyelv a komáromi kétnyelvű beszélőközösség körében
Czáboczky Szabolcs: „A nagyvilágtól félreeső szurdokban plébánoskodok”. Közelítések egy bodrogközi plébános portréjához és a szlovenszkói magyar katolikus közélet történetéhez
Kara Anna: Hit és hazafias életösztön. Szemelvények a jászóvári premontreiek történetéből (1918−1923)

Agora

Baki Attila – Gyurovszky László: Mámor és ébredés. Szlovákiai megyei választások 2001–2017

Oral history

Molnár Imre – Zsigmond Dezső: Elźbieta Lastowiecka: Az én Esterházy-képem

Lapszemle

Lampl Zsuzsanna: Sokrétű nyomozás. Kárpát-haza Szemle, 2021/1–2.

Könyvek

Öllös László: Kollai István: Szlovákia királyt választ
Polgár Anikó: Az elysioni aszfodéloszok közt. Kerényi Károly és Angelo Brelich levelezése 1935–1959
Sándor Anna: Péntek János – Benő Attila (szerk.): A magyar nyelv Romániában (Erdélyben)
Dančo Jakab Veronika: Kontra Miklós–Borbély Anna (szerk.): Tanulmányok a budapesti beszédről a Budapesti Szociolingvisztikai Interjú alapján
Czáboczky Szabolcs: Bajcsi Ildikó: Kisebbségi magyar küldetés Csehszlovákiában. A sarlós nemzedék közösségi szerepvállalása Trianon után
Bajcsi Ildikó: Czáboczky Szabolcs: Kék a sátram, recece… Fejezetek a csehszlovákiai magyar ifjúsági klubmozgalom történetéből (1948–1992)
Baka L. Patrik: Judit Görözdi: Dejiny v súčasných maďarských románoch
Bodnár Krisztián: Csorba László: Haza, nemzet, felekezet. Tanulmányok a polgári átalakulás politikai, társadalmi és felekezeti viszonyainak köréből

 

Magyar élőnyelvi kutatások a Kárpát-medencében, 1985‒2021

Amikor 1985-ben az MTA Nyelvtudományi Intézetében[1] megkezdődtek az élőnyelvi (szociolingvisztikai) vizsgálatok, az egyik fő csapásirány a városi dialektológia művelése lett. Félig-meddig kimondott kérdésünk az volt: Honnan tudták, tudhatták eleink, hogy amit leírtak a magyar nyelvről, az tényleg úgy is van, ahogy leírták? – Nem tudhatták – szólt a válaszunk ‒, mert tüzetesen sosem vizsgálták a magyar nyelvhasználatot. Az, hogy a leírások alapja elégtelen, vagyis, hogy a leíró nyelvészek, dialektológusok, szótárszerkesztők és nyelvművelők leírásai, elemzései szociológiai terminussal szólva mind torzított mintákra épültek, vitathatatlan. Eleink nem tudhatták, hogy amit leírtak, tényleg úgy is van, mert nem vizsgálták a magyar nyelvhasználatot olyan módszerekkel, amelyek lehetővé teszik a magyarra vonatkozó különféle állításoknak a magyar anyanyelvűek mindennapi nyelvhasználatával való szembesítését. Másképp mondva: az addigi magyar nyelvtanok, szótárak és elemzések nem a magyar nyelv nyelvtanai, szótárai és elemzései voltak, hanem a magyarországi standard nyelvváltozat leírásai. Tehát nem a magyar anyanyelvű emberekről szóltak az elemzések, hanem egy kitüntetett, számban nem túl jelentős, de szociológiai szempontból kiemelkedő csoportról, azokról, akik a standardot beszélik.

Másik célunk az volt, hogy ne csupán a magyarországi magyar nyelvről szülessenek a leírások, mint 1990 előtt, hanem a magyar nyelvről, beleértve ebbe még az észak-amerikai magyarok beszélte magyart is. (Ha tudjuk, hogy a Föld lakóinak több mint fele két- vagy többnyelvű ember, s a magyaroknak körülbelül negyede, 3 millió ember két- vagy többnyelvű, akkor ez nem lehet meglepő.) Akkoriban a Magyarországon kívüli magyar irodalomról már 20 éve születtek fontos elemzések (Ilia Mihály, majd Görömbei András munkáira gondolok), a népzenészek (Sebő Ferenc, Halmos Béla) táncházmozgalma is virágzott már, de a nyelvészek még alig-alig tekintettek határainkon túlra.

A városi dialektológia William Labov 60-as évekbeli kutatásaival (1966, 2006, és Weinreich‒Labov‒Herzog 1968) kezdődött az USA-ban, és szerte a világon. Mi 1985-ben, nem túl nagy késéssel indultunk, azzal a kimondott igénnyel, hogy nyugaton is értelmezhető kutatásokat végezzünk.

A korábban teljesen megszokott kategoricitás axiómáját (Chambers 1995, 25‒33. p.) kiiktattuk. Mit jelent ez? Az 1960-as évekig a nyelvészetben egyeduralkodó volt a kategorikus nyelvszemlélet. A nyelvészek úgy vélték, hogy a nyelv vizsgálatához elengedhetetlen, hogy elvonatkoztassunk az esetlegességektől; az adatokat le kell egyszerűsíteni úgy, hogy eltekintünk a valódi nyelvhasználat variabilitásától. A nyelvi elemzés így vált kategorikussá, „minden, vagy semmi”, fekete, vagy fehér alapelvűvé. A szociolingvisztika a nyelvet variábilisnak, folytonosnak és kvantifikálhatónak tekinti. Elméletében a nyelvi egységek olyan változók, amelyeknek a kombinációs lehetőségeit nemcsak a velük együtt előforduló nyelvi elemek korlátozzák, hanem a velük együtt előforduló társas és társadalmi körülmények is. A kvantitatív szociolingvisztika a nyelvi változást és változatosságot úgy vizsgálja, hogy nem kizárja a nyelvtudomány illetékességi köréből a valós, mindennapi nyelvhasználatot, hanem beemeli a nyelvészetbe. Számot ad nemcsak a strukturális tényezőkről, hanem a beszélőkről is, vagyis az aktuális nyelvhasználatot befolyásoló társadalmi tényezőkről is.

A variációs elméletben a nyelvi variabilitás strukturált jelenség, elméletileg fontos, és olyasmi, amiben a specifikus nyelvi változások lefolyását ki lehet következtetni a jelenkori beszélőközösségek variációs mintázataiból. Így aztán folyamatban levő nyelvi változásokat is vizsgálhatunk. Labov korai munkáinak megjelenése után nem sokkal Fónagy Iván (1966, 130. p.) egy úttörő tanulmányában ezt írta: „A jelenben megfigyelhető mozgás, a váltakozás pedig az időben lefolyó változás vetülete.”

A magyar kvantitatív szociolingvisztikai kutatások a Nyelvtudományi Intézet Élőnyelvi Kutatócsoportjában, majd Élőnyelvi Osztályán folytak 25 éven át. E kutatások eredményeit legfőképp az Élőnyelvi Konferenciákon mutatták, mutatják be a Kárpát-medencei magyar kutatók (vö. Csernicskó‒Kontra 2018, 100‒101. p.), legutóbb a 21. konferencián Beregszászban, 2021. novemberében.

Az MTA egykori[2] Nyelvtudományi Intézete Élőnyelvi Osztályának közreműködésével készült publikációk (lásd Kontra 1997, Kontra‒Hattyár 2008) közül kiemelek néhányat:

– az International Journal of the Sociology of Language első és mindmáig egyetlen magyar száma 1995-ben jelent meg (Kontra & Pléh eds. 1995),

– az Acta Linguistica Hungarica szociolingvisztikai száma 1996-ban jelent meg (Kontra vendégszerk. 1995/1996),

– 1999-ben jelent meg a Language: A Right and a Resource, Approaching Linguistic Human Rights című könyvünk (Kontra‒Phillipson‒Skutnabb-Kangas‒Várady eds. 1999), amelyben négy magyar szerző is szerepel: Kontra Miklós, Muzsnai István, Sándor Klára és Szalai Andrea. Ennek a könyvnek 2014-ben kínai kiadása is megjelent,

– a Multilingua folyóirat egyik száma, amely a közép-európai nyelvi kontaktusokról szól, 2000-ben jelent meg (Kontra, guest editor, 2000), ebben többek közt vannak tanulmányok a szlovákiai nyelvtörvényekről, a kárpátaljai magyar kétnyelvűségről és a moldvai csángókról is,

– a Magyar Nemzeti Szociolingvisztikai Vizsgálat (MNSZV) záró kötete 2003-ban jelent meg (Kontra szerk. 2003), ebben Angelusz Róbert, Tardos Róbert, Terestyéni Tamás és Pléh Csaba voltak a szerzőtársaim,

– 2021-ben jelent meg Tanulmányok a budapesti beszédről a Budapesti Szociolingvisztikai Interjú alapján című könyvünk (Kontra‒Borbély szerk. 2021), erről még lásd alább,

– a Kárpát-medencei magyarokról szól, beleértve a magyarországiakat is, A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén című könyvsorozat hat kötete: Csernicskó (1998), Göncz (1999), Lanstyák (2000), Szépfalusi és mtsai (2012), Kontra szerk. (2016), valamint Péntek‒Benő (2020). A terepkutatások 1995‒96-ban, illetve a horvátországiak 2014‒15-ben zajlottak, a magyarországi kontrollvizsgálatokban részt vevőkkel együtt összesen 1059 adatközlőt kérdeztünk ki, lásd az 1. térképet.

1. térkép. Kutatópontok

A Budapesti Szociolingvisztikai Interjú (BUSZI) nevű kutatás után 2012‒2016-ban folyt a Szögedi Szociolingvisztikai Interjú (SZÖSZI), melyben 165 különféle szegedi lakossal készítettünk interjúkat; több mint 370 órányi hangfelvételről van szó (lásd Kontra‒Németh‒Sinkovics 2016). Ennek a kutatásnak folytatása lesz a „Nyelvi vélekedések mintázatai Szegeden és környékén ‒ Perceptuális dialektológiai vizsgálat” című kutatás, amihez 2021-ben négyéves OTKA pályázatot nyertünk (kutatótársaim Németh Miklós, Sinkovics Balázs, Schirm Anita és Berente Anikó).

Röviden a Budapesti Szociolingvisztikai Interjú című kutatásról

Elöljáróban szót kell ejteni a magnetofonról: ez egy olyan technikai eszköz, amely a nyelvészeti kutatásokat nagyon megváltoztatta a korábbiakhoz képest. A magnetofon előtt a nyelvészeti vizsgálatoknak a beszédre (vagyis nem az írott szövegekre) vonatkozó része maximum 10-12 szavas mondatokat elemzett, mivel hosszabb beszédrészleteket nem lehetett megjegyezni, pláne nem rögzíteni. A magnó a vizsgálható szövegek terjedelmét nagyon megnövelte, s ráadásul a felvett szöveg bármikor, bárhányszor újra meghallgathatóvá vált. A magnetofon új korszakot és új távlatokat nyitott a beszéd kutatásában.

A Budapesti Szociolingvisztikai Interjú (rövidítve: BUSZI) kutatás előkészítését 1985-ben kezdtük meg. 1987-ben készítettünk 50 interjút 10 tanárral, 10 egyetemistával, 10 bolti eladóval, 10 gyári munkással és 10 szakmunkástanulóval. Ez a BUSZI-2 vizsgálat. A következő két évben 200 interjút készítettünk egy budapesti reprezentatív mintával, ez a BUSZI-3 és BUSZI-4. A BUSZI-2 ötven interjújának (kb. 80 órányi felvétel) a lejegyzése, kódolása, kétszeres ellenőrzése, majd számítógépes adatbázissá fejlesztése 1989-től 2008-ig, 20 évig tartott – ezt a munkát végig szakképzett nyelvészek végezték. A magyar nyelvészetben korábban nem készült olyan színvonalú beszélt nyelvi korpusz, mint a BUSZI-2 korpusz. Értendő ez a beszédfelvételekre és az elvégzett korpuszépítő munka minőségére és mennyiségére egyaránt.

A szövegeket tartalmazó adatbázisban 268 000 szövegszó van, ebből az adatközlők 173 000-et mondtak ki, a terepmunkások pedig 95 000-et. Az irányított beszélgetések összesen 3 135 000 karakter terjedelműek. Egy interjú átlagos hossza 3470 szövegszó volt, a legrövidebb 1900 szavas, a leghosszabb 15 000 szavas volt. A korpusz 31 000 megszólalást tartalmaz. Nagyjából 25 000 különféle, szón belül kódolt jelenséget (pl. l-kiesés: volt és vót, -ban/-ben helyett ejtett -ba/-be, t-végű igék: suksükölés és szukszükölés, stb.) találhatunk benne, körülbelül 25 000 szünetet, és 10 000 hezitációt. Az interjúk (mint már említettem) összesen 80 órát tesznek ki.

A BUSZI munkálataiban 1985 és 2010 között irányításommal 22 kutató vett részt, őket felsoroltuk a kötetben, részletezve, hogy ki mit végzett.

Hogy honnan indultunk, azt Elekfi Lászlónak 1990-ben megjelent recenziójából vett mondatokkal fogom bemutatni. (A recenzió az 1988-ban megjelent Beszélt nyelvi tanulmányok című könyvünkről készült, ami a BUSZI-t előkészítő kötetünk volt.) Elekfi megállapította, hogy „a nyelvhasználatnak azt a szinte mindennapos területét, melyet ez a kutatás célba vett, eddig nemigen vizsgálta módszeres alapossággal a nyelvtudomány”, aztán [Wacha Imre ágrajzai] „elsősorban azt világítják meg, mennyire szerteágazó szerkezetű az élőbeszéd megnyilatkozásainak mondattani felépítése, akár a legbonyolultabb, de jól szerkesztett írott (újsághírből vett) sokszorosan összetett mondathoz képest”, s végül „a kiadvány […] igen hasznos azok számára, akik világosan látni akarják, hogyan is beszélünk, és ezt nem írott, többé-kevésbé jól fésült szövegek alapján, hanem apró esetlenségeivel együtt akarják tanulmányozni.”

A BUSZI-ról számos publikációt írtunk magyarul és angolul, de önálló kötetet csak 2021-ben jelentettünk meg, Tanulmányok a budapesti beszédről címmel. Ennek bemutatója megtekinthető az Interneten (https://www.youtube.com/watch?v=jvNEKKmGQgk), és első ismertetését Váncsa (2021) írta.

Ebben a könyvben, rajtam és a társszerkesztő Borbély Annán kívül, 13 szerző tanulmányai olvashatók: eredeti cikkek újraközlései, módosított újraközlései és vadonatúj tanulmányok egyaránt.

Nézzük röviden, mit tudunk ma, amit nem tudtunk a BUSZI kutatás előtt?

Egyebek mellett tudjuk, hogy

– A normális magyar beszédben a -ban/-ben rag –n hangját csak az esetek egyharmadában ejtjük ki, és ebben jelentős társadalmi különbségek is vannak, lásd az 1. ábrát. Látjuk, hogy a tanárok és egyetemisták eltérnek a többiektől: többször ejtik ki az -n-et mint ahányszor nem ejtik ki, a többiek viszont igen ritkán ejtik csak ki az n-eket.

1. ábra. A (bVn) realizációi a BUSZI-2 irányított beszélgetéseiben foglalkozási csoportonként, Mátyus (2011: 306) alapján. Az összes adat száma: 2787

Miért mondom, hogy a BUSZI előtt senki nem tudta, hogy a normális magyar beszédben a -ban/-ben rag –n hangját csak az esetek egyharmadában ejtjük ki? Azért mondhatom ezt, mert mi 2787 potenciális -ban/-ben ragot vizsgáltunk meg 50 ember beszédében, aprólékosan, és ilyesmit előttünk senki nem tett.

Egyebek között megvizsgáltuk azt is, hogy van-e Budapesten zárt ë hang (avagy: mi történik azzal, aki ë-vel beszéli anyanyelvét és Budapestre költözik)? Bevándorlás és nyelvi homogenizáció összjátékát is vizsgáltuk (Hattyár–Kontra–Vargha 2009, 2021). Így egyebek közt megnéztük a bevándorlás hatását a ’szúrós’ jelentésű hëgyës és a ’hegyvidékes’ jelentésű hëgyes jelentésbeli különbségének megítélésére, vagyis: van-e különbség a két eltérő hangzású és jelentésű szó jelentésbeli különbségének felismerésében echte budapestiek és bevándorlók között? Az eredményeket a 2. ábra mutatja.

2. ábra. A bevándorlás hatása a hëgyës és hëgyes jelentésbeli különbségének megítélésére, BUSZI-2

Azt látjuk, hogy az echte budapestiek 17%-a, de a bevándorlók 43%-a ítélte különböző jelentésűnek a két szót, s ez a különbség statisztikailag jelentős. Vagyis kimondhatjuk, hogy a BUSZI-2 adatközlői esetében a fővárosba bevándorlók a budapestieknél jelentősen nagyobb arányban ítélték a hëgyës ’szúrós’ és a hëgyes ’hegyvidékes’ szavakat különböző jelentésűnek. Ezt a percepciós különbséget bizonyos fokig tekinthetjük a bevándorlók nyelvjárási kompetenciája továbbélésének is.

Végül bemutatok még két ábrát az ő egyen ~ ő egyék variabilitásával kapcsolatban. Ezek nem a BUSZI-ból, hanem az országos vizsgálatunkból származnak. A 3. ábra azt mutatja, miként egészítette ki szóbeli feladatban 773 adatközlőnk az ország 100 településén a Nem kell, hogy mindenki …… a levesből mondatot az egyen vagy az egyék alakkal.

3. ábra. MNSZV, szóbeli mondatkiegészítés, NY308, összes adat (N=773). Nem kell, hogy mindenki egyen (80,1%) egyék (19,9%) a levesből.

Látható, hogy országos reprezentatív mintánk egyötöde használta az ikes alakot. Budapesten az adatközlők több mint egynegyede mondta ki az ikes egyék-et; a Dunántúlon több az egyen, az Alföldön viszont több az egyék.

A 4. ábra szintén beszélt nyelvi adatokkal egy Budapesten folyamatban levő változást mutat meg. 1988-as országos vizsgálatunkat megismételtük Budapesten 17 évvel később, 2005-ben. Az ábrán a vízszintes tengelyen három-három életkori csoport adatait látjuk: a 61 évesek és idősebbek balra, a 31‒60 évesek középen, és a 18‒30 évesek jobbra láthatók. 1988-ban az idős budapestiek 46%-a használta a szóbeli mondatkiegészítő feladatban az ikes alakot, de 2005-ben már csupán 26%-uk, s ez a különbség statisztikailag jelentős. A középkorúak és a fiatalok eltérései statisztikailag nem jelentősek. Az egyék tehát kiavulóban van Budapesten, és a kiavulást az idős korosztály százalékos különbsége mutatja meg.

4. ábra. Az (ő) egyék ikes toldalék kiavulása Budapesten, életkor szerint, a valóságos időben (1988 és 2005)

Amiről itt most nem esik szó

Nem esett itt szó az immár 20 éve működő Termini hálózatról (http://termini.nytud.hu/htonline/htlista.php?action=firstpage), a „határtalanítás” magyar‒magyar szótárát építő nyelvészek áldozatos munkájáról.

Nem esett szó a nyelvi jogi munkákról, így Szilágyi N. Sándornak (1994/2003) a nemzetközi szakirodalomban is páratlan törvénytervezetéről, vagy Csernicskó István (2013) vaskos nyelvpolitikai és nyelvi jogi kötetéről.

Nem esett szó Vargha Fruzsina Sára és munkatársai Magyar Nyelvjárási Hangoskönyveiről és térképeiről (pl. http://www.bihalbocs.hu/mnyarmnya/index.html), sem pedig Presinszky Károly (2017) szlovákiai magyar nyelvjárási hangoskönyvéről.

Nem esett szó Sándor Klára (2014) nyelvelméletileg is fontos könyvéről, s 2016-ban megjelent egyetemi tankönyvéről.

Nem esett szó Lanstyák István (2018) könyvéről, amely a kisebbségi magyarok nyelvhasználatának elméleti és gyakorlati kérdéseit boncolgatja.

Nem esett szó a magyart pluricentrikus nyelvként angolul bemutató friss könyvről sem (Vančo‒Muhr‒Kozmács‒Huber eds. 2020).

Nem esett szó a kisebbségi magyarok anyanyelvi nevelését megújító munkákról (pl. Beregszászi 2012 és Kádár szerk. 2017).

Ha írásom címét szélesebben értelmeztem volna, mint ahogy tettem, akkor mindezekről a kutatásokról (s még másokról is) be kellett volna számolnom. Mentségemre csak az szólhat, hogy Kontra (2020)-ban igyekeztem az itteninél bővebb áttekintést nyújtani.

Mindezek ellenére, úgy gondolom, hogy ha egyetlen mondatban kívánjuk összefoglalni a Kárpát-medencei magyar élőnyelvi kutatások 1985 óta tartó történetét, az így szólhat:

Nem csupán a standardot beszélők nyelvét, hanem minden magyarországi magyar nyelvét vizsgálják az élő magyar nyelv kutatói, s nem csupán a 10 millió egynyelvű magyarét, hanem a 3 millió két- vagy többnyelvű magyarét is.

Irodalom

Beregszászi Anikó 2012. A lehetetlent lehetni: Tantárgy-pedagógiai útmutató és feladatgyűjtemény az anyanyelv oktatásához a kárpátaljai magyar iskolák 5‒9. osztályában. Budapest, Tinta Könyvkiadó.

Chambers, J. K. 1995. Sociolinguistic Theory: Linguistic Variation and Its Social Correlates. Oxford, Blackwell.

Csernicskó István 1998. A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján). Budapest, Osiris Kiadó‒MTA Kisebbségkutató Műhely. http://real.mtak.hu/19610/

Csernicskó István 2013. Államok, nyelvek, államnyelvek: Nyelvpolitika a mai Kárpátalja területén (1867‒2010). Budapest, Gondolat Kiadó.

Csernicskó István‒Kontra Miklós 2018. Határtalanítás a magyar nyelvészetben. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 20/1. 91‒104. p.

Elekfi László 1990. Beszélt nyelvi tanulmányok. Szerkesztette Kontra Miklós. Bp. 1988. Az MTA Nyelvtudományi Intézete. Magyar Nyelvőr, 114., 249‒256. p. [ismertetés]

Fónagy Iván 1966. Api, figyelj ide!? Magyar Nyelvőr, 90, 121‒137. p.

Göncz Lajos 1999. A magyar nyelv Jugoszláviában (Vajdaságban). Budapest‒Újvidék, Osiris Kiadó‒Forum Könyvkiadó‒MTA Kisebbségkutató Műhely. http://real.mtak.hu/24410/

Hattyár Helga‒Kontra Miklós‒Vargha Fruzsina Sára 2009. Van-e Budapesten zárt ë? Magyar Nyelv, 105, 453‒468. p. [Ugyanez megjelent a Kontra‒Borbély szerk. 2021 kötet 147‒164. oldalán is.]

Kádár Edit szerk. 2017. FELADATBANK anyanyelvi tanórák tervezéséhez az V‒VIII. osztályban. Kolozsvár, Ábel Kiadó.

Kiss Lajos 2001. A Nyelvtudományi Intézet fél évszázada (1949‒1999). (Linguistica, Series C, Relationes 12.) Budapest, A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete.

Kontra Miklós 1997. Az MTA Nyelvtudományi Intézete Élőnyelvi Osztályának válogatott bibliográfiája, 1987–1997. Budapest, 1997. július. http://www.nytud.hu/buszi/ril/socio/osztbib3.htm

Kontra Miklós 2020. Mi hiányzik a magyar szociolingvisztikából? In Heltai János Imre‒Oszkó Beatrix szerk. Nyelvi repertoárok a Kárpát-medencében és azon kívül. Budapest, Nyelvtudományi Intézet, 20‒43. p.

Kontra Miklós‒Hattyár Helga 2008. Az MTA Nyelvtudományi Intézete Élőnyelvi Osztályának válogatott bibliográfiája 1997–2007. Budapest, 2008. augusztus. http://www.nytud.mta.hu/oszt/elonyelv/elonyelvbibl97_07.pdf

Kontra Miklós‒Németh Miklós‒Sinkovics Balázs 2016. Szeged nyelve a 21. század elején. Budapest, Gondolat Kiadó.

Kontra Miklós vendégszerk. 1995/1996. Acta Linguistica Hungarica, Volume 43, Numbers 3‒4.

Kontra, Miklós (guest editor) 2000. Language Contact in East-Central Europe = Multilingua, 19‒1/2.

Kontra Miklós szerk. 2003. Nyelv és táradalom a rendszerváltáskori Magyarországon. Budapest, Osiris Kiadó.

Kontra Miklós szerk. = Fancsaly Éva‒Gúti Erika‒Kontra Miklós‒Molnár Ljubić Mónika‒Oszkó Beatrix‒Siklósi Beáta‒Žagar Szentesi Orsolya 2016. A magyar nyelv Horvátországban. Budapest‒Eszék, Gondolat Kiadó‒Media Hungarica Művelődési és Tájékoztatási Intézet. http://real.mtak.hu/50401/1/Kontra_5_nyomdanak.pdf

Kontra Miklós‒Borbély Anna szerk. 2021. Tanulmányok a budapesti beszédről a Budapesti Szociolingvisztikai Interjú alapján. Budapest, Gondolat Kiadó.

Kontra, Miklós & Csaba Pléh eds. 1995. Hungarian Sociolinguistics = International Journal of the Sociology of Language, # 111.

Kontra, Miklós; Robert Phillipson; Tove Skutnabb-Kangas; Tibor Várady eds. 1999. Language: A Right and a Resource: Approaching Linguistic Human Rights. Budapest, Central European University Press. [Kínai kiadása: 2014, ISBN 978-7-5135-5295-0]

Labov, William 1966. The Social Stratification of English in New York City. Washington, D.C., Center for Applied Linguistics.

Labov, William 2006. The Social Stratification of English in New York City. Second edition. New York, Cambridge University Press.

Lanstyák István 2000. A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest‒Pozsony, Osiris Kiadó‒Kalligram Könyvkiadó‒MTA Kisebbségkutató Műhely. http://real.mtak.hu/24413/

Lanstyák István 2018. Nyelvalakítás és nyelvi problémák. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet‒Gramma Nyelvi Iroda.

Mátyus Kinga 2011. -ba, -ban elméletben és gyakorlatban: A (BVN) változó variabilitása a BUSZI-2 öt foglalkozási csoportjában. In Hires-László Kornélia‒Karmacsi Zoltán‒Márku Anita szerk. Nyelvi mítoszok, ideológiák, nyelvpolitika és nyelvi emberi jogok Közép-Európában elméletben és gyakorlatban. Budapest‒Beregszász, Tinta Könyvkiadó‒II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Intézete, 303‒311. p.

Péntek János‒Benő Attila 2020. A magyar nyelv Romániában (Erdélyben). Kolozsvár‒Budapest, Erdélyi Múzeum-Egyesület‒Gondolat Kiadó. http://real-eod.mtak.hu/9703/

Presinszky Károly 2017. Szlovákiai Magyar Nyelvjárási Hangoskönyv. http://www.umjl.fss.ukf.sk/szmnyhk/

Sándor Klára 2014. Határtalan nyelv. Bicske, SZAK Kiadó.

Sándor Klára 2016. Nyelv és társadalom. Budapest, Krónika Nova.

Szépfalusi és mtsai = Szépfalusi István‒Vörös Ottó‒Beregszászi Anikó‒Kontra Miklós 2016. A magyar nyelv Ausztriában és Szlovéniában. Budapest‒Alsóőr‒Lendva, Gondolat Kiadó‒Imre Samu Nyelvi Intézet‒Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet. http://real.mtak.hu/22493/1/Kontra_nyomdanak.pdf

Szilágyi N. Sándor 1994/2003. Törvény az etnikai és nyelvi identitással kapcsolatos jogokról, valamint az etnikai és nyelvi közösségek méltányos és harmonikus együttéléséről. In Mi egy más: Közéleti írások. Kolozsvár, Kalota Könyvkiadó, 576‒674. p.

Vančo, Ildikó; Rudolf Muhr; István Kozmács; Máté Huber eds. 2020. Hungarian as a Pluricentric Language in Language and Literature. Berlin, Peter Lang.

Váncsa István. 2021. Buszi. Élet és Irodalom 2021. november 26., 20. oldal. https://www.es.hu/cikk/2021-11-26/vancsa-istvan/buszi.html

Vargha Fruzsina Sára és mtsai. http://geolingua.elte.hu/hkonyv/mnyhk10_16/mnyhk16.html; http://www.bihalbocs.hu/mnyarmnya/index.html

Weinreich, Uriel; William Labov; and Marvin I. Herzog. 1968. Empirical foundations for a theory of language change. In Lehman, Winfred P. & Yakov Malkiel eds. Directions for Historical Linguistics: A Symposium. Austin, University of Texas Press, 95‒188. p.

Identitás – attitűd – nyelv a komáromi kétnyelvű beszélőközösség körében

0. Bevezetés

Dolgozatunk tárgya a dél-szlovákiai Komárom város kétnyelvűsége, mind a magyar, mind a szlovák nemzetiségűek/anyanyelvűek szempontjából. A tanulmány első részében bemutatjuk a város demográfiai adatait, a vizsgálat módszerét és az adatközlőket. Felmérésünkben a nyelvhasználat különféle kérdéseivel foglalkozunk; képet nyújtunk az adatközlők anyanyelvi és másodnyelvi ismereteiről, a magyar és a szlovák nyelv használatának elterjedtségéről a családi nyelvhasználatban (vö. Lampl 2011) és a közéletben, az adatközlők idegen nyelvi ismereteiről és egyebekről. A kutatás eredményeit statisztikai módszerekkel dolgoztuk fel, és a jobb áttekinthetőség céljából táblázatokban is bemutatjuk.

1. Komárom város demográfiai adatairól

Komárom Dél-Szlovákiában, a Nyitrai kerület Komáromi járásában fekvő határ menti város. A trianoni békeszerződés értelmében Csehszlovákiához került városnak Komárno a szlovák neve. Komáromnak a legutóbbi, 2011-es népszámlálás szerint[1] 34 349 lakosa van. A település nemzetiségi megoszlása a következő: 18 506 (53,9%) magyar, 11 509 (33,5%) szlovák, 3699 (10,7%) azonosítatlan, 1% alatti arányban – 232 cseh, 141 roma, 21 német, 19 ukrán, 18 orosz, 17 bolgár, 15 morva, 14 lengyel, 8 szerb, 7 zsidó, 7 ruszin, 2 horvát, 134 egyéb. Mivel a népszámláláskor a 34 349 lakos közül 3699 személy nem tüntette fel a nemzetiségét, valószínű, hogy a magyar nemzetiségűek reális száma is magasabb. Magyar anyanyelvűnek 20 080 (58,5%) lakos vallotta magát, ezek közül 1574 (4,6%) személy tüntette fel, hogy nem magyar, hanem szlovák vagy egyéb nemzetiségű. Az előző, 2001-es népszámlálási adatokhoz viszonyítva (37 366 lakos) Komárom lakossága és a domináns, magyar nemzetiségű lakosok számaránya (22 452; 60,1%) csökkenő tendenciát mutat (vö. Bauko 2018, 59; Gyurgyík 2004, 2014).

2. A felmérés módszere, az adatközlők bemutatása

A terepmunka során az volt a célunk, hogy legalább 40 magyar nyelven és 40 szlovák nyelven kitöltött kérdőívet gyűjtsünk fel. Az adatközlőket a terepmunkások elsősorban saját ismeretségi körükből választották ki, magyar és szlovák nemzetiségű személyeket egyaránt. Ezenkívül véletlen mintavétellel kérdeztük le az adatközlőket a kutatáshoz készült kérdőívvel, miközben kétféle, magyar és szlovák nyelvű kérdőív közül választhattak. A kutatás során az volt a cél, hogy a felmérésben – lehetőség szerint – nők és férfiak hasonló arányban vegyenek részt, s hogy a fiatal, középkorú és idősebb korcsoport is képviselve legyen a mintában, lehetőség szerint szintén arányosan. Ezenkívül szempont volt még az is, hogy iskolázottság szerint is rétegzett legyen a minta; vagyis felső-, közép- és alapfokú iskolázottsággal rendelkező személyek is legyenek benne. A 40 magyar és 40 szlovák nyelven kitöltött kérdőív által felgyűjtött adatok nem tekinthetők reprezentatívnak.

A kérdőív magyar változatában a legtöbb kérdés, a magyar – mint feltételezett első nyelv – használatára vonatkozott; a szlovák változatban pedig hasonló módon a szlovákra. Feltételeztük ugyanis, hogy a magyar kérdőíveket főleg magyar anyanyelvű adatközlők választják, míg a szlovák változatot főleg szlovák anyanyelvűek.

2.1. A kutatási minta

Kutatási mintánkban a magyar kérdőívet választók közül 14 férfi és 26 nő, a szlovák kérdőívet választók közül 16 férfi és 24 nő.

1. táblázat. Az adatközlők nemek szerinti megoszlásban

2. táblázat. Az adatközlők életkor szerinti megoszlásban

A 2. táblázat adataiból láthatjuk, hogy mind a magyar, mind a szlovák válaszadók körében képviselve volt a fiatal, a középkorú és az idősebb korosztály is. E tekintetben azonban nem egyformák az egyes korcsoportok, a „magyar” adatközlői minta arányosabb, mint a „szlovák”.

3. táblázat. Az adatközlők iskolai végzettség szerinti megoszlásban

A 3. táblázat adatai alapján megállapíthatjuk, hogy a magyar kérdőívet kitöltők közül 3 válaszadó (7,5%) alapfokú, 19 válaszadó (47,5%) középfokú és 18 válaszadó (45%) felsőfokú végzettséggel rendelkezik. A szlovák kérdőívet kitöltők csoportjában alapfokú végzettségű nincs, középfokú végzettsége 25 válaszadónak (62,5%) és felsőfokú végzettsége 15 adatközlőnek van (37,5%).

4. táblázat. A válaszadók nemzetiség szerinti megoszlásban

A 4. táblázat adatai alapján megállapíthatjuk, hogy a magyar kérdőívet kitöltő válaszadók közül 2 személy szlovák nemzetiségűnek vallotta magát, míg a szlovák kérdőívet kitöltők közül 21-en magyar nemzetiségűnek, ezenkívül 5 válaszadó nem tüntette fel a nemzetiségi hovatartozását.

Az eredmények azt tükrözik, hogy a nemzetiségi hovatartozás és az első nyelv (anyanyelv) kategóriái nem esnek egybe Komárom[2] esetében sem (lásd még az 5. táblázatban; vö. Mrva–Szilvássy 2011, Pusztay 2017). Az a tény, hogy szlovák nyelvű kérdőívet választott 21 magyar nemzetiségű adatközlő, arra enged következtetni, hogy a csoportba tartozó személyek szlovák nyelvbeli kompetenciái fejlettebbek, mint a magyarbeliek. Ezzel összefüggésben szintén feltételezhető, hogy a csoport tagjai, még inkább azok leszármazottai, hajlamosabbak az asszimilációra (vö. Kiss Zita 2018, Sorbán 2014). Ebben, minden bizonnyal, a többségi szlovák nyelven történt iskolai oktatásnak van szerepe.

2.2. Az adatközlők anyanyelve[3]

A magyar nyelvű kérdőívet kitöltő adatközlők valamennyien magyar anyanyelvűek, ugyanakkor a szlovák nyelvű kérdőívet kitöltők közül 11 szlovák anyanyelvű, 29 adatközlő, a többség, viszont magyar anyanyelvűnek vallotta magát. Ez azt jelenti, hogy a 80 válaszadó közül 69 magyar anyanyelvű és 11 szlovák anyanyelvű, 29 adatközlő pedig szlovák nyelvű kérdőívet választott, de a magyart jelölte meg anyanyelveként. Az eredményeket az alábbi 5. táblázatban foglaltuk össze.

5. táblázat. Az adatközlők első nyelv (anyanyelv) szerinti bontásban

2.3. A standard, a nemstandard és a nyelvjárás fogalmához

A standard, vagy sztenderd fogalmát mint szociolingvisztikai terminust Kontra Miklós (Kontra 2006: 578–579) a következőképpen határozza meg:[4]

„A standard magyar az a dialektus, amelyet az írott szövegekben többnyire használnak, amelyet a művelt magyar beszélők beszélnek, és amelyet a magyarul tanuló idegen ajkúaknak tanítanak. E változat szókincsét és nyelvtanát szótárakban, ill. nyelvtanokban kodifikálják. Vagyis ez a kodifikált norma. Nem azonos azzal, amit a magyar nyelvészek a szakirodalom zömében irodalmi nyelvnek vagy köznyelvnek neveznek […].”

Hasonló megfogalmazás olvasható Peter Trudgilltől is, aki szerint egyetlen kiválasztott kiejtésváltozat, amely ehhez a dialektushoz, vagyis nyelvváltozathoz társulna, nem létezik, de szókincsét és nyelvtanát szótárakban kodifikálták. A standard/sztenderd magyar több kutató véleménye szerint többközpontú sztenderd, amelyhez több, egymástól valamelyest különböző standard nyelvváltozat tartozik, így a Szlovákiában, Vajdaságban, Erdélyben, Kárpátalján beszélt standard. Az összes többi nyelvváltozat – így a nyelvjárásoké is – gyűjtőneve nemstandard/nemsztenderd magyar (vö. Trudgill 1997: 77).

A kérdőív egyik kérdése a magyar első nyelvű (anyanyelvű) adatközlők szlovák nyelv iránti attitűdjét vizsgálta. Pontosabban arra a kérdésre akartunk választ kapni, hogy az adatközlők környezetük nyelvének vagy idegen nyelvnek tartják-e a szlovákot. A kérdőívben erre a következő kérdés vonatkozott: Amennyiben Ön nem tekinti a szlovák nyelvet az anyanyelvének, akkor a szlovák nyelv az Ön számára: idegen nyelv vagy a környezet nyelve? Megjegyezzük, hogy az idegen nyelv és a környezetnyelv fogalmakhoz az adatközlők nem kaptak felvilágosítást, vagyis azt érthették rajtuk, amit gondoltak.

6. táblázat. A magyar anyanyelvű adatközlők attitűdje a szlovák nyelvhez

A magyar kérdőívet kitöltők közül 12 (30%) adatközlő idegen nyelvnek, 28 (70%) pedig a környezet nyelvének jelölte meg a szlovák nyelvet. Ezek az adatközlők a szlovákra nem idegen nyelvként, hanem a környezet nyelveként tekintenek.

2.4. Az adatközlők hozzátartozóinak anyanyelve

A magyar nyelvű kérdőívet választó adatközlők hozzátartozói túlnyomó többségben magyar anyanyelvűek. Az apák esetében 92,5%-ban, az anyák esetében 97,5%-ban.

A szlovák nyelvű kérdőívet választó adatközlők hozzátartozóinak többsége szintén magyar anyanyelvű, az apák 80%-a, az anyák 72,5%-a. Noha a szlovák kérdőívet kitöltők szüleinek többsége magyar anyanyelvű, gyermekeiknek, az adatközlők meghatározó részének domináns nyelve bizonyára a szlovák; s az is valószínű, hogy szlovák tannyelvű iskolában folytatták tanulmányaikat.

3. A felmérés adatainak bemutatása

Felmérésünkben fontosnak tartottuk megvizsgálni azt a kérdést, hogy milyen a magyar és a szlovák standard nyelvváltozat és a helyi nyelvjárások ismeretének szintje az adatközlők körében, önbevallásuk alapján. Az erre vonatkozó adatokat a 7. és a 8. táblázat tartalmazza.

7. táblázat. A magyar nyelvtudás szintje az adatközlők önbevallása alapján (magyar kérdőívet kitöltők)

Az adatközlők önbevallásán alapuló adatok szerint a magyar kérdőívet kitöltők többsége magas szinten ismeri és használja mind a magyar standardot, mind a helyi nyelvjárást. A tökéletesen tudom lehetőséget választotta mindkét esetben az adatközlők több, mint negyede. Az adatokból az is kitűnik, hogy az adatközlők standardbeli kompetenciái jobbak, mint a nyelvjárásbeliéi. A standardot jól tudja (5–7. szint) 34 adatközlők (85%), a nyelvjárást pedig 25 (75%).

8. táblázat. A szlovák nyelvtudás szintje az adatközlők önbevallása alapján (szlovák kérdőívet kitöltők)

Az adatközlők önbevallásán alapuló adatok szerint a szlovák kérdőívet kitöltők közül 8 (20%) a legmagasabb szinten ismeri és használja a szlovák standard nyelvváltozatot; a helyi szlovák nyelvjárást ugyanakkor csak 4 (10%). A tökéletesen tudom (7. szint) lehetőséget választó adatközlőkhöz képest a valamivel kisebb mértékű tudást (6. szint) jelölte meg az adatközlők 45%-a a standard esetében; a nyelvjárás esetében ez az érték jóval kevesebb, 10%. Az adatokból az is kitűnik, hogy az adatközlők standardbeli kompetenciái sokkal jobbak, mint a nyelvjárásbeliéi. A standardot tökéletesen tudja (5–7. szint) 32 adatközlő (80%), a nyelvjárást pedig 12 adatközlő (30%).

A magyar és a szlovák standard nyelvváltozat és a helyi nyelvjárások ismeretének szintjén kívül felmérésünk arra is kiterjedt, hogy milyen idegen nyelve(ke)t tudnak az adatközlők és milyen szinten beszélik az(oka)t. A magyar kérdőívet kitöltők az anyanyelvük és a szlovák másodnyelvük mellett a cseh, az angol, a német, a francia és a spanyol nyelvet használják. Csehül például a 40-ből 6 adatközlő kiváló szinten beszél, angolul hasonlóan magas szinten hárman kommunikálnak, németül pedig négyen, önbevallás alapján.

A szlovák kérdőívet kitöltők a szlovák és a magyar mellett a cseh, az angol, a német, a francia és a spanyol nyelvet használják. Önbevallás alapján csehül a 40-ből 2 adatközlő kiváló szinten beszél, angolul hasonlóan magas szinten hárman kommunikálnak, németül pedig egy adatközlő.

Felmérésünkben a családi kommunikációban megjelenő nyelvváltozatok (standard magyar nyelvváltozat, helyi nyelvjárás, egyéb) elterjedtségéről is képet kaptunk. Az ide vágó adatok összegzését az alábbi táblázatok tartalmazzák.

9. táblázat. Milyen gyakran beszél az adatközlő magyar standardon családi környezetben a családtagjaival (magyar kérdőívet kitöltők)?

Az adatközlők válaszai arról tanúskodnak, hogy a magyar standardot leggyakrabban az édesanyjukkal (60%), a párjukkal (57,5%) és a gyerekeikkel (52,5%) való kommunikációban használják az adatközlők. Megállapíthatjuk, hogy az adatközlők családi kommunikációjában erőteljesen jelen van a magyar standard nyelvváltozat.

10. táblázat. Milyen gyakran beszél az adatközlő magyar nyelvjárásban családi környezetben a családtagjaival (magyar kérdőívet kitöltők)?

A helyi magyar nyelvjárást a leggyakrabban az édesapjukkal (50%), a párjukkal (35%) és a gyerekeikkel (35%) való kommunikációjukban a standard mellett erőteljesen jelen van a helyi magyar nyelvjárás is. A standard és a helyi nyelvjárás használatát összevetve az adatokból látható, hogy a standard szerepe jelentősebb a családi nyelvhasználatban, mint a nyelvjárásé.

A magánérintkezésben megjelenő nyelvváltozatok elterjedtségét a szlovák nyelvű kérdőívet kitöltő adatközlők körében is vizsgáltuk.

11. táblázat. Milyen gyakran beszél az adatközlő szlovák standardon családi környezetben (szlovák kérdőívet kitöltők)?

Az adatközlők válaszai szerint a szlovák standardot a leggyakrabban a párjukkal (17,5%), ezenkívül az apjukkal (10%) és a gyerekeikkel (10%) való kommunikációban használják. Megállapíthatjuk, hogy az adatközlők családi kommunikációjában jelen van a szlovák standard nyelvváltozat, de a magyar csoporttal összehasonlítva jóval kisebb mértékben.

12. táblázat. Milyen gyakran beszél az adatközlő szlovák nyelvjárásban családi környezetben (szlovák kérdőívet kitöltők)?

Az adatközlők válaszai alapján megállapíthatjuk, hogy a helyi szlovák nyelvjárás csak elenyészően kis mértékben jelenik meg az édesanyjukkal (2,5%), édesapjukkal (2,5%), a párjukkal (2,5%) és a gyerekeikkel (2,5%) való kommunikációban.

Kérdéseink között olyanok is szerepeltek, amelyekkel a magyar standard és a nyelvjárások, valamint a szlovák standard és a nyelvjárások jelenlétét vizsgáltuk a különféle nyelvhasználati színtereken. Az erre vonatkozó kérdésünk a következő volt: Milyen gyakran beszél a megadott nyelven az iskolában/a munkahelyen és a közéletben? Az eredményeket az alábbiakban ismertetjük.

3.1. A magyar standard az iskolában, az utcán, a hivatalokban

13. táblázat. Milyen gyakran beszél az adatközlő magyar standardon az iskolában / barátaival, ismerőseivel az utcán, az üzletekben, és a hivatalokban (magyar kérdőívet kitöltő adatközlők)?

A kapott válaszok alapján megállapítható, hogy a magyar kérdőívet kitöltő adatközlők magyar nyelven kommunikálnak a különféle nyelvhasználati színtereken. A magyar standard nyelvváltozatot természetes módon nagymértékben használják az iskolában és a munkahelyen (50%), a barátokkal való kommunikációban (60%), az ismerőseikkel való beszélgetésekben az utcán (47,5%), az üzletben (45%) valamint a hivatalokban is (37,5%), az utóbbi színtéren azonban a legkevésbé gyakran. Az eredmények azt mutatják, hogy ahogy haladunk az intim szférától a közéleti felé, egyre csökken a magyar nyelv használata. E tekintetben kivételt jelent az iskolai nyelvhasználat.

3.2. A magyar nyelvjárás az iskolában, az utcán, a hivatalokban

14. táblázat. Milyen gyakran beszél az adatközlő magyar nyelvjárásban az iskolában/barátaival, ismerőseivel az utcán, az üzletekben, és a hivatalokban (magyar kérdőívet kitöltő adatközlők)?

A kapott válaszok alapján megállapítható, hogy a magyar kérdőívet kitöltő adatközlők magyar nyelvjárásban is kommunikálnak a különféle nyelvhasználati színtereken. A helyi magyar nyelvjárást használják az iskolában és a munkahelyen (30%), a barátokkal való kommunikációban (32,5%), az ismerőseikkel való beszélgetésekben az utcán (27,5%), az üzletben (20%) valamint a hivatalokban is (17,5%), az utóbbi színtéren azonban a legkevésbé gyakran. Az eredmények itt is azt mutatják, hogy ahogy haladunk az intim szférától a közéleti felé, egyre csökken a magyar nyelvjárás használata. E tekintetben szintén kivételt jelent az iskolai nyelvhasználat. Összességében azonban a nyelvjárás jelenléte a különféle kommunikációs helyzetekben a standardéhoz képest csaknem fele akkora.

3.3. Más nyelv az iskolában, az utcán, a hivatalokban

15. táblázat. Milyen gyakran beszél az adatközlő más nyelveken, mint a magyar az iskolában/munkahelyen, barátaival, ismerőseivel az utcán, az üzletekben, és a hivatalokban (magyar kérdőívet kitöltő adatközlők)?

Az adatok alapján megállapíthatjuk, hogy a magyar kérdőívet kitöltő adatközlők jóval gyakrabban használják a magyart a különféle nyelvhasználati színtereken, mint más nyelveket. Ez a körülmény nagymértékben elősegíti a magyar nyelv megmaradását a városban. Más nyelveket, mint a magyart az adatközlők főleg a hivatalokban (20%), az üzletekben (15%), ismerőseikkel az utcán (12,5) és legkevésbé a barátaikkal (10%) kommunikálva használnak. E tekintetben fordított a helyzet, mint a magyar esetében, vagyis a közéleti nyilvános színtereken, hivatalos helyeken más nyelv (a szlovák) az erőteljesebben jelen levő, az intim szféra felé haladva azonban ez csökkenő tendenciát mutat.

3.4. A szlovák standard nyelvváltozat az iskolában, az utcán, a hivatalokban

A válaszok alapján megállapítható, hogy a szlovák nyelvű kérdőívet kitöltő adatközlők szlovák nyelven kommunikálnak a különféle nyelvhasználati színtereken. A szlovák standardot természetes módon nagymértékben használják az iskolában és a munkahelyen (40%), a barátokkal való kommunikációban (12,5%), az ismerőseikkel való beszélgetésekben az utcán (5%), az üzletben (5%) valamint a hivatalokban is (15%). Ez utóbbi színtéren a leggyakrabban, leszámítva az iskolai nyelvhasználatot. A nyilvános színtereken – amennyiben magyar nyelvbeli kompetenciáik ezt lehetővé teszik – vélhetően az adott kommunikációs tényezők szerint választanak nyelvet (ki a beszélgetőpartner, téma, a beszélgetés célja stb.).

3.5. A szlovák nyelvjárás az iskolában, az utcán, a hivatalokban

17. táblázat. Milyen gyakran beszél az adatközlő szlovák nyelvjárásban az iskolában/munkahelyen, barátaival, ismerőseivel az utcán, az üzletekben, és a hivatalokban (szlovák kérdőívet kitöltő adatközlők)?

A szlovák kérdőívet kitöltő adatközlők szlovák nyelvjárásban szinte alig kommunikálnak az egyes nyelvhasználati színtereken. A helyi szlovák nyelvjárást nagyon gyakran (7. szint) mindössze az adatközlők 2,5%-a használja a barátokkal való kommunikációban.

3.6. Más nyelv, mint a szlovák az iskolában, az utcán, a hivatalokban

18. táblázat. Milyen gyakran beszél az adatközlő más nyelveken, mint a szlovák az iskolában/munkahelyen, barátaival, ismerőseivel az utcán, az üzletekben, és a hivatalokban (szlovák kérdőívet kitöltő adatközlők)?

A szlovák kérdőívet kitöltő adatközlők viszonylag gyakran használnak más nyelv(ek)et, mint a szlovákot a különféle nyelvhasználati színtereken, a város kétnyelvűsége miatt elsősorban a magyart. Más nyelveket, mint a szlovákot főleg ismerőseikkel az utcán (30%) és a barátaikkal való kommunikációban használnak (30%), legkevésbé a hivatalokban (12,5%). A nyilvános színterektől az intim szféra felé haladva az egyéb nyelvek használata növekvő tendenciát mutat.

A különféle nyelvhasználati színtereken megjelenő nyelvek, nyelvi kompetenciák vizsgálata mellett a nyelvekhez való attitűdöket is vizsgáltuk adatközlőink körében. Felmérésünkben fontosnak tartottuk feltérképezni, hogyan vélekedik Komárom kétnyelvű lakossága a szlovák nyelvtudás jelentőségéről, s e tekintetben milyenek az elvárásaik.

19. táblázat. Mennyire kell tudnia a Szlovák Köztársaság magyar kisebbséghez tartozó állampolgárának az államnyelvet (magyar kérdőívet kitöltő adatközlők)?

A magyar kérdőívet kitöltő adatközlők fele szerint (20) elvárható a magyar nemzetiségű/anyanyelvű állampolgároktól, hogy megértessék magukat szlovákul (50%), emellett az adatközlők csaknem egyharmada szerint (30%) az egyén társadalmi helyzete a legfontosabb tényező a tekintetben, hogy milyen mértékben kell tudnia szlovákul.

20. táblázat. Mennyire kell tudnia a Szlovák Köztársaság magyar kisebbséghez tartozó állampolgárának az államnyelvet (szlovák kérdőívet kitöltő adatközlők)?

Az eredmények alapján megállapítható, hogy a szlovák nyelvű kérdőívet kitöltők véleménye hasonló a magyar kérdőívet kitöltők véleményéhez abban, hogy olyan szinten szükséges tudni szlovákul az egyénnek, hogy képes legyen megértetni magát a társadalom többi tagjával (60%). Hasonlók a vélemények azokban a vélekedésekben is, hogy szlovák nyelvtudása szintjéről az egyénnek kell döntenie, és kitűnően kell tudnia szlovákul. A tekintetben, hogy az egyén társadalmi helyzete van leginkább befolyással a szlovák nyelvtudása mértékére, viszont kevésbé egyeznek a vélemények; a magyar adatközlők ezt az álláspontot erőteljesebben képviselik (30% : 17,5%).

A továbbiakban a kódváltás kérdését vizsgáljuk. Azt a kérdést tettük fel az adatközlőknek, hogy mikor és milyen okból váltogatják a kommunikáció nyelvét. Arra a kérdésre kerestük a választ, hogy milyen tényezők befolyásolják a beszélőket a kommunikáció során bekövetkező kódváltásra, milyen okok hatására térnek át anyanyelvi kommunikációról más nyelvűre és fordítva.

21. táblázat. Mikor változtatom meg a kommunikáció nyelvét (magyar kérdőívet kitöltő adatközlők)?

A magyar kérdőívet kitöltők 80%-a váltja a kommunikáció nyelvét, ha olyan személy kapcsolódik be a kommunikációs folyamatba, aki nem beszéli a magyar nyelvet. Az eredmény azt tükrözi, hogy az adatközlők lojálisak az olyan beszélgetőtársukkal, aki nem ismeri a magyar nyelvet, vagyis nem akarják kirekeszteni az interperszonális kommunikációból. Ez a magatartás általános társadalmi kommunikációs elvárásnak tekinthető. A megkérdezettek 37,5%-a tér át a szlovák nyelvre abban az esetben, ha a megfelelő anyanyelvi kifejezés nem jut az eszébe. (A szlovákiai magyarok kommunikációs aktusaiban nagy gyakorisággal megjelenő, a szlovákból származó különféle típusú kölcsönelemekre vö. pl. Simon 2017.) Ez a körülmény a nyelvi hiány jelentkezésére utal. Végül említést érdemel, hogy a magyar adatközlők nem választották a Nem szoktam áttérni az anyanyelvemről más nyelvre lehetőséget.

22. táblázat. Mikor változtatom meg a kommunikáció nyelvét (szlovák kérdőívet kitöltő adatközlők)?

A szlovák nyelvű kérdőívet kitöltő adatközlők hasonlóan vélekedtek, mint a magyar nyelvű kérdőívet kitöltők. Legjellemzőbben szintén abban a helyzetben váltanak kódot, ha olyan személy kapcsolódik be a kommunikációs folyamatba, aki nem érti a szlovák nyelvű társalgást. Jelentős eltérés van viszont a két csoport között a tekintetben, hogy a szlovák nyelvű kérdőívet kitöltők jóval nagyobb arányban (62,5%) váltanak kódot amiatt, hogy nem jut az eszükbe a megfelelő kifejezés a beszédfolyamatban. Ennek hátterében az az ok is meghúzódhat, hogy a szlovákdomináns beszélőkre hatással van a kétnyelvűségi helyzet, valamint a magyar nyelvi környezet, amelyben élnek.

Hasonló okból, tudniillik hogy van-e eltérés a két adatközlői csoport válaszai között, kérdeztünk rá arra, hogy az anyanyelv használata mennyire erőteljesen befolyásolja a nemzeti identitás megtartását néhány kiemelten fontos nyelvhasználati színtéren: a családban, az iskolában és a közéletben.

23. táblázat. Mennyire befolyásolja az anyanyelv használata a nemzeti identitás megtartását a családban, az iskolában és a közéletben (magyar kérdőívet kitöltők)

A kapott válaszok alapján a magyar anyanyelv használatának a nemzeti identitás megőrzése szempontjából a legnagyobb jelentősége a családban van (72,5%). Emellett egyforma arányban oszlik meg a válaszadók véleménye az iskolai és a közéleti nyelvhasználat tekintetében (50 – 50%).

24. táblázat. Az anyanyelv használata mennyire erőteljesen befolyásolja a nemzeti identitás megtartását a családban, az iskolában és a közéletben (szlovák kérdőívet kitöltők)

A szlovák kérdőívet kitöltők körében is a családi nyelvhasználatnak van a legnagyobb szerepe a nemzeti identitás megtartásában (62,5%), ám az itt tapasztalható érték kisebb, mint a magyar kérdőívet kitöltők esetében: a második helyre az iskolai nyelvhasználat (42,5%), az utolsó helyre a közéleti nyelvhasználat került (37,5%).

4. Összegzés

Dolgozatunk célja az volt, hogy feltérképezzük a dél-szlovákiai Komárom város kétnyelvűségét. Az alábbiakban összegezünk néhány fontosabb tanulságot. Kutatásunk módszere a kérdőíves vizsgálat volt, ugyanakkor felmérésünk nem tekinthető reprezentatívnak.

A felmérés során különféle, a nyelvhasználatot érintő kérdéseket vizsgáltunk, például azt, hogy az adatközlők milyen nyelven, nyelvváltozatokon (standard, nyelvjárás) kommunikálnak az egyes nyelvhasználati színtereken, milyenek az attitűdjeik az adott nyelvekhez, valamint milyen mértékben van jelen a hétköznapi kommunikációban, a magán- és a közéletben a szlovák mint államnyelv és a magyar mint kisebbségi nyelv.

Vizsgálatunkban feltételeztük annak a tendenciának az érvényességét, amely a szlovákiai magyarok körében általánosan jellemző, azaz hogy eltérés van az anyanyelv és nemzetiség megvallása tekintetében a komáromi lakosok körében is, vagyis e két kategória nem fedi egymást teljesen. A véletlenszerű mintavétel során igazolást nyert, hogy az adatközlők közül többnek magyar az anyanyelve, mint ahányan magyar nemzetiségűnek vallják magukat. Ez a Komárom városára is jellemző asszimilációval hozható kapcsolatba.

Az a körülmény, hogy magyar nemzetiségű adatközlők szlovák kérdőívet is választottak kitöltésre, arra enged következtetni, hogy sokuknak fejlettebbek a szlovák nyelvi kompetenciáik. Ennek hátterében pedig az állhat, hogy szlovák tannyelvű oktatásban szocializálódtak, vélhetően a nyelvváltás folyamatában vannak. A szlovák nyelvű kérdőívet kitöltő adatközlők 52,5%-a (21 személy a teljes mintát képező 40-ből) magyar nemzetiségűnek vallotta magát, és csupán 35%-a (14 adatközlő a teljes mintát képező 40-ből) szlováknak; emellett 12,5% (5 adatközlő) nem jelölte meg nemzetiségi hovatartozását.

A magyar kérdőívet kitöltők túlnyomó többsége a magyar nyelv változatait használja a családban és a közéleti kommunikációban is. Ami a szlovák nyelvű kérdőíveket kitöltők adatait illeti; családi és közéleti kommunikációjukban is a szlovák standard nyelvváltozatot használják. A helyi szlovák nyelvjárás csak elenyészően kis mértékben jelenik meg a szlovák nyelvű kérdőívet kitöltők családi nyelvhasználatban is.

Hivatkozások

Bauko János 2018. Komárom/Komárno névszemiotikai tájképe. In Tódor Erika-Mária–Tankó Enikő–Dégi Zsuzsanna (szerk.): Nyelvi tájkép, nyelvi sokszínűség. Nyelvhasználat, nyelvi tájkép, és gazdasági élet. I. kötet. Kolozsvár, Scientia Kiadó, 55–70. p.

Gyurgyík László 2004. Asszimilációs folyamatok a szlovákiai magyarság körében. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó. /Mercurius Könyvek/

Gyurgyík László 2014. A szlovákiai magyarság demográfiai folyamatai 1989-től 2011-ig. Különös tekintettel a 2001-től napjainkig tartó időszakra. Somorja Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Kiss Zita Margit 2008. Mit ér a nyelv, ha magyar? In Lőrincz Ildikó (szerk.): Nyelvek és kultúrák dialógusa. Győr, Nyugat-magyarországi Egyetem Apáczai Csere János Kar, 9–24. p. /Apáczai-füzetek, 3./

Kontra Miklós 2006. A magyarországi magyar nyelvhasználat variabilitásáról. In Kiefer Ferenc–Siptár Péter (szerk.): Magyar nyelv. Budapest, Akadémiai Kiadó, 577–594. p.

Lampl Zsuzsanna 2011. A szlovákiai magyarok családi és nyilvános nyelvhasználata 2011-ben. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 13. évf. 3. sz. 3–20. p.

Lanstyák István 2018. Nyelvalakítás és nyelvi problémák. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Gramma Nyelvi Iroda.

Misad Katalin 2019. Nyelvhasználat kétnyelvű környezetben. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Gramma Nyelvi Iroda.

Mrva Marianna–Szilvássy Tímea 2011. Kétnyelvűség a dél-szlovákiai településeken. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 13. évf. 1. sz. 37–58. p.

Pusztay János 2017. Anyanyelv kisebbségi és nemzetiségi helyzetben. In Pomozi Péter (szerk.): Anyanyelv és nemzeti jövő. Budapest, Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, 58–68. p.

Simon Szabolcs 2010. Nyelvi szondázások. Alkalmazott nyelvészeti tanulmányok a szlovákai magyar nyelvhasználat köréből. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.

Simon Szabolcs 2017. Nyelvi változók a szlovákiai magyar nyelvváltozatokban. In Misad Katalin (szerk.): Kétnyelvűség térben és időben. Pozsony, Szenczi Molnár Albert Egyesület, 106–126. p.

Sorbán Angella 2014. Nyelv(ek) és identitás. Adalékok a kétnyelvűség és az identitás kérdésköréhez kisebbségi helyzetben. In Magyari Sára–Bartha Krisztina (szerk.): A nyelv közösségi perspektívája. Nagyvárad–Kolozsvár, Erdélyi Múzeum Egyesület–Partium Kiadó, 16–26. p.

Szénássy Zoltán 1998. Rév-Komárom. h. n., KT Kiadó.

Tolcsvai Nagy Gábor 2016. Folyamatos sztenderdizáció: jelen idejű magyar alakulástörténet. In Kozmács István és Vančó Ildikó (szerk.): Sztenderd – nem sztenderd. Variációk egy nyelv változataira. Válogatás a 18. Élőnyelvi Konferencia – Nyitra, 2014. szeptember 18–20. – előadásaiból. Lakitelek, Antológia Kiadó, 29–42. p.

Trudgill, Peter 1997. Bevezetés a nyelv és társadalom tanulmányozásába. Szeged, JGYTF Kiadó.

„A nagyvilágtól félreeső szurdokban plébánoskodok”. Közelítések egy bodrogközi plébános portréjához és a szlovenszkói magyar katolikus közélet történetéhez

Királyhelmectől (szlovákul Kráľovský Chlmec) 11 km-re fekszik Rad község (szlovákul is Rad), amihez a jelenlegi főút mentén fekvő Alsókörtvélyes (szlovákul Hrušov) tartozik. A többségében római katolikus hívek által lakott település plébánosaként szolgált Petrik Béla (1888–1971) az 1920 és 1957 közötti időszakban, akinek életéről eddig főként Juraj Gembický írt rövidebb munkákat és összegzőket, alapvetően Petrik fényképészeti tevékenységére fókuszálva.[1] A radi lelkészről egy rövid szócikket találhatunk a Magyar Katolikus Lexikonban is.[2] Írásom célja egyrészt egy leendő Petrik Béla-életrajzhoz adalékokat nyújtani, s ezeket elemezni, másrészt a lelkész két világháború közötti levelezései révén újabb támpontokat nyújtani a szlovenszkói[3] magyar katolikus közélet tanulmányozásához és kutatásához. Legfontosabb kútfőként ehhez a feladathoz a radi plébániai levéltár dokumentumai fognak szolgálni, amelyek kronologikusan vannak rendezve, viszont – sajnálatos módon – a tételek több esetben nem rendelkeznek megjelöléssel. Az adott évből származó iratok minden esetben egy kötegben találhatóak, a lábjegyzetekben feltüntetett, hivatkozott iratok is ezt a rendszert követik. Ugyanúgy Radban található Petrik kézzel írott kétkötetes plébániai krónikája,[4] amelyben a plébános saját szolgálati helyét részletesen igyekezett bemutatni különböző szempontokat követve. Kérdéses, hogy a radi plébános önszántából látott-e neki a vaskos munka megírásához, amelynek rövid előszava 1936. december 12-i keltezésű,[5] miközben az akkori kassai püspök, Jozef Čársky 1929-ben a püspökség összes plébánosát felszólította, hogy vezessenek krónikát, ahogyan azt ő is tette sirokai (szlovákul Široké) szolgálata alatt. (Zubková 2009, 96. p.)

Nélkülözhetetlen a tér- és időbeli kontextus ismertetése, ami esetünkben a két világháború közötti Rad, szélesebb értelemben pedig az első Csehszlovák Köztársasághoz tartozó felső-bodrogközi régió, másrészt a trianoni határok által kettészelt kassai római katolikus egyházmegye. Petrik 1920. október 1-jén vette át a radi plébánia igazgatását Holló Ferenctől, aki aposztataként távozott az egyház kötelékeiből.[6] Bár Petrik 1957-ig szolgált a Tice-parti község katolikus papjaként, időkeretünk végét az első bécsi döntés hatályba lépése adja, amelynek értelmében 1938. november 2-át követően nemcsak Rad, hanem egész Felső-Bodrogköz is Magyarország részévé vált.

1. „A nép szegény, de gőgös zsellér nép, tele kommunista hajlammal” – Felső-Bodrogköz a 20. század első felében

 Természeti szépségek vonzották belé a fűzek, nyárfák, erdők, tavak, széles folyóágyak közé az erdei, vízi és légi állatokat. De különösen az állandóan báli ruhában csevegő sárga rigót, melyet különösen az ő innyére hemzsegő és ízeskedő hernyók, pondrók és kukaczok a nyárfákon vártak, amikből rengeteg volt és mindeniken 3-4 díszmadár, mint afféle telekkönyv szerinti tulajdonosok. Nevét is tőlük kapta a Tiszával, Bodroggal bezárt kies terület.[7] Petrik Béla így jellemzi saját szülőföldjét, amelynek nemcsak növény- és állatvilága rendkívül sokszínű, hanem emberi közösségei is. A protestantizmus megjelenése a történelmi Magyarország területén a felekezeti, a törökök kiűzését követő migráció pedig az etnikai arányok terén változtatott a Bodrogköz társadalmi képén. Amíg a 18. század esetében a szlovák és a ruszin elem bevándorlása állapítható meg, addig a 19. században – annak is főleg a második felében – ezek fokozatos nyelvi beolvadása jellemző. (Tamás 1999, 27. p.) Ebben a tekintetben a Bodrogköz összes falvának megvan a maga története, mivel a felekezeti és etnikai heterogenitás (is) alakította e települések közösségi arculatát.

Petrik Béla – Petrik Pál és Rucsík Erzsébet fia (Gembický 2016, 60 p.) – 1888. április 29-én született Kistárkányban (szlovákul Malé Trakany),[8] amely a korabeli összeírások alapján református többségű volt (505 fő; 50%) számottevő római katolikus (309 fő; 30,6%), zsidó (105 fő; 10,4%) és görögkatolikus (88 fő; 8,7%) kisebbséggel. Elenyésző számban evangélikusok is éltek a faluban (3 fő; 0,3%).[9] A település anyanyelvre vonatkozó adatai alapján a magyar etnikum volt a domináns (914 fő; 99,1%), nagyon kevés szlovák ajkú lakos mellett (8 fő; 0,9%).[10] Ebben az időben Bodrogközt még nem szelte ketté a későbbi trianoni országhatár, a régió központjainak Királyhelmec és Sárospatak volt tekinthető. Bár nem a tájegységhez tartozik, mégis jelentős súllyal bírt Sátoraljaújhely – mint Zemplén vármegye központja – közelsége, továbbá az Újhelyi járáshoz tartozó és a Bodrog közelében fekvő települések sem választhatóak el teljesen a terület fejlődésétől.[11]

Petrik szolgálati helye lakossági összetétel szempontjából más képet mutat, mint születési helye. Rad lakói többségében római katolikusok voltak mind a 19., mind a 20. század folyamán (Tamás 1999, 296. p.); filiális központ is lett a bodrogközi esperesi kerületen belül, így Rad filiáinak számítottak környező falvai: Bodrogszentmária (szlovákul Svätá Mária), Szinyér (szlovákul Svinice), Pálfölde[12] (szlovákul Pavlovo), Bodrogvécs[13] (szlovákul Véč) és Kisújlak[14] (szlovákul Nová Vieska pri Bodrogu).[15] Petrik plébánosi és oktatási tevékenysége is ezeken a településeken érhető tetten a fennmaradt dokumentumok alapján, ahogyan azt a következő fejezetekben látni fogjuk. A 19. század végén, a 20. század elején és vizsgált korszakunkban e falvak kivétel nélkül magyar arculatúak, elenyésző számú (cseh)szlovák[16] ajkú lakossággal. (Tamás 1999, 227, 233, 269, 297, 308 p.)[17] Népességük számának alakulását a 20. század elején jelentősen befolyásolta az I. világháború innen származó katonáinak eleste, továbbá az 1920-as évek emigrációs hullámai is, amelyek fő célpontjai az Egyesült Államok és Kanada volt. (Tamás 1999, 36. p.) Erről tanúskodik például Iván János szinyéri lakos 1932-ből származó levele, aki Petrik megbízásából Montréalban próbált elegendő adományt gyűjteni a radi katolikus templom új orgonájára.[18] Lényi Vincének (1900–1966), a Woodbridge-i (New Jersey állam) Kármelhegyi Boldogasszony-templom plébánosának[19] levele is ezt támasztja alá, amelyben egyik Radból származó elhalálozott hívére vonatkozó anyakönyvi kivonatokat kéri Petrik Bélától.[20] Feltűnő mindemellett az is, hogy a radi lelkészi hivatal – jogi személyként – 1924-ben bizonylatot nyújtott be amerikai útlevél igénylésére, amit viszont a járási hivatal elutasított.[21]

Az impériumváltás turbulens évei döntően meghatározták a radi plébános későbbi életpályáját, akinek a trianoni békeszerződés aláírását követően egy teljesen új helyzetben kellett érvényesülnie. 1918. október 28-án Prágában kikiáltották a Csehszlovák Köztársaság létrejöttét, két nappal később pedig szlovák értelmiségi vezetők egy csoportja Turócszentmártonban deklarálta, hogy a szlovák nemzet csatlakozik az újonnan alakult államhoz. (Kováč 2011, 194–195. p.) A történeti Magyarország északkeleti részében 1918–1919 folyamán több olyan tiszavirág-életű „ország” (Keletszlovák Népköztársaság, Szepesi Köztársaság, Szlovák Tanácsköztársaság, Hucul Köztársaság) is létrejött, amelyek vezetői a hatalmi vákuumot kihasználva akartak érvényt szerezni saját céljaiknak.[22] A Bodrogközben végbemenő katonai mozgások, helyi események és kulcsszereplők 1918–1920 közötti egységes bemutatásával sajnos a magyar történetírás a mai napig adós. A csehszlovák vezetők 1923 elejétől nagyzsupákat hoztak létre a történelmi Magyarország északi területén, felváltva a régi vármegyerendszert. Ennek értelmében Rad és környező falvai a Kassai nagyzsupa (Košická župa) Királyhelmeci járásába (okres Kráľovský Chlmec) tartoztak. Ez 1928 elejétől változott meg, amikor az 1927-ben elfogadott közigazgatási törvény értelmében a zsupákat felszámolják, helyettük pedig nagyobb kiterjedésű tartományok (Csehország, Morvaország, Szlovenszkó, Ruszinszkó/Podkarpatszká Rusz) jöttek létre. (Šebek 2018, 165. p.)

A két világháború közötti Csehszlovákia polgári demokratikus köztársaság volt, amelyben az állampolgárok általános, titkos választói jogukkal élhettek. A mindenkori csehszlovák kormánykoalíció pártjai[23] és a szlovák autonomista pártok[24] mellett az ország nemzeti kisebbségei is különböző politikai formációkat alkothattak. A két legfontosabb magyar érdekeltségű párt az Országos Keresztényszocialista Párt (OKP) és a Magyar Nemzeti Párt (MNP) volt, amelyek politikai stratégiái és szavazóbázisai is különböztek egymástól. A két világháború között számottevő támogatottsággal bírt Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP), amelyben nagy számban tömörültek magyarok is. A proletárdiktatúra és az osztályok közötti egyenlőség forradalom útján való megvalósítása mellett a népek önrendelkezési jogát is programjukra tűzték, ami a magyar kisebbség tagjai körében is vonzóvá vált. (Filep 2003, 307. p.) A gazdasági központoktól távol eső Bodrogköz – Sátoraljaújhelytől elvágva – perifériára szorult, így korszakunkban a magyar szegényparasztság és munkásság támogatottságát is bírta a CSKP, amire leveleiben Petrik is utal többször. 1928 tavaszán – a gazdasági világválság előtt[25] – a jászói prelátusnak írott levelében Bodrogszentmária lakosságát „kommunizmustól átszívúlt nép”-nek nevezte, ami „óhajtja a templomot, de anyagi ereje nincs annak teljes felépítéséhez”.[26] 1930-ban pedig a ferences rend főrendházának ír egy levelet Pozsonyba, amelyben missziós papokat kérelmez a faluba. Rad lakosairól a következő módon nyilatkozott: „A nép szegény, de gőgös zsellér nép, tele kommunista hajlammal, alattomossággal, sok a zsivány és a vadházas […][27]

A Királyhelmeci járás 1920-as évekbeli választási eredményei is azt tükrözik, hogy a magyar pártok képviselőinek legnagyobb kihívói ebben a régióban a kommunista párt politikusai voltak. (Angyal 2002, 105., 129. p.) Az 1928-as tartományi és az 1929-es parlamenti választásokon bár az Agrárpárt nagyobb támogatottságra tesz szert,[28] viszont a „fekete csütörtök” után, az 1930-as évek elején a CSKP újból megerősödik. Petrik Bélát paptársa és barátja, a közismert Mécs László (1895–1978) premontrei papköltő és királyhelmeci plébános egy vallásos tematikájú filmvetítésről értesíti, amelyhez a következőket fűzi: „A Bodrogköz fővárosában jó most ilyen ellen – sereglést csinálni a kommunisták tömegmozgalmaival szemben![29] A járásban levő kommunista siker a szegénységben élők magas létszámával magyarázható, mivel Kelet-Szlovenszkóban az alacsony életszínvonallal kéz a kézben jártak a rossz higiéniai és egészségügyi viszonyok is. (Jančík–Hallon 2018, 233. p.) A súlyos gazdasági állapotokra utal a királyhelmeci járási főnök által 1932. november 29-én írt levél, amelyben Petriket kéri fel, hogy Radban a járási ínségenyhítő bizottság élére álljon.[30]

Már a gazdasági világválságot megelőzően is volt egy kellemetlen tényező, amely vizsgált korszakunkban megnehezítette a bodrogközi emberek sorsát. Ez az 1924 tavaszán történt árvíz volt. Petrik az általa vezetett plébániai krónikában részletesen ismerteti az árvíz meteorológiai előzményeit: „március 27-én […] végig öntötte az összes utakat. III. 27-én d. u. 2 órakor még száraz földön mentünk ki a faluból, 6-kor meg már csak ladikon lehetett visszajönni.[31] A járási főnök Radról, Bodrogszentmáriáról és Zétényről (szlovákul Zatín) úgy nyilatkozott a Prágai Magyar Hírlap számára, hogy azokat „az árvíz teljesen elpusztította”.[32] Petrik krónikája szerint Radban „70 házszámból 30 dűlt össze. Bszentmárián 80 házszámból 9 maradt. Ez a falu ki is telepedett az országúthoz”.[33] Bodrogszentmárián a római katolikus templom meg tudott menekülni, viszont az is „dűlőfélben van már”,[34] amiről még szó fog esni a továbbiakban. „A föld színéről elpusztított Szentmária olyan, akár egy kísérteties romhalmaz. A beomlott házak falát felverte a gaz, s a lakosság vályogviskókban húzza meg magát a domboldalon. Termésük jóformán semmi sem-lesz ezeknek a szerencsétlen embereknek. Tíz-tizenöt centiméteres fű borítja azokat a helyeket, ahol a szentmáriaiak búzatáblái ringtak valamikor… És így van ez a legtöbb helyen: Örösön, Nagygéresen, Zétényben, Szomotoron, Radon, Szinyéren, Leleszen és Bodrogmezőn[35] – írja a Prágai Magyar Hírlap tudósítója.

A politikai, társadalmi és gazdasági viszonyok ismertetése után röviden szóljunk a radi katolikus pap mindennapos környezetéről. Petrik Béla plébániájának háztartását a lelkipásztor kilenc testvérének egyike, Petrik Regina (1901–?) vezette. (Gembický 2016, 60. p.) Két különböző lakossági nyilvántartásból[36] leszűrhető, hogy a plébánia kötelékeibe a háztartást vezető testvéren kívül egy kocsis[37] és egy szolgáló[38] tartozott még. 1938-ban a plébánia a Fő utca 33–34. szám alatt volt található.[39]

2. „[…] a mai nehéz idők főleg ösztökélhetik az igazi papot” – A kassai egyházmegyében a két világháború között

 A „történelmi országrészek” és Szlovenszkó nemcsak gazdasági tekintetben különböztek egymástól, hanem a társadalom felekezeti megoszlásában is. Csehszlovákia megalakulását követően Cseh- és Morvaország területén a katolikus egyház jelentős pozíciókat veszített el, tömegesen távoztak a hívek Róma kötelékeiből, ami összefüggött az új állam ideológiájával is. Élénk szimbolikus tartalommal töltődtek meg a huszita ideák és a protestáns hagyományok, amelyek Csehszlovákia vezetői részéről is támogatásban részesültek. 1920 januárjában létrejön a csehszlovák nemzeti egyház, amely már tevékenységének első éveiben félmillió követővel büszkélkedhetett. (Šebek 2018, 174–176. p.) A cseh-morva területek katolikusellenes tendenciáit a Vatikán nem nézte jó szemmel, ami kihatott a csehszlovák állammal való diplomáciai kapcsolatokra is. Egyedülálló a Szentszék történetében az 1927-ben aláírt modus vivendiként elhíresült egyezmény, amelyet a Csehszlovák Köztársasággal kötött. Ez a két ország viszonyának rendezése mellett a trianoni határok által Csehszlovákiához került püspökségek területének integritását biztosította a magyar revíziós törekvésekkel szemben. (Haburaj–Zubko 2016, 29–30. p.)

Szlovenszkó lakosságának döntő többsége – az ország nyugati felével szemben – a történelmi egyházak iránt hűséges maradt.[40] A szlovákság és a magyarság többsége római katolikus felekezetű volt, viszont jelentős létszámú protestáns kisebbséggel (szlovák evangélikusok, magyar reformátusok) is számolunk korszakunkban. A keleti országrészben[41] tekintélyes volt a görögkatolikus ruszinok és az izraeliták jelenléte is. Az etnikai alapon szerveződő szlovák pártok (HSĽS, SNS) mellett az ellenzéki politikát folytató magyar érdekeltségű pártok esetében is megfigyelhető a vallási elkülönülés. Amíg az OKP-szavazók főként a katolikus parasztság és munkásság soraiból[42] verbuválódtak, addig az Országos Kisgazda- Földmíves- és Kisiparos Pártról 1925-ben átnevezett MNP a protestáns kis- és középbirtokos magyar gazdatársadalom, valamint a városi liberális polgárság szavazatait is élvezte. (Angyal 2002, 57. p.)

Az OKP helyi alapszervezeteinek vezetői és a párt propagálói legtöbb esetben a helyi plébánosok voltak, s ez alól Petrik Béla sem volt kivétel. A Keresztényszocialista Földmíves és Földmunkás Szövetség[43] kassai fiókja 1921 júniusában, közelgő választmányi ülése előtt felszólította Petrik „elnök urat, hogy ezen a gyűlésen a község okvetlen képviselve legyen”.[44] Mindemellett viszont 1926-ban az OKP kassai alapszervezetének vezetői, Wirth Gyula ügyvezető igazgató és Fleischmann Gyula főtitkár furcsállották, hogy a királyhelmeci és nagykaposi járás legtöbb településén az OKP rendelkezik helyi pártszervezettel, Radban viszont akkor még nem alakult meg.[45] Esterházy János, a párt elnöke, 1933. január második felében bodrogközi körutat készült tenni, amiről Derfinyák Gusztáv keresztényszocialista körzeti titkár értesítette Petriket, s erre az eseményre szívélyesen meghívta, mivel Esterházy „nagyon szeretné a bodrogközi intelligenciát is megismerni”.[46] Böhm Rudolf (1884–1933) kassai származású OKP-s szenátor elhalálozása (január 18.) miatt a pártelnök kénytelen volt átdatálni a bodrogközi közösségi találkozókat, így Királyhelmecre nem, viszont Bélybe (szlovákul Biel) ellátogatott Esterházy.[47] Radi OKP-alapszervezet létéről csak egész 1938-ból származó bizonyítékunk van, amelynek vezetője Tóth Bertalan helyi lakos volt.[48] Ha Petrik Béla nem volt is az OKP radi elnöke, a párthoz fűződő viszonya minden bizonnyal pozitív volt, szimpatizált vele.[49] Ahogyan a következő fejezetben is látni fogjuk, több plébános volt OKP-tag a kassai püspökségen belül, amelynek vezetője 1907-től Fischer-Colbrie Ágoston (1863–1925) volt, akit gyakran a keresztényszocialista párt egyik fő ideológusának is tekintenek. (Filep 2007, 11. p.)

Fischer-Colbrie – Balás Lajos[50] mellett – azon püspökök egyike volt, akit az impériumváltást követően nem váltottak le vezetői posztjáról. (Gergely 1997, Utolsó letöltés: 2020. 12. 9.; Haburaj–Zubko 2016, 14. p.) Mindamellett, hogy élvezte a kassai klérus és a Szentszék majdnem egyöntetű támogatását, a civil életben is tisztelet övezte a zselízi (szlovákul Želiezovce) származású főpásztort. (Haburaj–Zubko 2016, 14. p.) A trianoni határ által kettévágott kassai püspökség nagyobbik része Csehszlovákiához került, ami 156 plébániát jelentett, viszont 1937-ig a magyarországi rész is az igazgatása alá tartozott, ahol 1918-ban Fischer-Colbrie létrehozta a sátoraljahújhelyi vikariátust. (Gergely 1997, Utolsó letöltés: 2020. 12. 9.; Zubková 2009, 96–98. p.) Petrik Bélát a kassai püspök bízta meg a radi plébánia vezetésével,[51] s állandó kapcsolatban álltak egymással, egyebek között azért is, mert Bodrogszentmárián a püspökség több száz katasztrális hold méretű gazdasággal rendelkezett, amelynek nagyobb hányadát erdők alkották. (Haburaj–Zubko 2016, 54, 91. p.) Fischer-Colbrie közismert szociális érzékenységére utal az az 1924-ből származó levél is, amelyben Petriket értesítette – az árvíz pusztítását követően – arról, hogy az őrmezei (szlovákul Stražské) árvaházban 6 radi vagy bodrogszentmáriai leányzót lehet elhelyezni, amit Széchenyi Lászlóné (szül. Gladys Vanderbilt) ajánlott fel a püspök számára.[52]

Főpásztori tevékenysége alatt, nem sokkal halála előtt a csehszlovák oktatásügyi minisztérium Iskolaügyi Referátusa[53] fegyelmi eljárást indítványozott Petrik ellen.[54] Hartsár István kassai püspöki helynök hivatalos levele szerint a pozsonyi Iskolaügyi Referátus „a közös pásztorlevél felolvasásakor [tett] magyarázó hozzáfűzések miatt[55] indított eljárást a radi plébános ellen, mivel állításuk szerint megsértette a köztársaság védelméről szóló törvényt.[56] Amint arról Petrik is ír Hartsár levelének hátoldalán: ez az „1924. nov. 26-án Zsolnán kelt pásztorlevél állítólagos toldalékai miatt[57] történt, amit a szlovenszkói püspökök szövegeztek meg katolikus híveik számára. Ebben arra szólították fel őket, hogy az anarchista, nihilista, szocialista és kommunista szervezetekből lépjenek ki, s ezzel a pásztorlevéllel a csehszlovák kormánykoalíció haragját is magára vonta a szlovenszkói püspöki kar. (Filep 2007, 11. p.) Petrik a radi katolikus templomban olvasta fel ezt a memorandumot,[58] amelyhez állítólag az alábbi „megjegyzést” fűzte: „Akik nem ker. soc. [keresztényszocialista] lapot fognak járatni, azokat sem gyóntatni, sem eltemetni nem fognám. Más lapokban, főleg a Népújságban[59] az urak a szegényeknek földet ígérnek, ez nem felel meg a valóságnak – csak ilyen módon akarják a népből a pénzt kicsalni, mikért egyáltalán semmi pénzt nem kapnak; és végre, hogy a községben olyan némelyek lézengenek, akik a vallásos emberek hitét el akarják venni, esetleg más vallásra téríteni; kath. templomból színházat és cirkuszt akarnak létesíteni.”[60] A kassai püspökség Hartsár révén elrendelte a kivizsgálást, amellyel Hamrák János[61] bolyi (szlovákul Boľ) esperest és Szmrecsányi Elek nagytárkányi (szlovákul Veľké Trakany) plébániai kormányzót bízták meg, s felkérte a kassai megyei hivatalt, hogy Hamrákkal egyeztetve jelöljék ki saját, világi megbízottjaikat.[62] Rad és filiáinak lakosai viszont arról nyilatkoztak, hogy Petrik prédikációja alatt „sem a ker. szocialistákról v. azok lapjáról, sem a Népújságról, földosztásról, zugügynökök falubeli bújtatásáról, újvallásról v. templomok cirkusszá alakításáról egy durva szó sem esett”.[63] A bírósági tárgyalásra végül 1925. június 20-án került sor,[64] ahol Petriket felmentették a vádak alól.[65] Az eljárás kezdete és vége között tragikus hír rázta meg a kassai egyházmegye klérusát és a híveket: 1925. május 17-én elhunyt Fischer-Colbrie Ágoston. Petriket Hamrák János értesítette a halálhírről, aki meghívta őt a néhai püspök kassai temetésére.[66]

Utolsó útja előtt épp az a valaki celebrálta a gyászmisét a kassai Szent Erzsébet-dómban, akit ő korábban felkarolt, s aki az ő közbenjárása által végezhette el teológiai tanulmányait Innsbruckban: Jozef Čársky. (Zubková 2009, 83–92. p.) Az ekkor még a rozsnyói (szlovákul Rožňava) püspöki széket betöltő, egbelli (szlovákul Gbely) szlovák érzelmű pap 1925. november 12-én lett Fischer-Colbrie utódja. (Haburaj–Zubko 2016, 92. p.) Amíg Fischer-Colbrie-t a „régi rend” képviselőjének tekintették, addig Čársky öntudatos szlovákként kevésbé számított veszélyforrásnak Prága szemében az elődjével ellentétben. (Zubková 2009, 89–90. p.) Viszont a kassai klérus többségét magyar érzelmű, hungarus öntudatú katolikus papok alkották, akik megkísérelték kompromittálni személyét. (Haburaj–Zubko 2016, 51. p.) Püspöksége ideje alatt nem mulasztotta el számonkérni plébánosain a különböző mulasztásokat és hibákat. (Zubková 2009, 95. p.) Petrik sem volt kivétel, mivel Čársky szerint „igen szomorú dolog, hogy Tdőséged [tisztelendőséged] 18 évi paposkodása dacára még nem tanulta meg, hogy mi a templomgondok hatásköre és hogy mint kezelendő az egyházi pénztár.[67]

Az 1924-es árvíz pusztítása miatt kitelepült bodrogszentmáriai lakosok éveken keresztül több kilométert tettek meg azért, hogy Isten házába járuljanak, viszont 1928–1929 folyamán a helyi hívek Petrik révén az országúthoz kitelepült faluban új templomot szerettek volna építeni. A radi plébános a hívek kívánságát tolmácsolta Čársky püspök irányába,[68] ő viszont felhívta a figyelmét, hogy egy templom építése rendkívül nagy összegbe kerül.[69] Gyűjtést is szerveztek az új templom költségeinek fedezésére,[70] továbbá Petrik a szükséges anyagi erőforrás mellett építőanyagot is (kő, fa stb.) próbált szerezni. Mitro Mihály/Michal Mitro radomai (szlovákul is Radoma) plébános tengerentúli kapcsolatainak mozgósítása révén is a bodrogszentmáriai hívek igényeinek szeretett volna eleget tenni, de a kísérlet sikertelen volt.[71] Végül a püspök azt javasolta, hogy a régi templomot újítsák fel, amely döntést a radi pap valószínűleg nem fogadta el elsőre, mivel Čársky több levelében is ismételte ezt Petrik számára.[72]

1936-ban a kassai főpásztor Petrik Bélát alkalmasnak találta a bodrogközi egyházkerület tanügyi esperesi pozíciója betöltésére, amiről az akkori battyáni (szlovákul Boťany) esperesplébános, Gasparik János értesítette. A levelekből kiderül, hogy Rad lelkésze valószínűleg nem ápolt jó kapcsolatokat a kassai püspökséggel, mivel Gasparik szerint a kinevezés „némi elégtétel volna neked azért a sok kellemetlenségért, amelyben a múltban részed volt”.[73] Petrik többhetes gondolkodás után végül elutasítja a felkérést szemgyengeségére való tekintettel: „Jól esik, hogy a Főpásztornak éppen személyes észrevételei azon, melyek a szürkeségből kiemelnének, s éppen az által, hogy részt kínál az intensivebb apostolkodásban a maga apostolságából – a szerepet elfogadni mégsem merem. S amint írod, ez némi vigasz és recompensatio volna sokszoros meghurcoltatásomért /: melynek ha szemébe nem nézek, azóta talán a 3-ik radi pap is utilapuval volna már ellátva! […] Mivel azonban 136/1935 számom alatt Kassára felterjesztett szemgyengeségem, (melyre 5726/1935 sz. alatt Őexcellentiája még a breváriumozás alól is feloldott) még mindig tart, nem tudom az esperességet vállalni és nem merem.[74] Miután elutasította a felkérést, 1938 tavaszán Szmrecsányi Elek nagytárkányi adminisztrátor lett a bodrogközi egyházkerület alesperese és iskolai felügyelője.[75]

3. „Sokszor gondoltam vissza Rigóországra” – Petrik Béla és a kelet-szlovenszkói katolikus papság

 Petrik Béla a két világháború között nemcsak a két kassai főpásztorral és a püspöki hivatal elöljáróival tartotta a kapcsolatot, hanem az egyházmegye – néha annak határain kívül eső – plébániáival is. E levelek többsége az anyakönyvi és házassági kivonatokkal kapcsolatos kérelmeket s a kongrua kifizetéséhez és egyéb pénzügyekhez fűződő információkat tartalmaznak. Természetesen találkozunk köztük olyan személyes hangvételű levelekkel is, amelyekből rájövünk, hogy az adott illető milyen viszonyt ápolt a radi plébánossal. Az interkulturális kapcsolatok tekintetében komplex képet festő sárosi és zempléni régió impériumváltás utáni történetének feltárása szempontjából fontosnak tartom azon személyek életpályájának kutatását, akik saját lokális terükben a közélet formálói voltak. Nemcsak a történelmi Magyarország utolsó éveiben, hanem az első Csehszlovák Köztársaságban is a kelet-szlovenszkói „centrumoktól” (járási, regionális központok) távol eső „eldugott” (nem a főúton fekvő) falvakban a helyi lelkipásztorok számítottak a legfontosabb közéleti személyeknek függetlenül attól, hogy pozitívan vagy negatívan viszonyultak hozzájuk a hívek. Petrik Béla egyik 1927-ből származó levelében szellemesen jellemezte Rad lakosságát: „Kicsiny, a nagyvilágtól félreeső szurdokban plébánoskodok, ahol árvizek és futóhomokok közt sínylődik a lakosság, az 1924-es árvíztől ismeretes Rad és Szentmária falu ez. Kis falu, ahol még csak egy patkoló kovács sem mer megtelepedni s így a plébános személye és sorsa minden és egyedüli szenzációja a községnek. A legkisebb gyermek is tudja, hogy mi történik vele, de annál inkább a községi előljáróság, mely azt okmányba is kész belefoglalni.[76]

E fejezetben azoknak az egyházi személyeknek rövid életpályáját és hátterét szeretném bemutatni, akikkel Petrik Béla kisebb-nagyobb mértékben kapcsolatban állt. Az illetők plébániáinak és szolgálati helyeinek fekvése szempontjából öt csoportot különböztettem meg: a. bodrogközi plébániák,[77] b. kassai plébánia és a püspöki hivatal, c. az eperjesi ferences rendház és a jászói premontrei apátság, d. Ung-vidéki és kárpátaljai/ruszinszkói plébániák, e. egyéb, az előző csoportokba nem besorolható plébániák. A kevésbé ismert, monográfiákban eddig nem szereplő személyekről a lábjegyzetekben találhatóak rövid életrajzi áttekintések, amelyeket magyar és szlovák nyelvű lexikonok s a korabeli sajtó segítségével írtam meg. Ezek remélhetőleg több történészt, szakembert inspirálnak biográfiai kutatások végzésére.

Egy plébános életében elengedhetetlen, hogy saját szolgálati helyéről jelentéseket adjon közvetlen felettese, az egyházkerület esperese számára. Petrik így gyakran váltott levelet az előző fejezetben már említett Hamrák János[78] (a bodrogközi egyházkerület élén: 1918–1935) bolyi és Gasparik János[79] (a bodrogközi egyházkerület élén: 1935–1942) battyáni esperesplébánosokkal. Amíg az előbbivel főleg a papi gyűlések időpontjait, az anyakönyvi-házassági-halálozási kivonatok eljuttatását s a pénzügyeket vitatták meg,[80] addig Gasparik – már esperesi szolgálata előtt is – leveleiben a katolikus ifjúsági szervezkedések jelentőségére hívja fel Petrik figyelmét, nem egy esetben neheztelve rá, hogy Radban még miért nem alakult meg ilyen jellegű szervezet.[81] 1935 júliusában Čársky püspök felszólítja Petriket, hogy figyeljen Hamrákra, akinek egyre romlott az egészségügyi állapota.[82] A szepesi származású bolyi pap végül Troppauba (csehül Opava) utazott a folyó év őszén, hogy ott gyógykezelésen vegyen részt.[83] Az úton elkísérte új bolyi káplánja is, Guzy Jenő (1906–?), aki egy évvel korábban Nagysároson (szlovákul Veľký Šariš) és Varannóban (szlovákul Vranov nad Topľou) káplánként szolgált.[84] Hamrák végül 1935. szeptember 19-én hunyt el troppaui ottléte alatt,[85] a püspök pedig a bolyi plébánia élére Guzyt nevezte ki. Két év múlva, 1937 februárjában a fiatal bolyi plébános kivetkezett a reverendából, aposztatált, s mint Gasparik írja: „[…] Guzy Jenő kollégánk a javadalmáról lemondott és már Bolyból el is távozott. Új diszpozíciót még nem kapott, de valószínűleg Hamburgba fog menni. Az eltávozásához fűzött kombinációk[86] hála Istennek nem bizonyultak valóknak.”[87] A bolyi plébániát ideiglenesen Petrik igazgatta,[88] az esetről pedig Mécs László is írt egy költeményt.[89]

A radi plébános, ahogyan ő hívta, „Mécs Laczival” is gyakran levelezett, akivel a havonta rendezett papi gyűléseken túl több alkalommal találkozhatott személyesen. Főleg olyan eseményekről értesítették és azokra hívták meg egymást, amelyek a bodrogközi katolikus híveket érintették, így például a bodrogszentesi (szlovákul Svätuše) harangláb felszenteléséről 1931-ben,[90] a szinyéri keresztszentelésről 1932-ben,[91] vagy az új nagygéresi (szlovákul Veľký Horeš) templom felszenteléséről 1936-ban.[92] Leveleikből leszűrhető az is, hogy konfliktusba is kerültek egymással nemegyszer, amire a következő, Petriktől származó idézet is utal: „A Pr. M. Hírlap [Prágai Magyar Hírlap] gyakori cikkei téged abba a magasságba emeltek a nép előtt is, ahonnan már a legkisebb szó is könnyen és nagy messzeségekre hangzik: s ahová viszont a nagy távlatokból is könnyen felfigyelhetnek. Ez a helyzet azzal jár, hogy aki ily felső régióban él a köztudat szerint is, az jobban vigyázzon a szavára, a legkisebbre is, mint más közönséges ember a nagyra. És te nem vigyáztál![93] Petrik a már említett Szmrecsányi Elek[94] mellett az írói vénájú Dienes Adorjánnal[95] is kapcsolatban állt, akiről ugyan valószínűleg nem volt jó véleménnyel,[96] viszont a nagykövesdi pap elismerésben részesítette 1938 nyarán egy búcsút követően, aminek „egyik fénypontja volt a ref. [református] ifjú átvevése. Elgondoltam magamban: bárcsak én is szaporíthatnám az Anyaszentegyház híveit ilyen áttéréssel”.[97] Érdekes Albrecht István[98] Petriknek címzett, 1933. február 8-i levele is, amelynek végén Apponyi Albert (1846–1933) halálhíréről ír: „Apponyi meghalt. R. I. pace![99] Nemcsak a bártfai születésű plébánosnak a régi Monarchia keményvonalas politikusa iránti szimpátiájáról árulkodhat ez, de vélhetően Petrik is Apponyi tisztelője lehetett.

1931 januárjában Kende Gyula János[100] Leleszről (szlovákul Leles) jelezte Rad plébánosának, hogy „általánosan göthös, hurutos […][101], és egyik kedves barátja, az imregi Tindira Ernő[102] is arra panaszkodott, hogy az ő házát „sem kerülte ki ez a kínzó influenza (spanyol)”.[103] A szavakban nem fukar minorita szerzetes 1935-ben az Ungvár melletti Jenkére (szlovákul Jenkovce) kerül, viszont ott kényelmetlenül érzi magát, magyar ajkú településre szeretne kerülni, mivel „Jenke és környéke tiszta tót”.[104] Az Imreg melletti Cékéről néhány hivatalos ügyben kereste Petriket Inczinger György.[105] Vizsgált korszakunkban Andor Endre, Zemplén község görögkatolikus lelkésze majdhogynem évről évre ugyanazzal a kérelemmel fordult a radi plébánoshoz. Konkrétan azzal, hogy gyóntatás és áldozás végett bocsássa rendelkezésére a radi vagy a bodrogszentmáriai templomot húsvét alkalmából.[106]

Petriknek a bodrogközi egyházkerülettől északabbra is voltak ismerősei, így például a bodrogszentesi harangláb felszentelésénél részt vevő[107] Lőrincz István[108] 1936 márciusában a méhészet rejtelmei felől faggatja Rad plébánosát.[109] Az Ungvár (ukránul Ужгород/Uzshorod) mellett tevékenykedő Lőrinczen kívül még alkalmilag vagy egyéb hivatalos ügyben keresték fel Petrik Bélát az Ung-vidékről és Kárpátaljáról/Ruszinszkóról. Pásztor Ferenc,[110] Tóth József,[111] Felhő Gyula[112] és Szmutkó Emil[113] plébánosoktól származó egy-egy levéllel is találkozunk a radi plébánia iratai között, akiknek a szolgálati helye a szatmári egyházmegye területén feküdt. Minden bizonnyal jó viszonyt ápolt Böhm Brúnó eperjesi ferences házfőnökkel,[114] akitől misszionáriusokat kérelmezett többször Radba. Maga a ferences szerzetes is meglátogathatta Petriket, mivel bevallja: „Sokszor gondoltam vissza Rigóországra.[115] A jászói apátsággal főként hivatalos ügyekben érintkezett Takács Menyhért (1861–1933) premontrei prépost révén.[116]

A kassai egyházmegye egyházközségei – beleértve a radi plébániát is – több alkalommal kaptak körlevelet Zsebráczky Géza/Gejza Žebrácky (1869–1951) bártfai plébánostól[117] egy új papi üdülőotthon terveiről, a bártfafürdői (szlovákul Bardejovské Kúpele) Augustíneumról. Még 1924-ben rendelte el ennek építését Fischer-Colbrie Ágoston, amely a nevét is róla kapta. A cél az volt, hogy a neves fürdővárosban kifejezetten a katolikus klérus részére tartsanak fenn egy rekreációs központot. Mivel 1931-ben nem voltak meg a megfelelő anyagi feltételek ahhoz, hogy az építkezést befejezzék (Haburaj–Zubko 2016, 97. p.), Zsebráczky a kassai egyházmegye plébánosaihoz fordult adománygyűjtés céljából. Petrik Béla, úgy tűnik, nem járult hozzá ehhez, mivel a bártfai pap által küldött levél hátoldalára a következőket jegyezte fel: „Nem társulok! Nincs pénz![118] Rad lelkipásztora, aki lelkes fényképész volt, Kazimír Sándor/Alexander Kazimír nagydomásai (szlovákul Veľká Domaša) plébánosnak[119] is küldött műveiből, aki azokat megköszönte.[120] Az említett Mitro Mihályon[121] kívül Petrik alkalomadtán Kunder Pétertől[122] és Ottó Alajostól[123] is kapott leveleket.

Ahogyan említettük, a radi plébános Kassa esetében nemcsak a két püspökkel levelezett, hanem gyakran azok reprezentánsaival a püspöki hivatalból (Prónai Rezső,[124] Hartsár István,[125] Hoffmann Arnold[126]). Az egyházmegye központjában továbbá olyan egyházi személyek tevékenykedtek, akik a szlovenszkói magyar katolikus szervezkedések valóságos motorjai voltak. Esetünkben Tost Barna (1876–1951) plébános-prelátusra, Pfeiffer Miklós (1887–1979) kanonokra és Schalkház Sára (1899–1944) szociális nővérre gondolunk.

4. „(…) a katolicizmus nevében enyhíteni akarjuk a társadalmi nyomort!” – Katolikus magyar közélet Kelet-Szlovenszkóban

 Az I. világháború Európában olyan társadalmi-politikai változásokat eredményezett, amelyek a különböző csoportosulások kollektív tudatának erősödését és az individualista tendenciák visszaszorulását hozták magukkal. (Šebek 2018, 174. p.) Ezért nem túlzás azt állítani, hogy az 1920-as évek második felében indultak el azok a folyamatok, amelyek az 1930-as években, a tömegmozgalmak évtizedében csúcsosodtak ki. A Szentszék saját hívei számára igyekezett korszerű választ adni és alternatívát nyújtani (XIII. Leó Rerum novarum,[127] XI. Pius Ubi arcano Dei consilio[128] és a Quadragesimo anno[129] kezdetű enciklikái) a 19. századi demográfiai robbanás és az új társadalmi munkamegosztás korában. Csehszlovákiában 1927 – a modus vivendi aláírása – után válhatott intenzívvé a római katolikus egyháznak a társadalom szélesebb rétegeiben végzett szociális munkája. (Šebek 2018, 178. p.) A polgári demokratikus köztársaságban politikai mozgalmak mellett különböző szervezeteket és egyesületeket is létrehozhattak az ország állampolgárai. (Haburaj–Zubko 2016, 165. p.) A laikusok tömegeinek az egyház életébe és munkájába való bevonás céljából létrejött mozgalom volt a Katolikus Akció (Actio Catholica),[130] amelynek szellemében tevékenykedett a legtöbb általunk vizsgált szervezet is. (Csontos 2017, 90. p.) Bár kis mértékben, de ennek a pezsgő katolikus egyesületi életnek Petrik Béla is részese volt, akinek iratai révén felmérhetjük, hogy Radban, ebben a „félreeső szurdokban”, illetve a Bodrogközben milyen tevékenységet fejtettek ki a katolikus egyesületek.

A szociális segélynyújtás legfontosabb szervezete a Szlovenszkói Központi Karitász (Ústredná karita na Slovensku) volt, amely Ján Vojtaššák (1877–1965) szepesi püspök elnökletével jött létre 1927 májusában. Egy évvel korábban Bubnics Mihály (1877–1945) rozsnyói püspök kezdeményezésére jött létre egy hasonló nevű szervezet (Katolikus Karitász) is, amely a Szlovenszkóban található összes katolikus egyesületet hivatott tömöríteni.[131] A Központi Karitász vezértitkára Kovács Béla/Belo Kováč volt,[132] akitől a radi plébániára is érkeztek be körlevelek a szervezet működéséről. „A karitasz eszköz, mellyel előkészítjük az egyház nemes céljának biztosabb elérését s ez az út, melyen könnyebben megközelíthetjük a tőlünk elhidegült, közömbös avagy már eltávolodott híveket[133] – írja a szervezet céljairól Kovács. A két világháború között a kassai püspökségen belül alapították meg a legtöbb Karitász-fiókot (99) Szlovenszkó területén (Haburaj–Zubko 2016, 173. p.), az egyházmegyei Karitász egyik fő koordinátora Zsebráczky Géza volt.[134] A püspöki székhelyen, Kassán 1929. október 1-jén jött létre a helyi Karitász-fiók, amelynek elnöke a város plébánosa, Tost Barna volt. (Haburaj–Zubko 2016, 173–174. p.) Tost nemcsak a kassai katolikus közélet egyik kiemelkedő személyisége, hanem a helyi OKP-alapszervezet egyik vezéregyénisége is volt. (Szeghy-Gayer 2015, 88. p.) A kassai Karitász a szegénygondozáson és a szociális segélynyújtáson túl kulturális esteket is szervezett,[135] továbbá egy saját gyermekotthonnal is rendelkezett.[136] Miután 1930 nyarán Petrik elnökletével megalakult a radi Karitász-fiók,[137] Tost egy körlevélben tájékoztatja a radi plébánost arról, hogy a kassai cselédek és háztartásbeli alkalmazottak körében igyekeznek intenzívebb munkát folytatni.[138] A Radban működő szervezetről egyetlen, 1936-ból származó kimutatással rendelkezünk arra vonatkozóan, hogy a szegénységben élők részére mit osztottak ki a Karitász önkéntesei: „350 betegágyas ebéd, 20 utas ebéd, 40 utas szállás, 26-nak ruhaféle, 15-nek iskolakönyv, 590 szorgalmi jutalom, 44 beteglátogatás, 5 öregnek némi tüzifa, 2 véka búza, 1 krumpli.”[139] XI. Pius Quadragesimo anno enciklikájának hatása az 1930-as évek első felében érezhető a Bodrogközben is, mivel 1933-ban Gasparik János Petriket felszólítja arra, hogy „haladéktalanul” meg kell alapítani a Karitász Ifjúsági Csoportját ott, ahol arra még nem került sor.[140]

Amint azt Tost esetében is láttuk, a katolikus egyház igyekezett nagy figyelmet szentelni a katolikus nők hitének elmélyítésére is. Ezek a különböző női illetőségű egyesületek főként azon hátrányos helyzetű leányokat célozták meg, akik anyagi nélkülözés miatt prostitúcióra vagy egyéb, a keresztényi normák által elfogadhatatlan tettekre kényszerültek. Ezek egyik vezéregyéniségének számított Schalkház Sára, aki a Központi Karitász keretein belül is tevékenykedett. (Haburaj–Zubko 2016, 174. p.) Az ismert Szociális Testvérek Társasága több ízben szervezett tanulmányi hetet a katolikus leányság számára, s az 1936 júliusában, Bártfafürdőn rendezett eseményről Petrik is kapott értesítőt.[141] A neves, írói vénával is rendelkező apácanővér egyebek között a Katolikus Akció Leányifjúsági Ágának egyik tevékeny tagja is volt, aki Szlovenszkó és Ruszinszkó több településén tartott előadásokat a szervezet és a mozgalom céljairól.[142] A tagtoborzásból Rad sem maradhatott ki: Petrik Bélát arra kérte, hogy a faluban az arra fogékony értelmiségi nők figyelmébe ajánlja mozgalmukat, akik egy helyi szervezet élére is állhatnának.[143] Bár hivatalos irattal nem rendelkezünk arra vonatkozóan, hogy Radban a Katolikus Akció bármilyen nemű fiókja létrejött volna, viszont Petrik elmondása szerint „megalakultunk ámbár igen vérszegényen”.[144]

A Katolikus Akció legfontosabb célcsoportja az ifjúság volt. Az 1930-as évek első felében a szlovenszkói katolikus klérus nagy erőfeszítéseket hozott azért, hogy a fiatalabb generáció tagjait megszólítsa és saját ifjúsági szervezeteibe integrálja. A prágai öregcserkészeket tömörítő Szent György Kör 1928-ban a Pelsőc (szlovákul Plešivec) melletti Gombaszögön (szlovákul Gombasek) szervezett egy tábort, amelynek főszervezője és táborparancsnoka Balogh Edgár (1906–1996) temesvári származású prágai néprajzhallgató volt. Miután az ő vezetésével a táborozók egy csoportja megalapította a Sarló mozgalmat, Rády Elemér (1910–1942) kassai születésű prágai joghallgató vezetésével megalakult a Prágai Magyar Cserkészek Köre. Nem sokkal azután, hogy Balogh a Sarlót 1931-ben a CSKP-ba integrálta, Rády és a keresztény szellemiségű diákok Csehszlovákia egyetemi városaiban létrehozták a Prohászka Köröket, amelyek Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök és a magyar keresztényszocializmus egyik vezéregyéniségének a nevét viselték. (Molnár 1998, 214–215. p.) Az Új Élet folyóirat köré csoportosuló diákok egyik kedvelt és motiváló lelkipásztora Pfeiffer Miklós kanonok volt, aki Rády mellett a Prohászka Körök másik irányadójának tekinthető. Fontos megjegyeznünk, hogy a Prohászka Körök egyetemista diákkörökként működtek, amelyek munkájában a szélesebb körű, fizikai munkát végző szlovenszkói magyar katolikus fiatalok (földművesek, mezőgazdasági és ipari munkások) nem vettek részt.[145] Ezt a hiányt hivatottak pótolni a Szlovenszkói Katolikus Ifjúsági Egyesületek (Združenie katolíckej mládeže, SzKIE).

A szlovenszkói Katolikus Akció ifjúsági tömegmozgalmának magyar tagozata Rozsnyón bontott zászlót. Első közgyűlését a gömöri városban tartotta 1935 novemberében, amelynek országos fővédnöke Bubnics Mihály, országos igazgatója Kovács Gyula[146] és országos titkára Meggyesi Sándor (1901–1980) persei (szlovákul Prša) tanító lett.[147] Céljait és tevékenységét Kovács Gyula a következő mondatokban foglalta össze: „A SzKIE munkaprogramja négy irányú. Vallásos, kulturális, szociális és egészségtani. […] A munka irányítása a hivatott vezetők: papok és tanítók kezében van, de rajtuk kívül számos falusi ifjúból képzett vezető irányítja a munkát. […] A SzKIE rendezte az első munkáspihentető tábort Szlovenszkón. A falu kultúrájának fejlesztése céljából minden SzKIE-csoport évente több kultúrestét és ünnepélyt rendezett. Van olyan csoport, amely a tél folyamán 37 kultúrestét tartott. Szegények támogatása, dalárdák, sportklubok létesítése, a gyümölcsfatenyésztés, méhészkedés fejlesztése szintén csoportjaink munkáját képezte.[148] Az évtized derekán a SzKIE magyar alosztálya kisebb konfliktusba került az akkor Kelet-Szlovenszkóban terjeszkedni kívánó Szlovenszkói Magyar Kultúregylettel (SzMKE). Sziklay Ferenc, az ellenzéki magyar pártok Kultúrreferátusának vezetője „aggodalmának adott kifejezést, hogy a Szlovenszkói Katolikus Ifjúsági Egyesület (SzKIE) működése esetleg akadályozhatja az egységes magyar kultúrmunka teljessé válását. Szerinte a védekezésnek elsősorban ott van a helye, ahol a támadás ér. A magyarságnak pedig elsősorban a nemzeti élet síkján kell védelmeznie jogait és kulturális fejlődésének lehetőségeit, tehát elsősorban nemzeti alapon kell megszerveznie kultúréletét”.[149] A Kovács által említett munkáspihentető táborokat a korszak végéig minden nyáron megrendezték, főleg a Prohászka Körök tagjaival együttműködve. (Molnár 1998, 195. p.)

Már a magyar tagozat megalakulása előtt élénk szervezetépítő munka folyt a magyarlakta Bodrogközben, amire Gasparik János Petrik Bélának címzett levelei is utalnak. A battyáni plébános 1934. október 22-én értesíti, hogy a SzKIE igazgatósága elkészítette a helyi csoportok számára az alapszabályt, amelyből egyet mellékelt a radi lelkipásztornak.[150] Egy hónappal később Gasparik érdeklődik a helyi SzKIE-csoport felől, pontosabban, hogy milyen stádiumban van annak megalakulása.[151] Egy 1937-ből származó levélből értesülünk arról, hogy a két világháború között radi SzKIE-csoport nem jött létre.[152]

A világ katolikus hívei számára az egyik legnagyobb összejövetel és ünnepély az eucharisztikus világkongresszus, amelyet 1938. május 26–29. között rendeztek meg Budapesten. E rendezvényre Csehszlovákiából is több ezren látogattak el, beleértve Jozef Čársky püspököt is. (Zubková 2009, 111. p.) Petrik Béla 1938-ból származó iratai között számottevőek a világkongresszus szervezésével kapcsolatos körlevelek, mivel a csehszlovákiai magyarságon belül is létrejött egy előkészítő bizottság, ami a katolikus hívek mobilizálásáért és utaztatásáért felelt. Bár a kongresszus előkészületei 1937 májusában kezdődtek el Magyarországon (Ligeti 2018, 224. p.), ez a bizottság már 1934-ben létrejött.[153] Elnöke Pfeiffer Miklós volt, akitől – négy hónappal a kongresszus kezdete előtt – Meggyesi Sándor veszi át ezt a funkciót 1938. február elején.[154] A világkongresszusra készülő csehszlovákiai magyarok számára egy tájékoztató is készült, amit a rozsnyói Sajó Vidék Nyomda- és Kiadóvállalat adott ki. A résztvevők utaztatására különvonatok voltak kijelölve, amelyek hat településről (Pozsony, Érsekújvár/Nové Zámky, Komárom/Komárno, Ipolyság/Šahy, Fülek/Fiľakovo és Kassa) szállították a híveket Budapestre és vissza.[155]

5. „[…] eskütétel ügyében jelentkezzenek a tanfelügyelőnél” – Petrik Béla, a hittantanár

 Az oktatási intézmények is közéleti és kulturális tereknek számítanak, ahol a legélénkebben mutatkozott meg a katolikus egyház nevelési és művelődési tevékenysége. Magyarországon az iskolák létesítése, fenntartása és igazgatása több évszázadon keresztül az egyház hatásköre volt, ami az 1867-es kiegyezés után sem változott meg. A trianoni békeszerződés új fejezetet nyitott a történelmi Magyarország északi vármegyéiben található elemi iskolák életében, mivel azok létét a katolikusellenes prágai kormányzat szekularizációs hulláma veszélyeztette. (Gergely 1997, Utolsó letöltés: 2020. 12. 12.) Több mint 2500 ilyen általános tudást nyújtó római katolikus tanintézmény került az utódállamok határai mögé. (Uo. Utolsó letöltés: 2020. 12. 12.) Az összeomlás éveit követően, 1921–1922-ben Szlovenszkó területén 727 magyar tannyelvű elemi népiskola volt számontartva, amelyből 354 tartozott a római katolikus egyház fennhatósága alá. (Popély 1998, 22. p.) Ezek egyike volt ekkor a radi elemi népiskola is, amelynek egyik tanítója volt Petrik Béla.

A kistárkányi származású növendék pappá való szentelését (1911) követően Kassán hittant oktatott, továbbá ugyanitt egyházjogi ismereteket hallgatott a jogakadémián. A radi plébánia igazgatásának átvétele előtt, az impériumváltás éveiben Sárospatakon tanított.[156] Csehszlovákia oktatáspolitikája különbözött a Monarchiában megszokott rendszertől, ami többek között az 1922-ben elfogadott 226/1922. számú törvény (közismert nevén az úgynevezett kis iskolatörvény/malý školský zákon) elméleti és gyakorlati rendelkezéseiben volt fellelhető. Az oktatásügyi minisztérium (hivatalosan Iskolaügyi és Nemzetművelődési Minisztérium/Ministerstvo školstva a národnej osvety) módosította az elemi és polgári iskolák tantervét, amelynek leglényegesebb változtatása az 1918-as állapotokhoz képest az új államnyelv, vagyis a „csehszlovák” nyelv oktatásának kötelezővé tétele. Továbbá be lett vezetve a nyolcéves általános tankötelezettség (Popély 1998, 30–31. p.), az egyház szempontjából pedig előnytelen rendelkezés volt az, hogy a szülők kérésére a gyermek felmenthető a hittanórák látogatása alól, ami csak a népiskolák osztályaiban volt kötelező. (Zubková 2009, 104. p.) A kis iskolatörvényt pontosította és egészítette ki a 64/1925. számú kormányrendelet, amely főként a tantárgyak oktatásának szabályait és az iskolai vallásoktatást szabályozta. (Popély 1998, 31. p.)

Petrik Fischer-Colbrie püspöksége idején lett radi plébános, aki 18 éves főpásztori tevékenysége alatt a tudományok nagy támogatója volt, az általa igazgatott egyházmegye területén pedig több tucat népiskolát építtetett. (Filep 2007, 14. p.) Trianon után ezek nagyobb hányadát – tekintettel arra, hogy a kassai egyházmegye területe a köztársaság szegényebb régiójának számított – az újonnan felállított állami tanfelügyelőségek intésben részesítették, mivel nem voltak megfelelő állapotúak vagy nem voltak kellőképpen felszerelve. (Noszkay 1938, 9. p.; Popély 1998, 38. p.) Bár ez – a már említett szekularizációs hullám – egy eszköz volt arra, hogy az állam adott régiókban csökkentse az egyházi iskolák számát, ezek valóban nem feleltek meg a korszerű oktatás követelményeinek. (Fizély 1938, 108–109. p.) A bodrogközi egyházkerület radi iskolaszéke alá tartozó elemi népiskolák sem voltak ez alól kivételek, amiről az illetékes tanfelügyelőségtől (Alsómihályi/Michaľany, Nagykapos, Csap) és a kassai püspökségtől származó levelek is árulkodnak.

Petrik a helyi iskolaszék elnökeként nemcsak a Radban levő népiskola, hanem a falu filiáiban (Bodrogszentmária, Bodrogvécs, Szinyér) található katolikus alapfokú tanintézmények állapotáért és igazgatásáért is felelt. Az 1920-as évek első felében több kísérlet volt arra, hogy a radi és a bodrogszentmáriai iskolákat felújítsák községi[157] és kisebb mértékű magyar állami támogatásból.[158] Maga Petrik is több alkalommal anyagi segítségért fordult a pozsonyi Iskolaügyi Referátushoz a konszolidáció éveiben,[159] amikor az iskolák finanszírozásáról még nem rendelkeztek Prágában vagy Pozsonyban. Az iskolák renoválásának folyamatai az 1924-es árvíz idején feneklettek meg, Rad és Bodrogszentmária katolikus elemi népiskoláinak léte veszélybe került.[160] Az évtized derekán arról is értesülünk, hogy tisztázatlan okok miatt Rad lakossága az elemi népiskolához nem is ragaszkodott, sőt, Petrik szerint „az itteni néplélek a velük való folytonos iskolaszéki tárgyalást nem engedi meg”.[161] A kétségbeesett lelkipásztor[162] végül Fischer-Colbrie beleegyezésével a radi tanulókat a részlegesen helyrehozott iskolai konyhában,[163] a bodrogszentmáriai gyermekeket pedig a püspöki birtokon található erdészlakban tanította ideiglenesen.[164] A szóban forgó radi római katolikus népiskola 1925. január 1-jén megszűnt,[165] s 1926. szeptember 1-jén lett restaurálva egy új épületben a szinyéri állami népiskola fiókjaként.[166]

Az új iskola belterét a következő módon jellemzi Petrik: „Sötét volt, különösen borult időben, de a kedves radi gyermekek, ebben is tudtak tanulni. Tanítói íróasztal az ablakpárkány volt.[167] Fennállásának első éveiben valószínűleg ezért is szólította fel Petriket Čársky püspök arra, hogy a csapi tanfelügyelőség által kifogásolt iskolai hiányosságokat minél hamarabb pótolja.[168] Az új kassai püspök egy évvel kinevezése után, 1926 novemberétől a Katolikus Iskolatanács (Katolícka školská rada) élére került, amely az állami nyomástól igyekezett megvédeni az egyházi iskolák érdekeit. (Zubková 2009, 105. p.) Bár Radban a két világháború között – állítólag – a katolikus egyház iskolajoga nem szűnt meg,[169] de Bodrogszentmárián 1927-től,[170] Radban pedig 1936-tól[171] községivé vált az elemi népiskola. A radi önkormányzat ez utóbbit egy harmadik, két tantermes épületben üzemeltette,[172] az iskola átadási ünnepsége Csehszlovákia megalakulásának évfordulóján, 1936. október 28-án történt.[173]

Az 1920-as évek első felében a szlovenszkói magyar tannyelvű elemi népiskolákban használt tankönyvek többsége a Monarchia előtti időkből származott, beleértve a vallástannal kapcsolatos kiadványokat is. (Popély 1998, 33. p.) Ilyen volt a Palkovich Viktor (1850–1930) gútai (szlovákul Kolárovo) plébános által írt pedagógiai segédlet (Részletes tan- és óratervek a katholikus népiskolákban végzendő hittani anyag feldolgozásához) is, amit eredetileg 1893-ban adott ki, viszont – kiegészítve a változtatásokkal – újra kiadta Pozsonyban az impériumváltás után. (Sztyahula 2012, 61. p.) A római katolikus elemi népiskolák tanulói által használt tankönyvekről a Katolikus Iskolatanács rendelkezett 1926 augusztusában: előírták, hogy csak olyan kiadványokat használhatnak az iskolákban a gyermekek, amelyeket az Iskolatanács engedélyez. (Zubková 2009, 108. p.)

Petrik Béla Radban, Bodrogszentmárián, Bodrogvécsen és Szinyérben oktatott római katolikus hittant a két világháború között, amiről az órarendi értesítők árulkodnak.[174] A 495/1919. számú kormányrendelet értelmében, az elemi népiskolák tanítói kötelesek voltak állami hűségesküt tenni az illetékes tanfelügyelőnél (Popély 1998. 7. p.), amire fel is szólították Petriket,[175] ő viszont csak Fischer-Colbrie későbbi felszólítására volt erre hajlandó.[176] 1925-ig Ruzsiczky Sándor, 1926-tól pedig Mihalkovics Mihály tanítók dolgoztak együtt a radi plébánossal ezekben a tanintézményekben.[177] A szinyéri állami népiskola igazgatójával valószínűsíthetően nem ápolt jó viszonyt Petrik, mivel egy órarendi értesítő hátoldalán az alábbiakat jegyezte meg az illetőről: „Hát erre válaszol az ő kommunista sárkány epéjével felütve a túloldali pöfögő módon.[178] Tanítói pályafutásának megítélése nehéz, mert amíg 1932-ben a bodrogszentmáriai iskola tanulóitól kap egy köszönőlevelet, amiért imakönyveket adományozott nekik,[179] 1938-ban – állítólag – egy szinyéri lakos lányán kérte számon a család templomlátogatásának mulasztását.[180]

6. Utóhang – Petrik Béla és a szlovenszkói magyar katolikus közélet

 A történettudományon belül a mikrotörténet irányzata úgy szeretne egy adott összetett jelenséget megfogalmazni, hogy a halmazból a legtipikusabb, a hétköznapok egyik ismérvét ragadja ki. Leggyakrabban középkori és kora újkori vizsgálatok terén alkalmazzák, hogy az olvasóközönség közelebbről megismerhesse egy kis falu mindennapjait és mozgatórugóit,[181] vagy esetleg egy korabeli réteg mentalitását.[182] Természetesen jelenkori társadalmunk gondolkodásmódja nem különbözik olyan mértékben a 20. század első felének emberétől, mint egy 16. századi molnárétól. Mégis vannak foltok és homályos részletek, amit mind a sarlósok, mind a Prohászka körösök is érzékeltek a saját korukban.

A Tice partján fekvő Rad a természet lágy és kevésbé lágy ölén fekszik. Mai napig a nádasok között, elzártan, egy kis tüskevár szívében található, lakóit pedig századokon keresztül nem kímélték az áradások. A katolikusok által lakott bodrogközi település közelében telepedett le eredetileg a minorita rend is, viszont a rend képviselői később Imregre költöztek. (Kónya 2010, 19. p.) Petrik Béla szerint a minoriták azért távoztak a Bodrogon túlra, mert épp az árvizeket „unták meg. Kivált amikor egymásután két páterük is beléveszett ladikostúl: elhatározták, hogy Radot végleg itt hagyják”.[183] A plébános krónikáját olvasva rájöhetünk, hogy a Bodrogköz sajátos tája és romantikája lenyűgözte őt, a szerelmese volt, aki gyakran többre is értékelte a természettel való kapcsolatot, mint az emberek társaságát. A nyugat–kelet irányban fekvő csehszlovák állam délkeleti szegletében fekvő tájegység nemcsak gazdaságilag, hanem társadalmilag is periferikus helyzetbe került. Azon belül Rad pedig még inkább, mint korábban.

Ezért is tartottam alkalmasnak a radi plébános két világháború közötti helyzetét elemezni. Petrik Béla kevéssé mondható a szlovenszkói magyar közélet aktív tagjának, papi tevékenysége főleg Radot és környező falvait érintette. A korszakban megjelenő magyar napilap, a Prágai Magyar Hírlap rendszeresen értesítette olvasóit a magyar érdekeltségű eseményekről, amelyeket majdhogynem leltárszerűen összegeztek a szerkesztők. Egyetlen tudósításról tudunk személyét illetően: Petrik a bolyi templom harangjának felszentelésekor „alkalmi szentbeszédet” mondott 1927-ben.[184] Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem folytatott levelezést Kelet-Szlovenszkó plébánosaival, akiknek többsége valamilyen szinten kapcsolatba hozható az Országos Keresztényszocialista Párttal. Amíg a két kassai püspökkel kollegiális viszonyban volt, addig több olyan, plébániája közvetlen környezetében levő ember állt közel hozzá, mint Hamrák János, Tindira Ernő vagy Mécs László.

Petrik periferikus helyzetéből adódóan jól mérhető fel az, hogy a korabeli katolikus szervezetek jelenléte, hatása hová és meddig jutott el. A Központi Karitász, a csehszlovákiai Katolikus Akció és a SzKIE alakulását követően intenzív szervezetépítő munka indult el a helyi fiókok létrehozása érdekében, amelyre Radban minimum két év múltán vagy egyáltalán nem került sor. Az 1920-as évek második felében „felnövő” ifjú kisebbségi nemzedék esetében a kutatások eddig az értelmiségi réteget, az egyetemistákat érintették. Az 1930-as évek első felében alakuló ifjúsági mozgalmak története, amelyek nyílt szándéka volt a tömegesítés, még feltárásra vár. A SzKIE ugyanazt a társadalmi osztályt célozta meg sorainak bővítésére, amelyet a Jaross Andor (1896–1946) által vezetett Fiatal Magyarok Munkacsoportja, az MNP ifjúsági tagozata is, azzal a különbséggel, hogy az előbbi vallási, az utóbbi nemzeti alapon kívánt tömörülni.

Az impériumváltást követően Radban és annak filiáiban a római katolikus egyház elveszítette iskoláit annak ellenére, hogy Petrik Béla megpróbálta menteni a menthetőt. A falvakban ezek az elemi népiskolák állami vagy községi tulajdonba kerültek, ahol a plébános hittant tanított a helyi gyermekek számára. Az 1920-as évek elején a radi és bodrogszentmáriai iskolákban megkezdődtek a felújítási munkálatok, amelyeket viszont az 1924-es árvíz semmissé tett. Mindamellett, hogy Petrik paptársairól gyakran rossz véleménnyel volt, a tanítói szerepet és a tanulókat valószínűleg szerette.

Balogh Edgár és társai 1930. augusztus elején szálltak le a vonatról Munkácson, hogy a Beregszász környéki falvakban szociográfiai kutatások céljából egy körutat tegyenek.[185] Akár a sarlósok, a Prohászka-körösök sem elégedtek meg azzal, hogy puszta adatokból ismerjék meg saját szülőföldjüket: találkozniuk kellett a faluval és közösségével. Ma, amikor az a Szlovenszkó már a múlt részét képezi, a korabeli falu képéről is főleg a sarlósok által készített leírásokban olvashatunk. Függetlenül attól, hogy Petrik Béla milyen indíttatásból írta meg a plébánia nagy volumenű krónikáját, fontos kútfőként szolgálhat nemcsak a bodrogközi, hanem a szlovenszkói magyar falu megismeréséhez is. Munkámmal részben ehhez s az eddig még kellőképpen fel nem tárt szlovenszkói magyar katolikus közélet árnyaltabb megközelítéséhez szerettem volna hozzájárulni.

7. Felhasznált források és szakirodalom

1. Levéltári források

Plébániai Levéltár. Római Katolikus Egyház – Plébánia Rad, Farské spisy 1920–1938.

Petrik Béla: Chronica parochiae Radensis. I–II. kötet.

1. Felhasznált források

Fizély Imre 1938. A magyar iskola. In Borsody István (szerk.): Magyarok Csehszlovákiában, 1918-1938. Budapest, Az Ország Útja, 108–118. p.

Noszkay Ödön 1938. A magyar katolicizmus. In Borsody István (szerk.): Magyarok Csehszlovákiában, 1918–1938. Budapest, Az Ország Útja, 7–14. p.

Pfeiffer Miklós 1940. A felvidéki magyar ifjúság és a magyar nemzeti gondolat a húszesztendős csehszlovákiai kisebbségi helyzet idején. In Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Budapest, Mefhosz Könyvkiadó, 79–87. p.

1. Felhasznált sajtóanyagok

Prágai Magyar Hírlap 1922–1938

1. Felhasznált szakirodalom

Ablonczy Balázs 2020. Ismeretlen Trianon. Az összeomlás és a békeszerződés történetei, 1918–1921. Budapest, Jaffa Kiadó.

Angyal Béla 2002. Érdekvédelem és önszerveződés. Fejezetek a csehszlovákiai magyar pártpolitika történetéből, 1918–1938. Galánta–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum.

Csontos, Ladislav 2017. Mariánske kongregácie a Katolícka akcia na Slovensku v prvej polovici 20. storočia. Studia Theologica, 19. évf. 3. sz. 77–97. p.

Filep Tamás Gusztáv 2003. A (cseh)szlovákiai magyar kisebbség társadalmi és kulturális életéről 1919–1945 között. In uő: A hagyomány felemelt tőre. Válogatott és új esszék, tanulmányok az 1918–1945 közötti (cseh)szlovákiai magyar kultúráról. Budapest, Ister Kiadó, 299–392. p.

Filep Tamás Gusztáv 2007. Etatizmus és karitász. Adalék Fischer-Colbrie Ágost és a szlovákok kapcsolatához. In uő: A humanista voksa. Írások a csehszlovákiai magyar kisebbség történetének köréből, 1918–1945. Pozsony, Kalligram, 9–18. p.

Gayer Veronika 2014. Slovjacké regionalné hnutie v rokoch 1907–1918. Mesto a dejiny, 3. évf. 2. sz. 68–83. p.

Gembický, Juraj 2016. Unknown Béla Petrik /1888–1971/. Photographer-priest from the village of Rad and his „memory of glass”. European Journal of Media, Art and Photography, 4. évf. 2. sz. 60–93. p.

Haburaj, Tomáš–Zubko, Peter 2016. Financovanie cirkvi v medzivojnovom období. Ekonomická stránka života katolíckej cirkvi v Košiciach v rokoch 1918–1938. Prešov, Vydavateľstvo Michala Vaška.

Jančík, Drahomír–Hallon, Ľudovít 2018. Hospodařský a socialní vývoj meziválečného Československa. In Dejmek, Jindřich (szerk.): Československo. Dejiny státu. Praha, Nakladatelství Libri, 196–236. p.

Kónya, Peter 2010. A Bodrogköz autochton és allochton közössége. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 12. évf. 1. sz. 3–22. p.

Kováč, Dušan 2011. Szlovákia története. Pozsony, Kalligram.

Ligeti Dávid 2018. Trianon az Eucharisztia budapesti világünnepének fényében 1938-ban. Trianoni Szemle, 3–4. (július-december) sz. 223–229. p.

Molnár Imre 1998. A szlovenszkói magyar közművelődés meghatározó összetevői 1920–1945 között. In Filep Tamás Gusztáv–Tóth László (szerk.): A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története, 1918–1998, II. kötet. Budapest, Ister Kiadó, 179–233. p.

Popély Gyula 1998. A magyar iskolaügy kálváriája (Cseh)Szlovákiában, 1918–1945. In Filep Tamás Gusztáv–Tóth László (szerk.): A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története, 1918–1998, II. kötet. Budapest, Ister Kiadó, 5–93. p.

Šebek, Jaroslav 2018. Politický systém a jeho vývoj v meziválečném Československu (do jara 1938). In Dejmek, Jindřich (szerk.): Československo. Dejiny státu. Praha, Nakladatelství Libri, 146–196. p.

Simon Attila 2013. Az elfeledett aktivisták. Kormánypárti magyar politika az első Csehszlovák Köztársaságban. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Szeghy-Gayer Veronika 2015. Felvidékből Szlovenszkó. Magyar értelmiségi útkeresések Eperjesen és Kassán a két világháború között. Pozsony, Kalligram Kiadó.

Sztyahula László 2012. A csehszlovákiai magyar katolikus egyház története, 1918–1950. PhD-disszertáció. ELTE BTK – Történelemtudományok Doktori Iskola.

Tamás Edit 1999. A Bodrogköz népessége a XVIII–XX. században. Vallási és nemzetiségstatisztikai feldolgozás. Sárospatak, Felelős kiadó: Jósvainé dr. Dankó Katalin.

Zubková, Jozefína 2009. Život a služba biskupa Jozefa Čárskeho do roku 1939. Historické rozhľady. 5. évf. 77–113. p.

1. Online források

Angyal Béla 2000. Magyar szervezetek és mozgalmak Csehszlovákiában, 1918–1921 (II. rész). Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2. évf. 2. sz. URL: [https://forumszemle.eu/2000/06/02/angyal-bela-magyar-szervezetek-es-mozgalmak-csehszlovakiaban-1918-1921-ii-resz/].

Dominikánsky Knižný Inštitút. URL: [https://www.knihydominikani.sk/].

Gembický, Juraj–Pristáš, Martin–Jakubčáková, Lena–Župník, Peter: PAMÄŤ na SKLE – projekt objavu, záchrany a prezentácie. Béla Petrik (1888–1971) – fascinujúci farár fotograf a kultúrne dedičstvo Medzibodrožia. URL: [http://www.obecrad.sk/–5-36-pamat-na-skle—projekt-objavu-zachrany-a-prezentacie].

Gergely Jenő 1997. A katolikus egyház története Magyarországon, 1919–1945. Budapest, Pannonica Kiadó. URL: [https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/katolikus-egyhaz-1/index.html].

Magyar Katolikus Lexikon. URL: [http://lexikon.katolikus.hu/].

Szendrey Anita: A római katolikusok mindennapjai Beregszászon, 1932–1944. URL: [http://www.szabarchiv.hu/drupal/sites/default/files/Szendrey_Anita.pdf].

Hit és hazafias életösztön

Szemelvények a jászóvári premontreiek történetéből (1918–1923)

Az 1130 körül alapított Jászóvári Premontrei Kanonokrendet 1787 és 2021 között kétszer teljesen felszámolták,[1] egyszer majdnem. A kétszeri megszüntetéskor javadalmaitól is teljesen megfosztották,[2] a harmadik esetben részben. E harmadik, 1918-tól 1929-ig tartó vészkorszakban az életben maradás, az azt követő rendi exodus, majd az újbóli feltámadás napról napra hittel és tettekkel írt krónikáját még ma sem ismerjük részletesen. Az eddig megjelent, csekély számú publikációk vagy vatikáni,[3] vagy rendi levéltári forrásokon[4] alapulnak.

Csehszlovákiában 1950-ben a rend könyv- és levéltárai (a többi kelet-szlovákiai szerzetesközösség gyűjteményeivel együtt) az állam, illetve a Matica slovenská kezelésébe kerültek. Jászóvárról előbb a turócszentmártoni Szlovák Nemzeti Könyvtárba vitték a gyűjteményeket, ahonnan a levéltári anyag nagy része az 1950-es évek végén, az 1960-as évek elején a pozsonyi Szlovák Állami Központi Levéltárba került.[5] A rendszerváltozást követően e levéltári gyűjteményt visszakapta a rend, de letétként, állományvédelmi okokból, még a Szlovák Nemzeti Levéltárban őrzik.

Az itt található iratok közül – témánkat tekintve – az egyik legalapvetőbb az 1802. március 12-ei keltezésű Diploma Restitutionale,[6] amelyet az 1919–1929 közötti csehszlovákiai és romániai jogtalanságok ügyében hazai és nemzetközi, egyházi és világi testületekhez, szervezetekhez forduló premontrei rendi vezetők igazuk bizonyításában is az egyik legfontosabb dokumentumnak tartottak. Napjainkig meghatározó jelentőségű. Nem csak azért, mert a rendet visszaállította korábbi jogaiba és kiváltságaiba, illetve visszaszolgáltatta elkobzott ingó és ingatlan javait, kárpótolta anyagi veszteségeiért. Az addig önálló váradhegyfoki, leleszi és jászóvári prépostságot, utóbbi központtal, egyesítette. Új hivatásra kötelezte a szerzeteseket: a középfokú oktatásra (bár Rozsnyón 1776-tól a rend felszámolásáig, 1787-ig már tanítottak). Minden (általában egykori jezsuita) gimnáziumhoz saját rendház és templom adását határozta meg, amelyek fenntartásáról a rendnek kell gondoskodnia. A gimnáziumok és rendházak ugyanazon személyű vezetőjét a prépost jelöli és nevezi ki. A gimnáziumi szerzetes tanárok képzését a rend feladatává tette.[7] A leendő prépostok kinevezési joga a királyt illette.

Mindezek alapján, de a rendfőnökök, kiemelten Takács Ferenc Menyhért O.Praem. prépost (1900–1933) tevékenységének jóvoltából szilárdulhatott meg szervezetileg és gazdaságilag a rend az 1910-es évek elejére.

1. A Jászóvári Premontrei Kanonokrend szervezete 1916-ban[8]

 A rend vezetése alatt álló…

intézmények: 7 konvent (prépostságok, társházak); 1 hittudományi intézet, illetve 1 tanárképző és hittudományi intézet (összesen 33 hallgatóval); 3 főgimnázium (1446 tanulóval); 1 királyi konviktus (38 növendékkel); 4 népiskola, 6 konventi, 3-3 gimnáziumi tanári és ifjúsági, 2 főiskolai könyvtár; 2 országos levéltár; 24 templom és kápolna; 16 kegyurasága alatt lévő plébánia (53 hozzá tartozó településsel, 10 913 r. k. hívővel, 1976 iskolaköteles gyerekkel).

Rendtagok. Összesen 120 fő, átlagéletkoruk 37 év. A szerzetesek fele 30 évesnél fiatalabb, 13,3%-uk 60 évnél idősebb. A 120 főből 1 prépost-prelátus (Takács Ferenc Menyhért O.Praem.), 86 ünnepélyes fogadalmat tett kanonok, 28 egyszerű fogadalmat tett növendék, 5 novícius. 89 szerzetes áldozópap, 28 teológus hallgató, 5 novícius. 42 kanonok főgimnáziumi tanár, 12 lelkipásztor, 5 tábori lelkész,[9] 3 a rend gazdasági ügyeit intézte. Két növendék hadi szolgálatban állt.[10]

Prépostságok:

 

  1. Váradhegyfoki (váradszentmártoni) prépostság[11] (alapítva: 1130 körül; az 1916-ban Bihar vármegyében fekvő Váradszentmárton Trianont követően Romániához került, mai neve Sânmartin): 1 szerzetes;
  2. leleszi prépostság (alapítva: 1180 körül; az 1916-ban Zemplén vármegyében fekvő Lelesz Trianont követően Csehszlovákiához került, mai neve Leles): 7 szerzetes;
  3. jászóvári prépostság (alapítva: 12. század vége – 13. század eleje; az 1916-ban Abaúj-Torna vármegyében fekvő Jászóvár Trianont követően Csehszlovákiához került): 27 szerzetes.

 

További konventek:

 

  1. Nagyvárad (1808-tól; Nagyvárad 1916-ban Bihar vármegye székhelye, Trianont követően Romániához került, mai neve Oradea): 20 szerzetes;
  2. Rozsnyó (1810-től; az 1916-ban Gömör-Kishont vármegyében fekvő Rozsnyó Trianont követően Csehszlovákiához került): 8 szerzetes;
  3. Kassa (1811-től; Kassa 1916-ban Abaúj-Torna vármegye székhelye, Trianont követően Csehszlovákiához került): 21 szerzetes;
  4. Budapest (Norbertinum, alapítva: 1894): 23 szerzetes.

 

Főgimnáziumok:

 

  1. Rozsnyó (működés: eredetileg már 1776–1787 között, majd 1810-től): 8 szerzetes tanár és 236 diák;
  2. Nagyvárad (működés: 1808-tól): 20 szerzetes tanár és 645 diák;
  3. Kassa (működés: főgimnázium: 1811–1853 között, majd 1861-től; konviktus: 1812–1848 között, majd 1886-tól): 17 középiskolai és 5 konviktusi szerzetes (nevelő)tanár, 565 diák és 38 kollégista.

 

Hittudományi intézetek:

 

  1. Jászóvár (alapítva: 1802): 2 (1919: 5, 1923: 7) szerzetes tanár és 13 növendék;
  2. Budapest (Norbertinum, alapítva: 1894): 3 szerzetes tanár és 20 növendék.

 

Népiskolák: Jászó, Lelesz, Váradszentmárton, Asszonyvására (alapítva: 1896; az 1916-ban Bihar vármegyében fekvő Asszonyvására Trianont követően Romániához került, mai neve Târgušor), Ricse-Budahomok (alapítva: 1902; az 1916-ban Zemplén vármegyéhez tartozó Ricse Trianont követően Magyarországon maradt).

 

Plébániák, közülük…

 

rendiek, kegyura a jászóvári prépostság:

 

  1. Jászó (alapítva: 13. század eleje, anyakönyvei 1679-től): 1519 r. k. hívő;
  2. Felsőmecenzéf (alapítva: 1301 körül, anyakönyvei 1688-tól; az 1916-ban Abaúj-Torna vármegyében fekvő község Trianont követően Csehszlovákiához került): 1184 r. k. hívő;
  3. Debrőd (alapítva: 1434 körül, anyakönyvei 1688-tól; az 1916-ban Abaúj-Torna vármegyében fekvő község Trianont követően Csehszlovákiához került): 606 r. k. hívő;
  4. Jászómindszent (alapítva: 1506 körül, anyakönyvei 1716-tól; az 1916-ban Abaúj-Torna vármegyében fekvő község Trianont követően Csehszlovákiához került): 1199 r. k. hívő;
  5. Nyésta (alapítva: 1762, anyakönyvei 1784-től; az 1916-ban Abaúj-Torna vármegyében fekvő község Trianont követően Magyarországon maradt): 429 r. k. hívő;
  6. Rudnok (alapítva: 1775; az 1916-ban Abaúj-Torna vármegyében fekvő község Trianont követően Csehszlovákiához került): 711 r. k. hívő;
  7. Felsőnovaj (alapítva: 1783, anyakönyvei 1783-tól; az 1916-ban Abaúj-Torna vármegyében fekvő község Trianont követően Magyarországon maradt; 1936-ban Novajidrány néven Alsónovajjal és Idránnyal egyesítették): 1221 r. k. hívő;
  8. Jászóújfalu[12](az 1916-ban Abaúj-Torna vármegyében fekvő község Trianont követően Csehszlovákiához került).

 

Rendi plébániák, amelyeknek kegyura a leleszi prépostság:

 

  1. Lelesz (alapításának pontos ideje nem ismert, anyakönyvei 1678-tól): 1239 r. k. hívő;
  2. Királyhelmec (alapítva: 1330 előtt, majd megszűnt, újraalapítva: 1713, anyakönyvei 1757-től; az 1916-ban Zemplén vármegyében fekvő község Trianont követően Csehszlovákiához került): 1455 r. k. hívő;
  3. Nagykapos (alapítva: 1343 előtt, majd megszűnt, újraalapítva: 1699, anyakönyvei 1816-tól; az 1916-ban Ung vármegyében fekvő község Trianont követően Csehszlovákiához került): 880 r. k. hívő;
  4. Bodrogmező (az 1916-ban Zemplén vármegyében fekvő község Trianont követően Csehszlovákiához került).

 

Rendi plébániák, amelyeknek kegyura a váradhegyfoki (nagyváradi) prépostság:

 

  1. Váradszentmárton (alapítva: 1206 előtt, 1566-ban megszűnt, újraalapítva: 1784, anyakönyvei 1784-től): 175 r. k. hívő;
  2. Asszonyvására (alapítva: 1552, majd megszűnt, újraalapítva: 1784): 295 r. k. hívő;
  3. Betfia (az 1916-ban Bihar vármegyében fekvő község Trianont követően Romániához került, mai neve Betfia);
  4. Farnos (az 1916-ban Bihar vármegyében fekvő község Trianont követően Romániához került, mai neve Berettyófarnos, Sfârnaş).

Mezőgazdaság

A prépostsági javadalomhoz ekkor tartozó, összesen 38 500 kh-nyi (azaz 22 157 ha, 221,57 km2) birtok hat vármegye (Abaúj-Torna, Gömör-Kishont, Zemplén, Szabolcs, Ung, Bihar) 58 településén feküdt.

2. A Jászóvári Premontrei Kanonokrend helyzete 1918 és 1923 között

Az I. világháború, bár emberi erőforrásilag és gazdaságilag is igen érzékenyen érintette a rendet, de az talpon maradt. Azonban a rend székhelye, Jászóvár, 1918. október 30-án de facto az új állam, Csehszlovákia része lett. 1919-ben erőszakkal államosították a premontreiek rozsnyói (augusztus 26.), kassai (szeptember 11.) középfokú oktatási intézményét és kollégiumát (július 17.). Ezután azzal az álságos, mondvacsinált ürüggyel, hogy megfosztva oktatási intézményeiktől „foglalkozásnélküliek”,[13] felszólították őket (eredménytelenül) rendházuk elhagyására.[14]

Trianont követően a rendi ingatlanok földrajzilag három ország – Csehszlovákia, Románia, Magyarország – területére kerültek, ahogy ezt az alábbi táblázat szemlélteti:

A rendi tulajdon területi eloszlása Magyarországon és azon kívül, 1920. június 4-e után (%) (Összeállította: Kara Anna)

A jászóvári központból a nagyváradi és budapesti tagozatot Takács Ferenc Menyhért O.Praem. prépost vikáriusok közbeiktatásával vezette.

  1. október 5. és 1921. július 1-je között a prágai kormányzat a prépostság birtokain kényszergazdálkodást vezetett be. 1921-ben, a birtokok végleges állami lefoglalásának megakadályozására, Takács Ferenc Menyhért O.Praem. az Apostoli Szentszékhez fordult, hogy prépostságát az abbatia nullius rangjára emeltesse, kijelöltetve az alája tartozó területek határait. 1922. június 7-én ez meg is történt, (Lásd: Berger 2016) gyakorlati érvényesülését azonban az állami és egyházpolitikai diplomáciai háttéralkuk, valamint a perek megakadályozták. A rendet ekkor nem sok választotta el a felszámolástól, a nem Csehszlovákiában honos (értsd: született) rendtagokat az országból való kiutasítástól. Az első kiutasítás 1919. szeptember 7-e körül történt, áldozata Vass Miklós Keresztély O.Praem. (1879–1925).[15]
  2. január 17-én a román hatóságok végleg bezárták a nagyváradi premontrei főgimnáziumot.

 

Az 1919–1923 között Csehszlovákiából és Romániából kiutasított vagy préposti rendelkezés nyomán hosszabb-rövidebb időre Magyarországra, vagy más rendházba küldött jászóvári premontrei szerzetesek névsora:[16]

 

  1. Jászóvárról: Áldorfai József Benedek O.Praem. (1896–1990), Balyi Ferenc Károly O.Praem. (1897–1975), Beke Benjámin Boldizsár O.Praem. (1868–1942), Kovács István Kandid O.Praem. (1882–1964), Láng Ferenc Alán O.Praem. (1892–1971), Szabadka Zoltán Medárd O.Praem. (1891–1985);
  2. Kassáról: Áldorfai József Benedek O.Praem, Arany János Paszkál[17] O.Praem. (1891–1963), Bacsó Lajos Vilmos O.Praem. (1885–1949), Balogh Árpád Ányos O.Praem. (1889–1959), Beke Benjámin Boldizsár O.Praem., Berkovics Lajos Ernő O.Praem. (1893–1969), Bodnár György Remig O.Praem. (1895–1942), Ebergényi Miksa Ambrus O.Praem. (1895–1952), Frei Péter Gusztáv O.Praem. (1884–1936), Gedeon Lipót Elek O.Praem. (1888–1960), Kolumbán Károly Virgil O.Praem. (1887–1963), Pupinszky Nándor Lipót (?) O.Praem. (1890–1959), Stuhlmann Vencel Patrik O.Praem. (1871–1951), Szabó Aladár Adorján O.Praem. (1868–1950), Szepesi Károly Géza O.Praem. (1852–1926), Váli András József O.Praem. (1863–1921), Vass Miklós Keresztély O.Praem.;
  3. Rozsnyóról: Faith Nándor Ágoston O.Praem. (1884–1952), Magyar Endre Gábor O.Praem. (1893–1952), Steib Márton Guidó O.Praem. (1889–1945), Szántó Mihály Fidél O.Praem. (1885–1959), Vámos István Elemér O.Praem. (1889–1962);
  4. Leleszről: Berkovics Lajos Ernő O.Praem, Halmos József Viktor O.Praem. (1873–1931).
  5. Nagyváradról: Áldorfai József Benedek O.Praem, Kende János Gyula O.Praem. (1872–1948), Kovács Imre Lajos O.Praem. (1878–1949).

 

Végül ki kell térnünk egy nemzetiségi identitását többször váltó egykori jászóvári premontrei szerzetesre, Hegedüs Károly Anzelmre (1881–1925). Az eredetileg színszlovák, Zólyom vármegyei 303 lakosú (1881) faluból, Tajóból (Tajova, ma Tajov, Szlovákia) származó, s anyakönyvezett nevén Karol Murgaš a rendi feljegyzések és a helyi lapok beszámolói alapján hazafias magyar beszédeiről híresült el. Például az 1916. november 1-jei, a kassai hősök temetőjében tartott gyászünnepségre Magyar! címmel írt verset, amelynek első két sorát az I. világháborús emlékoszlopra is rávésték.[18] Csehszlovákia létrejöttét követőn azonban kilépett a rendből, s 1919. október 16-ától az új állam első reálgimnáziumának, az egykori premontrei intézménynek igazgatója lett.[19]

 

  1. Krónika a Jászóvári Premontrei Kanonokrend 1918–1923 közötti történetéről, gazdasági és politikai ellehetetlenítéséről

 

1918

 

Április 9. Kovács Imre Lajos O.Praem., a nagyváradi rendház főnöke arról értesítette[20] a prépostot, hogy a Honvédelmi Minisztérium kiküldötte és a helyi katonai hatóságok elhatározták a főgimnázium épületének visszaadását.

Május 8. A katonaság április közepén kivonult a főgimnázium épületéből az időközben megérkezett rendelet hatására. Április 20-án történt a kárfelmérés.[21]

Október 28. A július 13-án alapított prágai Nemzeti Bizottság a csehszlovák állam kormányává nyilvánította magát. Bejelentette a cseh tartományok elszakadását az Osztrák–Magyar Monarchiától, és a független cseh állam megalakulását (1918. évi 11. törvény).

Október 30. A Turócszentmártonban az aznap létrejött Szlovák Nemzeti Tanács deklarációt fogadott el, és csatlakozott a független csehszlovák államhoz.

Október. Mécs József László O.Praem. (1895–1978) szerzetes költő így élte át ezt: „Fölszentelésem után rögtön spanyol tüdőgyulladásba estem, 5 hétig nem tudtam magamról. […] Elaludtam Hungáriában és a lázakból felébredtem Csehszlovákiában!”[22]

November 11. Takács Ferenc Menyhért O.Praem. Karsai Ferenc Ervin O.Praem. (1866–1948) házfőnöknek szóló levelében[23] helyesléssel vette tudomásul, hogy a Norbertinum tagjai nemzetőri szolgálatot láttak el. Hasonló eljárást kellett követniük Jászóváron is, ahol presbiterek és növendékek egyaránt vállalkoztak a nemzetőrségre.

December 10. A megszállt észak-magyarországi területeken megkezdődött a közigazgatás megszervezése. Az 1918. évi 64. törvény 2. §-a értelmében a volt Magyar Királyság állami, önkormányzati és egyházi méltóságai, tisztviselői és alkalmazottai ideiglenesen hivatalaikban meghagyatnak eddigi illetményeikkel, de csak akkor, ha a Csehszlovák Köztársaság iránti engedelmességi fogadalmat leteszik, és ha a kormány meghatalmazottja úgy látja, hogy máskülönben is megfelelnek feladatuknak.

December 11. Szlovákia kormánybiztosává és teljhatalmú miniszterévé Vavro Šrobárt (1867–1950) nevezték ki.

December 29. A csehszlovák csapatok megszállták Kassát.

 

1919

 

Január 2. Takács Ferenc Menyhért O.Praem. sajnálattal közölte[24] Szabó Aladár Adorján O.Praem. kassai házfőnökkel, hogy a lábtörést szenvedett Holba Róbert Kasszián O.Praem. (1893–1982) helyettesítésére konventi tagot – egyelőre – nem küldhet, mert a fiatalabbak mindnyájan az élet- és vagyonbiztonság megvédésére megalakított fegyveres nemzetőrség tagjai, akik a községi polgárokkal együtt minden második napon szolgálatot teljesítenek.

Január 8. Takács Ferenc Menyhért O.Praem. Szekeress Ödön Frigyes O.Praem. (1856–1920) jószágkormányzót központi fő jószágkormányzóvá, Halmos József Viktor O.Praem. eddigi gazdasági felügyelőt leleszi, Fábián Mátyás Imre O.Praem. (1850–1926) váradszentmártoni házfőnököt pedig váradszentmártoni jószágkormányzóvá nevezte ki.[25] Az összes rendi birtok egységes igazgatására, a kerületi jószágkormányzók ügykörére és a fő jószágkormányzóval való hivatali kapcsolatára vonatkozólag külön, részletes utasítást fog kiadni.

Január 22. Lacsny Lajos Ince O.Praem. (1886–1928) beszámolója a prépostnak: „Szerencsésen megérkeztem. Tornán feltartóztatott egy cseh katona, s nem akart tovább engedni, mert a tornai cseh parancsnokságtól igazolványt kellett volna felmutatni. Azért a jövőben, ha valaki Rozsnyóra jön, ajánlatos ezt az igazolványt előre beszerezni. A rendtársak mindnyájan itthon vannak. […] Mint a társaktól hallom, a rimaszombati cseh zsupán nem akadályozza egyelőre a kormánybiztosi működését. Tegnap voltak Rozsnyón először a csehek, hat szekérrel jöttek, de este már vissza is mentek Tornára. Ezzel kapcsolatban igen kellemetlen hírbe kerültem. A cseh hadnagynál volt ugyanis egy pár tót név felírva, akiktől információt akartak szerezni. Ezek között volt az én nevem is. Megjegyzem, hogy valamennyi név papi emberé volt. Ebből aztán az a hír terjedt el, hogy mi hívtuk be őket a városba. A város megszállására vonatkozólag különben kétféle hír van elterjedve, az egyik szerint pár nap múlva egy zászlóalj cseh katona meg fogja szállni Rozsnyót, mások szerint a csehek kijelentették, hogy amíg rend lesz, addig nem jönnek be…”[26]

Március 7. Takács Ferenc Menyhért O.Praem. prépost kérvénye Buza Barna (1873–1944) földművelésügyi miniszternek: „A [magyar] földbirtokreformra vonatkozó néptörvény[27] fokozatos végrehajtása kapcsán az iskolák fenntartására rendelt tanítórendi jellegű kultúrvagyon is válságos helyzetbe jutott. Így – a többi között – az egyházi joghatóságomhoz tartozó jászóvári premontrei kanonokrend kultúrvagyona is. Ez a vagyon – kerekszámban szólva – 38 ezer katasztrális holdat tesz ki, melynek egy tizedrésze [sic!] mocsarakból, fövenyes buckákból, szikladombokból és terméketlen szakadékföldekből áll, a többi felerészben különböző fajta erdő, felerészben pedig […] nagyon változó minőségű szántóföld, rét és legelő.

Az egész birtok Abaúj-Torna, Gömör-Kishont, Zemplén, Szabolcs, Ung és Bihar vármegyékben van szétdarabolva, ami kezelését felette nehézzé és költségessé teszi, s legintenzívebb – az agrikultúrának mondhatni minden ágára kiterjedő – gazdálkodást követel. Csak így remélhető, hogy az összes jövedelem megbírja azokat az óriási kultúrterheket, amelyek erre a javadalomra nehezednek. E kultúrterhek főbb tételekben a következők:

 

  1. A jászóvári székesegyház, konvent, hittani intézet és országos levéltár.
  2. A leleszi konvent és hiteleshely.
  3. A váradszentmártoni konvent, mint nyugalmi hely.
  4. A budapesti hittudományi és tanárképző intézet.
  5. A kassai 12 osztályú főgimnázium 22 tanszékkel.
  6. A nagyváradi 12 osztályú főgimnázium 21 tanszékkel.
  7. A rozsnyói kath. főgimnázium 8 tanszékkel.
  8. A jászói, leleszi, ricsei, váradszentmártoni népiskolák.
  9. 120 rendi tagnak neveltetési költségei, minden ellátásukról és nyugdíjukról való gondoskodás.
  10. 16 kegyúri templom és plébánia fönntartása.
  11. A kassai, leleszi, nagyváradi, rozsnyói és váradszentmártoni templomok.
  12. A kassai konviktus segélyezése.
  13. A prépostsági tisztek és cselédek nyugdíja.[28]
  14. A rendtagok tudományos és irodalmi törekvéseinek támogatása, tanulmányutak, betegek rendes és rendkívüli gyógykezelése.
  15. Adakozás országos humanitárius és kulturális közcélokra, állandó kegydíjak, ösztöndíjak, könyöradományok.

Mindezekből minden kétséget kizáró módon megállapítható, hogy sem a nagyjavadalmasnak nevezett jászóvári prépost, sem a premontrei rend voltaképpen nem haszonélvezője ennek a birtoknak, hanem csak kezelő-tulajdonosa, s a felsorolt kultúrterhek viselése mellett csak arra tart igényt, hogy szerényen megéljen.

Miniszter Úr! Bár a földbirtok reformjáról szóló néptörvény az egyházi javadalmak között különbséget tenni nem látszik, mindazáltal a földfelosztás egymásutánjának megállapításánál ennek az óriási különbségnek szembe kell ötlenie legalábbis addig, amíg e kultúrjavak eddigi jövedelme, illetőleg a kultúrterhekről való gondoskodás teljesen biztosítva nincsen. A néphangulat nem nagy kímélettel viseltetik e javak iránt, mint – teljesen tévesen – egyszerű papi birtokoknak nézi őket, melyek az ő földéhségének lecsillapítására igen alkalmasak, mert nem distingvál birtok és birtok között, mert csak féltékenységét ingerlő latifundiumot lát, de a kultúrvagyon rendeltetéséről fogalma nincsen. Mily üdvös dolog volna, ha e tekintetben maga a népköztársasági kormány nyújtana a népnek fölvilágosítást, amelyre nézve – még az egyház és állam szétválasztásának politikai gondolata mellett – nem lehet közömbös a magyar tanítórendek léte, vagy nem léte, melyhez fogható hazafias egyházi kultúrintézmény sehol másutt nincsen, s amelynek további zavartalan működése a megváltozott államformának csak megerősítésére szolgálhat. A tanítórendi szervezetben igaz magyar néplélek lakozik, eltelve szociális érzékkel és tudományszeretettel, a koreszmék megértésével és a vallásos érzések igazságával soha össze nem ütköző felvilágosodottsággal. A magyar tanítórendi szervezet megérdemli a népköztársasági kormány jóakaratú támogatását, első sorban [sic!] a földművelésügyi magas minisztériumnál.

Miniszter Úr! Legyen szabad tisztelettel hivatkoznom arra, hogy a mi vidékeink népe ma mindenfelől földet kér bérbe, s a haszonbért katasztrális holdanként – egy, esetleg két megszántás után – 30 koronában állapítja meg. Ily bérletek mellett a kultúrterhekről gondoskodni nem lehet. Ma egy gazdasági kocsisnak – fizetésén, lakásán, kimérésén, kapásföldjén és tűzifáján kívül – az uradalom tartozik adni egy öltözet ruhát, ami 1000 korona, egy pár csizmát, ami 600 korona és egy kalapot, ami 160 korona, vagyis egy cselédjének csak a felruházásáért 1760 koronát. Hogy ezt a pénzt megszerezze, nem kevesebb, mint 58 katasztrális holdat kell 30 koronájával bérbe adnia. Hogy hová vezet ez, nem kell tovább fejtegetnem. A földeladást kérelmezők – a földművelési miniszter úrra való hivatkozással – tőlem kérik a föld árának a megállapítását, amire nem lehet más válaszom, mint az, hogy e földek árát – kultúrvagyonról lévén szó – a földművelési, vallásügyi és közoktatási miniszter urak vannak hívatva egyetértően megállapítani, nekem ezt tennem módomban nincsen.

Bizalommal kérem az igen tisztelt földművelésügyi miniszter urat, méltóztassék jelen tiszteletteljes beadványomat szíves megfontolás tárgyává tenni, méltóztassék a földbérleteknek egy elfogadható kulcsát megállapítani, és a népet mérsékelni oly irányban, hogy – egyelőre – elégedjék meg olyan földbirtokok kisajátításával, melyek kultúrintézményekkel megterhelve nincsenek, s amelyek felosztása országos intézmények további létezését nem veszélyezteti.”[29]

Március 21. Kovács Imre Lajos O.Praem. nagyváradi házfőnök a jászóváriakkal, így a préposttal is Budapesten (a Norbertinumon), vagy Novajon keresztül tud levelezni. A két levelét a Norbertinumból elvivő Malonyait a norbertinumosok állítása szerint a csehek a határon elfogták.[30]

Március 23. Takács Ferenc Menyhért O.Praem. válasza Fábián Mátyás Imre O.Praem. váradszentmártoni házfőnöknek és jószágkormányzónak: „Folyó évi március hó 13-án kelt jelentése folyó hó 22-én érkezett hozzám. Tehát – a körülményekhez képest – elég korán. A földosztással járó rettenetes állapotok majdnem minden rendi gazdaságban ugyanazok. Tetézi a bajt, hogy gazdatisztjeink némelyike beállt szociáldemokratának, s a lázongó és követeléseiben kielégíthetetlen néppel titkon egyetért, az uradalom kárára. Mentségére azt szokta felhozni, hogy a felizgatott nép fenyegető magatartása miatt kénytelen így cselekedni. Fájdalom, ezt is meg kellett érnünk. Erre különösen fölhívom házfőnök-jószágkormányzó úr figyelmét, a leleszi prépostság 3 gazdaságában szerzett szomorú tapasztalataim alapján. Különben a zempléni kormánybiztosság egy volt diósgyőri vasgyári munkás kezében van, s így a rend kultúrvagyona ott sem várhat semmi kíméletet.

Itt, a cseh-szlovákok által megszállt területen még földosztásra nem került sor, de már szó van róla. A készpénzünk, folyószámlánk és betétjeink felét már lefoglalták, a másik felét lepecsételték. Úgy tettek az értékpapírokkal is, melyekre óriási adót készülnek kivetni. Folyik a rekvirálás is. Hetényben [ma Hatiny néven Debrőd külterülete] pl. 20 db fajszarvasmarhánkat elvitték, kilogrammonként 4 korona 30 fillérért. Felszólalásom nem használt semmit. Köztisztviselőink nagy része el van űzve, a magyar nyelv és kultúra mindenütt mellőzve van, sőt, üldözés tárgya. A népoktatási intézetekre nézve a tanfelügyelőség működését megakadályozták, hivatalát lepecsételték. A középiskolák Kassán még bántatlanok, de Sárosban, Szepesben s a többi felső-magyarországi vármegyében már cseh-szlovák kézen vannak. A politikai elnyomatásra jellemző, hogy március 17-én – a betiltott 15-iki hazafias ünnep folyományaként – a honvéd szobrot romba döntötték, s két nőt agyonlőttek. Jelenleg a 21–27 évesek katonai behívása van folyamatban a cseh-szlovák hadseregbe. Ily siralmas állapotok között magam is aggodalomban vagyok szeretett rendünk egzisztenciájára nézve. Buzgón kérem a gondviselő Isten könyörületes kegyelmét, és bízom benne, hogy ez a feldúlt helyzet nem lesz állandó, s hogy ez az erkölcsi betegség mihamar kitombolja magát, és következik a megértés, a békés, boldog idő.

Teljes bizalommal vagyok házf[őnök]. jószágkormányzó úr intézkedései iránt, melyek a rend közjavára irányulnak, s megmentik azt, ami még megmenthető. Kérem, ne veszítse el munkakedvét az ezernyi nehézségek és ellenséges áramlatok között, hiszen ezek csak megpróbáltatások, melyeken Isten rendeléséből át kell esnünk.”[31]

Április 16. A csehszlovák forradalmi Nemzetgyűlés elfogadta a földreformról (a nagybirtokok kisajátításáról) szóló 1919. évi 215. törvényt. Ennek értelmében nagybirtok minden 150 ha-nál nagyobb mezőgazdasági jellegű földterület, illetve minden 250 ha-nál nagyobb földterület, tekintet nélkül annak jellegére. A kisajátított birtok tulajdonosa vagy annak örököse a lefoglalt birtokából igényjogosult marad 150 ha mezőgazdasági, illetve 250 ha egyéb jellegű földterületre. A törvény végrehajtása november 1-jén kezdődött.

Május 16. Ján Šimeček-Gara (1860–1934) kassai tanfelügyelő a következő kérdésekre várt választ a préposttól: „A cseh-szlovák teljhatalmú miniszternek [Vavro Šrobárnak] f. é. április hó 28-án 2204/1919. sz. a. kelt rendelete értelmében, van szerencsém megkeresni méltóságodat az iránt, méltóztassék velem közöltetni vannak-e s ha igen

  1. mily alapítótól eredő, mily összegekről szóló, általában nemes családok leszármazottjai számára rendelkezésre álló, és
  2. mely alapítóktól eredő mily összegről szóló, s előre kijelölt családok utódai számára rendelkezésre álló alapítványok a fennhatósága alatt álló kassai tanintézeteknél.
  3. Egyben kérem az alapítványok felsorolásánál megjelöltetni, milyen vagyon részből állanak? (Ingatlan, értékpapír, készpénz.)”[32]

Május 28. Takács Ferenc Menyhért O.Praem. levelében[33] arról tájékoztatta a házfőnököket, hogy garázda román katonák a rend tokaji borospincéjét feltörték, s az ott őrzött nagy értékű borokat mind elpusztították. A kár, akkori érték szerint, mintegy 800 000 K, amely aligha fog megtérülni. A rend gazdasága abba a helyzetbe jutott, hogy háztartásaikat nemesebb borokkal hosszabb ideig nem lesz képes ellátni. Ezért a prépost úgy intézkedik, hogy a még pincékben meglevő szamorodni bort csak a szentmiseáldozatokhoz fogják használni, asztalra csak ünnepi és más kivételes alkalommal adják.

Június 4. Kassát visszafoglalták a magyar csapatok.

Június 4–5. Jászó és környéke hadszíntérré vált. [Anyagi következményeit így összegezte Takács Ferenc Menyhért O.Praem. 1923. november 7-én: „Mai napig sincs elintézve azon kár megtérítése, melyet a cseh hadsereg katonái okoztak 1919-ben, a magyar vörös katonák elleni harcokban. A kár 290 512,60 cseh koronában volt bejelentve.”][34]

Június 10. A prépost az alábbi bizalmas rendeletet[35] küldte a házfőnököknek: „A reánk nehezedő vészterhes és válságos idők szükségessé tették, hogy a rend magánvagyonát képező értékeket ideiglenesen a rend tagjainak őrizetére bízzam, fidei comissum gyanánt. Ez értékekre megrongált és kifosztott gazdaságaink helyreállítása érdekében nagy szükségünk van, éppen azért ezek állagából semmi más célra semmit fölhasználnunk nem szabad. Abban a reményben, hogy rendünk munkás élete a jövő tanévtől kezdődőleg újból zavartalan lesz, e nevezett értékeket folyó évi szeptember 1-jén a központi főpénztárba bekívánom. Kérem az összes házfőnök urat, szíveskedjenek jelen rendeletemet az összes rendtárssal közölni, és annak idején végrehajtani.” Takács Ferenc Menyhért O.Praem. végül a szétosztott javakat szeptember 23-án[36] kérte visszaszolgáltatni.

Június 11. A párizsi békekonferencián jóváhagyták a véglegesnek szánt csehszlovák–magyar országhatárt.

Június 13. A csehek jegyzékben követelték, hogy a magyar csapatok mindenütt hátráljanak vissza erre a határra.

Július 5. A magyar Vörös Hadsereg egységeinek visszavonulása után a cseh csapatok újból birtokukba vették Kassát. A városban azonnal bevezették a katonai diktatúrát.

Július 17. Lefoglalták (államosították) a premontreiek kassai Balassa Zsuzsanna-féle konviktusát.

Július 20. Takács Ferenc Menyhért O.Praem. megdöbbenésének hangot adva értesítette Fischer-Colbrie Ágost (1863–1925) kassai megyéspüspököt arról, hogy Repka János és Matyasovszky Kálmán Kassán tartózkodó egyházi férfiak a csehszlovák kormány megbízására való hivatkozással a konviktust 1919. július 17-én lefoglalták, az ott alkalmazott premontrei rendtagokat[37] állásuktól, lakásuktól és ellátásuktól megfosztották, s a konviktus elhagyására szólították fel őket: „Tekintve azt, hogy a szerzetesrendi életközösség megszüntetése és a rendtagok eltávolítása csak az apostoli Szentszék különös rendeletére és parancsára történhetik meg, amit a nevezettek igazolni nem tudtak, tekintve továbbá azt, hogy a premontrei rendnek a konviktus vezetésére vonatkozó történelmi joga magyar állami törvényen is alapszik, melynek érvényét, mint a magyar királyság többi törvényeit, a cseh-szlovák államhatalom elismerte: oly súlyos egyházjogi és közjogi sérelem esete forog fenn, mely miatt úgy az apostoli Szentszékhez, mint a cseh-szlovák politikai hatalomhoz panasszal kell fordulnom, és a […] kath. intézet helyreállítását és rendemnek való visszaadását kell kérnem. A cseh-szlovák teljhatalmú miniszter urat [Vavro Šrobárt] e tárgyban hivatalos beadványban már megkerestem, az apostoli Szentszékhez való felfolyamodásom azonban ez idő szerint lehetetlen; éppen azért Excellenciádat – kinek püspöki székhelyén történt az egyházi intézmény megsemmisítése – bizalomteljes mély tisztelettel kérem, méltóztassék a lefoglalást és kilakoltatást végrehajtó két egyházi férfiút kihallgatni, illetőleg őket eljárásuk egyházjogi igazolására szólítani föl. Ezt annál inkább bátorkodom kérni, mivel a megbízott paptestvérek hozzám ez ügyben egyáltalán nem fordultak, s romboló munkájukat tudtom nélkül hajtották végre.

Tisztelettel meg kell jegyeznem, hogy a konviktus elöljárói a cseh-szlovák államhatalom ellen soha semmiféle […] nem tanúsítottak, kötelességüket csendben és békében teljesítették, s erre a példátlan eljárásra semmivel rá nem szolgáltak. Ez az eljárás nemcsak a rend statutumaiba és az apostoli Szentszék által adott és megerősített kiváltságaiba ütközik, hanem súlyos megsértése a Kánonjogi Kódexnek, és tudatos áthágása világos törvényeinek, miért a fegyelmi felelősség a többször említett egyházi férfiakra hárul…”[38]

Július 31. Fischer-Colbrie Ágost kassai megyéspüspök a prépostnak szóló válaszában[39] kifejtette: már korábban is ismételten kísérletet tett arra, hogy a Balassa Zsuzsanna-féle fiúnevelő intézetet meghagyják a premontrei rend vezetése alatt. Kísérletei eredménytelenek voltak. Válaszul azt kapta, hogy tekintettel most a Prágában uralkodó szociáldemokrata irányzatra, azt is nagy vívmánynak kell tekinteniük, ha megmarad a konviktus katolikus jellege, s a vezetést egyházi férfiakra bízzák. Továbbra is azon lesz, hogy a konviktust visszaadják a rendnek, s hogy a rend tagjainak anyagi ellátása a megváltozott birtokviszonyok között is biztosított legyen.

Augusztus 20. Takács Ferenc Menyhért O.Praem. megköszönte Fischer-Colbrie Ágost kassai megyéspüspök tenni akarását a Balassa Zsuzsanna-féle konviktus jogtalan elkobzása ügyében. Megjegyezte: „Nem csodálkozom rajta, hogy ez a kegyes és jó akaratú közbenjárás nem vezetett eredményre. Az elkobzás, a szerzetes életközösség megszüntetése és a rendtagok száműzése valóban cinikus részvétlenséggel és hitközönnyel történt…”[40]

Augusztus 26. Államosították a rend rozsnyói főgimnáziumát.

Augusztus 31. A prépost levelet[41] írt az államfőnek, a miniszterelnöknek és a kultuszminiszternek, a premontrei oktatási intézmények jogtalan államosítása ügyében.

Szeptember 7. A kassai dómban Vass Miklós Keresztély O.Praem. szerzetes tanár a három kassai vértanú[42] halálának 300. évfordulójára emlékezve, beszédében – párhuzamot vonva a múlt és a jelen politikai fanatizmusa között – tiltakozott a rend sérelmére elkövetett államhatalmi jogtalanságok ellen. Felszólalásának következménye Csehszlovákiából való azonnali kiutasítása lett.

Szeptember 11. A kassai főgimnáziumot Ján Šimeček-Gara kassai tanfelügyelő – a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium utasítása alapján – erőszakkal elfoglalta. A katonai asszisztenciával birtokba vett épületben lepecsételték az igazgatói iroda és az iskolai gyűjtemények ajtóit. („A város közönsége, de különösen tanítványaink nagy megdöbbenéssel fogadták e hírt. A szülők rögtön tiltakoztak is a pozsonyi tanügyi referátusnál e törvénytelen eljárás ellen. […] Örök érdeme marad azonban kassai főgimnáziumi ifjúságunknak, hogy csak nagyon kevesen iratkoztak be a csehszlovák vezetés alatt álló gimnáziumba. […] Ezért inkább magánúton tanultak. […] Régi premontrei tanáraik még privátim sem taníthatták őket, erre nagyon ügyelt a cseh hatóság. Ezért titokban egymás lakásán jöttek össze, és ott tanultak csoportonkint egymást tanítva. Később az elbocsájtott magyar tanárok oktatták ezeket a magyarságukhoz hűséges diákokat, mégpedig a legnagyobb titokban, állandóan kitéve a fölfedeztetés veszélyeinek. Magánvizsgáikat – átszökve a »határon« – az újhelyi [sátoraljaújhelyi] piaristáknál és a miskolci kir. kat. főgimnáziumban tették le.”)[43]

Szeptember 17. A Murgas Hegedüs Anzelm aláírású premontrei szerzetes arról tudósította[44] a prépostot: szomorú hírek érkeznek Kassa felől a rend jövőjét illetőleg. Egyesek szerint már feloszlatták őket, mások szerint csak fogják stb. Egy civil tanár, aki a kassai rendházban ebédelt, már azt is híresztelte, hogy ennyit meg ennyit kaptak fejenként végkielégítés fejében.

Szeptember 25. A prépost francia nyelvű levelet[45] küldött Tomáš Garrigue Masaryknak (1850–1937), Csehszlovákia köztársasági elnökének, a rendet ért jogtalanságokról.

Október 2. Hegedüs-Murgas Anzelm a prépost engedélyét kérte[46] ahhoz, hogy elfogadhassa a kassai reálgimnázium „kormányunk” által felajánlott igazgatását, amivel egyúttal hivatva volna annak katolikus jellegét megőrizni. Egyben természetesen tekintsen el a perjel által küldött rendeletétől, amely szerint rendi szolgálata egy dunántúli középiskolánál lenne kijelölve. Ugyancsak tisztelettel jelenti, hogy a rendházban a vele szemben már januárban megnyilatkozott ellenséges indulat miatt szállást nem kérhetett, s most a bátyjánál van.

Október 16. Hegedüs-Murgas Anzelm a rendből való kilépésének engedélyezését kérte a préposttól: „Méltóságod még f. é. okt. hó 5-én hozzám intézett nagybecsű soraiban is, a jászóvári prem. kanonok-rendet »magyar tanítórendnek« nevezi, s így én ugyanazon az alapon, amelyre ez az elnevezés támaszkodik, mint öntudatos szlovák saját fölszabadult szlovák hazámban már nem lehetek többé annak tagja…”[47]

November 19. Takács Ferenc Menyhért O.Praem. prépost mély megdöbbenéssel jelentette[48] František Drtina (1861–1925) prágai kultuszminiszteri államtitkárnak, hogy a premontrei rend magántulajdonát képező kassai katolikus főgimnázium lefoglalása után Medveczky [Medveczky Károly vagy Karol Medvecký; 1875–1937] miniszteri referens úr a premontrei rendházat is lefoglalni és leltároztatni rendelte. E példátlan erőszak végrehajtásával Repka János tábori lelkészt bízták meg. Tisztelettel kérte az államtitkárt, hogy járjon közbe a kormánynál tolmácsolni kérését, hogy a katolikus egyházon és minden emberi jogon elkövetendő sérelem megtörténtét távirati rendelettel akadályozza meg. Az állam méltósága meg nem engedheti, hogy teljesen ártatlan egyházi tanférfiak üldözése minden meghallgatás és védelem nélkül odáig menjen, hogy még hajlékuktól és szerzetes életközösségüktől is megfosztassanak.

December 5. Vavro Šrobár leirata a kötelező állami hűségeskü letételéről. Határidő: 1920. január 20. A hűségeskü szövege a következő volt: „Osvedčujem sa verejne a záväzne, že sa s celej duše pridávám k československej republike, a slubujem všetke sily a všetek svoj vplyv k rozkvetu tohoto štátu k vzdelávaniu a napomáhaniu blahobytu ľudu k zabezpečeniu spoločenského pokoja i poriadku vinaložiť.” Magyarul: „Nyilvánosan és kötelezően kijelentem, hogy teljesen alávetem magam a csehszlovák köztársaságnak, ígérem, hogy minden erőmmel és befolyásommal ez állam felvirágoztatásán, a nép szellemi és anyagi javának előmozdításán, a közbéke és rend fenntartásán fogok közreműködni.”[49]

December 20. A prépost francia nyelvű levelet[50] írt a Szövetséges Katonai Bizottság angol missziójának.

December 29. Lacsny Lajos Ince O.Praem. rozsnyói házfőnök a következőkről értesítette[51] a prépostot: „December 29-én a megyéspüspökkel – Balás Lajossal –, a káptalan tagjaival és a központi papsággal együtt a hűségnyilatkozatot mindnyájan letettük a kormány megbízottja előtt.”

Takács Ferenc Menyhért O.Praem. prépost összefoglalója az 1919. év felvidéki magyar szerzetesi létéről:

„Az első Csehszlovákiából kiutasított premontrei rendtag Vass Miklós [Keresztély] kassai tanár volt. Ez a kiváló egyházi szónok a kassai mártírok 300 éves jubileumi ünnepén (1919. szept. 7-ikén) a kassai dómban beszédet mondott, amelyben kitért arra, hogy ugyanazon a helyen, ahol 3 századdal ezelőtt három ártatlan papot halálra kínozott a feldühített tömeg vad fanatizmusa, most hasonló vad politikai fanatizmus dühöng a csehek részéről, soha senkinek sem vétett szerzetes-tanárok ellen, csak azért, mert magyarok. Akkorra már ugyanis a Balassa Zsuzsánna nemesi konviktusából már kikergették az öt premontrei tanárt,[52] és a premontrei gimnáziumot is megszüntették. Vass Miklós beszédét végighallgatták a dómban megjelent Sekacs (ezelőtt Székács)[53] zsupán; ugyanaz, aki már megelőzőleg egy kassai 15 éves gyereket[54] a csehek abcúgolása miatt halálra ítélt, és a Hennocque tábornok parancsnoksága alatt álló cseh katonák által fényes nappal a város egyik főterén nyilvánosan főbelövetett,[55] s a zsupáni tanácsos: Bulla [György]. Vass Miklóst azonnal kiutasították, s a premontreieket most már személyenként is üldözőbe vették.

A magyarok ellen dühöngő Srobár [Šrobár] pozsonyi teljhatalmú miniszter – aki arról is nevezetes, hogy rózsahegyi orvos korában egy medve csontvázát emberi csontváznak agnoszkálta, és eltemettette – egyházi referensét: Medveczky Károly exfranciskánust – ugyanazt, aki saját [besztercebányai] megyéspüspökét: dr. Radnai Farkast [1848–1935] és gróf Batthyány Vilmos [1870–1923] nyitrai püspököt katonai karhatalommal, 24 óra alatt az új respublika területéről egy kézi podgyásszal [sic!] és 4000 cseh korona készpénzzel eltávozni kényszerítette – rászabadította a jászóvári premontrei rendre. Medveczky igen kevés tanultságú ember volt, mindössze 4 gimnáziumi osztályt végzett, a többit már mint szekularizált lelkész magánúton végezte el osztályösszevonással, sőt, az érettségi vizsgálatot is úgy, ahogy letette a losonci tanárok kegyelméből, és ezen az alapon a magyar kultúrminisztertől államsegélyt kapott. Ez a Medveczky azt írta a jászói prépostnak, hogy »mivel a premontrei kanonokok ezer és ezer szlovák ifjúnak vették el a nemzetiségét és anyanyelvét, azért a csehszlovák respublikában soha többé tanári állást nem viselhetnek, sőt, ha a Vass-féle esetek ismétlődni fognak, a köztársaság területéről is örökre ki fognak tiltatni.«

Ez a napirenden lévő politikai hazugságok egyik legotrombábbika! A premontrei rend ugyanis soha egyetlen egy szlovák tanulónak nem vette el sem az anyanyelvét, sem a nemzetiségét. Ezt nem is tehette volna, hiszen szlovák tanítványai sem Kassán, sem Rozsnyón nem voltak. Színmagyar népiskolákból kapta összes növendékeit, s így semmi szüksége nem volt annak, hogy magyarosítson. Erre a példátlan politikai hazugságra azért volt szükség, hogy legyen titulus a nagyhírű, jól megépített és gazdagon fölszerelt premontrei középiskolák lefoglalására Kassán és Rozsnyón. A szlovák katolikusságot is el kellett ámítani azzal a hamis váddal, hogy a kassai és rozsnyói premontreiek a szlovák fajnak ellenségei, azért kellett iskoláikat elkonfiskálni, mert ha nincsenek a premontreiek, úgy Kassa és Rozsnyó nem magyarosodtak volna el. Ez a hazug beállítás csak arra volt jó, hogy a kassai iskolát ingyen le lehessen foglalni tót gimnáziumnak,[56] a rozsnyóit kaszárnyának, s a magyar kultúrát ezen a két jelentős focuson kioltani. Érdekes Stefaneknek,[57] a volt cseh kultuszminiszternek – aki valamikor Magyarországon egy német tannyelvű magán polgári iskolában tanítóskodott – a premontrei rend képviselői előtt tett nyilatkozata: »Mi jól tudjuk, hogy Önök kitűnő tanárok, de egészen más a psychéjük, hogy sem a csehszlovák kultúrmunkába beleillenének.« Sokkal durvábban fejezte ki a maga álláspontját a kassai szülők reputációja előtt, akik a premontrei főgimnázium fenntartását követelték, azt mondván, hogy »a premontrei tanárok a magok kultúrmunkájukért börtönt érdemelnének.«

Ily hangulat mellett kezdte meg üldözéseit a hírhedt Medveczky, aki egy aposztata papot[58] állított a volt [kassai] premontrei főgimnázium élére, s az első tanári kart az egykori magyar iskoláknál alkalmazott renegátokból, több hitehagyott papból és néhány semmi képesítéssel nem bíró diák-emberből állította össze, a premontreiekre pedig ráüzent, hogy adják át a rendházat az új tanároknak lakásul, és távozzanak el, mert a rendház az állam tulajdona. Erre az atrocitásra, amely teljes egyházjogi tudatlanságot is jelentett, azt kapta válaszul, hogy a premontrei rend pontificii iuris szerzetesrend, s így ahhoz nyúlnia – […] – tilos. Akkor azután a [kassai] rendőrkapitányhoz – Kohuthoz [Kohout, Josef] – tette át a rendtagok kiüldözésének ügyét, aki egyenként megidézte a rendtagokat és tudtukra adta, hogy 8 nap alatt hagyják el Kassát, mint foglalkozásnélküliek. Így rendeli ezt Medveczky egyházügyi referens. Az eszeveszett ember, akiből minden jogérzet és humanizmus is kiveszett, a 8 nap leteltével újabb táviratot küldött a rendőrkapitánynak, amelyben követeli, hogy a premontreiek 3 nap alatt távolíttassanak el. Éppen karácsony estéjén kellett volna Kassát elhagyniok. Ezt az otromba jogsérelmet maga a zsupán (Fábry) [59] is megsokallta, és azt üzente a premontreieknek, hogy az ő felelősségére maradjanak Kassán. Az ünnepek után ő maga Prágába utazik, s a belügyminiszterrel megreparáltatja ezt a megbotránkoztató jogtiprást. Egyben azt is kívánta, hogy a rend két tagja szintén jelenjék meg Prágában, és személyesen nyújtsa be a kiutasított rendtagok kérvényét. Úgy is történt. Választ ugyan az apellálásra a rendtagok sem kaptak, de a kiutasítást – egyelőre – levették napirendről, és áttértek a rendtagok csehszlovákiai honosságának kinyomozására, azzal a kimondott céllal, hogy aki nem született csehszlovák területen, azt ki fogják utasítani. Medveczky pedig gazdasági térre tette át a rend ellen intézett támadásait. […] Jászóra küldte bizalmas barátját Krejcsit [Krejči] – ugyanazt, aki a később lefoglalt prímási javaknak lett az igazgatója, s egy év leforgása alatt 10 millió cseh koronával károsította meg az uradalmat, és eltávolíttattatott – azzal, hogy a jászóvári prépostság összes ingó és ingatlan vagyonát foglalja le. A durvalelkű cseh kíméletlenül hajtotta végre szégyenletes megbízatását. Lefoglalta a rendi jószágkormányzó hivatalát és pénztárát. Összehívta a prépostság tisztjeit és minden rendi alkalmazottjait, és szigorúan megparancsolta, hogy ezentúl neki fognak engedelmeskedni, és senki másnak; lefoglalta az összes háztartási készleteket, a könyvtárat, képgyűjteményt és archívumot, sőt, lefoglalta magát a templomot is. A rendtagoknak arra a kérdésére, hogy ők ezentúl miből fognak élni, azt felelte, hogy neki erre semmi gondja és semmi utasítása nincsen. Szemérmetlenségében odáig ment, hogy a konvent éttermében a praesidiumot magának foglalta el, és működését az uradalom állatállományának megmázsálásával kezdte. Gyászos impériuma azonban mindössze 3 napig tartott. A rend prépostja ugyanis a kassai püspökhöz – az Úrban nyugvó dr. Fischer-Colbrie-hoz – fordult, akinek egyházmegyéjében van a rend javadalmának legnagyobb része, és kérte, hogy Medveczkyvel szemben az Egyház intézményén elkövetett atrocitása miatt a kánoni jogszabályok értelmében járjon el. A nagynevű püspök táviratban figyelmeztette a kánonjogban analfabéta Medveczkyt, hogy az egyházi törvénykönyv 2346-ik kánonja excommunicatióval sújtja mindazokat, akik valamely pápailag megerősített szerzetesrend suppressiójában közvetlenül, vagy közvetve részt vesznek. Ha pedig az illetők egyházi személyek, a censurán kívül rangjuktól és javadalmuktól is örökre megfosztja őket. Ettől azután az exfranciskánus megijedt, és távirattal visszahívta Krejcsit. Jellemző a csehszlovák mentalitásra, hogy a teljhatalmú megbízott eltávozása előtt a premontrei rend felvirágzására dikciót mondott, és azzal búcsúzott, hogy 3 napig tartó kormányzása alatt a rendnek semmi kárt nem okozott.

Kassán ezalatt a helyzet tarthatatlanná vált. Napirenden voltak az elfogatások, Illavára való elhurcoltatások, a hivatalokból való kidobatások, házkutatások, kiutasítások, mihelyt valaki elégedetlenségének hangosan mert kifejezést adni. A cseh brutalitás a honvéd szobrot ledöntötte. A katonák e szomorú alkalommal két ártatlan asszonyt agyonlőttek, és sokakat megsebesítettek. Természetesen a premontreieket sem hagyták nyugton.

Hodzsa Milán [Milan Hodža, 1878–1944] a prágai Nemzetgyűlésen azt a hülyeségszámba menő vádat hangoztatta, hogy a premontrei rend kassai temploma titkos munícióraktár. Tele van puskákkal, töltényekkel, szuronyokkal, kardokkal és gránátokkal, azonkívül temérdek élelmiszerrel. Ezt jónak látta a cseh Miscellaneában francia nyelven világgá kürtölni, ami jellemző adat az ő komoly politikus mivoltára. Ennek a hatása alatt egy szép napon egy szakasz szuronyos katona nyomult be a premontrei templomba. Ott mindent föltúrtak-fölforgattak, még az oltárokat is. A gondos kutatásnak az lett az eredménye, hogy a raktár kamrában találtak egy zsákba varrt vadászfegyvert, melyet az egyházfi rejtett el oda; továbbá egy szegényes női kelengyét, melyről kiderült, hogy az egyházfi leányáé és egy sonkát, melyet a közelgő húsvétra tartogattak ott! A katonaság láthatólag bosszúsan távozott, s a városi rendőrkapitány hírlapi úton publikálta, hogy a premontrei templomban semmiféle muníció nem találtatott.[60] Prágában azonban nem cáfolták meg az otromba hazugságot, sem a nemzetgyűlésen, sem a sajtóban. Nekik szükségük volt arra, hogy a magyar kultúrát képviselő ősi premontrei rend minél gyűlöletesebb színben legyen feltüntetve a cseh és szlovák közvélemény előtt.

A premontrei tanártestületnek együtt maradása Kassán hova-tovább, annál nehezebb, sőt, veszedelmesebb lett. Fokozta a bajt a lakásínség. A rendházban hetenként lakás-rekvirálást tartottak, s attól kellett félni, hogy amely tanárnak két szobája volt – habár csak egy bejárattal –, az egyiket lefoglalják valamely csehszlovák család részére, s a rendi életet teljesen tönkre teszik. Ennek a hatása alatt határozta el a jászói prépost, hogy a rendház második emeletét kiüríti, és a cseheknek átadja azzal a kikötéssel, hogy az odavaló közlekedés ne a rendház, hanem a lefoglalt gimnázium kapuján át történjék. Ennek folytán 11 rendi tanár[61] költözött el [Csehszlovákiából] csonka Magyarországra, s a bencés és Csorna premontrei rend vendégszeretetéből Csornán, Keszthelyen, Győrött, Esztergomban és Sopronban kapott ideiglenes elhelyezést. Ezzel indult meg a rendtagok elköltözése ősi, történelmi székhelyeikről. Jászóról, Rozsnyóról is többen elkéredzkedtek, és részint állami internátusokban, részint előkelőbb családoknál kaptak nevelőtanári alkalmazást. Legalább az üldöztetéstől megmenekültek, s hazafias lelkük a megcsonkított magyar hazában kereshetett megnyugvást…”[62]

 

1920

 

Május 5. Kovács Imre Lajos O.Praem. nagyváradi házfőnök arról értesítette[63] a prépostot, hogy Soltész Ernőt, a premontrei főgimnázium testnevelő tanárát 1920. március 26-án letartóztatták. 12 napi vizsgálati fogság után az I. Román Lovas Hadosztály ügyészsége 3000 K büntetést szabott ki rá, mert „különböző költemények útján, melyeket olvasott és másoknak is átadott, a román nemzetet szidalmazta.” A román főigazgatóság az ítéletre hivatkozva Kovács Imre Lajos O.Praem. igazgatótól a tanár belső fegyelmi vizsgálatát, és állásából való felfüggesztését rendelte el. A román kultuszminisztérium államtitkára május 4-ei levelében azt közölte, hogy a tanár a vizsgálat befejeztéig nem taníthat.

Október 5. A prépostság csehszlovákiai birtokain, Jászóvár székhellyel, a prágai kormányzat kényszergazdálkodást vezetett be, a „kényszerigazgató” František Sebera.

December 11. A prépost a következő szövegű táviratot küldte a nagyváradi konventnek: „az állampolgári esküt mindnyájan letegyék.”[64]

Takács Ferenc Menyhért O.Praem. prépost összefoglalójának folytatása. Az 1920. év felvidéki magyar szerzetesi léte:

„1920. január 5-én este megjelent Jászóvárában egy Janidek [?] nevű cseh hivatalnok egy magyarul tudó detektív kíséretében, és felmutatott egy írást Medveczkytől, amelyben utasítva van, »hogy a jasov-i premontrei kanonokok birtokait a csehszlovák állam részére átvegye.« Medveczky dühét csak tudatlansága múlta felül. Az átvételre kiküldött hivatalnok illetékes helyről azt a felvilágosítást kapta, hogy a premontrei kanonokoknak semmiféle birtoka nincsen. Ők a jászóvári prépostság egyházi javadalmából vannak ellátva, amelynek javadalmasa a jászóvári prépost. Így rendeli azt el az 1900. évi április hó 15-ikén kelt királyi adomány-levél, amely dr. Takács Menyhértet, a kassai premontrei főgimnázium igazgatóját, kinevezte jászóvári prépostnak. A javadalom a jászóvári prépostság nevére van telekkönyvezve. A birtokok átvételére érkezett tisztviselő a királyi adománylevél láttára észrevehetően zavarba jött. A szekularizáció helyett jobbnak látta jegyzőkönyvet venni föl és eltávozni. Medveczkyt azonban még jobban ingerelte ez a felsülés. A rend nyugalma az elköltözések dacára sem tudott helyreállni. Medveczky gondoskodott róla, hogy állandóan zaklassa az ott maradtakat. Az 1920. évi október havának egyik délutánján (okt. 5.) két autó rakomány cseh érkezett Jászóra. A kassai rendőri igazgatóság emberei voltak, akik Medveczky legújabb küldöttjét: Sebera Franciseket [František] hozták oda gazdasági kényszerigazgatónak. Az erőszakos hivatal- és pénztárátvétel ugyanazon módszerrel ment végbe, mint Krejcsi megjelenésekor. Másnap Leleszt rohanta meg ugyanaz a díszes küldöttség, s hol éppen úgy járt el, mint Jászón. Az új kényszeradminisztrátor mindenfelé azt hangoztatta, hogy ő azért jött, hogy a premontreieket megtanítsa intenzíve gazdálkodni. Meg is tanította. Végigvadászta cseh társaságával erdőinket, végigmulatta tanyáinkat. Vígan folyt az ivás és kártyázás reggelekig, amikor azután egy átalag bort[65] az autóba vetve tovább száguldottak. Így tartott ez kilenc hónapig egyfolytában…” (Takács 1929, 440–442. p.)

Az 1920. év végére a csehszlovák földbirtokreform összesen 4694 kh-dal (21,6%), a román 3321 kh-dal (59,3%), a magyar 1200 kh-dal (10,7%; utóbbit az állam megváltotta), mindez összesen 9215 kh-dal (23,9%) csökkentette a prépostság földvagyonát.[66]

 

 

1921

 

A rendi felvidéki birtokok végleges állami lefoglalásának megakadályozására a prépost azzal a szándékkal fordult ebben az évben a Szentszékhez, hogy prépostságát az abbatia nullius rangjára emeltesse, kijelöltetve az alája tartozó területek határait.[67]

Április 8. František Sebera a rend kényszergazdálkodás alóli felszabadítását először még csak két feltételhez kötötte: 1. a rend ne tanúsítson államellenes magatartást, illetve 2. Sebera maga legyen a rend szerződéses alkalmazott fő jószágkormányzója, havi 5000 Kč fizetéssel.[68]

Május 20. Május 19-én megjelent Takács Ferenc Menyhért O.Praem. prépostnál František Sebera, és bejelentette: a cseh kényszergazdálkodás 28-án[69] megszűnik. Ezt megelőzően azonban egy beadványt kell benyújtaniuk a telekhivatalhoz, amelyben a rend a feloldást kéri. Ezt eredetileg egy hattagú bizottság vizsgálta volna meg, végül azonban a prépost „Seberával történt megbeszélése folytán csupán egy hivatalos személy fog Jászón megjelenni, s ott a feloldást kimondani. Ez a feloldás azonban nem jelenti a régi teljes gazdasági függetlenséget, mert nagy anyagi áldozatokkal jár. […] Sebera Františeket a rend gazdasági tanácsosul alkalmazza, évi 60 000 korona fizetéssel [székhelye Prága lesz]. Alkalmaztatásának célja a rend gazdasági ügyeinek a szakminisztériumokban való előmozdítása. Állandó kapcsolatot tart a renddel, és Jászón a két szobából álló titkári lakás állandó lakásképpen számára fenntartatik. Őméltósága itt megjegyzi, hogy most, amidőn a rendnek 400 000 korona kölcsönét kell törlesztenie, amidőn óriási építkezések, befektetések és kegyúri terhek nehezednek a rendre, tiszta jövedelemről aligha lehet majd szó belátható időn belül. A szerződést öt esztendőre kötik meg. A kényszergazdálkodás alóli föloldás feltétele még egy gazdasági főtiszt alkalmazása. Az iskolaügyeket illetően Takács Menyhért kérdést intézett Hrubanhoz [Mořic Hruban; 1862–1945], a kassai és rozsnyói gimnáziumi épületek kárpótlásáért. Takács Menyhért egyébként az iskolaügyben már minden lényegesebb befolyást már felhasznált, hogy azt rendezze. A magyar tanári okleveleket nem akceptálják sem itt, sem Nagyváradon, minek következtében a növendékeket Pozsonyba, illetőleg Kolozsvárra kell majd küldeni…”[70]

Május 27. Takács Ferenc Menyhért O.Praem. prépost azzal bízta meg[71] Vámos István Elemér O.Praem. kanonokot Rozsnyón, hogy a katonai parancsnokság előtt képviselje a rend érdekeit a főgimnázium épülete ügyében. Jelentse ki, hogy a rend nincs abban a helyzetben, hogy az épületet el- vagy bérbe adhassa a rozsnyói katonai parancsnokságnak. Annál kevésbé, mert jelentékeny részben ehhez a tanintézethez van kötve tanító rendi hivatásának gyakorlata. Az eddigi jogsérelmekért a rend az Apostoli Szentszékhez és a Csehszlovák Köztársaság elnökéhez fellebbezett, s bizalommal várja az igazságos döntést és az iskola visszaadását. Az iskola ideiglenes megszüntetése az egész katolikus egyház súlyos sérelme. A gimnázium épülete már elhelyezésénél fogva sem alkalmas kaszárnyának, mivel a székesegyház, a premontrei rendház és a papnevelő intézet közvetlen szomszédságába esik, s mind a katolikus hívek vallásos áhítatát, mind a nevezett egyházi intézmények szükséges nyugalmát és rendjét állandóan zavarná.

Június 8. Mocnik távirata Takács Ferenc Menyhért O.Praem. prépostnak: „Hajlandó-e a rend Budapesten iskolát vállalni?” Hátul ceruzával, választávirat: a prépost Zimányi Lajos Mihály O.Praem. (1876–1950) kanonokot bízta meg[72] a feltételek közlésével.

Június 10. A prépost levelet[73] írt Hruban Móricnak (Mořic Hruban), a csehszlovák Nemzetgyűlés alelnökének, a rendet ért jogtalanságok és a rendtagok politikai meghurcolása ügyében.

Június 13. A Csehszlovákiában levő rendtagok esetleges kiutasítása bármikor bekövetkezhetett. Ezért Takács Ferenc Menyhért O.Praem. a jászóváraljai[74] községi képviselő-testülethez fordult azért, hogy az esetről esetre határozattal ismerje el az adott szerzetes helyi illetőségét, s arról a kérelmező rendtagnak illetőségi bizonyítványt állítson ki. A prépost a következőkkel érvelt: „A jelenlegi politikai viszonyok sok esetben szükségessé teszik az egyes lakosok politikai illetőségének megállapítását. Ami a jászóvári premontrei kanonokrend tagjait illeti, azok mindegyikének egyházi illetőséghelye Jászóvár, amennyiben a jászóvári egyházi javadalom jogcímére vannak áldozópapokká felszentelve, s attól elválaszthatatlanok. Az egyházi illetőséget mindig elismerte a magyar állami közigazgatás, amely jogszokásnak természetes folyománya az, hogy azt a cseh-szlovák politikai hatóságok is elismerjék. Ezen az alapon minden premontrei rendtag, aki Jászóváralja községben négy éven át – mint a teológiai intézet hallgatója – lakott, s az itteni javadalom jogcímén felszenteltetett, s aki a premontrei rendhez, mint erkölcsi személyhez tartozván, a községi közterhek viselésében állandóan részt vesz, tehát adófizető, Jászóváralján illetőséget szerzett.”[75] – A prépost a rendnagyi gyűlésen bejelentette:[76] a rend 1921. augusztus 23. és 25. között az ausztriai Schläglben nagykáptalant tart. Tárgya a rend statutumainak revíziója. Takács Ferenc Menyhért O.Praem. a nagykáptalan elé akarja terjeszteni a jászóvári rendet a háború következtében ért csapásokat és veszteségeket, és kérni fogja, főleg a belga rendi testvérek közbenjárását, a rend jogainak érvényesítése érdekében.

Július 5. A kényszergazdálkodást a prágai földhivatal július 1-jével megszüntette. A rend függetlensége azonban még nem teljes, mert a harkácsi[77] (parcellázási előmunkálatok folynak) és a magasrévi birtok (kényszerbérlet alatt áll) vonatkozásában határozat még nem érkezett. A kényszergazdálkodás anyagi kára kb. 150 000 koronát tett ki. A prépost az előző hónapban – váradszentmártoni és nagyváradi látogatásakor – meggyőződött arról, hogy „az ottani prépostság javadalmi tekintetben innen [Jászóvárról] nem kormányozható. Ennélfogva javadalmi és iskolafenntartási tanácsot nevezett ki már régebben, melynek működését látogatása alkalmából felülvizsgálta. Őméltósága megállapítja, hogy elismerésre méltó szép munkát végeztek. Anyagilag oly helyzetben vannak, hogy megbírják az iskola és egyéb kultúrterheket […] A javadalmi tanács elnöke dr. Károly Irén, tagjai Fábián Imre házfőnök-jószágkormányzó, dr. Kovács Lajos igazgató, Vizy Lénárd mint senior professorum, továbbá Leéb Bertalan és Bertram Brunó, mint házgondnok. […] A váradiak préposti megbízottat is kértek Őméltóságától. Ily megbízottnak kinevezéséhez azonban a rend Generálisának [Norbert Schachingernek; 1842–1922] a jóváhagyása szükséges, de meg első lépés volna a dismembratiohoz is, amit Őméltósága semmi esetre sem akar megindítani.[78] Helyzetük politikai tekintetben tűrhető; amíg nem helyezkednek szembe a politikai hatósággal, amelynek nagyobb része szükség szülte oláh. Magyarul taníthatnak és oláh tanítványuk egy sincs. A rendházi élet szempontjából reális kifogás senki ellen sincs…”[79]

Július 10. Takács Ferenc Menyhért O.Praem. Berkovics Lajos Ernő O.Praem. okleveles rendi tanárt a nagyváradi premontrei főgimnáziumba nevezte ki. Ez alapján „Nagyrománia” állampolgára lesz. Felhívta tehát arra figyelmét – miként a tantestület többi tagja is –, tegye le az állampolgári esküt, s mind egyházi, mind tanári állásában ahhoz mindenkor hű maradjon. Minél előbb szerezze meg útlevelét.[80]

Szeptember 6. Aranyossy Andor és Aranyossy Arisztid ügyvédek azt jelentették[81] a prépostnak, hogy a premontrei rend nem szlovenszkói illetőségű tagjainak kiutasítása ügyében dr. Hrubán Mór ügyvédhez fordultak, s levelük másolatát Seberának is elküldték Pöstyénbe. Utóbbitól ma kaptak választ: dr. Hrubánnal együtt már megtették a szükséges lépéseket, s minden további intézkedést máris megakadályoztak. Ezért a rend tagjai megnyugodhatnak, az intrikus távozása pár nap múlva megtörténik. E napokban tárgyal az ügyben dr. Hrubán Micsura (Martin Mičura; 1883–1946) szlovák (igazságügy)miniszterrel. Mihelyt az új minisztert kinevezik, dr. Hrubán olyan megoldást akar létrehozni, hogy egyszer s mindenkorra vége szakadjon ezen intrikáknak.

November 7. Az aznapi rendnagyi gyűlésen a prépost fájdalommal állapította meg, hogy rendjük „még mindig méltánytalan és barbár hangú támadásoknak van kitéve. Súlyosbítja ezen támadásoknak az élét az, hogy vezető politikai állású tényezők részéről történik. Őméltósága azon reményének ad kifejezést, hogy a Rota Romana döntése után a meghurcolt rendnek bírói úton fog elégtételt szerezni. Őméltósága ismételten kifejezi, hogy a rend tagjai ezen nehéz viszonyok között minden politikai szerepléstől tartózkodjanak…”[82]

November 29. Gocan Simon tankerületi főigazgató arról értesítette[83] a prépostot, hogy „a közoktatásügyi minisztérium kolozsvári államtitkárságának 37 125-1921. sz. rendelete értelmében, a jövőben szerzetes tagoknak idegen országból való ideköltözése nem hagyható jóvá. A rendeknek gondoskodnia kell, hogy a szerzetestanároknak utánpótlása Románia területéről történjék, hogy ők román egyetemen végezzék tanulmányaikat, és itt szerezzék meg maguknak a törvényes képesítést.”

Takács Ferenc Menyhért O.Praem. prépost összefoglalójának folytatása. Az 1921. év felvidéki magyar szerzetesi léte:

1921-ben „azután a gazdasági tanácsos úr lépéseket tett, hogy a kényszergazdálkodás szűnjön meg, úgy azonban, hogy ő tíz év tartalmára – évi 60 ezer cseh korona dotációval – a rend Prágában lakó gazdasági tanácsosa legyen, továbbá, hogy a jászóvári magyar tiszttartó helyébe egy cseh főintéző, Hrubán, neveztetnék ki, hogy a rend Prágában évi 20 ezer koronával dotálandó ügyvédet tartson, s hogy egyik birtokát parcellázásra jelölje ki. A megegyezés létre is jött. A kényszerigazgató segédjével, Hrubánnal, együtt eltávozott, de ez utóbbi perrel támadta meg a rendet, hogy róla a megegyezésben nem gondoskodott. Bár a bíróságok a pert a rend javára döntötték el, a prágai földhivatal – a szlovenszkói birtokos osztály jelenlegi legfőbb ura és tönkretevője – legalább 80 ezer korona kártérítést követel azért, hogy 9 hónapig Jászón élősködött, fizetést húzott és semmit sem csinált.

Ez a Sebera volt az, aki Hrubán nevű társával együtt, hogy a jászói központtól távollevő leleszi gazdaságokban minél szabadabban garázdálkodhassanak, az ottani prépostsági jószágkormányzót önhatalmúlag felfüggesztette állásából, hivatalát és pénztárát lefoglalta. Halmos Viktor jószágkormányzó ezután csak titokban érintkezhetett rendfőnökével, s mivel körzetébe a trianoni határon túl magyar gazdaságok is tartoztak, szabályszerű határátlépési igazolvánnyal is el kellett látogatnia. Emiatt Seberáék előtt gyanússá lett, és munkafelügyelő címen egy Ptacsnik [?] [Ptáčnik?] nevű kémet alkalmaztak Leleszen, aki még a magyar gazdaságokba is átjárt, s többször megfordult Sárospatakon és Sátoraljaújhelyen is. Halmost az úgynevezett határon több ízben, a Ptacsnik besúgására, télvíz idején a cseh határőrök levetkőztették, ruháit, a kocsit és kocsist megmotozták, a neki szóló magyar gazdatiszti jelentéseket elfogták, s csendőrséggel a lakását is átkutatták. Ezen atrocitások által helyzetét Leleszen tarthatatlanná tették, míg végre rendfőnöke kénytelen volt őt Budapestre áthelyezni.

Azóta a rendnek három gazdaságát osztották fel a csehek között, a forgalmi érték egytized részének kilátásba helyezett megtérítése fejében. A többi birtok fölött ott függ a Damokles kardja. Az egykor dúsgazdag rend ma súlyos passzívák között vergődik, és ki tudja, még mi következik?” (Takács 1929, 442–444. p.)

 

1922

 

Január 28. Szepesi Károly Géza O.Praem. fő jószágkormányzó a visszakapott pénztárkönyv átvizsgálásakor így összegezte a prépostnak a rendi vagyon cseh privatizációjának egyéni módját: „Mint érdekes tételt említem meg, hogy az 1920. évben az állami hivatalnokok (leltározók, lefoglalók, Sebera és dr. Hrubán) 69 921,76 K-át vettek fel a gazdasági főpénztárból.”[84]

Február 15. Takács Ferenc Menyhért O.Praem. prépost levelet (Tusor–Tóth 2012, 240–242. p.) írt Clemente Micara (1879–1965) prágai apostoli nunciusnak, a rendet ért jogtalanságok és sérelmek ügyében.

Március 1. A rend jászóvári gazdasági gyűlésén ismertették a prépost újabb leiratát. Ennek ötödik pontja kimondta: „A rend tiszti alkalmazottait, altisztjeit és szolgaszemélyzetét a rend hozzátartozóinak tekinti, velük humánusan és egyforma méltányossággal fog eljárni. […] A szorgalmat, hűséget és kiválóságot elismeréssel fogja kísérni, a hanyagságot, megbízhatatlanságot nem fogja megtűrni, a hűtlenséget nem fogja elhallgatni és mentegetni.”[85]

Március 22. A rend egy ismeretlen nevű gazdasági felügyelője, préposti megbízásból, Tárczy Albert kékcsei plébános február 21-ei, a dombrádi plébánia rendi alapítására vonatkozó kérelmét elutasította. Indoklása: egyrészt a földkisajátítás mai folyamata, másrészt amiatt, mert a rend egy új magyar gimnázium felállítása előtt áll a közeljövőben, s mindezek olyan megterhelést jelentenek a rend magyarországi birtokaira, hogy egy új plébánia alapítására nem is gondolhat. Már csak azért sem, mert a prépostság birtoka egyházi és iskolai célokra lekötött kultúrvagyon, amelyből önkéntes adományokat nem lehet tenni.[86]

Április 19. A rendnagyi gyűlés jegyzőkönyve szerint „a kultuszminiszter [Vass József; 1877–1930] átiratot intézett Őméltóságához, hogy tanintézetet állítson fel [Magyarországon], és pedig lehetőleg a fővárosban. […] Őméltósága a miniszternek adott válaszában kijelenti, hogy szíves készséggel vállalkozik egy gimnázium megnyitására, azonban épület nem áll rendelkezésére. Nevezze meg tehát a kerületet és a kincstári épületet, ahol a gimnázium megnyílhatnék…”[87]

Május 17. A prépost konventi gyűlésen[88] ismertette az április 26-án, Averbode-ban megtartott generálisválasztó káptalan előzményeit, befolyását, értékes tapasztalatait. Az új generális apát [ő Gummar Crets; 1858–1944] averbode-i lett; vele, és más apáttal is beszélt Takács Ferenc Menyhért O.Praem. Programja: a rendet a statutumok szerint kormányozni, fegyelmét megtartani, az egyes helyeken esetlegesen meglazult fegyelmet helyreállítani. A prépost szerint most, amikor a rendet megfosztották tanító jellegétől, minden erejét a lelkipásztorkodásra fogja fordítani, minden egyes rendtag teljes odaadással azon legyen, hogy akár a konventben való példás életével, akár a rendi plébániákon való lelkiismeretes pasztorációjával, az egyház és a rend értékes tagja legyen.

Június 3. Takács Ferenc Menyhért O.Praem. a következőkről értesítette Szepesi Károly Géza O.Praem. fő jószágkormányzót: tekintettel arra, hogy a közeljövőben aktuálissá válik a rend budapesti gimnáziumának építése, s így szükséges, hogy valamely budapesti pénzintézetnél legyen elhelyezve a rend tartalék tőkéjének nagyobb része, ezért kéri, hogy a rendelkezésére bízott magyarországi folyószámlák javukra álló összegének 70%-át a Leszámítoló és Pénzváltó Bank budapesti főintézeténél helyezze el folyószámlára.[89]

Június 7. Az Apostoli Szentszék a jászóvári prépostságot 10 plébániával (ezek: Jászóváralja, Jászó, Jászómindszent, Rudnok, Debrőd, Felsőmecenzéf, Jászóújfalu, Lelesz, Királyhelmec, Nagykapos) a megyés apátság rangjára emelte.[90] A pápai bulla gyakorlati érvényesítését azonban a (vatikáni–)csehszlovák–magyar (egyház- és állam)politikai nézetkülönbségek[91] (majd perek)[92] megakadályozták. Mindezek ellenére a prépost joghatósága kiterjedt a rend anyaországi és – 1926-ig – romániai birtokaira is.

Szeptember 29. A prépost átiratot[93] küldött a Földbirtokrendező Bírósághoz, miszerint: „Tárgyalások folytak arról, hogy a rend Csonkamagyarország területén egy gimnáziumot átvegyen.”

November 12. Ezzel kapcsolatban fővárosi és vidéki, gödöllői helyszín is felvetődött. A szakminiszteri döntés eredményét elsőként Kertész K. Róbert (1876–1951) építész[94] közölte a préposttal: „A szóban forgó ügyben, melyben Méltóságoddal helyszíni szemlén együtt lehetni szerencsés voltam, illetékes helyen a távolabb eső hely nyert elfogadást…”[95]

December 18. Felsőbb kívánságra, s a rend érdekeinek figyelembevételével, a prépost elhatározta, hogy a kassai Balassa Zsuzsanna-féle királyi konviktust a jövő tanév kezdetétől a budapesti Norbertinumba helyezi, és megnyitja. Ezért Zimányi Lajos Mihály O.Praem. norbertinumi igazgató számítását kérte arra nézve, hogy a ház jelenlegi beosztását tekintve hány tanulót lehetne ott maximum elhelyezni, s mennyivel többet, ha nagyobb tanuló- és hálótermeket alakítanának ki és rendeznének be. [De Takács Ferenc Menyhért O.Praem. ezt a tervét nem valósította meg.][96]

 

1923

 

Január 17. A rend nagyváradi főgimnáziumát a román hatóságok végleg bezárták.

Március 27. A rendnagyi gyűlés jegyzőkönyvéből[97] megtudjuk: „A Gödöllőn építendő gimnázium, rendház, templom és konviktus dolgában Őméltósága tárgyalt az illetékes tényezőkkel: a kultuszminiszterrel [Klebelsberg Kunóval; 1875–1932], annak tanácsosaival, a pénzintézeti központtal és az Általános Hitelbank vezérigazgatójával [Ullmann Adolffal; 1857–1925]. Ezekkel letárgyalta Őméltósága az építendő épület theoretikus alapelveit. […] A templom a kassai rendi templom mintájára fog felépülni. […] A gimnázium […] 1924 szeptemberében megnyílnék két osztállyal. […] Minden esztendőben két új osztály nyílna meg. […] A második esztendőben épülne föl a rendház, a harmadikban a konviktus és a negyedik esztendőben a templom…” Mindezekből a tervekből a rendnek a templom építésére már nem maradt pénze.

Május 21. Károly József Irén O.Praem. (1854–1929), a nagyváradi javadalmi és iskola-fenntartási tanács elnöke, 13 oldalas tanulmányban[98] foglalta össze a nagyváradi premontrei intézmények történetét.

Július 14. A rendi káptalan 1923. július 5-ei határozata alapján Takács Ferenc Menyhért O.Praem. kötelezvényt írt alá (ezt Klebelsberg Kunó miniszter július 18-án hagyta jóvá) 105 300 q és 76 kg „tiszavidéki búza értékű kölcsön” felvételéről a budapesti Magyar Pénzügyi Szindikátustól. Ebben a rend kötelezte magát arra, hogy „jelen kölcsön kijáró ellenértékét kizárólag a Gödöllőn létesítendő gimnázium, internátus, rendház és gazdasági épületek építésével és felszerelésével kapcsolatos kiadások fedezésére használja fel.”[99] Ezt az első hitelfelvételt még további két nagy (1926, 1927) s több kisebb összegű kölcsön követte.[100]

Július 21. A 265/1923. sz. préposti rendelet alapján: „A prépost-vikárius úr személyére nézve azt tartandó szem előtt, amit az 504. számon a Supremo Ordinis Moderatore előír, hogy minden tekintetben tiszteletreméltó egyházi férfiú legyen, legalább 10 éve fogadalmas rendtag, s legalább 40 éves, s abszolút többséget kapjon.” Mivel Károly József Irén O.Praem. már több mint egy éve beteg volt, ezért Leéb Imre Bertalan O.Praem. (1880–1945) kanonokot jelölték prépost-vikáriusnak, aki ezt azzal a feltétellel fogadta el, hogy az alma mater nem hagyja magukra őket, hanem hathatósan támogatja mindenkor és mindenben. A rend csak közös munka révén fenntartható.[101]

Szeptember 25. Gödöllőn megtörtént az új jászóvári premontrei intézménykomplexum ünnepélyes alapkőletétele.

Október 23. A káptalani gyűlések alkalmával azt közölte a prépost, hogy a rendi jószágkormányzóságot egy magyarországi és egy szlovenszkói kerületre fogja megosztani. Halmos József Viktor O.Praem. jószágkormányzó a magyart kérné.[102]

November 14. A prépost szükségét érezte a rend helyzetével az új prágai nunciust [ő Francesco Marmaggi; 1876–1949] megismertetni. Mielőtt azonban jelentését elküldte volna, ennek szövegét felolvasta a rendnagyi tanács tagjainak, akik ezt feszült figyelemmel hallgatták, és egyhangúlag tudomásul vették. „Őméltósága ezután kijelenti, hogy a nunciustól beérkezendő válasz után a teljhatalmú miniszterhez [Vavro Šrobárhoz] ír majd, hogy az iskoláikat adja vissza, és részesítse a rendet megfelelő kárpótlásban. Miután az apostoli nuncius a kánoni per megindítását nem igen fogja ajánlani, mert hiszen ez helyzetét megnehezítené, minden valószínűség szerint Medveczkyt fogja engedékenységre bírni. Ha azonban így sem kapja a rend iskoláit vissza, abban az esetben ezek visszaszerzése érdekében Őméltóságának elhatározott szándéka a polgári bíróság elé vinni az ügyet. Hiszen több mint száz éve a gimnázium a rend birtokában, a vallásalap a rendnek adta minden kikötés nélkül, és a rend saját nevére csak azért nem íratta, mert nem akart incidens dolgot elkövetni. A csehek most Kassán úgy a gimnáziumot, mint a templomot állami tulajdonnak akarják nyilvánítani, és nehogy a rend joga elévüljön, meg kell indítani a pert.”[103]

December 10. A rend a gödöllői építkezések fedezésére, évi ötven vagon búza törlesztésével, jövedelmének egy tetemes részét ötven évre lekötötte.[104]

Kovács Imre Lajos O.Praem. beszámolója alapján Takács Ferenc Menyhért O.Praem. prépost így foglalta össze az 1920-as évek eleji nagyváradi magyar szerzetesi létet:

Kovács Imre Lajos O.Praem. igazgatót és Champier József István O.Praem. (1884–1952) dr. tanárt a Boldogasszony Anyánk kezdetű magyar ének miatt letartóztatták, majd másfél évig katonai bíróságok elé idézték őket. Kiutasító rendeletet adtak ki Szopek Ervin Loránd O.Praem. (1889–1959) és Rafain Alajos Barnabás O.Praem. (1892–1951) premontrei tanár ellen, „amit csak az igazgató kérelmére függesztettek fel. A tanítás menetét folyton megújuló vizsgáztatásaikkal, diákok és tanárok fölött indokolatlanul tartott fegyelmi eljárásokkal zavarták. Több magyar tanulót kikértek az intézetből. Végre is 14 pontba foglalt, többnyire nevetséges tartalmú ürügyekre hivatkozva, a nálunk is szabályosnak hirdetett […] eljárások elmellőzésével, 1922 decemberében kényszerítették a rend fejét, hogy függessze fel igazgatói állásából Kovács Lajos dr.-t. Azonban ezzel nem érték be, hanem 1923. január 17-én bezárták a nagyváradi premontrei főgimnáziumot, amelyet többé – az itteni magyarság ismételt sürgető kérése dacára – megnyitni nem engedtek. Az igazgatót Nagyvárad elhagyására kényszerítették, utóbb a tanárok legnagyobb része átjött Gödöllőre…” (Takács 1929, 444. p.)

 

 

  1. A Jászóvári Premontrei Kanonokrend 1924 és 1929 közötti helyzetének összefoglalása

 

A Jászóvári Premontrei Kanonokrendnek az utódállamokban történt üldöztetése, gazdasági és politikai ellehetetlenítése az 1923-at követő években sem szűnt meg. Mindezek ellenére Takács Ferenc Menyhért O.Praem. prépostnak sikerült életben (működésben) tartania szerzetesi közösségeit.[105] Ezek tagozatként éltek tovább. A prépost – politikai, egyházfegyelmi és rendkormányzati okokból – 1924 januárjában kezdeményezte Váradhegyfok (Nagyvárad) önállósodását, amely mint perjelség, a generális káptalan (Tepla, 1924. augusztus 20–23.) és az Apostoli Szentszék jóváhagyásával (1926. január 11.) meg is valósult.

  1. szeptember 24-én indult a gödöllői új jászóvári premontrei reálgimnázium. Első tanári kara (a készségtárgyakat oktató világiakat nem számítva) négy-négy Kassáról és Nagyváradról, valamint három Jászóvárról kiutasított vagy egyéb okból onnan eljött premontrei szerzetes tanárból állt. 1929. október közepére a felvidéki premontreiek helyzete a kiutasítások, illetve az ezzel való folyamatos fenyegetőzések miatt annyira tarthatatlanná vált, hogy a prépost kénytelen lett a jászóvári teológiai intézetet tanárostul-növendékestül együtt Gödöllőre, az új rendházba átköltöztetni.

Végezetül felhívjuk a figyelmet a Jászóvári Premontrei Kanonokrend megmaradásának három apróbb, nem közismert aspektusára:

  1. A prépost Sátoraljaújhely Újhely részén született, amely 1920-ban Csehszlovákiához került, s így, például az ún. honossági vizsgálat eredményeként nem utasíthatták ki az országból.
  2. A budapesti Norbertinum 1920 után is a rend tulajdona maradt. Ezért, amikor a rend érdeke úgy kívánta, Takács Ferenc Menyhért O.Praem. hivatalosan is mint magyarországi, budapesti lakos képviselhette a rendet. Így vehetett fel a csehszlovák (jászóvári) székhelyű és csehszlovák lakóhelyi illetőségű rendfőnök magyarországi pénzintézetektől (a Norbertinum címe alapján budapesti lakosként meghatározva önmagát) többször is kölcsönt. Ennek a helyzetnek a jogosságát (törvényességét) a prépost halálát követő évben – egy per kapcsán – Kovács Imre Lajos O.Praem. vikárius hivatalosan igazolta: „Igazolom továbbá, hogy dr. Takács Menyhért […] prépost-prelátus urunk a trianoni határok megvonása után is minden állami és egyházi hatóságtól elismerten Csonkamagyarországon is képviselte a jászó-premontrei rendet, amelynek jog szerint és ténylegesen feje volt. Az ő névaláírása szerepelt rendünk összes fontosabb ügyiratain (a gödöllői építkezésekre felvett kölcsönök, kinevezések stb.), és ennek hitelességét senki kétségbe nem vonta…”[106]
  3. Jászóvár földrajzi helyzetének, pontosabban Csehszlovákiához való csatolásának/tartozásának széles körű nem ismerete.

 

Az 1924 és 1929 között Csehszlovákiából és Romániából kiutasított, vagy préposti rendelkezés nyomán hosszabb-rövidebb ideig Magyarországra vagy más (országbeli) konventbe ment jászóvári premontrei szerzetesek névsora:[107]

  1. Jászóvárról: Bacsó Lajos Vilmos O.Praem., Hermann István Egyed O.Praem. (1895–1970), Lipták Jenő Lambert O.Praem. (1897–1954), Majtényi György Dezső O.Praem. (1884–1949), Vidákovich Antal Aladár O.Praem. (1892–1961), valamint 10 novícius és egyéb növendék, köztük Bárczy Géza Valér O.Praem. (1902–1966), Gábriel László Asztrik O.Praem. (1907–2005), Staff (Paulai) Károly Imre O.Praem. (1907–1971), Zillich (Zimándi) István Pius O.Praem. (1909–1973);
  2. Kassáról: Áldorfai József Benedek O.Praem., Buczkó József Emil O.Praem. (1893–1969), Holba Róbert Kasszián O.Praem., Magyar Endre Gábor O.Praem. (1893–1952), Spilka Tibor Lőrinc O.Praem. (1898–1955), Stuhlmann Vencel Patrik O.Praem.;
  3. Nagyváradról: Berkovics Lajos Ernő O.Praem., Bodnár György Remig O.Praem., Champier József István O.Praem., Ernyi János Gilbert O.Praem. (1878–1959), Filó Alajos Ede O.Praem. (1888–1982), Labancz István György O.Praem. (1880–1958), Oszvald Ferenc Arisztid O.Praem. (1890–1973), Rafain Alajos Barnabás O.Praem., Suta József Evermód O.Praem. (1897–1982), Szombach Ferenc Godehárd O.Praem. (1892–1946), Szopek Ervin Loránd O.Praem.

 

Források

 

1.

Gödöllői Premontrei Apátság Levéltára (GPAL)

GPAL PrJ-Rt-1-1919, 1923

GPAL PrJ-Na-1-1923

GPAL PrJ-Rt-2-1923

GPAL PrG-Rt-5-1948–1950

 

Slovenský národný archív Premonštrátska prepozitúra Jasov (SNA PrJ)

SNA PrJ Kč. 3. Fasc. 128. nr. 12.

SNA PrJ Kč. 182. f. 18.

SNA PrJ Kč. 183. f. 511., 856.

SNA PrJ Kč. 184. f. 1., 7., 8., 10., 23., 110., 156–158., 176., 186–187., 220., 250., 258., 274–275., 280–281., 290–295., 326., 329., 333., 347., 391., 415., 472–474., 478–480.

SNA PrJ Kč. 185. 1921: f. 135., 213–215., 217., 250., 252–256., 262–263., 292–293., 441., 508., 551., 663. 1922: f. 47., 117., 119., 139., 194., 237., 322., 363.

SNA PrJ Kč. 186. f. 183., 185., 320–332., 528., 633., 675.

SNA PrJ Kč. 192. f. 434–445.

SNA PrJ Kč. 195. f. 420.

SNA PrJ Kč. 196. f. 207.

SNA PrJ Kč. 201. f. 586.

SNA PrJ Kč. 204. f. 140.

 

 

2.

Cz. Farkas Mária: A Mécs László-epizód Párizsban. Irodalomtörténeti Közlemények, 103, (1999) 1–2. 218. p.

Tusor Péter–Tóth Krisztina: Az újonnan megnyitott vatikáni fondok és a magyar történetkutatás. In Tusor Péter (szerk.): Magyarország és a római Szentszék. Tanulmányok Erdő bíboros tiszteletére. Budapest–Róma, 2012, 240–242. p.

 

 

Felhasznált irodalom

1.

 

A Jászóvári Premontrei Kanonokrend névtára az 1916. évre. Budapest, 1916.

A Jászóvári Kanonokrendi Prépostság névtára az 1944-ik évre. Jászóvár, 1944.

A kassai premontreiek a húszéves cseh megszállás alatt. A Jászó-Premontrei II. Rákóczi Ferenc-Gimnázium Évkönyve az 1939–40. iskolai évről. Kassa, 1940, 10. p.

A košicei csehszlovák állami reálgymnázium első jelentése az 1919–20. iskolai tanévről. Košice, (é. n.), 7. p.

Berger, Edvin 2016. Le questioni storico giuridiche irrisolte riguardanti ľerezione delľ abbatia nullius di Jasov. (1922) Roma, Lateran University Press.

Kara Anna 2011. Hazádnak rend(ül)etlenül légy híve?! Fórum Társadalomtudományi Szemle, 13, 4. 67–86. p.

Kara Anna 2013. Tíz év, amely megrengette a rendi világot. Adalékok a jászóvári premontreiek történetéhez, 1918–1928. Hitel, 26, 4. 112–119. p.

Rácz Kálmán 2004. Esztergomi érsekség kontra csehszlovák állam – egyházi birtokperek a hágai bíróság előtt. 1–2. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 6, 3–4. 35–52., 67–95. p.

Salacz Gábor 1975. A magyar katolikus egyház a szomszédos államok uralma alatt. München, 13–54. p.

Simon Attila 2017. Kassa három megszállása. Történelmi Szemle, 59, 4. 580. p.

Somorjai Ádám 2008. A magyarországi szerzetesrendek apostoli vizitációja. 1927–1935. Pannonhalma, Archiabbatia de Sancto Monte Pannoniae.

Štátny slovenský ústredný archív v Bratislave. Sprievodca po archívnych fondoch. I. Oddelenie feudalizmu. Bratislava, 1964, 327–337., 354–359.

Sztyahula László 2012. A csehszlovákiai magyar katolikus egyház története. 1918–1950. Budapest, PhD-dolgozat.

Szuromi Szabolcs Anzelm 2011. A Kassai Egyházmegye közigazgatásának változásai 1918 és 1982 között. Magyar Sion, 5 (47), 1. 99–100. p.

Tóth Krisztina 2020. A budapesti apostoli nunciatúra iratanyagában található premontrei források. Kézirat, Gödöllői Premontrei Apátság Levéltára.

Tusor Péter–Tóth Krisztina 2012. Az újonnan megnyitott vatikáni fondok és a magyar történetkutatás. In Tusor Péter (szerk.): Magyarország és a római Szentszék. Tanulmányok Erdő bíboros tiszteletére. Budapest–Róma, 203–252. p.

 

2.

 

Acta Apostolicae Sedis, XVIII, 16. (1922) 582–584. p.

Erdészeti Lapok, 1913. október 1., 847. p.

Felvidéki Magyar Hírlap, 1939. január 8. 24. p. A cseh demokrácia áldozatai. Egy híres magyar iskola mártíromsága és feltámadása.

MTI Kőnyomatos hírek. 22. kiadás. 1933. november 29. 19 ó 10 p.

Prágai Magyar Hírlap, 3, 123. [571] (1924) 5. p. „Magyar!” Írta: Hegedüs (Murgas) Károly (Karol). Egy cseh-szlovák hazafi múltjából.

Mámor és ébredés

Szlovákiai megyei választások 2001–2017

A szlovákiai magyar kötődésű pártok 1990 óta minden alkalommal többé-kevésbé sikeresen vettek részt a Szlovákia területén rendezett politikai választásokon. Csak felsorolásképpen: a csehszlovák szövetségi parlament, a szlovák törvényhozás, az Európai Parlament, a köztársasági elnöki választások, népszavazások, megyei elnöki és testületi megmérettetések, polgármesteri és helyi képviselői választások, de megannyi más, helyi jellegű kezdeményezés, községi népszavazás, petíciók és más voksolások is. Harminc év alatt tekintélyes politikai tapasztalat. Minden választás egyben próbára tette a pártok, a politikusok és a választópolgárok kölcsönös kapcsolatát.

Az eddigi politikai megmérettetési és képviseleti események közül a Fórum Társadalomtudományi Szemle hasábjain a szlovák parlamenti választásokkal, valamint magával a szlovákiai magyar választói bázissal korábbi tanulmányainkban már behatóbban is foglalkoztunk.[1] Az országos parlamenti választási eredményeket felhasználva létrehoztuk a választási eredmények községsoros, járási, megyei és országos adatbázisát. Ezek tüzetesebb elemzése során újra kellett értékelnünk a népszámlálások adatait, értelmeznünk kellett az iskolai beíratási adatokat és nem utolsósorban meg kellett oldanunk a különböző évek eltérő részvételi arányai okozta metodikai dilemma problémáját is.

A korábbi, ezzel a témával foglalkozó tanulmányok többsége általában egy konkrét választást elemezett, összevetve azt a korábbi voksolással.[2] Itt a leíró jelleg dominált. Mások az eredményeket általában az egyes részt vevő pártok szempontjaiból vizsgálták, esetleg a pártközi választói mozgásokat elemezték és számszerűsítették, már amennyire ezt egy titkos választás objektív módon lehetővé teszi.[3] Megismerhettünk olyan elemzéseket is, melyek a választópolgárok egyes években megfigyelt mozgásait térképezték fel.[4]

Mi részben tágabb, részben szűkebb nézőpontból indultunk ki. Az egy évvel ezelőtti vizsgálatunk fókuszában nem az egyes elszigetelt választások, nem a szlovákiai magyar pártok és a köztük levő kapcsolat és nem is a szlovák–magyar viszony oldása volt. Kutatásunk tárgya a választói bázis egésze, a harmincéves távlatból látható jellemző mozgások kutatása és a trendek felvázolása volt. Fel szerettük volna térképezni a választói bázis harmincéves mozgását, a pártokhoz való viszonyát, nagyságát, belső struktúráját és viselkedésének mozgatórugóit. Úgy láttuk, hogy ehhez nagymértékben el kell vonatkoztatnunk a korábbi, máshol közzétett elemzésektől, és kritikai vizsgálat alá kell vennünk az addig használt források jelentős részét, beleértve a népszámlálási adatokat is.

Ez a megközelítés jelentette a szűkítő nézőpontot. Kizártuk adatbázisunkból azokat a tényezőket, melyek közvélemény-kutatásokból származtak. Ugyancsak lemondtunk minden olyan forrásról, melyek időben és témában elszigetelt jelenséget elemeztek, vagy azokat csak egy-egy választás esetében tudták alkalmazni. Csak és kizárólag szilárd, harmincéves és megkérdőjelezhetetlen adatok alapján akartuk levonni a következtetéseket. Így jutottunk el két adatsorhoz: választási adatok és iskolai beíratási számok. Ezt követően természetesen politikai elemzéshez láttunk, hiszen tanulmányunk elsősorban politikai, választástechnikai és kampányvezetési segédeszköz szeretett volna lenni. Az adatokat közzétettük, kutatás céljából. Ezeket bárki elemezheti, bármilyen politikai szemszögből megvizsgálhatja, s tetszőleges politikai következtetéseket vonhat le – feltéve persze, ha azok kiállják a valóság és az esetleges megvalósításból fakadó siker/kudarc próbáját.

A fő megközelítési különbség a harmincéves horizont, az adatok használata és a szlovák–magyar–roma vagy a kevert/tiszta/asszimilált/mélymagyar, soha véget nem érő, emocionális jellegű meghatározási vitán túllépő politikai megközelítés. Ezzel elkerültük azt a buktatót, melybe sokan beleestek: a Most-Híd megjelenéséhez kötik a „szlovák választók” megjelenésének újdonságát, és azt gondolják, hogy délen új választók jelentek meg az új eszme[5] hatására. A községsoros harmincéves adatok világosan mutatják, hogy Dél-Szlovákiában – amely elemzésünk fő tárgya – 2010-ben semmilyen új választói bázis nem bukkant fel, ellenkezőleg: az első pillanattól kezdve csökkenés észlelhető. Ugyanazok a választói csoportok szavaztak 2010 előtt és után is, csak korábban egy pártra, később kettőre, majd senkire, esetleg szlovák pártokra. Nagyobb törés pedig akkor állt be, mikor felerősödött a Most-Híd önszlovákosítása, és beléptek a Fico-kormányba.[6]

Elemzésünk tárgya a magyar kötődésű választói bázis egésze. Vizsgáljuk nagyságát, politikai és másodlagosan etnikai kötődésű viszonyrendszerét és struktúráját. Azt kutatjuk, hogy a politikai kínálat mennyire felel meg a választók elvárásainak, beleértve a szlovákiai magyar és nem magyar pártok tevékenységét. Ezt a tevékenységet a jövőben is folytatni szeretnénk, különös tekintettel a harmincéves községsoros adatbázis feltöltésére az újabb és újabb választási eredményekkel. Ennek legfrissebb fejleménye a szlovákiai megyei választási számok betöltése, értelmezése és elemzése. Ezzel a témával eddig kevesen foglalkoztak.[7]

Előzmények, adatok

Jelen tanulmányunk az öt megyei választás eredményeivel foglalkozik, azonban nagymértékben épít korábbi elemzésünkre, mely a harminc évben lebonyolított parlamenti választások adatait vizsgálta. Ezért fontosnak tartjuk röviden összefoglalni előző következtetéseinket először adatvizsgálat, majd politikai vizsgálat szemszögéből is.

A korábbi elemzés főbb adatelemzési megállapításai a következők voltak:

– a szlovákiai magyar pártok lehetséges választói bázisa országos viszonylatban harminc év alatt 11 és 12 százalék közé tehető;

– számszerűsítve ez ma körülbelül 500 ezer lehetséges választópolgárt jelent, akik természetesen a szlovák pártok által is elérhetők;

– ez a választói bázis létszámát tekintve stabil és struktúrájában kiegyensúlyozott;

– a hivatalos adatok alapján kiderült, hogy harminc év alatt alig változott a szlovák és magyar iskolákba beíratott első osztályosok országos aránya;

– ez enyhén szólva megkérdőjelezi a tízévente egyszázalékos csökkenést kimutató népszámlálási adatok igazságtartalmának jelentős részét, illetve az eddig alkalmazott kérdezési módszer helyességét;

– a korai egységes és önmagát magyar jellegűnek tartó MKP kettészakadása a magát idővel a multietnikus DNS hordozójaként meghatározó Most-Hídra[8] és az önmagát a korábbi MKP-tól hangsúlyozottan nemzetibb érzületűnek tartó késői MKP-ra nem eredményezte a szlovákiai magyar választói bázis jobb és hatékonyabb megszólítását;

– az adatok azt bizonyítják, hogy egyetlen választáson és egyetlen szlovákiai magyar választói rétegen belül sem történt jelentős és tartós szavazatnövekedés. Az ilyen jellegű községek száma nagyon csekély, és sokkal inkább elszigetelt jelenségről[9] van szó, míg a csökkenés trend jellegű;

– a pártszakadás az első években még csak enyhe szavazatcsökkenést hozott, ez azonban 2012 után felgyorsult;

– a választói bázison belül találtunk kb. 38 százaléknyi erősen magyar érzelmű választót, ugyancsak 38 százaléknyi magyar és egyben politikai választót. Ők alkotják a magyar pártok alapszavazóit, akik erősen kötődnek magyar mivoltukhoz és magyar pártjaikhoz;

– kimutatható volt egy kb. 16 százaléknyi választó, akik általában szlovák politikai pártokat választanak, de sikeres magyar pártokkal és népszerű magyar politikusokkal megszólíthatók. A fennmaradó kb. 8 százalék magyar kötődésű választó magyar oldalon nem talál megfelelő politikai kínálatot;

– a magyar pártok szavazatbegyűjtési szempontból a legsikeresebben 2001 és 2012 között szerepeltek. Képviseleti eredmény szempontjából ez a megállapítás sajnos csak 2002-re és 2006-ra érvényes, amikor 20-20 magyar képviselő került a parlamentbe, míg 2010-ben és 2012-ben ennek csak töredéke.

Előzmények, politikai megállapítások

A további elemzések szempontjából lényegesnek tartjuk összegezni korábbi politikai megállapításinkat is. Fontosnak tartjuk ugyanakkor leszögezni, majd újra és újra hangsúlyozni kiindulópontjainkat: minden politikai megállapításunkat a szlovákiai magyar választói bázis[10] egésze szempontjából tesszük. Mindig azt vizsgáltuk, hogy a politikai kínálat mennyire felelt meg a választók összességének. A pártok teljesítményét tehát nem önmaguk ideológiai és etnikai jellegű meghatározása vagy kommunikációs fantáziájuk vizsgálata alapján értékeltük. Mi csupán azt a képességüket elemeztük, hogy mennyire tudták képviselni választópolgáraikat, illetve hogy mennyire érvényesítették a választók érdekeit. Ebből a szempontból a korábbi tanulmány főbb politikai megállapításai ezek voltak:

– Kiderült, hogy a Most-Híd multietnikus ideológiája Szlovákia déli régióiban nem tudott új választókat megszólítani, ellenkezőleg, megalakulása után azonnal szavazatokat vesztett a 2006-os MKP-hoz viszonyítva.

– Fontos, hogy a késői MKP 2010 után szinte senkit nem tudott megszólítani a Most-Hidat elhagyó magyar választók közül.

– Az MKP föladva korábbi önmagát, leszűkítette politikai érdeklődését választóinak alig több mint harmadára, kiátkozta a többieket, miközben egy hihetetlen „intellektuális” csavarral a leárulózott választópolgárok szavazataira is számított.

– Az MKP fokozatosan elvesztette parlamenti horizontját és célkitűzését, berendezkedett megyei és helyi szinten, miközben kiépítette és megerősítette magyar kliensi viszonyrendszerét.

– A Most-Híd, feladva a magyar pártok 25 éves demokratikus hagyományait, belépett egy toxikus, nacionalista előzményű kormánykoalícióba, melyből még az újságíró-gyilkosság sem tudta őket kivezetni.

– A Most-Híd dél-szlovákiai szavazatokkal rendszeresen ejtőernyős szlovák politikusokat[11] juttatott a parlamentbe és a kormányba, akik ugyancsak rendszeresen minden választási időszakban, ejtőernyőjüket újra kinyitva, rendszeresen faképnél hagyták őket. A Most-Híd ezt a szavazatátirányítást utólag megbékélési, multietnikus DNS-nek hívta, ami szinte az MKP szintjéhez mérhető „intellektuális” csavar.

– Úgy látjuk, hogy a szlovákiai magyar politizálásnak tekintettel kell lennie a választói bázis politikai és nemzeti irányultságára. Harminc év tapasztalata azt mutatja, hogy a bázis politikai súlypontja enyhén, mérsékelten, de határozottan jobbra található, míg nemzeti irányultságát tekintve egyértelműen, de egyáltalán nem hivalkodóan magyar oldalon van. Egy ilyenfajta politizálás, vonzó politikusokkal hozza a legtöbb szavazatot.

– A településszerkezeti vizsgálatok során újra és újra kiderült, hogy a politikai és politikusi kínálatnak a szlovák–magyar–roma nemzetiség, esetleg nő-férfi identitás jellegű megközelítése nem hatékony és nem írja le pontosan a valóságot. Az adatokat a választók strukturált etnikai és nyelvi kötődései, politikai álláspontok és politikusi személyiségek megnyilvánulásai alapján lehet jól értelmezni.

– A lehetséges választói bázis világosan rétegezett és ezzel együtt stabil. Ez a kulcsa a politikai és politikusi kínálat kialakításának. Hiába szaporodik például szinte exponenciális gyorsaságú osztódással az a politikusi gárda, mely az erősen magyar érzelmű, 38 százaléknyi csoportot kívánja képviselni, ezzel nem bővül az általuk megszerezhető szavazók száma. Ha a politikai kínálat nem fedi le a választók adott struktúráját, az eredmény bármekkora erőfeszítést és pénzszórást követelő nagy harc után is csak elszomorító lehet.

– Ugyanez érvényes a többi választói rétegre is. Hiába a politikusi elhatározás, ha hiányzik a vonzerő, a karizma, valamint a hitelesség és a politikai szimbólumok megjelenítése.

A megyei adatbázis kialakítása

Az első alapvető problémát, ugyanúgy, mint a megelőző kutatások esetén, itt is a használható és hiteles adatbázis hiánya jelentette. Meg kellett szereznünk az alapadatokat, melyek a Szlovák Statisztikai Hivatal adatraktáraiban hevertek, jó szlovák statisztikai szokás szerint, természetesen, rendszerezés nélkül. Az elemzési táblázat hiteles és pontos számokkal való feltöltése sziszifuszi tevékenység volt, s több mint egy év megfeszített munkát vett igénybe.

A megyei voksolás bonyolult, néha kétkörös, néha egykörös, többségi választási rendszer. Bonyolultságát tovább növelik a választók preferenciaszavazatai, az úgynevezett karikázások, az eltérő számú megválasztható jelölttel rendelkező, területileg is gyakran változó választási körzetek, valamint a pártok, koalíciók és független jelöltek kavalkádja. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy nem létezett egy világos, logikus és áttekinthető, kutatható adatbázis. Szembesülve e problémákkal, világossá vált, miért hiányzott eddig egy átfogó elemzés – nem csupán magyar közösségünkben.

A munkának ezt a ránk eső részét sikerült majdnem teljesen elvégeznünk. A korábbi elemzéseink során kialakított községsoros adatbázisunk tehát ma kibővült az öt megyei képviselő-választás minden fontos adatával, magyar és nem magyar szempontból egyaránt. Nem foglalkoztunk ugyanilyen részletességgel a megyei elnökválasztással, mivel annak rendszere 2000-ben úgy lett kialakítva, hogy még véletlenül se lehessen sehol magyar győztes. Itt elégnek tűnt a szavazatok járási és természetesen megyei összegzése.

Időközben az adatbázist feltöltöttük az europarlamenti választások adataival is.

A megyei választási rendszer

A korábbi munkánkban meghatározott, magyar jelleggel is bíró 538 szlovákiai község parlamenti és europarlamenti választási adatait tehát 2021-ben kiegészítettük az elmúlt időszak öt megyei választásának adataival. Ez a számsor azonban egy kis magyarázatot igényel. Olyan rendszert kellett ugyanis kialakítani, mely összehasonlíthatóvá teszi az egyes konkrét területet magába foglaló megyei választások egyes eredményeit csaknem húszéves időszak alatt, valamint értelmezhetővé teszi öt megye huszonöt eredményét egymással időben is összevetve. Ugyanakkor képesnek kell lennünk az eredményeket összevetni a korábbi adatbázisainkkal is.

Mint ismeretes, ez a fajta képviselő-választás és megyei elnökválasztás az egykörös és kétkörös többségi rendszer keveréke volt egy ideig, ma pedig csak egykörös. Ugyanakkor mandátumokat tekintve van egymandátumos és többmandátumos változata is. Ez azt jelenti, hogy az adott választókerületben előre adott a lehetséges képviselők száma, ami legkevesebb egy, de lehet akár tízen felüli is – az adott választókerület nagyságától függően. Az adott választókerület választásra jogosult minden választópolgára a listán annyi jelölt sorszámát karikázhatja be, amennyi képviselői hely elosztásra kerül ott és akkor (a választókerületeket az adott megyében mindig a megyei közgyűlés állapítja meg, így ezek nagysága és helye minden választáson változhat). A választási bizottságok tehát összeszámolják a jelöltekre leadott karikák számát, és az első helyen végzettek lesznek a képviselők, míg a mögöttük sorban levők nem, vagy csak később, ha valaki az őket megelőző megválasztott jelöltek közül elveszti mandátumát. A megyeelnököket először kétkörös rendszerben választották közvetlenül a választópolgárok, majd egy idő után visszatértek az egykörös módszerhez.

A fenti rendszerben ugyanakkor indulhatnak pártok, pártok szövetségei, valamint – megfelelő számú aláírás megszerzését követően – független jelöltek is. Hogy a dolog még bonyolultabb legyen, egy megyén belül egy párt csak egyfajta választási koalícióban vehet részt, de ha már igen, akkor minden egyes választási körzetben így kell indulnia. Ennek következtében például hiába akartak együtt indulni a Most-Híd és az MKP jelöltjei egy olyan járásban, ahol csak együtt tudtak volna eredményt elérni, ha ezt a koalíciókötést egy másik járásban ellenezték.

Metodikai kérdések

A fentiek figyelembevételével tehát először azt kellett meghatározni, kiről is szeretnénk adatokat elemezni. Mivel eddigi munkánk a szlovákiai magyar választói bázis volt, itt is hasonló kiindulópontokat választottunk. Az adatbázis azokat a szavazatokat tartalmazza, melyeket az 538 településen az ott induló magyar jellegű párt vagy a magyar pártot is magába foglaló koalíció magyar jelöltjei, a független magyar jelöltek kaptak, továbbá azokat a voksokat, melyeket a többi pártjelölt kapott (ez néha nehézséget okozott, mint például Jobbágy József esetében, aki politikusi pályafutása alatt volt a korai, id. Gyimesi-féle párt képviselője, HZDS-jelölt, később független lett, majd a Most-Hídban politizált, jelenleg pedig a Szövetség soraiban található). Ezt a fajta felosztás az eddigi megyei választások tényleges eredményei indokolták, mivel csaknem kizárólagosan így alakultak ki a listák, így jöttek létre a frakciók és az együttműködési szövetségek is.

Az adatbázisban megtalálható az adott választási évben az adott községben a választásra jogosultak száma, az ott leadható maximális preferenciaszavazatok/karikák mennyisége, valamint a jelöltekre leadott preferenciaszavazatok/karikák (pártok szerint összesítve), továbbá a választási részvétel. A fent ismertetett választástechnikai rendszer miatt azonban be kellett vezetnünk egy új fogalmat is – a karikázási részvételt. Arról van szó, hogy egy választó legkevesebb egy, de általában több preferenciaszavazatot érvényesít. Vagyis az a párt, amelynek a szavazói egységesen, minden lehetséges karikázási lehetőséget kihasználva voksolnak a pártlista jelöltjeire, azok sikeresebbek olyan vetélytársainál, kiknek választói a pártlistáról kevesebb jelöltet támogatnak. A karikázási részvétel tehát olyan aktív választókat jelent, akik kihasználják összes preferenciaszavazati lehetőségüket. Vagyis ha 100 bejegyzett és egyben aktív választó az adott községben a két jelöltre adható 200 karikából csak százat ad le, akkor a választási részvételük ugyan 100%, de a karikázási részvételük csak 50 százalék. Ha egy másik településen ugyancsak százan mennek el szavazni a lehetséges százból és kihasználják mind a 200 karikázási lehetőségüket, akkor ott a választási részvétel is 100%, és a karikázási részvétel is száz százalék. A pártoknak és koalícióknak tehát az az érdekük, hogy választóik karikázási részvétele magasabb legyen, mint a konkurens pártoké – elsősorban persze azokon a településeken, ahol ők a domináns politikai erők. Ez vonzó képviselőjelölti listát, fegyelmezett választókat és jól szervezett, egységes kampányt igényel. A széthúzó, veszekedő listák bukásra vannak ítélve. Itt százszorosan érvényes a mondás: egységben az erő.

A leadott szavazatokból kiindulva – ugyanúgy, mint a parlamenti választások esetében – a választási részvétel segítségével a választási eredményt átszámoltuk százszázalékos választói részvételre. Ennek metodikáját részletesen indokoltuk korábbi elemzésünkben, ezért most csak annyit szögezünk le, hogy így lehet objektív módon összehasonlítani az egyes eltérő választási részvétellel lezajlott választások abszolút értékeit. A másik, ugyancsak használható lehetőség az lenne, hogy százalékokkal dolgozunk[12] munkánkban. Egy dolgot azonban nem szabad tenni: összevetni a különböző, eltérő választási részvétellel lebonyolított választások abszolút számait, s az így létrehozott számsorokat elemezni. Ez ugyanis torzult eredményekhez és ezért sok esetben hibás következmények levonásához vezetne. Mivel ez az általunk használt metodika több esetben kérdőjeleket vetett fel,[13] szükségesnek tartjuk a korábbi indoklást kiegészíteni egy példával.

Tételezzük fel, hogy az egyik választáson 96 százalékos, míg egy másikon csak 51 százalékos részvételt regisztráltunk (például Komáromfüss 1990 és 2016). Az első esetben 475, a második esetben 252 olyan szavazatot találtunk, melyet magyar jellegű pártokra adtak le. A településen belüli választási százalékarány mindkét esetben egyforma: körülbelül 80 százalék, vagyis ennyi a magyar pártok támogatottsága mindkét vizsgált évben. A százszázalékos választási részvételre átszámolt abszolút érték az első esetben 485, 2016-ban pedig 491 választó, illetve személy. Tegyük fel, hogy három elemző lát neki az adatok vizsgálatának. Az egyik a százalékos módszert választja, a másik a száz százalékra átszámolt adatokkal dolgozik, míg a harmadik csak a két számot (475 és 252) és a választási részvételt (96% és 51%) nézi. A százalékos metodikát, vagy a száz százalékra átszámoló metodikát követő két elemző következtetése csak egyforma lehet: a magyar pártok támogatottsága 26 év alatt szinte ugyanaz, hiszen az egyik elemző szerint mindkét évben 80 százalékos eredményt értek el, míg a másik megállapítja, hogy egyik esetben 485, a másik esetben pedig 491választó voksolt rájuk, ami a stagnáló lakosság mellett majdnem ugyanaz. A két megközelítés kiegészíti egymást, hiszen ha az abszolút számok nem, de a választási számarány változott, akkor elemezni lehet a bevándorlások/elvándorlások vagy a népességgyarapodások hatásait. Esetleg elgondolkozhatnak a választási részvétel változásának okai felett, feltéve, ha azok lényegesen eltérnek az országos vagy regionális adatoktól. A leghatékonyabb tehát a két módszer kombinált használata.

Ezzel szemben a nyers, elsődleges adatokat azonnal összevető kutató támogatottsági zuhanásról számolna be, hiszen az 1990-es 475 választó 2016-ra 251-re fogyott. Esetleg felveti, hogy a magasabb részvétel legitimebb eredményt jelent, mint az alacsonyabb, vagy hogy az alacsony részvétel kritikusabb a politikusokkal szemben, mint a magas. Elmélkedhet azon, vajon milyen a szavazók csoportjának és milyen a nem szavazók csoportjának szociológiai, politikai és nemzeti profilja. Mivel titkos választásokról van szó, nagyon nehéz feladatot vállal magára, hiszen nincsenek alátámasztott adatai. Megoldást kereshet más jellegű tanulmányokban, exit polokban, előzetes és utólagos közvélemény-kutatásokban. Ezek közül sok már egy óra és egy hét elteltével is más eredményt jelez, mint a valóság volt. A válaszadók fantáziája sokszor elképesztő. Különböző kutatásokhoz és forrásokhoz nyúlhat, boncolhat, elemezhet, súlyozhat, összegezhet, következtethet, briliáns ötleteket vethet fel és terjedelmes tanulmányokat írhat. Nyilvánvaló, hogy aki ezekben a témákban otthonosan mozog, az ráadásul még nagyon sok fontos és értékes megállapítást is tehet. Az alapvető hibát azonban nem távolítja el: két olyan számot hasonlít össze kiindulópontként, melyek az eltérő választási részvétel okán önmagukban, értelmezés nélkül, összevethetetlenek.

Ezért azok a tanulmányok, melyek nem oldják meg az eltérő választási részvételből s esetünkben az eltérő karikázási lehetőségből fakadó metodikai problémákat, azok szükségszerűen hamis elemzési kiindulópontokat tartalmaznak, s minden egyéb kiválóságuk ellenére torzító képet mutatnak – a torzítás mértékét a választási részvételek eltérésének a nagysága határozza meg. Ha kicsi a különbség az egyes választási részvételek között – például két-három százalék –, akkor a hiba is kicsi, de ennek ellenére tudatában kell lenni az eltérésnek. Az általunk vizsgált választások esetén azonban a részvétel egyszer 8, egyszer 15, másszor 35, 60 vagy akár 98 százalékos is volt. Itt már elengedhetetlen az objektív alap és a tudományos, matematikailag is helytálló megközelítés. Ezért fel sem merülhetett a nyers számok azonnal összevetése.

Amennyiben tehát nem csupán egy-egy választást veszünk górcső alá, hanem hosszabb távú tendenciákat kutatunk, metodikai szempontból választanunk kell: egységes alapra hozott számok, vagy százalékok, esetleg a kettő kombinációja. Mi az egységesen 100 százalékos részvételre átszámolt választási eredmények összehasonlítása mellett döntöttünk, miközben mindig használjuk a százalékos módszert is. A kettő így együtt képes objektív képet nyújtani.

A megközelítési és elemzési módok különbözőségével együtt azonban hangsúlyozni kell, hogy a szlovákiai magyar politika legfőbb problémája nem az elemzőkben és a kutatókban van. Éppen ellenkezőleg: a lábjegyzetekben idézett szerzők valamennyien részletes és az adott témában véleményünk szerint értékes elemzéseket hoztak létre. Ugyanez mondható el a mostani és korábbi tanulmányunkban nem idézett szerzőkről, akik szociológiai és történelmi szempontú műveket tettek közzé (például Lampl Zsuzsanna, Gyurgyík László, Angyal Béla, de kihagyhatatlan Turczel Lajos vagy Gyönyör József is), esetleg más műfajú könyvek és tanulmányok közzétételével és megírásával világították meg a szlovákiai magyar társadalom egyes csoportjainak gondolkodásmódját (csak példaként: Öllös László, Simon Attila, Popély Árpád és mások). Az elmúlt harminc évben a szlovákiai magyar társadalomtudományi élet több szinttel magasabb, stabilabb és jobb minőségű építményt jelent, mint 1989 előtt, vagy közvetlenül utána. Úgy látjuk, hogy az elemzés és tanácsadás szintjén kisebbségi társadalmunk nincs elmaradva a szlovák kutatóktól, ellenkezőleg. A jelentősebb hibák inkább a politikusok és tanácsadóik oldalán észlelhetők, akik az esetek döntő többségében el sem olvassák ezeket a műveket vagy legalább azok kivonatát.

A preferenciaszavazatok időbeni és térbeli összevethetősége

A megyei választási rendszer bonyolultsága sajnos egy újabb matematikai megoldást kényszerít ki. Ugyanis az egyes régiókban különböző számú karikák leadására volt és van lehetőség. Például egy-egy időben azonos választás során a szenci polgár egyet, a vágsellyei négyet, a galántai nyolcat, a nyitrai pedig 12 karikát, vagyis képviselőt[14] jelölhet be a teljes listáról. Ez önmagában csaknem lehetetlenné teszi az országos összesítéseket, hiszen eltérőek az egyes régiókban a választási részvételek, a karikázási hajlandóságok és az induló pártok, de eltérőek a preferenciaszavazatok számai is. További bonyolításként a megyei közgyűlések még a megválasztható képviselők számát is változtatgatják az egyes évek során: Szencen volt 4, 2 és 1, Érsekújvárban 8 és 11, Nyitrán 12 és 13, Pozsonyban 30, 33, 31, 34 és 36 stb.). Így tehát maguk a nyers karikázási számok összegzése áttekinthetetlen és értelmezhetetlen halmazt jelent. Rendkívül sajnálatos egyébként, hogy csak ilyen formában tárolja őket a Szlovák Statisztikai Hivatal. Ezért nem volt más lehetőségünk, mint hogy az értelmezéshez metodikát, matematikai modellezést alkossunk.

Ezért minden egyes választási évben minden egyes vizsgált település összes karikázási alapszámát (tehát legyen az 1 vagy 4, esetleg 13 karika) átszámoltuk a közös és mindig változatlan egy darab karikára (persze átszámolhatnánk a 10 alapra vagy akár a természetes logaritmus „e” alapjára is, de a lényeg a közös és a változatlan alap minden választási évben és minden településen). Ez az egy karikára visszaszámolt adat, mely minden körzetben és minden évben összehasonlítható adatsort eredményez. Mi tehát minden község összesített karikáit, vagyis a preferenciaszavazatokat elosztottuk az akkor ott lehetséges karikák számával. Amennyiben tehát Szenc körzetben egy képviselőt választottak és a választók összesen 2500 karikát adtak le, akkor ez az eredmény nem változott és 2500 maradt. Amennyiben viszont Nagykürtös körzetben három képviselőt választottak és 7500 preferenciaszavazatot állapítottak meg, akkor ezt elosztva hárommal ugyancsak 2500 karikát kapunk. Ha itt nagyobb volna a karikázási részvétel és például 9000 preferenciaszavazatot adtak le, akkor az eredmény 3000 lenne. Ezzel azt érzékeltettük, hogy minden választópolgár minden választás során egyforma eséllyel szólt bele a dolgok alakulásába, miközben megőriztük a választási arányokat és eredményeket. Így volt lehetséges időben és országos, regionális térben összevetni az egyes karikázási számokat húsz év alatt. Az általunk használt számok tehát az egymandátumos körzetekétől eltekintve absztrakt számok, de megőrizték valóságtartalmukat és egymáshoz viszonyított arányukat, vagyis a valóságnak megfelelően adnak információt az adott témában.

Tudjuk, hogy a matematikai absztrakció nem hétköznapi szintjén mozog a metodika, de persze nem is túlságosan bonyolult, elsősorban a szakemberek számára. Tudatosítanunk kell azonban, hogy a megyei választások rendkívül összetett rendszert alkotnak. A felületes összevetés komoly hibákat eredményezne. Nem tartjuk véletlennek, hogy szlovákiai szinten még nem született húsz évet felölelő és elemző tanulmány. Mi magunk sem tudtunk támaszkodni semmilyen forrásra e tekintetben. Ezért alapvető fontosságú volt, hogy létrehozzuk az egyes adatok összehasonlíthatóságának metodikáját. A tisztán politikai, északi, változékony választási viselkedésekkel szemben délen például stabilabb választói közeget találtunk, mely elsősorban etnikai, s csak másodsorban politikai alapon választ. Az etnikai arányok pedig, mint ismeretes, sokkal lassabban változnak. A fenti metodika alkalmas tehát ennek az összetett és időben is változó rendszernek a megértéséhez és leírásához.

S végül, az egyes választókörzetekben feltüntettük a sikerességet is, ami esetünkben elég egyszerű: a lehetséges képviselői helyek közül megszerzett pozíciók száma.

Öt megye adatainak összegzés

Az alábbi táblázat tehát az első két sorban a magyar és a szlovák karikák számát tartalmazza, következetesen átszámolva az egy karika viszonyítási alapra, amivel kizártuk az eltérő számú karikázási lehetőség torzító hatását. A második két sor a választási körzetek 100 százalékra átszámolt megyei választóinak számát tartalmazza, ugyancsak magyar és szlovák bontásban. A választópolgároktól eltérően ugyanis a jelöltek nemzeti, etnikai hovatartozása még a titkos választás során is nagy valószínűséggel megállapítható.

Az utolsó két sorban található a megválasztott képviselők száma. Mindez Pozsony, Nagyszombat, Nyitra, Besztercebánya és Kassa megye számait mutatja, leszűkítve azon járásokra, ahol magyar jelöltek indultak.[15] Nincsenek itt tehát az egyes megyék északi járásai.

Az összesítő táblázatokból első pillantásra is látható, hogy a 2001-es megyei választás évében a magyar választók és pártjuk, az MKP szinte eufóriába kerültek. A magyar jellegű választók az alig huszonöt százalékos választói arányukat messze meghaladó mértékben járultak az urnákhoz és adtak le karikákat az egyetlen magyar listán szereplő jelöltekre. Az eredmény sokkolóan hatott a szlovák közvéleményre és a politikusi gárdára. Az MKP az arányaiból elvárható körülbelül 40 képviselőt több mint megduplázva, 86 jelöltet juttatott be az egyes megyei közgyűlésekbe. A részletesebb adatbázis ugyanakkor azt is kimutatja, hogy a magyarok lakta területek karikázási részvétele jelentősen meghaladta a szlovákok lakta vidékekét. Az MKP egy, koncentrált listájával szemben mindenhol sok-sok egymással vetélkedő szlovák párt teljes listái álltak, ezért aztán olyan helyeken is sikerült begyűjteni a képviselői helyeket, ahol ez elméletileg lehetetlennek tűnt. Az MKP regionális politikusai megkerülhetetlen pozícióba jutottak. Nyitra megyében az akkor még egységes párt abszolút többséget szerzett, s a többi helyen is a politikai irányítás erős része volt.

Látható, hogy 2001-ben a nagy ismertségű és országosan népszerű politikusok hiánya az adott választói közegben nem okozott szavazatcsökkenést, és a számok meglepően kiegyensúlyozott megyei szavazói közeg létezéséről tanúskodnak. Ennek okai között minden bizonnyal az is szerepet játszik, hogy a kisebb részvételnél elsősorban a pártok biztos szavazói mennek el szavazni, ez pedig kissé más eredményeket hozhat, mint egy nagy, országosan mozgósító és a bizonytalan választókat is az urnához szólító parlamenti választás. A számok azt mutatják, hogy a megyei választás mint olyan, egy aránylag nagyszámú, biztos kezű, véleményében kiegyensúlyozott és magyar kötődésű választói csoportot érdekel. Kissé előre haladva az időben, ennek fényében a 2017-es csökkenő adat némileg meglepő, bár mintha előrevetítené a két és három évvel későbbi katasztrófát. Az eddigi számokból azonban most még úgy tűnik, hogy a megyei szavazók átlagos mértékben ugyan, de stabilan és kiegyensúlyozottan bíznak megválasztott képviselőikben. Ez természetesen az országos számok alapján levonható általános következtetés, mely nem zárja ki a helyi eltéréseket.

A helyzetet és a jelöltek esélyeit ugyanakkor árnyalja a másik levonható következtetés, miszerint az általunk vizsgált régióban ugyan lassan, de kitartóan emelkedik a szlovák választók száma és aránya. Tizenhat év alatt ez a csökkenés, illetve a másik oldalon emelkedés két és fél százalékot tesz ki. Igaz, ennek több mint a fele Pozsony, Kassa és Nyitra agglomerációján belül figyelhető meg, de a trend azért látszik. Feltételezhetnénk, hogy így csökken a magyarok etnikai aránya, ennek azonban ellentmondanak az iskolai beíratási adatok, melyek maximálisan fél százalékot csökkentek. Ezért arra gondolunk, hogy a magyar választók kissé nagyobb mértékben válnak kiábrándulttá a szlovák választóknál. Érdekes megfigyelés, hogy a szlovák választók esetében ugyancsak nagyfokú stabilitásról beszélhetünk, a már említett, enyhén emelkedő létszámmal.

Elégedettség, mint objektív mutató

Mielőtt az elemzésben időben tovább lépnénk, bemutatunk három adatsort, melyek véleményünk szerint jól érzékeltetik a szlovákiai magyar választói bázis reakcióit a politikai kínálatra. A grafikon első két görbéje a választási körzetek összesített részvételi arányát mutatja. A járások és körzetek déli, jellemzően magyar többségű területeit magyar részvételként, míg a járások északi részeinek, valamint pozsonyi, kassai és nyitrai területeknek a részvételét pedig szlovák részvételként határoztuk meg.

A grafikon harmadik görbéje a magyar elégedettségi szint elnevezést kapta (egyébként kiszámoltuk mindenhol a szlovák elégedettségi szintet is, de ennek most és itt nincs jelentősége). Értékét a két részvételi arányból számoltuk ki. Amennyiben tehát a magyar jellegűnek tekintett régió részvételi aránya kétszerese az adott régió karikázási arányának, akkor az elégedettségi mutató 50%. Elméletileg a kettő egyezése esetén a mutató 100% lenne. Ez leegyszerűsítve azt mutatja, hogy az adott magyar pártok (és független magyar képviselőjelöltek) által nyújtott kínálat mennyire nyeri el a magyar választók bizalmát, elégedettségét. Amennyiben tehát ez a mutató 100%-os, akkor a magyar pártokra szavazók teljes mértékben elégedettek a pártok által állított listával, és mindenkit, kivétel nélkül, bekarikáztak. Ebben az esetben a választási részvétel nagysága azonos a karikázási részvétel nagyságával. Feltételezve, hogy a választóknak nem tetszik a magyar jelöltek fele, és karikáikat más pártok jelöltjeire adják, vagy nem használják ki, a mutató 50%-os lesz, azaz a karikázási részvétel a fele lesz a választási részvételnek. Mindezt rendkívül egyszerű módon ki lehet számolni minden esetben, ahol ismert a választási részvétel és a karikázási adatok.

A mutató szépsége és hasznossága egyebek között abban rejlik, hogy községre lebontva lehet vizsgálni a választópolgárok reakcióit az egyes években az adott konkrét nevekből összeállított listára. Tudunk összegezni regionálisan, nagyság szerint, településszerkezetileg, magyar/szlovák arányokat figyelembevéve stb. Ez megfelelő elemzéstechnika és információ birtokában kiváló módszer a választói reakció és választási szokások vizsgálatára, ami a szakértőkre is támaszkodó politikusok kezében hatékony eszköz lehet.

Egy konkrét példát felhozva, ez a mutató például a párkányi körzetben a következőképpen alakult 2001 és 2017 között:

Jól látható, hogy a sikernek három összetevője van: önmaga a választási részvétel, valamint a karikázási részvétel, s e kettő viszonyáról szóló elégedettségi mutató. Amennyiben tehát elemezni kívánjuk a párkányi körzet teljesítményét, vizsgálnunk kell elsősorban a választási részvételt. Ha nagyobb az átlagosnál, politikusként jól dolgoztunk, ha kisebb, meg kellene keresni az okokat. A másik fontos mutató a karikázási részvétel, mely tájékoztat a lista minőségéről és az azon szereplő helyi politikusok regionális ismertségéről. A harmadik, az elégedettségi mutató pedig a választók elvárásáról tájékoztatja a hozzáértőket. Esetünkben különösebb éleslátás nélkül is világos, hogy 2009-ben ugrásszerű emelkedés állt be a választók elégedettségében. Nem mintha a korábbi eredmények nem lettek volna szépek, de azért a 90 százalék mindig jobb hatással van ránk, mint a 79%. A változás okait a regionális kötődés növekedésében találhatjuk meg: míg 2005-ben egy nagy érsekújvári lista volt a párkányi választók előtt, s ezért általuk kevésbé ismert személyiségekkel is találkozhattak, 2009-ben már csak a szűken vett Párkány és vidéke listán keresték az MKP és Híd helyi jelöltjeit. A regionális kötődés a megyei választások esetén rendkívül fontos. Itt tehát csak arra akartunk rámutatni, hogy a választások elemzése során ez a mutató is fontos információkat hordoz.

Elméleti megközelítésben az egyik véglet az lenne, amikor csak egy szűk választói rétegnek megfelelő jelöltlista áll össze, mely ugyan a választásban részt vevők teljes elégedettségét vívja ki, azonban nagyon leszűkíti a választási részvételt, s ezért rossz választási eredménnyel jár. Ennél kicsit jobb, ha többen mennek el választani, kevésbé elégedettek, de összességében több karikát adnak le, mint az első esetben. Az ideális megoldás nyilvánvalóan az lenne, ha a párt jelöltlistája lefedné a választók elvárt igényeit, preferenciáit: regionális struktúrában, politikai és társadalmi megfelelésben, esetleg más, identitás jellegű fontos jellemzőben. Ebben az esetben sokan mennek el szavazni és követik a jelöltlistát, vagyis sikeres a párt. Ezért amikor jelöltlistát és politikai munkát értékelünk, több tényezőt kell figyelembe venni. Nyilvánvaló, hogy a választási kedv zuhanása, a karikázási hajlandóság ritkulása és az elégedettségi mutató csökkenése intő jelek, melyeket mindig nagy hiba lenne figyelmen kívül hagyni. Az egyes járásokat elemezve látható, s erre később vissza is térünk, hogy az egyes regionális politikusi gárdák különböző mértékben voltak képesek tanulni a hibáikból, s voltak, akik javítottak, sokan pedig rontottak a helyzetükön.

Az alábbiakban tehát az öt megyére kiterjesztett, összegzett arányokat mutatjuk:

A grafikonból levonható főbb következtetések a következők: az országos, öt megyei szintű magyar választási részvétel 2001-ben jelentősen meghaladta az azonos szlovák részvételt, majd 2017-re a már szinte megszokott és más választások során jól dokumentált zuhanórepülésbe kezdett. Az elégedettségi mutató, ezzel a ténnyel nyilván összefüggésben, a kezdeti magas, csaknem 81%-os szintről lejjebb csökkent, majdnem 10 százalékot 2013-ra. Ugyanazzal a jelenséggel találkozhatunk tehát, mint a parlamenti választások során. Csökken a részvétel és nő az elégedetlenség. A fenti grafikon igazi jelentősége azonban a választási körzetek, járások szintjén jelentkezik. Előrebocsátjuk, hogy ott az elégedettség szintje sokkal nagyobb volatilitással bír, s érdemes kielemezni, miért van az, hogy egyik helyen 90 százalékos, míg máshol csak 35%. Az okok néha objektívak, de az esetek többségében szubjektív, politikai hibákat vélünk felfedezni.

Öt megyére vonatkozó összesített arányok

Térjünk azonban vissza az első választást követő időszakra. Várható volt, hogy a szlovák pártok 2005-re levonják a következtetéseket a sokkoló 2001-es évből és jobban felkészülnek a következő választásra. A többségi választási rendszer ugyanis, mint ismeretes, kissé igazságtalan a gyöngébbekkel és a széthúzókkal szemben, és előnybe helyezi az erőseket. Ezért Nyitra megyében a szlovák pártok egy választási tömböt hoztak létre, míg máshol is komoly fogyókúrának vetették alá a képviselőjelölti listákat. Ráadásul a magyar választókból mintha elszállott volna az eufória, és a csalódottságuk jelei mutatkoztak. A magyar karikáknak 2001-es adatokon belüli 30 százalékos súlya hirtelen leszállt 26-ra, s 2017-ben ez huszonkét százalékra csökkent. Ennek elsődleges oka a magyar részvételi arány csökkenése volt. Mielőtt azonban áttérnék a következő választási évek elemzésére, mutassuk meg tehát folyamatában az egyes adatsorok egymáshoz viszonyított arányait egy grafikonban.

Ez a grafikon az egyik tengelyén a választási éveket mutatja, míg a másik az adott öt megyei összesített adathalmazban a magyar részesedés arányát kívánja érzékeltetni. Nyilvánvalóan minél nagyobb a magyar pártok és szavazók aránya, annál nagyobb sikerről számolhatunk be.

Szembetűnő a 2001-es pozíció kivételes volta. Négy évvel később a magyar választók lelkesedése leszállt a szlovák átlag szintjére. Ennek egyes konkrét okairól később ejtünk szót, itt elég annyit leszögezni, hogy a 2001-es magasabb részvétel és jelentősebben magas karikázási részvétel okai talán a nagyobb reményben, a történelmi megyei tudat addig rejtve maradt létezésében kereshetők. Erre nézve biztos adatok nem léteznek. A szlovák lakosságnak a történelmi megyerendszerhez való viszonyulása azonban valószínűleg halványabb és negatívabb volt a magyarokéhoz képest. Jól látható azonban az, hogy 2005-re már nem volt lényeges az eltérés a magyarlakta és a szlovákok lakta vidékek választási részvétele között. Ez, párosítva a szlovák pártok koncentráltabb kínálatával együtt, 26 képviselővel csökkentette az MKP sikerét, s persze ennyivel növelte a szlovák pártok súlyát.

Ezzel együtt a 2005-ös eredményt csak részben lehet sikertelenségnek nevezni, sokkal inkább a tisztes, szép eredmény a helyes kifejezés. Igaz, hogy utólag elemezve több esetben is komoly hibákra mutathatnánk rá, nem szabad azonban szem elől téveszteni, hogy a 2001-es választás kivételes, egyszeri és gyakorlatilag megismételhetetlen kiindulási alap volt. Ezért a négy évvel későbbi 57 képviselő tekinthető a magyar pártok által elérhető maximumnak. Rögzíteni kell azonban, hogy a csökkenés a négy évvel korábbi eredményhez viszonyítva 33 százalék volt.

2009 és 2017 között az egy magyar lista helyett kettő lett: MKP és Most-Híd. Ennek a kínálatbővülésnek a pozitív hatásait felfedezni emberfeletti eszmei erőfeszítést igényelne. Elemzőként csak rendkívül elvont ideológiai megközelítéssel juthatnánk el egyfajta letargikus megelégedettség állapotába. A két listával senki sem nyert, de mindenki veszített. A képviselők száma 2009-ben, a négy évvel korábbi eredményhez viszonyítva újabb 27 százalékkal csökkent, és 2001-hez mérve a képviselők száma csak a fele lett, vagyis 43.

2010 után a megyei politizálás, a választások és a lista-összeállítások már a megszokott rendben, ismert közegben zajlottak. Az esetleges sikertelenségek oka elsősorban, de nem kizárólag a két magyar lista létében keresendők, mely tény sajnálatos módon csökkentette a bejutások esélyeit a tizenhat körzetből tizenkettőben. A jövőre tekintve egy közös és egységes lista mindenképpen növelné a bejutások esélyeit. Ez esetben kiemelten hangsúlyoznánk a közös és az egységes fogalmakat, mint alapvetően szükséges, de semmiképpen sem elégséges feltételeket. A magyar választói bázis elkedvetlenedését mutatja az is, hogy míg szlovák térfélen 2017-ben 2013-hoz viszonyítva több mint 61 százalékkal emelkedett a karikák száma, ez a változás magyar oldalon alig haladta meg a 18-at. Történt pedig ez abban az időben, amikor egyre erősebb volt az országos akarat a Smer kormányzásának befejezésére. Eközben a magyar pártok a jóllakottság utáni állapotban békésen vagy letargikusan ejtőztek politikai nyoszolyáikban, s nagyon csekély jelét mutatták az elevenségnek. Az MKP örült viszonylagos megyei pozícióinak, a Most-Híd pedig éppen a kormányzás örömeit élvezte. A számok alapján a stabil bázisuk még egyszer (talán utoljára) így is összeszedte magát, de a magyar pártoknak komoly, új energiákat – a szlovák pártoktól eltérően – már nem sikerült begyűjteniük. Ezért a korábban kissé alacsonynak, de stabilnak tartott 2017-es eredményt az arányok elemzése után már nem tekinthetjük véletlen eseménynek és egyszeri kilengésnek. Ebben nyilván közrejátszott a két lista létén túl a magyar pártok közismerten katasztrofális politizálása 2016 és 2020 között. Jól mutatja ezt a 2017-es választások idejére a karikák arányának meredekebb csökkenése. Csak arra tudunk gondolni, hogy a megyei választókban is növekedett az elégedetlenség a magyar politikai reprezentációval szemben. Összegezve, a 2009-től eltelt időszak megyei választási eredményeire nem lehetünk túlzottan büszkék, s nem állíthatjuk utódaink elé ragyogó és követendő példaként.

Országos esélyek 2022-ben

A 2001-es eredmények megfelezése tény. Bizton állíthatjuk azonban, hogy a szlovákiai magyar választói bázis ennél jelentősebben jobb helyzetet is lehetővé tenne. Nyilvánvaló, hogy ezt csak az erők összefogásával és közös listák állításával, valamint észlelhető életjelek kiadásával tudjuk elérni. A magyar politikai pártok egy része hosszas tárgyalások után összeállt és országos szinten egységet hirdetett. Kissé csökkenti reményeinket az a tény, hogy az öröm helyett áldozathozatalról és keserves egyeztetésekről szólnak a politikai hírek, s nem érződik a felszabadult öröm a megegyezés után. Kétségekre ad okot az is, hogy jelentős, országosan is ismert politikus nincs az újonnan létrejött Szövetségben (talán csak Berényi József tekinthető annak), márpedig enélkül nagyon nehéz, szinte lehetetlen százalékokat szerezni. Ennél is elszomorítóbb azonban az a tény, hogy helyi és regionális egységről még nem érkeznek hírek, vagyis erős és egységes megyei jelöltlistákat sem lehet még feltételezni.

Legyünk azonban optimisták, s reménykedjünk a szebb jövőben. Ezért tételezzünk fel tizenhat erős, közös jelöltlistát, s jó választási szövetségeket mindenhol. Vagyis gondoljuk azt, hogy a Magyar Fórum és az esetleg induló más magyar pártok, politikai kitaszíttatásuk ellenére kedvesen megértőek lesznek. Alapozzunk arra, hogy sehol nem állítanak komoly jelölteket, vagyis üresen hagyják a megyei teret a Szövetség számára. Valószínűsítsük, hogy a Szövetség jelöltjei sohasem látott politikai harmóniában, kéz a kézben s vállat vállnak vetve kampányolnak majd minden lehetséges helyen. A reálisan elérhető eredmény ekkor, esettől függően, véleményünk szerint 44 és 50 eredményes képviselőjelölt között mozoghat. Ehhez lehet hozzászámolni egy jó szövetségi politikával elérhető 3-4 kassai és pozsonyi képviselőt. A többségi rendszer és a lakossági arányok ennél többet reális körülmények között nem tesznek lehetővé.

Hangsúlyozni kell azonban, hogy ez csak a fent feltételezett, kedvesen optimista és felhőtlen körülmények között valósulhatna meg. Attól tartunk, hogy a valóság ennél szomorúbb lesz.

Megyei választói bázis és politikai társai

Egy korábbi fejezetben már összegeztük az öt szóban forgó megyében fellelhető és aktivizálható szlovákiai magyar választói bázis nagyságát. Ez 400 ezer felett mozgott. A korábbi elemzésünk nyomán itt is elvégezhetjük a teljes választói csoport meghatározásának menetét. A 2001 és 2020 közötti időszakban a most vizsgált déli területen kívül, északon, körülbelül 10 ezer állandó magyar választót találtunk. Ezeket hozzászámolva a megyei eredményekhez, megkaphatjuk azt az adatot, mely a teljes, megyei listákkal megszólítható szlovákiai magyar választói bázist jelentené. Korábbi elemzéseinkből kiindulva itt is tíz százalékra becsüljük a magyar jelölteket politikai okok miatt sohasem választó, de alapjában véve magyar kötődésű választók számát.

A csaknem egy évvel ezelőtti tanulmányunkban a parlamenti választások elemzése során a 2000 és 2020 között időszakban körülbelül 500 ezer olyan választópolgárt találtunk, akik magyar kötődéssel rendelkezve, potenciális választók lehetnek a szlovákiai magyar pártok számára. A magyar pártokra szavazó magyar kötődésű választók száma 400 ezertől 470 ezerig emelkedett, majd 2020-ra háromszázezer alá csökkent. Az utóbbi húsz-huszonöt év szokásos választási részvétele 50 és 65 százalék között mozgott.

Időközben az adatbázist feltöltöttük az európai parlamenti választások adataival is. Ezekre négy alkalommal került sor: 2004, 2009, 2014 és 2019. A részvétel itt jelentősen alacsonyabb volt, 10% és 20% közötti intervallumban mozgott. A száz százalékra átszámolt magyar választók száma itt először meghaladta az 500 ezret, majd 440 körül mozgott és 2019-ben, előre jelezve a 2020-as katasztrofális bukást, lecsökkent háromszázötvennyolcezerre. Mint közismert, ebben az évben először szlovákiai magyar képviselet nélkül maradt az Európai Parlament.

A három, eltérő részvételű és eltérő karakterű szlovákiai választás által kimutatott lehetséges szlovákiai magyar választói bázis tehát az alábbi grafikonban van összegezve. A vízszintes tengely nem lineáris, hanem követi a főbb választási évek sorrendjét. Azokban az években, melyekben nem volt az a fajta választás, köztes értéket állapítottunk meg két ismert választási adat birtokában. Így a grafikon trendeket ábrázol, s a változások mértékét mutatja. Újra hangsúlyozzuk, hogy a számok száz százalékra átszámolt választási adatok.

Amint az első pillantásra látható, a legkiegyensúlyozottabb magyar választói támogatása a megyei választásoknak van. Némi relatív csökkenést csak a 2017-es év hozott, s nemsokára, 2022-ben meglátjuk, hogy az azóta lezajlott két választási katasztrófa, valamint a kikényszerített, ismét csak részleges egyesülés milyen hatással lesz a megyei választásra. A kilátások nem túl rózsásak, de ez a fajta választás talán a legütésállóbb a három közül. Eddig.

A parlamenti és az európai parlamenti választások a már korábbról ismert görbéket mutatják, s talán csak az meglepetés, hogy az utóbbi, melyre alacsony részvétel és a hűséges szavazók urnához járulása a jellemző, milyen gyorsan visszaesett a parlamenti szintre. Mivel ugyanezt tapasztaltuk a megyei választás első évében is, különösebb kockázat nélkül felvázolhatunk egy új hipotézist: az erősen elkötelezett, könnyen aktivizálható, eleve szűk magyar választói réteg az új, ismeretlen választásoktól sokat remél, ezért nagyobb számban vesz rajtuk részt, mint szlovák sorstársaik. Ilyenkor tehát megugrik a választó magyarok részaránya, és meglepően jó eredmények születnek. Az idő előrehaladtával a tapasztalatok gyűlnek, a lelkesedés lohad, majd visszaesik a szlovákiai átlag szintjére. Érdekes viszont, hogy mennyire együtt mozog a két görbe: az 50–65 százalékos részvételű parlamenti és a 10–15 százalékos európai parlamenti. Tulajdonképpen az lenne a meglepő, ha 2022-ben a megyei választáson nem születne rossz eredmény. Egy optimistább, bár kissé valószínűtlen megközelítésben viszont egy esetleges jó megyei szereplés a jobb idők kezdetét jelenthetné.

A grafikonból tehát két nagyon fontos következtetést vonhatunk le: a különböző fajta választások eredményei magyar szempontból hasonló – bár volatilitását tekintve nem egyforma – változásokat hoztak. A választások aránylag jól tükrözik a magyar választók véleményét a magyar politikusok és pártok teljesítményéről, s meglepő konzisztenciáról tanúskodnak. A jelenlegi trend a gödör aljának teszteléséről szól, csak ma még nem tudjuk, hogy talajt fogtunk-e, vagy még esünk. E tekintetben a 2022-es megyei választás nagyon fontos és pontos jelzést adhat a 2024-ben várható országos megmérettetés előtt.

A másik következtetés metodikai jellegű. A grafikon segítségével az eltérő módon megrendezett, más-más választási rendszert követő, egymással nem összefüggő politikai célokat követő választások eredményeit néztük és elemeztük. Ezt a látszólagos kavalkádot mindhárom választás esetén ugyanolyan metodikai módszerrel vizsgáltuk egy harmincéves szakaszban. A fenti eredmény pedig véleményünk szerint igazolja a metodika helyességét. Mindhárom fajta választás hasonló számú választói bázist mutat ki, azonos trendeket igazol, és a külön-külön felvázolt irányok végső megállapításai összecsengenek. A szlovákiai magyar választói bázis létezik, ismert, feltárható, kutatható és politikailag képviselhető. Ehhez persze megfelelő politikai képviselet, karizmatikus politikusok és persze szerencse is szükségeltetik. Javaslataink minden elemzés során ezeket a feltételeket szerették volna megfogalmazni.

Nem azt állítjuk azonban, hogy csak a mi politikai következtetéseink a helyesek, hanem azt, hogy az összeállított adatbázis kiállta az idő próbáját és alkalmas arra, hogy kiindulási, kutatási alapot jelentsen. Ugyanakkor véleményünk szerint az is egyértelmű, hogy az általunk használt metodikai megközelítés helyes, mivel különböző körülmények között, más-más időpontokban hasonló eredményekhez vezetett. Ez azt jelenti, hogy a szlovákiai magyar választói bázis a maga strukturáltságban tényként kezelhető fogalom.

Megyei pozíciók

A szlovákiai törvényhozás szlovák része már a 2001-es első megyei választás előtt is egységes volt azon szándékában, hogy magyar többségű megye még nyomokban se jöhessen létre. Ezért a nyugat-szlovákiai magyarság döntő többségét két észak–déli sávot alkotó mesterségesen kialakított megyébe sorolta: Nagyszombat megye és Nyitra megye. Ugyanilyen elv alapján lettek létrehozva korábban a járások is, leszámítva kettőt, ahol ez nem volt lehetséges: Komárom és Dunaszerdahely.

Arra is ügyeltek, nehogy véletlenül magyar politikus kerüljön a megye élére. A törvénytervezet első változata még egykörös választást javasolt, melyben a relatív többség is elég lett volna a győzelemhez – ugyanúgy, mint ahogy az 1990 óta napjainkig érvényes az összes településen. Időközben azonban rájöttek, hogy így a nyitrai és a nagyszombati megyében az a „veszély” fenyeget, hogy a véletlenek szerencsés összejátszása esetén magyar ember kerülhetne a megye élére. Ezért František Mikloško kereszténydemokrata képviselő javaslatára a parlament kétkörössé változtatta a rendszert, azt feltételezve, hogy az esetleges második fordulóban a szlovák választók már nem engednek magyar jelöltet győzni. A gyakorlat bizonyította „előrelátásukat”, bár meg kell jegyezni, hogy egyszer sem fordult elő, hogy egy magyar jelölt első helyen végzett volna az első fordulóban. Ma, miután világossá vált, hogy nem fenyeget magyar megyeelnök, újra egykörös a választás.

A szlovák politikai társadalom törekvéseinek következtében tehát magyar szempontból tulajdonképpen három típusú megyei politizálás alakult ki.

Létrejött három olyan megye, ahol a magyarok még elméletileg sem szerezhettek döntő befolyást: Pozsony, Kassa és Besztercebánya. A magyarok legtöbben ez utóbbi megyében vannak: 13–15 százalék lehet a részarányuk. Ezeken a helyeken a regionális magyar politikusok kisebb-nagyobb sikerrel mindig kompromisszumos politikát folytattak és politikai szövetségeket kerestek. Soha nem kellett egységes szlovák választási tömbbel szembenézniük, mivel megyei szinten nem számítottak jelentős politikai erőnek. Ide sorolhatjuk a következő járásokat: Pozsony, Szenc, Nagykürtös, Losonc, Rimaszombat, Nagyrőce, Rozsnyó, Kassa-vidék, Kassa, Nagymihály és Tőketerebes. Pozsony és Kassa megyében ez a politikai felismerés az esetek jelentős részében arra ösztönözte a magyar politikusokat, hogy szlovák szövetségeseket keressenek, akik ugyancsak szívesen vették a várható magyar támogatást. Mindkét fél jól tudatosította, hogy a többségi rendszerben a kisebb-nagyobb magyar támogatásnak súlya van. Az MKP és a Most-Híd pedig tisztában voltak azzal, hogy csak így van esélyük bejutni és politikai súlyt képviselni. Ezekben a megyékben a politikai szövetségeknek köszönhetően a magyar pártok több esetben alelnöki pozíciókhoz jutottak, jelentős vezető helyeket töltöttek be a hivatalokban és a megyei vezetésű intézményekben, valamint vállalatokban. Ott voltak a beruházások megszavazásánál, a pályázatok és támogatások elosztásánál és a járási helyek betöltésénél. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy a magyar regionális politikusok az elmúlt húsz év során – elsősorban Pozsonyban és Kassán – a szavazóik számarányát meghaladó mértékben vettek részt a megyei politikai életben.

Nézzük tehát először Pozsony megye táblázatát, mely azonban csak a minket érintő Pozsony és a Szenci járás adatait tartalmazza.

Pozsony megye

A táblázat csaknem húsz év kiegyensúlyozottságáról, stabil arányokról és a lehetőségek maximális kihasználásáról tanúskodik. Az első választási évben talán még érthető volt az MKP sikere Szencen, de Pozsonyban, ahol kicsi a magyarok aránya, ott is jól szerepeltek. A párt egyértelművé tette, hogy a jobboldali, demokratikus szlovák pártok partnere, s azonnal a kormányzó oldal tagja lett. A regionális politikusok itt a következő években sem aludtak babérjaikon, miközben a kormányzás során nem is fitogtatták politikai erejüket. Szövetségeseikkel sikerült elérniük a Szenci járás és Pozsony magyarlakta részeinek besorolását az egy- és kétmandátumos választási körzetek közé. Ez nem csupán azt eredményezte, hogy Szencen és környékén megőrizték sikeres képviselőiket, hanem azt is, hogy Pozsonyban is tudtak rendszeresen mandátumokat szerezni. A sikerek közé sorolhatjuk azt is, hogy ebben a megyében a jelek szerint nem mérgesedett el végzetesen az MKP és a Híd viszonya, s mindkét helyi párt jó szövetségi politikát folytatott. Ez alól talán csak az utolsó, 2017-es választás a kivétel, ahol azért már jelentkeztek a nagypolitikában észlelt problémák.

A magyar képviselők minden esetben fontos pozíciókat töltöttek be, megyei alelnökök voltak, s ma is van ilyen képviselőjük. Fontos tényező az is, hogy a szlovák jobboldali pártok nem ellenükben, hanem velük egyetértésben hozzák létre a választói körzeteket, s alkotják meg a megyei szerveket. Mindkét fél felismerte, hogy az együttműködés sokkal kifizetődőbb, mint a harc. Nem lebecsülendő az sem, hogy a magyar pártok ötből négy esetben a későbbi győztes megyeelnökjelöltet támogatták. Ez mindig jó alapot jelent a választások utáni megbeszélések során. Összegezve, a Pozsony megyében politizáló magyar képviselők és helyi politikai szervezeteik a legsikeresebbek közé tartoznak, nem csupán a mi elemzésünkben.

Besztercebánya megye

Besztercebánya megyében négy magyarlakta járás található. Ezek alapszámai a következők:

A korábban felvázolt trendek Besztercebánya megyében is jól látható. Euforikus kezdés 2001-ben, amikor a vizsgált négy járás kevesebb mint harmadnyi magyar választója egységesen, csaknem negyven százaléknyi karikával elvitte szinte az összes képviselői helyet. A megyén belül az egyik legnagyobb képviselői csoportot alkották, és számarányuknak megfelelő pozíciót és támogatást sikerült kiharcolniuk. Ezért ezt az időszakot a megyei politizálás legsikeresebb szakaszának lehet tekinteni.

Megdöbbentő viszont a négy év múlva tapasztalható kiábrándultság. Az eufória elmúlt, és az egyszerű emberek számára kiderülhetett a megyék jelentőségének igazi szintje. A karikák száma ugyan mindkét táborban csökkent, magyar oldalon viszont jelentősebben. Ezáltal viszont átbillent két járás karikázási aránya, nevezetesen Nagykürtösé és Rimaszombaté, ahol a magyarok helyeinek többségét immár szlovákok foglalták el. Az általános kedvetlenség közepette a magyar párt tehát elvesztette képviselői felét, és csak egy nem túl jelentős frakciót alkotott a megyei közgyűlésben. Ezen a ponton érdemes áttekinteni a déli, magyarok lakta részek és az északi, szlovákok lakta régiók választási részvételét. Az eddigiek alapján ugyanis világos, hogy az esetek jelentős részében ez dönti el a megválasztott képviselők személyét. Mint már említettük, a választási részvétel, a karikázási részvétel és az elégedettségi mutató azok, melyeket érdemes komoly figyelemmel követni, ha egy választási körzet magyar eredményeit kívánjuk vizsgálni egy hosszabb idősoron. Lássuk tehát a választási részvételek és a magyar elégedettség grafikonját.

Az első választáson a már megszokottnak tekinthető nagyobb arányú magyar részvételt látjuk, mely sajnos szintén a már megszokott módon 2017-re alacsonyabb arányúra „fejlődött”. Érdekesen alakult viszont a magyar választói elégedettség, mely a kezdeti magas szintről tizenkét év alatt fokozatosan több mint 13 százalékot csökkent, ami csaknem összhangban van a képviselői mandátumok vesztésének mértékével. 2017-re azonban mintha a megyei politikusok felfogták volna a történéseket, és minden jel szerint változtattak jelöltjeik összeállításán. Az elégedettségi mutató jelentősen megnőtt, és ugyanez mondható el a választási részvételről. Sajnálatos, hogy ugyanakkor a Fico-féle garnitúrát megelégelő szlovák választók még nagyobb arányban járultak az urnához, s ez elvett valamit a várható magyar eredményből. Ezzel együtt is azonban újra emelkedett a magyar képviselők száma.

A Híd létrejötte és első indulása 2009-ben még nem okozott különösebb csökkenést a második választás számaihoz viszonyítva, viszont négy és nyolc év múlva a Nagykürtösi, Nagyrőcei és a Losonci járás elvesztette képviselőinek nagy részét. Nem segített ezen az sem, hogy a járási pártvezetések egyeztettek az indulásokat illetően, és nem indítottak egymás ellenében jelölteket. Az adatok azt mutatják, hogy a helyi együttműködés és az induló pártjelöltek számának egyeztetése nem hozta meg a várt eredményt. A két párt szavazóbázisa az általánosan tapasztalható országos ellentétek légkörében nem volt hajlandó egységesen szavazni. Véleményünk szerint az akkor szokásos központi szájkarate és a ketrecharcos propaganda szabadjára engedése minden regionális erőfeszítés ellenére nyomokat hagyott a régiók hangulatán járási és megyei szinten is. A választók egyszerűen nem tudtak körzeti és jelölti szinten sem elvonatkoztatni az általános hangulattól.

Összegezve tehát Besztercebánya megyében a magyar pártok fokozatosan eljelentéktelenedtek, de nagyjából megtartották választóik számarányának megfelelő képviseletüket. A külön listák itt sem arattak átütő sikert, és inkább negatív hatásukról lehet számot adni. Láthatunk stabilitást, negatív és pozitív előjelű eseményeket is. A kép összeségében sem nem sikeres, sem nem drámai, inkább vegyes.

Kassa megye

Az első megyei választáson tapasztalt MKP-eufória Kassa megyét sem kerülte el. A kerületi vezetés óvatosságból és személyes kapcsolatok okán egy nagyon érdekes koalíciót hozott össze: MKP–SDKU–Smer. Ez az összetétel 2001-ben még nagyon szokatlannak és idegennek tűnt. Aligha járunk messze az igazságtól, ha a 2016-os Híd–Smer-koalíció csíráit is itt véljük felfedezni. Annak idején a magyar párt vezetésében ez az ötlet nem tűnt túl bölcsnek, hiszen Robert Fico éppen akkor hagyta ott az első Dzurinda-kormányt támogató SDĽ pártot. Az MKP és az SDKU megyei vezetői azonban nagy fantáziát láttak ebben a regionális szövetségben, s el kell ismerni, hogy az eredmény igazolta őket. Ez a koalíció tarolt. Az MKP szempontjából nézve az alig több mint tizenöt százaléknyi szavazói bázissal elvitték a négy magyarlakta járás és Kassa képviselői helyeinek csaknem a felét. S hogy a jóból még ne legyen elég, négy év múlva megszerezték a harmadát, ami talán azzal is magyarázható, hogy ekkor az MKP telve önbizalommal már csak egyedül indult. Eközben mindig támogatták a nyertes megyeelnököt, ami sok tekintetben a siker kulcsa a későbbi tárgyalásokon. Az első két választási időszak tehát az MKP számára egyszerűen fenomenális eredményt hozott. Ennek megfelelően megyei alelnöki posztokat, bizottsági elnöki pozíciókat és döntéshozatali beosztásokat kaptak, az első időszakban övék volt a megyei hivatal igazgatójának a helye, s ez a befolyás négy év múlva sem múlt el. Az első nyolc év a siker időszaka lett.

Ha megvizsgáljuk a fenti számokat, látható, hogy 2009-ben drámai törés állt be keleten. A magyar pártok először indultak külön listával, egymás ellen, az MKP erejét továbbá sajátos belviszályok tépázták meg. Ezzel együtt megjelentek a független magyar jelöltek, és a szlovák indulók is jobban felkészültek a választásra. Teljesen kiesett Kassa, Kassa-vidék és Nagymihály. Csupán Rozsnyó és Tőketerebes tudott valamit megőrizni a korábbi fényes eredményekből. Az öt megszerzett képviselői helyből négy az MKP-nak jutott, egyet pedig független magyar jelölt szerzett meg. 2013-ban és 2017-ben kissé javult a helyzet, de a magyar pártok korábbi pozíciója a múlté lett. Keleten egyre erősebbek a magyar független jelöltek, s elsősorban az MKP eltűnőben van. Tizenhat év alatt a huszonegy képviselőjéből csak egyetlenegyet tudott megőrizni. Ez egybecseng más kutatók megállapításaival a késői, leszűkített MKP keleti eltűnéséről.[16

A grafikon arról tanúskodik, hogy ebben a megyében ugyan voltak euforikus politikusi pillanatok, a választók esetében azonban inkább kiegyensúlyozottságról beszélhetünk. A magyar választási részvétel mindig meghaladta egy kicsit a szlovák vidékek aktivitását, az ilyen jellegű eltérések nem tanúskodnak nagy változásokról. Nem voltak nagy nekibuzdulások és drámai csalódások. Világosan látható azonban, hogy a magyar pártokat választó állampolgárok kevésbé elégedettek az eléjük tárt képviselőjelölti listákkal, mint nyugati sorstársaik. Az első választás idején talán még érthető volt a 70 százalékos elégedettség, hiszen koalíciós listákról volt szó, ahol nem csupán szeretett pártjuk jelöltjeivel találkozhattak. Ez a szám azonban akkor is alacsonynak mondható, ha figyelembe vesszük ezt a tényezőt, hiszen nyugaton és a középső régiókban az elégedettségi mutató sokszor meghaladta a 90 százalékot is.

Az MKP 2005-ben egyedül indult, s az volt várható, hogy a „tiszta”, nem felhigított lista lehetőséget nyújt a választói összetartás demonstrálására. Sajnos nem ennek voltunk tanúi. Az elégedettség egyre csökkent, a szétszavazás pedig egyre erősebb lett. Intő jelek voltak ezek. Nyilvánvalóvá vált, hogy valami nincs rendben a képviselőjelöltek kiválasztásával, hiszen a többi körzettől eltérően egyre több sikeres független magyar jelölt bukkant fel. Mivel az általunk bemutatott grafikonban az elégedettségi mutató a független jelöltek adataival együtt értendő, valószínűsíthetjük, hogy a 2017-es enyhe emelkedést nem a magyar pártok fényesebb teljesítménye okozta, hanem a független magyarok munkája.

Összegezve tehát a fenti sorokat, a kezdeti politikai sikereket nem követte szorgalmas és alázatos politikai munka, nem láttuk az MKP és a Most-Híd együttműködését, aminek egyenes következménye lehetett a 2009-es zuhanás. Ezt követően ugyan kissé összeszedték magukat, de a pártok teljesítménye halványul, míg a függetlenek törnek előre. Ezzel együtt a kassai megyei politizálás nem mondható sikertelennek, az adottságok nem a legrosszabbak, és kitartó munkával még jó eredményeket lehet elérni. Ez azonban csak együtt lehetséges.

Ez a három megye képviseli tehát az első típusú politizálást, ahol a magyarok eleve marginális pozícióból indulnak, s ilyen körülmények közt szeretnének eredményeket elérni.

Nagyszombat megye

A második típusú megyei politizálás Nagyszombat megyében fejlődött ki: itt két magyar jellegű járást kapcsoltak össze egy nagy szlovák tömbbel (Galgóc, Nagyszombat, Pöstyén, Szakolca és Szenice), így a magyarok részaránya csak 20-25 százalék lehetett. Ezzel a megoldással gyakorlatilag magukra hagyták a galántai szlovák pártokat és politikusokat, hiszen miattuk egyetlen északi és nyugati szlovák járás sem volt hajlandó korlátozni a politikai vetélkedést. Dunaszerdahelyen a szlovák jelölteknek semmi esélyük nem volt, míg Galántán csak egy teljes szlovák összefogás tette volna lehetővé a sikert. Erre azonban sohasem került sor, mivel a szlovák tömbön belüli öt járásban erre soha nem volt igény. Egy járás miatt az egymással sokszor szembenálló szlovák politikai pártok nem akarták feladni a verseny lehetőségét. Ezért, s persze a jó politikai érzék miatt is, a magyar pártok folyamatosan a kormányzó többség részei voltak, vagyis stabil, jó pozíciót alakítottak ki, mely a mai napig tart. Magyar szempontból ezt nevezhetjük meg a tartósan sikeres megyének, s ennek az oka nem csupán a szerencsés földrajzi és etnikai összetétel, hanem egyfajta realista megyei politikai munka is. Talán nem véletlen, hogy a pártszakadás után az MKP vezető tisztségviselőinek döntő többsége ebből a két választási körzetből került ki.

A két magyarlakta járás számait tekintve egyértelmű a dominancia. Az arányok alig változnak. A dunaszerdahelyi választási körzetben az etnikai összetétel okán egyetlen szlovák jelöltnek sincs esélye, de Galánta sem nyújtott gyakran reális esélyt nekik. A helyzet stabilitását még a Most-Híd színrelépése sem tudta megváltoztatni, amire azonban volt némi esély. A magyar pártok ugyan 2013-ban három helyet is vesztettek a párharc révén, és csak a Most-Híd fokozatos gyengülése enyhítette a későbbi magyar fájdalmakat. A helyzet azonban veszélyes volt, és magyar szempontból rosszabbul is elsülhetett volna. Itt azonban újra le kell szögezni, hogy a hiba kétoldalú és nem csupán járási szintű problémákat jelez.

Messzebbre emelve tekintetünket, látunk a bukásra is példákat. Mivel a két párt alig egyeztetett egymással még járási szinten sem, a magyar politikai pluralizmus megvalósulásának diadalmenetéből több járásban a szlovák jelöltek kerültek ki győztesen. Korábbi tanulmányunkban már rámutattunk, hogy a Most-Híd parlamenti szinten nem látott okot teret engedni az MKP-nak, hiszen gyöngébbnek látta őket. Ezért 2012-ben, 2016-ban és részben 2020-ban is nagyjából jól megjósolható Fekete Péter játékot kényszerített az MKP-ra, mondván, majd, ha ti beengedtek minket a megyékbe, jöhettek a parlamentbe. Talán nem is kell hangsúlyozni, hogy az MKP sem adta alább kisebbségi „bölcsességben”. Ők viszont rendszeresen azzal hárították el a Híd megyei közeledését, hogy próbáljanak járási szinten megegyezni, elvégre az MKP-központ nem parancsolhat a regionális szerveknek. Politikailag kevésbé korrekt közegekben ezt hívják az egymásra mutogatás és a bűnbakkeresés modelljének.

Térjünk azonban vissza vizsgált megyénk magyar választópolgárainak érzéseihez. Az alábbiakban a választási részvétel és az összegzett megyei elégedettség számait láthatjuk.

A korábbiakban tárgyalt három megyével összehasonlítva szembeötlő a 2001-es év kiugróan magas részvételi aránya, mely magasan verte az európai parlamenti és megközelítette a községi választások szintjeit. Kissé szokatlan ez, főleg ha figyelembe vesszük, hogy megyei szinten nem túl sok és nem is nagyon fajsúlyos hatáskör van: másodosztályú utak, szociális intézmények, járási kórházak és rendelők, valamint a középiskolák, és némi idegenforgalom. A megye létrejötte azonban nyugaton, úgy látszik, az újdonság varázsával hatott és nem csak egy új elfekvőt láttak benne helyi politikusoknak – mint ahogy azt az elégedettségi mutatók jelezték keleten. A varázs azonban láthatóan rövid ideig tartott: 2005-re kevesebb mint harmadára csökkent a négy évvel ezelőtti részvétel. Ezt követően a számok húsz százalék körül stabilizálódtak, elfoglalva helyüket a teljes érdektelenség (Európai Parlament) és a mérsékelt érdeklődés (helyi választások) közötti zónában.

Ami a választók elégedettségét illeti, fokozatos és tartós csökkenésnek vagyunk tanúi. Ez intő jel lehet elsősorban Galánta számára, ezt azonban egy későbbi, járási szintű elemzés mutathatja ki pontosabban. Előzetesen annyi elmondható, hogy a csökkenés mértéke Dunaszerdahelyen nagyobb. Galántán valószínűleg jobban tisztában vannak azzal, hogy végső soron a választó hozza meg a döntést.

Nyitra megye

Egy megye maradt még hátra: Nyitra. Mint már korábban felvázoltuk, a szlovák politikai elit egyik fő törekvése a magyar dominancia elkerülése volt. Ezért nem jött létre az MKP által szorgalmazott Komárom megye, ezért esett kútba a 16 megyés rendszer, ezért lett kétkörös megyei elnökválasztás és ezért alakultak ki a semmilyen regionális tudattal és kohéziós erővel nem rendelkező megyék. Mindezek után atombomba-robbanással felérő csapás volt az első, 2001-es Nyitra megyei választás eredménye. Az egységes MKP a három északi járás kivételével (Nyitra, Nagytapolcsány és Aranyosmarót) padlóra küldte az egymással versengő szlovák pártok jelöltjeit, és többséget szerzett a megyei közgyűlésben. Ez a szlovák politika számára sokk volt.

Az alábbi számok Vágsellye, Érsekújvár, Párkány, Nyitra, Léva és Komárom körzetek számai.

Meglepő, hogy ez az egyetlen megye, ahol a szlovák lakosság tartósan magasabb arányban járul az urnákhoz, mint a magyarok. Nehéz erre magyarázatot találni, talán majd a részletesebb járási elemzés jár némi eredménnyel ezt illetően. A kezdeti számok valahol Nagyszombat és Besztercebánya adatai között mozognak. Nincs az az egykedvűség, mint Ipolyságtól keletre, de nem látszik a nagyszombati eufória sem. Ennek ellenére a 2001-es választás a második legjobb eredményt hozta az MKP számára (Kassa után), már ami a szerzett képviselői helyeket illette. Ez olyan siker volt, amire senki, még a legoptimistábbak sem számítottak. Arra pedig végképp senki sem számított a párt berkeiben, hogy az MKP önmaga megszerzi a Nyitra megye képviselő-testületének többségét. Ezért aztán a megyei pártszervek nem is voltak felkészülve a helyzetre, és stratégia helyett sok esetben átgondolatlan improvizációt láttunk.

A helyzet két következménnyel járt. Az MKP, megrészegülve a váratlan sikertől, diadalittasan viselkedve, az erő pozíciójából politizálva, több jelentős belső és külső politikai hibát követett el. Eközben a szlovák pártok tanulva az esetből, félretéve a versengést, mindig előre megegyezve az arányokban, több választási időszakra szóló egységes megyei választási tömböt alakítottak ki.

Ennek következtében a magyar pártok minden választás esetében ellenzékbe szorultak és egyre jobban lemorzsolódva, elszigetelt frakcióvá válva nem tudtak kialakítani koalícióképességet. Igaz, az utóbbi időkig erre nem is volt túl jelentős fogadóképesség a szlovák pártok részéről. A helyzetet tovább rontotta a Most-Híd megjelenése és külön indulása. Míg a szlovák pártok többsége továbbra is az egységes indulást helyezte előnybe a versengés helyett, addig a kisebbségi pártok 2009-től vérre menő külön harcot vívtak egymással – a választók rovására. Az MKP mereven elzárkózott minden kapcsolattól, a Most-Híd pedig a legutóbbi megyei választáson már inkább a nacionalista SNS-t választotta társául. A választók mozgósítását talán 2013-ban még sikernek is lehetett tartani, azonban a négy év után következő megyei voksolás már előrevetítette a parlamenti bukások rémképét. A képviselők száma fokozatosan csökken. Annyit már most leszögezhetünk, hogy ez a megye a szlovákiai magyar regionális politizálás legsikertelenebb helye.

Optimizmusra csupán két dolog adhat okot: a szlovák pártok már annyira jelentéktelennek tartják a magyar pártokat, hogy hosszú távon itt is elképzelhető egy nagyszombati modell, ahol a magyarok stabil déli partnerek és a többség részei. A másik az, hogy összeszedik magukat, újra visszaszerzik a vágsellyei képviselői posztokat, helyeket hoznak el Léváról és Érsekújvárból, miközben ugyancsak a nagyszombati magyar politikusokhoz hasonló konstruktív pozíciót foglalnak el. Ez utóbbi azonban egyelőre bohókás elemzői ábrándozás csupán, mely nagyon nagy valószínűséggel atomjaira hull a politikai realitással való első, bátortalan találkozása pillanatában.

A magyar pártok és a választói bázis megyei pozícióinak felvázolását ezzel befejeztük. Csupán a teljesség igénye miatt említjük meg a Most-Híd észak- és kelet-szlovákiai próbálkozásait szlovák és ruszin jelöltekkel. Statisztikai szempontból ugyan sikerként lehetett elkönyvelni az így megszerzett pozíciókat, ezek azonban semmilyen említésre méltó politikai eredményt nem hoztak és tartósságuk a jelekből ítélve kétségesnek tekinthető

Járási pozíciók

A tanulmány keretei eddig is csak a legszűkebb és talán leglátványosabb információk közzétételét és a legegyértelműbb következtetések levonását tették lehetővé, a járási, körzeti szintű elemzés ismertetése és közzététele azonban terjedelmi okok miatt már teljes mértékben lehetetlen lenne. Országos és megyei szinten is inkább a trendek és lehetőségek felvillantása volt a cél. A tanulmány egyik végső célja az lehetne, hogy a megyei politikusok ismerve megyei lehetőségeiket, megfelelően hosszútávú regionális politikát kövessenek. Hasznos lenne, ha járási szinten az adatok birtokában hatékony választási stratégiát és annak megfelelően összeállított képviselőjelölti listát tárnának a választók elé. Ebben szeretnénk segítséget nyújtani az adatokkal és azok elsődleges elemzésével. Természetesen a téma iránt érdeklődő szakértők és a számokat esetleg hasznosítani is tudó politikusok előtt az adatbázis nyitva áll, beleértve a szerzők analitikus tudását és tapasztalatát.

A járásokat és választási körzeteket négy csoportba oszthatjuk. Az elsőkbe azok tartoznak, ahol megkérdőjelezhetetlenül magas a magyar lakosság aránya és csaknem lehetetlen egy-egy szlovák jelölt bejutása. Ha sikerül is, az csak vegyes identitású jelölt lehet. Ezek a körzetek Dunaszerdahely, Komárom és Párkány. A második halmazba azokat sorolhatjuk, ahol a lakosok, karikázások aránya nem kevesebb, mint 40 százalék. Az elemzések azt mutatják, hogy itt el lehet érni a csaknem teljes, de legalább 75 százalékos sikert, de legrosszabb esetben az 50 százalékot. Itt kudarc csak nagyon rossz helyi politikával „érhető el”. Ide tartoznak Galánta, Vágsellye, némely egy-kétszemélyes szenci és pozsonyi körzetek, Nagykürtös, Rimaszombat, Rozsnyó és Tőketerebes. A harmadik csoport a nehezen megszerezhető, de nem elérhetetlen régiók: Érsekújvár, Léva, Losonc, Kassa-vidék, Nagymihály. Itt minden képviselői hely siker. Az utolsó listánk az önmagukban csaknem lehetetlen járások: Nyitra, Pozsony, Kassa. Itt csak szövetségi politikával, másokkal együtt lehet helyeket szerezni.

A helyes az lenne, ha mind a négy típusú régióból legalább egy-egy jellemző körzetet kiválasztanánk és kissé részletesebben elemeznénk. Terjedelmi okok miatt erre nincs lehetőség, ezért csak két vizsgálatot mutatunk meg itt és most, a folyóirat hasábjain. Vágsellyéről és Nagykürtösről van szó. Mivel a szerzők odavalósiak, és egyiküknek volt szerencséje megyei képviselőként is tevékenykedni, egyben forrásnak is tekinthetők a helyi viszonyokat illetően. Az elemzés során azonban látható lesz, hogy a számok önmagukért beszélnek.

Tekintsük tehát át a kezdeti sikereket, a helyzet romlását és a szükségszerűen bekövetkezett szomorú véget. Lássuk, hogyan kell elrontani egy-egy erős körzetet, elveszteni a képviselői helyeket és elkedvetleníteni a választókat, illetve fellángolni, lassan lecsúszni és tartósan szenvedni egy másik régióban. Kevésbé erős idegzetű olvasóinkra való tekintettel mellőzzük a politikai harc részleteit taglaló történetek ismertetését. Ezek ugyanis (mint azt ma a politikai korrektség idején politikailag korrekt módon, minél semlegesebben és értéktől következetesen mentesítve mondani szokás) alkalmasak a nyugalom megzavarására. Figyelmünket időtállóbb tevékenységre összpontosítjuk, mégpedig a jelöltlista összeállítási rendszerére. A gyakorlatban tekintjük át az együttműködés és a harc előnyeit és hátrányait. Ha célszerű, akkor esetleg megvizsgáljuk egyes nevek vándorlását a pártok között. Sokszor ez is elég a megyei sikerhez, vagy a bukáshoz.

Csak adatokkal és regionális jellemzőkkel fogunk dolgozni. Lássuk tehát a Vágsellyei járás számait 2001 és 2017 között.

Vágsellyei járás

Előrebocsátjuk, hogy az alábbi sorok és adatok csak egy leegyszerűsített elemzést jelentenek, ahol csupán a vágsellyei járási összegezett adatokat mutatjuk be. Ezt azonban természetesen megelőzte a községi adatok hasonló metodikájú analízise. Terjedelmi okok miatt ennek bemutatására itt nincs mód, de annyi leszögezhető, hogy szinte sebészi pontossággal tárulnak fel a települések választói csoportjainak karakterei és a reakcióik mozgatórugói. Nagyon plasztikusan látható az egyes jelöltek szerepeltetésének mozgósító, vagy ellenkezőleg, visszatartó hatása. A reakciók lemérhetők választási részvételben, karikázási hajlandóságban, s legplasztikusabban az elégedettség alakulásában. Az adatbázisnak egyéni jelölt szintű községsoros elemzésébe már nem mentünk bele, de fontosnak tartjuk leszögezni, hogy egyes konkrét esetekben, ha az elemzés azt igényelné, erre is van lehetőség. Ez a fajta kutatás még pontosabb képet nyújthat indokolt esetekben.

A választók megszólítása és a választói igények lefedése külön tudomány, s ha nem engedjük magunkban kicsírázni és kibontakozni az ilyenkor óhatatlanul fellépő cinizmust, akkor az eredmény még hasznos is lehet. Feltéve persze, ha az egyéni boldogulás mellett legalább részben a közjót is szolgálni szeretnénk. A választók ezt szeretni szokták.

Íme, tehát a Vágsellyei járás alapszámai, öt választást bemutatva.

Amennyiben csak a nagy számokat nézzük, azt látjuk, hogy az első négy választáson teljesen kiegyenlített volt a szlovák és a magyar karikák aránya. Két esetben a magyarok karikáztak többet, két esetben a szlovákok, de az eltérések minimálisak. Állandónak mondható az egyes pártokra szavazó választók száma is. Itt az arány körülbelül 40–45 százalék a magyar oldalon, 55–60% a szlovák oldalon. A következő grafikon tanúsága szerint a magyar jellegű vidéken mindig kicsivel nagyobb volt a választási részvétel és a karikázási hajlandóság, de nincs a máshol esetleg tapasztalható szlovák előny az utolsó választáson, 2017-ben. Az arányok változnak, de minimálisan. Nem találunk túlságosan nagy kilengéseket az elégedettségi mutató tekintetében sem. Nagyfokú, 90 százalékot meghaladó adatok az első két választást illetően, majd lassú, de tartós csökkenés 80 százalék fölé.

Ez a látszólag stabil és kényelmes helyzet a megválasztást illetően a legutóbbi választáson hirtelen földcsuszamlás módjára megváltozott, és a magyar pártok marginális kisebbségbe szorultak a sikeres jelölteket illetően.

Mi történt?

Az első választáson a négy magyar jelöltre leadott átlagos karika 5568 volt. Ugyanez az adat a négy legsikeresebb szlovák jelöltet illetően csupán 2578 lett. A magyar jelöltek tehát 2,16-szor többet kaptak és fölényesen jutottak be. A következő választáson csökkent a választói kedv, de mindkét oldalon. Ez esetben a magyar jelöltek átlagosan 4197 karikát kaptak, míg a négy legsikeresebb szlovák jelölt csupán 2145-öt. A köztük lévő különbség még mindig hatalmas: 1,96-szor többet szereztek a magyarok. A bejutásukat semmi sem kérdőjelezte meg. Négy évvel később, 2009-ben ezek a mutatók a következők: magyarok 3112, szlovákok 1936, ami 1,61-szeres nagyságrendi különbség még mindig. A változás csupán annyi, hogy ez a magyar szám szerinti fölény most nem négy, hanem hét jelölt között oszlott meg. Ennek köszönhetően kimaradt a negyedik, legkevésbé ismert és legkevésbé sikeres magyar és bejutott a legsikeresebb szlovák jelölt. A 4:0 arány 3:1-re módosult. Bekövetkezett a 2013-as év, és a vágsellyei választópolgárok ismét urnák elé járultak. Az előző mutatók a következőképpen alakultak: átlagos magyar karika négy jelöltre nézve 3151, ugyanez szlovák oldalon 1852. Az arány emelkedett a magyarok javára, 1,71. Sajnos a magyar karikák ismét hét magyar jelölt között oszlottak, el, így ugyanaz a helyzet állt elő, mint négy évvel korábban: három magyar, egy szlovák.

A legutóbbi választáson a Most-Híd már csak egy, legalább részben magyar jelöltet indított és gyakorlatilag kiürítette a teret az MKP előtt. Az eredmény azonban mindenkit sokkolt, de legjobban az ismét tarolni készülő MKP-t. Korábbi jelöltjeik megbuktak, és csak egy, újonnan állított képviselőjelöltjük jutott be. A legerősebb négy magyar jelölt csak körülbelül 3000 karikát kapott, míg a szlovákok 3200-at. Az arány megfordult: 0,93. Bejutott tehát a három legerősebb szlovák és csak egy magyar. Csupán zárójelben jegyzem meg, hogy a szlovák jelöltek közül kettőnek magyar neve van, és egy beszél is magyarul.

Ennyit tehát a sikertelenség első összetevőjéről, melyet a magyar jelöltek számának szaporodásában, a Most- Híd színrelépésében és a két magyar párt megegyezésének hiányában definiálhatunk. Látható, hogy a csak egy képviselőt elvesztő MKP elkényelmesedett és jelöltállítási módszerét tekintve kissé arrogáns módon viselkedett. Ez kétszer még bejuttatta őket, de harmadszor már nem sikerült. Nézzük most a második kiváltó okot.

Vágsellye járása tulajdonképpen két kisebb régióból tevődik össze: a Vág folyó északkeleti és délnyugati oldalain fekvő községek. A határon, vagyis mindkét területen, a Vág folyó két oldalán fekszik maga a város. Ennek tükrében a 2001-ben első megyei választására készülődő járási MKP-vezetés fontos jelöltállítási döntést hozott. Megbeszélték, hogy a regionális kiegyensúlyozottság és a választói vonzerő leghatékonyabb gyakorlása miatt két jelölt lesz délnyugatról, egy Vágsellyéről és egy az északkeleti községekből. Ezzel az állandóan alkalmazható ökölszabállyal vélték biztosítani a sikeres szereplés egyik fontos összetevőjét. Mivel az északkeleti településekben akkor nem volt elég ismert jelölt, ezért ez a kis régió átadta a helyét egy vágsellyei magyar orvosnak. A taktika, mint már említettük, bejött. A közös fellépés sikeres volt, a kampány jól zajlott, és a jelöltek közti különbség csupán négyszázalékos volt. Ugyanezt az elvet követték 2005-ben is, és a siker szintén százszázalékos volt. Némi aggodalomra csak az egyik jelölt eredménye adott okot, aki ugyan simán bejutott, de lemaradása a legsikeresebb magyarhoz képest négy százalékról 14 százalékra nőtt. Ezt részben az is magyarázta, hogy a többi jelölthöz képest nem volt helyi származású, s ezért kevésbé volt ismert.

Négy év múlva bekövetkezett az első repedés. Az utolsó magyar jelölt nem jutott be. Sajnos itt már az MKP nem tartotta be a korábban sikeres ökölszabályt: a délnyugati régió immár három jelöltet kapott, míg Vágsellye és az északkeleti csupán egyet.[17] Kevésbé ismert és kevésbé népszerű, vagy ellenkezőleg, immár kissé megfáradt politikusok szerepeltek, s az első négy magyar jelölt közötti különbség 14 százalékról 23 százalékra nőtt. Ez azt jelentette, hogy csökkent a lista összetartása, ugyanakkor ilyen módon, ilyen formában is jelentkezett a regionális kiegyensúlyozottság fontos szabályának megsértése. Négy év múlva a helyzet megismétlődött, újra megszegték az ökölszabályt, és ismét kimaradt a legkevésbé népszerű negyedik jelölt. Újra csak hárman jutottak be.

2017-ben pedig bekövetkezett a bukás, mely lehetőséget ad az ökölszabály nem alkalmazása, illetve egyre durvább megsértése következményeinek taglalására. Valószínűleg nem okozunk túl nagy meglepetést a figyelmes olvasónak azzal, hogy az MKP régi jó szokása szerint, „tanulva” a korábbi két részleges sikertelenségből, most már egyetlenegy jelöltet sem állított a járás északkeleti részéből és a városból. Figyelmüket kis délnyugati játékterükre szűkítették és csodát vártak. Minden bizonnyal azzal sem okozunk meglepetést, hogy az elszomorító eredményen ennek ellenére mégis őszintén meglepődtek. A listájuk „minőségéről” és belső kohéziójáról nagyon szemléltetően tanúskodik az a tény, hogy az első és a negyedik jelöltjük közötti százalékos különbség már 45% lett. Csak emlékeztetve, ez a szám 2001-ben még csekély 4% volt.

A vágsellyei történet tehát a sikerességet megalapozó szabályok egyre gyakoribb és durvább megsértéséről, a hibák fokozatos halmozásáról, a választókhoz való egyre arrogánsabb viszonyulásról és a tanulságok levonásának teljes elmulasztásáról szól. A választópolgár aránylag türelmes és elnéző, de van az a lenézési és intellektuális szint, ahol már elege van az „elit” tevékenységéből.

A történetből négy fontos és szerintünk általánosan érvényes következtetést le lehet vonni.

Az első, hogy a jelöltállításnak mindig tükröznie kell az adott körzet regionális adottságait, és amennyire arra van mód, akkor kiegyensúlyozottan kell tükröznie a választópolgárok lakhely szerinti eloszlását. A második, hogy ha csak egy mód van rá, el kell kerülni a nagyszámú magyar jelölt indítását, és inkább megegyezésre kell törekedni, vagyis meg kell akadályozni a szavazatok szétszóródását. A harmadik, hogy a jelölteknek helyileg beágyazottnak és népszerűnek kell lenniük. S a negyedik, talán a legfontosabb, hogy nem szabad a végtelenségig játszani a magyar választópolgárok idegeivel, nem szabad lenézni, lebecsülni és csak politikai felvonóként használni őket. Ez nem tisztességes, nem is hatékony és szerintünk hosszú távon nem is kifizetődő.

Nagykürtösi járás

A nagykürtösi járás esetében is terjedelmi korlátokba ütköztünk, ezért itt is csak járási összegzett adatokat tudunk szemlére bocsátani. Ugyanakkor meggyőződésünk, hogy a választási adatokat értő elemzők és politikusok számára ezek beszédesek és információban gazdag jelentéstartalommal bírnak. Ilyen mélységű adathalmaz elemzésre és értelmezésre csábíthatja az érdeklődőket.

A járási pozíciók meghatározásában a nagykürtösi régiót a második, erős, de nem egyértelműen domináns járások közé soroltuk. Számszerű alapmutatóit a következő táblázat és grafikon foglalja össze:

A járáson belül kevés volt a magyar jelölt. 2001-ben három MKP-s és egy független, négy, nyolc és tizenkét évvel később csak az MKP állított három jelöltet, míg 2017-ben heten indultak olyanok, akiket magyarnak lehetett tekinteni. A szlovák karikák száma mindig jelentősen meghaladta a magyar preferenciaszavazatokat, míg a részvételnél 2017-et leszámítva inkább a magyar régiók voltak az aktívabbak. A magyarok elégedettsége a listákkal hullámzó volt. Érdekes viszont, hogy az első választást leszámítva semmilyen esemény és változás nem ingatta meg a három megyei képviselő pozícióját és nevét. A magyar képviselő mindig Jámbor László volt, míg a két szlovák hely összesen három tulajdonost mondhat magáénak, s az utolsó három választáson ugyanaz volt az összetétel. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy három erős regionális politikus került reflektorfénybe, akik pártoktól és eseményektől függetlenül négyszer egymás után megvédték pozícióikat.[18] Ez stabilitásról, politikai tudásról és hát persze egyfajta választási elégedettségről tanúskodik.

2001, mint máshol is, az MKP csodaéve volt. A szlovák karikák száma hiába haladta meg jelentősen a magyar karikák számát, magyar oldalon precízen működött a választói szolidaritás és összezárás. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a magyar lista nem tanúskodott hasonló kiegyensúlyozottságról, mint Vágsellye járásban. Nagykürtösön a jelöltek eredményei közötti arány nem 4%, hanem 37% volt. Ez azért már az első választáson figyelmeztető jel volt, s a lista kiegyensúlyozatlanságát sohasem sikerült megszüntetni. Itt mindig inkább egyének, semmint pártlisták domináltak. A szlovák térfélen 2001-ben még nagyfokú szétszórtság és véres harc volt a jellemző. Az első három magyar jelölt 2,69-szer többet kapott, mint az első három szlovák jelölt, miközben a negyedik helyen is egy magyar független végzett. Ez jelentősen impozánsabb indulás, mint amit például a Vágsellyei, több magyar választóval rendelkező járásban láttunk. Igaz, a magyar részvétel Nagykürtösön csaknem duplája volt a szlováknak, míg Vágsellye régiójában nagyjából egyforma volt. 2005-ben és később ez az arány megfordult. Lezuhant a magyar részvétel, csökkent az elégedettség, és a jelöltállításnál sérült a regionális kiegyensúlyozottság elve is. Az első három szlovák jelölt átlagkarikája immár 1,13-szorosa volt a magyar jelöltekének, ez az arány tizenkét év alatt fokozatosan a másfélszeres mutatón állapodott meg.

A 2009-es választáson a Most-Híd színrelépése nem hozott választói földrengést sem a magyar, sem a szlovák választók körében. A Híd jelöltállítása improvizatív jellegű volt, az MKP pedig nem tudta mozgósítani híveit. Ismét egy magyar és két szlovák jelölt jutott be. 2013-ban egyeztetett lista indult a két magyar párt részéről két személlyel, akiket egy független magyar jelölt egészített ki. Az eredmény még rosszabb volt, mint négy évvel korábban. Csökkent a magyar karikák száma, és az elégedettség is. Négy évvel később „elszabadult” a politikai pokol, és hét magyar jelölt indult egymás ellen. Érdekes módon ez sem hozott semmi változást a bejutott jelölt személyében. Emelkedett ugyan a részvétel és az elégedettség, de ez sem volt elég, hiszen a szlovák jelöltek is jól mobilizáltak. A magyar képviselő immár ötször egymás után ugyanaz lett, a két szlovák pedig negyedszer, illetve harmadszor védte meg helyét.

Öt választás, öt próbálkozás, öt tapasztalat. A választók mindkét oldalon ismert jelölteket helyeznek előnybe, és a képviselői helyek betöltői változatlanok. Nyilván ez sem tart örökké, de ha a magyar jelöltek változtatni akarnak, kitartó, hosszantartó és egyértelműen koncentrált munkára volna szükség. Az első szlovák jelölt pozíciója megingathatatlannak tűnik, de a második hely elérhető. Ugyanakkor azt is látni, hogy a magyar jelölt mindig harmadik, vagyis azért egyfajta bukási esély is létezik. Az eddigi tapasztalatok és eredmények birtokában óvatosan megállapíthatnánk, hogy van lehetőség a mandátumot szerző magyar képviselők megduplázására. Itt is közérthető, világos és választóbarát regionális politikára volna szükség. Mindenképpen három erős, regionálisan kiegyensúlyozott és közismert jelöltre volna szükség, akiknek legalább féléves, minden községre kiterjedő alapos kampányra volna szükségük. Amennyiben lehetséges, el kellene kerülni független magyar jelöltek indulását. A helyzet nem egyszerű, de higgadt, célratörő stratégiával, hiteles kommunikációval és visszafogott, nyugodt szerepléssel elérhető a szép cél, vagy legalább az egy képviselő megőrzése. Nem szabad elfeledkezni arról, hogy ez egy kis régió, az emberek jobban ismerik egymást, és jellemzően személyekre, nem pártokra szavaznak.

Összegezés és javaslatok

A számokat összegezve tehát azt látjuk, hogy a szlovákiai magyarság aránylag kiegyensúlyozottan támogatja a magyar pártok regionális politikusait. Nem tapasztaljuk jelét általános letargiának, leszámítva persze néhány helyi, remélhetőleg átmeneti kivételt. A siker kulcsa általában a járási, körzeti politikusok kezében van. Röviden összefoglalva az adatok és maga az elemzés főbb tanulságait, a helyi és regionális sikernek ezek a fő alapfeltételei:

– lehetőleg egy pártlista;

– ismert, hiteles és regionálisan kiegyensúlyozott jelöltek;

– amennyiben két pártlista van, akkor lehetőleg egyeztetett jelöltállítás, nem tessék-lássék, hanem őszintén közös és egységes kampánnyal;

– egymást tisztelő és egymást kölcsönösen támogató képviselőjelöltek;

– lehetőleg olyan pártlista, mely politikailag is kiegyensúlyozottan fedi le az adott régió magyar választói bázisát;

– lehetőleg olyan pártlista, mely figyelembe veszi az adott körzet politikailag, társadalmilag aktív magyar személyiségeinek igényeit is;

– a fentieket képviselő és megvalósító hatékony kampány, melynek legalább fél évig kell tartania;

– tisztességes politizálás a választást megelőző megyei választási időszakban;

– némi felmutatható eredmény és kevés megyei botrány

Biztosan nincs szükség bonyolult és részletekbe menően megtervezett kampányra, ötletesnél ötletesebb szlogenekre, buzdításra és népnevelésre, vagy éppen korholásra. Egyszerűség, közvetlenség és érthetőség a fő kampányelemek. S a legfontosabb: elkerülni azokat a hibákat, melyekre a tanulmányban rámutattunk, s melyeket a vágsellyei regionális politikusok kitartó munkával szinte a tökéletesség szintjére emeltek.

Vannak azonban pozitív előjelű tapasztalatok is, melyek bizonyítják, hogy lehet életképes regionális politikát is gyakorolni. Az is örömteli dolog, hogy a szövetségkeresés sem idegen helyi szinten, tehát az értelmes regionális politika sem áll messze a szlovákiai magyar közélettől.

Összegezve, a megyei politika története vegyes képet mutat. Kitartó és ütésálló választók, sikeres és összefüggésekben gondolkozni tudó helyi politikusok, ugyanakkor gyakori a depresszió, az alapvető hibák, a politikai vakság és az arrogancia mérgező keveréke. Mindez együttesen és külön-külön egyaránt megtalálható az elmúlt húsz év történetében. Ugyanakkor azt gondoljuk, hogy a mutatott kép világos és áttekinthető. Jól látszanak a tartósan sikeres stratégiák, az egyszeri, rövidtávú megoldások és a bosszantó, politikai tájékozatlanságról tanúskodó esetek is. Látszik, hogy a megyei politizálás egyszerűbb keretek között, kissé szélárnyékban, de kiszámíthatóan zajlik. A siker nagyon sok régióban kis politikai befektetéssel elérhető.

Legfőképpen tisztán kell látni és távolabbra kell nézni. A helyzet aránylag stabil és könnyen érthető. Most már csak követni kellene a jó példákat, nem ismételni a rosszakat és tanulni az elkövetett hibákból. És hát persze nem téveszteni szem elől, hogy a politika azért valahol mégiscsak szolgálat, és valamiféle eredményre a közjó érdekében azért időnként törekedni kellene. A választó ezt előbb-utóbb meghálálja. Ennyivel talán tartozunk is neki.

Pozsony, 2021. december 3

Az én Esterházy-képem

Viszonylag nemrég történt, már felnőtt voltam. Korábban is tudtam, hogy magyar őseink vannak, de valójában semmi többet. Amikor az első Esterházy-ünnepség volt Budapesten, a magyar Parlamentben,[1] az édesapámmal utaztam Magyarországra, és akkor mesélte el a családunk történetét. Az volt az első alkalom. Amikor megkérdeztem, hogy korábban miért nem beszélt erről soha, akkor azt mondta, hogy ez olyan nagy trauma volt, hogy soha nem akart ehhez visszatérni. Biztos, hogy nem félelemből tette, mivel a kommunizmus idején mindig mindenről nyíltan beszélgettünk, és soha semmit sem titkolt. Azt gondolom, hogy valóban akkora trauma volt, hogy nem akart ehhez visszatérni.

Ismertem egy szentet

Amikor Budapestről visszajöttünk Krakkóba, velünk együtt utazott apám testvére, Zoszka[2] is, aki kérte, hogy Újlakon keresztül jöjjünk. Akkor is meséltek valamennyit az egész ottani történetükről. Azt hiszem, akkor nyíltak meg a legjobban, beszéltek a gyerekkori traumatikus emlékeikről, arról, hogy nem járhattak iskolába, mert a származásuk miatt kirúgták őket az iskolából, és természetesen egyetemről szó sem lehetett. Elmesélték, hogy az újlaki házból is kidobták őket, apám nővére azt is elmondta, hogy egyszer jött a faluba egy vidámpark, mentek a körhinták, de az iskolaigazgató nem engedte őket felszállni és a vidámparkból is kidobta őket. Otthon kellett ülniük és nem mutatkozniuk sehol sem. Nagymamám írta a leveleiben, hogy olyanok ők, mint akiknek már nincs helyük nemcsak a nap alatt, de a földön sem. Meg kéne szűnniük létezni. Ezután sokszor beszélgettünk apámmal, különböző kérdéseket tettem fel neki, amelyekre válaszolt. De a teljes történetet csak akkor tudtam meg, akkor tudtam az egészet összerakni, amikor apám halála előtt elmentünk Montrésorba,[3] ahol az egyik nagynéném azt mondta, amikor tudomást szerzett a nagymamám emlékiratairól, hogy Montrésorban nagyon nagy archívumuk van, és úgy döntöttek, hogy azt nekünk adják. Apám időközben meghalt, és anyámmal egy éven keresztül ültünk, és olvastuk a családi leveleket és kiírtuk belőlük, ami a legfontosabb ebben a történetben. Valójában akkor tudtam meg, hogy min mentek keresztül, mivel ezek a levelek tele voltak valós történetekkel, és az ezekhez tapadó érzelemmel. A nagymamám a saját édesanyjának és a testvérének írta őket, ezért sokkal megrendítőbb volt a számomra, mint az a történet, amit a visszaemlékezésekben írt le. Feltehetően úgy írta, hogy az majd egy mindenkinek szóló, publikálásra szánt könyv előkészítése is legyen.

Tízéves voltam, amikor meghalt a nagymamám. Így aztán nem folytattunk túl bölcs beszélgetéseket a világról. Emlékszem, Mielecben lakott, nem Krakkóban. Apámmal mentünk hozzá, ezek mindig nagyon kellemes látogatások voltak. Úgy emlékszem rá, hogy leginkább a fotelben ült és könyvet olvasott. Néha, ritkán, eljött hozzánk Krakkóba. Ahogy én emlékszem, körülbelül derékig érő haja volt, amiből koszorút fésült a fejére. Apám azt mondta, hogy még a háború idején olyan hosszú haja volt, hogy rálépett. És ami csodálatos volt, hogy egyetlen ősz hajszála sem volt. Végig hollófekete haja volt. Jó volt a kapcsolatunk, de Jánosról akkor semmit sem mondott.

Ezen én is gondolkodtam, hogy miért. De a levelek olvasása közben megértettem. Ezekben a levelekben, amiket elhoztunk Montrésorból, mindig, amikor valami rossz történt – és velük folyamatosan történt valami rossz –, akkor nagymamám azt írta, hogy ebben Isten ujja van. És ez engem eléggé bosszantott. Úgy gondoltam, hogy ez lehetetlen. Minden darabokra hullik körülötte, ő meg azt írja, hogy Isten ujja van benne. És akkor azt mondta az édesanyám, hogy figyelj, ha nem hittek volna annyira Istenben, mint amennyire hittek, akkor mindezt egyszerűen nem élték volna túl. Azt gondolom, hogy ez a kulcsa annak, hogy megértsük őket. Volt egy pont, amikor azt írta, hogy mindenkinek megbocsátott, rögtön János halála után. Ez is érthetetlen volt számomra. De most értem. Ez az erős, megrendíthetetlen istenhit segített abban, hogy mindent túléljen és megbocsásson. Egyébként valaki azt mondta, hogy az ő plébánosa Mielecben, szintén írt emlékiratokat. A halála után elolvasták, s ezekben egyebek mellett az állt, hogy ismertem egy szentet. Ez a leírás a nagymamámról szólt.

A halálára is emlékszem. Akkor influenzajárvány volt Lengyelországban, nagyon sokan megbetegedtek, mert nem volt még influenza elleni oltás. A nagymamám is kórházba került. És mivel súlyos állapotban volt, apám testvérei, akik Mielecben laktak, összehívták az összes testvért Mielecbe, apám is odautazott. De a nagymamám már gyógyulóban volt az influenzából, s az orvos azt mondta neki, hogy már elmehet Krakkóba is, mert jobban van. Apám úgy mesélte nekem, hogy bement hozzá a kórházba, a kórterembe, azzal, hogy eljött elbúcsúzni, mert már látja, hogy jobban van, és hazamehet. Nagymamám azt mondta, jól van, akkor búcsúzzunk el. Másnap meghalt. Hát így történt.

Befejezetlen történet

Nagymamám még Mielecből is megpróbálta visszakérni János hamvait, s miután ez nem sikerült, halála után apám, azt hiszem, úgy érezte, hogy ő a következő, akinek tennie kell valamit ebben az ügyben. A testvéreivel együtt, mindannyian megpróbáltak valamit tenni ez ügyben. Emlékszem, ahányszor csak valamilyen megemlékezésre mentünk Mírovba,[4] ott mindig arról beszélgetett a magyarokkal, hogy tovább kell próbálkozni, hogy adják vissza a hamvakat. Ha nem lehet Újlakon eltemetni, akkor majd Wiśniowában, a Mycielski család sírboltjában temetjük el. De valamit adjanak vissza, mert a nagymamám megesküdött Jánosnak, hogy eltemeti, és ezt ő nem tudta megtenni. Apám azután nagyon súlyos beteg lett, de még elmentünk Lipótvárra, a csehszlovák politikai foglyok találkozójára. Ott volt az igazságügyi miniszter asszony is, és az apám beszélt vele. Elmondta, hogy Esterházy Jánost még nem rehabilitálták, és abban maradtak, hogy beszélni fognak majd az ügyről. De sajnos apám már nem tudott elmenni erre az újabb beszélgetésre, mert betegsége miatt már nem volt rá képes. De most már tudom, hogy egész felnőtt életében szenvedett ettől. Ez a történet tehát még mindig nincs befejezve. És most már a következő nemzedék hal meg abban a tudatban, hogy ez, vagyis a rehabilitálás nincs befejezve.

A nővérem Németországban lakik, tudományos kutató, nagyon elfoglalt. Én pedig Krakkóban élek, és az édesapám mellett voltam, amikor nagyon beteg volt, és az utolsó beszélgetésünk, ami valami konkrét témáról zajlott, az Jánosról, Újlakról szólt. És azt gondoltam, hogy ez egyfajta testamentum, amit nem írt le. Azt gondolom, ez a történet még évekig eltart, mert a rehabilitálás ügye gyorsan nem oldódik meg, és remélem, hogy később valamelyik gyerekem majd tovább folytatja ezt a témát. Mert ezt nem lehet annyiban hagyni. Annyira igazságtalan. Egyszer, amikor talán épp Mírovba mentünk a megemlékezésre, megkérdeztem apámat, mit mondjak a nevében, mert ő akkor már nem tudott odautazni. Ő akkor azt mondta nekem, hogy mondjam el, hogy amíg Szlovákia nem számol el a történelmével, addig Esterházy János ellenség marad a számukra. De majd ha elszámolnak a múltjukkal, akkor ki fog derülni, hogy Esterházy János jó ember volt és nem az ellenségük, hanem a barátjuk volt. És azt hiszem, ez a lényeg.

Amikor jobban megismertem János sorsát, megértettem, mennyi szenvedésen ment keresztül ő és az egész család. Úgy gondolom, ez pozitív értelemben meghatározta apám életfelfogását. Nem illik dicsérni a saját családunkat, de apám számomra a tolerancia mintaképe. Mindig a bajbajutottak, különösen a gyerekek felé fordult, egyúttal úgy gondolta, hogy az édesanyjának muszáj volt azt tennie, amit tett, vagyis Szlovákiában kellett maradnia és segítenie a bátyját. Valamiképpen fel kellett áldoznia a saját és a gyerekei életét Jánosért. Ennek így kellett lennie. Így voltak nevelve, és számukra ez teljesen egyértelmű helyzet volt. Ma azt gondolom, hogy mindez annak a magatartásnak köszönhető, amit Esterházy nagyapja, Stanisław Tarnowski tanúsított, aki egyszer azt mondta: minden családban kell lennie egy családtagnak, aki a lelkiismeretével, a cselekedeteivel ki tudja jelölni az utat a többi családtag számára. Azt hiszem, akkor nem tudta, hogy a saját unokájáról beszél. Van egy tekintélyünk, van kire hivatkoznunk, és ha nehézségek előtt állunk, akkor elgondolkodhatunk, mit csinálna most Esterházy János. Elgondolkodom, mit csinálna apám, és igyekszem ugyanazon az úton haladni. Természetesen remélem, hogy soha többé nem leszünk olyan választások elé állítva, mint ők, és hogy soha többé nem ismétlődnek meg ezek a történetek, melyeknek soha nem is lett volna szabad megtörténniük.

Személyesen, sajnos, nem túl sokat tehetek Jánosért. És teljesen tehetetlennek érzem magam. Boldizsárnak sikerült egy kápolnát állítania, így legalább szimbolikus módon eltemethettük Jánost, aki azt kívánta, hogy azon a földön, az alatt a nap alatt legyen eltemetve, ahol született. Ezért életünk végéig hálásak leszünk Boldizsárnak és családjának. De ha a rehabilitációról van szó, akkor addig, amíg Szlovákia nem változtatja meg a törvényeit, amelyek a háború óta érvényesek, valójában nem sokat lehet tenni. Mert ahogy elolvastam János ítéletét, az is megrendítő. Kötél általi halálra ítélték, mert nem szolgált rá a méltóbb halálra. És ez ellen az ítélet ellen nem lehet fellebbezni. Ez most is érvényben van Szlovákiában. Így hát nem tudom, kihez kellene még fordulnom?! Azt hiszem, valóban meg kell várnunk, amíg Szlovákia, ahogy apám mondta, elszámol a saját történelmével.

Szentként élte életét

Mi talán tanúságot tehetünk arról, amiről tudunk. De azt, hogy tudunk-e valamit tenni a boldoggá avatás kérdésében, nem tudom. Azt hiszem, elsősorban azt tudjuk tenni, hogy összegyűjtjük a tanúságtételeket, amelyek bizonyítják, hogy János szentként élte életét. A magam részéről még annyit kell elmondanom, hogy még a boldoggá avatás folyamata előtt, nehéz családi ügyekkel mindig Jánoshoz fordultunk, és amikor tudott, biztos, hogy ő segített.

Igen. Amikor nagy problémáink vannak, akkor ma is Jánoshoz fordulunk. Volt például egy olyan helyzetem, amikor a fiam egyetemista volt, és nem tudta letenni az egyik vizsgáját. Nagyon ideges voltam, és végül az utolsó pillanatban Jánoshoz fordultam. Azt mondtam, hogy nézd, mi történik, segíts valahogy! És a fiam a legjobb jeggyel jött haza a vizsgáról, amit csak kapni lehet. Itt abszolút éreztem János jelenlétét, hogy itt volt mellettünk.

Ami számomra a legfontosabb Jánosban, az mindenképpen a felebarát szeretete, legyen az bárki. Szlovák, zsidó, lengyel, bárki, aki segítségre szorult. Azt gondolom, ugyanúgy kell az emberekhez odahajolnunk, ahogy azt ő tette. És fontos a közös Európáról való víziója is. Apám mindig ismételgette, hogy bizonyos módon az Európai Unió előfutára volt. Azt gondolom, ezt is érdemes folytatni. Ő adta a példát, hogy mindannyian egymás mellett élhetünk viták nélkül, barátságban. Úgy gondolom, ennek így kell lennie.

A gyerekeink jöttek, és jönnek velünk az Esterházy Jánossal kapcsolatos ünnepségekre. Az egyik fiam nagyon érdeklődik a történelem iránt, így benne van a legnagyobb reményem. Megszületett az első unokánk, így remélem, hogy ő is érdeklődni fog a család története iránt, ami nagyon gazdag. És remélem, hogy majd egyszer – habár azt remélem, hogy ez a történet korábban befejeződik – valóra válik, hogy már nyugodtan beszélgethetünk a család és Esterházy János történetéről, azok nélkül az érzelmek nélkül, amelyek most még ehhez kapcsolódnak és megterhelik azt.

A rossz viszony és a megértés hiánya

Ezeknek a nemzetiségi alapú nézetkülönbségeknek az is az okuk, hogy a szlovákoknak még talán túl fiatal az országuk, s korábban a szlovák államban, nem tudom, talán azt gondolták, hogy megszabadulnak a magyaroktól azon a területen, ahol ők élnek, nem tudom. Előfordult már a történelemben, hogy a szomszédságban élő népek nem igazán szerették egymást. Így hát, azt gondolom, a rossz viszony a megértés hiányából fakad. Esterházy János bizonyosan nem volt soviniszta, nem volt nacionalista, és azt gondolom, csak azért harcolt, hogy a magyaroknak egyenlő jogaik legyenek a szlovákokkal Szlovákia földjén, és azt hiszem, ez sajnos nem tetszett sokaknak. Ami nagyon aggaszt, az az, hogy a fiatal nemzedék vagy nincs ennek tudatában, vagy pedig éppúgy meg akarják hamisítani a történelmet, mint elődeik. Ez nem jó a jövő számára. De vannak más szlovákok is, ahogy most sok szlovákkal találkozunk Újlakon, és akik természetesen remek munkát végeznek. Újlakon például egyre inkább érzem a jóindulatot. Korábban, emlékszem az első látogatásunkra Újlakon, amikor még kisgyerek voltam, apám akkor nagyon messze parkolta le a kocsit a háztól, és azt mondta, ne szólaljunk meg lengyelül, mert neki még mindig nem lett volna szabad ott lennie. Börtönbe kerülhetett volna. Ezért néma csendben mentünk az utcán a ház körül, a parkban, és azon gondolkodtam, mi történt itt, milyen szörnyűséget követtek el az őseink, hogy mi itt még csak meg sem szólalhatunk. Most van egy emléktábla Jánosnak a templomban, és sok szlovákkal van remek kapcsolatunk Újlakon. A polgármesterrel vacsorázunk, gyakran meghívnak minket, szállodát biztosítanak, amire ugyan nincs szükségünk, de ezek nagyon kedves gesztusok. Nagyon sokat fejlődnek ezek a kapcsolatok. Azt gondolom, most, ebben a pillanatban ez inkább a hatalom, nem az emberek szintjén probléma.

Mosolyogva előre

A temetés nagyon nagy élmény volt. Mindenekelőtt megkönnyebbülést éreztem. Hogy a nagymamám esküje, s az a fáradozás, amit apám folytatott, valamiképpen beteljesedett, s legalábbis szimbolikusan, de Esterházy János végre nyugalomra lelt. Most már ott van azon a földön, amit annyira szeretett. Másrészt sajnáltam, hogy az előző nemzedékek ezt már nem élhették meg, de úgy éreztem, hogy valahol itt voltak velünk, és ők is megkönnyebbültek. Most már megvolt a temetés, s már csak a rehabilitáció maradt hátra. Apám, amikor megtudta, hogy megtalálták Esterházy János hamvait, akkor nagyon szerette volna azonnal elhozni azokat a prágai sírból, Budapestre, vagy Wiśniowába, bárhova, a nevezetes halottak közé, ahol biztonságban lenne. Alice, János leánya azonban úgy gondolta, hogy csak Újlakon vagy a környéken lenne az ő helye, ami akkor megoldhatatlan volt. Szerencsére most sikerült, és ez mindenképpen nagyon fontos a családunknak. Azonkívül, most már van egy hely, ahová elmehetünk, elgondolkodhatunk és imádkozhatunk a sírja felett. Annyi év után végre megtörtént a temetés.

Abból, amit apám mondott, és a testvére, akivel beszélgettem, úgy vélem, Jánost mindenki nagyon szerette. Nagyon jó ember volt. Nagynéném elmesélte, hogy egyszer Újlakon egy fertőző betegséget kapott és azt mondták neki, maradjon az emeleten, és ne jöjjön elő. Nagyon szenvedett, mert nem tudta, mi történik otthon, mivel el volt különítve. És megérkezett János, és azt mondta, ezt nem lehet csinálni, és a saját dolgozószobájából csinált neki hálószobát a földszinten, hogy onnét mindent lásson és mindent megfigyelhessen. Az ilyen anekdoták közé tartozik az is, hogy családi hagyomány nálunk mindenekelőtt a politikai vita volt. Különböző politikai nézeteket képviselünk, ezért az ilyen viták nálunk általában nagyon viharosan végződtek. Tudom, hogy Esterházy János gyakran ilyen viharos politikai beszélgetéseket folytatott az édesanyjával is, aminek általában nagy botrány lett a vége. Mivel általában mindez ebéd közben zajlott, gyakran ki is mentek az étkezőből. Úgy összevesztek, hogy ebéd közben hagyták el az ebédlőt. Ezt követően, amikor lehiggadtak, a dédmamám a délutáni kávéra hívta Jánost, és addigra már minden rendbe is jött köztük. Egyik rokonunk azt mesélte, hogy még rosszabb volt, amikor Krakkóba mentek, Stanisław Tarnowskihoz, mert ott is mindenkinek megvolt a saját véleménye a politikáról, és amikor már nagyon komolyan veszekedtek, akkor János az édesanyjával magyar nyelvre váltott, amit nem értett Stanisław Tarnowski, és akkor ő ment ki elsőként a szalonból, nagyon dühösen. De az uzsonnára már ők is kibékültek. Van még egy anekdotikus történet, ami nem Jánoshoz kapcsolódik, hanem Elżbieta Tarnowska és id. Esterházy János eljegyzéséhez. Az esküvőjükhöz semmiképpen sem akart hozzájárulni Stanisław Tarnowski. A családi legenda szerint azt mondta, hogy vademberhez nem adja a lányát. Elődeink ezt azzal magyarázták, hogy nem volt biztos benne, hogy a kérő katolikus-e. De apám azt mondta, hogy valószínűleg inkább arról volt szó, hogy sajnos, de így van, ő a megszálló osztrák hadsereg egyik vezetőjeként volt a Wawelben, és Stanisław Tarnowski mint nagy hazafi, ebbe nem tudott beleegyezni. Elżbieta Tarnowska nagy lelkierőről tett tanúbizonyságot, amennyire tudom, megtagadta, hogy ételt vegyen magához. Az orvos azt mondta, hogy ez depresszió, és ha Tarnowski nem egyezik bele az esküvőbe, akkor leánya meg fog halni. Ekkor úgy döntött, beleegyezik, de ez sem volt egyszerű, mert Esterházy János ekkor már Bécsbe távozott, és nem akart onnan visszajönni Krakkóba, mivel azt mondta, hogy ott nagyon megsértették őt. Így aztán Tarnowskinak el kellett utaznia Bécsbe, meggyőznie őt, hogy térjen vissza. Sajnos ezt követően Stanisław Tarnowskinak komoly lelkiismeret-furdalása volt, azért, hogy a várakozási idővel megrövidítette a házasságukat, mivel idősebb Esterházy János néhány évvel az esküvő után meghalt, így a fiatal házasok csak hét évig élhették házas életüket, ami egyébként nagyon jó házasság volt.

Az elmondás szerint nagyon vidám család voltak és nagyon szerettek nevetni. Úgy tűnik, ezt apám is örökölte, aki a legnehezebb helyzetekben is mindig felfedezett valami vidámat, és őszintén szólva, nem tudom, hogy ez illendő volt-e, de apám temetésén azt gondoltam, már sohasem fogunk tudni úgy nevetni mindenen, mint régen. Mindig, a legrosszabb helyzetben is észrevett valami nevetségeset. És azt gondolom, a bennük élő hit mellett ez is megmentette őket abban a szörnyű világban, amiben élniük adatott.

Mert mindenben tudtak valami jót találni. Mégis, amikor apám bent volt a börtönben Jánosnál, akkor elsírta magát. A nagymamám azután azt írta a saját édesanyjának a levelében, hogy ott csak egy szívtelen ember nem sírta volna el magát. Úgy vélem, mindez nagyon mélyen ott volt bennük, de képesek voltak előre menni, mi több, képesek voltak mosolyogva előre menni. És azt gondolom, ez is fontos, hogyha nem is hagyjuk annyiban a lezáratlan dolgokat, de akkor is előre kell menni és a jövőre kell gondolni.

A szórakoztató történetek közül eszembe jutott valami, amit az egyik levélben olvastam, és amiről apám sohasem mesélt. Apám tizennégy évesen kikötött a bányásziskolában, mert semmilyen más iskolába nem akarták felvenni. Ahhoz, hogy ne rúgják ki, részt kellett vennie egy május elsejei felvonuláson. És nem tudni, miért, valamelyik miniszter mellé állították a tribünön, aki fogadta a május elsejei felvonuló menetet. A nagymamám azt írta, hogyha ez a miniszter megtudta volna, hogy ki áll mellette, akkor biztos, hogy infarktussal kórházba vitték volna.

A történetek mellett van egy valódi családi relikviánk is. Egy Újlakról származó kereszt. Apám azt mondta, hogy ez a kereszt apáról fiúra szállt. Újlakon, a kápolnában függött. És nagymamám, aki nem sok dolgot hozott el Lengyelországba, ezt az egy keresztet elhozta. És ez ott függött a szüleim lakásában. Nem tudtuk, azt hiszem, apám sem tudta, hogy relikviák vannak benne, ez csak a halála után derült ki. Volt a hátoldalán egy ráragasztott tapasz, s apámmal azt hittük, hogy ez egy sérülés. Amikor leszedtük, akkor derült ki, hogy ez a kereszt egy ereklyetartó, az első keresztény szentek relikviáival.

Nagyon nagy szegénységben

Szintén apánk halála után találtunk egy másik dolgot is a nagymamám misekönyvében, az két szardíniásdoboz címkéje volt. Amikor olvastuk a leveleket, az egyikben nagymamám leírta a történetüket. Az édesanyámmal fedeztük fel, hogy ez a leírás ennek a két címkének a története. Nagymamám a gyerekekkel együtt egyszerűen éhezett Újlakon. Nem volt ennivalójuk. Leírta, hogy Jánosnál volt látogatáson, ahol mindketten kegyesen hazudtak egymásnak. Nagymamám azt mondta, hogy minden rendben, van mit enniük, és minden jól megy. János is azt mondta, hogy jól van, és minden a legnagyobb rendben van vele. Nagymamám leírta, hogy mindketten tudták, hogy hazudnak, de ezek jó szándékú hazugságok voltak, így ez valójában nem is számított hazugságnak. De János valahogy ráérzett, hogy még sincs minden rendben, és hozott magával két doboz szardíniát. Azt mondta, hogy nem tudja megenni, nem bírja a gyomra, és a nagymamám vigye haza magával ezt a két doboz szardíniát. A nagymamám leírta, hogy nem tudja, János honnan tudhatta, de ez a két doboz szardínia lett az aznapi vacsorájuk az öt gyerekkel. És amikor rendezgettem a nagymamám imakönyvét, megtaláltam a két szardíniásdoboz címkéjét. A hátulján pedig nagymamám kézírása: „Ročov, od Bibcia”[5] – 1955. március. És meg kell mondjam, ez a címke fontosabb számomra, mint az összes többi emlék, ami János után maradt. Ebben benne van az a szív, az a szeretet, ami kettőjük között volt.

És itt vannak még azok a kiskanalak, amelyeket a nagynéném, Elżbieta, az édesapám testvére kapott Elżbieta Tarnowska-Esterházytól, a nagymamájától az esküvőjükre. Ezek Elżbieta Tarnowska-Esterházy kiskanalai voltak. Hátul egy „E” betű a monogram. Ezért kapta meg Elżbieta, a nagynéném. És amikor én férjhez mentem, én kaptam meg ezeket a nagynénémtől. Azt mondta, ezek mostantól az enyémek, mert én is Elżbieta vagyok. A monogram egyezik, és ez volt a mi nászajándékunk, hogy megkaptuk ezeket a kiskanalakat.

Nagyon nagy szegénységben éltek, amiről nem beszéltek. Akkor kezdtek róla beszélni, amikor Esterházy Jánosról is beszélni kezdtek, mert egyébként ezekről a dolgokról hallgattak. Azt hiszem, ez mindvégig nagyon fájdalmas emlék volt számukra. Amikor odaadtam a nagynénémnek a leveleket, amiket Montrésorból hoztunk, s édesanyámmal feldolgoztuk, hogy javítsa ki, vagy ha tudomása van valamiről, írja hozzá, akkor azt mondta, képtelen elolvasni ezeket a leveleket, mert visszatérnek az emlékei, ezért nem volt képes rá. Azt, hogy éheztek, azt tudom, egyebek között azokból a levelekből is, amelyekben a nagymamám leírja az édesanyjának, hogy apám egy bányásziskolában kötött ki. A bányászok, a bányászat akkoriban Szlovákiában nagyon kiemelt foglalkozás volt. És azt írta, hogy apám ott végre elkezdett nőni, mert végre volt mit ennie. Növekedésnek indult, mert jól tartották. Korábban nem volt miből jóllaknia. A leveleiben leírja a mindennapi élet gondjait. Egyik nagynéném mesélte, hogy mikor már iskolába vagy dolgozni jártak, karácsonyra mindannyian hazautaztak az édesanyjukhoz. Az egyik karácsonyra az édesanyjuk, vagyis a nagymamám egy fazék krumplit főzött fogadásukra. Megkérdezték, hogy ehetnek-e fejenként egyet, az édesanyjuk azt mondta, hogy természetesen, ehetnek. És amikor leültek a karácsonyi asztalhoz, kiderült, hogy a fazékban már egyetlen krumpli sem maradt, mert mind elfogyott, oly éhesek voltak. Így nem volt karácsonyi vacsora sem. Nagyon nehéz idők voltak.

De arról is vannak történetek, hogy néhány szlovák a faluból időnként vitt nekik ételt, amikor nagyon rossz volt a helyzet, és természetesen az ott élő magyarok is, amikor tudtak, segítettek. Volt néhány más szenteste is, amikor úgy tűnt, hogy semmijük sem lesz, de aztán mégis előkerült valami.

Ezekben a levelekben a nagymamám mindig arról írt, hogy Jánosnak mindenekelőtt gyógyszerre van szüksége. A nővérének, Lulunak[6] írt, és az anyjának, hogy Jánosnak mindenekelőtt gyógyszerre van szüksége, valami élelmiszerre, és gyapjúfonalat is kért. A nagymamám ebből kezdett el pulóvereket kötni, amiket eladott, és abból tartotta fenn valahogy magukat. Ez a kereset természetesen nem volt elég a kiadásaikra, de akkor ez volt a munkája. Amikor Lengyelországba jött, mivel folyékonyan beszélt több nyelven, hiteles tolmács lett, egyik nyelvről a másikra fordított, és ez is segített abban, hogy fennmaradjanak. De az élete végéig ott volt benne János története, megtette, amit tudott, még Lengyelországból is leveleket írt a csehszlovák kormánynak, hogy adják ki János hamvait, hogy el lehessen temetni. Apám megtalálta ezeket a leveleket, a nagymamám naplójával együtt. De hogy most hol vannak, nem tudom.

Nem értettem, hogy mindenki elment, a nagymamám pedig ott maradt öt kisgyerekkel Újlakon, de kiderült, hogy akkor Lengyelország és Csehszlovákia baráti országok voltak. Mivel a nagymamámnak lengyel állampolgársága volt, ezért nem tudták olyan könnyen kiutasítani őket Csehszlovákiából. Nagymamám azt a történetet is leírta, hogy pénzre van szüksége, hogy meg tudja venni a korábbi zsellérházat, amiben laktak, mert ezt is el akarják tőlük venni. Többször írt arról is, hogy nem akarják azt, hogy ők Szlovákiában maradjanak, és ki akarják őket utasítani Csehszlovákiából. Ezek a fenyegetések időről időre ismétlődtek, egyszer annyira rossz volt a helyzet, hogy az apai nagyapám testvére, Lengyelországból, azt írta, hogy várni fogja őket vízummal a lengyel határon, mert úgy nézett ki, hogy már nem tudnak tovább ottmaradni. Tehát egy perc nyugalma sem volt. Amikor semmi veszély nem fenyegette, akkor is tudta, hogy nincs pénze sem ennivalóra, sem a Jánosnak küldött csomagokra, amelyeknek nagyon jóknak kellett lenniük, hogy gyógyulni tudjon tőlük, és nincs pénze jegyre sem, hogy elutazzon hozzá látogatóba. Azt gondolom, hogy azzal együtt, hogy öt kisgyermeke volt, és teljesen egyedül volt, ez maga volt a pokol. Ahogy ezt most elképzelem, mert nekem is vannak gyerekeim, testvéreim, de az a tehetetlenség, amit átélt, döbbenetes lehetett. Tudom, hogy a hit segített abban, hogy túlélje, de hogy miként élte túl, azt fel sem tudom fogni. Remélem, ha nekünk is ugyanazt kellene átélnünk, túlélnénk mi is, de ehhez emberfeletti erő kell.

(Éles Márta fordítása)

Sokrétű nyomozás

(Kárpát-haza Szemle, 2021/1–2. szám, Budapest, Nemzetstratégiai Kutatóintézet, 208 p.)

A Kárpát-haza Szemle a Kárpát-medencei magyarságkutatás interdiszciplináris szakmai folyóirata. Legújabb, 2021/1–2. száma is több tudományterületet ölel fel. A hat tanulmánynak és három kutatási jelentésnek már a címe is figyelemfelkeltő, s hogy nemcsak a címek érdekesek, hanem az írások is, remélhetőleg kiderül majd az alábbi sorokból.

Az első tanulmány címe Kritikus energetikai infrastruktúrák éghajlati és földtani sérülékenység-vizsgálati módszertani kérdései, szerzői Fejes Lilian, Czira Tamás, Németh Kornél, Selmeczi János Pál, Ballabás Gábor és Taksz Lilla. Egyikük közgazdász, a többiek a Magyar Bányászati és Földtani Szolgálat munkatársai. Őszintén szólva szociológusként fogalmam sem volt, miről szólhat egy ilyen témájú írás, s ha máshol találkozom vele, biztosan nem olvasom el. De mivel részét képezi a folyóiratnak, amelynek ismertetését önszántamból (és szívesen) vállaltam, becsületesen nekiláttam az olvasásnak. A tanulmány témája az, amit mindannyian érzékelünk – szó szerint a saját bőrünkön –, hogy a Kárpát-medencében zajló éghajlatváltozási folyamatok egyre szélsőségesebb időjáráshoz vezetnek. Ez befolyásolja az energiaigények alakulását és károsan érintheti az energiatermelő és energiaszállító rendszereket. Egyebek között ezt olvashatjuk: „A középhőmérséklet emelkedése mellett a hosszan tartó forró időszakok jelentősen terhelik a villamosenergia-ellátást. A forró napok számának – azaz amikor a maximum hőmérséklet meghaladja a 35°C-ot – emelkedése a Kárpát-medence térségére különösen erőteljesen fog hatni, akár több 10 nappal emelkedhet ezen napok száma az 1971–2000 közötti időszakéhoz képest. A nyári melegedés mellett a tavaszi fagyos napok számában 5–10 napos csökkenés várható az évszázad közepére, ez pedig a földgáz- és távhőigények csökkenését vetíti előre. A csapadékesemények száma várhatóan csökkenni fog, így ritkábban, de általában nagyobb intenzitással, zivatarok, felhőszakadások formájában érkezik majd a csapadék, ami egyaránt komoly kihívást fog jelenteni mind a három energetikai szektor felszín felett futó infrastrukturális elemeire.” (9. p.) A kutatók ismertetik, milyen módszertani lehetőségek állnak rendelkezésre az energetikai ellátórendszerek éghajlati és földtani sérülékenységének vizsgálatához. Arra keresik a választ, hogy „miként lehet eredményesen felkészülni az energetikai ágazatokban a természeti folyamatok okozta kockázatok növekedéséből fakadó éghajlati, időjárási, és földtani jelenségekre”. (15. p.)

Nagyon jól tettem, hogy elolvastam ezt a tanulmányt, mert az ismertetett folyamatoknak társadalmi hatásai is vannak/lesznek. Bármilyen távolinak tűnhet ugyanis valamely jelenség a társadalomtól, végső soron minden ott, a mi egyszeri emberi létünkben csapódik le.

Kicsit más aspektusból, de ugyanezt bizonyítja Horeczki Réka Értékes vidéki térségek a koronavírus-járvány idején című érdekes tanulmánya is, amely a regionális kutatásokat képviseli a folyóiratban. Amint a szerző írja, a vidéki térségek több szempontból sérülékenyebbek a városi régióknál. Ez a járvány időszakában is megmutatkozott. Ugyanakkor a korábbi krízishelyzetekhez hasonlóan a mostani pandémia alatt is felszínre tört a kisebb közösségekben rejlő belső erő. Akárcsak az időjárás szélsőségeivel, a Coviddal is mindannyiunknak megvan a talán túlságosan is sok tapasztalata, így leszögezhető, hogy az elmondottak Szlovákiára is jellemzőek. Gondoljunk például arra, milyen gyorsan és hatékonyan oldották meg helyi szinteken a kezdetben még hiányzó arcmaszkok varrását, vagy a legveszélyeztetettebb lakossági csoport, az idős emberek élelmiszer-ellátását. S nálunk is érvényes, hogy megnőtt a kisvárosi és vidéki ingatlanok iránti kereslet.

A Covid kísért a következő írásban is, bár ennél azért sokkal többről szól Kucsera Bence Az erdélyi szórványoktatás aktuális helyzete, a Covid–19 járvánnyal összefüggő kihívásai című pedagógiaszociológiai tanulmánya. A Nemzetstratégiai Intézet 2014–2019 közötti szórványoktatási mintaprogramjainak ismertetésével kezdődik, majd a távoktatásra való átállásban rejlő lehetőségekkel és korlátokkal foglalkozik. Nagyon hasznosnak tartom, hogy a szerző tisztázza és pontosítja az alapterminológiát, ugyanis a távoktatás és a többi manapság napi szinten használatos fogalmakat a hétköznapi szóhasználatban sokszor keverik vagy helytelenül használják. Az adatokkal is sűrűn megtámogatott, információgazdag és hatástanulmányi funkciót is betöltő írásból itt azt a részt szeretném kiemelni, amely az említett szórványoktatási mintaprogramokat ismerteti, ezek ugyanis jelentős szerepet töltenek be az ifjúság magyar identitásának megőrzésében és fejlesztésében. A 2014/2015-ös tanévben indult tömbmagyar központtal működő szórványoktatási mintaprogram központja Székelyudvarhely. Olyan középiskolások magyar nyelven történő középfokú oktatását támogatja székelyudvarhelyi középiskolákban, bentlakással, akiknek saját lakóhelyükön nincs lehetőségük magyar nyelvű középiskolai tanulmányokat folytatni. A másik mintaprogram a tömbmagyarságon kívüli regionális központtal működő szórványoktatási mintaprogram, melynek központja Négyfalu. Ez a program a 2015/2016-os tanévben indult, vonzáskörzete Brassó megye. Hasonló céllal és módon működik – tehát magyar középiskolában, bentlakásosan –, mint az előző program. Továbbá létezik még a tömbmagyar és tömbmagyarságon kívüli regionális központok nélkül működő szórványoktatási mintaprogram, másképpen Fehér megyei program, melynek lényege, hogy „általános és esetenként középiskolás gyermekek helyben történő oktatását támogassa úgy, hogy a gyermekek lakóhelyén lévő vagy lakóhelyéhez közeli, általuk választott intézményekben magyar nyelvű oktatást és foglalkozásokat biztosít számukra délutánonként. Ez a program […] a 2016/2017-es tanévben indult, vonzáskörzettel csak közvetetten rendelkezik (a program helyben, utaztatás és bentlakás nélkül folyik)”. (24–25. p.)

A negyedik tanulmány Imre király hamisnak vélt 1197-es okleveléről szól, szerzője Szegedi László rimaszombati régész. Visszarepíti az olvasót a távoli 12. évszázadba, amikor Imre király a Blagay család egyik ősének ezzel az oklevéllel engedélyezte, „hogy az apja, III. Béla és saját maga királyi címerét, az aranykoronás, arany karmú oroszlánt használhassa a pajzsán, a sisakdíszén és a zászlaján”. (200. p.) Az oklevelet a szakma eredetileg hitelesnek tartotta, majd hamisnak vélték, de újabban megint hiteles forrásként kezelik. A szerző is úgy véli, hogy az oklevél eredetiségét megkérdőjelezők érvei megdönthetők, és épp ennek érdekében végez el egy nagyon izgalmas, alapos és aprólékos történelmi nyomozást, amit lehetetlen néhány sorban összefoglalni, hiszen a szépsége csak az olvasás során bontakozik ki. A tanulmányt gazdag képanyag egészíti ki.

Ugyancsak a múltban gyökeredzik a Zászlóhasználat a székelyeknél a kezdetektől 1944-ig című tanulmány, melynek szerzője, Mihály János, elkötelezett zászlókutató, tulajdonképpen „zászlólógus”, a 2009-ben létrejött székelyudvarhelyi Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoport kezdeményezője. Írásában azzal foglalkozik, hogy „az évszázadokon át katonáskodó székelységnek milyen hadi jelvényei (zászlói, lobogói) lehettek vagy voltak”. (201. p.) Elemzését a sztyeppei népek zászlóival kezdi, majd a középkori Magyar Királyság zászlóhasználatával folytatja, amikor aranykorát éli a zászlókultusz. „Ekkor már a királyok mellett zászlót használtak a főurak, lovagok, városok, céhek is. A korszak kezdetén, a lovagság intézményeinek kialakulásával együtt megjelenik a címer és a címeres zászló (banner).” (101. p.) Foglalkozik továbbá az Erdélyi Fejedelemség és a Rákóczi-szabadságharcbeli hadizászlókkal, a 18. században és a 19. század elején Székelyföldön használt zászlókkal, a szabadságharc idejéből származó zászlókkal, valamint az 1867–1944 közötti időszak székelyföldi vármegyei és városi zászlóival. Akárcsak az előző tanulmány, ez is egy izgalmas, alapos monotematikus időutazás, de ugyanakkor társadalomrajz is, hiszen a zászlók nem véletlenül jönnek létre, s nem véletlenül lesznek olyanok, amilyenek.

Sántha Attila tanulmánya az A munténiai Argeș folyónév magyar eredetéről – kutakodás az Árnyos, Árnyas, Nyárjas, Árjas, Árgyos, Árgyas földrajzi nevek körül címet kapta, s ez a cím tulajdonképpen elárulja, hogy ez egy etimológiai kutatás összegzése. A szerző szerint a folyó neve magyar eredetű, ugyanis a magyar Árnyos, Árnyas, Nyárjas, Árjas, Árgyos, Árgyas víznévcsaládból származik. Amint írja, „ez utóbbi névcsalád létét jelen tanulmányban bizonyítom: eddig azért nem kapott figyelmet, mert a magyar etimológiai szótárak a víznevek alapjául szolgáló árnyas melléknevet hibásan 19. századi, nyelvújítási szónak tartják (ezért a rá alapuló földrajzi nevek is új fejlemények lehetnek, gondolták). Adatokat hozok fel arra, hogy mind az árnyas melléknév, mind annak Árnyos, Árnyas, Nyárjas, Árjas, Árgyos, Árgyas víznév-realizációi sokkal-sokkal régebbiek a nyelvújításnál.” (202. p.) Vagyis egy újabb érdekes – ezúttal nyelvészeti – nyomozásról olvashatunk a folyóirat hasábjain.

Ezzel zárul a tanulmányok sora, s következnek a kutatási ismertetők, amelyek véleményem szerint nyugodtan megjelenhettek volna a tanulmány „rovatban” is.

Elsőként Bali János A Magyarországon élők ismeretei és attitűdjei a határon túli magyarokról a 2010-es években c. írása ragadja meg a figyelmet, az enyémet különösen, hiszen hasonló kérdésekkel magam is jó húsz éve foglalkozom, csak többnyire a szlovákiai magyarok vagy a szlovákok szemszögéből. A kutató (aki néprajzos) fő kutatási kérdése, hogy az anyaországban lakók határon túli magyarokról alkotott képe az államnemzeti, vagy a kultúrnemzeti felfogáshoz áll-e közelebb. A választ erre, s természetesen számos más kérdésre egy 2016-ban, 1800 fős, országos reprezentatív mintavételű kérdőíves kutatásból nyert adatok alapján adja meg. A kutatás célcsoportját alkotó felnőtt magyarországi lakosokat a határon túli magyarokról alkotott ismereteikről, a róluk való véleményeikről és attitűdjeikről, a magyar kormány külhoni magyarokat érintő nemzetpolitikájának értékeléséről is kérdezték. A fő kutatási kérdésre adott válasz: „a 2010-es évek derekára újra a kultúrnemzeti felfogás vált általánossá, amelynek legfőbb meghatározója, hogy a határon túli magyarokat az anyaországiak több mint 80%-a a magyar nemzet részének tekinti, hogy a magyarországi nem egyenlő a magyarral (utóbbi tágabb fogalom), illetve a magyarokat – határon innen és túl – elsősorban a kultúra köti össze; a kultúra kell, hogy összekösse.” (150. p.) A tanulmány első része a nemzetkoncepciókkal foglalkozik, majd a határon kívüli magyarok megítélésének politikai összefüggéseivel. A másik rész az empirikus adatokat ismerteti. Számtalan adatot és összefüggést. Ezekből most csak találomra válogatok, ugyanis számomra mind érdekes és mind beindítja a kutatói fantáziámat. Lássuk hát: a magyarországi magyarok a magyarsághoz való tartozás legfontosabb kritériumának az önbesorolást (magyarnak tartsa magát) tartották, de fontos magyarságkritérium volt a nemzeti színű zászló tisztelete, a magyar anyanyelv, a magyar kultúra ismerete/szeretete és a magyar nyelvtudás is. „A válaszadók a határon túli magyarok kapcsán inkább a morális tulajdonságokat (összetartás, nemzeti érzelem, becsületesség, tolerancia, kevésbé önző, kevésbé öntelt) hangsúlyozták, ezzel szemben a kompetencia dimenzióban értelmezhető tulajdonságok (intelligencia, versenyszellem) szerintük kevésbé jellemzik a határon túli magyarokat.” (141. p.) A felmérésben részt vevők saját bevallásuk szerint kevés információval rendelkeznek a határon túli magyarokról. Ehhez annyit fűznék hozzá, hogy az ismertetett eredmények tanúsága szerint különösen kevés ismerettel rendelkeznek a szlovákiai magyarokról, miközben ez irányú ismereteik mondhatni Erdély-központúak. Pedig a magyarországi magyarok jelentős többsége szerint a szomszédos országokban élő magyarok – így mi, szlovákiai magyarok is – részét képezik a magyar nemzetnek, de ugyanúgy a többségi államnak is, amelyben élnek. S végszóként ehhez a remek tanulmányhoz a következő megnyugtató vagy legalábbis kedvező eredményt/megállapítást idézném: „a különböző határon túli magyar közösségek megítélése kivétel nélkül pozitív.” (141. p.)

Bauer Zsófia, Bálint Alíz Kamilla, Schwarcz Gyöngyi és Péti Márton A külhoni magyarok online diskurzusainak kvalitatív és kvantitatív elemzése a netnográfia módszerével című tanulmánya is empirikus kutatásra épül, s újszerű, egyben nagyon aktuális témával foglalkozik, ráadásul újfajta módszerrel, a netnográfiával. Ez tulajdonképpen „internetes etnográfia”, online közösségek szisztematikus, kommunikáció alapú mélyelemzése, amelynek mikéntjét a tanulmány készítői részletesen ismertetik. Ami ezt a konkrét kutatást illeti, megtudjuk, hogy „a külhoni magyarok online diskurzusainak netnográfiai feldolgozását célzó kutatás módszertanilag öt fázisra tagolódott. Az első fázisban került sor a felhasználói kifejezések feltérképezésére és a kulcsszóháló kialakítására. A kutatás második fázisában került sor az adatok összegyűjtésére egy úgynevezett »data-mining« (adatbányászó) szoftver, közösségi médiafigyelő eszköz segítségével. A következő, harmadik lépésben az adattömegben megjelenő autentikus felhasználói narratívák, témakörök, témák és véleményorientációk feltárása és értelmezése történik meg. A negyedik fázis a szisztematikus kódolás szakasza. Végül pedig sor került a mélyelemzésre és a legfontosabb eredmények megfogalmazására (ötödik fázis).” (154. p.) Módszertani szempontból ezúttal is gyümölcsözőnek bizonyult – merthogy mindig az, legalábbis az én véleményem és tapasztalatom szerint – a különböző módszerek kombinálása. A kutatás 2019 közepétől 2020 végéig zajlott, így valóban nagyon friss eredményekkel szembesülhetünk. Mind nagyon érdekes, s nem könnyű kiválasztani, mit közöljek itt ízelítőképpen. Már csak azért sem, mert a kutatás 11 előre megadott téma követését, majd kvantitatív és kvalitatív elemzését tűzte ki célul és mintegy 150 forrástípust és csatornát vizsgált. A kapott eredmények részben összecsengenek korábbi kutatások eredményeivel, például az internettel való ellátottság és az internethasználat elterjedtsége az egyes országokban továbbra is eltérő: „az internetpenetráció arányaiban Szlovákiában a legmagasabb, a közösségi média csatornáit legnagyobb arányban pedig Romániában használják. […] 2020-ban minden régióban jóval nagyobb mértékben növekedett a közösségi média használata, mint az internetpenetráció mértéke. Ennek egyik magyarázata a koronavírus kommunikációs szokások megváltoztatására tett erőteljes hatásában kereshető. 2020-ban továbbra is Szlovákiában a legnagyobb az internetpenetráció mértéke, de a legnagyobb növekedés az internet elterjedtségében Ukrajnában történt.” (155. p.)

A vizsgált témákat tekintve „legélénkebben a helyi és az anyaországi közélet és politika eseményei iránt érdeklődnek a külhonban élő magyarok […], Trianon kérdése még mindig nagyon heves érzelmeket vált ki, a sportsikereknek viszont együtt tudnak örülni”. (164. p.) Egyébként a szlovákiai magyarok online kommunikációjában sokkal erőteljesebben jelennek meg a sportról, sportéletről szóló diskurzusok, mint másutt.

Bálint Alíz Kamilla A Hargita megyei pedagógusok digitális attitűdjének alakulása és az azt befolyásoló tényezők vizsgálata a járványhelyzet időszakában című írása a folyóirat utolsó nagylélegzetű, ugyancsak információban gazdag és tartalmas anyaga. A pedagógusok digitális eszközökhöz való hozzáállását befolyásoló tényezőkről (az eszközellátottság, a képzési és továbbképzési lehetőségek, a támogatói környezet, az ezekből adódó iskolai versenyképesség, a tanintézmények regionális helyzete), valamint a távoktatással kapcsolatos attitűdökről értekezik. A kutatás célcsoportját 370 Hargita megyei pedagógus és az iskolák vezetői alkották, az alkalmazott módszer az önkitöltős kérdőív és az interjú volt. A kutatás egyik tanulsága, hogy „a járványhelyzetben kényszerűen kialakult távoktatás több negatív extern hatása ellenére […] a pedagógusok digitális eszközökhöz való viszonyulása javulófélben van. Ugyan még mindig a hagyományos módszerek képezik a tanóra alapját az attitűdökből adódóan, számos, a távoktatásban bevált eszköz, online platform és módszer átszivárgott a távoktatást követő tantermi oktatásba. A tanárok igyekeztek visszaállítani az oktatás alapját jelentő frontális kommunikációt, viszont kiegészítve és megújítva a digitális eszközök többszöri alkalmazásával. Emellett a távoktatás hozadékaként az intenzívebb eszközhasználatra való nyitottság is megjelenik a tanárok körében, illetve egyre több az ezekhez az eszközökhöz szükséges képzéseken való részvételi lehetőség is.” (187. p.) Leszögezhetjük, hogy ez mindenképpen pozitív kicsengés, legalábbis az oktatás módszertanának innovációja tekintetében (ami persze önmagában még nem mindig jelent minőségi változást).

Végezetül: minden folyóirattípusnak megvan a maga előnye. Egy interdiszciplináris folyóiratban az a jó, hogy az olvasó a saját szakmáján kívül más tudományterületről is tálcán kapja az ismereteket, nem kell keresgélnie. A Kárpát-haza Szemle ismertetett száma sokrétű, színvonalas írásokat tartalmaz. Ress Boglárka főszerkesztő sikeres munkát végzett.

Kollai István: Szlovákia királyt választ

Budapest, Akadémiai Kiadó, 2021, 260 p.

Kollai István könyvének egyik központi állítása a kötet végén olvasható: „Bár az előző fejezetek ezerévnyi időtáv rengeteg történését érintették, e történésekből le lehet vonni néhány általános konklúziót. Ilyen konklúzió például az, hogy a jelenbeli érdekellentétek a múltbeli történésekről alkotott képet is befolyásolják: a szlovákiai magyar kisebbségi kérdés jelenbeli alakulása folyamatosan jelen levő stratégiai érdekellentétet hordoz magában Magyarország és Szlovákia között, és ez átfestheti a múltról alkotott képet is.”

Nos, ez bizonyára igaz. Éppen ez a kötet mutatja, hogy mennyire az. Ismert a nacionalizmus egyik fontos elmélete, nevezetesen, hogy a politikai elitek eszköze (Karl W. Deutsch), általa hívják harcba a tömegeket. Ahhoz pedig értelemszerűen olyan nacionális ideológiát kell konstruálniuk, amellyel mozgósítani tudnak (Elie Kedourie).

Kollai javarészt azzal a területtel foglalkozik, amely az efféle szándéknak az egyik fő eszköze: a tankönyvekkel. A szlovák történelemtankönyvek magyarságképének elemzése során számba veszi azokat a történelmi eseményeket és személyeket, amik és akik megítélésében különféle, egymástól eltérő nézetek születtek a két kultúrában.

A szerző áttekinti a legtöbb vitatott területet. Módszere mindegyiknél hasonló. Megvizsgálja az adott területtel kapcsolatos álláspontokat, különösen a kétségeseket és ellentmondásosakat. Majd bemutatja a szlovák történelemkönyvekben olvashatót. És ezt megteszi különféle korok történelemkönyveivel, figyelve az azonosságokat és különbözőségeket.

Az egyik legkényesebb kérdéssel kezdi: Nagy-Morávia földrajzi elhelyezkedésével. Majd a honfoglalás korának szlovák olvasatát mutatja be. Ezt követően a Magyar Királyság megalapításának kérdéseit és a Magyar Királyságban való együttélést vizsgálja. Ha a részletekre pillantunk, további érdekes kérdésekkel szembesülünk. Például, hogy „ószlovákok voltak-e a morvák?” Vagy: „Szőke szkíták, avar divatot követő szlávok: eredettörténetek ingoványos talajon.” „Nyitrai dukátus: szláv fejedelemség Magyarországon belül?” És így tovább. Ecseteli a kettős kereszt kérdéskörét, az Északi-Kárpátok etnikai viszonyait a kora középkorban, a Csák Máté körüli vitát, a koronának szlovák jelképként való értelmezését, az 1848-as szlovák légiók kérdéskörét, a Beneš-dekrétumokat és sok minden mást.

A kötet egyik sokatmondó, módszertanilag is fontos mondata a névszlovákosítás kérdését boncoló fejezetben az alábbi: „De idézhetjük a Szlovák Életrajzi Lexikon főszerkesztőjét, Vladimir Mináčot is: »Ez a mi felségterületünk, amelyet Balašával is benépesítünk.«”

Leszögezhetjük: a kötet legfőbb gyengéje, hogy csak magyarul adták ki. Pedig szlovákul is meg kellene jelennie! A kép, ami általa összeáll számunkra, olvasók számára ugyanis több mint érdekes. A megoldást ebben az esetben nem hozhatja el az egyes problémakörökkel foglakozó történészek vitája. Az ugyanis alig jut túl a konferenciatermek falain (ha egyáltalán). Márpedig a fő célcsoport a két nemzeti nyilvánosság volna, s csak másodlagosan a másik fél szakértői. A nemzeti identitás ugyanis tömegidentitás.

A szerző kiválóan választott, ugyanis a tankönyvek vizsgálatával e tömegidentitás alakításának éppen az egyik legfontosabb eszköztárát elemzi. A nacionalizmus eszméjének kifejlesztése során megszületett néhány modell arról, hogy a nemzeti büszkeség miként hathatja át a nép lelkét, s a rendi identitást és lojalitást miként lehet átalakítani általa. Egyik eszköze az immár mindenkire kiterjeszthető történelmi dicsőség, aminek alapvető forrásai az összetartozás példáit nyújtó múltbeli közös tettek. Ezeket mind nemzetivé kell változtatni, mit sem törődve azzal, hogy a modern nemzettudat még ki sem alakult megtörténtükkor. Ha pedig hiányos a történet, akkor fel kell tölteni. Ez főként a múlt asszimilálásával érhető el. Az olyan személyeket, eseményeket, amelyek legalábbis részben köthetők a mai nemzet etnikai múltjához, teljes egészeben hozzá kell kapcsolni.

Kollai könyvében sorra mutatja be az efféle próbálkozásokat és a velük kapcsolatos vitákat. A szerző részletesen leírja a felek állításait és álláspontjait. Az olvasó így részletes képet kap a történelem nemzeti megalkotásának legtöbb fontos kérdéséről a magyarok és a szlovákok viszonyában. Pontosabban arról, micsoda küzdelem folyik a múlt értelmezéséért.

Kollai István azért képes kritikusan szemlélni mindezt, mert a saját értékrendje túlmutat rajta: „A visegrádi térség közös belső örökségének vonzereje nagyban függ tehát annak megszemélyesítésétől, amely most 2020-ban gyengébbnek tűnik, mint a közös külső ellenségekről kialakított képek ereje. Másként mondva: sajnos nem a közös örökségből inspirálódva találtak egymásra az utolsó években a visegrádi országok, hanem inkább a közös külső ellenségképek – mint a „brüsszeli” politikusok és a migráció – ellenében. Ez demoralizálóan hathat a társadalmakra, és nem látszik benne a tartósabb együttműködés ígérete. Jó lenne, ha a közös örökségre épülne a visegrádi bármiféle együttgondolkodás, és nem a közös ellenségképekre, még ha ennek felépítése politikailag fárasztóbb és rizikósabb kihívást is jelentene.”

A szerző továbbá az 502-es lábjegyzetben megállapítja: „Voltak már külső veszélyhelyzet miatt formálódó közép-európai együttműködési koncepciók, amelyek végül hamvukban holtak. Ilyen volt 1849 után az orosz és osztrák abszolutizmus nyomása alatt vergődő nemzetek összefogási kísérlete […], a németek miatt végveszélyét érző Csehszlovákia nyitási kísérlete […] vagy a Szovjetunió miatt egymásra találó közép-európai ellenzékiek összefogása; egyik sem bizonyult eredményesnek vagy tartósnak.”

Kollai István szerint emiatt inkább a magyar–szlovák együttélés közös örökségét kellene népszerűsíteni. „…a szomszédsági kapcsolatok javításának egy nehézkesebb útja ez, mint a közös ellenségképek felépítése, de talán tartósabb és nívósabb eredményt hozhat.” A szerző ezzel a gondolattal zárja könyvét.

Nekünk pedig meg kell ismételnünk, és hangsúlyoznunk, hogy e kiváló könyv legfőbb gyengéje, hogy szlovákul mind ez ideig nem jelent meg. Ezen változtatni kellene! Méghozzá oly módon, hogy a kötet ne csak a szokásosan limitált példányszámban a szakértők szűk csoportja, hanem sokak, nagyon sokak számára váljon hozzáférhetővé. (Hiszen, ismétlem, a nemzeti identitás tömegidentitás.) A 21. században az internet immár alacsony technikai költséggel tenné ezt lehetővé.

Csak erős szándék kellene hozzá!

Öllös László

Az elysioni aszfodéloszok közt. Kerényi Károly és Angelo Brelich levelezése 1935–1959.

Szerkesztette Valerio Severino, Nagy Andrea, Varsányi Orsolya. Budapest, L’Harmattan, 2020, 288 p.

Kor- és tudománytörténeti, életrajzi és irodalmi szempontból is figyelemre méltó Az elysioni aszfodéloszok közt című kiadvány, mely két világhírű vallástörténész levelezését tartalmazza a 20. század közepéről. Bár a levelezés először Tra gli asfodeli dell’Elisio címmel, olaszul jelent meg Rómában, a levelek többsége nem olaszul, hanem magyarul íródott, de számos olasz vonatkozást is tartalmaz. A két kiváló tudósnak, akik a két háború közti Magyarországon kerültek mester-tanítvány viszonyba, bensőséges kapcsolata volt nemcsak az antik vallástörténettel és mitológiával, hanem a magyar nyelvvel is.

Kerényi Károly (1897–1973) a Nyugat második nemzedékével nagyjából egy időben indult tudományos pályáján, s nemcsak szuggesztív tudósi alkata, innovatív kutatási eredményei, hanem előadásainak és írásainak művészi nyelvezete révén is nagy hatással volt kortársaira. A második nemzedék tagjai közül elsősorban Szerb Antallal volt baráti kapcsolatban és szakmai együttműködésben (Szerb részben róla mintázta Utas és holdvilág című regénye egyik figuráját, Waldheim professzort), de elemi hatással volt Németh Lászlóra és a harmadik nemzedék több tagjára is (Devecseri Gábor, Hajnal Anna, Weöres Sándor). Kerényi pályája kezdetétől párhuzamosan publikált magyarul és németül (a német nyelv ismerete a 19–20. századi klasszika-filológiai szakirodalom szempontjából elengedhetetlen), ugyanakkor rendkívül nagy figyelmet fordított az antik művek magyar nyelvű megjelentetésének előmozdítására is. Könyvsorozatot indított Officina Kétnyelvű Klasszikusok címmel, melyben többek között Catullus összes versei, a Homéroszi himnuszok, Horatius versei jelentek meg magyarul kortárs műfordítók (Devecseri Gábor, Radnóti Miklós, Vas István) bevonásával, s Kerényinek a magyar esszéirodalom gyöngyei közé sorolható előszavaival.

A hagyományos klasszika-filológia képviselői (bár Kerényi filológiai képzettségéhez nem fért kétség) gyanakodva tekintettek a publikációit a művészet és tudomány ötvözetének tekintő vallástörténészre, a fiatalok viszont lelkesen látogatták előadásait, melyeket a pécsi, szegedi s magántanárként a budapesti egyetemen tartott. Tanítványai között volt az olasz–magyar családból származó Angelo Brelich (1913–1977) is, aki a háború után a Római Egyetem tanára, a vallástörténeti tanszék vezetője lett. Kortársaktól úgy tudjuk, hogy Brelich anyanyelvének a magyart tartotta, állítólag olasz beszédében is érződött némi idegenszerűség, mégis, ahogy Szilágyi János György fogalmaz, „kifejezetten tagadta, hogy magyarnak érezné magát”.

Brelich és mestere a harmincas évektől az ötvenes évek végén bekövetkezett elhidegülésükig leveleztek egymással. Kerényi (aki 1943-tól ideiglenesen, majd 1947-től véglegesen Svájcban telepedett le) szervezte, elősegítette Brelich műveinek német megjelentetését, a tanítvány viszont olaszra fordította mestere műveit, próbált segíteni Kerényinek a római magyar tanszéki állás megszerzésében, majd ennek meghiúsulása után igyekezett lehetőségeket teremteni Kerényinek a kutatóutak, konferencia-előadások formájában megvalósuló olaszországi tartózkodásokra.

A két tudós szakmai érlelődésére, műveinek befogadására a kor erősen rányomta bélyegét, s ez barátságuk alakulását is befolyásolta. Kerényi fő kutatási terepe az antik mitológia, melyet egzisztenciális értelemben fogott föl: Leo Frobenius kultúrafogalmából kiindulva az emberi műveltség „nagy műfajairól” beszél, „amilyen a muzsika, mitológia, gnózis, képzőművészetek, filozófia, nagy tudományok”, s amelyek a műveltség „igazán egzisztenciális és lelki-realitásos megragadását” segítik elő. A politika még a tudományos fogalomhasználatot is befolyásolja: Kerényi a fasiszta ideológia által lejáratott, „fatálisan ködös és mérgező hatású” mythos fogalma helyett a mytologia és a mythologéma használatát ajánlja.

Brelich olasz állampolgár volt, s a második világháború kitörésekor behívták katonai szolgálatra. A negyvenes években Kerényi „Dr. Brelich Angelo hadnagy Úrnak” címzi a leveleit. Brelichnek kezdetben katonai szolgálata ellenére sem kellett lemondania a tudományos munkáról, önképzésről: 1943 tavaszán kelt levelében pl. a habilitációjáról számol be mesterének, mely kétnapos vizsga formájában zajlott Rómában egy öttagú bizottság előtt. A vizsga első napja egy munkahelyi meghallgatáshoz hasonlóan zajlott, a jelöltnek eddigi tevékenységéről kellett beszámolnia, második nap viszont egy olyan témáról kellett előadást tartania, melyet a bizottság egy nappal korábban jelölt ki, s így a vizsgázónak csak egy délelőttje maradt a könyvtári adatgyűjtéshez. „Aznap délután tehát bevetettem magam a német intézet könyvtárában és hihetetlen mértékben élveztem a munkát” – írja Kerényinek. A cím, amit a sikeres előadás révén megszerez, 1943-ban gyakorlatilag nem sokat jelent, de biztosítja Brelichnek a háború utánra a tudományos pálya folytatását. A habilitációhoz kötött magántanári állást az ekkor katonai szolgálatát teljesítő Brelich „mobilitásban”, mintegy felfüggesztve kapta meg, s a habilitációról szóló minisztériumi határozatot is csak a háború után, 1946-ban hozták meg.

Egy szökési kísérlet után Brelich újra visszakerült a hadsereghez, s hivatalos tolmácsként Budapestre küldték. Egy boldog átmeneti periódus ez az háború alatti életében, végigolvassa pl. Platón összes műveit, és baráti kapcsolatba kerül Szondi Lipót pszichiáterrel (aki egy időben kezeli is az alkoholizmusával küzdő Brelichet). Budapesten van Brelich testvére, az író és műfordító Mario is (aki egyebek között A Pál utcai fiúkat fordította olaszra, s a háború alatt magyar kiadót alapított ABC névvel). A fivérek napjait beárnyékolja ugyan a Rómában maradt szüleik miatti aggódás, marad azonban lehetőségük a háborús időket ellensúlyozó szellemi munkára. 1943. október 17-én kelt levelében Brelich azt írja Kerényinek, hogy Magyarország „egy valóságos kis békesziget”. Az idill nem tart sokáig, 1944. március 19-én, Magyarország német megszállásakor Brelich hadifogságba kerül, Szondi a Kaszner-vonattal a bergen-belseni lágerbe, majd Svájcba. Brelich mintegy másfél évet töltött a szövetséges hadifoglyok számára fenntartott alt-drewitzi koncentrációs táborban; eben az időszakban, hogy a levelek ne akadjanak fenn a cenzúrán, Brelich és Kerényi a hadifogolypostán keresztül olaszul leveleznek. Brelich nem írhat nyíltan a megpróbáltatásairól, ezért óvatosan fogalmaz: „Azt is a képzeletére bízom, hogy milyenek a jelenlegi körülményeim.” Kerényi is csak rébuszokban beszélve tájékoztatja Brelichet Szondi Lipót megmeneküléséről: „Doktor úr családjával útban van Kelet felé, ahová egy nap Görögországot követően mi is el fogunk látogatni. Azaz ő fog tudni konferenciákat tartani ezen a télen helyettem Zürichben a Pszichológiai Intézetben.” Mivel Magyarországon maradt testvérétől nem kaphat csomagot, Brelich azt reméli, hogy Kerényi tud neki küldeni Svájcból: „cigarettára van szükségem, a lehető legnagyobb mennyiségben, de élelemre is, bármilyenre.” Kerényi a genfi Vöröskereszten keresztül próbál segíteni (bár Brelich leveleiből úgy tűnik, hogy küldeményei, s gyakran még a levelei sem jutnak el a címzetthez).

Közben Kerényi első házasságából származó, Budapesten maradt egyetemista lánya, a későbbi műfordító Kerényi Grácia is koncentrációs táborba került, ahogy Kerényi Károly Thomas Mann-nak írt levelében később fogalmaz: „a magyarországi német terror első, Horthy-időszakában, szabadszájú kijelentései miatt följelentették, és Auschwitzba hurcolták” (Kerényi Károly–Thomas Mann: Beszélgetések levélben. Budapest, Gondolat, 1989, 112. p.) Kerényi az ókortörténész Franz Altheim segítségével próbálja kiszabadítani, aki kezdetben szintén Frobenius köréhez tartozott, s akihez Kerényit korábban szoros barátság fűzte, ám miután Kerényi egyre inkább hangot adott nácizmusellenességének, Altheim viszont a hitleri rendszer kedvezményezettje lett, barátságuk válságba került. Kerényi hozzá fordult Grácia ügyében, ám – amint erről a háború után Brelichnek írt levelében beszámol – sikertelenül: „A mi érintkezésünk akkor szűnt meg, amikor Grácia ügyében gyáván és kétszínűen viselkedett. […] Álláspontom pozitiv tudományos teljesítményeivel szemben természetesen továbbra is pozitiv, ő azonban jobban teszi, ha egyelőre szellemileg is újra építi önmagát.”

A levelek tájékoztatnak a háború után lassan rendeződő viszonyokról, a fokozatosan újra megnyíló utazási, kutatási és publikálási lehetőségekről. Kerényi bízik abban, hogy újra megtalálja helyét Magyarországon, ám a kommunista machinációk következtében ez meghiúsul. Kerényi felháborodott levélben számol be Brelichnek arról, hogy a lakásából ellopott és félremagyarázott levelek segítségével próbálják őt lejáratni Magyarországon. Kerényi és Altheim levelezésének meghamisításáról van szó, Kerényi fasiszta kapcsolatait akarták igazolni egy olyan levéllel, mely alapján állítólag pénzt fogadott el a Himmler alapította Német Szellemtörténeti Társaságtól, a berlini Ahnenerbétől. A Kerényit befeketítő híradások persze arról nem szólnak, hogy a honoráriumok (ahogy Kerényi írja magyarázatként Brelichnek) „a szegény, munkatáborban meghalt Honti Jánosnak szóltak s éppen egy zsidó származása miatt nyomorgó kutatónak adtak munka- és életlehetőséget”.

Kerényi Svájcban maradt, de egyetemi katedra nélkül, ösztöndíjakból, honoráriumokból tartva el magát, az otthontalanság keserű érzésével: „Ez a ház is, vékony falaival, kísérletkép valami modern cementanyagból építve a tessini ős kőház[f]al között, majdhogynem a határán két országnak s határán a polgári és a csavargó-létnek, elég sátorszerű.”

A levelekben is dokumentált, virágzó együttműködés után Brelich és Kerényi között is ideológiai alapú konfliktus tör ki. A korábban mestere által befolyásolt Brelich fokozatosan a tudományos vizsgálódás új útjait kezdi keresni. A konfrontáció fő okozója Brelich cikke Kerényi Umgang mit Göttlichem című könyvéről, mely Brelich vallomása szerint egyben „lelkiismeret-vizsgálat” is, annak tisztázása, mit kapott mesterétől, s mi az, amiben már nem tudja őt követni. Kerényi a cikkben nem tudományos, hanem ideológiai eltávolodást lát, úgy gondolja, Brelich ugyanolyan érvekkel támadja őt, mint a magyarországi kommunista kritika, megbélyegzőnek érzi a „németes”, a „romantikus” jelzőket. Valóban érezhető ideológiai alapú különbség is kettőjük között például abban, ahogy a kommunista Magyarországhoz viszonyulnak: míg Kerényi hozzáállása következetesen elutasító (Máraihoz hasonlóan ő sem lépett a kommunista Magyarország földjére), Brelich, miután megnyíltak erre a lehetőségek, rendszeresen tartott előadásokat Magyarországon.

A megsértődés után a levelezés Angelo Brelich és Kerényi felesége, Magda között folytatódik, ezeknek a leveleknek a tárgya főként Kerényi betegsége és halála (Angelo továbbra is baráti aggódással követi az eseményeket), a zárólevélben pedig Mario Brelich számol be Kerényi Magdának testvére öngyilkosságáról. A levelezésbe az olvasót a kort, a tudományos hátteret és a levelezés szereplőit többféle aspektusból bemutató tanulmányok vezetik be, köztük Kerényi Károly lányának, Cornelia Isler-Kerényinek és Kerényi Magyarországon maradt tanítványának, Brelich görögtanárának, Szilágyi János Györgynek az írásai. A könyv egy tágabb kutatási projekt része, mely Angelo Brelich magyar értelmiségi kapcsolatait tárja fel.

Polgár Anikó

Péntek János – Benő Attila (szerk.): A magyar nyelv Romániában (Erdélyben)

P. Kolozsvár–Budapest, Erdélyi Múzeumegyesület–Gondolat Kiadó, 2020, 474 p.

1. Az erdélyi magyar közösség jelenkori helyzetével és nyelvhasználatával foglalkozó kiadvány szerzői tévhitektől mentes, tényekre és kritikus szemléletre épülő objektív képet tárnak elénk. A 2020-as évben e kötettel vált teljessé A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén című sorozat, mely Kontra Miklós szerkesztésében 1998-tól adta közre a nyolc országban végzett, magyar nyelvvel kapcsolatos szociolingvisztikai kutatások eredményeit.

Ez a sorrendben hatodik kiadvány a korábban megjelent kötetekhez viszonyítva hasonlóságokat és eltéréseket is tartalmaz. Hasonlósága a lehetőségekhez mérten az előző kötetek szerkezetéhez való igazodásából ered, mássága pedig főként a terepadatok időbeli, földrajzi és egyéb szociolingvisztikai eltéréseiből származik.

Az időbeli eltérés főként a terepmunkálatok és a kötet megjelenésének eltérő időpontjával függ össze. A szerzők ugyan elsődlegesen, a többi Kárpát-medencei régió köteteihez hasonlóan, az 1996-ban gyűjtött adatokra támaszkodtak, de mivel ez a kutatás csupán kis mintavétellel zajlott, a nyelvi helyzet leírását egy 2009-es reprezentatív, több mint 4000 adatközlőre kiterjedő mintavétel adataival is kiegészítették.

A másik eltérés a nyelvi tér másságával és szociolingvisztikai sajátosságaival kapcsolatos. Erdély területi nagyságával és tekintélyesebb magyar lélekszámával a kisebb Kárpát-medencei magyar közösségekhez képest nyelvében is önálóbb életet él, s ez a különbözőség természetesen a kötet tartalmában is megjelent.

2. A bevezető rész (23–31. p.) tisztázza a kiadvány témájának és alapfogalmainak meghatározását, a kutatás módszertani körülményeit és feltételeit , valamint az adatok közreadásának és szemléltetésének módját. Szerkezete a sorozat korábbi köteteihez és a téma multidiszciplináris jellegéhez igazodva nyolc főfejezetre oszlik, melyek nemcsak a magyar nyelv és közösség bemutatását, hanem a nyelv működési feltételeit meghatározó külső tényezők, s a hatásukra kialakult nyelvi/nyelvhasználati folyamatok és sajátosságok leírását is tartalmazzák.

3. A Népek és nyelvek Erdély múltjában c. főfejezet (33–58. p.) a régióban beszélt nyelvek sorsát az extralingvális tényezők felől közelíti meg. Erdély területi kiterjedésének és népességföldrajzának bemutatása után történelmi sorsfordulókon keresztül tárja elénk a térség államjogi, nyelv-, gazdaság- és művelődéspolitikai, valamint népességföldrajzi változásait. Ezenkívül az erdélyi magyarság történetében és az anyanyelvűség terjedésében fontos szerepet betöltő reformációnak és egyházpolitikának is jelentős figyelmet szentel. Mindez a következetes tudományköziség érvényesítése mentén történik, mely által lehetővé válik a multilingvális Erdély nyelvi folyamatainak tárgyilagosabb feltárása és értelmezése.

A történelmi korszakok közül Erdély össznépessége számára az 1867-es kiegyezést követő évtizedek időszaka volt a legkedvezőbb, hisz nemcsak a magyarok, hanem a románok és a szászok esetében is lélekszámbeli és szellemi gyarapodást hozott. A kötetben „A béke félévszázadá”-nak nevezett dualizmus korában mindhárom etnikum lélekszáma nőtt, szellemi életükben felzárkózás következett be, s fejlődött a tudományos, művelődési és oktatási intézményrendszerük is. A különböző fokú oktatási intézmények számának gyarapodásával Erdélyben nőtt az írni-olvasni tudók száma: e tekintetben a német nemzetiség volt a legkedvezőbb helyzetben (63,2%), a magyar írástudók aránya 31,4 és a románoké 8,9 százalék volt.

Ezt az általános fejlődést és a „[…] magyar nyelv felemelkedésének és kiteljesedésének korszaká”[-t] a 20. század drámai történéseinek sorozata szakította meg.

A trianoni döntés következtében meghúzott határok teljesen megváltoztatták az utódállamokba került magyarok, így az erdélyiek jogi helyzetét is, a kötet találó alfejezetcímével kifejezve: Államiságból államnélküliségbe kerültek (56. p.). Ettől kezdve a nyelv a beszélőközösségekkel együtt alárendelt jogi státuszba került. A kötelezővé vált kétnyelvűség Romániában is az államnyelvet tette dominánssá, megindult a magyar nyelv máig tartó területi és funkcionális visszaszorítása. A kisebbségi nyelvben felerősödő divergens folyamatok következményeként egy kétnyelvű, államnyelvi átvételekkel és erőteljesebb nyelvjárásiassággal jellemezhető, archaikusabb magyar nyelvváltozat alakult ki. A múlt század 20-as éveiben elkezdődött kedvezőtlen helyzet és folyamat, bár az egyes politikai korszakokban eltérő intenzitással, de máig tart.

4. Köztudott, hogy a nyelvek nyelvpolitikai helyzetét és súlyát erőteljesen befolyásolja a beszélők lélekszáma, kisebbségi helyzetben még a részaránya is. A második főfejezet a romániai/erdélyi magyar népesség néhány 21. század eleji jellemzőjéről nyújt átfogó képet: ismerteti a lélekszámukat, földrajzi elhelyezkedésüket, az általuk lakott települések szerkezetét, gazdasági, társadalmi és műveltségi viszonyaikat, valamint a téma szempontjából ugyancsak nagy jelentőséggel bíró beszélői azonosságtudatukat és attitűdjüket.

A 2000 utáni években az erdélyi magyarok „demográfiai regressziójáról” (62. p.) beszélhetünk. A népfogyatkozás okait a szociológusok főként a természetes fogyásban, a születés- és halálozásszám aránytalanságában látják (36,8%), melyben a vegyes házasságokban született gyermekek asszimilációs vesztesége is megjelenik. A magyarság asszimilációs vesztesége túlnyomórészt a román többség nyeresége.

A szakemberek a népfogyatkozás meghatározó okának a külföldre irányuló negatív migrációs egyenleget tartják (60,8%). Az asszimiláció arányát azonban a társadalomkutatók és a nyelvészek eltérően ítélik meg, az előbbiek viszonylag alacsonyra becsülik (4,8%), az utóbbiak nagyobb mértékűnek tartják, szerintük a nyelvészeti elemzések alapján ez az apadás 20%-ra tehető (79–82. p.).

A kisebbségi nyelvek kedvező vagy kedvezőtlen helyzetét a beszélői lélekszámuk mellett a népesség földrajzi elhelyezkedése is meghatározza. A négy fő erdélyi régió közül legtöbben a Székelyföldön (38%), Közép-Erdélyben (kb. 20%) és Partiumban (17%) élnek, de jelentős a szórványok 10% alatti magyarsága is. A legtöbb bizonytalanság a moldvai magyarok lélekszámával kapcsolatos, mely több okra, így például a népszámlálás kérdésfeltevésére is visszavezethető.

A kisebbség nyelvének megtartását az is befolyásolja, hogy az érintett közösség mennyire alkot számszerű többséget az adott településen és térségben, illetőleg falu- vagy városlakó-e. Az előbbi szempontból az erdélyi magyarok helyzete kedvező, hiszen 54,14%-uk az általa lakott közigazgatási egység területén többségi helyzetben él. A településtípust tekintve pedig Erdélyben (is) a városi magyar népesség fogyása a gyorsabb, egy évtized alatt kétszerese, háromszorosa a falvak magyarságcsökkenésének.

A magyar nyelv használata és a szaknyelvek működése szempontjából nem lényegtelen az erdélyi magyar gazdasági-társadalmi szerkezet hátrányos megváltozása, melynek egyik előidézője az asszimilációs célokat követő román kisebbségpolitika.

A felsorolt tényezőkön kívül a nyelvek helyzetére az érintett közösség azonosságtudata és nyelvi attitűdje is hatással van. „Az erdélyi magyarok azonosságtudata ugyanazt a modellt követi, mint a többi Kárpát-medencei külső régió magyar népességéé: ebben nem az állampolgárságnak, hanem a nyelvnek, a szimbolikusan fölértékelődő anyanyelvnek van meghatározó szerepe.” (71. p.)

5. A Nyelvváltozatok és regiszterek főfejezetben (83–109. p.) a szerzők az erdélyi magyar közösség kódkészletét mutatják be.

A magyar standard erdélyi változata az anyaországitól a 20. század hét évtizedes elszigeteltsége alatt mind nyelvrendszertani, mind pedig pragmatikai síkon eltérő útra kényszerült. Pragmatikai szempontból az új államalakulatban – a többi közép-európai magyar kisebbséghez hasonlóan – megváltozott a magyar nyelv, különösen a standard mozgástere, használati köre leszűkült, számos nyelvhasználati színtéren a tiltott státuszba került. Nyelvrendszertani síkon az anyaországitól eltérően megőrizte archaikus és regionális színezetét, s befogadta a beszélők kétnyelvűségéből fakadó kontaktuselemeket és -jelenségeket.

A regionális köznyelv, a nyelvjárások és a standard köztes nyelvi alakulata a legtöbb erdélyi város magyar nyelvének beszélt változata, mely magától értetődően nem mentesülhet egyrészt a standardban működő folyamatoktól, másrészt a nyelvjárásból és a kétnyelvűségből származó sajátosságoktól sem.

Az erdélyi magyarok nyelvi repertoárjában jelentős szerepet töltenek be a nyelvjárások, melyek hat magyar nyelvjárási régióba sorolhatók. Ezek közül három teljes egészében Románia területére esik (a moldvai, a székely és a mezőségi nyelvjárási régió), három viszont átnyúlik az országhatáron (az északkeleti, a Tisza–Körös-vidéki és a dél-alföldi).

A moldvaira mint nyelvszigetre az archaikus sajátságok megőrzésének és a román nyelvi környezet hatásának a kettőssége jellemző. E nyelvjárások jövőjét alapvetően az fenyegeti, hogy beszélőinek száma az asszimiláció és a főleg nyugatra irányuló migráció következtében rohamosan fogy.

Az anyanyelvi környezet a magyar közösség számára leginkább a székely nyelvjárási régióban biztosított, de peremhelyzetben és a nyelvhatár közelében bizonyára itt is vannak különbségek. A különböző attitűdvizsgálatokból közismert, hogy a székely nyelvjárás presztízse nemcsak beszélői körében, hanem az egész magyar nyelvterületen magas, s a székelységben ez feltehetően a jövőben is megtartó erő lehet.

Más helyzetben van viszont a mezőségi nyelvjárási régió: elszórványosodott településekre és szigetekre bomlott, korábbi beszélői túlnyomórészt asszimilálódtak. A kiterjedt kétnyelvűség közepette nyelvjárásukban szintén számos régiség, archaikus forma őrződött meg.

A kiadvány a sorozat előző köteteihez képest részletesen ismerteti a nyelv- és nyelvjárásszigeteket is (90–92. p.). Jelentős részük a magyar nyelvterület peremén helyezkedik el, a moldvai magyar nyelvsziget viszont e területen kívül esik.

A szaknyelvek helyzete (96–103. p.) szintén sok hasonlóságot mutat a többi magyar kisebbség szaknyelvi változatainak állapotával, hiszen Erdélyben is ez a leggyengébb szegmense a magyar kisebbség verbális repertoárjának. A leépülés mértéke azonban itt enyhébb, noha a másodnyelv fokozott hatásából és dominanciájából fakadó elkülönülés, a közvetlen és közvetett kontaktusjelenségek előfordulása az erdélyi magyar szaknyelvben sem vitatható.

A szépirodalmi nyelv (103–107. p.) mint stiláris regiszter az egyes nyelvváltozatokkal szembeni áteresztő képességénél fogva sajátos helyzetben van, mindegyik változatból meríthet, s a magyar alkotók többsége él is ezzel a lehetőséggel. Az erdélyi irodalom képviselői azonban az anyaországi kortársaikhoz képest szorosabban kötődnek nyelvi gyökereikhez, különösen a nyelvjárásokhoz. Nem csupán color locale-ként alkalmazzák a nyelvjárást, s nem is a beszéd külsőségeit, hanem a beszédmódot tartják követendőnek. A nyelvjárás többfunkciójúságát bizonyítják például Lakatos Demeter, Duma István András stb. művei, melyekben a moldvai nyelvjárás nem csupán stilisztikai eszköz, hanem a mű egészének a kizárólagos nyelvi kifejezőeszköze. Ezek az alkotások is azt igazolják, hogy a szépirodalom művelésére nem csupán a köznyelv alkalmas.

A harmadik fő szerkezeti egységet egy újszerű modell, az átlagos erdélyi magyar beszélő verbális repertoárjának leírása zárja (107–109. p.). E jellemzés az érintett közösség szociológiai profiljából indul ki, mely a domináns demográfiai változók általánosítására épül. Mindezek alapján az átlagos erdélyi magyar beszélő verbális repertoárja a következőképp jellemezhető: vernakuláris nyelvváltozata a nyelvjárás, nyelvhasználatában jelen vannak a megőrzött archaizmusok, legalább társalgási szinten beszéli az államnyelvet, szaknyelvi közléseiben jelentkezik a román dominancia, mind a magyar, mind a román nyelvhasználatában megmutatkoznak a nyelvi hiány és bizonytalanság jelei, kétnyelvűsége magyardomináns, s a kommunikációs helyzetektől függően vagy a magyar, vagy a román nyelv tölti be a közös kód szerepét.

6. román nyelvpolitikát törvényszövegek, rendeletek metanyelvi elemzése alapján vizsgáló 4. főfejezet (111–173. p.) általános tanulsága, hogy Románia nyelvpolitikájának kiindulópontjaként, sok más utódállamhoz hasonlóan, ugyancsak a nyelvi ideológiák szolgálnak. Ezekre építve a román nyelvpolitika egyik alappillére a homogén nemzetállam, az egy állam – egy hivatalos nyelv ideológiája, a másik pedig a kisebbségi nyelvi jog nem kollektív, hanem egyéni értelmezése. Ez utóbbi viszont erős ellentétben van a nyelv közösségi jellegével.

Mivel a nyelvhasználat jogi szabályozása Erdélyben is a kisebbségi lét számos területét érinti, e fejezet a román nyelvpolitika következményeit a különböző nyelvhasználati színtereken belül vizsgálja. Magában foglalja az anyanyelv hivatalos érintkezésben való érvényesítésének lehetőségeit és akadályait, a különböző tulajdonnevek használatának jogi hátterét és mindennapi gyakorlatát, továbbá a nyelvpolitikának a gazdaságra, az oktatásra, a kultúrára és a hitéletre gyakorolt hatásának sajátosságait is.

A tulajdonnevek használatán belül a magyarok nyelvi jogait legkevésbé a személynévhasználattal kapcsolatos törvények sértik, a legtöbb gondot a magyar személynevek helyesírásának „államnyelvűsítése”, főként a román betűk használata és a „lehulló ékezet” okozza.

A nevek világában a legtöbb korlátozás a „cuius regio, eius nomen” ideológiából fakadóan a földrajzi nevekhez kapcsolódik, mely különösen a helységnevek használatában nyilvánul meg, de a belterületi nevek és a közintézmények kétnyelvű megnevezésein is érezteti hatását.

A nyelvpolitikát tárgyaló főfejezet központi témája a romániai oktatásban érvényesülő kisebbségpolitika (128–156. p.). Magyar vonatkozásban a szerzők az 1990-es évek utáni három időszak oktatáspolitikáját vizsgálják, s megállapításuk szerint a magyar oktatás fejlesztését és az anyanyelv használatát korlátozó intézkedéseket a reformfolyamatok ugyan teljesen nem szüntették meg, de legalább enyhítették. Például a 2011-ben módosított Oktatási törvény szüntette meg azt a több évtizedig fenntartott diszkriminatív intézkedést, hogy Románia történelmét és földrajzát a magyar iskolákban is románul kellett tanítani.

A romániai magyar közösség 1990-től vívott harcának kiemelkedő eredménye, hogy a szórványvidékeket leszámítva a magyar közoktatást teljesen lefedő anyanyelvi iskolahálózatot hozott létre. Ennek a jövőbeni sikeres fenntartása egyrészt a tanulók számától, másrészt a pedagógusok munkájának eredményességétől függ. A jelenlegi helyzet ugyanis csökkenő diáklétszámról, növekvő iskolaelhagyásról, esélyegyenlőtlenségről is szól, s az ennek következtében kialakult társadalmi szakadékot az elitiskolák és a perifériára került oktatási intézmények szembenállása még tovább fokozza.

A pedagógusok felől pedig leginkább az általános tanárhiány fenyeget. A tanárok csökkenő számán kívül a pályára való alkalmatlanságuk és felkészületlenségük is veszélyt jelent. Ezen a továbbképzések javíthatnának, ám a kurzusok hatékonysága, különösen a magyar oktatás vonatkozásában, nagyon is megkérdőjelezhető.

A legnagyobb veszélynek az iskolák szórványhelyzetben vannak kitéve, itt szűnik meg ugyanis a legtöbb magyar iskola, holott szórványban volna a legnagyobb szükség az anyanyelvű oktatás nyelv- és közösségmegtartó erejére.

A romániai magyar felsőoktatás a trianoni döntést követő egy évszázadban a politikai sorsfordulóktól függően hol kedvező, hol pedig kedvezőtlen helyzetben volt. Az 1959-ben kezdődő sorvasztást csupán az 1989-es rendszerváltás állította meg, s ekkor indulhatott el a romániai magyar felsőoktatás újabb rehabilitációja és fejlesztése. Az 1990 utáni időszak extenzív fejlesztésének viszont árnyoldalai is vannak, az intézmények létszámbeli bővülése ugyanis az oktatás színvonalának csökkenésével járt. A közösségi érdekek összehangolása és érvényesítése nélkül létrehozott intézmények között napjainkban is „[…] inkább a piaci rivalizálás érvényesül” (152. p.).

A következő alfejezetek a kisebbségpolitikának a kultúrában, a hitéletben és a politikai törekvésekben való megnyilvánulásáról, eredményeiről nyújtanak átfogó képet (157–173. p.).

7. Az előző témakörhöz szorosan kötődik a nyelvhasználati színterekkel foglalkozó 5. főfejezet, hiszen az anyanyelvnek a nyilvános színtereken történő használata általában a közösség intézményeihez kötődik, melyek működését a nyelvhasználatukkal együtt az előbbi fejezetben tárgyalt nyelv- és kisebbségpolitika szabályozza.

1989 előtt a magyar nyelvnek némileg szabad tere, a hatóság állandó felügyeletével, az oktatásban és a hitéletben volt. 1989 után ez a nyelvi tér, még ha nehézségek árán is, de folyamatosan bővült, a magyar nyelv megjelent az országos televízió- és rádióadásokban, s az újonnan létrehozott civil szervezetekben és az egyéb intézményekben szintén gyakoribbá vált a használata. A kötetben a színterek közül legrészletesebb az oktatás, beleértve a köz- és felsőoktatást, a tudományművelés, a kultúra, továbbá az egyházak és a média nyelvhasználatának a leírása. Közülük is nyelvmegtartó erejénél fogva kiemelkedik az oktatási színtér.

A közoktatás nyelvhasználatának vizsgálata két szemszögből lehetséges: az egyik az oktatás tannyelve, a másik a magyar nyelvnek mint tantárgynak az oktatása.

A tannyelvvel kapcsolatban bizonyított tény az anyanyelven való tanulás hatékonysága, ennek ellenére az erdélyiek körében „[…] továbbra sem csökkent számottevően a román tannyelvet választók aránya” (178. p.). A szülők, más külső régiókhoz hasonlóan, az érvényesülés sztereotípiáját hozzák fel indokként: „Tanuljon románul a gyermek, hogy jobban érvényesülhessen!” (179. p.).

A romániai magyar felsőoktatás újabb bővítése és fejlesztése, ahogy arra már korábban utaltunk, 1990 után oly expanzív módon történt, hogy 2010-re a felsőfokú intézményekben 125 szak oktatása már magyarul is zajlott. E magas szakkínálat gyengéje az egyoldalúság, mert a szakok több mint 60%-a társadalomtudományi területet fed le. A természettudományi irányultságú szakok viszont az anyanyelvi továbbtanulásra már jóval kevesebb lehetőséget nyújtanak.

A romániai magyar felsőoktatásnak az 1989 utáni erőteljes, gyakran anarchikus fejlesztési következményeit a kötet a kolozsvári egyetem példáján szemlélteti. Megtudhatjuk, hogy az átgondolatlan felsőoktatási bővítést ezen a nagy múltú egyetemen is főként a pedagógusképzés sínylette meg. Ezt részben a pedagógusképző intézetek számának parttalan növelése, a sok és gyenge intézmény létrejötte, részben a felsőfokú intézményekben a tudományos kutatás általános előtérbe helyezése idézte elő, s egyebek között ez is hozzájárult ahhoz, hogy a tanárképzés elméleti jellege erősödött, a gyakorlat pedig háttérbe szorult.

Az erdélyi magyar nyelvű tudományművelésben, mivel az szorosan összefügg az egyetemi képzéssel, szintén a társadalomtudományok túlsúlya jellemző. A magyar nyelv szaknyelvi funkcióját a felsőoktatási intézmények mellett a különböző a szakmai egyesületek is erősítik. Hiányoznak viszont a kutatóintézetek, s ezek hiányát teljes mértékben nem pótolhatják sem az egyetemek, sem a szakmai egyesületek.

Az erdélyi kultúrában azonban a magyar nyelv erőteljesen jelen van. A sokszínű népi kultúra mellett, bár régióktól függően eltérő mértékben, létezik magyar nyelven művelt elitkultúra is. A regionálisan és vertikálisan erősen tagolt magyar kultúra működését napjainkban már jól kiépült intézményrendszer biztosítja.

A hitélet közismerten akkor töltheti be leginkább a nyelvmegtartó szerepét, ha a kisebbség anyanyelve a liturgia nyelvévé válik. A vallás azonban az anyanyelvhasználatra még a korlátozások ellenére is kedvező hatással lehet, számos kutatás szerint ugyanis a nyelvcserehelyzetben levő közösségekben a hitélet a kisebbség anyanyelvének legtovább funkcionáló színtere.

A magyar nyelvű média nyelvmegtartó szerepe a kisebbségek esetében szintén nyilvánvaló, s nem véletlen, hogy Romániában, a többi külső régióhoz hasonlóan, a sajtó, rádió és televízió hatalmi korlátozása az ideológiai tiltások mellett legtöbbször a magyar nyelv használatát érintette.

1990 után ez a korlátozás enyhült, elindulhatott a fejlesztés, melynek során a gazdasági gondok mellett a legnagyobb kihívást az új elvárásoknak is eleget tevő újságíróképzés volt.

A mai erdélyi sajtó és média nyelvhasználata a magyarországi standardközpontúságtól eltérően főként a helyi regionális köznyelvre és a kisebbségi nyelvváltozatra épül. Bár az audiovizuális média szerkesztői az anyaországi normához igazodva a standard használatára is törekszenek, de ezt maradéktalanul megvalósítani, különösen az élő műsorokban, az interjúalanyok nyelvében lehetetlen. Ezáltal viszont a média fontos szerepet tölt be az erdélyi és az anyaországi nyelvhasználat közelítésében, a regionalitás és a túlzott standardközpontúság kiegyenlítődésében.

A közélet és a hivatalos érintkezés nyilvános színterein 1990 után számottevően nőtt a magyar nyelv használati lehetősége, s különösen a magyar többségű régiókban és a szóbeli ügyintézés folyamán emelkedett a gyakorisága. Viszont azzal a törvény adta lehetőséggel, hogy a kisebbségi közösség tagjai az írásbeli ügyintézés folyamán is használhatják az anyanyelvüket, az erdélyi magyarok – ismét más külső régiókhoz hasonlóan –, már kevesbé élnek.

Az orvos-beteg kommunikációban sem zökkenőmentes az erdélyi magyarok számára az anyanyelv használata. Kiszolgáltatott helyzetben különösen a román nyelvet nem vagy kevésbé ismerő magyarok vannak, e téren legérzékenyebben az időskorúak és az iskoláskor előtti gyermekek az érintettek.

A munkahelyi nyelvhasználatra a magyar többségű területeket leszámítva általában a román szaknyelv használata jellemző, a magyar nyelv szakmai közegben jóval ritkábban fordul elő. A romániai magyar szaknyelv változatai általában redukáltak, kevertek, s különösen a szóbeli kommunikációban gyakori az interferencia.

A kibertérből természetesen a külső régiók, így az erdélyi magyar közösségek sem maradtak ki, s e határtalan nyelvi kapcsolatteremtés lehetősége a magyar nyelv és közösség történetének egy új szakaszát nyitotta meg. Ennek igénybevételét azonban a számítógép használatának képessége szabja meg, mely az erdélyi magyarok körében is túlnyomórészt az életkor és az iskolai végzettség függvénye.

8. A 7. főfejezetben (243–270. p.) a romániai magyar közösség kétnyelvűségével kapcsolatos jelenségek a nyelvismeret, az érintett nyelvek attitűdje, a kétnyelvűség fogalma és típusai, valamint a kétnyelvűség és a nyelvcsere kontextusában olvashatók.

Az erdélyi magyarok nyelvismeretével kapcsolatban a kérdőíves adatok alapján beigazolódott az a kutatói feltételezés, hogy 80–90%-uk magyar–román kétnyelvű, s az abszolút többségük magyardomináns. A románnyelv-tudás fokát egyebek között az életkor, a regionális hovatartozás és a településtípus befolyásolja a leginkább. Románnyelv-ismeretüket a kérdőív válaszai alapján főként a fiatalok, a szórványban élők és a városlakók minősítették anyanyelvi szintűnek. Ezzel szemben a székelyföldi tömbhelyzetben élők államnyelvtudása alacsony. Megjegyzendő azonban, hogy a kutatásban alkalmazott önbevallásos kérdőíves módszer csupán hozzávetőleges képet nyújthat az érintett közösség nyelvismeretéről.

A nyelvi attitűd jelentősége kétnyelvűségi helyzetben különösen fontos, hiszen az egy földrajzi térben élő, különböző státuszú nyelvek/nyelvváltozatok értéke befolyásol(hat)ja a beszélők nyelvi komfortérzetét. A kisebbségi nyelvek esetében emellett a presztízs magas foka utalhat az érintett nyelv és közösség életerejére, a nyelvmegtartás esélyeire, ellenkező esetben a nyelvcsere veszélyeire és folyamataira. A kisebbség által beszélt nyelv presztízse azonban nemcsak a kisebbségi, hanem a többségi közösség viszonyulásától is függ. Erdélyben a román többség részéről eléggé általános a magyar nyelvvel szembeni negatív attitűd, mely a nyelv iránti érdeklődés hiányában is megnyilvánul. A hungarológiai tanulmányok iránti csekély érdeklődés, sőt a román tudományosságból teljesen hiányzó hungarológia művelése is erre enged következtetni.

Az erdélyi magyar kisebbség viszont a saját anyanyelvét nagyon kedvezően ítéli meg, különösen a székelyek körében magas a tulajdon nyelvváltozatuk presztízse. Attitűdjük ezzel eltér a többi magyar kisebbség általános vélekedésétől, mely szerint a presztízsváltozat az anyaországi nyelvhasználat.

A kétnyelvűség témakörén belül (259–270. p.) a bilingvizmus fogalmának, típusainak és erdélyi változatainak leírása szerepel. A kétnyelvűséget a szerzők a ma általánosan elfogadott tágabb értelmezésben alkalmazzák, mely feltételezi a két nyelv mindennapi használatának képességét, s nem követeli meg a nyelvek ismeretének azonos szintjét. A kétnyelvűségi típusok bemutatásakor a közismert, több szempontú tipológiából indulnak ki (népi–elit, közösségi–egyéni, egyoldalú–kétoldalú, kiegyenlített–egyenlőtlen, hozzáadó–felcserélő), s e típusokon belül jelenítik meg az erdélyi magyar kétnyelvűség fő jellemzőit.

A témakör utolsó alfejezete a kétnyelvűség és a nyelvcsere kapcsolatát járja körül, s rámutat arra, hogy a köztük levő összefüggés miatt maga a kétnyelvűség is gyakran negatív megítélés alá esik. Bár e két jelenség valóban érintkezik egymással, de nem törvényszerű, hogy a kétnyelvűség minden esetben nyelvcseréhez vezessen, ez ugyanis nagyban függ a kétnyelvűségi helyzetek stabilitásától és típusától.

9. A kiadvány 7. főfejezete az érintkező nyelvek kontaktusnyelvészeti kérdésein belül elsősorban a magyar–román kapcsolatok nyelvi következményeit ismerteti, bár utal az egyéb erdélyi nyelvi kontaktusokra is.

A magyar–román és a többi Kárpát-medencei magyar kisebbség kétnyelvűségének nyelvi következményei számos azonosságot mutatnak. Ez egyrészt azzal magyarázható, hogy mindegyik magyar kisebbség esetében két genetikailag és tipológiailag eltérő nyelv kapcsolatáról van szó, másrészt annak a következménye, hogy a román nyelvpolitikai intézkedések sok esetben azonosak a többi utódállaméival.

A kontaktushelyzetnek számos nyelvi/nyelvhasználati következménye van, mint például a nyelvi bizonytalanság és konzervativizmus, s a relatív kontaktusjelenségek közül pedig az analitikus szerkezetek gyakoribb érvényesülése, a feminizálás, a kicsinyítés, a szórendi kérdések, a többes szám és a számbeli egyeztetés használata, valamint a településnevek kül- és belviszonyraggal való ellátása a jellemző.

Az ezt követő alfejezetek a nyelv különböző szintjein (szókészlet, hangtan és alaktan, valamint mondattan) megjelenő kontaktusjelenségeket ismertetik, melyek az egyes belső nyelvváltozatokban eltérő módon és mértékben jelentkeznek.

Végül a nyelvközi kódváltás típusairól és indítékairól, illetőleg az erdélyi fiatalok ún. chat-nyelvi diskurzusainak kódváltásairól olvashatunk.

10. Az Összegzésben leírtak szerint a szerzők az 1989 utáni időszakot az erdélyi magyar nyelv és közösség helyzete szempontjából lényegében kedvezőnek tartják. Megszűnt ugyanis a korábbi nyelvi elszigeteltség az anyaország és az erdélyi magyarok között, az EU részévé válva közvetlenebb lett a kapcsolat a világ más nyelveivel, ezenkívül a kibertér nyelvhasználati szabadsága a korábban visszaszorult regiszterek fejlődésére is pozitívan hatott. Kedvezőtlen viszont, hogy Romániában továbbra is megmaradt a magyar nyelv és közösség hátrányos jogi státusza, az államnyelv fölérendeltségének jogi kinyilvánítása, a lingvicizmus ideológiája. Ráadásul a sok szempontból kirekesztő állampolitikát a magyar közösség kisebbségpolitikája sem ellensúlyozza eléggé. Nem használja ki kellőképpen sem a törvény adta lehetőségeket, sem a kutatásokra alapozott szakmai véleményeket.

A jövőbeni nyelvi tervezés céljait és feladatait is megfogalmazzák a szerzők. Az összehangolt cselekvést a nyelvi tervezés mindhárom területén, a státusz-, a nyelvi állomány- és presztízstervezésben létfontosságúnak tartják.

A magyar nyelv jövőjével kapcsolatban néhány illúzió- és borúlátásmentes prognózis zárja a fejezetet. A prognózis szerint – még a jelenlegi térvesztés ellenére is – Erdélyben a magyar nyelvnek van jövője. „Ahhoz azonban, hogy megalapozott is legyen ez a bizakodó jövőkép, a jelenleginél jóval nagyobb mértékben kell erősíteni a nyelvközösség belső szolidaritását, kohézióját, szervezettségét, azzal pótolva az államnélküliséget” (346. p.).

11. A gazdag jegyzetapparátussal, kérdőíveket tartalmazó melléklettel és terjedelmes szakirodalom-jegyzékkel ellátott tartalmas kiadvány nemcsak az erdélyi, hanem az egyetemes magyar tudományosság, értelmiség és közélet képviselőinek érdeklődésére is számot tarthat. A kötet ugyanis túlmutat Románia határain, hiszen számos olyan társadalmi jelenséget és szociolingvisztikai-kétnyelvűségi univerzálét tartalmaz, melynek példája a többi külső régióban is tanulságos lehet.

Sándor Anna

Kontra Miklós – Borbély Anna (szerk.): Tanulmányok a budapesti beszédről a Budapesti Szociolingvisztikai Interjú alapján

Budapest, Gondolat Kiadó, 2021, 356 p.

A Kontra Miklós és Borbély Anna szerkesztésében megjelent tanulmánygyűjtemény a Budapesti Szociolingvisztikai Interjúról (rövidítve és a továbbiakban: BUSZI) szól, vagyis középpontjában az a nagyszabású szociolingvisztikai kutatás áll, mely az MTA Nyelvtudományi Intézetében 1985 és 2010 között folyt, s melynek célja a budapesti nyelvhasználat minél teljesebb, nagy terjedelmű adatbázison alapuló leírása.

A kötet új(abb) és korábban már publikált írásokat egyaránt tartalmaz, ezek sorát Kontra Miklós két, nemrégiben jegyzett cikke nyitja meg. Az elsőben, mely A Budapesti Szociolingvisztikai Interjú története címet kapta, a szerző a BUSZI történetéről nyújt teljes körű áttekintést. A tanulmányból kiderül, hogy 1985 nyarán Herman József, az MTA Nyelvtudományi Intézetének akkori igazgatója Kontrát kérte fel az Intézetben folytatni kívánt magyar szociolingvisztikai és dialektológiai kutatások beindítására és vezetésére, aki ennek eleget téve már ugyanezen év őszén a vizsgálatban részt vevő további nyelvészekkel közösen előkutatásokat végzett. Ezek eredményeként létrehozták vizsgálati eszközük első változatát (BUSZI-1), melynek tapasztalataira építve 1987-ben ötven fővel (a korpusz elnevezése: BUSZI-2), 1988–89-ben pedig kétszáz adatközlővel (a korpusz elnevezése: BUSZI-3,-4) magnetofonos szociolingvisztikai interjúkat rögzítettek. Írásában Kontra részletesen ismerteti a kutatás módszertanát is: elmondja, hogy az előmunkálatok során a klasszikus labovi interjúból (Labov, 1984) indultak ki, s hogy minden elkészített interjú irányított beszélgetésből és tesztekből állt. Kifejti továbbá, hogy míg a BUSZI-2 esetében kvótamintával dolgoztak, tehát 10-10 tanárt, egyetemistát, bolti eladót, gyári munkást és szakmunkástanulót vontak be a vizsgálatba, addig a BUSZI-3, illetve -4 kétszáz adatközlőjét már a budapesti lakosság reprezentatív mintája képezte életkorra, nemre és iskolázottságra való tekintettel. A szerző végül kiemeli, hogy az interjúk lejegyzése és kódolása után a 2009. év végére a BUSZI-2-ből egy Magyarországon egyedülálló, számítógéppel kiválóan kutatható beszélt nyelvi korpuszt sikerült létrehozniuk. Felhívja ugyanakkor a figyelmet arra, hogy mindezzel párhuzamosan a Nyelvtudományi Intézet vezetőségének részéről az a kérés fogalmazódott meg, hogy az interjúkat az interneten is tegyék elérhetővé. Ezt Kontra saját bevallása szerint elsősorban kutatásetikai okokból ellenezte, amit a kötet második, Kutatásetikai kérdések című írásában részletesen is kifejt: a vonatkozó ügyben az Adatvédelmi Biztoshoz fordult tanácsért, aki arról tájékoztatta, hogy a felvételeket és az átiratokat vagy a megfelelő módú átalakítás után (ami a felvételek torzítását és az átiratok anonimizálását jelenti), vagy az adatközlők hozzájárulásával lehetséges közzétenni. Ebből kiindulva a kutatásban részt vevő nyelvészek tíz adatközlő írásbeli engedélyét rövid időn belül sikeresen beszerezték, az Intézet azonban ennek ellenére is mind az ötven hangfelvételt átalakított, azaz torzított formában kívánta nyilvánosságra hozni, amire végül nem került sor.

A fent bemutatott két tanulmányt a gyűjteményes kötet első, Bevezető tanulmányok címet viselő tematikai blokkja követi, melyet Kontra Miklós Budapesti élőnyelvi kutatások című írása vezet be. Ebben a szerző egyebek között kiemeli, hogy az élőnyelvi kutatások az eddigi nyelvészeti kutatásoktól tárgyukban és módszereikben több ponton is eltérnek, amihez kapcsolódóan – a budapesti szociolingvisztikai vizsgálatokra reflektálva – körüljárja a szociológiailag értelmezhető vizsgálat jellemzőit, az adattárolás és -feldolgozás kérdéseit, valamint részletesen meghatározza az alapnyelv, a megfigyelői paradoxon, az elicitáció, a norma, a stigma és a hiperkorrekció fogalmakat is.

A második tanulmány, mely A Budapesti Szociolingvisztikai Interjú kódolási rendszeréről címet kapta, Reményi Andrea Ágnes nevéhez fűződik, aki előbb ismerteti, mely nyelvi változók vizsgálatára összpontosítottak az élőnyelvi kutatócsoport tagjai a szociolingvisztikai interjúk megtervezésekor, majd részletesen kifejti, hogyan zajlott a felgyűjtött teszteredmények és irányított beszélgetések számítógépes feldolgozása, s végül rámutat, milyen jelenségeket vizsgálhatunk a BUSZI-2 kódolt szövegein futtatható különféle számítógépes programok segítségével.

A harmadik tanulmány Váradi Tamás A Budapesti Szociolingvisztikai Interjú című publikációja, melyben a szerző bevezetésképpen a BUSZI előmunkálatait vázolja fel, kiemelt figyelmet fordítva az intonáció jelölése és a szünet lejegyzése kapcsán felmerülő problémákra s megoldásukra. Ezt követően leltárszerűen ismerteti az interjúk keretében vizsgált hangtani, morfológiai, szintaktikai és lexikai kérdéseket, valamint az irányított beszélgetéseket alkotó társalgási modulokat. Váradi kitér a magnetofonnal készített analóg hanganyagok digitalizására, ahogyan a lejegyzett interjúk hypertextes, multimédiás változatának kidolgozására is.

Kontra Miklós a szóban forgó blokk negyedik, Átlagos mondathossz a BUSZI-2-ben? című cikkében Váradi–Oravecz–Peredy (2012) azon megállapítására reagál, miszerint: „A BUSZI-korpusz tagolásánál a szöveget annotáló személyek anyanyelvi intuíciójuk, illetve a Németh T. (1991) által megfogalmazott elvek alapján állapították meg a mondathatárokat”; ehhez kapcsolódóan felhívja a figyelmet arra, hogy az interjúk lejegyzését és ellenőrzését végző nyelvészek a mondathatárok jelzésekor – gyakorlati okokból kifolyólag – semmilyen explicit szabályt nem követtek.

Az első blokk ötödik és egyben utolsó írása Borbély Anna és Bartha Csilla újonnan jegyzett közös munkája, mely az Interjúzás, lejegyzés és kódolás a BUSZI-2-ben címet viseli. A szerzők a tanulmányban egyebek között rámutatnak, hogy a BUSZI-2 korpusz nem csupán azoknak a nyelvi változóknak és jelenségeknek a vizsgálatára alkalmas, melyeket a kutatás tervezésekor a nyelvészek megfogalmaztak, hanem a szociolingvisztika társas konstruktivista elméleti keretéhez is hasznos nyelvi adatbázist szolgáltat, vagyis lehetővé teszi például a terepmunkások diskurzusszervező és stílusalakító tevékenységének elemezét is.

A tanulmánykötet második, Elemzések című tematikai blokkja hét további alfejezetre tagolódik: Hangtan, Alaktan, Mondattan, Szókincs, Stílus, Diskurzus és Varia.

A Hangtan címet viselő alfejezet első tanulmánya a Hattyár Helga, Kontra Miklós és Vargha Fruzsina Sára nevéhez kötődő Van-e Budapesten zárt ë? című írás, melyben a szerzők a címben megfogalmazott vizsgálati problémát a BUSZI-2 interjúk vonatkozó tesztkérdéseinek és irányított beszélgetéseinek keretében felgyűjtött percepciós és produkciós adatok szemszögéből közelítik meg, miközben a független változók hatását is elemzik. Ugyanezen alfejezet másik, Az l variabilitása öt foglalkozási csoportban. Kutatások a Budapesti Szociolingvisztikai Interjú beszélt nyelvi korpuszban című tanulmányának szerzői Borbély Anna és Vargha András, akik a BUSZI-2 irányított beszélgetéseiben az l variabilitásának foglalkozástól való függését vizsgálják. A szerzők az elemzés során a formális l-kiesés százalékos arányszámát vették alapul, melynek eredményei egyebek mellett megcáfolták azt a sztereotipikus meggyőződést, miszerint a szellemi foglalkozású adatközlők interjúiban ritkábban fordul elő a formális l-kiesés, mint a fizikai foglalkozásúakkal készült beszélgetésekben.

Az Alaktan című alfejezet első tanulmánya a Mátyus Kinga, Bokor Julianna és Takács Szabolcs által jegyzett „Abban a farmerban nem mehetek színházba”. A (bVn) variabilitásának vizsgálata a BUSZI tesztfeladataiban. A szerzők azt vizsgálják, milyen hatása van a társadalmi háttérnek és a feladattípusnak a (bVn) rag sztenderd (bVn) és nem sztenderd (bV) használatára. Statisztikai elemzéseik alapján azt a következtetést vonják le, hogy a BUSZI-2 felsőfokú végzettséggel rendelkező adatközlői szignifikánsan nagyobb arányban használnak sztenderd változatot, mint a felsőfokú végzettséggel nem rendelkezők, és hogy a BUSZI-2 adatközlőinek lassú és gyors olvasásra összpontosító feladataiban szignifikánsan kevesebb a sztenderd változat, mint a többi feladattípusban. Az Alaktan című alfejezet másik, Borbély Anna által készített tanulmánya a Két morfológiai változó variabilitásának statisztikai és szociokognitív elemzése a Budapesti Szociolingvisztikai Interjú beszélt nyelvi korpuszban címet viseli, melyben a szerző a –nék és a jöttök nyelvjárási változók sztenderd és nem sztenderd (nák, jösztök) beszélt nyelvi előfordulásait vizsgálja a BUSZI-2 alapján. Az írásból kiderül, hogy a vonatkozó változók használatát és megítélését nemcsak a társadalmi csoportokban, hanem a kontextuális stílusokban is nagyban befolyásolja területi elterjedtségük, valamint a nyelvművelők velük kapcsolatos eltérő stigmatizációs minősítése.

A tanulmánykötet következő, Mondattan című alfejezetének első írása Az -e kérdőszó és a budapesti nyelvhasználat. Minta érték nélkül címet kapta, és a kutatás egyik terepmunkásaként is tevékenykedő Kassai Ilona nevéhez fűződik. A szerző a BUSZI-2 adatai alapján megállapítja, hogy az -e kérdőszó normától való eltérő használata leginkább a gyári munkásokra és legkevésbé a tanárokra s az egyetemi hallgatókra jellemző. A szerkesztők ugyanebben az alfejezetben helyezték el a kötet egyetlen angol nyelvű tanulmányát is, mely a Loss of Agreement between Hungarian Relative Pronouns and their Antecedents címet viseli. Szerzője, Szeredi Dániel az amely, amelyik, aki, ami vonatkozó névmások használatát vizsgálja a BUSZI-2 korpuszban, miközben a kutatás eredményeit szembeállítja a nyelvművelő irodalomban megfogalmazott meggyőződésekkel is. Elemzése során egyebek között kimutatja, hogy az amely használata a magyar nyelvben visszaszorulóban van, de a magasabb társadalmi rétegekhez tartozó személyek beszédében esetenként mint archaizmus fordul elő.

A Szócsinálás (A motiváció szerepe egy ismeretlen tárgy megnevezésében) című, Kontra Miklós által jegyzett tanulmány a Szókincs című alfejezet egyetlen írása, melyben a szerző a kapocskiszedő név keletkezésének folyamatát mutatja be. Kontra előbb felsorolja, mely kifejezéseket alkalmazták a BUSZI-2 adatközlői a vonatkozó tárgy megnevezésére, majd rámutat, hogy a névalkotási változatosságnak a gyártók és forgalmazók egységes megnevezési igénye vetett véget.

A Stílus c. alfejezetben Bartha Csilla és Hámori Ágnes Stílus a szociolingvisztikában, stílus az interakcióban. Nyelvi variabilitás és társas jelentések a szociolingvisztika társas-konstruktivista stílusvizsgálataiban című tanulmánya kapott helyet. A szerzők elsősorban a szociolingvisztika társas konstruktivista stílusértelmezésére alapozva tizennégy, a BUSZI-2-ből származó interjú interakcionális stilisztikai elemzését végzik el, melynek keretében megállapítják, hogy a stílust és változását nem eleve adott társadalmi tényezők vagy a diskurzus egyes témái határozzák meg önmagukban, hanem a beszélőknek az adott helyzetben, az adott téma kapcsán választott önmegjelenítési, a diskurzusbeli identitását és a beszédpartnerrel való viszonyát alakító, aktív stratégiája.

A következő, Diskurzus című alfejezet egyetlen tanulmányát szintén Bartha Csilla és Hámori Ágnes jegyzi, akik A beszédmódok dinamikája az interakcióban: a beszédalkalmazkodás-elmélet lehetőségei a társas nyelvhasználat vizsgálatában című írásukban egyrészt a társas konstruktivista szociolingvisztikából, másrészt a beszédalkalmazkodás-elméletből kiindulva egyebek mellett a BUSZI-2 irányított társalgási moduljai alapján egy több interjúban is közreműködő terepmunkás beszédmódjának változásait vizsgálják az adatközlő és az adatközlő nyelvhasználatának összefüggésében.

A második blokk utolsó alfejezete a Varia címet viseli, és Kontra Miklós két tanulmányát tartalmazza. Az első a Megjegyzések a BUSZI-2-beli nyelvi bizonytalanságról címet kapta, melyben a szerző a BUSZI-2 adatközlőinek a nyelvi helyességről alkotott véleményét és a saját maguk beszédéről szóló ítéleteik eltéréseit, azaz a Labov nevéhez fűződő ún. manifeszt nyelvi bizonytalansági indexet vizsgálja (Labov 2006, 319. p.). A második tanulmány címe Mustra a BUSZI-2 kétdimenziós tesztadataiból, melyben Kontra arra keresi a választ, milyen hatása van a BUSZI-2 adatközlőire vonatkozó négy független változónak (életkor, nem, foglalkozás és budapesti vagy bevándorló státusz) az interjúk szóbeli mondatkiegészítésből származó adataira.

A tanulmánykötet írásainak fent bemutatott rövid áttekintése is kiválóan bizonyítja, hogy a Tanulmányok a budapesti beszédről a Budapesti Szociolingvisztikai Interjú alapján című kiadvány a magyar nyelvészetben hiánypótlónak számít, hiszen nemcsak összegyűjti és egységes keretbe helyezi az első magyar élőnyelvi kutatáshoz fűződő információkat, hanem az általa közreadott kézzelfogható ismeretanyag kiválóan érzékelteti a szociolingvisták és az „elefántcsonttoronyban” tevékenykedő nyelvészek szemlélete s kutatási módszerei közötti jelentős különbségeket is.

 

Irodalom

 

Labov, William 1984. Field methods of the Project on Linguistic Change and Variation. In Baugh, John–Sherzer, Joel (szerk.): Language in Use: Readings in Sociolinguistics. Englewood Cliffs N.J., Prentice-Hall, 28–53. p.

Labov, William 2006. The Social Stratification of English in New York City. Second edition. New York, Cambridge University Press.

Németh T. Enikő 1991. A megnyilatkozás-típus elméleti kérdései és a szóbeli diskurzusok megnyilatkozás-példányokra tagolása. Kandidátusi értekezés. Szeged.

Váradi Tamás–Oravecz Csaba–Peredy Márta 2012. A Budapesti Szociolingvisztikai Interjú lexikai és szintaktikai jellemzői. In Váradi Tamás–Prószéky Gábor (szerk.): Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXIV. Nyelvtechnológiai kutatások. Budapest, Akadémiai Kiadó, 199–222. p.

Dančo Jakab Veronika

Bajcsi Ildikó: Kisebbségi magyar küldetés Csehszlovákiában. A sarlós nemzedék közösségi szerepvállalása Trianon után

Budapest L’Harmattan, 2021, 274 p.

Aki a „masaryki republika” magyar közéletével foglalkozik, úton-útfélen belebotlik a Sarló mozgalomba. Már csak azért is, mert ez a fiatal értelmiségi csoportosulás a legfontosabb csehszlovákiai magyar sajtótermékeknek több tehetséges publicistát adott a Prágai Magyar Hírlaptól A Napon át a Magyar Újságig. Mindemellett a második világháború, a csehországi deportálások és a lakosságcsere utáni időkben – immár egyéni életutakként – találkozhatunk az 1930-as évek második felére már szétszéledt mozgalom tagjaival akár a politikai, az irodalmi vagy a tudományos közegben. A bársonyos forradalom után – főleg baloldali színezetük miatt – a sarlósok helyére a formálódó szlovákiai magyar politikai és értelmiségi elit új szereplőket, új példaképeket akart beemelni a „felvidéki magyar panteonba”, mint pl. Esterházy Jánost. Bár Bajcsi Ildikó célja a Sarló történetének elfogulatlan feldolgozása volt, nem kétséges, hogy egy olyan munkát adott ki a L’Harmattan gondozásában, amely a szlovákiai magyar történeti emlékezetet is befolyásolhatja. Ez a cikk nem a könyv ismertetésére fog törekedni, hanem kiemelve a mű különböző témáit kívánja majd felkelteni az érdeklődést.

A szerző – nagyon helyesen – szakított a „történészek bálványával”, a kronológiával, és eszmetörténeti szempontok szerint tagolta a könyv fejezeteit. Természetesen a legelején szükséges volt ismertetni a Sarló alakulásától megszűnéséig a mozgalom legfontosabb mérföldköveit, hogy a könyv további részeiben mélyebb szintű betekintést kaphassunk e csoport belső változásairól. A budapesti ELTE BTK diákjaként korábban gyakran vettem részt Kiss Gy. Csaba tanár úr óráin, aki amellett, hogy Szalatnai Rezsőt is ismerte, gyakran emlegette, hogy „a sarlósok úri fiúk voltak”. Persze, ez elsősorban a kezdeti generációra volt jellemző, akik megalapították a Magyar Akadémikusok Keresztény Köreit (MAKK) Csehszlovákia egyetemi városaiban, s létrehozták a Prágában tanuló magyar öregcserkészek csoportját, a Szent György Kört. Ők voltak az első fiatalok, akik már – Szvatkó Pál szavaival élve – Baťa-cipőben látogatták a prágai, brünni és pozsonyi előadótermeket, s nem magyar nyelven végezték el tanulmányaikat. Mindemellett pozsonyi polgári családok sarjaiként (pl. Balogh Edgár és Peéry Rezső) az új államban már nem olyan társadalmi státusszal rendelkeztek, mint korábban. Bajcsi Ildikó kitér arra is, hogy ezekre a fiatalokra kik gyakoroltak nagy hatást már az egyetemi évek előtt, s hogyan ötvöződött bennük a szociális érzékenység és a kisebbségi küldetéstudat. Az utóbbi fogalomnál pedig meg kell állnunk egy pillanatra, mert talán ebben leledzik az, hogy miért is érdemes foglalkozni a Sarlóval.

A „szlovenszkóiság” eszméje vagy inkább életérzése – véleményem szerint – még nincs körülhatárolva kellően, s több vitára van szükség ezzel kapcsolatban. Erre Filep Tamás Gusztáv és Simon Attila is tett már korábban kísérletet, viszont egyre inkább szembesülünk azzal, hogy az első Csehszlovák Köztársaság kisebbségi közélete még heterogénebb volt, mint gondoltuk. Bajcsi Ildikó egy külön alfejezetben foglalkozik a Sarló kisebbségi missziós tudatával, s remélhetőleg a későbbiekben Győry Dezső és a Sarló tagjainak erre vonatkozó munkáit más, a korabeli sajtóban megjelent publicisztikával is össze fogja hasonlítani. Apró negatívumként megemlíthető, hogy néha „pozitivista módszer” szerint dolgozott a szerző: egyenként ismertette a források tartalmát, miközben automatikusan elemezhette volna őket, s levonhatta volna a konklúziót. Továbbá néhol nem indokolt ismétlésekkel találkozik az olvasó. Természetesen ez még nem vesz el semmit a munka értékéből és jelentőségéből.

A felhasznált források és a szakirodalom elismerésre ad okot, mivel Bajcsi Ildikó körültekintően válogatta ki a segédeszközeit. Dicséretre méltó az is, hogy nemcsak magyar és szlovák nyelvű anyagok, hanem a Prágai Nemzeti Levéltár iratai is árnyalták az elemzést. Ez mondható el a politikai és kulturális kontextust megteremtő magyar, szlovák és cseh nyelvű munkákról is, amelyek a lábjegyzetekben és a bibliográfiában szerepelnek. Kiváltképp fontos szempont, hogy a szerző gyakran idéz a sarlósok publikált vagy kiadatlan írásaiból is, amivel a köztük levő kommunikációt és az ő nyelvezetüket mutatja be, másrészt autentikussá teszi a mű olvasási élményét is. A sarlósok visszaemlékezéseit is érdemes forgatni Bajcsi munkája mellett, így például – ahhoz mértékű kritikával – Balogh Edgár Hét próba és Szolgálatban c. emlékiratait.

A könyv alaptézise szerint a Sarló felbomlásának kezdete 1931-re tehető, amikor a mozgalom legagilisabb tagjai közül többen beléptek a kommunista pártba. Autonóm fiatal értelmiségiek, akik mind a Horthy-féle Magyarországgal, mind a prágai centralizmussal szemben álltak, s egyrészről a világgazdasági válság, másrészről a „szlovenszkói valóság” megtapasztalásának hatására sodródtak a kommunizmus felé. Kritikával illették Prágát, de ki kell egészítenünk, hogy a kezdeti időszakban a Szent-Ivány József-féle „nemzeti reálpolitika” irányát sem vetették el 1926–27 környékén. Később a radikalizálódott kommunista szárnnyal szemben javarészt a szociáldemokrata meggyőződésűek fejeztek ki kritikát, pl. Szalatnai Rezső A Reggel c. lap hasábjain. Bajcsi egy nagyon érdekes szempontot is beemelt a Sarló „pártosodásával” kapcsolatban, mégpedig Balogh Edgár magánéleti válságát 1931-ben, amelynek szintén szerepet tulajdonít a mozgalom kommunizmus felé hajlásában.

Az első bécsi döntés és a második világháború utáni életutak ismertetése külön értékkel bír a könyvben, mivel ezek révén látjuk, hogy a fiatalkori élmények és a mozgalmiság mennyire meghatározó volt a sarlósok életében. Balogh Edgár, miután 1935-ben kiutasították Csehszlovákiából, ugyanaz a perpetuum mobile maradt, s részt vállalt az erdélyi magyar baloldali értelmiség megszervezésében. Legtöbben a revíziót követően Magyarországon maradtak, a pozsonyi csoportból pedig néhányan (Szalatnai, Peéry, Brogyányi Kálmán, Duka-Zólyomi Norbert) a Jozef Tiso-féle klérofasiszta Szlovákiában próbáltak érvényesülni. Szalatnai életében, úgy tűnik, a Sarló „hídszerepe” kiemelt fontossággal bírt, mivel az 1960-as évek folyamán a cseh és szlovák nyelvű irodalom első népszerűsítői közé tartozott. Ekkor viszont már többen Budapesten éltek, míg mások emigrációban, és a szocializmus évei alatt is fel-felsejlettek a Sarló emlékezetével kapcsolatos jelenségek Csehszlovákiában.

Le kell szögezzük, hogy bár a pártállam éveiben a Sarló valóban baloldali magatartása miatt „példaértékűnek” számított, viszont a korabeli sajtó hasábjain is természetesen a kommunista párthoz való csatlakozásukat és a marxi–lenini ideológia elsajátítását domborították ki. A szerző is szót ejt Lőrincz Gyuláról, aki amellett, hogy 1930-ban a mozgalom vezetőjével, Balogh Edgárral együtt egy szociográfiai regösjáráson vett részt Kárpátalján, a világháborút követően az egyik legfontosabb magyar közéleti személy volt a Csemadok KB elnökeként. A Sarló-kultusz az emlékezetpolitikában pedig Gombaszög révén manifesztálódott, ahol a Csemadok az 1960-as évektől kezdve rendezte meg az Országos Dal- és Táncünnepélyt. Mindemellett a gömöri völgy mai napig helyet ad a legnagyobb szlovákiai magyar rendezvénynek és fesztiválnak, a Gombaszögi Nyári Tábornak. Bár hozzá kell tennünk, hogy a Sarló emlékezete vagy kulturális öröksége immár alig jelenik meg ezen a szabadegyetemen és táborban, viszont az 1960-as években kibontakozódó ifjúsági klubmozgalom egyes szimbólumai (A Nyári Ifjúsági Találkozók fecskés zászlaja, a kopjafapark stb.) annál inkább. Úgy gondolom, hogy egy külön tanulmányt is megérne készíteni Gombaszögről mint közéleti-kulturális térről, illetve arról, hogy a szlovákiai magyar közösségen belül milyen szerepet tölt be.

De mégis miért olyan különleges a Sarló? S miért ők számítanak mai napig a legismertebb ifjúsági mozgalomnak a szlovákiai magyarság történetében? Talán a „legismertebb” fogalmat is érdemes itt tisztázni, mert a sarlósokról is elsősorban az 1989 előtt szocializálódott nemzedékek hallottak, ismertetésükkel pedig azóta is adósak a magyar tannyelvű középiskolák tantervei Szlovákiában. Bajcsi könyvének összegzőjéből kiemelnék ennek kapcsán egy fontos részletet: „Mindenesetre a csehszlovákiai magyar közösség megszerveződésében a sokak által mitizált, mások által alapvetően elhibázottnak tartott Sarlót – amely szervezett keretek közt működő mozgalomként valójában csupán 5-6 évig tartott – akár múló epizódként is lehetne kezelni. Ezzel szemben a csoport értelmiségi tagjainak szakmai, értelmiségi, közéleti teljesítménye például a kisebbségi önmeghatározás, a magyar közösségépítés és -szervezés terén vagy a kulturális és szociális feladatok kijelölésében, vállalásában, a kisebbségi útkeresés módozatainak a kialakításában olyan példát jelent, amelyet sok tekintetben máig nem tudtak meghaladni a kisebbségi magyar közélet irányítói.”

A Sarló szellemi érdemei közül, ha valamit ki lehetne emelni, akkor a „kizárólagos magyarról” a „szlovenszkói magyarra” való fókuszálást, illetve annak felfedezését lenne érdemes. Természetesen a Trianon utáni kényszerközösségben ezt a kisebbségi identitást – Bajcsi szavaival élve – egy „élgárda” képviselhette, viszont általában véve is a magyar kisebbségi közösségek életében nóvumnak számított, annak tudatában, hogy pl. Erdélyben ennek az identitásnak a transzilvanizmus ágyazott meg. A „szlovenszkóiságnak” nem voltak kulturális gyökerei, s bár a Sarló fiatal, idealista tagjai nemegyszer önellentmondásba botlottak, a provincializmuson túl próbáltak érvényt szerezni életérzésük számára. S talán ezt a jogot kár is volna eltagadni tőlük…

Czáboczky Szabolcs

Czáboczky Szabolcs: Kék a sátram, recece… Fejezetek a csehszlovákiai magyar ifjúsági klubmozgalom történetéből (1948–1992)

Pozsony, Phoenix Library, 2021, 240 p.

A kassai származású Czáboczky Szabolcs az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának doktorandusz hallgatójaként és a Diákhálózat egyik aktivistájaként a szlovákiai magyar történetírás komoly hiátusát töltötte be 2021-ben megjelent tanulmánykötetével.[1] Könyvében ugyanis a csehszlovákiai magyarság pártállami éveinek ifjúságtörténetét dolgozta fel a klubmozgalom eseményein keresztül. A kötet kiadásához jó apropót kínált a rendszerváltást követően megalakult Diákhálózat jubileuma. A csehszlovákiai magyar ifjúsági klubmozgalomból kinőtt diákszervezet ugyanis 2021 szeptemberében ünnepelte megalakulásának 30. évfordulóját.[2]

A szerző ugyanakkor már könyve előszavában tisztázza, hogy a teljesség igénye nélkül készítette el kötetét, vagyis elsősorban olyan alapműnek szánta, amely jó kiindulópontot jelenthet a téma mélyebb és részletesebb feldolgozásához. Czáboczky mindössze hét történet kiragadásával nyújt betekintést a csehszlovákiai magyarság ifjúsági újjászerveződésének bonyolult és soktényezős folyamatába a jogfosztottságát időszakát követő kommunista években. Ahogyan azt maga is megfogalmazza: „A következő oldalakon egy olyan mozgalomról lesz szó, amely dacolva az egyesülési szabadság és a civil élet 1950-es évekbeli felszámolásával, egy alternatív utat alakított ki a csehszlovákiai magyar fiatalok számára.” (3. p.) A fentiek már utalnak rá, hogy a monográfiából az olvasó nemcsak a kisebbségi ifjúságtörténet eseményeibe nyer mélyebb betekintést, hanem a csehszlovákiai magyarság művelődéstörténetének sokrétű folyamatairól is tájékozódhat. A pártállami években a csehszlovákiai magyar kultúrélet legfontosabb keretét biztosító Csemadok például szintén központi szerepet kap a kötetben elsősorban az ifjúsággal való együttműködés terén. Mindeközben a csehszlovákiai magyar ifjúsági szerveződésekben rekrutálódott értelmiségi nemzedékek központi figuráival is megismerkedhet az olvasó.

A tanulmánykötet első fontosabb fejezetét az előzményekről, vagyis a két világháború közötti időszakról készült rész jelenti. A Magyar ifjúsági szerveződések Csehszlovákiában (1918–1938) című fejezeten belül a szerző elsősorban azokra a csoportosulásokra fókuszál, amelyek a pártállami években is komoly hatást gyakoroltak a csehszlovákiai magyar ifjúsági mozgalmakra. Közülük kell kiemelni a Sarló tevékenységét az első Csehszlovák Köztársaság keretein belül. A két világháború közötti baloldali mozgalom mindvégig fontos viszonyítási pontként szolgált a klubmozgalom s a későbbi nemzedékek számára. Az 1928-ban Gombaszögön megalakult, Balogh Edgár által irányított spontán szerveződés „autodidakta” baloldalisága vagy kommunizmusa azért is állhatott közel a klubmozgalom tagjaihoz, mert a sarlósokhoz hasonlóan őket is egyfajta alternatív ideológiai útkeresés jellemezte a pártállami években. Ezért sem meglepő, hogy a szerző az előzményeket tárgyaló fejezetében három és fél oldalon keresztül elemzi az egykori Sarló mozgalom működését. Ugyanakkor az is kiderül, hogy néhány fontosabb korabeli ifjúsági szerveződés elkerülte a figyelmét. A sarlósok egy részéből megszerveződött két világháború közötti Magyar Munkaközösség tevékenységéről például nem esik szó a kötetben.

Czáboczky a klubmozgalmak történetének eseményeit „A saját erejéből született, szinte a semmiből jött…” Az első ifjúsági klubok alakulásmintái (1957–1967) című fejezetével kezdi. Az első rész céljait már bevezető soraiban világosan kijelöli: „E fejezet az első magyar diákkörök és ifjúsági klubok megalakulásának körülményeit és céljait kívánja bemutatni, a történéseket beágyazva a korabeli »csehszlovák valóságba«. Alakulásminták alatt a hovatartozásról szóló korabeli diskurzust értem, illetve azt, hogy végül ezek az alulról építkező, spontán módon kialakuló magyar ifjúsági klubok hogyan hangolták össze munkájukat, tehát: hogyan és miért alakult ki a csehszlovákiai magyar klubmozgalom az 1960-as évek második felében?” (27. p.) A klubmozgalom megalakulásának főbb körülményeit valóban bemutatja Czáboczky, a „csehszlovák valóság”, vagyis a történeti háttér megrajzolása, a mélyebb összefüggések megvilágítása azonban kevés hangsúlyt kap a klubok eseménytörténetének részletei között. A fejezeteket lezáró összegző részek és egy-egy fontosabb fogalom félkövér betűtípussal való kiemelése azonban mindenképp segítik az olvasót az értelmezésben.

Az első alfejezetekben annak a két fontos szervezetnek a bemutatására vállalkozik, amelyek a legnagyobb hatást gyakorolták a magyar klubok megszerveződésére. Ide tartozott az 1949. április 23–24-én megalakult Csehszlovák Ifjúsági Szövetség (CSISZ), valamint a Csemadok. Az is kiderült ebből a részről, hogy előbbi szervezeten belül nem volt ugyan nemzetiségi alapon elkülönülő részleg, az ún. CSISZ KB és CSISZ SZKB elnökségében már megjelentek a szlovákiai magyar ifjúságnak azok a figurái, akik a későbbiekben fontos szereplőivé váltak a klubmozgalmak tevékenységének. Ide tartozott például Major Ágoston, Mészáros Sarolta, Csikmák Imre, Dobos László vagy Batta György. (29. p.) Az 1949. március 5-én megalakult Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete (Csemadok) pedig a szlovákiai magyarság kulturális szerveződéseként értékelődött fel az ifjúsági klubmozgalmak szempontjából. A kötet azt is jól bemutatja, hogy a Csemadok és a szlovákiai magyar ifjúsági mozgalmak között fenntartott viszony korszakonként hullámzott, szervezetenként pedig ugyancsak változott. Az 1960-as években például már jól látszott, hogy a Csemadok kínálta keretek nem biztosítanak elegendő teret a fiatalok számára. A szervezetek közötti különbségeket pedig jól mutatják az 1957-ben alakult prágai Ady Endre Diákkör (AED), valamint az 1964-ben létrejött pozsonyi József Attila Ifjúsági Klub jogi megszerveződésének a körülményei. A JAIK-on belül például a vezetők egy része a CSISZ-hez, míg mások a Csemadokhoz kapcsolták volna az ifjúsági klubot. A következőkben már a klubmozgalom kialakulására, vagyis az ifjúsági hálózatépítés folyamatára is rátér a szerző, amelynek kezdeti időszakát az 1960-as évek közepére datálja. A kapcsolatépítés folyamatában már helyet kaptak az AED és a JAIK mellett újonnan megszerveződött diákkörök. Ez időben jött létre ugyanis Csehszlovákiában a magyar klubmozgalmak kötelékébe tartozó ifjúsági mozgalmak nagy része.[3] A következő alfejezet a klubmozgalmak további fontos támogatójáról, mégpedig a Népművelési Intézet nemzetiségi osztályáról értekezik. Ebből a részből az is kiderül, hogy a CSISZ és a Csemadok mellett ez az intézmény a jogi alapok helyett más szempontból nyújtott támogatást a klubmozgalomnak.[4] Mindeközben azt is nyomon követhetjük, hogy az 1960-as évek második felétől új korszakba lépett a 10 évig félillegalitásban működő csehszlovákiai magyar klubmozgalom. Ezt jelezte a CSISZ SZKB, a Csemadok KB és a magyar ifjúsági klubok képviselőinek első közös ülése 1967 novemberében, amelynek keretében megszületett A művelődési és ifjúsági klubok helye és szerepe a kulturális népművelő munkában c. elnökségi anyag. A munkaértekezletet követően a résztvevő fiatalok az AED 10. évfordulója alkalmából szervezték meg első közös konferenciájukat 1967. november 11–12-én. Az ifjúság itt már kilátásba helyezte a „központi klubszerv kialakítását”, valamint egy közös klubfórum létrehozását, továbbá a klubok hivatásának és kapcsolattartásának kérdéseit is konkretizálni kívánták. Ezek a közös pontok pedig már jól mutatták, hogy a csehszlovákiai magyar ifjúsági szerveződések szintet léptek: „Az 1967 őszén rendezett prágai klubkonferencia egy új kezdetet jelentett, mivel innen indult el az a folyamat, amely a spontán szerveződést egy koherens rendszerbe kívánta foglalni. A cseh fővárosban elfogadott határozatok 1968-ban értek célba, miután a CSKP első titkári székét Alexander Dubček foglalta el. Viszont ez már egy másik történet.” (43. p.)

A kötet címével megegyező „Kék a sátram, recece…” A Nyári Ifjúsági Találkozók Története (1965–1971/1972) című fejezet a csehszlovákiai magyar ifjúsági klubok 1965 és 1971 között hét alkalommal megrendezett Nyári Ifjúsági Találkozóinak (NYIT) körülményeibe nyújt betekintést. Ezek a – sarlósok 1928-as gombaszögi táborát felidéző – rendezvények a „szórakozva művelődés” keretében szerveződtek meg a kisebbségi magyar ifjúság körében. E fejezet az egyes táborok programját és visszhangját írja le, mindemellett „arra is keresi a választ, hogy a hatvanas évek fiatal csehszlovákiai magyar értelmisége számára mit is jelentett ez a tábor: miben rejlett a NYIT jelentősége”? (53–54. p.) Ezen belül olvashatunk például arról, hogy a sarlós hagyománnyal szemben miért nem Gombaszögre esett a választás az újabb ifjúsági táborok helyszíneként. Az első három Nyári Ifjúsági Tábor megszervezésére ugyanis Berzétekőrös határában, Abara község szomszédságában, majd Pincen került sor. A következő alfejezetet a szerző már a hullámvölgyből kiívelő ún. „aranykorként” definiálja, amely az 1968 és 1969-ben megszervezett keszegfalvai és a kéméndi táborokhoz kötődik. Ebben természetesen közrejátszottak a prágai tavasz eseményei, vagyis az országban elindult demokratizálódási folyamat. Mindez hatással volt a magyar kluboknak azon szándékára, amely egy nemzetiségi alapú ernyőszervezet létrehozására irányult: „Ennek eredménye volt az április 6-i pozsonyi ülésük, ahol megalakították a Magyar Ifjúság Központi Tanácsát (MIKT), amelynek feladata egy ifjúsági szövetség alapszabályának és programjának kidolgozása volt. […] Bár 1969 végére a MIKT még megkísérelte, hogy egy magyar nemzetiségi részleg létét bebiztosítsa az egységes ifjúsági szövetségben, viszont a SZISZ létrejöttével a Magyar Ifjúság Központi Tanácsa gyakorlatilag megszűnt.” (66. p.) A reformfolyamatokkal párhuzamosan a klubmozgalom egyre szélesebb körben vált ismertté. Az új légkörben a Csemadok új elnöke, Dobos László is ellátogatott a táborba, emellett pedig a határon túli magyar látogatókon kívül lengyelországi fiatalok is részt vettek a rendezvényen. Miközben a Varsói Szerződés csapatai megszállták Csehszlovákiát, az ifjúsági klubok megszerveződése felfelé ívelt. Ezt jelzi, hogy a csehszlovákiai magyar fiatalok II. konferenciáján megalakult a MISZ, vagyis a Magyar Ifjúsági Szövetség. Ebben az időszakban már feltűnt a csehszlovákiai magyar értelmiség új nemzedéke is. A szerző közülük kiemeli Bubenko Györgyöt, Kolár Pétert, Fodor Rudolfot és Lacza Tihamért, akiknek a nevével a könyv soron következő lapjain egyre gyakrabban találkozhatunk. A hanyatlás időszakát Czáboczky az 1970-ben, illetve 1971-ben megszerveződött Latorca-parti és szádalmás-körtvélyesi táborhoz köti. Az országos politikai helyzet – vagyis a demokratizálódási folyamatok megakadása – komoly befolyással volt a klubmozgalmak életére. Ez a magyar klubok számának radikális csökkenését, valamint a diákklubok mérvadó figuráinak – pl. Duray Miklósnak és Varga Sándornak – az eltávolítását hozta magával. Az átalakulás mértékét a szerző szerint jól jelzi, hogy „a prágai tavasz idején aranykorát élő magyar ifjúsági klubmozgalom 1971-ben már nem hasonlított 2 évvel ezelőtti énjére, amikor még összesen 219 magyar klubot foglalt magába”. (67. p.) A nyári ifjúsági táborok nemcsak a csehszlovákiai magyar ifjúság fórumának megteremtését szolgálták, a klubmozgalom terjedését is elősegítették. A csehszlovákiai demokratizálódási folyamatok megrekedésével párhuzamosan a nyári ifjúsági táborok is megszakadtak egy időre. A szerző viszont azt is jelzi, hogy az ifjúsági mozgalomban egy „túlélőprogram” létrehozására is sor került a visszarendeződés, vagyis a husáki konszolidáció időszakában.

A következő rész már az 1970-es évek történetét dolgozza fel, amely az ifjúsági klubok történetében is komoly változásokat indított el. A hetvenes évek „origópontját” a NYIT-et felváltó Honismereti Kerékpár Túrák (HKT), valamint a vágsellyei Vörösmarty Klub tevékenysége határozta meg. A fejezet a Csemadok KB Központi Népművelési Szakbizottságának egyik albizottságaként létrejött Központi Művelődési Klubtanács létrehozásáról is beszámol, amely egyfajta véleményező testületként működött a Csemadok KB fennhatósága alatt.[5] Ez a függő viszony azonban idővel konfliktust okozott a fiatalok és a Csemadok vezetősége között. Ilyen vitákról és nézeteltérésekről olvashatunk még a Központi irányítás alatt (1980–1986) című alfejezetben, amely már a klubmozgalom válságos, „hullámzó” időszakát jeleníti meg. Ezt jól jelzi, hogy az 1980-as évek elején Szakbizottsággá átnevezett Klubtanács 1985. március 2-án felújította működését. Az 1980-as évek második felében a klubok pedig már egyre inkább a mozgalom irányításának a megújítását, vagyis a Csemadok KB-tól való függetlenedést szorgalmazták.

A következő két fejezet tematikája elkülönül az előző részektől, itt ugyanis a klubmozgalom eszmei példaképei kerülnek előtérbe. A „Mint volt régen a Sarló-mozgalom” című rész ugyanis Fábry Zoltánnak és a sarlósoknak a hatását vizsgálja a csehszlovákiai magyar ifjúságra a kommunista hatalomátvételt követően. Vagyis ahogyan azt a szerző megfogalmazza: „ez a fejezet elsősorban kultuszkutatás célzatával íródott […]”. (107. p.) Czáboczky egyrészt Fábry Zoltán hatását követi nyomon a klubmozgalomra nézve, másrészt a sarlósok nemzedéke és az ifjúsági klubok közötti eszmei-szellemi kontinuitás kérdését vizsgálja. Hozzá kell tenni, hogy Fábry Zoltán személyisége a sarlósok ideológiáját nagyban befolyásolta. A klubmozgalom ifjúsága, követve a sarlósok példáját, szintén eszmei példaképre lelt Fábry személyében, akivel az 1960-as években aktív kapcsolatot ápolt. Az író tehát nem véletlenül jelentette ki bizakodva a JAIK-nak 1965. július 2-án írt levelében, hogy „itt most valami olyan kezdődik talán, mint volt régen a Sarló-mozgalom. Az életnek, a jövőnek csak akkor van értelme, ha azt komolyan és felelősségteljesen – az ifjúság jelenti.” (110. p.) Azt is megtudhatjuk, hogy a „stószi remete” nemcsak eszmei-szellemi erőt nyújtott a fiatalok számára, pénzbeli támogatásaival is segítette az ifjúsági mozgalmat. A fejezetből is kiderül, hogy Fábryval a klubmozgalom fénykorában (vagyis az első NYIT-ek alkalmával) fenntartott kapcsolat később alábbhagyott, de a Fábry kultusza más formában tovább élt az ifjúság körében. A sarlósok közül a klubmozgalom tagjai elsősorban a külföldön letelepedettekkel, vagyis Szalatnai Rezsővel, Győry Dezsővel s a mozgalom vezéralakjával, Balogh Edgárral tartottak fenn kapcsolatot. Duray Miklósnak a Baloghgal folytatott levelezésből például az is kiderül, hogy a klubmozgalom fiataljai számára az egykori mozgalom lényege olyan „élő téma” volt, amely „átnyúlt” az ő csoportosulásaikba is. Vagyis a fiatalság mindvégig sokat merített az egykori nemzedék céljaiból akár a szociológiai csoportmunka felvállalásával, vagy az ún. kisebbségi hídszerep hangsúlyozásával. Az egykori sarlósok részvétele a klubmozgalmi rendezvényeken vagy Keszegfalván, a IV. NYIT keretei között megszervezett sarlós-beszélgetés, valamint a HKT Sarló-nosztalgiája is jól jelezte, hogy a klubmozgalom tevékenységében komoly jelentősége volt Baloghék nemzedékének.

A soron következő fejezetek egy-egy ifjúsági klub lokális történetébe nyújtanak mélyebb betekintést. Először azoknak a kassai kluboknak a fejlődését vizsgálja meg a szerző, amelyekről ez idáig nem született tudományos munka, sem emlékkiadvány. A fejezet címében feltűnő idézet: „S ők dalolnak akkor is, ha én elnémultam” Gyüre Lajos Egy nép nótás kedvével c. költeményének utolsó soraira utal; e verssel a költő a kassai magyar ifjúság történetének „tarkaságát” kívánta érzékeltetni. (147. p.) A kassai klubok szövevényes és részletező történetei mellé ismét jó kapaszkodót kínál a fejezeteket lezáró összegző rész. Az „északi metropolisz” ifjúsági mozgalmainak történetéből is kirajzolódnak a különféle csoportosulásokon belül összegyűlt magyar fiatalok spontán, alulról szerveződő erőforrásai. A klubmozgalmon belüli lokális történetek ugyanis képesek megmutatni egy-egy klub egyedi történetének sajátosságait. Ebből a fejezetből például az is kiderül, hogy más csoportokkal ellentétben a kassai klubok sorsa szorosan összekapcsolódott a Csemadok helyi szervezetével. A „keleti metropolisz” ifjúsági szerveződései közül érdemes kiemelni a Fábry Zoltán Ifjúsági Klubot, amely a hetvenes évek első felében is aktív kapcsolatot ápolt az egyetemi városok diákköreivel.

A következő fejezetben ismét egy lokális történet tárul elénk a kötetből. Ebben a részben az 1965-ben megalakult JUGYIK-nak, vagyis a nyitrai Juhász Gyula Ifjúsági Klubnak s a Gímesi Művelődési Táboroknak a korai történetébe nyerhetünk betekintést. Például megtudhatjuk, milyen szorosan összekapcsolódott a Gímesi Művelődési Táborok sorsa a nyitrai főiskolások dákklubjának történetével, később pedig fontos részévé vált az egész klubmozgalomnak. A nyitrai magyar pedagógusképzés rövid történetét is megismerhetjük. Ennek központjában a Pedagógiai Kar 1960-ban megnyílt magyar tagozata áll, amelynek a működését az 1970-es években ellehetetlenítették. Bár a Juhász Gyula Ifjúsági Klubnak fontos szerepe volt a nyitrai pedagógushallgatók aktivizálásában, klubmozgalmi tevékenységét kezdetben mégis több szempontból kritizálták. A legfontosabb fordulópontot 1978 jelentette a mozgalom életében, amely már a nyitrai mezőgazdász-hallgatók (Szépe Edit, Karkó Zoltán, Könözsi László, Orosz Jenő) megújítási törekvéseivel függött össze. Megtudhatjuk, hogy a nyitrai főiskolások milyen ellenzéki tevékenységet fejtettek ki a nyolcvanas évek közepén. A fiatalok közül ugyanis többen – pl. László Béla vagy Orosz Jenő – is együttműködtek Duray Miklóssal és a Jogvédő Bizottság munkájával. A szerző pedig azt is kiemeli, hogy Gímes a nyolcvanas évek második felében az AED-ben, a JAIK-ban, a KAFEDIK-ben és a JUGYIK-ban tömörülő diákok fontos „szocializációs közegévé” vált.

A kötet utolsó két fejezete már a rendszerváltás időszakában végbement eseményeket írja le a csehszlovákiai magyar ifjúság körében. Az első részben a Diákhálózat 1991-es létrejöttének előzményeiről értekezik. A szerző a lokális történeteket bemutató fejezetekhez hasonlóan itt is hangsúlyozza, hogy a szlovákiai diákmozgalmak története „terra incognitának” számít. (179. p.) Ebből a részből az is jól látszik, hogy a fiatalok saját eszközeikhez mérten aktív részt vállaltak a rendszerváltás ellenzéki mozgalmainak tevékenységében, „a klubmozgalom hálózata és azok rendezvényei (ugyanis) teret nyújtottak az aláírások gyűjtéséhez”. (181. p.) A magyarországi csoportosulásokkal, valamint a csehországi ellenzékiekkel való kapcsolattartás jelentőségéről is olvashatunk. Fontos lépésként jelenik meg, hogy 1988. végén létrejött a Felvidéki Diáktanács (FEDIT), amely a négy ifjúsági klub (AED, JAIK, JUGYIK, KAFEDIK) munkáját koordinálta. Emellett a klubmozgalom és a rendszerváltás folyamatában megalakult magyar pártok (pl. a Független Magyar Kezdeményezés – FMK) megalakulásának részleteibe, a klubmozgalommal fenntartott kapcsolataiba is betekintést nyerünk. A Diáktanács megalakulása mellett a Magyar Diákszövetség is jól jelezte a magyar ifjúsági kluboknak a Csemadoktól való függetlenedési szándékát, másrészt az egymással való szorosabb együttműködés igényét is megmutatta. De a diákcsoportok megújulási szándékát mutatták a magyarországi szakkollégiumok mintájára létrejött csoportosulások is. Ide tartozott például a pozsonyi Ybl Miklós Klub (YBK) vagy az 1989 decemberében a pozsonyi magyar vegyészmérnök hallgatók által megalakított Szent-Györgyi Albert Diákklub (SZADIK). A régi keretek felülvizsgálatát, vagyis a Csemadoktól való függetlenedést jelezte a Központi Klubtanács feloszlatását követően a Független Klubtanács létrehozása is, mely „feladatának tűzte ki a politikailag nem elkötelezett klubok, baráti társaságok, kaszinók, kulturális és hagyományőrző egyesületek tevékenységének koordinálását”. (191. p.) Az újabb mérföldkövet pedig az MDSZ és a FEDIT egyesüléséből 1991-ben megalakult Diákhálózat (DH) jelentette, amely az érdekvédelem és a közösségszervezés feladatait tartotta elsődlegesnek a csehszlovákiai ifjúság körében. A zárófejezet, vagyis a Mi is a klubmozgalom? című rész szerint a kötetben közölt gondolatok „a korszellem mellett – nemcsak egyfajta esszenciát kíséreltek meg közvetíteni az ifjúsági klubok mindennapjainak és fontos rendezvényeinek bemutatásával, hanem bizonyos (vélt) törvényszerűségekre is rámutattak”. (209. p.)

A szerző az utolsó fejezetben a klubmozgalom történetének diszkontinuitásaival szemben az ifjúsági klubok tevékenységének folytonosságára helyezi a hangsúlyt. Ezt pedig négy alappillér kijelölésével kívánja bebizonyítani. Közéjük tartoznak a nyilvánosság mellett a nemzedéki aspektusok, valamint a kollektív keretek. A történetírás legnagyobb kihívásait, egyúttal pedig a legfontosabb kutatásokat a témában azonban véleményünk szerint az utolsó pillér kínálja, amely szerint a csehszlovákiai magyar ifjúsági klubmozgalom közép-európai történet. (213. p.) Ugyanakkor a kötetben érdemes lett volna kitérni például a Diákhálózat aktuális helyzetére, vagy részletezni a rendszerváltást követően megújult gombaszögi tábor napjainkig nyúló jelentőségét a kisebbségi fiatalok körében. A felhasznált szakirodalom, a források jegyzéke mindemellett azt mutatja, hogy Czáboczky Szabolcs komoly és alapos kutatómunkát végzett, amely módszertani szempontból is megállja a helyét. A legfontosabb szekundér szakirodalom mellett levéltári forrásokat (elsősorban a Fórum Kisebbségkutató Intézet Szlovákiai Magyar Levéltárának dokumentumait), különféle személyes gyűjteményeket és hagyatéki anyagokat, valamint gazdag sajtóanyagot is felhasznált munkájában. Nem utolsósorban pedig az egykori résztvevőkkel készült 13 oral history gazdagította a kötetet. A könyv színvonalát emelik azok a figyelemfelkeltő, a kor hangulatát megidéző korabeli fényképek is, melyeket a szerző munkájába illesztett. A Diákhálózat leköszönt elnökének, Leczkési Zoltánnak az előszavával egyetértve így Czáboczky adatgazdag és hiánypótló könyvét nemcsak a szűk körű szakmának, hanem az érdeklődő laikusoknak is szíves figyelmébe ajánljuk.

Bajcsi Ildikó

Judit Görözdi: Dejiny v súčasných maďarských románoch

Bratislava, VEDA, 2019, 168 p.

A magyar történelmi regény alakulástörténetének állomásai mindenekelőtt azon stratégiák által jellemezhetők, melyeket az egyes időszakok szerzői a múlt elbeszélése során működtettek.

Az első időszak a 19. századdal azonosítható. Az ide tartozó művek a romantika tipikus jellemzőin túl az eposzi sajátosságok közül is többet integráltak. Meghatározta őket a nemzeti elköteleződés, hiszen több szerző általuk kívánt részt venni a nemzetépítés folyamatában (pl. a komáromi születésű Jókai Mór). Ezt az időszakot Literatúry v kontaktoch (1972) című kötetében Rudolf Chmel állította párhuzamba a szlovák történelmi regény kezdeteivel. A második éra a 20. századra, fénykora pedig annak első évtizedeire tehető. Mérvadó alkotói közt tartjuk számon Gárdonyi Gézát, Mikszáth Kálmánt és Móricz Zsigmondot, akik a realizmus jegyében értelmezték újra a műfajt. A korszak történelmi regénnyel szembeni elvárásait a marxista filozófus Lukács György összegzi, aki az adott kor objektív letükrözését, az egzotikusság elkerülését, a szereplők társadalmi összefüggésekben való ábrázolását és a történelmet mint a jelen folyamataihoz elvezető előzmény bemutatását várja el. Ez a szemlélet s a vázolt forma ismételgetése vezetett el a műfaj válságáig a ’70-es évektől fölfelé.

Számunkra most a harmadik időszak az érdekes, s erre koncentrál Görözdi Judit Dejiny v súčasných maďarských románoch című monográfiája is. A nemzetközi posztmodern irodalom- és történettudományi eredmények hatására a millennium éveiben ugyanis sorra jelentek meg az olyan magyar regények, amelyek a történelem elbeszélhetőségével és az elbeszélhetőség problémáival szembesítenek. „Noha rendkívül eltérő szövegképző eljárásokat és elbeszélői módokat alkalmaznak, közös bennük, hogy mindenekelőtt nem egy öntudatos történelmi cselekmény elbeszélése a céljuk, hanem hogy a történet révén rámutassanak a történelem kortárs értelmezésének mintáira/sémáira/eltolódásaira/üres helyeire.” (11. p.) Esetükben ezért nem is lehet egységes szemléletmódról beszélni. Inkább egy kaleidoszkópról, amin át magát a történelmet szemléljük. A klasszikus értelemben vett történelmi regények ezért nem képezik, nem is képezhetik a monográfia tárgyát. Utóbbiak a populáris irodalom berkein belül pozicionálódnak újra, hiszen nem teszik ki magukat – sem a múltat – az önreflexiónak.

Amennyiben elkészítenénk azon irodalomtudósok listáját, akik a legtöbbet tették a kortárs magyar irodalom szlovák nyelvű recepciójáért, Görözdi Judit neve előkelő helyen szerepelne. A Szlovák Tudományos Akadémia Világirodalmi Intézetének igazgatójaként publikációi a szlovák és magyar mellett világnyelveken, számos fórumon megjelentek már. Első monográfiája a Hangyasírás, csillagmorajlás: elhallgatásalakzatok Mészöly Miklós írásművészetében (2006) volt, melynek átdolgozott változata, a Figúry odmlčania v próze Miklósa Mészölya (2010) szlovák nyelven is elérhető. Fókuszában a mészölyi próza csendpoétikája áll, mely elhallgatásalakzatai révén az elmondhatatlannal és a nyelv korlátaival is szembesít. Mészöly kései munkássága nem mellesleg az alább tárgyalásra kerülő áltörténelmi regények alapjait is lefektette. Görözdi kiemelkedő szerkesztői munkája a Priestory vnímania. O tvorbe Pétera Nádasa (2011) című kötet, mely centrális szereppel bír Nádas művészetének szlovák nyelvű recepciójában. Meg kell említenünk a World Literature Studies általa összeállított 2014/2-es tematikus számát is Súčasné stredoeurópske podoby historického románu címmel, mely az itt bemutatásra kerülő kötet egyik fontos előzményének és kontextusának tekinthető. A lapszám rávilágít arra, hogy a történelem elbeszélhetőségének problémája közös pont a közép-európai nemzetek irodalmában.

A posztmodern irodalmi művek történelemszemléletével és poétikájával foglalkozó nemzetközi szakirodalom alapművei közt tarthatjuk számon Brian McHale Postmodernist Fiction (1987), valamint Linda Hutcheon The Poetics of Postmodernism. History, Theory, Fiction (1995) című köteteit, melyekre Görözdi is számos szöveghelyen hivatkozik. McHale arra világít rá, hogy a posztmodern regények teret adnak a korábban marginalizált csoportok történelemtapasztalatának, amivel a központi nagyelbeszélésként működő történelem nem számol. Ilyenek az egyes korok női horizontjai vagy a nemzetiségi, faji, szexuális stb. kisebbségek szemszöge. Az így kialakuló apokrif történelem sokszor merőben más megvilágításba helyezi az egyes történelmi korokat és eseményeket. Linda Hutcheon a historiográfiai metafikció fogalmát vezette be, ami alatt azt érti, hogy a posztmodern regényekben a cselekmény helyett a történelem elbeszélhetősége a hangsúlyos. Hogy hogyan szerveződnek és milyen modell mentén alakulnak ki az egyes történelemreprezentációk, hogy milyen ideológiáról árulkodnak s miként vesznek részt az identitásépítésben.

Mind a marginalizált szempont érvényesítése, mind a történelem dekonstrukciója kulcsmozzanat a Görözdi által elemzett művek esetében is. A Dejiny v súčasných maďarských románoch olyan alkotásokat vizsgál, amelyek külföldi recepcióval is rendelkeznek, a tágabban értett posztmodern időszakába illeszkednek, jellemzi őket a múlt újszerű megközelítése és egy-két kivételtől eltekintve szlovák vagy cseh nyelven is elérhetőek, aminek köszönhetően a szlovák/cseh olvasó sem csak a monográfiából szembesülhet azok nyelvi megoldásaival.

A kontextusteremtő bevezetőn túl a kötet hat fejezetből áll, melyek mindegyike más-más szerzők műveit, regénypoétikáját elemzi. Görözdi nem egy központba állított elmélet felől vizsgálódik, hanem az egyes regények által felvetett kérdések, poétikai megoldások, a történelem elbeszélhetőségére és megközelíthetőségére adott ajánlásaik és válaszaik alapján rendel hozzájuk releváns szakirodalmakat. Megítélésünk szerint hasznos volna a monográfiát angol, de akár magyar nyelven is megjelentetni, hiszen hasonló vizsgálati horizontból folytatott összegző munkát az utóbbi nyelven sem igen találni. Legfeljebb Bokányi Péter Ahogyan sosem volt. A történelmi regény változatai az ezredforduló magyar irodalmában (2007) című monográfiáját említhetnénk, melynek több szakasza is együtt rezonál Görözdi kötetével.

Az első fejezet Esterházy Péter két regényét elemzi, melyek a történelmi emlékezet és megöröklött tartalmainak, valamint a történelmi elbeszélés hagyományos szerkezeti sajátosságainak dekonstrukciójában érdekeltek. A Harmonia Caelestis (2000) első könyve a Jan Assmann által definiált kollektív, kulturális emlékezet (mely egy csoport önmeghatározásának kódjait mozgósítja), a második pedig a kommunikatív emlékezet (közvetlen, élményszerű megszólalásmód) sajátosságait alkalmazza. „Amíg a regény első része a személyes nézőpont által zavarta meg az ismert »jelentős« történelmi eseményeket (tehát destrukcióról, illetve dekonstrukcióról van szó), a regény második részének narratívája egy újabb nézőpont hozzáadása által annak rekonstrukcióján alapul, hogy a történelmi események miként formálódnak közösségileg.” (34. p.) Az Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat (2013) ironikus módon szembesít az áldozati pozíciójú magyar történelemszemlélettel, amikor is szakaszainak ellentmondásai, össze nem egyeztethetősége által nem lesz kialakítható egy nemzeti szempontból önmegerősítő verzió. A szövegek sajátosága a cselekmény kiiktatása, a lehetséges történelmi narratívák szétírása, a történelemről való gondolkodás mintáinak elvetése, gondolva itt azok formai és az identitáshoz fűződő ideológiai tartalmaira is.

A második fejezet a magyar áltörténelmi (pszeudo-) regényekre fókuszál, melyeket Görözdi a mágikus realista szakirodalom eredményei felől közelít meg. Darvasi László A könnymutatványosok legendája (1999), Márton László Testvériség-trilógiája (2001–2003) és Grendel Lajos Galerije (1982) egyaránt a történelmi, nyelvi és elbeszélői hagyomány destruálásában, majd újraépítésében érdekeltek. „[F]elborították a történelmi elbeszélés logikáját, többek között átlépve a történelmi referencialitás határán a természetfeletti/csodás, illetőleg a mitikus irányába” (46. p.) mozdulva el. Valóság és fikció egymásba olvasztása, az ok-okozati következetesség felbontása, a hitelesség/hitelesíthetőség problémakörének körüljárása, a perem-lét és horizontjának érvényesítése, a hősiesség felszámolása egyaránt a jellemzőjük. Grendel regénye – több más korabeli kisebbségi magyar műhöz hasonlóan – a posztkoloniális elméletek felől is megközelíthető, világának interetnikus kisebbségi környezete, egymással ütköző értelmezései, mentalitásai és identitáskonstrukciói révén.

A harmadik rész a „történelmi nagyelbeszélésekből” kimaradt női és kisebbségi horizontokat érvényesítő műveket elemez, melyek Hutcheon szavaival élve apokrif történelmeket generálnak. Általában alulnézetből szemlélődnek és a mikro-történetírással is kapcsolatban vannak. Görözdi elemzései Mary Gergen női narratívákra vonatkozó eredményeit igazolják, melyek szerint „jellemzi őket a széttartó szerkezet, az egyént érzelmi kötelékei kontextusában ábrázolják, ami szövevényessé teszi a történetet és felszámolja a férfi elbeszélésekre jellemző linearitást.” (85. p.) A kígyó árnyéka (2002) című művében Rakovszky Zsuzsa egy 17. századi német polgárlány, Kováts Judit a Hazátlanokban (2019) pedig a késmárki németek második világháborút követő hányattatásait beszéli el. Bánki Éva Esővárosában (2004) és N. Tóth Anikó Fényszilánkok (2005) című regényében egyaránt a szlovákiai magyar vidéki családok 20. századi mindennapjai elevenednek meg. Az előbbiben egy csallóközi família dinasztikus családépítését látjuk. Az utóbbi három elbeszélésmód, a központozásmentes nagymama, a fotókkal operáló fiú és a valóság-mese összecsúsztatására hajlamos kislány felől lát rá a hétköznapokra. A kiszolgáltatottság visszatérő eleme a műveknek férfi-női, többségi-kisebbségi, győztes-vesztes, gazdag-szegény korrelációban egyaránt.

Az utolsó három fejezet fókuszában mindig egy szerző egy bizonyos műve áll. Nádas Péter Párhozamos történetek (2005) című könyve a testiség és testideológia működése felől enged rálátást a 20. század embertelen ideológiáira és rendszereik önmeghazudtoló működésére. Görözdi Klaus Theweleit eredményei alapján mutat rá a műben a maszkulin szexuális fantáziák és az erőszakos hatalomgyakorlás összefüggéseire. Mint azt a címe is mutatja, a regényt több történet alkotja, melyek csak bizonyos szerkezeti sajátosságaik, fraktálszerű ismétlődéseik által állnak kapcsolatban egymással. Závada Pál regénye, a Természetes fény (2014) két médium, szöveg és fénykép párhuzamos szerepeltetésével tesz kísérletet a múlt megelevenítésére, ami azonban sosem teljesedhet ki. Amíg a mű elején a két médium egymást erősítve, kiegészítve funkcionál, előrehaladva ellentmondásokat, hiányokat generálnak. Ezáltal a szándékolt és szándékolatlan felejtésre, az emlékezet és a történelmi dokumentumok hitelességével szembeni kételyekre irányítják a figyelmet. Az utolsó elemzett regény Krasznahorkai László Háború és háború (1999) című opusa, mely a történelem és a történelmi fejlődés értelmére kérdez rá. A műben kialakuló, korokon átívelő dinamizmusok a nyugati kultúra alapját adó zsidó-keresztény hagyományok kizökkentésében érdekeltek. A mű apokaliptikus jellege a megváltás és az isteni létező bizonytalanná tételéből adódik, valamint abból, hogy a sötétség és a fény küzdelmét az előbbi folytonos meneküléseként prezentálja.

Noha a fejezetek utalnak egymásra, önálló esettanulmányokként is olvashatók, a könyv kaleidoszkóp-jellege pedig az újabb (irodalmi) történelemértelmezésekkel való bővítést is lehetővé teszi. Potenciális fejezet lehetne például a magyar alternatív történelmi regényről írt dolgozat, hasonló a cseh allohistorizmus kapcsán a WLS 2014/2-es számában jegyzetthez Erik Gilk tollából, Kontrafaktuální historická fikce v současné české próze címen. Az irányzat teoretikusa, Gavriel D. Rosenfeld szerint az alternatív történelem jelencentrikus (presentist). Többet árul el rólunk, korunk gondolkodásáról és a múltra vonatkozó megítéléséről még annál is, amilyen meggyőzően képes felépíteni egy alternatív univerzumot. A „mi lett volna, ha” kérdésre a magyar regények közül Gáspár András Ezüst félhold blues (1990), Trenka Csaba Gábor Egyenlítői Magyar Afrika (1991) vagy Horváth László Imre Lett este és lett reggel (2014) című művei mind izgalmas válasszal szolgálnak és jó alapjai lehetnének egy ilyen fejezetnek. Utóbbi kettő fókuszában ugyancsak a 20. század autokratikus rendszerei és ideológiái állnak, melyek irodalmi kiteljesítése akár a jelenünk újraértékeléséhez is hozzájárulhat.

A Dejiny v súčasných maďarských románoch egy rendkívül széleslátókörű, rétegzett és különösen tömör nyelvezettel megírt monográfia. A könyvet nemcsak abban a tekintetben lapozhatja eredményesen a közönség, hogy általa a kortárs magyar próza jelentős eredményeire nyerhet rálátást, hanem a szerző és az integrált szakirodalmak által felvetett vizsgálati szempontok eredményesen érvényesíthetők más magyar, szlovák vagy bármilyen nyelvű, a történelmet fókuszba állító posztmodern regények elemzésénél is. Ezentúl alapot kínálhatnak a Rudolf Chmeléhez vagy Görözdi néhány korábbi tanulmányához hasonló komparatív munkáknak, hiszen a múlttal való szembenézés világviszonylati kihívás, különösen ma, amikor a korábban marginalizált hangok végre teret nyernek és új megvilágításba helyezik a történelmet.

Baka L. Patrik

Csorba László: Haza, nemzet, felekezet. Tanulmányok a polgári átalakulás politikai, társadalmi és felekezeti viszonyainak köréből

Budapest, Line Design, 2020, 270 p. /48-as könyvtár/

Csorba László, a magyar polgári átalakulás kezdeti időszakának – vagy profánabbul szólva: a reformkornak és az 1848–49-es esztendőknek – egyik legjelentősebb kutatója e kötetében több évtized terméséből válogatott. Húsz tanulmányt gyűjtött össze ebben a kiadványban, amelyek több évtized eseményeit és szereplőit mutatják be az olvasónak. A kötet fő- és alcíme egyaránt árulkodó: három olyan fogalom szerepel ugyanis a kötet főcímében, amelyek egyaránt fontosak voltak a magyar polgári átalakulás ideológiai gondolkodásában, és amelyek ezen eszmei konstrukción belül szorosan összekapcsolódtak.

Az írások a reformkor kezdetétől az 1848–49 után emigrációba szoruló közszereplők útkeresésének időszakáig terjedő időintervallumot ölelik fel, miközben többféle szemszögből, nagyjából időrendben közelítenek a magyar nemzetállam kialakulásának rendkívül bonyolult problémaköréhez. Mivel minden egyes tanulmány részletesebb bemutatása szétfeszítené a rendelkezésre álló kereteket, ezért csupán futó áttekintésre van lehetőség.

A kötet első egysége a rendiség utolsó évtizedeinek történetében lezajlott eseményeket tárja az olvasó elé. Szó esik itt egyebek között arról, hogy Széchenyi István vallásossága valójában inkább istenkereső vallásosság, hogy a szekularizáció mennyire fontos alkotóelemévé vált a reformkorban kiforró polgárosítási elképzeléseknek, vagy hogy Széchenyi István Hitele és Wesselényi Miklós Balítéletekről című műve a két férfiú szoros barátságából és közös szemléleti gyökereiből született. Szintén e részben olvashatóak tanulmányok Deák Ferenc liberális, más vallásokat a katolicizmussal egyenértékűnek tartó világnézetéről, valamint Szontagh Gusztáv (a politikai nemzet koncepcióját kidolgozó filozófus) középutas liberalizmusáról is.

A második szekció az 1848–49-es polgári átalakulás kérdéseit járja körül néhány tanulmány erejéig. Az olvasó itt például a zsidóság korabeli asszimilációs törekvéseiről, a katolikus egyház vagyonának kezelését vagy a zsidóemancipációra vonatkozó törvényjavaslat halogatását illető kérdésekről tudhat meg többet. A harmadik nagyobb egység az emigrációba kényszerült politikusok, közszereplők (Gyurman Adolf, Mészáros Lázár, Batthyány Kázmér, Andrássy Gyula, Kossuth Lajos) életéből mutat be epizódokat. A kötet végén sorakozó tanulmányok a kiegyezés időszakába kalauzolják el az érdeklődőt. Ezekből megtudhatjuk, hogy a mára már szinte teljesen elfeledett Augusz Antalnak jelentős szerepe volt a kiegyezés előkészítésében, továbbá információkat kaphatunk a budapesti városegyesítési gondolat alakulásával, valamint Széchenyi István és Kossuth Lajos időskori mindennapjaival kapcsolatban is.

Csorba László, a nagy történetmesélő e tanulmányaiban is a rá jellemző kedvvel és humorral adja át az olvasónak az általa felhalmozott mérhetetlen ismeretanyagot. A néhol szinte játékos stílus komoly tartalmat rejt, az írásokban ugyanis a polgári átalakulás fajsúlyos – gyakran egymással is összefüggő – problémáiról olvashatunk. Milyen jelentősége volt a vallás(osság)nak az egyének és a nép/nemzet életében a 19. századi Magyarországon? Hogyan kapcsolódott egybe a szekularizáció és a rendi társadalom polgárivá történő átalakítása? Milyen változatai voltak az emigrációban való túlélésnek, milyen lehetséges kifutásai adódhattak egy-egy életpályának (kitartani a száműzetésben, mint Kossuth, esetleg hazatérni, mint Andrássy)? Milyen helyzetekkel, megoldandó feladatokkal szembesültek a kor közszereplői, milyen dilemmák terhe alatt őrlődtek? Milyen kényszerpályákon mozgott a korabeli politizáló (köz)nemesség, milyen lehetőségek, feltételek és szükségszerűségek mérlegelésére kényszerültek azok, akik részt vettek a polgárosítás nagy művében? Az olvasó számos hasonló kérdésre kaphat választ e kötet lapjain, s esetleg újabbakat is megfogalmazhat magában a kiadvány forgatása közben.

Csorba László tanulmánykötetének egyik fontos érdeme az, hogy a korabeli politizálás kapcsán egyforma súllyal említi a bel- és a külpolitikai tényezőket, rámutatva arra, hogy például az ország vallási vagy nemzetiségi összetétele ugyanolyan jelentőséggel bírt a polgári átalakulás tényezői között, mint például a nagyhatalmak hozzáállása az 1848–49. évi szabadságharchoz. Az írások másik hangsúlyos gondolata az, hogy a bennük szereplő történelmi személyiségek nem (csak) a saját kortársaik számára dolgoztak, hanem a következő nemzedékek számára (is). Habár utólag egyik-másik döntésüket tévesnek minősíthetjük, nem tagadhatjuk le azt a szándékukat, hogy a jövő alakítását tartották szem előtt. Emberi gyarlóságaikkal, hibás döntéseikkel együtt váltak jelentős történelmi személyiségekké, így Csorba László e kötete példaképeket is felsorakoztat. Közhely ugyan, hogy a történelem az élet tanítómestere, mégis, ha megismerjük a korabeli emberek életútját, gondolatait, gondjait, céljait, akkor azokból jó esetben ma is építkezni tudunk.

Bodnár Krisztián

Impresszum 2022/2

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t XXIV. évfolyam

Főszerkesztő: Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke: Öllös László

Tartalom  

TANULMÁNYOK

CSERNICSKÓ ISTVÁN: Nyelvi (emberi) jogok, jogsértések és biztonságpolitika összefüggései Oroszország Ukrajna elleni háborúja tükrében
GAZDAG VILMOS: A kárpátaljai magyar nyelvváltozatok szovjet párt- és kolhozélettel kapcsolatos archaizálódó neulogizmusai
HORBULÁK ZSOLT: Dél-Szlovákia gazdasági helyzete a koronavírus árnyékában
VARGA KRISZTINA: A komáromi tárgyalások és az első bécsi döntés korabeli sajtója
MIKLÓS DÁNIEL: Milan Hodža megítélése a második világháború alatt Magyarországon
ROMAN KODET: A nyugati külföldi közösség kialakulása Japánban  

KÖZLEMÉNYEK

FÜLÖP LÁSZLÓ: Czobor Erzsébet nádorné családi leveleiről 1621–1626

ORAL HISTORY

NAGY ILDIKÓ: Hodossy Gyula: Ragaszkodjunk a sajátunkhoz
MOLNÁR IMRE–ZSIGMOND DEZSŐ: Jadwiga Mycielska-Stachura: Húszéves koromig éltem Újlakon  

MŰHELY

TEGDES EGYHÁZI DÓRA: Serény szlovákiai magyar könyvtárosok – beszámoló a Szlovákiai Magyar Könyvtárosok Egyesületének tevékenységéről  

KÖNYVEK

Fried István: „Addig repűlni, hol csak fény lakik”. (Bodnár Krisztián)
Egy Kazinczy-pályakép vázlata Parlamentarizmustörténeti tanulmányok (Bodnár Krisztián)
H. Nagy Péter: A képzelet tudománya (Baka L. Patrik)  

Praxeológiai bevezetés

Peres Imre: A halál fullánkja. Eszkatológiai reménység vagy emberi reménytelenség a halál küszöbén (Csanda Gábor)

Nyelvi (emberi) jogok, jogsértések és biztonságpolitika összefüggései Oroszország Ukrajna elleni háborúja tükrében

1. Bevezetés

„A nyelvet mint a csoportidentitás erőteljes szimbólumát, gyakran említik a csoportok közötti konfliktus okaként. És a történelem során a mai napig a nyelvhasználat korlátozása fontos szerepet játszott az ilyen a konfliktusokban” – írja Davies és Dubinsky. (2018, 161. p.) Roter és Busch (2018, 156. p.) szerint „a kizárólagos nemzetépítés folyamatában […] a nyelvi kérdések gyakran ürügyként szolgálnak a hatalmi küzdelmek elfedésére, amelyek heves konfliktusokat eredményezhetnek az államon belül vagy az államok között”.

2022. február 24-én, amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát, új geopolitikai korszak kezdődött. Ez a háború nagy eséllyel jelentősen átalakítja majd a globális biztonságpolitikai rendszert is. A háború oroszok általi megindítása előtt sokszor merült fel a kisebbségi és nyelvi (emberi) jogok kérdése. Oroszország már a Krím 2014-es orosz megszállása során és az Ukrajna keleti régióiban 2014-ben kirobbant fegyveres konfliktus előtt is ürügyként használta fel a nyelvi kérdést. (Csernicskó 2016)

A nyelv és a biztonság kérdése szorosan összekapcsolódik Ukrajnában, s egy orosz szakértő véleménye szerint a nyelvi konfliktusok akár háborús cselekményekhez is vezethetnek (Kondraskina 2016, 853. p.), és vezettek is. „A mai ukrajnai helyzet példája annak, hogyan válik a nyelvi és kulturális háború előfeltételévé és hivatalos alapjává egy valódi hadjáratnak” – írta Drozda (2014) nyolc évvel ezelőtt, a Krím megszállása és a kelet-ukrajnai szakadár köztársaságokkal folyó harcok kitörése idején. „Bárhonnan nézzük, a jelenlegi orosz–ukrán háború a nyelv miatt kezdődött. Ez vitathatatlan tény. Oroszország épp a nyelvi tényezőt használta fel mint az agresszió okát – azzal magyarázva, hogy meg kell védenie az orosz ajkú polgárokat Ukrajnában” – foglalta össze a konfliktus okait egy évvel később Osznacs. (2015) Sakwa (2015, 173–175. p.) is úgy vélte, hogy az Ukrajna keleti részén kirobbant konfliktusnak a nyelvkérdés volt az egyik kiváltó oka.

Vlagyimir Putyin orosz elnök a Krím-félsziget Oroszországhoz csatolásának moszkvai ceremóniája során 2014. március 18-án tartott beszédében az általa „elsősorban orosz ajkú Krím”-nek nevezett régióról kijelentette:

A Krím és Szevasztopol lakói Oroszországhoz fordultak, hogy védelmezze meg életüket és jogaikat azzal, hogy megelőzi az olyan eseményeket, mint amelyek Kijevben, Donyeckben, Harkovban és más ukrán városokban történtek, illetve történnek jelenleg is. Ezt a kérést nyilvánvalóan nem hagyhattuk figyelmen kívül. Részünkről ez felért volna egy árulással. […] Több millió, orosz nyelvet beszélő ember él Ukrajnában, és él majd a jövőben is. Oroszország mindig meg fogja védeni érdekeiket, minden politikai, diplomáciai és jogi eszközt bevetve. De elsősorban mégis Ukrajna érdeke kellene legyen ezen polgárok jogainak és érdekeinek teljes körű védelme. Ez ugyanis Ukrajna állami stabilitásának és területi integritásának garanciája.[1]

„Arra kényszerítettek bennünket, hogy megvédjük az oroszul beszélőket a Donbászon” – nyilatkozta valamivel később az orosz elnök.[2]

Jelzésértékű az is, hogy Putyin közvetlenül az Ukrajna elleni háború megindítása előtt, 2022. február 21-én elmondott beszédében ötször is előfordul a язык, vagyis a nyelv szó.[3] Mindez azt jelenti, hogy a nyelvek és nyelvi jogok kérdésköre nem hagyható figyelmen kívül, ha Ukrajna biztonságáról esik szó.

Ezen sorok írásakor, 2022 áprilisában, még folynak a harcok Ukrajnában. Egyelőre nem tudhatjuk, milyen hatással lesz az orosz–ukrán totális háború az ukrán nyelvpolitikára, és milyen következményei lesznek a kisebbségek nyelvi (emberi) jogaira. Azt azonban jól tudjuk, hogy „a biztonság és a háború gyakran jelentős hatást gyakorol a nyelvpolitikára”. (Charalambous et al. 2016, 2. p.) A radikális politikai átrendeződések mindig maguk után vonják a nyelvpolitikai változásokat is (Wright 2012), Oroszország háborúja Ukrajna ellen pedig kétségkívül meghatározó esemény, világpolitikai léptékben is.

Az alábbiakban azt tekintjük át röviden, milyen kapcsolat lehet a nyelvi (emberi) jogok és azok megsértése, valamint a biztonságpolitika között. A kárpátaljai magyar közösség nyelvi jogainak példáján keresztül megvizsgáljuk, hogy az utóbbi évek ukrán nyelvpolitikája értelmezhető-e a nyelvi jogok megsértéseként, és arra is választ keresünk, hogy a kisebbségek nyelvi jogainak biztosítása és a biztonságpolitika között lehet-e egyensúly.

2. Mik azok a nyelvi (emberi) jogok?

Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata[4] 1948 óta összefoglalja azokat az általános emberi jogokat, amelyek minden embert (nemtől, kortól, vallástól, anyanyelvtől, bőrszíntől vagy vagyoni helyzettől függetlenül) megilletnek. (Davies–Dubinsky 2018) Ez a rendkívül fontos dokumentum azonban gyakorlatilag semmit sem mond arról, milyen jogok kapcsolódnak a nyelvhasználathoz, így az nem derül ki belőle, mik is azok az általános nyelvi (emberi) jogok. (Skutnabb-Kangas 2012)

A nyelvi emberi jogok olyan egyéni és kollektív jogok, amelyek a nyelvek használatára vonatkoznak, és amelyekkel elvileg minden ember rendelkezik; olyan emberi jogok, amelyek hatással vannak az állami hatóságok, egyének és más entitások nyelvi preferenciáira vagy nyelvhasználatára. (Skutnabb-Kangas–Phillipson eds. 1994, 2022; Kontra–Phillipson–Skutnabb-Kangas–Várady 1999) Ezek „úgy írhatók le, mint az állami hatóságokra vonatkozó kötelezettségek sorozata, amelyek arra vonatkoznak, hogy bizonyos nyelveket bizonyos kontextusokban használjanak, vagy ne avatkozzanak bele a privát felek nyelvi választásaiba és megnyilatkozásaiba”.[5]

A nyelvi (emberi) jogok kérdésköre összetett. Az nyilvánvaló, hogy „a nyelv alapvető emberi jog, vagy legalábbis olyan emberi jog, amelynek elvesztése vagy megtagadása negatívan befolyásolhatja más jogok érvényesülését”. (Davies–Dubinsky 2018, 167. p.) Azonban azt is figyelembe kell vennünk, hogy bár a nyelv és az emberi jogok közötti kapcsolat nyilvánvalónak tűnik, ez a nézőpont mégis ellentmondásos, és élénk tudományos és közpolitikai vitákat vált ki a jogászok, politológusok és nyelvészek körében egyaránt. „Az emberek különböző álláspontokat képviselnek a nyelvi jogok kérdésében. Így a nyelvi jogok megvalósítása korántsem egyszerű” – állapítja meg Davies és Dubinsky. (2018, 167. p.)

Az általános, minden embert megillető nyelvi jogok definiálására természetesen történtek kísérletek. De Varennes (1996, 117. p.) szerint az emberi jogok és a nyelvi jogok szoros összefüggésben vannak; ő univerzálisnak, tehát a nyelvi jogokra is kiterjedőnek tekinti azt a jogot, hogy minden ember megkülönböztetés nélkül egyenlő bánásmódban részesüljön (uo.). Phillipson és Skutnabb-Kangas (1995, 483. p.) úgy vélik, „a nyelvi jogok az emberi jogok egyik fajtáját képezik, és mint ilyenek, a polgári, politikai, gazdasági, szociális és kulturális jogok igazságos gyakorlásának elidegeníthetetlen, egyetemes normáinak egymással szorosan összefüggő elemei”.

Szerintük egy egyetemes nyelvi emberi jogi nyilatkozatnak vagy egyezménynek mindenképpen tartalmaznia kell a következő, minden embert megillető jogokat (Phillipson–Skutnabb-Kangas 1995, 499–500. p.; magyarul: Kontra 2010, 18. p.):

  1. A) Mindenki
  2. azonosulhat az anyanyelvével (vagy anyanyelveivel) úgy, hogy azt mások elfogadják és tiszteletben tartják;
  3. tökéletesen megtanulhatja az anyanyelvét mind szóban (ha ez fiziológiailag lehetséges), mind írásban (ez azt feltételezi, hogy a kisebbségek a saját nyelvükön részesülnek oktatásban);
  4. használhatja az anyanyelvét a legtöbb hivatalos szituációban (beleértve az iskolát is).
  5. B) Mindenki, akinek az anyanyelve nem hivatalos nyelv abban az országban, ahol lakik, kétnyelvűvé (vagy háromnyelvűvé, ha két anyanyelve van) válhat az anyanyelvén és az (egyik) hivatalos nyelven (saját választása szerint).
  6. C) az anyanyelv bármely cseréje önkéntes és nem kényszerített.

1996-ban Barcelonában, a nyelvi jogok világkonferenciáján[6] a résztvevők megfogalmazták A Nyelvi Jogok Egyetemes Nyilatkozata című dokumentumot,[7] amely azonban, bár bemutatták az UNESCO főigazgatójának, a nemzetközi szervezettől nem kapott hivatalos jóváhagyást. A nyelvi (emberi) jogoknak így máig nincs egyetemes, minden emberre kiterjedő definíciója.

Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ)[8] abból a célból hozta létre a nemzeti kisebbségi főbiztos tisztségét[9] 1992-ben, hogy a kisebbségi alapú konfliktusok a lehető legkorábbi szakaszban megelőzhetőek legyenek. A főbiztos hivatala több olyan ajánlást dolgozott ki és ajánlott az EBESZ tagállamainak figyelmébe, amelyek célja a kisebbségekkel kapcsolatos konfliktusok megelőzése és csökkentése. Ezek közül több érinti a nyelvi jogok, a nyelvhasználat kérdéskörét. Például: A nemzeti kisebbségek oktatási jogairól szóló hágai ajánlások és értelmező megjegyzések (1996);[10] A nemzeti kisebbségek nyelvi jogairól szóló oslói ajánlások és az ezekhez kapcsolódó értelmező megjegyzések (1998);[11] Útmutató a kisebbségi nyelvek használatához az elektronikus médiában (2003).[12] Az ENSZ kisebbségügyi különleges jelentéstevőjének hivatala[13] dolgozta ki a Language Rights of Linguistic Minorities: A Practical Guide for Implementation (2017)[14] című dokumentumot. Ez azonban – akárcsak az EBESZ említett ajánlásai – nem általános nyelvi emberi jogi egyezmény, hanem csupán a nemzeti és/vagy nyelvi kisebbségek nyelvhasználati jogaira vonatkozó ajánlás; így tehát nem kötelező érvényű. Közös ezekben a dokumentumokban az is, hogy nem általános emberi jogként, hanem a (nemzeti vagy nyelvi) kisebbségek speciális jogaként érintik a nyelvi jogokat.

A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartája című dokumentumot az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága fogadta el 1992-ben.[15] A Kartát ratifikáló államok – bizonyos megkötésekkel – à la carte rendszerben válogathatnak a dokumentumban kínált rendelkezések közül. A választás egyik része az, hogy az állam választhat, mely nyelvekre terjeszti ki a Karta hatályát. Továbbá az államok – a dokumentum I. Rész 2. cikk 2. pontjában foglalt előírásokat figyelembe véve – úgy válogathatnak a Karta rendelkezései közül, hogy a II. Részt mindenképpen alkalmazzák, a III. Rész rendelkezései közül pedig legkevesebb 35 bekezdést vagy pontot alkalmaznak, mégpedig legalább hármat-hármat a 8. és 12. cikkből, továbbá egyet-egyet a 9., 10., 11. és 13. cikkből.

Egyáltalán nem mindegy azonban, hogy a Kartát ratifikáló államok hogyan válogatnak a dokumentum kínálta lehetőségek közül. Ezt a Karta 8. cikk 1. pontjának egy részletét áttekintve mutatjuk be. A Karta 8. cikk 1. pontja az óvodától az egyetemig és a felnőttoktatásig ezeket lehetőségeket kínálja:

Az oktatásügyet illetően a Felek azokon a területeken, ahol ezeket a nyelveket használják, e nyelvek mindegyike helyzetének megfelelően, és anélkül, hogy az állam hivatalos nyelvének/nyelveinek oktatása hátrányt szenvedne, vállalják, hogy…

  1. elérhetővé teszik az általános iskolai oktatást[16] az érintett regionális vagy kisebbségi nyelveken, vagy
  2. elérhetővé teszik az általános iskola lényegi részét az érintett regionális vagy kisebbségi nyelveken, vagy

iii. biztosítják, hogy az érintett regionális vagy kisebbségi nyelvek oktatása az általános iskolai tanrend integráns részét képezze, vagy

  1. a fenti i.-iii. szerinti intézkedések valamelyikét legalább azokra a tanulókra alkalmazzák, akiknek családja ezt kívánja, és létszáma elegendőnek minősül; […].

Jól érzékelhető, mennyi minden függ attól, melyik opciót választja egy adott állam. Miközben például az i bekezdés azt jelenti, hogy a kisebbségek anyanyelvükön tanulhatnak, az ii azt, hogy bizonyos tantárgyak oktatása a kisebbségi nyelven folyik, az iii már csak azt, hogy nyelvük tantárgyként van jelen az oktatási folyamatban.

A Keretegyezmény a nemzeti kisebbségek védelméről című dokumentum 1995-ben született.[17] A dokumentum egyes cikkei a kisebbségi nyelvek használatára vonatkozó jogokat is megfogalmaznak, ám meglehetősen általánosan és burkoltan. (Csernicskó 2019)

Azokban az államokban, amelyek ratifikálták a Kartát és/vagy a Keretegyezményt, a nemzetközi dokumentum a belső jogrend részévé vált. Azonban a 2022. február 20-ai állapot szerint az Európa Tanács[18] 47 tagállama közül korántsem mindegyik ratifikálta a Kartát és a Keretegyezményt (1. táblázat).

1. táblázat. A Karta és a Keretegyezmény státusza az Európa Tanács tagállamaiban (2022. február 24-ei állapot)[19] [20][21]

A kisebbségi nyelvek európai szintű védelme kapcsán megemlítendők az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1985 (2014),[22] 2196 (2018)[23] és 2368 (2021)[24] számú határozatai is, amelyek azonban a softlaw kategóriájába tartoznak, vagyis nem kötelező érvényűek.

Kymlicka (2015, 4–5. p.) a nemzetközi kisebbségi jogok kapcsán megfogalmaz négy, a nyugat-európai demokráciák és a nemzetközi szervezetek körében az 1990-es években a posztszocialista államokra vonatkozóan kialakult előfeltevést: (1) a nyugati demokráciákban léteznek bizonyos közös normák vagy modellek; (2) ezek a nyugati országokban jól működnek; (3) ezek alkalmazhatók Kelet- és Közép-Európára, és ott is jól működnek majd, ha elfogadják őket; (4) a nemzetközi közösségnek szerepe van e normák előmozdításában és bevezetésében. Hangsúlyozza azonban, hogy ezek mindegyike erősen vitatható, már csak azért is, mert maguk a nyugati államok sem egységesek saját kisebbségeik helyzetének kezelésében, és arról is vita folyik, vannak-e egyáltalán kodifikált nemzetközi normák e területen. Megállapítására rímelnek Pavlenko (2011, 44. p.) szavai, aki azt írja: „A kezdeti nyugati próbálkozások, hogy megtanítsák az újonnan feltörekvő országoknak, hogy a »jó liberális demokráciák« miként döntenek a nyelvpolitikai dilemmákban, gyorsan ahhoz a felismeréshez vezettek, hogy a Nyugat nagyon messze van az etnolingvisztikai kérdések »megoldásától«, és hogy valójában nincs a nyelvi jogoknak normatív elmélete.”

A világ és Európa országai olyannyira eltérő nyelvi jogi szabályozásokat alkottak, hogy ma lehetetlen általánosan érvényes „nemzetközi standardok”-ról vagy „európai normák”-ról beszélni a nyelvi jogokat illetően: „különböző kísérletek történtek a nyelvi jogok nemzetközi jogi keretének megteremtésére, de ezek a kérdések nagyrészt a szuverén államok belátására vannak bízva, és a nyelvi vitákat a belpolitikában vívják meg.” (Deen–Romans 2018, 19. p.) Ahogyan azt a téma nemzetközi szakértői megállapítják, „a nyelvi jogoknak nincs általánosan elfogadott kategorizálása a nemzetek feletti szinten”. (De Varennes–Kuzborska 2019, 40. p.) Ami az egyik államban kodifikált jog, az a másikban elképzelhetetlen. Éppen ezért a nyelvi jogsértéseket csak az egyes államok belső jogszabályaiban kodifikált jogokhoz képest lehet dokumentálni.

Az alábbiakban előbb röviden bemutatjuk Ukrajna nyelvi jogi szabályozását, majd a Kárpátalján élő magyar nemzeti kisebbség példáján keresztül megvizsgáljuk, szűkítette-e a kijevi hatalom a kisebbségek nyelvi (emberi) jogait az utóbbi néhány évben.

3. Nyelvi jogok a független Ukrajnában

Ukrajna a Szovjetunió széthullása következtében vált független állammá 1991-ben. Az ukrán nemzetépítést jelentősen megkönnyítette a kommunizmust építő birodalom föderatív felépítése. A Szovjetunión belül az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság – a többi szövetségi köztársasághoz hasonlóan – kvázi államként működött: rögzített külső és belső közigazgatási határokkal rendelkezett; volt saját címere, zászlaja, himnusza; saját kormánya volt a fővárosban, Kijevben, ahol parlament és minisztériumok is működtek; a köztársaságnak volt saját alkotmánya és törvényekben kodifikált jogrendszere; a törvényhozás mellett kiépített rendszere volt a végrehajtó hatalmi ágnak is; működtek az államigazgatási hivatalok, s azokban képzett hivatalnokok dolgoztak; a közigazgatás – az orosz mellett – ukrán nyelven is folyt, a törvényeket ukrán nyelven is közzétették; Ukrajna képviselettel bírt az ENSZ-ben.

A szuverenitás első éveiben a többségi nemzet és az ország kisebbségeinek nyelvi céljai sok tekintetben egybeestek: a Szovjetunió szétesését követően mind az ukránok, mind pedig a románok, magyarok, lengyelek, krími tatárok stb. körében felerősödött a saját kultúra és nyelv iránti figyelem, megjelentek a saját nyelv használati körének kiterjesztésére irányuló igények a korábban privilegizált helyzetű orosz nyelv pozícióval szemben. Ám miközben az ukrán többség és a kisebbségek helyzete a Szovjetunióban több szempontból megegyezett, 1991 után a saját nyelv pozícióinak erősítésére irányuló párhuzamos törekvések keresztezik egymást: az ukrán állami nyelvpolitika ahhoz ragaszkodik, hogy mindazokat a funkciókat, melyekkel korábban az orosz nyelv rendelkezett, az ukrán vegye át, a nemzeti kisebbségek viszont minél több nyelvhasználati színtéren szeretnék anyanyelvüket használni.

Azonban 1991 után – a mély gazdasági válság és a társadalmi, politikai átalakulás okozta sokk mellett – a modern ukrán nemzet formálódását megnehezítette a jelentős orosz közösség, amely egyik napról a másikra szociológiai értelemben kisebbségi helyzetbe került a függetlenné vált Ukrajnában. (Brubaker 1996, 17. p.) A többmilliós ukrajnai orosz közösség úgy vált hirtelen kisebbséggé, azaz de jure alárendelt státuszúvá, hogy korábban a szovjet birodalom nyelvileg és kulturálisan privilegizált csoportjához tartozott. Ám de facto ezeket a kedvező gazdasági, politikai és kulturális pozíciókat az orosz nyelvű elitnek jelentős részben az államváltás után is sikerült átmentenie, s az orosz nyelv a függetlenség után csaknem három évtizeddel is széles körben használatos a társadalmi és közélet legtöbb területén, főként a nagyvárosokban és az ország keleti és déli régióiban. Ez azonban – ahogyan az ilyen helyzetekben általában lenni szokott (Weidt 2015) – az új államot saját nemzetállamaként elképzelő ukrán elit körében elégedetlenséget váltott ki. Az új ukrán nemzetépítés módjairól folyó diskurzus, valamint a politikai hatalomért folytatott harc az ukrán és az orosz nyelv helyzete körül kibontakozott vitákon keresztül is folyt, s az ukrán nyelvpolitika leghangsúlyosabb törekvése az ukrán államnyelvi státuszának megerősítése, az ukrán nyelv használati körének folyamatos bővítése lett. (Csernicskó 2017, Beregszászi–Csernicskó 2021)

Az ukrán nyelv pozícióit az országban használatos többi nyelv kárára erősítő nyelvpolitikai irányt jelzik azok a jogalkotási lépések, amelyekre 2014 óta került sor, és amelyek alapjaiban alakítják át a kisebbségi nyelvek és azok beszélőinek helyzetét. E téren a legfontosabb jogi lépések a következők: az állami szolgálatról szóló törvény (2015),[25] az elektronikus sajtó nyelvének szabályozását megváltoztató törvény (2017),[26] az új oktatási kerettörvény (2017),[27] az államnyelvi törvény (2019),[28] az általános középfokú oktatásról szóló törvény (2020),[29] valamint az őshonos népekről szóló törvény (2021)[30] elfogadása, továbbá a felsőoktatási törvény módosítása (2019)[31] és a 2012-es nyelvtörvény hatályon kívül helyezése (2018).[32]

4. A nyelvi jogok folyamatos szűkítése Ukrajnában

Az alábbiakban azt mutatjuk be néhány konkrét példa révén, hogy:

(a) ezek a jogszabályi változások hogyan szűkítik a kárpátaljai magyar közösség nyelvi jogait;

(b) ezeknek a jogszabályi változásoknak a túlnyomó többsége nem egyeztethető össze Ukrajna nemzetközi kötelezettségvállalásaival.

A kisebbségek, köztük az Ukrajna nyugati részén, Kárpátalján élő magyarok nyelvi jogainak folyamatos szűkítése a társadalmi élet minden területét érinti.

4.1. A kisebbségek anyanyelvi oktatása

A magyar nyelven folyó oktatásnak jelentős történelmi hagyományai vannak a mai Kárpátalja területén. Ez a terület több különböző államhoz tartozott az elmúlt 150 évben. Azonban az Osztrák–Magyar Monarchián belüli Magyar Királyság (1867–1918), a Csehszlovák Köztársaság (1919–1938), Kárpáti Ukrajna (1939), a Magyar Királyság (1939–1944) és a Szovjetunió (1945–1991) egyaránt biztosította a kisebbségek számára az anyanyelvi oktatás jogát és lehetőségét. (Csernicskó–Tóth 2019)

Az 1991-ben függetlenné vált Ukrajna sokáig szintén biztosította a területén élő kisebbségek számára az anyanyelven folyó oktatás jogát. Ukrajna Alkotmánya[33] 53. cikk ötödik része rögzíti: „A nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok számára a törvénynek megfelelően garantálják azt a jogot, hogy anyanyelvükön tanuljanak vagy tanulják anyanyelvüket az állami és a kommunális oktatási intézményekben vagy a nemzeti kulturális társaságok közreműködésével.” A nemzeti kisebbségekről szóló törvény[34] 6. cikke az Alkotmányhoz hasonlóan fogalmaz a kisebbségek oktatásáról. Ugyanezt ismétli meg a gyermekkor védelméről hozott jogszabály 19. cikkelyének 3. bekezdése.[35]

Az 1989 és 2012 között hatályos nyelvtörvény 25. cikkelye a fentieknél szélesebb jogokat kodifikált.[36] Az állampolgárok „elidegeníthetetlen jogaként” határozta meg azt, hogy a gyermekek oktatásának nyelvét a szülők szabadon választhatták meg, és garantálta minden gyermek számára az anyanyelven való tanulás jogát. Az 1989-est váltó 2012-es nyelvtörvény 20. cikke szerint „az oktatás nyelvének szabad megválasztása az állampolgárok elidegeníthetetlen joga az államnyelv kötelező, oly mértékű elsajátítása mellett, amely elegendő az ukrán társadalomba való integrációhoz”. A törvény idézett cikke értelmében Ukrajna állampolgárai számára szavatolt volt a kisebbségi nyelveken való tanulás joga az oktatás minden szintjén, az óvodától az egyetemig.[37]

A 2017-ben elfogadott új oktatási törvény[38] 7. cikke, az általános középfokú oktatásról szóló törvény[39] 5. cikke és az államnyelvi törvény[40] 21. cikke azonban jelentős mértékben megváltoztatták az oktatás nyelvére vonatkozó normákat. Ez a három jogszabály négy nagy csoportra osztja Ukrajna állampolgárait az oktatás nyelvére vonatkozó jogaik alapján. Az első csoportba a többségiek (az ukránok) tartoznak: őket nem érintik a jogszabályi módosítások, hiszen továbbra is végig anyanyelvükön tanulhatnak. Az őshonos népek képviselői szintén anyanyelvükön folytathatják tanulmányaikat.[41] Az Európai Unió valamely hivatalos nyelvét anyanyelvként használó nemzeti kisebbségek képviselői (például magyarok, románok) az alsó tagozaton (1–4. osztály) saját nyelvükön tanulhatnak, ám az 5. osztályban az éves óraszám minimum 20%-át az államnyelven tanulják; a 9. osztályra ennek az aránynak el kell érnie a 40%-ot; a 10–12. osztályban az éves óraszám legalább 60%-át ukránul kell tanulniuk. A nem EU-s nyelvet beszélő nemzeti kisebbségek (oroszok, belaruszok) az 5. osztálytól kezdve az éves óraszám legalább 80%-át államnyelven tanulják. (Csernicskó et al. 2020) Az államnyelvi törvény IX. Rész 3. pont 1. bekezdése alapján az orosz tannyelvű iskoláknak 2020. szeptember 1-től kötelezően át kellett térniük erre az oktatási modellre. A magyar és román tannyelvű iskoláknak 2023. szeptember 1-től kell átállniuk az új oktatási rend alkalmazására.

Ha figyelembe vesszük, hogy egészen a 2017-es új oktatási törvény elfogadásáig az ukrán állampolgároknak joga volt ahhoz, hogy az oktatás minden szintjén anyanyelvükön folytassák tanulmányaikat, akkor nyilvánvaló, hogy ezek az új jogszabályok szűkítik ezt a jogot.

Az oktatási törvény 7. cikkelyét élesen bírálta az Európa Tanács (ET) Parlamenti Közgyűlése.[42] A Velencei Bizottság is határozottan elítélte véleményében a nemzeti kisebbségek megkülönböztetését azon az alapon, hogy anyanyelvük hivatalos nyelv-e az EU-ban, vagy sem.[43] Ezt az álláspontját a nemzetközi jogász testület nemcsak az oktatási törvény kapcsán hangsúlyozta, hanem a 2019. december 9-én kiadott, az államnyelvi törvényt negatívan értékelő véleményében is.[44] A kijevi parlament időközben 2020. január 16-án elfogadta az általános középfokú oktatásról szóló törvényt is, amely szintén a fent meghatározott csoportokra osztja Ukrajna lakosságát.[45]

Ukrajna 48 parlamenti képviselője 2017. október 6-án beadványban fordult Ukrajna Alkotmánybíróságához,[46] melyben kérték az oktatási törvény alkotmányellenességének megállapítását. Az Alkotmánybíróság azonban 2019. július 16-án kiadott határozatában[47] nem nyilvánította alkotmányellenesnek az oktatási törvényt, sem annak 7. cikkét. Egyetlen szóval sem említi azonban a testület a Velencei Bizottságnak a törvényről 2017 decemberében kiadott állásfoglalását és az abban megfogalmazott kritikákat és ajánlásokat. Annak ellenére sem, hogy az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 2017. október 12-én kiadott határozatának 15. pontjában ez áll: „A Közgyűlés felszólítja az ukrán hatóságokat, hogy teljes mértékben hajtsák végre a Velencei Bizottság soron következő ajánlásait és következtetéseit, és ennek megfelelően módosítsák az új oktatási törvényt.”[48] Az ET Miniszteri Bizottsága 2020. december 8-án kiadott határozatában szintén felszólítja Ukrajnát arra, hogy „Hajtsa végre a Velencei Bizottságnak az oktatási törvény rendelkezéseiről szóló, 2017. szeptember 5-i véleményében foglalt ajánlásokat.”[49]

Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa 2014. július 1-jén fogadta el a felsőoktatásról szóló törvényt.[50] A törvény 48. cikk 3. pontja a magán felsőoktatási intézmények számára engedélyezte az oktatás nyelvének megválasztását, az államnyelv külön tantárgyként való oktatásának kötelező biztosítása mellett. A 2017-ben elfogadott oktatási törvény 7. cikke és a 2019-ben megszavazott államnyelvi törvény 21. cikke alapján azonban 2019. április 25-én megváltoztatták a felsőoktatási törvény 48. cikkét. A módosítás révén Ukrajna megszüntette a magán felsőoktatási intézmények jogát arra, hogy megválaszthassák az oktatás nyelvét, ezzel kiszorítva a kisebbségi nyelveket mint tannyelveket a felsőoktatásból.

4.2. Igazságszolgáltatás

Az államnyelvi törvény 13. cikke szerint Ukrajnában a törvényeket, rendeleteket államnyelven fogadják el és teszik közzé. A jogszabály csak azt engedélyezi, hogy a törvényeket, rendeleteket krími tatár nyelven is publikálják (arra hivatkozva, hogy ez őshonos nyelv Ukrajnában). Arról nem esik szó a törvényben, hogy lehetőség van arra is, hogy más kisebbségi nyelveken is publikálják a törvényeket, rendeleteket és más jogi dokumentumokat, akár regionális (például megyei, járási vagy települési) szinten. Ukrajna azonban a Karta ratifikálásával vállalta annak bátorítását, hogy „a regionális testületek hivatalos dokumentumaikat a regionális vagy kisebbségi nyelveken is közzétegyék”.[51]

Ukrajna büntető törvénykönyve[52] 29. cikke szerint mindazok a személyek, akik nem beszélik vagy nem megfelelő szinten ismerik az államnyelvet, tanúvallomást tehetnek anyanyelvükön vagy azon a nyelven, amelyet ismernek. Az államnyelvi törvény 6. cikk 1. pontja azonban Ukrajna minden állampolgára számára kötelezően előírja az ukrán mint államnyelv ismeretét. Erre való hivatkozással Ukrajna megtagadhatja a regionális vagy kisebbségi nyelvek használatát a bírósági vagy peres eljárások során, hiszen ha törvényi kötelezettség az ukrán nyelv ismerete, akkor annak nem tudása törvénysértő.

4.3. Nyelvhasználat a közigazgatásban és a helyi önkormányzatok munkájában

Az 1989-es és a 2012-es nyelvtörvény bizonyos feltételek teljesülése esetén engedélyezte a kisebbségi nyelvek használatát az államnyelv mellett a közigazgatásban és a helyi önkormányzatok munkájában. (Csernicskó–Fedinec 2016) Az államnyelvi törvény 1. cikk 1. pontja szerint azonban „Ukrajnában az egyetlen államnyelv (hivatalos nyelv) az ukrán”. A törvény szövege alapján ez azt is jelenti, hogy Ukrajnában az ukránon kívül más nyelv sem rendelkezhet a hivatalos nyelv státuszával, még regionális szinten sem.

Az államnyelvi törvény és az állami szolgálatról szóló törvény[53] kötelezően előírja, hogy az állami hivatalnokoknak, tisztségviselőknek ismerniük kell az államnyelvet. Ez a rendelkezés természetes és szükségszerű. Egyetlen szó sem esik azonban ezekben a törvényekben arról, hogy a kisebbségi nyelvek használatának területein ezeket a nyelveket ismerő köztisztviselőket neveznek ki. Pedig a Karta 10. cikk 4. pont c bekezdésének ratifikálásával Ukrajna vállalta, hogy „a kisebbségi nyelvek használatának területein a regionális vagy kisebbségi nyelveket ismerő köztisztviselőket nevezzenek ki”.

Az államnyelvi törvény 1. cikk 7. pontja kötelezően előírja az államnyelv használatát „az állami hatóságok és a helyi önkormányzati szervek feladatainak ellátása során, valamint a jelen törvény által meghatározott egyéb nyilvános helyzetekben”. A törvény ezzel gyakorlatilag lehetetlenné teszi a kisebbségi nyelvek megjelenését és használatát az állami és önkormányzati szervek munkájában.

Az államnyelvi törvény 12. és 13. cikke előírja, hogy az állami szervek, valamint a helyi és regionális hatóságok munkájának nyelve az államnyelv. A 12. cikk 2. pontja elvileg engedélyezi más nyelvek használatát is az állami szervek, valamint a regionális és helyi hatóságok ülésein. Ilyen esetekben azonban kötelezően előírja, hogy mindent, ami nem az államnyelven hangzott el, le kell fordítani ukránra. Ez azonban a gyakorlatban lehetetlenné teszi, hogy a helyi önkormányzatok üléseit kisebbségi nyelveken folytassák le. A 13. cikk 3. pontja azt is előírja, hogy a regionális vagy helyi hatóságok határozataikat, dokumentumaikat államnyelven tegyék közzé.

Ukrajna azonban a Karta ratifikációja során vállalta, hogy megengedi „a regionális vagy kisebbségi nyelvek használatát a regionális vagy helyi közigazgatásban”; bátorítja, hogy „a regionális testületek hivatalos dokumentumaikat a regionális vagy kisebbségi nyelveken is közzétegyék” (a Karta 10. cikke). A Keretegyezmény ratifikálásával[54] a dokumentum 10. cikk 2. bekezdése révén Ukrajna szintén vállalta, hogy lehetőség szerint biztosítja a kisebbséghez tartozó személyek és a közigazgatási hatóságok között a kisebbségi nyelv használatát elősegítő feltételeket. Az államnyelvi törvény tehát ellentmond Ukrajna nemzetközi kötelezettségvállalásainak. (Csernicskó 2021)

A Velencei Bizottság az államnyelvi törvény kapcsán kiadott véleményében (46. pont) egyértelműen leszögezi, hogy a köztisztviselőket nem szabad arra kötelezni, hogy a nem hivatalos egymás közötti szóbeli vagy írásbeli érintkezésben kizárólag az államnyelvet használják. A vélemény 60. pontjában nemzetközi precedensekre hivatkozva hívja fel a Velencei Bizottság a figyelmet arra is, hogy „az államnak el kell fogadnia, hogy ha magánszemélyek nem hivatalos nyelven fordulnak a hatóságokhoz, a köztisztviselők önkéntesen válaszolhatnak ezen a nyelven, ha erre képesek”.[55]

Az államnyelvi törvény 39. cikk 3. része előírja, hogy az állami hatóságok, önkormányzati szervek, vállalatok és intézmények névtáblái, hivatalos iratai, pecsétjei és bélyegzői államnyelven készülnek. Ugyanennek a cikknek a 4. pontja megengedi, hogy az államnyelv mellett ezek a megnevezések, feliratok angol nyelven is megjelenjenek. A törvény elvileg azt is lehetővé teszi, hogy az önkormányzati szervek, vállalatok és intézmények névtáblái, hivatalos iratai, pecsétjei és bélyegzői az államnyelv mellett krími tatár nyelven, valamint a nemzeti kisebbségek nyelvein is megjelenhessenek. A törvény 39. cikk 4. pontjának második bekezdése azonban azt mondja ki, hogy a kisebbségi nyelvek használatát e területen egy külön törvény, az őshonos népek és nemzeti kisebbségek jogait szabályozó jogszabály biztosítja. Azonban e sorok írásakor (2022 áprilisában) ez a törvény még nem létezik. Annak ellenére sem készült el ez a jogszabály, hogy a 2019. április 25-én elfogadott államnyelvi törvény IX. rész (Záró és átmeneti rendelkezések) 8. pont 3. bekezdése előírja Ukrajna Kormánya számára, hogy a törvény hatályba lépését követő 6 hónapon belül nyújtsa be a parlament elé az őshonos népek és nemzeti kisebbségek jogainak érvényesítéséről szóló törvény tervezetét. Az államnyelvi törvény 2019. június 25-én hatályba lépett. A kormánynak tehát 2020. január során be kellett volna nyújtania a kisebbségek jogairól szóló törvény tervezetét a parlament elé. E sorok írásáig, azaz 2022. április 22-ig azonban erre (még) nem került sor.

Kárpátalján történelmi hagyományai vannak a többnyelvű intézménynévtábláknak, pecséteknek, bélyegzőknek és hivatali formanyomtatványoknak. (Csernicskó 2013) Ezeket a kétnyelvű táblákat azonban több településen fokozatosan elkezdték egynyelvű táblákra cserélni 2021 második felében. Az 1. ábrán például a Beregszászi járásban található Mezőgecse és Macsola (ukránul: Геча, Мочола) falvakban látható az, hogy a 2020-ban még ukrán–magyar kétnyelvű táblákat 2021 során ukrán egynyelvű táblákra cserélték a hatóságok. A legutóbbi (2001-es) ukrajnai népszámlálás adatai alapján előbbi településen 88,6%, az utóbbi faluban pedig 80,2% volt a magyar anyanyelvűek aránya.

1. ábra. Hivatalok névtáblái Kárpátalján 2020-ban és 2021-ben

A 2. ábrán pedig az látszik, hogy az ukrán–német és az ukrán–román feliratokat is fokozatosan ukrán nyelvűre cserélik le. A fotók az ukránul Павшино, németül Pausching nevű településen, valamint a románul Strâmtura, ukránul Глибокий Потік nevű községben készültek 2016-ban, majd 2021-ben. A legutóbbi (2001-es) ukrajnai népszámlálás adatai alapján Pausching (Павшино) település lakosainak 34,3%-a német anyanyelvű volt; Strâmtura (Глибокий Потік) községben a román anyanyelvűek aránya 98,4% volt ekkor.

2. ábra. Önkormányzati hivatalok névtáblái 2016-ban és 2021-ben

4.4. A sajtó

Az elektronikus sajtó nyelvének szabályozását megváltoztató törvény[56] és az államnyelvi törvény[57] jelentős mértékben szigorítja a televíziós és rádiós műsorszórás nyelvi kvótáit. Utóbbi törvény például 75%-ról 90%-ra növeli az államnyelven megjelenő tartalom minimális arányát az országos lefedettségű műsorszolgáltatók számára, a regionális vagy helyi tévé- és rádiótársaságok számára pedig 60%-ról 80%-ra. A törvény nem tesz kivételt a magán műsorszolgáltatókkal sem, beleértve a műsorainak egy részét magyar nyelven sugárzó „Ungvár TV21” televíziót és a „Pulzus Rádió” nevű rádióadót, így ezek a kvóták rájuk is érvényesek.

Az államnyelvi törvény 27. cikk 6. pontja az Ukrajnában regisztrált online sajtótermékek (például hírportálok) számára is előírja, hogy kötelezően rendelkezniük kell ukrán nyelvű változattal. Az államnyelven szerkesztett oldalnak az elsődlegesnek kell lennie (az ukrán nyelvű oldalnak kell a főoldalon szerepelnie). Az ukrán nyelvű oldal tartalmában, méretében, szerkezetében nem lehet kisebb, mint a más nyelvű oldal.

Ezek a rendelkezések korlátozzák a véleménynyilvánítás szabadságát, s ellentmondanak a Keretegyezmény 9. cikk 3. pontjának.[58]

4.5. A földrajzi nevek

Az államnyelvi törvény 41. cikk 1. pontja előírja, hogy Ukrajnában a földrajzi nevek, valamint a terek, sugárutak, utcák, egyéb közterületi megnevezések, hidak stb. megnevezése ukrán nyelvű. Ez azonban nem egyeztethető össze Ukrajna nemzetközi kötelezettségvállalásaival: lásd a Karta 10. cikk 2.g részét és a Keretegyezmény 11. cikk 3. bekezdését.

Az államnyelvi törvény 41. cikk 2. pontja előírja, hogy a földrajzi neveket más nyelvekre az ukrán nyelvből írják át (transzliterálják) más nyelvekre. Ez például azt jelenti, hogy az ukrajnai iskolákban használatos magyar nyelvű tankönyvekben az ukrán főváros, Київ nevét nem lehet(ne) a magyar nyelv több évszázados hagyományai szerint Kijev formában használni, hanem csak a Kyiv változat (volna) alkalmazható a magyar nyelvű szövegben is.

Az államnyelvi törvény 41. cikk 4. pontja előírja, hogy a földrajzi neveket tartalmazó táblákon (például a települések vagy utcanevek névtábláin) a feliratok kötelezően ukrán nyelvűek. Az ukrán nyelvű felirat alatt vagy attól jobbra (kisebb betűmérettel) az adott földrajzi név latin betűs átiratban is megjeleníthető. Ez a rendelkezés kizárja a földrajzi nevek (városnevek, falvak megnevezése, utcák, terek neve, folyók vagy hegyek neve stb.) hagyományos megnevezéseinek használatát a kisebbségek nyelvein.

A törvénynek ez a rendelkezése azt jelenti, hogy a magyarul több száz éve használatos Ungvár, Beregszász, Munkács, Nagyszőlős (ukránul: Ужгород, Берегове, Мукачево, Виноградів) stb. városnevek helyett a törvény alapján csak ilyen formában jelenhet meg ezeknek a településeknek a megnevezése a névtáblákon: Uzhhorod, Berehove, Mukachevo, Vynohradiv. Ez jelentős visszalépés a korábbi és a jelenlegi gyakorlathoz képest, hiszen az 1990-es évek eleje óta közel száz település névtábláján szerepel az ukrán nyelvű felirat mellett a település hagyományos magyar megnevezése is, mert ezt a korábban hatályos törvények lehetővé tették. (Beregszászi 1996) Az ukrán–magyar helységnévtáblák mellett Kárpátalján ma még ukrán–román és ukrán–német helynévtáblák is hagyományosan használatban vannak (3. ábra).

3. ábra. Román, német és magyar feliratok kárpátaljai helynévtáblákon 2020-ban

Számos településen azonban már elkezdték az állami hatóságok a korábban kétnyelvű helynévtáblák egynyelvűre cserélését. A 2001-es népszámlálás hivatalos adatai szerint Badaló (ukránul: Бадалово) községben a lakosok 98,2%-a, Nagydobrony (ukránul: Велика Добронь) településen pedig 97,7%-a volt magyar anyanyelvű. Mindkét falu határában kétnyelvű helynévtábla jelezte, hogy a községben magyarok is élnek. A 2021-es év során azonban az évtizedek óta ukrán–magyar kétnyelvű utcanévtáblákat ukrán egynyelvű táblákra cserélték, amint ez a 4. ábrán látható. Hasonló cserét hajtottak végre több más településen is.

4. ábra. Ukrán nyelvűre cserélt ukrán–magyar helységnév-táblák Kárpátalján

Néhány településen már a korábban kétnyelvű utcanévtáblákat is ukrán egynyelvű feliratokra cserélték; például a Beregszászi járásban található Som (ukránul: Шом) községben.

4.6. Részvétel a közügyekben (nyelvvizsga)

Hátrányosan különbözteti meg a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárokat, hogy az államnyelvi törvény 9. és 10. cikke előírja, hogy bizonyos tisztségek és beosztások csak akkor tölthetők be, ha az erre pályázó személy meghatározott típusú nyelvvizsgát tesz, amely felméri, milyen szintű ukrán nyelvtudással rendelkezik. Megdöbbentő, hogy Ukrajna parlamenti képviselői számára nem írja elő az államnyelvi törvény, hogy ukrán nyelvtudásuk szintjét nyelvvizsgával kell igazolniuk, de például a köztisztviselőknek, vagy éppen az állami és magán oktatási intézmények (óvodák, iskolák, egyetemek) vezetőinek nyelvvizsgával kell igazolniuk ukrán nyelvtudásuk szintjét.

Az államnyelvi törvény nem határozza meg, milyen szintű nyelvtudást várnak el például a magyar nyelven oktató falusi magánóvodák vagy -iskolák igazgatóitól. A Національна комісія зі стандартів державної мови (National Commission on State Language Standards) megnevezésű állami hivatal azonban a 2021. június 24-én 31-es számmal kiadott határozatában azt írta elő, hogy az oktatási intézmények vezetőinek (az intézmény tulajdonformájától, az oktatás nyelvétől és szintjétől függetlenül) C1-es szintű, vagyis felsőfokú ukrán nyelvtudásszinttel kell rendelkezniük, és a nyelvtudást igazoló okmányt kizárólag ennél az állami hivatalnál letett vizsgával szerezhetik meg.[59]

Az ukrán állam semmilyen anyagi támogatást nem nyújt a magán oktatási intézmények működéséhez. Mindeközben még a kis falusi magánóvodák és -iskolák vezetőitől is azt várja el a központi hatalom, hogy felsőfokú, a Common European Framework of Reference for Languages: Learning, teaching, assessment (CEFR)[60] szintjei alapján C1 szintű ukrán nyelvtudást igazoló nyelvvizsgát tegyenek. Azok az oktatási intézmények, amelyek vezetői nem szerzik meg ezt a nyelvvizsgát, nem kapnak működési engedélyt, vagy más (C1 szintű ukrán nyelvvizsgával rendelkező) vezetőt kell választaniuk. Ez az eljárás diszkriminatív a nemzeti kisebbségek szervezetei és az egyházak által alapított oktatási és kulturális intézmények vezetőivel szemben.

A regionális és helyi önkormányzatok képviselőinek abban az esetben nem kötelező a központilag előírt típusú ukrán nyelvvizsga-bizonyítvány beszerzése, ha iskolai tanulmányaik során tanulták az ukrán nyelvet. Azonban azok, akik a Szovjetunió fennállása idején (tehát 1991 előtt) nemzetiségi nyelven (például magyarul vagy románul) oktató iskolában érettségiztek, azok nem tanulták tantárgyként az ukrán nyelvet. (Beregszászi–Csernicskó 2017) Ezzel a kárpátaljai magyarok jelentős része számára az államnyelvi törvény nagyon megnehezíti azt, hogy jelöltként részt vegyenek a helyhatósági választásokon.

A közhivatalokhoz való hozzáférés nyelvi követelményei azonban nem korlátozhatják a polgárok azon jogát, hogy ilyen posztokra pályázzanak, és a választók azon jogát sem, hogy szabadon megválasszák képviselőiket. A Kijev által bevezetett korlátozások ugyanis lehetőséget teremtenek arra, hogy bizonyos képviselőjelölteket vagy tisztviselőket csupán azon indokkal szorítsanak ki a politikai és közéletből, mert nem rendelkeznek megfelelő ukrán nyelvvizsgával. Indokolatlan és diszkriminatív korlátozás a képviselőjelöltek névjegyzékéből való kizárása is az államnyelv ismeretének fokát tanúsító bizonyítvány hiánya miatt. Ez általában összeegyeztethetetlen a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának (Ukrajna által 1973-ban ratifikált) 25. cikkével, amely kimondja, hogy a választási jogot minden megkülönböztetés nélkül kell gyakorolni.[61] Ez a kisebbségi nyelveket beszélők közéletben való részvételének gátja is lenne. Ugyanez vonatkozik a nem választott pozíciókra is (rendőrség, ügyészség, fegyveres testületek stb.), beleértve a kormányzati szerveket, ahol az államnyelvi törvény szintén előírja az ukrán nyelvtudás (magas) szintjét igazoló nyelvvizsga-bizonyítvány beszerzését.[62]

5. Nyelvi jogok és biztonságpolitika

Az EBESZ 1992-ben a Nemzeti Kisebbségi Főbiztos tisztségének létrehozását azzal indokolta, hogy ez a lépés elsősorban válasz a volt Jugoszlávia területén etnikai-nemzeti és nyelvi alapon kialakult háborús helyzetre, mivel attól tartottak, hogy hasonló szituáció megismétlődhet Európa más pontjain is; azt is hangsúlyozták, hogy a szomszédos államok mint anyaországok nemzeti kisebbségekért történő fellépései „potenciális forrásai az államok közötti feszültségeknek, sőt konfliktusoknak; az ilyen feszültségek valóban döntő szerepet játszottak Európa történelmében”.[63]

Az emberi jogok és a biztonságpolitika közötti összefüggésekről tanúskodik a Recommendations of the Forum on Minority Issues at its 14th session on the theme „Conflict prevention and the protection of the human rights of minorities”: report of the Special Rapporteur on Minority Issues című dokumentum is, amit az ENSZ adott ki 2021-ben.[64]

Fiala-Butora (2020, 257. p.) szerint „a kisebbségeket érintő biztonsági és emberi jogi konfliktusok gyakran átfedik egymást, és a gyakorlatban nehéz őket analitikusan elkülöníteni”. Deen és Romans (2018, 3. p.) arra figyelmeztetnek, hogy „a sokszínű társadalmakkal rendelkező államok esetében a kiegyensúlyozott nyelvpolitikát a belső kohézió fenntartása és a regionális biztonság előmozdítása alapvető elemének kell tekinteni”.

A nyelvpolitika, a nyelvi (emberi) jogok és a biztonságpolitika közötti kapcsolatról gyakran esik szó Ukrajna kapcsán is. Az Euro-Atlantic Security Leadership Group[65] nevű szervezet két évvel az orosz–ukrán háború kitörése előtt, 2020 februárjában közzétett egy Twelve Steps Toward Greater Security in Ukraine and the Euro-Atlantic Region című dokumentumot[66], amelyben leszögezik:

Az euroatlanti régió államainak még nem sikerült meghatározniuk, kialakítaniuk vagy megvalósítaniuk egy olyan biztonsági megközelítést, amely mindenki számára biztosítaná a békét, a függetlenséget és az erőszakkal szembeni félelemtől való mentességet. Az Oroszországgal fenntartott kapcsolatokra vonatkozó öt „irányelvével” összefüggésben az EU 2016-ban elkötelezte magát a „szelektív szerepvállalás” mellett, de ennek a kötelezettségvállalásnak a pozitív menetrendje továbbra is megfoghatatlan maradt. Ukrajnán belül, valamint az ukránok és szomszédjaik között a társadalmi változások befolyásolják a történelmi emlékezet és a nemzeti identitás politikáját, és nehéz kérdéseket vetnek fel a kormányok számára az állampolgárság és a nyelvi jogok tekintetében – ez pedig valós hatással van a politikára, a gazdaságra és a biztonságra.

A már idézett Deen és Romans (2018, 4–5. p.) megállapítása szerint

A nyelv és a biztonság közötti kapcsolat nem elvont fogalom vagy a távoli múlt kérdése; ez ma is nagy aggodalomra ad okot Európa-szerte. Az, hogy az ukrán parlament a Janukovics elnök 2014. márciusi menesztése utáni napokban visszavonta az „állami nyelvpolitika alapjairól” szóló, vitatott 2012-es nyelvtörvényt, hozzájárult az Ukrajnában és környékén kialakult válsághoz, mivel ezt úgy értékelték és mutatták be, mint ami veszélyt jelent az ország orosz ajkú lakosságára.

A 2019-ben az államnyelv támogatásáról született törvény kapcsán kiadott állásfoglalásában Ukrajna Alkotmánybírósága erre a következtetésekre jutott: „Az ukrán nyelv államnyelvi jogi státusza egyidejűleg alapvető alkotmányos érték, az ukrán állam egységének (oszthatatlanságának) jelképe és kulcsfontosságú tényezője, valamint alkotmányos identitásának szerves része.”[67] Az alkotmánybíróság jogértelmező állásfoglalása szerint az ukrán nyelvet fenyegető veszély egyenértékű Ukrajna nemzetbiztonságát, az ukrán nemzetet és az államot fenyegető veszélyekkel, „mert a nyelv a nemzet sajátos kódja, nem csupán kommunikációs eszköz”.

Az alkotmánybírák szerint:

Az ukrán nyelv teljes körű funkcionálása nélkül Ukrajnában a közélet minden területén az ukrán nemzetet a tituláris és államépítő nemzet státuszának és szerepének elvesztése fenyegeti, ami egyenértékű az ukrán államnak a világ politikai térképről való eltűnésének veszélyével. Az ukrán nyelv Ukrajna államiságának és egységének végzetes feltétele (conditio sine qua non).

Az inkább politikai vagy filozófiai, mintsem jogi kinyilatkoztatás értelmében „az ukrán nyelv államnyelvi jogi státuszának bármilyen megsértése Ukrajnában elfogadhatatlan, mert sérti az állam alkotmányos rendjét, veszélyezteti a nemzetbiztonságot és Ukrajna államiságát”.

Kymlicka (2015, 12. p.) arra hívja fel a figyelmet, hogy a gazdasági válságok és a nemzetbiztonsági fenyegetettség gyorsan háttérbe szoríthatja az emberi jogokról, a kisebbségi nyelvekről és azok támogatásáról szóló diskurzusokat. A központi hatalom és a többségi társadalom ilyen helyzetben a kisebbségeket és azok bármilyen, a vélt vagy valós egység megbontására alkalmas szándékát, törekvését az állam integritására leselkedő veszélyként érzékeli, a kisebbségi eliteket pedig ötödik hadoszlopnak tekinti. Az államnyelv így szimbolikus szerepre tesz szert, és minden olyan kísérlet, amely funkcióinak maximális kiterjesztését gátolja, az egész nemzetet és annak biztonságát fenyegető veszélyforrásként mutatható fel. A nyelv ilyen funkciókkal való felruházása tipikus példája annak, hogy a nyelv instrumentalizálható és biztonságpolitikai kérdéssé is emelhető. (Deen–Romans 2018, 4. p.)

A nyelv és a biztonság kérdésének összekötése magában foglalja „azt a gyakorlatot, hogy az »ellenség« és a »félelem« fogalma a politika integratív, energikus elvévé válik, kiszorítva a szabadság és az igazságosság demokratikus alapelveit”. (Huysmans 2014, 3. p.) A kiélezett társadalmi, politikai, gazdasági válságok idején a többségi nemzetek körében gyakran felerősödik a történelmi tapasztalatokra alapozott ellenségkép a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatban. (Kymlicka 2015, 21. p.) Sajnos példája mindennek a 2014 utáni Ukrajna, ahol a „méltóság forradalma” révén hatalomra jutott kijevi elit épp a külső veszélyre hivatkozva tett meg mindent az ukrán nyelv helyzetének megerősítéséért, a kisebbségi nyelvek háttérbe szorításáért. (Beregszászi–Csernicskó 2020) A hatalmi elit által generált diskurzusban a kisebbségeket gyakran külső hatalmak ügynökeivé, hazaárulókká minősítik, nyelvüket pedig a nemzeti egységet fenyegető tényezőnek tekintik. (Öllös 2004, 31–37. p.) Szakértők szerint „mivel a geopolitikai instabilitás érzése sok helyen növekszik”, az ellenségkép és a fenyegetettségre való hivatkozás egyre hangsúlyosabb elemmé válik a politikában és a mindennapi intézményi életben, annak ellenére is, hogy ennek a hatásai megjósolhatatlanok és kiszámíthatatlanok. (Charalambous et al. 2016, 15. p.) A kisebbségi jogokat azonban nem szabad feláldozni a biztonságpolitika oltárán. (Fiala-Butora 2020, Kontra 2021, Csernicskó–Kontra 2022)

Kontra (2021, 68. p.) úgy véli, „a nyelvi emberi jogok és a biztonságpolitika szembeállítása és konfrontációja csak pusztító hatású lehet. A nyelvi emberi jogok és a biztonságpolitika közötti szoros kapcsolat megerősítése tűnik azonban a legjobb módszernek a konfliktusok kezelésére és elkerülésére.” A kisebbségi nyelvek használatra vonatkozó garanciák alkalmasak lehetnek a konfliktusok elkerülésére vagy megszüntetésére. (Deen–Romans 2018, 5. p.)

Ukrajnában azonban sajnos nem ez történt. Roter és Busch (2018, 165. p.) szerint az ukrán nyelv erőteljes támogatása 2014 után felerősödött, és a kizárólagos nemzetépítés egyértelműen az ukrán nyelvnek mint a közszféra egyetlen legitim nyelvének a népszerűsítésére irányult, „különösen az orosz, de más kisebbségi nyelvek rovására is”. Ebben az időszakban a nyelvpolitika a történelmi reváns eszközévé vált. A 2019-es államnyelvi törvény preambuluma például – „Az állami nyelvpolitika koncepciója” című dokumentumra hivatkozva[68] – leszögezi, hogy a törvény célja a nemzeti nyelvi-kulturális és nyelvi-információs tér deformációinak leküzdése, amelyeket az orosz gyarmatosítók és a megszállók évszázados asszimilációs politikája okozott. Ez a fajta nyelvpolitika a mai társadalmi problémákról a történelmi sérelmekre alapozott ellenségkép felidézésével tereli el a figyelmet. Ebben a folyamatban a kisebbségi nyelvek az ukránosítás és az oroszellenes politika járulékos veszteségeként jelentek meg, de ettől ez még nem volt kevésbé fájdalmas az e nyelveket beszélők számára. Szakértők megállapítása szerint „a nyelvekre, az oktatásra és a kisebbségekre vonatkozó speciális normák közötti kapcsolatok […] nem teremtettek »méltányos egyensúlyt« az ukrán és a kisebbségi nyelvek oktatásban való használata között”. (Rabinovych–Berg-Nordlie 2021, 110. p.) A nyelvi jogok korlátozása pedig rendszerint konfliktusokat eredményez. (Paulston–Heidemann 2006)

6. Következtetések és diszkusszió

Kymlicka (2015, 8. p.) rámutat arra, hogy a nemzetközi jog elmarad számos nyugat-európai állam nyelvpolitikai gyakorlatától, hiszen egyetlen nemzetközi dokumentum sem tartalmaz például a kisebbségi nyelvek hivatalos státuszának elismeréséhez való jogot. A nemzetközi jog továbbra is csupán homályos minimumsztenderdeket sorol fel, és azokat is csupán ajánlások formájában (uo. 9. p.). Ma a nemzeti kisebbségek azonban már nem az állam és a többségi társadalom jóindulatára hivatkozva követelnek jogokat maguknak, hanem az általános emberi jogok, az emberek egyenlősége a legfőbb érv (uo. 10. p.).

Annak ellenére, hogy – amint arra írásunk elején rámutattunk – az univerzális nyelvi (emberi) jogoknak a jogi kodifikálása még várat magára, vannak olyan fogalmak, amelyek révén megragadható a nyelvi alapú diszkrimináció és a nyelvi jogok megsértése.

A nyelvi genocídium olyan gyakorlat, melynek során egy nyelv használatát tiltják a mindennapokban, illetve amikor akadályozzák ennek a nyelvnek a megjelenését az iskolai oktatásban; ennek következtében nyelvcsere, nyelvi asszimiláció, szélsőséges esetben pedig nyelvhalál következhet be. (Skutnabb-Kangas 2000, 8–9. p.) A lingvicizmus a nyelvi diszkrimináció egyik típusa. Olyan ideológiák, cselekvési módok és struktúrák összefoglaló neve, melyek a nyelvi alapon elkülönülő közösségek közötti egyenlőtlen hatalommegosztást és annak hosszú távú fenntartását segítik elő. (Skutnabb-Kangas 2000, 63. p.)

Ebben a tanulmányban nem csupán a nyelvtörvényekbe foglalt jogok megsértését dokumentáltuk. Az ismertetett esetek jelentős része leírható a lingvicizmus fogalmi keretével. Az 1991-ben függetlenné vált Ukrajna a legutóbbi években számos olyan törvényt fogadott el, amelyek szűkítik a kisebbségi nyelvek használatára vonatkozó jogokat. Olyan jogokat is visszavont Kijev az új törvényei révén, amelyekkel a kisebbségi közösségek, például a Kárpátalján élő magyarok, már az ország függetlenné válása előtt, a Szovjetunió fennállása idején is rendelkeztek. Ukrajna Alkotmányának 22. cikk 3. része alapján a jogok szűkítése alkotmányellenes; új törvények elfogadásakor megengedhetetlen a már meglevő jogok szűkítése. Nyilvánvaló, hogy a korábban meglevő jogok teljes vagy részleges visszavonása nem egyeztethető össze Ukrajna Alkotmányának 22. cikkével.

A 2017-es oktatási törvény kapcsán kritikai véleményt fogalmazott meg az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése[69] és Velencei Bizottság.[70] Még súlyosabb kritikai megjegyzéseket adott ki a Velencei Bizottság a 2019-es államnyelvi törvényről.[71] Ez utóbbi törvényről az ENSZ Ukrajnai Emberi Jogi Monitoring Missziója megállapította, hogy az „nem biztosítja a kellő jogi egyértelműséget, és nem nyújt szilárd jogi garanciákat a kisebbségi nyelvek védelmére és használatára”.[72]

Elemzések azt is megállapították, hogy Ukrajna már a 2017-es oktatási törvény és a 2019-es államnyelvi törvény elfogadása előtt sem teljesítette teljes mértékben azokat a nemzetközi kötelezettségeit, amelyeket a Keretegyezmény és a Karta ratifikációjával vállalt. (Csernicskó et al. 2020, 78–94. p.; Csernicskó–Márku 2020, Nagy 2021 stb.) Az újabb, a kisebbségek nyelvhasználati jogait szűkítő törvények elfogadása pedig azt jelzi, hogy Ukrajnának nem is áll szándékában eleget tenni nemzetközi kötelezettségeinek. Persze Ukrajna példája korántsem kirívó vagy szokatlan: sok állam aláírja ezeket az egyezményeket, de nem tesz erőfeszítéseket végrehajtásukra. (Phillipson–Skutnabb-Kangas 2017, 6. p.)

Kijev hosszú éveken át ignorálhatta a kisebbségek nyelvi jogainak biztosítása terén vállalt nemzetközi kötelezettségeit, hiszen egyetlen nemzetközi testület sem kérte komolyan számon a jogszűkítést. (Fiala-Butora 2020) Ezzel a nemzetközi szervezetek sajnos hozzájárultak ahhoz, hogy Ukrajna olyan nyelv- és kisebbségpolitikát folytasson, amely olyan jogokat vont részben vagy teljesen vissza a kisebbségektől, amelyekkel azok már hosszú ideje, hagyományosan rendelkeztek. (Csernicskó et al. 2020) A nemzetközi testületek határozatlanságukkal és tétlenségükkel így sajnos statisztáltak ahhoz, hogy Oroszország ürügyként használhassa fel a kisebbségi nyelvi jogokat erodáló ukrajnai nyelvpolitikát egy igazságtalan és a nemzetközi jog alapján indokolhatatlan véres háború megindításához.

Az azonban, hogy Putyin milyen ürügyet kreált a nemzetközi joggal ellentétes háború megindításához, nem változtat azon a tényen, hogy meg kell találni az egyensúlyt a biztonságpolitikai szempontok és a nyelvi (emberi) jogok között. Hangsúlyozzuk, hogy az Ukrajnához tartozó Kárpátalján élő magyarok nem kérnek különleges jogokat: csak azokat a jogokat szeretnék megőrizni, amelyeket az évtizedek során kivívtak maguknak.

Az, hogy milyen nyelvi jogi helyzet jellemzi majd Ukrajnát a háború után, egyelőre megjósolhatatlan. Tudjuk viszont, hogy a nyelvészet és a nyelvpolitika „gyakran a biztonsági apparátus szerves részét képezi”. (Charalambous et al. 2015, 19. p.) A nyelvi (emberi) jogok és a biztonságpolitika közötti összefüggések alapján csak olyan nyelvpolitika teremtheti meg a béke és biztonság esélyét Ukrajnában, amely tekintettel van a kisebbségek nyelvi (emberi) jogaira, nem kínálva ürügyet azok fokozatos szűkítésével a konfliktusok végletes és végzetes kiélezésére. Mert bár tudjuk, hogy „a nyelvet sokszor pusztán ürügyként használják a politikai szereplők arra, hogy politikai célokat például valamilyen társadalmi átrendeződést érjenek el, vagy konzerváljanak egy nekik kedves állapotot” (Sándor 2014, 315. p.), a nyelvi (emberi) jogok tiszteletben tartása csökkenti a nyelvi alapú konfliktusok kialakulásának lehetőségét.

Irodalom

Beregszászi Anikó 1996. Language Planning issues of Hungarian Place-names in Subcarpathia. Acta Linguistica Hungarica, 43, 1–8. p.

Beregszászi Anikó–Csernicskó István 2017. Kidobott pénz vagy megtérülő befektetés? Az ukrán nyelv oktatása Kárpátalja magyar iskoláiban. Magyar Nyelvőr, 141/3, 292–309. p.

Beregszászi Anikó–Csernicskó István 2020. Nyelvpolitika: harc a hatalomért. Magyar Nyelv, 116/3, 257–274. p. DOI: 10.18349/MagyarNyelv.2020.3.257

Brubaker, Rogers 1996. Nationalism Reframed: Nationhood and the National Question in the New Europe. Cambridge, Cambridge University Press.

Charalambous, Constadina–Charalambous, Panayiota–Khan, Kamran–Rampton, Ben 2015. Sociolinguistics & security. Urban Language & Literacies 177.

Charalambous, Constadina–Charalambous, Panayiota–Khan, Kamran–Rampton, Ben 2016. Security & language policy. Urban Language & Literacies 194.

Csernicskó István 2013. Államok, nyelvek, államnyelvek. Nyelvpolitika a mai Kárpátalja területén (1867–2010). Budapest, Gondolat Kiadó.

Csernicskó István 2016. Nyelvpolitika a háborús Ukrajnában. Ungvár, Autdor-Shark.

Csernicskó István 2017. Language Policy in Ukraine: The Burdens of the Past and the Possibilities of the Future. In Simone E. Pfenninger and Judit Navracsics (eds.): Future Research Directions for Applied Linguistics. Bristol, Multilingual Matters, 120–148. p.

Csernicskó István 2019. Nyelvi konfliktusok a 21. századi Európában a „nemzetközi normák” és az „európai standardok” tükrében. Pro Minoritate, 2019/Nyár, 3–26. p.

Csernicskó István 2021. A nyelvi jogok az oktatásban és a közigazgatásban a Karta Szakértői Bizottságának jelentései tükrében. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 23/1, 3–21. p.

Csernicskó István–Fedinec Csilla 2016. Four Language Laws of Ukraine. International Journal on Minority and Group Rights, 23/4, 560–582. p. DOI: 10.1163/15718115-02401004

Csernicskó István‒Hires-László Kornélia‒Karmacsi Zoltán–Márku Anita–Máté Réka–Tóth-Orosz Enikő 2020. Ukrainian Language Policy Gone Astray: The Law of Ukraine “On Supporting the Functioning of the Ukrainian Language as the State Language” (analytical overview). Törökbálint, Termini Egyesület.

Csernicskó István–Kontra Miklós 2022. The Linguistic Human Rights Plight of Hungarians in Ukraine. In Skutnabb-Kangas, Tove and Phillipson, Robert (eds.): The Handbook of Linguistic Human Rights. Oxford, Wiley Blackwell.

Csernicskó István–Márku Anita 2020. Minority language rights in Ukraine from the point of view of application of the European Charter for Regional or Minority Languages. Alkalmazott Nyelvtudomány, 20/2. DOI: http://dx.doi.org/10.18460/ANY.2020.2.002

Csernicskó István–Tóth Mihály 2019. The right to education in minority languages: Central European traditions and the case of Transcarpathia. Ungvár, Autdor-Shark.

Davies, William–Dubinsky, Stanley 2018. Language Conflict and Language Rights: Ethnolinguistic Perspectives on Human Conflict. Cambridge, Cambridge University Press, 161–183. p.

Deen, Bob–Romans, William 2018. Introduction: Shaping Language Policies to Promote Stability. In Iryna Ulasiuk, Laurenţiu Hadîrcă, and William Romans (eds.): Language Policy and Conflict Prevention. Leiden–Boston, Brill Nijhoff, 3–22. p. DOI 10.1163/9789004357754_002

Drozda, Andrij (Дрозда Андрій) 2014. Розрубати мовний вузол. Скільки російськомовних українців готові наполягати на російськомовності своїх дітей і внуків? Портал мовної політики November 23, 2014. http://language-policy.info/2014/11/rozrubaty-movnyj-vuzol-skilky-rosijskomovnyh-ukrajintsiv-hotovi-napolyahaty-na-rosijskomovnosti-svojih-ditej-i-vnukiv/

Fiala-Butora, János 2020. The Controversy Over Ukraine’s New Law on Education: Conflict Prevention and Minority Rights Protection as Divergent Objectives? European Yearbook of Minority Issues 17, 233–261. p. DOI: http://dx.doi.org/10.1163/22116117_01701011

Huysmans, Jeff 2014. Security unbound: Enacting democratic limits. New York, Routledge.

Kondraskina, Jelena (Кондрашкина Елена) 2016. Языковые конфликты. In В. Михальченко (ed.): Язык и общество: Энциклопедия. Москва, Издательский центр «Азбуковник», 849–853. p.

Kontra Miklós 2010. Hasznos nyelvészet. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Kontra, Miklós–Phillipson, Robert–Skutnabb-Kangas, Tove–Várady Tibor (eds.) 1999. Language: A Right and a Resource, Approaching Linguistic Human Rights. Budapest, Central European University Press.

Kontra, Miklós 2021. (Linguistic) Human Rights and/or Security Policy. Foreign Policy Review, 2, 62–72. p. DOI: http://dx.doi.org/10.47706/KKIFPR.2021.2.62-73

Kymlicka, Will 2015. Multiculturalism and Minority Rights: West and East. Journal on Ethnopolitics and Minority Issues in Europe, 14/4, 4–25. p.

Nagy, Noémi 2021. Language Rights of European Minorities in the Administration of Justice, Public Administration and Public Services. International Developments in 2019. European Yearbook of Minority Issues, 18/1, 113–140. p. DOI: https://doi.org/10.1163/22116117_01801006

Osznacs, Szerhij (Оснач Сергій) 2015. Мовна складова гібридної війни. Портал мовної політики June 13, 2015. http://language-policy.info/2015/06/serhij-osnach-movna-skladova-hibrydnoji-vijny/

Öllös László 2004. Emberi jogok – nemzeti jogok. Emberi és polgári jogok-e a nemzeti kisebbségek jogai? Somorja–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó.

Paulston, Christina Bratt–Heidemann, Kai 2006. Language Policies and the Education of Linguistic Minorities. In Thomas Ricento (ed.): An Introduction to Language Policy: Theory and Method. Blackwell Publishing Ltd, 292–310. p.

Pavlenko, Aneta 2011. Language rights versus speakers’ rights: on the applicability of Western language rights approaches in Eastern European contexts. Language Policy, 10/1, 37–58. p.

Phillipson, Robert–Skutnabb-Kangas, Tove 1995. Linguistic rights and wrongs. Applied Linguistics, 16/4, 483–504. p.

Phillipson, Robert–Skutnabb-Kangas, Tove 2017. Introduction to Volume 4. Language Rights: Challenges in Theory and Implementation. In Skutnabb-Kangas, Tove and Phillipson, Robert (eds.): Language Rights, Volume 4. London/New York, Routledge, 1–13. p.

Rabinovych, Maryna–Berg-Nordlie, Mikkel 2021. Regulating Minority Languages in Ukraine’s Educational System: Debate, Legal Framework and Implementation. In Aadne Aasland and Sabine Kropp (eds.): The Accommodation of Regional and Ethno-cultural Diversity in Ukraine. Cham, Palgrave Macmillan, 83–110. p. https://doi.org/10.1007/978-3-030-80971-3_4

Roter, Petra–Busch, Brigitta 2018. Language Rights in the Work of the Advisory Committee. In Iryna Ulasiuk, Laurenţiu Hadîrcă, and William Romans (eds.): Language Policy and Conflict Prevention. Leiden–Boston, Brill Nijhoff, 155–181. p.

Sakwa, Richard 2015. Frontline Ukraine: Crisis in the Borderlands. London, I.B. Tauris.

Sándor Klára 2014. Határtalan nyelv. Bicske, SZAK Kiadó.

Skutnabb-Kangas, Tove–Phillipson, Rober eds. 1994. Linguistic human rights: Overcoming linguistic discrimination. Berlin–New York, Mouton de Gruyter.

Skutnabb-Kangas, Tove – Phillipson, Robert (eds.) 2022. The Handbook of Linguistic Human Rights. Oxford, Wiley‒Blackwell.

Skutnabb-Kangas, Tove 2000. Linguistic Genocide in Education – or Worldwide Diversity and Human Rights? Mahwah–New Jersey–London, Lawrence Erlbaum Associates.

Skutnabb-Kangas, Tove 2012. Linguistic Human Rights. In Peter M. Tiersma and Lawrence M. Solan (eds.): The Oxford Handbook of Language and Law. Oxford, Oxford University Press, 235–247. p. DOI: 10.1093/oxfordhb/9780199572120.013.0017

Varennes De, Ferdinand 1996. Language, minorities and human rights. The Hague, Kluwer Law.

Varennes De, Fernand – Kuzborska, Elżbieta 2019. Minority Language Rights and Standards: Definitions and Applications at the Supranational Level. In Gabrielle Hogan-Brun and Bernadette O’Rourke (eds.): The Palgrave Handbook of Minority Languages and Communities. London, Palgrave Macmillan, 21–72. p.

Weydt, Harald 2015. Linguistic borders – language conflicts: Pleading for recognition of their reality. In Rosenberg, Peter–Jungbluth, Konstanze–Rhobodes, Dagna Zinkhahn (eds.): Linguistic Construction of Ethnic Borders. Frankfurt am Main, Peter Lang, 131–145. p.

Wright, Sue 2012. Language policy, the nation and nationalism. In Bernard Spolsky (ed.) The Cambridge Handbook of Language Policy. New York, Cambridge University Press, 59–78. p.

A kárpátaljai magyar nyelvváltozatok szovjet párt- és kolhozélettel kapcsolatos archaizálódó neologizmusai

1. Bevezetés

Első olvasatra talán furcsállni véli az olvasó a címben szereplő látszólagos paradoxont, vagyis azt, hogy a neologizmusok miként archaizálódhatnak. Természetesen ebben az esetben nem egyenidejűségről van szó, hanem arról, hogy az 1900-as évek első harmadában a szovjet rendszer számos olyan politikai, gazdasági és közéleti újítással rukkolt elő, melynek hatása a nyelvben is megmutatkozott, hiszen az új dolgoknak új nevet kellett adni. Ezek az újonnan megalkotott szavak, a korszak neologizmusai, melyek túlnyomórészt a Szovjetunió különböző korszakainak politikai-ideológiai és történelmi folyamataihoz kapcsolódnak (Kаganov 2012, 267. p.), azaz erős ideológiai színezetet hordoznak magukon, s mint ilyenek a társadalmi rendszer átalakulása, a Szovjetunió felbomlása, valamint a kolhozok 2000-es évek fordulóján bekövetkező felszámolása révén kikerültek az aktív szókincsből, s folyamatosan archaizálódnak, mivel az általuk jelölt fogalmak manapság már nem vagy csak a történettudományban felbukkanó szakszavakként használatosak. (Kаlinovskа 2008, 36. p.)

Az orosz nyelv – mint a nemzetek közötti érintkezés nyelve – politikai, gazdasági, ideológiai és nem utolsósorban hadászati okokból kivételezett helyzetet élvezett (Csernicskó–Melnyk 2007, 138. p.; Csernicskó 1998a, 145–146. p.; Csernicskó 1998b, 5. p.), s így a szovjet éra idején az erős orosz nyelvi dominancia hatására több ezer orosz vagy orosz közvetítésű lexikai elem honosodott meg a tagköztársaságok nyelvében, melyek jelenléte a nyelvhasználat minden színterén kimutatható. (Isaev 2002, 114. p.) Kótyuk István az 1974-ben megvédett doktori értekezésében (nyomtatásban 2007, 95–96. p.) a kárpátaljai magyar nyelvváltozatokban 1945 után meghonosodott kölcsönszavakat – melyeket Lizanec Péter (1993) később „új” elemekként említ – külön kezeli, s a következő csoportokba sorolja: 1. a szovjet intézményrendszerrel kapcsolatos szókincs: vikonkom < ukr. виконком ’исполком’ ’végrehajtó bizottság’; 2. az ipar és mezőgazdaság tárgykörébe tartozó szavak: holova < ukr. голова колхоза или совхоза ’a kollektív gazdaság vezetője’; 3. a hivatalos élet szavai: zájáva < ukr. заява ’заявление’ ’kérvény’; 4. az életkörülményekkel kapcsolatos szavak: hrecska < ukr. гречка ’гречка’ ’hajdina’; 5. a kereskedelemmel kapcsolatok szavak: csájna < ukr. чайна ’чайная’ ’teázó’; 6. az oktatás szókincsébe tartozó szavak: csodennik < щоденник ’дневник’ ’napló’. Fontos azonban megjegyezni azt, hogy az 1945 utáni átvételek egy része olyan köznyelvi, politikai és ideológiai színezettől mentes szó, amely ma is aktív használatú mind a szláv (orosz és ukrán), mind pedig az onnan kölcsönző kárpátaljai magyar nyelvváltozatokban.

Természetesen, a címben foglaltak szerint jelen munka elsősorban azokkal a kárpátaljai magyar nyelvváltozatokban is meghonosodott orosz és ukrán kölcsönszavakkal (pontosabban azok egy részével) kíván foglalkozni, amelyek erősen kötődtek a szovjet éra politikai és gazdasági intézményrendszeréhez, s mint ilyenek a rendszer bukása után, az akkor aktív munkavállalóként tevékenykedő generáció egyre idősebbé válása és folyamatos elhalálozása révén fokozatosan archaizálódnak. A munkában bemutatásra kerülő példák a Beregi Hírlap[1] Arcanum Digitális Tudástárban elérhető lapszámait érintő kutatások révén kerültek adatolásra.

2. A szovjet ideológia és pártélet nyelvi hozadékai

A szovjet politikai rendszer a különböző társadalmi-politikai szervezetek egységes egészét jelenti, melyben minden egység sajátos funkciót lát el. A rendszer magában foglalja az irányító magot képező kommunista pártot, a nép képviselőinek szovjetjeit, az állami szerveket, a szakszervezeteket, a Komszomolt, a szövetkezeteket és más társadalmi szervezeteket, munkáskollektívákat. (Kapitanov 1979, 40. p.) A politikai rendszer tengelyét alkotó Szovjetunió Kommunista Pártjának a szervezeti felépítése azonban sohasem követte az állami szféra föderális jellegét, hanem olyan egységes és centralizált szervezet volt, amelyben az egyes tagköztársasági pártok csak területi szervezetként funkcionáltak. (Juhász 2010, 76. p.) A helyi kommunista pártszervezetek és a népbizottságok komoly felvilágosító munkát folytattak a nemzetiségek képviselői között, „megismertették őket a lenini nemzetiségi politika alaptételeivel, elmondták, hogy a Szovjetunióban élő különböző nemzetiségek egyenjogúak”. (Botlik 2003, 17. p.) Ugyanakkor az Orosz Szocialista Szovjetköztársaságon kívüli kommunista pártok vezetői számára világossá vált az a tény is, hogy „pártjukat a szovjet párt nem tekintette másnak, mint a szovjet párt, azaz a bolsevik vezetés által vezérelt globális »forradalmi munkásmozgalom« nemzeti osztagának”. (Kovrig 2016, 182. p.) Az 1922-ben létrejött Szovjetunió olyan totalitárius rendszer volt, melynek alapja egy olyan ideológia, amely a „szovjet ember” megteremtését volt hivatott elérni. Ez az ideológia elvileg két fő alappillérre támaszkodott: az egyik: a pártnak mindig igaza van, mivel a kommunizmushoz vezet; a másik: az ellenséggel szembeni gyűlölet a szovjet ember elengedhetetlen tulajdonsága. (Heller–Nyekrics 2003, 575–576. p.)

A pártvezetés e célok elérését biztosítandó kisajátított minden információforrást a külvilág felé, és a véleménynyilvánítást is monopolizálta. Egy fiktív világképet építettek fel, amellyel az embereknek azonosulniuk kellett, vagy úgy kellett tenniük, mintha egyetértenének vele. Bár a szovjethatalom mindenféle nemzetiségi-etnikai megkülönböztetés nélkül tevékenykedett polgárai kulturális színvonalának emelésén, a ’20-as és ’30-as években az egész Szovjetunióban számottevően megnövekedett az írni-olvasni tudás (Gyóni 2009, 83. p.), amihez természetesen az is hozzájárult, hogy számos nemzetiség számára engedélyezve volt az anyanyelvi oktatás. Ugyanakkor mindez a lenini nemzetiségi politika felszíni rétege volt: egyrészt a szovjet demokráciát hivatott szimbolizálni, másrészt a kommunista pártpropaganda céljait szolgálta. (Csernicskó 2013, 199. p.) A szovjet kommunizmus a pártnak az állam feletti és az államnak a társadalom feletti teljes ellenőrzésére épült. (Castells 2006, 23. p.) A hatalom legitimitásának igazolása érdekében hatalmas energiákat fordítottak a vezér- vagy Lenin-kultusz kialakítására és a Szovjetunió népszerűsítésére. (Kiss 2018, 30. p.) Óriási példányszámban jelentették meg szovjet írók, költők, tudósok, propagandisták műveit. (Horváth 2013, 44–46. p.) A kulturális-felvilágosító munka sikerének egyik biztosítéka az volt, hogy ebben a munkában maga a lakosság vett részt a szovjeteken, a szakszervezeteken, a Komszomolon, a nők szervezetein és a dolgozók önkéntes szervezetein keresztül. (Sipova 1955, 431. p.)

A rendszer legfontosabb célja tehát az emberek átnevelése volt, ezért az egész lakosságot (még a felnőtteket is) különböző iskolákba, tanfolyamokra küldték, hogy megtanulják az új eszmerendszert. (Horváth 2013, 39. p.) Az eszmék terjesztését természetesen a szovjet kommunista rendszer sajátos, illetve speciálisan erre a célra életre hívott intézmény- és szervezethálózatai látták el, s mint ilyenek értelemszerűen új vagy legalábbis új jelentéstartalommal bővült megnevezéseket kaptak. Ezek közül a legmagasabb szinten működő szervezet talán a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának végrehajtó szerveként 1919-ben létrehozott és működtetett politbüró (politbüro alakváltozatban is) (or. политбюро → политическое бюро) volt. A kommunista országokban általánosan is ismert és azonos jelentéstartalommal bíró kifejezés. A politbüró a Szovjetunió legfőbb hatalmi intézménye, az állami és pártélet igazi irányítója és kontrollálója. Hatalmának folyamatos kiterjedése gyakorlatilag már Lenin életében megindult, annak a puszta ténynek köszönhetően, hogy élén az ekkor még csak az egyik legambiciózusabb bolsevik vezetőnek tekinthető Sztálin állt, aki épp ezért ezt a hivatalt használta fel céljai elérésére. (Sinkovicz 1999, 122. p.) Így természetesen nem meglepő az sem, hogy az elnevezéssel a kárpátaljai magyarságnak szóló korabeli sajtótermékek hasábjain is találkozunk. Pl. A dolgozók hatalmas, lelkesült ünnepléssel fogadták Sztálin elvtárs és a Politbüro többi tagjainak, valamint a kormány tagjainak megjelenését a kormánypáholyban. [VZ[2], 1949.07.21./58. szám 1. old.]; A főváros védelmének időszakában a pártszervezetek politikai, szervezői és katonai irányítói munkáját Hruscsov N. Sz. elvtárs, az SZK(b)P KB politbürójának tagja, az UKP Központi Bizottságának első titkára, a Kijevi területi és városi pártbizottság titkára, a délnyugati arcvonal haditanácsának tagja irányította. [VZ, 1961.06.24./76. szám 4. old.]

A pártideológia terjesztésében komoly szerepet játszott a Lenin által megálmodott Össz-szövetségi Lenini Kommunista Ifjúsági Szövetség, azaz a Komszomol (or. Комсомол → Всесоюзный ленинский коммунистический союз молодёжи) is, amely az oktató-nevelő munka minden területén hathatós segítséget kellett volna, hogy nyújtson a pedagógusoknak. Pl. A Komszomolnak szép, nagy és mindennél fontosabb feladata van: a szovjet gyermekhad és fiatalság nevelése, vezetése kommunista szellemben, a Lenin és Sztálin elvtársak által örök időkre kijelölt úton. [VZ, 1946.04.7./28. szám 1. old.]; Komszomolszervezetünk tovább fokozza az agitációs és nevelő munkát az ifjúság között, a Komszomolba tömörítjük a még szervezeten kívüli ifjúságot, hogy ezáltal növeljük annak harcképességét. [VZ, 1952.08.24./70. szám 2. old.]

Az eszmei nevelés szempontjából ugyancsak kiemelkedő szerep jutott az egyes településeken működő kolhozok vezető feladatait ellátó, illetve a település más tanult személyeiből társadalmi (valójában politikai és központilag irányított) alapokon szerveződő előadói csoportoknak, azaz a lektórium-oknak is, melyek a kommunizmus szellemiségének terjesztésében játszott szerepük mellett az egymással való folyamatos versengés egyik szegmenseként kerültek értékelésre. Az előadói csoportok elsődleges feladata, a lentebb ismertetett politiskolákhoz és agitkollektívákhoz hasonlóan, a kolhozmunkások általános műveltségének a növelése volt, amelyet a sokszínű előadássorozatok megtartása révén kívántak biztosítani: Berényi elvtárs úgy szervezte meg a falusi lektórium munkáját, hogy rendszeresen tartsanak előadásokat természettudományi, mezőgazdasági és politikai témákról.[3] [VZ, 1955.09.22./76. szám, 2. old.] A lektóriumok legfontosabb szerepe valójában azonban a propagandamunka, a párthűség kialakítása, a kommunista eszmék terjesztése, valamint a szovjet dicsőség és a munkában való minél jobb előmenetelre való buzdítás volt: Az agitkollektiva, a falusi lektórium, a kulturfelvilágositó intézmények, a komszomolszervezet és női tanács egész munkáját a dolgozók nevelésére, a gazdasági feladatok teljesítésére irányítjuk. [VZ, 1953.11.15./93. szám, 2. old.]; Berehovón megnyílt a központi lektórium, amelynek a propagandamunka módszertani központjává kell válnia. [VZ, 1984.12.15./154. szám, 1. old.] Az eszmeiség fontos részét képezte az ateista tanok jelenléte is, amelyre ugyancsak kiemelkedő hangsúlyt fektettek a lektóriumok működésének szervezésekor: Az ateista irodalom jobb terjesztése és népszerüsitése céljából az iskola könyvtárában a lektórium tagjai könyvkiállitást létesítettek Hálán J., Gorkij M. és más írók vallásellenes müveiből. [VZ, 1966.03.05/28. szám, 2. old] A lektóriumok az ateista tanok és a pártszellemiség terjesztése mellett természetesen gazdasági és tudományos előadások fórumaként is funkcionáltak: A falusi lektórium tagjai előadásokat tartanak a kukorica négyzetes fészekrendszerü termesztéséről. [VZ, 1954.04.25/33. szám, 3. old.]; A napokban a badalovói lektórium tagjai meghallgatták Popovics Iván, a Területi Mezőgazdasági Kutatóállomás tudományos munkatársának «Az atomenergia felhasználása a népgazdaságban» cimü előadását. [VZ, 1960.11.03/131. szám, 4. old.] A lektóriumok sikeres működését a felsőbb nyomás helyett a hallgatóság szellemi fejlődés iránti igényével próbálták igazolni: Most már elegendő kifüggeszteni a klubban a lektórium munkatervét, amelyben feltüntetjük az előadó nevét, az előadás címét, időpontját és a nagyszámú hallgatóság biztosítva van. [VZ, 1952.02.17./15. szám, 2. old.]

A kommunizmus eszméinek terjesztésében hathatós szerepe volt a párt- és politiskolák (or. политшколаполитическая школа) létrehozásának is. A politikai nevelés e korszakban való fontosságát jól tükrözi az is, hogy „Ungváron 1960-ra az agitátorok 122 politiskolát és 112 elméleti szemináriumot hoztak létre, s ekkor a városban 5185 ember részesült, akikből 2222 kommunista volt”. (Bodnár 2015, 170. p.) Ezen iskolák legfontosabb célja az általános műveltség terjesztése mellett a politikai eszmék minél jobb elfogadtatása. Pl. A pártszervezet bürója nagy figyelmet fordít a komszomoltagok eszmei nevelésére és segített a komszomolbizottságnak két újabb politiskola megszervezésében, amelyek vezetésével Morgenthal és Filip elvtársakat, tapasztalt propagandistákat bízták meg. [VZ, 1952.01.13./5. szám 2. old.]; Így tehát érthető a Ruhagyár pártszervezete mellett működő, a marxizmus-leninizmus alapjait tanulmányozó politiskola hallgatóinak azon törekvése, hogy csakis a szovjet állam félévszázados útjának legfontosabb kérdéseivel foglalkozzanak, a legfontosabb mérföldköveket méltassák. [VZ, 1967.05.18./59. szám 2. old.]

A falusi lakosság körében a tömegpolitika terjesztése a kollektívába szerveződött agitátorok segítségével valósulhatott meg. Az agitkollektíva (or. агитколлективагитационный коллектив) feladatkörébe tartozott a kommunista eszmék, politikai ismeretek terjesztése a lakosság körében, és az aktív kultúrmunka a dolgozók között. (Bodnár 2015, 164–165. p.) Pl. Iskolánk tanítói kivétel nélkül kiveszik részüket a falusi kultúrintézmények és az agitkollektíva munkájából. [VZ, 1953.03.15./23. szám 2. old.]; Eredményes munkát végeznek a XXI. Pártkongresszus Kolhoz pártszervezete által irányított agitkollektíva tagjai. [VZ, 1970.02.17./20. szám 2. old.]

A kulturális élet terén elsősorban a megfelelő ideológiai felkészültséget hangsúlyozták. Számos rendezvény bemutatása kapcsán megjelent a népek egyenjogúságának, a szovjet kultúra nagyságának (melynek kereteit, mint tudjuk, a párt határozta meg) gondolata. A népművelés egyik eszköze a falusi klubok, művelődési házak megteremtése (Bodnár 2014, 256. p.), a kolhozok különböző egységeinél, valamint az egyes munkafolyamatoknál is megjelenő agitációs és kultúrfelvilágosító feladatokat is ellátó színjátszó és énekcsoportok, azaz az agitkultbrigádok (or. агиткультбригадаагит– «агитационный» + культ– «культурно-просветительный» + бригада.) létrehozása és aktív működtetése. Az ilyen alakulatok szerveződéséről és működéséről számos korabeli híradásban olvashatunk: Munkánk megjavítása érdekében kidolgoztuk az aratás idején a pártszervezet által végzendő munka tervét, amelyben előirányoztuk előadások, beszédek, újságfelolvasások tartását, a faliújság és harcilapok rendszeres kibocsátását, az agitkultbrigád fellépését a mezőn. [VZ, 1954.07.04./53. szám 2. old.]; A falusi agitkultbrigád résztvevői felkeresték a dolgozókat, hogy kellemesebbé tegyék pihenésüket, vidám dallal űzzék el a fáradságot, kellemes hangulatot teremtsenek köztük, találó dalokkal csipkedjék meg azokat, akik hátul kullognak a bő termésért folyó harcban. [VZ, 1964.05.28./63. szám 3. old.] Az újság hasábjain megjelenő írások a szovjet eszme terjesztésének okán ugyancsak hangsúlyozzák az agitkultbrigádok szellemi nevelés terén folytatott tevékenységének a fontosságát: pl. Az agitkultbrigád a dolgozók kommunista szellemben való nevelésének, a lusták elleni, a munka iránti szocialista magatartásért folytatott harc egyik fontos formája. [VZ, 1952.05.11./40. szám 3. old.]; Csak akkor értékes igazán az agitkultbrigád műsora, ha nemcsak szórakoztatja, de neveli, munkára serkenti a dolgozókat, dicséri az élenjárókat, bírálja a munkakerülőket, henyélőket és naplopókat. [VZ, 1973.04.12./44. szám 2. old.]

A fent említett szervezetek által végzett munka legfontosabb összetevőjének tehát elsősorban a párt és a rendszer felé irányuló feltétel nélküli lojalitás kialakítási szándékát tekinthetjük. Ez a tevékenység az általános tájékoztatás leple mögé bújtatva politinformáció (or. политинформацияполитическая информация) név alatt futott. Pl. A pártszervezeteknek állandóan gondoskodniuk kell róla, hogy minden politinformáció újabb ismeretekkel gazdagítsa a hallgatókat, kiszélesítse látókörüket, még jobb, odaadóbb munkára ösztönözze őket. [VZ, 1971.07.22./86. szám 1. old.]; Örömmel tapasztaljuk, hogy a rendszeres politinformáció a dolgozók kommunista nevelésének, munkaaktivitásának fontos eszköze lett. [VZ, 1984.01.28./12. szám 2. old.]

A fent bemutatott szovjet neologizmusok archaizálódási folyamatát a legszemléletesebben talán épp a forrásként használt Vörös Zászló anyagaiban való előfordulásuk mutathatja meg. Ha megnézzük az 1. számú ábrát, akkor láthatjuk, hogy az előfordulási gyakoriság az 1940–1979 közötti időszakokban tekinthető a legmagasabbnak, az 1980–1999 években még mindegyik szó előfordulására találhatunk példát, viszont a 2000-et követően, az újság létezésének közel másfél évtizedes időszakból már csupán az agitkultbrigád az a szó, amely ha egy alkalommal is, de említésre került.

Fontos lehet megjegyezni azt is, hogy a Komszomol szó előfordulásának ilyen mértékű kiugrását két tényező is motiválja: az egyik, hogy a szó ún. xenizmusként (erről lásd pl. Bakos 1991) a magyar nyelvterületen is általánosan használt volt, a másik pedig az, hogy a Nagymuzsalyban működő kolhoz ugyancsak a Komszomol nevet viselte. A politinformáció pedig azért nem került feltüntetésre, mert annak mindösszesen 26 előfordulása volt az újság anyagaiban.

1. ábra. A szavak előfordulási gyakorisága a Beregi Hírlap (Vörös Zászló) című újság hasábjain

 

3. A kolhozvilág és a gazdasági élet nyelvi hozadékai

A szovjet időszak természetesen nem csak a politikai ideológia vonatkozásában hatott a nyelvhasználatra. Az 1920-as s az 1930-as évek első harmada a kisbirtokok helyébe lépő állami és kollektív mezőgazdasági rendszerek kialakulásának időszaka volt. (Petrák 2000, 159. p.) A Szovjetunióban ebben az időszakban háromféle gazdaság működött: az állami birtokok – a szovhozok, a kollektív gazdaságok – a kolhozok és a nem szocializált gazdaságok (erről lásd Nagy 1941, 62. p.). Fontos azonban hangsúlyozni azt is, hogy mezőgazdaságban a kollektív gazdálkodás évtizedei tönkretettek minden kezdeményezőkészséget; az állami támogatás alacsony szinten tartotta az élelmiszerárakat, de eltorzította a kereslet és kínálat törvényeit. Nem a földművesek, hanem a bürokraták döntöttek arról, hogy mit termesszenek és mikor (Kennedy 1997, 220. p.), vagyis a szovjet gazdaság a lehető legnagyobb mértékben függött mind a Szovjetunió politikai rendszerétől, mind a pártvezetők napi cselekvési programjaitól. (Aron 2005, 22. p.)

A szovhozok (or. совхоз → советское хозяйство) megszervezését már 1918-ban elrendelték, s ezek a szocialista tulajdon magasabb rendű formáját jelképezték. (Nagy 1941, 64. p.) A parasztok számára a szigorú állami kötöttségek mellett működő szövetkezetekről a szovhozokra való áttérés ugyanis azt jelentette, hogy akkor is rendszeresen megkapják a minimálbért, ha a gazdaság veszteséget termel (Misiunas–Taagepera 1994, 309. p.), viszont ehhez „minden, korábban a földbirtokosok tulajdonát képező nagygazdaságot és jól megművelt birtokot” átadtak az államnak szovhozok létesítése céljából. (Heller–Nyekrics 2003, 81. p.) Pl. A szovhozok a tények, az eredmények megdönthetetlen erejével mutatták, hogy a mezőgazdaság, a technika és az agronómiai tudomány legújabb vívmányainak felhasználásával, a fejlődés és jövedelmezőség milyen magas fokára emelhető. [VZ, 1947.05.25./42. szám 1. old.]; A kolhozok, szovhozok és GTÁ-k dolgozói odaadóan munkálkodnak azon, hogy maradéktalanul teljesítsék a határozatban kitűzött feladatokat. [VZ, 1953.10.08./82. szám 1. old.]

A kollektív gazdaságokat jelölő kolhoz (or. коллективное хозяйство колхоз) szó a kolhozosítás terjedése révén, a jelölt kategóriával együtt xenizmusként, kizárólag a szovjetunióbeli reáliára vonatkoztatva nemzetközi szóként ismert, alakváltozatait tekintve igencsak színes képet mutat. A magyar kolhoz, kolchoz, kolkhoz, kolhosz, kolchosz, kolkhosz alakváltozatokhoz hasonlóan például a szó az angol nyelvben is több formában ismert: kolkhoz, kolkoz, kolkhos. Fontos lehet azonban azt is megjegyezni, hogy mivel a szovjet típusú mezőgazdasági üzem elnevezése Magyarországon nem a kolhoz, hanem a termelőszövetkezet (röviden téesz) lett, mindezek az elnevezések a magyarországi standardban xenizmusok maradtak. Ugyanakkor a kárpátaljai magyarok körében a helyzet teljesen más volt. Esetükben a kolhozok a mindennapok szerves részét képezték, melyek a létrehozásuk viszontagságait követően (erről lásd pl. Dupka 2014, 75–89. p.; Molnár D. 2015), több évtizeden át a helyi lakosság túlnyomó többségének a megélhetését is biztosítani voltak hivatottak. Pl. Példákkal kell bebizonyítani, hogy a kolhoz, a kollektív gazdálkodás a magángazdálkodással szemben a dolgozók életszínvonalát mennyire felemeli s mily nagymértékben előmozdítja egész népgazdaságunk fellendülését. [VZ, 1947.06.05./45. szám 2. old.]; A kolhozban rendszeresen folynak a közgyűlések és a brigádgyűlések, ezeken minden alkalommal politikai, vagy mezőgazdasági tárgyúelőadásokat tartanak. [VZ, 1951.06.28./50. szám 2. old.] A kolhoz szó természetesen a kárpátaljai magyar nyelvváltozatokban is számos hibrid kölcsönszó alapjául szolgál. Ilyenek például: a kolhoziroda – A kolhoziroda folyosóján kifüggesztett lap melletti levélszekrénybe a kolhoz minden részlegéről futnak be értesítések a lap számára az ott folyó munkáról. [VZ, 1953.07.12./57. szám 3. old.]; kolhozrendszer – A Szovjetúnió, hála a kolhozrendszer győzelmének, haladó szocialista mezőgazdasági ország lett. [VZ, 1946.02.07./11. szám 2. old.]; kolhoztanya – Folyamatban van egy ut, a kolhoztanyához vezető, mintegy 800 méteres út elkészítése is. [VZ, 1951.03.29./25. szám 4. old.]; kolhozmunka – Az agitkollektíva gyűlésein többször foglalkoztunk a kolhozmunka szervezési szabályainak ismertetésével, a munkafegyelem megszilárdításáért folyó harc formáival. [VZ, 1952.05.11./40. szám 2. old.] kolhozautó – Az új garázsban 10 kolhozautó áll. [VZ, 1957.03.6./28. szám 3. old.]

Az újonnan létrejött gazdasági szövetkezetek parasztmunkásait egységes megnevezéssel kezdték el illetni. A kolhozokban dolgozó parasztokat az orosz nyelvben a колхозник szóval nevezték meg, amelyet az orosz колхоз-ból a –ник szuffixum segítségével alkottak. A megnevezést mára már az orosz nyelvben is az archaizálódott szovjetizmusok között tartják számon. A magyar nyelvhasználók számára idegen hangzású kölcsönzés helyett az idegen szavakhoz járuló –ista melléknév- és főnévképző (erről részletesen lásd Gyalmos 1933, T. Somogyi 2011) felhasználása révén kolhozista formában vált a kárpátaljai magyar nyelvjárásokban általánosan használttá, pl. Ha mindenki szocialista megőrzésbe veszi a reábízott felszerelést, mindenre úgy ügyel, mintha az sajátja volna és a lehető leghoszszabbra igyekszik nyújtani minden eszköz használhatósága idejét, sokszáz munkanapot takarítunk meg, növeljük kolhozunk gazdagságát, a kolhozisták jómódját. [VZ, 1951.05.13./37. szám 3. old.] A munkásnők megnevezésére itt is külön szó használatos, ők a kolhozistanő-k. Pl. Ezért tervbe vettük, hogy segítséget nyújtunk a kolhozistanőknek abban, hogy kivehessék részüket a kolhozmunkából. [VZ, 1951.07.15./55. szám 2. old.] Érdekes tény viszont az, hogy a kolhozista szó analógiájára a szovhoz származékaként létrejövő szovhozista megnevezés viszont nem honosodott meg, helyette csupán a hibrid kölcsönszóként megjelenő szovhozmunkás alakot tudjuk adatolni, pl. A konzervatórium növendékei bányászifjak, kolhozisták és szovhozmunkások, akik előtt Lenin–Sztálin pártja nyitotta meg a művészethez vezető széles utat. [VZ, 1950.07.23./59. szám 4. old.] A szovhozmunkások szakszerűen végezték el a vermelést, így a fagy nem tehet kárt a répában. [VZ, 1988.11.24./141. szám 3. old.]

Az 1900-as évek második felében szovjet mintára Európa számos országában alakultak szövetkezetek, melyek országonként típusaikban és nevükben is számos eltérést mutattak (erről lásd Erdei 1959/1977). Romániában a megfelelő intézmény neve például a kollektív volt, lásd pl. Nagyon sok embert vonzottak a marosvásárhelyi nagyüzemek, gyárak. Ekkor még a kollektív sem működött „teljes gőzzel”. De 1962-re aztán már befejezték a kollektivizálás folyamatát tűzön-vízen át. (Nemes 2012, 54. p.) Ezzel párhuzamosan ugyanakkor használatos volt az orosz nyelvi eredetű kolhoz kölcsönszó is: A kúria tornácán, a kolhoz székházában néztük az eget… (Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, B. oldal. 2002. november 28.) A kollektív-ben dolgozókat pedig kollektivista névvel illették a romániai magyar közösségben, pl. Például, az állam 80 banit fizetett az általuk termelt búza kilójáért, majd visszaküldte a korpát, melynek kilóját 1 lejben vásárolhatta meg a kollektivista tehene, malaca részére. (Romániai Magyar Szó, 2001. szeptember 26. 5. old.). A Szlovákiában élő magyar közösség nyelvében az adott intézményt viszont efsz (egységes földműves-szövetkezet) jelölte: A szocializáció bizonyos helyi szinten megvalósuló betetőződését jelentette a III. típusú Egységes Fölműves Szövetkezetek (EFSz) megalapítása 1949-ben. (Kónya 2013, 497. p.) A magyar nyelvi megfelelővel párhuzamosan használatos volt a kölcsönszói változata is, azaz a JRD (jednotné roľnícke družstvo): A Vöröslobogó egységes földműves szövetkezet, mint később megtudtuk, Szlovákia legjobban gazdálkodó JRD-je. (Fejér Megyei Hírlap, 1957. december 12. 3. old.) Az itt dolgozókat pedig jéerdés néven említették: Hajnalonta kelt, és a morcos tekintetű jéerdés munkásokkal utazott a helyi szövetkezetig. (Kálmán 2011, 28. p.)

A mezőgazdasági munkákat végző személyeket különböző csoportokba szervezték, amelyeket leggyakrabban brigád-nak, a vezetőket pedig brigádvezetőnek vagy brigadérosnak nevezték. A brigád (’dandár’) és brigadéros ’dandárparancsnok’ katonai műszóként már a 18. sz. óta megvolt a magyarban is (TESz 1, 369. p.) azzal a különbséggel, hogy a magyarországi használatban a jelentésben közben elavult brigadéros nem „frissült” szovjet mintára, mint ahogy ez Kárpátalján megtörtént. Mind a ’munkacsapat’, mind a ’munkacsapat vezetője’ jelentés az eredeti katonai jelentéshez képest szovjet fejlemény (Anikin 4, 209–210. p.), vagyis ezek a magyar nyelv vonatkozásában tükörjelentésnek minősülnek. (Kiss 1976, 33–35. p.) A brigád szó kapcsán lásd pl. Ezúttal elhatározták azt is, hogy szervezett brigádjaikkal felveszik a szocialista versenyt és ezen versenyre kihívják Nagyszőlős szőlőmunkásait. [VZ, 1946.06.27./52. szám 1. old.]; A brigádok között a legnagyobb termelési eredményt a bodnárok érték el. [VZ, 1950.08.24./68. szám 2. old.], a brigádvezető kapcsán: A tél folyamán meg kell szerveznünk a csoportvezetők, brigádvezetők rendszeres oktatását, hogy a hasonló hibák többé ne forduljanak elő. [VZ, 1949.11.27./95. szám 2. old.] A munkacsoportok másik megnevezéseként elterjedt volt a lánka (ukr. ланка) is: pl. A 18-50 emberből, férfiakból és nőkből álló brigádokat, nagyobb munkateljesítmény elérése céljából, lankákra munkáscsoportokra osztották, amelyek mindegyike 10-10 kolhoztagot foglal magában. [VZ, 1947.04.17./31. szám 1. old.] Ezeket a lánkás, vagy a szláv nyelvi alaknak inkább megfelelő lánkovij (ukr. ланковий – csoportvezető) irányította. Utóbbiak csak az élőnyelvi vizsgálatok során kerültek adatolásra, sajtónyelvi előfordulásuk nincs.

A jobb munkaeredmények elérése céljával a humán és a gépi erőforrásokat is igyekeztek minél jobban kihasználni, munkafolyamatokat végző egységes csoportokban összeállítani. Ezek egyike a mezőkön dolgozó, egymás munkáját segítő személyeket gyűjtötte össze egy úgynevezett masszivában (or. массив – tömb). Lásd pl. Az agitátor azt ajánlotta, hogy az aratásnál is alkalmazzák ezt a módszert úgy, hogy a kaszásból, marokszedőből és kévekötőből álló aratócsoportok részlegeit egy masszivában jelöljék ki. [1957.07.19/ 85. 1. old.] A másik ilyen jellegű erőösszevonás a mezőgazdaságban és a gyári munkában alkalmazott gépeket érintette. Ezeket úgynevezett agregátok vagy agregátusok (or. агрегат – munkasorba rendezett gépek egysége), melyek természetesen csak a kiváló összehangolás révén működhettek problémamentesen. Lásd pl. Az őszi kalászosok betakarításával egyidejűleg a kombájnnal egy agregátban dolgozó kultivátorok segítségével elvégezzük a tarlóhántást. [1954.04.4./27. 3. old.]; A traktoragregátok csoportos munkájánál a traktoristának találkoznia kell a gépekkel a szegélyen és beállítani a gépeket az új barázdába. [1960.10.27./128. 4. old.]; A gép produktivitása 12 – 15 százalékkal szárnyalja túl az eddigi agregátusokét. [1956.06.3./49. 1. old.]

A mezőgazdasági munkákban is meghirdetett munkaversenyek kapcsán kiemelkedő hangsúlyt fektettek a megművelt területek nagyságára és az egy hektáron megtermelt mezőgazdasági termékek (legyen szó gabonáról, zöldség, vagy gyümölcsfélékről) mennyiségére. Ezért talán nem meglepő tény az sem, hogy ezekhez kapcsolódóan szláv eredetű mértékegység-elnevezések is használatosak voltak. Ilyen például a földterület mérésére szolgáló régi orosz deszjatyin (or. десятина), melynek több típusa is ismert volt, s ennek megfelelően 1,09 hektárnyi vagy 2400 négyzetméternyi területet jelölt. Pl. A parasztok a szovjet rendszerben 150 millió deszjatyin földet kaptak, mely azelőtt a földesurak, az állam és a szerzetesrendek tulajdona volt. [VZ, 1957.07.26./88. szám. 2. old.] A szó melléknevesült formában is adatolható: Eljött az első tavasz, és a kolhoz kezdeményezői kimentek a mezőre, 23 deszjatyinos földrészlegükre. [VZ, 1957.07.3./78. szám 3. old.] Emellett a dekár (or. декар), azaz a 10 árnak megfelelő mértékegység is használatos volt, pl. A családok több mint fele, – nálunk 210 van – régen alig rendelkezett 30 dekár földdel. [VZ, 1957.07.17./84. 4. old.] Ugyancsak előfordul az újság hasábjain a szotek (or. сотка feltehetően a genitivus plurális alak került a kárpátaljai magyar nyelvváltozatba, vö. or. сотых) területmérték is, amely alapvetően egy 100 négyzetméternyi földterületet jelöl, lásd pl. Éppen az elnökkel osztozkodott azon, hogy elvettek tőle 10 szotek földet, amit eddig törvénytelenül használt. [VZ, 1956.09.16./94. szám 4. old.]; Viszont a szotek szó a kárpátaljai magyarok körében végzett élőnyelvi vizsgálatok során egy tetszőleges (5-25-70 szotekes) alapterületű, mezőgazdasági céllal használt, nem háztáji jellegű földrészleg elnevezéseként is adatolásra került. Ugyancsak a mértékegységek kategóriájába tartozik az újság hasábjain még az 1950-es években is előforduló pud (or. пуд), amely az 1899-es mértékegység-rögzítés alapján 16,3804964 kilogrammnyi súlyt jelölt, s Oroszországban is csak az 1920-as évek első feléig volt használatos. Pl. A köztársaság kolhozai és szovhozai 1955-ben 159 millió pud szemesterményt adtak az államnak terven felül. [VZ, 1956.06.13./53. 1. old.]

Természetesen még számos olyan, a szovjet éra idején elterjedt és aktívan használt szót említhetnénk, amelyek mára már az ideológiai színezet vagy a technikai fejlődés vívmányainak köszönhetően teljesen kivesztek a mindennapi használatból, de úgy véljük, hogy a fenti példák is kellőképp tanúsítani tudják azt, hogy milyen mértékű nyelvi változások zajlottak le az elmúlt 50–70 év során, s azt is, hogy a szovjet politikai és gazdasági élet alakulása (fejlődése) mekkora hatást gyakorolt a Kárpátalján élő magyar kisebbség nyelvhasználatára.

4. Összefoglaló

Az 1900-as években a Szovjetunió kommunista eszméi az élet minden színterére jelentős hatást gyakoroltak. A pártvezetés a „szovjet ember” megteremtésén fáradozva igyekezett mindent az irányítása alá vonni, szóljon ez akár a közéletről, akár az állampolgárok kikapcsolódási lehetőségeiről. Ugyanez volt érvényes természetesen a mezőgazdasági és ipari tevekényeségekre is. Itt a pártvezetés a folyamatos versengés szellemiségében igyekezett minél kiválóbb eredményeket elérni, bebizonyítani mindenki számára, hogy mindig lehetőség van a jobb eredmények elérésére. Az ideológiai és gazdasági hatás természetesen nem csak az emberek mindennapjait hatották át, megmutatkoztak a nyelvhasználatukban is. Számos olyan új fogalom, használati tárgy, munkafolyamat, foglalkozás született ekkor, amelynek új nevet kellett adni, s amely a kisebbségek, s így a kárpátaljai magyarság nyelvhasználatában is ekvivalens nélküli szóként, közvetlen kölcsönzés formájában került meghonosodásra. E szavak jelentős része az adott időszakra jellemző mozaikszó, melyek napjainkban már elsősorban szovjetizmusként vagy historizmusként a történelem és a néprajzi tárgyú kutatások során kerülnek említésre.

Irodalom

Anikin = Аникин A. Е., Русский этимологический словарь. Русский этимологи-ческий словарь 1–15 (а–еренга). Москва–Санкт-Петербург, Рукописные памят-ники Древней Руси–Нестор-История, 2009–2021.

Aron, Raymond 2005. Demokrácia és totalitarizmus. Fordította és jegyzetekkel Ellátta Kende Péter. Budapest, L’Harmattan Kiadó–Szegedi Tudományegyetem Filozófia Tanszék.

Bakos Ferenc 1991. Az idegen szavak egy sajátos csoportja: a xenizmus. Magyar Nyelv, 87, 306–312. p.

Bodnár Alexandra 2014. A szovjet ideológia terjesztése a Beregszászi járásban az 1945–1953-as időszakban. Acta Academiae Beregsasiensis. XIII. évfolyam, Beregszász–Ungvár, 13, 249–260. p.

Bodnár Alexandra 2015. A szovjet ideológia megjelenési formái Kárpátalja magyarsága körében (1953–1964). Acta Academiae Beregsasiensis. XIV. évfolyam, Beregszász–Ungvár, 14, 164–175. p.

Botlik József 2003. Kárpátalja mint Zakarpatszka-Ukrajna autonóm szovjet tagköztársaság (1944. november 27. – 1946. január 22.) II. Valóság. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat és a Magyar Hivatalos Közlönykiadó Kft. havi folyóirata. 46. évfolyam 11. sz. 17–38. p.

Castells, Manuel 2007. Az évezred vége – Az információ kora. Gazdaság, társadalom és kultúra III. kötet. Az információs társadalom klasszikusai. Budapest, Gondolat-Infonia.

Csernicskó István–Melnyk Svitlana 2007. Az ukrajnai kisebbségek és a nyelvi oktatás. In Orosz Ildikó (szerk.): Magyarok a Tisza-forrás környékén. A felső-Tisza-vidéki magyarok anyanyelvi-oktatási helyzete egy kutatás tükrében. Ungvár, PoliPrint, 120–148. p.

Csernicskó István 1998a. A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján). Budapest, Osiris Kiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely.

Csernicskó István 1998b. Az ukrán nyelv Kárpátalján. Regio. Kisebbség, politika, társadalom. 9. évf. 1. sz. 5–48. p.

Csernicskó István 2013. Államok, nyelvek, államnyelvek. Nyelvpolitika a mai Kárpátalja területén (1867–2010). Budapest, Gondolat Kiadó.

Dupka György 2014. A szovjet hatóság megtorló tevékenysége Kárpátalján (1944–1991). Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó. /Kárpátaljai Magyar Könyvek, 232./

Erdei Ferenc 1959/1977. Erdei Ferenc összegyűjtött művei. Mezőgazdaság és szövetkezet. Budapest, Akadémia Kiadó.

Gyalmos János 1933. Latin eredetű képzőink. Magyar Nyelv, 29, 221–235. p.

Gyóni Gábor 2009. Orosz birodalom volt-e a Szovjetunió? In Juhász József–Krausz Tamás (szerk.): Az új nemzetállamok és az etnikai tisztogatások Kelet-Európában 1989 után. Budapest, L’Harmattan Kiadó–ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, 77–92. p.

Heller, Mihail–Nyekrics, Alexander 2003. Orosz történelem. II. kötet. A Szovjetunió története. Budapest, Osiris Kiadó.

Horváth Attila 2013. A magyar sajtó története a szovjet típusú diktatúra idején. Budapest, Médiatudományi Intézet.

Isaev 2002. = Исаев М. И. Этнолингвистические проблемы в СССР и на постсоветском пространстве. In Вопросы языкознания Российская академия наук, Отделеные литературы и языка, «Наука» Москва – 2002. №6. ноябрь-декабрь, 101–117. p.

Juhász József 2010. Föderalizmus és nemzeti kérdés. Az etnoföderalizmus tapasztalatai Közép és Kelet-Európában. Budapest, Gondolat Kiadó.

Kaganov 2012. = Каганов Ю. О. Радянський мовний дискурс: політико-ідеологічні особливості та протидія. Наукові праці історичного факультету Запорізького національного університету, 2012, вип. XXXII. 267–272 p.

Kalinovska 2008. = Калиновска О. В.: Проблеми лексикографічного опису ідеологічно забарвлених лексичних одиниць. Наукові записки. Том 85, Філологічні науки, Національний університет „Києво-Могилянська академія”. 2008. 35–39. p.

Kálmán Gábor 2011. Reggeltől estig. Palócföld, 57. évf. 1. sz. 27–30. p.

Kapitanov I. V. 1979. Az SZKP a fejlett szocialista társadalom politikai rendszerében. Pártélet. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának folyóirata. 24. évf. február / 2. sz. 39–48. p.

Kennedy, Paul 1997. A huszonegyedikszázad küszöbén. Budapest, Napvilág Kiadó.

Kiss Lajos 1976. Szláv tükörszók és tükörjelentések a magyarban. Nyelvtudományi Értekezések 92. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Kiss Lajos András 2018. Alekszandr Dugin politika- és államelmélete – egy multipoláris világrend víziója. Pro publico bono – Magyar közigazgatás. A Budapesti Corvinus Egyetem Közigazgatás-tudományi Karának folyóirata. 3. sz. 22–55. p.

Kónya Péter (szerk.) 2013. Királyhelmec története. Prešov, Az Eperjesi Egyetem kiadványai.

Kótyuk István 2007. = Ковтюк И. Украинские заимствования в ужанском венгерскoм говоре. Под редакцией и с предисловием А. Золтана. Ниредьхаза.

Kovrig Béla 2016. Nemzeti kommunizmus és Magyarország. Egy eszme története. Budapest Gondolat Kiadó–Barankovics István Alapítvány.

Lizanec Péter 1993. = Lizanec Petro Ukrán valamint orosz elemek a kárpátaljai magyar nyelvjárásokban. Az Ungvári Hungarológiai Intézet tudományos gyűjteménye, Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 50–56. p.

Misiunas, Romuald J.–Taagepera, Rein 1994. A nemzeti kultúra újjáéledése: 1954–1968. In Georg von Rauch–Romuald J. Misiunas–Rein Taagepera (szerk.): A Balti államok története. Budapest, Osiris-Századvég.

Molnár D. Erzsébet 2015. Kárpátaljai magyarok a Szovjetunió hadifogoly- és munkatáboraiban (1944-1953). Doktori értekezés, kézirat. Debrecen, Debreceni Egyetem.

Nagy Iván Edgár 1941. Szovjet-Oroszország kollektív mezőgazdasági termelése. Budapest, Cserépfalvi.

Nemes Gyula 2012. Marosszentgyörgy történetéből. Marosvásárhely-Marosszentgyörgy, Megjelent a Mentor Kiadó gondozásában.

Petrák Katalin 2000. Magyarok a Szovjetunióban 1922–1945. Politikatörténeti füzetek 16. Budapest, Napvilág Kiadó.

Sinkovicz István 1999. A Politbüró.   Klió: történettudományi szemléző folyóirat, 8. évf. 3. sz. 122. p.

Sipova G. M. 1955. A kommunista párt harca a néptömegek kulturális színvonalának emeléséért a népgazdaság helyreállításának békés munkájára való áttérés időszakában (1921–1925). In Niederhauser Emil (szerk.): Szovjet történeti tanulmányok I. Budapest, Akadémiai Kiadó.

TESz. = Benkő Loránd főszerk., A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára 1–3. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1967–1976.

  1. Somogyi Magda 2011. Janurik Tamás, Magyar képzőszótár. A mai magyar köznyelv képzőváltozatai. Magyar Nyelv, 107, 227–232. p.

 

Dél-Szlovákia gazdasági helyzete a koronavírus árnyékában

Bevezető

A 2020 kora tavaszán a világszerte terjedő koronavírus csakhamar jelentős gazdasági problémákat okozott. A pandémia kezdetén, amikor még nem létezett hatékony védekezési módszer, a legáltalánosabb, egyben évezredes eljárást kellett alkalmazni: az emberek közötti érintkezések minimalizálását. Megkezdődött a lezárások korszaka. Ez a globalizált világban valamennyi gazdasági szereplő számára óriási gondokat okozott. A belföldi és külföldi ellátási láncok felszakadoztak, ami a termelésben eredményezett problémákat. A szolgáltatói szektort, kiemelten a közétkeztetést vagy turizmust érték a legnagyobb károk.

A tanulmány a koronavírus által okozott gazdasági nehézségeket vizsgálja Dél-Szlovákia területén. Dél-Szlovákia alatt 16 járást és két nagyvárost értünk. A tanulmány első részében áttekintést adunk a vizsgált területről, amelyben bemutatjuk a 2021-ben végzett cenzus eredményeit, majd felvázoljuk a terület gazdasági potenciálját. A gazdasági helyzet elemzéséhez regionálisan is mért makrogazdasági mutatókat hívunk segítségül, mint a munkanélküliségi ráta, az átlagbér és a vállalati hatékonyság. Mivel 2022 tavaszán még sok gazdasági mutatónak csak 2020-ból származó adatai érhetők el, ezért teljes körű elemzés nem végezhető, de az már most látható, hogy az országos negatív trendek Dél-Szlovákiába is begyűrűztek.

Szlovákia gazdasági helyzete – általános kitekintés

A koronavírus komoly gazdasági következményekkel járt a világ valamennyi országára nézve. Vagy azért, mert az emberi életben hozott jelentős veszteségeket, vagy azért, mert a járványellenes intézkedések okoztak komoly gazdasági problémákat. Szlovákia az elmúlt években mindkettőtől szenvedett. A negatív hatások gyakorlatilag valamennyi makrogazdasági mutató esetében látványosak voltak. A problémákat tovább súlyosbította, hogy a 21. század elején az ellátási láncok bonyolult szövevénye alakult ki, és az egyik földrajzi térségben vagy szektorban kialakult probléma gyorsan továbbgyűrűzik egy másik térségbe vagy ágazatba, miközben negatív hatásai hatványozódnak. A pandémiára azért sem lehetett felkészülni, mivel külső sokkhatásként érte a gazdaságot. Az utóbbi három évben Szlovákia negyedéves gazdasági teljesítménye az előző negyedévhez képest következőképpen alakult:

1 táblázat. A GDP negyedéves változása Szlovákiában

Forrás: Szlovák Nemzeti Bank

A 2020-as esztendő első fele óriási megrázkódtatást okozott a gazdaságának. Azt, hogy ez alapvetően külső okoknak köszönhető, az mutatja, hogy a visszakapaszkodás már az év második felében megtörtént. 2021 elején az ismételt lezárásoknak köszönhetően újra visszaesés volt tapasztalható, de ennek mértéke már sokkal kisebb volt. Ezek az adatok természetesen a foglalkoztatás területén is lecsapódtak, a munkanélküliség megemelkedett. Ezzel a kérdéssel Dél-Szlovákia esetében fogunk foglalkozni.

Amit még érdemes tárgyalni, az a pénzromlás üteme. Az ellátási láncok felbomlása az infláció megugrását okozta. A szakértők többsége ennek a mutatónak az esetében is csak egy átmeneti romlást várt, ez azonban nem így történt. A monetáris politika átfogó elemzése helyett itt csak egy összefüggésre mutatunk rá. Ennek hátterét a következőképpen lehet megvilágítani:

Jelenleg a legelterjedtebb válságkezelési módszer a megfelelő mennyiségű likviditás – pénz – biztosítása a központi bankok részéről. Ezt a módszert alkalmazták a 2009-es hitelválság idején is. A pénzelmélet alapvető tétele alapján azonban a több pénz előbb-utóbb áremelkedést okoz. Ennek a jelenségnek vagyunk a tanúi most is. Vannak, akik szerint a jelenlegi infláció inkább a korábbi válságkezelések mellékhatása.

1. ábra. Az infláció havi változása 2019 januárja és 2022 márciusa között [%] Forrás: www.nbs.sk, saját szerkeszté

Az ábrán látható, hogy havi lebontásban gyakoribbak azok a hónapok, amikor az árak nőttek. Az utóbbi mintegy három évben az áremelkedés kétszer volt gyorsabb, az első lezárások idején, 2020 tavaszán, majd 2021 és 2022 fordulóján.

Nagyon fontos mérőszám még az eladósodottság is. 2021 végén ennek értéke elérte a bruttó nemzeti össztermék 63,1%, az ország történetében a legmagasabb értéket. (www.ardal.sk)

Dél-Szlovákia mint gazdasági tér

Korábbi ezen folyóirat hasábjain megjelent hasonló témájú írásunkban (Horbulák 2015) már meghatároztuk, mit értünk Dél-Szlovákia alatt. A tanulmányban Dél-Szlovákia egy meghatározott földrajzi területet, amely 16 járás és két nagyváros aggregált – összesített területéből áll. A terület egyik fontos jellemzője, hogy lakosainak jelentős része magyar nemzetiségű. Tekintettel arra, hogy 2021 folyamán Szlovákiában népszavazást tartottak, most újra időszerű a 16 járás nemzetiségi adatait áttekinteni.

2.táblázat. Dél-Szlovákia járásai és nagyvárosai kiterjedése és lakossága 2021-ben

Forrás: www.slovakiasite.sk, www.statistics.sk

A bemutatott adatokhoz hozzá kell tenni, hogy a 2021-es cenzus idején bevezették az ún. második nemzetiség megjelölésének intézményét, aminek köszönhetően további 34 089 ember vallotta magát magyarnak.

A gyakorlati közigazgatási és nemzetiségi megközelítés mellett érdemes Dél-Szlovákia lehatárolását elméleti szempontból is megvizsgálni.

A tér, egy adott terület lehatárolásával a regionális tudományok foglalkoznak. Nemes Nagy József (2009, 185–186. p.) a problémát a következőképpen közelíti meg:

„A regionális tudományokban a régió lehatárolt, a környezetétől elkülöníthető, területi egység a nemzeti és a települési szint között, amelyet a társadalmi folyamatok széles körét átfogó, soktényezős társadalmi-gazdasági összekapcsoltság (kohézió), lakosainak érzékelhető regionális összetartozása (identitástudata), valamint érdemi irányítási hatáskörű és önállóságú regionális intézmények rendszere fog tartós egységbe.”

A felsorolt szempontoknak Dél-Szlovákia, de a Szlovákiában élő magyarok által lakott területe sem felel meg. Dél-Szlovákia mint egységes közigazgatási terület nem létezik, pontos határai nincsenek, akárcsak közigazgatási intézményrendszere. Ennek számos oka van. Ezek között ki kell emelni azt, hogy Szlovákia, a volt Csehszlovákia keleti része, bármiféle történeti előzmény nélkül 1919 folyamán jött létre. Csehszlovákia mintegy háromnegyed évszázadnyi létezése alatt több határmódosítást élt meg, és belső etnikai viszonyai alapvetően megváltoztak. Kimondva-kimondatlanul a kül- és belpolitika az országot egy ideiglenes képződmények tartotta, ezért nem is volt mindig igény bizonyos részeinek az elkülönítésére. Tekintettel a terület etnikai jellegére, az ország politikai vezetése is mereven elzárkózott Dél-Szlovákia valamilyen szintű adminisztratív meghatározására, kijelölésére. Ez érvényes a később önállósodott Szlovákiára is. Ezt egészíti ki Nemes Nagy József is: a „régió kijelölése […] gyakran erős hatalmi-politikai töltetű, vitatott kérdés.”

A regionális tudományokban alkalmazott elméletek szerint (Dusek 2004, 64–65. p.) a térfelosztásnak három célja van: egyrészt tudományos, hogy a téralkotó elemek elemezhetőek legyenek, adminisztratív, hogy irányíthatók legyenek, és létezik egy hétköznapi cél is, a lokalizálhatóság. Amíg az első kettő esetében a határvonalak élesen meghatározottak és a terek jól elkülöníthetők, az utóbbi esetben nincs folytonos és adott határvonal. „A hétköznapi célú térfelosztás a köztudat szintjén létezik, történetileg meghatározott, és gyakran bizonytalan határvonalakkal jelölt térrészeket jelent. A bizonytalanság azt is jelenti, hogy a területi egység kiterjedése változhat időben, személyről személyre és kontextusról kontextusra.”

Ez Dél-Szlovákiára teljes mértékben érvényes. A Szlovákiában élő magyarság, noha adminisztratív módon gátolják, spontán módon mégis egyre inkább egy egységes területnek érzi Dél-Szlovákiát. Közigazgatási határai ugyan nincsenek, de az autochton magyar lakossággal rendelkező települések elhelyezkedése, a magyar tannyelvű iskolák láncolata vagy akár a nagyszámú önszerveződő egyesületetek rendszere évtizedek óta jól behatárol egy etnikai szempontokon alapuló Dél-Szlovákiát. A terület ilyen irányú fejlődését, a régióvá válását politikai okok gátolják és bénítják. Ennek ellenére a szlovákiai magyarok körében Dél-Szlovákia létező és mentális egységes régió, gyakorlati szempontból azonban nem az.

A bemutatott elméleti megközelítésből az is leszűrhető, hogy Dél-Szlovákia gazdasági szempontból sem régió, hanem régiók összessége. Fejlesztését központilag nem tervezik, a gazdaság egyes résztvevői, szektorai nem működnek együtt. Természetesen itt is vannak kivételek. 2018-ban jelent meg a Baross Gábor Terv, amelynek hivatalos alcíme Dél-Szlovákia/Felvidék gazdasági fejlesztési terve. Ez azonban szintén egy alulról érkező, nem állami hátterű kezdeményezés. Elsősorban a fentebb bemutatott okok húzódnak, húzódhatnak meg annak a hátterében, hogy Dél-Szlovákia gazdasági helyzetének a vizsgálatával sem szlovákiai szlovák, sem pedig magyarországi magyar szakemberek nem foglalkoznak, sőt, ettől mereven elzárkóznak,[1] és témát alapvetően szlovákiai magyar kutatók elemzik.

A felvázolt vélemények ellenére úgy érezzük, hogy érdemes Dél-Szlovákia gazdaságával foglalkozni.

Dél-Szlovákia helyzete a 2010-es és 2020 évek fordulóján

A témában írt első munkánkban (Horbulák 2015) már megindokoltuk, hogy miért 16 járás az elemzés tárgya. Ennek alapvetően gyakorlati okai vannak. A témával foglalkozó korábbi munkák szinte minden esetben járások statisztikai adatait összegezték, és a számba vett járások száma is alig különbözik.

Ebben és más tanulmányainkban (Horbulák 2017; 2019) arra is rámutattunk, hogy Dél-Szlovákia egésze elmarad a szlovákiai átlagtól, ugyanakkor jelentős regionális különbségek vannak. Elemzés tárgyát képezte a munkanélküliség aránya, az ipari bérek nagysága, a szociális támogatásban részesülők aránya, az autópályák és I. osztályú utak aránya, a legnagyobb vállalatok székhelye, általános iskolai végzettséggel rendelkezők aránya, egyetemi/főiskolai oklevéllel rendelkezők aránya, szövegszerkesztői és számítógépes ismeretekkel rendelkezők aránya, a világhálót használok aránya, valamint a járások átlagos kiterjedése. 1997 óta, amióta a kialakították a jelenlegi közigazgatási felosztást, a lemaradás látható és mérhető. Tény, hogy Dél-Szlovákia több régiója, kiemelkedően Gömör, korábban is az elmaradottabb térségek közé tartozott. Az is igaz, hogy Szlovákia más fejletlenebb régiói is általában periferiális határ menti járások.

A terület gazdasági potenciálját jelentősnek lehet tekinteni. Igazi erejét az adja, hogy az ország két legnagyobb városa, Pozsony és Kassa itt helyezkedik el. Ha valóban pontos adatokat akarunk kapni, ezt a két várost az elemzésből ki kell hagyni. Másrészről nem szabad figyelmen kívül hagyni: a nagyvárosok így is alapvetően befolyásolják a terület gazdasági-társadalmi helyzetét, mivel óriási mértékben járulnak hozzá a foglalkoztatáshoz, Dél-Szlovákiában élők tízezrei bennük találnak munkát.

A következő táblázatok azt mutatják, hogy az egyes szektorokon belül a 2020-as évben a forgalmat tekintve s a nyereséget figyelembe véve mely vállalatok találhatók a 16 dél-szlovákiai járás területén. A felsorolt vállalatok egy-egy szektort képviselnek. Az ismertetés nem kimerítő, igyekeztünk a legfontosabb ágazatokra összpontosítani. A felsorolás nem tartalmazza a Pozsonyban és Kassán működő vállalatokat. Rajtuk kívül egy kerületi székhely, Nyitra került be a felsorolásba.

3. táblázat. Gépkocsigyártás és gépgyártás

Forrás: Trend Top v priemysle, September 2021, 4–11. p.

Az ágazat Szlovákia egyik legfontosabb szektora, kiemelkedő exportőre és foglalkoztatója. Az ország területén gazdasági tevékenységet folytató 100, gépkocsigyártással és gépgyártással foglalkozó vállalat közül 20-nak a székhelye, illetve telephelye található a déli 16 járás területén. Látható, hogy ezek nem csak városokban, hanem falukban is rendelkeznek gyártókapacitásokkal. A legtöbb Nyitrán és környékén van, de igen sikeresnek számít többek között a kenyheci ipari park. Amire érdemes felhívni figyelmet az az, hogy többi szektor esetében az első 10 vállalat között mindig van olyan, amely délen található, ebben az esetben az első csak az országos lista 26. helyezettje van itt.

4. táblázat. Elektrotechnika

Forrás: Trend Top v priemysle, September 2021, 14–15. p.

 

Az elektrotechnika szintén jelentős képviselettel rendelkezik. Az 50 legnagyobb forgalmú cég közül 13 található Szlovákia déli járásaiban. Meg kell jegyezni, hogy a szlovák gazdaság egyik legfontosabb vállalata, amely többek között kiemelt exportőr, egy magyar városban, Galántán található.

5. táblázat. Vegyipar és gyógyszergyártás

Forrás: Trend Top v priemysle, September 2021, 16–19. p.

A vegyipar szintén jelentős képviselettel rendelkezik. Szintén van itt országos jelentőségű vállalat, mint a vágsellyei Duslo, de gyártókapacitások vannak közepes, kisebb városokban is, sőt faluban is. Az 50 cég közül 10 van Dél-Szlovákia járásaiban. Ebben az ágazatban egyértelműen érvényesül a nyugati járások dominanciája.

6. táblázat. Kohászat

Forrás: Trend Top v priemysle, September 2021, 20–22. p.

A kohászat valamivel kisebb arányban van képviselve, de a legjelentősebb cégből 5 található a 16 járás egyikében, ismét csak nyugaton. Az ágazat fontosságát az adja, hegy ezek a cégek általában a gépipar legfontosabb beszállítói.

6. táblázat. Élelmiszeripar

Forrás: Trend Top v priemysle, September 2021, 48–50. p.

Az ágazat hagyományosan a déli régiók vezető szektora. Az 50 legfontosabb cég között 15 található itt. A telephelyeket figyelembe véve ebben az esetben is az ipari központok dominálnak, a keleti területek most is ritkán vannak képviselve.

A táblázatok jól mutatják, hogy Dél-Szlovákia egésze meglehetősen iparosodott országrész. Találhatók itt országos jelentőségű cégek telephelyei, miközben a közepes és kisebb városokban is vannak ipari kapacitások, de több falu is van, amely az előző évek tudatos ipartelepítése után több jelentős céget is magához tudott vonzani. Amit még meg kell jegyezni: a cégek földrajzi elhelyezkedése aránylag kiegyenlített, nem csak nyugaton, hanem középen és keleten is vannak vállalatok, amelyeknek jelentős a forgalma. Az viszont igaz, hogy nyugaton több ilyen cég található. Másrészről tény az is, hogy a Dél-Szlovákia földrajzilag, de a magyarság szemszögéből tekintve is, egy határ menti területi sáv, amely nyugaton, a Duna mentén sokkal szélesebb.

Dél-Szlovákia gazdasága a koronavírus idején

Akárcsak Szlovákia egésze, Dél-Szlovákia is megszenvedi a lezárásokat, a munkanélküliség emelkedését vagy az infláció megugrását. Az is tény, hogy a terület egésze az alacsonyabb fejlettségnek köszönhetően rosszabb kiindulási helyzetben volt. A következőben olyan gazdasági mutatókat elemzünk, amelyek járási szinten is elérhetők, illetve amelyek járásilag specifikusak. A következő ábra az mutatja, milyen volt a bérszínvonal az egyes járásokban és a két nagyvárosban a járvány kitörésének idején.

2. ábra. Az ipari bérek a déli járásokban 2020-ban [€]

Forrás: Ročenka priemyslu SR 2021, 21–22. p.

A legfrissebb adatok szerint, amelyeket már befolyásolt a koronavírus-járvány, Dél-Szlovákia lemaradása továbbra is tény. Az ipari bérek tekintetében az országos bérek Pozsony mellett csak a Szenci, Galántai és a Vágsellyei járásban érik el, illetve haladják meg az országos átlagot. Érdekes, hogy ez még Kassa városában is elmarad az országostól. A déli járások átlaga 9,24%-kal marad el az országos átlagától. A dél-szlovákiai átlagot sem éri a Komáromi, Érsekújvári, Nagykürtösi, Losonci, Rimaszombati, Nagyrőcei, Tőketerebesi és Nagymihályi járásban található iparvállalatokban alkalmazottak bére. Ezek a tények immár évtizede ismertek, de a koronavírus okozta válság kidomborította őket. Az egyes járásokat nyugati–keleti sorban tüntettük fel, így vizuálisan is jól érzékelhető a földrajzi elhelyezkedés fontossága.

A következő mutató, amely helyi szinten is érzékelteti a különbségeket, a munkanélküliségi ráta. Korábban (Horbulák 2015) már rámutattunk, hogy a déli régiók helyzete folyamatosan rosszabb. Most az aktuális adatok mellett részletesebben vizsgáljuk meg kérdést. Dél-Szlovákiát négy különböző régióra osztjuk, amelyek mindegyike négy-négy járásra oszlik. Ezek a következők:

– a főváros hatása miatt agglomerációs járásoknak nevezzük a Szenci, Dunaszerdahelyi, Galántai és Vágsellyei járásokat, mivel ezekből naponta ezrek járnak Pozsonyba dolgozni, ezért ezeknek a járásoknak a foglalkoztatási helyzetére a főváros közelsége döntő mértékben hat;

– a nyugati járások csoportjába a Komáromi, Érsekújvári, Nyitrai és Lévai járásokat soroltuk; talán ez a legkevésbé homogén csoport, mivel a Komáromi és az Érsekújvári járás lakói közül sokan szintén Pozsonyba járnak dolgozni, Nyitra pedig fokozatosan nagyobb regionális ipari központtá válik, és a Lévai járás már több szempontból Gömör jegyeit viseli magán;

– a közép-szlovákiai régiónak a jól ismert történeti nevet adtuk – nógrád–gömöri járások, ide a Nagykürtösi, Losonci, Nagyrőcei és Rimaszombati járások tartoznak;

– a keleti járások közé a Rozsnyói, Kassa-vidéki, Nagymihályi és a Tőketerebesi járásokat soroltuk.

3. ábra. A munkanélküliségi helyzet változása Dél-Szlovákia nagyrégióban [%]

Forrás: Munka-, Szociális- és Családügyi Hivatal, saját szerkesztés

A 3. ábra negyed évszázados távlatból mutatja Dél-Szlovákia egyes térségeinek munkanélküliségi állapotát. 25 évvel ezelőtt a foglalkoztatási helyzet sokkal homogénebb volt. A fővárost körülvevő járások ugyan az országos átlagnál jobb helyzetben voltak, de a szakadék még kisebb volt. A helyzet az ezredforduló után kezdett változni. Az agglomerációs járások foglalkoztatási helyzete jelentősen javult, és Dél-Szlovákia háromnegyede jóval az országos munkanélküliségi ráta alá került. Az új évezred első évtizedében ismét jelentős változás történt, a Vág és Garam közötti vidék helyzete is jobb lett, elérte az országos átlagot. A 2010-es évek azonban a nyugati járások számára még ennél is sikeresebbek voltak. A koronavírus előtti években az esetükben az országos átlagnál nem csupán jobb számok láthatók, hanem gyakorlatilag elérték az agglomerációs járások szintjét. Dél-Szlovákia másik, keleti felében ezzel szögesen ellentétes folyamatok láthatók. A gazdasági ciklusok értelemszerűen minden esetben délen is megmutatkoznak: ha a gazdaság jól teljesít, az a vizsgált régiókban is meglátszik, de a nógrádi, gömöri és bodrogközi térség általános rossz helyzete konzerválódott, helyzete arányait tekintve évtizedek óta nem változott.

A harmadik kiválasztott mutató szintén vállalati: a munkatermelékenység 1 főre számítva. Ez a vállalati hatékonyság egyik fokmérője. Ezt szintén járási szinten vizsgáltuk meg.

Ez a mutató még jobban kidomborítja a járások közti különbségeket. Nemcsak a vállalatok vagy a foglalkoztatottak relatív számát mutatja, hanem a vállalatok minőségére is utal. A 4. ábra arról tájékoztat, hogy a járások között nagyságrendi különbségek vannak. A pozsonyi vállalatok kétszer olyan termelékenyek, mint egy átlagos szlovákiai vállalat, dél-szlovákiai relációban ez az arány 1 : 2,7-hez.

4. ábra. A munkahatékonyság a déli járásokban 2020-ban [€]

Forrás: Ročenka priemyslu SR 2021, 23–24. p.

A főváros és a vidék összehasonlítása mellett meg kell nézni a Dél-Szlovákián belüli viszonyokat. Dél-Szlovákia kiemelkedően jól teljesítő járása a Galántai, ez a Samsung vállalatnak köszönhető, 3,8-szor van jobb helyzetben, mint a szintén nyugati Érsekújvári járás, de a Rimaszombati járáshoz képest ott 5,85-ször nagyobb a termelékenység. Érdekes, hogy a Kassa-vidéki járás átlaga jobb Kassa városénál, bár Kassán belül is több mint háromszoros különbségek vannak. A jó járásai adatok minden bizonnyal az előző fejezetben már megemlített kenyheci ipari parknak köszönhetők.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ebben a mutatóban nagy a szórás. Egy országos jelentőségű vállalat egyben kiemelkedően magas termelékenységgel működik. Pozsony öt kerülete között is óriási különbségek vannak. A II. kerületben található Volkswagen miatt a kerületben az átlagos munkahatékonyság 610 081 €, a kertvárosi jellegű III. kerületben ez az érték 166 671 €. Ilyen szórás általános Szlovákia más járásai között is. A fentebb bemutatott különbségek itt is érvényesek.

Összefoglalás

Dél-Szlovákia általános gazdasági helyzetét értékelve megállapítható, hogy aránylag erős lábakon nyugszik. Több országos szinten is fontos vállalat található itt, és a terület valamennyi járásában megtalálhatók. A nyugat azonban fejlettebb a középen és keleten levő régiókhoz képest. Kiemelt szerepe van Nyitrának és környékének, valamint Galántának. Ugyanakkor a falukban találhatók jelentős kapacitások, ami egy-egy ipari parknak köszönhető. Ezek kötött Kenyhecet kell megemlíteni.

A koronavírus értékelése most még nem lehet teljes, még az 2021-es esztendő számai sem állnak teljes mértékben rendelkezésre. Arra is van esély, hogy egy újabb hullám érkezik majd 2022 őszén. Másrészről a gazdaság és a társadalom már hozzászokott a pandémiához, nem valószínű, hogy ezek jelentősebb gazdasági problémákat okoznak. Igaz, vannak más veszélyek is, mint az infláció, az orosz–ukrán háború hatásai vagy akár más esemény, amely a globalizációnak köszönhetően Szlovákiában, így Dél-Szlovákiában is érezhető lenne.

Tény, hogy a járvány határozottan negatívan hatott Szlovákiára, így Dél-Szlovákiára is, ezek azonban nem mindig mérhetők egzakt módon. Az egész országban, így a déli területeken is megfigyelhető az állástalanok számának a megemelkedése. A vállalati szektor rosszabb teljesítménye viszont régebb óta fennálló jelenség. Igazi oka az, hogy a térségben nincs elég külföldi befektető, aki általában egy termelékenyebb vállalati struktúrát honosítana meg. Ez azért van így, mert térség infrastruktúrája is gyengébb, ami egyet jelent a kisebb tőkevonzó képességgel. Ez a háttér, ez a potenciál nemcsak a fejlődést nehezíti, hanem a gazdasági válságot is mélyíti, a kilábalást meghosszabbítja.

Irodalom

Dusek Tamás 2004. A területi elemzések alapjai. Budapest, ELTE Regionális Tudományi Tanszék–MTA ELTE Regionális Tudományi Kutatócsoport /Regionális Tudományi Tanulmányok, 10./

Horbulák Zsolt 2015. Dél-Szlovákia gazdasági és szociális helyzete néhány mutató tükrében. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 17. évf. 3. sz. 43–56. p.

Horbulák Zsolt 2017. Dél-Szlovákia gazdasági és szociális helyzete néhány mutató tükrében (2. rész). Fórum Társadalomtudományi Szemle, 19. évf. 4. sz. 71–78. p.

Horbulák Zsolt 2019. Dél-Szlovákia gazdasági es szociális helyzete néhány mutató tükrében (3. rész). Fórum Társadalomtudományi Szemle, 21. évf. 3. sz. 91–100. p.

Nemes Nagy József 2009. Terek, helyek, régiók. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Ročenka priemyslu SR 2021. Bratislava, Štatistický úrad Slovenskej republiky, október 2021, (online)

www.ardal.sk, Adósság- és Likviditáskezelő Ügynökség

www.nbs.sk, Szlovák Nemzeti Bank

www.slovakiasite.sk

www.statistics.sk, Szlovák Statisztikai Hivatal

www.upsvr.sk, Munka-, Szociális- és Családügyi Hivatal

A komáromi tárgyalások és az első bécsi döntés korabeli sajtója

1. Előzmények áttekintése

A trianoni békeszerződés etnikai szempontú igazságtalansága arra késztette a magyar politikai élet vezetőit, hogy az ország konszolidálását követően a békediktátum által elcsatolt területek visszaszerzésére törekedjenek, s ezáltal a két háború közötti Magyar Királyság[1] legfőbb külpolitika célja a revízió volt. (Romsics 2017, 418. p.) Ennek megvalósulására azonban közel húsz évet kellett várnia Magyarországnak, s az újonnan létrejövő országokhoz, az ún. utódállamokhoz csatolt magyar lakosságnak is.

Az impériumváltást követően a közel egymillió fős felvidéki magyarság indult neki a kisebbségi sorsnak. A kezdeti megdöbbenést és reménykedést követően elkezdte megszervezni maga számára a megmaradásának szükségleteit, kulturális, gazdasági, nyelvi és nemzetiségi jogainak védelmét, valamint a politikai életbe is igyekezett bekapcsolódni. (Popély 1995, 10–11. p.) A felvidéki magyar kisebbség jogait meghatározta Csehszlovákia nemzetiségi politikája, illetve az 1920. február 29-én elfogadott alkotmány. (Bencsik 2016, 83–88. p.) Emellett hátrányosan érintette az itt élő magyarságot a földreform, az 1920. és 1927. évi közigazgatási reform (Simon 2010, 60. p.), a népszámlálások rendszere, s ez által a nyelvtörvény is. (Popély 1991, 42–43. p.; Bencsik 2016, 89–90. p.) Ami pozitívumként elmondható, az a szabad pártalapítás, kulturális és társadalmi szervezetek alapítása, gazdag sajtó: több mint 650 különböző magyar nyelvű lap jelent meg hosszabb vagy rövidebb ideig (politikai lapok, kulturális folyóiratok, bulvárlapok, sportújságok). (Simon 2010, 35–36., 40–46. p.)

2. Az első Csehszlovák Köztársaság válsága a ’30-as években

A soknemzetiségű első Csehszlovák Köztársaság 1935 után kül- és belpolitikai válságba került, amely során egyre inkább a nemzetiségi kérdésre terelődött a hangsúly. Az 1935. évi parlamenti választásokon a német és a magyar választók egységesen felsorakoztak a saját nemzetiségi pártjaik mellett (német részről: Szudétanémet Párt, magyar részről az Országos Keresztényszocialista Párt és a Magyar Nemzeti Párt egységes jelöltlistát állított össze), ami előre jelezte az elkövetkező kritikus időszakot. (Kováč 2011, 219–220. p.)

A külső nyomást a náci Németország terjeszkedő politikája (hitleri nagynémet birodalom létrehozása) és a versailles-i rendszer lebontásának igénye jelentette. Az 1938 márciusában bekövetkezett Anschlusst követően Hitler nem titkolt terve volt Csehszlovákia felszámolása, ami a német dokumentumokban Fall Grün név alatt szerepelt. Hitler 1938. március 28-án magához hívatta a Szudétanémet Párt vezetőjét, Konrad Henleint, s azzal az utasítással bocsátotta el, hogy támasszon a csehszlovák kormánnyal szemben olyan igényeket, melyeket nem lehet teljesíteni. Hitler a zavargások és a német lakosság védelme ürügyén tervezte Csehszlovákia felszámolását. Henlein az utasítást követően 1938. április 24-én a Szudétanémet Párt karlsbadi (Karlovy Vary) kongresszusán olyan programot hirdetett meg, amely alapján a cseh és morva határvidék (ezáltal a szudétanémetek által lakott területek) önálló térséggé alakult volna át, ahol ő és pártja gyakorolta volna a hatalmat, valamint elfogadták az ún. 8 pontos követeléseket.[2] (Kováč 2011, 222. p.) Az ezt követő hosszas alkudozások, sem a nemzetiségi statútum[3] nem hozott megoldást a szudétanémet válságra. Így került sor a müncheni konferenciára 1938. szeptember 29-én, melyen a négy európai nagyhatalom képviselői (Németország – Adolf Hitler, Olaszország – Benito Mussolini, Nagy-Britannia – Neville Chamberlain és Franciaország – Édouard Daladier) ültek össze s döntöttek arról, hogy a Csehszlovák Köztársaság átengedi Németországnak Csehország és Morvaország szudétanémetek által lakott (német többségű) határ menti területeit. (Simon 2010, 167. p.)

A müncheni egyezmény zárórendelkezése alapján Csehszlovákiának kétoldalú tárgyalások révén rendeznie kellett a lengyel és magyar követelések békés megoldását is: „A négy hatalom kormányfői kijelentik, hogy a csehszlovákiai lengyel és magyar kisebbség kérdése, amennyiben azt a következő három hónapon belül az érdekelt kormányok közötti megegyezés útján nem rendezik, a négy hatalom itt jelen lévő kormányfői újabb összejövetelének tárgya lesz.” (Harsányi–Jemnitz–Székely 1988, 13. p.)

3. A komáromi tárgyalások és korabeli sajtója

A müncheni egyezmény nemcsak határváltozást jelentett, hanem fontos fordulópont volt Csehszlovákia és Közép-Európa történetében is. Nyilvánvalóvá vált, hogy az első világháborút lezáró versailles-i békerendszer őrzői (Franciaország és Nagy-Britannia) nem képesek továbbra is fenntartani a rendszert, valamint már Németország is újból a nagyhatalmak közé számított. Csehszlovákia számára a müncheni döntés a centralista állammodell és az első Csehszlovák Köztársaság végét is jelentette. 1938. október 6-án Szlovákia, október 11-én pedig Kárpátalja nyilvánította ki autonómiáját, Budapest pedig a tárgyalások megkezdését szorgalmazta. (Simon 2010, 183. p.)

A magyar fél a tárgyalások megkezdése előtt több jegyzéket is átadott a (cseh)szlovák kormánynak. (Bővebben lásd: Sallai 2009, 107–112. p.) A külügyminisztériumok által egyeztetett magyar–csehszlovák tárgyalások végül 1938. október 9-én, este 19.00 órakor kezdődtek meg a szlovákiai Komárom városában, a régi vármegyeház épületében. A szlovák fél számára azonban ez a helyszín nem igazán volt előnyös, mivel a város lakossága hatalmas lelkesedéssel fogadta a magyar küldöttség tagjait. A magyar küldöttség élén Kánya Kálmán külügyminiszter állt, további tagjai gróf Teleki Pál vallás- és közoktatásügyi miniszter, Péchy Tibor és Pataky Tibor államtitkárok, Wettstein János, a Magyar Királyság csehszlovákiai követe rendkívüli követ és meghatalmazott miniszteri minőségben, Kuhl Lajos követségi tanácsos, Sebestyén Pál miniszteri tanácsos és Andorka Rudolf vezérkari ezredes voltak. (Popély 2010, 51. p.) A szlovák delegáció vezetője Jozef Tiso, a szlovák autonóm kormány két nappal korábban kinevezett miniszterelnöke volt. További résztvevők: Ferdinand Ďurčanský szlovák miniszter, Ivan Párkányi tárca nélküli miniszter, Rudolf Viest tábornok, Ivan Krno követi minőségben. Titkárok: Anton Straka szaktanácsadó, Jozef Cieker miniszteri biztos, Peregrín Fíša, a budapesti csehszlovák követség tanácsosa, Anna Hozáková írnok. (Sallai 2009, 113–114. p.)

Az október 9–13. között zajló tárgyalások magyar nyelven zajlottak, bár Kánya Kálmán mint tapasztalt diplomata a francia nyelvet javasolta. Október 9-én, az első tárgyalási napon elsőként az október 3-i magyar jegyzékben kért követelések[4] teljesítésére került szó. (Gulyás 2016, 133–134. p.) Wettstein János jelezte, hogy a csehszlovák külügyminiszter ígérete szerint ezek a pontok már elfogadott tények, Jozef Tiso azonban közölte, hogy „ma itt a szlovák kormány áll, és kérdéses, vajon a magyar kormány most is fenntartja-e még a követeléseit”. (Szarka–Sallai–Fedinec 2017, 251. p.) A területi kérdéseket illetően Rudolf Viest tábornok közölte, hogy Sátoraljaújhelyt 24, Ipolyságot pedig 36 órán belül átadják.

A magyar és szlovák küldöttség október 10-én délután 14.00 órakor folytatta a megkezdett tárgyalást, melyen sor került a magyar álláspont ismertetésére a területi kérdéseket illetően: a magyar delegáció az abszolút többség szerinti magyar lakosságú területeket igényelte Csehszlovákiától. Követeléseinek alátámasztása érdekében bemutatták a Szlovákia területének nemzetiségi összetételére vonatkozó statisztikákat és térképeket az első 1780-as nemzetiségi népösszeírástól kezdődően, valamint az 1880-as első népszámlálástól az 1890, 1900, 1910, 1921 és 1930-as népszámlálásokra vonatkozó adatokat. (Rónai 1993, 124. p.) A magyar delegáció az 1910. évi népszámlálási adatokat tartotta irányadónak, s erre hivatkozva kérte a magyar többségű területek visszacsatolását az anyaországhoz. Ez összesen 12 940 km2-nyi területet jelentett, 1 030 794 lakossal. Ezt a szlovák fél nem fogadta el, ők reálisabbnak vélték az 1930. évi népszámlálási adatokat.

A következő napon szakértői tanácskozásra és a delegációk tárgyalásaira is ismételten sor került. A tanácskozás elején Jozef Tiso újból felvette, hogy napolják el a tárgyalásokat, azzal az indokkal, hogy a csehszlovák küldöttségnek időre van szüksége, hogy saját szakértői bevonásával ellenjavaslatot dolgozhasson ki a magyar javaslatra. Kánya Kálmán azonban visszautasította az időhúzási taktikát, valamint kifogásolta, hogy a szlovák félnek nincsenek sem földrajzi, sem néprajzi szakértői. Végül másnapra halasztották a további tárgyalásokat. (Popély 2010, 53. p.)

Október 12-én délben kezdődött meg a magyar és csehszlovák delegáció negyedik plenáris tanácskozása. Ezen a tárgyaláson sor került az első és második csehszlovák ajánlatra is. Jozef Tiso elsőként a magyarok autonómiáját ajánlotta fel Szlovákiában és Kárpátalján, amin Kánya Kálmán teljesen felháborodott: „Ilyen kérdésekről képtelenség beszélni. Ez rossz vicc lenne.” (Szarka–Sallai–Fedinec 2017, 303. p.) A második csehszlovák ajánlat már területi jellegű volt: Csehszlovákia átengedné Magyarországnak Csallóköz területét, négy Pozsony környéki nem magyar község kivételével, valamint azzal a feltétellel, hogy Komáromot szabad kikötővé nyilvánítják. Ez az ajánlat kb. 1800 km2 nagyságú területet foglalt magába, 121 000 lakossal (közülük 117 000 fő magyar). (Gulyás 2016, 141. p.) A magyar delegáció ezt a javaslatot sem fogadta el, valamint Teleki Pál rámutatott arra, hogy ez a javaslat még az 1930-as népszámlálási adatok alapján is a magyarlakta területeknek csak a töredéke volna. Erre Tiso lakosságcserét ajánlott fel, vagyis hogy a Csallóköz visszacsatolását követően a még Szlovákiában maradó magyarokat áttelepítenék Magyarországra, cserébe a magyarországi szlovákokért. Ez azonban elképzelhetetlen volt, így ezzel a javaslattal nem is foglalkoztak a tárgyalás során. (Popély 2010, 54–55. p.)

Az október 13-án reggel 9.00 órakor kezdődő ötödik plenáris ülésen sor került a harmadik csehszlovák ajánlatra, és annak megvitatására. Ez az ajánlat – Csallóközön kívül – több egymással nem összefüggő területrész átadását jelentette volna (5405 km2-t, 349 000 lakossal, melyből 342 000 volt magyar nemzetiségű). Azonban a magyar fél által igényelt városok (Pozsony, Érsekújvár, Léva, Losonc, Kassa, Ungvár, Munkács) továbbra is Csehszlovákiánál maradtak volna. Így a magyar delegáció ezt az ajánlatot sem fogadta el, s kérte a tárgyalások felfüggesztését 18.00 óráig. (Sallai 2002, 95. p.; Popély 2010, 55. p.)

Ezt követően Kánya Kálmán és Teleki Pál Budapestre utazott, ahol Imrédy Béla miniszterelnökkel folytatott megbeszélést, majd ezt követően visszatértek Komáromba. A tárgyalások a tervezett 18.00 óra helyett egyórás késéssel, 19.00 órakor folytatódtak, de már mindössze 10 percig tartottak, ugyanis Kánya Kálmán felolvasott egy nyilatkozatot, mely szerint a tárgyalásokat a magyar fél részéről befejezettnek tekintette: „Kapcsolatba léptünk kormányunkkal, és a magyar kormány megbízásából bejelentem, hogy a mi részünkről a mostani tárgyalást befejezettnek nyilvánítom és igényeink érvényesítését a nagyhatalmaktól fogjuk kérni.” (Szarka–Sallai–Fedinec 2017, 325. p.) A magyar kormány bejelentését Jozef Tiso a csehszlovák küldöttség nevében tudomásul vette. Ezáltal a komáromi kétoldalú magyar–csehszlovák tárgyalások 1938. október 13-án 19.10 órakor eredménytelenül végződtek.

A fentiekben röviden összefoglaltuk a komáromi tárgyalások menetét. A következőkben azt próbáljuk meg felvázolni, hogy a korabeli sajtó mennyire követte az eseményeket, illetve milyen módon számolt be azokról az olvasók számára. Mivel az eseményekben mind a magyar, mind a szlovák fél érdekelt volt, így mindkét ország napilapjai közül választottunk az összehasonlítás érdekében. A Magyarországon megjelenő napilapok közül a Budapesti Hírlap, a Kis Újság, a Magyar Nemzet, a Népszava és a Pesti Hírlap tudósításai, a szlovák nyelvű sajtó közül a Slovák, a Robotnícke noviny, a Slovenský deník és a Slovenský hlas című napilapok cikkei kerültek megvizsgálásra. E sajtótermékek közül a Budapesti Hírlap és a Pesti Hírlap próbált a pártpolitikától távol maradni, míg a Kis Újság, a Magyar Nemzet és a Népszava politikai napilapként működött. A Budapesti Hírlap konzervatív sajtóorgánum volt, s a következőképpen határozta meg önmagát: „A Budapesti Hírlapnak soha semmi körülmények között se kormánylapnak, se pártlapnak nem szabad lennie. Az egész magyar közönség lapja legyen, független nemzeti irányú, jelszava: «a magyarságért!»”[5] A Magyar Nemzet jobboldali, a náci befolyást ellenzők lapja volt. A Népszava baloldali politikai napilap, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt központi közlönyeként funkcionált, a Kis Újság független politikai napilapként határozta meg önmagát, azonban a Kisgazdapárt orgánuma volt. A Slovák a Hlinka Szlovák Néppártjának központi lapjaként, a Robotnícke noviny a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt lapjaként, a Slovenský hlas független napilapként jelent meg, a Slovenský deník pedig a Szlovák Nemzeti Tanács orgánumaként működött. Mivel a komáromi tárgyalások során a felvidéki magyarság volt az érintett, így a vizsgált sajtótermékek közül nem hagyható ki a Csehszlovákiában megjelenő legjelentősebb magyar nyelvű napilap, a Prágai Magyar Hírlap sem, amely az Egyesült Magyar Párt központi napilapja volt.

A magyar és csehszlovák felet kétoldalú tárgyalásokra kötelező müncheni egyezményről mind a vizsgált magyarországi napilapok, mind a szlovák sajtó beszámolt. A Budapesti Hírlap címoldalon közölte a müncheni határozatot, szalagcímként kiemelve a felvidéki magyarságot is érintő rendelkezést: „három hónap határidő a magyar és lengyel kormánnyal való megegyezésre – Ha a rendezés nem sikerül, a kérdés újabb négyhatalmi értekezlet elé kerül.”[6] A Kis Újság megfellebbezhetetlen döntésként nyilatkozott a müncheni egyezményről, valamint sorsdöntő tanácskozásként utalt a négyhatalmi konferenciára.[7] A vizsgált szlovák napilapok közül mind a négy címoldalon foglalkozott a müncheni konferencia eseményeivel. A legrészletesebb tájékoztatást a Slovák című lap adta, s hangsúlyozta, hogy az egész világ a béke megőrzését szeretné: „a béke iránti vágy soha nem volt olyan hatalmas, mint most, mikor ez a véres kard hajszálvékonyan függ az emberiség feje felett. Hogyha Münchenben nem születik döntés, a háború elkerülhetetlen.”[8] A Prágai Magyar Hírlap szintén a címoldalon adott hírt a konferencia kezdetéről, azonban több információt szentelt az előzmények ismertetésének.[9] A szlovák sajtó közül a Robotnícke noviny közölte a müncheni döntés szövegét Osem bodov dohody štyroch veľmocí a štyri dodatkové vyhlásenia[10] (A négy nagyhatalom egyezményének nyolc pontja és a négy kiegészítő nyilatkozat) címmel, valamint foglalkozott a szudétanémet területek kiürítésével, és a veszteséggel is.[11] A veszteségekről a Slovák is beszámolt: „Az eddigi információink alapján a köztársaságunk területe szeptember 30-áig 140.508 négyzetkilométer volt, s most több mint a negyedével kevesebb lett, és a lakosság száma a jelenlegi 15 millióról 11 millióra csökkent.”[12] A Robotnícke noviny arra is felhívta a figyelmet, hogy nemcsak a szudétanémet területek kerültek elvesztésre, hanem Magyarországgal is megkezdődtek a tárgyalások a határkorrekcióról, ezáltal Szlovákia egy részének a hozzácsatolásáról, s a szlovákiai magyarok önrendelkezéséről: „A magyar kormány… azt követeli, hogy a magyaroknak önrendelkezési joguk legyen köztársaságunkban, hasonlóan, mint a németeknek. A müncheni döntéssel a négy nyugati nagyhatalom felsorakozott magyarjaink e kérése mögé…”[13] Érdekes, hogy a cikk szerzője az írásban a felvidéki magyar kisebbséget a mi magyarjainkként („našich Maďarov”) említi.

A magyar kormány s ezáltal a magyar sajtó is még a komáromi tárgyalások megkezdése előtt biztosnak vette a felvidéki magyarok visszatérését az anyaországhoz.[14] A Budapesti Hírlap már október 8-án a másnap kezdődő komáromi tárgyalásokról és a delegáció tagjairól adott hírt,[15] majd a másnapi száma Gyertek haza főcímmel jelent meg, melyet Hóman Bálint a felvidéki magyarokhoz szóló rádióbeszédének szövege követett: „Magyar Testvéreink, ott a Felvidéken! Tihozzátok száll ma minden gondolatunk. Várjuk, hogy veletek újra egyesülve, együtt küzdhessünk és dolgozhassunk szebb magyar jövőért, népünk boldogulásáért. […] Gyertek haza! Hozzátok el lelkesedésteket és magyar erőtöket. Tanítsatok meg minket is tűrni, szenvedni, bízni és küzdeni szent magyar célokért – magyar öntudattal.”[16] A Népszava nemcsak a tárgyalások megindulásáról, hanem a felvidéki magyarok lelkesedésről is hírt adott: „Egész Csallóközben, Cseh-Komáromban, valamint Magyar-Komáromban is óriási érdeklődés mellett hallgatták a pozsonyi rádió közvetítéséből gróf Esterházy és Jaross szózatait.”[17]

A komáromi tárgyalások első két napjáról részletes beszámolót a Pesti Hírlap közölt.[18] A következő napon (október 12.) jelent meg Esterházy János nyilatkozata a Budapesti Hírlapban, aki a felvidéki magyarság álláspontját foglalta össze az eseményekkel kapcsolatosan. „Leírhatatlan örömet és lelkesedést váltott ki bennünk a müncheni egyezmény, amely lehetővé teszi, hogy Csehszlovákiának túlnyomóan magyarlakta területei haladéktalanul visszacsatoltassanak az anyaországhoz. A mai Csonkamagyarországon élők talán át sem tudják érezni annyira, mint mi, hogy mit jelent számunkra az, hogy visszatérhetünk Magyarországhoz, hogy végre megint urai leszünk a magunk ügyének”.[19] Esterházy e nyilatkozatát a Magyar Nemzet is közölte.[20] A Kis Újság főcímként közölte a magyarok igényét, vagyis hogy 840 000 magyart követelünk vissza Csehszlovákiától.[21]

A komáromi tárgyalások megszakadásáért a magyar sajtó a csehszlovák felet és kormányt okolta, melyet a főcímekkel, illetve cikkek alcímével is kifejeztek: Prága alantas taktikázása miatt megszakítottuk a komáromi tárgyalást;[22] Az elfogadhatatlan cseh ellenjavaslatok miatt szakadtak meg a komáromi tárgyalások;[23] Milyen eszközökkel akadályozta meg a csehszlovák kormány a komáromi tárgyalások folytatását?[24]

1. kép. A Budapesti Hírlap tudósítása a tárgyalások megszakadásáról[25]

A Magyar Nemzet rövid cikkben összefoglalta a tárgyalások megszakadásának okait: „A cseh delegáció összetétele már eleve olyan volt, hogy azzal eredményre jutni nem lehetett. […] Megállapítható az is, hogy a delegációnak már kezdetben az volt a taktikája, hogy halogassa a tárgyalásokat. Mikor a magyar delegáció nyomatékosan követelte, hogy az önrendelkezési jog gyakorlati keresztülvitele az 1910-es népszámlálás alapján történjék, mert ez a Felvidéken igen fontos, a csehek azzal tértek ki, hogy nem állnak rendelkezésükre a régi népszámlálási adatok. Mikor területi kérdéseket hoztak szóba, azzal húzták a döntést, hogy nem ismerik a kérdést, utána kell nézniök, stb. Pedig nagyon is tisztában voltak mindennel. […] Ezzel szemben Magyarország mindent elkövetett, hogy a müncheni határozatokat békésen és barátságosan hajtsa végre a két állam.”[26] A Népszava szerint a tárgyalások megszakadásának legfőbb oka, hogy „a csehek csak lényegtelen határkiigazítást ajánlottak fel”.[27]

A magyar sajtó arról is beszámolt, hogy hogyan búcsúztatta Komárom lakossága a magyar delegációt: „Amikor a magyar delegáció tagjai rövid ötperces tanácskozás után a tárgyalást megszakítva, lejöttek, a Vármegyeház-utca sarkán, a kordonon túl álló magyar közönség áhitatosan rázendített a magyar nemzeti Himnuszra. A magyar delegáció tagjai az éneklő csoport felé fordulva, levett kalappal, mélyen megrendülve hallgatták a magyar nemzeti imádságot.”[28]

A felvidéki magyar sajtó is figyelemmel követte a tárgyalások eseményeit. A komáromi tárgyalások kezdetére a Prágai Magyar Hírlap már a szalagcímében felhívta a figyelmet Vasárnap tárgyalnak Komáromban a magyar területek visszacsatolásáról. „Sorsdöntő pillanathoz érkezett a húsz év óta Csehszlovákiában élő magyarság: vasárnap este hét órakor kezdődnek meg a tárgyalások Komáromban a magyarlakta területek Magyarországhoz való csatolásáról.”[29] A tárgyalások eseményét pontosan nyomon követte, s rövid jelentésekben tájékoztatta a felvidéki magyarságot a komáromi tárgyalások menetéről, két város (Ipolyság és Sátoraljaújhely) visszakerüléséről az anyaországhoz, a magyar és csehszlovák delegáció tárgyalásairól,[30] a szakértői delegáció üléséről, a magyar csapatok bevonulásáról Ipolyságra,[31] a csehszlovák ellenjavaslatok vitájáról.[32] Viszont a tárgyalások megszakadásáról viszonylag későn számolt be, csak az október 15-i számában foglalkozott a témával.[33]

Ami a szlovák sajtót illeti, a tárgyalások megkezdéséről a Robotnícke noviny a címlapon számolt be egy rövid cikkben: „A kormány döntött a küldöttségről, amelyet megbíztak a tárgyalások vezetésével, a Magyarországgal való határkiigazítás során. A delegáció vezetője Szlovákia közigazgatási minisztere, dr. Jozef Tiso. A kormány egyúttal döntött a tárgyalások alapvető irányelvéről is, melyek október 9-én, vasárnap kezdődnek.”[34]

A tárgyalások megkezdéséről a Slovák is tájékoztatta Szlovákia lakosságát,[35] valamint a Slovenský hlas című független napilap is, kiemelve, hogy a találkozóra Komáromban kerül sor, emellett megemlítette a szlovák küldöttség legfőbb tagjait (dr. Jozef Tiso, Ferdinand Ďurčanský, Ivan Párkányi, Rudolf Viest tábornok, dr. Ivan Krno, Anton Straka, és dr. Jozef Cieker). A magyar küldöttségi tagok közül csak Kánya Kálmánt és gróf Teleki Pált említtette meg.[36] Ezt követően a tárgyalások eseményeivel nemigen foglalkozott a szlovák a sajtó, csak egy-két rövid cikket szenteltek a témának. A legkorábban a Robotnícke noviny[37] és a Slovák[38] közölt információkat a sátoraljaújhelyi vasút és Ipolyság városának átadásról. E két újságcikk szinte teljes mértékben azonos szöveggel jelent meg. A tárgyalások menetéről szintén a Slovák közölt összefoglalót: „Az október 10-i hivatalos komáromi jelentés szerint a szlovák és a magyar küldöttség délután 2 órakor ült a tárgyalóasztalhoz. Ezen a megbeszélésen – mint ismert – a magyar kormány javaslatáról tárgyaltak, amely sajátosan képzelte el a határkérdés megoldását Szlovákiával. Természetes dolog, hogy a megoldás alapjául nem szolgálhatnak elavult statisztikák, hanem csak újabbak – szlovák statisztikák –, ezért a szlovák küldöttség ebben az irányban kidolgozott javaslatokat terjesztett elő. […] Hogyha az összes kérdést sikerülne megoldani, akkor a magyar–szlovák baráti együttműködés szelleme uralkodhatna, amely garantálná a két nemzet békés egymás mellett élését.”[39]

A komáromi tárgyalások megszakadásáról a legkorábban (másnap, október 14-én) a Slovenský hlas tájékozatott, vezető hírként az újság címlapján: „Csütörtök este 19.20 órakor a magyar külügyminiszter, Kánya bejelentette, hogy megszakítja a további tárgyalásokat a maga részéről, mivel az előterjesztett csehszlovák feltételekről tovább nem lehet tárgyalni. Ezt jegyzékben átadta dr. Tisónak is, azzal a kiegészítéssel, hogy Magyarország a vitatott szlovák–magyar kérdésekben a nagyhatalmakhoz fordul.”[40] Október 15-én a tárgyalások megszakadását rövid cikkben a Slovenský deník[41] és a Robotnícke noviny[42] is bejelentette.

2. kép. A Slovenský hlas tudósítása a komáromi tárgyalások megszakadásáról[43]

Összességében elmondható, hogy a magyarországi lapok napról napra tájékoztatták az olvasókat a tárgyalások folyamatáról. A Prágai Magyar Hírlap is rendszeresen közölte a komáromi tárgyalások eseményeit, ám előfordult, hogy egy-két nap késéssel adott hírt bizonyos eseményekről (mint például a tárgyalások megszakadásáról csak az október 15-i számában számolt be). A vizsgált szlovák napilapok közül a tárgyalások megkezdésről rövidebb írásokban mindegyik beszámolt, ezt követően többnyire csak rövid összefoglalókat közöltek. Az eseményekről hosszabban elsőként a Slovenský hlas közölt információkat az október 11-i számában. A tárgyalások megszakadására legkorábban szintén a Slovenský hlas reagált.

4. Az első bécsi döntés és korabeli sajtója

A komáromi tárgyalások sikertelensége után a magyar területi követelések, s ezáltal a magyar–szlovák határszakasz kérdése a nemzetközi diplomácia részévé vált. A tárgyalásokat követő napokban szinte egymást váltották a magyar, a csehszlovák és a szlovák delegációk Németországban. (Bővebben lásd: Sallai 2002, 104–105., 108–109. p.; Gulyás 2016, 144–150. p.)

A komáromi tárgyalásokon kívüli negyedik csehszlovák ajánlatra 1938. október 22-én került sor. Ez a javaslat már többnyire követte az etnikai vonalat, ám Pozsonyt, Nyitrát, Kassát, Munkácsot és Ungvárt a Cseh–szlovák Köztársaságnál hagyta volna. A javaslat szerint Csehszlovákia hajlandó lett volna 11 305 km2-nyi területet átadni Magyarországnak, 740 000 lakossal, melyből 680 000 magyar nemzetiségű volt. Ennek ellenére ezt az ajánlatot Magyarország elutasította, mert Kassa, Munkács és Ungvár Cseh-Szlovákiánál maradt volna. (Sallai 2002, 114. p.; Gulyás 2016, 150. p.) Mivel az ezt követő jegyzékváltások sem hoztak eredményt, ezért a két ország felkérte Németországot és Olaszországot, hogy döntsenek a köztük levő vitás kérdésben, emellett kijelentették, hogy a döntés eredményét mindkét ország magára nézve kötelezőként elfogadja. Erről a legjelentősebb korabeli szlovákiai napilap, a Slovák is nyilatkozott: „A Magyarországgal folytatott határvita az utolsó szakaszába került. Mivel Magyarország minden, a kérdés megoldására irányuló javaslatot visszautasított, és a nagyhatalmak döntését kérte, nem volt rá okunk, hogy kormányunk ezt a magyarországi javaslatot visszautasítsa. […] Jelenleg Magyarország nincs olyan helyzetben, hogy ő határozhatná meg a feltételeket. Nincs más lehetősége, mint a nagyhatalmak diktátumát elfogadni, vagy önszántából megegyezik Szlovákiával. […] Mivel a magyarok nem hajlottak az egységre, ezért kormányunk az összes javaslatukat és ultimátumokat visszautasítja, főleg amely a népszavazást kérte az ún. történelmi országrészben.”[44]

Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter október 29-én arra kérte Kánya Kálmánt, hogy küldjön a számára egy magyar szakértői csapatot, amely felkészíti őt a tárgyalásokra. Ciano mindezt a németek előtt titokban tartotta. A két szakértőből (Rónai András és Kardos Béla) s egy külügyminisztériumi tisztviselőből (Újváry Elemér) álló küldöttség másnap érkezett meg Rómába, ahol többórás megbeszélés keretén belül a magyar szakértők az olasz külügyminisztert és titkárát (Cesaro) felkészítették a magyar–szlovák nyelvhatár minden kérdésköréről. Rónai szerint „Ciano kitűnő ismerője lett a magyar–szlovák nyelvhatárnak, Magyarország és a Felvidék földrajzának, közállapotainak, felülmúlta nemcsak német kollégáját, hanem annak szakértőit is. Dátumokat, adatokat fejből citált, ismerte azok magyar és cseh forrásait, olyan részletességgel ismerte a politikai és a nyelvhatár vonalát, hogy a leginkább vitatott területeket fejből le tudta rajzolni”. (Rónai 1993, 113–117. p.)

1938. november 2-án Bécsben, a Belvedere palotában megvalósult a döntőbíráskodás. A tárgyalásokat Joachim von Ribbentrop birodalmi külügyminiszter mint házigazda nyitotta meg, üdvözölte a jelen levő delegációkat, valamint ismertette a tárgyalás célját: „A mi feladatunk ma az, hogy néprajzi alapon állapítsuk meg a végleges határvonalat Magyarország és Csehszlovákia között, és megoldást találjunk az ezzel kapcsolatos kérdésekre.” (Sallai 2002, 226. p.) Ezután a magyar külügyminiszter, Kánya Kálmán szólalt fel: köszönetet mondott a magyar kormány nevében, majd összefoglalta a magyar álláspontot, valamint ismertette a döntéshez vezető utat. Ezt követően a csehszlovák külügyminiszter, František Chvalkovský kapott szót, aki szintén megköszönte az üdvözlést, majd átadta a szót Ivan Krno követnek, aki szintén összefoglalta a bécsi döntőbíráskodáshoz vezető utat, kiemelve, hogy a komáromi tárgyalások során a magyar fél olyan javaslatot terjesztett elő, amelyet Csehszlovákia nem tudott elfogadni. (Gulyás 2016, 155–156. p.)

Az ünnepélyes ebédet követően Ribbentrop és Ciano a munkatársaikkal együtt egy külön helyiségbe vonultak, ahol megállapították a végleges határvonalat Magyarország és Cseh–Szlovákia között. Este a záróülésen kihirdették a meghúzott határvonalat, s mindkét fél megkapta a döntést: egy 1:750 000 léptékű térképen vastag zöld vonallal volt kijelölve az új határ a két ország között. Ez a határvonal nagyjából azonos volt az etnikai-nyelvi határral, azonban több község végleges hovatartozását a helyszínen kellett megállapítani, mivel a térképen levő vonal a méretarány miatt 750 méteres sávot jelentett a valóságban. (Sallai 2002, 146. p.) A döntés értelmében Magyarország 11 927 km2 nagyságú területet kapott vissza Cseh-Szlovákiától, melyen több mint egymillió lakos élt. Az 1938-as decemberi összeírás alapján a visszatért terület lakosságának 84,4%-a vallotta magát magyarnak. A vitatott városok közül Szlovákiában maradt Pozsony és Nyitra, Magyarország pedig olyan városokat kapott vissza, mint például Somorja, Dunaszerdahely, Galánta, Vágsellye, Komárom, Ógyalla, Érsekújvár, Párkány, Léva, Fülek, Losonc, Rimaszombat, Tornalja, Rozsnyó, Kassa, Királyhelmec, Ungvár, Munkács és Beregszász.

A szlovák autonóm kormány, valamint 1939. március 14-ét követően a Szlovák Köztársaság is elutasította a bécsi döntést, és fő céljának a Magyarországhoz csatolt területek visszaszerzését tekintette, ezáltal szlovák részről is megjelent a revízió gondolata. Magyarország szempontjából az első bécsi döntés az első megvalósult revíziós siker volt. A magyar honvédség alakulatai november 5. és 11. között több szakaszban vették birtokba a visszacsatolt területeket. Két bevonuláson Horthy Miklós kormányzó is részt vett: november 6-án Komáromba vonult be fehér lovon, november 11-én pedig Kassára. A Csallóközt a II., az Ipoly folyó térségét az I. hadtest, Rozsnyó és Kassa környékét a VII., a kárpátaljai részeket, Munkács és Ungvár környékét pedig a VI. hadtest vette birtokba. (Babucs 2018, 70. p.)

A magyar honvédség alakulatai először a Duna csallóközi szakaszán, Medvénél lépték át a trianoni országhatárt. Az egyes területek átvétele előre meghatározott azonos forgatókönyv alapján történt: egy-két órával a magyar csapatok megérkezése előtt a kivonuló csehszlovák katonákat a lakosság még csak az ablakok mögül leste, majd miután az utolsó csehszlovák katona is elhagyta az adott települést, a lakosság kivonult az utcára, s megkezdődött a honvédség fogadtatásának előkészítése. A megérkező honvédeket a legtöbb helyen díszkapu alatt fogadták a település vezetői, majd egy kis ünnepi műsor (szavalatok, ünnepi beszédek) után továbbvonultak. A helyi lakosság lelkesedése hatalmas volt, virágcsokrokkal, könnyek között fogadták a bevonuló honvédeket, valamint az elhangzó beszédek is érzelmekkel és meghatottsággal voltak telítve. (Simon 2014, 40–41. p.) Az első bécsi döntés eredményeként a felvidéki magyarság nagy része hat évre visszatérhetett az anyaországhoz, a második világháborút követően azonban újra a csehszlovák idők jöttek el, amelyek az itt élő magyarság számára a lehető legnehezebb éveket jelentették.

Hogyan jelent meg mindez a sajtóban?

Magától értendő módon, Magyarországon a lakosság és a sajtó is izgatottan várta a döntést. A Budapesti Hírlap már november 2-án a bécsi döntés lázában égett, s bizakodóan várta az eredményét. A döntés eredményére vonatkozóan Kánya Kálmán magyar külügyminiszter is bizakodóan nyilatkozott: „A magyar nemzet a legnagyobb bizalommal néz a döntőbírák működése elé. Főleg nekik köszönhető, hogy a Münchenben megállapított háromhónapi határidőt, amelyet a nagyhatalmak a magyar–cseh-szlovák tárgyalások lefolytatására megállapítottak, ténylegesen egy hónapra sikerült lerövidíteni.”[45]

A Budapesti Hírlap tudósítása alapján örömmámorban úszott Budapest és az ország, s címoldalán közölte a nagy hírt, mely szerint 12 ezer km2 és egymillió lakos tér vissza az anyaországhoz. „A magyar történelem új örömünnep dátumával gazdagodott: 1938. november hó 2-án lángoltak magasba a magyar lelkek örömtüzei, köszönteni húsz évi szenvedés után visszatérő egymillió testvért és tizenkétezer négyzetkilométernyi ősi magyar földet. Az örömnek, mámoros lelkesedésnek lángja megvilágítja Komáromot, Érsekújvárt, Lévát, Losoncot, Rozsnyót, Rimaszombatot, Ungvárt, Munkácsot, Beregszászt és Kassát, nagy Rákóczi Ferenc pihenő helyét.”[46]

A Kis Újság Újra a miénk címmel sorolta fel a Magyarországhoz visszacsatolt városokat: Kassa, Komárom, Losonc, Léva, Rimaszombat, Érsekújvár, Beregszász, Munkács, Ungvár, Rozsnyó, Párkánynána, Galánta, Gúta stb.[47] A Népszava november 3-án Egymilliószázezer lakosú terület kapunk vissza főcímmel jelent meg,[48] a Pesti Hírlap pedig Ünnep! címszóval és a bécsi döntés határozatával a címoldalán jelent meg. „Ünnep van, magyar ünnep, mert amiről annyit beszéltünk és rajongtunk, amire mindannyian kétségbeesetten vágyakoztunk, aminek teljesülésében mégis oly kevesen mertünk hinni, az valóság lett: megnyílt a trianoni kripta, ahová húsz évvel ezelőtt eleven testtel temették a nemzetet. […] Meghatott szeretettel öleljük magunkhoz hazatért testvéreinket, a Felvidék magyar népét. Köszönjük nekik, hogy mindvégig hívek, bátrak és áldozatkészek maradtak, köszönjük, hogy fényt árasztottak a magyar névre, midőn férfias méltósággal viselték sanyarú sorsukat. Ez tulajdonképpen az ő győzelmük!”[49] A Magyar Nemzet szintén a címoldalán főcímében kiemelte, hogy bár az egész magyarlakta Felvidék visszatért, Pozsonyt, Nyitrát és Nagyszőllőst nem kapta vissza Magyarország.[50] Ezt követően közölte magának a bécsi döntésnek a szövegét, s a Budapesti Hírlaphoz hasonlóan az új határ pontos leírását.[51]

3. kép. A Budapesti Hírlap címoldala a bécsi döntés másnapján[52]

4. kép. A Magyar Nemzet híradása november 3-án[53]

 A magyar honvédek bevonulásáról a visszacsatolt területekre az összes lap beszámolt, figyelemmel követték az eseményeket és a felvidéki magyarság örömteli hangulatát. A legrészletesebb tájékoztatást a Budapesti Hírlap adta, amely beszámolt arról is, hogy a Budapesten ünneplő tömeg hogyan fogadta a visszaérkező Kánya Kálmánt és Teleki Pált,[54] valamint a magyarországi városok örömteli hangulatáról is tájékoztatott.[55] A november 8-án megjelenő számában a címlapon foglalkozott a kormányzó, Horthy Miklós komáromi bevonulásával, valamint a város „mámoros ünnepnapjával”.[56]

A Prágai Magyar Hírlap október 30-án megjelenő számában a címlapon közölte a várható döntést a magyar–csehszlovák határ kérdésében,[57] azonban a várható visszacsatolás öröméről nem esett szó. A tárgyalásokról két nappal később és csak röviden számolt be: „Savoyai Jenő herceg híres kastélyában, a bécsi Belvedere-palotában szerdán délelőtt tizenegy órakor összegyűlt a négy külügyminiszter – Ribbentrop német, Ciano olasz, Kánya magyar és Chvalkovsky csehszlovák, – hogy megkezdje a magyar-csehszlovák határ kiszabására vonatkozó döntőbírósági tárgyalásokat. A délelőtti ülésen főleg a magyar és a csehszlovák delegáció vázolta álláspontját és sorakoztatta föl érveit. A délelőtti ülés körülbelül 14 óráig tartott, amikor a német delegáció ünnepi reggelit adott a delegátusok tiszteletére. A tulajdonképpeni döntőbírósági konferencia, amelyen Ribbentrop és Ciano vesz részt, délután 16 órakor kezdődött és 18 óráig tartott. Ekkor hirdették ki a döntőbírósági ítéletet is.[58]

Magáról az első bécsi döntés eredményéről csak november 4-én tudósított a címoldalán, ám nem visszatérésként, valamint a felvidéki magyarságot ért örömként, hanem Magyarország gyarapodásaként nyilatkozott az eseményről, mint nagy történelmi pillanatról, valamint még a visszafogott magatartásra hívta fel a figyelmet: „Eljött végre a nagy történelmi pillanat: a bécsi döntőbíróság kimondta ítéletét, amely a dunai térben két nemzet húsz esztendő óta tartott nagy vitáját nyugvópontra juttatja. A trianoni cseh-szlovák–magyar határt a nemzetiségi elv alapján megvont bécsi néphatár váltja föl. A csehszlovákiai magyarság legnagyobb része egy államban egyesülhet az anyanemzettel. […] Nincs a világon ember, akit ez a történelmi tény közelebbről érintene, mint minket, eddigi cseh-szlovákiai magyarokat, nincs a világon nép, amely közvetlenebbül és mélyebben élné át ennek a világeseménynek minden izzó részletét és izzó mozzanatát, mint éppen az eddigi kisebbségi magyarság. De e helyen még hangfogót kell tennünk érzelmeinkre, visszaparancsoljuk a szivünkből fölbuggyanó forró szavakat.”[59] Emellett figyelmet szentelt Cseh-Szlovákia veszteségének és álláspontjának is.[60]

A Prágai Magyar Hírlap november 5-i száma egyben az utolsó kiadása is volt a lapnak, így a főszerkesztő Forgách Géza a címoldalon búcsúzott el az olvasóktól.[61] A lap folytatásaként már Budapesten megjelenő Felvidéki Magyar Hírlap átvette a magyarországi lapok hangulatát a visszacsatolást illetően. Az első, november 6-án megjelenő lapszáma Horthy Miklós kormányzó kiáltványával[62] és Imrédy Béla miniszterelnök üzenetével a címoldalon jelent meg: „Felvidéki magyar Testvéreink! Ránk köszöntöttek a visszatérés, az egyesülés nagy napjai. Menetelnek Horthy Miklós katonái és e napok mindegyikén ezer és ezer testvért ölelünk ujra szivünkre. Ezekben a felejthetetlen napokban a magyar szellemnek új harcosa indul útjára, a Felvidéki Magyar Hírlap, a Ti lapotok és egyben valamennyiünké. Ennek a lapnak a hasábjairól köszöntelek Benneteket, igaz, hűséges magyar szívvel.”[63]

A november 8-án megjelenő számában a címlapon foglalkozott a kormányzó, Horthy Miklós komáromi bevonulásával, valamint a város „mámoros ünnepnapjával”.[64] Közölte a kormányzó felvidéki magyarokhoz intézett szavait is: „Nehéz szavakba foglalni ezt az érzést, amely eltölt ebben a történelmi pillanatban. Húsz súlyos esztendő után először lépek seregünk élén a Felvidék felszabadult földjére. Hozom hazatérő testvéreinknek az egész magyarság szeretetét. Köszöntöm Komáromot, ezt a magyar emlékektől megszentelt várost, amelynek falai az ellenséggel dacoló Klapka honvédéinek hagyományait őrzik. Az idegen uralom nehéz idejében kemény magyarnak lenni becsület dolga. Komárom kitartott magyar becsületében és ma az ősi Szent András-templom tornyán újra a mi zászlónk leng.”[65]

A Felvidéki Magyar Hírlap ezt követően is beszámolt az egyes felvidéki városok, települések felszabadulásáról és öröméről: Fülek újra a miénk![66] Losonc, Léva és Rimaszombat felszabadulása,[67] Diadalmas bevonulás Ungvárra.[68] A komáromi bevonuláshoz hasonlóan a Kassán zajló záróünnepségről, valamint Horthy Miklós Kassa városába történő bevonulásáról is tudósított Egetverő lelkesedéssel fogadta a felszabadult Kassa Horthy Miklós kormányzót címmel.[69]

A magyar nyelvű lapokkal szemben a szlovák sajtó negatívan nyilatkozott az első bécsi döntésről. A döntés eredményéről legkorábban a Slovenský hlas című független napilap adott hírt a címoldalán,[70] ahol közölte az első bécsi döntés szövegét is. Ugyanezen a napon (november 3-án) a Slovenský deník szintén címlapon közölte a hírt, mely városok kerülnek át Magyarországhoz.[71] A Robotnícke noviny című lap Negyedét elveszítjük Szlovákiának főcímmel jelent meg november 4-én, valamint felsorolta azon városokat, amelyek Magyarországhoz kerültek (Nagysurány, Érsekújvár, Verebély, Léva, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Kassa, Ungvár, Munkács és Beregszász), s az új határvonalat is leírta.[72] Emellett külön kiemelte Kassa városának elvesztését: „Ez nagy csapás, hisz elég tudatosítanunk, hogy Kelet-Szlovákia metropoliszát, Štefánik technikumának városát, Kassát veszítjük el.”[73]

5. kép. A Slovenský deník híradása az elvesztett városokról a bécsi döntés másnapján[74]

A Slovák című napilap térképen mutatta be az új szlovák–magyar határt, valamint arról a nagy csapásról adott hírt, mely Szlovákiát érte a döntés által.[75] Emellett címoldalán közölte Jozef Tiso november 2-án 23 órakor elhangzott rádióbeszédét, melyet a szlovák nemzethez intézett: „Népünk, nem saját hibájából, de áldozattá vált az igazságtalanságnak. A tudtunk nélkül, ellenünk döntöttek. A német-olasz döntőbíróság nem az etnikai helyzet alapján hozta meg a döntést. Így nem tudunk mit tenni, csak fejet hajtani és dolgozni.”[76] Hasonlóan értékelte döntés eredményét a Robotnícke noviny is: „Az európai békéhez való áldozat meghozására, illetve saját lakosságának a kielégítése végett Szlovákia is fel volt készülve, hogy lemond azokról a vidékekről, melyek bár a szlovák élet fejlesztése szempontjából nagyon értékesek, de ahol többségében magyarok laknak. Azonban a bécsi döntés tovább ment, és néhány nap alatt Szlovákia negyedével lett kisebb.”[77]

6. kép. A Slovák címoldala Szlovákia térképével a bécsi döntést követően[78]

 Összegzésként elmondható, hogy a magyarországi lapok alapos, részletekre kiterjedő beszámolókat (híreket) közöltek a bécsi döntést követő területátadásokról is. A magyar sajtó hasábjain visszatérésről, felszabadulásról, örömről és meghatódottságról olvashatunk, míg a szlovák lapok megszállásról és veszteségről adtak hírt. A Budapesti Hírlap november 3–12. között több mint 120 hosszabb-rövidebb cikkben számolt be a visszacsatolás öröméről, a Magyarország városaiban folyó ünnepségekről, Horthy Miklós bevonulásáról a két felvidéki városba.

A szlovák napilapok közül a Slovenský hlas és a Slovenský deník a bécsi döntés másnapján tájékoztatta az olvasóit a területek (ezáltal a jelentősebb dél-szlovákiai városok) elvesztéséről. Ezt követően az egyes területek, települések átadásáról röviden, leginkább felsorolás szintjén tudósítottak. A felvidéki magyarság öröméről azonban nem igazán olvashatunk, kivéve a Robotnícke noviny című lapot, amely november 11-i számában rövid összefoglalóban hírül adta, hogy a „magyar megszállás” ünnepélyes keretek között történt.[79] A Slovák egy búcsúbeszédet is intézett a magyar kisebbséghez: „A búcsúzás napja előtt állunk. A hozzáállás, amellyel ti, magyarok, itt Szlovákiában várjátok a visszacsatolásotokat Magyarországhoz, bizonyára örömteli, a nyugalmatok, amely titeket jellemez, a jele annak, hogy tőlünk nem gyűlölettel búcsúztok, hanem tisztelettel. Mi fájdalmat érzünk, hogy elvesztünk titeket, akikkel együtt dolgoztunk a közjóért. Azonban örömteli arról az oldalról, hogy a 20 évnyi együttélés alatt bizonyítottuk az egyenjogúságunkat, s igyekeztünk veletek szemben igazságosak és korrektek lenni. Búcsúzóul ezt kérjük tőletek: Tartsátok meg hazaszereteteket, és a gondoskodást a vagyon nélküliekről, ahogyan mi is tettük.”[80]

5. Összefoglalás

Tanulmányunk célja az volt, hogy röviden összefoglalja a komáromi tárgyalások és az első bécsi döntés eseményét, s betekintést nyújtson abba, hogy a korabeli magyarországi, felvidéki magyar nyelvű és a szlovák sajtó hogyan nyilatkozott az eseményekről. A komáromi tárgyalások és a bécsi döntés meghozatala közötti időben fény derült arra is, hogy Olaszország Magyarországot támogatta, Németország pedig (a magyar etnikai igények elfogadásával) Csehszlovákiát párolta inkább.

A magyarországi sajtó nagy várakozással és lelkesedéssel számolt be a komáromi tárgyalások megindulásáról, s követte végig az eseményeket. A tárgyalások megszakadásért a szlovák felet vádolta, melyről több cikk is megjelent a Budapesti Hírlap, a Népszava és a Pesti Hírlap hasábjain. A cikkekben olvasható taktikázásra és lényegtelen határkiigazításra vonatkozó állítások annyiban helytállók, hogy a tárgyalások során a csehszlovák fél valóban próbálta húzni az időt, valamint számos olyan területet nem ajánlott fel Magyarországnak a komáromi tárgyalások során, melyen többségében magyar ajkú lakosság élt. A Prágai Magyar Hírlap is soron követte az eseményeket, ám a magyarországi sajtóhoz képest visszafogottabban nyilatkozott azokról, mivel Csehszlovákiában megjelenő lapként nem fejthette ki a véleményét olyan szabadon a magyarság öröme és a magyar álláspont mellett, mint a magyarországi lapok. A vizsgált szlovák napilapok közül a tárgyalások megkezdésről rövidebb írásokban mindegyik beszámolt, ezt követően többnyire csak rövid összefoglalásokat közöltek. A tárgyalások megszakadásért a magyar felet okolták a túlzott területi követelései miatt, mint például a Slovenský hlas című lap is, amely címlapon adta hírül, hogy A magyarok megszakították a tárgyalásokat. (1938. október 14. 1. p.)

Az első bécsi döntés eredményét a vizsgált magyarországi lapok közül mind a címlapon közölte a november 3-án megjelent számában, s nagy örömmel és lelkesedéssel számoltak be az eseményről. A magyarországi napilapok közül a Budapesti Hírlap foglalkozott a legbővebben a bécsi döntés hírével, és a visszacsatolás örömével. Bár nagy volt az öröm, néhány lap felhívta arra is a figyelmet, hogy nem minden kívánság teljesült 100%-osan, vagyis Pozsony és Nyitra városa nem került vissza Magyarországhoz (Esti Újság, Magyar Nemzet). A magyar nyelvű lapokkal szemben a szlovák sajtó természetesen negatívan nyilatkozott az első bécsi döntésről. A döntés eredményéről legkorábban a Slovenský hlas és a Slovenský deník adott hírt, valamint a veszteségre utaló címekkel sorolták fel a Magyarországhoz visszacsatolt városokat.

Bár az első bécsi döntés eredményeként a korábbinál etnikailag sokkal igazságosabb határvonal jött létre Magyarország és Szlovákia között, de a „magyar idők” nem tartottak sokáig a felvidéki magyarság életében. A második világháborút követően (mivel része volt benne a náci Németországnak) a müncheni egyezményhez hasonlóan az első bécsi döntést is annulálták. A Magyarország által 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződés újból megerősítette Magyarország trianoni határait, aminek következtében a felvidéki magyarság ismételten hátrányos és kisebbségi helyzetbe került.

Irodalom

Forráskiadványok

Bencsik Péter 2016. Csehszlovákia története dokumentumokban. Budapest, Napvilág Kiadó.

Harsányi Iván–Jemnitz János–Székely Gábor (összeáll.) 1988. München 1938. Diplomáciai és politikai dokumentumok. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.

Szarka László–Sallai Gergely–Fedinec Csilla (összeáll.) 2017. Az első bécsi döntés okmánytára. Diplomáciai iratok 1938. augusztus – 1939. június. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet.

Korabeli sajtó

Budapesti Hírlap (Budapest, 1938)

Felvidéki Magyar Hírlap (Budapest, 1938)

Kis Újság (Budapest, 1938)

Magyar Nemzet (Budapest, 1938)

Népszava (Budapest, 1938)

Pesti Hírlap (Budapest, 1938)

Prágai Magyar Hírlap (Prága, 1938)

Robotnícke noviny (Pozsony, 1938)

Slovák (Pozsony, 1938)

Slovenský deník (Pozsony, 1938)

Slovenský hlas (Pozsony, 1938)

Monográfiák, tanulmányok

Babucs Zoltán 2008. Országgyarapítás – vér nélkül. A honvédség bevonulása. Rubicon Történelmi Magazin. 11–12. sz. 70. p.

Gulyás László 2008. Edvard Beneš. Közép-Európa koncepciók és valóság. Máriabesenyő–Gödöllő, Attraktor Kiadó.

Gulyás László 2016. A Horthy-korszak külpolitikája 4. A revíziós sikerek 1. A Felvidék és Kárpátalja visszatérése. 1937–1939. Máriabesenyő, Attraktor Kiadó.

Kováč, Dušan 2011. Szlovákia története. Pozsony, Kalligram Kiadó.

Olejník, Milan 2010. A bécsi döntés a korabeli szlovák sajtóban. In Simon Attila (szerk.): Visszacsatolás vagy megszállás. Szempontok az első bécsi döntés értelmezéséhez. Balassagyarmat, Nógrád Megyei Levéltár–Selye János Egyetem, 99–110. p.

Popély Gyula 1991. Népfogyatkozás. – A Csehszlovákiai magyarság a népszámlálások tükrében 1918–1945. Budapest, Írók Szakszervezete Széphalom Könyvműhely–Regio.

Popély Gyula 1995. Ellenszélben. A felvidéki magyar kisebbség első évei a Csehszlovák Köztársaságban (1918–1925). Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.

Popély Gyula 2010. A komáromi tárgyalások (1938. október 9–13.). In. Simon Attila (szerk.): Visszacsatolás vagy megszállás? Szempontok az első bécsi döntés értelmezéséhez. Balassagyarmat, Nógrád Megyei Levéltár–Selye János Egyetem, 50–56. p.

Romsics Ignác 2010. Magyarország története a XX. században. Negyedik, javított és bővített kiadás. Budapest, Osiris Kiadó.

Romsics Ignác 2017. Magyarország története. Budapest, Kossuth Kiadó.

Rónai András 1993. Térképezett történelem. Budapest, Püski Kiadó.

Sallai Gergely 2002. Az első bécsi döntés. Budapest, Osiris Kiadó.

Sallai Gergely 2009. „A határ megindul…” A csehszlovákiai magyar kisebbség és Magyarország kapcsolatai az 1938–1939. évi államhatár-változások tükrében. Pozsony, Kalligram Kiadó.

Simon Attila 2010. Egy rövid esztendő krónikája. A szlovákiai magyarok 1938-ban. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Simon Attila 2014. Magyar idők a Felvidéken 1938–1945. Az első bécsi döntés és következményei. Budapest, Jaffa Kiadó.

Milan Hodža megítélése a második világháború alatt Magyarországon

1944. június 27-én hosszú betegség után a floridai Clearwaterben elhunyt Milan Hodža szlovák politikus, aki korábban, 1935–1938 között Csehszlovákia miniszterelnöke, valamint még 1905-1910 között a Magyar Országgyűlés alsóházának képviselője volt. Bár 1918 után a magyarországi politikában egyáltalán nem volt jelen, sőt 1944-re a csehszlovák politikai emigrációban is marginálissá apadt a szerepe, a második világháború alatt Magyarországon emigrációs tevékenysége egyáltalán nem volt ismeretlen, ezt a politikusok és különböző publicisták értékelték is.

Hodža a szudétanémet-válság tetőzésekor, a müncheni jegyzéket megelőző brit és francia követelések átvétele után 1938. szeptember 22-én lemondott csehszlovák kormányfői tisztségéről, s hamarosan emigrációba vonult. Előbb Svájcban, majd Franciaországban élt, és folytatott idővel egyre inkább aktív politikai tevékenységet. 1939 őszén Csehszlovákia párizsi követével, Štefan Osuskýval működött együtt; miközben ezzel párhuzamosan Edvard Beneš vezetésével is kezdett kialakulni egy emigrációs központ. Párizsban érte el első nagy eredményét a csehszlovák emigráció: 1939. október 2-án Osuský megállapodott a francia kormánnyal abban, hogy négyezer csehszlovák önkéntesnek biztosítanak helyet a Francia Idegenlégióban; később ezek a katonák képezték a nyugati csehszlovák hadsereg alapját. (Gulyás 2008, 285. p., Brod–Čejka 1963, 31-32. p.)

A megállapodás után nem sokkal, október 17-én jött létre a Csehszlovák Nemzeti Bizottság (Československý národní výbor), amely kiáltványban jelentette ki, hogy a csehszlovák népet képviseli, és kitart a szövetségesek mellett a végső győzelemig. A bizottság emellett azt is kiemelte, hogy nem ismeri el az 1939 márciusában történt eseményeket: sem az állam megszűnését, sem a cseh területek megszállását, sem Szlovákia létrejöttét. (Otáhalová–Červinková 1966, 47–48. p.) Hodža és Osuský amellett álltak ki, hogy az újjászülető Csehszlovákiában a szlovákságnak több autonómiával kellene bírnia a jövőben, ez pedig ellentétes volt Beneš elképzelésével. Mégis, a cseh politikus meg tudta bontani a párizsiak egységét, mivel a Csehszlovák Nemzeti Bizottságnak már csak Osuský lett a tagja. Hodža azonban ennek ellenére is a csehszlovák politikai emigráció egyik jelentős személyisége maradt.

1939 novemberében létrehozta a Szlovák Nemzeti Tanácsot, amely a hozzá közel álló szlovák politikusokat tömörítette. A Csehszlovák Nemzeti Bizottság ellenzékeként működő szervezet nem volt hosszú életű. Hodža még egy külön tömörülés, a Cseh-Szlovák Nemzeti Tanács létrehozásával próbálkozott 1940 januárjában, azonban ez a próbálkozása sem bizonyult hosszú életűnek. Franciaország júniusban történt összeomlása Hodža számára azt jelentette, hogy elvesztette fő politikai támaszát, és kénytelen volt Angliába áttenni a székhelyét, ahol Edvard Beneš és a Csehszlovák Nemzeti Bizottság már helyzeti előnnyel rendelkezett.

A britek ugyanakkor javasolták, hogy mielőtt még jobban kiterjesztenék a Csehszlovák Nemzeti Bizottság elismerését, előbb a csehszlovák emigráció egységét kell bizonyítaniuk.[1] Ez utalás volt a Hodžával való kiegyezésre. Végül a brit kormány 1940 júliusában elismerte a csehszlovák emigráns kormányt; felállításra került a parlamentet helyettesítő Államtanács is, amelynek egyik alelnöki tisztére Beneš Hodžát kérte fel, aki ezt a pozíciót elfogadta (Kuklík–Němeček 1999, 210-211. p.). Politikai nézetei miatt ugyanakkor az Egyesült Államokba távozott 1941 folyamán, igaz, az Államtanácsnak formálisan tagja maradt a továbbiakban, valamint Benešsel is kapcsolatban állt. Egészségi állapota azonban egyre rosszabbra fordult, így amikor az emigrációban ismét elnökként funkcionáló Beneš az Egyesült Államokban tett látogatást 1943 májusában, Hodža a terveivel ellentétben nem tudott személyesen találkozni vele. Gondolatainak összefoglalása, itt, az USA-ban látott napvilágot Federation in Central Europe (Föderáció Közép-Európában) címmel. A történeti visszatekintést is tartalmazó munkában Hodža részletesen mutatta be azt az elképzelését, hogy miként kellene felépülnie egy államszövetségnek a Duna-medencét körülölelő régióban. Egyre súlyosbodó betegsége azonban akadályozta a további munkában: 1944-ben Floridába utazott gyógyulni, ám június 27-én Clearwater városában elhunyt.

Milan Hodža általános megítélése

A szlovák nemzetiségű politikus bár a csehszlovák politikai emigráción belül működött, saját elképzelései miatt Magyarországon külön kezelték az Edvard Beneš-féle csoportosulástól. Erre példa, hogy az alsóház 1940. március 6-i ülésnapján Közi Horváth József, az Egyesült Keresztény Párt képviselője felszólalásában úgy fogalmazott, hogy „Hodzsa, úgy látszik, már tanult a múltból, mert nem hajlandó Benes szolgálatába szegődni, hanem ő önálló csehszlovák nemzeti bizottságot alakított Párizsban és így szembekerült a Benes–Masaryk–Osusky–Viest és Prchala társasággal, akik viszont a régi csehszlovák államot akarják felállítani.”[2]

Bár a képviselő által mondottak sántítanak (Lev Prchala tábornok Edvard Beneš ellenfele volt az emigráción belül, Hodža pedig először éppen Osuskýval működött együtt Párizsban, igaz, utóbbi 1940-ben már a Csehszlovák Nemzeti Bizottság tagságát erősítette), azonban szavaiból kihallatszik, hogy külön kezeli Hodža tevékenységét Benešétől. Közi Horváth József a nemzeti bizottságok alakítása kapcsán ugyanakkor pontosan értesült. 1939 őszén a csehszlovák politikai emigráció két központban – London és Párizs – kezdte meg tevékenységét.

Ezekről a szervezkedésekről azonban a magyar közvélemény (így Közi Horváth József is) a sajtóból értesülhetett. 1940. január 24-én az MTI a Prager Zeitungsdienst nyomán tudósított a csehszlovák emigráción belüli nemzetiségi-földrajzi ellentétekről (Beneš – London, Hodža és Osuský – Párizs). A cikk összefoglalóan a két központ tervei kapcsán így fogalmaz: „a cseh emigráció Benesšel az élén az egykori csehszlovák helyzetet akarja helyreállítani, a szlovák emigráció viszont dunai összefogást szeretne létrehozni Prága, Bécs és Budapest részvételével.”[3] Az említett hírt másnap egyebek között a Pesti Hírlap[4] hasábjain lehetett olvasni.

Más tudósítások, híradások és véleménycikkek esetében is érezhető az eltérő tónus Beneš és Hodža említésekor a korabeli magyar sajtóban. A Cseh-Szlovák Nemzeti Tanács 1940. január 28-i megalakításáról olasz forrásból számolt be az Esti Ujság és az Orosházi Friss Ujság – igaz, pontatlanul, „szlovák nemzeti komiténak” nevezve a tömörülést. A békési lap csupán azt emelte ki, hogy a csehszlovák emigrációban komoly ellentétek bukkantak a felszínre.[5] Az Esti Ujság híradásának címe („Végleg megbukott Benes terve, hogy »csehszlovák« emigrációs kormányt alakítson”) arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy a volt államfő elgondolása kudarcot vallott azzal, hogy Milan Hodža is saját szervezetet alapított. Idézik továbbá a hír forrásaként megjelölt, az olasz külügyi tárcához közel álló Popolo di Roma kommentárját, melyben a lap rámutat: Edvard Beneš 1914 után ismét amorális módon kíván fellépni, amikor a szlovákok nevében is tárgyalni kíván, miközben utóbbiak a saját útjukat járnák.[6]

Külön figyelmet érdemelnek Szüllő Géza és Jaross Andor írásai, akik a csehszlovákiai parlamenti élet korábbi résztvevőiként jobban ismerték a cseh és szlovák politikusok viselt dolgait. Szüllő a Pesti Hírlap, Jaross a Magyarság hasábjain írt Milan Hodžáról. Előbbi 1943-ban – amikor már Hodža az Egyesült Államokban élt – a lap olvasóinak mutatta be a szlovák politikust cikkében. Kiemelte: Beneš méltó ellenfélre talált Hodžában, akinek „műveltsége, gondolkodásmódja, ízlése teljesen magyar. De felfogása öntudatos szlováksággal telített.” A szlovák politikusról adott jellemzésében hozzátette még, hogy „Hodzsa éles esze ellenére sohasem tudta azt a pályát megfutni, melyet hivatottsága tudatában magának kívánt” (ti. a szerző szerint Beneš irányította Csehszlovákia „szekerét” Hodža miniszterelnöksége idején is), valamint hogy „a legkiválóbb újságírók egyike. Tudása nem mély, de ragyogó, öntudata nem bátor, de merész”. Szüllő Hodžáról felidéz olyan eseteket, amelyek bizonyítják, hogy a szlovák újságíró-politikus még Bécsben, Ferenc Ferdinánd trónörökös közelében ravasz módon próbálta elérni célját, egyfajta Habsburg–szláv orientáció sikerre vitele érdekében.

Benešről a cikkben még nyomokban sem ír pozitívan Szüllő: a volt csehszlovák államfőről úgy nyilatkozik, mint akinek fő célja a magyarság megsemmisítése a szlávság egyesítése érdekében, s mint aki Csehszlovákiát válságba vezette. Konklúzióként pedig megállapítja: amennyiben Hodžának fontos a szlovákság függetlensége, akkor ahhoz szükséges, hogy megértsék magukat a magyarsággal – ehhez azonban fel kell számolni azt a „mesterséges ködöt,” amelyet a „benesi rosszindulatú politika” hozott létre.[7]

A jobboldali radikális Magyarság hasábjain szintén 1943 tavaszán elemezte Jaross Andor Edvard Beneš emigrációbeli politikai tevékenységét. Írásában azonban Milan Hodža is megjelenik, mint egyfajta ellenpólus. Rámutat: Hodža ellenzi a „csehszlovák megoldást,” és Beneš merevségével szemben sokkal gyakorlatiasabb módon, tisztábban látta az állam helyzetét. „Vagy egy Duna-konfederáció eszméjéért, vagy a német birodalommal való megegyezésért dolgozott volna, ha a prágai légkörben ez egyáltalán lehetséges lett volna” ahelyett, hogy távolabbi nagyhatalmak garanciáját járná ki Csehszlovákia biztonsága érdekében – állapítja meg Jaross Andor. Hozzáteszi továbbá, hogy a csehszlovák emigráció nemcsak Hodža, hanem a Habsburg-agitáció ellen is felszólalt.[8]

Bár utólag megállapíthatjuk, hogy Jaross saját felfogása szerint akár még szívesen is látott volna Hodžával egy csehszlovák–német közeledést, azonban ennek eléggé kevés volt a valós esélye, bár a Habsburgok felemlítése nem volt légből kapott. Jelen írásnak nem célja Habsburg Ottó második világháború alatti tevékenységét vizsgálni, azt azonban érdemes megemlíteni, hogy a magyar vezetés Beneš és a főherceg föderációs elképzelése közül inkább az utóbbihoz húzott (Juhász 1978, 289. p), továbbá a csehszlovák propaganda is megpróbálta azzal lejáratni az USA-ba éppen csak megérkező Hodžát, hogy a szlovák politikus Habsburg-párti. (Kuklík–Němeček 1999 237. p)

Hodža és a Habsburgok kapcsán érdekes kitérő Ujszászy Istvánnak az Államvédelmi Hatóság fogságában adott feljegyzései, aki arról írt a második világháború után, hogy 1940–1941 folyamán Wettstein János, Magyarország berni követe a magyar kormány tudtával Hodžával és bizonyos osztrák, cseh és bajor legitimista személyekkel egyeztetett a Duna-menti Habsburg-monarchia restaurálásáról. (Haraszti 2007, 228–229., 474–475. és 607. p.) Lehetséges, hogy a magyar hírszerzés egykori feje már nem emlékezett pontosan, ugyanakkor meglehetősen konzekvens módon említette meg három esetben ezeket a találkozókat. Felmerülhet az is, hogy szándékosan próbálta meg félrevezetni az ÁVH-t, hiszen állítása szerint Hodža csak a tárgyalások miatt érkezett vissza Svájcba a tengerentúlról.[9] Ez egyfelől 1941-ben igencsak körülményes utazás lett volna, másrészt Hodža életében már nem tért vissza Európába: ebben egyre súlyosbodó betegsége is megakadályozta.

Ugyanakkor Ujszászy későbbi megállapításai mégsem nevezhetők teljesen légből kapottaknak. 1940. március 7-én Khuen-Héderváry Sándor párizsi magyar követ a budapesti központtól kért tájékoztatást Dvortsák Győző hungarofil szlovák újságíró kapcsán, aki állítása szerint azért is érkezett Franciaországba, hogy Teleki Pál miniszterelnök utasítása nyomán felvegye a kapcsolatot Milan Hodžával. Dvortsák egy külön levélben írt a csehszlovák emigráció franciaországi nehézségeiről, ennek végén azonban megemlíti, hogy Hodža nemcsak szemben áll a Csehszlovák Nemzeti Bizottsággal, hanem a „Habsburgok felé kacsingat”.[10] Khuen-Héderváry levelének másolatán ugyanakkor Bartheldy Tibor, Csáky István külügyminiszter kabinetfőnöke kézírásos oldaljegyzetében arról adott számot, hogy amikor a tárcavezető Dvortsák állítólagos utasítását felhozta Teleki Pál előtt, utóbbi kategorikusan tagadta, hogy bármivel is megbízta volna az újságírót.[11]

Dvortsák és Ujszászy talán csupán túloztak írásaikban Hodža kapcsán, mégsem lehetett meglepő, hogy a volt csehszlovák miniszterelnök neve ilyen kontextusban jelent meg. A kiemelt újságcikkekből látható, hogy a Magyarországon az Edvard Beneš totális ellenpólusának vélt Hodža működése miatt alkalmas lehetett arra, hogy titkos egyeztetéseket folytasson Budapest megbízottjaival.

Hodža kapcsán kritikus hangok is felmerültek. Az Országgyűlés alsóházában két, a csehszlovák politikából érkező képviselő, R. Vozáry Aladár és Füssy Kálmán – három év különbséggel – emlegették fel, miszerint Hodža számolt azzal, hogy a csehszlovák–magyar határ mentén „nem lesz nemzetiségi kérdés”, amit úgy kívánt elérni, hogy cseh és szlovák telepeseket költöztetett volna be a kérdéses területre, hígítva ezzel a magyar etnikai tömböt.[12] A szlovák politikus ezen elgondolását nem egyszerű pártemberként, hanem Antonín Švehla kormányának földművelésügyi minisztereként 1923 decemberében elmondott České Budějovice-i beszédében fejtette ki. Tárcavezetőként a szavak mellett tetteiben is követte az elgondolást: a telepesek támogatására 1,2 millió csehszlovák koronát különített el. (Simon 2007, 110. p.)

Szintén tárcavezetői korszakát emlegette fel Porubszky Géza, aki ugyancsak jól ismerte a csehszlovákiai politikai életet (1935 és 1938 között az országgyűlés tagja Prágában, míg az Egyesült Magyar Párt létrejötte előtt az Országos Keresztényszocialista Párt tagjaként volt aktív). 1939. október 24-én arról beszélt a magyar alsóházban, hogy földosztó bizottságukkal a Hodža-féle, magyarokkal szemben hátrányos csehszlovák földreformot „reparálják” éppen a Párkányi járásban. Meglátása szerint igencsak elhibázott volt a kérdéses földreform, véleményének pedig így adott nyomatékot: „ha 1926-ban Hodzsa Milán nem semmizi ki a földből a magyarságot[13] és nem adja oda cseh, morva, szlovák telepeseknek, hanem odaadta volna azt a nagybirtokot a magyar parasztoknak, akkor kijelenthetem, ma talán nem volnánk itt a képviselőházban Jaross miniszter úrral együtt; ezek a magyarok nem akartak volna hazatérni. […] a magyar paraszt lelkében van egy óriási szerelem a föld iránt, amely akkora, hogy sokszor még a nemzeti tradíciók fölé is helyezkedik.”[14]

Hodža és a telepesek nem konkrétan a földreform kontextusában, de még előkerültek a képviselőházban. 1943. november 19-én Bencze György, az egyik Kárpátaljáról behívott képviselő felszólalásában szűkebb pátriájáról beszélt. Itt a csehszlovák idők kapcsán megemlítette: „amikor a cseh agrárpárt földmívelésügyi minisztere, Hodzsa megjelent s végigfutott Kárpátalján és megnézte a telepeseket, én mint tartománygyűlési képviselő, azt mondottam, hogy miért nem mutatták meg neki azt a ruszintelepest, aki magacsinálta vályogból készítette a maga kunyhóját? Oda nem vitték el Hodzsát, csak ahol cseh-telepesek építettek kitűnő téglából és kitűnő fenyőfából.”[15]

Jaross Andor 1943-ban még egyszer, igaz, a magyarországi belpolitika kapcsán idézte fel a szlovák politikust. Felszólalásában kritikával illette a parasztszövetségre vonatkozó tervet,[16] amelyet – meglátása szerint – a kormányzat is támogat.[17] Visszaemlékezve így fogalmazott: „Csehszlovákiában a magyarság ottani politikai mozgalmát kezdettől fogva az ottani magyar kisgazdáknak és földmívességnek a gerincére építettük fel. […] Hodzsa Milán akarta velünk szemben megszervezni a parasztságot. Parasztpártot alapított és a Dózsa György nevében inkorporálódott jobbágyparaszti gondolattal próbálta sarkaiból felfordítani a mi nemzeti ellenálló frontunkat.”[18] Az ekkor már a Kállay-kormányt szélsőjobboldalról támadó Jaross a háborús erőfeszítéshez szükséges nemzeti egységet bomlasztó elemet látott a szövetségben, amely ráadásul az 1938–1941 között Magyarországhoz visszacsatolt területeken (így a Felvidéken, Jaross szó szerinti és politikai hátországában is) „szociáldemokrata, kommunista és agrárbolsevista elemeket” vonzana magához.

A Szövetség Közép-Európában magyarországi visszhangja

Bencze György és Jaross felszólalásakor Milan Hodža már az Egyesült Államokban tartózkodott, és – egyrészt a földrajzi távolság, másrészt egyre súlyosbodó betegsége miatt – már kiszorult a csehszlovák emigráció Angliában tömörülő vezető köreiből. Napvilágot látott azonban politikai elgondolásait – egyben visszaemlékezéseit is – bemutató műve, a Szövetség Közép-Európában, amely az Egyesült Államokban került kiadásra, de még Angliában megkezdte az írásához az előkészítő munkálatokat. (Kuklík–Němeček 1999, 136. p.) Könyvére értelemszerűen felfigyelt a csehszlovák emigráció vezetése. Különösképpen Edvard Beneš, aki személyes támadásnak vélhette a kötetet, mivel munkatársának, Jan Opočenskýnek egyebek között azt rótta fel, hogy Hodža saját művét mint csehszlovák miniszterelnök jegyezte, őt magát egyszer sem említette meg név szerint, ugyanakkor a korábbi államfőt, Tomáš Garrigue Masarykot négyszer, Iuliu Maniu román politikust tízszer is idézte. (Kuklík–Němeček 1999, 137. p.)

Hodža írása nem maradt Magyarországon sem visszhang nélkül. A Magyar Nemzet hasábjain Gogolák Lajos közölt egy kifejezetten részletes szemlét a könyvről – ehhez a horvát és a szlovák sajtó vonatkozó cikkeit vette alapul.[19] A szerző a kötet kapcsán megállapítja, hogy Hodža igazából semmi újat nem írt le, mivel a föderációval kapcsolatos elgondolásait már korábban kifejtette.[20] Mégis részletesen ismerteti, hogy könyvében a szerző miként képzeli el az esetlegesen létrejövő föderatív államot. A tervezet kritikáját Gogolák Lajos a Náš boj című szlovák lap véleménye nyomán mutatta be alaposan. A fennálló Szlovák Állam hivatalos ideológiáját közvetítő folyóirat Hodža művével kapcsolatban leginkább a szövetségen belül előrevetített cseh–szlovák együttélést illette kritikával. Az 1939-ben létrejött, német bábállamként funkcionáló – ám valóban: Prágától már semmilyen módon nem függő – Szlovákia a második világháború alatt a korábban hivatalos ideológiaként terjesztett csehszlovakizmust, valamint az 1920–1938 közötti cseh vezetésű centralizmust is egyaránt elutasította.

A Magyar Nemzet olvasói így a Náš boj véleményével találkozhattak,[21] amely felrótta Hodžának azt is, hogy a közös állam idején nem hangoztatta a csehek és szlovákok kiegyezését, továbbá meglátásuk szerint az elgondolás az Osztrák–Magyar Monarchia restaurációja felé kacsingat. Ez utóbbit pedig a papíron független, szlovákok irányította állam nem fogadhatja el. Magyar kútfőből is származott ugyanakkor kritikus hang a szlovák politikus művével kapcsolatban. Szentkirályi József a Külügyi Szemlében véleményezte Hodža – ahogyan fogalmazott – „magnum opusát.”

A mű szerzője kapcsán Szentkirályi nagyon röviden felidézte a múltat: szavai nyomán Hodža mint a Magyar Országgyűlés szlovák érdekeket képviselő politikusa tűnik fel, aki azonban „egyéni érdekeit alá tudta rendelni a csehszlovák »álom« szempontjainak” 1918 után. Írásának lényegi részét inkább a múltat ecsetelő részek bemutatása jelentik, mivel ezek szólnak a kisantant működésének[22] és a cseh–szlovák együttélés problémáiról. Az esetleges föderációra vonatkozó részekről pedig a publicista úgy véli, hogy azok „már százszor elcsépelt frázisokban merülnek ki”. Felhívja ugyanakkor a figyelmet, hogy Hodža elhidegült a csehszlovák emigráció londoni vezetésétől, amely nem fogadta örömmel a könyvet.

Annak ellenére, hogy Szentkirályi már ismertnek nevezi Hodža gondolatait, mégis részletesen mutatja be a föderatív államszövetségről szóló fejezetet. A kérdéses terv kapcsán legfőbb kritikaként veti fel kérdés formájában, miszerint nincs biztosíték arra nézve, hogy a lélekszámban nagyobb nemzetek nem fogják majd rákényszeríteni akaratukat a kisebb népességűekre, ami végső soron az egész szövetségi rendszer működését is tönkreteheti. Meglehetősen kritikusan mutatja be továbbá Hodža történelemszemléletét, amely egyfajta regionális szlovák kultúrfölényről ad számot.

Zárásként – érezhetően némi kárörömmel – úgy fogalmaz, hogy nem is a tervezetének bemutatása miatt lehetnek hálásak Hodžának Magyarországon, hanem azért, mert személyében egy „kipróbált harcos” tesz megállapításokat a kisantant korszakáról, amelyekkel az akkori magyar közbeszéd már régen tisztában volt. (Szentkirályi 1942, 444. p.)

Szentkirályi Hodža írásában az első világháború utáni évtizedek magyar külpolitikája helyességének külső igazolását látta, egyben kárörvendően tekint az olyan kurrens eseményekre, mint a Szövetség Közép-Európában fogadtatása a csehszlovák emigráció körében. A Külügyi Szemlében megjelent cikk nem került talonba a következő számmal: 1943. februári számában a Láthatár – alcíme szerint Kisebbségi kultúrszemle – közölte kivonatolva Szentkirályi József írását.[23]

Szentkirályihoz hasonlóan szintén kritikus hangot ütött meg Jócsik Lajos is, amikor Hodža művét ismertette a magyar olvasókkal. Jócsik Gogolákhoz hasonlóan felvidéki-szlovenszkói kötődésű, és kritikájának különös pikantériát ad, hogy a csehszlovákiai progresszív magyar fiatalok mozgalmának, a Sarlónak volt egyik prominens szereplője. A Magyar Élet című folyóiratban megjelent írásában ugyanis Hodžának a szemére veti, hogy művében az 1848–49-es magyarországi eseményekben részt vevő nemzetiségi vezetőket a demokratikus fejlődés zászlóvivőiként, míg a Kossuth Lajos mögött felsorakozó magyarokat mint a reakció képviselőit mutatja be. Ugyanígy felemeli szavát az ellen, hogy művében Ferenc Ferdinándot az Osztrák–Magyar Monarchia megreformálásának utolsó reményeként szerepelteti, aki Jócsik meglátása szerint azért kívánta Metternich módjára „kikapcsolni” az 1867-es kiegyezést, hogy a nemzetiségek ellensúlyozzák az örök lázadó magyarokat.

Jócsik írásában nemcsak Hodža, hanem egy másik emigráns szlovák politikus korabeli megnyilatkozásáról is kifejti véleményét. Londonban ugyanis Vladimír Clementis Hodža nézőpontjával hasonló tartalmú előadást tartott. Ennek kapcsán – saját tapasztalatai ebben segíthettek Jócsiknak – feleleveníti, hogy Clementis még a csehszlovák időkben „megrögzött reakcionáriusnak” tartotta a volt miniszterelnököt, most azonban mégis a magyar vezetők 1848-as küzdelmét tartja reakciósnak. A Magyar Életben megjelent cikk alapján elmondható, hogy Clementist Jócsik erősebben kritizálja, mivel a kommunista politikus korábban az általa „reakciósnak” tekintett Hodžától eltérő nézeteket vallott, idővel mégis „együtt hamisítja a történelmet” vele, így „szembefordult tíz évvel ezelőtti múltjával”. (Jócsik 1944, 2-5. p.) Jócsik sem maradt szemlézetlenül: a kolozsvári Hitel idézett részleteket cikkéből – igaz, a főleg Clementist kritizáló írásból csak a Hodžát bíráló részletek jelentek meg a lapban.[24]

Még egy harmadik felvidéki származású, Csehszlovákiában szocializálódott szerző írt részletesen Milan Hodža könyvéről. Borsody István azonban egyfajta védőügyvédként szól mind a szerzőről, mind annak művéről. A Magyar Csillagban a szlovák politikus kapcsán úgy fogalmaz Borsody, hogy Hodža nevének ugyan nincs jó konnotációja Magyarországon, azonban kevesebbet kritizálják, mint más „ellenséges nemzetbeli” politikusokat, sőt „halvány rokonszenvet” is kap 1918 előtti politikai múltja miatt, valamint amiatt, hogy „összeveszett” Edvard Benešsel.[25]

Borsody kifejezetten pozitívnak értékeli, hogy Hodža Bécsben az Osztrák–Magyar Monarchia megreformálásáért próbált tenni valamit, elismeri továbbá, hogy mind 1918 előtt, mind utána valóban Magyarországgal szembeni politikát vitt (előbbi esetben ellenzéki képviselőként, utóbbi esetben azért, mert támogatta többek között az aktivizmust), azonban könyve alapján úgy látja, hogy nem csak nemzeti keretekben gondolkodó politikus. A második világháború pedig arra volt jó számára, hogy levetette magáról azokat a „ballasztokat,” amelyek nem engedték „középeurópai szellemének szabadabb szárnyalását”. Hodža így viszont ismét régebbi, 1918 előtti gondolatai felé tudott fordulni – vélte Borsody.

A kötetet részletesen ismerteti Borsody is, aki azonban nem pejoratív módon ír arról, hogy a „középeurópai agrárdemokrácia” és „középeurópai federáció” kapcsán Hodža saját, régebben hangoztatott gondolataihoz tért vissza, s „minden hatalmi hátsógondolat nélkül” vetette papírra azokat. Borsody is ismerteti röviden Hodža tervét az államszövetség működésére vonatkozóan, majd kitér arra, amit a szlovák politikus írt a magyar parasztságról. Kiemeli, hogy Hodža elismeréssel ír a magyar parasztságról, amely a Duna-medence legfontosabb stabilizáló eleme. (Borsody 1943, 484–487. p.)[26] Érdemes megjegyezni, hogy szintén ez utóbbi elemet emeli ki a Kisgazdapárt befolyásos politikusa, Bajcsy-Zsilinszky Endre is a Magyar Nemzetbe írt publicisztikájában, amelynek fő témája az 1848-as és 1867-es generációk szellemiségének különbözősége, valamint e gondolatok továbbélése. A magyar politikus a volt csehszlovák kormányfőt „ellenségünknek” nevezi, aki azonban „fényes bizonyítványt” állított ki a magyar parasztságról, amikor stabilizáló erejéről szólt könyvében.[27]

Hodža könyvével más írásában is foglalkozott Borsody István. 1978-ban a Münchenben megjelenő emigráns folyóiratban, az Új Látóhatárban közölte – megfelelő szerkesztést követően – Milan Hodžáról szóló írását, amely 1944-ben a német megszállás miatt már nem jelenhetett meg magyarul. Franciául ugyanakkor napvilágot látott írásának egy változata a Nouvelle Revue de Hongrie hasábjain még 1943-ban.[28] A cikk nemcsak a kötet formájában megjelent gondolatokat ismerteti s elemzi (bővebb terjedelemben, de ugyanolyan jelzőkkel, mint a Magyar Csillagban megjelent ismertetőben), hanem messzebbről indulva mutatja be, hogy mi okozta a különbséget Beneš és Hodža felfogása között, amelyet Borsody a két politikus eltérő gyökereivel és élettapasztalatával magyaráz. (Borsody 1978)

Egy megyei napilap, a Somogyi Ujság is foglalkozott Hodžával, illetve könyvével. A keresztényszocialista irányultságú és bolsevikellenes lap (Paál 1997, 248. p.) 1944. február 19-i számában megjelent szerző nélküli írás egyes részleteiben emlékeztet Gogolák Lajos fentebb említett cikkére (például mindkét esetben megjelenik, hogy Hodža kiállt 1936-ban a Tardieu-terv mellett, belgrádi látogatásakor a dunai népek együttműködését sürgeti az addigi kisantant-politika helyett, valamint hogy a könyvében szereplő tervezet nem egyértelműsíti, hogy a szerbek miként csatlakozhatnának az államszövetséghez), s az eddig bemutatottakhoz hasonlóan ismerteti a papírra vetett föderációs terv működésének részleteit. Új elem azonban, hogy Hodža tervét amiatt kritizálja a szerző, mivel az köztársasági államformát vetít előre, amely „szöges ellentétben áll” a Duna-medence népeinek monarchikus hagyományaival. Hodža könyvét ugyanakkor a cikk szerzője pozitívnak értékeli a közép-európai emigránsok szempontjából, mivel ez a bizonyíték arra, hogy „Benes és Hodzsa útjai végérvényesen elváltak”.[29] Konklúzióként a cikk azzal zár, hogy a szovjetek felé húzó Benešsel szemben a föderáció elve mellett kitartó Hodža az angolszász szövetségeseknél előtérbe kerülhet.[30]

A Hodža művére adott magyar reakciók időrendje

Nemcsak tartalmilag érdemes a cikkeket bemutatni, hogy azokban Hodža személye s gondolatai milyen fogadtatásra találtak – a magyar sajtóban megjelent cikkek, ismertetések publikálásának dátumai is sokat elárulnak hangvételükről. A kronologikus sorrendet követve Szentkirályi József könyvismertetése az első, amely 1942 novemberében látott napvilágot: írásában még nem kerül említésre sem, hogy Hodža és Beneš közt igen súlyos konfliktus lenne. Valószínűleg a háborús helyzet miatt nehézkes információáramlás miatt erről a szerzőnek nem volt tudomása, noha ismert volt, hogy a két politikus között már korábban támadtak eltérő nézeteik miatt ellentétek (amelyek csak fokozódtak az emigrációban). Szentkirályi emellett csupán arról tesz említést, hogy a csehszlovák emigráción belül nem fogadták nagy örömmel a szlovák politikus művét az Angliából és az Egyesült Államokból érkező hírek szerint (Szentkirályi 1942, 441. p.), arról azonban egy szót sem ejt, hogy Hodža ekkor már a tengerentúlon tartózkodott.

Hogy mégis létezett információáramlás, arra éppen Szentkirályi a jó példa, aki megjegyzi, hogy érdekes módon Hodža könyve nagyjából egy időben jelent meg Beneš írásával, amely utóbbi közép-európai föderációs elképzeléseit mutatja be. (Szentkirályi 1942, 443. p.) A csehszlovák emigráció vezetőjének cikke a Foreign Affairs 1942. januári számában volt olvasható,[31] ezért az utalás kapcsán valószínűsíthető, hogy a kérdéses publikáció egyáltalán nem volt ismeretlen a könyvismertetés szerzője előtt.

Szentkirályi kapcsán megelőlegezhető, hogy a szerző olvasta Hodža munkáját, ami szintén igaz lehet az időrendben következő idézőre is. Bajcsy-Zsilinszky Endre befelé tekintő cikke 1943 februárjában említi meg a könyv egy részét. A Magyar Nemzetben megjelent szemléjében Gogolák Lajos fél évvel később már említi, hogy Hodža nem írt a csehszlovák–lengyel együttműködésről, ami pedig Beneš külpolitikai elképzeléseinek az alapját jelentette akkoriban.

1943 őszén Borsody István írásaiban szintén felidézi, hogy Beneš és Hodža viszonya az emigrációban véglegesen elmérgesedett, nagyobb világeseményre azonban Somogyi Ujság cikke utal erőteljesebben: a szovjetbarátság felemlegetése mögött az áll, hogy Edvard Beneš külpolitikai koncepciója alaposan megváltozott. 1943-ban a csehszlovák politikus kihátrált a csehszlovák–lengyel föderáció mögül, és a Szovjetunióval kívánt jobb kapcsolatokat kiépíteni, mivel úgy vélte, hogy keletről fognak előbb csehszlovák területre érkezni a szövetségesek felszabadító csapatai. A föderatív tervtől való elfordulás pedig szintén ennek a jele volt: a moszkvai vezetés egyre inkább ellenezte, hogy az állam nyugati határánál államszövetségek jöjjenek létre. A közeledési folyamat eredményei az év decemberében lezajlott moszkvai tárgyalások, majd az aláírt csehszlovák–szovjet szerződés lettek.[32] Beneš kelet felé fordulását ugyanakkor az angolszász szövetségesek kritikával illették. Ezért is fejezte ki reményét a Somogyi Ujság szerzője, hogy idővel a föderatív elgondolásokat támogató angolszász szövetségesek politikája miatt ejthetik Benešt, és helyette majd Hodžát támogatják.

A cikkek, szemlék, ismertetések szerzői hozzájuthattak a műhöz, annak ellenére, hogy azt Magyarországgal hadiállapotban levő államban adták ki. Hogy legalább egy fizikai példány volt a második világháború alatt Magyarországon, arra példa, hogy az Országgyűlési Könyvtár 1943. november 5-én jegyezte be a Federation in Central Europe egy példányát, amely abban az évben a 4821. gyarapodás volt a gyűjteményben.[33]

Első hírek Hodža haláláról[34]

Magyarországon elsőként a Magyar Távirati Iroda adott hírt Milan Hodža halálhíréről. Június 29-én az angol hírszolgálatra hivatkozva, azonban Lisszabont jelölve meg a hír forrásaként, az MTI egy mondatban tudatta a szlovák politikus elhunytát.[35] Egy nappal később az MTI már a prágai lapokat összefoglalva tudósított arról, hogy a Cseh-Morva Protektorátus sajtója úgy kommentálta Hodža halálát, hogy „Benest ezúttal sem hagyta el hagyományos szerencséje, mert legnagyobb ellenfele halt meg”.[36] A csehszlovák emigráció vezetője egyrészt azért volt szerencsés, mert Hodža „tisztában volt azzal, hogy milyen körülmények között választották meg annak idején Benest elnöknek”. Másrészt azért is, mert előfordult, hogy Beneš ellenfelei „egészen hirtelen és néha nem egészen tiszta körülmények között haltak meg”.[37]

A szerencse és a gyanús halálok felemlegetése utalás egyebek között arra a már a korszakban is terjesztett konspirációs teóriára, amely szerint a csehszlovák állam „alapítóatyái” közül a szlovák nemzetiségű Milan Rastislav Štefánik rejtélyes halálához[38] is köze volt Edvard Benešnek. Az elnökválasztás emlegetése pedig arra utal, hogy Beneš elnökjelöltsége, majd megválasztása sem volt egyszerű: bár az idős, leköszönő Tomáš Garrigue Masaryk utódjának az akkori külügyminisztert ajánlotta, Bohumil Němec személyében kihívója akadt. Beneš sikeres erőfeszítéseket tett, hogy a választáson a képviselők többsége őt támogassa. Němec végül visszalépett a jelöltségtől. (Gulyás 2008, 231–233. p.)

Az MTI rövidhíreit több napilap is átvette. Június 30-án a budapesti Uj Nemzedék, július elsején a szintén fővárosi Friss Ujság, a zalaegerszegi Zalai Magyar Élet, a kolozsvári Keleti Magyar Ujság, valamint július 7-én a sepsiszentgyörgyi Székely Nép közölte a távirati iroda híreit. Az Uj Nemzedék és a Friss Ujság az első közlést vette át – előbbi kommentárt is fűzött Hodža halálához. A Zalai Magyar Élet a sajtószemléből a konspiratív, Beneš politikai ellenfeleinek haláláról részt közölte,[39] míg a Székely Nép a teljes MTI-től származó írást, a hírben azonban egy-két szót átírtak a szerkesztők.[40]

Más forrásból is közölték ugyanakkor a halálhírt egyes lapok. A budapesti Magyarország és Pesti Hírlap június 30-án és július 1-én az Nemzetközi Sajtó Tudósító híradása alapján, New York-i eredetet megjelölve közölte olvasóival, hogy Milan Hodža Floridában elhunyt. A két rövidhír érdekessége, hogy Hodžát nemzetisége alapján titulálták „szlovák miniszterelnöknek”, ami kétségtelenül igaz, azonban félrevezető, mivel a politikus nem a Szlovák Állam, hanem Csehszlovákia kormányfője volt. A cél ugyanakkor az is lehetett, hogy a csehszlovakizmus elméletét (amely elgondolás szerint a csehek és szlovákok ugyanazon nép két ága) negligálták ezzel a jelzővel.

Július 3-án a marosvásárhelyi Székely Szó is hírt adott Hodža haláláról – az előzőekhez képest eltérően. A lap bár lisszaboninak tünteti fel a hír eredetét, a politikus halálának helyét nem Clearwaterbe, hanem Philadelphiába teszi. A Bölöni György író által szerkesztett napilap nem adja meg, hogy milyen forrásból szerezte az értesülését. Magát a halálhírt egy rövid nekrológ is kísérte, amelyben Hodža munkásságát értékelték.

A magyarországi sajtóélet szerves részét képező, azonban német nyelven megjelenő Pester Lloyd még július elsején közölte az MTI nyomán a halálhírt. A napilap ugyanakkor hozzátette idézőjellel, hogy Hodža Cseh-Szlovákia kormányfője volt korábban. Szigorúan véve a szlovák politikus az első Csehszlovák Köztársaságban töltötte be ezt a posztot, amely a müncheni döntés után ment át gyökeres belpolitikai változáson. Ez olyan mértékű volt, hogy az új, autoriter jellegű rezsimet már második köztársaságként szokás illetni, amelynek a nevét – a szintén létrejövő szlovák autonómia miatt – kötőjellel írták. Valószínűleg a Pester Lloyd nem tévedésből írta így az állam nevét, és az idézőjel sem véletlen: a lap így próbálta degradálni az államot, amely a Magyarországon széles körben elutasított csehszlovák nemzet elvén alapult. A lap a halálhíren kívül ismertette Hodža politikai pályafutását a magyar parlamenttől egészen az USA-ba való távozásáig. A Pester Lloyd hozzáteszi azt is, hogy Hodža az utóbbi időben Beneš politikájának ellenzője volt.[41]

Kommentárok, „nekrológok”

Az előbbiekben említett lapok közül három – Friss Ujság, Magyarország, Pesti Hírlap – csak Hodža halálhírét közölte, de a Zalai Magyar Élet sem közölt sok pluszinformációt a politikus haláláról, munkásságát pedig egyáltalán nem értékelte. A többi felsorolt sajtótermék azonban fűzött megjegyzéseket Milan Hodža életművéhez. Némelyikük már a halálhírhez kapcsolódóan értékelte az elhunyt tevékenységét.

Időrendben haladva az Új Nemzedék volt az, amely elsőként kommentálta Hodža halálát. A politikus életéről röviden szóló írásból egy sikertelen pályakép rajzolódik ki, amely „magyar gimnáziumokban” indult, majd folytatódott a parlamentben, ahol nemzetiségi programjával „sok harcos vitának volt a középpontja”. A cikk kiemeli, hogy egyik fő szószólója volt az 1918-as turócszentmártoni szlovák nemzetgyűlésen a csehekkel való együttműködésnek, majd azt is, hogy miniszterelnökként „a közép-európai megegyezés gondolatát igyekezett a nemzetközi politikai viták terébe állítani, és gazdasági és politikai közeledést létesíteni a kisantant és a római paktum államai között”. A lap névtelen szerzője azonban Hodža ez utóbbi tevékenységét sikertelennek nevezte, a politikus maga pedig előbb visszavonult, majd emigrációba vonult.[42]

Egy nappal később, július 4-én a Székely Szó is értékelte Hodža politikai pályafutását. A lap kontextualizálta a szlovák politikust, akit Iuliu Maniu Gyula [Iuliu Maniu] és Vajda Sándor [Alexandru Vaida-Voevod] kortársaként mutatta be lokális olvasóközönségének. Kiemelték mind a magyarországi, mind a csehszlovák politikában játszott szerepét, mint ahogyan azt is, hogy fő külpolitikai elgondolása az 1930-as években Csehszlovákia, Ausztria és Magyarország kibékítése volt. Ezt az álláspontját azonban 1938 után revideálta, igaz – teszi hozzá a Székely Szó –, Edvard Benešsel továbbra sem egyeztek nézeteik.

Nemcsak a múltról tett említést, hanem az 1940-es évekre történő kiszólással is élt az írás: Hodža halálát konkrétan mementónak nevezi, mivel „Nagymagyarország nemzetiségi vezérei” az idő változása és koruk miatt csak szimbólumként, nem pedig aktív politikusként működhetnek. Itt a cikk ismét megemlíti Maniut és Vaida-Voevodot, akik példaként állnak Hodža mellett, és akik még kifejezetten aktív politikusoknak számítottak Romániában.[43]

Az erdélyi hírlapfogyasztók július 5-én a kolozsvári Keleti Magyar Ujságban olvashattak Hodžáról. A cikkben az Új Nemzedék közlésével szemben helyesen szerepel, hogy az elhunyt Nagyszebenben (nem Brassóban) tette le az érettségit. A két írás ugyanakkor hasonló módon vezeti fel Hodža karrierjének ívét, a kolozsvári lap azonban hangsúlyosabban ír 1938 Csehszlovákiára nézve döntő jelentőségű eseményeiről. A Keleti Magyar Ujság megállapítja, hogy Hodža „a közép-európai nemzetek közötti kiegyezés gondolatáért munkálkodott […] Pozitív eredményeket ebbeli törekvésében nem tudott elérni”. Majd a müncheni egyezményhez vezető út rövid ismertetése után a szerző úgy fogalmaz, hogy „Hodzsa Milánt akkor Benessel együtt hibáztatták a cseh bel- és külpolitika sikertelenségéért és a köztársaság bukásáért”. A volt államfővel szembeni későbbi nézeteltéréséről is szó esik: „az utóbbi időkben az a hír járta róla, hogy Benes bolsevistabarát politikája ellen foglalt állást.” A nekrológ utolsó mondata sommásan ugyanakkor a Székely Szóval szinte azonosan értékeli Hodža munkásságát: „Jellegzetes alakja volt egy letűnt kor szertefoszlott politikai világképének.”[44]

A szintén kolozsvári székhelyű Ellenzék július 22-én említette meg Hodžát egy cikkben, amelynek főszereplője a románság. Az eddigi írásokkal szemben e cikknek van szerzője – a kalandos életű Mikó Imre személyében.[45] Mikó Vasile Netea Hodžáról írt nekrológját idézi fel, amelyben a román író a néhai szlovák politikus utolsó munkájának lényegét, a közép-európai államszövetséget ismertette. „Hodzsa szerint – s ezt Netea is hallgatólagos helyesléssel idézi – csak a szlovák, lengyel magyar, bolgár, és román parasztság összefogása építhetné újjá és egyben pacifikálhatná Közép-Európát” – fogalmaz a szerző.[46]

Összegzés

Milan Hodža személyének, politikájának, gondolatainak említése viszonylag gyakori volt a második világháború alatti Magyarországon. A vizsgált három kategória (a szlovák politikus személyének megítélése, utolsó nagy művének visszhangja és a haláláról adott híradások hangneme) alapján megállapítható, hogy bár Hodža nem a tartozott kifejezetten pozitív megítélésű személyek közé, a magyarországi politikusok és publicisták eltérően ítélték meg őt, mint Edvard Benešt. Ez főleg akkor derül ki, amikor éppen a csehszlovák emigráció vezetőjével egy kontextusban jelenik meg a neve. Hodža ilyenkor ellenpólusként, illetve ellenfélként jelenik meg, aki józanabb eszméket követ, mint Csehszlovákia korábbi elnöke (Borsody István ezt szóvá is tette, amikor Hodža könyvéről írt).

A magyar sajtó ezért gyakran hozta szóba a két politikus viszonyának végleges megromlását, amelyben – ha lehet így fogalmazni – inkább Hodža pártját fogták. Ez a kép természetesen nem volt makulátlan: a parlament alsóházában többször kritizálták Hodžát, mivel földművelésügyi miniszterként támogatta cseh és szlovák nemzetiségűek letelepítését magyar többségű területen, a Szövetség Közép-Európában kapcsán pedig a publicisták arról írtak, hogy semmilyen új gondolat nem szerepel a műben, amelyben ezenfelül még az elképzelt konföderáció működése sincs maradéktalanul kifejtve, és a történelemszemlélete is szembemegy a magyar vélekedéssel.

A parlamentben és lapokban Hodža kapcsán megszólalókról elmondható, hogy közöttük főleg felvidéki politikusok, publicisták vannak, akik emlékeiket a csehszlovákiai köz- és politikai életből hozták. Őket sem lehet ugyanakkor egy kalap alá venni: Jócsik Lajos inkább a bal-, Jaross Andor pedig idővel a szélsőjobboldalhoz kötődött, míg Borsody István talán az egyedüli, aki bár valamelyest távolságot tartva, de megértően írt Hodžáról és gondolatairól.

A Milan Hodža haláláról hírt adó lapok két csoportra oszthatók: egyik esetben csak a tény közlését tartották fontosnak a szerkesztők, míg a másodikban a politikus elhunytához néhány gondolatot is fűztek. Ezek jellemzője, hogy Hodža mint egy eltűnő politikai korszak szimbólumaként került bemutatásra, akinek már a német vezetésű Új Európában nem lenne helye. A rövid nekrológok másik jellemzője ugyanakkor, hogy elismerik az elhunyt korábbi, igaz, sikertelen kimenetelű törekvését arra nézve, hogy megpróbálta egy platformra hozni a régió népeit.

A szlovák politikus haláláról szóló híradások, nekrológok és kommentárok is gyakran megemlítik Edvard Benešsel való konfliktusát. Ez esetben ismét Hodža jött ki nagyobb sikerrel az összehasonlításból. Sőt, az MTI azt is fontosnak tartotta a protektorátusi lapok nyomán magyarul hírül adni, hogy nem Hodža az első Beneš ellenfelei közül, aki hirtelen veszti életét, így burkoltan utaltak arra, hogy a szlovák politikus halála lehet, hogy nem a véletlen műve volt. Bár az információáramlás lassú volta miatt még lehet arra gondolni, hogy ez nem szándékos csúsztatás, azonban a cél ezúttal is az lehetett, hogy a csehszlovák emigráció elnökét még jobban dehonesztálják – ehhez pedig Hodža halálának híre (akárcsak korábban eltérő gondolatai a régión belüli együttműködésről) szintén jó eszköz volt.

Irodalom

Levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára

Külügyminisztérium általános irata (K 63)

Korabeli sajtó

Ellenzék (Kolozsvár) 1944

Esti Ujság (Budapest) 1940

Keleti Magyar Ujság (Kolozsvár) 1944

Magyar Nemzet (Budapest) 1943

Magyarság (Budapest) 1943

MTI Napi hírek (Budapest) 1940, 1944

Orosházi Friss Ujság (Orosháza)

Pesti Hírlap (Budapest) 1941, 1943

Pester Lloyd (Budapest) 1944

Somogyi Újság (Kaposvár) 1944

Székely Nép (Sepsiszentgyörgy) 1944

Székely Szó (Marosvásárhely) 1944

Új Nemzedék (Budapest) 1944

Zalai Magyar Élet (Zalaegerszeg) 1944

Szakirodalom

Borsody István 1943. Középeurópai agrárdemokrácia – Hodža Milán könyve. Magyar Csillag, 3. évf. 20. sz. 484–487. p.

Borsody István 1978. Milan Hodža a közép-európai politikus. Új Látóhatár, 29. évf. 3. sz. 191–208. p.

Borsody István 1991. Európai évek. Budapest, Osiris Kiadó.

Bottoni, Stefano 2014. Népszolgálat, túlélés, kollaboráció. Mikó Imre és a román állambiztonság, 1948–1971. In Bárdi Nándor–Filep Tamás Gusztáv–Lőrincz József (szerk.): Népszolgálat: A közösségi elkötelezettség alakváltozatai a magyar kisebbségek történetében. Pozsony, Kalligram, 187–231. p.

Brod, Toman–Čejka, Edvard 1963. Na západních frontě. Praha, Svaz protifašistických bojovníků.

Gulyás László 2008. Edvard Beneš, Közép-Európa koncepciók és a valóság. Máriabesnyő-Gödöllő, Attraktor.

Gulyás László–Tóth István 2006. Milan Hodža első Közép-Európa tervének magyarországi fogadtatása. Aetas, 21. évf. 1. sz. 109–119. p.

Haraszti György (szerk.) 2007. Vallomások a holtak házából. Budapest, Corvina Kiadó.

Hodža, Milan 2004. Szövetség Közép-Európában. Pozsony, Kalligram.

Jobbágy István 2005. Etnikai (kisebbségi) pártok a két világháború közötti Csehszlovákiában a parlamenti választások eredményeinek tükrében. In Egry Gábor–Feitl István (szerk.): A Kárpát-medence népeinek együttélése a 19–20. században. Budapest, Napvilág Kiadó.

Jócsik Lajos 1944. Demokrácia és nemzetiségek. Magyar élet, 9. évf. 1. sz. 2–5. p.

Juhász Gyula 1978. Magyar-brit titkos tárgyalások 1943-ban. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.

Kuklík, Jan–Němeček, Jan 1999: Hodža versus Beneš. Praha, Nakladatelství Karolinum.

Němeček, Jan–Kuklík, Jan–Nováčková, Helena–Šťovíček, Ivan 2002. Dokumenty československých zahraniční politiky B/1. Od rozpadu Česko-Slovenska do uznání československéy prozatímní vlády 1939-1940. Praha, Ústav mezinárodních vztahů Univerzita Karlova v Praze–Karolinum–Historický ústav Akademie věd ČR.

Otáhalová, Libuše–Červinková, Milada (ed.) 1966. Dokumenty z historie československé politiky 1939-1943. 1. svazek: Vztahy mezinárodní diplomacie k politice československá emigrace na západě. Praha, Academia (Nakladatelství Československé Akademie Věd).

Paál László 1997. Somogy megye sajtója 1914–1944 (Harmadik közlemény). Somogy megye múltjából – Levéltári évkönyv 28. Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 241–266. p.

Simon Attila 2007. Telepesek és telepes falvak Dél-Szlovákiában a két világháború között. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Szentkirályi József 1942. Emigráns szlovák elképzelés a háború utáni Középeurópáról. Külügyi Szemle, 19. évf. 6. sz. 440–444. p.

Vörös Vince 1982. Magyar parasztszövetség 1941–1944. Történelmi Szemle, 25. évf. 2. sz. 245–275. p.

A nyugati külföldi közösség kialakulása Japánban

A japánok sok esetben homogén nemzetként tekintenek magukra, egységes és nagymértékben zárt népcsoportként, mely a külső hasonlóságon túl nézeteiben és életvitelében is azonos. (Murphy-Shigematsu 1993, 65. p.) Ez a vélemény a modern japán állam létrejöttekor született: akkor alakult ki az etnikai nacionalizmus – jobban mondva a kokkasugisa (államelvű) nacionalizmus (Doak 1996, 1, 79. p.) –, mely tagadta a nemzeti kisebbségek létezését, melyeket erőszakosan igyekezett a japán nemzetbe tagozódni. Ez a nézet a második világháború után sem változott, amikor is Japán elvesztette az eltérő etnikumú gyarmatait. A maradék kisebbségeket aztán a többségi nemzet általában ignorálta, vagy – mint a koreaiak estében – Japánban élő külföldi telepesként tekintett rájuk. (Okano 2006, 4, 476–477. p.) A Japán mint nemzetállam eszméje, melyben lényegében nincsenek nagyobb nemzetiségi különbségek, sem kisebbségek, a kormány hivatalos állásfoglalása szerint, valamint a japánok önfelfogása révén mélyen gyökeret eresztett a köztudatban, s ez a mítosz a szakirodalomban is gyakran ismétlődik. (McClain 2002, xv. p.) Az ország etnikai összetételének közelebbi vizsgálata azonban több típusú nemzeti kisebbség létezésére is rávilágít, melyek, bár számban nem jelentősek, fontos alkotóelemei a japán szigetország lakosságának.

Általánosan három nagyobb kategóriát különböztethetünk meg: 1. őshonos kisebbségek (a Hokkaidó szigetén élő ainuk, a Rjúkjú szigetén élő okinavaik és az ún. burakuminok – a feudális Japán lakóinak utódai, akiket a származásuk vagy a táplálkozási módjuk miatt bélyegeztek meg); (Hane 2015, 210. p.) 2. koreaiak és utódaik, akik a második világháború előtt emigráltak Japánba; külföldi közösségek, melyeket most elsősorban ázsiaiak és latin-amerikaiak alkotnak, akik megélhetési okokból érkeztek Japánba. (Howell 1996, 172. p.) S éppen ez a harmadikként említett csoport a maga 2,2 milliós létszámával (2009-es adat) képezi kétségkívül a legnagyobb s egyúttal a legtarkább kisebbséget a mai Japán területén. (Sugimoto 2010, 212. p.) S bár a külföldiek többségét bérmunkások alkotják (elsősorban Kínából, Tajvanból, Koreából, Thaiföldről és más ázsiai országokból), viszonylag jelentős százalékukat alkotják a nyugati kultúrkörből származók: 2014-ben Japánban mintegy 61 000 európai és 51 000 amerikai élt. (Menju 2015, 26. p.) Noha ez a csoport csak kis százalékát alkotja a Japánban tartósan tartózkodó külföldieknek, az ország történelmében viszonylag határozott szerepet játszott. Ennek a japán szigetcsoportokon élő kisebbség létének az eredete ugyanis a modern Japán kialakulásának idejére esik, tehát a 19. század derekára. Japán ugyanis egészen addig több mint kétszáz évig jelentős mértékben (de nem teljesen) el volt zárva a külföldi, főleg a nyugati hatás elől. (Jansen 2002, 91. p.) Csak az ország nyugati nyitása, Matthew Perry kapitány missziójának sikerét követően alakult ki az országban egy valóban dinamikus külföldi közösség, mely jelentős hatással volt a japán történelem alakulásra.

Japán már 1543-ban kapcsolatba lépett a Nyugattal, amikor is portugál tengerészek kötöttek ki partjain. Az árunak és a fegyvereknek köszönhetően, amiket ezek az első európaiak a japánok földjére hoztak, viszonylag szíves fogadtatásban részesültek, s az ország, ellentétben a szomszédaival, viszonylag könnyen és gyorsan megnyílt a nyugati befolyás előtt. (Sansom 1984, 106. p.) Japánban így a 16. század folyamán kialakult egy erős, a hittérítők és a kereskedők köré szerveződő nyugati közösség, központjában Nagaszaki kikötőjével, a város portugál fennhatóság alatt kezdett kiépülni s bizonyos ideig működni is. (Elisonas 2008, 63. p.) A Kínával való kereskedelem közvetítésének köszönhetően – Kína ugyanis 1557-ben a japán kalózok támadásaira való válaszként elzárta part menti kikötőit a japán hajók elől (Totman 1995, 73–74. p.) – a portugálok befolyása a japán szigeteken folyamatosan nőtt. 1587-ig a jezsuita misszionáriusoknak több mint 200 000 konvertitát sikerült szerezniük. (Boxer 1951, 153. p.) A katolikus papok derűlátó jelentései arról szóltak, hogy „a világ minden népe közül a japánok mutatják a legnagyobb hajlandóságot hitünk elfogadására. Előrelátóak és az ész irányítja őket, akárcsak a spanyolokat, de még ezeken is túltesznek”. (Cooper 1981, 40. p.) Sokan közülük abban bizakodtak, hogy rövid idő alatt az egész országot kereszténnyé teszik. (Sansom 1984, 127. p.) Ez a gyors siker azonban a portugálok befolyásának hirtelen megszakadását eredményezte Japánban. 1587-ben Tojotomi Hidejosi, a felkelő nap országa fölötti uralomért harcoló feudális vezérek leghatalmasabbika leigázta Kjúsú szigetét, ahol a jezsuita befolyás a legnagyobb volt. Rögtön tisztában volt a portugál kereskedelmi dominanciából eredő veszélyekkel: a kereszténység terjedésével és a jezsuitáknak a japán belpolitikába való beavatkozásával. Ennek eredményeként ediktumban (rendeletben) tiltotta meg a hittérítést, és korlátozta a portugálok befolyását Nagaszakiban. (Berry 1982, 91–92. p.)

Dacára annak, hogy a rendelet megtartását nem igazán vették szigorúan, és az európai papok tovább ténykedhettek az országban, ez volt az első jele annak, hogy az idegenek a japánok számára új és gyakran érthetetlen vallásukkal nemkívánatosak. (Elison 1988, 132. p.) Sokkal komolyabb helyzetbe kerültek a keresztények Tokugava Iejaszu szekigaharai győzelmét követően és a tokugavai sógunátus megalakulása után. Az új rezsim, mely lényegében egyesítette egész Japánt (valójában arra kényszerítette az összes többi feudális hadurat, a daimjókat, hogy fogadják el önálló hatalmát), fennállásának első évtizedeiben az ország stabilizációját szorgalmazta s benne a maga pozícióját. Megalapítója tudatában volt annak, hogy a tokugavai sógunátus (bakufu) helyzete belső kompromisszumtól függ, azaz egyfelől a politikai hatalomnak a sógunok kezében való összpontosítástól, másfelől az egyes feudális uralmak belső autonómiájától. (Cullen 2003, 7–8. p.) Tokugava politikai célkitűzése egy olyan politikai rendszer felállítása volt, amely lehetővé tette volna a rezsim számára a potenciálisan ellenálló daimjók pacifikálását s elhárította volna a tekintélyét aláásó mindennemű veszélyt. Az egyik ilyen veszélyforrásként éppen a kereszténységet nevezte meg. A sógunátus véleményét erről a kérdésről azzal a memorandummal lehet illusztrálni, melyet a tokugavai bölcselők egyik legfontosabbika, Hajasi Razan dolgozott ki: „A keresztény banda nemcsak azért jött Japánba, hogy ide küldhesse kereskedelmi hajóit és árut cseréljen, hanem az ördögi törvény terjesztéséért is, mely az igazi doktrínát hivatott megdönteni, hogy lecserélhessék ennek az országnak a kormányát és megszerezhessék tulajdonát. Ez egy nagy veszély csírája, melyet el kell taposnunk.” (Boxer 1951, 318. p.) A portugálokat és a jezsuitákat kezdték az ország belső biztonságát veszélyeztető közösségnek tartani, olyan potenciális bomlasztóelemnek, melyet ki kell irtani, ezzel megakadályozandó a beavatkozásukat és a kereskedelmi helyzetükkel való visszaélést.

Ennek eredményeként született Iejaszu 1614-es rendelete, mely tiltotta a kereszténység terjesztését és vallását. (Laver 2011, 6. p.; Hagemann 1942, 153. p.) Ez a dokumentum jelenti a portugálok és a más európaiak többsége Japánban való jelenléte végének eszmei kezdetét. A portugál dominancia alkonya a kapán külkereskedelemben ráadásul előrevetítette a többi európai ország konkurenciájának növekedését. A japán partokat már 1600-ban elérte a Liefde nevű holland hajó, a következő években pedig újabbak követték. (Clulow 2014, 39–41. p.) A hollandok 1609-ben megalapították kereskedelmi kirendeltségüket Hiraduban, nem messze Nagaszakitól, s négy évvel később ugyanezt a lépést megtették az angolok is, bár az ő jelenlétük Japánban a csekély kereskedelmi haszon miatt mindössze tizenegy évig tartott. (Laver 2011, 9–10. p.) A hollandok, akik fokozatosan kiszorították a délkelet-ázsiai piacokról a portugálokat, s szilárdan megvetették lábukat a jávai Batáviában, (Clulow 2014, 62. p.) meggyengítették a japánok függőségét a portugálok közvetítő szerepétől a Kínával való kereskedelemben. Azzal, hogy kifejezetten csak a kereskedelmi érdekekre összpontosítottak – amit nem kötöttek össze misszionáriusok tevékenységével az országban –, és nyíltan ellenségesek voltak a katolikusokkal szemben, abban az időszakban, amikor a keresztényeket Japán belső stabilitásának veszélyforrásának tartották, jelentős konkurenciaelőnyre tettek szert. (Totman 1995, 78. p.)

A portugálokkal és spanyolokkal való külkapcsolatok több évtizedes korlátozása és a hazai keresztények nyílt üldözése után a sógunátusi kormány a külföldiekhez való viszony kérdésének végleges megoldásához látott. A 16. század 30-as éveitől fogva Tokugava Iemicu sógun három alapvető külpolitikai célt követett: „1. eltávolítani a felforgató római katolikus ideológiát; 2. monopolizálni a külkereskedelmi hasznot a bakufu kezébe; 3. megakadályozni a japánok külföldre távozását.” (Toby 1977, 325. p.) Ennek a politikának a megvalósításához adtak ki több rendeletet 1635-ben, 1639-ben és 1641-ben, melyek tiltották a nagyobb tengerjáró hajók építését; halálbüntetés terhe mellett elhagyni az országot; ismételten tiltották a kereszténység felvételét és terjesztését; mindenekelőtt azonban lezárták az összes japán kikötőt a nyugati hajók elől, ami alól csak a hollandok nagaszaki jelenléte kapott kivételt. (Kočvar 2006, 37–39. p.) Ám az ő tevékenységüket is szigorúan korlátozták, annak ellenére, hogy a sógunátus tekintélyei a Japánba behozandó áru mennyiségének növelésére biztatták őket, hogy ezzel is pótolják a portugálok kiűzésével támadt hiányt. (Kazui 1982, 293. p.) Az 1641-es rendelet a hollandokat a Nagaszaki kikötője melletti Dedzsima szigetére száműzte s arra kényszerítette őket, hogy hagyják el virágzó hiradui kirendeltségüket, mely nem állt teljes mértékben a sógunátus ellenőrzése alatt. (Jansen 2002, 80. p.) Kezdetét vette az ún. bezárkózás időszaka, a szakoku.

A viszonylagos szabadság korszaka után, melyet a nyugati közösség a 16. században s a 17. sz. elején élvezett Japánban, az európaiak (lényegében a hollandok) jelenléte rendkívül szűk területre korlátozódott: a nagaszakai kikötőben mesterségesen kialakított Dedzsima-szigetre. A hozzáférhető források szerint ez a nyugati közösség mintegy 13 100 m (1,31 ha) területen élt, s itt is egy sor korlátozásnak volt kitéve. (Laver 2014, 171. p.) Elsőként említhető a magán a szigeten való ténykedésük ellenőrzése: a hollandoknak a Dedzsimán való mozgását szigorúan ellenőrizték, s kivételes esetektől eltekintve nem hagyhatták el a szigetet. Az itteni telepesek számára ezzel együtt megakadályozták a helyi lakossággal való kapcsolatot: egyetlen hivatalos érintkezési lehetőséghez csak a hivatalos tolmácsok vagy kiemelt kereskedők jutottak. Rajtuk kívül a szigetet csak prostituáltak látogathatták a Murajama szórakozónegyedben, mivel a hollandoknak nem tették lehetővé, hogy Dedzsimán a feleségükkel vagy a családjukkal éljenek (az első nő, akinek engedélyezték a szigetre lépést, az itteni kormányzó felesége, Titia Cock Blomhoff volt, aki 1817-ben érkezett ide). (Kshetry 2008, 79. p.) Így az európaiak közösségi élete erősen korlátozott és irányított volt. Lényegében azt lehet mondani, hogy a kirendeltség egyáltalán nem nagyszámú (néhány tíz személy) alkalmazottja de facto annak azoknak a rendeleteknek volt a foglya, melyek mindennapi életüket szabályozták. Az egyetlen fényűzés, amit a dedzsimaiak megengedhettek maguknak, az európai öltözék, bútor és európai élelmiszerek gazdag tárháza volt, melyek iránt Japánban nagy volt a kereslet (elsősorban a bor és az édesség iránt). Máskülönben a szigeten való tartózkodás unalmas rutin volt, melyet legfeljebb a bakufu tisztségviselőinek viszonylag gyakori látogatásai színesítettek, akik így múlatták az idejüket a Batáviából évente egyszer érkező kereskedelmi hajó érkezéséig. (Laver 2014, 168–170. p.) Az itteni élet egyik legszigorúbban megkövetelt tilalma az egyházi szertartásokra vonatkozott. Különösen szigorú ellenőrzés alatt tartották a könyvbehozatalt, ezeket Dedzsimán helyi cenzorok vizsgálták. A vallásra (a kereszténységre) tett bárminemű megjegyzés vagy az ezzel kapcsolatos kérdések azonnal a gyanúsnak nyilvánítottak sorsára juttatta a könyvet, melyet elkoboztak és megsemmisítettek. (Sansom 1984, 200. p.) A Japánban tartózkodó idegenek iránti türelemnek tehát világosan megszabott határai voltak. Aktivitásuk eszményi esetben üzleti tevékenységükre csökkent. Egyébiránt az ország belső stabilitására nézve veszélyforrásnak tartották, ezért elszigetelték és szigorúan figyelték őket.

Dedzsima állandó lakóin kívül szigorúan ellenőrizték a tengerészeket is, akik kereskedelmi hajókon érkeztek (Japánban általában évente egy hajó kötött ki). A helyi rendeletek értelmében a tengerészek az alatt az idő alatt, amíg a hajó a kikötőben vesztegelt (általában két-három hónapig), csak kis csoportokban léphettek a szárazföldre, és „megfelelő” viselkedésüket a felettesük szavatolta. A parton személyes ellenőrzésnek vetették őket alá, a célból, nehogy árut csempésszenek vagy vallási tárgyakat, irodalmat. (Kaempfer 1999, 190. p.) Korlátozott volt a belföldi helyzetről való információk mennyisége is, amit a hollandokkal közöltek. Ebből kifolyólag az európaiaknak a felkelő nap országáról való ismereteik viszonylag gyérek voltak. (Keene 1969, 9. p.) Ez a helyzet a 18. század során sem változott, amikor is az európai könyvbehozatalra és az általuk terjesztett ismeretekre vonatkozó tilalmat részben feloldották, aminek köszönhetően létrejött a rangaku, a „holland tudásanyag”. (Sansom 1984, 204. p.) Az idegenek Japánban való mozgására vonatkozó minden korlátozás alóli egyetlen kivételt csak a dedzsimai kirendeltség holland kormányzójának évente rendszeresített látogatása jelentette Eduba, ezek azonban szigorú protokoll szerint zajlottak, s maguk a hollandok is úgy kezelték őket, mint a Japánban való gazdasági érdekeikkel összefüggő szükséges diplomáciai lépéseket. (Hellyer 2009, 44–45. p.) De így is meg volt kötve a kezük az éber sógunátusok által, melyek igyekeztek a külfölddel folytatott kereskedelmet kordában tartani. A japán ezüstbányák fokozatos kimerülésével, melyek a 16. században még a világ termelésének egyharmadát hozták, (Cullen 2003, 20. p.) a rezsim igyekezett megakadályozni ennek a nemesfémnek a kivitelét. 1668-ban ezért betiltotta az ezüstkivitelt, amit ugyan a valóságban nem lehetett keresztülvinni, mégis, a japán külkereskedelemben jelentősen csökkent az ezüst részesedése. Ezt a hiányt a hollandok legalább részben rézvásárlással ellensúlyozták, a réz így vált jelentős kiviteli cikké Japánban. (Kazui 1982, 295. p.) Általánosságban azonban leszögezhető, hogy a hollandok kereskedésének jelentősége Japánnal fokozatosan csökkent, és a 18. század közepétől a Holland Kelet-indiai Társaság számára veszteségessé vált, amire a dedzsimai kirendeltség is felhívta a figyelmet. (Cullen 2003, 46. p.; Screech 2006, 189. p.)

Ekként Japánban a nyugati külföldiek jelenléte több mint kétszáz éven át lényegében marginális és nagyon korlátozott volt.[1] Ez a helyzet ugyanakkor a 19. század derekán hirtelen és drámaian megváltozott, amikor Perry missziója rákényszerítette a bakufut addigi, az ország elszigeteltségét eredményező politikája átértelmezésére. Kétségtelenül az is figyelemre méltó tény, hogy a japánok viszonya az idegenekhez (kivéve a „holland tudásanyag”-ot képviselő csekély számú tudóst), így a központi kormány képviselőié is a szakoku teljes idejére változatlan volt. Ráadásul azt követően, hogy Japán partjain egyre nagyobb mértékben kezdtek felbukkanni külföldi hajók, miközben némely állam, elsősorban Oroszország vezetői a japán kikötők megnyitását követelték, a sógunátus az addigi politikáját tovább szigorította. 1825-ben jelent meg az Ikokuszen ucsiharai nevű rendelet, mely arra utasította a part menti hercegségeket, hogy a japán partokhoz közeledő hajókat erővel űzze el. (Wakabayashi 1986, 101–102. p.) Az ennyire határozott lépés oka változatlan volt: bár a kereszténységnek még a csíráját is kiirtották az országban, éppen a vallás kérdése volt az, amely az idegenekkel szembeni japán aggályokat motiválta. A kor egyik elismert tudósa és a japánok fölérendeltségének propagálója, Aizava Szeisiszai ezzel összefüggésben 1825-ben ezt írta: „Már csaknem háromszáz éve, hogy a nyugati barbárok a nyílt tengereken ügyködnek. Hogyan lehetséges, hogy képesek területeiket növelni s minden vágyukat elérni? […] Sikerük egyetlen kulcsa a kereszténység. Ez valójában rosszindulatú és egyszerű vallás, mely aligha érdemel figyelmet. Doktrínái azonban jól felállítottak és könnyen érthetőek, ezért az ostoba együgyűeket könnyen becsaphatják. […] Valahányszor uralmuk alá akarnak hajtani egy országot, ugyanazt a módszert alkalmazzák. Az illető néppel való kereskedelem útján megismerik a földrajzát és a védelmét. Ha védelmük gyenge, kiküldik katonáikat, hogy a kiszemelt népet legyőzzék, ha pedig erős, akkor a kereszténységet terjesztik, belülről bomlasztva fel az országot.” (Vaporis 2014, 120–121. p.) Elszigeteltségük dacára a művelt japánok jólértesültek voltak a világban zajló eseményekről, és tudtak a kiterjedt tengerentúli impériumok fokozatos kialakulásáról. Az idegeneket ezért agresszív szándékúaknak tartották, amit úgymond a kereszténység terjesztésével értek el, a maguk oldalára állítva a helyi lakosságot. (Wakabayashi 1986, 89. p.) A japán kormány és az értelmiség nagy része épp ezért tartotta magát ahhoz, hogy az ország maradjon izolálva az európaiak pusztító befolyásától.

Másfelől ez a politika az idegenek növekvő nyomása miatt tarthatatlannak bizonyult. A bakufura gyakorolt további, a japán kikötők megnyitását célzó külföldi nyomás a Perry-misszió sikerében csúcsosodott ki 1853 és 1854 között. A kanagavai egyezmény megkötésével (1854. március 31.), mely megnyitotta Simoda és Hakodate kikötőket az amerikai hajók előtt, a sógunátus kénytelen volt hasonló egyezményeket kötni más hatalmakkal (Nagy-Britannia, Oroszország, Franciaország és Hollandia) is. (Fox 1969, 10–13. p.) A külföldiek mozgásának és életének feltételeit a nyugati hatalmakkal megkötött első egyezmények a japán fél követelményei alapján szabták meg. Az érkező hajókat és legénységüket szigorúan a japán törvények megtartására kötelezték és a helyi hivatalnokoknak voltak alárendelve. Az esetlegesen gyakrabban előforduló rendelet- és szabályszegés esetén a japánok ismét lezárhatták kikötőiket az illető ország hajói előtt. A nyugati hajók legénysége részéről tapasztalt kisebb vétségei ügyében ugyanakkor az illető hajók kapitányai járhattak el. (Beasley 1995, 206. p.) Korlátozták az idegeneknek az engedélyezett kikötőkön kívül mozgását is. (Barr 2011, 38–39. p.) Japán nyitását tehát szigorúan szabályozottnak tekintették, és a sógunátus szemében nem szabadott volna, hogy az országban külföldi közösség jöjjön létre. Valójában azonban a bakufu képviselőinek tanácsa abban reménykedett, hogy az egyezmények megkötése csak ideiglenes intézkedés lesz, amely a rezsimnek időt biztosít ahhoz, hogy kellő védelmet építsen ki s visszaáll az idegenekkel való viszonyok status quója. (Akamatsu 2011, 92–102. p.) Annál nagyobb volt a japánok meglepetése, amikor 1856 augusztusában egy amerikai hadihajó kötött ki Simodában, a tapasztalt Townsend Harris missziójával, aki az amerikai–japán szerződés 5. cikkelyének értelmében amerikai konzulátus megnyitását követelte Japánban. A japánok ezt a cikkelyt úgy értelmezték, hogy konzul esetleg akkor érkezik az országba, ha erre feltétlen szükség lesz, s ha ezzel mindkét fél egyet fog érteni. Harrisnek az Edo-öbölben bemutatott tengerészeti demonstrációját látva azonban a sógunátus tárgyalói végül kénytelenek voltak elfogadni az amerikai követeléseket, s felajánlani Harrisnek egy hivatalos rezidenciát Kakizaki település kolostorában, Simoda közelében. (Tamarin 1970, 181–183. p.) E lépés megvetette az idegenek Nagaszakin kívüli tartózkodásának alapját, s közvetve külföldi közösség létrejöttét jelentette Japánban.

Harris missziójának mindenesetre sokkal fontosabb céljai voltak, mint pusztán az amerikai konzulátus felállítása Japánban. Az volt a célja, hogy tartós kapcsolat létesítsen a két ország közt. Ugyanebben az időben Japán ki volt téve a többi nagyhatalom (elsősorban Nagy-Britannia) nyomásának is, melyek az Egyesült Államokhoz hasonlóan el szerették volna érni formális jóváhagyását az országban való jelenlétüknek, reguláris kereskedelmi kapcsolatokat létesíteni, s hasonló előjogokat kivívni maguknak, mint amilyeneknek más ázsiai országokban örvendhettek. (Beasley 1995, 168–182. p.) Ennek eredményeként 1858-ban egy sor egyezmény köttetett, melyek Barátsági és kereskedelmi szerződésként vonultak be a történetírásba. (Auslin 2006, 46–47. p.) S épp ezek a szerződések teremtették meg az alapját annak, hogy Japánban viszonylag gyorsan létrejött egy jelentős külföldi kisebbség. Jellegükből adódóan s figyelembe véve, hogy jelentős mértékben nagyhatalmi katonai fenyegetés kényszerére írták alá őket, ezek úgy rögzültek a köztudatban, mint „nem egyenrangú szerződések”. Ezek 1859-től a külföldiek előtt megnyitották a már hozzáférhető Simoda és Hakodate kikötőkön kívül Kanagava és Nagaszaki kikötőjét is. A következő években aztán Hjógo (Kóbe) és Niigata következett volna.[2] Az alapvető kereskedelmi kérdéseken – mint amilyen a behozatali adó, a hazai fizetőeszközök váltása külföldiekért s magának a gazdaságcserének a módja – túl az összes, külföldiekkel kötött szerződés szövege elsősorban a külföldiek japán földön való tartózkodásának feltételeit rögzítette. E tekintetben a nyugati utazóknak és képviselőknek korábban nem látott szabadságot biztosítottak. A bakufu köteles volt a külföldiek szabad mozgását biztosítani tíz ri (azaz kb. 40 km) körzetben a kikötők körül, s itt az állandó lakhely jogát is megkapták. Fontos lépés volt az extraterritoriális jog, tehát az a gyakorlat, hogy a külföldiek által elkövetett szabálysértéseket az adott ország törvényei szerint kezelték a konzuláris bíróságokon. Ezzel a Japánban élő külföldieket lényegében kiemelték a helyi jogi rendszerből. A bakufu részéről hozott alighanem legnagyobb engedmény – legalábbis az előzményekhez képest – a külföldieknek az a joga volt, hogy szabadon gyakorolhassák vallásukat, mi több, saját imaházuk vagy kolostoruk lehetett, ezzel együtt azonban nem szabadott a helyi vallási ceremóniákba beavatkozniuk. (Beasley 1967, 186–187. p.) A nem egyenrangú szerződéseknek ezek a cikkelyei egészen a 19. század végéig biztosították a Japánban élő külföldi közösség alappilléreit.

A külföldiek jelenlétének központjává az országban hamarosan Jokohama kikötője vált, ahol a 60-as évek során jött létre a legjelentősebb nyugati közösség. (Kshetry 2008, 94. p.) A modern japán gazdaság e kulcsközpontja létrejöttét paradox módon a bakufunak az az igyekezete gyorsította fel, hogy az idegeneket legalább részben izolálják. Maga Kanagava városa, mely a megkötött szerződések értelmében megnyílt volna a külföldiek előtt, Japán legfontosabb útvonalán, a Tokkaidón feküdt, mely a sógunok székhelyét kötötte össze Kjótóval. A belföld legfontosabb közlekedési ütőeréről volt szó, melyet nemcsak kereskedők és civilek ezrei használtak, hanem és elsősorban erre vonultak a daimjók menetei is az Edo-öbölbe (és onnan vissza), ahol kötelezően költséges rezidenciákat voltak kénytelenek fenntartani. A külföldiek jelenléte egy ilyen érzékeny közlekedőúton épp ezért nagyon nemkívánatos volt. (Fox 1969, 61. p.) Azzal az ürüggyel, hogy Kanagava már úgyis túlnépesedett, a bakufu tárgyalófelei Jokohamába utasították a külföldieket azzal, hogy ott állítsák fel rezidenciáikat. Ezt némely külföldi képviselő részéről nemtetszés s tiltakozás fogadta, majd azt követelték, hogy a szerződésben megnevezett kikötő legyen nyitott és hozzáférhető diplomáciai misszióik számára.[3] Ezzel szemben a japánok azzal érvelhettek, hogy Jokohama Kanagava járásban található, azaz nem lehet szó szerződésszegésről. Ugyanakkor rámutattak a tényre, hogy az eredeti, az 1854-ben Perry által aláírt kanagavai egyezmény is valójában Jokohamában köttetett, noha Perry – ismeretlen okokból – a szerződés aláírásának helyéül Kanagavát jelölte meg. (Auslin 2006, 43. p.) A nagyhatalmak képviselői végül megbékéltek Jokohama megnyitásával (Kanagava helyett), mindenekelőtt üzleti érdekeiket tartva szem előtt. Míg a kanagavai kikötő sekély és szűk volt, a jokohamai ideális volt a nagy tengerjáró hajók számára. (Fox 1969, 61. p.) Maga Jokohama azonban eredetileg nem tűnt túlságosan csábító helynek egy tartós külföldi telep létesítésére. A települést számos lapály vette körül, és az éghajlata sem volt kedvező. (Barr 2011, 85. p.) A japánok ráadásul egy csatornával kötötték össze a tengerbe folyó helyi patakot, miáltal nyugat–kelet irányban nagyjából egy 1,5 km széles, észak–dél irányban pedig egy 2 km széles terület jött létre. A külföldieket tehát erre a barátságtalan területre kívánták szorítani, a csatornán pedig csak két híd vezetett át, azaz úgy elszigetelték őket, mint annak idején a hollandokat Dedzsimában. (Fox 1969, 61–62. p.)

Tekintettel azonban a szerződésnek arra a kiegészítésére, mely a külföldieknek szabad mozgást biztosított a nyitott kikötőkön kívül is, a bakufunak ezt az elszigetelő szándékát nem lehetett teljes mértékben megvalósítani. Ráadásul maga Jokohama kisvártatva a Japánban megtelepedett nyugati kisebbség székhelyévé vált. Ideális kikötőként ugyanis a várost előnyben részesítették a külföldi kereskedők, akik Jokohamában gyorsan menedékre találtak. (Alcock 1863, 143. p.) Az első kereskedők már 1859 júliusában letelepedtek, bár sokuk panaszkodott a helyi viszonyokra és a helyi tisztviselők kelletlenségére, akik nem igazodtak a külföldiek igényeihez (nézeteltérés támadt például a helyi pénznem külföldire váltása körül).[4] Ugyanebben az időben jött létre Nagaszakiban egy külföldi telepesekből álló kisebb közösség, melyet elsősorban kereskedők és diplomaták alkottak.[5] S bár Nagaszaki hosszú időn keresztül Japán behozatalának is kivitelének egyetlen kapuja volt, a tény, hogy Jokohama a súgunok edui központjához közel esett és a bakufu támogatta a helyi kereskedőket, hogy az árucserét a külföldiekkel épp itt és az ő ellenőrzésük alatt bonyolítsák le, ez a kikötő Japán nemzetközi árucsere-forgalmának fő központjává vált. S dacára annak, hogy eleinte meglehetősen fejletlen vidék volt, gyorsan két, egymástól elkülönülő „város” nőtt ki rajta. A kijelölt terület mintegy egyharmadát átadták az idegeneknek, akik itt kihasználhatták a már álló épületeket, a lakásokat és raktárakat, miközben egyhamar maguk is viszonylag kiterjedt építkezésekbe fogtak. A maradék területet az idegenekkel kereskedő helyiek „japán város”-a foglalta el, csatornával elválasztva az idegenektől. (Auslin 2006, 54. p.) Néhány rövid év alatt így egy teljesen új város keletkezett, mely a Japánban élő nyugati kisebbség kulcsfontosságú központjává vált. A 19. század 70-es éveinek derekán már több mint 64 000 lakosa volt. (Le Japon 1878, 17. p.) Maga a külföldi közösség ugyan csak viszonylag kis részét alkotta ennek (mintegy 5–10%-át), a 19. század 80-as éveinek végén már nem elhanyagolható 5000 állandó lakost számlált. (Smith 1986, 354. p.)

Jokohama gyors növekedésének megvoltak a hátulütői is. Amikor Ernest Mason Satow brit diplomata és tolmács 1862-ben megérkezett a városba, utak és épületek összevisszaságát találta, mindenféle várostervezési rend híján. Ezt a tényt az okozta, hogy a külföldi közösség meglétének első éveiben a földet az idegeneknek lakásuk és hivatalaik (ezek közül alighanem a vámhivatal volt a legjelentősebb) építésére ingyen bocsátották rendelkezésükre. Csak azt követően, hogy a nyugati „város” terjeszkedni kezdett, kezdték a helyi képviselők megkövetelni, hogy az újonnan megszerzett telkekért rendesen fizessenek. A belföld felé az idegen enklávé terjeszkedését a mocsaras terep és más természeti akadályok gátolták. A város peremén nagyon gyorsan kiépült a Josivara „szórakoztatónegyed”, a helyeik megfogalmazásában „fiatal lányok művelődésének vállalata”. (Satow 1921, 9–10. p.) Jokohama sok lakója nagyon gyorsan elfelejtette az európai prűd felfogásokat, s rendszeresen látogatta ezt a negyedet, s ez volt az egyik oka annak, amiért honfitársaik „Európa aljának” tartották őket. (Satow 1921, 10. p.) Ezzel együtt Jokohamában gyorsan nőttek a sokkal praktikusabb vagy szent helyek. Nem sokkal az idegen telep kialakulása után két templom is felépült itt (protestáns és katolikus), valamint egy temető, és viszonylag fényűző székhelyeiket felépítették a távolkeleti kereskedelemben érintett külföldi cégek is. Ezek közül a legjelentősebbek a következők voltak: Jardine, Matheson & Company, Fletcher & Company, melyek a kínai kereskedelemben is fontos szerepet játszottak. (Satow 1921, 10–12. p.)

Noha a gyorsan növő cserekereskedelem fontos ösztönzője volt a város és a külföldi közösség rohamos fejlődésének, a Japánban élő nyugatiakat naponta érték kellemetlenségek. Ezek egyike volt az európai élelmiszer-tartalékok korlátozott mértéke, s tekintettel arra, hogy a hazai konyha jelentős mértékben különbözött a külfölditől, a megfelelő pótlékok fellelése is körülményes volt. 1878-ban Isabella Bird brit utazó arra panaszkodott, hogy „a kenyér, a vaj, a tej, a baromfi, a kávé, a bor és s sör hozzáférhetetlen […], az utazónak magával kell hoznia az élelmet, mivel azt a halból vagy zöldségből álló szörnyűséget, amely »japán étel«-nek számít, csak kevesen képesek lenyelni és megemészteni, azok is csak hosszas gyakorlattal”. (Denney 2011, 38. p.) Mivel a hús, a tej és a vaj hiányzott az akkori japán étlapról, a kortárs szemlélők azt tapasztalhatták, hogy „a japán ételek aligha csillapítják az európai étvágyat”. (Chamberlain 1905, 192. p.) Épp ez okból alakultak meg Jokohamában az első nyugati étkezdék. 1862 decemberében jött létre a Golden Gate Restaurant, a következő évben pedig a francia Au Trois Frères Provencaux. Nagy étteremmé vált az első helyi szálloda (Yokohama Hotel) mellett működő is, mely az ideiglenes látogatók fészkének számított. (Denney 2011, 40. p.) 1861 óta a városban rendszeresen megjelent egy nyugati újság, a Japan Herald, (Barr 2011, 144. p.) a szabadidő eltöltéséhez és a helyi szórakozáshoz pedig egy lóversenypálya meg egy krikettpálya szolgált. A nem éppen eszményi fekvése s a korlátolt területe meg a helyi gondok dacára így jött létre Japánban egy valóban „nyugati” város, mely otthona lett egy jelentős külföldi kisebbségnek, amelynek meg kellett küzdenie a helyi specifikus feltételekkel.

A nyugati közösségre leselkedő legnagyobb veszélyt az erősen xenofób szonnó dzsói mozgalom megerősödése jelentette. Már a nagyhatalmakkal való nem egyenrangú szerződések körüli egyeztetések idején volt az országban egy erős tendencia a japán területeken való idegenek jelenléte ellen. Azok is, akik támogatták a nyitást a külföldi kereskedelem előtt, tudatában voltak a közvélemény európaiakkal és amerikaiakkal szembeni erősödő ellenszenvnek. Sokan attól is tartottak, hogy Japán is ugyanarra a sorsra jut, mint Kína az ún. ópiumháborút követően.[6] A tény, hogy a bakufu végül egyetértett Harris feltételeivel, számos japán értelmiségiben erős ellenérzést váltott ki a sógunátus politikájával és a külföldiek további beszivárgásával szemben. Az olyan hazafiak, mint Josida Sóin, azt állították, hogy „a sógun csak a császár helyettese általi császári megbízott, aki védi az országot az ellenséges megszállással szemben. De azzal, hogy a sógun elszomorította a császárt, mert nem volt képes kitoloncolni a barbárokat, nincs többé joga hivatalt viselni”. (Hillsborough 2014, 94. p.) Az ő felfogásuk szerint Japánt kitették „a külső barbárok látogatása általi bepiszkolásnak”, ezért tartósan kin kellene őket tiltani az ország területéről. (Beasley 1972, 119. p.) Ezek az eszmék legmélyebben az alacsonyabb társadalmi rétegekből származó szamurájok közt vertek gyökeret, akik a kései Edo-korszakban egyre aggasztóbb pénzügyi helyzetbe jutottak, amikor is az infláció által elértéktelenített bevételük gyakran nem fedezte életszükségleteiket. (Jansen 2002, 109. p.) A külföldiekkel való nyílt gazdasági kapcsolatok tovább mélyítették gondjaikat. Az idegenek kezdetben nagyon ügyesen kihasználták a japán nemzetközi piacon az arany és az ezüst eltérő arányú értékét (Japánban az arany volt olcsóbb), ami a nemesfémnek az országból való kiáramlásához vezetett. A behozott termékek is az infláció masszív növekedését eredményezte, s ennek következményeit főként azok érezték meg, akik már az előző korszakban is leginkább nélkülöztek. (Lehmann 1982, 145–146. p.)

Mindezek következménye egy támadássorozat volt az idegenek ellen, elsősorban a jokohamai külföldi közösség ellen. 1859 augusztusában a nyílt utcán gyilkoltak meg két orosz tengerészt. (Lensen 1959, 381–382. p.; Alcock 1863, 240. p.) Ez azonban csak a kezdete volt az aljas gyilkosságoknak: „végzetes támadás vetett véget a francia nagykövetség szolgája életének, egy holland hajóskapitányénak, a brit nagykövetségnek dolgozó japán tolmácsénak, januárban pedig Harris titkáráénak, Henry Heuskennek.” (Tamarin 1970, 232. p.) A támadások némelyike alapos diplomáciai krízist okozott a nagyhatalmak és a bakufu viszonyában. 1861 júliusában és 1862 júniusában felfegyverzett szamurájok (ún. sisik, magasabb beosztású férfiak) magát a brit konzulátus épületét támadták meg.[7] A legnagyobb incidensre végül 1862. szeptember 14-én került sor, amikor is fényes nappal Jokohama mellett megölték Charles Lennox Richardson brit üzletembert.[8] Hasonló incidensek a 60-as években viszonylag gyakori példáivá váltak az ellenszenvnek, mellyel a japán lakosság egy része viseltetett a számukra idegen elemmel szemben. Európába való visszatérése után Satow úgy emlékezett, hogy a fenyegető veszéllyel szemben, amelynek külföldi telepesek ki voltak téve, az idegenek rendszerint felfegyverezve mutatkoztak a nyilvános helyen. Ő maga egészen 1869-ig viselt revolvert, amikor is a város utcáinak veszélyessége alábbhagyott. (Satow 1921, 35. p.) Averzióval az idegenek gyakran szembesültek a hazai lakossággal való átlagos kapcsolataik során is. A. Kornyilov orosz tengerész azt jegyezte fel 1859-ben a naplójába, hogy Edo meglátogatásakor (ahová Nyikolaj Muravjev orosz követet kísérte) a látogatókat helyi hivatalos vezetők voltak kénytelen kísérgetni, máskülönben azt kockáztatták volna, hogy a város nagyon bizalmatlan lakói sértegették volna őket. (Wells 2004, 118. p.) Más tanúvallomások azonban nem osztják Kornyilov tapasztalatait. Alcock brit követ például barátságosnak ítélte meg az egyszerű nép viselkedését az idegenekkel. Idegengyűlöletet főként a szamuráj réteg és az olyan helyi tisztségviselők részéről tapasztalt, akik a szonnó dzsói mozgalommal álltak kapcsolatban: „Japánban az idegenekkel való bármilyen ellenségeskedés felülről táplálkozik, nem alulról. Az idegenek valódi ellenségei nem a néptömegek, hanem a daimjók és az ő fegyveres követőik, akik uraiknak szolgai eszközei.”[9] Akárhogy is, Japán a külföldi közösségek kialakulásának kezdeteiben az idegenek számára nem jelentett biztonságos és barátságos országot.

Erre a tényre reagáltak a nagyhatalmak képviselői is, akik a maguk kormányánál rendszeresen nagyobb támogatást szorgalmaztak a szerződéses kikötők védelmének ügyében, s a sógunátus kormányra való esetleges nyomást.[10] Ennek eredményeként Jokohamában állandó katonai helyőrséget hoztak létre. Az első kis állandó egység Japánban a britek által jött létre, az 1861-es idegenellenes támadássorozatok nyomán. A katonákat ideiglenesen a helyi épületekben szállásolták el a rendes kaszárnyák létrehozásáig. Étkezésüket a brit konzulátus fedezte, hiszen épp ennek védelmére lettek iderendelve.[11] Az ország politikai helyzete ennek ellenére a következő években sem változott alapvetően. Richardson meggyilkolása jókora diplomáciai incidenssé vált, mely a Sakuma hercegség elleni brit tengerészeti csapásba torkollt, (l. bővebben: Denney 2011, 166–202. p.) s ugyanekkor a bakufu alávetette magát a xenofób szárny által uralt császári udvar nyomásának azt illetően, hogy a szerződéses kikötőket be kívánja záratni.[12] Annak szemléltetésére, hogy teljes mértékben támogatja a külföldieknek az országból való kiutasítását, a Csósú hercegség lőni kezdte a kulcsfontosságú simonoszeki szorosnál tartózkodó külföldi hajókat.[13] Ezek a viharos események egy további komoly konfliktushoz vezettek a nagyhatalmak és Japán között. 1864 augusztusában a nagyhatalmak egyesült tengerészete Simonoszekiben megsemmisítette a japán alakulatot, és az erős diplomáciai nyomás hatására a sógunátus kifizetett hárommillió dollár kártérítést.[14] A következő évben aztán a „barbárok” azonnali kiutasítását követelő klikk kénytelen volt megbékélni a helyzettel. A kikötők elzárását előíró rendeletet visszavonták, s a császári udvarnak bele kellett egyeznie az 1858-ban megkötött szerződések végleges ratifikálásába. (Treat 1918, 531–549. p.) A Japánban tartózkodó külföldi közösség potenciális veszélyeztetettsége és Jokohama újbóli megtámadásának lehetősége jelentős erősítést eredményezett, melynek az enklávé külföldijeit kellett védelmezniük. 1864. január 22-én így Hongkongból Jokohamába érkezett a HMS Vulcan nevű brit hajó, fedélzetén a 20. gyalogezred egy részével, mely a város állandó helyőrségét alkotta.[15] Noha ez az intézkedés sem akadályozta meg az újabb gyilkos támadásokat,[16] mindenesetre az idegenek nyílt demonstrációja volt arra nézvést, hogy maradnak az országban. Valamint elég elrettentő eszköze és formája volt a bakufura gyakorolt nyomásnak, mely nagyon is tudatában volt a külföldiek katonai erőfölényének.[17]

A gyakori diplomáciai konfliktusok ellenére Japánban a külföldi közösség viszonylag gyorsan terebélyesedett. Csak 1863-ban 170 hajó látogatta meg Jokohamát (100 brit, 40 amerikai, 13 holland, 8 német, 7 francia és 2 orosz).[18] A Japánnal való kereskedelem prosperitását nagyon reményteljesnek ítélték.[19] Így tehát Jokohama néhány rövid esztendő alatt a japán nemzetközi kereskedelem központjává vált, és az ország egyik legjobban fejlődő városává. Egy évvel az alapítása után Jokohama forgalma a nemzetközi árucsere-kereskedelemben meghaladta Nagaszakiét. Még Kóbe 1867-es megnyitása a külföldi hajók számára megtartotta az ország importjában és exportjában a 70%-os részesedését. Jokohama közelségéből a sógunok szélhelye, Edo is profitált (illetőleg, a Meidzsi-restaurációt követően Tokió), mely mint az ország fő igazgatási és gazdasági központja a jokohamai sikereknek is köszönhetően növelte szerepét. (Smith 1986, 353–354. p.) De a többi szerződésbeli kikötő külföldi közösségének jelentőségét sem szabad semmiképp alulbecsülni. Az idegenek ugyanis tömegesen telepedtek le Japán más városaiban (először Nagaszakiban és Hakodatéban, 1867 után Kóbeban), ahol kiépítették a maguk negyedeit, melyekben Jokohamához hasonlóan élvezték a nem egyenrangú szerződések nyújtotta védelmet. Némely szerző ezeket a központokat „csaknem független köztársaságok”-nak nevezi, mert itt az idegeneknek saját önkormányzatuk volt, nem képezték a japán jogrend részét, és a japán kormánynak nem volt a nemzetközi „kolóniák” felett semmiféle joggyakorlása. (Lehmann 1982, 290. p.)

A szerződéses kikötők léte ugyanakkor Japán számára eléggé alapvető előnyökkel járt. A gazdasági előnyökön kívül, melyeket az ország bekapcsolása a nemzetközi kereskedelembe jelentett, Jokohama és Nagaszaki is jelentős központokká váltak, melyeken keresztül az országba a nyugati eszmék és technológiák áramlottak, s ezzel alapvetően hozzájárultak az ország modernizációjához. Nagaszaki kikötőjének már csaknem három évszázados tapasztalata volt a nyugattal való kapcsolatok terén, és már a szakoku korszakában vonzotta azokat a japán értelmiségieket, akiknek imponáltak a „holland tudományok”, és saját „külföldi” tapasztalatokra vágytak. (Jansen 1984, 544. p.) A hollandokkal már meglevő együttműködésnek köszönhetően a városban 1855-ben tengerészeti akadémiát nyitottak, melynek célja a fiatal szamurájok tengerészeti képzése volt, de tanultak hajóépítést, nyugati matematikát, tüzérséget s egyéb műszaki tudományokat. (Hillsborough 2014, 73. p.) Az akadémiát több tehetséges férfi végezte el (például Kacu Kaisú vagy Enomoto Takeaki), akiknek nagy érdemük volt a Meidzsi-restaurációban is. S bár Nagaszaki jelentősége fokozatosan csökkent, a 60-as években a város fontos gazdasági központ volt. E tekintetben a fegyverkereskedelem volt kulcsfontosságú, ebben Nagaszaki jelentősen megelőzte Jokohamát.[20] Épp itt tevékenykedtek a fontos külföldi kereskedők, amilyen Thomas Blake Glover is volt, akinek a Japánban folytatott üzelmei gyakran a nemzetközi jog határán billegtek. A külföldi kereskedők asszisztálása mindenesetre jelentősen hozzájárult a Szakuma és a Csósú hercegség felfegyverzéséhez, ami végül a tokugavai sógunátus 1868-as megdöntéséhez vezetett. (McKay 1997, 64–74. p.) Jokohamában pedig francia katonai misszió ténykedett, melynek a bakufu fegyveres erőinek modernizálása volt a célja. (Medzini 1971, 131. p.) Jokohama – mint a Japánba áramló innovációk beszüremlésének kapuja – jelentőségét az adta, hogy épp innen indult ki az ország első vasútja, mely a kikötőt a fővárossal, Tokióval összekötötte. (Free 2008, 63. p.) A külföldi közösség létének így nemcsak gazdasági és politikai jelentősége volt, hanem nagymértékben hozzájárult az ország westernizálásához is. (Osterhammel 2014, 290. p.)

A terebélyesedő kereskedelem, a diplomáciai nézeteltérések fokozatos enyhülése, a külföldiek bekapcsolása Japán modernizálásába és a radikális szamurájok elhajlása attól a nézettől, hogy az idegeneket ki kell űzni, (Craig 2000, 235. p.) fokozatosan a külföldi közösségnek az ország mindennapjaiba való integrálását eredményezték. A „nyugati barbárok” eleinte kelletlen fogadtatásban részesültek, s felettébb nagy gyanakvással. Érkezésük erős xenofób reakciót váltott ki, amit a külföldi közösség elleni támadások sorozata is demonstrál. Ezt nemcsak a Japán szent földjét megbecstelenítő „barbárok” iránti gyűlölet okozta, hanem a tény is, hogy a japán társadalomnak a több évszázados elszigeteltségét követően először kellett szembenéznie azzal, hogy az országban vannak nemzeti kisebbségek. A dolgozat elején említett kisebbségek ugyanis csak azt követően alakultak ki, amikor a külföldi közösségek Japánban már szilárdan megvetették lábukat. A Rjúkjú-szigetcsoport két és fél évszázados dupla vazallusságából – Japánnal és Kynával szemben – csak 1879-ben szabadult, Japánhoz való csatolásával. (Keene 2002, 221. p.) Hokkaidót a maga ainu lakosságával lényegében csak a 19. század 70-es éveiben kolonizálták. (McClain 2002, 285–288. p.) A Japánban élő koreai diaszpóra pedig csak a félsziget 1910. évi japán annexiójával keletkezett. (Min 1992, 9–10. p.) Egészen addig úgy lehetett Japánról beszélni mint monoetnikus országról, annak ellenére, hogy volt itt egy jelentős kitagadott kisebbség, melyet a burakumin kaszt képviselői alkottak, ők azonban a japánoktól sem etnikailag, sem nyelvükben nem különböztek. (Sugimoto 2010, 197. p.) Így tehát az európaiak és az amerikaiak jelenléte japán területen és az országaikkal való kereskedelmi kapcsolatok felvétele volt a japánok számára az első valóban lényegi tapasztalat az olyan nemzetiségekkel való együttélésről, melyek életmódjukkal merőben különböztek a japánokétól.

Ez a tény a Japánban élő nyugati közösség kialakulása megértéséhez rendkívül fontos. Megérthető belőle egy sor probléma, melyekkel az idegeneknek a felkelő nap országában meg kellett küzdeniük. Az egyik legfontosabb szempont a hosszan tartó előítéletek voltak, melyekkel a japánok általában az idegenekkel szemben viseltettek, s amiben nagy része volt a hazai értelmiségi elit magatartásának is. A kereszténység megbélyegzésén túl elsősorban a nyugatnak a japán szigetországra vonatkozó szándékaitól tartottak. A „barbárokat” agresszív és terjeszkedő nemzetek képviselőnek tartották, akik az egész világot uralmuk alá akarják hajtani, beleértve Japánt is. (Wakabayashi 1986, 209. p.) Az ország kényszerű megnyitása, a nagyhatalmak nyomása az egyenlőtlen szerződések aláírására, valamint az ázsiai kontinensen való ténykedésük csak megerősítették ebbéli aggályaikat. A japánokat ezért az idegenekkel szemben a kezdettől fogva nagymértékű bizalmatlanság jellemezte, s – látva a problémákat, melyek az országban kiépülő külföldi közösségekkel jártak – nyílt ellenszenv. Másfelől a nagyhatalmak fölérendelt álláspontja, szemmel látható gazdasági és katonai fölényük sok japánban kisebbrendűségi érzést keltettek. Nem csoda, hogy a Meidzsi-restauráció nyomán létrejött új kormány célja Japánnak a Nyugattal kötött korábbi szerződései revideálása volt. (Ravina 2017, 137. p.) Az új rezsim ezért hamar politikai irányvonalának tűzte ki a fukoku kjóhei szlogent (gazdagítsátok az országot, erősítsétek a hadsereget), azzal a szándékkal, hogy Japán egyenrangú partnere legyen a Nyugatnak. (Wilson 1983, 423. p.) A japán partokon és a szerződéses kikötőkben élő idegenek ekként jelentős ösztönzői voltak a modern japán történelem kialakulásának. S bár a Meidzsi-korszak kormányának sok képviselője kezdetben a jói (kiűzni az idegeneket) gondolat vallója volt, miután az ezt a politikát támogató hercegség katonai vereséget szenvedett, véleményét a külpolitikáról teljesen átértékelte.

Ez a megváltozott hozzáállás természetesen kedvező hatással volt az országban élő külföldi közösség fejlődésére. Noha időnként még előfordultak idegenekkel szembeni támadások, amit pl. az ún. bizeni affér is jelez, amikor is az azonos nevű támaszpont katonái 1868 februárjában Kóbe közelében tűz alá vették külföldiek egy csoportját,[21] a helyzet fokozatosan megnyugodott. A Meidzsi császár rezsimjének fellépésével a nyugati szakértők és tanácsadók – az eddigi gyakorlattal szemben – a modernné és a nyugati nagyhatalmakkal egyenlővé válást szorgalmazó reformok végrehajtásának szívesen látott segítői lettek. Következésképp számos külföldi misszióra került sor, melyek jelentősen kibővítették a Japánban élő nemzetközi közösségeket, és alapvetően hozzájárultak a reformok sikeréhez. Végül az ország teljes megnyitása az idegenek előtt fontos szerepet játszott Tokió diplomáciai stratégiájában, mely a nem egyenrangú szerződések revízióját szorgalmazta. (Lehmann 1982, 293. p.) Ennek köszönhetően a Japánban élő külföldi kisebbség fokozatosan felvirágzott, s az idegenek az ország állandó lakóivá váltak. Bár a nyugati közösség Japán összlakosságához mérten elhanyagolható nagyságú volt, bel- és külpolitikai befolyása a Meidzsi-korszakban jelentős volt. Japán bekapcsolódása a nemzetközi kereskedelembe ráadásul alapjaiban befolyásolta az ország gazdasági szerkezetét, s a belföldi termelés feudális rendszere gyorsan alkalmazkodott az új időkhöz, s képes volt kihasználni a kedvező exportkörülményeket. (Howe 1996, 91–94. p.) A külföldi befolyás előtt megnyíló Japán történelme tehát világos bizonyítéka annak, hogy egy kisebbség is képes alapvetően befolyásolni egy sokkal nagyobb és népesebb társadalom történetét.

Irodalom

Le Japon. L’Exposition Universelle de 1878. 1878, Paris.

Akamatsu, Paul 2011. Meiji 1868. Revolution and Counter-Revolution in Japan. London, New York.

Alcock, Rutherford 1863. The Capital of the Tycoon. A Narrative of a Three Years Residence in Japan. London.

Auslin, Michael R. 2006. Negotiating with Imperialism. The Unequal Treaties and the Culture of Japanese Diplomacy, Cambridge, London.

Barr, Pat 2011. The Coming of the Barbarians. A Story of Western Settlement in Japan, 1853–1870. London.

Beasley, William G. (ed.) 1967. Select Documents on Japanese Foreign Policy, 1853–1868. London, New York, Toronto.

Beasley, William G. 1972. The Meiji Restoration. Stanford.

Beasley, William G. 1995. Great Britain and the Opening of Japan, 1834–1858. Folkestone.

Berry, Mary Elisabeth 1982. Hideyoshi. Cambridge, London.

Boxer, Charles R. 1951. The Christian Century in Japan, 1549–1650. Cambridge.

Brockey, Liam Matthew (ed.) 2008. Portuguese Colonial Cities in the Early Modern World. Franham.

Caballero-Anthony, Mely–Menju, Toshihiro (eds.) 2015. Asia on the Move. Regional Migration and the Role of Civil Society. Washington.

Chamberlain, Basil Hall 1905. Things Japanese. Being Notes on Various Subjects Connected with Japan. London

Clulow, Adam 2014. The Company and the Shogun. The Dutch Encounter with Tokugawa Japan. New York.

Cooper, Michael (ed.) 1981. They Came to Japan. An Anthology of European Reports on Japan, 1543–1640. Berkeley, Los Angeles, London.

Craig, Albert M. 2000. Chōshū in the Meiji Restoration. Lanhanm, Boulder, New York, Toronto, Oxford.

Cullen, Louis, M. 2003. A History of Japan, 1582–1941. Internal and External Worlds. Cambridge.

Denney, John 2011. Respect and Consideration. Britain in Japan 1853–1868 and Beyond. Leicester.

Doak, Kevin M. 1996. Ethnic Nationalism and Romanticism in Early Twentieth-Century Japan. The Journal of Japanese Studies 22, 1.

Elison, George 1988. Deus Destroyed. The Image of Christianity in Early Modern Japan. Cambridge, London.

Elisonas, J. S. A. 2008. Nagasaki: The Early Years of an Early Modern Japanese City. In Brockey, Liam Matthew (ed.): Portuguese Colonial Cities in the Early Modern World. Franham.

Fletcher, Robert S. G. 2019. The Ghost of Namamugi. Charles Lenox Richardson and the Anglo-Satsuma War, Folkestone.

Fox, Grace 1969. Britain and Japan 1858–1883. Oxford.

Free, Dan 2008. Early Japanese Railways, 1853–1914. Engineering Triumphs, That Transformed Meji-era Japan. Tokyo, Rutland, Singapore.

Hagemann, Edward 1942. The Persecution of the Christians in Japan in the Middle of the Seventeenth Century. Pacific Historical Review 11, 2.

Hane, Mikiso, Perez, Louis G. 2015. Premodern Japan. Philadelphia.

Hellyer, Robert I. 2009. Defining Engagement. Japan and Global Contexts, 1640–1868. Cambridge, London.

Hillsborough, Romulus 2014. Samurai Revolution. The Dawn of Modern Japan Seen Through the Eyes of the Shogun’s Last Samurai. Tokyo, Rutland, Singapore.

Howe, Christopher 1996. The Origins of Japanese Trade Supremacy. Chicago.

Howell, David L. 1996. Ethnicity and Culture in Contemporary Japan. Journal of Contemporary History 31, 1.

Jansen, Marius B. 1984. Rangaku and Westernization. Modern Asian Studies 18, 4.

Jansen, Marius B. 2002. The Making of Modern Japan. Cambridge, London.

Kaempfer, Engelbert 1999. Kaempfer’s Kapan. Tokugawa Culture Observed. Honolulu.

Kazui, Tashihiro–Downing Videen, Susan 1982. Foreign Relations during the Edo Period: Sakoku Reexamined. The Journal of Japanese Studies 8, 2.

Keene, Donald 1969. The Japanese Discovery of Europe, 1720–1830. Stanford.

Keene, Donald 2002. Emperor of Japan. Meiji and His World, 1852–1912. New York.

Kočvar, Jan 2006. Ať není žádný křesťan tak odvážný. Cesta Japonska do izolace. Dějiny a současnost 28, 7.

Kshetry, Gopal 2008. Foreigners in Japan. A Historical Perspective. Bloomington.

Laver, Michael S. 2011. The Sakoku Edicts and the Politics of Tokugawa Hegemony. Amherst.

Lehmann, Jean-Pierre 1982. The Roots of Modern Japan. London.

Lensen, George A. 1959. The Russian Push Toward Japan. Russo-Japanese Relations, 1697–1875. Princeton.

McClain, James L. 2002. Japan. A Modern History. New York, London.

McKay, Alexander 1997. Scottish Samurai. Thomas Blake Glover 1838–1911. Edinburgh.

McOmie, William 2006. The Opening of Japan, 1853–1855. A Comparative Study of the American, British, Dutch and Russian Naval Expeditions to Compel the Tokugawa Shogunate to Conclude Treaties and Open Ports to Their Ships. Folkestone.

Medzini, Meron 1971. French Policy in Japan During the Closing Years of the Tokugawa Regime. Cambridge.

Menju, Toshihiro 2015. Immigrants in Japan and the Role of Civil Society. In Caballero-Anthony, Mely, Menju, Toshihiro (eds.): Asia on the Move. Regional Migration and the Role of Civil Society. Washington.

Min, Pyong Gap 1992. A Comparison of Korean Minorities in China and Japan. The International Migration Review 26, 1.

Murphy-Shigematsu, Stephen 1993. Multiethnic Japan and the Monoethnic Myth. Melus 18, 4.

Okano, Kaori H. 2006. The Global-Local Interface in Multicultural Education Policies in Japan. Comparative Education 42, 4.

Osterhammel, Jürgen 2014. The Transformation of the World. A Global History of the Nineteenth Century. Princeton, Oxford.

Ravina, Mark 2017. To Stand with the Nations of the World. Japan’s Meiji Restoration in World History. Oxford.

Sansom, George B. 1984. The Western World and Japan. A Study in the Interaction of European and Asiatic Cultures. Tokyo.

Satow, Ernest Mason 1921. A Diplomat in Japan. The Inner History of the Critical Years in the Evolution in Japan When the Ports Were Opened and the Monarchy Restored. London.

Screech, Timon (ed.) 2006. Secret Memoirs of the Shoguns. Isaac Titsingh and Japan, 1779–1822. London, New York.

Smith, Henry D. 1986. The Edo-Tokyo Transition: In Search of Common Ground. In Jansen, Marius B.–Rozman, Gilbert (eds.): Japan in Transition. From Tokugawa to Meiji. Princeton.

Sugimoto, Yoshio 2010. An Introduction to Japanese Society. Cambridge.

Tamarin, Alfred 1970. Japan and the United States. Early Encounters, 1791–1860. New York, Toronto.

Toby, Ronald P. 1977. Reopening the Question of Sakoku: Diplomacy in Legitimation of the Tokugawa Bakufu. Journal of Japanese Studies 3, 2.

Totman, Conrad 1995. Early Modern Japan. Berkeley, Los Angles, London.

The National Archives, London, Foreign Office

Treat, Payson J. 1918. The Mikado’s Ratification of Foreign Treaties. The American Historical Review 23, 3.

Yokohama Archives of History, Yokohama, General Records of the Department of State (R.G.59)-Diplomatic Despatches Japan

Vaporis, Constantine Nomikos 2014. Voices of Early Modern Japan. Conteporary Accounts of Daily Life During the Age of the Shoguns. Santa Barbara.

Wakabayashi, Bob Tadashi 1986. Anti-Foreignism and Western Learning in the Early-Modern Japan. The New Theses of 1825. Harvard.

Wells, David N. (ed.) 2004. Russian Views of Japan, 1792–1913. An Anthology of Travel Writing. London, New York.

Wilson, George M. 1983. Plots and Motives in Japan’s Meji Restoration. Comparative Studies in Society and History 25, 3.

(Csanda Gábor fordítása)

Czobor Erzsébet nádorné családi leveleiről 1621–1626

Thurzó György nádor felesége, Czobor Erzsébet kivételes és tehetséges úrasszony volt. Férje, majd egyetlen fia halála után következetesen és hozzáértéssel vezette, irányította a család hatalmas birtokait. Nem ment újra férjhez, szeretettel nevelte édes- és mostohagyermekeit, gondoskodott a már felnőtt lányokról, kiházasította őket, imádta a kis unokáit. Ez utóbbi szerteágazó tevékenység volt, hisz a gyermekek között igen nagy volt a korkülönbség. A férje első házasságából születettek már családot alapítottak, már szültek, ugyanakkor még neki kicsi gyermekei is voltak. Ráadásul mind a Thurzó,[1] mind a Czobor[2] család roppant népes volt, a sok lány férjhezmenetelével rengeteg magyar főúri családdal kerültek atyafiságba, akikkel az újabb és újabb rokonsági kapcsolatot kellett ápolnia – s mindezt meg is tette. Családfáikon szinte nem tudjuk követni ezt a szerteágazó, bonyolult hálózatot, amely egyre csak bővült az évek folyamán. Fennmaradt, saját kézzel írt levelei révén bekerült a magyar irodalomtörténet episztolográfiai (levéltani) fejezetébe.[3] A majd később említettek közül kiemelkedik a 6. levél, egy tizenegy pontból álló instrukció (útbaigazítás, rendelkezés), amelyet szinte Kölcsey Parainesiséhez hasonlíthatunk. A 21. sorszámú levele pedig kimondottan szépirodalmi értékű búcsúzás, s egyben kérelem a missilis (valóságos levél) címzettjéhez.[4]

Hogy ki is volt ez a címzett? Az elhunyt nádor régi, meghitt embere, kelecsényi Fejérpataky György,[5] Letava[6] várának kapitánya, várnagya. Ez utóbbi családjának levéltárát a Liptó vármegyei Kelecsényben őrizték, ebben maradt fönn a Czobor Erzsébet és rokonai által írt levelek egy része, mégpedig húsz darab. Maga a levéltár körülbelül ezer írást (oklevelek, levelek, iratok stb.) tartalmazott, amelyek 1891-ben a Nemzeti Múzeum könyvtárába kerültek. A név nélküli átíró az említett levelekből huszonnégyet közölt folyóiratban, azonban ezek közül négyet nem a családtagok írtak, nem is a várnagynak szóltak, csupán véletlenül kerültek be a levéltárba (ezeket a későbbiekben itt nem ismertetjük, csak részben érintjük).

A levelek – mint minden magánlevél – bizalmasak, témáik szerteágazóak. S mivel az abban említett személyek akkor és ott mindenkinek ismerősek voltak, pontosításuk utólag nagyon nehéz, hisz az Erzsicske, öcsémasszony, szerelmetes lányom stb. föloldása ennyi év távlatából külön nyomozás tárgya volt jelen közlemény írójának. Hogy a későbbiekben megkönnyítsük az olvasónak e családtagok azonosítását, a levelek ismertetése előtt szólnunk kell a két család tagjairól, a rokonsági kapcsolatokról, születésük és halálozásuk helyéről, körülményeiről. Ezen adatok természetesen néhol hiányosak, kiderítésük ugyanis utólag már nagyon nehézkes, sőt, néhány esetben lehetetlen. Elsőként a címben szereplő nagyasszony, a feleség családját ismertetjük röviden:

Coborszentmihályi Czobor Erzsébet (*1572 Szomolány †1626. május 31. Biccse~Nagybiccse). Apja báró Czobor Imre, aki 1572-tól Magyarország alnádora volt. Háromszor nősült meg. Első felesége Bakich Angelika volt, akitől egy fia, Márton született. A második zlunyi Frangepán Kata, kitől nem lett utóda. Végül a harmadik Perényi Bora (†1619 Nagyida, Abaúj-Torda vármegye), kitől két gyermeke maradt: Mihály és Erzse, aki 1592-ben Thurzó Györgyhöz ment feleségül. Erzsébet halálozási napját mindenütt március 31-ének olvashatjuk. Ez azonban elírás lehet, hisz az utolsó levelét május 13-án írta a várnagyhoz. Az igaz, hogy a március 23-i levelében azt írja Fejérpatakynak a már fent említett, irodalmi értékű levelében (melynek második mondata egy 15 soros, barokk körmondat), hogy nagybeteg, s az élete már csak Isten kezében van. Viszont ez nem jelenti azt, hogy utána hamarosan meg is halt. Ezt a tévedést valaki egyszer leírta, és azóta minden hivatkozó változatlanul átveszi. Ugyanígy azt is, hogy Szomolány várában hunyt el.

Nézzük ezek után a férj, bethlenfalvi Thurzó (V.) György családját. György *1567 Lietava †1616 Biccse. Először Árva megyei főispán, majd 1609-től az ország nádora volt. Apja, Ferenc, szintén Árva vármegye főispánja volt haláláig, 1576-ig. Első felesége halála után újra nősült, elvette Zrínyi Miklós szigetvári hős 14 éves leányát. Hét gyermekük született (egy gyermekkorban meghalt), egyikük volt az említett György, akinek tehát Zrínyi Katalin volt az édesanyja.

A családból még meg kell említenünk György egyik nagybátyját, (III.) Szaniszlót, aki az ország nádora volt, 1625-ben hunyt el. (Keresztnevét a korabeli levelekben mindig „Stanislo”-ként írták le.) Az ő neje Liszti (másképp Listhius) Anna Rozina volt, akinek – mint majd említeni fogjuk – két levelét is megőrizték a családi levéltárban. Magának a férjnek a szerepéről is alább lesz szó.

Thurzó György első neje ghimesi Forgách Zsófia volt, aki 1590-ben szülésben meghalt. Ebből a házasságból egy korán elhunyt fia és két leánya született, Zsuzsanna és Judit. Zsuzsannának négy férje is volt (köztük a második Czobor [!] Mihály). A későbbiekben róluk nem tesznek a családi följegyzések említést. A másik leánya Judit, akit 1607-ben vezetett oltár elé báró orbovai Jakusith András (†1623). Házasságukból kilenc gyermek született, kik közül Miklós korán elhalt, a többi fiú és lány mind megérte a felnőttkort. E három fiú és öt leány mind Czobor Erzsébet mostohaunokája volt, s mint már említettük, róluk is gondoskodott. Jakusith hozta a Thurzó családba apja halála után Oroszlánkő és Pruszka helységekben levő birtokait.

Mint már korábban utaltunk rá, Thurzó György első felesége halála után két évvel, 1592-ben vette feleségül Czobor Erzsét. Házasságuk szintén nagyon termékeny volt, nyolc gyermekük született. Egyes genealógiák tudni vélnek egy kilencedikről is, egy Zsófia nevű leányról, aki „pártában halt el.” Első fiúk, János korán meghalt, így (nem számítva a bizonytalan kilencediket) hét gyermeket neveltek föl. Sajnos közülük csak egy fiú vitte (volna) tovább a család nevét, mivel a többi mind leány volt. Először e hat lányt mutatjuk be nagyon hiányos adatainkkal, amelyek miatt az időrendi sorrendet sem tudjuk megtartani. És a végére hagyjuk az egyetlen fiút, Imrét, akinek a rövid élete szinte különálló kis történet.

Borbála első férje gróf monyorókeréki Erdődy Kristóf[7] volt (†1620). Öt gyermekük született, a levelekben azonban csupán kettőről történik említés (Marianka és Imruska~Imriskó), a többiről nem. Második férje gróf trakostyáni Draskovich János (†1648) nádor, kitől még további öt gyermek született.

Ilona (†1648 ?) férje gróf Illyésházy Gáspár Trencsén és Liptó vármegyei főispán, kitől négy élő gyermeke maradt. Említés nem történik róluk a levelezésben. Ilona viszont két levelében is ír egy Hajdu Gábor nevű „fiamról”, akit ő neveltetett Letaván. Pontos kapcsolatuk indítéka nem derül ki.

Mária ⚭ 1618 †1662. március 20. Férje báró ujfalusi Vízkelethy Mihály nádori ítélőmester (1650-ben már nem élt). Gyermekeikről nem szólnak a nemzedékrendi táblák.

Katalin (Kata) ⚭ 1620, báró késmárki Thököly István királyi táblai ülnök, II. Ferdinánd híve (*1581 †1651). Katalin a második felesége volt. Az elsőtől, Hoffmann Zsófiától négy, Katától nyolc gyermeke született.

Anna ⚭ 1622, báró jeszenicei és budetini Szunyogh János (†1641) második felesége volt. Hat gyermeket neveltek, de nem ismerjük pontosan, hogy ők melyik házasságból születtek.

Erzsébet (Erzse) Annyit tudunk róla, hogy 1625-ben még élt. Nagy Iván szerint nem ment férjhez.[8]

Imre (*1598 Nagybiccse † 1621. október 19-én Nikolsburg) Róla, az egyetlen élő fiukról tudunk legtöbbet. 1615-től Wittenbergben tanult az egyetemen. Apja halála után megszakította a tanulmányait, hazajött Magyarországra. Ifjú kora ellenére Árva vármegye főispánja, majd egyben királyi táblabíró lett. Nagyon tehetséges, több nyelvet beszélő (mint minden Thurzó!) fiatalember lehetett. Korán nősült, húszévesen, 1618-ban elvette feleségül gróf bedegi Nyáry Krisztinát. Első gyermekük, Erzsébet (*1621 †1642), gróf Eszterházy István felesége huszonegy évesen elhalálozott. Második leányuk, Krisztina (posthuma *1622 †1632) tízévesen hunyt el. Fiúgyermekük nem volt. Imre tehetségét és tudását bizonyítja az, hogy ő volt az egyik magyar tárgyaló fél a nikolsburgi békebeli tárgyaláson, amely II Ferdinánd és Bethlen Gábor közt zajlott le 1621. október 11-től. Ezen az eseményen október 19-én váratlanul meghalt. A további tárgyalások levezető elnöki szerepét a már korábban említett nagybátyja, Thurzó Szaniszló nádor vette át.

A huszonhárom éves, nagy tudású fiatalember családjának életét tehát háromszoros tragédia zárta le. Második kislánya már az ő halála után született – ezért tettük zárójelbe a posthuma jelzőt –, fia nem lévén, elhunytával egyben kihalt a Thurzók ezen ága. Holttestét 1622. január 16-án helyezték örök nyugalomra egy ónból készült koporsóban Árva várának családi kápolnájában.

Itt kezdődik írásunk második része a címben jelölt családi levelezésről. Ezekből tízet írt maga Czobor Erzsébet, hatot Ilona nevű lánya, kettőt Szaniszló felesége, Liszti Anna Rozina,[9] egyet-egyet Judit nevű mostohalánya, valamint a vő, Thököly István. Négy dokumentum – bár valamennyire a családdal kapcsolatos – nem tartozik szorosan a témánkhoz.

A családi levélköteg első misszilisze, azaz valóságos, elküldött levele 1621. november 24-én kelt Trencsén várában. Írója, az anya, Czobor Erzsébet, aki egyetlen fia temetését intézi. Csak két témával foglalkozik. Az egyik, hogy olyan fehér ólmot szerezzen a porkoláb a fia koporsójához – ha kell, akkor Zsolnáról –, mint amilyenben eltemették az öt éve elhunyt férjét. A korabeli okiratokban feltűnik, hogy a gazdag nemesi családoknál ez a szokás divatban volt, szeretteiket nem fakoporsókban helyezték a kriptáikba. Ha kellett, hosszabb időt is vártak annak elkészültéig, jelen esetben is több mint egy hónapot. A másik témája az, hogy Fejérpataky küldje oda a képírót, azaz festőt. Ugyan ezt nem írja, csupán feltételezésünk, hogy a fiáról készíttetett utólag egy festményt. Nincs róla tudomásunk, hogy ez elkészült-e, fennmaradt-e. Viszont azt tudjuk, hogy az előkelő nemesi családok elhunyt családtagjainak a képét az impozáns lépcsőfeljárókban és a legnagyobb termeikben kifüggesztették a falakra.

A következő közölt levél jóval későbben, csak öt év múltán íródott, természetesen már teljesen másról szól. Innentől fogva nem időrendben, hanem témakörönként közöljük a tartalmukat. Az íróik nevét, a keletkezésük időpontját és helyét csak abban az esetben említjük, ha az valamiért fontos a megértéshez. Legtöbbjüket Trencsénben, Szomolyában (Szomolány) vagy Biccsén írták, ugyanis ez a három település volt a család tagjainak kedvelt tartózkodási helye. Konkrét adatok híján csupán feltételezzük, hogy Trencsén városában a legelőkelőbb helyen és nagyméretű házban (kastélyban?) lakhattak, amely be tudta fogadni, ellátni a népes család odalátogató tagjait. Érdemes előzetesen megemlíteni azt is, hogy a kisebb gyermekeiket és az unokákat maguknál tartották, a „nagyobbakat” viszont Letava várában Fejérpataky várnagy felügyelete alatt dajkák nevelték. Taníttatásukról nem esik szó. Bár feltűnő számunkra, hogy minden levelüket még a nők is saját kezűleg írták (nem tartottak ehhez íródeákot!). Valószínűleg nem tanultak latinul, hisz leveleikben latin szó csak akkor fordul elő, ha annak akkor nem volt magyar megfelelője. A férfiak több nyelven beszéltek: magyar, német, latin, egyesek még lengyelül is. (A szlovák nyelvet pedig a környezetük, szolgáik, cselédeik miatt valamelyest el kellett sajátítaniuk. Ez a feltevésünk bizonytalan, hisz a dokumentumokban erre való utalás csupán pár helyen történik, szlovák nevek pedig nem fordulnak elő bennük.)

Bevezetőnkben említettük, hogy Czobor Erzsébet (és minden lánya is) kiváló gazdaasszony volt, aki nagy hozzáértéssel vezette a birtokok mindennapi ügyeit. Letaván tartózkodva 12 pontban fogalja össze utasításait, hogy milyen munkákat végeztessen el a várnagy még augusztusban. Hívassa a „fazokasokat”, hogy a kályhákat javítsák ki mind a „palotában”, mind a „kisurak házaiban”, azaz a lakrészben és a hálószobákban. Különbséget tesz a fűtésre való kályha és a szenes házba (konyha) való kemencék között. A kis urak emeleti szobáit takarítsák ki, és Zsolnáról hozott kőművessel „megfehéríttessék”, azaz meszeljék ki. De az ablakokat szedjék le, hogy azok gyorsan száradjanak. Csinálják meg a grádicsot (itt lépcsőt jelent), azt fedessék le, és ahol szükséges, ott zsindelyezzenek. A vár alatti és a fönn levő istállókat tapasszák meg, az aljukat jól megveressék, hogy arra gabonafélét is lehessen rátölteni. (Feltehetően agyaggal kellett őket ledöngölni.) A várat naponta háromszor füstöltessék, és rendszeresen takarítsák. A füstölés abban a korban egyfajta fertőtlenítést jelentett a különböző járványok elkerülése érdekében.

A tárház nagyon fontos helyisége volt a várnak. Ez egy elkülönített helyiség volt, itt őrizték külön ládákban a családi levéltárat, az ékszereket, a pénzt, az értékes ruháikat és holmijaikat. Szokás volt, hogy a környékbeli nemes családok is, akiknek nem volt biztonságos helyük (például vár, várkastély), ide vitték föl szintén ládákban elkülönítve a hasonló értékeiket. A tárházról a vár úrnője külön rendelkezett. Azt lepecsételtette, és csak az ő engedélyével vehettek ki a családok holmikat a saját ládáikból. Például: „Akay István uram elviheti a marháját, ha akarja…” Erről listát kellett készíteni, azt tanúkkal aláíratni, hogy elejét vegyék a későbbi vitáknak. Így tett még a veje is, Thököly István, aki 1626. február 6-án vett ki értékes darabokat a saját ládájából. Kulcsa csak egyedül a porkolábnak, azaz a várnagynak volt ehhez a helyiséghez, amit mindig magánál kellett tartania. Idézzük a rendelkezés e mondatának egy részét: „…kitől isten oltalmazzon, hogy ha valami mennyütőkő jönne be a várban…”, akkor azonnal föl lehessen a tárházat nyitni, és a ládákat kimenekíteni. Hogy ez a mennyütőkő elnevezés a mennykő/ménkű/villámcsapás szó helyett abban a korban általános volt-e, vagy maga Erzsébet szóalkotása, nem sikerült kideríteni. (Ebből a tárházból kér 1625-ben Liszti Anna Rozina a férje, Thurzó Szaniszló temetésére kölcsönbe egy aranyozott fegyverderekat és egy aranyos sisakot rokonától, Erzsébettől. A fegyverderék mellvas, másképp derékra való páncélöltöny.)

Több helyütt olvashatunk az ételekről és italokról. Magában a várban volt egy kút, a vize azonban embernek nem volt iható.[10] Csak tisztálkodásra, mosásra, mosogatásra, állatitatásra stb. használhatták. Emiatt többször is leírják, hogy küldtek egy (!) üveg ivóvizet, de az üres üveget (mint egy nagy kincset) visszavárják, hogy újabb adagot küldhessenek. Ezt a vizet (forrásvíz?) főként a gyerekek itták, elképzelhetően kis mennyiségben. Ugyanis a felnőttek, félve mindenféle fertőzéstől, betegségtől, szinte csak bort és sört fogyasztottak. A bor gyakori téma levelezésükben: hogy honnan és mekkora mennyiséget hozzanak, például (Nyitra)Pásztóról, ahova egyik alkalommal nyolc szekeret is küldtek borért, valamint az, hogy hol tárolják majd. Étkezésükben fontos szerepet tölthetett be a hal, mert ebből is nagy mennyiséget emlegetnek a levelek. Elkülönítik a kisebb és nagyobb (öreg) méretűeket, feltehetően más-más ételfélét készítettek belőlük. Néhány halfajtát meg is említenek, így: a pontyot, a csukát és a pisztrángot, amelyeket valószínűleg a Vág folyóban, esetleg a Biccsén levő tóban foghattak. Ezeket sohasem darabszámra írják le, hanem egy különleges mértékegységben adják meg a mennyiséget: kepe. Egyes magyarázatok szerint ez egy hazai alkotású térfogatmérték, talán egyenlő a kupac jelentésű szavunkkal. Viszont a magyar nyelv történeti-etimológiai szótárában[11] megtaláljuk a pontos leírását. Szláv, valószínűleg szlovén jövevényszó. A szlovén kôpa, mint mértékegység jelentése öt tucat, azaz hatvan darab. A szlovák nyelvbéli megfelelése is hasonló: rakás, csomó, kupac, boglya. Nyelvjárási szinten csak a magyar nyelvterület nyugati részén használták. 1625 februárjában fölháborodva írja az úrnő, hogy ami heringet kapott, nincs beecetezve, pedig most nincs aratás és „egyéb szorgalmatos dolog”, csak a tollfosztás. Ettől függetlenül még egy tonna (!) heringet kér és fűszerszámokat. A fűszereket többször is említik, sajnos konkrétan nem nevezik meg ilyenkor a fajtáikat. Azonban az kiderül, hogy hordóban tartották őket (persze lehettek kis méretű hordócskák), és azoknak a helyéül mindig a „bótot”, azaz a pincét említették az írások. Azt biztosan tudjuk, hogy sokféle fűszert használtak a főzéshez nyersen és szárítottan ugyanúgy, mint a 20. században élt falusi asszonyok, akik ezekkel az ízekkel tették változatosabbá egyszerűbb ételeiket, de főként a húsféléket. Ilyenek: a sütéshez-főzéshez elengedhetetlen só, bors, „édes fa”, amely vélhetően fahéjat jelentett, és a petrezselyem. A gyümölcsfélék közül kevés olvasható, mivel csak általában nevezik meg azokat összefoglalóan, de többször előfordul a szilva, amelyet gyógyításra is használtak, az eper és a mogyoró. A főzelékfélék közül is csak a lencséről írnak. Nagy mennyiségű cipót és húst ettek. Csupán fölsoroljuk az említett háziállatokat: tyúk, lúd, ökör, tehén, borjú és bárány.

A továbbiakban tekintsük át, hogy milyen ruhafélékről esik szó a levelekben. Ezek szinte mind csak a gyermekeikkel, unokákkal kapcsolatban kerültek a szövegbe. Az alapanyagokat részben Krakkóból szerezték be, részben a szolgáik állították elő. Ezek: a posztó, a varráshoz kellő selyemfonál; a len- és a kendervászon. A szőrmékből a süvegre való nyestet („valami leszen az ára… megszolgálom”), és általában a gereznát olvashatjuk. A gerezna kisebb állat – róka, nyúl, mókus – szőrmévé feldolgozott szőrös bőre, prém. Folyamatosan gondoskodnak arról, hogy az „urfiaknak” minden évszakra megfelelő ruháik legyenek. Ezek: a dolmány, mente (ehhez külön gombokat küldenek), „zubbonka”, ingváll, előkötő, és a szalavárdi (másképp: salavári) varratása fordul elő. Ez az utóbbi perzsa eredetű szó, a bugyogóhoz hasonló, térdig érő (lovagló)nadrágot, keleti nadrágot jelent. Érdekes módon a leányaik ruháiról ritkán történik említés, bár a mentét, dolmányt ők is viselték abban a korban, legföljebb kissé eltérő szabással és díszítéssel. Thurzó Ilona küld Trencsénből a kisfiának egy pár „deli”, azaz remek, pompás csizmát (még a viselését is leírja, nehogy törje a lábát), valamint ebbe való kötött kapcát.

A gyermekek nevelésével kapcsolatosan szinte minden levélben találkozunk. Mint már említettük, a családokban sok gyerek született. Ezek közül vélhetően a kicsit nagyobbakat neveltették dajkával a várban, a kisebbek pedig az édesanyjukkal voltak („Szerelmes urammal és az itt való gyermekeimmel jó egészségben vagyok”). Ennek kissé ellentmond Thurzó Ilona egyik levele, amelyben azt írja, hogy a dajka a gyermeket el ne válassza, szoptassa tovább. Állandóan kérik, hogy a várnagy mindennap látogassa meg őket: „mind a kissebbeket s mind az öregbeket”, és állapotukról negyednaponként, de hetente legalább kétszer írjon értesítést. Szintén az ő feladata volt arra ügyelni, hogy senki embert (idegent) a várba be ne engedjen, hogy „valami dögletesség be ne hozattassék”. 1624-ben még Biccséről sem mehetett az elszigetelten nevelt gyermekek közé senki sem, „a hol egészségtelen ég volna”, azaz valamilyen járvány lehetett. Ez alól csak a családtagok (lányaik, vőik) voltak a kivételek, akik látogathatták a kicsiket. Egy időben a menye, Imre felesége is a várban élt, feltehetően beteg volt, „mert most nehéz útra nem viheti”, írja levelében az úrnő. S kéri a porkolábot, hogy „tisztességes asztala legyen az unokáimmal együtt”, azaz, külön asztalnál étkezzenek. Néha szinte még meg is fenyegetik Katus asszonyt, a dajkát, idézem: „az gyermeket úgy őrizze mint a két szemét” és „a széltűl is őrizzék a gyermeket”. Szintén Ilona asszony még játékszert is küldött a saját gyermekeinek és Hajdu Gábornak, mégpedig „fazecskákat”, kéri, hogy osszák el nekik, „üstököt ne vonjanak rajta”, azaz nehogy veszekedjenek miatta; valamint egy-egy citromot és pomagránátot (gránátalmát) a gyerekeknek. Vélhetően mindkettő ritkaságszámba mehetett akkor, ha csak egyetlen darabot küldött nekik. 1625-ben az édesanyja szappant kért tőle a vár szükségleteire. Ebből egy mázsányi (!) mennyiséget vitetett ingyen Letavára, bizonyára a család tisztálkodása és a mosás szükségletére.

Ehhez a fejezethez kapcsolódik az, hogy bizony a gyerekek sokszor voltak betegek. Ilyenkor nagy aggodalommal gondoskodtak róluk, gyakoribb levélváltást kértek, jó tanácsaikkal és az akkor feltehetően szokásban levő házi praktikáikkal próbálták gyógyítani őket. Mindemellett tanult emberek segítségét is igénybe vették, ezek a doktor, a borbély (felcser) és a patikárius. Az orvost még a kisgyerek felgyógyulása után is odakérették, hogy nézze meg. A gyógyszerésztől olyan orvosságot (port) kérnek, mint amilyet Erdődy Mariankának már készített, de ha szükséges, akkor hozasson szert Zsolnáról is. A házi gyógymódokból idézünk rövidítve néhányat, hogy bemutassuk az olvasónak, micsoda elképesztő, néha pedig ma is használatos alapanyagú „orvosságokat” javasoltak a dajkáknak elkészíteni, és hogy azokat hogyan kellett alkalmazniuk. Az egyik beteg Thurzó Erzsicske (Erzsike, Örzsik) volt 1625, majd 1626 telén, mindkétszer januárban. Mint írják, „nagy hűség betegségben fekszik”, azaz magas láza van. Attól tartanak, hogy himlős lett, ahogy írják „csak meg ne himlőzzék”. Az anyja javaslatára azonnal elkülönítették a többi gyerektől, és csak Katus asszony, a dada volt mellette, de doktort is küldöttek hozzá. A házi javaslat a gyógyulására a következő: bort, borsos és sós ételeket ne adjanak neki. Forraljanak föl lencsét vízben, abba tegyenek édes fát és néhány répaszemet, csak azt igyék. Étkezéskor az első ételébe (fogás), „mindenkor az vén asszony szilvát főzzön”, azt egye ebédre-vacsorára, hogy „a hasa meg ne keményedjék”. Második alkalommal szintén nagy „hűség” volt rajta. A már özvegy Thurzó Judit írta, hogy az anyja valamikor küldött „azféle vizet”, amelyből naponta egy-egy kanállal kell innia. Kéri Katus asszonyt, hogy „ketezzék”, azaz borogassák, és bort (újra előjön ez a téma) ne adjanak neki. Ha himlője lenne, írják meg azonnal, mert tud ellene küldeni orvosságot. Ha pedig „gliszta” bántja, akkor tehén epéjébe mártsanak gyapotot, és azt tegyék a köldökére. A hasát pedig ürömolajjal[12] kenjék meg. (Mint írja, most nem tudja meglátogatni, mert épp a fiát készíti az útjához, aki kedden vagy szerdán indul Wittenbergbe tanulni. Ez a fiú koránál fogva csakis Imre lehetett). A másik beteg, akiről ír Czobor Erzsébet egy évszám nélküli levélben, unokája, Borbála nevű lányának a fia, „Erdeődj Imriskó”. A betegségét pontosan nem nevezi meg, csak azt, hogy nyavalyája van. Mondja, hogy a patikárius csináljon neki olyan port, mint amilyet Erdődy Mariankának, és azt „eper vízbe adjanak innya” neki. Ezenkívül készítsenek petrezselyem és eper vizet (főzetet?), s azokat hasonló mértékben itassák vele. Ugyanígy szerezzenek borkót,[13] amelynek tótul bolehlau[14] a neve, s azt valamely gyermek vizeletében párolják meg, és langyos állapotban kössék az ágyékára. (Sajnos sem a magyar, sem a szlovák szótárakban nem sikerült ezt a szót pontosan és biztosan azonosítani.)

A családi levelezés a Történelmi Tárban megjelent közlésben egy 1626. július 20-án Trencsénben kelt, Illyésházyné Thurzó Ilona levelével zárul, amelyet Fejérpataky várnagynak írt. Ebben már úgy emlékezik meg az anyjáról, hogy „szegény üdvözült asszonyom anyám”, tehát már el is temették.

Minden családtörténeti leírás úgy említi a Thurzó-házat, hogy az kihalt, történelmi magyar család. Azonban meg kell jegyeznem, hogy ez a család valójában kétszer halt ki. Genealógiai szempontból 1621-ben Imre nevű fiuk nikolsburgi váratlan és hirtelen halálával, hisz Erzsébet lánya már nem vitte tovább a nevet, több fiúutód pedig már nem volt a famíliában. A második pedig az anya, Czobor Erzsébet 1626 tavaszán történt elhunytával történt. Elment a családból az az asszony, aki nagyon szerette, sőt, imádta mind az édes-, mind a mostohagyermekeit, azok unokáit. Aki határozottságával, ügyes szervezőképességének köszönhetően össze tudta volna fogni, tartani a nagy gazdaságot és ezt a népes rokonsággal bíró ősi dinasztiát.[15]

Ragaszkodjunk a sajátunkhoz

Hodossy Gyulával a beszélgetést megpróbáljuk ott folytatni, ahol 1996-ban vagy ’97-ben Jarábik Balázzsal befejezte.[1] Régi ismeretségünkre való tekintettel tegeződni fogunk. Nos, azóta eltelt majdnem 20 év. Mi minden változott ez alatt a 20 év alatt az életedben? A beszélgetés nagyjából azzal fejeződött be, hogy megalapítottad a cserkészszövetséget, fölfejlesztetted… és lemondtál. Aztán hogyan alakult az életed? Közben megalakult a Lilium Aurum, a könyvkiadó.

Igen. A cserkészszövetséget, mikor ’90-ben megalapítottuk, akkor én a külföldi magyar cserkészszövetséggel voltam szoros kapcsolatban, és tőlük azt tanultam, hogy a cserkészszövetségnek önellátónak kell lennie. Tehát az, hogy vannak támogatások, innen-onnan lehet szerezni, az ideig-óráig működik, de a cserkészet hosszú távon működő szövetség, amely nem olcsó történet, tehát sok pénzt igényel. Egyenruhák miatt, táborozások miatt, a tábori felszerelések miatt, a jelvények miatt. Ez mind-mind rengeteg pénz, és mindenhol a világon úgy van, hogy megpróbálnak vagy ők létrehozni különböző vállalatokat, cégeket, vállalkozásokat, vagy örökölnek. Sok szervezet örökölt már, vagy régi cserkész ráhagyta a cserkészszövetségre gyárát, ezt-azt. Vannak pozitív példák, és ennek a jövedelméből vagy abból a nyereségből tudják ezt évről évre fenntartani. Vannak helyek, ahol benne van az alapszabályukban, hogy állami támogatást nem kérhetnek. De szponzoroktól kaphatnak. Éppen ezért létrehoztuk a Lilium Aurumot. Gondolkodtam, hogy mit lehetne tenni, átgondoltam, hogy a könyvkiadáshoz valamelyest értek, vagy legalábbis sejtésem van, hogy ez miről is szólhatna. A cserkészszövetség égisze alatt, tehát a kiadó 100 százalékban a cserkészszövetség tulajdonában volt. Létrehoztunk egy nyomdát. ’95-ben több amerikai magyar vállalkozó hazaköltözött Magyarországra, és ezeket a vállalkozókat a külföldi magyar cserkészszövetség megszólította azzal, hogy ha hazamentek Magyarországra, akkor vállaljátok föl valamelyik cserkészszövetségnek a támogatását. Akkor már megalakult a kárpátaljai, a vajdasági, romániai…

Magyarországi is?

Magyarországi cserkészszövetség is működött. De az egy más dolog volt. Ők úgy gondolták, hogy elsősorban a határon túli magyar szövetséget fogják támogatni ilyen módon. És akkor elmentem Budapestre ahhoz a vállalkozóhoz, akinek az volt a feladata, hogy minket támogasson, és beszélgettem vele, hogy hogyan. Ő azt mondta, hogy pénzt nem ad ilyen formában, ugye Amerikában ez nem divat, hanem dolgozzunk meg érte. Készítsünk el egy olyan vállalkozói tervet, amit ő el tud fogadni, és ami aztán hosszú távon fogja termelni a pénzt a cserkészszövetségnek. Szerdahelyen volt egy városi nyomda, még a régi időkből, ami akkor még működött is, és viszonylag jól fel volt szerelve. Azt gondoltam, hogy azt meg lehetne vásárolni, föl lehetne fejleszteni. És arra dolgoztunk ki egy vállalkozói tervet, ami akkor gyakorlatilag a Nyugat-szlovákiai kerületben a legfejlettebb nyomda lehetett volna, azzal a gépparkkal, amit abba bele kellett volna rakni. Ezt megcsináltuk. Már nem is tudom, 14–18 millió korona körüli történet volt. Megkerestem a pesti úriembert, elvittem neki ezeket a terveket. Megnézte, és aztán jelentkezett, hogy rendben van, elfogadja, ezt ő meg tudja támogatni, de olyan feltétellel, hogy 50 százalékát adja, és 50 százalékát pedig más forrásból biztosítsuk. Amennyiben ezt tudjuk, akkor ez fog működni. És akkor megkerestem itt a takarékpénztár igazgatóját, az szokott minket támogatni, mint cserkészszövetséget. Maga a cserkészépület ott volt a szomszédban. Megkerestem őt, és azt mondta, hogy természetesen ad kölcsönt. Megcsináltuk ezt a kölcsönszerződést. Ha 50 százalékát valaki egyben odaadja, akkor az egy sikeres történet lehetett volna. Le is kötöttem a nyomdakapacitást… szerződéseket kellett kötni, előszerződéseket különböző kiadókkal, újságokkal, akiknek a termékeit aztán nyomtuk volna. Így minden nagyon szuperül működött. Úgy gondoltam. Úgy látszott, hogy fog működni. Az országos cserkésztanács elé vittem az ügyet, hogy akkor ez lesz. Ők meg azt mondták: nem merik ezt jóváhagyni, mert hát azért ez kölcsön, és hát mostan én kölcsönbe akarom kergetni a cserkészszövetséget, és hogy most ebből mi lesz, hogy hívjunk össze közgyűlést, és majd a közgyűlés döntsön erről a dologról. Így is volt. Csak én az öregcserkészekkel nem voltam olyan igen nagyon jóban, és a cserkészközgyűlésen pedig a szavazati joggal, akik rendelkeztek, azok általában ezek az öregcserkészek voltak. A cserkészszövetség struktúrája miatt, ugye nem a gyerekek szavaztak ott, meg nem a fiatalok. És nagyon keményen elkezdtek… szervezkedni ellenem. Hogy azt tudják-e, hogy itt semmi se a cserkészszövetségé, itt minden a Gyuláé, és csak a Gyulának lesz ez a nyomda is, meg az egész. Úgyhogy ment ez a híresztelés, én erről nem tudtam, nem szoktam ilyenekkel törődni, vagy úgy nincs erre fülem talán, de azóta sincs meg, előtte sem volt sohasem. Szóval én végzem a dolgomat, jól vagy rosszul, de lehetőleg odateszem magam minden ügyhöz, amit fölvállalok. Na mindegy. Annyira megszervezték ezt, meg aztán ugye volt itt egy ellentét amiatt, hogy én református volta… Voltam? Vagyok. És volt egy ilyen nagyon erős katolikus irányzat is. Ez is beleszólt ebbe a történetbe. Az is beleszólt, hogy az FMK-t[2] alapítottam, és akkor most ez egy liberális pasas. Akik nem szerettek, hogy itt az idő, és akkor a Gyulától most meg lehet biztos szabadulni, de ez csak így utólag jött elő. Közgyűlés elé terjesztettem a dolgot. Mészáros Lajos alkotmánybíró barátunk, ő volt a jogászunk, ő mondta, hogy ha nem szavazzák meg, akkor lemondasz, mert akkor nincs értelme ennek. És akkor biztos meg fogják szavazni, mert nélküled nem tud működni. Jó. Ezt a nyitóbeszédemben elmondtam, így fejeztem be, hogy jól van, rendben van, amennyiben ez a terv nem megy át. Ez a fejlesztés. Mert ez biztosította volna, most nem tudom a számokat, de az éves költségvetésnek a 80-90 százalékát biztosította volna az a forgalom, amit a cserkészszövetség igényelt volna, függetlenül attól, hogy fizettük volna a kölcsönt nem tudom, hány évig. Amellett is már biztosította volna. Amennyiben kifizettük volna a kölcsönt, már 100%-os vagy már kis nyereséggel is dolgozhatott volna a cserkészszövetség. Fejlesztésekre nyílott volna lehetőség. Úgyhogy biztos voltam benne, hogy ez át kell, hogy menjen, de nem ment át. Nem szavazták meg, és akkor mondtam, hogy jó. Ha nem, akkor köszönöm szépen, ez ennyi volt, ti akkor keressetek valakit, aki meg tudja csinálni. Utána aztán mondta a Lajos meg a többiek is, hogy vond vissza. Mert ők is kérték, hogy vonjam vissza. Senki nem akarta, hogy elmenjek. Mondjuk, ez túlzás, hogy senki nem akarta, de a többség nem akarta volna azért ilyen módon. De akkor azt mondtam, hogy nem, és akkor kértem szavazást arra, hogy a Lilium Aurummal mi legyen. Mert a Lilium Aurumot is igazgattam, és ott 100 százalékban megszavazták. Mert hát mindenki azt mondta, hogy a Gyula pénzhöz ért, azt hagyjuk ott. Úgyhogy az 100 százalékban átment, hogy a Lilium Aurumban ott legyek. Még egy évig tartott ez a történet, és aztán egy év után elkezdték árusítani a Lilium Aurumot, az utcán hallottam meg, hogy keresnek vevőt rá. Megkerestem az akkori elnököt, és megegyeztem vele, így megvettük akkor heten. Igen, nekem nem volt akkor annyi pénzem, úgyhogy a 30 százalékot kifizettem én, és 10-10 százalékot mások. Hunčík, Barak, Mészáros Lajos… A baráti körből. Tóth Karcsi.

Nem merték vállalni azt a rizikót a cserkészszövetségben, hogy belemennek egy ilyen pénzügyi konstrukcióba? Vagy nem voltak eléggé progresszívek, eléggé modernek, mert ez mindig egy bizonyosfajta rizikó, de hát ez a jövő, tehát ez kellett volna, hogy jól felfuttassák a szövetséget.

Igen, csak az volt itt a gond, hogy amikor nyolcvanéves bácsik ülnek ott, akik, mit tudom én, 10 fillért, 20 fillért, 30 fillért adogattak így össze, azoknak mikor beszámolót tartok, hogy 4 millió ide, 3 millió oda, szóval ez igen gyanús volt nekik. Tehát ezt nem merték felvállalni, érthető is volt. Lélektanilag. Anyámnak is, ha meséltem volna: jól van, fiam, én ebbe nem látok bele. Esetleg azt mondta volna: megbízok benned. De itt még az a bizalom sem volt meg. Féltek attól, hogy tönkreteszem az egészet. Mindaz, ami felépült 5 év alatt, az most egy pillanat alatt tönkre fog menni e történések miatt.

És azóta van valamilyen kapcsolatod még a cserkészszövetséggel?

Á, nem nagyon. Lájkolom őket mindenhol, ahol látom. Akkor én kiszálltam. De sajnos egy olyan… na, most már nem is tudom a nevét a bácsinak. Te biztos fogod tudni, mert jobb az agyad. Az MKDM-nek[3] volt országgyűlési képviselője Prágában. Voltak 4-en, aztán az MKDM-ből ki lettek zárva. A Szőcs Ferenc… meg… Magyar Ferenc, igen. Mert az MKDM mindenképpen azt szerette volna, ha ifjúsági szervezete lett volna. Én ezt sokszor vissza kellett utasítsam, ilyen szempontból sem volt jó a kapcsolatunk. És ez a Magyar Ferenc mint kassai öregcserkész akkor lépett, akkor volt ez a történet, hogy kiléptek, vagy kizárták őket, itt, a Duna Szállóban volt a közgyűlése az MKDM-nek, ahol kizárták ezt a négy embert. Nem is tudom, miért. És ő úgy gondolta, hogy most akkor elmegy a cserkészszövetségbe elnöknek, és a többi öregcserkészt meggyőzte arról, hogy ő lesz a legjobb ember, noha nagyon rosszindulatú ember volt. Nem velem szemben. Mindennel. Az égvilágon semmit nem csinált, csak puntyicskálkodott, meg följelentéseket írt. Göncz Árpádnak, Havelnak, mindenkinek írta a leveleket, meg hogy mi szörnyűségek vannak itt a cserkészszövetség háza táján. Itt minden el van lopva. Szegény Mészáros Lajos is ellopott 30 centi telket, mert őneki a háza ott van, ott volt a cserkészszövetség mögött. Én azt a várostól kaptam, a cserkészszövetség kapta a várostól. Ugye azt még Öllösné elintézte, akkori polgármesterné, hogy egy koronáért kapjuk. Ez régi óvoda volt, és már nem üzemelt. Hogy kapjuk meg. És akkor újjáépítjük, és megcsináltuk, a Jávorka Tamás, kiváló építész, tervező megtervezte, gyönyörűszépen megcsinálta a terveket, és annak alapján 4 millió koronás hitelt vettünk fel, és abból elkezdtük építeni, átépíteni úgy, hogy a cserkészszövetség kívánalmai szerint is jó legyen, meg a helyi cserkészcsapatnak is legyen egy székháza, otthona. Úgyhogy így ez megvalósult. Hát akkor, amikor azt átadtuk… egyébként a Tom Lantos is itt volt az avatóünnepségen Amerikából. Ő is mint a külföldi magyar cserkészszövetség tisztje jött, de akkor szenátor volt. És akkor az a legszebb épület volt Szerdahelyen, az biztos. Tehát én ezekre mindig így iparkodtam, és ez sokaknak soha nem tetszett, hogy miért kell ezt ilyen flancosan, nem lehet szerényebben. De ha gyerekeket nevelünk, a gyerekeket arra kell nevelni, a szépre, a jóra, a kényelmesre, hogy tanulják meg…

Hogy ezeket az értékeket vigyék aztán tovább.

Így van, hogy ez működjön az ő agyukban is. Meg tudtam szerezni hozzá a pénzt, és nem volt ez gusztustalanul hivalkodó vagy hogy mondjam. De nem dohos irodákat akartam, hanem az legyen szellős, az legyen modern, legyen olyan, amilyen. Amilyen van Nyugaton. Akkor hála isten sikerült azért kimennem Nyugatra, kivittek a cserkészek. Láttam, mi van ott, azért én megpróbáltam úgy azt ellesni, hogy mit is lehetne itteni körülmények, itteni adottságok között csinálni.

És ott vannak a mai napig?

Ott vannak. Hát az épület, az katasztrofális állapotban van. Ha arra megyek, sírni volna kedvem, nem törődik azzal az égvilágon senki. Kiadták a helyiségeket irodáknak, üzleteknek, mit tudom én… szóval egy ilyen, na…

És mi van a szervezettel? Nincs szükségük székházra?

Hát nincs. Kiadták, hogy legyen pénzük. Hogy abból van bevétel. A Lilium Aurumot eladták, ugye, tehát az a bevételi forrás, ami 5 éven keresztül működött a Lilium Aurum révén a cserkészszövetség számára, az megszűnt, és újat nem hoztak létre, semmit. Hanem mondom, itt ezt próbálták kiadni. Meg hát ugye nemzeti jelentőségű intézmény, Magyarországról kap működési, költségi támogatást, úgyhogy gyakorlatilag így megvannak. De rengeteg minden leépült. Elsősorban, amit leépítettek, azok a külföldi kapcsolatok. Márciusban volt ez a történet, áprilisban volt ez a közgyűlés, ahol véget ért az én pályafutásom ott. És áprilisban vagy májusban lett volna a világszervezetnek kongresszusa, ahol fölvettek volna minket a cserkészmozgalom világszövetségébe. Ez genfi központtal működik. Ott az volt a gond, azért kellett 5 évig húzódni, mert meg kellett egyeznünk a szlovákokkal. Mert rögtön az első pillanatban, ahogy létrehoztuk, felvettük velük a kapcsolatot, ők jöttek, dicsértek minket… hogy jobban dolgozunk, mint a nem tudom én 20 éve dolgozó vagy 40 éve vagy 80 éve működő német vagy holland vagy akármelyik cserkészszövetség. De ők nemzetiségi ügyekbe nem akartak belemenni, hogy most akkor minden országban egy szövetség van, és nekünk érdekünk volt az, hogy a szlovák szövetség is minél gyorsabban létrejöjjön. És találtunk is egy öregcserkészt, egy, egy Turi… Turi György talán, vagy, vagy László, Turi László… Turi Lászlónak hívták, nyitrai. Akivel fölvettem a kapcsolatot, hogy valahogyan megsürgessük, hogy szlovák is alakuljon, és valahogy aztán a két szövetség kössön valamilyen együttműködést, valamilyen csúcsszervet, és akkor ez a csúcsszerv vetesse föl magát oda, a világszövetségbe, és akkor ilyen módon ott leszünk. Sokat dolgoztam ezen is, hogy ez a vágány működjön, de amint én kikerültem, ez rögtön nem tetszett: nekünk semmi közünk a szlovákokhoz, ez nekünk nem kell, és nekünk nem kell a Genf, aki ilyen liberális cserkészeket akar nekünk, egy erős, hithű katolikus cserkészszövetség kell. És ezt mind felszámolták. Ezeket nagyon sajnáltam, mert vannak ilyen dzsamborik, táborok, a világ minden részén. És ebben egyébként elég sok pénz van. A nyugati országokban nagyon jól tudják, hogy ez a nevelési forma nagyon jó hatással van a… Amerikában, azt mondják, hogy aki valamire viszi akár a közéletben, politikában, kultúrában, gazdaságban, az biztos, hogy cserkész volt. Ez egy olyan alapot tud adni, amit nagy valószínűséggel felnőttkorban tudja kamatoztatni, és ez gyakorlatilag az egész világon így van.

Meg aztán kapcsolatokat, ugye?

Hát hogyne. És ebből aztán van pénz, és ebből a pénzből tudják ezeket a dzsamborikat támogatni. És ezekbe kvóta alapján lehet bejelentkezni. Az azt jelentette, már nyáron lehetett volna 200-300 gyerek a világ különböző részén, teljesen ingyen. De ezek egy ilyen 1 hónapos táborok Új-Zélandba, Amerikába, bárhova. Azt gondoltam, hogy ha évente elmegy 300-400 gyerek innen, kimegy külföldre, egy hónapot ott tölt, és ez így folyamatosan megy, akkor a mi gyerekeinknek egy olyan szemléletváltást fog eredményezni, hogy… kinyílik a világ előttük. És az ottani vállalkozásokban ez az a kapcsolati tőke, hogy egy sátorban ott van egy amerikaival, egy izraelivel, egy némettel meg egy japánnal, és ez folyamatosan van. Egy olyan lehetőség a mi gyerekeink előtt, amit nem szabad elmulasztani. Ez így nagyon bennem volt. De hát…

Erről lemaradt ezek szerint az itteni cserkészszövetség.

Erről lemaradt. A külföldi magyar cserkészszövetség révén ide-oda el tudtak, meg most is el tudnak menni, egy-két gyerek, de ez a fajta nyitás a világra, a kitekintés, az elmaradt.

És ez most már helyrehozhatatlan?

Hát… Semmi se helyrehozhatatlan. Ezt nem tudom, most a cserkészszövetség, egyáltalán a cserkészmozgalom világszövetsége hogy áll… az itteni szlovák cserkészszövetség hogy áll, nem tudom.

Nem sokat hallani róluk, azért ez tény.

Ezt össze kéne rakni valahogy. Na, mindegy. Akkor ebből kiszálltam, és akkor szólított meg a Karcsi azzal, hogy menjek az FMK-ba, vagy akkor már MPP volt, központiiroda-vezetőnek vagy valaminek.

Tehát akkor visszamentél a politikában egy kicsit.

Kicsit. Egy évig ott voltam, de aztán én onnan gyorsan eljöttem, mert, megint csak rájöttem, hogy ez nem az én világom.

És aztán akkor teljes erővel belevetetted magad a könyvkiadásba.

A könyvkiadás, az írószervezet: akkor már a választmányban elejétől fogva ott voltam. Meg hát ugye megalapítottam a Katedra Alapítványt, ahol is egyre több munka volt, aztán a Vámbéry Polgári Társulást. Templomot építettünk Szerdahelyen. Volt itt rengeteg olyan feladat, olyan szép feladat, ami lekötött.

 

Egyébként valószínűleg nem baj az, hogy nem mindenki marad a politikában, mert valakinek van hozzá érzéke, tehetsége, akarja csinálni, és van, aki meg egész mást akar csinálni és máshol tud hasznosulni, és ez éppen, azt hiszem, a te eseted, mert sok egyéb hasznos dolgot csináltál vagy csinálsz azóta is.

Az a gond velem, hogy én igazából… építkezni szeretek. Én rengeteg… A Fórum Intézettől kezdve mindennek az alapításában ott voltam. Vagy ötletadóként vagy elsőszámú társként, vagy nem tudom én, hogy. Tehát ott voltam végig. Én arra, hogy úgy mondjam, nyitott vagyok, vagy az, hogy valamit kitaláljak, hogy ez meg ez hiányzik. A szlovákiai magyar létben, vagy itt, Szlovákiában, egyáltalán ebben a környezetben, hogy mi az, ami hiányzik. Mi az, aminek lenni kellene, és akkor ezt úgy meg kéne oldani.

De most a Katedra Alapítványnak az ötlete hogyan jött? Hiszen te nem vagy pedagógus. Az iskolához legfeljebb annyi közöd van, hogy a gyerekeid jártak iskolába. Vagy a baráti körből jöttek az ötletek, hogy kellene egy alapítvány, kellene egy új pedagóguslap?

Ez is a cserkészszövetségből eredt. A cserkészpedagógiával szemben egy nagyon nagy ellenszenv volt az iskolák részéről. Úgy gondolták, már éppen jó, hogy vége ennek a pionírszervezetnek, s nem tukmálnak ránk mindenféle plusz feladatokat, mármint a pedagógusokra. És akkor most jönnek a cserkészek, és most meg ezeknek fogunk ugrálni, tehát hogy ugyanaz a dolog. Egyáltalán nem erről volt ott akkor szó. De nagyon ellene voltak, ráadásul ugye az akkori pedagógusok elsősorban volt kommunista gyökerekkel rendelkeztek. Tehát őnekik ez mindenféle szempontból új volt, vagy ellenszenves volt.

Bocsánat, most ugye a ’90 es évek közepéről beszélünk nagyjából.

Igen, a ’90-es évek elejéről beszélünk. Éppen ezért ’93-ban már létrehoztam egy Katedra nevű újságot, amiben a cserkészpedagógiát próbáltam pedagógusok számára népszerűsíteni. Olyan írásokat, külföldi, nyugati pedagógusok szövegeit fordítgattuk meg közöltük, hogy amiben, ha elolvassák, akkor rájönnek ők is, hogy ez nem ellenükre van. És ez működött egy-két évig, addig, ameddig meg nem szűnt a Nevelés. Mert volt a volt Szocialista Nevelés mint a pedagógusok magyar nyelvű lapja. Államilag kiadott, minisztérium által finanszírozott lap. Aztán ez átment magánkézbe, és működött egy évig, és aztán pénz híján ez megszűnt, és akkor, abban a pillanatban nem volt lap. És akkor volt egy ilyen hangulat a magyar iskolák ellen, ugye, ez mečiari ügy. Slavkovská és a többiek. Komáromban készülődött a nagygyűlés, és akkor a Kulcsár Ferivel, hogy hozzuk képbe őt is, megbeszéltük, hogy hát csináljunk ebből a Katedrából… Mert ezt meg akkor éppen a cserkészszövetség szüntette meg. Mikor én onnan eljöttem, az első intézkedés az volt, hogy ez nem kell. És akkor a Ferivel megbeszéltük, hogy csinálunk belőle igazi pedagóguslapot, ha nincs. Többen megkerestek egyébként ezzel… A Nevelés akkori szerkesztője, Kósa Karola is megkeresett, hogy nem vállalnám-e át. Lehetetlenség, hogy a pedagógusoknak ne legyen lapjuk. És innen jött ez az ötlet, hogy csináljuk meg. És megcsináltuk. Erre a nagygyűlésre csináltunk egy mintaszámot, azt oda elvittük 5000 példányban, és ott szétadtuk. És az ötezer példány után valami 4600 megrendelés érkezett a kiadóba. És akkor azt mondtuk, hogy ez egy jó alap lehet arra, hogy ezt a lapot ténylegesen alapítsuk meg. Ez volt valamikor májusban, és szeptemberre már kész volt az igazi.

Ez havilap volt.

Havilap, mint ahogy most is. Ezt sikerült addigra összerakni. Létrehoztuk akkor a Katedra Alapítványt, hogy valami pénzügyi hátteret is tudjunk az újságnak teremteni, de létrehoztuk a Katedra Társaságot is, hogy legyenek… mert ugye, se a Feri, se én nem voltunk pedagógusok. Tehát ha azt mondjuk, hogy szakmai lap, ki hiszi el, hogy a két költő itten összedugja a fejét, és akkor fognak egy szakmai lapot csinálni. Létrehoztuk a Katedra Társaságot, amibe gyakorlatilag minden szervezet, ami akkor létezett, annak az oktatási vezetőjét ide csábítottuk, akkor is sok magyar pártban s mindenhol volt egy oktatási felelős kisiparos is. Tehát azokat is. A pedagógusszövetség, a szülők szövetsége, nem tudom én, még ki mindenki, aki létezett. Ifjúsági szervezetek vezetői vagy a delegáltjai. Úgyhogy így összejött, és az volt a szakmai háttere a lapnak. Gyűjtöttek cikkeket, beleszóltak, értékelték a lapot.

Ez országos hatáskörű volt természetesen. Most tapasztaltatok valami olyasmit, hogy esetleg Kelet-Szlovákiában vagy Közép-Szlovákiában nagyobb volt az igény iránta, mint itt, vagy nem volt ilyesmi? Mert ugye általában a legtöbb dolog azért innen indult ki. Vagy Pozsonyból, Komáromból, Dunaszerdahelyről, tehát Nyugat-Szlovákiából, törvényszerűen, mert hát itt él a legtöbb szlovákiai magyar. De ugyanakkor az igény megvolt máshol is. Legfeljebb a kezdeményezés nem onnan indult. Tehát hogyan fogadták ezt az ország többi területén?

Én azt gondolom, pozitívan. De volt elég képviselője mindenhonnan a szerkesztőbizottságban a lapnak. Erre is figyeltünk, hogy Királyhelmec is meg legyen szólítva. Úgyhogy voltak onnan is tudósítóink. Kiépítettük az egészet, és működött. És minden iskolában, minden óvodában ott volt a lap.

Azt akarom kérdezni, hogy miért beszélsz múlt időben?

Azért, mert most már ez nem igaz. Akkor én jártam az iskolákat.

Nagy volt az éhség iránta?

Nem csak az… Éhség a szakma iránt, lehet, hogy nem volt olyan erős, de akkor sokan úgy fogták fel, hogy egy magyar lap, annak itt a helye. A mienk. Most már előszeretettel veszik inkább a magyarországi lapokat, merthogy… nem tudom, miért. Ma már ez úgy szétesett, ez a fajta kötődés a mi kultúránkkal, sajátunkkal, a mi gyerekünkkel. Ezek úgy elhalványultak, ezek a fajta értkékek, amiket én ugye azóta is hajtok és mondok mindenkinek. Mert ez mindenre igaz, tehát ez a globalizációnak vagy minek köszönhető, hogy semmi se fontos. De van egyfajta törekvés, és lehet, hogy ez erősödik, és lehet, hogy majd egy 20 év múlva ez nagyon erős lesz, hogy ragaszkodjunk a sajátunkhoz. Mert megvesszük a kínai krumplit is az üzletben. Szóval…

Valószínűleg az az igazság, hogy ha nem fogjuk fenntartani azt, ami a miénk, meg segíteni, támogatni, és nem lesz igényünk iránta, akkor az azért el fog halványulni vagy meg fog szűnni. És ez egyformán vonatkozik, azt hiszem, a színházakra, a könyvkiadásra vagy sajtótermékre vagy bármire.

Engem, mikor ezekről beszélek, a lokálpatriotizmusról, vagy egyáltalán, hogy szeresd önmagad vagy a környezetedet, akkor mindig sokan vádolnak azzal, hogy minőségellenes vagyok. A régi időben volt az például, hogy az irodalom csehszlovák. Akkor mindegy volt, hogy milyen volt, mert ki kellett adni, mert volt… ukáz, hogy évente 20 könyvet meg kell jelentetni, ha volt kézirat, ha nem. Tehát hogy én ugyanehhez szeretnék visszatérni. Még véletlenül se így van, énbennem ez nem így jelenik meg. Hanem úgy, hogy nem a 20-hoz kell ragaszkodni, a 20 könyvhöz, hanem a lehetőséghez kell ragaszkodni, hogy a lehetőség meglegyen. Ha van valamiféle. Például itt már egy kis közösségben félmillió ember együtt él, akkor azokat a lehetőségeket kell megteremteni, hogy mindenki azon a pályán, azon a területen, ahol él és mozog, ha éppenséggel egy mezőgazdász, akkor abból tudjon megélni. Ráadásul azzal, hogy ha ő megél, az a kisgazda, akkor én is egészségesebb leszek. Mert biztos vagyok benne, hogy önmagunkat nem akarjuk pusztítani. Tehát ha megcsinálja a nem tudom én, ki a házi kolbászát, akkor sokkal nagyobb bizalommal vagyok iránta, mint amit megveszek az üzletben. És ezt akarom elhitetni az embertársaimmal, hogy ez biztos, hogy így van. És nekem is fontos, hogy a szomszédom az ne legyen szegény. Amikor elmentem Balázsfára lakni 14 évvel ezelőtt… Ugyanazt, ahogy ezt csináltam Szerdahelyen is. Ha én bármit akarok venni, akkor először körülnézek, hogy itt Balázsfán ezt meg lehet-e vásárolni, hozzá lehet-e ehhez jutni.

Helyi termékként, ugye?

Ha nem, akkor meg kell néznem, hogy nem lehet-e itt, a környező falvakban. Ha nem lehet, akkor a járásban. Ha nem lehet, akkor… De ez a fajta gondolkodás ez Nyugaton egyébként nagyon erősen működik. Ezeket… mind a kilencvenes évekből hoztam magammal, mert korábban ugye nem lehettem kint. Nem voltam, és én ilyet nem tapasztaltam meg. Voltam ’91-ben Bochumban. Kaptunk egy autót, egy Fiat Tipót a cserkészszövetségtől, mert a Bodnár Gábor itt volt Amerikából egy alkalommal, és a… Göncz Árpád fogadta, meg hát ő is szenátor volt Amerikában. Aztán mint diplomata, védettséget is élvezett. És hát jött a komáromi határra, még működtek a határok. Ugye lejött a négy Mercedes vagy nem tudom én, fekete autók. Én meg mentem az öreg Škodával, a 120-as sárga színű Škodámmal, amit úgy kellett benyomni, hogy beinduljon, mert már olyan állapotban volt, és akkor jött a Bodnár Gábor. Ráadásul ugye nekem itt el kellett volna intéznem, be kellett volna jelentkeznem, de nem tudtam… Szóltak Pestről, hogy mit kellett volna intéznem, de én nem tudtam, úgyhogy nem intéztem semmit se. Odamentem, hogy én vigyázok rá. Hát abból olyan procedúra lett ott a határon, mert a magyarok nem akarták átengedni.

Ki fogadja őt hivatalosan, és ki garantálja a biztonságát…

Száz papírt ott aláírtam, meg a Bodnár is… minden. Na mindegy, valahogy átjött. Még itt a Bihari Szálló működött, itt volt megszállva. És jött, és akkor Škoda, beszáll, és egyre begyulladt. Beült. Nem szólt semmit, egy ideig mentünk, mentünk. És akkor azt mondja, hogy: Gyula, én szeretem azokat az embereket, akik ragaszkodnak a múlthoz meg ilyen retróban utaznak. Hogy ilyen hobbid van, hogy ilyen öreg kocsival ezt úgy élvezed, az egy dolog, de amikor neked hivatalos vendéged van, és te a cserkészszövetség ügyeit intézed, akkor ilyen kocsival nem mehetsz, akkor ülj be a rendes autóba. Hát, mondtam, az rendben van, de ez a rendes autó. Na szóval, körülbelül itt voltunk, és hát az hol lett volna, és Fiat Tipo ’91-ben. Áthoztam. Cigánygyerekek futkároztak az autó után, még nem láttak ilyen nyugati autót. Na és miért akartam ezt mesélni?

Talán ő segített hozzá az autóhoz?

Ő segített hozzá. Ja és hogy kimentem Bochumba. Hát valami egy ilyen… a… Milyen kocsi van ottan? Nem Audi-gyár, hanem Volvo-gyárnak a fejlesztő mit tudom én, milyen professzora. Ezerfajta címe volt, kastélyban lakott, mert hát jól keresett, és őnála laktam, ő fogadott. És bevitt a belvárosba ott valamit megmutatni, és volt egy kis butik, benne kis autócskák, ilyen kis Matchbox-autók. Hát veszek a két gyereknek. Kicsikék voltak, 4 éves, 5 éves. Veszek nekik, és akkor azt mondta, hogy mit szeretne? Hogy ezt, csak beszaladok, ezt gyorsan megveszem ajándékba a két gyereknek, üres kézzel ne menjek haza, és mondta, hogy ne, ne, hogy ne menjen. De csak ezt. De nem. Hogy ne itt. Mert ugye Bochum az kerületekre van felosztva. Kerületek külön adóznak. És ezt a multimilliomos professzor úr elmeséli nekem, hogy kerületekre van osztva, és minden kerület a saját kerület… és majd ha hazamegyünk, akkor ott elviszlek egy boltba, és ott vedd meg, mert az az üzlet oda adózik, a mi kerületünknek, és akkor az lesz… De csak két márka volt. Azt mondta, mindegy, hogy mennyi, ez elv. Ez majd nálatok is így lesz, azt mondta. De hát azóta eltelt 30 év, és ennek a gondolkodásnak a híre-hamva sincs.

Még nem alakult ki.

Hát még nem alakult ki, 30 év alatt. De én is hiszem, hogy ki kéne alakulni, és itt vedd meg. Nem lesz szegény az az ember, mert fog működni a vállalkozása, és én nem akarok szegények mellett lakni. Fontos szempont. Fontos szempont, hogy azt a nyereségadóját oda fizeti be, aki abból a nyereségadóból csinálja itt az utat, meg építi az óvodát meg a játszóteret meg a nem tudom én, mit. Valahogy így kéne ebben a dologban gondolkodni. Én azt gondolom.

Engedd meg hogy ehhez hozzáfűzzek egy nagyon rövidke kis egyéni történetet. Azt hiszem, 1990-ben vagy ’91-ben volt itt egyszer Pozsonyban, tehát rögtön a rendszerváltás után a csehszlovák, a magyar és a lengyel köztársasági elnöki találkozó. Itt, Pozsonyban, a várban. Havel volt itt, Göncz Árpád és sajnos nem tudom, hogy ki volt még a harmadik. De emlékszem, hogy itt volt még Esterházy Péter. És mi, újságírók, akkor borzasztó lelkesen mikrofonnal ott szaladgáltunk, és én Esterházy Péterrel készítettem egy nagyon rövid kis interjút, és mondtam neki nagyon boldogan és büszkén, hogy milyen komoly változások történtek már nálunk, a régi rendszer már megszűnik, minden új és minden másképp lesz. És akkor ő azt mondta, hogy a politikai rendszert egy két-három napos forradalommal meg lehet dönteni, a gazdasági az már lassabban fog menni, az évtizedekbe fog telni, és az emberek gondolkodása az egy-két generáció, amíg megváltozik. És sokszor eszembe jut neki ez a nagyon okos gondolata, hogy mennyire igaza volt, és mennyire ott tartunk mi most tulajdonképpen, hogy hát ’89 óta nagyjából az első vagy a második generáció kezd felnőni, és talán most kezd a gondolkodásuk egy kicsit megváltozni. Tehát ez pont az, amit te mondasz, hogy támogassuk a hazait és adózzunk haza és a két százalékunkkal, amit adhatunk haza, fizethetünk az adóalapunkból, abból támogassuk a hazait, civil szférát, kórházat meg bárkit. Tehát, hogy mi ezzel járulhatunk hozzá ahhoz, hogy javítsuk azt, ami itthon van. De hogy ez nagyon… valóban ez generációk kérdése. Gyula, térjünk akkor vissza a te életpályádhoz. Tehát aztán lett a Katedra Alapítvány, a Katedra újság, amelyik a mai napig él és működik. Ahogy mondod, talán nem annyira népszerű már, mint a kezdet kezdetén volt. De hát aztán jött még mindenféle egyéb a te életedben, az írószövetség és nem utolsósorban a Vámbéry Társulás, a Vámbéry-program, amiről szeretném, hogy ha részletesen beszélnél, mert ennek valóban te voltál a kezdeményezője. És ez egy teljesen egyedi és különleges dolog a szlovákiai magyarok kultúrtörténetében, nevezzük így. Tehát akkor még kicsit talán az írószövetségről, illetve a te szerepedről ebben.

Egy kicsit visszamegyek, de röviden. A Iródiát, amikor betiltották, ’86-ban, akkor aztán rá egy fél évre tettek ajánlatot, hogy föl lehetne újítani. Elég sok tiltakozás volt akkor körülötte, és jött egy olyan ajánlat a csehszlovák írószövetség részéről, meg hát a párt központi bizottsága részéről, hogy lehetne a magyar tagozat mellett valamilyen ifjúsági irodalmi társulást létrehozni. Gyakorlatilag azt, amit az Iródia csinált, azt csinálhatná. Ilyen keretek között lenne rá pénz, meg mit tudom én, mi lenne. Két feltételhez kötötték ezt a dolgot. Az egyik az volt, hogy Grendel Lajos nem lehet a magyar tagozat és a fiatal írók között a kapcsolattartó. Mert ez már az Iródia alatt is így volt, hogy akkor a Grendelt bízták meg ilyen kapcsolattartással, és gyakorlatilag ő felelt talán a magyar tagozaton belül, hogy itten valami igen rossz dolog nem lesz, valami ilyesmi volt ennek a háttere…

Lajos a Madáchnak volt az alkalmazottja.

Igen, igen. De hát meg a magyar tagozat tagja volt. Gondolom, vezetőségi tag volt már akkor is, és akkor ezért bízták meg őt ezzel a feladattal. De azt kikötötte a pártközpont, hogy létre lehet hozni ezt a fiatal írók körét. Nem a Grendel lesz az összekötő kapocs, és hogy a Gyula, Hodossy nem lehet tagja ennek a FÍK-nek. A többi minden működhet úgy, ahogy eddig is működött.

Szálka voltál nagyon a szemükben.

És akkor összejöttünk. Volt az Iródiának egy vezérkara. Mert ott volt több mint 300 fiatal, akik rendszeresen jöttek és hozták a kézirataikat. És volt ennek már mindenféle szekciója: néprajzi, műfordítói, …képzőművészeti. És az a vezérkar összejött a Rokkónak a lakásán, hogy most mi legyen. Aztán szavazásra került a sor, arról kellett szavazni, hogy ezeket a feltételeket elfogadja-e. Mert ha elfogadja, akkor megalakulhat a FÍK, és akkor megjelenhetnek a kötetek.

A FIK az a Fiatal Írók Köre?

Igen. És volt akkor már 3-4 könyv elkészítve a Madáchban, ami megjelenés előtt állt, csak félre volt téve emiatt, hogy minden iródiást kiiktattak. Ugye a Próbaút nevű antológiát kinyomták Iródia címen, az is ott volt, de aztán szét kellett szedni és újra kellett csinálni, mert az Iródiát le kellett venni róla. És akkor annyit sikerült a Lajoséknak elintézni, hogy már a belívek nem lettek újra… mert mindenhonnan ki akarták venni a Hodossyt, de aztán azt sikerült valahogy elintézni. Úgyhogy az Iródia nem lett megemlítve, Iródia címe lett volna az antológiának, úgy volt kinyomva, hogy új borítót tettek hozzá meg lapokat, és akkor így jelent meg Próbaút címmel. Na tehát hogy akkor megjelenhetnek ezek a kiadványok, könyvek. Így minden mehet, és akkor szinte ezt egyhangúlag mindenki megszavazta, hogy rendben van, ne a Grendel, meg Hodossy ne legyen a tagja. Lajos is ott volt, meg én is, persze, mi nem szavaztunk. És egyedül a Tóth Karcsi szavazott ellene, aki azt mondta, hogy nem csak siker van, vannak morális kérdések is, amikre nem lehet. Na de ez a többieket nem nagyon zavarta. És működött ez olyan fél évig. Ezek a könyvek megjelentek, és aztán hát dolgoztak rajta. Főleg a Lajos sokat dolgozott azon, hogy ez igazságtalan helyzet, hogy a Gyulát be kell oda venni, és aztán megenyhültek, és megengedték, hogy tagja lehetek a FÍK-nek, aztán Lajost is visszaengedték. Úgyhogy így átalakult. Addig a Hizsnyai irányította, és aztán a Hizsnyaitól átvettem. De ez már ’88, a rendszerváltás előtti pillanatok. Úgyhogy azt irányítottam a rendszerváltásig, és ’90-ben, amikor a magyar tagozatból kiváltak a magyar írók, és megcsináltuk a Csehszlovákiai Magyar Írók Társaságát, akkor már engem a választmányba beválasztottak, meg a Hizsnyait. Ez is a Lajosnak volt a külön kérése, hogy ez így legyen. Az öregek nagyon ellene voltak, főleg a Fónod. Az nagyon nem akarta, hogy ezek a taknyos gyerekek mit akarnak itten, még az kell, hogy ők bármibe is belebeszéljenek. Na, körülbelül így kezdődött ez a karrier ottan. És aztán minden közgyűlés, akkor évente voltak a közgyűlések. Tehát minden közgyűlésen beválasztottak a választmányba.

És együtt lehetett működni? Vagy szót lehetett érteni az elődökkel? Tehát ezzel az idősebb generációval, akik nyilván ragaszkodtak azért a székükhöz meg a hatalmukhoz meg a beleszólási jogukhoz.

Az volt a gond, hogy igazából nem láttam, hogy mit csinál, választmányi tagként sem, az írótársaság. Szerintem semmit nem csinált. Volt egy-két rendezvény, egy-két mit tudom én, köszöntő, meg egy-két könyvbemutató. Aztán ezzel úgy gyakorlatilag bezárult ez… Mi volt az akkor? Hát ahol voltam… az Asszociáció[4] székháza. Ez a szlovákiai írószervezetek társulásának székháza. Ahol volt a Slovenský spisovateľnak a könyvesboltja, lent. De ez az épület ennek a tulajdonában volt. Néhány évvel ezelőttig. És hát ott voltak fönt ilyen… volt egy poros könyvtár, valami ilyesmi, és akkor ott volt valami könyvbemutató. Akkor elmentünk. Voltunk négyen-öten. Egy üdítő soha nem volt. Szóval semmi se volt, merthogy nincs rá pénz. És akkor nem volt ugye bankszámlaszáma, semmije sem volt a társulásnak. Évente volt ez a közgyűlés, és mindig elmondtam, hogy ez nem így működik, egy civil szervezet, egy érdekvédelmi szervezet meg pláne nem így működik. Meg morogtam ezen. Aztán volt egyik éven, hogy már sokan morogtak, hogy ottan semmilyen tevékenység nincs. A Csemadok-székházban volt a közgyűlés, és akkor a Dusza István javaslatot tett, hogy oszlassuk fel ezt a szervezetet, mert ez gittegylet, semmilyen értelme nincsen. És ezt az követte, hogy az Irodalmi Szemle élén, ott mindig az írótársaság választott főszerkesztőt, merthogy ez az írótársaság lapja volt, megválasztottuk a Grendelt, mire a Dobos bejelentette, hogy engem nem érdekel, hogy ti kit választottatok meg, akkor is a Fónod lesz a főszerkesztő. És mondtuk, hogy de hát nem lehet, megválasztottuk. Azt mondta, nem az írótársaság lapja, hanem az enyém, mármint a Madáché. Hát de az van beleírva. De az kit érdekel, az az én lapom. De időközben a Fónod volt a titkár a magyar tagozatban, meg aztán ő volt az elnök, és ők elrendezték, hogy a Madách legyen a kiadó, tehát átadta. Merthogy ő tudott rá pályázni, meg pénzt szerezni.

Elsősorban Magyarországról.

Igen. Formailag volt csak úgy, de azzal nem számolt a Dobos, hogy az valakinek nem tetszik, az ő javaslata, és nem megy át a közgyűlésen. És utána volt ez, hogy akkor szűnjön meg, akkor ennek semmi értelme nincsen. És akkor szünetet rendeltek el, és sikerült a Tőzsért megbeszélni, a Tőzsérrel, hogy ő az egyetlen ember, aki itt még életet tudna lehelni ebbe. Őt ugye elfogadja az összes tábor, aki itten hangoskodik. De ő mondta, hogy nem ért ilyen ügyek intézéséhez, meg nem tudom én, ő nem akar ilyenbe belemenni. De hát te vagy a legnagyobb tekintély. Na, és azzal a feltétellel vállalta el, ha én elvállalom az ügyek intézését.

Ő nevét adja hozzá, te meg dolgozni fogsz, vagy szervezni.

Igen, igen. Tehát, hogy legyen egy ilyen poszt kialakítva, hogy ügyvezető elnök. És akkor, hogy ügyvezető elnök legyen Hodossy, és akkor intézzen mindent, és ő majd reprezentál. Na, ez úgy át is ment a közgyűlésen, sikerült ezt megszavazni. Első dolgom az volt, hogy akkor megnézem, mi az, amiről nem tudok. 6-7 év alatt, hiába járok ide, én semmiről nem… tudom, hogy működik ez az egész. Próbáltam kifaggatni a Fónodot. A Fónod irtózatosan elhatárolódott, és nem akart velem kommunikálni semmi értelmes dologról, ami engem érdekelt. Fogtam magam, bementem a székházba, és kerestem a gondnokot, vagy aki ott volt a főnök, hogy szeretnék érdeklődni, hogy is vannak itt a pénzügyek. Belenéznék a papírokba mint tulajdonos, hogy hogy állnak itt a dolgok. Ő meg hallgatott, azán kirúgott, és mondta, hogy ez nem így megy. Fölhívta a Fónodot, a Fónod fölhívta a Tőzsért, a Tőzsér fölhívott engem, hogy azonnali hatállyal lemondok az elnöki posztról, mert igen nagyon megfenyegettek, igen nagyon ez történt, az történt, és ő nem így vállalta, hogy őt így bántani fogják emiatt, hogy miért kellett nekem egyáltalán oda bemenni, és hogy gondolod. Hát de, mondom, nekem az a dolgom. Nekem rendezvényeket kellene szerveznem, valami programot kell összeállítanom a működésre. Tudnom kell, hogyan működik. Hát, hogy onnan van a pénz. De milyen pénz van onnan? Honnan van az a pénz? Az egy ötödrészt a mi tulajdonunk ez az épület. Annak mennyi a nyeresége? Hogy működik ennek a haszna, vagy egyáltalán milyen felelősség hárul ránk? Mit tudom én… És aztán közgyűlés lett, ugye, a Tőzsér lemondott, én is. Akkor lett talán a Balázs F. Attila megválasztva elnöknek, aztán egy évig volt a Koncsol elnök. Én kiszálltam ebben az időszakban, kiszálltam ebből a történetből. Mert hát nincs ennek semmi értelme, tényleg. De nagyon sokan megszólítottak ez alatt a két év alatt. Hogy ezt rendbe kéne tenni, ebben van lehetőség, meg fontos lenne. És akkor kidolgoztam egy új alapszabályt, egy új struktúrát. Azt mondtam, ha ezt átveritek a közgyűlésen, hogy ezt elfogadja, akkor vállalom. De másképpen semmiképp sem. És a közgyűlés ezt nagy többséggel megszavazta.

Akkor te itt megint alapoztál és kezdtél építkezni.

Igen, igen, akkor jóváhagyták azt a struktúrát, alapszabályt, és akkor ennek alapján elkezdtem csinálni. Nem azt mondom, hogy mindenkinek tetszett. Nagyon sok bántás érkezett. Mert ott voltunk Pozsonyban, én egyrészt asszociációs ügyeket próbáltam rendbe tenni, hogy ott a pénzügyek hogy vannak, hogy nincsenek. Nyitottunk bankszámlát. Szerdahelyen a Tatra Bankba bementen. Mindenki írta a leveleket, vagy sokan írtak leveleket, hogy a Gyula már lelopta Szerdahelyre az írótársaságot. Ki engedte ezt neki meg? Úgyhogy ezt is hosszas időbe telt elmagyarázni nekik, hogy az mindegy, hol nyílt, Kassán vagy Szerdahelyen, az lényegtelen. Pozsonyban is van Tatra Bank. Na úgyhogy sok minden ilyen apróság volt, de azóta is gyakorlatilag azon az alapelven működik, ahogy akkor azt ott megfogalmaztuk.

De azóta már végbement egy komoly nemzedékváltás. Mert hát az idősebb nemzedék több tagja sajnos meghalt. Tehát most már a ti nemzedéketek, amely az élvonalban van, és jönnek a fiatalok. Jönnek a fiatalok?

Jönnek, de még mielőtt válaszolok, még ezt az Asszociáció, csak annyi maradjon meg… ebből, hogy jött az Ozsvald Árpi úr utánam, hogy Gyula, én tudod, hogy szeretlek, meg terád szavaztam mindig is, de azért az az 500 korona, bevallom, hiányzik. Mondom, Árpi bácsi, milyen 500 korona? Hát, tudod, amióta te vagy az elnök, azóta nem kapjuk azt az 500 koronát. Mondom, jó, ezt értem, de honnan kaptátok, vagy mi volt ez az 500? Hát az úgy volt, hogy szokott szólni a Zoli, bementünk az Asszociációba, és mindig jött az Iván vagy hogy hívták ezt a gondnokot, és mindenki zsebibe dobott egy 500-ast, és az úgy jól jött nyugdíj mellett.

És ez milyen gyakorisággal volt vajon? Havonta, félévente?

Havonta. Olyan 4-5 ember bement, meg volt beszélve, és minden hónapban megkapták az 500 koronájuk. Ingyen ebéd, meg ilyenek. És Fonód… meg nem tudom, Török Elemér, mit tudom én… Dobos, Duba. Tehát úgy működött ez a dolog. És annak néztem akkor utána, hogy mi is volt ez. Hát képzeld el, hogy voltak olyan évek, hogy egy olyan 16–18 millió korona tiszta hasznot termelt ki az épület, és minden éven ugye az a tiszta haszon volt elosztva a meglévő szervezetek között. Na most a Slovenský spisovateľ vagy mi a fene… szervezet, a szlovák országos szervezet, annak az épületnek a fele az övéké, az épület fele az Asszociációé. De az Asszociáció vállalta a gondnokságot, hogy karbantartja az épületet. Tehát a tiszta nyereség, ha volt 16 millió, akkor 8 millió ment a Slovenský spisovateľnak, a maradék 8 millió meg el lett osztva a meglévő hat szervezet között. Tehát az azt jelenti, hogy 1 millió, másfél millió korona tiszta haszon illette volna a Szlovákiai Magyar Írók Társaságát. De ezt a Fónódék nem is tudták. Soha nem merítették ki ezt a pénzt. Ez utólag, amikor már így száz év után vizsgálódik az ember a dolgokban, kiderül. Ők erről nem voltak tájékoztatva, vagy ők nem merték megkérdezni. Vagy fene tudja, hogy működött ez a dolog. Én jártam asszociációs gyűlésekre, ott soha az életben pénzről nem volt szó. Tehát mikor az SZMÍT részéről ott voltam küldött. Soha. S mikor rákérdeztem, akkor mindig így néztek rám, hogy ez most mit akar itten, honnan gyütt. Tehát nem volt ott ez téma, és én mindig le voltam hurrogva az én öregjeim részéről, hogy hogyan merek ilyeneket kérdezni, ez nem ide tartozik.

Nem illett. Nem illett pénzről beszélni.

Örüljünk, hogy ennyit is kapunk. S közben nem ez volt a helyzet. Közben onnan 1 millió koronákat… Ilyenek voltak, hogy ha valaki meghal, akkor adtak onnan. Elmentek a bácsi után, és a bácsi, persze, adok én. Meg volt közgyűlés, persze nyugodtan rendelhettek virslit, vagy szendvicskenyeret. Majd kifizetjük… persze hogy átfizetem neked. Volt egyszer a közgyűlésnek valamiféle költsége, meg volt egyszer az a tájékoztató füzet, amit kiadtak, annak is volt valami költsége, meg mit tudom. Voltak valami ilyen típusú, de ezeket, ha összeadjuk az éves viszonylatban az 500 koronákat is beleértve, ez maximum egy 40-50 ezer korona, amit az SZMÍT-re kifizettek, közben lehetett volna egymilliót is. Én már amikor belekeveredtem ebbe a dologba jobban, akkor az épület veszteséges volt. Tehát nem volt… ezt két éve, három éve eladtuk, eladták… nem szavaztuk meg, de eladták. Aztán akik eladták, azt az összes pénzt eltüntették. 3 évig harcoltunk, hogy ez a pénz visszajöjjön. Aztán sikerült annak egy részét visszakapnunk. Időközben ki is tiltottak minket, aztán visszamentünk. Három szervezetet kitiltottak: az Obec spisovateľov na Slovensku meg minket, meg a PEN klubot. Aztán sikerült visszamásznunk, aztán sikerült egy kis pénzt vissza, millió jogászt fizettünk.

Hercehurca? Rengeteg hercehurca.

Aztán még most is létezik ez az Asszociáció. A mi javaslatunk az, hogy szűnjön meg, mert ennek ilyen… van ott még valami 400-500 ezer euró. Az el fog fogyni. Van ott egy alkalmazott, addig míg veszi föl a fizetését, addig tart, aztán meg fog szűnni. De most, ha szét lenne osztva a szervezetek között, akkor azok a szervezetek legalább saját működésükre vagy tevékenységükre, az irodalom javára fel tudnák használni. Legalábbis én így gondolom. De nem vagyunk elegen, mert nincs 4 szavazatom, maximum csak 3-at tudtam eddig összeszedni. Na de visszatérve erre, ez egy, hogy mondjam… hogy a Dobos, aki a leginkább értett volna vagy kellett, hogy értsen a pénzügyekhez, hogy őt is ennyire át tudták verni, hogy ebben egy akkora lehetőség lett volna, de mondom, amikor én odakerültem, akkor már az épület veszteséges volt, mert olyan rossz állapotban van, hogy kiköltöztek volna… meg olcsók voltak… meg le kellett vinni a lakbéreket, nem lehet tartani… Aztán ezért is kellett eladni, mert a saját rezsijét nem tudta az Asszociáció abból a pénzből fizetni, ami bevételként összejött.

De ez nagyon érdekes, amit mondasz, valóban, hogy ennyire nem működött az érdekvédelem. Mondjuk, az írói körökben, hát ami jár, az jár, ugye. Hát ne legyünk túl szerények, hanem hát, ami jár nekünk, arra figyeljünk oda, és kérjük.

De ez a… hogy mondjam? Valahol ez a múlt rendszerből ered, hogy amit kapunk, el kell fogadni, és örülni kell neki, az, hogy mennyit kellene, arról ugye nem volt információja senkinek semmilyen formában. Tehát ezt ők a múlt rendszerben se tudták, hogy a magyar tagozat hogy működik. Ugyanígy működött a magyar tagozat is, hogy szóltak a bácsinak, és a bácsi adott valami pénzt. Ez úgy működött. Nem tudták, hogy mi jár. Mert akkor ugye tényleg nem járt, vagy fene tudja, hogy volt ez akkor. De amint ez az Asszociáció létrejött, és ez más struktúra, abban a pillanatban ott már járt volna. És ott akármekkora pénzeket, ha megnézzük a többi szervezetek, akármekkora… a Klub nezávislých spisovateľov meg a… Szóval ezek a szervezetek milliókat vittek el. Azt is, persze, amit az SZMÍT otthagyott. Otthagyta. Nem kellett neki. De ezt nem tudta senki. És azt mind a mai napig nem sikerült kinyomozni, hogy igazából ki volt ennek a szellemi atyja ott bent, az Asszociációban, a szlovákok részéről. Ki volt az, aki ezt így mesteri módon megoldotta. Énszerintem az ukránok ugyanúgy át voltak verve. Őnekik vettek egy lakást, hogy ha jönnek keletről, akkor legyen hol aludni, és azt bármikor tudták használni, és ők evvel teljes mértékben megelégedtek, hogy ez marhajó, mert ők akkor jönnek, amikor akarnak. Útiköltséget mindig, ha magánügyben is jöttek, bementek, a bácsi odaadta az útiköltséget, s mentek aludni.

Igazad van, hogy ez a múltból maradt meg, hogy elégedjünk meg azzal, amit kapunk. Fogjuk be a szájunkat és ne követeljünk.

Mert ha igen hangosak leszünk, vagy elkezdünk kekeckedni, akkor még ez se lesz, és akkor inkább maradjunk ennyiben. Csak mondom, így utólag nézve ezeket a jegyzőkönyveket meg a papírokat körülötte, abból siralmas dolgok… Ha úgy végiggondolja az ember, hogy ott 20 év alatt mennyi pénz veszett el ilyen módon, ami mehetett volna a magyar irodalomra. Mennyi könyvet ki lehetett volna adni, vagy mennyi írót lehetett volna támogatni. Én nem tudom… […]

De kié volt ez a pénz?

Nem tudni. És ezek a szlovák írók, ezek jártak, össze-vissza. A Leikert volt az elnök. A Leikert valami 24 nyelven kiadta a verseit. Mindenhol. A világot bejárta, mindenhol jelentek meg könyvei. Azt mind az Asszociáció finanszírozta. Tehát hogy?

Jó, zárjuk le ezt a fejezetet, mert tényleg nehéz ezt megemészteni, hogy mit nem kapott meg a szlovákiai magyar irodalom abban az időben, amit megkaphatott volna.

Hát… más vonalak is. Az, hogy mit nem kapott meg, az tele van ilyen fájdalommal. Vagy nem is fájdalommal, ilyen történésekkel inkább. Egyrészt ott volt az Illyés Alapítvány. Minden tartalékpénz ment a Csemadokra. Csemadok-székházat kellett venni, Csemadok-székházat kellett felújítani. Nem tudom, mit kellett vele csinálni. A Madáchot kellett felújítani. Nyomdát kellett venni. A vett nyomda is egy jó sztori volt. Valami 7 millió koronás nyomdagép. Azt félrespóroltuk, mi, magyarok. Mert az nekünk kell, a szlovákiai magyar könyvkiadásnak. Dobos ezt kitalálta, ezt a történetet. Megjött a pénz. Megvásároltuk a nyomdát. Elmentünk a nagykövetségre. Kiadóvezetőt, mindenkit meghívtak, átadták papíron. Mindenki happy volt. Odavitték a komáromi nyomdába. Dobos megegyezett a Meszlényivel, hogy akkor ott fog nyomni. És akkor hogy fog nekünk ez nyomni? Mindent meg fogtok tudni, mondta a Dobos. Minden rendben lesz. De nem tudtunk meg semmit. Aztán fogtam magam a Barakkal, elmentünk a Meszlényi után. Mondom, mesélj, hát van nekünk itt nálad egy nyomdánk, egy gépünk, erre spóroltunk itt 5 évig. Mostan akkor idehozom a könyvet, hogy lesz az nyomva? Mondta a Meszlényi, hát én honnét tudjam? Hát értesz a géphez? Hát én nem, teneked van nyomdád. Na látod, ha idejössz, nyugodtan nyomhatod, azt csinálsz vele, amit akarsz.

Akkor az a gép csak úgy félre volt állítva?

Nem, ő dolgozott vele, persze saját magának. Semmi haszna. Mondom, akkor legalább az van, hogy 20 százalékkal olcsóbban nyomsz, vagy valami? Én, miért? Hát mi közöm nekem. Ha nem tetszik, vigyétek el.

Kapott ajándékba egy nyomdát?

Így van. És erre utólag döbbent rá a Dobos, hogy amit kiharcolt a parlamentben, meg mindenki meg lett mentve, az gyakorlatilag csak azt jelentette, hogy a Meszlényi ingyen kapott egy nyomdagépet.

Ennyire naivak voltak?

Igen. Ennyire. Hát az egész Madách megvásárlása is egy ilyen volt. A Madách-könyvhálózat megvásárlása egy ilyen volt. Hát gondolj bele, hogy elmegy a magyar parlamentbe, felszólal, hogy a Slovenská kniha állami cég, azt magánosítják, és mindenféle szlovákok fogják megvásárolni ezeket a könyvesboltokat, ami azt fogja eredményezni, hogy Szlovákiában nem fog lehetni magyar könyvet venni, és ezt meg kell akadályozni, tűzön-vízen át, mert magyar könyvnek lenni kell a boltban. És ezeket meg kell venni. Összeállított egy listát. Itt van húsz bolt. Ezt meg kell vásárolni. A magyar parlament jóváhagyott nem tudom én, egymilliárd forintot, hogy mindet meg kell venni. Megkapta a Madách a pénzt, és a Madách szépen, Madách-Posonium vagy mi volt a neve, megvásárolta a könyvesboltokat. Eltelt fél év, és fél év után döbbent rá a Dobos arra, hogy ő nem vett semmit.

Mert?

Hát mert épületet nem vett. Ő megvette a boltot. A Slovenská kniha boltját megvette. Az azt jelentette, hogy a tulajdonos, az épület tulajdonosa a Madáchba küldte a számlát, hogy most már te fizeted a lakbért. Azok a Slovenská knihának meg kifizették a világ összes pénzét. És gyakorlatilag annak az értéke a név volt, a Slovenská kniha, amit ugye letöröltek, és kiírták, hogy Madách-Posonium. Meg a polcok, meg a könyvek. A könyvek 90 százaléka, az ment a srótba, mert hát ugye Lenin összes műveit már nem lehetett árusítani. Nem volt annyira divatos. És erre csak fél év után döbbent rá, hogy a világ összes pénzét elköltötte a semmire. Azért szűntek meg ezek a boltok. Ott van Pozsonyban… Hát az nem az övé volt. Az csak utána döbbent rá, hogy az nem az övé.

Hát akkor ezek nagyon rossz üzletek voltak. Rossz biznisz, hogy idegen szót használjak. Tehát rossz üzletet kötöttek.

Ezt nem is tudom, minek nevezzem. A Dobos, hogy mondjam, ő egy…

Nem volt jó üzletember, de hát mért nem bízott meg valakit?

Annyira nem értett ehhez, hogy mi van. Ő avval megnyugodott, hogy most az összes bolt őhozzá került, és most már lesznek ott magyar könyvek, viheti oda. Csak aztán küldték a számlákat, bérleti díjra, vízre, villanyra, mindenre. Aztán már nem tudták fizetni. És akkor miért kell? Kiderült, hogy az nem is az enyém. Meg kirakták őket. És az egész gyakorlatilag… és ő… nem volt… Nem akart rosszat. Csak egyrészt naivak voltak az emberek, meg tudatlanok, ezekben a dolgokban. Úgy igazából ezt… Mert annyi pénzből lehetett volna építeni épületeket. És abban lehetett volna könyvesboltot nyitni. Egy részéből könyvesbolt, kiadni másoknak, és abból a bérletből ingyen fönt van a könyvesbolt. És akkor hosszú távon ma is működne 12 Madách-könyvesbolt. De ezek… Mondjuk, a magyar könyveshelyzet… ez egy irtózatosan rossz történet. A másik rossz történet ugye a Panta Rhei-ügy. Tehát ezek mind ilyen… hogy nincs úgy végiggondolva. Vagy lehet, hogy végig van, csak engemet vernek át, mert azt mondják, hogy végig van.

Gyula ez nagyon érdekes volt, amit elmondtál, mert a nyilvánosságban ez a Madách-könyvesbolthálózat valóban úgy maradt meg, hogy a Dobos megvette ezeket a könyvesboltokat, és ezek a boltok lassan tönkrementek, de ő ebbe nem ment tönkre. Mert egy komoly félreértés volt, és talán nyilvánosságra kellett volna hozni, hogy kérem szépen, a Slovenská kniha engem átvert. Vagy minket átvert. Vagy a büszkesége nem engedte. Vagy ő nem így élte meg?

Nem így élte meg… meg a Slovenská kniha nem biztos, hogy át akarta verni. Tehát ez se biztos, hogy igaz, hát ő azt adta el, ami volt, a boltokat. A boltokat kérték.

A helyiségeket adta el tulajdonképpen.

Éppen, hogy nem a helyiségeket.

A használati jogot?

Igen, a használni a jogot. A nevet. Tehát ha én, itt alul van egy cipőbolt, a cipőbolt tulajdonosával megegyezek, hogy átveszem a cipőboltot, akkor én itten kifizetem a cipőket és átveszem a dolgot. Kiírom, hogy Hodossy cipőbolt. De attól még az épület nem az enyém. Én fogok árusítani, én fogok üzletet csinálni abban. Tehát maga a könyvesbolt, az nem egy nagy üzlet. Ottan igazából nem az kellett volna, s abból a pénzből, amekkora pénz volt. Ez olyan, mint hogy én… nem is tudom, hogy mihez hasonlítsam. Ő megvette, kiszámolták a könyvelési értékét annak a boltnak. Ugye abban van, polcok… az ér 20 ezer koronát, ott van egy kasszagép, az 10 ezer korona, nem tudom én… lábtörlő, 5 ezer korona. És akkor kijön egy összeg. Ők ezt eladták, és ezt megvette a Madách. Ami, ott kint vannak könyvek, az mind el van adva. Átvették az alkalmazottakat, ugye ez volt a feltétel, hogy átvegyék az alkalmazottakat. Mindent átvettek. De abban nem gondolkodtak, hogy nem ez a biznisz hosszú távon. Mert ez rövid távon is semmi. Meg abból a pénzből, amit a könyvekre fizettek, amiket vittek aztán a srótba, mert elajándékozni sem lehetett. Azokat nem kellett volna megvenni, meg azokat a polcokat se, mert mindenhol ki lettek cserélve egyébként a polcok. Nem kellett volna semmit se venni. Azért mondom, hogy nem azokhoz kellett volna ragaszkodni, hanem eleve kitalálni egy struktúrát, hogy fog működni és minden egyes városba építeni vagy kivenni albérletbe egy helyiséget, de akkor tisztán. Sokkal olcsóbban meg lehetett volna oldani. Mert most az öreget ki kellett dobni, oda kellett egy újat venni. Tehát akkor már egy tiszta helyiségbe egyszerűbb, vagy egy újat venni. Tehát jóval olcsóbban meg lehetett volna oldani. Ez ugyanaz, mint a nyomdagép. Mert segíteni kell a szlovákiai magyar kiadókat. Senki nem lett segítve, a Madách se. Ő is rádöbbent arra, hogy ez nem működik.

Szomorú történetek ezek mind.

Aztán intézett egy nyomdagépet, amit ottan a Madáchban használtak, nyomtattak belőle.

Gyula, néhány mondattal még mondd el, hogy te pillanatnyilag hogy látod a szlovákiai magyar könyvkiadás helyzetét. Tudjuk, hogy vannak ilyen-olyan könyvkiadók. De ezek mind magánkönyvkiadók. A megjelenő könyvek példányszáma viszonylag alacsony. Hogyan lehet egyáltalán ezeket a könyveket árusítani? Vagy hogy lehet hozzájuk jutni? Nagyon gyakran előfordul, hogy azt mondja az olvasó, jó, hát én most meg is venném az egyik-másik könyvet, mert a Vasárnapban olvasok róluk, de hogy tudok hozzájutni? Nem Szerdahely a tipikus példa, mert itt azért van, itt sincs… hát van azért valamilyen könyvesbolt. De van, ahol egyáltalán semmi nincs.

Hát ez egy összetett kérdés. Szerintem szlovákiai magyar kiadó a Lilium Aurumot leszámítva nincs. Már mindjárt elmondom, miért nincs. A könyvterjesztés. Az sincs. Tehát előbb említettem ezt a Panta Rhei-ügyet, hogy ugye a szlovákiai magyar értelmiségiekből is jó páran nagyon nagy üdvrivalgással ujjongtak a Panta Rhei megjelenésének, hogy végre egy kulturált környezetben lesznek a könyvek árusítva és végre húú… Az egész struktúra, ahogy fölépült, abban a pillanatban lehetett látni, hogy ez a szlovákiai magyar könyvkiadásnak vagy a szlovákiai magyar irodalomnak a koporsójába az utolsó előtti szög. És ma ez már teljesen így van. Bödők Laci beindította ezt a hálózatot. Azt értük el vele, hogy a szlovákiai magyar szerző nem tudta elvinni magyar könyvesboltba a könyveit. A Panta Rhei kötött szerződést az Ikarral, aki vitte a szlovák nyelvű könyveket, és kötött szerződést az Alexandra könyvkereskedéssel, aki vitte a magyar könyveket ebbe a hálózatba. Ami azt eredményezte, hogy Dunaszerdahelyről kiadtam egy albumot, nekem el kellett mennem Pécsre a Matyi Dezső után, hogy engedje meg, hogy néhányat ide, a dunaszerdahelyi boltba betegyek, mert hát lehetetlenség, hogy Szerdahelyen a Szerdahelyről szóló albumot nem lehetett kapni. Tegyen már egy kivételt, mert az Alexandra az nem volt hajlandó terjeszteni, mert neki egy könyvesbolt, az nem biznisz. Amiből nem tudnak eladni 100-at, az nincs. Tehát ez üzletpolitika is. És ezért mondom, hogy így nem lehet. Nem lehet. Ha Szerdahelyen megjelenik XY verseskötete, akkor nem lehet bevinni. Ha megjelenik Komáromban, akkor nem lehet bevinni. Ez nem könyvterjesztés. Hosszas évek után sikerült elérni azt, hogy kötöttünk egy egyezséget a Bödők Lacival, hogy bizonyos könyvcímeket vihetünk az egyes boltokba. Valamennyit. Mit tudom én: a komáromiba lehet vinni 30 címet. Pozsonyba a Posta utcaiba tízet. A nem tudom én, az Avionba nem tudom, mennyit, és így tovább. A szerdahelyibe mennyit és a somorjaiba mennyit. Ezeket a könyveket már akkor is… Gondolj bele, hogy volt olyan év, hogy 200, 300 könyvcím kapott állami támogatást. A Panta Rheibe vihettem 10-et vagy 20-at, vagy 30-at. Akkor nekem el kellett döntenem, hogy abból a 200-ból melyik 30-at fogom elvinni. Abszurd. Melyik 30 az a könyv, amit… válasszam ki abból a 200-ból, amiről úgy gondolom, hogy megérdemli, hogy ott legyen a boltban. Eleve, hogy ilyenre rákényszerítenek valakit, hogy ilyen hülyeségben gondolkodjon. Aztán a könyvesboltok maguk. A Liszka Jóska szokott engem hívogatni Komáromból, mert a könyvei soha nem voltak kaphatók, hogy már valamit csináljak, mert ott voltak a könyvek, de a könyvesbolt végén, a szekrény aljába bezárva, ott tartották a szlovákiai magyar könyveket. Mert ha nagyon akarja az illető, akkor csak elővesszük majd onnan, és majd odaadjuk, megmutatjuk. Szóval irtózatosan rosszat tett a szlovákiai magyar irodalomnak ez a helyzet, és azt mondták erre, hogy a minőség mindig majd felüti a fejét, és életre kel, és a sok dilettáns így legalább nem kap helyet. Ilyeneket is hallottam. De ez végképp nem így van. Az irodalom pályafutásának egy nagyon rossz időszaka kezdődött azzal, amit a Panta Rhei kialakított.

Ez volt valamikor a 2000-es évek elején?

Igen. És most már gyakorlatilag az van ezekben a boltokban, hogy még rosszabb a helyzet. Nem javult. A pozsonyi boltokkal megvan az a szerződés, beszélünk velük… igen, tudjuk, tudjuk, de akkor se kell. Most már egyetlen bolt fogad el Pozsonyban könyveket. Kettő-három címet egy évben. Nem annyit, ami egyezség, hogy húsz. Mondjuk kettő, három, többel ne szekáljuk őket… A többi bolt is körülbelül így néz ki. Lezállítjuk a könyveket a szerződés szerint, mit tudom én, Szencre vagy valahova. Aztán a másik héten már kapjuk vissza a csomagot.

Hogy nem fogy, hogy nincs érdeklődés?

Hát, hogy nincs… De két hét alatt eldöntik, hogy nincs érdeklődés. De mondom, meg se mutatják a komáromi boltban, vagy a megyeriben…

Akkor egyáltalán hogyan lehet terjeszteni könyveket? Úgy, hogy berakod az autóba, és aztán elindulsz?

Úgy. Ez az egyetlen módja maradt. Még van néhány, vagy tucat magánkönyvesbolt, akik elfogadják a kiadványainkat, és hajlandók kitenni a polcra. Még azt a minimális tiszteletet sem adjuk meg annak a műnek, hogy legalább ott legyen a boltban, s ha bemegy valaki véletlenül, akkor esetleg rálel, és esetleg megnézi. Nincs ez a lehetőség. Ahogyan terjednek a könyvek, az különböző író-olvasó találkozók, szerzői estek. Ez az egyik módja. A másik módja, amit én csinálok, hogy ezen túl még járom a polgármestereket meg a vállalkozókat, meg mindenkit szekálok, hogy vegyen könyvet, és ennek-annak adja. Ezt gyakorlatilag senki nem csinálja rajtam kívül, és így gyakorlatilag a rendszerváltás óta művelem ezt a csodát.

De ebbe nagyon bele lehet fáradni egy idő után. Tehát elveszi az ember minden illúzióját.

Persze. Elég sok vállalkozót sikerült eddig meggyőzni, hogy vegyen könyvet óvodának, iskolának, öregotthonnak, vagy polgármestert, hogy legalább egy száz euróért vegyen könyvet a könyvtárba.

Bírod, győzöd még csinálni?

Hát, egyre nehezebben. Az gond, hogy ezzel a történettel úgy igazából senki nem foglalkozik. Azt mondtam, hogy a Lilium Aurumon kívül nincs még egy kiadó az országban. Egyrészt megszűntek. Megszűnt a Madách, a Kalligram. Balázs F. Attila elment Magyarországra. Én a könyvkiadást nem abban látom, vagy amit már könyvkiadónak lehet nevezni, az nem azt csinálja, hogy haveri körből bekap néhány kéziratot, azzal pályáznak valamiféle állami pénzre, aztán ha megkapja, akkor kiadja, leadja a szerzőnek, és ezzel befejeződött a kiadó élete. Én a kiadót nem így képzelem el, és soha nem így képzeltem el. És ezért mondom, hogy nincs ilyen… Ha hiszed, ha nem, minden héten érkezik ide egy kézirat. Biztos. Vagy kettő, vagy több. Én minden kézirattal foglalkozom. Minden kéziratot kiadunk szakembernek, nézze át, véleményeztetem. Utána a szerzővel ezt közlöm, megegyezek vele valamiben. Vagy abban, hogy dolgozzon még vele, vagy pedig próbáljuk keresni a kiadásnak a lehetőségét, hogy hogyan jelenhetne meg, honnan lehetne pénzt szerezni. Hogyan, miképp rá, vagy előtte még mit csináljunk. Ez az egyik része a dolognak. Másik része: szerintem egy kiadónak gondolkodnia kell abban is, hogy mi jelenjen meg. Tehát nem csak abból él, hogy mit hoznak be, hanem hogy mi jelenjen meg. Feltérképezi, hogy mi van a piacon. Mi nincs a piacon. Vagy mi jelenjen meg. Mit kéne írni. Mi maradjon meg az utókornak. Mit kéne dokumentálni. Mit kell megőrizni, és így tovább és így tovább. És ez, ami most jelen pillanatban van, az, hogy megöltünk egy szakmát, mert ugye nincs egy főállasú könyvszerkesztő se. A könyvszerkesztés, az egy szakma. Van még két emberünk, aki tud könyvet szerkeszteni. Az a kettő is meg fog halni. Abban a pillanatban meghalt a szakma. A kutyát nem érdekli. Ezt elmondhatom a pártelvtársaknak. Jobbról-balról mindenkinek, mindenki: hogy nos akkor mi van? Semmi sincs. Az égvilágon semmi sincs. Ha azt a misszionáriusmunkát, amit én itt csinálok ezekkel a szerzőkkel, abbahagyom, abban a pillanatban semmi sincs. Abban a pillanatban megír valaki valamit. Keres majd egy nyomdát. A nyomda ki fogja nyomtatni. Az meg majd fogja vinni a vállán a könyvet, és valahogy majd eladja vagy nem adja el, vagy elosztogatja, vagy örül neki, vagy fene tudja. Ennyi. Vagy elviszi Magyarországra, és megpróbál egy magyarországi utat bejárni. Ez azt jelenti, hogy nincs, aki a kezdőkkel törődjön, nincs, aki fölnevelje ezeket a fiatalokat, arra, hogy ő aztán tényleg egy profi író lehessen, ami a szépirodalmat illeti. És nincs olyan helytörténeti munka, ami kicsit úgy más. Tehát irodalmon kívüli irodalom, aminek meg kell, hogy jelenjen. És azok nem fognak megjelenni, vagy megjelennek szlovákul, vagy fene tudja, hogy lesz. És ennek egyetlenegy lehetősége van, ennek a megoldására, az, hogy arra kell állami támogatást kapni-szerezni, hogy egy kiadó működjön. Hogy ott fel lehessen venni embereket, hogy ott legyen grafikus, művészeti vezető, mit tudom én. Nem a régi Madáchot sírom vissza, de mégis arra gondolok, hogy egy olyan kiadó kell, ami egy teljes felépítettségű kiadó. Ami ezt a munkát ezt a szervizt tudja vállalni. Amikor Magyarországról, látjuk, hogy azért rengeteg pénz jön ide, és ott sem sikerült eddig még keresztülvinni, hogy ha már mindenféle szervezetek nemzeti jelentőségűek legyenek, akkor egy kiadó miért ne lehetne az. Úgyanúgy szolgálja. Hiszen erre van példa. Erdélyben a Kritérium Kiadó hosszú évek óta nemzeti jelentőségű intézményként működik. Évi apanázst kap arra, hogy működjön. Tartanak főállásos struktúrát. És úgy tud működni, hogy ki tudják szolgálni az írókat. Mert az, hogy nekem ezeket a lektori véleményeket megíratom ezekkel az emberekkel, vagy véleményeztetem ezeket a kéziratokat, ez mind baráti alapon történik. Tehát valakit megkérek ingyért, hogy légyszi, no.

Dehát valószínűleg valakit is csak egyszer lehet megkérni.

Hát mindegy.

De nem rendszeresen.

De állandóan spekulálok, hogy kinek nem adtam még idén. Már jövőre. Erre csak tavaly volt, az már egy éve volt, nyugodtan elolvashat egy kéziratot nekem. Meg van, aki vállalja, az elolvashat többet. Úgyhogy megy ez a játék. De ezt azért mondom, hogy ha én ezt nem csinálnám, senki nem csinálná. Senki nem fog könyörögni mások sikere miatt. De én, úgy látszik, hogy az egész életemet így állítottam be, hogy én mindig mások életéért kellett, hogy könyörögjek, vagy mások sikeréért kellett, hogy dolgozzak. Mert miközben azért látjuk, hogy… Vagy azok az emberek, akik a környezetemben voltak a rendszerváltáskor, vagy ugyanazt csináltuk, azért látjuk az anyagi lehetőségeiket. Tehát én, amennyi pénz a kezemben megfordult, ez alatt a húsz-akárhány év alatt, hát milliárdosnak kéne lennem. De hát nem.

Gyula, de azért a te életednek is sok sikertörténete volt. És hát most akkor érintsük az utolsó témánkat, a Vámbéry Társulást, ami azért egy komoly sikertörténet, mert megint egy olyasmibe vágtál bele, amibe eddig senki, és ugye azért az indulástól eljutottál egészen odáig, hogy nemzetközi konferenciákat tartotok itt. Itt, Szerdahelyen. Beszélgessük kicsit erről, honnan indult az egész. Onnan, hogy Vámbéry Ármin dunaszerdahelyi származású? Jól tudom?

Nem. Vámbéryvel az a jó, hogy Vámbéryvel semmi sem igaz. Dunaszerdahelyi születésűnek mondta magát, de Szentgyörgyön született. De itt élt. Ő azt írja, hogy Szerdahely volt az a város, ahol megalapozta azt az életpályát, amit ő aztán befutott. Tehát ő nagyon hálás Szerdahelynek, az akkori tanítóinak, hogy segítették elindulni ezen a pályán. Ő egy beteg gyerek volt, de nagyon jófejű gyerek, meg valószínű szerették a tanárai, és biztatták, de úgy igazából senki nem gondolta, hogy őbelőle bármi is lesz.

Mikor élt ő? Helyezzük el egy kicsit a történelemben.

A 19. század elején. Az édesapja meghalt 3 éves korában, és az édesanyjával éltek szegénységben, de akkor megismerkedett egy szerdahelyi zsidóval. Az is szegény volt. Leköltöztek ide, és itt volt aztán 15 éves koráig. De ’48-at már úgy élte meg, hogy fiatalon, 16 évesen vagy 17 évesen a Kossuth, mikor szónokolt Vásárúton, az nagyon tetszett neki, és akkor elindult azon az úton, hogy a magyarság eredetét meg kell találni. És ezt ő fogja kutatni. Még a régi… mi volt akkor, 1987? Amikor adták át… Lebontották a templom körüli részt, ami volt, ugye kálvária, és felépítették ezeket a blokkokat. A dombról a templom lekerült a lukba, mert hát ugye, ahogy föl, magosra építették, odahánytak valami földeket, vagy hogy lett ez megoldva. A lényeg, hogy eltűnt ez a templom, ez ilyen kommunista akarat volt biztos. Körbeépítették azokkal a csúnya épületekkel. És akkor kerestek annak a térnek valami nevet, és azon a téren volt egy ház. Egyébként most Nagy Attila nyomoz utána, és lehet, hogy nem is igaz, de akkor úgy tudtuk, hogy ott volt az a ház, ahol ő élt. És akkor próbáltam az akkori elvtársakkal, ugye, én nem voltam a szívük csücske sohasem, de próbáltam valahogy meggyőzni őket, mindenféle kapcsolatokat latba vetni, hogy az a tér legyen elnevezve Vámbéryről, mert ő egy igazi szerdahelyi volt, sok mindent lehet róla tudni. És sikerült őket meggyőzni, egy tábla ki is lett téve, hogy ezen a helyen állt a világhírű tudós, Vámbéry Ármin szülőháza. Csak aztán jött ’89, és megszerveztük az FMK-t. A szerdahelyi szervezés elsősorban az én hatásköröm volt. Itten az első, egyik első feladatunk volt a régi utcanevek törlése, ez ugye végigsöpört az egész országon. És akkor énnekem Pozsonyba kellett menni, nem tudom, mi volt akkor FMK-ilag. Nem voltam ott a képviselői ülésen, és megbeszéltem velük, hogy min kell átmenni, és hogy milyen nevek jöhetnek szóba, kiről mit kéne elnevezni. Na, úgyhogy az első dolguk az új képviselőknek, az én barátaimnak az volt, hogy a Vámbéryt azt rögtön levették. Másnap nézem a listát, hogy Vámbéry helyett nem tudom én, Ady. Mi a ménköves történt? Hívtam őket, hogy hát gyerekek, mi van? Hát te mondtad, hogy az összes kommunistát likvidáljuk. S hogy ki volt az, valami orosz tábornok, vagy szovjet tábornok. Nem volt szovjet tábornok. Jaj, istenem. Úgyhogy akkor következőnek azt elsőnek vissza kellett rakni. És akkor eldöntöttem, hogy ezzel foglalkozni kéne. Az emberek irtózatosan tudatlanok ebben az ügyben is, úgyhogy egy kicsit meg kellene ismertetni az emberekkel, hogy ki is volt Vámbéry. Hogy ne fordulhasson ez elő. És akkor próbáltam felkutatni róla, amit lehetett, és akkor a Csallóközben publikáltam sok cikket, Vámbéryről meg Vámbérytől. Idézeteket. Tehát ez volt az eredete. És aztán a ’90-es évek végén megfogalmazódott, hogy ez így kevés. Akkor ugye csináltuk ezt a Vámbéry Irodalmi Kávéházat. Amellé létrehoztuk ezt a Vámbéry Polgári Társulást, hogy akkor évente Vámbéry-napokat rendezünk. Készítettünk a Lipcsey Gyurival egy mellszobrot, ami ott van a Vámbéry téren, amit azóta is minden éven megkoszorúzunk.

Meg itt, az irodádban is van egy.

Igen. Ez az eredetije. Meg elkezdtünk egy életművet is felkutatni. És aztán megjelentettünk egy könyvet vagy meg akartunk jelentetni, vagy dolgoztunk a Kulcsár Ferivel egy könyvön, a Közép-ázsiai utazás című könyvén. Dervisruhában Közép-Ázsián át vagy mi is volt pontosan a címe. És akkor kerestem egy szakértőt, és Ivanics Máriához jutottam el. Szegeden professzor az egyetemen. Kelet-kutató. Neki is sok publikációja jelent meg Vámbéryről, többek között neki is. Megkerestem, hogy kellene szakmai segítség ehhez a dologhoz, ő pedig a Dobrovits Mihályt ajánlotta, aki eljött Pestről, és ővele leültünk. Ő akkor ott tanított az egyetemen, meg a Tudományos Akadémián voltak különböző Kelet-kutatói programok és azokat vezette vagy készítette elő. Egy nagyon jó barátság szövődött köztünk, és megegyeztünk abban, hogy ezt a tudományos életet itt, Szerdahelyen megerősítjük. És beindítottuk ezt a Vámbéry tudományos kollégiumot. Vámbéry tudományos konferencia sorozatot. És azóta működik.

És sikeresen bekapcsoltátok az iskolákat is ebbe.

Bekapcsoltuk. És vannak… Vámbéry-verseny, ez földrajzverseny. Mert Vámbéry a Magyar Földrajzi Társaság alapítója volt, tehát ilyen módon kapcsolódik ehhez is. És akkor már lehet Vámbéryről beszélni meg Keletről beszélni.

Kiadtátok, ahogy látom, a teljes életművét. Majdnem?

Majdnem a teljeset. Vámbéry rengeteget írt. Tehát azt a teljeset nem lehet kiadni. Meg vannak művei, amik nem jelentek meg mind a mai napig magyarul, és jó lenne, csak ahhoz több pénzt kellene szerezni, tehát lefordítani nyelvekből. Ő állítólag 26 nyelven írt, olvasott, publikált. Úgyhogy azért nehéz a Vámbéry-kutatás, mert rengeteg régi nyelvet használt. A perzsának meg a töröknek különböző válfajait, nyelvjárásait. Azokat a nyelvjárásokat, mondjuk, úgy kell elképzelni, hogy olyan távol van az egyik nyelvjárás a másiktól, mint magyar a kínaitól, tehát az teljesen más nyelv. Pl. Angliában évente jelenik meg Vámbéry-könyv, az biztos.

Most Vámbéry a magyarok eredetét kutatta, vagy a magyar és más népek közötti rokonságot?

Nem.

Vagy egyáltalán Kelet-kutató volt.

Igen. Fiatalon azzal ment neki a dolognak, hogy az Eötvös bárót megkereste, adjon neki valami kis apanázst arra, hogy elmehessen Keletre. Sikerült tőle elnyerni ezt a támogatást, hogy tényleg nekiindulhasson. Magyarságkutatásra gondolt, de aztán ebből sokkal-sokkal több lett. Ő az első európai ember, aki el tudott olyan helyekre jutni, ahova még senkisem, és egy nagyon alapos, pontos leírást adott arról a világról.

Ez Közép-Ázsia volt?

Ez Közép-Ázsia. Irán meg Törökország. Körülbelül ezek a területek, ahol a legizgalmasabb mai szemmel nézve is, meg ahol a legkevésbé ismerjük ezeket a mozgásokat, és ő ugye ezen a selyemúton végig tudott menni. Selyemútnak nevezték azt, ahol a kereskedőkaravánok haladtak. Azért nevezték selyemútnak, mert rengeteg selymet hordtak, meg fűszert. Ez volt az a két legfontosabb dolog, amit onnan hordtak ide, Európába. És ő kiment oda úgy, hogy megtanult a helyiektől helyi nyelven beszélni. Senki nem vette észre, hogy nem odavalósi. Ha tudták volna, akkor nem élte volna túl, biztos. Tehát ez nem volt egy kívánatos dolog.

Többször is járt ott?

Három útja volt. Három jellegzetes útja. Ezeket leírta ezekben a különböző könyvekben. Ő írta az első török–német német–török szótárt. Az Ezeregyéjszaka meséit… mármint megtalálta ezt a mesegyűjtést. Ugye az Ezeregyéjszaka meséi valahogy az 1000-es évek, 1200 tájékáról származnak, és ő megtalálta azt az ősi mesegyűjtést, amit a 400-as években gyűjtötték össze. Sokkal-sokkal izgalmasabb. Mi abból kiadtunk részeket. Sokkal izgalmasabb, mint az Ezeregyéjszaka. Elhozta és lefordított néhány mesét, de éppen akkor jelent meg az Ezeregyéjszaka franciául, németül, angolul. Ő akkor mondogatta, hogy nem ez az eredeti, és van egy sokkal régebbi, és meg is írta és szemléltette. Fordított is ezekből a mesékből. De a világ ezt nem kapta fel. Úgyhogy azóta sem jelent meg ez. Mi voltunk az elsők, akik az eredeti nyelvről lefordíttattuk és kiadtuk. Tehát az eredeti perzsa nyelvből fordíttattuk. Van valami három ember a világon, aki még ezt a nyelvet bírja. Az egyikkel sikerült megegyezünk. Soós Tamásnak hívják. Lefordította nekünk. Csodálatos mesék. És ezt Vámbéry találta meg, valami piacon vette. Hozta magával, és most a Magyar Tudományos Akadémiában őrzik.

Vámbéry egész életét ennek szentelte, ennek a munkának. Hosszú életű volt?

Hosszú. Hát ő aztán az angol tudományos akadémia rendes tagja volt. Ő volt az egyedüli nem brit, akinek rendes bejárása volt az uralkodóhoz. Nem kellett bejelentkeznie. Mondják ugye, hogy kém volt. Hát biztos. Jelentéseket írt. De ő rengeteg írt. Mindenkinek írt. Volt egy idő, mikor kapott apanázst a brit uralkodótól. Tehát kaphatta azért is, mert írt, azért is, mert szerette őt, meg akarta is, hogy csinálja, amit csinál. A Magyar Tudományos Akadémia tagja később lett, mert ugye akkor nagyon dívott ez a finnugor kapcsolat, és hát ő azt mondja, hogy ennek semmilyen létjogosultsága nincsen…

Kérdéses legalább.

Kérdéses. Tehát ő állította, és több művében leírta és bizonyította, egyértelmű, hogy török eredete kell, hogy legyen a magyarnak. No és hát nem volt szimpatikus. Ráadásul őneki nem voltak iskolái. Még a gimnáziumot sem fejezte be.

Gyula, ezek szerint egy olyan hatalmas életmű, hogy ez még munkát ad nektek évekre. Tehát minden konferencián tudtok azért valami újat mondani minden évben. Róla. A munkásságáról. Vagy újat kínálni az érdeklődőknek.

Igen, de ezek a konferenciák egyébként nem róla szólnak. Vagy nem csak róla szólnak. Többségében nem róla szólnak. Én kötelezővé tenném minden politikusnak, hogy üljön be és hallgassa végig ezeket a konferenciákat. Meg minden diplomatának, meg minden történelemtanárnak. Mindennel foglalkozik ez a konferencia. Vannak nyelvészeti, vannak vallástörténeti… néprajzi előadások. Amik érintik azt a tematikát, amelyet Vámbéry valaha is művelt vagy csinált. Neki az az irtózatosan sokszínű életműve, az lehetőséget ad arra, hogy gyakorlatilag mindent, amit… ha eljárnának, akkor mindent, akár a migránskérdést, akár mást, teljesen másként néznének az emberek. Meg most hogy van az iszlámmal. És nem ülnek be. Van azért. Mindig van egy 5-6 ember, aki valahonnan a Holdról odajön, és végig akarja hallgatni, és mindegyik úgy megy el, hogy fantasztikus, húha, ide mindig el fogok jönni.

Lehet, hogy egy kicsit többet kéne ezt propagálni, hirdetni. Nem rábízni az emberekre, hogy ha megtudják, akkor jöjjenek el.

Hát… erőszakkal?

Úgy érzem, lassan elérkezünk a beszélgetésünk végéhez, és meg akarom kérdezni, hogy valami fontosat nem felejtettünk el az életedről, munkásságodról.

Az egy nagy gondom, most 58 éves leszek, ha a Jóisten is így akarja. Hogy egyre nehezebben szívelem ezt az értéktelen világot körülöttem. Nincsenek kapaszkodópontok, hogy most mi az érték, és mi nem. Sokan azt mondják, hogy ez így természetes, ez mindig is így volt a világtörténet folyamán. Lehet, hogy van ebben is valami igazság. De azért én elvárom azoktól a közéleti személyektől, politikusoktól, és közéletben bárki, aki dolgozik, hogy ő tudjon különbséget tenni. És amikor azt látom, hogy nem tud, akkor az dühít és nagyon felháborít. Mert azt, hogy a Julis néni és a Feri bácsi nem tud különbséget tenni valamilyen oknál fogva, akkor azt valahogy könnyebben megértem és fogadom. De azt gondolom, hogy aki valamilyen közösségben vezetői feladatot vállal, annak kutya kötelessége elsősorban arra odafigyelni, hogy mi az érték, és mi nem.

Csalódott is vagy? Csalódtál is az elmúlt 25 évben?

Természetesen sokat. Számomra… mindenen, még most is, meg tudok lepődni, hogy még mindig van lejjebb. Hogy amikor egy Kelemen Anna életéről szóló könyv 3 millió példányban el tud kelni a magyar piacon, miközben egy minőségesebb… Kihez tudnám hasonlítani? Már az is rossz, ha hasonlítom valakihez is. Tehát, hogy egy ilyen típusú könyv el tud kelni, akkor az számomra gondot jelent. Gondot jelentett az, hogy úgy igazából a politikusainkkal ezt megértetni, hogy miért ez az ő felelőségük, hogy ez így van. Mert sokszor hivatkoznak, hogy ez a demokrácia. Mindenki azt vesz, amit akar, mindenki azt olvas, amit akar. Ez mind rendben van. De mondok egy példát. Az RTL Klub tévé, ugye beindította a Big Brother műsorát. Volt neki olyan 3-4 százalékos nézettsége. Végigvitte egész Európán. 3-4-5 százalékos nézettségük volt az egyes országokban. Svédországban 15 százalékos nézettségük volt. Ugye, ez egy nagyon olcsó műsor, nem kerül sokba a csatornának, tehát nagyon sokat lehet nyerni. Úgyhogy 2 százalék, 3 százalék fölött már simán nyereséges műsor. Ha afölött van, akkor aztán meg pláne. A svédeknek meg 15 százalékos nézettségük volt. Úgyhogy akkor a svéd parlament rendkívüli ülésen tárgyalta ezt a dolgot, hogy mi történt a svédekkel. Hogy valami gond van az országgal. Ha Svédország lakosságának 15 százaléka van ezen az értelmi szinten, ahol ezt a gagyit akarják, akkor itt valami probléma van az oktatással, probléma van a kultúrával. Sok mindennel probléma van. És akkor rengeteg pénzt szabadítottak fel programokra, hogy ez még egyszer ne ismétlődhessen meg. Magyarországon megvolt az első műsor, és 80 százalékos nézettsége volt. És akkor én hiába mondtam a magyarországi meg itteni magyar politikusoknak, mert az a szlovákiai magyarokra ugyanúgy jellemző volt. Ha valaki visszaemlékszik arra az időszakra, akkor a buszban, a kocsmában, mindenhol csak a Big Brother volt. Ki kivel, hogyan mit csinált. És akkor nekem mindenki azt mondta, hogy nekünk semmi közünk ehhez. Én nem azt gondoltam, hogy be kell tiltani a műsort. A műsor az menjen, az semmi, gazdasági vállalkozás, működjön. De ha ez a 80 százalékát az embereknek érdekli, és ezt nézi órákon keresztül, akkor lesz gond. És akkor viszont le kell ültetni a szakembereket, és mondják meg, hogy mit kell csinálni szerintük. És akkor erre kell helyezni a hangsúlyt. Mert mindig azt mondták, hogy most nem az a fontos, mert most a gazdaság a fontos, most a gazdaságot kell rendbe rakni, majd arra is sor kerül. És jelen pillanatban az RTL-nek ez a sorozata sehol Európában nem megy, csak Magyarországon. Tehát Magyarországon még mindig működnek az ilyen típusú műsorok. Sőt, azóta nemhogy ez, hanem jóval több, már négy-öt ilyen típusú műsor is fut különböző csatornákon. De mondom, nem egy magyarországi példát akarok a szlovákiaival szemben felhozni, hanem azt gondolom, hogy ez a szlovákiai magyaroknak az érdeklődési körét is teljesen lefedi. Bármilyen felmérés születik, az ránk is ugyanúgy vonatkozik, nem vagyunk mi ennél jobbak. Tehát hogy nem csinálunk ezekkel a dolgokkal… nem foglalkozunk annyit, amennyit kellene. Ez az egész helyzet vezethet oda, hogy gyakorlatilag megszűnik a magas kultúrának a képviselete.

Meg az igény iránta.

Az igény iránta, az is megszűnik. Vagy azt sem tudom lenyelni, hogy vannak ezek az állami támogatások. Ha megnézi az ember ezeket a szerződéseket, hogy hova mennek, hát ezt sem tudom lenyelni. Azt, hogy van a nemzetiségi kultúra támogatására megítélve egy összeg, akkor azt gondolja az ember, hogy az a nemzetiségi kultúra támogatására megy, ez is egy természetes gondolat, gondolom. De nem arra megy, mert ha megnézed a szerződéseket, ez is csak… a többsége ezeknek a pénzeknek nem újraépítésre, nem egy intézményteremtésre, nem egy hosszú távú gondolkodásra mutat. Hanem küldjük el kolbászfesztiválra, böllérfesztiválra, mindenfélére küldjük szét, ami a ’90-es években elképzelhetetlen lett volna, hogy állami pénzből ilyenre küldtek volna pénzt. Mert ez akkor azok, akik ott ültek ezekben a bizottságokban, azt gondolták, hogy nem ezt kell csinálni. Hanem könyveket kell kiadni, lapokat kell kiadni, létre kell hozni olyan intézményeket, olyan szervezeteket, olyan közösségeket, hálózatokat, amik gyakorlatilag a szlovákiai magyarság megmaradását szolgálják. Ezek a fesztiválok nem azt szolgálják. Ezek a fesztiválok ezek… Az, hogy Magyarországról átjönnek, olyan előadókat hívnak meg… Majdnem kimondtam, hogy előadóművészeket, ami irtózatos túlzás lett volna. Olyan szörnyű alpári, én nem tudom, milyen művészeknek titulált embereket hoznak ebből a pénzből ide. Ami gyakorlatilag azt az örökséget, amit az elődeink ránk hagytak, azt a kulturális örökséget, azt így viszik lejjebb és lejjebb. És ehhez asszisztálunk. Tehát azok a közéleti személyek, vagy azok az eszközökkel rendelkező politikusok, polgármesterek, akárkik, akik a közéletben állnak fel. Mindehhez asszisztálnak azzal, hogy azokat a forrásokat, ami van, vagy azt mondják, hogy egyenlő módon, vagy nem adunk senkinek, vagy valamiféle alibizmus van körülötte, és nem merjük azt mondani, hogy neked nem adunk, mert az nem jó. Ami jó, azt fogjuk támogatni.

De hátha eljutunk odáig, hogy egyszer csak kimondjuk, hogy valóban, van, amit jó támogatni, és van, amit nem szabad támogatni. Idáig. Gyula, köszönöm szépen a beszélgetést, és sok sikert kívánok neked a könyvkiadáshoz is, a Vámbéry Társulás munkájához is, és mindenhez, amit vállaltál, amit a válladon cipelsz és még bírsz csinálni.

Jadwiga Mycielska-Stachura: Húszéves koromig éltem Újlakon

Számomra Újlak mindenekelőtt az édesanyámhoz kapcsolódik, mivel én ott születtem. Igen, nagy botrány volt, amikor születnem kellett, mert a szüleim azt gondolták, hogy fiú fog születni. Az anyám és a nagybátyám között, aki akkor már a Gulagon raboskodott, volt egy telepátia, mert ő is azt gondolta, hogy fiú születik. És csak fiúneveket választottak számomra. Anyám azt mondta, hogy tulajdonképpen veszekedtek apámmal. Anyám azt akarta, hogy Jan legyek, apám pedig, hogy Włodzimierz, én meg fügét mutattam, és lánynak születtem, és akkor édesanyám úgy döntött, hogy legyek Jadwiga. Ezt a nevet anyám nagynénje, nagymamám testvére után kaptam, Jadzia Czartoryska néném után, akit anyám nagyon szeretett, és innen a Jadwiga név. Mert a mi családunkban, a Tarnowski családban ez nem volt gyakori név. Ráadásul Csehszlovákiában úgy volt, hogy ha gyerek született, akkor az anyja már a kórházban adott neki nevet. Tehát apámnak nem volt semmi beleszólása abba, hogy mi lesz a lánya neve.

Nagybátyám Szibériában, a Gulagon is megérezte az én születésemet. Úgy gondolom, valamilyen telepatikus kapcsolat lehetett köztük, anyám és a nagybátyám között, mert másképp ezt nem lehet megmagyarázni. Azonkívül, ami kiderült, az ő személyisége rendelkezett egy nagyon erős, természetfeletti spiritualitással, így biztos, hogy többet megérzett, mint egy átlagember. Többet megérzett és többet tudott. Ahogy növekedtem, természetesen volt egy szűk környezet, voltak emberek, akik körülöttünk laktak, de csak két-három olyan ember volt, akik iránt bizalommal voltunk, a többiektől távol tartottuk magunkat. És ők is erősen távol tartották magukat tőlünk. Hogy miért, azt természetesen tudjuk. Édesanyám neve, az Esterházy név nem volt szívesen látott név akkoriban. De mint gyereknek természetesen nagyon kedves és szép emlékeim is maradtak Újlakról. Amikor ötven év múlva visszatértem oda, akkor az első benyomásom az volt, hogy minden borzasztó kicsi. A házunkkal szemben levő épület az emlékeimben egy felhőkarcoló volt. És ötven év után kiderült, hogy ez egy egyemeletes épület, egyáltalán nem olyan magas. És sok mást is így láttam, amikor visszatértem.

Az emlékek

Az emlékek valójában kétértelműek. Nem lehet azt mondani, hogy a mindennapokban valamiféle traumában éltünk volna. Természetesen voltak nagyon nehéz pillanatok, nagyon szomorú pillanatok. Volt, amikor nem volt mit enni, amikor édesanyám azon gondolkodott, hogy egy cipó kenyeret vagy egy csomag cigarettát vegyen-e inkább, ami nélkül nem volt képes funkcionálni. Vannak emlékek, amelyek megmaradnak, édesanyám elküldött cseresznyéért, biciklivel mentem a cseresznyéért, amit egy Komárom melletti magyar családtól kaptunk. Édesanyám az asztalra borította a cseresznyét, öten voltunk gyerekek, és egyenként rakta a cseresznyéket öt kis kupacba, hogy mindenkinek igazságosan jusson. De csak ötfelé osztotta. Neki magának már nem jutott. Túl kicsi voltam ahhoz, hogy megértsem, miért. Ugyanez volt a helyzet, amikor a házunkkal szembeni húsboltba ment. Egy nagyon rendes ember lakott ott, és vezette a húsboltot. Édesanyám mindig kérte, hogy nagyon vékonyra szeletelje a kolbászt. Mindig nevettünk, hogyha felemeltünk egy szelet kolbászt, azon keresztül Újlaktól egész Krakkóig lehetett látni, olyan vékonyra volt szeletelve. De ezt is, amikor édesanyám meghozta, öt részre osztotta. Újlaki emlékem másik része már nem Újlakhoz, hanem a kórházhoz kötődik. Azok miatt a körülmények miatt, ahogy éltünk, én gyakorlatilag minden évben kórházban kötöttem ki, majd a végén különböző szanatóriumokban. Volt egy időszak, amikor cseh szanatóriumban is voltam, és amikor visszajöttem a szanatóriumból, szlovák helyett már csehül beszéltem. Ez persze nem sokáig tartott, a szlovák rögtön visszatért, de így volt. Tehát ez az a két emlék, amelyek a személyes emlékeim. És hát az édesanyám, ő volt a legfontosabb. És hogy gyakran nem volt velünk, mert ment azokba a börtönökbe, ahol a nagybátyánk volt. És ezt mi természetesen megértettük, elfogadtuk, és tudtuk, hogy ezt kell tennie. Nemcsak akarja, de ezt kell tennie a nagybátyám érdekében. Voltak csomagok is, amelyek a nagymamámtól érkeztek, gyógyszeres csomagok Franciaországból és Lulu nénénktől. Képzeljék el, hogy én nyolc-, kilenc-, tízéves gyerek voltam, de mostanáig, a mai napig emlékszem, hogy a gyógyszernek, ami jött, Rimifon volt a neve. Ez volt a feltétele annak, hogy a nagybátyám egyáltalán élni tudjon. Vannak emlékek, az én emlékeim, hiszen a nagybátyámról van szó, hogy meglátogatjuk a börtönben. Kétszer jártam ott, amikor először voltam, akkor olyan kicsi voltam, hogy nem emlékszem rá. De emlékszem édesanyám elbeszéléseiből. Ahogy mentünk a börtönbe, anyám vett nekem egy csomag cukrot. A cukrokat a tenyeremben tartottam, és feltétlen oda akartam adni a nagybátyámnak. De még nem tudtam beszélni. Volt egy saját gyereknyelvem. Nagyon későn tanultam meg egyébként beszélni, édesanyám aggódott, hogy valami nincs velem rendben, de megvolt a saját nyelvem, amit anyám értett. A börtönben megpróbáltam odaadni a cukrot a nagybátyámnak, de az őr ezt nem engedte. Rám szólt. Ekkor én is ránéztem az őrre, és azt mondtam: be hau hau, vagyis „te csúnya harapós kutya”. Édesanyám borzasztóan megijedt, hogy fog erre reagálni az őr, de az szerencsére nem reagált sehogy. Vagy nem hallotta, vagy nem értette. Tehát ezt az első látogatást édesanyám elbeszéléseiből ismerem. De a második látogatásra nagyon jól emlékszem. Azt hiszem, hat-hétéves lehettem, és máig a szemeim előtt van a nagybátyám. Ez egy villanás, édesanyámmal a székeken ültünk, volt egy átlátszó, elfüggönyözött pult, mintha drótháló lett volna. És a nagybátyám a jobb oldalunk felől érkezett. Nagyon egyenesen jött, és ahogy így egyenesen jött, észrevettem, hogy édesanyám elmosolyodott. Mintha meg lett volna elégedve, hogy János jó formában van. Úgy gondolom, édesanyám előre megbeszélte ezt a nagybátyámmal, hogy mivel ő jó formában van, akkor engem is magával vihet. De emlékszem erre. Emlékszem az arcára, ahogy ültünk egymással szemben, nekem valószínűleg állnom kellett, mert kicsi voltam, de anyám ült, ő is ült, és nagyon mosolyogva nézték egymást, és a nagybátyám mosolyogva nézett rám is. Ez minden, amire emlékszem a közvetlen találkozásra a nagybátyámmal. De természetesen rengeteg dolgot tudok édesanyám elbeszéléséből. Mert a nagybátyám elejétől a végéig jelen volt az életünkben, még a halála után is. Mert mindig beszéltünk róla, anyám mindig beszélt róla. Szüntelenül téma volt.

Lengyelország

Én már a háború után születtem Újlakon, úgyhogy csak elbeszélésekből ismerem a Węgierkából Újlakra való menekülés történetét. Azt hiszem, a nővérem pontosabban tud beszélni róla. Természetesen Lengyelország mindig nagyon közel volt hozzánk. Édesanyám lengyelként nevelt minket. És otthon is lengyelül beszéltünk. Amikor nekem is gyerekeim voltak, csak akkor értettem meg, hogy milyen hatalmas türelme és determinációja volt édesanyámnak, hogy lengyelnek neveljen minket. Például, amikor szlovákul fordultunk hozzá, akkor anyám teljes nyugalommal azt mondta: nem értem. És olyan sokáig ismételgette ezt, hogy nem értem, amíg nem lengyelül mondtuk. Az idősebb testvérek természetesen Lengyelországban születtek, lengyelül beszéltek, így sokkal kevesebb szlovák kifejezést használtak, mint én, aki Szlovákiában születtem és szlovák közegben éltem születésemtől fogva. El kell mondjam, hogy néha, azután visszatérve Lengyelországba, előfordultak nálam olyan tükörfordítások, amelyek aztán nagyon viccesen hangzottak lengyelül. Amikor megpróbáltam a szlovák jelentést lengyelül mondani, nagyon vicces dolgok jöttek ki belőle, mert tükörfordítások voltak, ahogy ezt mondjuk. De természetesen, Węgierka itt volt velünk a fényképen, mindig édesanyám ágya felett volt, az egy olyan ház volt, aminek volt egy fából készült ráépítése. Egy körbekerített udvarház volt, ott laktak a szüleim az esküvő után, és ahogy elkezdtek születni a gyerekek, apám ráépített fából egy emeletet. Miután visszajöttünk Lengyelországba, s persze a családi házunkat elvették, édesanyám már nem akart oda visszamenni, és soha nem is volt ott, én viszont voltam ott néhányszor, így láttam, milyen volt. Az udvarban többen laktak, így az egész nagyon gondozatlan volt. Rögtön azután voltam, hogy visszajöttünk Lengyelországba, tizenéves voltam, és utána még egyszer voltam. Még egyszer elmentem, mert meg akartam mutatni a férjemnek és a gyerekeknek, és persze nagyon rossz állapotban volt a ház, ezért többször már én sem mentem oda. De természetesen, a ház megvolt. Valójában két régi házunk volt. Węgierka és Újlak. Az a régi Újlak, és az az Újlak, ahol később kellett laknunk.

Csalódott voltam, amikor ötven év után visszamentem Újlakra, és már nem volt meg az a kis ház sem, amiben laktunk, lerombolták. Építettek oda valami emeletes házat, és a régi, amelyben mi laktunk, már nem kellett senkinek.

A kastély után egy szobában

Átéltem, hogy a kastély először iskola volt a politikai tiszteknek, ez még nehezebb volt, nekem nem, mert nekem természetesen közömbös volt, még kisgyerek voltam, de az édesanyámnak egy trauma volt, hogy épp ebben a házban, az ő szülőházában van a kommunista politikai tisztek iskolája. És ezt biztosan nagyon nehéz volt átélnie. Mert a kórházat, a pszichiátriai kórházat csak később hozták ott létre, amikor likvidálták ezt a politikai iskolát.

Igen, rögtön a háború után a szüleink velünk együtt még a régi birtokon laktak, ez a ház valamikor az intézőnkhöz tartozott. Valaha ott irodák és lakások voltak. És ebbe a házba költöztünk mi, amikor el kellett hagynunk a kastélyt és még két család lakott ott, rögtön a háború után. Valóban nehéz körülmények voltak. Nem volt villanyvilágítás, nem volt víz, a kútra kellett járni, kályhában fűteni. Petróleumlámpa volt. Emlékszem, amikor első osztályba jártam, még a petróleumlámpánál csináltam a leckéimet. És azután kidobtak minket ebből a házból is, és ez egy nagyon nehéz pillanat volt. Amikor jöttek értünk, részeg férfiak szekerekkel. Csak én voltam otthon a testvéremmel, Klementinával, Klimával. Édesanyánk nem volt odahaza, épp akkor jött haza a nagybátyámtól. Még nem volt otthon, amikor jöttek értünk, mert az délután volt. A lakásunkból az udvarra lehetett menni, üvegajtók voltak, mint a teraszon, de voltak még kampóval záródó spaletták is. És akkor Klima, aki hét évvel volt idősebb nálam, tehát tizenhárom éves volt, amikor meglátta, hogy jönnek a szekerek értünk, akkor gyorsan bezárta kampókkal a spalettákat, és rám parancsolt, hogy üljek le az ablak alá, a párkány alá. Arra az esetre, hogyha kövekkel betörik az ablakot, akkor ne találjanak el. Tizenhárom éves gyerek volt! És ő maga fogott egy fejszét, beállt az ajtóba, és azt mondta, megöl mindenkit, aki ezen az ajtón átlép. És ezek a részeg férfiak kint megálltak. Mert nem nagyon tudták, hogy mit csináljanak egy gyerekkel, aki azzal fenyegetőzik, hogy megöli őket fejszével. És mielőtt még támadtak volna, mert bizonyára támadtak volna, megérkezett az édesanyám. És nyugodt hangon azt mondta Klimának, emlékszem, nyugodt hangon annyit mondott Klimának: Klimcsu, nyisd ki! Nyisd ki, nyugodj meg, itt vagyok. Emlékszem, ahogy Klima kinyitja az ajtót, de utána már csak abban a kunyhóban levő szobára emlékszem, ahová elvittek minket. Ez a pillanat, nem tudom, hogy történt, azt hiszem, anyám elvitt otthonról, hogy ne is lássam. Mert itt mintha filmszakadás lenne. Klima kinyitja az ajtót, és utána már abban az egyszobás kunyhóban vagyunk. Hatéves gyerek voltam. És anyám biztos borzasztó dühös volt, amikor én lelkesen észrevettem, hogy ott villany van a szobában. El voltam ragadtatva, hogy egy olyan házba vittek, ahol villanyfény van. Ez volt a gyermek reakciója. El tudom képzelni anyám dühét, aki ezt természetesen nem mutatta, mert még egy olyan fegyelmezett embert nem ismertem, és most már biztos nem is fogok megismerni, mint amilyen ő volt. Elképzelhetetlen módon uralkodott az érzelmein. Azt hiszem, ennek is volt köszönhető, hogy valahogy túlélte ezt a szörnyű időszakot.

Ez volt az a második ház, ahova elvittek minket ebből az első, a kastélyhoz tartozó házból. Egy olyan kunyhó volt, aminek csak egy szobája volt, közvetlen kijárattal az udvarra, mindenféle veranda nélkül. Iszonyú nedvesség volt, innen erednek a betegségeim, végigbetegeskedtem az egész gyerekkoromat. Nagyon kicsi szobánk volt. Volt benne két fémvázas sodronyos ágy matracokkal. A mindennapokban anyám, Klima és én laktunk ott, mert az idősebb testvérek már inkább elköltöztek otthonról. Úgy volt, hogy az egyik matracon édesanyám, a másikon Klima aludt, s a középen volt egy kis matrac, azon aludtam én. Amikor jöttek a testvéreim, akkor Klima átköltözött egy régi kanapéra, amit úgy hívtunk, a Duna hullámai, olyan volt, és Klima azon aludt. Az én matracom az asztal alá került, s én akkor az asztal alatt aludtam, Etusia és Zośka az egyik matracon aludtak együtt, édesanyám a másikon, a harmadik matracon pedig az ajtó mellett aludt Piotr. És télen, ők valójában csak karácsonyra jöttek haza, és kicsit hosszabb időre nyáron. De amikor eljöttek karácsonyra, édesanyám reggel felkelt, és a plafonról egyszerűen letörölte a nedvességet. Vízcseppek voltak ott, mivel mindannyian lélegeztünk, be kellett csukni az ajtót, ami nem is volt végig fa, hanem közepéig fa, azután üveg, tehát különböző hőmérsékletű volt, ezért amikor bezártuk az ajtót és mindannyian lélegeztünk, még ha ki is volt nyitva az ablak, összegyűlt a pára és a nedvesség. Anyámnak reggel ronggyal le kellett törölnie a plafonról a nedvességet. Nem csoda, hogy akkor végig betegeskedtem. Nyáron valamivel jobb volt, mert ki lehetett nyitni az ajtót, ha meleg volt. De emlékszem, egyszer egy egész csapat gyöngytyúk masírozott be a szobába, egyenesen Piotrra, aki szinte az ajtóban aludt. Úgyhogy ilyen dolgok is történtek. De valóban nagyon-nagyon nehéz körülmények közt éltünk. Nagyon-nagyon nehéz volt.

Ez a szoba úgy nézett ki, hogy az udvarról bejövet volt ott egy üveges szekrény, amiben a könyvek voltak, a szekrény mögött volt egy kosár, abban volt a szén és a fa, majd egy kis fémtűzhely, mellette egy fotel, utána a két sodrony, azután még egy fotel a másik oldalon, aztán két ablak, és azon a falon volt a kanapé, a dunai hullámokkal, és ennél a kanapénál állt az asztal. Ez volt minden. Talán 12 négyzetméter volt. Tényleg kicsi volt, ha én is úgy emlékszem, hogy kicsi volt, akkor nagyon kicsinek kellett lennie.

A változás

Úgy gondolom, hogy az édesanyám nemzedéke a neveltetésüknek köszönhetően tudta elviselni ezt a hatalmas életmódbeli változást. Olyan emberek voltak, akiket nagyon keményen neveltek. Ellentétben azzal, amit feltételeztek rólunk, hogy az arisztokrácia gyerekei el vannak kényeztetve, hogy mindenük megvan, és dúskálnak a gazdagságban, de ez csak mese. Édesanyám, aki elmesélte, hogy volt nevelve, akkor azt kell mondanom, hogy én üvegházban nevelkedtem ahhoz képest, amilyen körülmények között ő. Kemény nevelést kapott, felkészítést a legnehezebb életre, a nehéz körülményekre, felelősségre, mindenre, ami jöhet, s amihez később alkalmazkodniuk kellett. Valamiféle előérzete volt az idősebb nemzedéknek, hogy ezeket a fiatal embereket tényleg keményen kell nevelni. Édesanyám elmesélte, hogy hétköznapokra a nővérével két ruhájuk volt, amiben felváltva jártak. Az egyik a mosásban, a másikat hordták. És egy ünneplőjük. Nem voltak ruhákkal teli szekrények. Angol nevelőnőjük volt. Édesanyám a haláláig minden reggel hideg vízben mosakodott, tetőtől talpig. Meleg vízzel este. Reggel hideg vízben. Haláláig így volt. Feltételezem, hogy Lulu nénénk is haláláig így csinálta. Azt hiszem, János nagybátyánk a háború alatt s a háború után átélt időszakban egész a haláláig ennek köszönhetően tudott mosakodni, higiénét tartani. Meg kellett tanulniuk főzni. Nagymamám ügyelt rá, hogy menjenek a konyhába, és ott tanultak főzni. Sajnos anyám, aki nagyon szerette a szakácsokat, akik a konyhában voltak, inkább szóval tartotta őket és beszélgetett velük, tehát a szakácsok főztek, anyám meg inkább nézte őket. Ennek aztán súlyos következményei lettek, mert 42 évesen kellett megtanulnia főzni. Meg kellett tanulnia befűteni a kályhába. Például édesanyám azt mondta, hogy begyújtani a kályhába – már abban a házban a háború után –, a szomszédunk fia tanította meg, aki akkor, nem tudom, tizenkét éves volt. És ő tanította meg, hogyan kell begyújtani a kályhába. Mert ő nem tudta, egyszerűen nem tudta. És édesanyám akkor azt mondta, hogy hiba volt nem hallgatni az édesanyjára, és nem tanulni meg mindazt, amit megtanulhatott volna. Aztán az élet rákényszerítette, hogy mégis meg kellett tanulnia. Ha a vagyon, a javak elvesztéséről van szó, azt természetesen szörnyű volt átélni a szüleim egész generációjának. De édesanyám ehhez is nagyon nyugodtan viszonyult. És mindig azt magyarázta nekünk, hogy nem szabad kötődni az evilági javakhoz. Emlékszem, már Lengyelországban voltunk, már nem emlékszem, talán a kubai válság tört ki, amikor mindenki elkezdte felhalmozni a készleteket. Cukrot, lisztet, kását s ilyen dolgokat kell venni, anyám pedig nyugodtan ült, és azt mondta, nem fogok semmit sem vásárolni. Én meg mondtam, hogy nem tudom, de azért talán vegyünk néhány kiló cukrot, vagy legalább sót, hogy legyen otthon. Édesanyám megpaskolta a vállamat, és azt mondta: gyermekem, háromszor halmoztam fel készleteket az életemben, és mindháromszor valaki más ette meg azokat. Soha többet. Nos hát igen. Talán egy kis anekdota, hogy amikor már visszatértünk Lengyelországba s elmentünk Krakkóba, részletekben jöttünk vissza. Elsőként Zosia nővérem, azután egy évvel később az édesanyám Klimával és velem, a végén pedig a legidősebb nővérem, Elżbieta, és Piotr fivérem. Katowicén keresztül jöttünk vonattal Krakkóba, és természetesen Krakkóban édesanyámnak rengeteg unokatestvére volt, csak káprázott a szemem, annyi nagynéni, nagybácsi volt, hogy Klimával ki sem tudtunk rajtuk igazodni. De természetesen sorba mentünk látogatóba. Június volt, és nagy hőség volt Krakkóban, amely egy medencében fekszik, ahol fülledt meleg volt a levegő. Épp látogatóban voltunk az egyik unokatestvérénél, aki egy villában lakott, persze az is fel volt osztva. Neki egy kis lakása volt ott terasszal. Mindannyian a teraszon voltunk, a nők kávét ittak, csupa nagynéni volt, csupa nő. Klimával és az unokatestvéreinkkel oldalt ültünk, és epret ettünk, a nők kávét ittak és cigarettáztak. És hirtelen jött egy felhő, látszott, hogy közeleg a vihar. Akkor mindenki bement a szobába, leültünk s kitártuk az ablakokat, és megjött a vihar, elkezdett esni az eső, valóban zuhogott, ahogy az egy nyári viharban szokott. Édesanyám ült nyugodtan, nézte az esőt, és azt mondta: nézzétek, milyen jó, hogy mindenünket elvették. A nagynénik egy kicsit izgatottak lettek, mire anyám: nézzétek, június van, ömlik az eső, elázik a széna, és ez engem már egyáltalán nem érdekel.

Börtöncsomag és pogácsa

A börtöncsomagok küldése a nagybátyánk részére a magyarok és a magyar zsidók segítségével történt. Újlak közel van Nyitrához, ahol lakott a Kotrusz család. Pékségük volt. Nagyon segítettek édesanyámnak összeállítani ezt a csomagot a nagybátyámnak. Adtak lisztet, zsírt. Édesanyám, aki nem tudott főzni, a sütésről már nem is szólva, megtanult pogácsát sütni. És pogácsát sütött a nagybátyámnak a börtönbe, a többi dolgot Kotruszék és a magyarok adták össze. Annyit adtak, hogy anyám össze tudja állítani a csomagot. De emlékszem a pogácsasütésre Újlakon. És mi, akik tényleg mindig enni akartunk, s mint gyerekek mindent megettünk, amit csak láttunk, mert éhesek voltunk. De ez egy szent dolog volt, az soha eszünkbe sem jutott, hogy ezt a pogácsát meg lehetne enni. Ez a nagybácsié volt, és kész. De édesanyám a végére a maradék tésztából készített ilyen kicsi, két ilyen kicsi pogácsát. Az egyiket nekem, a másikat Klimának. A maradék tésztából. És ezeknek a pogácsáknak az íze, illata a mai napig a számban van. 1976-ban a férjemmel és a gyerekekkel szabadságra mentünk Magyarországra. Nyíregyháza környékén voltunk. A városon kívül volt valami üdülő, valami lengyel–magyar megállapodás keretében voltunk ott ebben az üdülőben. Csupa lengyel volt ott, s ezért a konyha megpróbált a lengyeleknek lengyelesen főzni. Ezért néhány nap után elmentem a falusi üzletbe vásárolni. Akkorra egy kicsit visszajött a magyar nyelv is, alapdolgokban meg tudtam értetni magam. Beléptem a boltba, beleszippantottam a levegőbe, és megéreztem a pogácsa illatát. És kiszakadt belőlem: pogácsa. A boltos, aki egy nagyon idős férfi volt, gondolom, valamiféle értelmiségi lehetett, mert az arcáról úgy tűnt, biztos száműzték falura, rám nézett, és azt mondta: maga lengyel, és beszél magyarul és tudja, mi a pogácsa? Megleptem a magyar tudásommal, és azt mondtam, tudom, hogy mi a pogácsa, és nagyon szeretem a pogácsát. Elcsodálkozott, és elkezdett lassan beszélni hozzám. Megkérdezte, hogy hol született? Mondtam, hogy Szlovákiában, Nyitrán születtem, de Újlakon éltem. Ekkor rám nézett, és azt kérdezte, Újlakon? Mondtam igen, Újlakon. Mire ő: tudja, hogy kié volt Újlak? Tudom, a nagybátyámé, mondtam. Ekkor rám nézett, és azt mondta: az én apám pedig az ön nagybátyja pártjában volt. Ettől kezdve mindig a legszebb gyümölcsöket és a legjobb pogácsákat kaptam, ami a boltban volt.

Édesanyámnak nagyon közeli kapcsolata volt a saját anyjával, már a háború idején és a háború után is, ő szervezte meg a segítséget anyámnak, küldte a gyógyszereket, küldte a gyapjút, amiből anyám pulóvereket kötött, így ennek nagyon erős összekötő élménynek kellett lenni mind anyám, mind a nagybátyám számára.

Arra nem emlékszem, hogy anyám a nagybátyámnak készített volna pulóvert. De megrendelésre csinált, és látom, hogy csodálkozom, mit csinál ott a fotelben a kályha mellett, nagyon gyorsan kötött, és az ujjain olyan kis mélyedések voltak a fonaltól, még nagyon sokáig, aztán persze elmúltak. Az elkészült pulóvert eladta, s ennek árából utazott a börtönlátogatásokra, s ebből jutott a háztartásunkra is egy kevés. Anyám másfél nap alatt meg tudott kötni egy pulóvert. Emlékszem, ahogy vasalta, varrta ezeket a pulóvereket. Nagyon jól emlékszem, természetesen. Azután úgy belejött ebbe a kötésbe, hogy ha nem volt valami különleges minta a pulóverben, akkor egyszerre kötött és olvasott. A térdén volt a könyv és kötés közben olvasott. De miután visszamentünk Lengyelországba, soha többet nem kötött. Torkig lehetett vele.

Meg akarták ölni, ezért meg kell menteni

Számunkra nyilvánvaló volt, hogy édesanyánk azt teszi, amit tennie kell. Ehhez semmi kétség sem fért. Egyáltalán nem gondolkoztunk ezen, hogy neki ezt kell vagy nem kell, ez egyáltalán fel sem merült. Természetes, hogy kellett. Igen, természetesen édesanyánk nagyon fáradtan jött vissza a látogatásokból. De az ő kemény neveltetésének része volt az is, hogy kimerültségét soha nem mutatta. Pedig valóban nagyon fáradtan kellett visszajönnie, de visszajött, és egyszerűen itt volt, örültünk, hogy újra velünk van. Nem mindig mesélt, nem mindig akart arról beszélni, mi volt az, amit ott átélt. Azt hiszem, ezt előbb valahogy fel kellett dolgoznia magában, és csak később. Sohasem erőltettük, hogy rögtön mondja el, mi hogy volt. Nem, nem. Édesanyám mindig akkor beszélt, amikor beszélni akart. Nagyon keveset beszélt, különösen ha én is ott voltam. Mert félt, hogy valamit kikotyogok mint gyerek, bár biztos meg volt róla győződve, hogy ezt nem teszem, de inkább nem kockáztatott. Sok dologról egyszerűen nem beszélt a jelenlétemben.

Egyedül voltunk otthon Klimával. Azt hiszem, valamit készített anyánk. Kenyeret legtöbbször, mert az idősebb testvérek már nem laktak otthon, úgyhogy legtöbbször mi voltunk Klimával. Kenyeret ettünk és hozzá valamit, és kész. Nem volt probléma. Legtöbbször ez természetesen margarinos kenyér volt.

Emlékszem, édesanyám kapott egy kocka margarint. Mert volt ez a szoba, amiben laktunk, valójában kunyhó, nem szoba, és amikor kimentünk az udvarra, mert ez egy hosszú ház volt. Az első volt a mi szobánk, a második a konyha, ahol régen az állatoknak főztek, azután volt egy borospince, és utána az istálló. Tehát ez egy hosszú épület volt. Biztos nagyobbnak tűnik nekem, mint amekkora valójában volt. De a nyári konyhában, ami nem igazi konyha volt – főleg krumplit pároltak ott a disznóknak –, anyánk ott tartotta a margarint. Oda kellett bemenni. Emlékszem, a szemeim előtt ma is látom, hogy ez egy hatalmas margarinkocka volt, de valójában biztos nem akkora volt, mint amire emlékszem. Ebből kentük meg a kenyeret legtöbbször.

Az idősebb testvérek velem ellentétben ismerték a nagybátyámat még a háború előttről, mert ő járt Węgierkába, a szüleim birtokára. Még a háború idején is eljött, így az ottaniak nagyon jól ismerték, nagyon szerették, nagyon jó kapcsolata volt a gyerekekkel. A háború után tudni lehetett, hogy a kommunisták, a rezsim, meg karja őt ölni, és kész. Nem volt arra szükség, hogy okot keressenek erre. A történelem egyszerűen úgy alakult, hogy a szovjetek győztek, a szovjetek lecsukták őt, a kommunisták pedig meg akarták ölni, ezért meg kellett menteni. Ez egyáltalán nem volt probléma, erről nem beszéltek. Így van, és kész. Ez nekem sem volt probléma, s gondolom, hogy az idősebb testvéreimnek sem, ezért itt nem volt mit magyarázni. Egyszerűen a világ így fordult, ez igazságtalanság és szörnyűség, de a nagybácsit meg kell menteni, úgy, ahogy lehet, és kész. Anyám erre tette fel az életét. Hogy milyen módon változott meg ez a rendszer, amikor Újlakon éltünk, láttuk a kastélyt, láttuk, hogy mi történt, az idősebb testvérek látták, hogy átment a front, hogy bejönnek a szovjetek Újlakra, azután ott vagyunk Verona Moravčikovánál, aki gyakorlatilag megmentette az egész családot. Tehát attól kezdve, ahogy ide bejöttek az oroszok, itt nem volt mit magyarázni. Így volt, és kész. Küzdeni kellett a nagybácsink életéért.

Van egy ezzel kapcsolatos, szinte anekdotikus élményem. Ez egyike volt annak a kevés pillanatnak, amikor Újlakon voltam iskolában. Jött az iskolaigazgató, és azt mondta, meghalt Gottwald, az elnök. És akkor én elsírtam magam. És olyan hisztériába estem, hogy a tanárnő, nagyon rendes ember volt, hazaküldött, mert sehogy nem tudott megnyugtatni. Ezen persze nagyon csodálkozott a tanárnő. Sírva értem haza, és édesanyám kérdezte, mi történt? Én pedig zokogva mondtam, hogy meghalt Gottwald. Anyám kicsit csodálkozva kérdezte, hogy na és akkor? De hát Gottwald meghalt. Mire anyám: gyerek, nyugodj már meg, mi bajod van? Hát az, hogy most, hogy meghalt, felakasztják a nagybátyámat.

Mert tudtam, hogy Gottwald írta alá a nagybátyám halálra ítélésével kapcsolatos kegyelmi kérvényét, én mint kisgyerek ezt úgy értelmeztem, hogy most ezt az ítéletet automatikusan végrehajtják, és többé nem tudjuk őt megvédeni. És akkor anyám elmagyarázta, hogy nem, ez a halála után is érvényes, és lassan megnyugtatott. Azt hiszem, én voltam a világon az egyetlen ember, aki akkor ilyen őszintén elsiratta Gottwaldot.

Távirat a haláláról

Emlékszem, hogy lázasan készültünk arra, hogy az egyik amnesztia alkalmával végre hazaengedik őt a börtönből. Ez őrületes öröm volt és hatalmas várakozás, anyám gyakorlatilag sosem volt otthon, s mi tudtuk, hogy ezt elő kellett készíteni, Pozsonyban intézkedett a kórházban, Prizenderékkel és természetesen azokkal, akik ebben elkötelezettek voltak. Volt köztük egy nyitrai ügyvéd is. Ők voltak anyám legközelebbi társai ebben az előkészületben. Mindnyájan teljesen ebben éltek, s a készülődés kiterjedt mindenre, amit csak elő kellett készíteni. És hihetetlen boldogsággal készültek. Én is emlékszem, hogy örültünk odahaza, Újlakon. Az a várakozás maga volt a remény, hogy végre valami beteljesedik, hogy újra jó lesz. És azután jött a csalódás, ami szörnyű volt.

Együtt töltötte az éjszakát azokkal a foglyokkal, akiknek ki kellett szabadulniuk, és azután egyedül őt nem engedték ki. Hát ez…

Szörnyű volt. Édesanyám nagyon szomorú volt. Ő előttünk sohasem sírt, soha. De nagyon-nagyon szomorú volt, és nagyon csüggedt. Talán az egyetlen pillanat, amikor megengedte, hogy folyjanak a könnyei, akkor volt, amikor templomba mentem vele, ő mindig a kóruspadon ült, ma már nincs meg ez a pad, mert átépítették a templomot. Anyám tehát a padban ült, ahogy kellett, az oltár felé fordulva, a jobb oldalon, én meg mellette ültem. Amikor az úrfelmutatás volt, akkor anyám mindig eltakarta a kezével az arcát, és azt hiszem, akkor sírt egy kicsit. Emlékszem, mint egész kicsi gyerek, mert később ezt már nem csináltam, hogy így elhúztam a kezét, mert mindig attól féltem, hogy sír.

Pontosan emlékszem, amikor megjött a távirat a nagybátyám haláláról. Mert én vettem át ezt a táviratot. Édesanyám épp vásárolni volt a szemközti húsboltban, az pedig mindig sokáig tartott, mert a boltos vékony szeletekre vágott mindent, amit szeletelni lehetett, amit anyám vásárolt. És akkor jött a postás és hozta a táviratot. Természetesen kinyitottam, és emlékszem, hogy az ágyon, a matracon ültem, Klima matracán, ami így a bejárati ajtóval szemben volt, fogtam ezt a táviratot, és arra gondoltam, hogy adjam majd oda ezt a táviratot édesanyámnak. És ebben a pillanatban belépett az ajtón, emlékszem, ez egy nagyon erős élmény volt, mert arra gondoltam, hogy ezt a táviratot a párna alá rejtem. És ebben a pillanatban, a kezemben tartottam ezt a táviratot, anyám bejött, rám nézett, kivette a kezemből, elolvasta és leroskadt.

Ahogy megjött a távirat a haláláról, akkor Klima elszaladt a postára, hogy megrendelje a telefonbeszélgetést, mert akkor másképp nem lehetett telefonálni, s tájékoztassa Bécsben a nagybátyánkat, akit Esterházy Didi bácsinak hívtak, aki szintén igyekezett segíteni édesanyámnak. Klima mindenkinek telefonált, például Prizenderéknek és másoknak. Táviratokat is küldött. Emlékszem, hogy az első beszélgetésnél Didi bácsival meg kellett mondani, milyen nyelven fognak beszélni, mert azt természetesen lehallgatták. Klima azt mondta, hogy németül, de mire létre kellett jönni a beszélgetésnek, akkor anyám helyett Piotr ment el a postára, aki magyarul kezdett el beszélni Didi bácsihoz, erre azonnal megszakították a beszélgetést. Aki lehallgatta, biztos nem tudott magyarul, csak németül. És akkor már csak egy táviratot küldött anyám Bécsbe. Pozsonyból eljött két barátnője anyámnak. Nyitráról eljött Irena Kotrusz, Újlakról Verona Moravčikova, eljött a szomszédunk, aki tanárnő volt, és később őt is kirúgták a munkahelyéről, a férje közjegyző volt, és őt is kirúgták, a lányuk velem járt iskolába, eljött a szomszédasszony, és imádkoztak. Érte imádkoztak, de talán Verona mondta, hogy nem érte kell imádkoznunk, hanem hozzá.

Újlakon, nem ugyanazon a napon, talán a második vagy harmadik napon volt a gyászmise, de már nem emlékszem rá pontosan, melyik napon volt. De a templom tényleg tele volt, és eljöttek az emberek és részvétet nyilvánítottak édesanyámnak. Mert ezt kétségkívül nagyon mélyen átéltük, de anyám számára ez nem jelentette a befejezést, mert ő szüntelenül, a haláláig gyakorlatilag azért küzdött, hogy eltemessék a bátyját. Amit ő még életében megígért neki, hogy a szülőföldjén lesz eltemetve.

Én a falu ezt követő reagálására különösen nem emlékszem, mert valószínűleg mint gyerek nem is figyeltem erre. Fontosabb volt számomra az, hogy édesanyám nagyon szomorú volt és nagyon mélyen átélte János távozását. És ez mindannyiunkra mély hatással volt, mindannyian nagyon szomorúak voltunk a történtektől és attól, ahogy ezt az anyám átélte. Akkor már tudni lehetett, hogyha így van, ahogy van, akkor nincs miért itt maradnunk, vissza kell térnünk Lengyelországba.

Anyám, miután megtudta, hogy az urnát, nagybátyám hamvaival nem adják ki, titokban elment Olmützbe, ahol ezt az urnát a krematórium vezetője megmutatta neki. Anyám a kezébe vehette és odaerősített az urnához egy kis földet Újlakról, és hozzátette azt a kis keresztet, amit én az elsőáldozásomra kaptam. Emlékszem, ahogy anyám előtte megkérdezte tőlem, hogy elviheti-e, azt mondtam, hogy természetesen igen. 

Visszatérés Lengyelországba

A Lengyelországba való visszatérés lehetőségét megkönnyebbüléssel fogadtuk. Megkönnyebbüléssel, mert Újlak mégis a nagybátyám kálváriájához és egyben édesanyám kálváriájához kötődött. És a Lengyelországba való visszatéréskor úgy gondoltuk, hogy talán elkezdődik egy más, könnyebb, nyugodtabb élet a számunkra. Nem anyagi értelemben, merthogy anyagi értelemben nem lesz jobb, azt mindannyian tudtuk. De lelki, pszichés értelemben nyugodtabbak leszünk, mert Lengyelország már túl volt az 1956-os eseményeken, így ez is reményt adott, hogy talán politikailag is nyugodtabb országban fogunk élni, mint amilyenben éltünk. Tehát a fiatalabb nemzedék reményekkel telve ment Lengyelországba, anyám pedig inkább a lendület erejével. Ő fáradt volt, igen, fáradt és meggyötört volt, s valószínűleg el akart menekülni minden ottani körülménytől, és csak az övéi között akart lenni. Mert Újlakon neki senki nem volt a családtagja. Lengyelországban pedig egy nagy család várta. Biztos könnyebb, ha van valaki az ember mellett a családból, mint ha nincs senkije.

A mindennapi életünk tehát itt folytatódott, amit mindegyikünk valamilyen módon berendezett magának, így vagy úgy. Hol ostobábban, hol bölcsebben, hol rosszabbul, hol jobban, de Újlak és a nagybátyám története, az ott maradt bennünk. A mai napig mélyen bennünk van. Ettől nem lehet megszabadulni, ezt nem lehet elfelejteni. Nem lehet kitörölni, mert belénk ivódott. Azonkívül mindannyian tudtuk, hogy édesanyánk folyamatosan, innen, Lengyelországból is állandóan próbál tenni még valamit. Hiszen még a halála előtt is írt a csehszlovák hivatalokba, próbálta a hamvakat megszerezni. Számára tehát haláláig nem szűnt meg ez a probléma, mindig ott élt benne, hogy megígérte a nagybátyámnak, hogy eltemeti őt Újlakon. És nem tartotta be ezt az ígéretét. De azért nem tartotta be, mert nem tudta. De haláláig megpróbált mindent, hogy teljesítse ezt az ígéretet. Természetesen nem beszéltünk mindennap a nagybátyámról, legyünk realisták, mindegyikünk élte a saját életét, elkezdtünk egyetemre járni, családot alapítani, gyermekeink lettek, küzdöttünk a mindennapi élettel, nem az volt, hogy mindennap a nagybátyámra gondoltunk. De ő ott volt bennünk, és az ő története is bennünk élt, és mi, akiknek gyerekeink voltak, természetesen beszéltünk erről a gyermekeinknek, tudnak róla, tehát ez a történet nem halt el a családban, ez a történet él, és nemzedékről nemzedékre adjuk tovább, ez biztos.

A családon kívül természetesen nem beszéltünk a nagybátyámról. Ha a naplókról van szó, nem tudtunk róluk, az előszóban ez le is van írva. A nővérem halála után, aki édesanyámmal lakott, a férje súlyos beteg lett, és a bátyám felhívott, azt mondta, ellenőrizni kéne, nem maradtak-e valamilyen papírok az édesanyánk után. Azt mondta, hívd fel Adamot, a sógorunkat, és kérdezd meg. Felhívtam, beszéltünk, s a sógorom azt mondta, van valami bőrönd, amibe soha nem nézett bele a nővérem, s ez a bőrönd anyánk halála után maradt, és menjünk el, nézzük meg. Elmentünk, és megtaláltuk ezeket a naplókat. És azután a bátyám, Péter foglalkozott velük. Az anyám által írt naplók tartalma csak megerősítése volt annak, amit átéltünk. Számomra ez nem a magammal, hanem az édesanyámmal való találkozás volt, és az sokkal fontosabb volt.

Aki imádkozott Sztálinért

Édesanyám a háború utáni éveket teljesen a nagybátyámnak szentelte. Emlékszem, egyszer valaki megkérdezte tőlünk, hogy nem haragudtunk-e édesanyánkra, hogy csak a nagybátyám ügyeivel foglalkozik, és nem velünk. Épp ellenkezőleg, épp ellenkezőleg. Még jobban szerettük anyánkat azért, amit tett. Szó nem lehetett arról, hogy ezt sajnáltuk volna, vagy szemrehányás lett volna bennünk azért, mert nem foglalkozik velünk eleget. Velem nagyon sokat foglalkozott, többet, mint a többiekkel, mert ahogy mondom, sokkal fiatalabb voltam náluk, ez az állandó betegeskedés is megtette a magáét, és valójában én voltam az egyetlen gyerek, akit édesanyám a születése óta nevelt. Mert korábban nevelőnők voltak a birtokokon, és a szülők nem foglalkoztak annyit a gyermekeikkel, ahogy ma az anyák foglalkoznak velük. Így én voltam az első ilyen gyerek, akivel édesanyámnak születésétől kezdve neki magának kellett foglalkoznia. És ez is biztos teremtett egy további kapcsolatot. Így az én kapcsolatom az édesanyámmal nagyon-nagyon erős volt. De soha egyikünkben sem, az idősebb testvérek közül sem volt még csak árnyéka sem a szemrehányásnak azért, hogy anyánk olyan sok időt szentel a nagybátyánknak. Egy dolgon töprengek, hogy anyám azt mondta, hogy Bunia, vagyis az anyja,[1] imádkozott Sztálinért is. Én sohasem mertem megkérdezni anyámat természetesen erről, de azt hiszem, anyám nem volt képes azokért imádkozni, akik bezárva tartották és nem engedték ki a nagybátyámat. Nem tudom, sohasem kérdeztem. Én nem lennék rá képes. Lehet, hogy ő képes volt rá? Erre nagyon gyakran gondolok, mert természetesen sohasem volt bátorságom őt erről megkérdezni. De én nem lennék képes. De lehet, hogy ő igen. Mert azt gondolom, csodálatos, hogy János nagybátyám boldoggá avatási eljárása el tud kezdődni. De azt gondolom, hogy ugyanennyire édesanyám is rászolgált erre. Bár én magam azt gondolom, hogy ő már szent. Eljárással vagy anélkül, de egy szent.

Lengyel–magyar Antigoné

Igen, ő a lengyel–magyar Antigoné, pontosan ez a megnevezés illik rá. Azzal, hogy kevés ilyen példáról tudok, mint amilyen az övé volt. Mert itt nemcsak arról volt szó, hogy a testvér milyen elszántsággal harcolt a bátyja kiszabadításáért, de arról is, hogy mindezt milyen szellemben tette. Az, hogy mindketten milyen mélyen és bölcsen hittek. Mert anyám nagyon mélyen hívő volt, ami a nagybátyám hitét érinti, ahhoz semmi kétség sem fér. De, ahogy mondtam, anyám bölcsen volt hívő. Semmi köze sem volt az ilyen lengyel formális katolicizmushoz. Mert anyám mindig azt gondolta, hogy katolikusnak választásból, nem megszokásból kell lenni. Hogy katolikusnak az evangélium szellemében, nem annak ellenében kell lenni, és azt meg kell érteni és befogadni. És ehhez gondolkozni kell, nem csak utánozni a gesztusokat. Ami ma nagyon gyakran előfordul.

Az nyilvánvaló volt, hogy a nagybátyám sokat imádkozik, és hogy mélyen hívő ember, de valahogy erről nem beszéltünk, a lelkiségről beszélni amúgy is olyan intim dolog, hogy nem tudom elképzelni, hogy anyám beszélt volna erről. Voltak dolgok, amikről nem beszéltek. És a lelkiség, a belső élet, az a szféra volt, amiről nemigen lehet beszélni.

Azt hiszem, hogy édesanyám és nagybátyám egy mély lelki kapcsolatban álltak egymással. Biztos, hogy mindkettő nagy hatással volt a másikra, plusz még az édesanyjuk, aki, mint mondtam, akkor is tudott Sztálinért imádkozni, amikor az imádott fia Sztálinnak köszönhetően Szibériában volt, hát azt kell mondanom, ehhez is nagy állhatatosság kell, és ez az igazi keresztényi, vagy inkább az evangéliumi lélek ismérve. De azt hiszem, anyámnak kellett, hogy legyenek olyan pillanatai is, amikor kétségbeesett, s azt gondolta, hogy ezt már nem lehet elviselni, hogy ennyi elkövetett gonoszságot már nem lehet megbocsátani. Mert egy ponton az embernek fel kell tennie a kérdést: mennyit lehet, kell még megbocsátani? De azt gondolom, anyám végül megbocsátott. Megbocsátott, de nem felejtett. Hiszen ez két külön dolog. Megbocsátani, de nem felejteni. Lehet megbocsátani, és megpróbálni elfelejteni. Lehet megpróbálni megbocsátani. Azt hiszem, anyám ezt tette.

Hogyha nem egy wikipédia-jegyzetet kellene elmondanom Esterházy Jánosról, akkor azt mondanám, hogy a nagybátyám nagyon melegszívű, jó ember volt, aki sok jót tett a környezetében. Ezért a jóért sokat kellett szenvednie. E miatt a szenvedés miatt anyám is vele szenvedett, és e szenvedés miatt, mindkettejük törhetetlen jelleme miatt nemcsak Esterházy János, de Maria Mycielska is a menyben van. És reméljük, hogy onnan őriznek minket.

(Éles Márta fordítása)

Serény szlovákiai magyar könyvtárosok – beszámoló a Szlovákiai Magyar Könyvtárosok Egyesületének tevékenységéről

Intenzív évet tudhat maga mögött a több mint két évtizede tevékenykedő Szlovákiai Magyar Könyvtárosok Egyesülete (SZMKE). A kilencvenes évek legvégén létrejött egyesület a szlovákiai könyvtárakban dolgozó magyar könyvtárosokat, az önkormányzatoknál kulturális funkciókat betöltő alkalmazottakat és a magyar iskolák könyvtárosaiként tevékenykedő pedagógusokat fogja össze, szakmai képzéseiket szervezi és tapasztalatcseréiket segíti elő. A felnőttkort elért szervezet az utóbbi években színvonalas képzésein egyre több hazai könyvtáros szakmai továbbképzését segítette elő, ami nem kis háttérmunkával járt, jár.

A tavalyi évben ért véget az előző elnökség mandátuma, ezért 2021 márciusában tisztújító közgyűlést tartottak, majd március 31-én megszavazták az új elnökség tisztségeit. Az elnöki széket Kecskés Ildikótól Tegdes Egyházi Dóra vette át, alelnöki pozícióba Reicher Erikát választották, Roncz Melinda maradt az egyesület titkára, Fabó Máriának a gazdasági felelős tisztségét szavazták meg. Az elnökség a korábbi négy főről hétfősre bővült, így további elnökségi tagok lettek: Pethő Andrea, Smidt Veronika és Szeghy András. Az új elnökség elsődleges célja az volt, hogy a meglevő rendezvényeket, kapcsolatokat, együttműködéseket továbbra is fenntartsa, de néhány új feladatot is stratégiájuk részévé tettek.

A járványhelyzet sem akadályozta munkájukat, s az elmúlt évek gyakorlatához hasonlóan a budapesti székhelyű Országos Széchényi Könyvtár Könyvtári Intézetének támogatásával és társszervezésével a tavalyi év tavaszán két képzést is rendeztek. 2021. április 27-én Dancs Szabolcs (Országos Széchényi Könyvtár, Könyvtári Szabványosítási Iroda, irodavezető, Budapest) Szerzői jog a gyakorlatban címmel tartott online képzést az érdeklődő szlovákiai magyar könyvtárosoknak. 2021. május 18-án szintén nagyon aktuális témában, Álhírek, webbiztonság, internetes zaklatás – Mit tehet a könyvtáros? címmel valósult meg szakmai képzés, amely előadói Márföldi István (Médiatár vezető – Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, Nyíregyháza) és Zsigri Mária (gyermekkönyvtáros – Berzsenyi Dániel Könyvtár, Szombathely) voltak. A képzéseken összesen 47 hazai könyvtáros vett részt.

Az SZMKE szoros kapcsolatokat ápol a magyarországi könyvtáros szakmai szervezetekkel is, és tagjai rendszeresen részt vesznek magyarországi konferenciákon. 2021. július 8–9-én online formában került megrendezésre a Magyar Könyvtárosok Egyesületének 52. Vándorgyűlése, amelyre az egyesület egy összefoglaló videót készített.[1] A fiatal olvasókat megszólítva, az olvasást és a könyvtárakat népszerűsítve, 2021. július 14-én a Gombaszögi Nyári Táborban egy, az egyesület tagjainak könyvtárait bemutató kiállítást szerveztek, ami az Irodalmi Sátorban kapott helyett. Másnap Tegdes Egyházi Dóra (SZMKE elnök), Smidt Veronika (községi könyvtáros, Szőgyén, SZMKE elnökségi tag) és Herczeg Rita (Matej Hrebenda Könyvtár, Rimaszombat – igazgató) a szlovákiai könyvtárügyről és a könyvtárszakmáról tartottak kerekasztal-beszélgetést a tábor helyszínén.

Az utóbbi években az Egyesület többször is eredményesen pályázott, hogy tevékenységét biztosítani, illetve bővíteni tudja. A 2021-es évben négy sikeres pályázatot is magáénak tudhatott az Egyesület, így tevékenységüket tovább szélesíthették. A Kisebbségi Kulturális Alap (KKA) támogatásából egy országos rendezvénysorozatot valósíthattak meg Olvasás 21 címmel. A projekt keretében összesen 56 alkalommal valósult meg biblioterápiás csoportfoglalkozás országszerte a szlovákiai magyar közösség részére. Az egyes alkalmak általános iskolai, középiskolai és egyetemista diákok, valamint könyvtárosok, pedagógusok, érdeklődő felnőttek és nyugdíjasok részvételével zajlottak. Az irodalom- és olvasás-népszerűsítést megcélzó programok 17 településen kerültek megszervezésre: Pozsony, Somorja, Hodos, Dunaszerdahely, Bodak, Komárom, Dunaradvány, Érsekújvár, Nyitra, Ipolyság, Rimaszombat, Gombaszög, Rozsnyó, Várhosszúrét, Kassa, Nagykapos és Királyhelmec. A biblioterápiás csoportfoglalkozások lényege, hogy az irodalomterápia módszerével a mindennapi élet kihívásaihoz lelki erőforrást nyújtson a résztvevőknek. A foglalkozások három szakmai lektor vezetésével zajlottak: Bolemant Lilla (szerkesztő, nőjogi szakértő, irodalomkutató, irodalomterapeuta, Phoenix Polgári Társulás – elnök, Womanpress Kiadó – ügyvezető), Tegdes Egyházi Dóra (SZMKE elnök, Gömöri Művelődési Központ, Rozsnyó), Kiss Tímea (The Grund, ifjúságsegítő, magyar–angol szakos tanár, Komárom).

Egy másik, a KKA-nál támogatást nyert projekt keretében a weblapjukat fejlesztették, amelynek eredménye egy könyvtári módszertani anyagokat gyűjtő adatbázis. A Könyvtári foglalkozások gyűjteménye jelenleg 12 foglalkozástervet tartalmaz, de hosszú távú céljuk az, hogy tovább bővüljön a szlovákiai magyar könyvtárosok jó gyakorlataival. Az adatbázis nem mellékesen azt a célt is szolgálja, hogy inspirációt, motivációt nyújtson az egymástól távolabb tevékenykedő szakembereknek. Az egyes foglalkozástervek letölthetőek és szabadon felhasználhatóak, adaptálhatóak.

A Bethlen Gábor Alap (BGA) támogatásával egy szakmai kiadvány is elkészült, amely a Közös úton címet viseli, s amely az egyesület elmúlt 22 évének tevékenységét foglalja össze. A kiadvány elektronikus formában megtekinthető és letölthető az Egyesület weboldaláról.[2]

A BGA által támogatott másik projekt keretében két szakmai műhelynap valósulhat meg. Az első műhelynap 2022. április 22-én online formában került megrendezésre, célcsoportját az iskolai könyvtárosok és pedagógusok alkották. A szakmai programot Tegdes Egyházi Dóra (SZMKE elnök, Gömöri Művelődési Központ, Rozsnyó – kisebbségi kulturális menedzser) és Fülöp Éva (iskolai könyvtáros, hitoktató – Márai Sándor Alapiskola és Gimnázium, Kassa) biztosították. Az aktív tudás- és tapasztalatcserét megcélzó műhelyfoglalkozáson 14-en vettek részt az ország különböző pontjairól.

A második szakmai műhelynap június 23-án, Muzslán a Községi Könyvtárban kerül megrendezésre jelenléti formában, amelyre a községi könyvtárosok jelentkezését várják. A foglalkozásokat és az előadásokat az Egyesülete elnöke, Tegdes Egyházi Dóra és Kecskés Ildikó (az SZMKE volt elnöke, jelenlegi tagja) tartják majd.

Ezek mellett az idén két online képzés is megrendezésre kerül a tavaszi-nyári időszakban az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtári Intézetének támogatásával és társzervezésével. Május 5-én a képzés fókuszába az olvasásfejlesztés került. Az Ötletek, módszerek a könyvtári olvasásfejlesztéshez című képzési napon közel kéttucat könyvtáros vett részt. Szó volt az olvasóvá nevelésről, az olvasási szokásokról és a szöveg nélküli képkönyvek (silent book) módszertanáról is. A képzési nap szakelőadói a budapesti Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum munkatársai voltak: Péterfi Rita (főigazgató) és Goda Beatrix (könyvtáros). Június 13-án a képzés keretében a speciális olvasói csoportokkal foglalkoznak majd a résztvevők.

Az OSZK Könyvtári Intézetének jóvoltából a képzések ősszel is folytatódnak. Az egyik témaköre a könyvtári digitalizálás lesz, a másik képzésen pedig a könyvtári marketinggel ismerkednek meg a könyvtárosok. Az Egyesület szeptember 22-én Komáromban a Szinnyei József Könyvtárban szervezi meg szakmai napját, amelynek keretében előadásokkal és workshopokkal is készülnek. A programokról az Egyesület weboldalán és közösségi oldalán lehet majd információt kapni. A kör tehát bezárul, illetve az élet folyik tovább, ahogy az Egyesület lelkes tagjai is fáradhatatlanul dolgoznak tovább a szlovákiai magyar olvasókért, közösségért, kultúráért.

Fried István: „Addig repűlni, hol csak fény lakik”. Egy Kazinczy-pályakép vázlata

(Kováts Dániel szerk. és utószó) Győr, Kazinczy Ferenc Gimnázium Az Iskoláért és az Anyanyelvért Alapítványa, 2020, 208 p.

Fried István, a Szegedi Tudományegyetem emeritus professzora 2020-ban a hatodik olyan kötetét jelentette meg, amelyben a Kazinczy Ferenc életével és munkásságával foglalkozó tanulmányait adta közre, szokás szerint gazdagon illusztrálva. A kiadványnak ezúttal az alcíméből érdemes kiindulnunk ahhoz, hogy megfelelő értelmezési keretet találhassunk az itt közölt tanulmányokhoz. Egy Kazinczy-pályakép vázlata: hirdeti ez az alcím, amely jól mutatja azt – a történészt, irodalomtörténészt stb. egyébként gúzsba kötő – eredendő tehertételt, hogy egy teljes(ségre törekvő) Kazinczy-életrajzot megírni szinte lehetetlenség, s nem is feltétlenül egyszemélyes vállalkozás keretein belül képzelhető el. Az író, költő, műfordító, nyelvújító, közéleti személyiség felmérhetetlenül gazdag életműve számtalan nézőpontból s szempontrendszer szerint vizsgálható, és ez a termékeny életpálya a Kazinczyról eddig megjelent könyvtárnyi irodalom ellenére is kimeríthetetlen tematikai tekintetben. Így óhatatlanul is „csak” annyi marad a Kazinczyval foglalkozó tudós számára, hogy ezt a hatalmas életművet töredékesen megismerhesse és megismertethesse. Talán szét is feszítené a monografikus kereteket ennek az életrajznak a megírása, de az sem elképzelhetetlen, hogy a „Kazinczy-jelenség” a maga teljességében megragadható és/vagy leírható.

Fried professzor a maga szerénységével „csupán” egy vázlatot kínál e kötetében, amelyben hét tanulmányt (ezek közül három már korábban megjelent) tár az olvasóközönség elé. Azonban ez a „vázlat” önmagában is felér egy életrajzzal, hiszen a professzor úr a korábbi munkáihoz hasonlóan ebben a munkájában is fontos kérdések felvetésével s azok megválaszolásával gazdagítja a Kazinczy Ferencről szóló eddigi tudásunkat. Az első tanulmány a Kazinczy-életrajz megírásának problémáit vizsgálja, s arra keresi a választ, miért nem született meg eddig egy ilyen biográfia. A második írás azt ecseteli, milyen úttörő szerepet játszott a széphalmi mester a magyar irodalomnak a külfölddel való megismertetése terén.

A következő közleményben A sajka című szonett kapcsán elmélkedik Fried István arról, hogy bár Kazinczy a költészet terén kevés jelentős művet alkotott, nem szabad elfelejtenünk „a műfaji tónusok rendszerbe szervezésére történő igyekezetet”. (71. p.) Olvashatunk a kötetben arról is, hogy tévútra vitte-e Kazinczy irodalom- és nemzetszemlélete az országot (itt a szerző Kelet-Közép-Európa népeinek hasonló „nyelvújítási” törekvéseivel veti egybe a Magyarországon lezajlott változásokat), vagy hogy miként változott az évtizedek során Kazinczynak a művész feladatáról vallott felfogása. Szó esik továbbá Kazinczy utolsó éveiről, arról, hogy az akkoriban lezajlott nemzedékváltás új irodalmi rend és új nemzetfelfogás megteremtését is maga után vonta. A kötetet záró tanulmány a széphalmi mester időszerűségével foglalkozik; Fried István itt rámutat arra, hogy új források bukkantak fel, kritikai kiadások születtek Kazinczy munkáiból, új szempontok is felmerültek a pálya értelmezése kapcsán, de Kazinczy szerepe máig megkerülhetetlen.

Az utóbb megfogalmazott gondolatokból is következik az, hogy a mester személye és életműve továbbra is bőségesen szolgáltat kutatható témákat. Fried István is többféle nézőpontból közelít ehhez a kimeríthetetlen kincsesbányához, ám írásainak közös nevezője az, hogy azt az embert ábrázolják, aki korántsem volt tökéletes, de aki hitt a saját igazában, közben pedig egy kicsit jobban megismerhetjük a Kazinczyt körülvevő világot is. A kötet tanulmányai nem csupán az önmagával vívódó és a kortársaival is gyakorta polémiákba bocsátkozó írót és magánembert mutatják be, hanem Kazinczy művészi felfogását, szerepvállalásait is, ám mindegyik közleményben hangsúlyos az, hogy a széphalmi alkotó éltető kölcsönhatásban működött a környezetével. Fried István mélyfúrásokban ábrázolja azt, hogyan befolyásolta Kazinczyt az őt körülvevő szűkebb vagy tágabb világ, de azt is, hogyan hatott ő és az általa megteremtett életmű a világra. S nem csupán a saját korára sugárzott ki az ő szellemisége, mert a mai napig hat. E kiadvány egyértelművé teszi: Kazinczy ugyan sokat tett az irodalomért (írt, fordított, szerkesztett, kapcsolatot teremtett a külfölddel, esztétikai nézeteket fogalmazott meg, csiszolta az olvasóközönség ízlését stb.), mégsem tekinthetjük őt csupán irodalmárnak. Fried professzor úr az általa felhalmozott tudás birtokában e könyvében is biztos kézzel vezérli az olvasót a bonyolult problémák labirintusában, és remélhetőleg még számos újabb munkával fogja gyarapítani az ismereteinket. Hatodik Kazinczy-kötetét is bátran ajánlhatjuk mindenkinek, aki érdeklődik a széphalmi mester és munkássága iránt.

Bodnár Krisztián

Ballabás Dániel – Pap József (szerk.): Parlamentarizmustörténeti tanulmányok

Eger, Líceum Kiadó, 2020, 380 p. /Képviselők és főrendek a dualizmus kori Magyarországon I./ /Az Eszterházy Károly Egyetem Történettudományi Doktori Iskolájának kiadványai/

Az egri Eszterházy Károly Egyetem (2021 nyarától-őszétől viselt nevén Eszterházy Károly Katolikus Egyetem) gondozásában megjelent tanulmánykötetről elmondhatjuk, hogy hatalmas kutatómunka eredménye. Egy 2015 és 2020 között lezajlott projekt során az együttműködésben részt vevők összeállították a dualizmus idején országgyűlési képviselői vagy főrendiházi tagságot vállaló személyek archontológiáját – amit e kiadványsorozat önálló köteteként publikáltak –, jelen kötetben pedig a témához kapcsolódó (részben korábban már kiadott) tanulmányokat gyűjtötték össze. Az elvégzett munka súlyát az is jól mutatja, hogy három monográfia s több disszertáció és tanulmány is megszületett a vállalkozás eredményeként.

A szóban forgó kötetben hét szerzőtől 13 tanulmányt olvashatunk. A kiadvány elején Pap József három írása szerepel. Az elsőben a képviselő-választási eredmények regionális elemzését olvashatjuk; a másodikban a szerző arra keresi a választ, hogy a hivatalos felekezeti semlegesség időszakában léteztek-e felekezeti alapú szerveződések Magyarországon; a harmadik a városi képviselet jogi szabályozásának folyamatát tekinti át, mélyenszántó társadalomtörténeti elemzéssel egybekötve.

Gerhard Péter a Pest-Budán s Budapesten 1861 és 1918 között lezajlott választásokat elemzi, s a megválasztott képviselők vallását, társadalmi státuszát, foglalkozását kutatja. A vizsgálat végeredménye szerint a megválasztottak között sok volt a jogvégzett személy, és nagy részük az 1848–49-es eseményekben is tevékenyen részt vett. Szendrei Ákos a partiumi városok képviselőinek társadalomtörténeti áttekintésére vállalkozott, és hangsúlyozottan az elemzés lehetőségeire, valamint módszertani kérdéseire összpontosított. A Pál Judit – Vlad Popovici szerzőpáros az 1848–49-ben képviselői megbízatást vállaló erdélyi politikusok prozopográfiai elemzését végezte el, feltérképezve későbbi pályafutásukat is, s rámutatnak arra, hogy a képviseleti intézmények szempontjából mintegy két évtizedes átmenetről lehet beszélni, amelynek végpontja a modern parlamentarizmus lett.

A következő egységben Ballabás Dániel írásai szerepelnek, szám szerint három. Az elsőben egy eddig alig kutatott témát, a dualizmus kori magyar főnemesség társadalomtörténetét veszi górcső alá. Szekfű Gyula Három nemzedék című munkájától kezdve áttekinti a vonatkozó irodalmat, s arra keresi a választ, hogy az egyes időszakokban kiket tekintettek főnemeseknek. A második tanulmány hasonló témát érint: ennek megállapításai szerint a főrendiház 1885. évi reformja sem hozott létre egy zárt főnemesi társadalmi réteget, abból ki-, de abba bekerülni is lehetett. A harmadik írás az örökös jogon főrendiházzá taggá vált személyek vizsgálatát nyújtja.

Ezt követően Tóth-Barbalics Veronika szintén három közleményét olvashatja az érdeklődő. Ezek ugyancsak a főrendiház működésébe engednek bepillantást, széles körű társadalomtörténeti áttekintést is nyújtva. Az indigenák (azaz a honfiúsított személyek), az élethossziglan kinevezett és az élethossziglan választott felsőházi tagok „kollektív életrajza” révén mutatja be a szerző a korabeli országgyűlések egy-egy jelentős csoportját. A kötetet Ballabás Dániel írása zárja; a szerző szintén az 1885. évi változásokat alapul véve mutatja be, hogy a főrendiházi reformot követően már a földadó is feltételévé vált az örökös főrendiházi tagságnak.

Habár a fenti áttekintés meglehetősen vázlatos, talán láthatóvá válik belőle az, hogy a dualizmus korának parlamentarizmustörténete számos új eredménnyel szolgálhat. A téma az elmúlt évtizedekben sok kutató érdeklődését felkeltette már, ám jelen kötet is bizonyítékot szolgáltathat arra, hogy bőven akadnak megválaszolatlan kérdések, valamint hogy eddig kevesebb figyelemre méltatott források bevonásával és új vizsgálati szempontok alkalmazásával mind a kutatható témák, mind az elért eredmények köre jelentős mértékben bővíthető. A szóban forgó kiadvány néhány elméleti jellegű tanulmány mellett főként társadalomtörténeti kutatásokon alapuló írásokat tartalmaz, s több kisebb-nagyobb csoport (budapesti képviselők, főrendi házi tagok) „kollektív életrajzát” is megismerhetjük. Az érdekes kérdéseket boncolgató tanulmányok azonban vélhetően nehezebb olvasmányok lesznek a nem szakemberek számára, hiszen a szövegeket számos táblázat és grafikon gazdagítja. Ennek ellenére is azt mondhatjuk, hogy a fentebb ismertetett kötet sok új eredménnyel gazdagítja a történetírást, hiszen csak kevés olyan történeti munkával találkozhatunk, amelyek mélyfúrásokkal vizsgálják a dualizmus korának magyarországi parlamentarizmusát. Mindehhez természetesen olyan módszertani újítások is szükségeltettek, amelyek a régebbi korok történetírói számára még nem voltak adottak. És remélhetőleg e folyamat nem áll meg ezen a ponton, hanem még számos hasonló kiadvány fogja részleteiben is elemezni a parlamentarizmus kérdéseit.

Bodnár Krisztián

Peres Imre: A halál fullánkja. Eszkatológiai reménység vagy emberi reménytelenség a halál küszöbén

Debrecen, Patmosz, 2021, 144 p. /Patmosz Könyvtár, 11./

A halállal és a túlvilággal kapcsolatos általános emberi gondolkodásról, elképzelésekről szól Peres Imre professzor legújabb kötete, melyhez az alapot az Új Szó és a Vasárnap hasábjain megjelent gyászhirdetések (-hírek, -évfordulók, temetést követő köszönetnyilvánítások stb.) szolgáltatták; a merítés egyéves időbeli szakaszra vonatkozik, konkrétan az e lapokban 2020. március és 2021. március között megjelentekre. A szerző által összegyűjtött mintegy 500 gyászjelentésből a kötetbe nagyjából 200 került. Ezek a napi- és hetilapban megjelent, a vershez hasonló, rímelő értesítők és emlékeztetők jobbára laikus szövegek, azaz, mint ez a könyvből is kiderül, nem igazán merül fel bennük a feltámadás örömhíre, egyfelől, másfelől a leggyakrabban nem szépirodalmi igényű alkotások, inkább versbe szedett állítások, s ilyen voltukban sem egyediek, hanem többnyire egymás variánsai. Nem szorul külön bizonyításra, hogy e nép ajkán termett szövegecskék jelentése, üzenete, felépítése és formavilága sablonszerű, s egy-egy újabb gyászjelentés nyilván úgy születik, hogy a hozzátartozók kiválasztják a valaha már megjelentek közül a nekik legjobban tetszőt vagy az ő érzéseikhez vagy akár az elhunythoz legjobban illőt. Álljon itt illusztrálásra a könyv utolsó idézete; egy fiatal pár tragikus halálának tizedik évfordulóján jelent meg a Vasárnap tavaly február 16-i számában: „Nyugodjál békében, legyen édes álmod, / Örökké emlékezni fog rád szerető családod.” A kötetben – mint mindegyik idézethez tartozóan – lábjegyzetben szerepel az elhunyt neve is, hiszen a gyászjelentés részeként ez is megjelent az újságban (s ezzel maguk az emlékezők tették publikussá a szöveget). Látható, hogy a kétsoros első része lényegében az elhunytnak szóló jókívánság, a második pedig fogadalom: a család magával a fizetett hirdetéssel is kifejezi azt, hogy emléket kíván megőrizni és állítani, így az idézett vers részben – természetesen – önreprezentáció is.

Peres Imre több szempontból vizsgálja és dokumentálva elemzi ezeket a külön műfajt is alkotó sajtószövegeket. Az egyik ilyen szempont a célközönség. A szerző itt rámutat a társadalom szekularizációjára, pontosabban arra, hogy megrázó helyzetben (s a haláleset, ugye, feltétlen az) még a hívők is világiasodnak, nem reménnyel telten gondolkodnak és éreznek, mert „a halál közelében ugyanúgy kétségbe esnek, keseregnek, lázadnak, vagy olyan szövegeket közölnek, amelyek reménytelenek és már-már materialisztikusan hatnak”. A példák közül álljon itt egy részlet egy középkorú férfi halála tizedik évfordulójára a családja által közzétett versből: „Mondanánk, de nincs kinek. / Elvesztettük már a hitet.” A szerző a későbbiekben is vizsgálja, hogy a közölt jelentéseknek van-e egyházi (vallási, hitbéli) jellege, avagy részben vagy teljesen világi jelentéseket hordoznak, vagy ahogy ő írja, a szöveg „teljesen emberi síkon mozog, és az embereken kívül más dimenzióval nem is számol”. Fontos ez, hiszen az elemző – tanszékvezető egyetemi tanár – református lelkész, tehát az ő szemszöge közvetíti számunkra az információkat, s ezek értelmezésekor ez az elsődleges szempont. (Egy néprajzos vagy egy irodalmár nyilván teljesen más szemszögből tekintene a vizsgált anyagra. Vagy legalábbis részben más szemszögből, mert a szerző maga is sokféle szempontot érvényesít.)

A következő fejezet a gyászjelentési szövegek forrásait mutatja be. Sok rímes gyászhír vagy emlékezés saját termék, s ezeknél csak az a fontos, hogy szépek és meghatóak legyenek. Más szövegek költőktől átvett sorok, hiszen verset faragni nem mindenki tud. A szerző szerint még nem kutatott kérdés, hogy a klasszikus idézetek (klasszikus költőink idézése) csak az értelmiségi gyászolókra vall-e, avagy általában bárkire. Kosztolányit, írja, elég gyakran idézik, de Juhász Gyulát is, Petőfit, Tóth Árpádot, Márait, Adyt… a sor nyilván hosszan folytatható, visszafelé menve a korokban, egészen az antik szövegtöredékekig. Nem ritka, hogy egy hatásos versidézetet átvesznek egymástól a gyászolók, azaz sok az újraközlés, a folklorizálódott mintaanyag, mint ahogy gyakorta olyan idézeteket választanak költőinktől, melyek nemcsak hogy nem gyászemlékezésre készültek, hanem – „szepulkláris kontextusban”, azaz halotti, síri szövegkörnyezetben – kiábrándítóak. A sok idézet közül lássunk két ilyen, tehát kiragadott Petőfi-sort: „Csak annyi az élet, mint futó felhőnek / Árnya a folyón, mint tükrön a lehelet.” Nem Márai-szöveg, hanem könyvének címe emelődik bele a gyászszövegbe: „A gyertyák csonkig égnek… / De emléked itt marad.” – ami jól mutatja, hogy ezek a gondosan megválogatott és kiemelten fontosnak tartott (hiszen a nagyközönségnek szánt, tehát reprezentatív célú) szövegek nemritkán klisékből építkeznek s közhelyek halmozásai. Ami természetesen nem értékítélet akar lenni, hanem megállapítás. Van ellenkező példa is, természetesen, amikor a kiválasztott szemelvény minden tekintetben (egyháziban is) megállja a helyét, íme egy Ady-részlet: „…mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az isten.” Egy helyt Peres Imre rámutat arra, hogy a versek megidézése mellett gyakoriak a dalszövegekből vett idézetek is.

A szerző vizsgálja azt is, mennyiben otthonról hozott s mennyiben szerkesztő által jobbított, csiszolt a gyászhír, amikor is a hozzátartozók által küldött „nyers” szövegen a hírt leközlő újság szerkesztője igazít egyet, ha megkérik vagy ahol ennek szükségét érzi, de általában nem ez a jellemző, hanem az, hogy a majdani hirdetés szövege otthon fogalmazódik: „Ez sokszor különböző (iskolai, gyermekkori) versemlékekből tevődik össze, amelyek magának a családnak vagy a halottnak lehettek kedvesek.” Gyakori, hogy a szöveg egy korábbinak módosított változata, „javított” vagy aktualizált, testre szabott variánsa, vagy több előzőből van összeállítva, azaz kompiláció. A megjelent szövegek, mint említettem, nem esztétikai célokat követnek, hanem, mint a szerző is állítja: „mély emberi érzelmekből fakadnak, ezért többnyire nem az a törekvés érvényesül bennük, hogy minél csodálatosabb szöveget közöljön a gyászoló család, hanem a fájdalomról adjon hírt […] Ezért a szabad alkotás, szövegkorrekció vagy annak aktuális kiegészítése, átköltése respektálandó, mivel a szöveg elsősorban a gyászüzenet hordozása végett született.”

Külön fejezet foglalkozik a gyászjelentések reprodukciójával, azaz hogy a gyászjelentések eredeti (vagy talán inkább: eredetinek látszó) szövege sorozatosan ismétlődik. Peres Imre figyelme kiterjed a versszöveg alatti formulákra („fájó szívvel emlékeznek” stb.); a temetés után közölt köszönésekre; arra, amikor az elhunytnak a társadalomért vagy a köz érdekében kifejtett munkássága is megemlítődik stb. A köszönetnyilvánítások is szólhatnak valamely közösségnek, társadalmi szervezetnek, a szerző ezekre is talált példákat: „a méhészszövetség köre, az önkormányzat, a kulturális csoport, a Csemadok érdekszövetség tagjai, vagy éppen a citerazenekar csoportja.” „Eléggé gyakoriak az olyan jellegű megemlékezések – említi ennek kapcsán –, amelyek a temetés után eléggé részletes köszönetnyilvánításba torkollnak […] Ez egyúttal azt is akarja kifejezni, hogy a halott milyen közkedvelt volt és hol volt a helye a szűkebb vagy szélesebb környezetében.”

Az emlék és az emlékezés fejezet azt járja körül, hogy nemcsak a haldoklónak fontos a tudat, hogy ne feledjék el, hanem a hozzátartozóknak is, még évtizedek múltán is megemlékeznek a születésnapjáról vagy az elhunyta napjáról. Ezért fontosak az újságban megjelenő évfordulós szövegek. Ezek az emlékezést, a nem felejtést, a fájdalmat, a hiányt tematizáló sorok „belekerülnek a gyászszövegekbe, és ott őrződnek sokáig”. Külön fejezet szól a gyászjelentések és megemlékezések leggyakoribb motívumairól: az örök elmenetel, a hátramaradt űr, az odaveszett remény, az elveszett boldogság, de például az emlékőrző ígéret is. Mindenesetre, állapítja meg a szerző, még a „könnyű álom” is gyakoribb, mint az „Isten szeretetében bízva”: a „hit alapján való szembenézés a halállal” egy-két kivételes esetre redukálódik. A halálidő komponensei tárgykörében Peres Imre aszerint osztályozza példáit, hogy (az egyébként csaknem mindig) hirtelen bekövetkezett halál okozta gyász miként fogalmazódik meg ezekben a versekben-szövegekben (a halál korán érkezik, vagy hirtelen, többnyire váratlanul stb.) „A halálidő mindig különböző és mindig egyedi” – vonja le a tanulságot. Amiről már volt szó, tehát hogy a gyászjelentéseknek csak egészen kis töredéke reflektál a vallásra és a hitre, azt a szerző a beszédes című, Biblikus ignoráció fejezetben is taglalja: „szinte minimális az utalás […] a bibliai motívumokra, könyvekre”, és ha mégis, az is inkább „csak vallásos vagy istenes hangulatú versformák szintjén marad”. E tényből posztulálja következtetését, mely „egyúttal erős üzenet a teológiának”: „fájdalmas felismerés az, hogy a halál által sújtott emberek az élet legkritikusabb pillanataiban magukra maradnak”, valamint a következő összegzést: „A gyászjelentések elemzése, amit e könyv első részében végeztünk, óriási mementót jelent az egyháznak, illetve az egyház teológusainak, lelkipásztorainak, tanítóinak és minden hívő embernek […] a gyászszövegekben alig találunk keresztyén vagy bibliai motívumokat.” Meglehet – teszem hozzá laikusként –, a gyászolók figyelme, közvetlen a temetés előtt vagy után, automatikusan inkább az elhunytra, mint a hitükre irányul, s valószínű, hogy a friss és minden bizonnyal mélységes fájdalom is az elhunytat helyezi előtérbe, emeli piedesztálra, ideiglenesen tehát Isten elé is. Talán épp az ilyen gyásztól magukba roskadt hozzátartozókra vonatkozik az ismert bibliai rész is, mely a hitet és a krisztusi út követését mondja fontosabbnak: „Kövess engem, és hagyd a halottakra, hogy eltemessék a halottaikat!” (Mt 8,22) A „halottak” alatt itt alighanem azokra kell gondolni, akiket a gyász csak a temetésre tesz alkalmassá, minden egyébre megbénít.

A temetői vagy gyászpoézis értékszintje c. fejezet előbb megállapítja, hogy a szövegek alapján elmondható: a temetések zöme polgári jellegű volt. Sőt, feltételezhetően „az egyházi temetést igénylők is sok esetben egyáltalán nem ápolnak kapcsolatot az egyházzal”. A szociál-etikai és familiáris elemek c. fejezet egyenként számba veszi az elhunyt családja gyászmunkájának ismérveit-jellemzőit: családsirató eszkatológia, a halott visszavárása (a róla való álmodással akár), hiány-eszkatológia (az idő nem gyógyítja a megsebzett szívet), a megszépítő emlékezés (megszépített eszkatológia), az elhunythoz való ragaszkodás (elengedés nélküli eszkatológia), a felejtés nehézsége (felejtés nélküli eszkatológia), az elmaradt elbúcsúzás feletti bánat, az emlékezés, bánatőrzés, a hitevesztett eszkatológia stb.

A szepulkáris-antropológiai elemek fejezetben arról van szó, hogy a halállal, a temetéssel a hozzátartozók felől „a hangsúly főleg a testre, nem pedig a lélekre esik”, vagyis „az itt közölt számtalan halálhírből és gyászmegemlékezésből az tűnik ki erőteljesen, hogy íróik és vallóik leginkább csupán emberi síkon mozognak, ezért a halál tényét zömében csak antropológiai oldalról szemlélik és értelmezik”. Ilyen értelemben tehát ezek a szövegek azt is tükrözik, hogy a gyászolók hívők-e, s ha igen, mennyire mélyen és aktívan.

Peres Imre könyvében egy saját gyászverset is közöl (Vers epilógus gyanánt: Gyermekként féltem a temetőtől. Bíró Dezső madi gondnok emlékére), mintegy autentikus ellenpéldájaként a munka fő részét kitevő megemlékezésversek döntő többségének. A bőséges szakirodalom után csaknem félszáz oldalnyi szemelvénygyűjtemény zárja a kötetet, konkrét és adatolt, a két nevezett lapban megjelent gyászversekből. Kiváló szakmunka, mely bizton számíthat a laikus olvasóközönség érdeklődésére is. S nem lepne meg, ha majdani gyászversek forrásaként is szolgálna.

Csanda Gábor

Impresszum 2022/3

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t XXIV. évfolyam

Főszerkesztő: Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke: Öllös László

TANULMÁNYOK

GYURGYÍK LÁSZLÓ: Quo vadis? A szlovákiai magyarsághoz tartozók (száma) a 2021. évi népszámlálás nemzetiségi és anyanyelvi adatai alapján
LAMPL ZSUZSANNA: A „hatalmas vonzerővel bíró ideál”, avagy a szabadidő létrejötte és alakulása Csehszlovákiában (is)
BAKI ATTILA: A kőkeszi plébánia anyakönyvének bejegyzései
SZABÓ SZILVIA: Összes tudásunk a családból származik
GAUČÍK ISTVÁN: „Az ország egyik legrégibb és legéletrevalóbb egyesülete”. A Pozsonyi Szőlőművelők Egyesületének tevékenysége és társadalmi szerepe (1861–1918)
FEDINEC CSILLA – CSERNICSKÓ ISTVÁN: A területiség elvének megjelenése a pénzjegyeken: két közép-kelet-európai példa
HELTAI JÁNOS: (In)szekuritizáció és felebaráti szeretet

KÖZLEMÉNYEK

FÜLÖP LÁSZLÓ: Panni Török Balázs hagyatéka

KÖNYVEK

Liszka József: Monumentumok. Szakrális (és „szakrális”) kisemlékek a Kárpát-medencében (Magyar Zoltán)
Jana Šturdíková: Châteaux po našom (Csehy Zoltán)
Marta Stojić Mitrović: Evropski granični režim i eksternalizacija kontrole granica EU. Srbija na Balkanskoj migracijskoj ruti (Vataščin Péter)
Bálizs Beáta: Veres róka, vörös bársony, piros rózsa. A piros/vörös a magyar nyelvben és kultúrában (Sándor Anna)
Molnár Andrea (szerk.): Teleki József. Tanulmányok az Akadémiai Könyvtár alapítójáról és a Magyar Tudományos Akadémia első elnökéről (Bodnár Krisztián)
Kovács Kálmán Árpád (szerk.): Nemzetiségek és törvényhozás Magyarországon (Bodnár Krisztián)
Kedves Gyula – Pelyach István (szerk.): Az 1848–1849. évi országgyűlés mártírjai. Perényi Zsigmond báró (Bodnár Krisztián)
Csernicskó István: Az ukrajnai többnyelvűség színe és fonákja (Gazdag Vilmos)
Sik Domonkos: A modernitás rétegei (A.Gergely András)
Köteles Szabolcs: Összepréselve. A szlovákiai magyar pártok 1998-as egyesülése (Csanda Gábor)

Quo vadis? A szlovákiai magyarsághoz tartozók (száma) a 2021. évi népszámlálás nemzetiségi és anyanyelvi adatai alapján

Bevezetés

2021 januárjában a Szlovák Statisztikai Hivatal ismertette az előző évi népszámlálás – pontosabban a személy-, ház- és lakásösszeírás – első eredményeit. A közzétett adatok szerint Szlovákia lakosságának a száma 5 449 270 főt tett ki, ez 52 234 fős növekedést jelent az előző, 2011. évi népszámlálás adataihoz viszonyítva. A (cseh)szlovák népszámlálások történetében a II. világháborút követő időszakban ez volt a 2. legkisebb népességszám-növekedés. A lakosság száma ennél kisebb mértékben csak az ezt megelőző évtizedben növekedett, 17 581 fővel.

A 2021. évi népszámlálás lefolyása több szempontból is eltért a korábbiaktól: teljes mértékben elektronikus módon zajlott. A ház- és lakásösszeírás, mely 2020. június 1-jén kezdődött és 2021. február 12-én fejeződött be, teljes mértékben a helységek – városok és falvak – feladata volt, a lakosság közvetlen részvétele nélkül zajlott.

A személyösszeírás első szakasza február 15-e és március 31-e között, a népszámlálás második, asszisztált szakasza május 3-tól június 13-ig tartott. A személyösszeírás során a lakosokra vonatkozó adatok egy része a rendelkezésre álló adminisztratív, hivatalos adatbázisokból lett biztosítva. Az adatok további része származott közvetlenül a lakosságtól, akik a statisztikai hivatal honlapján megjelenő űrlap kérdéseit válaszolták meg, a későbbi, asszisztált szakaszban asszisztensek segítségével. A 2021. évi népszámlálás nóvuma, hogy első alkalommal kérdeztek rá az ún. második nemzetiségre is. Egy második nemzetiséghez tartozónak a lakosság 5,6%-a, 306 175 fő vallotta magát.

Dolgozatunkban a 2021. évi népszámlálás során a magyarsághoz tartozók számát befolyásoló összetevőket vizsgáljuk meg, így a nemzetiség és az anyanyelv összefüggéseit, amit a 2021-ben bevezetett 2. nemzetiségre történő rákérdezés is tovább árnyalt.[1] Valamint kísérletet teszünk a nem válaszolók, ismeretlenek magas számából, arányából adódó kérdések tisztázására is.

1. Nemzetiség és anyanyelv

A (cseh)szlovák népszámlálások minden alkalommal rákérdeztek a lakosság nemzeti hovatartozására. Ezzel szemben az anyanyelvre (a nemzetiségi hovatartozásra történő rákérdezés mellett) csak 5 alkalommal: 1970-ben, 1991-ben, 2001-ben, 2011-ben és legutóbb 2021-ben kérdeztek rá.[2] A 2. nemzetiségre, mint már említettük, az utolsó, 2021. évi népszámlálás alkalmával kérdeztek rá első alkalommal.

Azt, hogy mit is értünk nemzetiség, valamint anyanyelv alatt, először a szlovákiai népszámlálások során használt definíciók segítségével közelítjük meg.

„Nemzetiség alatt valamely személynek egy adott nemzethez, nemzeti(ségi) vagy etnikai kisebbséghez tartozását értjük. A nemzetiség megállapítása szempontjából nem mérvadó sem az anyanyelv, sem pedig az a nyelv, melyet az adott állampolgár leginkább használ vagy jobban bír, hanem saját meggyőződése, elhatározása a döntő. A 15 évesnél fiatalabb gyermekek nemzetiségét a szülők nemzetisége szerint kell feltüntetni. Ha a szülők különböző nemzetiségűnek vallják magukat, egyikük (kölcsönös megegyezés alapján választott) nemzetiségét kell beírni. Az egyéb rovatba az itt fel nem tüntetett, valós nemzetiséget írja be.”[3] A 2021. évi népszámlálás során alkalmazott definíció: „A nemzetiség egy személy nemzethez, nemzeti kisebbséghez vagy etnikai csoporthoz való tartozását jelenti.”[4]

„Anyanyelv alatt azt a nyelvet értjük, amelyen a szülők a megkérdezettel gyermekkorában leginkább beszéltek. Ha a szülők nyelve eltérő, a gyermek anyanyelveként azt a nyelvet kell feltüntetni, amelyen az anya beszélt vele. Az anyanyelvre vonatkozó adatnak nem kell azonosnak lennie a nemzetiségre vonatkozóval. Az egyéb rovatba az itt fel nem tüntetett, valós anyanyelvét írja be.”[5] A 2021. évi népszámlálás során alkalmazott definíció: „Az anyanyelv az a nyelv, amelyen a lakos szülei beszéltek vele gyermekkorában.”[6]

Mint a definíciókból kiviláglik, a nemzetiség meghatározásánál az egyénnek egy nemzeti közösséghez való tartozását meghatározza a nyilatkozó meggyőződése, elhatározása, s nem mérvadó, hogy mely nyelvet tartja anyanyelvének vagy mely nyelven beszél jobban. Az anyanyelvre történő kérdés a nemzetiségnél egyértelműbb, tulajdonképpen azt tudakolja, hogy milyen nyelven beszéltek gyermekükkel a szülei, eltérő nyelvű szülők esetében édesanyja. Az anyanyelv ilyen viszonylag egyértelmű meghatározása korántsem ilyen automatikus a társadalomtudományokban. A társadalomkutatók az anyanyelv fogalmát több értelemben használják.[7]

A Szlovák Statisztikai Hivatal definíciója elvileg lehetőséget ad a két nyelvi kultúrában felnövekvő, jelentős mértékben kettős kötődésűek anyanyelvének a valós viszonyoknak megfelelő bevallására is.

Az etnikai kötődés nemzetiségi és anyanyelvi adatok szintjén történő feltárása a (cseh)szlovák népszámlálási gyakorlatban több szempontból is eltér egymástól. Szlovákiában, de tágabb térségünkben is a nemzeti hovatartozás kategóriája sokkal erősebb politikai konnotáció hordozója, mint az anyanyelv.

Az egyes nemzetiségek számának alakulása folyamatosan a belpolitikai élet meghatározó kérdése volt. Különös figyelem kísérte ezt az egyes népszámlálások alkalmával. A népszámlálási adatokat a második világháborút követő években az etnikai tisztogatások eszközéül is bevetették.[8] A nemzetiségi hovatartozás kategóriája különböző adatlapokon, nyomtatványokon szerepel(t), továbbá a szocialista csehszlovák érában a személyazonossági igazolványokban is fel volt tüntetve.

Ebből adódóan a szlovákiai magyarsághoz mint kulturális közösséghez tartozók számáról, település és társadalomszerkezeti megoszlásáról nagy valószínűséggel hűségesebb képet nyújtanak az anyanyelv, mint a nemzetiség bevallása szerinti adatok. (Ugyanez tételezhető fel a többi nemzeti kisebbség esetében is.)

Az etnikai kötődések két változó alapján történő vizsgálata lehetőséget nyújt a nemzetváltási folyamatok komplexebb vizsgálatára is két népszámlálás közti időszakban. Továbbá annak felderítésére is, hogy a vizsgált időszakban erősödtek, vagy csökkentek az ilyen vagy olyan irányba mutató nemzetváltási folyamatok.

A 2., egyéb nemzetiségre történő rákérdezés nóvuma a 2021. évi népszámlálásnak. (A továbbiakban 2. nemzetiség) Egy 2. nemzetiséghez kötődés vállalásának bizonyos vonatkozásaira a továbbiakban még rámutatunk, de későbbi vizsgálatok feladata lesz tisztázni e mutató értelmezésével kapcsolatos összefüggéseket.

2. A szlovákiai magyar lakosság nemzetiség és anyanyelv szerinti összetételének alakulása 1918-tól 2021-ig

A szlovákiai magyar nemzetiségű lakosság száma 1921 és 2021 között 650 597-ről 422 065-re, azaz 228 532 fővel, 35,1%-kal csökkent. Ugyanezen idő alatt Szlovákia lakosainak a száma 3 000 870-ről 5 449 270-re, 2 448 400 fővel, 81,6%-kal növekedett. A magyar lakosság számának változása 1921 és 2021 között nem volt folyamatos. A szlovák nemzetiségűek száma 1 952 368-ról 4 567 547-re, 2 615 179 fővel, 134,0%-kal emelkedett. (lásd az F1. táblázatot is.)

1. ábra. A magyar lakosság számának, arányának alakulása 1921 és 2021 között

 

Demográfiai szempontból a szlovákiai magyar lakosság számának változását három időszakra tagolhatjuk.

1.) 1921 és 1950 között a magyarok száma csökkent. Az első világháborút követően a csökkenés a magyar középrétegek egy részének zömmel Magyarországra történő átköltözésével, a többes kötődésűek gyakran csak statisztikai nemzetiségváltásával, továbbá a zsidóság egy részének a magyarságról történő „statisztikai leválasztásával” magyarázható. A második világháború alatt és az ezt követő években egymással ellentétes előjelű folyamatok zajlottak: a Magyarországhoz visszacsatolt területeken a vegyes kötődésűek egy része újfent magyarnak vallotta magát, de a haláltáborokba elhurcolt zsidók csökkentették a magyarság számát. A magyarság száma legnagyobb mértékben a negyvenes évek második felében csökkent a kitelepítések, lakosságcsere, reszlovakizáció, deportálások következtében. Nem véletlen, hogy az 1950-es népszámlálás alkalmával 237 805-tel volt alacsonyabb a magyarok száma, mint 1930-ban.

2.) A magyarság száma 1950 és 1991 között az egyes évtizedekben csökkenő mértékben emelkedett. Az 50-es évek kimagaslóan magas növekménye kisebb részben a magas természetes szaporodásra, ennél jelentősen nagyobb mértékben a korábban reszlovakizált magyarok magyarságvállalására vezethető vissza. A 60-as években a jelentős természetes szaporodást még kiegészítette a magyar identitást vállalók egy részének „statisztikai visszatérése” a magyarok körébe. A 70-es és a 80-as években már csökkenő, de még mindig jelentős mértékű természetes szaporodást az asszimilációs, nemzetváltási folyamatok jelentős mértékben csökkentették. Ugyanakkor a rendszerváltás és az 1991. évi népszámlálás közti időszakban a korábban magát szlováknak vallók egy területileg és korösszetétel szerint is eltérő összetételű része magát magyarnak vallotta. Másrészt az 1991. évi népszámlálás során a nemzetiségek listája bővült, többek között a roma nemzetiség kategóriájával. A magukat romának vallók nem elhanyagolható része a korábbi népszámlálások alkalmával magát magyarnak vallotta.

3.) A szlovákiai magyarság népesedéstörténetének harmadik szakasza a ’90-es évektől napjainkig tartó időszak, melyet jelentős mértékű magyarságfogyás jellemez.

1991 és 2001 között a magyarok száma 47 ezer fővel, 2001 és 2011 között 62 ezer fővel, 2011 és 2021 között 36 ezer fővel csökkent. Azonban az utolsó három népszámlálás alkalmával a nemzetiségek számának változásával kapcsolatban egy korábban nem vagy alig létező problémával kellett szembesülnünk. Míg az 1980. évi és a korábbi népszámlálások időpontjában statisztikailag elhanyagolható volt az ismeretlenek, azaz a nemzetiségi hovatartozást be nem vallók aránya, 1991-ben 8 782 fő, 2001-ben 54 502 fő, a lakosság 1%-a, 2011-ben pedig 382 493 főt tett ki az ismeretlenek száma, azaz a lakosság 7%-a nem vallotta be nemzetiségi hovatartozását. 2021-ben mérséklődött a nemzeti hovatartozást tudakoló kérdésre nem válaszolók száma, 295 558 főre, arányuk az összlakosságon belül 5,4%-ra apadt.[9]

A (cseh)szlovák népszámlálások nemcsak a nemzetiségre, de öt alkalommal (1970, 1991, 2001, 2011, 2021) az anyanyelvre is rákérdeztek. A magyar lakosság száma az anyanyelvi hovatartozás szerint 1970-ben 600 249 fő volt, 1991-ben volt a kimutatott számuk a legmagasabb, 608 221 fő, a következő években a számuk a nemzetiségi adatokkal szinte párhuzamosan csökkent. 2021-ben 462 175 magyar anyanyelvűt számoltak össze. A magyar anyanyelvűek aránya az összlakosságon belül nem elhanyagolható mértékben magasabb, mint a magyar nemzetiségűeké. 1970-ben a lakosság 13,2%-a, 1991-ben 11,5%, 2021-ben 8,5%-a magyar anyanyelvű. (2. ábra, F2. táblázat)

A nemzeti hovatartozás e két mutatója eltérésének nagysága különböző okokra vezethető vissza, ennek hátterében egyebek között a vegyes házasságok arányában történt elmozdulások, de akár a kisebbségek politikai helyzetében bekövetkezett változások is állhatnak.

Az egyes nemzetiségek nemzetiségi és az anyanyelvi adatai között egy sajátos összefüggés figyelhető meg: a többségi nemzet tagjainak a száma a nemzetiség, a nemzeti kisebbségek így a magyarok száma is az anyanyelv szerinti hovatartozás alapján magasabb. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a nemzetiségi hovatartozás egyfajta „hivatalos adatnak” minősül, tekintettel arra, hogy különböző űrlapokon szerepel a nemzetiségre történő rákérdezés, az anyanyelvi kategóriának viszont nincs ilyen szerepe. A két adat aránya, eltérése jelzi az adott nemzeti közösséghez tartozás konzisztenciáját. Minél kisebb az eltérés e két mutató között, annál szilárdabbnak véljük az egyes nemzetiségek tagjainak nemzeti kötődését. A magyar anyanyelvűek száma 1970-ben 8,7%-kal, 2021-ben 9,5%-kal volt magasabb, mint a nemzetiségi hovatartozás alapján. Legkevésbé a két adat 1991-ben különbözött, 7,2%. Feltételezzük, hogy a rendszerváltást követő rövid időszakban megerősödő egyfajta pozitív jövőkép is hozzájárulhatott a magyar nemzetiségűek számának a magyar anyanyelvűek számához történő felzárkózásához. Az anyanyelv szerinti hovatartozásra 2001-ben a lakosság 1,2%-a, 2011-ben 7,5%-a, 2021-ben 5,4%-a nem válaszolt.

2. ábra. A magyarok száma nemzetiség és anyanyelv szerint, 1970–2021

3. A nemzetiség és anyanyelv szerinti hovatartozás típusai

 Az anyanyelv versus nemzetiség dilemmáját árnyaltabban is megközelíthetjük, amennyiben a két változó egymással alkotott kombinációit megvizsgáljuk. Első megközelítésben mindkét változót két értékűként kezeljük (magyar, nem magyar), ily módon az anyanyelv és a nemzetiség változók dichotómiájának első megközelítésben négy kombinációját (típusát) vizsgáljuk meg:

1. táblázat. A nemzetiség és anyanyelv szerinti megoszlás típusai

A négy típus közül legkevésbé jelent problémát, hogy a magyar nemzeti közösséghez tartozóknak tekintsük azokat, akik a nemzetiségük és az anyanyelvük szerint is magyarnak vallották magukat (MN és MA). Hasonló módon – legalábbis analitikus szinten – nem tekintjük magyarnak azokat, akik e két mutató egyike szerint sem vallottak be magyar nemzetiséget vagy magyar anyanyelvet (NMN vagy NMA). Nem elhanyagolható azonban azoknak a száma, akik csak az egyik identifikációs mutatójuk szempontjából magyarok. A szlovákiai magyarság esetében a nem magyar nemzetiségűek és magyar anyanyelvűek (NMN és MA) számának töredéke, mintegy 1/3-a – 1/5-e azoknak a száma, akik magyar nemzetiségűnek és nem magyar anyanyelvűnek (MN és NMA) vallották magukat. A két változó egymással alkotott kombinációjára vonatkozó adataink csak az utolsó három népszámlálásra vonatkozólag állnak rendelkezésünkre.

3. ábra. A magyar nemzetiségűek, anyanyelvűek és 2. magyar nemzetiségűek száma 2021-ben

Amennyiben ezek után a szlovákiai magyarok etnikai összetételéről árnyaltabb képet próbálunk vázolni, akkor azt kellene mondanunk, hogy a szlovákiai magyarság egyfajta magcsoportját azok alkotják, akik mindkét mutató szempontjából magyarnak vallották magukat (2001-ben 507 220 fő, 2011-ben 443 632 fő, 2021-ben 403 140 fő). De a szlovákiai magyarsághoz tartozik kisebb-nagyobb mértékben egy további jelentős számú személy is (79 017 fő, 79 917 fő, 77 960 fő), akik az utolsó három népszámlálás alkalmával csak az egyik mutató szerint vallották magukat magyarnak. Ily módon a kisebb-nagyobb mértékben magyar közösséghez tartozók népszámlálási adatok alapján kimutatott száma – egyfajta „etnikai potenciálja” – 586 237 fő, 523 549 fő, 481 100 fő volt az egyes népszámlálások alkalmával. (lásd az F3-táblázatot)

Hosszabb fejtegetést igényelne e két további kisebb csoport elkülönítése, behatárolása. Egyszerűbb feladatnak tűnik az 1. táblázat szerinti 3. csoport, a nem magyar (szlovák) nemzetiségű és magyar anyanyelvűek behatárolása. Egy 2000-ben elvégzett etnikai vonatkozású vizsgálat alapján ismert, hogy a magyar–szlovák vegyes házasságokból származóknak nemzetiség szerint mintegy 1/5-e volt magyar s 4/5 szlovák, anyanyelv szerint ez az arány 1:2 körül mozgott. Hasonló módon a magyar származású, de nem magyar nyelvű oktatásban részesülők 73%-a vallotta magát magyar nemzetiségűnek, de tíz százalékponttal többen, 83% vallották magukat magyar anyanyelvűnek. Más kettős kötődésre utaló mutatók (nyelvtudás, kulturális fogyasztás stb.) szerint is többen tartoztak a magyar közösséghez anyanyelv, mint nemzetiség szerint.[10]

Az anyanyelv/nemzetiség dichotómia vizsgálatának 2. típusa, a magyar nemzetiségű és szlovák anyanyelvűek csoportja, az előzőnél talán nehezebben behatárolható csoportot képez. Valószínűsíthető, hogy a magyar nemzeti közösséghez tartozás szempontjából a „magcsoport” (magyar nemzetiségű és magyar anyanyelvűek) és a külső szféra (szlovák nemzetiségű és magyar anyanyelvűek) között helyezkednek el. Egy részüket azok a vegyes származásúak alkotják, akik magyar nemzetiségűek, de nem magyar anyanyelvűek, továbbá azok a homogén magyar származásúak, akik inkább szlovák nyelvi közegben szocializálódtak, de származás szerinti nemzeti hovatartozásukat megtartották. Továbbá e csoporthoz tartozók számát növelték azok a roma származásúak is, akik (magyar nemzetiségük mellett) anyanyelvükként a romát tüntették fel.

Amennyiben a 3 népszámlálás alkalmával a magyarsághoz tartozás 3 dimenziójának alakulását megvizsgáljuk, megfigyelhetjük, hogy a magyarsághoz legalább egy mutató szerint tartozók közül a magcsoporthoz tartozók aránya nem elhanyagolható mértékben, 86,5%-ról 83,8%-ra csökkent. Viszont a csak egy mutatójuk szerinti magyarok arányának két csoportjának aránya emelkedett. Intenzívebb növekedést mutat a magyar nemzetiségű és szlovák anyanyelvűek csoportja (2,3%-ról 3,9%-ra) a szlovák nemzetiségű és magyar anyanyelvűek csoportjánál (11,2%-ról 12,3%-ra).

4. Nemzetiség és anyanyelv a 2021. évi népszámlálás adatai szerint

A 2021. évi népszámlálás alkalmával magyar nemzetiségűnek vallotta magát 422 065 fő, magyar anyanyelvűnek 462 175 fő, 2. nemzetiségként magyar nemzetiséget tüntetett fel 34 089 fő. A magyar anyanyelvűek 9,5%-kal voltak többen, mint a magyar nemzetiségűek. A 2. nemzetiség felvállalásának lehetősége „elvben” lehetőséget biztosított az egyes nemzeti közösségekhez tartozók számának növelésére. A nemzetiségi és az anyanyelvi adatok arányának eltérése 2021-ben az előző évtizedekéhez hasonló. Ez megerősíti azt a feltételezést, hogy 2021-ben a 2. nemzetiség vállalásának lehetősége érdemlegesen nem befolyásolta a magyar nemzetiségűek számát.

4. ábra. A magyar nemzetiségűek, anyanyelvűek és a 2. magyar nemzetiségűek száma 2021-ben

Ahhoz, hogy az etnikai kötődésre utaló 3 változó összefüggéseit, kölcsönhatásait megvizsgáljuk, az 1. táblázatban kimutatott összefüggések mellett tekintetbe kell vennünk a 2. nemzetiség és az anyanyelv összefüggéseit is. A 2. táblázatból látható, hogy a magyarság szempontjából a 2. nemzetiség vonatkozásában 2 kombinációnak van érdemleges magyar konnotációja: a 2. magyar nemzetiség és magyar anyanyelv (5), valamint a 2. magyar nemzetiség és nem magyar anyanyelv (7) kombinációknak.[11] A 2. magyar nemzetiség és magyar anyanyelvűek kombinációjába (5) tartozók már benne foglaltatnak az 1. táblázatban ismertetett nem magyar nemzetiségű és magyar anyanyelvűek kombinációjában (3). (A 6. és 8. kombinációknak nincs magyar vonatkozásuk.)

2. táblázat. A nemzetiség és anyanyelv szerinti megoszlás típusai

Az etnikai hovatartozás 3 változójának összefüggéseit a magyarsághoz kötődés szempontjából az 5. ábra szemlélteti.

5. ábra. A szlovákiai magyarsághoz tartozók megoszlása típusaik szerint, 2021

A 5. ábrán láthatjuk, hogy a 2. nemzetiséghez tartozók egy része már részét képezi a nem magyar nemzetiségűek és magyar anyanyelvűek kategóriáinak. A magyarsághoz tartozók számát a korábbi 2 dimenziós modellhez képest érdemlegesen csak a 2. magyar nemzetiségűek és nem magyar anyanyelvűek (2. MN és NMA) kategóriája (7) gyarapítja. 2021-ben a magyarsághoz tartozók 81,2% (403 140 fő) tartozik a magcsoporthoz, magyar nemzetiségű és nem magyar anyanyelvű 3,8% (18 925 fő), nem magyar nemzetiségű és magyar anyanyelvű 11,9% (59 035 fő), 2. magyar nemzetiségű és nem magyar anyanyelvű 3,1% (15 190 fő). (Lásd 6. ábra / F4. táblázat.) Összesen 496 290 olyan személyt számolhatunk össze 2021-ben, akik az etnikai kötődésre vonatkozó 3 kérdés közül legalább egynél magukat magyarnak vallották.

6. ábra. A szlovákiai magyarsághoz tartozók száma az egyes típusokhoz tartozók száma szerint, 2021

Az egyes típusok hierarchikus struktúráját a 7. ábra szemlélteti. Minden valószínűség szerint a magcsoporthoz tartozók rendelkeznek a magyarsághoz tartozás legintenzívebb mutatóival, míg a második nemzetiség esetében ez a kötődés sokkal lazább, vélhetőleg az esetek nagy részében inkább csak szimbolikus.

7. ábra. A szlovákiai magyarsághoz tartozás típusai az etnikai kötődés intenzitása szerint, 2021

5. Kik vagytok, ismeretlenek?

Az eddigiekben a magyarsághoz tartozók számát a népszámlálás során regisztrált adatok alapján vizsgáltuk meg. Mivel a lakosság nem elhanyagolható része a nemzeti, valamint az anyanyelvi hovatartozást firtató kérdésre nem válaszolt (5,4% és 5,7%), próbáljuk meg statisztikai eljárások segítségével megbecsülni, hogy a nem válaszolók közül vajon mekkora lehet azoknak a száma, akiket közülük statisztikai alapon a magyarsághoz tartozónak tekinthetünk. Másképpen megfogalmazva: a népszámlálás regisztrált adatai a hivatalos nemzetiségi adatok. Ugyanakkor a népszámlálási kérdőívet jelentős arányban nem kitöltők etnikai hovatartozására vonatkozó adatok nem kerül(het)tek rögzítésre. A továbbiakban statisztikai eljárások alkalmazásával próbáljuk megbecsülni, hogy mekkora részt tehet ki azoknak a száma, akik ily módon nem kerültek rögzítésre a népszámlálás során.

Felmerül a kérdés, mennyivel lenne magasabb a magyar nemzetiségűek száma, ha minden lakos kitöltötte volna a kérdőívet, vagy válaszolt volna az etnikai hovatartozást tudakoló kérdésekre. A korábbi népszámlálási adatok vizsgálataiból ismeretes, hogy az ismeretlenek aránya a településeken összefüggést mutat a települések nagyságával: minél nagyobb a települések lakosainak a száma, annál több a nem válaszoló.[12] Ezt a 2011. és 2021. évi adatok is megerősítik. (F5. táblázat.)

Mivel a magyar lakosság urbanizációs foka az országostól különbözik, ezért feltételezhetjük, hogy a magyarok részesedése az ismeretlenekből alacsonyabb lehet az országosnál. Lásd F6. táblázat. Másrészt feltételezzük, hogy a települések nemzetiségi összetétele is befolyásolhatja a nem válaszolók arányát. Ezért két alcsoportot hoztunk létre: a magyarlakta települések és a nem magyarlakta települések alcsoportját.

8. ábra. Az ismeretlenek aránya a magyarlakta és a nem magyarlakta településeken Szlovákiában

Az adatokból látható, hogy az 5000 főnél kisebb népességű magyarlakta településeken[13] (MLT) a helységek nagyságcsoportjai szerint az ismeretlenek aránya magasabb, mint az országos értékek, a MLT kisvárosaiban (5000–19 999) az ismeretlenek aránya megegyezik az országos értékekkel, a legnagyobb lélekszámú helységekben, ahol igen alacsony a magyarok aránya, de országosan jelentős számú lakosság él, az ismeretlenek aránya igen magas. Ezek alapján feltételezzük, hogy a magyarlakta települések lakosságának a részesedése az ismeretlenekből az országos érték körül mozoghat.

Egy további számítás során az ismeretleneket a helységek lakossága nemzetiségi összetételének arányában osztottuk szét az egyes nemzetiségek között. Ennek eredményeként a magyar nemzetiségűek részesedése az ismeretlenekből a kimutatott településeken 22 556 fő körül mozoghatott, azaz a magyarok várható száma 5,3%-kal magasabb a regisztráltnál.

Hasonló módon az anyanyelvi hovatartozás vonatkozásában is elvégeztük ugyanezt az számítást. Azaz a magyar anyanyelvűek részesedése az ismeretlenekből 26 039 fő körüli értékre tehető. A magyar anyanyelvűek várható száma 5,6%-kal haladja meg a regisztrált számukat. Ily módon a magyar nemzetiségűek várható száma 444 621 fő, a magyar anyanyelvűeké 488 214 fő körül mozoghat. (F7. táblázat)

A továbbiakban a 2. magyar nemzetiség vonatkozásában becsüljük meg az ismeretlenek arányát. A 2. nemzetiség vonatkozásában az ismeretlenek aránya országos szinten 11,6%.[14]

Esetükben az előző elemzésekhez képest egy további lépést is meg kell tennünk. A fentiekben már említettük (3. és 6. ábra), hogy a magukat 2. nemzetiségként magyarként identifikálók (34 089 fő) kevesebb mint fele, 44,6% (15 190 fő), gyarapítja a magyar kötődésűek számát, mivel többségük (18 899 fő), akik magyar anyanyelvűnek vallották magukat, már benne foglaltatnak a NMN és MA kategóriájában. Közülük, a már fentiekben ismertetett eljárás alapján a „magyarok többlete” 4200 főre tehető. Ebből 1872 főt, (a 4200 fő 44,6%-át) tekintünk a 2.MN és NMN kategóriába tartozónak. A magyarok „hozadéka” az ismeretlen 2.MN-ekből az előző számításoknál nagyobb mértékben alapoz valószínűségi adatokra, de tekintettel arra, hogy viszonylag kis értékről van szó, szinte elhanyagolható mértékben növeli a becslés pontatlanságát. Ily módon a 2. magyar nemzetiségű és nem magyar anyanyelvűek becsült száma (15 190 + 1872) = 17 062 fő.

Végezetül határozzuk meg a legalább 1 mutató szerint magukat magyarnak vallók várható számát a rendelkezésre álló regisztrált adatok alapján, valamint a regisztrált adatok között mutatkozó arányok, összefüggések figyelembevételével. Ezek tekintetbe vételével 520 291 főre becsülhető azon magyar személyek száma, akik legalább 1 mutató szerint magyar kötődésűek, ebben benne foglaltatik a magyarok részesedése az ismeretlenekből. (F7. táblázat)

Összefoglaló – kitekintés

Tanulmányunkban a szlovákiai magyarsághoz tartozók összetételét vizsgáltuk meg a nemzetiségi és az anyanyelvi adatok alapján. Összefüggésrendszerük áttekintése alapján meghatároztuk a magyarsághoz tartozók típusait, továbbá a magyarsághoz tartozók számát, akik legalább egy mutató alapján vallják magukat a magyarsághoz tartozónak. A nemzeti hovatartozásra vonatkozó kérdésekre jelentős számban, arányban nem válaszolók adatainak bevonásával kísérletet tettünk várható számuk megállapítására is.

Az elkövetkező időszakban a szlovákiai magyar lakosság vizsgálatainak egyik lehetséges feladata lehet megismerni az egyes típusokhoz tartozók etnikai kötődésének demográfiai és társadalmi jellemzőit.

Irodalom

Gyurgyík László 2004. Asszimilációs folyamatok a szlovákiai magyarság körében. Pozsony, Kalligram.

Gyurgyík László. Népszámlálás 2001. A szlovákiai magyarság demográfiai, valamint település- és társadalomszerkezetének változásai az 1990-es években. Pozsony, Kalligram.

Gyurgyík László 2014. A magyar nemzetiségűek településszerkezeti változásai az ezredfordulót követő évtizedben az ismeretlen nemzetiségűek adatainak a hátterében. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 4, 57–72. p.

https://www.scitanie.sk/obyvatelia/zakladne-vysledky/pocet-obyvatelov/SR/SK0/SR

https://www.scitanie.sk/storage/app/media/dokumenty/vzor-formularahu.pdf

http://portal.statistics.sk

Metodika sčítania obyvateľov z hľadiska ich príslušnosti k národnosti alebo etniku so zreteľom na materinský jazyk. 27. p. SÚ. SR Bratislava 2018 https://www.scitanie.sk/o-scitani/zakladne-informacie-o-scitani-2021#i6

Sčítanie obyvateľov, domov a bytov 2001. Bývajúce obyvateľstvo podľa národnosti, podľa materinského jazyka a pohlavia za SR, kraje a okresy. SÚSR 2002, 8. o. Továbbá: Útmutató a személyi kérdőív kitöltéséhez.

Skutnabb-Kangas Tove 1997. Nyelv, oktatás és kisebbségek. Kisebbségi adattár VIII. Budapest, Teleki László Alapítvány.

Függelék

F1. táblázat. A magyar és szlovák nemzetiségű lakosság száma, aránya Szlovákiában, 1921–2011

F2. táblázat. A magyar és szlovák lakosság száma, aránya anyanyelv szerint Szlovákiában, 1970, 1991, 2001, 2011, 2021

 

F3. táblázat. Nemzetiség és anyanyelv szerinti megoszlás 2001–2021

F4. táblázat. A szlovákiai magyar kötődésű népesség megoszlása típusai szerint, 2021

F5. táblázat. Az ismeretlenek aránya a helységek nagyságcsoportjai szerint 2011, 2021, %

F6. táblázat. A magyarok aránya a helységek nagyságcsoportjai szerint Szlovákiában 2021, %

F7. táblázat. A szlovákiai magyar kötődésű népesség várható számának megoszlása típusaik szerint, 2021

A „hatalmas vonzerővel bíró ideál”, avagy a szabadidő létrejötte és alakulása Csehszlovákiában (is)

Életünk egy meghatározott időben kezdődik, bizonyos ideig tart, majd egy meghatározott időben végződik. Ez a nagy rejtély, amely keretbe foglalja létünket, számtalan szép gondolatot szült. Kíváncsiságból megnéztem az interneten az időről szóló irodalmi idézeteket, és csak a citatum.hu honlapon 108 oldalnyit találtam. Például: „Az idő […] továbbra is múlik az események számtalan láncolatában, és egy napon kiradírozza a felettünk uralkodó sötét alakokat, kiradírozza a szüleimet, és kiradíroz engem is, de tovább múlik az utcákon, a tereken, az egész városban, s nyomában ott marad a jövő.” (Julián Fuks, brazil író, 1981) Vagy: „Az idő a legjobb, az igazi adományunk, s annak mércéje a homokóra: oly igen finom a szűk nyaka, melyen át a veres homok pereg, oly hajszálvékony a pergése, hogy jó ideig szemre egyáltalában nem fogy a homok a felső üregéből, csak a legvégén, akkor igen, akkor úgy rémlik, igen gyorsan múlik, s úgy rémlik, gyorsan múlt el az egész.” (Thomas Mann, Nobel-díjas német író, 1875–1955)

Tudományos szempontból nézve az idő multidiszciplináris kategória, számtalan tudományág foglalkozik vele. A szociológiában Émile Durkheim adta meg – a líraiságot ugyancsak nem nélkülöző – alaphangot, amikor 1912-ben a következőket írta az időről: „olyan elvont és személytelen keret, amely nemcsak egyedi létünket, de az emberi létet is magába foglalja. Olyan, mint egy végtelen tábla, melyen az egész tartam kiteríthető a szellem tekintete előtt, s amelyen valamennyi lehetséges esemény meghatározott fix viszonyítási pontokhoz képest helyezhető el.” (Durkheim 2003, 20. p.)

Ennek a „végtelen táblának”, az emberi életidőnek egyik szegmense a szabadidő. Írásomban ezzel foglalkozom. Először egy rövid áttekintést nyújtok a szabadidő geneziséről.

1. A szabadidő „születése”

Alaptézis, hogy „a szabadidő mindig a létfenntartás biztosítását szolgáló tevékenységekre fordított életidőhöz viszonyítva válik mérhetővé és érzékelhetővé, kifejezve az időháztartásban az idő egy speciális fajtájának egy bizonyos értelemben vett szabadságát”. (Fekete 2018, 27. p.) Vagyis a munkaidő és a szabadidő nem választható el egymástól, egyrészt mivel mindkettő „ugyanazon emberi lényeg megnyilvánulása” (Szalai 1976, 11. p.), másrészt a munkaidő mennyisége és tartalma nagymértékben determinálja a szabadidő mennyiségét és tartalmát.

Mint ez az összes társadalmi jelenségre érvényes, a szabadidőnek is számtalan definíciója van. Ezek általában azokat a tevékenységeket tartalmazzák, amelyeket az egyes szerzők szerint a szabadidőben végzünk. Például: „a szabadidő a pihenés, a társas érintkezések, üdülés, ellazulás, a fizikai és lelki erőforrások feltöltésének ideje, amelyet az ember a saját szükségletei, vágyai, értékrendje és aspirációi alapján szervez meg.” (Kratochvílová 2010, 4. p.) Kutatásmódszertani szempontból leginkább Szalai Sándor szociológus, akadémikus az 1964 és 1970 között végzett Nemzetközi Összehasonlító Időmérleg Kutatómunkálat magyarországi vezetőjének szavaival azonosulok, melyek szerint „a szabadidő nem fogható fel mint valami elvont kategória: konkrét vizsgálatok céljára mindenkor konkrétan kell meghatározni. Csakis a létfenntartási célú tevékenységekre (kenyérkereső munkára, kötelező társadalmi, családi, háztartási és önellátási feladatokra, az ember saját fiziológiai szükségleteinek kielégítésére stb.) fordított életidőhöz viszonyítva válik mérhetővé és értékelhetővé.” (Szalai 1976, 13. p.) Ehhez azt tenném hozzá, hogy a szabadidő nemcsak azért vagy attól szabad, hogy nem kényszerű tevékenységgel töltjük. Hanem attól is, hogy szabadon választjuk, mégpedig magát az időszakaszt és azt is, hogy ezt az időt mivel fogjuk tölteni.

A szabadidővel foglalkozó szakirodalomból kiindulva további három, egymással szorosan összefüggő tézis szögezhető le: 1. a munkaidő és a szabadidő nem mindig különült el élesen egymástól (legalábbis a tömegek számára), ez csak a modern korban következett be, ebből kifolyólag 2. a mostani értelemben vett szabadidő jelensége és maga a megnevezés is a modern kor terméke, 3. a szabadidő sosem volt független a társadalmi státusztól, mindig társadalmi osztály-, illetve rétegjellegű volt, s most is az.

A történelem során minden ismert társadalomnak megvoltak a maga munkaszüneti és ünnepnapjai, megvolt az ideje a munkának és a pihenésnek is. De az ünnep, illetve a pihenés ideje a hagyományos társadalmakban még nem volt szabadon választott és eltöltött idő.

Ezekben a társadalmakban a munka és a pihenés időszakaszai a nap folyamán egybefolytak, összefonódtak (kicsit ehhez hasonlót élhettek át emberek, családok milliói a pandémia alatt, amikor újra otthonról dolgoztak). Vitányi Iván (Vitányi 2006) szerint, aki az életmódtípusok legfontosabb kritériumának az idővel való gazdálkodást tartja, a hagyományos társadalomban az időbeosztást a szokások irányították. Az időfelhasználás additív volt: a munka volt az elsődleges, a többi tevékenység kiegészítő jellegű, de ezek is a munkához kapcsolódtak. A mai értelemben vett szabadidő nem létezett. Pedig a szabadidő fogalom máig érvényes lényegét már az ókori görög filozófusok meghatározták. „A nagy antik rabszolgatartó civilizációk talaján fogalmazódott meg először olyan tevékenység szabad megválasztásának ideálja, amelyet nem determinálnak a létfenntartás erőfeszítései. […]. Ez az ideál – melyben a hasznos munka lebecsülése az uralkodó osztály »ideológiai gőgjének« részévé vált – hatalmas vonzerővel bír, amennyiben azt az állapotot eszményíti, amelyekben az energia felszabadul a megélhetési eszközök termelésétől, s így az ember önmagának a tevékenységnek a kedvéért foglalkozik a számára vonzó tevékenységgel.” (Danecki 1973, 29–30. p.) Ezt az ideált, ami ma a szabadidő egyik része, s a közbeszédben énidőnek nevezzük, az ókori görög filozófusok ráérő időként emlegették. Például Arisztotelész azt az életszférát értette alatta, amelynek formai feltétele az ember belső és külső függetlensége, tartalma pedig a szabad szemlélődés, s ellentétben az anyagi gazdagság megszerzésével kapcsolatos tevékenységektől, nincsenek szigorúan meghatározott céljai. A ráérő időt a szabadnak születetett polgárok felső rétegei előjogának tartották. (Zborovszkij 1976, 23. p.) A ráérő idő tehát egy szűk elit monopóliumává vált, mégpedig egy nagy ellentmondás árán: „a kevesek azon áron jutnak hozzá, hogy a többieknek szinte egész életét munkaidővé alakítják.” (Danecki 1973, 28–29. p.)

A munkaidő és a munkán kívül töltött idő, amelyet modern értelemben szabadidőnek nevezünk,[1] először az ipari társadalomban különült el élesen egymástól, annak következményeként, hogy a munkahely és a háztartás, a köz- és a privát szféra is ekkor vált radikálisan ketté. A szabadidő autonóm szféra lett, a kötelességektől való megszabadulás ideje, egy olyan időszakasz, amely teret ad (akár) az önmegvalósításnak.

Ám ez nem azt jelenti, hogy az ipari forradalom bekövetkeztéig az emberek szakadatlanul, megállás nélkül dolgoztak. Hiszen egyrészt a teljesítő- és tűrőképességük biológiailag determinált volt, másrészt léteztek a munkára és a pihenésre vonatkozó, elsősorban vallási előírásokon alapuló normák. A keresztény kultúrkörhöz tartozó Európa sem hagy(hat)ta figyelmen kívül a Szentírás ószövetségi részét, amelynek már az első oldalai is tartalmaznak az időbeosztásra vonatkozó utasításokat. A Teremtő is megpihen a világ létrehozásának fárasztó munkája után a hetedik napon, amit megáld és megszentel (1Móz 2,2–3), és az embereknek is megparancsolja, hogy a hetedik napon ne végezzenek semmilyen munkát, mert ez a nyugalom napja, és ez mindenkire vonatkozik, a család összes tagjára, és minden velük élőre, beleértve a szolgálókat, sőt, a háziállatokat is, továbbá a „kapudon belül tartózkodó jövevényt”. (2Móz 20,8–11, 2Móz 31,12–13) A parancs ignorálása halálbüntetést von maga után. (2Móz 31,14–15) Az így értelmezett szabadidő tehát társadalmi helyzettől függetlenül mindenkire vonatkozott.

Jan Danecki lengyel szociológus szerint a középkori Európában, akárcsak a 20. század másik felének ázsiai, afrikai és latin-amerikai országaiban, tehát a tisztán mezőgazdasági társadalmakban a munkától szabad napok száma meghaladta az év egyharmadát. Ezek kisebb hányadát tették ki a vasárnapok és egyházi ünnepnapok, de a többi nem szabadon választott szabad nap volt, hanem a külső körülmények kényszerítő erejének következménye (elemi csapások, betegség, járvány, munkára alkalmatlan időjárás, a vegetáció természetes ciklusai stb.), amit az emberek nem pozitívumként éltek meg, hiszen mindez életkörülményeik rosszabbodását eredményezte. „Épp ezért az emberi erőfeszítések általában arra irányultak, hogy kiküszöböljék az ilyen típusú kényszer jellegű többletidőt egy olyan munkatartam elérésének céljából, amely az egész év folyamán és több évre biztosítaná az életképesség tartós újratermelését (tartalékok felhalmozása, beruházások stb. révén).” (Danecki 1973, 32. p.) Az ipari társadalommal egyidejűleg létrejövő kapitalizmus az ilyen típusú többletidőket felszámolta, „méghozzá a legkegyetlenebb módon, alkalmazva mind a gazdasági, mind a gazdaságon kívüli kényszer összes eszközeit”. (Uo.) Először egy sor ünnepnapot számolt fel. Széleskörűen elterjedt a semmittevés, naplopás bírálata. Franciaországban ez különösen jellemző volt a felvilágosodás filozófusaira, de ugyanebben játszott nagy szerepet a protestantizmus, amint arról Max Weber klasszikusnak számító A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme c. munkája tanúskodik. Itt megint csak nagy szerepet kapott a vallás, s annak célirányos magyarázata, hiszen az a fajta felfogás, mely szerint az ember csak akkor üdvözülhet, ha teljesíti Istentől kapott küldetését, ami azzal jár, hogy a munkát és a kötelességet mindenek fölé helyezi, oda vezetett, hogy a munkán kívüli összes tevékenység, a pihenést is beleértve, időpocsékolásnak, sőt, bűnnek számított. Vagyis a szabadidő mint a munkával töltött idő ellentéte negatív értelmet kapott. A protestáns etika meghatározó szerepével egyébként Marx is egyetértett, hiszen A tőke c., ugyancsak klasszikusnak számító gazdaságtörténeti munkájában a következőket írta: „a protestantizmus már az által is, hogy csaknem valamennyi hagyományos ünnepnapot munkanappá változtatta, fontos szerepet játszik a tőke keletkezésében.” (Marx 1955, 259. p., 124. jegyzet)***

A termelési technika fejlődése, amely a tudományos-műszaki forradalom következtében épp ebben az időszakban valósult meg, lehetővé tette volna azt, hogy az emberek többsége hozzájusson az életkörülményeit tartósan biztosító munkához, s egyben olyan szabadidőhöz is, amely nem kényszerjellegű, hanem szabadon választott tevékenységek űzésére szolgál, de ez ellentétben állt a szabadpiac motiválta tőkés érdekekkel, így épp az ellenkezője következett be: abban az időszakban, amikor bevezették a munkát megtakarító gépeket, konkrétan az angol munkások munkaidejét napi 12–16 órára növelték. Amint azt Marx a korabeli munkafelügyelők jelentéseire hivatkozva írja, „a tény az, hogy az 1833. évi törvény[2] előtt a gyermekeket és fiatal személyeket egész éjszaka, egész nap, vagy így is, úgy is ad libitum (tetszés szerint) megdolgoztatták” (Marx 1955, 262. p.), vagyis sor került a vasárnapra is, nem törődve az „isteni elrendeléssel”, majd a munkanap meghosszabbítása következett, végül pedig „az erkölcs és a természet, a kor és a nap, a nappal és az éjszaka minden korlátját szétrombolták”. (Marx 1955, 261. p.) Franciaországban ezt a szolgálatot a Nagy Forradalom végezte el. Ilyen körülmények között, amikor a tőkések az emberek többségének nemcsak a munkaidejét, hanem gyakorlatilag a teljes idejüket uralták, ezen emberek esetében szabadidőről szó sem lehetett. Mindez olyan fokú elhasználódáshoz, fizikai, szellemi és erkölcsi kiégéshez vezetett, ami már magát a kapitalista rendszert kezdte veszélyeztetni, s valójában a munkások csak akkor tudták kikényszeríteni a munkaidő korlátozására és pontos meghatározására is irányuló első törvényeket, amikor a munkaidő csökkentése már a tőkések kollektív érdekévé (is) vált. Mikor végre eljött az idő, hogy leszögezzék, „mikor végződik az az idő, amelyet a munkás elad, és mikor kezdődik a saját ideje” (Marx 1955, 285. p.), s megindult a munkaidő csökkentésének a lassú folyamata,[3] akkor kezdődött a mai értelemben vett szabadidő története. De „még hosszú ideig nem lehetett szó a klasszikus értelemben vett szabadidő megszerzéséről, hanem csupán annak az időnek a visszaszerzéséről, amelyet a munkástól megelőzően elraboltak” (Danecki 1973, 36. p.), hiszen a munkaidő csökkentését célzó munkásmegmozdulások első korszakát elsősorban a biológiai tönkremenetel elleni védekezés motiválta.

Egyrészt az említett politikai megmozdulások és az érdekképviselet megerősödése, másrészt a műszaki eszköztár fejlődése, a gazdaság szervezettsége és a munkatermelékenység növekedése következtében a múlt század közepére a szabadidő tömegessé vált. Egy szűk társadalmi rétegről kiterjedt a többségre. Emiatt, no meg azért is, mert ezáltal arra is lehetőség nyílt, hogy az emberek szabadidejük egy részében figyelemmel tudják kísérni a politikát, s akár közéleti tevékenységet folytassanak (Danecki 1973, 3. p.), tudományos kutatások, elsősorban az akkoriban kialakuló szabadidő-szociológia tárgyává vált. A hatvanas–hetvenes években pedig a szabadidő már a társadalmi fejlődés fokmérője. A nyugati országokban a szabadidő társadalmáról, a szabadidő civilizációról beszéltek, ezt tartották a demokratizálódás legfőbb útjának, mondván, a szabadidő tevékenységeiben valósul meg minden társadalmi réteg egyenlősége. Ugyanakkor a szocialista országokban, ahol a szabadidő szintén fontos társadalmi kérdéssé vált, a kutatók arra hívták fel a figyelmet, hogy a valóságban a szabadidő egyrészt egyenlőtlenül oszlott meg az egyes társadalmi rétegek között, másrészt a tevékenységek tartalma is élesen elütött egymástól. (Szántó 1973, 9. p.) Épp ezért olyan, „szintetikus” megoldást sürgettek, „amely egyszerre humanizálja a munkát és ugyanakkor rövidíti a munkaidőt, megteremtve az alkotómunka és az alkotó szabadidő új, magasabb rendű egységét”. (Uo.)

A hetvenes évek elejére kiderült, hogy bár Nyugaton és Keleten is csökkent a munkaidő, a munkával töltött idő mennyisége, az „effektív munkaidő” növekedett, mégpedig azáltal, hogy az emberek jövedelemkiegészítő mellékmunkákat vállaltak. Az 1964–70 közötti Nemzetközi Összehasonlító Időmérleg Kutatómunkálat[4] eredményei például azt mutatták, hogy Magyarországon a szakmunkás férfiak 18 százalékának, az értelmiségi férfiak 26 százalékának volt mellékmunkája. A mellékmunkát vállalók között a házas férfiak voltak a legtöbben: 40 százalékuk ezt az alacsony jövedelmével, 25 százalékuk pedig átmeneti pénzszűkével indokolta, vagyis az anyagi tényező volt a legerősebb motiváció (az előbbiek mellett 30% a munka érdekességére, 5% pedig egyéb okokra hivatkozott). Szántó Miklós magyar szociológus azt írta, hogy a mellékmunkát végzők aránya növekszik, és valószínűleg magasabb annál, mint amit az időmérleg-kutatásban bevallottak. Ezt a „fusi” jelenségére vezette vissza, ami kényes kérdés volt, olyasmi, amiről mindenki tudott, de nyíltan mégsem beszélt, legalábbis nem egy hivatalosnak tekintett adatfelvételnél. Azt, hogy a csökkentett munkaidő mellett az emberek további munkát vállaltak, a kutatók egy része azzal magyarázta, hogy ezek az emberek még nem tekintik értéknek a szabadidőt, Szántó viszont arra figyelmeztetett, hogy ez nem jelent törvényszerűen igénytelenséget, épp fordítva: „a gyorsan növekvő szükségletek kielégítése hajtja ezeket az embereket, és gyakran éppen a fokozott igényesség, a hétvégi szabadidő magasabb szintű eltöltésének vágya készteti az embereket a felszabadult órákról való átmeneti lemondásra.” (Szántó 1973, 16. p.) Ez a magasabb szintű szabadidő-eltöltési vágy konkrét eszközökhöz is kapcsolódott – például a televíziókészülékhez, ami eleinte még nem mindenhol volt tömegfogyasztási cikk, mert anyagilag nem mindenki engedhette meg magának –, tehát ez is magyarázza, hogy az emberek szabadidejükben is dolgoztak, azért, hogy megkeressék a szerintük magasabb szintű szabadidő-eltöltési módokhoz szükséges eszközökre fordítandó pénzt. Márpedig e téren egyre inkább motiválttá váltak, mivel a szabadidő eltöltése is áruvá, a tömegfogyasztás részévé vált, főleg a nyugati országokban, ahol egész „szabadidő-iparág” jött létre (Szalai 1976, 15. p.), de részben a szocialista országokban is. Tehát nem arról volt szó, hogy az emberek előnyben részesítették a munkát a szabadidővel szemben, hanem arról, hogy a szabadidő eltöltésére szolgáló pénzt meg kellett keresni (ami a mai napig érvényes). „A dolgozni és elkölteni stratégia egymást kölcsönösen erősítő szindrómává vált, amelynek ha nem is mindig tudatosan, de alárendeljük magunkat.” (Schor 1993, idézi Chorvát 2019, 8. p.)

A modern szabadidő legfőbb jellemzői a következők: 1. elkülönül a munkaidőtől, a kettő ellentéte egymásnak, 2. a szabadidő általánossá válik, már nem csupán egy szűk társadalmi réteg privilégiuma, hanem tömegeket érint, 3. individualizálódik, mert elsődlegesen az egyén rendelkezik felette, nem pedig társadalmi szabályok irányítják az eltöltésének módját, 4. tömbösödik.

A tömbösödés vagy „tömbszerűség” (Szalai 1976, 15. p.) abban mutatkozott meg, hogy a korábbi évekhez képest, amikor a napot sok kis szabadidőblokk tarkította, a munkaidő után és hétvégén, valamint a többhetes szabadságok alkalmával nagy szabadidőtömbök gyűltek össze (ez még inkább hozzájárult a szabadidőipar és -piac fejlődéséhez). A tömbösödést nagymértékben fokozta az ötnapos munkahétre való áttérés. 1940 és 1960 között számos országban bevezették a szabad szombatot. Csehszlovákiában ez 1966 és 1968 között aránylag gyorsan bekövetkezett, Magyarországon tovább tartott, ott ugyanis fokozatosan, öt körben, 1968. január 1. és 1982. június 30. között vezették be a szabad szombatot. (Palkó 2014. p.)

2. A szabadidő Csehszlovákiában

A 19. században tájainkon érvényes munkaügyi szabályzásra visszatekintve, Magyarországon az 1872-ben született első ipartörvény 16 órában szabta meg a munkaidő felső határát, és ezt az 1884-es második ipartörvény sem változtatta meg. A századforduló idején, amikor több nyugat-európai országban már a 8 órás munkaidőért ment a harc, Magyarországon a munkások a vasárnapi munkaszünet kivívásáért és a napi 10 órára maximált munkaidőért küzdöttek, bár némely sztrájk idején megjelent a 8 órás munkaidő követelménye is. 1910-ben a munkások 3,4 százaléka dolgozott csak napi 8 órát, 25,4 százalékuk 8–10 órát, 66,3 százalékuk 10–12 órát, 4,9 százalékuk pedig 12 és ennél több órát. A munkások zöme még az első világháború idején is napi 10–12 órát dolgozott. (Szántó 1973, 12. p.) Más forrás is utal rá, hogy 1918 előtt a Monarchia akkori cseh és szlovák területein a hivatalos munkaidő napi 11 óra volt, bár több iparágazatban ennél kevesebb. (Linhart, Vítečková 1975, idézi Chorvát 2019, 79. p.) A napi 8 órás munkaidőre való áttérés 1918-ban, nem sokkal Csehszlovákia megalakulása után következett be. 1930-ban a cipőgyáros Tomáš Baťa heti 45 órás és 5 napos munkaidőt vezetett be az alkalmazottai számára, és más gyárakban is átmenetileg csökkent a munkaidő. 1931-ben nem ment keresztül a Szociális Ügyek Minisztériumának törvényjavaslata a heti 40 órás munkaidőről, de a gazdasági válság következtében a múlt század harmincas éveiben több munkaadó így is heti 40 órára vagy még kevesebbre csökkentette a munkaidőt. (Štern 1934, Bitterman 1934, idézi Chorvát 2019, 80. p.) A munkaidő következő módosítására 1956-ban került sor, ekkor heti 46 órára csökkentették, szombaton minimum 5 órát kellett dolgozni. 1965-ben a munkatörvénykönyv maximum 46 órás heti munkaidőt rögzített. De ekkor még hatnapos volt a munkahét (a Baťa-üzem fent említett kivételével), holott már léteztek elemzések a szombati munkanap alacsony munkatermelékenységéről.

1966 augusztusában aztán a Központi Tervintézet rendelete alapján minden negyedik szombatot szabaddá nyilvánítottak, majd 1967 januárjától már minden második szombat szabad lett. Az oktatásügyre ez 1967 szeptemberétől vonatkozott, amikortól az iskolákban már csak minden páros szombaton volt tanítás. 1967 őszén 138 üzemmel egy kísérletet is végeztek az 5 napos munkahétre való áttéréssel kapcsolatban. Ennek az volt a feltétele, hogy az üzemek növeljék a munkatermelékenységet és tartsák szinten a béreket. Bár meggyőző eredmények születtek, Antonín Novotný, Csehszlovákia akkori államfője és a CSKP KB főtitkára attól tartott, hogy az 5 napos munkahét bevezetése káros hatással lesz a gazdaságra. Ezért erre csak az után került sor, amikor az ún. prágai tavasz idején a pártfőtitkári tisztségben Alexander Dubček váltotta fel Novotnýt. Az 5 napos munkahét teljes bevezetésének dátuma 1968. szeptember 29., amikortól az összes szombat szabad lett. Csehszlovákia ezzel több nyugat-európai országot is lekörözött, például a szomszédos Ausztriát, ahol az iskolai szabad szombatokat csak a hetvenes években vezették be.[5]

Mivel töltötték az emberek ezt a hirtelen jött sok szabadidőt? 1969 végén a pozsonyi Csehszlovák Munkaügyi Kutatóintézet készített egy felmérést. Silvia Valná kutatásvezető szerint a munkahét lerövidülése nem hozott különösebb változást a falusi lakosság életmódjában, viszont a nyaralókkal és hétvégi házakkal – csehül és szlovákul ún. „chata” és „chalupa”[6] – rendelkező városi lakosoknak egyszeriben több idejük lett a „chalupárstvo”-nak nevezett kedvenc időtöltésükre,[7] ami abból állt, hogy amint lehetett, máris mentek a házukba és azt építgették, szépítgették, tökéletesítgették. A dolgozó nők többsége a szabad szombatra hagyta a korábban hétközben végzett házi munkákat, viszont ezáltal a vasárnap tényleg szabad nappá vált számukra. A diákoknak is több lett a szabadidejük, a korábbi szombati tanórák azonban a maradék öt napba lettek besűrítve, ami esetenként az alapiskolások túlterheléséhez vezetett.

Az 1970-ben készült Názory 1970 c. közvélemény-kutatás szerint az 5 naposra rövidült munkahetet, bár a szolgáltatásokban és a közlekedésben okozott némi komplikációt, a megkérdezettek 48 százaléka nagyon jó dolognak, 34 százalékuk jó dolognak tartotta, 13% jónak is és rossznak is, s csupán 2% tartotta rossz dolognak. (Chorvát 2019, 79. p.) A megkérdezettek 80 százaléka válaszolt arra a kérdésre, hogy mivel tölti az újonnan nyert szabadidőt. 19% házimunkával, 15% a társas kapcsolatok ápolásával, szórakozással, tévénézéssel, önmagával való törődéssel, 12% a családdal, gyerekekkel való foglalatoskodással, 11% pihenéssel, 7% üdüléssel, turisztikával és utazással, 5% a ház és hétvégi ház körüli teendőkkel, 3% a kedvteléseivel, ugyancsak 3% kultúrára, önművelődésre és sportolásra használta fel a szabad szombatot, 2% pedig különféle munkavégzésre, hogy aztán a vasárnap tényleg szabad nap legyen. A szabad szombat pozitívumai mellett a megkérdezettek 30 százaléka negatívumokat is felsorolt. 8% az alacsonyabb bevételt, 4% azt, hogy nem lehet semmit sem intézni, vásárolni, mert a szombat „holt nap”, 3-3% a bevásárlás körüli nehézségekre (hosszú sorok, az áru minősége és az árukínálat) és a szolgáltatásokra panaszkodott, 2-2% az élelmiszer- és az egyéb üzletek zárva tartását kifogásolta, további 2% azt, hogy sokszor szombaton is kell dolgoznia, 1% pedig jelezte, hogy nincs elég szabadideje. (Chorvát 2019, 79–82. p.)

A hatvanas években más országokhoz hasonlóan Csehszlovákiában is azt feltételezték, hogy a szabadidő növekedése pozitív hatással lesz a lakosság személyiségfejlődésére és a szükségletek kultivációjára, s mindez növelni fogja a munkatermelékenységet, kedvezően befolyásolva ezáltal a gazdasági és munkaügyi szférát. A hatvanas–hetvenes években készült felmérések viszont azt mutatják, hogy az emberek Csehszlovákiában sem önfejlesztéssel, hanem leginkább az életszínvonaluk növeléséhez szükséges munkával, továbbá házi munkával, utazással, a hétvégi ház jelenséggel és tévénézéssel töltötték a szabadidejüket. (Chorvát 2011, 21. p.)

A hetvenes években végzett felmérésekből az is kiderül, hogy a szabad szombat néha csak formálisan volt szabad, mert szükség esetén az embereknek szombaton is munkába kellett állniuk. Ez ritkábban fordult elő, viszont a nemzeti bizottságok (az akkori községi hivatalok) általában szombatra hirdették meg az ún. Z akciót, aminek az volt a lényege, hogy a helybeli lakosság önkéntes és önsegítő alapon vett részt a kultúrház, iskolaépület, ravatalozó és más objektumok építésében, valamint egyéb közösségi célt szolgáló munkálatokban. De a szabad szombat egyébként sem azt jelentette, hogy az így nyert többletszabadidőt az emberek maradéktalanul a kedvteléseiknek szentelték. Például Ladislav Macháček szlovák szociológus felmérései szerint sokkal jellemzőbbek voltak a családi ön- és egymást segítő tevékenységek – a Magyarországon kaláka néven ismert jelenség – és a fusizás.[8]

A hazai kutatások sorában okvetlenül meg kell említeni az 1967-ben végzett nagyon alapos és máig egyedülálló társadalmirétegződés-kutatást Csehszlovákia lakosságáról (Machonin és kol. 1969), amely bizonyította, hogy nem létezik egyetlen, mindenkire érvényes szabadidőmodell, hanem a szabadidő eltöltése rétegfüggő.

A kutatók társadalmi státusz szerint hat társadalmi réteget tártak fel. Az első réteget a lakosság 2,3%-a alkotta, a másodikat 8%, harmadikat 15%, a negyediket 26,2%, az ötödiket 30,4%, a hatodikat 18,1%. Ezek a rétegek egyéb jellemzőik mellett a szabadidős tevékenységeikben is különböztek. A kutatásvezető leszögezte, hogy a szabadidő eltöltésének módját sokkal inkább befolyásolja a foglalkozás és a műveltségi színvonal, mint a hatalomban és az irányításban való részvétel, tehát az, hogy valaki tagja-e a kommunista pártnak és betölt-e valamilyen ebből származó tisztséget. (Machonin 1969, 129. p.) Ezen kívül ebben a rétegződésben az etnikai differenciációnak nem volt meghatározó szerepe, de azért nem volt elhanyagolandó sem. (Machonin 1969, 126. p.) Machonin a magyarokat külön csak az ötödik rétegnél említi (tehát a második legalacsonyabbnál), abban az értelemben, hogy a szlovákokkal és más nemzetiségekkel együtt a réteg hordozóinak 40 százalékát alkotják. De az egyes rétegek leírása alapján a negyedik rétegben is voltak országos részarányuknak megfelelően magyarok, míg a többiben, főleg a három legmagasabb rétegben országos részarányukhoz képest kevesebben voltak (a szlovákok is).

Az említett alaprétegződéssel szorosan összefüggött az életstílusminták alapján feltárt, s ugyancsak hatosztatú társadalmi rétegrendszer. (Linhart 1969, 219. p.) Az alsó (9,6%) és a felsőbb alsó (29,8%) rétegek szabadidejét a házi munka, a ház/lakás karbantartása, a földművesek esetében pedig a háztáji és a kert gondozása töltötte ki, kreativitásuk is ezekkel a tevékenységekkel függött össze. Szabadságra nem jártak, a pihenőidőt kocsmalátogatással, alvással, sportmérkőzések látogatásával, erdei termések gyűjtésével töltötték. Médiafogyasztásukban a sport- és bűnügyi hírek, a könnyűzene és a szórakoztatóműsorok domináltak. Az alsó közép- (25,3%) és a felső középrétegek (19,1%) az előző csoportokhoz képest aktívabban töltötték a szabadidejüket, például különböző hobbikkal (bélyeggyűjtés, méhészkedés, vadászat), és a szabadságukat már nemcsak otthon töltötték, hanem kirándultak, utaztak is. Médiafogyasztásukat a szórakoztató műfajokon kívül a komolyabb kulturális események iránti érdeklődés is jellemezte, s főleg a felsőbb középrétegnél megjelent a színház-, hangverseny- és képtárlátogatás. Az alsó felső (10,1%) és a felső (5,2%) réteg számára a szabadság egyértelműen utazást jelentett, mind külföldi, mind belföldi rekreációt. A szabadidő-tevékenységeik hasonlóak voltak a többi rétegéhez, de ami alapjában véve megkülönböztette ezt a két réteget – és főleg a felsőt – a többitől, az a kulturális terek gyakoribb látogatása volt. (Linhart 1969, 219–221. p.)

Láthatjuk tehát, hogy a szabadidő-felhasználás módja társadalmi rétegenként differenciált volt. Szorosan összefüggött a munka jellegével: az életstílus alapján a felsőbb rétegeket főleg a szellemi munkát végzők alkották, az alsóbb rétegeket pedig a kétkezi munkát végzők, míg a földművesek a legalacsonyabb rétegbe tartoztak. Nem csodálkozhatunk hát, hogy Csehország lakosaihoz képest Szlovákia lakosai inkább az alsóbb rétegeket alkották, és azon sem, hogy „a szabadidőfelhasználás legalacsonyabb módjai kimagaslóan jellemzőek némely kisebbségekre, főleg a magyarokra, ukránokra és a cigányokra”. (Linhart 1969, 226. p.)

3. A szlovákiai magyarok szabadideje a múlt század hatvanas–hetvenes éveiben

A szlovákiai magyarok szabadidejéről ezekben az években átfogó kutatás nem született, de létezik három olyan, amely érinti a szabadidő eltöltésének problematikáját. Az első 1963–64-ben készült, és a magyar tannyelvű alapfokú kilencéves iskolákban működő tanítók élet- és műveltségi színvonalára, valamint a pedagógusok érdeklődési körére és egészségi állapotára vonatkozott. A második 1964–1965-ben zajlott, az „A magyar nemzetiségű dolgozók kulturális életének, valamint a kulturális tevékenységet közvetlenül befolyásoló gazdasági tényezők színvonalának vizsgálata” címmel. Mindkettőt Kardos István szociológus, a Nyitrai Pedagógiai Fakultás Marxizmus–Leninizmus Tanszékének kutatója vezette.

A harmadik kutatásra évekkel később, 1971–1975 között került sor a pozsonyi Kultúrakutató Intézet Kultúraelméleti és szociológiai kabinetjében Milan Kašjak és Végh László vezetésével. Ez a kutatás „A magyar nemzetiségi kultúra szocialista fejlődése Csehszlovákiában” címet viselte. Hat nemzetiségileg vegyes lakosságú járás – a Galántai, Komáromi, Lévai, Rimaszombati, Losonci, Tőketerebesi – 57 olyan településén zajlott, ahol a magyar nemzetiségűek a település legalább 10 százalékát alkották, vagy legalább 100 magyar élt ott. Tulajdonképpen ez egy összehasonlító kutatás volt, amely az említett járások szlovák és magyar nemzetiségű lakosságát célozta meg. A vegyes minta 2000 főt foglalt magába, a valós számarányoknak megfelelően ennek 45 százalékát magyarok, 55 százalékát szlovákok alkották. (Kašjak–Végh 1976, 30. p.)

A kutatás több témát ölelt fel, ezek közül a szabadidő volt az egyik. A kutatási jelentés a szabadidőt az akkori időszak egyik égetően fontos társadalmi kérdéseként említi, s ezt azzal indokolja, hogy a szabadidő „különösen markánsan befolyásolja az egyének kulturális élete jellegének alakulását, hiszen az ember kulturális érdekeit és szükségleteit főképpen a szabadidejében elégíti ki”. (Kašjak–Végh 1976, 177. p.) A szabadidőt a kutatók a következőképpen definiálták: „a napnak az a része, amely fennmarad a munkahelyen végzett munka, a házimunka és a személyes szükségletek (alvás, étkezés, az egészségről, higiénéről és külsőről való gondoskodás) kielégítése után. Ezt az időt az ember saját akarata és érdeklődése szerint használhatja fel fizikai és szellemi pihenésre, műveltségének kiterjesztésére, a közéletben és a társadalmi életben való érvényesülésre, valamint más tevékenységekre, amelyek örömöt vagy szórakozást jelentenek a számára”. (Uo., 178. p.) A szabadidőre vonatkozó blokk két kérdést tartalmazott. Az egyik azt tudakolta, hogy a megkérdezettek egy átlagos munkanapon, szombaton és vasárnap percekben mérve mennyit foglalkoznak a kérdőívben felsorolt tevékenységekkel, és mennyi a szabadidejük. A másik kérdés arra vonatkozott, hogy mivel töltik a szabadidejüket.

Nézzük előbb a szabadidő mennyiségét. Ami a teljes mintát illeti, a megkérdezettek átlagos munkanapi szabadideje 4,26 óra, szombaton 6,94 óra, vasárnap 8,92 óra volt, átlagos heti szabadidejük pedig 37,16 óra. A szabadidő mennyiségét nemzeti hovatartozás szerint az 1. táblázat szemlélteti. Ezekből az adatokból kiderül, hogy a 6 dél-szlovákiai járás magyar és szlovák lakossága csaknem azonos mennyiségű szabadidővel rendelkezett, csupán elenyésző és elhanyagolható különbségek mutatkoztak közöttük.

1. táblázat. A magyarok és a szlovákok átlagos szabadideje, órában Forrás: Kašjak–Végh 1976, 179

Azonban nemek szerint már különbözött a szabadidő mennyisége, mégpedig mind a magyar, mind a szlovák almintában (2. táblázat). A magyar férfiak és nők hétköznap ugyanannyi szabadidővel rendelkeztek, hétvégén viszont a férfiaknak több szabadidejük volt, mint a nőknek, és a heti szabadidőtöbblet 2,4 óra volt a férfiak javára. A szlovák almintában is hasonló, a férfiaknak kedvező tendencia mutatkozott, azonban 1. a szlovák férfiaknak nemcsak hétvégén, hanem hétköznap is több szabadidejük volt, mint a szlovák (és magyar) nőknek, 2. a szlovák férfiak a magyar férfiaknál is több szabadidővel rendelkeztek, 3. a szlovák nőknek volt a legkevesebb szabadidejük, kevesebb, mint a magyar nőknek, s épp ebből kifolyólag a szlovák férfiak és nők szabadidő-mennyisége közt nagyobb volt a különbség, mint a magyar férfiak és nők szabadideje között. Heti szinten a szlovák férfiak szlovák nőkhöz viszonyított szabadidőtöbblete 7,7 óra volt, a magyar férfiakhoz viszonyítva 2,6 óra, a magyar nőkhöz viszonyítva pedig 5 óra. Azt, hogy a szlovák nőknek kevesebb szabadidejük van, mint a magyar nőknek, a kutatók azzal magyarázták, hogy a szlovák nők között több a munkaviszonyban levő, mint a magyar nők között.[9]

2. táblázat. Az átlagos szabadidő nemek szerint, órában Forrás: Kašjak–Végh 1976, 179

Ami a korcsoportokat[10] illeti, mindkét almintában kisebb-nagyobb mértékben különbözött az egyes korcsoportok szabadideje, és ha összehasonlítjuk a magyar és szlovák korcsoportokat, akkor láthatók a köztük levő különbségek is. Például mindkét almintában a 60 és több évesek, tehát a nyugdíjasok rendelkeztek a legtöbb szabadidővel – hétköznap kétszer annyi szabadidejük volt, mint a többi korcsoportnak –, viszont a szlovák hatvanasoknak munkanapokon és hétvégén is több szabadidejük volt, mint a magyaroknak, s a heti szabadidőtöbbletük 4,2 órát tett ki.

3. táblázat. Az átlagos szabadidő korcsoportok szerint, órában Forrás: Kašjak–Végh 1976, 179

Az iskolázottság és a foglalkozás szerinti szabadidő-mennyiséget (4. és 5. táblázat) a kutatók különösebben nem elemezték, mert a statisztikai próba csak gyenge szignifikanciát mutatott. Ha azonban megnézzük az adatokat, mindenképpen érdekes, hogy mindkét almintában az alapiskolai végzettség nélküliek rendelkeztek heti szinten a legtöbb szabadidővel, majd az alapiskolai végzettségűek (a magyarok és szlovákok között e két végzettségi kategóriában csupán apró különbségek voltak). Ez valószínűleg részben azzal magyarázható, hogy ezeknek a végzettségi kategóriáknak egy részét azok a tizenéves gyerekek alkották, akik még nem dolgoztak, hanem iskolába jártak, másrészt a nyugdíjasok azon része, akik közül abban az időben még soknak alapiskolai végzettsége sem volt, legalábbis nem az akkori normák szerint, hiszen az idősebbekről nem is beszélve, az akkori 60 év körüliek[11] az első világháború előtt vagy alatt születtek, egy teljesen más világban (átvitt értelemben is) és egy teljesen más országban (a szó szoros értelmében).

4. táblázat. Az átlagos szabadidő iskolázottság szerint, órában Forrás: Kašjak–Végh 1976, 179

Ami a foglalkozás szerinti bontást illeti, különösen érdekesnek tartom a háztartásbeli nőket, főleg a magyarokat. Munkanapokon és szombaton több szabadidővel rendelkeztek, mint a munkások és a többiek, vasárnap viszont kevesebb szabadidejük volt a többieknél. A szlovák háztartásbeli nőknél más mintázat mutatkozik: nekik munkanapokon a magyar nőkhöz hasonlóan több volt a szabadidejük, mint a többi foglalkozásúnak, hétvégén viszont hozzájuk viszonyítva kevesebb. Magyar–szlovák viszonylatban pedig a szlovák háztartásbeli nőkhöz képest a magyar háztartásbeli nők szabadidőtöbblete heti szinten 8,8 óra volt, ami tulajdonképpen egy munkanapnak felelt meg. Mi lehetett ennek az oka? Ezt utólag már nem tudjuk meg, csupán egy feltevés motoszkál bennem: lehet, hogy a magyar háztartásbeliek nem tartották (teljes értékű) munkának a háztartásban végzett temérdek teendőjüket, egyebek között azért sem, mert a kor nőideálja nem a háztartásbeli, hanem a nemzetgazdaságot akkoriban akár férfimunkával is építő nő volt, s ezért úgy gondolták, hogy mindazt a munkát, amit otthon végeznek, tulajdonképpen „csak” a szabadidejükben végzik? Vagyis mindez „csupán” szabadidőtevékenység, nem is igazi munka? Erre a kérdésre részben úgy kaphattunk volna választ, ha megnézzük, mennyi időt töltöttek a megkérdezettek a kérdőívben feltüntetett 10 tevékenységgel, ugyanis ezek között a házimunka is szerepelt. Sajnos azonban ezek az adatok nincsenek feltüntetve a kutatási jelentésben, mint ahogyan az sem, hogy a két alminta tagjai mennyi időt töltöttek a munkahelyen/iskolában végzett munkával, egyéb bérért végzett munkával, a munkára való otthoni felkészüléssel, a munka melletti továbbképzéssel, a munkába és munkából vezető úttal, a gyermekek gondozásával, alvással, személyi higiénével és öltözködéssel, valamint étkezéssel (ezek voltak a kérdőívben feltüntetett tevékenységek).

5. táblázat. Az átlagos szabadidő foglalkozás szerint, órában Forrás: Kašjak–Végh 1976, 179

A szabadidő mennyiségének településnagyság szerinti bontása (6. táblázat) azt mutatja, hogy az egyes kategóriák között sem a magyar, sem a szlovák almintában nem voltak számottevő eltérések, és ez a szlovák almintára még inkább érvényes. A két alminta közötti különbségek sem voltak statisztikailag szignifikánsak. Az egyetlen feltűnő adat az 5000 lakos fölötti települések magyar lakosainak heti 40,8 óra szabadideje, amit a kutatók is konstatáltak, de nem magyaráztak. Viszont korábbi felmérésekre[12] hivatkozva elmondták, hogy a két nagyváros, Pozsony és Kassa lakosai heti átlagos 37,4 és 33,5 óra szabadidővel rendelkeztek, a falusi lakosságnak viszont csak 26,8 óra szabadideje volt. (Kašjak–Végh 1976, 181) A vizsgált dél-szlovákiai régió lakosságának az egész ország falusi lakosságához viszonyított átlagos 37,16 órás heti szabadideje tehát csaknem 10 órás szabadidőtöbbletet jelentett, és a fővárosi lakosok szabadidő-mennyiségével vetekedett. (Uo., 182. p.)

6. táblázat. Az átlagos szabadidő településnagyság / a lakosok száma szerint, órában Forrás: Kašjak–Végh 1976, 179

A szabadidő mennyiségének taglalása után nézzük meg, mivel töltötték a megkérdezettek ezt az időt.[13] Az erre vonatkozó kérdésnél kilenc tevékenységet-válaszlehetőséget soroltak fel a kutatók, és tizedikként a megkérdezett olyan tevékenységet is megnevezhetett, amely nem szerepelt az előbbiek között (7. táblázat). A válaszok tehát egész pontosan azt mutatják, hogy mennyire preferálták szabadidejükben a felsorolt tevékenységeket.

7. táblázat. A szabadidő-tevékenységek gyakorisága (%) Forrás: Kašjak–Végh 1976, 179

Mindkét alminta legkedveltebb tevékenységei a médiához kötődtek, ezen belül is a tévénézés ugrott ki az első helyen, majd az olvasás, ami a sajtót is magába foglalta (a kutatók a könyvolvasást is idesorolták, amivel aztán a médián kívül, egy külön fejezetben foglalkoztak) és a rádió. A médiafogyasztáshoz tartozó tevékenységek mind a magyarok, mind a szlovákok több mint felét jellemezték (a tévénézés több mint háromnegyedüket). Ezenkívül a barkácsolás és a kézimunka, valamint a mozi- és színházlátogatás volt a legpreferáltabb, a többi tevékenység, beleértve az egyebeket – leggyakrabban sport, természetjárás, kertészkedés, horgászás – ritkábban fordult elő. A kutatók azt is megjegyezték, hogy az idősebb és alacsonyabb iskolai végzettségű válaszadók, főleg a földművesek és a háztartásbeliek kisebb érdeklődést mutattak a felsorolt szabadidő-tevékenységek iránt, kivéve a kézimunkát, amelyet a háztartásbeliek a többieknél gyakrabban karikáztak be. (Kašjak–Végh 1976, 153. p.)

Kár, hogy a kutatási jelentésben nincs feltüntetve, hogy mennyire volt meghatározó a munkahelyen kívüli fizetett munka, valamint a nem pénzben fizetett munka és a házi munka, mivel ahogy arról fentebb szó volt, a korabeli időmérleg-kutatások szerint mind a nyugati, mind a keleti blokk lakosságának szabadidejét ezek a tevékenységek is nagymértékben jellemezték. Nincs okunk feltételezni, hogy a szlovákiai magyarok esetében ez másképp lett volna. Kardos István kutatása például alátámasztja a korábbiakban említett kaláka-jelenséget: „a lakásépítkezések majdcsak mindenütt kölcsönös segítési alapon történnek (barátok, esetleg rokonok).” (Kardos 1965, 537. p.) Márpedig sokan építkeztek, tehát sok ilyen munka volt.

A médiafogyasztásra vonatkozó következtetések egybecsengenek a korabeli külföldi és hazai kutatások eredményeivel. A szlovákiai magyarokat illetően Kardos is már 1965-ben rámutatott arra, hogy a vizsgált személyek 74,5%-a nézi rendszerint vagy időközönként a televíziót (Kardos 1965a, 540. p.), s hogy a pedagógusok legkedveltebb szórakozása a tévénézés, a színház- és mozilátogatás, meg a tánc. (Kardos 1965b, 643. p.)

Ezek az adatok bizonyítják, hogy ha eltekintünk a munkaidőn kívül végzett munkától, akkor a hatvanas évek közepétől más országokhoz és Csehszlovákia egyéb térségeihez hasonlóan a dél-szlovákiai vegyes lakosságú régióban is a médiafogyasztás volt a leggyakoribb szabadidőtevékenység, mégpedig nemzetiségre való tekintet nélkül.

Irodalom

Biblia. Kálvin János Kiadó, Budapest, 2000.

Chorvát, Ivan (ed.) 2011. Voľnočasové altivity obyvateľov Slovenska, poznatky z aktuálnych výskumov. Bratislava, Sociologický ústav SAV.

Chorvát, Ivan – Šafr Jiří (ed.) 2019. Volný čas, společnost, kultura: Česko-Slovensko. Praha, Sociologické nakladatelství (SLON).

Danecki, Jan 1973. A megosztott idő egysége. A szabad idő és a munkaidő az ipari társadalmakban. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Durkheim, Émile 2002. Elementární formy náboženského života. Praha, OIKOYMENH.

Durkheim, Émile 2003. A vallási élet elemi formái. Budapest, L’Harmattan Kiadó.

Falussy Béla (szerk.) 1976. A szabadidő szociológiája. Budapest, Gondolat.

Falussy Béla 2007. Tevékenységosztályozási rendszerek az időmérleg-vizsgálatokban. Statisztikai Szemle, 85. évf. 8. sz. 690–713. p.

Fekete Marianna 2018. eIdő, avagy a szabadidő behálózása. Generációs kultúrafogyasztás a digitális korban. Szeged, Belvedere Meridionale.

Kardos István 1965a. A magyar nemzetiségű dolgozók kulturális színvonalának minősítése. Irodalmi Szemle, 6. sz. 529–543. p.

Kardos István 1965b. Tanítóságunk élet- és műveltségi színvonala egy felmérés tükrében. Irodalmi Szemle, 7. sz. 633–647. p.

Kašjak, Milan – Végh Ladislav 1976. Socialistický vývoj maďarskej národnostnej kultúry v ČSSR. Bratislava, Výskumný ústav kultúry a verejnej mienky.

Kratochvílová, Emília 2010. Pedagogika voľného času – výchova v čase mimo vyučovania v pedagogickej teórii a v praxi. Trnava, Typi Universitas Tyrnaviensis.

Linhart, Jiří 1969. Úloha životního stylu a spotřeby při vytváření sociální stratifikace. In Machonin Pavel és kol.: Československá společnosť. Sociologická analýza sociální stratifikace. Bratislava, Nakladateľstvo Epocha, 211–235. p.

Machonin, Pavel és kol. 1969. Československá společnosť. Sociologická analýza sociální stratifikace. Bratislava, Nakladateľstvo Epocha.

Marx Károly 1955. A tőke. A politikai gazdaságtan bírálata. Budapest, Szikra Kiadás.

Mihály Géza 1969. Időben és térben. Irodalmi Szemle, 10. sz. 914–918. p.

Palkó László András 2014. Keserédes napjaink. Ünnepek és ünneplési szokások Magyarországon a kádári puha diktatúra időszakában: 1962–1988 (1. rész). Valóság, 57. évf. 10. sz. 48–73. p.

Szalai Sándor 1976. Bevezetés. In Falussy Béla (szerk.) A szabadidő szociológiája. Budapest, Gondolat, 7–17. p.

Szalai Sándor (szerk.) 1978. Idő a mérlegen. Budapest, Gondolat Könyvkiadó.

Szántó Miklós 1973. Előszó a magyar kiadáshoz. In Danecki Jan: A megosztott idő egysége. A szabad idő és a munkaidő az ipari társadalmakban. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 7–20. p.

Vitányi Iván 2006. A magyar kultúra esélyei. Budapest, MTA Társadalomkutató Központ.

Zborovszkij, H.F, 1976. A szabadidő mint szociológiai kategória. In Falussy Béla (szerk.) A szabadidő szociológiája. Budapest, Gondolat, 17–49. p.

Internet

citatum.hu

A kőkeszi plébánia anyakönyvének bejegyzései – Forrásközlés

Néhány szó bevezető helyett

Az itt bemutatásra kerülő történeti forrás helytörténeti jelentőségű. A volt kőkeszi (Kamenné Kosihy, Nagykürtösi járás) plébániahivatal[1] egyházi fennhatósága alá tartozó települések – Gyürki, Kőkeszi, Sirak, Szelény, Terbegec – múltjába ad mozaikszerű bepillantást. Helytörténeti mércével mérve jelentős ez az anyag, hiszen a felsorolt községek (megmaradt levéltári és egyéb források mentén való) története máig feldolgozatlan.[2] Utóbbi megállapítás egyébként a szűkebb-tágabb történeti Hont (később Bars-Hont) megye más településeire is bátran – a település nagyságától függetlenül – általánosítható.

Tulajdonképpen talán módszertani kérdésként is felemlíthető, hogy a kistelepülések (törpe- és aprófalvak) története, összehasonlítva a „nagyokkal” – a közigazgatási és statisztikai adatrögzítéssel készült történelmükön túli helytörténetükre értve – milyen mélységig tárható fel. Milyen mélységig tárható fel az apró történelem szemben a nagy történelemmel? – hangozhatna a kérdés. Hiszen a legtöbb esetben egy kistelepülés múltról szóló forrásanyaga jóval kurtább, mint egy nagyközség vagy éppen város forrásanyaga. Az itt bemutatásra kerülő forrásból, mintegy közös helytörténeti találkozási pontként jól kitűnik, hogy bármekkora egy település mérete, a nagy történelem (háborúk, járványok, országos érvényű és más változások) minden korban elért a legalsóbb szintekig is, bélyeget nyomva az ott élő közösség mindennapi életére.

A forrásról dióhéjban

 A kézzel írott bejegyzés a volt kőkeszi plébániahivatal 1735 és 1786 közötti időszakából származó, a plébánia területén kereszteltek, házasultak és elhalálozottak adatait rögzítő anyakönyvben található meg. Az anyakönyv eredetijét a Besztercebányai Állami Levéltár őrzi.[3] Az eredeti anyakönyv mikrofilmen rögzítve szabadon kutatható.

A kézírásos bejegyzés tulajdonképpen a plébánia historia domusa, vagyis az egyházközség életét lejegyző és bemutató plébánosi feljegyzések „könyve.” A volt Kőkeszi Plébániának nem maradt fenn (illetve eddig nem került elő) a „tényleges” historia domusa, ezért az itt közreadott egyházközségi „napló” bejegyzéseivel olyan helyi történéseket örökít meg, amik a helytörténeti kutatás és a helyeik helybeni múlttudása szempontjából is hiánypótlónak mondhatók (a fentebb említett apró történelem tartományából.) A szöveg – a 18. és 19. század első harmadának hely- és „egyháztörténetét” összefoglaló – latin és az itt közreadott magyar nyelvű részre oszlik; a magyar nyelven írott oldalak száma 23.

A magyar szövegrész kezdő évszáma 1887, Kassay Ferencz kőkeszi plébános halálának éve, az utolsóé pedig 1946. A lejegyzett bő hat évtized alatt számos országos és helyi esemény ment végbe mind országosan, mind helyben; ezek kisebb vagy nagyobb nyomokban megjelentek a bejegyzést készítő egyházi személyek tollhegyén is.

A digitális szövegrögzítés során megmaradt a szöveg eredeti írásmódja. A szövegben előforduló neveket minden esetben igyekeztem azonosítani; a rövidítéseket, az előforduló egyházi és egyéb fogalmakat feloldani, lábjegyzetben jelentésüket megadni.

383.[4]

Adatok

Kassay Ferencz[5] volt varbói káplán kőkeszi-i plébánossá neveztetvén itten működött 20 évig. Sok baja és kellemetlensége volt az elhanyagolt plébánián s hozzájárulván betegsége, sok csalódása, elkeseredett. Életének 66. évében mint 20 éves plébános 1887. február 20án elhunyt. Administratorrá az elhunyt segédlelkésze Erdős Lukács fr.[6] ferencrendi atya neveztetett ki. Augusztus 1én Zibrinyi Gyula[7] ipolysági káplán plébánossá neveztetvén ki, helyét augusztus 25én foglalta el. Ugy a hivek, mint az épületek elhanyagolván annyira, hogy vasárnaponkint alig volt 40-80 egyén a templomban, mely piszkos, és rendetlen volt. A lelki élet tespedt , vajmi kevés gyónó volt, már 4 év óta nem volt tanitó sem, a kántori teendőket egy csizmadia végezte, ki nem nagy épülésére szolgált a csekély számu híveknek. Pusztulás volt mindenben, hitéletről szó sem volt, a buzgóság helyét babona foglalta el s a nép ugy tekinté papját, mint hivatlaból ellenségét, ki iránt nemcsak bizalma nem volt, hanem lehetőleg kerülte s alkalomadtán csalta, lopta. A teljesen elhanyagolt utszéli rozzant csárdához hasonló lakást Simor János[8] bíbornok őeminenciája kijavittatta s részben átalakíttatta a plébános által készített tervezet alapján.

384.

Két hó mulva az építkezés befejeztetvén az eddigi 2 szoba helyett 4 szoba és 1 előszoba képezi a lakást. A terv készítésénél szives tanácsával Petróczy László[9] váczi cz. kanonok, nyug. kartali plébános támogatta a plébánost. Petróczy siraki születésű volt és életének hátralévő napjait Kőkesziben töltötte, hol 1888 ban meg is halt. Ekkor rendeztetett a tanitói ügy is, addig a csekély jövedelem miatt alig volt tanitó, ki ezen állomást csak szükségbeli helyzetinek ne tekintette volna sőt, az utolsó években senki sem volt. A helyzet nyomorúságát legjobban jellemzi a következő körülmény: hisz terjedt hogy az uj plébános rendezni akarja a tanitói fizetést két közönséges falusi mesterember ajánlkozott kántortanitónak, kik érdemül felhozták hogy nemcsak írni és olvasni tudnak, de elöregedett kántorokkal ismerettségben lévén némi jártasságuk van az énekben és tanitásban. Ő Eminentiája és a megye által kinevezett vegyes bizottság 1887 október végén 225 frt tanitói fizetést vetett ki minden r.kath. birtokosra adó alapján. Ezen határozat és kivetés jóváhagyatott, de a kimutatásba bevett báró Majthényi László[10] akkori főispán neve az adóval megterheltek közül a megyénél törültetett s a plébános reclamátióját a megyei közigazgatási bizottság sem vette figyelembe, ugy hogy a vallás és közoktatásügyi ministeriumhoz felebbezett a plébános, kinek oka adatott felebbezése alapján a ministerium báró Majthényi László birtokost kötelezte a tanitói fizetéshez való hozzájárulásra.

385.

Előbb azonban a Petróczy László által épített iskola is kijavittatott s a plébános által kért 100 frtért uj istálló is épült. Az uj kántortanitó Vankovits Ágoston[11] alsószemerédi kántortanitó helyét 1888 május 1én elfoglalta. 1889ben a plébános kérelmére magtár épittetett s uj éléskamra. 1890ben a rozzant Terbegeczi templomtetőzet a templom pénzén és az egyházmegyei alapból kölcsön vett frton leszedetvén uj fedélzet épittetett s igy a belsőleg csinos festett templom megmentetett a pusztulástól. Következő évben a templom tulajdonát képező harangozó ház is kijavittatott és uj takaréktűzhelylyel lett ellátva. 1893ban a felsőszelényi temetői kápolna szétnyiló falai vassal huzattak össze, a kápolna kimeszeltetett és a tetőzet részben uj zsindelylyel fedetett be. 1894 évben a kőkeszii templom javitása vált elkerülhetetlen szükséggé, az omladozó falak részben ujra épitvén a repedt részek közé 30 méter hosszúságu vas épittetett be. A templom régi kriptáját november 22én csütörtökön kinyittatta a plébános, hogy kőmüvesekkel megvizsgáltassa nem a kripta okozta-e a falak sülyedését és repedését. A kripta eredeti bejárata a Szűz Mária oltár mellett volt, de ez már régen beépíttetett. A kőmivesek a főoltár előtt a sekrestyeajtó irányában felszedték a kövezetet és majd 1 ½ méternyi ásás után megtalálták a

386.

kripta boltozatát, melynek áttörése után a kriptába létrán ment le a plébános és egy kőmüves. A kripta elég tágas van benne körülbelül 60 koporsó egymás fölött, jó része már törmelék. A koporsók nagyrészt vörös fenyő vagy diófából vannak s több posztóbol behuzva s szögekkel kiverve. Feltünt egy koporsónak rendkívüli nagysága, ugyanis majd 3 méter hosszu, 1 ½ széles, a benne lévő holttest tökéletesen elporladt, néhány bársony ruha foszlány és selyem darab és 1 hosszu szij találtatott. A plébánia igen régi, valószinű hogy a régi kriptából a koporsókat mind összeszedték, ezért van alul annyi törmelék. Ekkor festetett ki a templom belseje. 1896 ban a gazdasági épületeket javittatta ki a plébános és saját költségén uj kaput készittetett. A plébánia hivei már sürübben látogatják a templomot és a gyónók száma is évről évre emelkedik, de azért még nincs az igazi buzgóság. Igaz ugyan hogy több évben adakozott a közösség és szegénységéhez képest eleget is adott, lámpára, Mária oltár diszitésére, gyóntató székre, 3 szobor szereztetett (1 lourdesi Mária, 1 Jézus szt[12] szíve, 1 Szüz Mária szive) ebből kettő állványnyal; de mindig vannak még olyanok, kik a legcsekélyebb rosz idő, máshol előforduló miatt elmulasztják a templomba való járást, különösen nyári időben nincs meg a kellő számu közönség amenynyit a

387.

lélekszámhoz képest jogosan lehetne elvárni. Nagy hiba hogy a szülők keveset törődnek gyermekeikkel s néha alig van egy két gyermek a templomban, emiatt pedig nem egy prédikáczió mondatott, de az elhanyagolt nép nagyon lassan vezethető vissza a vallásossághoz. Egyháznapja Sz. Márton püspök ünnepén nov. 11én van, de ezt a napot azelőtt sohasem ülték meg, sőt volt eset hogy sz. mise sem volt. 1887-től mindig a napján van az egyházi ünnep s ez főkép azért, hogy november hóban a mezei munka jó részt el van végezve. Adventben rendesen hajnali mise van, kivéve csütörtököt, midőn nappali isteni tisztelet tartatik. Szentség-imádás april 26 van, midőn reggel 6 órakor a szentség kitétetik, 10 órakor van a szent mise és beszéd és szentség eltétel. Karácsony, husvét, pünkösd másod napján, ugyszintén minden negyedik vasárnap és szent Péter-Pál[13] ünnepén Terbegeczen van az isteni tisztelet. Körmenetek a következő napokon vannak: gyertyaszentelő boldogasszony[14] ünnepén a templom körül, feltámadáskor a templom körül, buza szentelés alkalmával a plébánia földjére, keresztjáró napok elsején a siraki, másodikán a gyürkii, harmadik napján a kőkeszi-i alsó temetőbe vagy rosz idő esetén a templom melletti kereszthez. Úr napján[15] a faluban

388.

3 helyen és a plébánia udvarban van lombsátor. Szelény, Sirak és Kőkeszi község egy sátort a faluban, Gyürki község pedig a plébánia udvarban készit sátort. Szelényben a temetői kápolnában május hóban van sz mise, ugyszintén Sz. Anna ünepét[16] követő vasárnap sz.mise és sz.beszéd. Sz. Orbán ünnepét[17] követő vasárnap délután az Orbán szoborhoz van körmenet a szelényi kápolnától.

A nép igen szegény, különösen Sirakon a szőllők elpusztulása óta s ez is oka hogy a perselybe feltünő kevés pénzt adnak. Jelentékeny adomány volt már több is, de Sirakról egy sem. Lassan azonban terjed a buzgóság s idővel kedvezőbb helyzetről irhat majd a krónikás. Jó jel hogy egyes alkalmakkor, különösen Mária ünnepek alkalmával jelentkeznek gyónók s egyes lelkes felhívásán a plébánosnak szépen adakozának, igy például a római szt. József fogadalmi oltárra 42 frt. gyült össze. Kitartás, lelkesítő beszéd, a kötelesség pontos teljesítése megérlelik lassan az óhajtott gyümölcsöt.

A nép szegénysége okozza ezután hogy temetés, esketés alkalmával vagy még a anyakönyvi kiállításért is alkuszik. A stolaris[18] jövedelem nem sok s ennél is sok zavar volt, mert a canonica visitátiótól eltérőleg sokkal többet fizettek. 1887 óta a plébános így rendezte a stólát: kis gyermek temetése 1 frt, felnőtté

389.

1 f 50 kr. a gabona fizetőknél, az esketés 1 f 50 kr. harangozónak 50 kr; a cselédek és gyürkii nemesek, kik gabonát nem adnak kétszeresét fizetik. Libera[19] 50 kr második libera 1 ft. énekes sz mise a plébánosnak 1 frt. kántornak 42 kr. harangozónak 10 kr. requiem a plébánosnak 1 f 91 templomnak 10 kr kántornak 67 kr. harangozónak 20 kr. összesen 2 frt. 88 kr. Ennél ne követeljen többet a plébános, ez méltányos és szívesen megfizetik, de ha alkuszik akkor minden alkalommal engedményt kívánnak; most már hozzászoktak, hogy a stóladíjból nem enged a plébános s így ő vele nem is igen alkusznak. Ezen stólát megfizetik, mert maguk is belátják, hogy sokszor rendkivüli fáradtsággal jár különösen Sirakon, Gyürkiben és Szelényben sáros időben temetni. Egyformán járjon el szegény és gazdagabbnál, temesse el a plébános a legutolsó koldust is, nem ellenkeznek a járandóság megadásánál. Sajnos hogy Kassay Ferencz plébános beteges lévén, több ízben kivált sáros időben nem temette el a halottat s mivel káplánja csak a legutóbbi időben volt, a kántorra bízta a temetést. Még az egészséges ember is elfárad ha nagy sár alkalmával Gyürkiben van halott s azt a temetőbe kíséri, de ne árulja el fáradtságát, különösen ne panaszkodjék, mert akkor a nép is csak panasszal fogja megfizetni a járandóságot. Nagy hibája a népnek a pletyka,

390.

megszólás, mi miatt sok becsületsértési per volt különösen Gyürkiben. Igen könnyen pereskednek, sokszor a legcsekélyebb dolog miatt. A nép szegényül él, de ha valaki szegény de ha valaki szegény kigunyolja, a jobbmódut irigyli. Az erkölcsiség laza, megesett nő fel sem veszi szégyenét, a többi sem igen rója meg ezért. Itt különösen vigyázzon a plébános hogy gyónás alkalmával ügyesen, tapintattal kérdezze ki a gyńót, mert különben elhallgatják, de a tapintatos mód eredménynyel jár. A gyanunak árnyéka sem férjen a paphoz, azért különösen figyelemmel legyen arra, hogy mindenki, férfi és nő iránt egyforma szivélyességgel legyen, ne tüntessen ki senkit, érdeklődjék hiveinek ügyei iránt. Legyen mindenkihez egy két nyájas szava a nélkül hogy nép bátorságot nyerjen arra hogy visszaéljen papjának jóságával. A hallott hirek alapján ne itéljen a plébános, mert ez sok kellemetlenséget okozhat s rászoknak hogy egyesek naponkint hirhordással akarnak kedveskedni. A hírhordót vagy hallgattassa el, vagy ugy tegyen mintha semmit sem hallott volna. Különösen plébános változás alkalmával akadnak egyesek , kik szolgálataikat felajánlják s kivált gazdasági ügyekben adnak tanácsot, ami rendesen a tanácsadó javára szolgál. Fontos a plébánia gondozása, talán egy helyen sincs annyira próbára téve a türelem, mint itt, de a

391.

kitartás végre is győzni fog. Ha a nép bizalmát megnyeri a plébános könnyebben boldogul, de itt is vigyázni kell, hogy a bizalom megnyerést, népszerüséget ne keresse minden áron, mert elfordulnak tőle. A szegény plébánián adott a jó Isten több örömet, sok casus reservatus[20] fordult elő, régi esetek, de csak most tartottak bűnbánatot s vigasztalt, hogy lassan bár, de javul a nép. Az elhanyagolt nép megvallotta hogy papjához nem igen szeretett fordulni, mert az egyik misantrop[21] volt, a másik annyira gyenge és beteges, hogy mindenkit került s a test gyengesége nem birta el a fáradtságot, mely nélkül buzgólkodni nem lehet. A lelkiekben történt pusztítást egyesek ingerlése is elősegitette, kik valóságos anarchikus eszmékkel telvén, ezek vajmi sok lelki kárt okoznak és a plébánosnak szomoruságot. Különösen a tanitói fizetés miatt sok pervád volt s annyira jutott egyesek lázítása folytán a nép, hogy a római katholikus iskoláról lemondott s legutóbb községivé akarják változtatni az iskolát, mert nem győzik a fizetést s ezt gyászos nyilatkozat alapján tették, mely szerint készek hitüktől elpártolni. Mi sok gondot és keserűséget okozott, de reménykedni lehet hogy e tekintetben is javul majd a helyzet, mert az aláírók legnagyobb része megbánta tettét s félre voltak vezetve azoktól, kiknek a nyilatkozat tartalmát

392.

(mit egy liberalis ipolysági ügyvéd készitett) meg kellett volna magyarázni, de e helyett elhallgatták ama részt mely szerint ha nem könnyitenek a nagy terhen „készek a római katholikus hitfelekezetből kilépni.” Ez a fondorkodás a legnagyobb titokban folyt azzal az utasitással, hogy erről a plébános mitsem tudjon meg s már már sikerült volna tervük, ha egyik fel nem fedezi az aknamunkát s még jókor meg nem akadályozzák folytatását. Szomorú jelenség ez, de nem szabad csüggedni, hisz a sulyos beteg is csak lassan épül ki bajából, a sok évi elhanyagolás után sem lehet egyszerre virágzást várni.

A tanitó ügyével sok baj van. Ugyanis többféle mulasztás miatt fegyelmi vizsgálatot kértek a tanitó ellen. A tanitónak személye ellen is vannak, kik nem szünnek meg izgatni. A kedélyek izgatottak s többször hallani, hogy a tanitót el kell távolitani. Mindaddig mig az izgatottság nem csillapodik, lehetetlen az igazságosság elve szerint eljárni. Peccatur intra et extra muros.[22] Nagy a panasz hogy a gyermekek semmit sem tudnak, durván bánik velük a tanitó, másrészt rendetlenül járnak a gyermekek iskolába, a szülők mindenféle ürügyek alatt visszatartják gyermekeiket. Különösen télen és nagy sár vagy hó olvadáskor nehéz

393.

a közlekedés, sőt lehetetlen a gyermekeknek átjönni a patakon. Sok szegény gyermek ruha hiánya miatt nem jöhet iskolába. A tanitó bánásmódja is kifogás alá esik, mit a hiuságában megsértett köznép nemcsak hogy nem feled, de alkalom adtán boszut áll. Különben mindenütt ugy van hogy ha valami jogot bir a nép azt ugyancsak akarja gyakorolni. Ezzel szemben a kötelesség teljesitése iránt nem igen van meg benne az érzék. Ily körülmények között legtöbbet a tanügy szenved, mely a nélkül is sokáig el volt hanyagolva.

A plébánia jövedelemforrásai mindig kevesebednek. A század elején elég jövedelmes plébánia ma egyike a legszükebb ellátásuaknak. Lassankint – mulasztás folytán – csökkent a jövedelem, a tagositás alkalmával legtöbbet vesztett részint a szűkmarku birtokosok miatt, részint pedig mulasztás miatt. Ekkor veszett el a fajárandóság. A filloxera[23] pusztitása tönkretette, mely főképen szőllőmüvelést folytatott; érzékeny kárt okozott a többi községben is. A borjárandóság megszünt, mit a közigazgatás elfogultságának kell tulajdonitani. Azon a czimen hogy nincs szőllő, a borilleték elmaradt, semmi

394.

kárpótlás sem adatott. A congrua[24] rendezés czéljából kiadott jövedelmkimutatás legjobban igazolja, hogy mily csekély a jövedelem. De a congrua rendezés még oly messze van, hogy odáig sem élhet a plébános állásához mérten segitség nélkül; oly szűk évben, mint az 1897 pedig lehetetlen. Esztergomból van ugyan évi segély 80 frt, de az kevés. Igaz hogy azelőtt ennyi sem volt, de nem arányos a segélyelosztás, midőn jóval több jövedelmű plébánia évi 200 frt segélyben részesül. Ezért több izben folyamodott a plébános, de a válasz elutasitó volt, nincs pénz. Némely plébánia jövedelméről téves adatok vannak, néhol nem is a jövedelem, de a plébános magánvagyona miatt a plébánia jobb javadalomnak tartatik s ez a téves vélemény okozza az aránytalanságot a segélyelosztásnál is.

Ha a plébános nem szólal fel, a plébánia jövedelmezőnek tartatik, ha a csekély jövedelmet felhozza, kétes mosolylyal fogadtatik, hogy általános a panasz. Pedig igaz, hogy a hol a plébános a megélhetés nehézségeivel küzd, a hol reggeltől estig fárad, hogy becsületes kenyerét megkeresse, ott többször elvonja figyelmét a lelkipásztori gondoktól. Hűen vázoltam a Kőkeszi-i plébánia

395.

ügyeit, vajha minél előbb örvendetesebb adatokat irhatna a gondoktól zaklatott plébános.

1897 év rendkivüli szűk termést adott ugyannyira, hogy alig maradt vetőmag, a gabona nagy árban volt, 15 – 16 frt mmázsája[25], ami elég baj volt reánk nézve, mert venni kellett. Ily viszonyok között természetes, hogy sokan hátralékban maradtak.

Ezen év december havában Vankovics Ágoston kántortanitó – ki miatt sok kellemetlenség volt – eltávozott. Helyébe 1898 január 11én Szuchony László királyfiakarcsai tanitó választatott meg. 1898 junius 27én óriás vihar volt nagy jégesővel[26], mely Terbegeczet és Kőkeszit nem érte, de Gyürki, Sirak és Szelény községekben nagy kárt okozott. Ezen jégverés országosnak mondható, mert 32 vármegyében pusztitott, több helyen teljes, máshol 70-80% kárt okozva. Kőkesziben a vihar megrongálta a templom fedelét, felszakitotta és a sekrestye tetejének felét elvitte 40 méternyire az utra. E károkat bejelentve, gyökeres javitást kért a plébános, mit a főegyházi hatóság kegyesen elrendelt és a kérelmezett 793 frt költséget az egyházmegyei pénztárból nagylelküen utalványozta. A munkát Szabó Flórián nagyoroszi-i vállalkozó fogadta el, ki september 10én bevégezte a munkát. A torony teteje horganylemezzel fedetett be s a templom

396.

falairól az összes vakolat leveretvén, uj vakolatot nyertek. A jól elvégzett munka után nagy volt az öröm, hogy az Isten háza méltó díszt nyert. Az a nap, mely az itteni hiveket megörvendezteté, gyászba döntötte az országot, mert rajongásig szeretett királynéja, Erzsébet[27] felséges aszony gyilkos kéz áldozata lett. Ő Felsége Genfből ?[28] akart kirándulni, midőn a hajóra akart szállani, Lucheni Luigi 28 éves párisi születésű olasz anarkista kétszer mellbe szurta, minek folytán délután 3 óra tájban a magyarok bálványa, szeretett királynéja kilehelte nemes lelkét.

Zibrinyi Gyula[29], ki Kőkesziben 12 évig működött, 1899 márczius 6án Duna-Mocsra plébánosnak neveztetvén ki, helyébe Kuchta Bálint lett ideiglenes administratornak kiküldve – ki 1899 Jul 1ig volt Kőkesziben – mikor Bliesz Ádám[30] varbói káplán mint kinevezett h plébános jött helyébe.

A plébánia restaurálására a főegyházmegye küldött 600 koronát mely összeggel az épület teljesen rendbe lett hozva – 1903 márczius 3án a plébánia gyujtogatás folytán leégett – a biztositási összegből most már cserép fedéllel és folyosóval teljesen ujjá alakittatott. Igen sok

397.

tűz eset van ebben az évben – különösen Sirakon – az alapos gyanu ács és kőműves mesteremberekre van – aminek igazolására az a körülmény is szolgál, hogy amióta a leginkább gyanusitott – a zsidó korcsmáros udvarában szélhüdés folytán meghalt – azóta a tűz esetek nagyon ritkák.

A hivek adakozása folytán 1904 Húsvétra a lourdesi szoborhoz egy szép barlang lett hozatva – 1904ben a szelényi kápolna[31] 200 korona költséggel mely gyüjtésből befolyt – jó karba lett hozva.

1905 szeptemberben a plébánia földek 10 évre haszonbérbe lettek adva katasztalis holdanként 40 korona és az összes adók – ilyen összeget a mostani viszonyok között mikor 12 kor a buza ára – nem lehet produkálni.

1906 Április 3án fogtunk hozzá a templom restaurálásahoz – sor egyházmegye kegyességéből 8000 (nyolczezer) koronával – teljesen új tetőzet vasgerendákkal – az eddigi tégla helyett czement lapokkal kikövezve – belül a vakolat teljesen leverve új vakolással – uj padokkal, szószékkel, lobogókkal a hivek adakozásából felszerelve.

A szt. Antal szobrot Gömöry Istvánné gyürki

398.

lakos, a szt. Vendel szobrot Kovács Sándorné kőkeszi lakos, a szt. József szobrot Czibulya kőkeszi-i lakos vette.

A templomot restaurálta Trebel János[32] nagyoroszi vállalkozó.

A benedikálást[33] Főt.[34] Tretter Mátyás[35] kerületi esperes úr végezte Aug. 16án.

1907 Május 6án Bleisz Ádám eddig administrator a plébániát átadta Dr. Pompéry Aurél csábi administratornak mert ő É-Amerikába Connellsvillebe P.a.[36] lett magyar plébánosnak megválasztva.

1928

Ó év estéjén némi bejegyzést hozzá fűzök én Mándy Győző[37]. Elődöm Fodor Jenő[38] gyomor rákot kapván sok évi itt mulatás után 1927 II/7. meghalt; rák miatt nem ehetvén éhen halt.

Épületek leromolva, hivek elvadulva; positiv hit helyét a babona pótolja.

Evvel lépést tart a papi jövedelem. A nép misedíjat se ad; a 95 pozsonyi mérő[39] , stb. csak papíron; a termést pedig

399.

a nép ellopja.

A kántortanítók menekülnek. Csupán asilium[40], s üldözöttek menedéke e stacio.

1929

Elviselhetetlen adóhátralék maradt Fodor J. után. E szerencsétlen pap lelke hol lehet? Vagyonát ágyban el hagyja Loskó Mariskával lopatni: (vagon bútor; 80-100 q gabona fele istáló 11 nagy barom) etc, etc, etc. A lekenyerezett ker. esperes nem leltároztat, hanem szemet huny s az éhség miatt 6 hat hón át haldokló papot hagyja a nem excusálható crassa ignorantia[41] alapján a bün útján.

 

Őstörténeti adatok a Kőkeszi-i plébaniára vonatkozólag.

Az Ipolyvölgy őslakói a történeti idők kezdetén a szarmaták herulok avarok Morva bolgárok és fehér horvátok. A Magyar honfoglaláskor Huba Lel törzse telepedett le az Ipolyvölgybe. Történeti adatok szerint az Ipoly völgyébe nem voltak királyi birtokok az Arpádok alatt. XI. században Gyürk Esztergomi ispán birtokot adományoz a pannonhalmi monostornak. Az első török hadi járat az Ipolyvölgybe 1547 január 8-14 között elesik Balassagyarmat, Szécsény[42], Kékő[43].

1552 július elesik Drégely[44] , Ság. Paláston csata.[45]

1606-ban az Ipolyvölgy Magyar Király kezén van újra.

400.

1683-ban Thököly Imre Talyán[46] ország gyűlést[47] tart amelyen Gyürky Pál nyilatkozik hogy nincs ló és pénz nemesi felkelésre. 1863 november 10[48] Szobijeszky János a lengyel király serege Szécsényt, Litavát vissza foglalja a töröktől. 1695 V. 13 Szklabonyai István Terbegecen beiktatott licentiátus[49]. 1720-ban Ipolykeszi, Nagy- és Kiscslomja[50] Kőkeszi filiája. 1766-ban Korponán r k kis gimnázium Losoncon ref. főgim. Kiszellő ev kisgimnaz. 1767 I. 23 urbéri rendelet.[51] 1795-ben egy Pozsonyi mérő buza 30-40 garas. 1804-ben Gyürky udvari tanácsos az erdélyi szászoknál járt királyi megbizással. 1831-ben kolera járvány Kőkesziben is. 1849 január 11 Ipolysági csata[52]. III. hó 27 osztrák Jablonovsziki[53], VII. hó 17 Görgei[54] 18 Rüdiger[55] Gyarmaton. Negyven nyolcas honvéd a plébaniáról Mester Pál Terbegeci lakos. 1853 III. hó 2 urbéri parancs[56].

A plébánia hivei bérmálkoztak: 1833 V, 1850 VI. 28, 1863 (százötvenhárom lélek) 1879, 1910 IX hó 15, 1923 (kilencven hét lélek.) 1935 9. hó 28 (hetven lélek.) 1940 szep. 20 – 1868 – XXVIII TC népoktatási törvény[57], 1871 LIII TC úrbéri jog[58]. 1848 június 5 születik Gyürky István[59] későbi Füzesgyarmati plébános. 1862-ben születik Gyürky Ödön[60] felső Szelényben, későbi Váci egyházmegyei pap. 1855 aug 16 születik Zibrinyi Gyula Ipolyságon, 1887 aug. meghal mint kőkeszi-i plébános és egyházi író.[61] Munkái: 1876 Esztergom „A kulturharc áldozata.” 1875 Haullevile „A kat népek jövője” fordítás[62] „Szent Márton életrajza” 1877 „A Szirmai család”. Gyürky Antal egyházi író művei: „Darvinizmus”. Ranolder[63] püspök körlevele revizionizmus ellen. 1693 őszén Gyürky Pál huszárjai Nagyvárad körül tevénykednek.

401.

1866-ban verbuváláson katona lett Balla István, Csekle István Terbegeci lakosok, 1878 boszniai hadjáratban[64] résztvettek Balázs Pál, Matis Pál, Gyürky János, Kukolik György. 1882-ben filoxera elpusztitja szőllőket. 1894 XI. 17 megalakul a katolikus népárt[65], ebben a politikai területben népárti képviselő Ivánka László[66], Benicki Ödön[67]. Liberalis képviselő Báró Nyáry Béla[68], Jánkovics. 1900 – XVI t.c. gazdasági munkás pénztár[69]. 1907 – XIX. t.c. munkás betegbiztositás[70]. 1914 aug 14 dobszó útján elrendelik az általános mozgósitást. A katonák részben Esztergomba a 26-os közösökhöz[71], részben Lévára illetve Nyitrára a 14 honvédekhez[72] vonultak be. E háború halottjai lettek: Gemer Vince[73], Gemer Imre, Gemer András, Szalay János, Balla István, Doncs Vince, Doncs István, Balla Imre, Balla István, Kiss Pál, Dudás Béla, László Pál, Gyürky Ernő, Kovács Ferenc, Nászali József, Klagyivík József, Sebény János, Sebény István, Labodi Béla, Nyáry Jenő, Nyáry Ferenc, Szántó Géza főhadnagy. 1916 okt 18 a románok betörésse elől Gyergyóremetéről három székely család menekült ide, 1916 aug 29 5 drb harang elvitele katonai célokra. 1918 april 1. 40 darab orgona síp elvitele katonai célokra. 1918 őszén spanyol nátha járvány[74]. 1918 okt. 30 pesti foradalom[75]. 1919 januárban az első legionáriusok Gyarmati hídon.[76] 1919 V. hó magyar vörös katonák átvonultak a falun. Gazdasági cselédek sztrájkja. 1919 július Cseh katonaság visszatér a faluba. 1919 aug. 5 Lőrinc Mária[77] véletlen szerencsétlensége. Egy cseh katona vigyázatlanságból elsült fegyverétől a kint játszadozó leányka halálos fejlövést kapott. 1922-ben Báró Majtényi László Lukanyényei földbirtokos itt elterülő földbirtokainak parcelázássa.

402.

1932 a plebániához kamrát épít Prébel János válalkozó. 1933 V 27 Kőkeszi-i és Terbegeci[78] templomok javítassa, ujrafestése. 1934-ben kéttanerős iskola Kőkesziben. 1935-ben népmisió. 1936 IV hó 16 Szelény Község harangot[79] vesz VIII. hó 31 Kőkeszi[80] harangot vesz, Terbegec orgonát vesz Réger[81] cégtől. 1937 V hó 8. 2 drb templomi lobogó Neskudla cégtől[82]. 1938 nov. 2. Bécsi döntéssel Kőkeszi ujra Magyarországhoz tartozik. nov. 9. Terbegecre, nov. 10. Kőkeszire magyar katonák bevonulássa. 1939 apr. 1. a Kőkeszi templom szentélye alatti kripta betömésse és a leszakadt szentély kijavitássa. 1939-ben „Magyar a Magyarért” mozgalom[83] keretébe a szegény nép megajándékozássa. 1939 nov. 11. Kőkeszi-i templom téren országzászló és felszabadulási emléktábla felavatása.[84] Országzászlót és emléktáblát a Csepeli posztógyár tisztviselő kara ajándékozta a községnek. Ugyanis a gyár egyik tisztviselője Lábody Ernő, Széles János volt kőkeszi-i tanító sógora a siraki lábodi családbó származik. 1940 IV hó 26 helyi oltár egylet megalakulássa és szívgárda[85]. jún. 9. katolikus nap Ipolyságon, jul 6 LC szakosztályok megalakulássa szep. 20. Bérmálás Ipolynyéken. 1941 II. hó 2. leányok szövetsége[86] helyi szerve megalakul V. hó 4. Kalász katekizmus versenye Kőkesziben Medzger Gabriella[87] részvételével. 1942 III. hó 8. kat. legény egyletek[88] orsz titkárság helyi szervezete megalakul. IV. hó 17. telefon bevezetésse a plébániára III. hó 15 – 22 népmisió HoldampfKároly[89] szalézi atya vezetéssével. I. hó 17. Szobi lazaristák lelkigyakorlatán részt vesz Berecki Vince, Dudás Pál,

403.

V 1. vasárnapi és ünnepi ketős mise levezetésse IX. hó 16. A kőkeszi-i iskola épület kijavitássa Lackó Bálint és Sándor kőmüvesek által 2000 pengő kölcség fedezete a valás alaptól. IX. 24. betlehemi szobor csoport vétele kőkeszii templomnak okt 16 Canonica Visitatio[90] által előírt gabona bor fa munka és fuvarbeli pótbér járandóság pénzbeli megváltássa Hercegprimás jóváhagyásával. 1941-ben hőssi halált haltak a harctéren Szrancsík Pál, Szrancsík József[91], Lackó István[92], Gemer Béla[93], Harazin József, Gemer József[94], Gemer Ferenc. 1943 elején a plébános a kántorral a Lévai alispán kéréssére egyke statisztikát[95] állítottak össze melynek másolata a plébánia irattárban van. feb 6án Horváth Júlia Herceg Ilona Kalászlányok Drégelypalánki tenfolyamon vettek részt. jún 15 – 25 között Jánosiban (Hont m.) telepes képző iskolán három Kalott[96] legény vett részt. juni. 20-án Ipolyságon a néprajzi kiallitáson[97] az öt község több tárggyal szerepelt. Ez év nyáron a zsidók deportállássa kapcsán Kőkesziből elvitték Fischer Józsefet özv Fischer Arnoldnét sz Gróf Ilonát. Sirakról Steiner Márkot és nejét. Gyürkiből Klein Mórt és nejét. Terbegecről Szántó Rezsőt fiát Pétert, és nejét. Frisch Ernőt és nejét Ilonát, és gyermekeit Sándort és Rozáliát. Orovitz Mártont és nejét. 1944 májusában Szécsényben Kalász tanfolyamon vett részt Kovács Olga[98], augusztusban Esztergomban. Július 2-án Kalász rendezésében kerületi leány nap Ipolynyéken. Augusztus hóban öt repülő bomba hullott Kőkeszi határában a szántó földekre. Buda Pest Rákospalotai kibombázottakat kormányszervek a plebánia területére telepitettek ki. Október hónapban megjelentek az első német katonák. Az öt közsség lakossága az Ipolynyéki határban lövészárok

  1. (A lapszámozásban a 403. oldal után a 406-os oldalszám jelenik meg a lap bal felső sarkában.)

ásásra rendeltettek ki. December hónapban kőkesziben repülőbombától egy ház teljessen összedőlt anélkül hogy a benne özv. Szűcs Istvánnénak és két leányának ijedségen kívül más baja nem esett. 25-én repülő bomba Sirakon egy házat kigyujt és Dudás Józsefné ugy megsebesült hogy később sérülésseibe bele halt. 27-én Terbegecen bomba szilánktól megsebesült Fábri Ilona akit német orvos szálítatott de út közben meghalt. 27-én esti órákban megjelentek az orosz katonák Terbegecen Gyürkiben, 28-án délelőtt Kőkesziben miután a németek négy tankját a faluból kiűzték ekkor sérült meg a kőkeszii templom tornya melyen hét akna lövéstől keletkező lyuk támadt ugyan e napon lett ágyúlövéssek áldozata lett Szalay Sándor[99] volt harangozó fia. Másik áldozata a frontnak Szalay Amália Kőkeszii lakos. A front alatt elesett egyik német katonát a kőkeszii templom mellé temették el a németek. A fejfájáról ezt olvastam le 7 AR 114 Obergefreiter[100] Georg Hartman geb. 8. 12. 1920 †21. 12. 1944. Egy Sirakon eltemetett német katona adatai: Erst Müller feldb.[101] em. r. 1970203 attya. v. Müller Schváb hall Heilbronnerstrasse 18. Ezenkivül még 4-5 német katona van itt eltemetve. Az elesett orosz katonák adatait nem sikerült beszerezni. 1945 Virágvasárnapján[102] távoztak el az orosz katonák az ötfaluból. A front alatt az utolsó szent misét december 27-én végeztem. Később a bombázásk miatt abba hagytam a misézést egésszen január végéig. Az egész front alatt zavartalanul láthattam el a betegeket, és temettem el a halottakat. Április 13-án triduumot[103] tartott Szüllő Rezső[104] Dacsókeszin rokonainál időző

407.

Bp örökimádási lelkész. Februárban Rekonciliálták[105] a kőkeszi-i templomot, májusban a Szelényi kápolnát. Májusban megszerveződik a Szlovák közigazgatás. Július 19-én államosítják a Kőkeszii római katolikus népiskolát, megszüntetik a Kalott, Kalász és Szívgárda egyessületek működéssét. Szlovák ajkú hívek kezdeményezésére elrendelik a Szlovák nyelvű prédikációt és egyházi éneket. Májusban a fegyverszüneti szerződés értelmében több család akik ezerkilencszáz harmincnyolc után telepedtek be, ezen a vidéken, el kellett hagyniok Cseszlovákiát. 1946. augusztus 28-án tábori mise Gyürkiben.

Összes tudásunk a családból származik

Bevezető

A család a születés, felnövekedés, öregedés, halál helyszíne. Részt vesz fontos társadalmi és gazdasági folyamatokban is, mint a gyermekek szocializációja, termelés, rászorulók ápolása. Hatnak rá a demográfiai változások, a szociálpolitika, a társadalmi értékek és a vallási intézmények is. (Tomka 2020) A biológiai és a társadalmi jelleg tükröződik a család definíciójában is, mely szerint olyan intim, együtt élő csoport, melynek tagjait a leszármazás, illetve vérségi kötelék köti össze. (Tomka 2020)

Kutatásom célja elsősorban az volt, hogy rámutassak arra, milyen szerepkörök léteztek egy családon belül a 19. század folyamán és a 20. század elején. Hogyan tükrözik az adott szerepkörök a családtagok kapcsolatát, mik azok a meghatározó minták, amelyek befolyásolták működésüket, gondolkodásukat, segítették vagy éppen nehezítették életüket. Ezek a mechanizmusok, minták, képletek sokszor jelen vannak napjainkban is. A dolgozat az alábbi három témakörből meríti tárgyát: születés (csecsemőgyilkosság), egyházi házasságrendezés; a család mint dinasztia, különös tekintettel a nők szerepére és megítélésére.

Elsődleges forrásanyagom egy 19. századi egyházi jegyzőkönyv volt.[1] A gömörhorkai református egyház jegyzőkönyve az 1790-től 1892-ig terjedő időszakot öleli fel. Segítségével betekinthetünk egy református gyülekezet életének meghatározó pillanataiba.

A református egyház a 19. században egyházfegyelmi szabályok rendszerével szabályozta a családok életét. Olyan erkölcsi normákat állított, amelyekhez minden gyülekezeti tagnak egyformán kellett igazodnia. Ezenkívül hivatalos világi rendeleteket is közvetített, segítette a református faluközösséget abban, hogy tájékozódni tudjon a törvények rendszerében.

Az egyházi jegyzőkönyveken kívül információforrásaim a rozsnyói és pozsonyi levéltári dokumentumok. Elsősorban olyan bírósági iratok, bejegyzések, melyek a családon kívül megesett nők korabeli helyzetéről adnak nagyon tiszta és egyben félelmetes képet. A témához szorosan kapcsolódik a korabeli törvényhozás, a 19. századi büntető törvénykönyvek és rendeletek. S utoljára, de nem utolsósorban pedig egy családi levelezés nyújtott betekintést egy 19. századi polgári család életének mindennapjaiba.

1. Születés, házasság, halál

A család volt egykor az a közösség, ahol a szolidaritás, a hűség és a hagyomány életük végéig kötötte a családtagokat. A közösség célja minden esetben az volt, hogy megmaradjon. A közösséget nem lehetett elhagyni, a hűség ezt nem engedélyezte. Ez ma már nem létezik. Arra neveljük a gyerekeket, hogy önállóak legyenek, saját utakat keressenek.

A születés, a házasság és a halál meghatározó határmezsgyék egy család életében. A születés és halál, mielőtt bevonult a kórházak falai közé, része volt a család mindennapjainak, amit a 20. század fokozatosan elvett tőlünk.

1.1. A nők, a férfiak és a bába szerepe a születésnél

A nők a parasztvilágban nem voltak szabadok, gazdaságilag teljesen a férfiaktól függtek, gyerekkorukban az apjuktól, később a férjüktől. A nők és a női közösség ereje egyedül a szülésnél teljesedett ki, mutatkozott meg. A családi ügyek többi területén a férfiak döntöttek. A szülésnél meghatározó szerepük volt a női közösségeknek, nőrokonoknak, ismerősöknek és a bábáknak. (Ujváry 1993, 37. p.)

A gyermekek születése a 20. század második feléig nemcsak családi, hanem közösségi esemény volt, az újszülött világrajövetele új helyzetet teremtett nemcsak a családban, hanem a rokonságban és a közösség életében is. Beindított egy egymást segítő mechanizmust, amely átsegítette az anyát és a családot a szüléssel járó nehézségeken. (Borbély 2011)

A bábák szerepe és jelentősége a családban vitathatatlan volt. Szerepkörük leírásával már nagyon korai forrásanyagokban találkozhatunk. Ezzel kapcsolatban egyházi dokumentumok, rendeletek, taníttatásukra irányuló javaslatok, fogadalmak, jegyzékek állnak rendelkezésünkre. Jelentőségük és szerepük egészen a 20. század második feléig megmaradt.

Egy 1738-as rendelet (Instrukciók a debreceni öregasszonyoknak) (Magyary Kossa 1940, 167–168. p.) 17 pontban foglalja össze a bábák kötelességét. Eszerint a bábák nemcsak a szülésnél segédkeznek, hanem a szülést követő időszakban is jelen voltak a család életében. A szabályzat kifejezetten tiltja a bábáknak a születést követő hetekben magára hagyni a szülő asszonyt. Kötelezte a „öreg asszonyokat”, hogy mindennap legalább kétszer látogassák őket. Pénzbüntetéssel járt, ha valamilyen módon elhanyagolták kötelességüket, s ezáltal a másik halálát okozták. A gondoskodás, figyelés mellett az ő gondjuk volt a keresztelés is. Lányanya szülésénél felhatalmazzák a bábákat arra is, hogy kitudakolják az apa mivoltát.

A bábák voltak a szülésznők, a nővérkék, a betegápolók, a gyerekgondozók, olykor keresztelésre felhatalmazott, apaságot kinyomozó személyek is. Esküjük, ennek megfelelően, komoly eskünek számított.

Mária Terézia első általános jogszabálya már 1731-ben szabályozta a szükségkeresztelést. „A helytartótanács utasítja az ország összes bábáját, hogy királyi rendeletre, szükség esetén, a nem katolikus újszülötteket is kereszteljék.” (Borbély 2011) A keresztelés szentsége miatt e rendelet ellen különösen a református papok tiltakoztak.

A bábaképzés feltételeivel kapcsolatban fontosnak tartom, hogy megemlítsek egy viszonylag korai forrásanyagot, amit a rozsnyói levéltár gyűjteménye őriz. Egy különálló javaslatról van szó, melynek célja, hogy a város bábái jól képzett, felkészült asszonyok legyenek.[2] Az instrukció kitér a bábaképzésre, a tanultak gyakorlati elsajátítására, a vizsgatételre, a befektetési költségek törlesztésére és a bábák fizetésre is.

A református egyház jegyzőkönyvében található születéssel kapcsolatos információk és rendeletek is elsősorban a bábák feladatköreire vonatkoznak, kötelességeikre, elsősorban a kereszteléssel, bábakeresztséggel kapcsolatos szabályrendeleteket jegyezték. Ahogyan említettem, Mária Terézia rendeletében már kitér a bábakeresztségre. Erre abban az esetben volt szükség, ha szülés után a gyermek állapota arra engedett következtetni, hogy élete veszélyben van. Később a református bábák számára a keresztelés kötelessége a katolikus családban született gyerekekre is kiterjedt.[3]

A reformátusoknál a keresztelés szentsége tiltja a bábakeresztelést. Ezt esküjük is tükrözi: „A keresztségnek szakramentumát nagy és méltó becsületben tartod.” (Magyary Kossa 1940) A református egyház is fontosnak tartja a gyermekek keresztelését, rendelete szerint azonban abban az esetben, ha a bába a gyermeket rossz állapotban találja, minél hamarabb köteles keresztelésre elvinni a prédikátorhoz. (Magyary Kossa 1940, 167–168. p.) „Ha pedig a bába a született gyermeket rossz környülállásokban tartja, akkor sietve vigye a prédikátorhoz. (…) Hogy valamely gyermek kereszteletlen ne maradjon, vagy megbetegedvén keresztség nélkül meg ne haljon, arra szorgalmasan vigyázz.” (Magyary Kossa 1940, 167–168. p.)

Az egyházi jegyzőkönyvekben található későbbi, bábákat érintő instrukciókkal kapcsolatos bejegyzések a keresztség felügyeletét és szülés bejelentésének kötelezettségét hangsúlyozzák az érvényben levő rendszabályoknak értelmében.[4] „A közoktatási minisztérium értesíti a lelkészeket arról, hogy a szülők gyakran elmulasztják gyermekeiket megkeresztelni, ezért ezen okból közrendelet adatik ki a bábák részére. (…) a bábák kötelessége minden szülést, melynél segédkezett, 24 óra alatt az anyakönyv vezetésével megbízott hivatalnok tudomására hozni, s minden halva született magzatot, tekintet nélkül annak korára és kifejlődésére a halott kémnek bejelenteni.” A bábák bejelentési kötelezettsége megmarad egészen a 20. század második feléig. Az 1939-es nyilvántartási jegyzékben a bejelentésre kötelezett személy, a bábák neve is megtalálható.[5] A szülésznők, születést segítő asszonyok e kötelezettségét még az 50-es években is rendelet szabályozta. Az anyakönyvi nyilvántartásban azonban a szülésznők nevét már nem találjuk.[6]

A helyi nemzeti bizottság rendelete szerint két esetben volt köteles a szülésznő az anyakönyvi hivatalnak, vagy a polgármesternek jelenti a szülést. Ha a törvényes apa meghalt, vagy ha segített a szülésnél. Kötelességét 24 órán belül teljesítenie kellett, függetlenül attól, élve vagy halva született-e a csecsemő. Ebben a nyilvántartásban a szülésznő, a bába neve mér nem szerepel. Jegyezték azonban az olyan eseteteket, ahol jelen volt az orvos. (egy 1950-es jegyzék szerint 3 esetben volt jelen az orvos is, 27 esetben azonban a bába egyedül vezette le a szülést).

Magát a szülés aktusát mindig is tabuk vették körül, de a 20. század közepén bevezetett kötelező kórházi szülések megjelenésével megváltozik ezek jellege. Már nem arról van szó, hogy a férfiak kizárásával a nők maguk közt örökítik tovább a – néha hiányos, néha téves – tudást. A bábák folyamatos szakmai háttérbe szorulásával és a szülészorvosok autoritásának növekedésével a női anatómiáról és reprodukciós funkciókról szóló ismeret a kórházak monopóliumává válnak. (Svégel 2018, 252. p.) A női közösség kizárólagos szerepe a szülésnél megszűnik, a hagyományosnak mondott bábasághoz köthető elemek, mint a megérzések, a gyerekágyi időszakra is kiterjedő figyelem helyett megjelenik orvosi intézményrendszer tekintélyelvűsége.

A modern társadalom mindenkit véd, mindenkit ellát. Az ellátás profizmusa, a modernebb műszaki felszerelés, a steril körülmények, az ismeretlen kórházi személyzet nem pótolhatja a biztonságos, természetes, jól ismert közeget.

Az otthonszülés élményével A 70-es években már csak ritkán találkozunk. Különösen szerencsés dolognak tartom, hogy ezzel kapcsoltabban egy váratlan otthonszülés élményről a 70-es évekből mégis sikerült első kézből értesülnöm. Interjúalanyom, Czuczor Gizella, Szőgyén községben a 70-es évek elején otthon adott életet gyermekének. A hirtelen beindult szülés váratlanul érte a fiatalasszonyt, aki egyedül tartózkodott éppen otthon, férje és kislánya búcsúban volt a szomszéd faluban.

Gizka mikor megérezte, hogy itt az ideje, és hogy valószínűleg beindult a szülés, átment a szomszédasszonyhoz, hogy segítséget kérjen. A szomszédasszony kicsit idősebb volt nála, már volt két gyermeke, ezért több volt a tapasztalata. A szomszédasszony átkísérté Gizkát a házukba, hogy ott segítsen. A szülés nagyon gyorsan beindult, nem volt idő a kórházba szállításon gondolkodni. Közben Gizka férje, Bandi is megjött, akit azonnal a bábáért szalasztottak (bábának nevezték azt a falubeli asszonyt, aki főnővér volt a párkányi kórházban). A szülésznőt, aki szerencsére otthon volt, a férj motorbiciklije hátsó ülésén hozta feleségéhez. Mire azonban megjött, csak annyi idejük volt, hogy kötényt cseréljen. A bába átvette a kötényt a szomszédasszonytól és megfordítva felkötötte. És a kislány megszületett. Közben a férj tovább intézkedett, autóért és sofőrért szaladt. A szülésznő, az anyuka és a gyermek együtt mentek be a kórházba. A fiatalasszony férje otthon maradt a nagyobb gyermekkel.

Azért tartom fontosnak ezt a beszélgetést, mert ahányszor erre gondolok, úgy érzem, a múlt megfogja a jelen kezét, hogy besegítsen.

A kislány burokban született, vasárnap.

1.2. Amit nem tűrt a falu, a közösség: megesett lányok, asszonyok, házasságon kívül született gyerekek

A házasság legfőbb adománya a gyerek. A megesett lányok helyzete a faluban azonban mindig is nehéz volt. Nem volt helyük sem a lányok, sem az asszonyok között. Még a templomban is csak hátul állhattak.

Három különböző történetet választottam a gömörhorkai református egyház jegyzőkönyvéből, melyek leírásával bemutatom, milyen volt a megesett lányok, asszonyok helyzete ebben a református gyülekezetben a 19. század elején. Röviden kitérek a bejegyzések nyelvhasználatára is.

Az első történet egy 1812-es üggyel kapcsolatos bejegyzés, mely egy özvegy papné, özv. Bakó Ferencné Török Zsuzsanna esetét tárgyalja.[7] Bakó Ferenc református lelkész volt Gömörhorkán, 1808-tól szolgált a faluban, felesége, Török Zsuzsanna, két gyermek: Julianna és Sándor édesanyja. Sándor fiuk 1810-ben meghalt. Ugyanebben az évben meghalt Török Zsuzsanna férje is. A botrány akkor tört ki a faluban, mikor kiderült, hogy 1812. december 15-én özv. Bakó Ferencné szült egy házasságon kívüli gyermeket, Károlyt.[8] Károly a horkai református egyház születési anyakönyvében a néhai Bakó özvegy fattyú fiaként van bejegyezve.

Református papok özvegyeire kiemelten figyelt az egyházközösség, külön egyháztörvény foglalkozik kötelességeikkel, példamutató szerepükkel: „A kálvinista papnékról külön rendelkezik az egyházi törvény, mivel őket az egyház képviselőinek tekintették. Mélius püspök a következőket írja nekik okulásul: legyenek szemérmetességgel és tisztasággal ékesek, férjeik iránt engedelmesek, a házi dolgokban jártasak és szorgalmasok. Az özvegy papnékra és árváikra gondot viselt a város, ők pedig példamutató életükkel szolgálatot tettek az egyháznak.” (Gaál 2006, 197. p.)

A jegyzőkönyv több különálló bejegyzésben tárgyalja az özvegy papné esetét: 1812. június 12.,[9] szeptember 20.,[10] november 17.,[11] december 20[12] és 1813. március.[13] Török Zsuzsanna, az özvegy papné életvitelét, mivel férje halála után törvénytelen gyermeket hozott a világra, fertelmesnek és törvénytelennek, viselkedését pedig megbotránkoztatónak tartják. Helytelen viselkedése miatt az özvegyet megintették. A bejegyzések arra utalnak, hogy a megintéssel nem értek célt. Az özvegyet, mivel nem mutatott megbánást, a prédikátorné székéből eltiltották annak ellenére, hogy az egykori református lelkész feleségét férje halála után is megillette volna a prédikátorné széke a templomban. Az özvegy, miután elvették tőle ezt a jogot, az 1812. november 17-i bejegyzés szerint „az egyháznak ajándékozott három apró tárgyat: ólom kannátskát, porczelán tányért és asztali kendőt a harangozás alatt a cselédje által kihozatott a templomból”.[14] Visszavette az ajándékokat, mert sértegették. Ez a lépése korántsem egy félelmében, erejétől megfosztott 19. század eleji asszonyra emlékeztet.

Ezek után a parókiára összehívták a Nemes Consistóriumot (református egyháztanácsot), ahol újra felszólították Bakónét a megbánásra. Nyakassága miatt a papné ügyében továbbra sem boldogultak.

Ugyanakkor miután a papné beüzent a Nemes Consistóriumnak az őt megillető hellyel kapcsolatban („a bizonyos székkel kapcsolatban”), megengedték neki, hogy a nemesek oldalán, „ugyancsak a nemesek második v. harmadik székébe járhasson”. Ez a váratlan bejegyzés arra enged következtetni, hogy az egyházi tanács nem bírt a nyakas asszonnyal, s inkább engedett, mint hogy további kellemetlenségekbe keveredjen.

A református egyház minden híve számára meghatározta a rangja szerint őt megillető helyet, melyért általában fizetni kellett. A 18. században, egyes helyeken a hívek nem válthatták meg széküket, hanem a presbitérium által megállapított ülésrendet kellett elfogadniuk, melyet szószéki kihirdetés útján közöltek a hívekkel; ezt nevezték „rendelésnek”. (Illyés 1941)[15]

Gömörhorkán egy 1818. március 5-ei bejegyzés szerint már a templom építésekor megszabtak a családoknak egy ülésrendet, amit a jelen lévő idős emberek emlékezete alapján hitelesítettek.[16]

Özvegy Bakó Ferencné született Török Zsuzsanna helyéről a templomban azonban az Egyházi Tanács döntött. A bejegyzések között, ugyanebből az évből, találunk olyat is, ahol a „bűnösök” önként vallottak tisztátalan életükről a consistóriumi gyűlés előtt: „Augusztus 23. – Consistóriumi gyűlés lévén Nemes Barna Susánna maga önként előállván vallást tett tisztátalan életéről és magát minden jóra ajánlván absolváltatott.”[17]

Igaz, hogy a korábbi kemény és kegyetlen büntetések, mint a pálcázás, szégyenkőre állítás stb. már a 19. században nem léteztek, egy nemesi család becsületét azonban egy kis közösségen belül fontos volt megóvni. Amennyiben a vádlott megbánást tanúsít, a jegyzőkönyv írója többnyire csak rövid bejegyzésben tárgyalja az esetet. „1816. április 14. Reggel K. Suzanna. K. András hajadon leánya terhesnek találtatván paráznaság által okozott botránkoztatásáért önként, maga jó szántából eklésiát követett a Parókián.”[18]

Az eklézsiakövetés a protestáns egyházfegyelem körébe tartozó büntetőszokás, büntető eljárás. (Takács Szűcs 1981, 807. p.) A bűnösséget a presbitérium állapította meg, s ők szabták ki a büntetést is. A büntetési szokások különbözőek voltak, a vétkesnek hangosan meg kellett vallania bűnét, bűnbocsánatért kellett esedeznie, a pap pedig bűnbocsánatban részesítette. Az egyház papjai felügyelték és ítélték meg az özvegyek, házasságon kívül teherbe esett nők erkölcsi életet. A bűnösség megvallása és megbánása után a pap feloldhatta a vétkest.

K. Zsuzsanna a parókián kért bűnbocsátást, nem kellett nyilvánosan, a templomban beszámolnia helyzetéről. Ez a kíméletesebb feloldozás. Erről a Zsuzsannáról csak annyit tudunk, hogy András lánya. Sem korával, sem édesanyjával kapcsolatban információ nincs.

A családon kívüli terhesség témája tehát nem tabuizált a közösségen belül, a feloldozás azonban nem a család szűk körében történik, hanem az egyház bevonásával.

Ennek kapcsán mégis felmerül a téma tabuizálása. A Bakó család egy női tagjával 2001-ben készített interjúmban az interjúalany büszkén és többször emlegeti református lelkész ősét, kinek sírja máig ott van a parókiakertben. Pontos információval szolgált arról, honnan érkezett az őse Özörénybe, megemlítette nemesi származását, a pap feleségével kapcsolatban azonban nem adott információt. Az özvegy törvénytelen gyermekét meg sem említette. Elképzelhető, hogy nem maradt fenn a családi emlékezetben ez az információ a lelkészné életéről, az is lehetséges, hogy az interjúalany (Szabari Lajosné Bakó Erzsébet, 1917–2012) nem tartotta az özvegy papné őse életét említésre méltónak. „Amennyiben egy közösség vagy személy számára némely téma kellemetlen v. felháborító, azt sokszor a némaság veszi körül. Ennek elsősorban védelmi funkciója lehet. Úgy biztosítja a család működését, hogy elhallgatja azokat a témákat, amelyek az egyén vagy csoport pozitív identitására fenyegetést jelent.” (Rajkó 2022) Mai szemmel nézve Bakó Ferencné egy bátor nemesasszony volt, aki szembeszállt az egyházzal, hogy megtartsa az őt megillető helyét a közösségen belül.

1.3. Házasság és a házas élet megtartására tett kísérletek a református egyházi jegyzőkönyvben

A házasságkötés a 19. század második feléig az Osztrák–Magyar Monarchia területén az egyház hatáskörébe tartozott. Az egyik legnevesebb európai családtörténész, Michael Mitterauer amellett érvelt, hogy az „európai házasodási minta” kialakulásának fontos előfeltétele a kereszténységben keresendő. (Tomka 2020, 90. p.)

A reformációt megelőző körszakban a római katolikus egyházak voltak a házassági jog kizárólagos forrásai. „A reformáció azonban erősen visszahatott a házassági jog fejlődésére. Luther Márton és Kálvin János tanításai elsősorban a házassági és családi élet területén éreztették hatásukat.” (Magyar 2017) Kálvin a Luther által kitaposott utat követte. Mindketten ragaszkodtak ahhoz, hogy a házasság nem szentség. „Bár Kálvin szerint a házasság egy olyan elválaszthatatlan kötelék, amely szorosabb, mint a szülők és gyermekek vérségi kapcsolata,” (Magyar 2017) mégis bizonyos tények fennállása esetén ő is elfogadhatóan tekint a válásra pl. házasságtörés, hűtlen elhagyás, illetve valláskülönbség esetében. (…) A házasság legfőbb értékei Kálvin tanításai szerint így rajzolódnak ki: utódnemzés, nevelés, erkölcsi tisztaság, kölcsönös támogatás, testi-lelki együttélés Isten félelmében, illetve engedelmeskedés az Úr rendjének. A házassági hűség, melynek integráns része a férfi és nő közötti méltányosság, valamint Isten félelmében történő kölcsönös támogatás.” (Magyar 2017)

A református egyházi jegyzőkönyvek a házasság kérdésével, a házasfelek kapcsolatával, a házasságon belül működő viszonyrendszerekkel abban az esetben foglalkoznak, ha családon belüli viszályt, ellenségeskedést tapasztalnak a közösségben.

A 18. század végétől és a 19. század 90-es éveiig a korábbi egyházi vétkekkel szemben, mint a vasárnapi munka, templomkerülés, káromkodás, haragoskodás stb. a jegyzőkönyvekben a belső családi viszonyok kérdése került sokkal inkább előtérbe. A bejegyzések témakörei: családon belüli konfliktusok, családok közötti konfliktusok, lelkészek és asszonyok közötti konfliktusok, helytelen viselkedés a templomban, helytelen viselkedés az iskola területén, paráznaság stb.

A vizsgált jegyzőkönyvben, amely a Gömörhorkai református egyház jegyzőkönyve (1790–1880), a családi viszonyokra vonatkozó bejegyzések nagy része egymástól külön élő házastársak összebékéltetésére tett törekvésekről számol be. A felsorolt példák szemléltetik, hogyan működött a békítési folyamat a református egyház rendeletei szerint. Az egyes különálló történetek együtt adnak egy egységes képet az egyházfegyelem alkalmazásával kapcsolatos gyakorlat egészéről. Az olvasmány élvezetes, nemcsak korabeli nyelvhasználata miatt, hanem mert tükrözi a törekvéseket, némileg a házastársak egymáshoz való viszonyát, és az egyházi intézmények képviselőinek hozzáállását is.

A legkorábbi bejegyzés 1795-ből, egy ifjú pár összebékítésével kapcsolatos. Ez a korai bejegyzés az egyetlen olyan eset a jegyzőkönyvben, amikor az összebékítési szándék sikeresen végződött. Ebben az egy esetben a fiatal pár összebékítésénél jelen voltak szülők is. „Augusztusnak 12-ik napján Zabari Miklós és Bodnár Katalin ifjú házasok egymással összebékéltettek és magokról szüleik előtt Reverzálist irattak, hogy többé házsártosságban nem fognak élni, különben az eklézsiából kirekesztetnék.” Reverzális (kötelezvény) aláírásával a későbbi bejegyzésekben nem találkoztam, csak vegyes házasságkötés esetén. Az eklézsiából való kirekesztés a súlyos büntetések kategóriájába sorolható. Kirekesztés esetén, ami a gyülekezeti közgyűlés egyházfegyelmi hatásköre volt, úgy tekintettek a bűnösre, mint pogányra.

A következő négy eset tükrözi az egyházfegyelmi eljárás folyamatát.

Az első lépésben egy többtagú küldöttséget rendeltek (deputáció küldése) a családhoz. A presbitérium ilyenkor megbízott két-három személyt azzal, hogy próbálja békésen elrendezni az ügyet. „1814 November 2 – deputáció vala nálunk, melynek tagjai, T.T. Sóváry István és TT. Maklási István urak N. Barna Klárát igyekeztek férjéhez Nemes Márton Józsefhez – kit oda hagyott – visszahelyeztetni, de haszontalanul.”

Ugyanakkor a bejegyzés beszámol az ifjú nemesasszony megbotránkoztató viselkedéséről is a templomban, ami miatt kitiltják az első székből. Az engedetlen nemesasszonyokra többször utal a jegyzőkönyv írója, nemcsak a „visszavezetések”-re tett kísérletekkel kapcsolatban. Emlegeti a lelkész jó kapcsolati rendszerüket, aminek köszönhetően az ellenük felhozott vádakat sokszor el tudják simítani. Bár a nemesasszony „visszahelyezése” férjéhez első lépésben sikertelen kezdeményezésnek bizonyul, megbotránkoztató viselkedése miatt végül kitiltják a neki járó első székből.

Amennyiben a presbitérium küldöttsége nem jár sikerrel, a Tanácsgyűlés (egyházi tanács) elé kerül a házaspárok ügye. „Nov 21. consistoriális gyűlés alkalmatosságával kik feleségeiktől néhány hetektől fogva külön élő ifjú házasokat mellétei Barna Józsefet és Packó Jánost próbálta a N. Consistórium párjaikkal eggyességre hozni, de nem boldogulván vélek, elvégezetetett, hogy dólgok a papi szék eleibe terjesztessen. S a Memoriális meg is iratott”.

Ha az egyházi tanács sem járt sikerrel, a házaspár ügye a papi szék elé került. „Amidőn több házas párok, kik egymást hitetlenül elhagytak Consistoriumba hivattak, keresztyényi békés páros életre serkentettek, s az ez ellen szegülők az úrvacsorával való éléstől eltilttattak. S a polgári hatóság eleibe adandók.”

Ez az 1853-as bejegyzés, ugyanúgy, mint az előző, nem egy, hanem több házaspárra utal. A párokat ugyan papi szék elé vezették, esetükben azonban a pap sem járt sikerrel. [19] Ezzel ügyük a polgári hatóság elé került. Az egyház szerepe ezek után megszűnt, a válás ügye pedig a polgári hatóságok elé került.

Erőszakos visszavezetésről egyetlen esetben számol be a jegyzőkönyv egy 1854-es eset kapcsán. Összebékítés szándékával Szabari Mihályt és Istvánt behívatták a papi szék elé. Bár a két férfi nem jelent meg, az asszonyok náluk engedelmesebbeknek bizonyultak. Kihallgatják őket, majd határozatukban kifejezték azon egyértelmű szándékukat, hogy akár ha erőszakos úton is, a hatóság közbenjárásával visszavezettetik őket férjükhöz. A lejegyzett határozatot három tanú aláírásával igazolta. „Nejeket is hivattunk, kik engedelmeskedve feljöttek, s kihallgatván őket elhatároztuk, hogy a helybeli bírák esmerje kötelességének ezen külön élő párokat összebékíteni, a nőket férjek házához törvényesen, s a nem engedés esetében erőltetve is haza vitetni, s hogy valami kedvetlen fogadástól mentes lehessenek, s tanúk előtt történjen meg visszahelyeztetésök, czélosnak láttuk hogy ez 2 v. 3 hitesek előtt menjen véghez.” Ebben az egy esetben egyértelműen a hatalommal való visszaélés jeleit tapasztalhatjuk a közösség női tagjaival szemben.

A bejegyzések nagy része rövid, tárgyilagos, nem minősít, az elválás, különélés, összeveszés konkrét okával csak egy-két esetben találkoztam. Ilyen Gaál Imre gyermekének és vejének a pere. Mindkét felet házasságtörés elkövetésével vádolják. A kibékítést a lány apja kezdeményezi, aktívan többszörösen próbálkozik a lelkész és a gondnokok is, sikertelenül. Ebben az esetben a pap szintén per indítását kezdeményezi: „Fájdalommal tesz jelentést G. úr Gaál Imre veje Ambrús András s ugyancsak Gaál Imre lánya több idő óta házasságtörő életekről.

Gaál Imre veje és leánya közti kibékéltetést illetőleg a családi viszonyok helyre állítását lelkész Barna János és G. urak kisértsék meg s arról a legközelebbi C.t.-ban tegyenek jelentést.

1880 – ugyancsak t. Szkárosi Gusztáv úr – miután feltett kérdésére Canonikus hibát nem említenek, megemlíti a Gaál Imre féle ügyet, megemlíti egyszersmint azt is, hogy több ízben tett lépéseket a kiegyezésre, miután azonban Gaál Imre saját maga nem akarja a kibékítést, oda nyilatkozzék: ezen ügy egyszer mindenkorra befejezetnek tekintetvén. (…) Gaál Imre Gyermeki érdekében való pert megindítani”

Házasságtörés esetéről számol be a következő, 1881-es bejegyzés is. A házastársak peres ügye itt már folyamatban van. A per tárgya ebben az esetben megjelenik, mivel az elválasztás előtt megszületett házasságon kívüli gyermek keresztelésével kapcsolatos a bejegyzés. „Balog József helybeli lakos, ki nejével való per alatt megjelenvén a C. gyűlésen s kéri különösen a lelkész urat, hogy a napokban nejének született gyereke ne kereszteltetnék az ő nevére, illetőleg ne viseltesse az ő nevét, mivel évek óta külön vannak egymástól. Lelkész úr egy erre szóló törvényt olvas fel, s kijelenti, hogy a gyerek az ő nevét fogja viselni a keresztelésnél, miután nincsenek még teljesen elválva, azonban ha ez meg történik, jogorvoslást kereshet s nevét a gyermeknek megváltoztathatja.”

A két utolsó kiválasztott bejegyzés különbözik a többitől. Ezek hivatalos, aláírással hitelesített bizonylatok a házasfelek különéléséről. Ebben a két esetben a lelkész megjelöli a különélés okát.

  1. április 15. tartott egyház tanács gyűlés jegyzőkönyve:

„Alulirottak hivatalosan bizonyítjuk, hogy Pál János és Barna Mária 1877. április 18-án házaséletre egybekelt párok egymás irányába mély gyűlöletre lobbanva 1880 év elején házas életök megszakították, úgy hogy a nő a férjet végleg elhagyta, az óta egymást folyamatosan kerülték, a nő a férjhez többé vissza nem ment, s szakadatlanul külön laknak és élnek.”

  1. május 21-én tartott tanácsgyűlés jegyzőkönyve:

„Alulírottak hivatalosan bizonyítjuk, hogy Balog József horkai lakos nejével Dusza Máriával 1872-ik év november 27-én összekelvén, 1876-ig, tehát négy éven keresztül egymást végleg el nem hagyták, noha folytonosan együtt akkor sem éltek. 1876-tól azonban a köztök felmerülő ellenszenves gyűlölség következtén egymástól végleg elválnak. S azóta is soha közöttük a béke helyre nem állt, s együtt nem laknak és nem élnek.”

A protestáns egyház fenntartja, hogy bár jogilag szabályozni a házasságot az állam feladata, bizonyos helyzetekben igényt tartott arra, hogy egyes kérdéseket az egyházfegyelem szabályai szerint rendezzen. A gyakorlat sokszor hagyományra alapul, ezért egységes rendszerről nem beszélhetünk. Egyetértés mutatkozik azonban abban, hogy a házasság felbontása előtt elsődlegesen a házasfeleknek mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy a vitás kérdéseket tisztázzák, és törekedjenek a lelki közösség helyreállítására.

A gömörhorkai református egyház jegyzőkönyvéből felvázolt hosszabb-rövidebb történetek betekinteni engednek egy 19. századi református közösség életébe. A leírt 8 esetből csak egyszer beszélhetünk sikeres visszavezetésről. Nem személyeskednek, mégis személyesek a bejegyzések.

A jegyzőkönyv a témát intimen kezeli. Konkrét válási okot csak két esetben említ. A békítés szándékát jegyzi a lelkész, a legtöbb esetben röviden, kommentár nélkül. Gömörhorkán a felölelt időszakban 11 lelkész szolgált.[20] A legrövidebb szolgálati idő három, a leghosszabb harminc év volt. Annak ellenére, hogy 11 lelkész bejegyzéséről van szó, nagyrészt érvényes, hogy a bejegyzések nem engednek betekinteni a házak kapuja mögé. Ezzel védik a közösséget, annak intimitását. Ez a hagyomány, szemlélet jellemzően jelen van az összes lelkészi bejegyzésben az adott időszakból.

A válásról nyíltan és őszintén beszélgetni ma sem tudunk. A téma még ma is gyakran tabu, szégyenérzettel jár. Tudjuk, hogy egy téma tabuizálása gyakran a közösség védelmében történik, és elsősorban a szégyen elkerülését szolgálja. Ha ez a feltevés igaz, akkor itt, ebben a közösségben a válás nem társul szégyenérzettel. A különélés okát azonban tabuként kezelték. 1894-ben sor kerül a házassági jogi rendelkezések összefoglaló rögzítésére Magyarországon, majd annak kodifikálására. A jogszabály kötelezően bevezeti a civil házasságot, felekezetre való tekintet nélkül. Az egyház szerepe innentől kezdve másodlagos lett.

2. A halál

A gyászszertartások az emberi kultúrában egykor általánosak voltak.

A veszteség talán legnehezebb pillanataiban a gyászolókat a régi világban pontosan, csaknem pontról pontra meghatározott lépések kísérték, segítették. Ezek a lépések nemcsak a szükséges intézkedésekkel kapcsolatos teendőket foglalják magukba, hanem megadják az érzelmi megélés lehetőségét is. A családon, rokonságon belül az egyes feladatkörök a férfiakat és a nőket megadott szerepkörbe helyezték.

A mai világban a hangos siratás szinte szégyenérzettel párosul, és ismeretlen fogalom. A régi parasztvilágban úgy tudta meg a falu, hogy a halál bekövetkezett, hogy a sírás áthallatszott a szomszédba. Ilyenkor megjöttek a barátok, rokonok, értesítik a papot, s megkezdődik otthon a halott körüli ceremónia, a mosdatása, öltöztetése és kiterítése, a siratás, a virrasztás két éjszakán keresztül, majd a koporsóba helyezés és a temetés. (Ujváry 1993)

A szokásrendet kiegészítették a tanácsi rendeletek, melyek a holttestek eltemetésével kapcsolatos instrukciókat foglalják magukban. A református egyház jegyzőkönyvében három ilyen rendeletet is találunk. Az első 1797-ből származik, s elrendeli, hogy a holttestet 48 óra letelte előtt el ne temessék. Kivételt csak abban az esetben tehetnek, ha „a meghalálozott” könnyen elragadó betegségben halt meg, vagy ha a test rothadásnak indult.[21]

A rokonok, szomszédok, ismerősök nem hagyják magára a családot alkonyat után sem. Körülállták a halottat, és fennszóval siratták. Az ima befejezése után a férfiak maradtak a házban, akik éjszaka a halott mellett fűtetlen szobában virrasztottak. A halott otthon tartása a szegényekre nézve, akiknek gyakran csak egy helyiségük volt, két napon és éjszakán keresztül nem volt veszélytelen, ezért az eklézsia elöljárói kötelesek voltak a faluban halottas kamrát biztosítani.[22] A Szalócon tartott consistóriumi gyűlés jegyzőkönyvi kivonata 1818-ból is kiemelten ezzel a témával foglalkozik.[23]

„Ha a családfő halt meg, a felesége kiment az udvarra vagy a kertbe s hangosan siratta az elhunytat. Sírt az állatokhoz is. Ha feleség hunyt el, a férjnek is kötelessége az udvaron vagy a kertben elríni a feleségét.” (Ujváry 2002, 664 p.) A család fiatalabb tagjának az elvesztését súlyos csapásnak tekintették. Ilyen haldokló mellett a nők sírtak. „A gyermekek ágyánál többnyire csak az asszonyok voltak jelen. Az apának nem volt feladata a haldokló gyerek körül.” (Ujváry 2002, 664 p.)

Újszülött halála esetén kiemelt szerepe volt a bábáknak. A református bábák számára sem volt ismeretlen a bábakeresztség fogalma. Királyi rendelet ugyanis felhatalmazta a bábákat a keresztelésre, amennyiben kétséges a gyermek életben maradása. A református egyház a keresztséget azonban szentségnek tartja, fogadalmaikat ennek megfelelően módosítja. Nem tiltja a keresztséget, a bábákat viszont arra esketi fel, hogy a keresztségnek „sakramentomát” nagy és méltó becsületben tartsák. (Magyary Kossa 1940)

Csecsemőhalál esetén egy 1807-es királyi parancsolatban a református bábákat viszont már a katolikus csecsemők keresztelésére is kötelezi: „ha a szülés kimenetelét kétségesnek, a gyermekeket veszedelembe lenni tapasztalják, azokat kereszteljék meg. A keresztelést csak a bába mesterséget kitanult személy végezheti el, amennyiben református vallású, gyorsan hívnia kell két akármilyen nemen levő katolikus személyt.”[24]

1895-ig a halottak anyakönyvezése is az egyház feladata volt, ezt a feladatot 1895. után átvette az állam.

A parasztvilágban nem magyarázták, megtanulták és elfogadták az együttélés elengedhetetlen szabályait. A szokások és hiedelmek segítették a gyászoló családot abban, hogyan viselkedjen, mit tegyenek válságos helyzetben. Mai kultúránk hiányossága, hogy nem beszélünk a halálról. A mai világ azt gondolja, hogy mindent meg kell tartani, azt hisszük, hogy örökre itt maradunk.

3. A csecsemőgyilkosság megítélése

Családi kultúránk megítélésé szempontjából fontos kérdés, hogyan áll a társadalom azokhoz a nőkhöz, akik családon kívül szülték meg gyermeküket.

A középkorban és a korai újkorban különösen nehéz helyzetben voltak ezek a lányok, asszonyok. A büntetések kegyetlensége nem ismert határokat. Erre néhány példa a debreceni városi levéltár anyagából. 1606: Szappanos Istvánnét és leányát elevenen eltemetik, ugyanez a büntetés ér 1619-ben egy gyermekrekkentő asszonyt, 1627-ben egy Erzsébet nevű személyt, 1639-ben Kovács Lászlónét‚1651-ben Ádám Erzsébetet. (Magyary Kossa 1940)

Még 1737-ben is több gyermekgyilkossággal kapcsolatos kegyetlen büntető eljárásról tesz említést a szerző: Vasas Györgyné újszülött gyermekét megölte. Eleinte tagadta bűnét, de a gyermeket felboncolván, tüdeje a vízen úszott, mi csalhatatlan jele az elevenen születésnek, ezért halálra ítélték, Nagy Máriának hasonló bűnéért feje vétetett, szintúgy Pál Erzsébetnek, Szalai Erzsébetnek és Nagy Erzsébetnek. Szüléshez öreg asszonyt nem hivatott, a holt gyermek fején és nyakán a doktor és borbély nagy erőszak jeleit találta, tortúra előtt bűnét meg is vallotta, ezért elsőben jobb kezét levágták, majd felakasztották. (Magyary Kossa 1940, 179. p.) Bizonyított csecsemőgyilkosság esetén a 17. században az élve eltemetés volt leggyakoribb ítélet, majd később az akasztás vagy lefejezés.

A középkor és a korai újkor borzalmas büntetéseivel szemben a 18. század végi rendelkezések már sokkal humánusabbak. Egyes törvényszéki rendeletek már egyértelműen arra irányulnak, hogy megelőzzék a gyermekölést. A 18. században Mária Terézia és II. József rendeleteinek (Constitutio Criminalis Theresiana, 1768, II. József által Magyarországon is hatályba léptetett anyagi jogi törvénykönyv, 1787) (Magyary Kossa 1940) köszönhetően változik az osztrák törvényhozás, ami kihatással van a magyarországi rendeletekre is. A csecsemőgyilkosság vonatkozásában az osztrák szabályozás és a kapcsolódó irodalom eljutott a minősített gyilkosságtól (rokongyilkosság) a törvénytelen gyermek sérelmére elkövethető privilegizált esetig. (Bató 2009)

A privilegizált eset enyhébben büntetendő tényállás vagy eset, tehát az alapesethez képest enyhébben büntetendő, alacsonyabb a kiszabható büntetési tétel.[25] A magyar jogalkotási folyamat és a kézikönyvek ehhez a fejlődéshez csatlakoztak.

Három 19. százai eleji peranyag (bírósági jegyzőkönyv) segítségével kíséreltem meg a jogalkalmazás és jogmegvalósulás folyamatát áttekinteni. Mindhárom jegyzőkönyv a 19. század első feléből származik, és csecsemőgyilkossággal vádolt anyák peranyaga.

  1. Bűnper Benitzky Jozéfa ugymint perbe fogott Bűnös ellen[26] – 1846;
  2. Kowanicz Anna, Özvegynő, ugymint perbefogott bűnösnő ellen[27] – 1833;
  3. Peller Teréz magzatgyilkos mint perbefogott elsőrendű alperes ellen, Gözcele Anna és Miszbanér Anna özvegynők pedig, mint segítői és 2. rendű alperes ellen[28] – 1843

Kiemelt szempontok (Bató 2009) a perügyek leírásánál:

  1. Cselekmény pontos elnevezése.
  2. A támadott érték.
  3. Az elkövetési tárgy.
  4. A cselekmény megállapításának feltétele.
  5. A cselekmény elkövetésének tárgya.
  6. A privilegizált eset.
  7. A szörnyszülött megölése.
  8. Az elkövető magatartása.
  9. Mulasztás esete.
  10. Az elkövetés helye.
  11. A terhesség eltitkolása.
  12. A bűncselekmény társadalmi okai.

A kiemelt szempontok – a hatályos rendeletek alapján összeállított összefoglaló – a jogorvoslási mechanizmust tükrözik a 19. század első felében. Ezzel nem csupán vázolom a bírósági eljárás alatt elhangzott vádeljárási folyamat fontos momentumait, hanem rámutatok arra is, milyen szempontokat vett számításba a korabeli törvényhozás. Szándékosan meghagytam néha az eredeti szöveget. Ezek nyelvezete és a végén összegyűjtött minősítő szerkezeteket, melyekkel az asszonyokat illették az ítélet mellett, szintén egyfajta állásfoglalást tükröznek a csecsemőgyilkossággal vádolt anyák megítélésével kapcsolatban.

3.1. Eset: Beniczky Józefa

Az eset leírása

Beniczky Józefa szolgálóként dolgozott a táblabírónál. Szüleit korán elvesztette. A peranyag nem foglalkozik azzal, honnan került Pozsonyba, a védelem állítja, hogy Beniczky Józefa senkit nem ismert a városban. Terhességét mind az uraság, mind a többi ember előtt igyekezett eltitkolni, hogy szolgálatát el ne veszítse. Vallomásában B. J. állítja, hogy méhében a gyermek életjelet nem adott. Reggel az árnyékszékben megszülte gyermekét. Szülés után maga után mindent rendesen eltakarított.

Összefoglaló a kiemelt szempontok szerint:

  1. Gyermekgyilkosság bűnével vádolják.
  2. A vád szerint egészséges és jó erőben volt férfimagzatot a fentírt évnek február 10-én reggel a Gazdája: T. Andréansky Antal Táblabíró úr lakása melletti árnyékszékben alattomosan és gonoszul méhéből kihajtotta.
  3. A boncoló orvosok magok állítják, hogy Beniczky Jósefa magzata életjelek nélkül születvén.
  4. A cselekmény tárgya az újszülött.
  5. Törvénytelen ágyból született gyermek.
  6. Nem szörnyszülött.
  7. Nincs erőszakos kézzel kifejtett aktív magatartásra utalás.
  8. A gyermek érkezési idejét is, a szüléssel járt sok és kemény fájdalmak daczolására-makacsul elhallgatván, segítségül senkit nem hívott, sőt égbe kiáltó bűnét egész hat nap által lélekismeretlenül elhallgatta.
  9. Szegény magzatát az árnyékszékben szándékosan megfúlasztotta.
  10. A terhes állapotját oly szorgosan tudta eltitkolni, hogy azt észre venni senki nem volt képes, azon kívül a perbe fogott a történt szülésnek minden nyomát eltüntette.
  11. „s hogy viselőségét tsak urasága előtt, hogy szolgálatját el ne vessze, titkolni igyekezett”

 

Elhangzott minősítések az anyával kapcsolatban az eljárás alatt: vétkes szorgalommal és hamissággal eltitkolta terhességét, a szüléssel járó sok és kemény fájdalmak daczára makacsul elhallgatta, magzatát alattomosan és gonoszul méhéből kihajtotta, égben járó bűnét egész hat nap által lelkiismeretlenül elhallgatta, magzatát szándékosan megfullasztatta, azon bűnös leányzó másoknak elrettentő példája, buja közösülésnek következtében teherbe esett.

Ítélet:

…a raboskodó Beniczky Józefát, a már szenvedett fogságon felül még fél esztendei a mai naptól számítandó börtönre itéltetik.

3.2. Eset: Özvegy Kowaniczky Anna

Az eset leírása

Özvegy Kowaniczky Anna egy diáktól esett teherbe, aki nála volt elszállásolva fizetés fejében. Terhességét az özvegyasszony nem titkolta. Az özvegy nő abban a szobában szülte meg gyermekét, ahol az elszállásolt diákokkal együtt lakott. Előttük a szülést különös szorgalommal eltitkolta. Majd a gyermekét megfojtotta, s megölt magzatát a tűzhely alatt elrejtette. A bűnös asszonyt gyermekgyilkossággal vádolják.

  1. Csecsemőgyilkosság főbenjáró bűnével vádolják.
  2. A megszületett magzatot nevezi értéknek.
  3. Az elkövetés tárgya házasságon kívül született gyermek.
  4. Kérdéses a gyermek holtani születése. A két diák, aki egy szobában lakott véle, a gyermek sírását nem hallotta.
  5. A cselekmény elkövetésének tárgya az újszülött.
  6. Törvénytelen ágyból született a gyermek.
  7. Nem szörnyszülött. A szörnyszülött megölésénél az érvényes jogszabályok szerint és a szokásjog hatalmánál fogva sokkal enyhébb büntetést rendelnek.
  8. Teljes élhetési képességgel született magzatát irgalmatlanul megfojtotta. A magzatot oly rögtön és oly fortélyosan életétől megfosztotta, hogy azon gyermek születését, mély álmuk miatt a diákok meg sem hallották.
  9. Szülésre senkit segélyül s ápolásul nem kíván, sőt inkább azt a vele egy szobában lakott két diától is szorgalmasan eltitkola.
  10. Az elkövetés helye – nem meghatározó.
  11. Viselőségét nem titkolta.
  12. „szegénysége miatt kénytelenségből gyerekét elásta”, „szemérmetessége és becsület érzése nem engedte születését köz hírré tenni”.

 

Elhangzott minősítések az anyával kapcsolatban az eljárás alatt: a tiszta erkölcs szemtelen letaposása, anyai érzelmek gonosz lelkű lenyomásával, magzatát irgalmatlanul megfojtotta, alattomban született magzatát meggyilkolta,

Ítélet:

…a már kiállott fogságon felül még egy esztendei börtönre ítéltet

3.3. Eset: Peller Teréz

Az eset leírása

Peller Teréz két özvegyasszony gyógyteája segítségével 6 hónapos magzatát szándékosan elhajtotta.

  1. Magzatgyilkos Feller Teréz mint perbefogott az elsőrendű alperes ellen, Gözcele Anna és Miszbanér Anna özvegynők pedig, mint segítői és 2. rendű alperes ellen. Első rendű alperes méhében viselt 6 hónapos magzatát veszedelmes herbáltea használatával szándékosan méhéből kegyetlenül kihajtott.
  2. Viselt 6 havi magzat a támadott érték.
  3. Az elkövetési tárgy, passzív alany a meg nem született csecsemő.
  4. A védelem tagadja Peller Teréz terhességét. Peller Teréz havi tisztulása kimaradt, s ennek elmaradása hasfájást okozván neki. A 2. sz. alperesekhez segítségért folyamodott.

Alaptalan a gyanú. Mintha teherbe esett volna. Egészségét visszanyervén a hasdomborodástól is megszabadult.

  1. A cselekmény elkövetésének tárgya a meg nem született újszülött.
  2. Nem tudjuk mennyiben privilegizált eset, P.T. társadalmi státuszát a jegyzőkönyv nem említi.
  3. Peller Teréz által használt abortus szerek következtében a köldökzsinór elszakíttatott

 

Elhangzott minősítések az anyával kapcsolatban az eljárás alatt: tiszta erkölccsel semmit sem gondolván, s bujálkodó módon a férfiaknak engedett ölelés által teherbe ejtetvén, bujálkodó módon a férfiaktól többször megmocskolt volt, gyakorlatos kurva.

A pere ideje alatt P. T. időközben a városi kórházban meghalt.

A lányokat, asszonyokat nem csak tetteik felsorolásával szembesítik, az ellenük felhozott vádak nyelvhasználata is eleve stigmatizálja őket. Egyoldalú véleményt alkotnak róluk anélkül, hogy figyelembe vennék tettüknek társadalmi körülményeit. A társadalmi vélekedés, az ítéletalkotás csak a nőket érinti. Nem merül fel kötelezettség a szülők, szomszédok, falusi elöljárók, gazdák, teherbe ejtő férfiak számára. A vád részéről a nők minősítése minden esetben erősen expresszív jellegű, ami nem más, mint a szándékos megalázás eszköze. Az ilyenfajta minősítés teljesen peremhelyzetbe szorítja az áldozatot.

Bár a büntetés foka enyhébb volt, a durva, minősítő nyelvhasználat továbbra is megmaradt. Talán a legmegrendítőbbek a bejegyzésekben azok a passzusok, melyekben a vádló az asszonyok bűnösségének igazolására – Beniczky Józefa és Anna esetében is –kiemeli, hogy az asszonyok szülés után közvetlenül maguk után mindent nagyon alaposan eltakarítottak, ezért a szülésnek semmi nyomát nem találták. A megszégyenülés és ítélkezés elkerülése érdekében tett emberfeletti igyekezetük megrendítő.

4. Egy 19. századi polgári család életének fragmentumai

A pozsonyi Weisz család 13 személyes hangú levele megnyitja a kaput és pillanatokra beenged egy 19. századi polgári család életébe. A levelekből elsősorban személyes síkon tárul fel történetük. A Pozsonyi Városi Levéltár dolgozói felkutatták és lejegyezték a Weisz–Mader család összefonódásának történetét.[29]

„1702-ben George Mader kinyitotta vasüzletét Pozsonyban, az Úri utcában, a mai Panská ulicán. Az vasüzletnek kezdettől fogva nagy sikere volt. George fia, Johann George Mader 1737-ben már egy nagyon jól menő üzletet vehetett át apjától. Később az üzletet Johann George Mader legidősebb fia, Thomas Ehreinreih Mader vette át 1760-ban. Ő aztán át is költöztette a mai Ferencesek terére. Mivel Thomasnak nem volt fiúgyermeke, sógorára, Weisz Lászlóra szállt az örökség. Weisz László szüleinek Nagyszombatban volt vasboltjuk. Ügyes üzletember volt, a városi képviselő-testület és a kaszinó tagja, az Első Takarékpénztár megalapítója. 1832-ben házat vett a mai SZNF téren.

Weisz Lászlónak két fia volt, Károly (1822–1870) és Theodor (1824–1883). Károly beutazta egész Európát, Theodor pedig 1854-ben átvette az üzletet. Theodor, fiútestvérével új kovácsműhelyt vásárolt Borostyánkőn (Borinkán), öntödét építtetett és gyárat. Az ő ideje alatt virágzott leginkább az üzlet. Az üzletet a hagyománynak megfelelően T. E. Madernek nevezte el. Több mint két évszázadon keresztül fejlődött és terjeszkedett a cég, túlélte a nagy gazdasági válságot és a háborúkat. Idősebb Teodor Weisznek és feleségének, Herminának, aki Lechner lány volt, 5 gyermeke született, Etelka, férje után Grivics, Aranka, férje után Slubek, Sarolta, férje után Samarjay, László és Theodor. Idősebb Theodor Weisz egész vagyonát fia, ifj. Theodor Weisz vette át. (1866–1938), aki később megkapta a nemesi rangot. Theodor Weisz felesége, Dóra, született Feitcher (1876–1956), az ő gyerekeik Theodor, György, Andor és Lajos. Dóra Weisz testvére Robert Feitcher, londoni magyar nagykövet.”

A levelezések id. Theodor Weisz és Lechner Hermina gyermekeinek és közeli hozzátartozóinak életéből villantanak fel fragmentumokat.

Elsősorban lányuk, Sarolta, férje után Samarjay, leveleiben található a legtöbb konkrét információ a családi történet meghatározó eseményeiről. Öccsének, Tórinak (Weisz Theodor) írt levelei közeli kapcsolatukat tükrözi. Sarolta öccse ekkor még diák Pesten. Az első levelek a család mindennapjairól, kocsikázásokról, kirándulásokról szólnak, később azonban fontosabb családi eseményekről is innen szerzünk tudomást.

Édesapját, id. Theodor Weiszt leveleiben betegsége kapcsán említi Sarolta. Először rosszulléte miatt számol be aggodalmairól lánytestvérének 1881-ben: „a papa egészségi állapotától, aki nem érzi jól magát, nagy félelemben vagyunk, olyan görcse volt, mint négy hete.” Mikor ezt a levelet írja, még hajadon. Erre utalnak a következő sorok „Emil már minden estét nálunk tölt a Ligetben.” Egy későbbi levelében azonban már készülődő házasságára utal: (Hámor, Szeptember 1881): „Magyarul írok, hogy gyakoroljam, ha már Samarjayné leszek, szégyen lenne, ha nem tudnék rendesen írni.”

Id. Theodor Weisz halálakor Sarolta már Samarjay Emil felesége. Ez egy közösen írt levelükből derül ki. Ebből a levélből megtudjuk azt is, mennyire megrendítette a családot édesapjuk halála. Értesítik a testvért és sógort, hogy az édesapa halálával a család anyagi helyzete kockázatosabb lett, s hogy ennek a helyreállításán dolgoznak mindannyian. Samarjay és felesége levelükben ennek ellenére bizakodó állaspontot közvetítenek Tóri felé. Tájékoztatják őt arról, hogy a gyár vezetése megmaradt, és megpróbálják törleszteni az adósságokat. Sarolta öccsét továbbra is arra biztatja, hogy tanuljon, hogy később ki tudja venni részét ő is a család megsegítésében.

„Összeomlott a család, a papa meghalt, fő a becsület A helyzet komoly, de a vagyon még mindig tekintélyes. Mindent rendbe fogunk hozni, momentán a nagy veszély, úgy látszik el lesz hárítva, nyilatkoztunk az intézeteknél, hogy minden együtt marad. Közösen lesz kezelve. Slubekék tovább vezetik a gyárat s majd lassanként lefizetnek, amit lehetséges.”

1884-ben Saroltáék is valószínűleg megszorulnak. „Már egy hete itt vagyok és még maradok is. Emil kikísért, de sok dolga van, kis lakásba költözik a városba. Mindent nem vihet, de viszünk, amit tudunk. A többit ellicitáljuk.”

Tórival, ifj. Weisz Theodorral pesti tanulmányai alatt levelezett a bátyja is (Weisz László). Megható a báty támogató jelenléte öccse életében. Anyagilag és erkölcsileg is mellette állt az idősebb testvér. Támogató magatartásával egyben felügyeli tanulmányait, gyakorlati tanácsokkal látja el, tanulásra biztatja.

László többször kitér Theodor tanulmányaira. Kéri, hogy a mulatozás helyett inkább tanulásra fordítsa az időt. Aggodalma, mint kiderül később Samarjay Károly leveléből, aki szintén benősült a családba, nem alaptalan.

Károly szívélyes, bár cseppet sem őszinte hangú leveléből megtudhatjuk, hogy Theodor új iskolát kezdett. A levélíró kacifántosan fogalmaz. A meghívást sok dolga miatt jövőre halasztja, de nem felejti a sorok között megjegyezni: „Addigra lehet, hogy Tóri is jó híreket hoz majd Pestről, az új Kereskedelmi Intézetből, s kiküszöböli azt a hézagot, ami pályáján érte, amit a sors és tárgyak korához mért nehézsége okozott.”

Sűrű a kapcsolati háló, a szülőktől leveleket nem tartalmaz a gyűjtemény, de levelezésükről tudunk a többiek megírt információi alapján. Írtak egymásnak a családtagok fontos családi eseményekről, keresztelésről, gyerekszületésről, házasság, udvarlás kapcsán. Betegségben is jelen voltak egymásnak. Találunk információt hitükről, vagyoni helyzetükről.

Nem volt célom korképet adni, emberi hozzáállásokra, a kitartásra, az egymást támogató jelenlét meglétére szerettem volna elsősorban rámutatni. A családi hierarchia tükörtisztán jelen van. Az apa halála felbontja a családi békét és nyugalmat. A megoldás tisztán a férfiak dolga. Az asszonyok támogató jelenléte fontos.

Érdekes, hogy a legtöbb megjegyzés, figyelmeztetés, óvás, törődés, kritika Weisz Theodort érinti, aki később a nagy vagyon örököse s a nemesi rang hordozója lesz.

Befejezés

A család nagysága és szerkezete keveset változott a 19. században. A háztartások átlagos létszáma a rendelkezésekre álló adatok szerint Magyarországon 1890-ben átlagban 4,5 főből állt. (Tomka 2020) Változások a 20. század folyamán következtek be. Csökkent a háztartásban együtt élők száma, illetve egyszerűsödött a családok és háztartások szerkezete. 1930-ban hozzávetőlegesen 3,9 főből tevődött össze egy tipikus háztartás, 1949-re pedig az átlag tovább csökkent 3,6-ra. A háztartásban egyre kevésbé voltak jelen más rokonok. (Tomka 2020)

A 19. században a családi közösséget a patriarchátus jellemzi, emellett igen erős a nemek szerinti munkamegosztás, a termelőmunka, és a családi otthon helye egybeesik. A 20. században megváltoznak a családi szerepkörök. A merev patriarchális viszony oldódik, egyre inkább érvényesül az egyén joga és autonómiája. Emellett a családok intimitása nő, egyre nagyobb szerephez jutott a házastársak közötti érzelmi kapcsolat. A gyermekek oktatása és nevelése egyre inkább a családi élet középpontjába kerül. Megváltozik a nők társadalmi helyzete. S ezzel a házastársak között új, a korábbinál egyenlőbb kapcsolatok alakulnak ki.

Az utóbbi négyszáz év családtörténetének legszembetűnő vonása a 20. században a gyermek iránti figyelem úgyszólván folyamatos növekedése volt. A hagyományos patriarchális rendszer helyett létrejön a gyerekközpontú család.

Irodalom

 Bató Szilvia 2009. Csecsemőgyilkosság és gyermekkitétel a magyar és osztrák büntetőjogtudományban a 19. század első felében. Acta Universitatis Szegediensis. Acta Juridica et Politica, 72, 3–46. p.

Borbély Judit 2011. A bábaság története Magyarországon a 18. század végétől a 20. század elejéig. https://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/muzeumok/mamutt_evkonyv_11/pages/019_a_babasag.htm

Gaál Izabella 2006. A nők szerepe a reformáció terjesztésében Magyarországon. Egyháztörténeti Szemle, VII.

Illyés Endre: Egyházfegyelem a magyar református egyházban XVI–XIX. sz, Debrecen,

Magyar Balázs Dávid 2017. Luther és Kálvin felfogása a házasságról és a családi életről Confessio, 4.

Dr. Magyary Kossa Gyula 1940. Magyar orvosi emlékek, Értekezések a magyar orvostörténet köréből. Budapest, Magyar Orvosi Könyvkiadó, Magyar orvostörténeti adattár (II), 167–168. p.

Rajkó Andrea: 2022. Egyszerre véd és megfojt, Beszéljünk a tabukról. https://wmn.hu/wmn-life/56739-egyszerre-ved-es-megfojt–beszeljunk-a-taburol

Svégel Fanni 2018. A bábamesterség átalakulása a XX. század közepén. Budapest–Kaposvár, Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, A Kaposvári Rippl-Rónai Múzeum Közleményei, Néprajzi Intézet.

Takács Szűcs Ernő 1981. Magyar jogi népszokások.

Tomka Béla 2020. Európa társadalomtörténete a 20. században. Budapest, Osiris Kiadó és Szolgáltató Kft.

Ujváry Zoltán 1993. Születéstől a halálig. Debrecen, A Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi tanszékének kiadványa.

Ujváry Zoltán 2002. Gömöri magyar néphagyományok. Herman Ottó Múzeum.

Varga Imre 2008. Református kiskáté. Komárom, Szlovákiai Református Egyház.

„Az ország egyik legrégibb és legéletrevalóbb egyesülete”. A Pozsonyi Szőlőművelők Egyesületének tevékenysége és társadalmi szerepe (1861–1918)

A polgár és a polgárosodás fogalmai a magyar historiográfiában máig homályosak maradtak. Valójában a kutatók nézetei, elképzelései vetítődnek rá az egyes társadalmi csoportokra, és ezek, mivel részletesebben nincsenek körülhatárolva, a tudomány és a publicisztika területeiről a politikai diskurzus mezejére is átkerülhetnek, átszivároghatnak. Az újabb magyar társadalomtörténet inkább egy-egy város példáján a jellegzetességek boncolgatására és nem a nyugati polgársággal kapcsolatos hasonlóságok és különbözőségek vizsgálatára összpontosít. (Klement 2006, 193–194. p.)

A 19. századi pozsonyi polgárság történetének újabb kutatásai során is a sajátosságok, például a felekezeti hovatartozás, identitásalakulások, egyéni és familiáris életstratégiák, társadalmi pozíciók és vállalkozói, adományozási attitűdök, illetve a szociológiai indíttatású viselkedési formák kerültek a történészi figyelem előterébe. Önmagában a rendiségen belül a régi polgárság és annak „átnövése” (avagy éppen a diszkontinuitás problémája) a modern polgárságba Pozsony tekintetében még nincs kellőképpen tisztázva. (Vö. pl. Tóth 2009; Francová 2010, 117–156. p. A régi és az új polgárság terminológiai kérdéseiről: Bácskai 2006.)

A polgár fogalma – szinte rögzült definícióként – szorosan összekapcsolódik az egyesületi élettel, annak százféle típusával, finom árnyalataival, melyekben nem passzív szemlélődő volt, hanem tevékeny, kezdeményező személyként jelent meg. A modern szakmai jellegű egyesületeket, mint a társadalmi önszerveződés formáit, látszatra egy kétarcúság, azonban hatékony funkcionalitás jellemezte. A városi „hatalmi” pozíciók és a gazdasági szerepkörök biztosítása végett, gyakran vállalkozói tevékenységeket felkarolva, szűkebb csoportérdekek fórumaiként és érdekérvényesítő eszközeiként is megjelentek. A másik oldalon azonban a városi közösség irányába nyitott tagsággal rendelkeztek és közszolgálati szerepeket vállaltak fel (adományozás, szegényügy, iskolai támogatások). (Mannová 1999, 200. p.) Bár Pozsonyban a 19. század elején számos világi és egyházi alapítvány, szakmai jellegű, szociális irányultságú, főképpen az árva- és szegényügyet támogató polgári egyesület működött, az igazi virágkort mégis a kiegyezés után számíthatjuk. (Kušniráková 2019, 220–254. p.) Elena Mannová szerint a pozsonyi városi egyesületek tagságát a középrétegek alkották. Közéjük sorolta a kézműveseket, kereskedőket, értelmiségieket, hivatalnokokat és a vállalkozókat. Többségében német és magyar tagokról beszélhetünk, ezért a pozsonyi egyletek német, magyar vagy német–magyar jellegűek voltak. (Mannová 1995, 116. p.)

Joggal állíthatjuk, hogy ezek a polgári önszerveződési formák a multinacionalitás és etnikai dominancia, vagy a polgári és nemzeti identitás hatóerői között mozogtak, oszcilláltak. Társadalmi szempontból további funkciókat is elláthattak: a nemzeti identitás erősítői lehettek, de az asszimiláció eszközeivé is válhattak.

Ez a tanulmány Pozsony 19. századi történetének egyik meghatározó szakmai társulásával, a német szőlőbirtokosokat és borkereskedőket tömörítő Pozsonyi Szőlőművelők Egyesületével (Pressburger Weingärtnerverein) foglalkozik. A kézirat megszületését több impulzus váltotta ki, elsősorban a szlovák és a magyar historiográfiákon belül a korabeli közgazdasági, főképpen a szőlőtermeléssel és borászattal, valamint az értékesítéssel összefüggő diskurzus vizsgálatának háttérbe szorulása, a pozsonyi szőlőbirtokosok önszerveződési formáiról alkotott felszínes vélemények burjánzása, és nem utolsósorban az irányadó, a szőlőművelés minőségi javításával foglalkozó borászati személyiségek pályafutásának s tevékenységének a feltérképezése. Ők pedig igencsak kötődtek Pozsonyhoz, sőt szakmai karrierjük egyik igen fontos állomásának tekinthetjük az itteni működésüket. Rá szeretnék mutatni még az egyesület országos szinten betöltött fontos, sőt számos esetben kezdeményező szerepére és azokra a funkciókra (érdekvédelem, filoxéra elleni harc, utánpótlásnevelés, reprezentációk), melyeket a helyi társadalomban betöltött.

Pozsony mint regionális központ

Pozsony és tágabb környéke a történelmi Magyarország egyik éghajlatában, természeti földrajzában tagolt, de társadalmi és gazdasági szerkezetében sajátos, nemzetiségileg kevert, szellemi-kulturális kincsekkel gazdag tájegysége volt, és máig őrzi értékeit, sőt mindig rejteget felfedezni való történelmi és kulturális emlékeket.[1] A város a Porta Hungarica szomszédságában, határőrző feladatokkal, régi és fontos nyugat-európai irányú távolsági kereskedelmi utak metszéspontjában feküdt, ugyanakkor a történelem folyamán a népek és kultúrák találkozási helye volt. (Šedivý–Štefanovičová 2012.)

Pozsony és vonzáskörzete már az Árpád-kortól a regionális gazdasági növekedést és általában az agrárium fejlődését számos fontos ágazattal serkentette-támogatta, köztük a szőlőtermeléssel és a rá épülő borkereskedelemmel. A város a 13. században területileg korlátozott vámmentességgel bírt, és nem tartozott a gazdaságilag privilegizált városok közé. Gazdasági jelentősége majd csak a 14. századtól kezdett növekedni (kereskedelmi kiváltságok, vásárjog). (Skorka 2004, 434. p.) A középkortól, először említve 1369-ben, harmincadhelyként is működött, tehát az osztrák, délnémet és cseh-morva területek felé irányuló magyarországi kivitel fontos csomópontját, a „külföldi forgalomnak góczpontját”[2] találhatjuk itt. (Pach 1990, 61–62. p.)

A vállalkozó pozsonyi polgárok, akik számára a harmincadfizetés pénzügyi terhet jelentett, és mentesülni szerettek volna alóla, a századra elérték, hogy zálogba, majd bérletbe vegyék a városukbeli harmincadot. (Pach 1990, 61–66. p.) A 16. század közepén a nyugatra irányuló magyar kiviteli forgalom és a behozatal túlnyomó többsége bonyolódott le az északnyugat-felvidéki harmincadhivatalokon keresztül. Ezek közül éppen a fiókjaival együtt a pozsonyi bírt a legnagyobb jelentőséggel, hiszen fontos szerepet játszott a szarvasmarha-kivitel és a posztóbehozatal tekintetében. (Kováts 1902; Ember 1958, 334–336. p.)[3] A nagykereskedő, szőlőbirtokokkal is rendelkező pozsonyi cégek gazdasági erejét mutatja például, hogy a 15. század közepén sikerült bérbe venniük a nyugati irányú harmincadhivatalokat, és bizonyos fokig monopolizálták a tágabb régió kereskedelmét. (Kubinyi 1994, 5. p.) A város ennek a gazdasági háttérnek köszönhetően a 15–16. század folyamán a tágabb, nyugat-magyarországi régió, főképpen az osztrák örökös tartományokba irányuló magyar szőlőkivitel fontos szereplőjévé vált. (Baďurík 2016, 49. p.) A város méltán tekinthető a Magyar Királyság egyik legfontosabb kereskedővárosának.

A pozsonyi polgárok társadalmi és gazdasági befolyását nagyban elősegítette, hogy a hosszabb-rövidebb időre alakított kereskedőtársaságok mellett kiterjedt osztrák és délnémet rokonsági és üzleti kapcsolatrendszerrel rendelkeztek, ugyanakkor szorosan függtek a délnémet kereskedőtőkétől is. (Kováts 1903, 95–96. p.) H. Németh István szerint ez a város „regionális szerepkörén túl interregionális funkcióit is erősítette”. (H. Németh 2018, 172–175. p.)[4] A város az oszmán hódítás, majd Buda eleste után mint fontos rezidencia-központ értékelődött fel, és a nyugat-magyarországi régió egyik legjelentősebb politikai és gazdasági központja lett. A Kisalföld északi részén fontos felvevőpiacot is jelentett. Pozsony középkori „másodhegedűs” szerepe az ország társadalmi és gazdasági életében, előrehaladott városiasodása, az egykori hoszpeszek, a német polgárság innovációs szerepe, Bécs és az osztrák tartományok közelsége együttesen közrejátszottak abban, hogy az egykori királyi székhely, Buda politikai és államigazgatási szerepköreinek egy részét átvegye és azokat megőrizze a 18. század végéig. (Pálffy 2013, 3–75. p.)

Vagyon és presztízs

A szőlő- és borgazdálkodással foglalkozó pozsonyi német polgárok frank-bajor gyökerekkel rendelkeztek. Gazdálkodási módszereik magasabb szintűek voltak, mint a paraszti szőlőműveseké. (Gulyás 2012, 159. p.) A középkorban a pozsonyi német lakosság munkamegosztási rendszerében a növénytermesztésen belül a szőlőtermelés volt a legjelentékenyebb ágazat, és a kereskedelem mellett a másik legfontosabbnak tekinthető.

Pozsony szabad királyi városának polgárai már a 12–13. században kiterjedt szőlőtelepítéssel, -termeléssel és -értékesítéssel foglalkoztak, melyeket az uralkodók által kibocsátott városi privilégiumok szabályoztak, nyújtottak adómentességet vagy a régebbi szokásjogot szentesítették.[5]

A szőlőbirtok társadalmi jelentőségét bizonyította, hogy szabadon eladható és örökíthető volt. A feudális kori piaci rendszer egyik kiemelt vagyontárgyaként jelent meg, hiszen bérbe lehetett adni. A vagyonosabb polgári rétegek mellett a szegényebbek kapásokként, napszámosokként, fuvarosokként találtak megélhetést a szőlőművelésből.[6] Másik oldalon a városgazdaság fontos elemét és jelentős bevételi forrását jelentették a városi tulajdonban levő szőlőbirtokok. Ezek hatósági felügyeletét, a szőlők állagának ellenőrzését vagy éppen a szőlőmunkások bérezését a hegymester (Perigmeister) látta el.[7]

Pozsony jelentős terjedelmű szőlőkkel rendelkezett a kis-kárpátoki régióban, nevezetesen Bazin, Szentgyörgy, Modor, Dévény és Récse települések határában is. A város emellett földesúri jogon Lamacs és Pozsonyszőlős falvak bortizedét is bírta, a bormérési jogokat bérlőknek adta ki. A városi bevételek között találhatjuk a borpénzt is (Weingeld). A pozsonyi városi tanács, hasonlóan a többi legnagyobb szőlőtermeléssel és borkereskedéssel foglalkozó magyarországi városhoz, szigorúan szabályozta az idegen borok behozatalát, azokra városi fogyasztási adót vetett ki, valamint a raktározásukért is adót, ún. Niederlagsgeld-et rótt ki. A szőlőhegyek után a város hegyvámot (Weggeld) szedett.[8]

A 15. században a városi lakosság nagy hányada, kb. 60–70%-a valamilyen módon, tulajdonosként, borkereskedőként vagy a szőlőműveléssel összefüggő szakmák (vincellérek, kapások, alkalmi szüreti munkások, fuvarosok, hordó-, kocsi- és szerszámkészítő iparosok) képviselőiként kapcsolatban voltak ezzel a gazdasági ágazattal. Tózsa-Rigó Attila szerint ez nem jelentette a város gazdasági profiljának gyökeres átalakulását, egy agrárjellegű település kialakulását, sőt kutatásai alapján vált nyilvánvalóvá, hogy a pozsonyi szőlőtermelést piacorientáltnak, „egy adott termékfajtát előállító specializált »városi iparágnak« tekinthetjük”. (Tózsa-Rigó 2009, 35. p.)[9]

A polgári és nemesi státusú lakosoknak fontos bevételi forrását képező, nagy népszerűségnek örvendő, egyben a tőkefelhalmozást is lehetővé tevő szőlőbirtok a státusszimbólum szerepét is betöltötte. (Baďurík 2016; Szende 2004, 77–85. p.)[10] A pozsonyiak ezért szinte „versengve” vásároltak nemcsak szűkebben pozsonyi, hanem jó minőségű récsei, bazini, grinádi és limbachi szőlőültetvényeket is.[11] A szőlőbirtok és a borkereskedés a városi elitek kiválasztódási folyamatában is szerepet játszott. Hangsúlyozandó az is, hogy a városi gazdálkodás számára nagy jelentőséggel bírt a bormérési engedélyek kiadása a bérlőknek (Bestandwirt), akik száma a 19. század első felében mindjobban növekedett, és a tehetősebb polgárság soraiból rekrutálódtak (pl. köztük találhatjuk Georg Tesztory, Jakub Weinstabl kereskedőket, vagy a város társadalmi életében fontos szerepet játszó, jótékonysági egyleteket és magát az első helyi takarékpénztárt kezdeményező Ballus Pált). (Király 1894, 120–125. p.; Sas 1973, 80–85. p.)

„A pozsonyi bor mindenfelé a legjobb hírben állott”[12]

Sas Andor, Pozsony 19. század eleji társadalom- és gazdaságtörténetének jeles kutatója szerint, a pozsonyi borok könnyűek voltak, és az itteni szőlőművelés legfőbb törekvése a mennyiségi eredmények elérése volt. Ugyanakkor a pozsonyi polgárok kedvelték a tüzesebb, így a récsei vagy a baranyai borokat is. (Sas 1973, 151. p.) Meg kell jegyezni, hogy a borpárlatok, pezsgőborok, likőrök elterjedése a pozsonyi országgyűlések által gerjesztett forgalommal állt szoros összefüggésben, de a minőségi ürmösbor már a 15. században a pozsonyi borkereskedés kedvelt árucikkévé vált. A pozsonyi importborok közé a felsőbb társadalmi osztályok által kedvelt malvázia és tramini fajtákból készült borok tartoztak.[13] (Ortvay 1908, 76–77. p.)

Majd három évtizeddel Czilchert Károly lényegre törő, de földtani, vegyészeti és közgazdasági kutatásokon alapuló véleményét követően, melyben egyébként a szőlőbirtokosok kapzsiságát is ostorozta és arra vezette vissza a minőségcsökkenést, Ortvay Tivadar fogalmazta meg újból, a kritikai súlypontokat áthelyezve a jelenbe. Eszerint a középkori pozsonyi borok minőségileg jobbak voltak – egyrészt fogyasztásra könnyebbeket, eltartásra nehezebbeket termeltek –, mint a 19. század végi, 20. század eleji borok, melyek véleménye szerint földízűek voltak, hosszabb ideig nem álltak el, és bagaria íz is jellemezte őket. (Ortvay 1908, 75–76. p.)[14]

Az első és egyben utolsó pozsonyi borvitát, a helyi bortermelés minőségével kapcsolatos problémákat tehát Ortvay Tivadar robbantotta ki, illetve teremtett ennek a kérdésnek sajtónyilvánosságot. A város történetének máig megkerülhetetlen kutatója – minden bizonnyal a finom borokat is kedvelő történész – történeti adatok, a bortermelőkkel folytatott beszélgetések és terepszemle alapján jutott arra a következtetésre, valljuk be, inkább elméleti gondolatig, miszerint a pozsonyi borok a századok folyamán a minőségüket veszítették: „A mai pozsonyi bor minőségre nézve nem áll a hazai borok sorozatában a kiválók közt. Csakúgy középközepes (sic!) hely illeti meg a jó és rossz borok közt. Még a szomszéd szentgyörgyi, bazini, récsei, modori, vajnori, grinádi borokkal sem mérkőzhetik. A pozsonyi bor két fő tulajdonsága, hogy földes ízű és hogy nem tartja magát. Ezt pozsonyi jóhírű bortermelők és borkereskedők sem tagadják. A historikusra nézve pedig e valóság annál meglepőbb mivel hiteles történeti feljegyzések alapján kétségtelen, hogy a pozsonyi bor évszázadok előtt a legjobb hírnek örvendett.”[15] A középkori jó pozsonyi bor jó árért kelt el, a termelőknek busás hasznot hozott; külföldi királyi udvarok és egyházi méltóságok kedvelték és vásárolták. A helyzet azonban annyi évszázad elteltével megváltozott, tarthatósága és ezzel a minősége jelentősen csökkent, és a többéves borokat már más borokkal kellett vegyíteni. E jelenség mögött egyrészt földtani változásokat sejtett (a termőtalaj kimerülését), másrészt a megváltozott, tömegtermelésre átállt modern szőlőművelési eljárásokat. Éles cezúrát vont. Régen, a 15. században, a szőlő ambíció és büszkeség volt, az utódok „tartottak a renoméra”, az öröklött szőlőbirtokot megbecsülték, ez pedig a minőségi bortermelésben tükröződött vissza, ami pedig növelte a szőlőbirtokos polgárság tekintélyét. Az új kor azonban a mennyiségi termelést helyezte előtérbe, ami a szőlőfajták megváltozásához vezetett, és presztízsvesztéshez. A sokáig meghatározó zöldmuskotály és cirfandli háttérbe szorult és a „levesesebb”, kiadósabb fajok kerültek előtérbe. Ortvay lándzsát tört amellett, hogy a pozsonyi gazdák térjenek vissza a történelmi gyökerekhez, és állítsák helyre megtépázott renoméjukat.[16]

A válasz sokáig nem váratott magára. Cikkére egy gyakorlati szakember, egyben szaktekintély és borgazda, a legnevesebb pozsonyi szőlőbirtokosok egyike, Vetter K. Pál válaszolt.[17] Szavai annál súlyosabban estek latba, hogy szőlészeti felügyelőként és a Pozsonyi Szőlőművelők Egyesületének a választmányi tagjaként is működött.[18]

Vetter sérelmezte Ortvay állításait, „jogtalannak” és „igazságtalannak” érezte őket, és ha rejtve is, de elfogultsággal vádolta, persze ezt a másik fél tagadta. Ortvay hitt abban, hogy a történelem tanítómestere, vagy legalábbis segítője lehet a szőlőgazdáknak: „A jelennek kialakulása száz és ezer kérdésben, mező- és közgazdasági kérdésekben kivált, a múlt viszonyaiból kapja igazi megfejtését.” A gyakorló gazdász azonban nem látta a historiográfia jótékony szerepét, Ortvay vélekedését hibásnak tartotta, egyszerűen nem megalapozott okoskodásnak. Állította, hogy a pozsonyi borok igenis jó minőségűek, és más borfajták javítására is használják őket. A történész ellenben azzal is érvelt, hogy a fogyasztók éppenséggel nincsenek jó véleménnyel a borokról, szemben a Vetter köréhez tartozó borászokkal és borkereskedőkkel, és fűzzük hozzá, ezzel sejtette azt is, hogy a Pozsonyi Szőlőművelők Egyesülete partikuláris érdekeket követ. Ortvay azonban figyelemreméltó újító szándékokat is megfogalmazott: a kimerülőfélben levő talajterületeket földtani-vegyészeti vizsgálatoknak kellene alávetni, és azokból levonni a tanulságokat. Rámutatott a klimatikus viszonyok megváltozására is, hiszen a „légköri agentiak tetemesen változtak évtizedek során”. A Kis-Kárpátok erdőirtásai következtében a hideg északi szelek már közvetlenül érték a szőlőültetvényeket.[19]

Ortvay véleménye jobbító szándékkal született, és a pozsonyi bor ugyan már országosan nem játszhatott „vezérszerepet” Magyarországon, ám a helyi szőlőtermelők tapasztalata, a borkereskedők kiterjedt kapcsolatrendszere, a vincellériskola és szakembergárdája[20] és általában a borkultúra fejlettsége továbbra is előkelő helyet biztosított neki nemcsak a hazai piacon.

A visszaesés azonban az 1870-es évektől, elsősorban a külföldi kivitel tekintetében, nem utolsósorban a kedvezőtlen belgiumi és németországi kereskedelempolitikai konstellációk miatt is, kézzelfogható volt. A pozsonyi bor a nyugat-európai (főleg francia) borokkal nem volt versenyképes, és ebben egyetérthetünk Ortvayval. Kivitelre egyébként is csak a régió borállományának kb. egyharmada volt alkalmas. (Czilchert 1873, 147. p.)[21] Egy történészi konstrukció és érvrendszer azonban ezeken mit sem változtathatott, ugyanakkor a helyi bortermelő és értékesítő elit szerint Ortvay túlságosan élesen fogalmazott, szavai nem szakmai véleménynek voltak tekinthetők, melyeket szerintük alaposan gyengített az 1902-es pozsonyi borkiállítás sikere, országos elismertsége is.

Alapítási történetek és szervezeti fejlődés

A szőlőbirtokosok csoportképződési folyamatát közös vagy hasonló szociális helyzetük váltotta ki, melynek kohéziós erejét a közös mentalitás és szolidaritás jelentette. A csoport/szervezet immár magasabb fokon volt képes a társadalmi-gazdasági funkciók ellátására, a célok megfogalmazására és az érdekek képviseletére. (Popelková 1999, 120. p.)

Pozsonyban az 1870-es években kb. 800 család foglalkozott szőlőműveléssel és élt belőle, a kortárs szerint átlagos egzisztenciákat teremtve („es ist der Vermögenstand derselben ein mittlerer, wenig Reiche, wenig sehr Arme”).[22] Pisztóry Mór adatgazdag Pozsony-története méltán rögzítette a hosszú hagyományra visszatekintő szőlőművelés jelentőségét: „Az őstermelési foglalkozások közül e jelentékeny jövedelmi forrást kizárólag a szőlőművelés és a kertészet képezik.” A pozsonyi szőlőbirtokosok számát 870-re tette, melyek közül döntő hányadnak, 720 családnak, kb. 3 ezer személynek képezte az egyedüli megélhetési forrását. Nem volt elhanyagolható a szélesebb közgazdasági jelentősége sem a pozsonyi szőlőművelésnek, hiszen a megye északi szlovák településeiről évente kb. 3400-an jöttek napszámra, és egy tradicionális munkamegosztási rendszer keretein belül kiszámítható megélhetést, bevételi forrást találtak. (Pisztóry 1891, 10. p.)

A Pozsonyi Szőlőművelők Egyesülete a város német szőlősgazdáit tömörítette és Pressburger Weingärtnerverein néven alakult 1861-ben, a helytartótanács a következő évben hagyta jóvá az alapszabályokat, és valószínűleg 1863-tól fejtett ki tényleges tevékenységet.[23] Székháza a Magas út 43. szám alatt volt. Első elnöke Christoph Wurm volt.[24]

A pozsonyi városi közösség valószínűleg pozitívan fogadta a szőlőművelő polgárság önszerveződési formáját – legalábbis a Pressburger Zeitung lelkes cikke ezt sugallja –, és a társulási szellem újabb fontos példájaként tekintett rá. Wurm az 1863. február 2-i közgyűlésen – lokálpatrióta és patrióta gondolatokkal („unserem theuern Vaterlande Ungarn”) átszőtt beszédében – rámutatott az egységes fellépés hatékonyságában rejlő lehetőségekre, mely során a termelők érdekei is képviselve lesznek. Felvillantotta az elődök lelkiismeretes munkáját, melyre ők is támaszkodtak, és utalt egy fél évszázaddal korábbi, számunkra ismeretlen egyesületi összefogásra, mely kormányzati jóváhagyás elmaradása miatt végül nem kezdhette meg a tevékenységét. (Eszerint a 19. század elején már felmerülhetett egy szőlőművelési egyesület terve.[25]) Az újabb kísérletet a városi tanács hathatós támogatásával már siker koronázta. Érdekes, hogy az egyesület alapfilozófiájának néhány eleme a 18. század filantróp törekvéseihez is kapcsolódott, miközben a vallásosság keretein belül maradt: az alsóbb, egzisztenciálisan sérülékeny néposztályok, árvák és özvegyek támogatása, továbbá a pauperizmus és az uzsora elleni küzdelem állt a programban.[26] Ezenkívül a fiatalok szakképzettségének az emelése, tehát az utánpótlás-nevelés is a feladatai közé tartozott.[27]

Horváth Jenő, a Pozsony Megyei Gazdasági Egyesület titkára – félszáz év jótékony homályában – másképp értelmezte a szőlőművesek egyesületének a megszületését. Szerinte éppen a gazdasági egyesület játszotta egyfajta katalizátor szerepét a szőlőművesek talpra állásában. Azt állította, hogy a gazdasági egyesület 1861. évi szervezése a szőlőművesek egy általa közelebbről nem pontosított gazdasági körbe való bevonására adott ösztönzést, és így segítette egy új szőlőműves szervezeti forma megszületését.[28]

Létezik ugyanakkor egy későbbi, meglepően letisztult vélemény is 1925-ből, mégpedig az egyesület akkori elnökétől, Samuel Frühwirthtől, aki a pozsonyi szőlőművelést és az egyesület létrejöttét a közép- és újkori városi polgárjogok és polgári státus keretein belül értelmezte, és történeti súlyának megfelelően értékelte az egzisztenciájában önálló „polgár-szőlőművest” („bürgerlichen Weingärtner”). Valójában önálló kezdeményezésnek és a pozsonyi német polgári fejlődés gyümölcsének tekintette a nagy múltú egyesületet.[29]

Az 1881-es adatok szerint az egyesület szűkebb vezetőségét a következők alkották: Fülep Jónás (elnök), Georg Fink (alelnök), Samarjay Károly (ügyész), Andreas Velser (pénztáros), Michael Bruckner (jegyző), ifj. Michael Dax (jegyző). A két szakosztállyal (mintaszőlő, pince) rendelkező egyesület élén 17-tagú választmány állt.[30]

A szőlőművesek egyesületének meghatározó személyisége, elnöke volt „a nagy munkakedvű, országos nevű ember”, Fülep Jónás köz- és váltóügyvéd. Szakmai tekintélyével és kapcsolataival nagymértékben segítette az egyesületet, hiszen számos társadalmi-gazdasági pozícióval rendelkezett: a városi törvényhatósági bizottság, az evangélikus közösség képviselője volt, az egyik legjelentősebb helyi pénzintézet, a Pozsonyi Iparbank igazgatósági tagjaként és jogtanácsosaként, a Pozsonyi Ügyvédi Kamara tagjaként is tevékenykedett, emellett a Magyar Szőlősgazdák Országos Egyesületének az igazgatóságában is helyet foglalt. Az ő majd három évtizednyi irányítása alatt vált az egyesület a városi szőlőtermelés aktív alakítójává, egyben országosan elismert szakmai egyesületté.[31]

A szőlőművesek egyesületének 1883-ban 2 tiszteletbeli és 200 rendes tagja volt; 2 Ft tagsági díjat szedtek.[32] A taglétszám 1910-re 326-ra növekedett.[33]

Az egyesület tevékenységi köre kiterjedt a szőlő- és borkiállítások szervezésére s az azokon való részvételre, a termelési kísérletekre a mintaszőlőkben, melyeket a tagok figyelemmel kísérhettek, a szőlőtőkéket – melyek között külföldi származásúak is voltak – jutányos áron megkaphatták. Az egyesületi helyiségben könyvtárat rendeztek be borászati irodalommal és lapokkal. Az egyesület vezetősége szakmai előadásokat szervezett a tagok képzésére, melyeken a termelés és értékesítés problémáit is megvitatták. A Földművelési, Ipari és Kereskedelemügyi Minisztérium részéről támogatások érkeztek, így szőlőtövek, irodalom, minisztériumi közlöny. Az egyesület anyagilag és erkölcsileg támogatta a helyi szőlészeti és kertészeti iskolát, s közhasznú célok megvalósítását is segítette.[34] Amerikai szőlőtelepet létesített. Ennek kiterjedése az 1910-es évekre elérte a 26 katasztrális holdat. Az egyesület több bizottságot hozott létre, melyek egy-egy termelési-értékesítési területre szakosodtak (kimérési, kísérleti szőlőtelep, vesszőkiosztó bizottság).[35]

Az érdekérvényesítés útjai

A Pozsonyi Szőlőművelők Egyesülete figyelemmel kísérte a városi és országos kereskedelempolitikai folyamatokat, azokat a bortermelők érdekeit szem előtt tartva elemezte és véleményezte.

A pozsonyi közgazdasági és adóviszonyok tekintetében például 1881-ben egy javaslatot tett közzé, mely szilárd álláspontot képviselt: a városi fogyasztási adó aránytalanul magas volta (Sopronnal szemben 60%!) valójában a fogyasztót sújtotta, hiszen ez a költség reá áthárult. Ez azonban egészében kedvezőtlenül befolyásolta a borpiacot, a fogyasztás csökkenéséhez vezetett, „a jövedelemmel való értékesíthetés lehetősége [pedig] a termelőtől elvonatik”. Ez a helyzet gyakran vezetett a szőlőbirtokok rentabilitásának visszaeséséhez, elszegényesedéshez és csődökhöz, egyben a szőlők elértéktelenedéséhez is.[36] A város italmérési regálejoga volt a másik nagy probléma, mely a profitorientált szőlőművelés kerékkötőjévé vált.[37] Az egyesület élesen támadta ezt a középkori eredetű idejétmúlt privilégiumot, mely akadályozta a kapitalista piac megszilárdulását. A harmadik gond már más jellegű volt, az értékesítéssel, a külföldi kivitellel, nevezetesen a magas német és olasz szállítási és vámtarifákkal függött össze. Az egyesület felhívta a kormányt, hogy a hazai exportképes termelők érdekében kezdjen egyeztetéseket a német és az olasz féllel. Végezetül a mesterséges borkészítés és gyakran a vele jelentkező borhamisítás negatív társadalmi és gazdasági hatásai kerültek górcső alá. A vegyszerezés káros hatásai szerintük komoly társadalmi gondokhoz vezetnek és „a vegyi úton előállított borszaporulat”, miután adómentes, hatalmas előnyre tesz szert a természetes borokkal szemben. Ennek törvényi szintű orvoslását sürgették a megfelelő „fenyítékek” alkalmazásával.[38]

Az egyesület sikeres borkereskedést folytatott (asztali és fajborok), szőlőkerteket vett bérbe és mintaszőlővel is rendelkezett.[39] Borkészletének értéke, a rendelkezésre álló mérlegek alapján, 1883-tól 1916-ra nyolcszorosára nőtt. A kimutatott nyereség ezalatt több mint meghatszorozódott.[40]

Az egyesület tapasztalta a mindjobban élesedő konkurenciaharcot a belföldi piacon, és a pozsonyi borok értékesítésének a problémáit, ezért merült fel az 1900. február 25-i közgyűlésen egy szövetkezet terve. Ennek legfőbb célja lett volna felvenni a harcot a terjedő sör- és pálinkafogyasztással, de az olcsó olasz importborokkal és a hazai „csekélyértékű” borokkal szemben is, így próbálták helyzetbe hozni a pozsonyi borokat. A szövetkezetről nem állnak rendelkezésre adatok, több mint valószínű, hogy nem került sor a megalakítására.[41]

A filoxéra elleni küzdelem első vonalában

Bár a filoxéra első megjelenése Magyarországon 1875-höz kapcsolódik, először éppen Pozsony környékén, 1872-ben figyelhettek fel rá.[42] Pozsony városának vezetése gyors lépéseket tett a filoxéraveszély magyarországi megjelenésekor, tisztában volt a veszéllyel, mely végzetes csapást jelentett volna a nagymúltú borvidékre. (Beck 2005, 47–48. p.)

Az 1879. december 1-jei törvényhatósági bizottsági közgyűlésen egy „állandó felvigyázati bizottságot” hoztak létre, melynek tagjait a négy hegymester alkotta, elnöke a városi kapitány lett. Ez a bizottság fokozottan figyelte a szőlők állapotát, az új telepítéseket, tájékoztatta a birtokosokat a fertőzés jellemzőiről és a gyanús eseteket jelentette a városi tanácsnak.[43] Az első beteg tőkéket 1880-ban találták Plank Ferenc kádármester házi kertjében. Rá öt évre egy újabb, elszigetelt fertőzött szőlőbirtok került megsemmisítésre.[44]

Az egyesület vezető tisztviselői helyet foglaltak a pozsonyi filoxérabizottságban. A tagok részt vettek a filoxéravész elleni védekezésben. A fertőzött területeket számontartották, az irtásokat felügyelték és a szőlőgazdák érdekeinek a védelmét, valamint a kártérítések ügyét is közvetítették a városvezetés irányába. A szaporodó kártérítési igényeket azonban csekély vagyonuk miatt nem vállalhatták fel.[45]

A pozsonyi filoxérapusztítás elleni védekezés biztosa, a vincellériskola segédtanítója Kosinszky Viktor volt, aki szorosan együttműködött a szőlőművelők egyesületével. A földművelésügyi minisztériumnak 1886. december 14-én küldött jelentéséből részletesebben ismerjük a filoxéra elleni küzdelem részleteit. A betegség további terjedése érdekében a Schranz-, Hubert- és Karner-féle fertőzött szőlők irtását a Szatmár megyei Nagykárolyban sikerrel alkalmazott szénkéneggel valósították meg (következő évben újra felütötte fejét a vész ugyanezeken a birtokon, valamint a Kesselbauer, Velser és Pollen dűlőkben). Az irtási munkákat a vincellériskola diákjai és a vármegyei fogház rabjai végezték. Kosinszky szorgalmazta az amerikai szőlővesszők telepítését, amit a szőlőművelő egyesület is támogatott. Felmerült és irányítása alatt 1886 őszén gyorsan meg is valósult egy 400 négyszögölnyi nagyságú szőlőtelep kialakítása. A szakiskola részére 660 darab amerikai szőlővesszőt rendelt.[46] Az egyesületnek 1887-ben a város által örök használatra átengedett telkén Kosinszky Viktor ezer darabból álló riparia sauvage amerikai anyatőkéket ültetett és 22 ezer darab vesszőt nevelt, melyekből 13 ezer az egyesület tulajdonát képezte. Az ültetvényt azonban a szárazság és a kallócserebogár is károsította.[47]

A Pozsonyi Szőlőművelők Egyesülete már 1887-ben javasolta „egy közös védekezést czélzó szabályrendelet” elfogadását, azonban „több oldalról jött ellenállás” folytán ez a kezdeményezés hamvába holt.[48]

Az egyesület a helyi viszonyok figyelembevételével véleményezte a városi tanács 1889. évi szabályrendeletét a filoxéra elleni küzdelemben.[49] Tagjai a hegymestereken keresztül és a szőlészeti és kertészeti szakiskolával karöltve felügyelték a pozsonyi szőlőültetvények helyzetét, és a betegség terjedésének irányairól, méreteiről is beszámoltak. Az egyesület kapcsolatban állt a szőlőtulajdonosokkal, és a városvezetés utasításai alapján a fertőzött területeken végrehajtatta a szőlőültetvények szénkéneg általi fertőtlenítését, vagy megsemmisítését.

Az egyesület szerepvállalásának és szakmai tevékenységének köszönhetően is a pozsonyi borvidéket kevésbé viselte meg a filoxérajárvány. (Beck 2005. 48, 87, 112. p.)

Reprezentáció és üzlet: borvásárok és -kiállítások

A Pozsonyi Szőlőművelők Egyesületének első évtizedéről, főképpen a borászati kiállításokon való részvételről nem állnak rendelkezésre adatok. Jól adatolható azonban a kiegyezés utáni korszak, melyben a pozsonyi szőlőtermelők számos rangos elismerést vívtak ki maguknak kül- és belföldön egyaránt.

Az egyesület 1870-ben a grazi mezőgazdasági kiállításon bronzéremben, 1871-ben a bécsi kertészeti egyesülettől ezüstéremben és ugyanazon évben még a Pozsony Megyei Gazdasági Egyesület mezőgazdasági kiállításán pénzdíjban részesült.[50] A pozsonyi szőlőgazdák képviseltették magukat az 1885. május 2-án megnyílt budapesti általános kiállításon is – a Pozsony Megyei Gazdasági Egyesület „óriási kollektív” kollekcióján belül –, ahol az egyesület fajborokkal szerepelt. A pozsonyi és környékbeli bortermelők kiállítási nagyéremmel lettek kitüntetve.[51] A pozsonyi egyesület az 1896-os millenniumi kiállításon is részt vett. Ott állami aranyérmet kapott.[52]

A pozsonyi egyesület tagjai aktívan bekapcsolódtak a szőlőművelők országos jellegű tevékenységébe, mely a 19. század végén erősödött meg. A szőlőbirtokosok számos termelési, adózási és értékesítési problémával szembesültek, külföldön vámsorompókba ütköztek és belföldön is kiélezett versenyhelyzetbe kerültek. A szakmai érdekvédelem szükségessége még 1899-ben merült fel Szegeden, és rá három évre szökkent szárba, Pozsonyban. (Mód 2011, 99–107. p.)[53]

A város gazdasági és borászati súlyát jelezte, hogy 1902. szeptember 24-én a II. országos szőlészeti és borászati kongresszuson itt alakult meg a Magyar Szőlőgazdák Országos Egyesülete.[54] A pozsonyi egyesület számára presztízsértékű volt ez a kongresszus. Központi témái között szerepeltek ugyan a bor értékesítési problémái, a borkészítés és -kezelés „tökéletesítésének” kérdései, de a pozsonyi és Pozsony-vidéki borok és szőlőbirtokosok nagy sikerű bemutatkozására is sor került. Az egyesület munkáját elismeréssel díjazták a „különböző szőlőfajták gyűjteményes kiállításáért”.[55]

Pozsonyban 1905-ben és 1907-ben került sor borvásárokra, melyeknél a Pozsonyi Szőlőművelők Egyesülete komoly háttérmunkát fejtett ki.

Pozsony éppen kedvező határ menti piaci-kereskedelmi helyzetéből kifolyólag lett a II. országos borvásár házigazdája 1905. február 25–27-én. A Magyar Szőlősgazdák Országos Egyesülete, a Pozsony Megyei Gazdasági Egyesület és a Pozsonyi Szőlőművelők Egyesülete által szervezett borvásárra, melyet a vármegyeháza dísztermében rendeztek, a hazai vásárlókon, értékesítőkön kívül főleg a német, osztrák és svájci borkereskedőket, vendéglősöket és szállodatulajdonosokat várták (a források azonban végül csak az osztrák és a morva ügyfeleket említették). A vásáron 200 hazai termelő képviseltette magát 473 fajta borral, és eladásra 59 ezer hektoliter bor állt rendelkezésre.[56]

Két év múlva, az előző sikerekre támaszkodva, 1907. március 23–25-én újabb, országosan a negyedik borvásárra került sor a városban – helyszíne a közkedvelt Bellevue mulató volt. A vásár, mely Pozsony városának részbeni anyagi támogatásával valósult meg, főképpen a Magyarországon raktáron fekvő kb. 200 ezer hektoliter bor értékesítését kívánta elősegíteni (ebből a vásáron kb. 50 ezret jegyeztek be).[57] Kb. 300 termelő 650 borfajtával, legfőképpen a ruszt–sopron–pozsonyi borvidékről,[58] ezután a verseci, fehértemplomi és tokaji borvidékekről neveztek be borokat kb. 45 ezer hektoliter mennyiségben.[59]

A Magyar Szőlősgazdák Országos Egyesülete által szervezett borvásárok a hazai termelőknek nyújtottak bemutatkozási fórumot, és legfőbb céljuk a hazai értékesítés előmozdítása, valamint a külföldi üzleti lehetőségek kiaknázása volt. Az átgondolt reklámozással népszerűsített borvásárok komoly külföldi érdeklődés mellett zajlottak.

Az utánpótlás-nevelés útján: a vincellériskola

A Pozsonyi Szőlőművelő Egyesület oroszlánszerepet vállalt a szőlészeti és kertészeti szakiskola, párhuzamos közhasználatú nevén vincellériskola létrehozásában. Már az 1870-es években kezdeményezte egy szőlészeti kísérleti állomás kialakítását, eredménytelenül. A Pozsony Megyei Gazdasági Egyesület ilyen irányú igyekezete szintén sikertelen maradt. Végül 1881-ben tört meg a jég: a pozsonyiak kormányzati ígéretet kaptak, hogy a helyi pénzügyi források mozgósítása (telek és épület biztosítása, a tanulók ellátása) esetén hajlandó szubvenciót nyújtani. A Pozsonyi Szőlőművelő Egyesület 1882. január 6-i közgyűlése határozta el, hogy az iskola alapítása végett felkéri Pozsony városát, biztosítsa rendelkezésére, az iskola alapítására az ún. szőlőalapot, mely komoly tőkével, 24 ezer Ft-tal rendelkezett. A város kedvező döntését követően került sor 1883-ban a telek megvásárlására és az iskolaépület felépítésére. A kétéves tanfolyamot nyújtó szőlészeti és kertészeti szakiskola 1884. január 1-jén nyitotta meg kapuit a tanulni vágyó fiatalok előtt, és ez az intézmény is emelte az egykori koronázóváros tekintélyét.[60]

Az iskola városi-egyesületi fenntartású volt, azonban mind nagyobb anyagi befektetéseket kívánt.[61] Ezeket a város és az egyesület csak részben tudta fedezni, az állami támogatás is csak részben orvosolta a gondokat, ezért a szőlősgazdák és a városi testületek segítségére is szükség volt. Ilyen szempontból, amit a kortársak nagyra értékeltek, a Pozsonyi I. Takarékpénztár adományai döntő fontossággal bírtak. A takarékpénztár ugyanis 1883-tól 1919-ig három vincellériskolai diák ösztöndíját fedezte.[62]

Az oktatási intézmény „jó hírét” majd két évtized alatt Engelbrecht Károly és Kosinszky Viktor alapozta meg. Engelbrecht három év alatt, 1883-tól 1886-ig állt az iskola élén. Kidolgozta a tantervet és a szervezeti szabályzatot, emellett a pénzügyi alapokat is igyekezett megszilárdítani.[63] Kosinszky Viktor először segédtanárként dolgozott 1884-ben, majd Engelbrecht távoztával 1886-ban foglalta el az igazgatói széket, melyet 1891-ig töltött be.[64]

A földművelésügyi minisztérium támogatását is élvező szőlészeti és kertészeti szakiskola államosítását, a Pozsonyi Szőlőművelő Egyesület, mérlegelve a pénzügyi kihívásokat vagy inkább terheket, már a 19. század végén felvetette.[65] Ez végül 1901-ben valósult meg, ezután – Mayer Henrik[66] igazgató irányítása alatt – egy modern épületkomplexumot alakítottak ki.[67]

Összegzés

Pozsony – az egykori magyar koronázóváros – kétségkívül a történelmi Magyarország legpolgárosultabb városai közé tartozott. A „pressburger” öntudattal rendelkező németek, magyarok és szlovákok által lakott, a kettős identitások széles skáláját is felvonultató regionális központ, Bécs „előkapujának” és „Nyugat-Magyarország fővárosának” is tekinthető. Társadalmi, gazdasági és kulturális súlya a dualizmus korában nőtt meg. Ennek hátterében összetett és hosszú távú társadalmi folyamatok és egy erőteljes gazdasági modernizáció és kulturális fejlődés állt. A felekezetileg, szakmailag és nemzetiségileg tagolt egyesületi élet a szociálisan differenciált pozsonyi polgárság és középosztály egyik markáns jellemzője volt a hosszú 19. században. A város borkultúrája gazdag középkori hagyományokra támaszkodott. A szőlőbirtok és a borkereskedelem a városi polgárság vagyonosodásának, társadalmi státusának egyik fontos pillére, egyben egyik fokmérője volt.

Nemcsak az egyleti önszerveződésben, hanem a borgazdaság és -kereskedelem, valamint a szakmai oktatás-képzés terén is fontos szereppel bírt a Pozsonyi Szőlőművelők Egyesülete, mely a város leghosszabban működő egyesületei közé tartozott. Ez a városi szőlősgazdákat tömörítő egyesület 1861-ben alakult és 1945-ig fejtett ki tevékenységet. Szorosan együttműködött Pozsony megye többi borászati egyesületeivel és az országos szintűekkel (Magyar Szőlősgazdák Országos Egyesülete). Egyik kezdeményezője és támogatója volt az 1884-ben alapított pozsonyi vincellériskolának, mely 1901-től Pozsonyi Magyar Királyi Szőlészeti és Kertészeti Szakiskola néven vált híressé az országban. Komoly szerepet vállalt a filoxéra elleni védekezésben, és tevékenyen részt vett a társadalmi és kulturális életben (szőlő- és borkiállítások, bálok).

A pozsonyi szakmai-érdekvédelmi egyesületek körében kevés az olyan, melynek tevékenysége a 19. századból átível a 20. század közepéig. Kevés élte túl ugyanis a 20. század impériumváltásait és tragikus kataklizmáit. A Pozsonyi Szőlőművelők Egyesülete ezek közé, a város leghosszabban működő egyesületei közé tartozott. Jelentősége a pozsonyi polgárosodásban pótolhatatlan, és reményeink szerint ez a tanulmány további kutatásokat ösztönözhet.

Levéltári források

Archív mesta Bratislavy, fond Magistrát mesta Bratislavy

Sajtóforrások

A Buda-Pesti Közlöny Hivatalos Értesítője    1874

A Hon                                                 1881

Borászati Lapok                                             1857, 1871, 1876, 1877, 1881, 1885, 1891, 1896, 1901, 1902, 1903, 1907, 1912, 1917, 1925

Közgazdasági Értesítő                       1883, 1884

Központi Értesítő                               1877

Köztelek                                                           1902, 1905, 1907

Magyar Földmívelő                                        1901

Nyugatmagyarországi Hiradó                       1896, 1897, 1900 1901, 1902, 1905, 1910, 1911, 1916

Pressburger Zeitung                                       1863, 1873, 1886, 1925

Wiener Kaufmannshalle                                  1863

Szakirodalom

Bácskai Vera 2006. A régi polgárságról. In Kövér György (szerk.): Zsombékok. Középosztályok és iskoláztatás Magyarországon a 19. század elejétől a 20. század közepéig. Budapest, Századvég Kiadó, 15–37. p.

Baďurík, Jozef 1990. Malokarpatské vinohradníctvo v 16. storočí. Bratislava, Univerzita Komenského.

Baďurík, Jozef 2016. Weinbau in der südwestlichen Slowakei am Beginn der Neuzeit (16. 17. Jahrhundert). In Wagner, Margarete–Kropf, Rudolf (szerk.): Wein und Weinbau. Tagungsband der 18. und 19. Schlaininger Gespräche 1998 und 1999. Eisenstadt, Landesmuseum Burgenland, 45–51. p.

Baďurík, Jozef 2000. Vinohradníctvo a vinárstvo starej Bratislavy (Stručný náčrt do začiatku 20. storočia). Studia Academica Slovaca, 29. évf. 8–18. p.

Beck Tibor 2005. A filoxéravész Magyarországon. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 10.), Budapest, Magyar Mezőgazdasági Múzeum.

Beňušková, Zuzana (szerk.): Diferenciácia mestského spoločenstva v každodennom živote. Bratislava, Ústav etnológie SAV, 115–130. p.

Borovszky Samu (szerk.) 1904. Pozsony vármegye. Budapest, Apollo Irodalmi Társaság.

Chlup, Jaroslav 1998. Vinohradníctvo. Bratislava, Zborník Mestského múzea, 10. évf. 93–100. p.

Czilchert Károly 1873. Pozsony megye helyrajzi és statistikai leírása. Pest, Az Országos Magyar Királyi Statistikai Hivatal.

Die Trauben-Ausstellung des Pressburger Weingärtnervereins. Pressburg, Pressburger Gesellschafts-Druckerei Franz Nirschy&Comp., 1873.

Domanovszky Sándor 1916. A harminczadvám eredete. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia.

Drucker Jenő–Molnár István 1905. Magyarország szőlőgazdasága. Budapest, Pátria Ny.

Ember Győző 1958. Külkereskedelmünk történetéhez a 16. században. In A Magyar Tudományos Akadémia Társadalmi-Történeti Tudományok Osztályának Közleményei, 8. kötet, 4. sz. 309–348. p.

Festbericht erstattet durch Vereinspräses Dr. Samuel Frühwirth in der zu Pressburg am 12. März 1922 anlässlich der 60 jährigen Bestandesfeier des Pressburger Weingärtner-Vereinsabgehaltenen Festgeneralversammlung. Pressburg, C. Angermayer, 1922.

Francová, Zuzana 2010. Jurenákovci a Fischerovci. Dve prešporské meštianske rodiny vo svetle múzejných dokumentov. Bratislava, Zborník Múzea mesta Bratislavy, 22. évf. 117–156. p.

Galánthai Nagy Sándor (szerk.) 1908. Mihók-féle Magyar Compass 1908–1909. Budapest, Stephaneum nyomda.

Galánthai Nagy Sándor (szerk.) 1920. Nagy Magyar Compass (azelőtt Mihók-féle) 1918/9–1919/20. Pénzügyi és kereskedelmi évkönyv. II. kötet, Budapest, Stephaneum Nyomda.

Gaučík István 2014. A Pozsonyi I. Takarékpénztár közhasznú és jótékonysági tevékenysége a 19. században. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 16. évf. 3. sz. 59–79. p.

Gulyás László Szabolcs 2012. A középkori szőlőművelés és borkereskedelem információtörténeti vizsgálatának lehetőségei. Aetas, 27. évf. 4. sz. 155–175. p.

Hof- und Staats Handbuch der Österreichisch-Ungarischen Monarchie für 1882. Wien, Druck und Verlag der K. K. Hof- und Staatsdruckerei.

Horusitzky Henrik 1917. Pozsony környékének agrogeológiai viszonyai. Budapest, Szerző.

Jegyzőkönyv felvétetett a Pozsonyi Ügyvédi Kamara által 1890. május hó 11-én megtartott közgyűlésben. Pozsony, Nyomatott Angermayer Károlynál, [1890].

Kazimír, Štefan 1986. Pestovanie viniča a produkcia vína na Slovensku. Bratislava, Veda.

Király János 1894. Pozsony város joga a középkorban. Pozsony, A Magyar Tudományos Akadémia kiadása.

Klement Judit 2006. Nagypolgárság a két világháború közötti Magyarországon? Egy társadalmi réteg meghatározásának lehetőségeiről. In Kövér György (szerk.): Zsombékok. Középosztályok és iskoláztatás Magyarországon a 19. század elejétől a 20. század közepéig. Budapest, Századvég Kiadó, 193–230. p.

Kováts Ferenc 1902. Nyugatmagyarország áruforgalma a XV. században a pozsonyi harmincadkönyv alapján. Történet-statisztikai tanulmány. (Társadalom és gazdaságtörténeti kutatások 1.) Budapest, Politzer.

Kováts Ferenc 1903. Kereskedő-társaság Pozsonyban a XV. század elején. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, 10. évf. 95–96. p.

Kováts, Franz 1914. Handelsverbindungen zwischen Köln und Pressburg (Pozsony) im Spätmittelalter. Mitteilungen aus dem Stadtarchiv von Köln, 35. évf. 1–32. p.

Kušniráková, Ingrid 2019. Za bránami sirotincov. Počiatky ústavnej starostlivosti o osirelé deti v Uhorsku (1750–1815). Bratislava, Veda.

Limbacher Frigyes–Pósch Károly 1913. A Ruszt-Sopron-Pozsonyi borvidék. Szőlő- és borgazdasági monografia. Budapest, Pátria.

Magyarországi Rendeletek Tára 1893. Budapest, Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság.

Magyarországi Rendeletek Tára 1896. Budapest, Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság.

Majorossy Judit 2012. Egy város a „regionális” kapcsolati térben. A középkori pozsonyi polgárok városon kívüli kapcsolatainak térbeli kiterjedéséről (1430–1530). Korall, 50. sz. 188–201. p.

Mannová, Elena 1995. Egyesületek szerepe a pozsonyi városi társadalomban. Regio, 6. évf. 1–2. sz. 114–125. p.

Mannová, Elena 1999. Dobročinné spolky a konštruovanie kolektívnych identít. In Csáky, Moritz–Mannová, Elena (szerk.): Kolektívne identity v Strednej Európe v období moderny. Bratislava, Academic Electronic Press, 195–212. p.

Mihók, Sándor (szerk.) 1877. Magyar Compass. Pénzügyi, közgazdászati és vasúti évkönyv a magyarországi részvénytársaságok és szövetkezetek részére. Budapest, Tettey Nándor és társa bizománya.

Mihók, Sándor (szerk.) 1884. Magyar Compass. Pénzügyi és vasúti évkönyv. Budapest, Pesti könyvnyomda-részvény-társaság.

Mód László 2011. „Ilyen még nem volt.” Szőlészeti-borászati kiállítások Szegeden a 19. század végén és a 20. század elején. In Bárkányi Ildikó (szerk.): A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 7. Szeged. 93–129. p.

Mód László 2012. A Homoki Szőlősgazdák Országos Egyesületének megalakulása. In Tóth István (szerk.): A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. Történeti tanulmányok – Studia Historica 14. Szeged, 5–20. p.

Ortvay Tivadar 1882. Magyarország régi vízrajza a XIII. század végeig. I. és II. kötet. Budapest, A M. T. Akadémia Könyvkiadó-Hivatala.

Ortvay Tivadar 1899. Pozsony város és Pozsonymegye. In Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. Magyarország, 5. kötet, Felső-Magyarország, 1. rész, Budapest, A Magyar Királyi Államnyomda kiadása.

Ortvay Tivadar 1904. Pozsony vármegye természetrajzi viszonyai. In Borovszky Samu (szerk.): Pozsony vármegye és Pozsony. Budapest, Apollo Irodalmi Társaság.

Ortvay Tivadar 1908. Pozsony város története. Második kötet/Negyedik rész, Pozsony, A Pozsonyi Első Takarékpénztár.

Osváth Imre 1886. Italmérési regálejog. Budapest, Az Eggenberger-féle könyvkereskedés kiadása.

Pach Zsigmond Pál 1990. „A harmincadvám eredete.” Budapest, Akadémiai Kiadó.

Pálffy Géza 2013. A Magyar Királyság új fővárosa. Pozsony a XVI. században. Fons, 20. évf. 3–75. p.

Pekařová, Katarína 2014. Vinohradnícka sekcia Hospodárskeho spolku Bratislavskej župy. Bibliografický zborník, Martin, Slovenská národná knižnica, 85–105. p.

Pisztóry Mór 1891. Pozsony városa. Budapest, Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia.

Popelková Katarína 1999. Mestskí vinohradníci ako sociálna skupina (K otázke štúdia prvkov agrárneho charakteru kultúry mesta na Slovensku). In Salner, Peter–Beňušková, Zuzana (szerk.): Diferenciácia mestského spoločenstva v každodennom živote. Bratislava, Ústav etnológie SAV, 115–130. p.

Poszvék Sándor (szerk.) 1903. A magyarországi ág. hitv. ev. keresztény egyház névtára az 1903. évben. Sopron, Romwalter Alfréd Kő- és Könyvnyomdai Intézete.

Preβburg in der neuen Slowakei. Geschichte, Kultur, Wirtschaft. Preβburg, 1940. Slov. Grafia.

Sas Andor 1973. A koronázóváros. A bécsi kongresszustól a nagy márciusig 1815–1848. Bratislava, Madách.

Šedivý, Juraj–Štefanovičová, Tatiana (szerk.) 2012. Dejiny Bratislavy 1. Od počiatku do prelomu 12. a 13. storočia. Brezalauspurc na križovatke kultúr. Bratislava, Slovart.

Skorka Renáta 2004. Pozsony gazdasági szerepe a 15. század első felében a zálogszerződések tükrében. Századok, 138. évf. 433–463. p.

Skorka Renáta 2012. Pozsony a bécsi közvetítőkereskedelem árnyékában. In Mikó Gábor–Péterfi Bence–Vadas András (szerk.): Tiszteletkör. Történeti tanulmányok Draskóczy István egyetemi tanár 60. születésnapjára. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 301–310. p.

Špiesz, Anton 1978. Štatúty bratislavských cechov. Bratislava, Obzor.

  1. Szathmáry Károly (szerk.) 1884. Az 1881. évi szeptember hó 24-ére hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója. 14. kötet, Budapest, Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság.

Szende Katalin 2004. Ital vagy pénzpótlék? Borhagyatékok a soproni és pozsonyi középkori végrendeletekben. In F. Romhányi Beatrix–Grynaeus András–Magyar Károly–Végh András (szerk.): Ünnepi tanulmányok Kubinyi András 75. születésnapjára (Monumenta Historica Budapestinensia 13. kötet). Budapest, 77–85. p.

Tózsa-Rigó Attila 2006. Az 1497-es pozsonyi borkimérési statútum. Agrártörténeti Szemle, 47. évf. 1–4. sz. 201–222. p.

Tózsa-Rigó Attila 2009. Szőlőbirtoklás a 16. századi Pozsonyban. In Orosz István–Papp Klára (szerk.): Szőlőtermelés és borkereskedelem. (Speculum Historiae Debrecensie 2.) Debrecen, 33–54. p.

Tózsa-Rigó Attila 2014. A dunai térség szerepe a kora újkori Közép-Európa gazdasági rendszerében. Délnémet, osztrák, (cseh-)morva és nyugat-magyarországi városok üzleti és társadalmi hálózatai. Miskolc, Miskolci Egyetemi Kiadó.

Tóth Árpád 2009. Polgári stratégiák. Életutak, családi sorsok és társadalmi viszonyok Pozsonyban 1780 és 1848 között. Pozsony, Kalligram.

Vetter, Paul K. 1900. Die gefährlichsten Schädlinge des Weinstockes und deren zweckmässige Bekämpfung auf Grundlage neuester Erfahrungen. Pozsony, Westungarischer Weinbergsbote.

Vetter K. Pál 1901a. A Pozsonyi Szőlőmívesek Egyletének díszgyűlésén előadott díszbeszéd. Pozsony, Alkalay Ny.

Vetter, K. Paul 1901b. Festrede anlässlich des vierzigjährigen Bestehens des [Weinbau-] Vereines. Pozsony.

Vetter, Paul K. 1903. Der Traubenentwickler Cochylis ambiguella /auch Heu- und Sauerwurm/ ein gefährlicher Schädling des Weinbaues. Pozsony, Westungarischer Weinbergsbote.

Vetter, Paul K. 1904. Der Rebschnitt in seiner Bedeutung für die Sicherung der Rentabilität des Weinbaues. Pozsony, Westungarischer Weinbergsbote.

Zimányi Vera–Prickler, Harald 1974. Konjunktúra és depresszió a XVI–XVII. századi Magyarországon az ártörténet és a harmincadbevételek tanúságai alapján: kitekintés a XVIII. századra. Agrártörténeti Szemle, 16. évf. 1–2. sz. 79–201. p.

A területiség elvének megjelenése a pénzjegyeken: két közép-kelet-európai példa

Bevezetés

A nyelvitájkép-kutatás az 1990-es évektől került be intenzíven a kutatók érdeklődési körébe. (Gorter 2006, 81–89. p.; Szoták 2018, 30–42. p.) A nyelvi tájkép definíciója a Landry–Bourhis szerzőpárostól származik, ők használták először a köztéren megjelenő feliratokra: kereskedelmi táblák, feliratok, helységnévtáblák, utcatáblák stb. (Landry–Bourhis 1997, 23–49. p.) Miután a nyelvi tájkép tanulmányozása önálló tudományággá nőtte ki magát, számtalan tanulmány született a témakörben. A kutatók újabb definíciókat alkottak, tágítva ezzel a nyelvi tájkép értelmezési tartományát. A legszélesebb definíciót a Shohamy–Waksman szerzőpáros adta, akik minden lehetséges, közösségi térben végbemenő diskurzust a nyelvi tájképekhez soroltak: szövegeket, képeket, tárgyakat, emberi lényeket, térben és időben történő elhelyezést. (Shohamy–Waksman 2009, 313–331. p.)

Vannak, akik különbséget tesznek a nyelvi tájkép linguistic landscape és a nyelvi táj képzése linguistic landscaping között. (Itagi–Shailendra 2002) Ez utóbbi a nyelv feliratokon történő megjelenítésének tervezési és megvalósítási folyamatára utal, míg a főnévi alak a cselekmény eredményére vonatkozik. Tanulmányunkban a linguistics landscape fogalmát alkalmazzuk a pénzjegyek történeti vizsgálatára.

A pénzjegyeknek van egy önértéke – a tervezés és a kivitelezés költségei, de nincs inherens értékük: felhasználásuk során a csereérték számos tényezőtől függ, melyek a közgazdaságtudomány körébe tartoznak. A pénzjegyek ezen túlmenően tanulmányozhatók történetiségük, esztétikai megjelenítésük, szimbolikájuk szempontjából, értékelhetők az ezekhez kapcsolódó jelentéstartalmak. Vizsgálati szempontunk a kiválasztott pénzjegyek feliratainak nyelvi elemzése, és azoknak az összefüggéseknek a feltárása, amelyek a pénzjegyeken megjelenő és az onnan eltűnő nyelvek szimbolikus jelentésére adnak magyarázatot. Bár a 21. században egyre csökken a készpénzforgalom mértéke és jelentősége, a papírpénzeken megjelenő szimbólumoknak a papírpénzek megjelenése óta minden állam nagy jelentőséget tulajdonít. A pénzjegyeken feltűnő (vagy onnan hiányzó) nyelvek szintén részei a szimbolikus politizálásnak, részt vesznek az adott állam politikájának megjelenítésében. (Raento–Hämäläinen–Ikonen–Mikkonen 2004, 930. p.)

Noha a pénzjegyek legfőbb funkciója a csereérték kifejezése, a számjeggyel kifejezett névérték kivételével a hétköznapi használó számára majdhogynem érdektelen egyéb (szöveges) feliratok mégis hordozhatnak szimbolikus szerepet. Erre mutatunk két példát a csehszlovák korona és a szovjet rubel vizsgálatával.

A nyelvi tájképben megjelenő feliratoknak két funkciót tulajdonítanak: kommunikatív és szimbolikus jelentést. (Backhaus 2007, 35. p.) A kommunikatív funkció sokáig fontosabb volt a szimbolikusnál. Az emberek azon a nyelven írták ki a közlendő információkat, amely(ek)en tudtak, illetve amelyekről feltételezték, hogy azokat értik a megcélzott olvasók. Az európai nemzeti romantika és a nemzetállam eszméje a 19. század vége felé merőben megváltoztatta a nyelvi tájképhez való viszonyt. (Cenoz–Gorter 2006, 67–80. p.) Akkortól kezdve fokozatosan terjedt el Európában, hogy a mindenkori uralkodó államnemzet nyelvét tükrözték a hivatalos jellegű, a kereskedelmi, de még a civil és valamelyest az egyházi szférában megjelenő nyilvános feliratok is. Ahogy az európai nemzetállamok elnyerték függetlenségüket, az egyik első jellegzetes rítus a többi nyelvnek a szimbolikus nyilvános térből való eltávolítása volt. A hatalomváltások átalakították a nyelvi tájképet, az uralkodó nemzet nyelve került domináns helyzetbe, és az előző korszak privilegizált nyelvét gyakran tüntették el. Ezek a folyamatok igazolják, hogy nyelvek törlése a nyilvános térből szimbolikus funkcióval bír.

Tanulmányunkban a nyelvi tájkép szimbolikus funkciójára fókuszálva bemutatjuk, hogy a nyelvek megjelenítése, vagy épp törlése a papírpénzekről nem a pénzzel fizetők tájékoztatását szolgálja, hiszen ehhez elegendő a számmal kifejezett, nyelvileg „semleges” névérték. A nyelvek megjelenítése a pénzjegyeken sokkal inkább szimbolikus szerepet tölt be. Rávilágítunk arra is, hogy nem csupán annak van üzenetértéke, hogy milyen nyelvek jelennek meg a papírpénzeken, hanem annak is, hogy milyenek hiányoznak, vagy ha bizonyos nyelveket törölnek a pénzjegyekről.

A csehszlovák korona

Az első világháború végén bekövetkező csehszlovák államalapítás sajátossága, hogy az úgynevezett történeti országok (Csehország, Morvaország és Cseh-Szilézia) a történeti közjog, a korábban önálló államisággal nem rendelkező Szlovákia a természeti jog, Kárpátalja pedig – egyfajta közvetett önrendelkezés formájában – a társulási jog alapján került az új állam keretei közé. A jogalapok különbözősége a regionális szerkezetben és az etnikai összetételben is megmutatkozott. A csehszlovák állam 1920-as alkotmánya nemzetállamként határozta meg a köztársaságot, és említést sem tett a kisebbségekről. A nemzeti önrendelkezés jegyében folytatott háború eredményeképpen a nemzetállam ideálját a leginkább a vesztesek, Ausztria és Magyarország mondhatta magáénak, Csehszlovákia egy francia és brit minta szerinti nemzetállam volt. (Zbynek 2000, 51. p.) Az új köztársaság az állami szimbólumok mellett saját pénznemet is bevezetett.

Az Osztrák–Magyar Bank az 1918-ban függetlenné váló Magyarországnak átengedte a 25 és 200 koronás papírpénz kliséit. Ezek felhasználásával készültek az úgynevezett „fehér pénzek”. Nevük onnan eredt, hogy csak az egyik oldalukra volt nyomtatva, a másik üresen (fehéren) maradt. A lakosság azonban bizalmatlan volt iránta, továbbra is az osztrák–magyar koronát, az úgynevezett „kék pénzt” tartotta megbízhatónak. A Tanácsköztársaság időszakában az Osztrák–Magyar Bank megtagadta a „kék pénz” biztosítását. A Tanácsköztársaság a Magyar Postatakarékpénztárt bízta meg a pénzkibocsátással, amely kis címletű posta-takarékpénztári korona pénzjegyeket hozott forgalomba. (Rádóczy 1971, 22–23. p.) Az osztrák–magyar koronát 1920 őszéig beváltották, a „fehér” pénzjegyeket azonban érvénytelennek tekintették.[1] Az emberek kezén sok készpénz maradt. Egy 1925-ös újsághír szerint: „Nem a lelketlen pénzspekuláció, hanem a meg nem értés és az itt uralkodott bizonytalan állapotok okozták azt, hogy még sok falusi és szegény ember rendelkezik osztrák-magyar pénzjegyekkel.”[2]

A Csehszlovák Köztársaság 1919. április 19-i 187. sz. törvénnyel[3] vezette be saját pénznemét, a csehszlovák koronát, amely az Osztrák–Magyar Monarchia koronáját váltotta fel. A pénzjegyeket alapvetően Prágában nyomtatták, az 1922-től forgalomba kerülő fémpénzeket pedig Körmöcbányán verték. A Csehszlovák Nemzeti Bank csak 1926-ban kezdte meg működését és 1939-ig, a német megszállásig állt fenn. Érdekesség, hogy az 1919. április 16. keltezésű, első önálló csehszlovák 5 koronás pénzjegy az Osztrák–Magyar Bank által tervezett, 1918. október 1-jei keltezésű 5 koronás magyar oldalának rajzával jelent meg. (Rádóczy 1971, 23. p.)

A csehszlovák korona pénzjegyeiből több széria készült a két világháború közötti időszakban. Az összes széria alapvető tulajdonsága volt a többnyelvűség. Az 1919-ben forgalomba hozott első széria esetében a cseh nyelv volt a domináns, amit jelez, hogy a pénzjegy előoldala kizárólag cseh nyelvű volt. A hátoldalon a cseh mellett megjelent a szlovák, a ruszin/ukrán (cirill betűvel), a német, a lengyel és a magyar nyelv (1. táblázat). Ezek a négy tartományi önkormányzati egység domináns nyelvei, illetve a legnagyobb lélekszámú kisebbségek nyelvei voltak – Csehország (cseh), Morvaország-Szilézia (cseh, német, lengyel), Szlovákia (szlovák, magyar) és Kárpátalja (ruszin/ukrán, magyar). Annak ellenére, hogy a Csehszlovák Köztársaságban a csehek és a szlovákok egyaránt államszervező nemzetiségek voltak, az új pénzjegyek szimbolikája alapján a szlovák alárendelt helyzetű nyelv volt. A szlovákok kifogásolták ezt a gyakorlatot, amely egyértelműen a cseh nyelv vezető pozícióját rögzítette, és követelték, hogy bizonyos pénzjegyek (például az 10 és 50 koronás pénzjegy) előoldala legyen szlovák egynyelvű. (Veselkova–Horvath, 2011, 243. p.) Az ezzel összefüggő változást majd a pénzjegyek harmadik szériájában láthatjuk.

1. táblázat. A csehszlovák korona első szériája pénzjegyei feliratainak nyelvei (1919)[4]

Az 1920-as évek első felében fokozatosan bevezetésre került a korona második szériája. Az előoldal felirata, akárcsak az első szériában, cseh nyelvű volt. Ahogyan az első szériában, a szlovák nyelv a pénzjegyek hátoldalán a cseh nyelvű felirathoz képest alárendelt helyen, a kisebbségi nyelvek között jelent meg a második szériában is (2. táblázat). Ezeknek a pénzjegyeknek a szimbolikája alapján tehát a szlovák egyike volt a köztársaság kisebbségi nyelveinek. (Берегсасі–Черничко 2020, 34. p.)

2. táblázat. A csehszlovák korona második szériája pénzjegyei feliratainak nyelvei (1920–1923)[5]

A pénzjegyek hátoldalán a második szériában a cseh és a szlovák mellett már csak ruszin/ukrán, német és magyar nyelvű felirat jelent meg, a lengyel nyelvű szöveg eltűnt. A lengyel nyelv csak a széria elsőként, még 1920-ban forgalomba hozott 100-as címletén szerepel, az összes többiről már hiányzik.

1. ábra. Az 1920-as kibocsátású 100 koronás, amelyen még van lengyel felirat is („sto koron”)

A lengyel felirat eltűnése a pénzjegyekről a politikai helyzet átrendeződésével volt összefüggésben. 1919-ben Csehszlovákia és Lengyelország területi vitákba bonyolódott. Az új csehszlovák állam és a függetlenségét frissen visszanyert Lengyelország is bejelentette igényét a németül Teschen, csehül Český Těšín, lengyelül Cieszyn nevű kisvárosra és környékére. A lengyel többségű, de vegyes lakosságú vidék jelentőségét az értékes kőszénlelőhelyek adták, valamint az, hogy a régióban alakult ki (a németül Oderberg, csehül Bohumín, lengyelül Bogumin nevű városkában) az egykori Osztrák–Magyar Monarchia egyik legjelentősebb vasúti csomópontja. A csehszlovák–lengyel területi viták 1919 januárjában néhány napos háborúhoz (sedmidenní válka) vezettek.

A konfliktust végül az antant beavatkozása oldotta fel, melynek nem állt érdekében, hogy szövetségesei, a csehszlovákok és lengyelek egymással háborúzzanak. 1920. július 28-án Párizsban a Nagykövetek Tanácsa (az antant főhatalmak nagykövetei) és a francia külügyminiszter elnöklete alatt született meg az az egyezmény,[6] amely úgy rendezte a kérdést, hogy a vitatott területeket felosztották Lengyelország és Csehszlovákia között, kettéosztva a régió központjának tekinthető városkát is. Így jött létre a cseh Český Těšín és a lengyel Cieszyn. (Tóth–Novotný–Stehlík 2012, 178. p.) A kialakított határ nem volt etnikai határ, csehszlovák területen is maradt lengyel lakosság. Más részről a csehszlovák területen maradt lengyel közösség is oka volt annak, hogy Lengyelország nem csatlakozott a kisantanthoz. A konfliktust követően az új pénzjegyek kiadása során a Csehszlovák Köztársaság kormánya már nem tartotta fontosnak, hogy lengyel nyelvű szöveget is tegyen az új koronára.

Érdekes az első két szériában a pénzjegyek hátoldalán a szlovák nyelv pozíciója: a cseh nyelvű felirat a pénzjegy tetején, a szlovák pedig a kisebbségi nyelvek között, a pénzjegy alsó részében jelent meg. Ezeknek a pénzjegyeknek a szimbolikája alapján a szlovák kisebbségi nyelv volt. A szlovákok kifogásolták ezt a gyakorlatot, és követelték, hogy bizonyos pénzjegyek előoldala legyen szlovák egynyelvű. (Veselkova–Horvath 2011, 243. p.) Az ezzel összefüggő változást a harmadik szériában láthatjuk. Egy 1927-es, igen pontos hírlapi beszámoló szerint: „A Csehszlovák Nemzeti Jegybank által kiadott új 10 koronás pénzjegyek már elkészültek s a közeli napokban forgalomba is kerülnek. Az új tízkoronás pénzjegyek színükre, kiállításukra s a pénzjegy rajzára nézve semmiben sem különböznek az eddigi 10 koronásoktól. Az egyik oldalon tisztán szlovák nyelvű szöveg van, a másik oldalon a szlovák nyelvű főszöveg alatt orosz [ruszin/ukrán], német és magyar nyelven van az érték feltüntetve. Ezen a pénzjegyen tehát a cseh szövegezés kimaradt, de kimaradt egyúttal a lengyel szövegezés is.”[7]

A harmadik széria pénzjegyein a cseh és a szlovák nyelv megjelenítése megváltozott. Csehszlovákiában a nyelvi jogokat az alkotmány részét képező nyelvtörvény szabályozta. Az 1920. február 29-i, 122. sz. nyelvtörvény[8] 1. §-a szerint a köztársaság államnyelve és hivatalos nyelve a „csehszlovák” volt. A nyelvhasználat rendjét az 1926. február 4-én elfogadott 17/1926. számú nyelvrendelet[9] szabályozta alapos részletességgel, kodifikálva a Csehszlovák Köztársaságban a hivatali többnyelvűséget. Ez a többnyelvűség a csehszlovák korona harmadik szériáján is látható (3. táblázat).

3. táblázat. A csehszlovák korona harmadik szériája pénzjegyei feliratainak nyelvei (1926–1939)[10]

Az 1926-os nyelvrendelet kiadása után forgalomba hozott harmadik széria pénzjegyein a korona első oldala továbbra is csak egynyelvű volt. Ám ez a nyelv már nem a cseh volt, hanem – a csehszlovakizmus ideológiáját kodifikáló alkotmánynak, a nyelvtörvénynek és a nyelvrendeletnek megfelelően – a csehszlovák nyelv. Az alkotmányban és a nyelvtörvényben kodifikált csehszlovák nyelvnek azonban két változata volt: a cseh és a szlovák. Erről az 1920. február 29-i, 122. sz. nyelvtörvény 4. §-a egyértelműen fogalmazott: „Az állam hivatalos nyelvét használva a hatóságok a köztársaság azon területén, amely 1918. október 28-a előtt a Birodalmi Tanácsban képviselt királyságokhoz és országokhoz vagy a Porosz Királysághoz tartozott, általában a cseh nyelvet, Szlovákiában általában a szlovák nyelvet használják.”[11]

Ennek megfelelően a „csehszlovák” nyelv hol a cseh nyelvet, hol a szlovákot jelentette a pénzjegyeken. Az elő oldal egynyelvű volt, a hátoldalon pedig már nem szerepelt külön a cseh és a szlovák felirat, hanem csak az egyik. Az 10-es, az 50-es és az 500-as címlet esetében a szlovák nyelv jelent meg a koronán. A 20-as, a 100-as és az 1000-es címleten viszont a cseh nyelv szerepelt a pénzjegy elő- és hátoldalán egyaránt. A harmadik szériás pénzjegyek szerint tehát a szlovák már nem a kisebbségi nyelvek között jelent meg, hanem a csehszlovák államnyelv egyik változataként. A korona ezen szériája esetében tehát megvalósult a szlovákoknak az a vágya, amit már a csehszlovák fizetőeszköz bevezetése során szerettek volna elérni. (Берегсасі–Черничко 2020, 78–80. p.)

Az államban egyenlő státuszú nyelvek ilyen, váltakozó megjelenítése jellemző egyébként a kanadai dollárra: például az 5 dolláros pénzjegyen előbb franciául, majd angolul van feltüntetve a névérték, míg a nemzeti bank megnevezése fordítva; a 10 dollároson mindez ellenkező módon szerepel. (Sebba 2013, 110–111. p.)

A pénzjegyek hátoldalán az államnyelv alatt/mellett ukrán/ruszin, német és magyar nyelven is feltüntették a pénzjegy névértékét; a lengyel szöveg azonban (amint azt fentebb említettük) eltűnt. A kisebbségi nyelvek megjelenését a pénzjegyeken az 1926-os nyelvrendelet 13. cikkelyének (2) bekezdése tette lehetővé, amely kimondta: „A papírpénz értékét a hátoldalon a Csehszlovák Köztársaság kisebbségei által beszélt nyelveken kell feltüntetni.”[12]

1939–1945 között a Cseh-Morva Protektorátus területén új koronát vezettek be, melynek értéket a birodalmi márkához kötötték. 1939–1940-ben a csehszlovák korona volt érvényben, felülbélyegezve a (cseh és német nyelvű) „Cseh-Morva Protektorátus” felirattal, majd 1940-től jelentek meg a protektorátus saját pénzjegyei, a cseh korona, immár csak cseh és német felirattal a pénzjegyek mindkét oldalán. A tisói Szlovák Köztársaság pénzjegyeinek, a szlovák koronának a névértéke szintén a birodalmi márkához volt kötve, ám ezek feliratai kizárólag szlovák nyelvűek voltak a pénzjegy mindkét oldalán.

Szempontunkból különösen érdekesek az 1944–45-ben használatos pénzjegyek, melyeket a Szovjetunióban nyomtattak, 1944 őszén Kárpátalján jelentek meg először, ahová a csehszlovák közigazgatás ekkor még igyekezett visszatérni, illetve ebben kapta a fizetését a szovjetek oldalán harcoló Ludvík Svoboda csehszlovák hadteste. Ez ismét „csehszlovák” korona volt cseh, orosz és ukrán felirattal az előoldalán, a hátoldalán csak a számmal kifejezett névérték szerepelt.[13]

2. ábra. 1944-ben kibocsátott csehszlovák 5 koronás cseh, orosz és ukrán felirattal

1945-től többféle pénzjegy volt forgalomban, közte különféle felülbélyegzett pénzjegyek, vagy az újonnan nyomtatott csak cseh nyelvűek. Az 1948-as rendszerváltás rendkívüli elszigeteltséget, így áru- és valutahiány okozott a Nyugattal szemben, amelynek enyhítésére megnyitották a Darex bolthálózatot, ahol csak valutával lehetett vásárolni. Ezek az 1953-as pénzreformot követően bezártak, majd 1957-től hasonló rendszerben megnyíltak a Tuzex hálózat boltjai, amelyek 1992-ig működtek. (Шустек 2006, 75–88. p.)

Pénzreformra 1953-ban került sor. Ettől kezdve a különböző sorozatú csehszlovák koronák kizárólag cseh és szlovák, vagy cseh, vagy szlovák nyelvűek voltak, a kisebbségek semmilyen módon nem jelentek meg a pénzjegyeken,[14] amíg az ország fel nem bomlott és létre nem jött az önálló Csehország és Szlovákia. (Cermakova 2017, 30–44. p.)

A szovjet rubel

A szovjet rubel története is számos érdekességet tartalmaz. Az orosz cári rendszer megdöntése utáni polgárháborús időszakban többféle átmeneti pénz volt forgalomban, csak 1923-ban vezették be a Szovjetunió hivatalos pénznemét. Így is 1947-ig kétféle papírpénz volt forgalomban: a cservonyec és az aranyfedezettel rendelkező rubel. Az 1947-es pénzreform csak a rubelt hagyta meg. Az 1924-es sorozatban a váltópénz, a kopejka egyes címleteit, az 1, 2, 3, 5, 50 kopejkást papírpénz formájában is nyomtatták, a pénzérmék verése mellett.

A szovjet pénzeket 1923-tól kezdve tíz sorozatban adták ki, ebből hatot a két világháború közötti időszakban, hármat a második világháború után, és az utolsót, a tizediket már a Szovjetunió felbomlása után, 1992-ben. A kilencedik, 1991-es sorozat pénzjegyeinek 1, 3, 5, 10, 50, 100 címletei 1991 első felében, tehát az egyes tagköztársaságok függetlenedése előtt, a 200-as november 30-án, az 500-as december 24-én (Mihail Gorbacsov december 25-én mondott le a Szovjetunió elnöke tisztségéről), az 1000-es címlet 1992 márciusában került forgalomba. Az utolsó sorozat 1992-ben jelent meg.

Az első hat sorozat idején, 1923 és 1947 között kétféle pénznem volt forgalomban: a rubel és a cservonyec. A pénzjegyek első oldala, az 1925-ös, 1926–1932-es és az 1934-es sorozat kivételével, kizárólag orosz nyelvű. Az 1923-as sorozat kivételével az orosz nyelv a hátoldalon is megjelenik. Az 1991-es sorozat kivételével valamennyi pénzjegy hátoldala többnyelvű, mégpedig az egyes nyelvek megjelenése és eltűnése leköveti a közigazgatási változásokat oly módon, hogy minden köztársaságot egy-egy nyelv képvisel, kivéve a Kaukázusontúli Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaságot, amelyet az a három nyelv képvisel az első sorozattól kezdve, amelyek hordozói mentén 1936-ban a tagköztársaság háromfelé bomlik: grúz, örmény és azerbajdzsán tagköztársaságra.

Az 1922-ben megalakuló Szovjetuniónak négy tagköztársasága volt: az orosz, az ukrán, a belarusz és a kaukázusontúli tagköztársaságok (4 tagköztársaság), 1924 és 1936 között csatlakoztak az ázsiai tagköztársaságok: a türkmén, az üzbég, a tadzsik, a kazah és a kirgiz, s ahogy említettük, a kaukázusontúli felbomlott három önállóra (11 tagköztársaság), 1940-ben: a karél-finn, a moldovai, a litván, a lett és az észt tagköztársaság (16 tagköztársaság). 1956-ban: a karél-finn tagköztársaságot beolvasztják az orosz tagköztársaságba mint autonóm köztársaságot, ami a közigazgatási hierarchiában alacsonyabb szintet jelent. Így 1956-tól alkotja a Szovjetuniót az a 15 tagköztársaság, amelyek az utódállamai lesznek.

Az 1923 és 1925 között kibocsátott rubel első szériájának jellemzője, hogy (az 1925-ben forgalomba hozott 3 rubeles pénzjegyet kivéve) a papírpénz egyik oldala orosz egynyelvű volt, a másik oldalon viszont öt kisebbségi nyelv is megjelent: az ukrán, a belarusz, a grúz, az azeri és az örmény. A cservonyecen (kivéve az üres hátoldallal kiadott változatokat) ugyanezek a nyelvek voltak láthatók (4. táblázat).

Arra, hogy miért pont ezek a nyelvek jelentek meg az első szovjet papírpénzeken, nem nehéz választ találni. Az 1922. december 30-án a Szovjetunió megalakulásáról aláírt nyilatkozat és szerződés[15] alapján a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségét négy szövetségi köztársaság alapította. Az Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság hivatalos nyelve az orosz volt, az Ukrán SZSZK-é az ukrán, a Belarusz SZSZK-é a belarusz, a Kaukázusontúli SZSZK-nak pedig három hivatalos nyelve volt: a grúz, az azeri és az örmény.

4. táblázat. A szovjet papírpénzek első szériája

A szovjet pénzjegyek következő szériája az 1930-as években jelent meg. Az 1934-ben kibocsátott rubeleknek az előoldalán a hét nyelven volt olvasható felirat: oroszul, ukránul, belaruszul, grúzul, örményül, azeriül és üzbégül; a hátoldalon semmilyen szöveg nem jelent meg. Az 1938-ban megjelent rubeleken és cservonyeceken az előoldal orosz egynyelvű volt ugyan, de a hátoldalon az említett nyelvek mellett megjelent a kazah, a kirgiz, a tadzsik és a türkmén nyelvű felirat is (5. táblázat). Az újabb nyelvek megjelenése a szovjet papírpénzeken az országban lezajlott közigazgatási átalakulások következménye. Időközben ugyanis megalakult a Türkmén SZSZK, a Tadzsik SZSZK, a Kazah SZSZK és a Kirgiz SZSZK. Bár a Kaukázusontúli SZSZK területén 1936-ban létrejött három újabb szövetségi köztársaság (Grúz SZSZK, Örmény SZSZK és Azerbajdzsán SZSZK), az ő hivatalos nyelveik már az első szovjet papírpénzeken szerepeltek.

5. táblázat. A szovjet papírpénzek második szériája

Az 1947-es pénzreformmal a cservonyec megszűnt, csak a rubel maradt forgalomban. (Ломшин 2010, 314–320. p.) Az újonnan bevezetett pénzjegyek ismét tükrözték a Szovjetunió közigazgatási felosztásában végmenet változásokat. A rubel előoldalán kizárólag az orosz nyelv jelent meg. Ám a pénzjegyek hátoldalán már összesen 16 nyelven volt olvasható a névérték. Az előző szérián is látható nyelvek mellé ekkor került a moldován, az észt, a lett, a litván és a (karjalai) finn (6. táblázat). A Szovjet Birodalom második világháborús területgyarapodása eredményeként ugyanis időközben létrejött a Moldován SZSZK, az Észt SZSZK, a Litván SZSZK, a Lett SZSZK és a Karél-Finn SZSZK.

6. táblázat. A szovjet rubel harmadik szériája

A finn nyelvű szöveg megjelenése a rubelen azzal magyarázható, hogy a Szovjetunió kötelékében 1940 és 1956 között létezett a Karél-Finn Szovjet Szocialista Köztársaság, Petrozavodszk fővárossal.

Az 1947-es sorozatú rubelt 1961-ig használták. Különlegessége, hogy az 1947-es pénzreform után kibocsátott pénzjegyeken még 16 nyelven szerepelt a pénzjegy névértéke. Azonban az 1956-tól kezdve az utánnyomásokon, megtartva minden egyéb rekvizitumot, beleértve az 1947-es kibocsátási dátumot is, lehagyták a lefokozott karél-finn tagköztársaság nyelvét a hátoldalról.

A következő, 1961-es monetáris reformig mindkét típusú papírpénz használatban volt: az 1947-ben kinyomtatott, melyen 16 nyelv szerepelt, valamint az 1957-ben (szintén 1947-es dátumozással) újranyomott, 15 nyelvből álló feliratot tartalmazó. (Берегсасі 2020, 57–60. p.) Alább két 1 rubeles pénzjegy látható, melyek mindegyikén az 1947-es évszám szerepel. Ám az egyiken (3. ábra) még ott van a karjalai finn nyelvű szöveg (a negyedik sorban a középső: „yksi rupla”), a másikon (4. ábra) azonban már nincs. A többi kisebbségi nyelvnek pedig a sorrendje eltérő.

3. és 4. ábra. 1947-es dátummal kiadott kétféle 1 rubeles pénzjegy

A Karél-Finn SZSZK visszaminősítésének politikai üzenete volt. A szövetségi köztársaságot az 1939–1940-ben a Szovjetunió és Finnország közötti téli háború (finnül: talvisota, oroszul: зимняя война) után hozták létre. Kialakítása nem illeszkedett a szovjet közigazgatási politikába. A Szovjetunióban ugyanis az alkotmány szerint a szövetségi státuszt kapott köztársaságok elvileg független államok voltak, amelyek (teoretikusan) rendelkeztek a kilépés jogával is. Ezt a státuszt csak olyan népek kaphatták meg, amelyeknek nem volt anyaországuk. A szuverén Finnország azonban létezett. A szovjet–finn külpolitikai enyhülés keretében aztán Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár 1956-ban úgy határozott, hogy a Karél-Finn SZSZK-t beolvasztja az Orosz Föderációba. A Karél-Finn SZSZK megszűnése egyben azt is jelentette, hogy a szovjet vezetés letett az 1917-ben függetlenné vált Finnország bekebelezésével.

Az 1961-es pénzreform utáni papírrubeleken maradt az orosz egynyelvű előoldal, ám a hátoldalon az orosz mellett a 14 nem orosz nyelvű szovjet tagköztársaság nyelvén is elolvashatta a pénzjegy névértékét a pénzjegyet kezébe fogó (7. táblázat). A feliratok az alábbi sorrendben következtek egymás után: ukrán, belarusz, üzbég, kazah, grúz, azeri, litván, moldován, lett, kirgiz, tadzsik, örmény, türkmén és észt. A nyelvek rendje megegyezett azzal, amilyen sorrendben a szovjet alkotmány az államformát definiáló részben a Szovjetuniót alkotó szövetségi köztársaságokat említi. Bár további nyelvek beszélői is nagy számban éltek a Szovjetunióban, ezek a nyelvek hiányoztak a szovjet fizetőeszközről: ott csak a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségét alkotó 15 tagköztársaság névadó nemzeteinek nyelvei jelenhettek meg. (Aronin–Laoire 2012, 311. p.; Csernicskó–Laihonen 2016, 15. p.)

7. táblázat. A szovjet rubel szériája az 1961-es pénzreform után

A szovjet rubel utolsó szériáját közvetlenül a kommunizmust építő birodalom széthullása előtt, 1991-ben bocsátották ki. A hagyományokhoz híven a papírpénz előoldala orosz egynyelvű volt. A hátoldalon azonban már nem mindegyik címlet esetében jelentek meg a köztársaságok nyelvei (8. táblázat).

8. táblázat. A szovjet rubel utolsó szériája

A szovjet rubel utolsó előtti sorozata tehát 1991-ben, az utolsó pedig 1992-ben, a Szovjetunió felbomlása után jelent meg. Az 1991-es reformot Valentyin Pavlov miniszterelnökről népnyelven „pavlovi reformnak” nevezték. A Szovjetunió Állami Bankja 1991. december 20-án szűnt meg de jure, 1992. március 1-ig de facto működött. Az Oroszországi Központi Bank által 1992-ben kibocsátott pénzjegyeket még a Szovjetunió Állami Bankja pénzjegyeinek nevezték. Az utódállamok fokozatosan mondtak le a szovjet rubel használatáról, a legkorábban, 1991-ben Litvánia, a legkésőbb, 1995-ben Tádzsikisztán. Ez egyúttal a pénznemek megváltozását is jelentette, kivéve Oroszországot, ahol az 1993-as pénzreformmal a szovjet rubelt felváltotta az orosz rubel. 1991 és 1994 között az utódállamok egy része között valutaunió állt fenn, amelynek valutája a szovjet rubel, majd az orosz rubel volt. Új típusú rubelzóna – valuta vagy regionális tartalékvaluta formájában – megteremtésére több kísérlet történt a Független Államok Közössége és az Eurázsiai Unió keretében.

Összegzés

A pénzjegyeknek van egy önértéke – a tervezés a kivitelezés költségei, de nincs inherens értéke, felhasználása során a csereértéke számos tényezőtől függ, melyek a közgazdaságtudomány körébe tartoznak. A pénzjegyek ezen túlmenően tanulmányozhatók történetiség, esztétikai megjelenítésük, szimbolikájuk szempontjából, értékelhetők az ezekhez kapcsolódó jelentéstartalmak. Vizsgálati szempontunk a kiválasztott pénzjegyek feliratainak nyelvi elemzése, és azoknak az összefüggéseknek a feltárása, amelyek a pénzjegyeken megjelenő és az onnan eltűnő nyelvek szimbolikus jelentésére adnak magyarázatot.

Az egyes országok természetes nyelvi elrendezése nem az egynyelvűség, hanem a két- vagy többnyelvűség. Az egynyelvűség évszázados hatalompolitikai törekvések eredménye, ami a 19. században vált a nemzetállami ideológia egyik alapvető tényezőjévé. A világban sokkal több nyelv van, mint állam, és bár a nyelvek eloszlása nem egyenletes, az mégis biztonsággal kijelenthető, hogy nincs olyan ország, ahol csak egyetlen nyelvet használnának.

A nyelvi tájkép elemzése révén tetten érhetők azok a szimbolikus üzenetek, melyeket a politikát alakító elit mutatni szándékozik. A pénzjegyeken megjelenő nyelveket úgy tekintjük, hogy bennük az állam nyelvi ideológiái tükröződnek. A pénzjegyeken olvasható rövid szövegek tehát fontos üzenetet közvetítenek arról, milyennek látja és láttatja a központi hatalom az ország nyelveinek egymáshoz viszonyított helyzetét, s milyen politikai üzenetet kíván közvetíteni ezeknek a nyelveknek a feltüntetése révén. (Hult 2014, 513. p.)

A közép-kelet-európai térségből a csehszlovák korona és a szovjet rubel vizsgálatával bizonyítottuk, hogy a nyelvek kiválasztása vagy kizárása nem a tájékoztatást szolgálja – erre elegendő a számmal kifejezett, nyelvileg „semleges” névérték –, hanem a hivatalos nyelvi rezsimet tükrözi vissza. A pénzjegyeken megjelenő nyelvek elsősorban nem a népszámlálási adatokkal, hanem a területiséggel – történeti hagyományok és a politikai megfontolások alapján kialakított közigazgatási tagolással – mutatnak összefüggést.

Irodalom

Aronin, Larissa–Laoire, Muiris 2012. The Material Culture of Multilingualism. In Gorter, Durk–Marten, Heiko F.–Mansel, Luk Van Mensel (eds.): Minority Languages in the Linguistic Landscape. Basingstoke, Palgrave Macmillan.

Backhaus, Peter 2007. Linguistic Landscapes: A Comparative Study of Urban Multilingualism in Tokyo. Clevedon, Multilingual Matters.

Берегсасі, Аніко–Черничко, Степан 2020. Гроші та (мовна) політика. Візуальна конструкція мовної політики на банкнотах на території сучасного Закарпаття. Törökbálint, Termini Egyesület.

Cenoz, Jasone–Gorter, Durk 2006. Linguistic landscape and minority languages. International Journal of Multilingualism, 3. 1. 67–80. p.

Cermakova, Klara 2017. Brief History of Currency Separation – Case study of Czech and Slovak Koruna. International Journal of Economic Sciences, 2. 30–44. p.

Csernicskó, István–Laihonen, Petteri 2016. Hybrid practices meet nation-state language policies: Transcarpathia in the twentieth century and today. Multilingua, 35. 1.

Gorter, Durk 2006. Further Possibilities for Linguistic Landscape Research. In Durk Gorter (ed.): Linguistic Landscape: A New Approach to Multilingualism. Clevedon–Buffalo–Toronto, Multilingual Matters, 81–89. p.

Hult, Francis M. 2014. Drive-thru linguistic landscaping: Constructing a linguistically dominant place in a bilingual space. International Journal of Bilingualism, 5.

Itagi, Narasimha–Shailendra, Kumar 2002. Linguistic Landscaping in India with Particular Reference to the New States: Proceedings of a Seminar. Mysore, Central Institute of Indian Languages and Mahatma Gandhi International Hindi University.

Landry, Rodrigue–Bourhis, Richard 1997. Linguistic landscape and ethnolinguistic vitality. Journal of Language and Social Psychology, 16. 23–49. p.

Ломшин, Владимир 2010. Денежная реформа 1947 г. и отмена карточной системы. Регионология, 2. 314–320. p.

Rádóczy Gyula 1971. Adatok a legújabbkori magyar pénztörténethez I. A korona-pénzrendszer. Az Érem, 2.

Raento, Pauliina–Hämäläinen, Anna–Ikonen, Hanna–Mikkonen, Nella 2004. Striking Stories. A Political Geography of Euro Coinage. Political Geography, 23. 8.

Sebba, Mark 2013. The visual construction of language hierarchy: The case of banknotes, coins and stamps. Journal of Language and Politics, 12. 1. 110–111. p.

Shohamy, Elana–Waksman, Shoshi 2009. Linguistic landscape as an ecological arena: Modalities, meanings, negotiations, education. In Shohamy, Elana–Gorter Durk (eds.): Linguistic Landscape: Expanding the Scenery, New York–London, Routledge, 313–331. p.

Szoták Szilvia 2018. A nyelvi tájkép kutatás, mint az alkalmazott nyelvészet egyik legújabb kutatási területe. Hungarológiai Közlemények, 1. 30–42. p.

Шустек, Збышек 2006. Обращение параллелных валют в 1949–1992 годах на территории Чехословакии. Банкаўскі веснік. 4. 75–88. p.

Tóth, Andrej–Novotný, Lukáš–Stehlík, Michal 2012. Národnostní menšiny v Československu 1918–1938. Od státu národního ke státu národnostnímu? Praha, Togga Filozofická fakulta UK v Praze.

Veselkova, Marcela–Horvath, Julius 2011. National identity and money: Czech and Slovak Lands 1918–2008. Nationalities Papers, 39. 2.

Zeman, Zbynek 2000. Edvard Beneš – politický životopis. Praha, Mladá fronta.

(In)szekuritizáció és felebaráti szeretet

1. Bevezetés

Ez a dolgozat egy 2019 őszén megkezdett nyelvészeti etnográfiai kutatás tapasztalatait összegzi. A kutatás célja, hogy hozzájáruljon a romani nyelv (és a romani beszélők) emancipációjához és a békés társadalmi együttélés (konvivialitás, vö. Blackledge és Creese 2018, xxx. p.) lehetőségeinek kialakításához. E cél érdekében a körülbelül 12 000 fős északkelet-magyarországi kisváros, Tiszavasvári társas viszonyait, a helyben jellemző nyelvi gyakorlatokat és ideológiákat vizsgálja. A városban a helyi értelmezés szerint a lakosok közül mintegy 4000-4500 fő roma. E kutatás ismeretszerző előkészületként is szolgál esetleges későbbi, helyiekkel közös részvételi kutatások kialakítására.

A kiválasztott településen számos más településhez hasonló módon, de viszonylag nagy közösségben zajlanak olyan folyamatok, amelyek a jövőben – feltételezve a jelenlegi tendenciák folytatódását – a többségi-kisebbségi helyzet (Geldof 2018, 45. p.) előállásához, azaz a romaként értelmezett helyiek többségbe kerüléséhez is vezethetnek. Ahhoz, hogy az ilyen települések, régiók (további) marginalizációja elkerülhető legyen, a roma közösségekben fontos a középosztályosodást hátráltató tényezők hatásának csökkentése. Ennek lehet része a roma és a nem roma lakosok közötti kapcsolatok építése. Hipotézisem szerint jelenleg romák és nem romák viszonyát sok tekintetben meghatározza a távolságtartás, a kölcsönös fenntartások megnyilvánulása és a bizalmatlanság. Feltételezem, hogy a többségi és kisebbségi nyelvi gyakorlatok és ideológiák nem függetlenek egymástól, és a kettő metszetében feltárhatók, s kialakíthatók olyan új gyakorlatok és ideológiák, amelyek támogatják a mindkét fél számára kedvező, közös eredményeket hozó együttélést.

A romák és nem romák együttélésével kapcsolatos kérdések tárgyalásakor magától értődő az intolerancia diskurzusainak elutasítása. Ugyanakkor megszólalásaimat meg kívánom különböztetni azoktól a diskurzusoktól is, amelyek a romaként reprezentálódó egyének és/vagy közösségek helyzetét a társadalmi nyomással szemben kifejtett ellenállás módjaiban, lehetőségeiben és hozadékaiban értelmezik. Az egymás mellett élő, egymásnak feszülő többségi és kisebbségi csoportok láttatása helyett a társadalmi folyamatok vizsgálatában az összetettséget, kölcsönösséget és változandóságot kívánom hangsúlyozni. (l. még Heltai, 2020a; 2020b)

Ennek érdekében azt vizsgálom, hogy az egyes etnikus csoportokhoz rendelt beszélők társadalmi helyzete milyen egyéb kategorizációk mentén értelmeződik a helyi közösségben. Dolgozatomban ehhez az (in)szekuritizációnak a nemzetközi kapcsolatok tudományában kialakult koncepcióját használom fel. A szekuritizáció (Wæver 1989, Buzan et al. 1998) eredetileg olyan beszédaktust jelöl, melynek segítségével egy hatalmi centrumhoz, jellemzően egy államhoz rendelhető aktor újrakeretezi a mindennapi életet a rendkívüliség, a sürgősség és a túlélés kulcsszavai mentén, és ennek eredményeképpen a biztonság politikája minden mást felülír. (Gad és Petersen 2011, 315. p.) Tágabb értelemben a szekuritizáció a biztonságot előtérbe helyező, a biztonság elérését célzó (politikai) cselekvések összességét jelenti. A fosztóképzővel ellátott változat azt hivatott jelölni, hogy az ilyen cselekvéseknek a kedvezményezettjei mellett mindig vannak elszenvedői is, akiknek az adott cselekvés nyomán a biztonsága csökken.

Az e koncepció nyelvészeti, szociolingvisztikai szempontú alkalmazhatóságáról való gondolkodás még igen friss. Rampton és Charalambous cikke (2020) vezeti fel azt a dialógust a Journal of Sociolinguistics hasábjain, amelynek hozzászólói azt vizsgálják, hogyan járulhat hozzá az (in)szekuritizáció koncepciójának alkalmazása a szociolingvisztikai leíráshoz. Ezek a hozzászólások lehetőségeket vetnek fel; terepmunkán alapuló és kifejezetten az (in)szekuritizációt középpontba állító nyelvészeti etnográfiai kutatásról nincs tudomásom. A dialógus hozzászólásai nyomán azonban kirajzolódik: az (in)szekuritizáció alkalmazásával vizsgálható, hogy a beszélők milyen helyzetekben, vonatkozásokban milyen tényezők miatt érzik magukat biztonságban, avagy fenyegetve, és milyen kategóriák mentén vagy milyen társas jelenségekre összpontosítva rendezik az őket fenyegető (vagy fenyegetőnek látott) személyeket (aktorokat) csoportokba. Mivel pedig a szekuritizáció és az inszekuritizáció mindig egymást feltételezik, a koncepció alkalmasnak látszik komplex függőségi rendszerek működésének megragadására is.

A továbbiakban az említett nyelvészeti etnográfiai kutatás és előzményeinek ismertetése, valamint néhány vonatkozó dilemma feltárása után bemutatom az (in)szekuritizáció koncepcióját, annak szociolingvisztikai adaptációját. Ezután e koncepcióból kiindulva, terepmunkám első eredményeit felhasználva elemzem a vizsgált kisváros társas valóságát. A koncepciót kritikusan szemlélve rámutatok, hogy bár az alkalmas komplex társas viszonyok megragadására, a mindenkori másik ember felé forduló gesztusokat, egyéni motivációkat, elkötelezettséget nem feltétlen lehet vele értelmezni. Erre utal a cím második fele.

2. Előzmények és dilemmák

A romák két, földrajzi és társadalmi értelemben is elkülönülő közösséget alkotnak a vizsgált településen. Mintegy 1000-1500 ember a helyben „magyar cigányként” emlegetett, magyar egynyelvű közösség tagja, mintegy 2500-3000 ember pedig romani–magyar kétnyelvű roma. 2015 óta végez az általam vezetett kutatócsoport nyelvészeti etnográfiai kutatásokat roma közösségekben, 2016-tól a helyi kétnyelvű közösségre koncentrálva. E kutatásokra alapozva és a közösség gyermekei által látogatott iskola pedagógusaival együttműködésben egy olyan nyelvpedagógiai programba kezdtünk, amely a gyerekek romani beszédmódjait beengedi az egyébként magyar tanítási nyelvű iskolába. Ezekre a beszédmódokra – nyelvészeti etnográfiai terepmunkánk eredményei szerint – az jellemző, hogy az egyes nyelvek (kódok) határain túlmutató módon szerveződnek, azaz transzlingválisak. (García 2009, García és Li 2014) Az elmúlt évek tevékenységeit és eredményeinket több publikációban összegeztük (l. például Heltai és mtsai. 2017, Heltai 2020c, 2020d, 2021, Heltai és Tarsoly megjelenés előtt), itt csak néhány sorban utalok rájuk.

A transzlingválás a nyelvi repertoár egységét feltételezi. E feltételezés szerint, bár a beszélők az őket körülvevő szociális-politikai térben megkülönböztetnek egymástól nyelveket (kódokat) – jelen esetben a romani és a magyar nyelvet, valamint a máshol/régen beszélt („igazi”) romanit és helyi („nem igazi”) romanit –, e kódoknak nincs kognitív alapjuk. Ahogy Otheguy, García és Reid fogalmaznak, nincs okunk azt gondolni, hogy „volna a szociális kettősséggel összefüggésben álló kognitív kettősség” (2019 626–627. p.), azaz hogy a néven nevezett nyelveknek lenne pszicholingvisztikai realitása. (részletesebben l. Heltai 2020d, 47ff.) Az iskolai program a transzlingválás gyakorlati nyelvelméletén (Li 2018) és pedagógiáján (legújabb összefoglalása CUNY–NSIEB 2020) alapul. Lehetővé teszi, hogy a gyerekek vernakuláris, azaz otthoni, mindennapi, nem sztenderdizált nyelve – nem tannyelvként vagy célnyelvként, mégis a mindennapi tanórai kommunikáció és a tudásteremtés nyelveként – részévé váljon a tanítási folyamatnak. Akkor is, ha mind a tanterv, mind a tanár egynyelvű, és az utóbbi nem tud romaniul vagy csak az iskolai mindennapokban „felszedett” csekély, általában receptív romani kompetenciákkal rendelkezik.

A transzlingválás pedagógiai orientációja a kétnyelvű, de otthon jellemzően romaniul inkább beszélő gyerekeknek az elfogadottság érzetét, ezáltal jobb iskolai közérzetet biztosít, és méréseink szerint a tanulás eredményességét is növeli. (Heltai és Jani-Demetriou 2019) Fontos tapasztalat az is, hogy a transzlingválás átalakítja a nyelvek viszonyait: az otthoni vernakuláris nyelv az iskolában is alkalmazható nyelvvé, az évek alatt az iskolai mindennapok és nyelvi tájkép részévé vált. A programban aktív pedagógusok – bár a romani megtanulását számukra korántsem írja elő a program –, nyitottabbakká, érdeklődőbbé váltak a nyelv és ezzel a gyerekek otthoni élete, kulturális hagyományai iránt. Az így előálló új iskolai légkörhöz, amelyben immár magától értődő a romani nyelv mindennapos és hangsúlyos jelenléte, az orientációt nem alkalmazó tanárok is alkalmazkodtak, amennyiben elfogadják a romani (óráikon kívül) megnövekedett jelenlétét és érzékelhetőségét.

E tevékenységek folytatása két irányba lehetséges. Ezekben közös, hogy a mikro- (tantermi) és mezo- (iskolai) szinten elért eredményeket makroszinten, tehát az oktatáspolitikában, vagy még tágabban a társadalompolitikában is érvényessé kívánják tenni. Az egyik a transzlingválás orientációjának exportja más tanítási intézményekbe, megismertetése a tanárképzésben, hosszú távon pedig az érintett intézményekre érvényes (helyi és nemzeti) tantervi módosítások kezdeményezése. Végzünk ebbe az irányba mutató tevékenységeket: 2022 májusában zárul az az általam koordinált Erasmus+ intézményi együttműködés, amelynek célja egy, a tanárképzésben használható tankönyv (Heltai és Tarsoly m. e.) és egy ahhoz kapcsolódó videótár létrehozása, bemutatandó a kétnyelvű roma gyerekek tanítása során más kontextusokban is alkalmazható, jó transzlingváló gyakorlatokat.[1] A másik irány pedig az iskolában elért eredmények kiterjesztése az iskolán kívüli színterekre, hozzájárulva nemcsak a nyelv, hanem beszélőinek emancipációjához is. Ezzel az utóbbi iránnyal foglalkozik a jelen dolgozat.

A transzlingváló projekt hatására jelentkező transzformatív folyamatokból az iskolán kívüli városi terekben kevés érzékelhető, vagy ha vannak is ilyen folyamatok, azokról nem tudunk. Az iskolán kívüli nyelvi gyakorlatok, az egymásról szóló, az együttélést övező vélekedések vizsgálata ezért kerül a jelen kutatás centrumába. E nyelvészeti etnográfiai kutatás során online és offline színtereken egyaránt folyik adatgyűjtés. Előbbiekhez kapcsolódik a városi újság pdf-ként is elérhető lapszámainak, valamint a helyi televízió interneten közzétett felvételeinek elemzése, továbbá egyéb, az interneten – de a közösségi oldalakon kívül – megjelenő tartalmak (önkormányzati közlemények, eseményekről szóló beszámolók stb.) feldolgozása.

A COVID–19-krízis miatt az online anyaggyűjtés jelentősége megnövekedett, az offline adatgyűjtést a tervezettnél később, 2021 nyarán kezdhettem meg. Az offline színtereken végzett terepmunka során a városi struktúrákban különféle beágyazottsággal rendelkező partnerekkel beszélgetek (a beszélgetéseket hangfelvételen rögzítem). Találkozom egyrészt városi intézményvezetőkkel, meghatározó személyiségekkel, vállalkozókkal, „véleményvezérekkel”, másrészt véletlenszerűen kiválasztott lakosokkal, köztük különösen is romák és magyarok jellemzőnek vélt találkozási pontjain élőkkel vagy dolgozókkal (bolti eladókkal, postásokkal stb.). E sorok írásáig 18, magát nem romának (ahogy helyben a megkülönböztetést végzik: magyarnak) vagy magyar egynyelvű romának valló személlyel beszélgettem. Részt vettem továbbá városi eseményeken (ballagás, szabadtéri filmvetítés stb.), ismerkedem a város kulturális életével, intézményrendszerével, és élek a résztvevő megfigyelés eszköztárával. Megfigyeléseimet terepmunkanaplóban összegzem.

A terepmunka 2022 nyarán folytatódik. Tapasztalataim szerint, ahogy arra számítottam is, (a nem roma emberek esetében) meglehetősen nagy a beszélgetésre való meghívást elutasítók aránya. Ezt a téma „terhelt” voltának tudom be: mindazon túl, ami országosan is körülveszi a romákról szóló diskurzusokat, az elmúlt évek, évtizedek helyi közéleti-politikai eseményei is erősítették a témáról való megszólalással kapcsolatos félelmeket (ezekről l. Kóczé 1997; Kerülő 2018; Hain 2019; Heltai 2020d, 75. ff.). Továbbá feltételezem, hogy sokan úgy gondolják, véleményüket nem érdemes megosztani, mert mondandójuk nem talál értő fülekre. Néhányan azért nem (szívesen) osztják meg véleményüket, mert azzal számolnak, hogy amit mondanak, és ahogy mondják, az nem felel meg az elvárásoknak, és – tehetjük hozzá – úgy érzik, hogy véleményük intoleránsnak, szalonképtelennek minősül. Erre célozva többször, többen mondták nekem, hogy baráti beszélgetéseket kellene meghallgatnom. Ezzel összefüggésben számolni kell azzal is, hogy potenciális beszélgetőpartnereim a romák pártfogójaként könyvelnek el, és megszólalásaikat feltételezhetően e körülményhez igazítják. Hiszen évek óta dolgozom kutatócsoportom tagjaival és a roma gyerekeket tanító pedagógusokkal közösen a városban, kiterjedt ismeretségem van a kétnyelvű roma közösségben.

Emellett a városi diskurzusokban megjelenik a „jogvédők” kategóriája. Az aktivistákról, tevékenységeikről a lakosok jellemzően hallottak már valamit. Nem lehetek biztos abban, hogy e szereplőktől és tevékenységektől elhatárolják-e (ha igen, mennyiben) személyemet, kutatócsoportunkat és kutatásainkat. Több jogvédő tevékenységet (is) végző egyesület, informális szervezet működik a településen, változó aktivitással. Jellemzően az egynyelvű romák között dolgoznak, akik többségükben a kétnyelvű közösség tagjaitól távol, de szintén a város egy külső, leszakadó részén élnek. Ezek a szervezetek, csoportosulások általában helyi résztvevőkkel működnek együtt egy-egy projekt erejéig, ritkább esetben hosszabb távon.

Nagyobb hatású volt az elmúlt években egy, jellemzően az egynyelvű roma gyerekek által látogatott iskola (felmenő rendszerű) bezárása, a jogvédő aktivisták ennek elérésében betöltött szerepe. Az elmúlt években a helyi állami általános iskola tagintézményeként működtetett iskolában tanuló gyerekek (az utolsó három osztály kivételével) a bezárás után a körülbelül 3 km-rel távolabbi központi épületbe járnak. Ennek előzménye, hogy az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány iskolai szegregáció miatt pert nyert előbb a város, majd a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ ellen (az ügy és következményei összefoglalását l. Kerülő 2018). Jelenleg két iskola van a városban, a központi iskolába jellemzően nem roma és egynyelvű roma gyerekek, valamint néhány kétnyelvű roma gyerek jár, a másik, alapítványi, majd egyházi fenntartású iskolába pedig kétnyelvű roma gyerekek járnak. Ez utóbbi iskola transzlingváló programunk színhelye. Folyamatban van továbbá egy – kutatásunktól független – részvételi projektum (Köztér – Tiszamenti Közösségfejlesztési Hálózat)[2] is, amely néhány, helyi romákat is bevonó akcióesemény után tudtommal jelenleg jellemzően helytörténettel kapcsolatos tevékenységekre összpontosít. E csoport nem helyi tagjai közéleti-politikai tárgyú elemzéseket is megjelentetnek.[3]

A folyamatos reflexió mellett minél heterogénebb adatgyűjtési módokkal (egyéni, továbbá fókuszcsoportos beszélgetések, résztvevő megfigyelés), valamint interjúformátum helyett a beszélgetések felé való elmozdulással reagálok minderre. A fent leírt körülmények között ugyanis fokozottan érvényesnek tartom azokat a meggondolásokat, amelyeket Rampton a gumperzi kapuőr-koncepciót és a foucault-i megosztás-koncepciót s ezek összefüggéseit elemezve mérlegel. (2016, 308–309. p.) Eszerint az interjú igazságai szükségszerűen részlegesek és szituációfüggők. Egyrészt az interjúkészítő aktív, de a feldolgozás során nem feltétlen hangsúlyozott szerephez jut bennük. Másrészt az interjú értelmezhetőségét befolyásolja, hogy a beszélgetésben folyamatosan áramló különféle szemiotikai jegyek (kontextualizációs fogódzók) gyakran észrevétlenek maradnak. Egyszerű példával élve: ha egy tiszavasvári polgár azt mondja, hogy „roma” vagy „magyar”, az esetleg részben mást jelent számára, mint a közösségen kívüli beszélgetőtárs számára; hasonlóképp, ha például egy tiszavasvári roma azt mondja valakire, hogy „rasszista”, annak helyben érvényes jelentéstartalma (is) van, hiszen a jelentések egy-egy adott közösség szociokulturális viszonyai közepette folyamatosan változhatnak. Azaz az interjú készítője nem veszi észre, vagy a beszélőtől eltérő módon értelmezi a jelentés olyan aspektusait, amelyeket az ilyen szemiotikai jegyek hordoznak. Ez félreértésekhez vezethet, különösen ha a részvevők szociális és kommunikációs kapcsolatrendszerei nagyon eltérők.

E meggondolások miatt az interjú műfajától némileg eltávolodva, a beszélgetések során esetenként beszélek saját tapasztalataimról, benyomásaimról, megosztom véleményemet a másik féllel. Nem csak meghallgatom a beszélgetőpartnerek álláspontját, hanem reagálok is rá. Ezzel megpróbálom a beszélgetés alapjául szolgáló közös pontokat keresni. Ettől még a fenti meggondolások érvényesek maradnak, ez a kutatói magatartás inkább csak módosítja a gyűjtött adatok hangsúlyait. Egyrészt későbbi esetleges részvételi kutatási tevékenységeket készítek elő. Másrészt a helyi részvétellel hosszabb távon számoló, a társas viszonyoknak valamilyen módon és mértékben részévé váló kutatói szerepfelfogást közvetítek.

3. (In)szekuritizáció

A transzlingválás teoretikusai hangsúlyozzák a koncepció elkötelezettségét a szociális igazságosság (García és Kleyn 2016, 24–25. p.), illetve azok iránt, akik a nemzetépítési folyamatok és a globalizáció vesztesei közé tartoznak. (García és Otheguy 2020, 28. p.) A módszertanok elsősorban pedagógiai kontextusokban alakulnak (erre iskolai projektünk is példa). Ez nem zárja ki a más színtereken való alkalmazhatóságot, ugyanakkor az iskolán kívüli nyelvi gyakorlatok és ideológiák – egy esetleges transzformációt megelőző – feltárására a transzlingválás kevéssé alkalmas. Ezért olyan koncepciót kerestem, amely a társadalmi folyamatok különféle szintjein, dimenzióiban gyűjtött anyagok elemzéséhez komplex, a változandóságot is szem előtt tartó keretet biztosít. Figyelmem az (in)szekuritizáció felé fordult.

Megismételve a bevezetőben már szereplő definíciót, a szekuritizáció (Wæver 1989, Buzan et al. 1998) a nemzetközi kapcsolatok tudományában tehát olyan beszédaktust jelöl, melynek segítségével egy beszélő (aktor) újrakeretezi a mindennapi életet a rendkívüliség, a sürgősség és a túlélés kulcsszavai mentén, és amelynek eredményeképpen a biztonság politikája minden mást felülír. (Gad és Petersen 2011, 315. p.) E politikatudományi koncepció teoretikusai eredetileg egy-egy nemzetállam vagy más hasonló entitás elitjének tagjait jelölték meg aktorként. Kritikai megközelítések ugyanakkor arra hívják fel a figyelmet, hogy a szekuritizáció aktusa nem csak az állami politika szintjén értelmezhető: érdemes lokális vonatkozásokban, akár egyes élettörténetekre, egyéb részletekre koncentrálva is alkalmazni a koncepciót (Bigo 2014), azaz a mikroszintű gyakorlatokra is figyelni. Ehhez, az (in)szekuritizációt a társas viszonyokat általánosságban és a társadalmi szerveződés különböző szintjein átszövő jelenségnek tartó megközelítéséhez kapcsolódnak Rampton, Charalambous, Jones, Figueroa, Zakharia és Levon a Journal of Sociolinguistics folyóiratban közreadott dialógusukban (2020). Ez a Szociolingvisztika és mindennapi (in)szekuritizáció címet viseli. A hozzászólások elméleti jellegűek, a hozzászólók mindegyike megkísérli saját kutatásaihoz kapcsolni a koncepciót, de nem tesznek kísérletet elgondolásaiknak az általuk gyűjtött adatokon való tesztelésére.

A felvezető cikkben Rampton és Charalambous (2020) rámutatnak, hogy a szekuritizáció aktusai már nem kizárólag állami mechanizmusokon alapulnak; az állami erőszakszervezetek (rendőrség, katonaság, határvédelem) és a privát vállalkozások (techcégek, megfigyeléssel foglalkozó vállalkozások) képviselői egyaránt felléphetnek aktorként. E szervezetek adathalmazai között egyre nagyobb fokú az integráció, s az adatok egyre inkább integrálódhatnak más adathalmazokkal, például a fogyasztási szokásokról gyűjtött, a magánszektor egyéb részeiből származó adatsorokkal. Ahogy Rampton és Charalambous fogalmaznak, a biztonságpolitikának immár nincs totális koordinációja. (2020, 76. p.) Hasonlóképp: az államok és az üzleti vállalkozások mellett a civil szféra képviselői is megjelenhetnek embercsoportok biztonságát, biztonságérzetét befolyásoló aktorokként. Ugyanígy a társadalmi szerveződés mikroszintjein, akár egy kis közösségben, például családban, a mindennapi diskurzusokban megjelenve is értelmezhetők a szekuritizáció aktusai.  Ezzel párhuzamos, hogy a szekuritizáció következményei sem feltétlen államok népességét, hanem változó méretű és változóan definiált embercsoportokat érintenek.

A szerzők Bigo és McCluskey (2018, 126. p.) alapján hangsúlyozzák a szekuritizáció terminus előtt a zárójeles (in-) fosztóképző fontosságát, és rámutatnak, hogy a szekuritizáció és az inszekuritizáció egymást feltételezik, és e viszony instabil. Ez azt jelenti, hogy egy tetszőleges aktor által valamely csoport érdekében végrehajtott szekuritizációs aktus a szóban forgó csoportnak vagy személynek biztonságot (biztonságérzetet), egy másiknak ugyanakkor bizonytalanságot (vagy bizonytalanságérzetet) teremt. Ráadásul az egyén szintjén könnyen és gyorsan át lehet kerülni egyik helyzetből a másikba. Ezt a relációs jelleget hangsúlyozandó a továbbiakban a jelen tanulmányban is (in)szekuritizációként hivatkozom a koncepcióra.

Rampton és Charalambous két olyan pontot azonosítanak, amelyek a szociolingvisztika számára értékessé és izgalmassá teszik ezt a koncepciót. Az egyik ahhoz a felismeréshez kapcsolódik, hogy az (in)szekuritizáció nem feltétlen állami szintű aktus, hanem a mindennapi életet át- meg átszövik annak mezo- és mikroszintű gyakorlatai is. E ponton kínálkozik a kapcsolódás a nyelvészeti etnográfia módszertanaival, hiszen az a „szociokulturális szerveződések/folyamatok számos különféle szintjére/dimenziójára egyszerre fókuszál”. (Rampton, Maybin és Roberts 2015, 16. p.) A másik pedig a Goffman-féle interakciós elemzés. Goffman két első könyve (1959, 1961) kapcsán rámutatnak ugyanis arra, hogy a biztonság, a bizonytalanság, az egzisztenciális fenyegetettség vagy a megfigyelés nem csak a nemzetközi kapcsolatok tudományának a hagyományosan állami szintű folyamatok elemzéséhez használt kulcsszavai, hanem az aprólékos interakciós elemzésnek is alapfogalmai.

A dialógus további írásaiban a szerzők változatos módokon kapcsolódnak az (in)szekuritizáció koncepciójához. Jones az (in)szekuritizáció mellett a monitorozást (megfigyelést) állítja középpontba, és arra hívja fel a figyelmet, hogy ezt gyakran észre sem vesszük, mert mindennapos, társadalmi konszenzuson alapuló cselekvésekről van szó. Például a GDPR-törvény nyomán minden internetes oldalon felbukkanó beleegyezési kérelmek kapcsán rámutat, hogy az eredetileg saját biztonságunk növelése érdekében hozott törvény valójában – szinte kényszerű újbóli és újbóli beleegyezésünk nyomán – tulajdonképpen csökkenti a beleegyezést kérők elszámoltathatóságát és növeli a felhasználók monitorozásának lehetőségeit.

Figueroa (2020) bemutatja, hogyan mosódnak el a határok az (in)szekuritizáció vélt kedvezményezettjei és elszenvedői között. A 2010-es évek amerikai bevándorlási törvényei az egyébként a garfinkeli etnometodológia (1967) által inspirált kutatásainak alanyait, az érintett közösségek tagjait bizonytalan helyzetbe taszítják, és állandó megfigyelésnek teszik ki. Az etnográfust pedig, aki egyaránt része a szekuritizációt irányító intézményrendszernek és kötődik az inszekuritizációt elszenvedő közösségekhez (Villenas, 1996), ellentmondásos helyzetbe hozzák. Figueroa rámutat, hogy etnográfusként vegyes státusú családokkal érintkezve (őket például autójában kórházba fuvarozva) esetenként az embercsempészet vádjaival szemben is védekeznie kell.

Zakharia (2020) több példát villant fel az (in)szekuritizáció szociolingvisztikai alkalmazhatóságára. Egy áttelepítésen átesett gyerekekből álló bejrúti hetedik osztály 2007-es franciaórájának példáján keresztül bemutatja, hogyan csapódnak le a politikai (in)szekuritizáció makrofolyamatai egy tanóra diskurzusaiban. Rámutat, hogy erőszakos áttelepítések következményeként világszerte gyerekek tízmilliói kerülnek olyan helyzetbe, hogy otthoni beszédmódjaik az iskolában alárendeltté vagy illegitimmé válnak. Ez utóbbi tényt a mindennapi iskoláztatásban megjelenő erőszakként értelmezi. Bemutatja azt is, hogy az amerikai arab közösségek 2001-et követő inszekuritizációjának ellentétes hatásai voltak arab és nem arab fiatalok körében. Míg előbbiek a hatóságok felőli megfigyelés és a kellemetlenül nagy társadalmi „láthatóság” miatt fel akartak hagyni az arab nyelv tanulásával, utóbbiakat kifejezetten bátorította a rendszer az arab tanulására.

Levon (2020) meleg és leszbikus közösségeket érintő kutatásai kapcsán arra hívja fel a figyelmet, hogy bár az (in)szekuritizáció koncepciója sok tekintetben alkalmas annak vizsgálatára, hogyan viselkednek az egyének a szociopolitikai térben annak érdekében, hogy megbirkózzanak a társadalmi marginalizációval, mégis hiányzik belőle az egyén pszichológiai motivációinak figyelembevétele. Beszámol arról, hogy egy olyan megközelítésen dolgozik, amely egyszerre értelmezi a szociopolitikai struktúrákat és veszi figyelembe az egyéni pszichológiai tényezőket. Ezzel holisztikusan lenne (lesz) vizsgálható, hogyan navigálnak a mindennapos bizonytalanságok közepette az egyének, azaz hogyan, milyen stratégiák mentén beszélnek annak érdekében, hogy csökkentsék vagy megszüntessék az őket érő, inszekuritizációs politikákból adódó, illetve azok következményeiként nem állami szinten létrejövő nehézségeket.

A fentiekből kitűnik, hogy a dialógus hozzájárulásai az (in)szekuritizáció szociolingvisztikai alkalmazhatóságát mérlegelik, lehetséges területeket villantanak fel, de a recepció még igencsak alakulófélben van. Charalambous és munkatársai más helyütt (2020) a transzlingválás és az (in)szekuritizáció koncepcióit egyszerre alkalmazzák. Azt mutatják be, hogy a ciprusi osztálytermekben a transzlingváló pedagógiák bevezetése a török nyelv megítélése miatt ellentmondásos, a török és beszélői ugyanis (in)szekuritizációs politikák célpontjai. Ennek következtében a gyerekek félve, nem szívesen veszik igénybe törökhöz köthető erőforrásaikat az iskolában.

4. Az (in)szekuritizáció értelmezhetősége a kisvárosi diskurzusokban

Az itt bemutatott lokalitás vizsgálatához az (in)szekuritizáció két jellemzőjét állítom középpontba. Egyrészt azt, hogy a különféle online és offline beszélgetések a társas világ minden szerveződési szintjén elemezhetők segítségével. Az országos és a lokális közéletben, kisközösségi, családi vonatkozásokban egyaránt jelen vannak az (in)szekuritizáció folyamatai. Másrészt kiemelhető a koncepció segítségével e viszonyok kölcsönös és változandó, sőt hálózatosan szerveződő volta. Míg egy közösség vagy annak egy tagja egy relációban az inszekuritizáció elszenvedője, egy másikban akár aktorként is közreműködhet. A következő fejezetben az eddig gyűjtött anyagból válogatott beszélgetésrészletek alapján e mechanizmusokat térképezem fel. A következőkben a beszélők által felvetett problémák súlyosságának és realitásának, az arról való beszéd módjainak vagy a megoldási javaslatok értékelése helyett kizárólag az (in)szekuritizációs aktusoknak a beszélgetésben való explicit vagy implicit jelenlétére, hatásaira koncentrálok.

4.1.

Az első példa, amelyben egy nyilvános polgármesteri interjú egy részletét elemzem, azt illusztrálja, hogyan kapcsolódnak össze egymással az (in)szekuritizáció aktusai az egyéni és a közéleti szintéren. A város polgármestere rendszeresen ad interjúkat a helyi médiának (újságnak és televíziónak). Ezek a városi közösségimédia-csoportokban és/vagy oldalakon is feltűnnek, onnan is elérhetővé válnak. A riporter rendszerint lakossági kérdéseket is feltesz, melyek aktuális városi ügyekről szólnak. Az alábbi nyilvános beszélgetés, amelyből az 1. kivonat származik, elérhető a Tiszavasvári TV YouTube-csatornáján,[4] az idézett részlet 3 perc 43-nál kezdődik:

1. kivonat

Riporter          Köszönöm szépen, most akkor nézzük a kérdéseket. A kérdések érdekessége, hogy bár egy ember írta, de több forrásból, több embertől lehet ugyanezeket a véleményeket, illetve kérdésmegfogalmazást hallani. Mindjárt az első. Reggel, ilyenkor nyáron, jó idő van, ezért hamarabb kezdenek a közmunkások is. Na, most a Széles úttól a városközpontig, ahol végigmennek, ott iszonyatos hangzavar van, tehát a nyitott ablak mellett a pihenés elképzelhetetlen. Lehet-e ez ellen tenni?

Polgárm.         Sajnos én is tapasztalom a kérdezővel egyetemben ezt a fajta, hát nem helyes         viselkedést, hogy hangoskodnak, hangosan beszélik meg a dolgaikat, és vonulnak végig a városon, de nem csak a városon, hanem ha elmegyünk bizonyos üzletekbe bevásárolni, ott is tapasztaljuk azt, hogy a családok vagy éppen a hozzátartozók sokkal magasabb hangszínben, hangon beszélgetnek egymással, mint azt normális módon lehetne vagy kellene. Igazán tenni akkor lehetne ellene hatékonyan, hogyha bizonyos csoportok mellett ott lenne valaki, aki igenis csendre inti őket, meg a magatartási szabályok betartására figyelmezteti. Jómagam és ismerőseim, meg az önkormányzat dolgozói, a TivaSzolgnál [önkormányzati cég, egyebek között a közmunkaprogram lebonyolítója] is próbálják minden nap ezeknek a szabályoknak a betartására ösztönözni a munkavállalókat. Hatékonyan, azt gondolom, tenni ellene nem tudunk, viszont a mindennapi figyelemfelhívással talán tudunk javítani ezen a helyzeten. […] Kellemetlen, sajnos egy olyan viselkedési formáról beszélünk, ami erre az embercsoportra jellemző.

A helyi sajtó feladatai közé tartozik aktuális problémák, ügyes-bajos dolgok felvetése. A polgármesternek mint helyi felelős vezetőnek feladata az egész közösség védelme, a békés együttélés támogatása, a nehéz társadalmi feszültségek és az aktuális problémák kezelése. A polgármester (egyébként élőszóban elmondott) megnyilatkozásában e feladatot szem előtt tartja. Jelen elemzés a továbbiakban kizárólag arra koncentrál, hogyan jelennek meg e diskurzusban az (in)szekuritizáció koncepciójával értelmezhető jelenségek.

A közmunkában részt vevőknek a város egy meghatározott pontján kell felvenniük a munkát, ide többedmagukkal igyekeznek reggelente. A közmunkások nem kizárólag, de jellemzően roma származásúak. A Széles út a kétnyelvű közösség lakóövezetének – a szegregátumnak – központi utcája. E kontextuális tudás birtokában (vö: Na, most a Széles úttól a városközpontig, ahol végigmennek) megállapítható, hogy egy romák és nem romák közti feszültségről van szó. A kérdés szerint az útvonalon élő emberek féltik reggeli nyugalmukat. Az egyik terepmunka során szállásom is erre az útvonalra esett, magam is ébredtem arra, hogy a kétnyelvű közösséghez köthető beszélők csoportjai menet közben relatív hangosan beszélgetnek egymással magyar és/vagy romani nyelven. Ezt a helyiek közül többen normaszegésként értékelik, és próbára teszi türelmüket. A riporter a kérdéshez hozzáfűzi, hogy azt egy ember tette fel, de többek problémájáról van szó. Válaszában a polgármester azt mondja, hogy ezt ő is tapasztalja, és nem csak az utcán, hanem boltokban is. Ezzel a beszélgetés végleg elszakad a közmunkások kategóriájától; a boltokban a vásárlók nem azonosíthatók közmunkásként.

A jelenség tehát előbb mikroszintűnek (közmunkások vs. útvonalon lakók) tűnik, de általános városi problémaként artikulálódik a beszélgetés során (romák vs. nem romák). A polgármester többes szám első személyben beszél, jelezve, hogy azonosul a problémát érzékelőkkel. Valamiféle változás elérését szekuritizációs beszédaktusok sokaságán át tartja elképzelhetőnek (csendre intés, figyelmeztetés, ösztönzés, figyelemfelhívás). Aktorként saját magát, ismerőseit és munkatársait jelöli meg, illetve a többes szám első személyű kifejezésmódon keresztül másokat is cselekvésre biztat. A többség erejére apellálva kíván biztonságot adni, nyugalmat teremteni. Ugyanakkor elismeri, hogy ez a többségi erő relatív: tenni ellene nem tudunk. A kisvárosi kontextusban a helyi politikai élet és az egyes beszélők egyéni cselekvéseinek tere összeér, az e két szinthez rendelhető szekuritizációs aktusok nem különülnek el egyértelműen egymástól.

A személyes beszélgetések során kirajzolódott, hogy ez egy általánosan jellemző, más konkrét ügyekben is megjelenő minta. A boltok, az orvosi rendelő és a posta mellett az utcák a gyakran említett színterei romák és nem romák nem szándékolt találkozásainak (a szándékolt találkozások ritkák). A nem roma közösséghez tartozó városi polgárok saját életritmusukat, szokásaikat, rutinjaikat fenyegetve érzik, a szokásrendszereiket kijelölő normák áthágását érzékelik, illetve egzisztenciájukat is féltik, mely félelem az oktatás minőségétől az ingatlanárakig sok ügy mentén konkretizálódik. Ugyanakkor feltűnő, hogy a nem romák nem fogalmazzák meg, hogy alapvetően ők vannak „szekuritizált helyzetben”: messzemenően több lehetőség, jobb társadalmi pozíciók birtokosai, akár a lakóhely, akár a munkavállalási lehetőségek és tapasztalatok, az oktatás, az egészségi állapot tekintetében. Ebben a feszültségben jelennek meg az (in)szekuritizáció gyakorlatai, amelyek minden, a romák és nem romák együttélésével kapcsolatos diskurzusban felfedezhetők.

4.2.

Az alábbi idős, helyi nem roma házaspárral folytatott beszélgetés részleteit azért választottam, mert illusztrálják, hogy mi az a három, a beszélgetések során számomra kirajzolódott alapvető minta, amelyek mentén romák és nem romák viszonya rendeződik a városban. A hatszemközti, felvételen rögzített beszélgetésre, amely mintegy 45 perces volt, egy korábbi ismerkedős-időpontegyeztetős találkozás után a házaspár otthonában került sor. A neveket megváltoztattam. A kérdésre, hogy vannak-e jellemző problémák a romák és a nem romák között, a következőket mondták (2. kivonat):

2. kivonat

József:        Énszerintem a magyarok elkerülik az ilyen konfliktusokat, tehát nem – inkább nyelnek egyet.

János:         És sokat kell nyelni?

József:        Hát, alkalmazkodni kell.

János:         És miben?

József:        Hát már csak hogy például bemegy a Pennybe, és ő nem foglalkozik azzal, hogy ott van egy, mellette egy másik vevő, nyúlkál dolgokhoz, megfogják, három kenyeret is megfog, azt egyet kivesz, szóval ilyen dolgokat csinálnak. Na de hát. Vannak eladók, hát szóljon rájuk. Mi nyelünk egyet, azt megyünk tovább. […]

József:        És még ilyen helyzetek vannak, ahol nyelni kell?

Magdolna:  Hát mi már elég ritkán járunk, semmifajta olyan, ahol sokan vannak, csak a boltokba, az meg…

József:        Hát ülünk az orvosi rendelőbe, várjuk a sorunkat, bejön, kopogtat, még csak nem is merik neki mondani, hogy… megkérdezik, mit akart, és akkor mán-, mán-, mán tolja is befelé magát. Nem foglalkozik azzal, hogy minekünk számunk van, mi vagyunk a huszonhatodikak, mittudomén. Van ilyen is köztük.

 

Ez a részlet az első kivonatban tárgyalthoz hasonló szituációkat mutat be; olyan alkalmakat, amikor a nem romák úgy érzik, alkalmazkodniuk kell, nyelniük kell egyet, mert valamiféle normasértés történik. Az idős beszélgetőpartnerek a szekuritizáció nevelő szándékú aktusait nem alkalmazzák, azt másra hagyják (vannak eladók, hát szóljon rájuk), vagy beletörődnek a normasértésekbe (nyelni kell). Abban is hasonlít ez az előbb bemutatott problémához, hogy konkrét rossz élmények általánosításán alapul – ugyanakkor József hozzáteszi, hogy nem minden roma ilyen, hanem van ilyen is köztük. Ezek az esetleírások minden esetben romák és nem romák felületes találkozásairól szólnak, olyanokról, ahol a felek nem ismerik egymást, semmilyen kapcsolat nincs köztük. Ennek megfelelően az ilyen inszekuritizált helyzetekben alkalmazott, vagy éppen nem alkalmazott, de szükségesnek vélt válaszok, amik maguk is szekuritizációs aktusok (rászólás stb.), szükségszerűen hatástalanok vagy kontraproduktívak. Alapjuk csupán a többség fölényes, alapvetően szekuritizált helyzete, nincs kölcsönös bevonódás, közös elköteleződés és együttes munka. Ezek nélkül legfeljebb dresszúrától lehet beszélni. Ráadásul – nem meglepő módon – a kölcsönösség, változandóság e viszonylatban is felfedezhető. Egy 2021. júliusi kerekasztal-beszélgetésen, ahol roma asszonyok és egyetemi hallgatók vettek részt, beszámoltam arról, korábbi beszélgetéseim során arra lettem figyelmes, hogy a nem romák panaszai szerint a mindennapi élet tele van ilyen jellegű atrocitásokkal. A jelen levő roma asszonyok erre azt mondták, hogy ők meg azt tapasztalják, hogy mikor sokadmagukkal türelmesen ülnek az orvosi rendelőben például beteg gyermekkel, egy „magyar” bekukkant, majd kimegy telefonálni az udvarra, ami után soron kívül beengedik őt.

Van egy másféle, több beszélgetésben előkerülő, de szintén alkalmi vagy felületes típusa is romák és nem romák találkozásának. Az idős házaspár sok ilyenről nem számolt be, de felidéztek egy húsz évvel korábbi esetet. Ezt mutatja be a 3. kivonat.

3. kivonat

József:        Volt egy rossz bicikli. „Nincs valami?” [megidézi a kerítésen bekiabáló embert] mert hát ugye, most már ugye az megy el, és akkor csak bekiabál, hogy „főnök, nincs valami”?

Magdolna:  Főnök! [nevet]

József:        Na. Hát nem tudom már. Há én nem kínlódok itt vele, hát itt van, aztán vigye el, aztán csinál majd vele valamit. Vagy a kereke hiányzott, vagy gumi nem volt rajta, vagy valami. Aztán… Összeszedegetik itt az utcán, több embertől is.

Ez a példa a romák és nem romák közti kapcsolatok egy gyakran emlegetett típusát mutatja be, a kisvárosi (és a hagyományos paraszti) élet perifériáján az alkalmi munkából, gyűjtögetésből vagy más tevékenységből jövedelmet szerző romák és a támogatói, esetenként már-már patrónusi szerepbe kerülő nem romák között (l. Arany János e viszony ellentmondásosságát feldolgozó, A bajusz című versét). A támogatás ezekben az esetekben jellemzően olyan mértékű, amely nem kíván alkalmazkodást, lemondást vagy erőfeszítést. Ebben a példában feleslegessé vált tárgy átadásáról van szó; gyakoriak a tárgyaknak a kukák mellett való elhelyezéséről szóló, a használt ruhák ház előtt hagyásáról, esetenként összegyűjtéséről és átadásáról szóló történetek. Jellemző a megidézett roma ember által ebben az egyenlőtlen viszonyban használt, egyszerre távolságtartó, behódoló, ugyanakkor messzemenően ironikus megszólítás, amelynek hangulatáról, jelentéséről sokat elárul, hogy a beszélők is nevetve idézik meg.

A negyedik bemutatandó részletet megelőzően az uzsoráról volt szó, ekkor József fontosnak látta a következőket hozzáfűzni az elhangzottakhoz (4. kivonat):

4. kivonat

József:        Jó emberek is vannak köztük.

Magdolna: Igen.

József:        Hál Istennek, én a pályafutásom alatt én nem találkoztam olyan cigányemberrel, akivel bármilyen problémájuk volt, hogy ne tudtam volna megbeszélni a dolgot, bármilyen… hogy a […] kapcsolatba volt valami probléma, és be volt… behívtuk, vagy… vagy… Tisztességesen, ember módjára megbeszéltük a dolgokat. Az olyan világ volt.

Mivel mindketten ugyanabban a szférában dolgoztak, munkájánál fogva Magdolna is rendszeres kapcsolatban volt (mások mellett) roma családokkal is. A beszélgetés során ez volt az a részlet, ahol a pár férfi tagja olyan konkrét eseményeket idézett fel, amikor romákkal valós, diskurzuson alapuló kapcsolatba került. Feltűnő, hogy teljesen más a 2. és a 4. kivonatban a romákról festett kép. Míg a felületes városi találkozások esetén a bizalmatlanság, a félelem és a tűrés határozza meg a viszonyt, meginduló kommunikáció esetén tisztességesen, ember módjára megbeszélik a dolgokat. Ezt itt a múltra vonatkoztatja a beszélő, hiszen nyugdíjasként már nincsenek ilyen jellegű kapcsolatai, de ez a jellegzetes kettősség más beszélgetésekben is megjelent. Szekuritizációs aktusok helyett itt kiegyensúlyozott kapcsolat a jellemző.

Az idézett részletek jól példázzák, hogyan élik meg a nem roma beszélők a romákkal való kapcsolataikat. Az első kettőben közös, hogy a felek közötti viszonyok egyenlőtlenségen alapulnak, és leírhatók az (in)szekuritizáció segítségével. Az első példának megfelelő szituációkban idősödő beszélgetőpartnereim (vagy épp az orvosnál várakozó roma asszonyok) érzik magukat kiszolgáltatottnak, a második típusú kapcsolatokban inkább fordított a helyzet: a romák vannak kiszolgáltatott, sokszor megalázó helyzetben (ami persze szintén fordulhat, lásd Arany versét). Az ilyen esetekben a nem roma beszélők gyakorta igazolást is nyernek arra, hogy ők segítik a nehéz helyzetben levő roma embertársaikat, holott ez alig több az egyenlőtlen viszonyok elfogadásánál, az azokhoz való alkalmazkodásnál. Nem adományokról van szó, nem is a feleslegből adnak, hanem hasznuk van az adott tárgytól való megszabadulásból. A harmadikhoz hasonlító esetekben azonban, tehát abban a pillanatban, hogy van közös ügy, vagy az ismeretség személyessé válik, rögvest megváltozik a viszonyról (és a romákról) való beszéd módja is. Ezekben az esetekben megjelennek az egyéni, ahogy Levon nevezi, pszichológiai tényezők, és a viszonyt nehéz csupán az (in)szekuritizáció koordinátarendszerében elemezni. Ezekből a helyzetekből azonban nagyon kevés van. A 4.3 fejezetben fiatalabb korosztályokhoz tartozó beszélőktől származó kivonatok elemzésével bemutatom, hogy az ilyen helyzetek hiányának milyen következményei vannak.

4.3.

A fiatalabb, nem roma beszélgetőpartnerek (a 30-as és 40-es korosztályok tagjai) nem csak azokon a színtereken kerülnek felszínes kapcsolatba romákkal, mint a nyugdíjasok, hanem munkahelyen, szülőként pedig oktatási intézményekben is. Számukra nagyobb téttel jár, hogyan alakul a város jövője, például az ingatlanárak, a kereskedelmi ellátottság vagy a munkalehetőségek. Beszámolóik ennek megfelelően zaklatottabbak és súlyos problémákra irányítják rá a figyelmet. A következőkben két beszélgetésből két kivonatot elemezve mutatom be e problémák egy részét. Az első idézett beszélgetőpartnerem, Gizi, hosszú évek óta a városban dolgozik, de csak nemrég költözött oda, ami elmondása szerint ismerősei körében meglepetést keltett. Erről így beszélt (5. kivonat):

5. kivonat

Gizi:    Ugye a mai emberekbe mi van? Menni kell városra. Ilyen kockák lettek. Meg oda kell a gyereknek járnia, meg olyan iskolába kell, meg magántanárhoz kell járatni oviba, nyelvet kell tanulni, ugye, és akkor Vasváriból menekülni kell, de hát miért? […] Amikor megtalálod a helyed és szereted a munkádat, akkor – adhatnának nekem palotát kincsekkel, akkor sem cserélném le. Tehát a köztudatba menni kell a városra, meg legyen értéke az ingatlannak, mert mi lesz, ha majd esetleg, ha esetleg leamortizálódik a város, és nem lehet eladni. De hát miért? Egy háznak az én életemet kell kiszolgálni. […] Kinek mi a fontos, nem?

Az első sor menni kell városra fordulata a nagyobb és/vagy dinamikusabban fejlődő(nek vélt) városokra vonatkozik. Más beszélgetésekben elsősorban a mintegy 30 km-re levő Nyíregyháza és a szomszédos Hajdúnánás neve merült fel. E törekvés mögött egyebek között, ahogy a beszélő meg is fogalmazza, az ingatlanok elértéktelenedésétől való félelem áll. Tiszavasvárit annak idején két falu, Bűd és Szentmihály összevonásával alakították ki. Jelenleg a város központját körülvevő Szentmihály belső részén tartják értéküket az ingatlanok. Más a helyzet Szentmihály azon részein, amelyek közel esnek a kétnyelvű roma közösség által lakott utcákhoz. Bűd külsőbb részeiben is nagyon sok az üres és olcsón eladó ingatlan. Ebben a két városrészben – tulajdonképpen a város jó harmadában – az ingatlanárak több száz százalékkal alacsonyabbak. Ezeken a részeken a házak már egyes „módosabb” roma családok számára is elérhetők. Minél több roma lakik egy utcában, annál olcsóbbakká válnak a házak. A vélekedések szerint ott nem romák már nem vásárolnak, bár faluról, tanyáról beköltöző szegény, nem roma családokról is hallottam történeteket. Ez esetben, ahogy az a fenti idézetben is megfogalmazódik (ha esetleg leamortizálódik a város, és nem lehet eladni), sokan egyrészt egzisztenciájukat (ingatlanuk értékét), másrészt életmódjuk egészét látják fenyegetve. Félelmeiket egy másik beszélgetésben a kérdezett házaspár tagjai így konkretizálták:

6. kivonat

János:     Mi a konkrét félelmetek azzal kapcsolatban, hogy egy cigány lesz a szomszédotok? Elsősorban a hangosság?

Irma:      Hát a veszekedés, a folyamatos veszekedés, a kiabálás, meg hogy nem egy család lesz ott nonstop, hanem tíz.

Gyula:    Meg hát hogyha már azért…

Irma:      …a szemét, az ápolatlan környezet, …

Gyula:    Meg ahol egy megjelenik, ott…

Irma:      …meg akkor a betörés, akkor ott fél az ember, hogy mikor mivel bántod meg, és akkor jönne a kiskéssel, vagy nem tudom mivel fenyegetőzni, a gyerekeimmel…

Gyula:    Nem akarod.

Irma:      Hát itt már volt gyerekkoromban tapasztalatom, hogy mindenbe bele tudnak kötni, már abba is, hogy…

János      [egy újabb kérdéssel félbeszakítja]

Ezek a félelmek nem feltétlen csak a diskurzusokban vannak jelen, hanem esetenként cselekvésre is sarkallják az érintetteket. Hallottam az utca lakói által összefogásban megvásárolt telekről, vagy éppen a szomszédok iránti megértésből halogatott házeladásról is. A közösségi oldalakon időnként feltűnnek olyan nem roma polgárok hangos zenehallgatás, bulizás miatti panaszai, akik a többségében romák által lakott utcákban vagy azok közelében laknak. Egyes roma családok tagjai más roma családokra is szoktak panaszkodni emiatt. E panaszok reális voltáról, azaz a gyakori és igen hangos, akár több száz méterre elhallatszó zenehallgatásról szintén vannak személyes tapasztalataim is.

Az itt tárgyalt társadalmi folyamatok az egyébként szekuritizált helyzetben élő polgárokat jó néhány tekintetben megismertetik az inszekuritizált helyzettel. A többségi kisebbségi helyzet felé való elmozdulással a többség ereje csökkenőben van. A marginalizált élethelyzetben levők egyre inkább fenyegetik a korábban fenntarthatónak vélt „rendet”, ami az elszigetelődésen alapult. Irma erről így fogalmaz:

Irma:   Itt Vasváriba pont az volt a jó, hogy két külön hely volt. Te tudtad, hogy hol van magyar közösség, hol van cigány. Én nem mentem az ő területére, ő se jött az enyémre, nem úgy volt, hogy beköltözik vagy száz cigány a szomszédba.

Ezzel szemben azok a beszélgetőtársaim, akik magukon vagy hozzátartozóikon keresztül megtapasztalták roma emberek szomszédságát vagy közelségét, részben máshogy beszélnek a témáról. Egy asszony, akinek közeli hozzátartozója a közelmúltig egy kijjebb eső, körülbelül felerészben romák által lakott utcában élt, úgy fogalmazott, hogy úgy próbálnak a roma szomszédok [értsd: alkalmazkodni, a normákat betartani], a gyerekek is illemtudóak. Az előforduló problémákért (kerti terménylopás, ház előtti virágágyás elpusztítása) a távolabb, a telepen lakó, nem ismerős romákat hibáztatta. A belső szentmihályi részeken lakó néhány roma családról is olyan vélekedéseket hallottam többségében, amelyek arról szóltak, hogy esetükben nincs szó normasértésekről (három beszélgetésben került elő ez a téma, kétszer pozitív volt a vélemény).

5. Záró gondolatok

Az eddigi, nem romákkal folytatott beszélgetésekből kitűnik, hogy félelmek és sérelmek egész sora határozza meg a romákhoz való viszonyt. Ez a valós személyes ismeretségek hiányával kapcsolódik össze. Konkrét kérdésektől indulva általában két differenciálatlan etnikai csoport, romák és magyarok szembenállását rajzolják fel a beszélgetőpartnerek, és gyakran csak a magukénak elismert csoport esetében cizellálnak. Jellemzően megjegyzik, hogy nem mindenki gondolkodik egyformán a romákról, és vannak, akik náluk radikálisabb gondolatokat fogalmaznak meg. (A romák ellenben rendszeresen érvelnek úgy, hogy nem minden roma egyforma, viszont minden romára ugyanúgy tekintenek a nem romák.)

A nem romákkal folytatott beszélgetések fő tanulsága, hogy szerintük a városban élő romák (nagyon gyakran a diszkurzív) viselkedésük során elkövetett normasértésekkel diszkomfortos helyzetet teremtenek (inszekuritizáció). Itt idézett beszélgetőpartnereim az általában „többségi társadalomként” emlegetett, az élet számos területén meghatározó pozíciókkal rendelkező, többségi, nem roma csoport tagjai. Más relációkban ezek a személyek jellemzően a nyugodt, kiszámítható, biztonságban élhető élet megteremtésére tett törekvések, ilyen értelemben a szekuritizáció kedvezményezettjei. Azokhoz a lehetőségekhez, amelyeken keresztül politikai aktorok garantálják polgárok biztonságát és jóllétét, a fennálló társadalmi struktúrák, hagyományok, a történelmi-kulturális örökség jellege miatt könnyebben férnek hozzá. Ezek közé sorolhatók az egészségügyi ellátástól kezdve a lakókörnyezeten és annak minőségén keresztül az oktatással és munkalehetőségekkel összefüggő kérdések. Így van ez a vizsgált lokalitásban is: a romák a város szélén, szegregált körülmények között élnek, alacsony képzettségűek. Munkaerőpiaci helyzetük rossz. Ez részben indokolható képzetlenségükkel, roma beszélgetőtársaim azonban gyakran panaszolnak a munkaerő-felvétel kapcsán diszkriminatív gyakorlatokat is – hogy például bolti eladónak nem alkalmaznak roma embert akkor sem, ha erre megfelelő a képzettsége. A városban élő romák egészségi állapota szintén nem jó, a várható élettartam köreikben szignifikánsan alacsonyabb. (A helyi roma közösségek szociális helyzetéhez vö. Lengyel 2003, 2004, 2013.)

Az (in)szekuritizáció koncepciója a relációs jelleget hangsúlyozza: ami bizonyos szereplőknek szekuritizáció, másoknak inszekuritizációt jelent, és a kérdés csupán az, hogy kik milyen esetekben, relációkban kerülnek az inszekuritizációt elszenvedők csoportjába. Valóban, ez esetben az (in)szekuritizáció koncepciója, némileg elnagyoltan, a következő valóságleíráshoz vezet: a roma kisebbség alapvetően inszekuritizált helyzetben van, amennyiben egy roma családba születő gyermek számára a vizsgált lokalitásban (és sok más helyen is) kisebb a hozzáférés lehetősége a középosztálybeli léthez. A roma kisebbség egyes tagjai inszekuritizálják a nem roma többséget, amennyiben normasértő módon lépnek föl és fenyegetik a többség nyugalmát, biztonságérzetét, legyen szó a reggeli pihenéstől a vagyon és az életmód átörökítésének lehetőségéig bármiről. Ezek az inszekuritizációs aktusok s az azok hatásairól szóló tapasztalatok egyrészt a városi társas diskurzusok szövedékeinek minden szintjét áthatják (egyszerre egyéni és közösségi élmények), másrészt a többségi kisebbségi helyzet felé közeledve egyre inkább kölcsönössé válnak. A tét egyre nagyobb lesz minden szereplő számára.

E változások nem csak a vizsgált lokalitásban jellemzők. A többségek és a kisebbségek viszonyrendszereinek átalakulásai általános európai társadalmi folyamatokként értelmezhetők. Az e cikkben is említett új társadalomtudományi diskurzusok, koncepciók megjelenése is ezt jelzi. A konvivialitással (Blackledge és Creese 2018, xxx. p.), a többségi-kisebbségi helyzetek kezelésével (Geldof 2018, 45. p.) vagy az örökség sokhangúságával, a közös pontok kiválasztásának új lehetőségeivel (Deumert 2018) való foglalkozást immár nem csupán a kisebbségeket támogató emberbarátság, hanem a (korábbi) többség helyzetének stabilizilása is motivál(hat)ja. Ezek a megközelítések, amelyek a szuperdiverzitás diskurzusaiba illeszkednek (Vertovec 2007; Blommaert és Rampton, 2011; Creese és Blackledge szerk. 2018; vö. Heltai 2020a, 2020b), értékelhetők a hagyományos többség szekuritizált helyzetének átmentésére tett kísérletekként is. Másképp értékelve, közreműködhetnek a még szélsőségesebb marginalizáció, a gettósodás, a társas viszonyrendszerek összeomlásának megelőzésében is, hiszen a középosztályosodás elmaradása esetén például a vizsgált lokalitásban ezek a fejlemények sem kizárhatók.

Levon (2020) kritikája szerint hiányzik az (in)szekuritizáció koncepciójából az egyén pszichológiai motivációinak figyelembevétele. Valóban, az (in)szekuritizáció szerint a társadalmi rendet függőségek hálózatszerű rendszere alakítja ki. Ugyanakkor szerintem is számolni kell az egyes aktorok személyes szándékaival, motivációival, például a nagylelkűségével, vagy ha tetszik, a felebaráti szeretettel. Ez utóbbi persze szintén értelmezhető úgy, hogy az nem más, mint az egyén saját biztonságának megteremtésére tett törekvés – csak ez esetben ez nem mások inszekuritizációján alapul. A személyes szándékok, motivációk, a tehetség azonban csak akkor válhatnak az emberi viszonyokat döntően meghatározó faktorokká, ha vannak személyes találkozások, kontaktusok, van együttgondolkodás, vannak a problémák megoldására tett, közös munkán alapuló kísérletek. Úgy gondolom, elszigetelt egyének törekvéseitől eltekintve nincs szó a többség részéről a társadalmi erőforrásokhoz való hozzáférés tudatos megtagadásáról, sem a kisebbség részéről szándékolt normasértésekről, de hiányoznak a személyes kapcsolatok, és az ezek kialakítására tett törekvések.

Irodalom

Bigo, Didier–Emma McCluskey 2018. What is a PARIS approach to (in)securitization? Political anthropological research for international sociology. In Gheciu, Alexandra–Wohlforth, William C. (eds): The Oxford Handbook of International Security. Oxford, Oxford University Press, 116–132. p.

Bigo, Didier 2014. Afterword. In Maguire, Mark –Frois–Nils Zurawski, Catarina (eds.): The anthropology of security. London, Pluto Press, 189–205 p.

Blackledge, Adrian–Creese, Angela et al. 2018. Language and superdiversity. An interdisciplinary perspective. In Creese, Angela–Blackledge, Adrian (eds.): The Routledge Handbook of Language and Superdiversity. Routledge, xxi–xlv. p.

Blommaert, Jan–Rampton, Ben 2011. Language and superdiversity. In Blommaert, Jan–Rampton, Ben–Spotti, Massimiliano (eds.): Diversities, vol. 13. nr. 2. 1–22. p.

Brubaker, Rogers 2002. Ethnicity without groups. European Journal of Sociology, vol. 43. nr. 2. 163–189. p.

Brubaker, Rogers 2004. Ethnicity without Groups. Cambridge, Mass., Harvard University Press.

Buzan, Barry–de Wilde, Jaap–Wæver, Ole 1998. Security: A New Framework for Analysis. Boulder CO., Lynne Rienner.

Charalambous, Constadina–Charalambous, Panayiota–Zembylas, Michalinos–Theodorou, Eleni–Charala, Constadina 2020. Translanguaging, (in)security and social justice education. In Panagiotopoulou, Julie–Rosen Lisa–Strzykala, Jenna (eds).: Inclusion, Education and Translanguaging. Inklusion und Bildung in Migrationsgesellschaften. Wiesbaden: Springer, 105–123. p.

Creese, Angela–Blackledge, Adrian (eds.) 2018. The Routledge Handbook of Language and Superdiversity. Routledge.

CUNY–NSIEB (City University of New York – New York State Initiative on Emergent Bilinguals) ed. 2020. Translanguaging and Transformative Teaching for Emergent Bilingual Students: Lessons from the CUNY-NSYIEB Project. London, Routledge of Taylor and Francis Group.

Deumert, Ana 2018. The multivocality of heritage. In Creese, Angela–Blackledge, Adrian (eds.) The Routledge Handbook of Language and Superdiversity. Routledge, 149–164. p.

Figueroa, Ariana Mangual 2020. Embodying the Breach: (In)Securitization and Ethnographic Engagement in the U.S. Journal of Sociolinguistics, vol. 24. nr. 1. 96–102. p.

Gad, Ulrik–Lund Petersen, Karen 2011. Concepts of politics in securitization studies. Security Dialogue, vol. 42. nr. 4–5. 315–328. p.

García, Ofelia–Wei, Li 2014. Translanguaging: Language, Bilingualism and Education. Basingstoke, Palgrave Macmillan.

García, Ofelia–Otheguy, Ricardo 2020. Plurilingualism and translanguaging: Commonalities and divergences. International Journal of Bilingual Education and Bilingualism, vol. 23. nr. 1. 17–35. p.

García, Ofelia–Klein, Tatyana 2016. Translanguaging theory in education. In García, Ofelia–Kleyn, Tatyana (eds.): Translanguaging with Multilingual Students: Learning from Classroom Moments. New York, Routledge, 9–33. p.

García, Ofelia 2009. Education, multilingualism and translanguaging in the 21. century. In Skutnabb-Kangas, Tove–Phillipson, Robert–Mohanty, Ajit K.–Panda, Minati (eds.): Social Justice through Multilingual Education. Cromwell, Multilingual Matters, 140–158. p.

Garfinkel, Harold 1967. Studies in Ethnomethodology. New Jersey, Prentice-Hall.

Geldof, Dirk 2018. Superdiversity as a lens to understand complexities. In Creese, Angela–Blackledge, Adrian (eds.): The Routledge Handbook of Language and Superdiversity. Routledge, 30–42. p.

Goffman, Erving 1959. The Presentation of Self in Everyday Life. Harmondsworth, Penguin.

Goffman, Erving 1961. Asylums. Harmondsworth, Penguin.

Hain Ferenc 2019. Adalékok az „Érpataki Modell” történetéhez. Budapest, ELTE Reader. http://www.eltereader.hu/kiadvanyok/hain-ferenc-adalekok-az-erpataki-modell-tortenetehez/ (2022. május 25.)

Heltai János Imre–Jani-Demetriou Bernadett–Kerekesné Lévai Erika–Olexa Gergely 2017. Transzlingváló osztálytermek Tiszavasváriban. Új Pedagógiai Szemle, 67 évf. 11–12. sz. 28–49. p.

Heltai János Imre–Jani-Demetriou Bernadett 2019. A transzlingváló pedagógiai orientáció hatása az iskolai sikerességre. Anyanyelv-Pedagógia, 12. évf. 1. sz. 5–18. p.

Heltai János Imre–Tarsoly Eszter (eds.) Forthcoming. Translanguaging for Equal Opportunities. Speaking Romani at School. De Gruyter Mouton.

Heltai János Imre 2020a. Romák etnikai és nyelvi öndefiníciói 1. rész. Magyar Nyelv, 116. évf. 1. sz. 49–54. p.

Heltai János Imre 2020b. Romák etnikai és nyelvi öndefiníciói 2. rész. Magyar Nyelv, 116. évf. 2. sz. 166–179. p.

Heltai János Imre 2020c. Translanguaging instead of standardisation. Writing Romani at school. Applied Linguistics Review. vol. 11. nr. 3. 463–484. p.

Heltai János Imre 2020d. Transzlingválás. Elmélet és gyakorlat. Budapest, Gondolat.

Heltai János Imre 2021. Translanguaging as a rhizomatic multiplicity. International Journal of Multilingualism. DOI: 10.1080/14790718.2021.1926465

Jones, Rodney H. 2020. Accounting for surveillance. Journal of Sociolinguistics vol. 24 nr. 1. 88–95. p.

Kerülő Judit 2018. A tiszavasvári helyzet. In Fejes József Balázs és Szűcs Norbert (szerk.): Én vétkem. Helyzetkép az oktatási szegregációról. Szeged, Motiváció Oktatási Egyesület, 301–319. p.

Kóczé Angéla 1997. „Ebben az esetben ez nem volt szerencsés választás”. Külön ballagás Tiszavasváriban. Fundamentum, 1. évf. 2. sz. 135–138. p.

Lengyel Gabriella 2003. Részletek Tiszavasvári cigányságának népességleírásából. Kisebbségkutatás, 12 évf. 2. sz. 316–336. p.

Lengyel Gabriella 2004. Tiszavasvári cigány népessége. In Kemény István–Janky Béla–Lengyel Gabriella (szerk.): A magyarországi cigányság 19712003. Budapest, Gondolat–MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 157–179. p.

Lengyel Gabriella 2013. A cigány–magyar együttélésről. Tiszavasvári jegyzetek. In Szuhay Péter (szerk.): Távolodó világaink. A cigánymagyar együttélés változatai. Budapest, Magyar Néprajzi Társaság, 57–80. p.

Li, Wei 2018. Translanguaging as a practical theory of language. Applied Linguistics vol. 39. 9–30. p.

Otheguy, Ricardo–García, Ofelia–Reid, Wallis 2019. A Translanguaging view of the linguistic system of bilinguals. Applied Linguistics Review vol. 10. nr. 4. 625–652. p.

Rampton, Ben–Charalambous, Constadina 2020. Sociolinguistics and everyday (in)securitization. Journal of Sociolinguistics vol. 24 nr. 1. 75–88. p. https://doi.org/10.1111/josl.12400

Rampton, Ben–Maybin, Janet–Roberts, Celia 2015. Theory and method in linguistic ethnography. In Snell, Julia–Shaw, Sarah–Copland, Fiona (eds.): Linguistic Ethnography: Interdisciplinary Explorations. London, Palgrave Macmillan, 14–50. p.

Rampton, Ben 2016. Foucault, Gumperz and governmentality: Interaction, power and subjectivity in the twenty-first century. In Coupland, Nikolas (ed.): Sociolinguistics. Theoretical Debates. Cambridge–New York, Cambridge University Press, 303–330. p.

Vertovec, Steven 2007. Super-diversity and its implications. Ethnic and Racial Studies vol. 30. nr. 6. 1024–1054. p.

Villenas, Sofia. 1996. The Colonizer/Colonized Chicana Ethnographer: Identity, Marginalization, and Co-optation in the Field. Harvard Educational Review vol. 66 nr. 4. 711–734. p.

Wæver, Ole 1989. Security, the Speech Act. Analysing the Politics of a Word. Copenhagen, Research Training Seminar.

Panni Török Balázs hagyatéka

Ki is volt az a Török Balázs, aki 1604-ben végrendeletében fölsorolja családtagjait, szolgáit, ismerőseit, akikre örökül hagyja minden ingó és ingatlan vagyonát? Egyáltalán ki volt ez a Nyitra megyében élő Török család, akikről sem a genealógiák, sem a történelmi hagyomány semmi biztosat nem tud, csupán apró emlékekből próbálnak következtetni létükre és életükre? Még a nemesi előnevük is bizonytalan. Legtöbb helyen néveri és nemespanni a praedicatum, de néha az izbégi is előfordul. A sok magyarországi és erdélyi Török család közül egyes leírások a nagyemőkei előnevűekkel hozzák kapcsolatba őket.[1] Úgy vélik, hogy annak valamelyik oldalágából sarjadzik ez az ág. Azonban ez a feltevés csupán azon alapul, hogy térben ők éltek hozzájuk legközelebb. Maga a végrendelkező úgy írja alá a testamentumát, hogy „Blasius Theöreök de Pan”. A néveri jelző nincs a neve mellett, bár birtokaik vannak e faluban. A Pan pedig előfordul a szövegben Pann alakban is, bár valószínűleg az élőbeszédben akkor röviden ejtették a település nevét.

Az itt fölsorolt kérdésekre is próbál jelen írás válaszokat keresni, továbbá ismertetni röviden azokat az öröklött tárgyakat, amelyek bemutatják, érzékeltetik egy akkori nemes mindennapjait, életvitelét, szokásait. Amint a későbbiekben olvasható, nem volt főúri család, azonban kisnemeseknek sem voltak mondhatók, ha a címben megadott családtagjuk külföldi egyetemeken tanult, s a maga korában nagy és értékes könyvtárral rendelkezett. Még képírót, azaz portréfestőt is foglalkoztatott, akinek egy „csonka ujjú” mentét hagyott örökül. Vagy csak Török Balázs volt közöttük, aki a tudománynak és nem a harcok mezejének élt? – nem tudhatjuk. Amit megismerhetünk róla és róluk, az mind csupán egy végakarat szövegéből deríthető ki. Ezeket az apró momentumokat igyekszünk megmenteni az utókornak, ugyanis a kihalt családról utódok nem tudnak már adatokkal szolgálni.

Maga a végrendelet, amelyet Galgóc várában lévő házában írt a hagyakozó, 1888-ban az országos levéltárban volt található.[2] Saját kezűleg írta a három galgóci prédikátor (magyar, német és „tót”) jelenlétében, zöld gyűrűpecséttel látta el, amelyen latinul az olvasható: Spes Mea Christus, azaz Krisztus az én reménységem. A bevezetése csupán egy keresztvetés, elmarad a szokásos hosszú vallási elmélkedés, azonnal a tárgyra tér. Sajnos tutorai, pártfogói nevét nem ismerjük meg, ugyanis több ízben említve is mindig csak annyit ír róluk, hogy „kérem… az én kegyelmes uramot és asszonyomat…” Később, egyetlen alkalommal azt írja, hogy „kegyelmes asszonyom Listius Fruzina”.[3] Esetleg ő lehetett az egyik, akire gondolt, valamint szóba kerülhet „uramként” a férje. De még az sincs kizárva, hogy Forgách Ferenc bíboros, esztergomi érsek az, aki ekkor még nyitrai püspök volt. Végakaratának a végrehajtóként két személyt jelöl meg többször is, ezek: Ivanóczi Márton és egy Flekk családnevű német személy, akinek a keresztnevét nem tudjuk meg. A rájuk hárult és kért feladatokból azonban kiderül, hogy nagyon megbízott bennük, és baráti, bizalmas viszony volt köztük.

A továbbiakban ismerjük meg családtagjait, akikről sajnos nagyon hiányosan emlékezik meg. Édesapja „néhai vitézlő” Teöreök Benedek volt. A jelzők arra utalnak, hogy már meghalt, s életében katonaember lehetett. Anyja nevét nem említi, csupán annyit, hogy az anyai örökségből ő nem részesült. Ennek okát nem indokolja. Három bátyja és egy nővére volt, tehát Balázs volt a családban a legfiatalabb testvér. György és István már elhunyt, gyermekeikről mint árvákról emlékezik meg névtelenül. Nővérét és annak gyermekeit sem nevezi meg, csak a férje nevét írja le: Klivinyi Pál, s gyermekeikről szintén úgy nyilatkozik, hogy „nénémtől való árvák”. Egyetlen bátyja él, András, neki is vannak gyermekei. Érthetően ő örököl legtöbbet, rá bízza a családdal kapcsolatos okiratokat, leveleket, okmányokat megőrzésre. Nagyon szerethette ezt a testvérét, ugyanis így ír róla: „…ő nálánál közelb nem lévén hozzám…” senki sem.

Török Balázsnak a galgóci várban volt az a háza, amelyben élt. A leírása alapján ez körülbelül öt-hat szobából, úgynevezett „bót”-ból állt a mellékhelyiségeken kívül. Ezenkívül a városban is volt egy, korábban Andrással közös, nagy háza. Úgy írja, hogy a „piarczon való házbeli pincémben” van 107 akó bor, amelyet felharmadolva hagy a már említett három prédikátorra. A maradék hét akó árából pedig kéri, hogy vegyenek egy lovat Jancsikának, aki vagy fiatal szolgálója, esetleg általa nevelt gyermek volt. Ingatlanokat (ház, szőlők) említ Galgócon kívül még Néveren, Izbégen (Üzbég~Izbék) és Pannon.[4]

Ingóságait, a kor szokása szerint, nagy ládákban tartotta. Gondosan elkülönítve és csoportosítva őket, s a kisebb ládákon kívül mindegyik más-más helyiségben volt elhelyezve, innen tudjuk a ház szobáinak a számát.

Az első ládában főleg ruhaféléket tartott. Ezek közül csak néhányat emelünk ki, s ha a darabszámot nem közöljük, akkor is általában ezek többes számban értendőek. Ezek: négy mente, öt dolmány, két zubbony, három nadrág, köpönyeg, szőnyegek, selyempaplan, asztalra való kárpitszőnyeg, azaz abrosz.

A másodikban lévő „aprólékok” főként a lovakkal, lovaglással kapcsolatosak, valamint fegyverek. De van köztük néhány nem oda illő tárgy is, például a két szarvas módjára készített fogas, alabástrom kőgolyóbis, amelyen a nedves ruhát szárították, ruhát tisztító söprűk, ecsetek (kefék), kesztyűk. A lószerszámokból néhány: fékagy, kengyelszíj, farmatring,[5] kötőfék, bőr török zabla, nyeregvas, lengyel csontos korbács, egy „regement” hajtópálca, három lóding (puskapor vagy töltény tartására való tarsoly). A fegyverekből is említünk párat: jancsár (janicsár, azaz török) szekerce, páncélok, páncélingek, német puska, csontos puska, „postakürt módra csinált fekete szaru puskapalack”, három bicsag (bicska), vas aranyozott buzogány, egy ajándékba kapott „kosperd avagy spáda”, azaz egyenes kard.

A harmadik láda számunkra a legérdekesebb. Ugyanis ebben csak könyvek vannak. Ebből tudjuk meg, hogy a magyar és a szlovák nyelven kívül olvasott és beszélt latinul és németül is. Ez utóbbi arra utal, hogy fiatalkorában német egyetemeken tanulhatott.

Könyvtárát önmaga három részre osztja. Az első csoportban azt a 85 könyvet sorolja föl cím szerint, amelyeket bátyjára, s annak gyermekeire hagyott. Ezek közül 74 a latin, 9 a magyar és kettő a német nyelvű. Először néhány szerzőt emelünk ki a sorból, hogy kiknek a műveit olvasta: Bonfini, Cicero, Vergilius, Seneca, Ovidius, Aesopus, Melanchton, Luther stb. Ha a témákat nézzük: versek, beszédek, a hitélettel kapcsolatos könyvek, földrajzzal és aritmetikával (számtan) foglalkozók, naptárak, egy latin Újtestamentum, valamint több, más tudományokkal foglalkozó könyv.

A magyar nyelven nyomtatott könyvek közül hármat feltétlenül cím szerint érdemes megemlíteni:

Hasznos és szükséges könyv, melyben betegsígek ellen orvosságok vannak,

Beteg lelkeknek való füves kertecske[6] és

Az Calendariom megujításának és megjobbításának okai és hasznai.[7]

A második csoportot a saját kézzel írt könyvei alkotják, természetesen címek nélkül. Ezekre a következő megjegyzést teszi: „kiket én magam írtam régenten idegeny helyeken és idegeny académiákban.” Ebből a mondatából következtethetünk arra, hogy külföldön járt különböző egyetemekre, mégpedig hosszabb ideig, ha 47 könyvet írt saját maga, vagy amiket a tanulmányai alatt jegyzetelt, esetleg még másolt is tankönyveket.

Végül nyolc könyvről írja, hogy „hagyom az tót szentegyházbeli bibliotékához”. Ezek közt is van egy német, a többi latin nyelvű. Közülük egyet érdemes teljes címmel is kiemelni, ez: Herbarium Hungaricum.

A következő láda tartalmának leírása előtt röviden megszakítja a leltár gondolatmenetét. Arról ír, hogy 200 tallért tett félre egy koporsóra és egy epitáfiumra (sírfelirat), s kéri Flekk barátját, hogy azt Bécsben csináltassa meg. Sajnos itt nem említi azt, hogy holttestét hol temessék majd el.

A negyedik ládában kisebb és egyéb tárgyak, valamint ruhák és ruhaanyagok találhatók (egy vég patyolat, bársony, selyem, tafota, paszomány, zsinórok, rojt; hét ing, vánkoshaj, török cifrás paplan). Az egyebek: övek, bicskák, kések, fésűtokok, fejnek való ecset (hajkefe), gombok, egy üres, nagy, jegyzeteléshez alkalmas könyv veres posztótokban. A felsorolás végére hagytunk három érdekes darabot: az egyik egy iránytű, a másik egy serkentő (ébresztő) óra, a harmadik pedig egy pohárnak való szerecsendió. Ez utóbbit a 16–17. században a nemesi családoknál szinte mindenhol olvashatjuk a leltáraikban, úgy tűnik, hogy ez abban a korban szinte státuszszimbólum volt. (Eredetéről és használatáról azóta is folynak a szakértők közötti viták. Erre itt nem térünk ki, azonban a lábjegyzetben[8] megadott irodalomban az érdeklődők részletesebben tájékozódhatnak erről az érdekes tárgyról, a szerecsendióból készített pohárról. Ezt ezüsttel vagy arannyal díszítették, néhánynak még fedele is volt. Azonban feltűnő, hogy minden családnál csupán egy darabot említenek belőle.) Ugyanebben a szobában található a négy evangélistának a festett képe, amelyeket a magyar szentegyháznak ékességére ajánlott föl.

Végül az ötödik szobában volt az ötödik láda, amelyben lábbeliket és fegyvereket tárolt. Ezek: csizmák (veres karmazsin, sárga), két pár török sólya (szandál), tizenegy papucs, jancsár kapca; puskák, amelyeket a galgóci lakatgyártók csináltak, egyéb puskák, pallos, páncél, két sisak, szerszámíj, kézíj. Ez utóbbiakat feltehetően az ősei hagyományozták rá. Ebben a „bódban” még található volt több kisebb vagy más céllal tárolt láda is. Egy jávorfából készült láda, amelyben a családi iratok vannak; egy fehérben a levelek – ezeket András testvérének kell majd átadni. Végül az utazásaihoz elengedhetetlen málhás láda zárja a sort. Csupán egy ládát hiányolunk a házából, azt, amelyben a pénzét tartotta, de úgy látszik, ez utóbbiból nem sok lehetett neki, hisz alig tesz erről említést.

Mindezek után azt írja le, hogy kik tartoznak neki, mennyi pénzzel, s ezeket az összegeket kiknek hagyja. Így például 50-50 forintot a három prédikátornak, a három „oskolamesternek”, a „spitál” (ispotály, kórház) épületére, valamint a Galgócon élő diákoknak. Ő maga nagyon keveseknek adós, így egy kalmárnak a vászon árával, Bornemissza Gyurkónak, aki tíz forintot küldött neki, mikor betegen a „hévízen” volt. Ezzel kapcsolatosan érdemes egy mondatát szóról szóra idézni: „…a Pöstint lakozó Barbil Kristófnak is tízet, jóllehet az ő orvosságok énnekem keveset használt, mindazonáltal az munkájok ne essék nekik héjában, megadják nekik.” Mint kiderül, a város nótáriusa az ő városi házában lakik évi tíz forint „házbírért”, neki elengedi az utolsó évi összeget. Ezen gondolatok közt jut eszébe még egy-egy tárgy: az „öreg verő órát a tót praedicatornak” hagyja, a cifra, gipszből készült formákat pedig egy Mathias nevű mesternek, aki talán maga a képíró volt. Utóiratként rögzíti azokat a mondatokat, amelyek egy Kristóf nevű deákról szólnak (egy másik helyütt említ egy Pápay Kristóf deákot, talán egy és ugyanazon személyről van szó). Bár urának hív szolgája volt, azonban „az igazmondásaiért mindenki által megutáltatott”, s most már nincs se fizetése, se ruhája. Olyan nyomorult állapotban él, hogy már a házból sem tud kimenni. Kéri, hogy lássák el megfelelő ruházattal.

Miután minden vagyonát leírta, szétosztotta, a következő mondattal magyarázza meg a végakaratban ezen cselekedetét: „szabad voltam az magam keresményemvel, melyet nagy fáradtságomval idegen országokban szerzettem vala.”

A végrendeletben nagyon sok nevet olvashatunk, hisz a családtagjain kívül szinte minden ismerősének, szolgájának hagyott valamit. Az általa említett nevek legtöbbje magyar eredetű, ami azt bizonyítja, hogy a várban és a városban lévő házánál magyar emberek vették körül, ők segédkeztek neki. Ilyen családnevek: Bornemissza (Gyurkó, Ferenc és Miklós), Váczi, Zerdahelli[9], Szent-Iwáni, Ocskay, Körmöndi, Ezzéki, Szántó, Farkas, Zempci~Szempci stb. S hogy a nők közül is említsünk párat, mivel az ő nevüket nem nagyon szokták a hasonló okiratok megőrizni: Maczkó Ferencné Bori Angyelina, Bán Anna Horvát Jánosné, Contráné, Eötvös Györgyné. Német név három (Flekk, Fitterné és Paller), szláv szintén három olvasható a mondatai közt (Matula, Surda és Beczkowski).

Amint már fentebb is jeleztük, Török Balázs végrendelete rövid, szűkszavú, számunkra kevés konkrét adatot tartalmaz. Sok minden hiányzik, amiről még szeretnénk tudni, érdekelne bennünket, de ezekre nem kapunk feleletet, csak feltételeznünk lehet a választ. Bizonyára sohasem nősült meg, nem voltak gyermekei. Hosszú éveket tölthetett külföldön, részben tanulással, részben valamilyen feladat, munka ellátásával, amelyből javait összeszedte. De nem említi sem az egyetemek, sem a városok nevét egyszer sem. Nem tudjuk, hogy mikor, hol született, hány évesen írta meg a végakaratát, s hová temették el. A családtagjainak a nevével is nagyon fukarul bánik, egyetlen testvérének a gyermekeit sem nevezi meg. Ennek ellenére, amint itt olvasható, nagyon sok érdemi adatot, családi kapcsolatot sikerült kideríteni e pár oldalas nyelvi emlékből.

A legtöbbet mégis magáról a végrendelkezőről tudtunk meg: több nyelven beszélő, egyetemeket járt, tanult ember volt. Igényes, és a maga korában jelentékeny könyvtárral rendelkezett. Ingóságai között fölösleges, hiábavaló tárgyakat nem olvashatunk, minden praktikus holmit logikusan összegyűjtve tárolt, azaz rendszerető ember lehetett. Körültekintően gondolt mindenkire, aki életében segítette, támogatta, még a keszkenőit varró „Barbél Balásnéra” is.

Ezen írás szerzője nagyon örülne, ha egy történész vagy genealógus, aki e családot kutatja, az itt leírtakat tovább tudná bővíteni, s újabb ismeretekkel kiegészíteni.

Liszka József: Monumentumok. Szakrális (és „szakrális”) kisemlékek a Kárpát-medencében

Komárom–Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Etnológiai Központ, 2021, 702 p.

Öt esztendővel azután, hogy Liszka József publikálta azt a bizonyos értelemben ön-festschriftjének szánt impozáns gyűjteményt (Határvidékek), amelyben legfontosabbnak tartott folklorisztikai témájú tanulmányait válogatta egybe, egy újabb nagyszabású – méretben, küllemben, tipográfiában is hasonló – kötet látott napvilágot a tollából: távolról szemlélve, de kézbe véve és belelapozva is olyan paradigmatikus mű, amely a szakmai életpálya újabb összegzéseként is felfogható. E két kötet a könyvespolcon egymás mellé téve úgy fest, mint a hasonló stílusban kivitelezett erdélyi néprajzkutató triász (Pozsony Ferenc, Keszeg Vilmos és Tánczos Vilmos) hatvanadik születésnapjára megjelentetett három vaskos tiszteleti kötet, s ha már három, valamelyest a számmisztika jegyében is, jó eséllyel 2026-ban egy újabb, hasonló Liszka-kötet is elvárható/valószínűsíthető lesz.

Míg az említett erdélyi kortársak többnyire csapatban „mozogva” értek el kutatóként és tudományszervezőként az utóbbi három-négy évtizedben meghatározó eredményeket, a széles körű társadalmi háttérrel, intézményrendszerrel ellátott, ambiciózus fiatalok sokaságának is teret adó erdélyi magyar néprajzkutatással ellentétben Liszka József már régóta egyfajta egyszemélyi intézmény a szlovákiai magyar néprajztudomány tekintetében. A fenti állítás persze nyilvánvalóan túlzó, hiszen Csáky Károlytól B. Kovács Istvánig, L. Juhász Ilonától Varga Norbertig számos életmű még szintén említhető lenne, az általa alapított és máig működtetett komáromi Etnológiai Központ mégis olyan bázis és zsinórmérték, amely képes volt meghatározni kutatási irányokat, szervezni terepmunkát, összegezni és reprezentatív módon megjelentetni kutatási eredményeket. Ha ez nincs, csak magányos alkotókról beszélhetnénk – azonban mint egy kortárs zseni, a rimaszombati Szegedi László példája is mutatja, intézményi háttér nélkül a legnagyobb ívű és enciklopédikus igényű kutatási eredményeknek is nagy valószínűséggel az árnyékban maradás és a visszhangtalanság lesz a része.

Az Etnológiai Központ egyik fő profilja és csapásiránya már a kezdetektől a vallási néprajz kutatása volt. Mivel az alapító igazgatóra a nemzet napszámosának mindenkori szerepe is ráhárult, zavarba ejtő gazdagságú életművének e szakterület csak az egyik jól látható része. Liszka írt meghatározó kézikönyvet a szlovákiai magyarság néprajzáról, a Selye János Egyetem néprajzi képzésének elindítását követően hiánypótló – bár a magyarországi folkloristák által méltatlanul agyonhallgatott – tankönyvet a folklórról és folklorisztikáról, immár huszonharmadik évfolyamát szerkeszti az intézet közép-európai viszonylatban is kimagasló nívójú évkönyvének – és e sort még sokáig folytathatnánk, kiemelve az életműből két olyan kötetet, melyek már a recenzió tárgyát képező kiadványt előlegezték („Szent képek tisztelete…” Tanulmányok a népi vallásosság köréből, 1995; Állíttatott keresztínyi buzgóságbul. Tanulmányok a Kisalföld szakrális kisemlékeiről, 2000).

Az új kötet, a Monumentumok. Szakrális (és „szakrális”) kisemlékek a Kárpát-medencében című 702 oldalas kiadvány – mint azt a szerző is jelzi műve előszavában – három évtized vonatkozó dolgozatait sűríti, gyúrja egybe monográfiává. Végtére is ebben nincsen semmi kivetnivaló, hiszen a legtöbb nagyszabású tudományos kötet vagy akadémiai doktori értekezés hasonlóképpen készül el. A kulcskérdés persze az a mű tartalmi jegyein kívül, hogy ez az „egybegyúrás” mennyire organikus módon sikerült a szerzőnek, azaz mennyire válnak szerves és egységes szöveggé a különböző években, sőt évtizedekben, különféle elméleti alapállásból és ismeretanyag birtokában megfogalmazott szakszövegek, valamint az azokat habarcsként összefogó újabb részek és konklúziók. E tekintetben Liszka József tagadhatatlanul jól teljesített, hiszen csak néhány félmondatos utalásából, valamint a kötet irodalomjegyzékét böngészve tűnik fel, hogy mi minden itt tárgyalt téma került kidolgozásra már korábban (vö. farkaskereszt, Szent Vendel kisalföldi tisztelete, Nepomuki Szent János magyarországi kultusza, a Segítő Mária és a Szentháromság ikonográfiája, a „szent raktár” kérdésköre stb.). A könyv stílusa ez esetben is vállaltan szubjektív, mondhatni laza és irodalmias, ám ez egyetlen esetben sem megy a tudományos értekezés rovására, és különben is jól áll Liszkának, hovatovább egyik szerzői védjegye (valamiképpen hasonlóan, mint egyik mestere, volt budapesti professzora, Voigt Vilmos számos provokatív jellegű elemzésében).

Műve bevezetőjében Liszka József előre bocsátja, hogy a szakrális kisemlékekről szólván igyekszik majd az egész nyelvterületre kitekinteni, fő bázisa és példatára azonban a szlovákiai magyar népi kultúra lesz, amely – mint írja – önmagában is kisebbfajta univerzum, hiszen nyugaton a nyugat-európai mintákkal és hatásokkal, keleten pedig (Felső-Bodrogköz, Ung-vidék) már az ortodoxiával érintkezik a nyelvterület. Noha ez az állítás fő vonalakban igaz, a keleti hatás kevés adattal alátámasztott, és szlovákiai magyar viszonylatban talán nem is oly jelentős (kivéve talán a Máriapócsra járást). Bizonyára ez az oka a vélhetőleg jóval szórványosabb ottani terepmunkán kívül annak, hogy a szerző által hozott adatok túlnyomó része Nyugat-Szlovákiából való. Illetve persze nem csak onnan, hiszen a képi és szöveges illusztrációs anyag messze túlnő a Csallóközön, a Mátyusföldön, a Vág s Garam közén, a Garam és Ipoly mentén: nagy számban tartalmaz az előzményekre és interetnikus vonatkozásokra is tekintettel osztrák, német (bajor), szlovák, cseh, szlovén adatokat, párhuzamokat. A magyar nyelvterületről pedig a Kisalföld dunántúli része, a Palócföld és a Vajdaság is seregnyi példával szerepel – hagyatkozva az ottani vallási néprajzos kollégák kutatási eredményeire, nem utolsósorban pedig a magyar vallási néprajz klasszikusának, Bálint Sándornak Liszka témáját is érintő kézikönyveire. Ám minél keletebbre haladunk – mind a szlovákiai magyar nyelvterületen, mind pedig a Tisza vonalát átlépve –, úgy gyérülnek meg a szerző által hivatkozott, ismertetett példák. E hiány és hiányérzet konkrét megfogalmazására a későbbiekben még kitérek, addig is nézzük azt, ami e kiadvány elvitathatatlan érdeme.

A Monumentumok megírásakor Liszka József olyan kötet összeállítására törekedett, amely kézikönyvként is használható lesz, vagyis a tárgyalt téma lehetőleg minden aspektusát megvilágítja majd benne. Így esik szó külön-külön fejezetekben a „szakrális kisemlék” – részben neki tulajdonítható és a szaktudományban mára közkeletűvé vált – terminológiájáról, a téma forrásanyagáról, az archiválás módszertanáról és helyszínéiről, köztük az általa létrehozott Szakrális Kisemlék Archívumról, a sok tekintetben máig tisztázatlan tipológiáról, nem utolsósorban pedig a tárgyalt kisemlékek tartalom és forma szerinti rendszerszerű bemutatásáról. E helyen érdemes ismételten utalni a kötet rendkívül gazdag és kuriózumokban bővelkedő illusztrációs anyagára, amely a szakirodalmi tájékozottságnak (e mű irodalomjegyzéke közel másfélszáz oldal!) és a széles körű terepmunkából kinőtt komáromi szakarchívumnak köszönhető. Persze igazából másként nem is lett volna érdemes közreadni e kötetet, hiszen a vallási néprajz (és művészettörténet) e részterületéről szólván a vizualitás oly mértékben kulcselem, mint például egy népköltészeti alkotás taglalása kapcsán maga a folklórszöveg. Szakrális kisemlékekkel kapcsolatos folklórszöveg is feltűnik olykor illusztráció gyanánt a kötet lapjain, s talán lehetett volna még több is belőlük, hiszen a különféle alapítási hagyományok és csodatörténetek e „monumentumok” hagyománykörének is gyakran részei.

A kötet egyik kulcsa és kulcsfontosságú része a szakrális kisemlékek tipológiájával és terminológiájával kapcsolatos fejezet. Ez részint kutatástörténeti áttekintés is, de legfőképpen a tisztázás igényével íródott, hiszen mindaddig, amíg többféle/sokfajta olvasat kering a vonatkozó szakirodalomban, sokszor még akár a szakkutatók is elbeszélhetnek egymás mellett. Például a határbeli kápolnák kapcsán, melyeket Liszka nem tekint szakrális kisemlékeknek – nem beszélve arról, hogy e szó és fogalom lokálisan, regionálisan mit fed valójában. Művében Liszka az általunk ismert eddigi legteljesebb és koherens klasszifikációját adja közre a különféle szakrális kisemlékeknek, formai és tartalmi szempontból kilenc fő csoportba osztva azokat: 1. Szakralitással felruházott természeti képződmények (protoemlékek); 2. Szakrális jelek, építmények mint természeti képződmények járulékos elemei; 3. Képoszlopok/Figurális képoszlopok (szobrok); 4. Kálváriajelenetek, -együttesek; 5. Út menti keresztek; 6. Haranglábak, harangtornyok; 7. Nyitott kápolnák; 8. Sírjelek, haláljelek, halálhelyek; 9. Nehezen besorolható különleges formák. Habár bizonyára lesznek majd olyanok, akik némi hiányérzetüket fejezik ki e tipológia olvastán, vagy éppen túlzottan is tágnak értelmezik majd azt (például: kápolna vs. sírjelek), jómagam csak üdvözölni tudom, és kisebb kiegészítésekkel (elsősorban a „figurális képoszlopok” tekintetében) a Liszka által közreadott táblázatot innovatívnak és követendőnek tartom. Kár, hogy a táblázatot követő szövegrész több esetben is meglehetősen szűkmarkúan bánik a vonatkozó példák kifejtésével, például az egyébként rendkívül látványos és helyenként elterjedt harangtornyokra (lásd Gömör) alig fél oldalt és két rajzos illusztrációt szán a szerző.

A könyv meghatározó hányadát azonban nem a különféle terminológiai kérdések taglalása, hanem a vonatkozó emlékanyag ismertetése alkotja. Több mint háromszáz oldalon keresztül ismertetve tematikus rendben mindazokat az ábrázolt témákat és jeleneteket, bibliai és történelmi személyeket, melyek köztéri funkcióval, valamint szakrális vagy pszeudo-szakrális jelentésréteggel bírnak. E nagyszabású fejezet alfejezeteinek némelyike már-már kismonográfiát előlegez (pl. a Szentháromság-szobrok/oszlopok, a Szent Család-ábrázolások, Nepomuki Szent János és Szent Vendel, vagy az „időjárásszentek” esetében), másutt az elemzés némiképp elnagyolt, és a szerző a gyérebb számú – szlovákiai – előfordulásra tekintettel megelégszik a legszükségesebb tudnivalók rögzítésével. Egy naprakész vallásetnológus szeme minden új jelenséget is észrevesz: példa erre a Szent Család-ábrázolások kapcsán a Magyar Szent Család (Szent István király, Gizella királyné, Szent Imre herceg) ikonográfiai típusának megjelenése egy nagycétényi (Nyitra megye) szoborcsoport alapján. Valamiképpen úgy, tehetjük hozzá, mint történt az számos középkori freskón a „magyar szent királyok” és a bibliai háromkirályok esetében: három életkort, három uralkodói ideáltípust jelenítve meg a falképeken. A Szent Család/Jézus-ábrázolások kapcsán szó esik a Rio de Janeiró-i mintára meghonosodó megváltó Jézus ábrázolásairól is, melyek talán egy külön fejezetet is megérdemelnének (most a Jézus Szíve címet viselő fejezetben szerepelnek), és érdemes lett volna külön is kitérni arra, hogy a Jézust mint jó pásztort ábrázoló köztéri szobrok mennyiben rokoníthatók (mert hogy formailag hasonlók, az bizonyos) a Szent Vendelt mintázó szakrális kisemlékekkel.

A szakrális témájú köztéri szobrok jelentős része a Szentháromság- és Szent Család-ábrázolásokon kívül egyes bibliai vagy középkori szenteket jelenít meg. Liszka József művében ezeknek az objektumoknak hosszú sora és nagyfokú változatossága tűnik fel. Bemutatásuk – nagyon helyesen – konzekvensen egységes: életük és legendájuk rövid leírását követően a kultusztörténet és ikonográfia áttekintésére kerül sor, majd következik főbb típusaik és Kárpát-medencei elterjedésük hosszabb-rövidebb ismertetése. A már említett szenteken kívül így kerül bemutatásra Szent Flórián, a pestisszentek, a tizennégy segítő szent, a „futottak még” kategóriában pedig a közterületen is ábrázolt „egyéb” szentek. Itt esik szó a szakrális jelleg határán egyensúlyozó nemzeti szentekről is, melyekről a barokk kori és 19. századi előzményeket is dokumentálva javarészt kortárs jelenségként szól a szerző, s mely szobroknak többnyire valóban és alig palástoltan a nemzetépítő (Cirill és Metód) és a nemzeti identitást erősítő szerepe sem eltagadható, sőt az esetleges helytörténeti vonatkozásokon kívül az állíttatók elsődleges indítéka is az volt.

E nagyszabású fejezet óhatatlanul számos további kérdést is generál a recenzensben. A Szent Vendel-ábrázolások kapcsán például azt, hogy miért korlátozódnak csupán a magyar nyelvterület (és Szlovákia) nyugati részére, s miért szűnnek meg Nógrád megye határánál (az egyetlen jelzett bodrogközi előfordulás szabályt erősítő kivétel?) – holott Vendel a pásztorok és állattartók védőszentje volt, márpedig a pásztortársadalom és pásztorkultúra a szlovákiai magyarságról szólván elsősorban a felföldi régióban volt igazán jelentős. Lásd a palócföldi, gömöri, tornai hagyományokat és népköltészeti, népművészeti emlékeket, de az alföldi kulturális régióba tartozó Felső-Bodrogköz is e körbe sorolható. A Liszka által erre a kérdésre adott válasz – legalábbis számomra – nem kielégítő, hiszen a jelzett tájegységeken mindenütt élnek katolikusok, még ha vallásilag többnyire nem is homogén környezetben. A kötet szerzője a pestisszentek között sorolja fel Szent Mihályt is, akinek arkangyali mivolta eleve köztes szerepre predesztinálja őt, de talán még fontosabb, hogy szakrális feladatköre éppen nem a betegséggel szembeni védelem, hanem a démonikus erők elleni harc (vö. Szent György legendájával, akivel inkább rokonítható lenne), s még inkább a halottkultuszban betöltött szerepe, a lélek túlvilági útjának kísérése.

Érdekfeszítő fejezet szól a tizennégy segítő szent közé sorolt Szent Kristófról is, akinek a fennmaradt kisszámú emlék ellenére rendkívül mély és általánosan elterjedt kultusza volt a magyar nyelvterületen is a Kárpátokon túli Moldvabányáig kihatóan. Liszka József könyvében és az általa közreadott tipológiában sem találtam egyértelmű választ arra, hogy a templomok külső falán ábrázolt freskókat hová sorolja (ha egy templomi falfülkében látható szobor vagy egy templom falához épített lourdes-i barlang az, e kültéri freskók is jó eséllyel számításba veendők). Ezek kivált Szent Kristóf esetében hangsúlyosak, hiszen hatalmas méretük kultikus funkciójukkal is egyenesen arányos. De több más példa is említhető lenne, így a magyar szent királyok 14. századi freskója a pelsőci templom külső déli falán, amelyről a nemzeti szentek kapcsán sem tétetik említés Liszka könyvében.

Csak üdvözlendő, hogy Liszka felsorolásában Szent Márton alakja a nemzeti szentek közé került, hiszen aligha véletlenül ábrázolták őt már barokk kori ábrázolásain is magyaros ruhában. Kultusza a pannóniai régióban a kora középkortól töretlen, és a Nyugat-Dunántúlon szakrális kisemlékekben is rendkívül gazdag – kár, hogy ezekről e könyv csak szűkszavúan szól (és illusztrál), pedig az utóbbi két évtized gazdag szakirodalmi termése, köztük e sorok írójának kismonográfiája (Pannónia védőszentje. Szent Márton a magyar kultúrtörténetben) számos ide vonatkoztatható adatot is rejt. A magyar szent királyok és királylányok (Erzsébet, Margit, Kinga, Hedvig) köztéri ikonográfiája is bizonyára az e kötetben utaltaknál számottevőbb mértékben bővíthető lenne, sőt – beleértve a szakrális és „szakrális” kérdéskörét – akár egy önálló kötet is igényelne. Például egyik szűkebb kutatási szakterületem, a Szent László-kultusz kapcsán ilyen javarészt kortárs köztéri alkotásokat tucatszám ismerek, ráadásul ikonográfiailag is kellőképpen változatosak és történetileg rétegzettek (példa erre a közelmúltban a székelyszentléleki templom külső falán előkerült freskójelenet). Kevésbé hangsúlyosan, de hasonló hiányérzet fogalmazódik meg bennem Szent Ilona kapcsán is, mely női szent középkorban gyökerező hagyománykörének szakrális kisemlékek formájában történő továbbélése szintén további kutatásokat igényel.

A kötetet három önmagában is koherens, kiválóan adatolt tanulmány zárja a „szent raktárak”, a szakrális kisemlékek színezésének kérdésköréről, valamint a szakrális témát megjelenítő szobrok sorsáról. Ez utóbbi fejezet példái között hangsúlyos módon említtetik a tornai Nepomuki Szent János-szobor (illetve -szobrok), mely szoborsors kapcsán a közeli Jabloncán az 1990-es években gyűjtött folklórszöveg ötlik fel, vélhetőleg a néhány évvel korábbi Nagy Imre-újratemetés ihletésében: „Szent Istvánt úgy temették, arccal a földnek. A Szent István királynak a szobrát. A kommunizmus alatt a magyarok úgy temették el.” (Magyar Zoltán: Tornai megyei népmondák, 127. oldal)

E kicsiny szövegrészt csak azért idéztem, mert egy későbbi monográfia számára akár ez is adalékul szolgálhat. Ahhoz a monográfiához, amely immár félig elkészült, félig azonban még nem. Liszka József nagyszabású műve mind masszív módszertani előmunkálatai, mind pedig részletgazdagsága folytán olyan alapzat, amelyre egy jóval nagyobb szakrális felépítményt is biztonsággal fel lehet húzni, annak minden lehetséges melléképületével és díszítményével egyetemben. S noha a szerző elöljáróban és zárszavában is kihangsúlyozza, hogy műve nem átfogó igényű monográfia, annak megalkotása az adott témában immár bizonyos, hogy tőle várható. Egy kézikönyvszerű monográfia, amely minél teljesebb kisemlék-kataszter birtokában tekinti majd át a Kárpát-medence, illetve a magyar nyelvterület egészének szakrális kisemlékeit. Annál is inkább, mert e Liszka-kötetben a magyar nyelvterület keleti felének vonatkozó emlékanyaga csak szórványosan tűnik fel, holott például a Székelyföld, Gyimes vagy Moldva vonatkozó néprajzi öröksége szintén rendkívül unikális és gazdag, de hasonlók mondhatók el az e kötetben ugyancsak javarészt háttérbe szorult barkósági, csereháti, hegyaljai, jászsági, nyírségi, szatmári, dél-partiumi és bánsági, Szeged-vidéki, valamint délnyugat-dunántúli, muravidéki – jellegében sokszor tájanként változó – emlékanyagról is. A feladat tehát adott, s ki mástól, ha nem e kötet szerzőjétől várható a folytatás, ama szakráliskisemlék-katedrális, amely végre valóban átfogó igénnyel mutatná be tipológiai változatosságában, történetiségében és földrajzi elterjedésében egyaránt e napjainkig virulens kulturális örökséget.

Magyar Zoltán

Jana Šturdíková: Châteaux po našom

Bratislava / Pozsony, magánkiadás, 2021, 352 p.

Talán első látásra különös lehet, hogy egy tudományos folyóirat hasábjain egy magánkiadásban megjelentetett fotóalbumot mutat be a recenzens. Ez a könyv azonban sokkal több egy fotóalbumnál: a fotós, Jana Šturdíková amúgy sem keresi a kimódoltan művészies beállításokat, különleges szemszögeket, lenyűgöző effektusokat, mindig a lehető legszerényebb és egyben legízlésesebb formát választja. Szinte döbbenetes magátólértetődőséggel sorakoznak fel a lepusztult kastélyokról készült fotók, melyek egyúttal fantasztikusan esztétikus felvételek is. Dokumentumgyűjtemény és elégikus veszteségalbum tárul elénk, mintha furcsa, egzotikus betegségek anatómiai atlaszát lapozgatnánk, és közben zavart éreznénk, hogy a rettenet, a pusztulás, az iszonyat is lehet szép.

Jana Šturdíková könyve a kastély, pontosabban a château szó definíciójával kezdődik: „nagyobb, művészet- és építészettörténeti szempontból értékes épület, melyet a múltban a közép- és főnemesség lakóhelyéül emeltek, rendszerint sík terepen és parkkal.” Persze, itt a kúria definíciója is jól jött volna, hiszen sokszor inkább ebbe a kategóriába sorolható építményekről van szó. Ezután lepusztult, pusztuló, vagy használati céljának megfelelően átalakított kastélyok fotói következnek, szinte mindig homlokzatfotók, mintha a művész ezzel is a szembenézés szimbolikus gesztusát akarná hangsúlyozni.

A speciális „arcképcsarnok” rendszerezése aszerint történik, hogy az épületek ma milyen konkrét vagy névleges célt szolgálnak: archívum és levéltár: 4 kastély, lakás: 21 kastély, gyermekotthon: 5 kastély, diszkó: 1 kastély, irodaépület: 10 kastély, kulturális intézmény (pl. könyvtár, múzeum, kulturális szervezet székháza): 19 kastély, szanatórium, gyógyfürdő: 10 kastély, rendőrőrs: 1 kastély, edzőterem: 2 kastély, raktár: 17 kastély, üzletház, szolgáltatások háza (a kocsmától a fodrászaton át a zöldségesig): 22 kastély, a postagalamb-tenyésztők székháza: 1 kastély, iskola, óvoda: 18 kastély, iparosműhely: 4 kastély, kutatóintézet: 2 kastély. Persze, ezek a kategorizálások olykor szabályosan eufemisztikusak, hiszen pl. a nemesnebojszai kastély csak hivatalosan egy magáncég irodaháza, ma valójában pár téglakupac és tátongó üreg, az épületek tégláit széthordták, állítólag építkezésekhez árusították ki.

A legtöbb épület azonban még romjaiban is emlékeztet egykori szépségére, varázslatos aránytanok tűnnek elő, kifinomult részletek, finomságok, melyek mai állapotukban ugyan az egykori építészek álmainak megcsúfolásaként hatnak, mégis jeleznek egy karakteres ízlésvilágot. Főként, ha felütjük pl. Rados Jenő (és Gerevich Tibor) 1936-os Magyar Kastélyok című könyvét, mely a hasonló építmények hőseposzaként hat. Az olvasónak túl kell esnie az első sokkon, el kell fogadni a mai tényeket, hogy egyáltalán gyönyörködni tudjon. Ehhez komoly lelki erőfeszítés és ráhangolódás szükségeltetik, a belső indulatok elföldelése, a tékozlás valamiféle univerzális jelenségként való benevolens felfogása. A fotók 2015 és 2021 között készültek, maga a fotós hangsúlyozza, hogy a besorolás során nem tudományos igénnyel lép fel, nyíltan vállalja a múlt és jelen feszültségéből adódó reflexiók vallomásosságát. Persze, nagyon is közvetlen művészi vallomásosság ez, ugyanakkor elképesztően objektív is, hiszen, ha indulatosan szemlélődünk, halmozott „bűncselekmény-sorozatot” látunk.

Jana Šturdíková Pozsonyban született 1983-ban, dramaturgiát tanult és fotóművészetet, de alapított alternatív színházat is. Ez a dramaturgiai szemlélet adja a könyv erejét is.

Zseniális ötlet, hogy a három kísérőtanulmány három különféle szempontot érvényesít. Tomáš Pospěch fotóelméleti szakemberként nyilatkozik meg, és Jana Šturdíková nemesen nagyszerű művészetéről beszél, esztétikai reflexiói terapeutikus értékűek, s jól észleli azt a kettősséget, mely a fotók üzenetének dinamikáját alapvetően határozza meg. Ez pedig egy óriási paradoxon, nevezetesen a szerzői jelenlét és tekintet kitörlésének illúziója és egyben kitörölhetetlensége. Jana Šturdíková nem tud kilépni a látványból, ahogy abból sem, hogy ezek a látszatra dokumentumfotók át ne politizálódjanak, ne váljanak szarkasztikus kommentárokká, elviselhetetlen tüskékké. A hiperralizmus találkozik itt a történelemeltörléssel, a kulturális emlékezet amnéziásításával. A technikai értelemben kifogástalan látvány fokozatosan traumaelbeszéléssé válik, az album pedig vádirattá. Mintha meggyalázott, megbecstelenített, elaggott testeket látnánk, magukra hagyott öregeket, akiktől még közeli haláluk előtt is sikerül kicsikarni valamit. Jana Šturdíková az érzéketlenség könyvét alkotta meg.

Miloš Dudáš a műemlékvédelem felől tekinti át a kérdést: óvatos és visszafogott írás, realista, bár kissé talán túl semleges szöveg, mely részint a részletgazdag művészeti elemekre irányítja a figyelmet, részint a társadalmi felelősség és igény, valamint az anyagi lehetőségek szorításában próbál meg lavírozni.

Denis Haberland, a Szlovák Nemzeti Galéria kurátora építészeti szempontból szól a kérdéshez, a történelmi-társadalmi mozgásokat is feltérképezi, bemutatja a kommunista rezsim műemlékvédelmi és műemlék-hasznosítási rémtetteit, majd a16. századtól kezdve a neoromantikus fénykorig, a 19. századig végigvezeti a kastély- és kúriaépítés alakulástörténetét.

Jana Šturdíková könyve lenyűgöző és merész vállalkozás. Bűnlajtsom és dekadens kéjelgés. És a téma aligha merült ki ebben az albumban.

Csehy Zoltán

Marta Stojić Mitrović: Evropski granični režim i eksternalizacija kontrole granica EU. Srbija na Balkanskoj migracijskoj ruti

Beograd, Etnografski institut SANU, 2021, 146 p.

A magyar nyelvű médiát követők számára egészen biztosan külön súllyal esik latba Szerbia szerepe, amennyiben a kényszermigrációról van szó. Nyilvánvalóan arra utalunk most itt, hogy az elmúlt évtizedben különös figyelmet szentelt a magyar nyelvű közvélemény ennek az országnak, ami az ázsiai és afrikai (sőt, akár albániai, koszovói és szerbiai) származású menedékkeresők rendkívül összetett jelenségét illeti – nem is beszélve az olyan „ikonikus” mozzanatokról, mint a magyar–szerb határon létesített határkerítés. Feltehető a kérdés: ilyen hosszú idő alatt a felszínességen túlmenően mennyit tudunk arról, ahogy Szerbia kezelte a kényszermigrációt? S milyen viszonyban van mindez az Európai Unió migrációpolitikájával? A hírfogyasztók többsége szerencsés esetben egy-két tartalmas riportot leszámítva valószínűleg aligha tudna megnevezni bármit is.

Napjainkban Marta Stojić Mitrović, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia Néprajzi Intézetének munkatársa számít a téma egyik legavatottabb szerbiai kutatójának. Gyakorlatilag bő egy évtized óta valóban napról napra követi az eseményeket, amelyeket – ha teheti – a terepen is figyelemmel kísér. A munkahelyének gondozásában megjelent monográfiája a doktori disszertációjára épül, s ahogy arról az előszóban is értekezik, a 2015 (vagyis a menekültválság) előtti szerbiai kül- és belföldi keretrendszerről szól.

Az egyébként viszonylag rövid, ám gazdag tartalommal bíró kötet négy részre tagolódik. Az elsőben az uniós migrációpolitika történetét tárgyalja Stojić Mitrović, különös tekintettel arra a nyomokban megmutatkozó, ám mégis egyfajta vezérelvként is működő képzetre, miszerint a „távolból” kell távol tartani Európától bizonyos nemkívánatos embercsoportokat, egyebek között példaként felhozva a vendégmunkások eseteit. A második fejezetben az „Európa-erődöt” alkotó szervezeteket, eszközöket és intézményeket veszi számba azon ellentmondáson keresztül, ami a tagállamok szuverenitása és az egyetemes emberi jogok, valamint az ezekhez kapcsolódó nemzetközi egyezmények között feszül. Szerbia helyzetének megértése szempontjából mindenképpen kulcsfontosságú a harmadik fejezet, amely az „externalizációról” szól, vagyis arról a folyamatról, ahogy az EU mintegy kiszervezi a migrációkontrollt a tagállami státusra törekvő országokba. Stojić Mitrović az elemzést – nagyon szemléletesen és helyesen – térbeliséget és a hierarchikus viszonyokat egyként kifejező fogalmakkal (úgymint: centrum, periféria, övezet, zóna, határ stb.) végzi el. A negyedik fejezetben végül időbelileg, ill. esetközpontúan, több forrástípusra alapozva bontja ki azt, ahogyan ez a folyamat 2015-ig lezajlott Szerbia szempontjából. Ami a saját kutatói anyagot illeti, azt multilokális, Szerbia több pontján végzett terepmunka képezte.

Mindvégig érződik, hogy egy olyan kötettel van dolgunk, amely pusztán a rétegzett elemzés ereje által képezi az Európai Unió migrációpolitikájával szembeni kritika alapját. Ez különösen fontos mozzanat abban a szerbiai közegben, amelyben a tudományos világot is hangsúlyosan terheli a nem valamilyen kiforrott teórián és/vagy empirikus kutatásokon, hanem politikai és ideológia motivációkra alapuló Nyugat-ellenesség. Ám miről is van szó itt tulajdonképpen?

A szerző számos mérvadó szakirodalomra is hivatkozva mutatja be az Európai Unió által végzett sajátos politikai (a szabadság, a biztonság és a jog zónájaként is jellemzett) közösség és tér építését, amely azonban bizonyos értelemben antagonisztikus ellentétben áll azzal a világgal, amely ezen kívül esik. Az EU külső határain látványosan, kézzelfoghatóan megmutatkozik ez az ellentét, amely különös hatással van azokra az államokra, amelyek – egyelőre – „kívül” esnek ezen a rendszeren. A határok externalizációja nyomán esetükben olyan „zónák”, „határtájak” („granični pejzaži“) keletkeznek, amelyek jól leképezik az aszimmetrikus politikai viszonyokat. Ez – figyelmeztet a szerző – nemcsak a határellenőrzés kiszervezését teszi lehetővé, hanem erőszakkal és visszaélésekkel is jellemezhető „másfajta szabályok” működtetését is, amelyért viszont a politikai centrumnak nem kell felelősséget vállalnia, míg a szövetségi rendszeren kívüli államok számára az egész stratégiai választás kérdésévé válik.

Szerbia 2015-ben is mutatott magatartása azzal járt, hogy az EU részéről több kedvezményben részesült, ám a migráció kontrollja nem az európai direktívák alkalmazásának bizonyult, hanem egy olyan eszköz volt, amellyel különféle gazdasági, sőt, politikai célokat értek el – s érnek el mindmáig. Szerbiának ilyen téren vajmi kevés lehetősége van arra, hogy saját migrációpolitikát hozzon létre – ellenkezőleg: gyakorlatilag integráns részét képezi annak, amelyet az EU alakított ki.

A kötet egyik legfontosabb tanulsága, hogy a számos – kül- és belföldi – szereplő és jelenség által alkotott „rezsimek” nem struktúrát, hanem „az aktuális erőviszonyok viszonyainak változékony diszpozícióját” alkotják. E téren a belgrádi kutató könyve jól illeszkedik abba az európai migrációkutatói hullámba, amely az elmúlt években egészen új fényben tünteti fel az EU külső határain zajló folyamatokat.[1]

Vataščin Péter

Bálizs Beáta: Veres róka, vörös bársony, piros rózsa. A piros/vörös a magyar nyelvben és kultúrában

Studia Ethnologica Hungarica XIX. Pécs–Budapest, Pécsi Tudományegyetem Néprajz–Kulturális Antropológia Tanszék–L’Harmattan Kiadó, 2020, 480 p.

Bálizs Beáta könyve a Studia Ethnologica Hungarica sorozat 19. köteteként jelent meg, mely a magyar nyelv színelnevezéseinek nemzetközi összehasonlításban is különleges sajátosságát, a piros–vörös színnév kettősét magas szakmai színvonalon vizsgálja. Az emberiség számára kiemelkedő fontosságú piros a világ számos kultúrájában a fehér és a fekete után az első ún. kromatikus, azaz tarka alapszín, melyet az ember a világ megismerésének folyamatában a színek prototípusaként külön névvel illet. Így e szín magyar és nemzetközi szinten már önmagában is rászolgált a különböző tudományok érdeklődésére, ám a magyar nyelv esetében a piros–vörös színnévkettős mindezt még továbbfokozza. Hiszen köztudott, hogy a legtöbb nyelvben és kultúrában, beleértve térségünk nyelvi-kulturális hagyományait is, e színtartományt egy alapszínnév fejezi ki (a szlovákban a červený, a németben a rot stb.), a magyarban viszont kettő: a piros és a vörös.

E két színnév iránti érdeklődés a magyar tudományokban a 19. század végétől egészen napjainkig tart, nemzetközi viszonylatban pedig a Brent Berlin és Paul Kay 1969-ben publikált elmélete keltette fel irántuk a figyelmet.

Az itt ismertetett kiadvány e témakörnek nemcsak a legújabb, hanem a legalaposabb és legterjedelmesebb monografikus feldolgozása is. Újszerű, interdiszciplináris megközelítése ugyancsak kiemeli az eddig megjelent művek közül, melyek általában egy tudomány szemszögéből közelítettek a színek összetett világához, itt viszont több tudomány aspektusa, de főként a néprajz, a nyelvészet és a kognitív antropológia a vizsgálat kiindulópontja. Abban is újszerű a szerző eljárásmódja, hogy számos eddigi kutatástól eltérően színmintás teszt igénybevételével, empirikus úton nyert adatokra építve vizsgálja a témát. Emellett a két színnév múltbeli párhuzamos meglétére diakrón szempontú eljárással, nyelvészeti szövegvizsgálattal is górcső alá vette a pirosas színeket összefogó tartományt, azaz a „kognitív piros” színárnyalatait.

A tágabb nemzetközi diskurzusba illeszkedő vizsgálat kissé leegyszerűsítve azt a kérdést járja körül, hogy az ugyanazon színterület lefedésére használt színpáros, a piros és a vörös mindkét tagja alapszínnévnek tekinthető-e. A Berlin és Kay óta vitatott és kevésbé egyértelmű alapszínnév fogalmát a szakirodalom többnyire bizonyos kritériumokhoz köti. Ezek szerint az tekinthető alapszínnévnek, ami: 1. monolexéma, vagy legalábbis morfológiailag egyszerű; 2. társadalmi érvényességét tekintve általánosan ismert és gyakori használatú; 3. nincsen alárendelve egy másik színnévnek, s nem összetevője egy másik szónak; 4. jelentésében nem korlátozódik a jelölt szűk osztályára; 5. ne legyenek új kölcsönszavak, de régi jövevényszók lehetnek (a magyarban pl. a sárga, zöld, kék stb.).

A monográfia szerkezetileg a Mellékleteken kívül hét fő egységre, fejezetre tagolódik. A csaknem ötszáz oldalas kiadvány a pirosvörös színkettős kutatástörténetével indul (I. fejezet), ezt követi a kutatási módszerek ismertetése (II. fejezet), majd a pirosvörös színnévhasználat források alapján történő változásvizsgálata (III. fejezet). A IV. fejezet a veres/vörös szemantikáját különböző nyelvváltozatok beszélt és írott nyelvi szövegei alapján veszi górcső alá, az ezt követőben pedig (V. fejezet) a piros jelzőnek az arc színével, ill. a rózsával és a hajnallal való kapcsolatát tárja fel, de nem mellőzi a rózsaszín színtartománnyal és -elnevezéssel összefüggő ismeretek, valamint a rózsaszínnek a piros kategóriából való kiválásának bemutatását sem. A VI. fejezet a piros szín szemantikáját és annak diakron jelentésváltozásait vizsgálja. A kutatás eredményeit összegző VII. szerkezeti egységet a Mellékletek fejezete zárja, melyben számos, a vizsgálathoz szorosan kötődő háttéranyag, mint pl. a kutatás folyamán használt kérdőív vagy a legfontosabb természetes eredetű piros/vörös festékanyagok ismertetése kapott helyet. Az ezt követő Rövidítések gazdag jegyzéke a szerző által tanulmányozott és hivatkozott szótárak, lexikonok, egyes 15–18. századi források és folyóiratok rövidítéseinek feloldását tartalmazza. A könyvet záró színes fotómelléklet, a különböző színminták és a kutatás egyéb vizuális segédanyagai a néprajzi terepmunka folyamatának alaposabb megismerését biztosítják.

A történeti szövegekben végzett vizsgálatok alapján a szerző arra a következtetésre jutott, hogy a 19. századig inkább a veres/vörös lehetett a kognitív piros nyelvi kifejezője, de a 19. század közepén/végén bekövetkezett szerepcsere következtében a 20. századtól előretört a piros. Jóllehet e szín jelölésére napjainkban mindkét színnevet használják, ám nem azonos gyakorisággal.

A piros színelnevezés fokozottabb gyakoriságát Bálizs Beáta konklúziói alapján a többféle használati módja is növelte, hiszen a 19. század közepéig ezzel a színnévvel jelölték a rózsaszín-bíbor színtartományt, a sült, „pirított” ételek, illetőleg a lovak barnásvörös tónusát. Ráadásul a 19. századtól a veres/vörös szinonimájaként egyre gyakrabban vele fejezték ki a teljes piros kategóriát. Emellett másodlagos, pozitív konnotatív jelentései is elősegítették az előretörését, pl. a napfény melegétől történő pirosodás, érés folyamatának, vagy egyes fogalmak szép, kívánatos jelzőjének hangsúlyozott kifejezését biztosították. Különösen érvényes ez a megállapítás az emberi testrészekre vonatkozó jelzői szerepükre, melyben a piros pozitív, a veres/vörös viszont negatív konnotatív jelentéssel bír.

E megállapításokkal összhangban saját kutatásaim alapján szintén ezt a konklúziót vonhattam le, tudniillik az általam vizsgált nyelvjárásban az adatközlők szerint az orca/arc, száj (=ajak), köröm, orr piros jelzője pozitív, a veres/vörös viszont negatív jelentésű. Szerintük a vërëss orca/arc az indulat, düh, szégyen miatt lett vërëss, míg a piros orca/arc szép és egészséges. A vörös orr pedig az adatközlők szerint az ugyancsak negatívan megítélt részegeskedés következménye. A vërës száj (‘erősen kirúzsozott ajak‘) és köröm (‘élénkvörösre lakkozott‘) jelensége a múltban e vidéki közösségekben ugyancsak erős ellenszenvet váltott ki. A nyelvjárási beszélők az utóbbi színnévnek az emberi testrészekre vonatkozó negatív megítélését „A vërës róka, vërës ló, vërëss embër ëty së jó” frazémával erősítették meg. További példaként az elvërësëdëtt, kivërësëdëtt és az elpirosodott, kipirosodott igéket állították szembe, mert szerintük az előbbi igekettős negatív, az utóbbi pozitív jelentésű. Az említett igék esetében a szótőként használt két színnév jelentésbesugárzásának lehetünk tanúi.

A szerző a piros és a veres/vörös egykori és mai jelentéseinek meglehetősen bonyolult kérdéseiben elmélyedve megismertet bennünket a rózsaszín történetével, s e színelnevezésnek mint önálló színkategóriának a létrejöttével is. Pontosabban azzal a folyamattal, ahogy ez a mára önálló szín a sokféle pirosas színezetet magába foglaló szerény kis árnyalatból önálló, saját szimbolikai arculattal bíró színkategóriává vált. Bemutatja továbbá azt is, hogy nyelvünk az újkortól kezdve milyen színneveket használt a rózsaszín-piros színmezőhöz tartozó tónusok kifejezésére. Bizonyosan meglepetésünkre szolgál az – a könyvben részletesen kifejtett – felfedezés, hogy piros szavunk eredeti értelme (legalábbis vizuális szemantikájának egy részét tekintve) nehezen választható el a rózsaszíntől, mint ahogy a rózsavirágtól, a hajnaltól, az arctól, sőt még a bíbortól sem.

A rózsaszínnel kapcsolatban kiderül, hogy bár e színnek a pirostól független, teljes értékű színosztályként való felfogása még a 19. század vége felé sem tekinthető általánosnak, de a nyugati katolikus egyháznak az a 18. századi döntése, mely a rózsaszínt hivatalosan is liturgikus színként kanonizálta, nyilvánvalóan felgyorsította e színelnevezés kognitív elkülönítésének folyamatát, alapszínné válását. Ezzel párhuzamosan a rózsaszín tájainkon sajátos pozitív feminin szimbolikát is nyert.

Ha röviden summázni akarjuk a tartalmas monográfia néhány megállapítását, a kutatás egyik végkövetkeztetése, hogy bár a piros és a vörös talán hasonló jelentőséggel bíró színelnevezéseknek tűnhetnek, azonban sohasem voltak, s még ma sem azonos rangú kifejezői a gondolkodásunkban meglévő piros színosztálynak. A szerző színmintákkal végzett néprajzi terepmunkái során azt tapasztalta, hogy az egységes piros kategória jelölésére általánosan és konzekvensen vagy az egyik, vagy a másik színnév használatos. Sőt a történeti szöveganyagban végzett (a piros és a veres/vörös mellett a bordó, a vörhenyes, a rőt stb. szavakra is fókuszáló) vizsgálatai révén meggyőzően bizonyítja, hogy ez a múltban is így volt: a szóban forgó két színnév történetileg egymást váltja. A veres/vörös egykor pontosan azt a szerepet töltötte be nyelvünkben, mint amit ma a piros, a kettő szerepcseréje nagyjából 19. század közepén/végén következett be.

Bálizs Beáta itt bemutatott, tudományos igényességgel megalkotott könyve nemcsak a néprajzi, nyelvészeti vagy kognitív tudományok művelőinek érdeklődésére tarthat számot, hanem mindazok számára is számos hasznos elméleti és gyakorlati ismeretet nyújthat, akik a nyelv és kultúra, illetőleg a színek/színelnevezések izgalmas kérdéseivel szembesülnek.

Sándor Anna

Molnár Andrea (szerk.): Teleki József. Tanulmányok az Akadémiai Könyvtár alapítójáról és a Magyar Tudományos Akadémia első elnökéről

Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, 2019, 228 p. /A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának közleményei. Új sorozat 40. (115.)/

Az 1790 és 1855 között élt Teleki József gróf a reformkori magyarországi közélet egyik legjelentősebb alakja volt, ám amint azt e kötet bevezetője is kiemeli, az ő személye köré sosem épült kultusz. Életében ugyan megbecsülték őt, de halála után emléke kihullott a köztudatból, és csupán egy szűk kör ismerte a személyét s a munkásságát. Az Akadémiai Könyvtár létrejöttének (1826) kétszázadik évfordulója közeledtével megindult az intézmény korai történetének tudományos feltárása, aminek eredményeként megszülethetett az alább bemutatandó kiadvány.

A hat tanulmányt tartalmazó vékony könyv több szemszögből közelít a Teleki család korabeli tevékenységéhez, s közben új értelmezési szempontokat is felvillant. Kollár Zsuzsanna társadalomtörténeti nézőpontból vizsgálja az Akadémia intézményesülési folyamatát, és rámutat arra, hogy a Telekiek felismerték: a tudományos mecenatúra előnyösen hathat a politikai s a hivatali karrierjükre is. Szabó Ádám egyik írása átfogóan, általánosságban elemzi a família és a könyvek kapcsolatát, már a 17. századtól kimutatva a Telekieknél a bibliofil irányultságot. Sallai Ágnes és Szabó Ádám közös tanulmánya az Akadémiai Könyvtár legrégebbi vegytani könyveiről nyújt elemzést. Mázi Béla egy forrásközlésben tárja az olvasó elé az Akadémia 1848. március 20. és 1849. július 2. közötti üléseinek jegyzőkönyveit. Hursán Szabolcs egy szintén fontos könyvegyüttest, a Batthyány család könyveit mutatja be, amelyek a Teleki-féle állománnyal együtt alkották az Akadémiai Könyvtár anyagának zömét, s tekintélyes mértékben hozzájárultak a hazai tudományos élet fejlődéséhez.

A kötet méltó emléket állít Teleki Józsefnek, egyúttal azonban fel is hívja az olvasóközönség figyelmét arra, hogy számos olyan elfeledett történelmi személyiség van, akik a maguk lehetőségeihez mérten jelentőset alkottak az élet valamely területén. Teleki ilyen alakja volt a saját korának: hitt a polgári Magyarország létrehozásának lehetőségében, elkötelezte magát a nemzeti kultúra mellett, nyelvújítóként, történészként, a Magyar Tudós Társaság (a későbbi Akadémia) első elnökeként, szenvedélyes bibliofilként egyaránt sokat tett a hazai kultúra fejlesztéséért. Teleki együtt haladt a korszellemmel, felismerte a történelem által rá kiszabott feladatot, s el is vállalta annak végrehajtását. A gazdagon lábjegyzetelt, mégis olvasmányos tanulmányok számos adalékot nyújtanak Teleki József életéhez, világnézetéhez, miközben a magyarországi rendiség utolsó évtizedeit is jobban megismerhetjük általuk. Az egyes tanulmányok végén az írások témájához kapcsolódó illusztrációk találhatók, amelyek segíthetik az olvasottak befogadását. Az Akadémiai Könyvtár tehát impozáns kötetet jelentetett meg, amely a tudományos eredmények közreadása mellett példaképet is állít az egyes korok közéleti szereplői elé.

Bodnár Krisztián

Kovács Kálmán Árpád (szerk.): Nemzetiségek és törvényhozás Magyarországon

Budapest, Országház Könyvkiadó, 2019. 328 p. /Tudományos konferenciák az Országházban/

A „nemzeti ébredés” időszakától kezdődően egészen máig meghatározó jelentőséggel bír a „nemzetiségi kérdés”, amely Magyarország történetét is sokszor alapvetően befolyásolta. A problémát először az 1848-as márciusi törvények kísérelték meg megoldani; ennek emlékére 2018 márciusában tudományos konferenciát rendeztek az Országházban. A kötet az ott elhangzott nyolc előadás szerkesztett szövegét tartalmazza, hat másik, a témához szintén kapcsolódó tanulmánnyal kiegészítve.

A kiadvány három nagyobb fejezetre oszlik: az első a reformkortól 1868-ig terjedő időszakot mutatja be, a második az 1868. évi nemzetiségi törvénnyel foglalkozó írásokat öleli fel, míg a harmadik a modern korba (1993-ba) röpíti vissza az olvasót. Melkovics Tamás tanulmánya Zay Károly pályafutását vizsgálja, s rámutat arra, hogy a grófnál megfért egymással a liberális politika és a radikális nacionalizmus. Hermann Róbert az 1849. évi nemzetiségi törvény megszületésének körülményeit ecseteli; a végeredményt ugyan nem tekinti teljesen eredménytelennek, de hangsúlyozza, hogy a kiegyezést követően a magyar politikai elit teljesen más úton indult el a nemzetiségekkel kapcsolatos politizálásban. Szarka László az 1868. évi nemzetiségi törvény megszületésének indítékát a korabeli vezető magyar politikusok azon félelmében látja, hogy a nemzetiségek veszélyeztethetik az ország integritását, s megállapításai szerint a gyökeres belső közigazgatási reform elmaradása is erre az okra vezethető vissza.

Cieger András az 1868 utáni időszakról szólva megállapítja, hogy az állam hatalma az élet szinte minden területén egyre nagyobb lett, s ezzel párhuzamosan a magyar elit egyre szűkmarkúbban bánt a nemzetiségi kultúra támogatásával. Kovács Kálmán Árpád az 1868-as nemzetiségi törvény egyház- és oktatáspolitikai vonatkozásait vizsgálva rámutat a jogszabálynak a 18. századi abszolutista rendeletekkel való kapcsolatára. Nagy Mariann a dualizmus korát „állagőrző liberalizmusként” értékeli, és hangsúlyozza, hogy miközben Magyarországon fokozatosan kialakult a nagyhatalmi nacionalizmus, a törvényhozásban is eluralkodtak a jogkorlátozó tendenciák.

Vesztróczy Zsolt a történész-publicista alispán, Grünwald Béla szlovákellenes politikai és közéleti tevékenységét mutatja be az 1870-es évek vonatkozásában, míg Goran Vasin a szerb liberális politikai elit törekvéseit elemzi az 1868-as törvény meghozatala előtti időszakban. Molnár Ferenc azt vizsgálja tanulmányában, milyen hatással volt a kiegyezés a ruszin nemzetiségi mozgalomra. Demmel József a korabeli magyar politika nagy dilemmájára mutat rá: hogyan lehet úgy végrehajtani a liberális politikai átalakulást, hogy ne csorbuljanak a magyar állami érdekek?

A kötet négy utolsó írása a közelmúlt történéseit taglalja. Doncsev Toso s Lásztity Péró egy-egy visszaemlékezéssel idézi meg a Kisebbségi Kerekasztal rendszerváltozás környékén történt létrejöttét. Szalayné Sándor Erzsébet az 1993. évi nemzetiségi törvény megszületését térképezi fel, és kiemeli, hogy e döntéssel európai szinten is példaértékű kisebbségvédelmi rendszer jött létre. Dobos Balázs összehasonlító jellegű tanulmánya a közép- és délkelet-európai nemzetiségi önkormányzati rendszert elemzi.

A fentebb említett írások a nemzetiségek és a törvényhozás bonyolult kapcsolatrendszerében próbálnak választ keresni olyan fontos kérdésekre, hogy milyen motivációk vezérelték a magyar politikai elitet és a nemzetiségeket, milyen kísérletek születtek a 19–20. századi Magyarországon élő nemzetiségek helyzetének törvényi rendezésére, s mindez milyen fogadtatásban részesült.

Habár a kiadványt természetesen a mai (háttér)ismereteinkkel és több nemzedéken átívelő történelmi traumáinkkal olvashatjuk, több szerző is felhívja arra a figyelmet, hogy a korabeli események értékelésekor nem szabad a múltba visszavetítenünk jelenkori tudásunkat. A nemzetiségi kérdés még ma is élő tehertétel (s különösen éles vitákat generál például a dualista Magyarország nemzetiségekhez való hozzáállása), ám a kötetben olvasható tanulmányok kiegyensúlyozottan szólnak az egyes problémákról, a korszereplőkről, és a múlt jobb megismerésének elősegítésén túl remélhetőleg valamelyest hozzájárulhatnak a nemzetiségek közötti megbékéléshez is. Amit esetleg hiányolhatunk ebből a kiadványból, az a nem magyar nemzetiségű történészek látószöge, sajnálatos módon csupán a szerb Goran Vasin képviselteti magát a kötetben egy tanulmánnyal. Ennek ellenére értékes és fontos kiadványt vehet a kezébe az olvasó, aki az egyes írások áttanulmányozása után talán jobban megértheti azt a rendkívül összetett problémakört, amelyet leegyszerűsítve csupán nemzeti kérdésnek szokás hívni.

Bodnár Krisztián

Kedves Gyula – Pelyach István (szerk.): Az 1848–1849. évi országgyűlés mártírjai. Perényi Zsigmond báró

Budapest, Országház Könyvkiadó, 2020, 265 p. /Konferenciák az Országgyűlési Múzeumban, 5./

Immár több évre visszanyúló hagyománnyá vált, hogy az első magyar népképviseleti országgyűlés mártírsorsra jutott jelentős alakjairól konferenciák keretében emlékeznek meg az Országgyűlési Múzeumban. A 2019-es rendezvényt Perényi Zsigmondnak szentelték, s ez az ankét több szempontból is nagy jelentőséggel bírt. Az általában egyébként sem túlságosan ismert országgyűlési vértanúk közül a kötet szerkesztői szerint ma talán az ő neve él a legkevésbé a köztudatban, jóllehet rendkívül tevékeny jellem volt, s a kortársai is ismerték és nagyra tartották őt. Ráadásul a kivégzése azért is döbbenthette meg a kortársakat, mert egyrészt a mágnások közé tartozott, másrészt ő volt az egyik legidősebb a megtorlás áldozatai között a maga majdnem 66 évével.

A szóban forgó kötetben hét tanulmányt olvashatunk Perényi életútjával kapcsolatban. Melkovics Tamás a báró reformkori pályaszakaszát mutatja be, s rávilágít arra, hogy Perényi összekötő kapcsot jelentett a 18. század vége és a reformkor között. Jóllehet a mágnások közé számított, és Ugocsa vármegye főispáni tisztségét is betöltötte, szükség esetén határozottan szembeszállt a hatalommal, de akár az ellenzéki közvéleménnyel is. Pelyach István az 1848 márciusában lezajlott forradalmi események sodrában láttatja Perényit, aki híven támogatta az Országgyűlés alsótáblájának felirati javaslatát, a törvényes úton maradt, s ezzel is segítette Batthyány Lajos miniszterelnöki munkáját.

Miskolczy Ambrus a báró erdélyi kormánybiztosságáról értekezik, és megállapítja, hogy Perényi az ottani nemzetiségek megbékítésére törekedett, így legalább időlegesen el tudta hárítani a polgárháború kirobbanását. Kedves Gyula arra keresi a választ az írásában, hogy Perényi az Országgyűlés házelnökeként hogyan biztosította annak legitimitását, s hogy milyen eszközökkel küzdött a nemzeti összefogás megteremtéséért. Hermann Róbert azt térképezi fel, milyen tevékenységet folytatott a báró az Országos Honvédelmi Bizottmány tagjaként. Csorba György Perényi jogászi pályafutását mutatja be, s ebből a tanulmányból megtudhatjuk, hogy a báró vezető szerepet játszott a polgári Magyarország legfelsőbb törvényszékének megalakításában. Csatáry György kultusztörténeti írása Perényi emlékezetének ápolását elemzi, rámutatva arra, hogy a báró alakja a kárpátaljai magyarság számára fontos az identitás megőrzésében.

A kötet tanulmányaiból egy elvhű, a hazáját a végsőkig szolgálni kívánó férfi alakja rajzolódik ki, aki határozott, ugyanakkor higgadt személyiség volt, s aki mind a liberális, mind a konzervatív táborban elismertségnek és tiszteletnek örvendett, mind vármegyei, mind kormányzati pozíciókban a haza javára munkálkodva. Nem pártolta a forradalmi elképzeléseket, de hitt a parlamentáris demokráciában, és az utolsó pillanatig őrizni igyekezett a Magyar Országgyűlés legitimitását. Ennek a tevékeny életútnak a részleges bemutatására vállalkozott a jelen kiadvány, ugyanis Perényi is azon korszereplők közé tartozik, akikről néhány életrajzi szócikken és szaktanulmányon kívül nem született tudományos jellegű munka. A kötet szerzői levéltári és nyomtatott forrásokra és szakirodalmi művekre támaszkodva vizsgálják a báró életútjának egy-egy időszakát, s az időrendbe helyezett közleményekből kirajzolódik egy hatalmas pályaív. Habár az alkotók természetszerűen „csupán” egy-egy szeletét vizsgálják ennek az életműnek, mindannyiuknál hangsúlyos Perényi hazaszeretete és céltudatossága. A sorozat többi részéhez hasonlóan e kiadvány is jelentős mennyiségű forrást közöl az egyes tanulmányok függelékében, továbbá az írások előtt különböző – ez esetben zömmel Perényivel kapcsolatos – illusztrációk segítenek az olvasónak a ráhangolódásban.

Habár e tanulmánykötet értelemszerűen nem pótolhat egy életrajzot, mégis olvasható biográfiaként is. És azért is nevezhetjük hiánypótló munkának, mert egy olyan személyről tudhatunk meg belőle többet, aki bár már az 1800-as évek végétől tevékenyen munkálkodott a hazája javára, s jelentős – noha kevéssé látványos – gyakorlati életművet hagyott maga után, mégis kevés figyelemre méltatta őt a történetírás, valamint az emlékezetpolitika (Kárpátalját kivéve). A szóban forgó kiadvány azonban nemcsak Perényi életéről és munkásságáról árul el sokat, hanem arról a korról is, amelyben élt és dolgozott. Így bátran ajánlhatjuk ezt a kötetet mindenkinek, aki érdeklődik a 19. század első felének magyarországi eseményei és a kissé háttérbe szorult történelmi alakok iránt.

Bodnár Krisztián

Sik Domonkos: A modernitás rétegei

Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2015, 228 p.

Nagyjából az újkor kezdetei óta a szabadság, az észszerűség és az igazságosság vált a társadalmi korszerűsödés belső, kimondott és rejtett feltételeivé. E fogalmak fölötti viták ugyancsak sok évszázadosak, ami örökségük mellett és ellen szóló érveknek adott és ad ma is teret. A célrendszerhez és normarendhez alkalmazkodó társadalmi berendezkedésmódok éppen ezért a felvilágosodás támoszlopaira építkezve is alapvetően két irányban ágaztak el és tornyosodtak immár miránk is. „A régiekből fakadó emancipációs és patologikus hatások sem veszítenek jelentőségükből, hanem kölcsönhatásba lépnek az újakkal. Ilyenformán a modernitás különböző korszakai egymásra rétegződnek, a szenvedés és felszabadulás összetett, nemritkán paradox mintázatait hozva létre” – írja kötete hátoldali összefoglalójában Sik Domonkos, aki A modernitás rétegei címen megjelent kötetében vezet be a klasszikus és késő modern társulások kölcsönhatásait vizsgáló átfogó kritikai modelljébe. A modernitáselméletek cselekvés-, struktúra-, identitás- és politikatörténeti nagy vázlatában kiemelt szerepet biztosít Anthony Giddens, Christopher Lash, Pierre Bourdieu és Jürgen Habermas elméletei mellett azoknak „másik modernitás”, kommunikatív racionalitás, globalizációs és integrációs kérdésköröknek, melyek az egyenlőtlenségek társadalmi intézménytörténetében ma már világosan láthatóan strukturáló hatásokkal, ambivalenciákkal és patológiákkal is együtt jártak, ekképpen pedig szinte közvetlenül is (közvetve mindenképpen) hatással voltak a strukturális kiegyensúlyozatlanságok, reflektivitás és értékvonatkoztatás alapkérdéseire. Triviálisan szólva: a klasszikus szociológia diskurzusai és a társadalmi aktorok terei nem mindig találkoztak, amikor a rendszerelméletek (Parsons, Luhmann, Habermas) és a strukturalista empirikus teóriák (Bourdieu, Foucault) kínáltak felfedezni való terepet a korkérdések iránt fogékonyak számára. Ezek rendszerszerű sokféleségében keresi az eligazodás útjait Sik Domonkos a modernitások közegében a rendszerváltás utáni magyar társadalomspecifikus folyamatok között és ezek értelmezési modelljét kínálva.

Sik abból indul ki, amivel kutató és oktató szociológusként találkozik, s azzal folytatja, amit pályaismerete és szakirodalmi horizontja (e kötetben is igen gazdagon!) megenged, vagyis a forrásművek inspiráló téziseinek átvételi, alkalmazási, továbbgondolási lehetőségeiből: „A szociológia a modernitás önreflexiója. Azok a sajátos kihívások hívták életre, amelyeket a kapitalizmus, az iparosodás és a politikai forradalmak idéztek elő. Ilyenformán kérdései és módszerei tekintetében elválaszthatatlan a modernitástól. Nem csupán abban az értelemben, hogy a modernitás kihívásai kijelölik a szociológiai vizsgálódások aktuális témáit és kereteit, de oly módon is, hogy megszabják azok történelemfilozófiai tétjét. A szociológia végső soron annak a kérdésnek a megválaszolására hivatott, hogy vajon a tradicionális világképek és társadalomszerveződés keretei közül kimozdult társadalmaknak milyen mértékben sikerült beváltaniuk a szabadság, igazságosság és racionalitás ígéreteit. Ebben az értelemben a szociológia a »felvilágosodás lelkiismerete«: annak értékeit kéri számon a jelen és a jövő társadalmain, feltárva a patologikus és emancipatorikus tendenciákat és potenciálokat. A modernitás ugyanakkor korántsem egy rögzült, állandó társadalmi konstelláció. Lényegi eleme, hogy saját alapjait folyamatosan kérdésessé teszi, és ezért szüntelenül változik. Ebből fakadóan a modernitásra vonatkozó szociológiai reflexió keretei is folyamatosan változnak. Különböző korszakokban a modernitás eltérő kihívásai dominálnak, továbbá a rájuk adható egyéni és intézményi válaszok keretei is változnak, aminek következtében eltérő szociológiák és azok által kidolgozott kordiagnózisok születnek. Az újabb és újabb patologikus tendenciák és emancipatorikus lehetőségek megjelenéséből ugyanakkor többnyire nem következik a régiek eltűnése.” (7. p.) S mert az érzékelhető vagy megnevezhető változások sem teljességérvényűek, vagyis a modern/új integrációs logikák megjelenése nem számolja fel a régieket, de az átalakulások legerősebben „az integrációs logikák közti erőviszonyok átrendeződéseként” mutatkoznak meg, így az értelmező szociológiák és kordiagnózisok sem kizárják, hanem a korábbinál is erősebben kiegészítik egymást, az egymást követő integrációs logikák és a belőlük következő patológiák vagy emancipációs lehetőségek egymásra rétegződnek, így fedezhető fel a modernitás rétegeinek egymáshoz viszonyított alapkérdése is az új problémahorizont feltárulásával. „Míg egyes integrációs logikák erősíthetik egymást, addig mások gyengíthetik, továbbá az egyikből következő patológiákat a másikból következők emancipálhatják, vagy épp súlyosbíthatják. E problémahorizont alapos feltárásához nem csupán a modernitás különböző szakaszainak integrációs sajátosságait kellene figyelembe venni, hanem ezen túlmenően a tradicionális integrációs formákat is. Jelen könyvben azonban ennél az átfogó vállalkozásnál jóval szerényebb célokat tűzök ki. A modernitás korlátozott számú rétegére fókuszálva egy olyan elméleti eszköz kidolgozására teszek kísérletet, mely segítségével a rendszerváltás utáni magyar társadalomban lezajló modernizációs változások értelmezhetők és értékelhetők.” (7–8. p.)

A látszólag önkéntes tematikai sűrítés ugyanakkor meglehetősen komplex kérdéskörökbe ágyazódik. Egyenként is elegendő volna a 20. század legnagyobb társadalomkutatóinak egyedi olvasata, kivonatolása, kreatív alkalmazása egy alkalmazott tudás kirakatában, de itt többről van szó: Sik ambíciója a bevezető oldalakon és a négy nagyobb fejezet végén a magyar rendszerváltást követő (mintegy ismeretelméleti, politikafilozófiai és modernitás-ideált kirívó) rendszerlogikák bemutatásával korántsem vállalhatatlan. Sőt, rendkívül precíz, az instrumentális racionalitás logikájára épített integrációs mechanizmusok expanzióját is felmutató teória igazolása, mely mégsem hagy kételyt a modernség igényének megléte felől. „Éppen ezért a rendszerváltást megelőző időszak értelmezésekor olyan kritikai elméletekre támaszkodhatunk, melyek szintén a klasszikus modernitás horizontján mozogva, az igazságosság, racionalitás és egyenlőség szempontjai felől értékelik a társadalmat. Ilyenek Habermas és Bourdieu munkái, melyek a klasszikus modernitás alighanem legkidolgozottabb kordiagnózisainak tekinthetők. A rendszerváltás óta eltelt évek modernizációs sajátosságait az ország globális információs társadalomba és piacgazdaságba történő fokozatos beágyazódása határozta meg. Vagyis egy olyan világtársadalom, ami időközben a saját, felvilágosodásbeli alapjait minden korábbinál radikálisabban megkérdőjelezte, átalakítva a klasszikus modernitás integrációs mechanizmusait. Ezen átalakulásokat a »második«, vagy »késő modernitás« elméletei igyekeznek leírni, a modernitás egy olyan koncepcióját vázolva fel, ami egyidejűleg veszi figyelembe a globalizációs tendenciákat, az új kockázatok megjelenését, az identitáskonstrukció problematikussá válását, valamint az információtechnológiai robbanást. Mindezen folyamatok eredményeként a klasszikus modernitás strukturális és szemantikai keretei egyaránt feloldódni látszanak. A szakértői tudás megszűnik tradícióvá lenni, a reflexivitás és a kockázatok kezelése az egyéni cselekvő feladatává válik, a rétegződés fragmentálódik, és az életutak individualizálódnak. A késő modernitás e jelenségekre fókuszáló kordiagnózisai közül Giddens és Lash munkáira támaszkodom. Annak ellenére, hogy e tendenciák többségét nem ők azonosították elsőként, elméleteik segítségével az egyik legátfogóbb képet alkothatjuk meg róluk.” (8. p.)

Ez átfogó képhez teszi hozzá előhangként, hogy a magyar szociológia ilyen értelemben vett értelmezési aránytalanságaival mintegy új teoretikus alapok igényét is magában rejti. Ez a magyarázata e könyv ambíciójának, hogy előbb Giddens, majd újabb önálló fejezetben Lash késő modernitásra vonatkozó elméleteinek ismertetésével vezet tovább Bourdieu és Habermas esetében már jól beágyazott klasszikus modernitáselméleteinek és kordiagnózisainak összekapcsolása felé, ami segít egy olyan egyesített elméleti keret kidolgozásában, mely tisztázni lehet képes „a modernitás e két rétegének integrációs sajátosságai, valamint patologikus és emancipatorikus tendenciái közti kölcsönhatásokat. Utolsó lépésben e keret segítségével a rendszerváltás utáni modernizációs folyamatok értelmezésére teszek kísérletet, a rendelkezésre álló empirikus kutatásokat újraértelmezve. Reményeim szerint az így kapott kordiagnózis nem csupán a rendszerváltás óta eltelt évek társadalmi változásainak mélyebb megértéséhez járul hozzá, hanem egyúttal, egyfajta »esettanulmányként«, a modernitás rétegei közti kölcsönhatások feltárására irányuló átfogó kutatások példájaként is szolgál”. (9. p.)

E fókuszált belátás és elemző cél kivitelezéséhez a jelzett teoretikusok modernizációs fogalomtárát veti egybe mint a folyamat „két pillanatát jellemző integrációs sajátosságok egymásra rétegződését”, melynek értelmezési kereteit „a rendszerváltást megelőző évek és az azt követő időszak modernizációs konstellációjának kölcsönhatásai” kínálják a záró fejezetben. „Az államszocializmus évtizedei során funkcionálisan differenciálódott cselekvési terek jöttek létre, melyek szakértői pozíciókat és interpretációkat hoztak létre, kijelölve egy politikai felügyelet alá vont, és ennyiben korlátozott, mégis szcientista társadalmi integráció kereteit. E konstellációban a tudományosan termelt szakértői tudás, az erre alapozott termelés és redisztribúció vált a legitimitás és a rétegződés egyik legfontosabb szervező elvévé. Ilyenformán az államszocializmus a társadalmi integráció szempontjából a »klasszikus modernitás« horizontján mozgott. Természetesen politikai szabadságjogok hiányában az államszocialista modernizáció mindvégig felemás maradt. […] A rendszerváltás óta eltelt évek értelmezéséhez ilyenformán egy a klasszikus és késő modernitás egymásra rétegződését leíró elméleti modell segítségével láthatunk hozzá. Az intézmények, interakciók és cselekvők államszocializmus alatt kialakult gyakorlatai értelemszerűen nem tűntek el egyik pillanatról a másikra. A késő modernitás globális hatásai pedig szintén nem váltak egy csapásra domináns integrációs elvvé. Sokkal inkább azt lehet mondani, hogy ezek az integrációs logikák kölcsönhatásba léptek egymással: a különböző integrációs logikákból fakadó patológiák bizonyos esetekben felerősítettek egymást, bizonyos esetekben enyhítették egymás hatását. Ennek megfelelően a rendszerváltás óta eltelt időszak értelmezéséhez egy olyan értelmezési keretet kell kidolgozni, ami nem csupán tekintetbe veszi a klasszikus és a késő modernitás integrációs sajátosságait, de ezen túlmenően a kettő kölcsönhatásaira is reflektál.” (8–9. p.)

Ahhoz, hogy e sajátosságokat a modernizációs rétegződés adottságaival jellemezhesse, előbb alkotóelemeire bontja a modernitásra vonatkozó leírásokat – e célt szolgálja Giddens és Lash elméletének ismertetése –, majd ezek konfrontálása Habermas és Bourdieu diagnózisaival, hogy „a négy szerző értékvonatkoztatását átfogó kiindulópont talaján állva nyílt lehetőség arra, hogy a társadalmi integráció klasszikus és késő modernitáshoz köthető mechanizmusait közös elméleti keretben” helyezze el. Eközben tisztázza, milyen nem tudatosuló és tudatosuló motivációk, valamint az intézmények szintjén elhelyezhető cselekvéskoordinációs mechanizmusok között állnak fenn relációk, s melyek révén „a társadalmi integráció három ideáltípusa vált egymástól megkülönböztethetővé: a konzerváló, a reflexív és a kibernetikai. Az ezek által koordinált cselekvési szférákon belül és a szférák egymáshoz való viszonyában egyaránt azonosíthatóvá váltak a rétegzett modernitás patologikus és emancipatorikus potenciáljai. A rendszerváltás utáni hazai helyzet elemzésére ezen elméleti apparátus segítségével nyílt lehetőség. Kiderült, hogy a rétegzett modernitás szerkezete alapvető pontokon torzult a rendszerváltás óta. Miközben a konzerváló szféra belső patológiákkal terhelt, egyúttal gyarmatosítja is a másik kettőt. Emellett a kibernetikai szféra is gyarmatosítja a reflexívet, melynek tere így nagymértékben beszűkül. Ebben a helyzetben az elsődleges patológiák és a metaintegráció patológiái egymást felerősítik, hosszú távon stabilizálva a torzult integrációs viszonyokat. Ennek következtében a kézzelfogható problémák súlyát tovább növeli a megváltoztathatatlanságukból fakadó kilátástalanság tapasztalata. A rétegzett modernitás e patologikus konstellációjában az emancipáció esélye azokban az interakciókban rejlik, melyekben lehetőség nyílik a fennálló metaintegrációs keretek fellazítására. Csakis így válhat hozzáférhetővé ugyanis az a jelen pillanatban korlátozott reflexív szféra, ami minden további emancipáció előfeltétele. Ezen interakciók felvázolásához első lépésben a megtapasztalt patológiák mintázatai szerint kirajzolódó cselekvőperspektívák ideáltípusait kellett azonosítani. Ezeket párokba rendezve különböző társadalmi távolságok állapíthatók meg. Az egymástól nagyon távoli tapasztalati mezők szerint eljáró cselekvők között kicsi a kölcsönös megértés valószínűsége, ami növeli a hatalmi interakció, vagyis a patologikus metaintegráció esélyét. Az egyforma cselekvőperspektívájúak közötti interakció pusztán konzerválja a fennálló viszonyokat. Az egymástól csupán kismértékben eltérő patologikus tapasztalatmintázatokkal rendelkezők közötti interakcióban azonban nagy az erőszak helyett az egymás felé fordulás esélye, és ezáltal a metaintegráció emancipációjáé is.” (213. p.)

A recenzens látszólagos feladattudata azonban nem merülhet ki a megidézés örömében. Sik munkáját viszont ama látszat fenntartásával, hogy „megolvastam Nektek, elmesélem, kivonatolom és helyére teszem…!” – nem lehet „leírtnak” tekinteni. A rétegzett modernitásról elmondottak nyomán az állampolgári kultúra és az autonómia kialakulásának mechanizmusát rekonstruáló, majd ebből a társadalmi integráció és a modernitás problémái felé kalauzoló szerzői szándéknak itt csupán egy időpillanatát, tüneményes célját ragadhatjuk meg. Szemléletmódjában a hálózatelméleti keretbe ágyazódó különböző cselekvéskoordinációs mechanizmusok, vagy a közvetlenül az integrációs mechanizmusok egymáshoz való viszonyát vizsgáló szándék mentén is változik a cselekvőperspektíva és az interakciók fenomenológiai jellemzéséhez szükséges szemléleti pozíció, amikor közvetlenül az integráció és a modernitás kérdéseivel foglalkozik. Mint maga is írja: „Mindezek az ellenpontok kölcsönös tanulságokkal szolgálnak egymás számára. Mindenekelőtt a késő modernitás szempontjainak az állampolgári szocializáció és az autonómia elemzésébe való beemeléséből fakadó következményeket érdemes számba venni. Az ontológiai biztonság, az intézményes szakértői tudás, az identitáskonstrukció és a politika átalakulása – az állampolgári kultúra elsajátításának alapjául szolgáló – intencionális és preintencionális szintet érintő morális fejlődésre többféleképpen is kihat. Az ontológiai bizonytalanság morális apátiához, relativizmushoz, anómiához vezethet, ami alapvetően megnehezíti a morális tanulás folyamatát. A szakértői tudás és az intézmények, a politika magától értetődő tekintélyének megszűnése ugyanakkor csökkenti a dogmatikus morális jelentések arányát, és ezáltal kedvező feltételeket teremt a morális fejlődés számára. Hasonlóképpen az intim kapcsolatok térnyerése a morális tanulás érzelmi, az identitáskonstrukció reflexívvé válása pedig kognitív előfeltételeit erősíti. Az esztétikai reflexivitás expanziója és az információs társadalom megjelenése szintén ambivalensen hat a morális tanulás folyamatára. Előbbi egyfelől az általában vett reflexivitást elősegíti, ugyanakkor azáltal, hogy kereteit radikálisan kiterjeszti, egyúttal a moralitás szempontjait háttérbe is szorítja. Utóbbi pedig, miközben a kommunikatív racionalitás terét felszámolja, és ezáltal a morális tanulást gátolja, egyúttal új kihívásokat és interakciós formákat is létrehoz, melyek serkentőleg hathatnak.” (213–214. p.)

Nem olvasási félóra, s nem szűk szemléleti spektrum teszi érvényessé teoretikus és rendszerkritikus jelentéstartalmait. Figyelmeztet is rá, hogy a rendszerváltó logikák tanulságai nem egyirányúak – ebből fakadóan nem közvetlenül általánosíthatóak például a kisebbségi-többségi társadalom viszonyrendszereire, a lassú modernizációs tempójú és kiváró, valamint a dinamikus modellben változni képes életvilágokra, az állampolgári szocializáció és az autonómia kérdéseivel harmóniában élő és a rétegzett modernitás metaintegrációs szintjén a patológiákkal jellemezhetőbb világokra, „az intimitásra, jogi elismerésre és megbecsülésre egyaránt támaszkodó autonómia kialakulásának kihívásaival” számolni jogosult társadalmi szegmensekre. Vagyis „az átélt patológiák mintázata alapján konstruált társadalmi távolság mindezen tényezők alapján tovább árnyalható. Erre alapozva pedig a különböző beállítódású cselekvők kölcsönös megértési lehetőségének, vagyis a metaintegráció patologikus és emancipatorikus formáinak is átfogóbb elmélete vázolható fel…”, a társadalmi gyarmatosítottság eltérő minőségei kaphatnak nevet és rangot, tudományos értelmezést és komolyanvételi igényt is.

A kötet alaposabb olvasására, megfontolnivalóinak súlyán mérésére itt érdemes felhívni a figyelmet. „Az ontológiai bizonytalanság a vad értelemképződéshez szükséges ön- és a másokba vetett bizalom kialakulását veszélyezteti…” – jelzi utóhangként. Nekünk, olvasóknak is, a kutató és értelmező közösségnek is, a politika megértésében érdekelt társadalomkutatók szélesebb tömegeinek is. A kolonizált modernitás tapasztalata erre már elegendően sok figyelmeztetést is magában rejt…!

A.Gergely András

Köteles Szabolcs: Összepréselve. A szlovákiai magyar pártok 1998-as egyesülése

Kassa, Palladis, 2021, 128 p.

Izgalmas könyvet írt Köteles Szabolcs, bár egy politológiai szakmunkától nem azt várjuk el elsősorban, hogy izgalmakat okozzon. És mégis érdekfeszítő, sodró erejű, együttgondolkodásra és vitára sarkalló. Egy, a szlovákiai magyar politizálás talán legfontosabb eredményéről, a három magyar párt (MKDM, Együttélés, MPP) 1998-as egyesüléséről, vagyis az MKP megalakulásáról szól a mű, s bár a szerző többször is hangsúlyozza, hogy a Magyar Koalíció Pártját a kényszer (a mečiari önkény) hívta életre s tartotta tíz éven át együtt, a kényszerhelyzet múltával „viszonylag gyorsan elhaltak a frakciók”, melyek az eredeti pártokat lettek volna hivatottak képviselni, sőt „mihelyt a nyomás enyhült, és az ellenállás helyett már az »építkezésre« kellett összpontosítaniuk, a pártelitek teljesítménye kevésbé tűnt meggyőzőnek. Ellenállásban sokkal jobbak voltak, mint építkezésben”. Azaz bár elsősorban azt a kínkeserves folyamatot mutatja be, amelynek eredményeként nagy nehezen létrejött az MKP, ugyanekkor, mintegy mellesleg, e szövetkezett pártok koalíciója bukásának okaira is rámutat. Innen értelmezve nyeri el jelentését a cím is, mely a szorultságot, a muszájt, a kényszerű együttlétet hangsúlyozza a szabad együttélés helyett.

A munka három fejezetből áll: az elsőben három oral history interjú kapott helyet, a középső kronológiai sorrendben (és elsősorban az Új Szó c. napilap híreire támaszkodva) mutatja be a három pártból felálló új választási formáció nehéz születését, a harmadik pedig dokumentumértékű: közli az MKP alapszabályát (szlovákul; kérdés, volt-e egyáltalán magyar változata). Talán említeni sem kellene: ez a harmadik rész a legkevésbé izgalmas, de hát az alapszabályoknak már csak ilyen a természetük: kívül esnek az ábrázolás és az élményszerűség keretein. Hogy miért volt nehéz a szülés? Nos, érthető módon azért, mert mindhárom párt elsősorban a maga prioritásait tekintette elsődlegesnek s a maga politikai súlyát nagyobbnak, de sokáig a közös politizálás három fő lehetősége közt sem tudtak választani s zöldágra vergődni: az egyesülés, a koalíciókötés, vagy hogy a három párt az egyikük listáján indulna együtt. Végül az első lehetőség győzött, a három párt 1998. június 21-én az újonnan alakult MKP-ba lépve egyesült ezen a néven, de addig számos – és bizony többnyire eléggé pitiáner – nyilatkozatcsatát vívtak meg, nagy volt a helyezkedés, a reménybeli pozíciókért és az új alakulaton belüli szerepért. Jellemző, hogy az MPP csak egy nappal az MKP megalakulása előtt döntött úgy kongresszusán, hogy belép az új pártba, s ezzel csatlakozik a másik kettőhöz, akkor már a neki szánt legkisebb szereptől eléggé sarokba szorítva. Köteles Szabolcs a történteket utólag így foglalja össze: „A rekonstrukció megerősítette előzetes feltevésemet: a pártok önmaguktól nem egyesültek volna” – bár emlékezzünk rá: nemcsak a Mečiar által megváltoztatott parlamenti választási szabályok nyomásának köszönhető az MKP léte, ez volt a szavazóbázis akarata is. „A rájuk nehezedő külső kényszer – folytatja a szerző – préselte össze őket. […] Én a kutatásomból azt látom, hogy az egész egyesülési folyamatot számos – gyakran kicsinyes – nézeteltérés övezte. A három fél mindenféle ad hoc megegyezéseket kötve, egyik a másikát is megpróbálta kijátszani.” Szintén jellemző, hogy késhegyig menő csaták folytak az elnök, az elnökök személyéről és az elnökség összetételéről, nemkülönben a képviselőjelöltek helyéről az első húsz helyen, melyekről remélni lehetett, hogy a parlamentbe jutást eredményezhetik az illető jelöltnek: „a felek hosszadalmas egyeztetésbe kezdtek az alelnökök számáról és a választási lista első húsz helyének elosztásáról. Ez odáig fajult, hogy az MPP és az Együttélés hetekig tartó parttalan vitát folytatott a 16. helyről. Ez azért tragikomikus, mert végül a szövetségi párt csak 15 mandátumot szerzett” – jegyzi meg a szerző. (Négy évvel korábban kettővel több, 17 magyar képviselője volt a szlovák parlamentnek.)

A Nyertesek és vesztesek alfejezetben Köteles Szabolcs a kutatásait összefoglalva az alábbi eredményre jut: „A pártegyesülés nyertese az egykori MKDM. Erős pozíciójuk lett az új pártban, és ők adták a párt legbefolyásosabb emberét, az elnököt. Az MKDM sikeres taktikáját játékelméleti szemszögből is érdekes volna megvizsgálni. A folyamat elején nagyon jókor húztak egy váratlant, és onnan a kereszténydemokratáké volt az irányítás. Az Együttélés eleinte csak futott az események után. Majd következett az MKDM és az Együttélés külön egyezsége. A hónapokig tartó egyeztetések után nagyon kockázatos lépésnek tűnik a megállapodásokat az utolsó pillanatban az MPP hátrányára durván átalakítani. Mindezt úgy, hogy az MPP a folyamat elején az MKDM taktikai szövetségesének tűnt. Viszont az Együttéléssel kötött különalkuval végül az MKDM a koronaékszert, az elnöki posztot is meg tudta szerezni magának.” (Az MKP elnöke Bugár Béla lett, Duray Miklós pedig tiszteletbeli elnök. A szerző részletezi az új politikai tömörülés szerkezetét is: két – előzőleg nagyon fontosnak, utólag teljesen fölöslegesnek tűnő – platformja alakult a pártnak: az Együttélés és az MKDM képviselte keresztény-konzervatív-népi, az MPP pedig a polgári-liberális; az előbbi 80%-ban képviseltette magát a döntéshozó szervekben, az MPP 20%-ot kapott, a két platform elnöke (Csáky Pál és A. Nagy László) egyben elnökhelyettese is lett az MKP-nak; általános elnökhelyettesnek Duka-Zólyomi Árpádot nevezték ki; a hattagú alelnöki testületben mindhárom korábbi párt két képviselője kapott helyet; a párt elnökségét összesen tizenöten alkották.

A három terjedelmes interjú 2019-ben készült, a szerző Bugár Bélát, Duray Miklóst és Petőcz Kálmánt faggatta a húsz évvel korábbi eseményekről. (A sorban Bugár és Duray mellett A. Nagy Lászlónak lett volna helye, Petőcz ugyanis alelnöke volt, nem pedig elnöke az MPP-nek, de A. Nagy László ezek szerint vagy nem vállalta, vagy nem vállalhatta a beszélgetést.) Más-más kérdésekre válaszolnak, és természetesen eltérő véleménnyel vannak az akkori eseményekről. Köteles Szabolcs mindhárom interjú után tesz egy kis megjegyzést, eszerint Bugár Béla módosítás nélkül hagyta jóvá a vele készült interjút, Petőcz Kálmán apróbb módosításokkal, Duray Miklós módosításokkal. Ettől függetlenül a maga módján mindhárom beszélgetés autentikusnak tűnik. Aki a részletekre kíváncsi, vagy akit az izgalmas kérdések és válaszok bővebben érdeklik, az lapozza fel Köteles Szabolcs nagyszerű munkáját. Mely olyan nyelvezeten szólal meg, mely az átlagolvasót (tehát nem szakmabelit, nem politológust, történészt stb.) veszi figyelembe, s számos magyarázó lábjegyzettel, összefoglalóval és táblázattal ugyanazt a célt tartja szem előtt: a lehető legtöbb egykori és mostani magyar szavazó számára elmagyarázni, miért volt szükséges a Magyar Koalíció Pártjának létrejötte, az egységes politizálás, s ebből persze az is kitetszik, hogy a nem egységes kisebbségi politizálás ma már nem eredményez parlamenti képviselői helyet. Okos, tanulságos munka.

Csanda Gábor

Impresszum 2022/4

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t XXIV. évfolyam

Főszerkesztő: Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke: Öllös László

Tanulmányok

Liszka József:…távoli kürthöz a bálványt… A szakrális kisemlékek jelrendszereihez. Szimbólumok, attribútumok, ornamentumok, dekórumok
L. Juhász Ilona: Az 1968-as szovjet megszállás első napjainak emlékezete Rozsnyón. Egy civil halála és lövöldözés a Kras Szállodára
Simon Attila: A népbíróságtól az állambiztonsági szolgálatokig. Adalékok Varga Imre református püspök életpályájának a megítéléséhez
Lampl Zsuzsanna: Sajtó, televízió, rádió, internet. Részletek a szlovákiai magyarok 2021-es médiafogyasztásáról
Öllös László: Mi a nemzeti béke?
Máté György: Kinek hol a helye? Templomi székviták és más esetek mikrotörténeti tanulságai egy feledi református jegyzőkönyv alapján
Lakatos Judit: A nyíregyházi metodista gyülekezet története a kezdetektől a csehszlovák–magyar lakosságcseréig

Konferencia

Liszka József: Békaperspektíva vagy madártávlat? Gondolattöredékek egy konferencia margójára

Közlemények

A.Gergely András: Ahol a Gonosz kihajt, avagy mementó Dél-Szlovákiában
Balázs Géza: Utánzás vagy újraalkotás? Miként kreatív a gyermek és a diák? Tamás Ildikó „Adj netet!” című könyve kapcsán
Fülöp László: Ismertetés gradeci Stansith Horváth Gergely családjáról 1766-ból

Köszöntő

Liszka József: Az odafigyelő ember. A.Gergely András hetvenéves

Könyvek

Mészáros András: Keresztes Veronika: A Pozsonyi Jogakadémia története (1777–1914)
Bodnár Krisztián: Dóbék Ágnes (szerk.): Könyvek magántulajdonban (1770–1820)
Bodnár Krisztián: Szabó Ádám (szerk.): „Anyai nyelvünk pallérozása”. Teleki József, az ismeretlen nyelvújító
Csanda Gábor: Tóth László: Hagyomány és identitás. Tanulmányok és esszék a (cseh)szlovákiai magyar irodalomhoz 2006–2021

…távoli kürthöz a bálványt… A szakrális kisemlékek jelrendszereihez. Szimbólumok, attribútumok, ornamentumok, dekórumok

Néhai atyai barátomtól, a müncheni Vajda Lászlótól kaptam egykor egy verseskötetet: Fél korsó hiány. A Pécsett, 1980-ban a megjelent antológia négy (akkor) fiatal költő (Parti Nagy Lajos, Csordás Gábor, Meliorisz Béla, Pálinkás György) verseit tartalmazza, 1982-ben dedikálva, alighanem Csordás Gábor által Vajda Lászlónak: „Vajda tanár úrnak, a kitűnő és hatásos műfordításért barátsággal…” Vajda a dedikálás körülményeiről jó két évtized távolságában semmire nem emlékezett. Pedig a szöveg valamilyen müncheni felolvasóestre utalhat, ahol ezek szerint Vajda, nem állítanám, hogy rá jellemző módon, valamiféle tolmácsi, „műfordítói” szerepet is vállalt. A kötetben találhatóak apró korrekciók, a felolvasást segítő jelek, kivétel nélkül Parti Nagy Lajos verseiben. Egyik találkozásunk alkalmával megkérdeztem a szerzőt, mit tud erről a valószínűsíthető müncheni útról. Semmit. Aztán utódedikálta nekem is „ezt a nagyon régi és különleges példányt”. Mindezt azért hozom most szóba, jó nagy távolságból nekifutva az alább kibontandó témának, hogy érzékeltessem, milyen esetleges az emberi emlékezet, s mily vékony jégen araszolgatunk egy-egy jelenség meghatározása, magyarázata során. Egy kérdésre (jelen esetben egy dedikáció háttere megvilágítására) az egykori nyilvánvaló aktőrök sem tudtak érdemleges választ adni. S akkor mi meg próbálkozzunk olyan jelek, jelképek stb. értelmezésével, magyarázatával (vak harmonikásként távoli kürthöz a hajót kitalálni!), amelyeknek eredeti értelme a valóban távoli múlt ködébe vész. Mindamellett nem gondolnám eleve hamvában holt kezdeményezésnek az ilyet, kísérletet is lehet tenni, írni efféle esszét, de csak annak tudatában, hogy (egy másik nagyot, a nyelvész Pais Dezsőt idézve, aki etimológiai eszmefuttatásait olykor a következő, immár szállóigévé nemesedett mondattal zárta) „más megoldás is elképzelhető”.

1.

…ha minden problémáról azonnal eszembe jut,

hogy mások mit mondtak róla, és hol,

akkor nem fogok többé a kérdésen a magam fejével gondolkodni.

 

(Heller 2015, 7. p.)

 

Heller Ágnes gondolata kiválóan mutatja meg a filológus gúzsba kötöttségét. Amennyiben a vizsgált jelenség minden egyes szakirodalmi lenyomatát számba és figyelembe vesszük, akkor rossz esetben a keletkezett végeredmény, a szöveg hemzsegni fog a mindazonáltal, ezzel szemben, mindamellett, illetve, másrészt, viszont, noha, ellenben… típusú szavaktól, szófordulatoktól, miközben a végén valahogy mégiscsak „igazságot kell tenni”, s persze nagyon jól tudjuk, hogy örökérvényű igazság nem létezik. Viszont (és már helyben is vagyunk: viszont!) mégsem lehet csak úgy belecsapni a lecsóba, mégiscsak kellenek kapaszkodók, cölöpök, amikre támaszkodva, de legalábbis mutatva az ember saját véleményt fogalmaz meg. Nem gondolhatta (és nyilván nem is gondolta) ezt másképpen Heller Ágnes sem.

És hát azért van itt még valami. Egy másrészt. Gondoljunk bele, micsoda sziszifuszi küzdelem a miénk ezekkel a fránya forrásokkal és szekundér irodalommal! Esély nincs rá, hiszen fizikai képtelenség, hogy mindent elolvassunk (nyelvi korlátok!), áttekintsünk, megemésszünk (az idő, a határidők, de azon túlmenően az emberi élet záros keretei!), s a legvégén valami rendet teremteni, konklúziót levonni egyáltalán megkísérelhessünk. Mint tengerbe (melyik tengerbe?) merített (mekkora lyukú?) háló, amiben ez-az fennakad, de nyilván nem minden, s az sem mindegy, hogy hol (a part közelében? a nyílt tengeren? lagúnákban?) és mikor (hajnalban? rekkenő napsütésben? éjszaka?) merített a halász. Ha csak jelen témát, a szimbólumok problematikáját hozzuk példának, kétségtelen, hogy csakugyan parttalan a (szak)irodalma. Kizárólag saját polcomon bő kéttucatnyi könyvet foghatok kézbe, amelyek (magyarul, szlovákul, csehül, németül) a mindenkor rejtélyes jelképek elemzéseit, értelmezéseit, (bele)magyarázásait kínálják. És most a különféle enciklopédiák, lexikonok megfelelő címszavairól még nem is beszéltem. Ez pedig csak néhány homokszem a Szaharából, vagy hogy előbbi példánknál maradjunk csepp a tengerből. Ellenvethető, hogy de hát a cseppben köztudomásúlag ott a tenger! Igen, valamiféle ott van, csak melyik? A csendesen fodrozódó? a háborgó? a zavaros? a kristálytiszta vizű? Visszatérve az eredeti példához, a szimbólumok világához: esély nincs rá, hogy minden eredményt és „eredményt” megismerjünk, áttekintsünk. Na jó, a nagy számok törvénye alapján, egy bizonyos mennyiségű vélemény ismerete elvileg mégiscsak közelít a valósághoz. Ami viszont a természettudományokban működik (vajon?), nem biztos, hogy érvényes a humán diszciplínákra is, hiszen a „mintából” kimaradhat egy olyan szempontot felvillantó közlemény, amely adott esetben az összes eddig ismertet felforgathatja. Legalább két variánsa ismeretes annak a metaforának, amely egy nyilvános fürdő öltözőfülkéje deszkaoldalába, vagy egy futballpálya deszkapalánkjába fúrt lyukon keresztül leskelődő kamaszok látómezőjének behatároltságához hasonlítja a világról szerzett ismereteink távlatosságát. Vagy inkább: távlattalanságát. Nos, a példa jelen esetben is érvényes. Csak annyit érzékelhetünk, amennyit a szűkebbre vagy tágabbra, de a dolog természetéből adódóan inkább szűkebbre fúrt nyílás keretei lehetővé tesznek. A „tudósok”[1] (tudatosan vagy öntudatlanul) szeretnek a mindentudó alakjában tetszelegni, amiben, sajnos, nem áll módomban kollegiális lenni. Korlátainkat be kell látni és ismerni, s ez (felfogásom szerint) semmit nem von le egy adott írás értékéből. Amennyiben gondok lehetnek a szöveggel, akkor az nem az ilyen egyenes beszéd. Szerintem.

A következőkben tehát, a filológiai teljesség igénye nélkül,[2] néhány, az alcímben jelzett jelenséget (illetve fogalmat) kísérlek meg tisztázni. Látszólag többé-kevésbe világosan el lehet különíteni ezeket egymástól, miközben a vonatkozó irodalom számomra elérhető szegmentumát olvasva lehet, hogy mégsem olyan egyszerű a helyzet? Az alábbiakban először távolabbról indítva a jelzett négy fogalom (a szimbólum, attribútum, ornamentum és dekórum) általános körülírására, meghatározására teszek kísérletet, majd a következőkben egy konkrét motívum, a szőlőinda, szőlőfürt, szőlőtő motívuma példáján próbálom meg a korábban meghatározottakat aprópénzre váltani.

2.

Csak bot és vászon,
de nem bot és vászon,
hanem zászló.

Mindíg beszél.
Mindíg lobog.
Mindíg lázas.

(Kosztolányi Dezső)

Megelőlegezve a később kifejtendőket a vizsgálandó fogalmakat két csoportba osztva, először a véleményem szerint szélesebb érvényességű ornamentum és dekórum, majd a szűkebb jelentéstartamú szimbólum és attribútum értelmezésére teszek kísérletet. Hangsúlyozom, hogy az egymásutániság vagy az egymásból következés nem feltétlenül érvényes a vizsgált jelenségekre.

Az ornamentum tűnik a legszélesebb jelentéstartalommal bíró fogalomnak. Maga a szó a latin orno (= ékesíteni, díszíteni) igéből származik. A belőle képzett hasonló jelentésű főnevek az ornamentum, a németesen csonkított ornament. A 19–20. század fordulója után „lábrakapott ornamens teljesen rossz, lehetetlen képzés”. (Tafner 1915, 209. p.) A szak- és a köznyelv ornamentum alatt általában valamilyen használati tárgyon, épületen stb. ábrázolt, olyan, olykor valószerű, máskor a növény- vagy állatvilágra, geometrikus előképekre visszavezethető, többé-kevésbé stilizált díszítményt, díszítménysort ért, amely a tárgynak célját, rendeltetését is kifejezheti, s adott esetben bizonyos jelképes üzenet hordozója is lehet. Utóbbit, mivel jómagam is ezt az álláspontot képviselem, külön is hangsúlyozom. Noha sok esetben igaz lehet (főleg az ún. népművészetben), hogy az ornamentum tartalmilag kiüresedett díszítőelem, ez (hangsúlyosan a jelen vizsgálódásaink fókuszában álló szakrális művészet, jelesen a szakrális kisemlékek esetében) egzakt módon nem bizonyítható. Számos példáját lehet hozni olyan ábrázolásoknak, amelyeknek eredeti jelentését, üzenetét a mai (átlag)szemlélő jóllehet már nem képes dekódolni, viszont nem állíthatjuk, hogy a készítésük idejében is ez lett volna a helyzet. Marosi Ernő az ornamentum széles körű bemutatására vállalkozó szócikkében bemutatja a póniki plébániatemplom 1500 körül készült szentségtartó fülkéje keretelését, amely két oldalról kinővő, majd fent összeboruló, fürtökkel terhes szőlőtöveket és -indákat ábrázol. Az elhelyezés okán teljes biztonsággal állíthatjuk, hogy ez a motívum ne célzatos lett volna, és cáfolhatjuk, hogy mindössze díszítőelemként került volna az alkotásra. (Marosi 2011, 223. p.) Jelentéssel (ha úgy tetszik: üzenettel) bíró ornamentumról (leszűkítve: szimbólumról), nem pedig dekórumról van tehát szó.

Utóbbi, a dekórum (ami a latin decorum-ból jön, és díszt, díszítményt, érdemrendet, kitüntetést jelöl), sok szerző szerint az ornamentumtól megkülönböztetve inkább elvont, öncélú díszítményként fogható föl, míg mások voltaképpen egymás szinonimáinak tekintik őket. A fentiekből egyértelmű, hogy magam is az előbbi, megkülönböztető állásponton vagyok, miközben nyilvánvaló, hogy lehetnek átfedések. A kereszt motívumáról olykor eldönthető, hogy a díszítésen kívül van-e (volt-e) külön üzenete, máskor viszont nem.

A másik, némileg szűkebb jelentéstartományú kifejezéspár egyike, a szimbólum, görög eredetre vezethető vissza. A szümballein (= összeegyeztetni) igéből képzett szümbolon eredeti jelentése odaállítás, melléállítás, közeledés, ráismerési jel. „A görögök használatában a kifejezés azt a felismerési eszközt jelentette, melyet úgy képeztek, hogy egy tárgyat – legtöbbször egy ércpénzt – szabálytalanul két darabra törtek, az egyik darab tulajdonosa a másik birtokosával felismertette magát a két töredék összeillesztésével.” (Santarcangeli 1972, 318–319. p.) Átvitt értelemben aztán a szümbolon (szimbólum) kifejezéshez már az antikvitásban különféle jelentéstartományok ragadtak, köztük a mai értelemben vett jelkép is. Ez a görögöknél például az istenek megkülönböztető jelvényeit is jelentette, amit aztán később a latin attributum pontosított, illetve (idővel) szűkített. (Szerdahelyi 1992, 302. p.) Noha „a szimbólum minden meghatározási szándéknak ellenáll”, hogy ismét Paolo Santarcangeli szellemes előadására utaljak (Santarcangeli 1972, 321. p.), valamit mégiscsak kell mondani, ezért alaposan leegyszerűsítve a kérdést, a szimbólumot tehát valamely jelenség képileg megfogalmazott, általánosító lenyomata, viszonylag könnyen értelmezhető jelképeként lehet felfogni. A jel és a jelkép, különben indokolt, különbségtevés kifejtésétől helyszűke miatt most tekintsünk el. Fontos szempont, ahogy Dávid Katalin megfogalmazta, miszerint „…a jelkép mindig túlmutat önmagán, nem róla van szó, hanem arról, amire utal” (Dávid 2002, 7. p.), magyarán, többet fejez ki, mint amit maga a jelképnek felhasznált tárgy, annak ábrázolása önmagában jelentene. Lásd a jelen alfejezet mottójául szolgáló gyönyörű Kosztolányi-sorokat! Mindebbe én azt is beleérzem, hogy egy adott ábra (objektum, motívum) szimbólumértéke, jelentése a kontextustól, a helyi jelentés-tértől sem független.[3] A királyi korona emberi fejen például a hatalmat, boldogságot szimbolizálja. Párnán elhelyezett s valaki által valakinek átnyújtott korona a hatalom, a fennhatóság átadását jelenti, míg a földön heverő, esetleg láb alatt levő királyi korona a világi hívságok megvetését, az alázatot fejezi ki. Tövises indákkal behálózott korona a hatalommal járó mérhetetlen terhek jelképe és így tovább. (vö. Henkel–Schöne 1996, 1258–1265. p.)

Sándor Iván, igaz, nem tudományos definícióként, hanem egyik regényén végighúzódó alapvetésében valami hasonlót mond, mint Dávid Katalin, de bizonyos értelemben azon túllépve, hiszen azt állítja, hogy „a tárgyak olyan jelek, amelyek túlmutatnak önmagukon”. (Sándor 2018, 199. p.) Ez a szakrális kisemlékekre szinte par excellence érvényes, hiszen azok, miközben számos jel, jelkép, attribútum hordozói, önmagukban is jelek, térben és időben. Itt említendő továbbá a jelnek készült és akként is funkcionáló, valamint az eredendően nem jelnek szánt, idővel mégis azzá minősült objektumok problematikája. Előbbire konkrét példát szinte nem is kell mondani, az utóbbira viszont lehet egy régi, eredeti funkcióját elveszített ártézi kút, vagy egy öntöttvas pumpás kút, gémeskút, malomkerék stb., amelyek bizonyos körülmények együtthatása nyomán szimbolikus jelentőségre tettek szert, s valóban önmagukon túlmutatva jelképeznek valamit. Természetesen nem feltétlenül ugyanazt. Egy, a település peremén, patakparton felállított malomkő egykori malom, tágabb értelemben a térség (talán elhalványult) régebbi gazdálkodási berendezkedésének emlékét őrzi, míg a Szent Flórián társaságában ábrázolt malomkő a későbbi szent mártírhalálának körülményeire utal.

A szimbólumokat érdemes megkísérelni tagolni, mégpedig a bibliai eredetűekre vagy vonatkozásúakra (azon belül Ó- és Újszövetség), kifejezetten vallási hátterűekre, valamint általánosakra, a profán életben is helyet kapó szimbólumokra. Ismételten hangsúlyozni kell viszont, hogy ugyanaz a motívum más-más összefüggésrendszerben is felbukkanhat, és szimbólumként nem feltétlenül pontosan ugyanazt jelöli. Könnyű belátni, hogy egy nyilvánosház fényreklámjaként villódzó szív-motívum nem ugyanazt jelképezi, mint az esküvői rekvizitumokon felbukkanó szív, vagy a szív formájú sírjelek üzenete (miközben azok jelentése történetileg is változhat) más, mint a Hétfájdalmú Szűzanya hét tőrrel megsebzett szíve.

A legutóbbi példa át is segít bennünket a negyedik jelenségcsoportba tartozó attribútum-hoz, ami voltaképpen szintén szimbólum, de egy adott (általában mitológiai) személy identitásának kifejezője. A latin attribuere (= részesíteni, tulajdonítani) szóból vezethető le. A görög isteneket jelképek (Zeuszt a villám, Poszeidónt a szigony, Démétert a gabonakalászok stb.) különböztették meg egymástól. A római istenek nagyjában-egészében a korábbi görög előképeket másolták, majd a kereszténység a szentjei megkülönböztetésére alkalmazott, immár attribútumnak nevezett jeleket. Ebben a körben, durván leegyszerűsítve beszélhetünk általánosabb attribútumokról, amely több, hasonló sorsú szentet is jegyez (pl. a mártírhalált [is] kifejező pálmaág megjelenhet Alexandriai Szent Katalin, Szent Lúcia, Nepomuki Szent János vagy Szent Tekla ábrázolásain), valamint többé-kevésbé egyedi attribútumokról (pl. Szent Flórián kezében a sajtár, dézsa, ritkábban amfora). A szimbólum és az attribútum egymáshoz való viszonyával kapcsolatban megjegyzendő, hogy míg az azonos (vagy nagyjából azonos) jelentésű szimbólumok egymással voltaképpen felcserélhetőek, az attribútumok általában nem válthatóak ki mással. Jóllehet nem minden szituációban, de a szív mint a szerelem, szeretet jelképe például helyettesíthető almával, jázminnal, Ámor-figurával, galambpárral stb., viszont a szív mint attribútum, teszem azt a Fájdalmas Szűzanya vagy Medárd püspök esetében nem váltható ki más szimbólummal.

Ha a négy, fentebb vázlatosan bemutatott fogalom egymáshoz való viszonyát próbáljuk értelmezni, megérteni, akkor meglátásom szerint az ornamentum értelmezhető valamiféle, a jelentéstől, üzenettől, funkciótól független ábrázolásként,[4] tehát ez tekinthető a legnagyobb halmaznak. Ezen belül helyezkednek el a jelképek (szimbólumok) és a jelentés nélküli, mindössze díszítőelemként funkcionáló dekórumok. Miközben a szimbólumok részét képezik az attribútumok (ahogy fentebb már utaltam rá: minden attribútum egyszersmind szimbólum, de nem minden szimbólum attribútum), és bizonyos alakulási folyamat során a szimbólumok kiüresedhetnek, s jelentéstartalom nélküli, tiszta díszítőmotívumokká, dekórumokká válhatnak.[5] Egyelőre csak elméletileg tudom kijelenteni, hogy adott esetben tartalom nélküli dekórumok is átalakulhatnak szimbólumokká. Sematikusan ábrázolva ez valahogy így nézhet ki:

 

3.

 

…mindenhol dúsan csüngtek a fürtök…

(Homérosz: Dionüszoszhoz)

A továbbiakban egy konkrét példa, a szőlő (szőlőtő, -inda, -fürt) ábrázolásait, jelentés- és funkcióváltásait kísérlem meg, korlátozott mennyiségű irodalomra támaszkodva áttekinteni. Az antikvitásban, talán keleti gyökerekből táplálkozva a görög Dionüszosz alakjához kapcsolódik a szőlő. A mítosz alapján a felnőtté cseperedett félisten, Dionüszosz szőlőt ültetett, bort készített és erre megtanította az emberiséget. Fokozatosan, noha nem zökkenőmentesen Attikában, majd a környező területeken is gyökeret vert, megerősödött és felvirágzott a kultusza. Témánk szempontjából nem szükséges a személyéhez kapcsolódó egész szövevényes és talányos narratíva-komplexumot tárgyalni. (vö. Németh–Ritoók–Sarkady–Szilágyi 2006, 394. p.) Csupán egy mozzanatot szeretnék kiemelni, amelynek képi megfogalmazása is van, s ahol a szőlő mint jelkép (sőt, talán attribútum) tanulságosan tetten érhető. A történetet az egyik homéroszi Dionüszosz-himnusz alapján Kerényi Károly és Trencsényi-Waldapfel Imre is elmeséli. (Kerényi 1967, 273–274. p.; Trencsényi-Waldapfel 1983, 180–181. p.) Sűrítve a következőkről van szó. A tengerparton tartózkodó fiatal, bíborköpenyes Dionüszoszt, mivel királyi sarjnak nézik, busás váltságdíj reményében kalózok ejtik foglyul. A hajón több csoda is történik vele: először is nem tudják megkötözni, a kötelékek minduntalan lehullanak róla, majd ambróziaillatú bor lepi el a bárkát. A továbbiakban pedig 

…a vitorlatetőn szétterjedt nyomban a szőlő,

itt meg amott, mindenhol dúsan csüngtek a fürtök,

s árbocukon feketén kígyózva szaladt a borostyán…[6]

 

A fedélzeten megjelent oroszlán és medve kergette rettegésbe, majd a vízbe, ahol delfinekké változtak, a megrémült legénységet.

A történetnek a megszólalásig pontos, s mivel sokat publikált, közismertnek is remélhető képzőművészeti lenyomata van, mégpedig a neves athéni fazekasmester és vázafestő, Exékiasz Kr. e. 530 körül készült, jelenleg a müncheni Állami Antik Gyűjteményekben (Staatliche Antikensammlungen) található, fekete alakos csészéje, amely belsejében (képzavarral: szinte szó szerint úgy, ahogy azt Homérosz megénekelte) Dionüszoszt ábrázolja a szőlővel behálózott hajó fedélzetén, delfinekké változott elrablói között. (vö. Trencsényi-Waldapfel 1983, 358. p.)

1. kép. Dionüszosz szőlővel behálózott hajó fedélzetén, delfinekké változott elrablói között Exékiasz Kr. e. 530 körül készült csészéjén. (Forrás: Németh–Ritoók–Sarkady–Szilágyi 2006, 236. p.)

Krisztus előtt az 5. században már Bachus alakjához kapcsolódva a rómaiakhoz is átkerült kultusza.

A szőlőtő, -inda, -fürt motívuma az Ószövetség szövegeiben, jelesen Mózes első könyvében, Noé történetének részeként jelenik meg először: „Nóé elkezdte a földet művelni, és szőlőt ültetett.” (1Móz 9,20) Több más említést most figyelmen kívül hagyva az mindképpen megemlítendő, hogy a Bibliában a saját szőlőjét enni vagy alatta ülni a béke és a jólét képes kifejezése. A Királyok második könyve megfelelő szakasza például így szól: „Ne hallgassatok Ezékiásra, mert ezt üzeni Asszíria királya: Adjátok meg magatokat, és jöjjetek ki hozzám! Akkor mindenki a maga szőlőtőkéjéről és fügefájáról ehetik, és mindenki a maga kútjának a vizét ihatja…” (2Kir 18,31) Zakariás próféta könyvében hasonló, metaforikus összefüggésben jelenik meg a szőlő: „…egy napon eltörlöm ennek az országnak a bűnét. Így szól a Seregek Ura: Azon a napon meghívja majd egyik ember a másikat a szőlőjébe és a fügefája alá.” (Zak 3,9–10)

A Keresztyén bibliai lexikon szócikke szerint „a szőlő azonban nem csak a gyümölcsöt, hanem azt a földterületet is jelentheti, ahol azt termesztik. (Ézs 5,1; Mt 20,1). Ez a szőlőskert, vagy maga a szőlő a prófétáknál gyakran Izráel szimbóluma. (Ézs 5; Jer 2,21; Ez 17,6; Hós 10,1) A Heródes által építtetett templom bejárata felett egy nagy arany szőlőfürt volt elhelyezve.”

A Számok könyve tudósítása alapján azok a hírszerzők, akiket Mózes Kánaán felderítésével bízott meg, hatalmas szőlőfürttel tértek vissza, s a kánaáni bőséget jelző gyümölcsöt a vállukra vetett boton szállították:

Amikor Mózes útra bocsátotta őket Kánaán földjének kikémlelésére, így szólt hozzájuk: „Menjetek végig az ország déli részén, aztán kapaszkodjatok fel a hegyre, és nézzétek meg, milyen az ország és a nép, amely lakja, erős-e vagy gyenge, kevés-e vagy sok, milyen az ország, ahol él, jó-e vagy rossz, s milyenek a városok, amelyeket benépesít, nyitott tábor vagy erődítmény módjára épültek-e, végül hogy áll a dolog a földjével, kövér-e vagy sovány, nőnek-e rajta fák vagy sem. Szedjétek össze minden erőtöket, s hozzatok a föld gyümölcséből is néhányat magatokkal.” Épp a szüret kezdetének volt az ideje. Elmentek hát, és kikémlelték az országot Cin pusztájától a Hamatba vivő út elején fekvő Rechobig. Áthaladtak a déli országrészen és elértek Hebronba, ahol Enak leszármazottai, Achiman, Sesai és Talmai éltek. [Hebron ugyanis hét évvel előbb épült, mint az egyiptomi Tanisz.] Amikor Eskol völgyébe értek, levágtak egy szőlőfürtöt a szőlővesszővel együtt, ezt kettesével egy boton vitték, aztán néhány gránátalmát és fügét is (szedtek). Azt a helyet Eskolnak nevezték arról a szőlőről, amelyet Izrael fiai leszedtek.

(Szám 13,17–24)

A középkori teológia a szőlőfürtöt Krisztus-szimbólumként, a két hírvivőt pedig az Ó- és az Újszövetség képviselőjeként értelmezték. Csak egy gyönyörű, egészen korai (1181) képi megfogalmazására, Nicolaus de Verdun klosterneuburgi oltárképének, ami magában egy lélegzetelállítóan szép Biblia pauperum, szóval a zománcképegyüttesnek erre, a hatalmas szőlőfürtöt cipelő két hírnököt ábrázoló alkotásra utalok, aminek körbefutó, latin nyelvű felirata a fentebb említett Krisztus-szimbolikára vonatkozik: Vecte crucis lignum botro Christi lege signum.[7] A (ritkábban) kánaáni követjárás néven is emlegetett motívum szakrális és profán térben is viszonylag nagy népszerűségnek örvend. Református templomaink festett mennyezeti kazettáin is előfordul. Módszeres kutatás nélkül most egy-egy „szélső pont”, a kárpátaljai Técső[8] (1748), valamint a baranyai Patapoklosi[9] (1794) református templomának az ábrázolásait említem.

2. kép. Mózes, szőlőfürtöt cipelő hírnökei a klosterneuburgi oltárképen. (Forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/6/69/Verduner_Altar_Weintraube.jpg)

3. kép. A kánaáni követjárás az 1794-ben épült református templom egyik festett kazettáján. Patapoklosi. (Kisgyörgy Éva felv., 2021)

5. kép. A település bortermelő jellegét hirdető szobor a városka Borpiac terén. Poysdorf. (Forrás: https://mapio.net/pic/p-108739271/)

Profán környezetben általában a szőlőtermesztés, bortermelés szimbóluma, cégérszerűen borozók homlokzatán (példaként álljon itt a tiroli Kufstein), de présházakon, az egykori borpiacokon, a település szőlőtermesztő jellegét hangsúlyozandó, szobrok, falfreskók formájában is tetten érhető (Bozen, Kőszeg, Medgyes, Poysdorf, Stuttgart).

Tudomásom szerint (de ez a tudás nyilván behatárolt) a magyaron kívül legalább a szlovák, a cseh és a német[10] nyelvterület szüreti felvonulásainak kedvelt zsánerjelenete a vállukon tartott rúdról lecsüngő mű vagy természetes szőlőfürtfüzér. A csehországi Karlštejn történelmi játékainak rendszeresen felbukkanó látványossága a hatalmas mű szőlőfürtöt cipelő lányok (vagy legények) alakja.

6. kép. Szüreti felvonulás jelenete a helyi szőlőművelést jelképező hatalmas szőlőfürttel. Karlštejn na Berounsku, 2003. (Forrás: Langhammerová 2004, 171. p.)

7. kép. Fiatal férfiak által vállon cipelt szőlőharang, a szüreti felvonulás jelképe. Badacsony. (Mészáros Annarózsa felv., 2021. Forrás: https://likebalaton.hu/telepules/badacsonytomaj/hireink/a-leghosszabb-szureti-felvonulas-var-badacsonyban-256485/)

Mivel már érzem, hogy a tanulmány terjedelmi kereteit kezdem feszegetni, éppen csak érintőlegesen jelzem, hogy amíg az antikvitásban Dionüszosz (és Bacchus) szimbóluma (attribútuma) a szőlő volt, az újkori népi kultúrákban már magának Bacchusnak a szüreti felvonulásokon megjelenő alakja szimbolizálja a szőlőt, a szőlő- és a borkultúrát. Bizonyítják ezt az alakoskodó felvonulások Bacchus-figurái Bazintól Tokaj-hegyalájáig. (vö. Ujváry 1997, 222–224. p.)

Csokonai Vitéz Mihály 1795-ben íródott tréfás verse Bacchushoz, amelyben voltaképpen a Szent Orbán-kultusz bizonyos elemeinek az előképeit (párhuzamosságait?) is bemutatja:

Bacchus. Atyám.
Minekutána.
A. Szőllőknek. Nagyobb. Részét.
A. Jég. Elverte.
Én. Furtmintházi.
Tarcali. Szőllősgazda.
Néked. Szentelem. Ezt.
A. Te. Eleven. Képeddel. Megékesíttetett.
Öreg. Kancsót.
Minthogy. Belőle.
Amint. Szoktam.
Sokat. Nem. Ihatok.
Keveset. Nem. Akarok.

Visszatérve a Szentíráshoz, az Újtestamentumban az egyházatyák Máriát szőlőtőhöz hasonlították, amely Krisztust mint gyümölcsöt teremte. (Seibert 1986, 296. p.) Jézus önmagára vonatkoztatja a szőlő képét, amely a gazdához (Istenhez) való viszonyulásában egyedül igaz, valódi szőlőtő:

Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlősgazda. Azt a szőlővesszőt, amely nem terem gyümölcsöt énbennem, lemetszi; és amely gyümölcsöt terem, azt megtisztítja, hogy még több gyümölcsöt teremjen. Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet szóltam nektek. Maradjatok énbennem, és én tibennetek. Ahogyan a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok énbennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni. Ha valaki nem marad énbennem, kivetik, mint a lemetszett vesszőt, és megszárad, összegyűjtik valamennyit, tűzre vetik és elégetik.

(Jn 15, 1–6)

Erre az összefüggésre utalnak a katolikus templomok oltárain (egyéb berendezési tárgyain) fölbukkanó szőlőfürt-, szőlőinda ábrázolások, de ugyanide vezethetők vissza a papi stólákon megjelenő szőlőfürtmotívumok, és a Mária-oszlopok szőlőindás, szőlőfürtös díszítése mind-mind ebben a körben mozognak. A szimbólumokban kevésbé gazdag református egyházművészetben Takács Béla szerint a szőlőfürtöt és a kalászt általában együtt ábrázolták, első előfordulásai 18. századi úrasztali terítőkön fordul elő. (Takács B. 1986, 102–104. p.) Szőlőfürt önállóan is megjelenhet, mint például egy, az 1700-as évek elején habán fazekas által készített ládbesenyői úrasztali korsón. (Takács szerk. é. n., 41. p.) A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Gyügye festett kazettás mennyezetének szőlőfürt-ábrázolása (1767) is alighanem ilyen üzenet hordoz. Itt, noha szakrális térben mozgunk, alighanem a szimbólum és a dekórum határmezsgyéjére keveredtünk. Nehéz ezt persze eldönteni, hogy az adott motívum az alkotó szándékai szerint mit akart jelenteni, hogyan tekintettek rá a korszak templomlátogatói, s milyen üzenetet hordoz, továbbá ez az üzenet célba ér-e napjaink embere vonatkozásában. Olykor talán egyértelmű (?), hogy egy kiüresedett szimbólum egyszerű díszítőelemmé dekórummá válik. A szászországi Pirna evangélikus temploma gyönyörű festett kazettás mennyezetének szőlőfürtmotívumai olyan helyeken és olyan kontextusban jelennek meg, ahol semmilyen jelképi értelmét nem lehet felfedezni, viszont a reneszánsz növényornamentikájába könnyedén illeszkedik… (Sturm 2005) 2019-ben a nürnbergi állami levéltár gyűjteményében található, festéssel díszített oklevelekből nyílt kiállítás. A gazdagon illusztrált kísérő katalógusból egyrészt az tetszik ki, hogy a viszonylag gyakori növényi és virágmotívumokból álló széldíszítmények közt szőlőinda, szőlőfürt csak elvétve akad. Az egyik, egy 1360-ból származó, húsz püspök által jegyzett búcsúlevél az illusztrációk vonatkozásában viszont tanulságos. Az iniciálé és a fejléc figurális ábrázolásai által üresen hagyott mezőket szőlőfürtökkel terhes szőlőindák töltik ki. Noha vallási tartalmú, az egyházi hatóságok által kiadott oklevélről van szó, az oklevél bemutatói és értelmezői (Gabriele Bartz és Markus Gneiß) az ábrázolást dekorációként értelmezik. (vö. Sauer szerk. 2019, 167–168. p.) Jómagam nem vagyok benne biztos, hogy a készítőt eredetileg valóban kizárólag díszítő szándék vezette volna.

A direkt szakrális összefüggéseket egy kitérő erejéig elhagyva megjegyzendő, hogy ennek a szimbólumnak is lehetnek fokozatai. A szőlőfürt, szőlőinda elsődleges jelentésein túlmenően egy présház falára, borászat ajtajára applikálva is tekinthető szimbólumnak, hiszen azt jelzi, hogy abban az épületben valamiféle, a szőlővel, borral való foglalatosság zajlik (ebben az összefüggésben gyakran megjelenik egy borosüveg is, kétoldalról egy-egy pohárral). Fentebb már érintettem, ótestamentumi előképre hivatkozva, hogy szőlőtermesztő, bortermelő térségek jelképeként jelenhet meg a szőlőfürt. Szekszárd szimbóluma a szőlőfürt, ami a várost uraló emelkedésen fémkonstrukciós szobrászati alkotásként jelzi a város bortermelő jellegét.[11] Ugyanebbe a kategóriába tartoznak a szőlőtermesztő falvak pecsétjének, címerének vissza-visszatérő motívumai: a szőlőfürtökkel terhes szőlőtőke, vagy csak a szőlőfürt, ami elsődlegesen a helyi gazdálkodási specializációra utal, noha olykor kiolvasható a bibliai vonatkozás is. Budaörs régi pecsétnyomóján egy feszületre kétoldalról ráfutó szőlőfürtös indák láthatóak. Kovács József László írásában (Miért függ szőlőfürt a budaörsi pecsét keresztjén?) meggyőzően vezeti le a szimbólum bibliai gyökereinek a konkrét szőlőtermesztő tevékenységhez idomított kapcsolódásait.[12] A településcímerekben gyakorta megjelenő szőlőmotívum is ebbe a (kettős) képzetkörbe sorolható.

Nem kell viszont hosszasan érvelni amellett, hogy a szimbólumnak ez utóbbi formái azért alapvetően meglehetősen távolra kerültek (pontosabban ott soha nem is jártak) a fentebb tárgyalt teológiai gyökerű szimbólumvilágtól. A székely kapukon felbukkanó szőlőmotívum, ha akarom, határesetnek minősülhet, noha közelebb van a dekórumhoz. Van egy, hosszú évekkel ezelőtt egy német bolhapiacon vásárolt finom díszítésű kávéscsészém, amelynek szegélye alatt apró szőlőindák futnak körbe. Ez a motívum nyilvánvalóan nem hordoz semmiféle utalást az eszköz használati körére, kifejezetten esztétikai célzattal, dekórumként jelenik meg a szőlőinda. Borosbokályok szőlőmotívumai ellenben kifejezetten utalnak az adott tárgy funkciójára.

Az adott jel, jelkép, miközben önmagában jelez valamit, a térbeli elhelyezkedés komponensei okán is különféle jelentéssel bírhat. Itt talán érdemes megkülönböztetni a szűkebb és a tágabb teret. Szűkebb tér alatt azt értve, hogy az adott motívumhordozón, objektumon belül a kompozíció szempontjából milyen helyen, milyen kompozíciós rend részeként szerepel a motívum. A posztamensen körbefutó indákról lecsüngő szőlőfürtök jelentése nyilván nem teljesen ugyanaz (noha hasonló!) mint a Szűzanya ölében helyet foglaló kis Jézus kezében,[13] s pláne nem az, ha egy hasonló szőlőfürtöt egy Szent Orbán-szobor kompozíciós keretében, a szent kezében tartott könyvre helyezve látjuk. És végképp más az üzenete, ha a szőlőfürt egy település címerében található…

8. kép. Szűz Mária-szobor posztamensén körbefutó inda, szőlőfürtökkel. Egyházgelle, 1689 (Liszka József felv., 2021)

10. kép. Szent Orbán kezében tartott könyvre (Biblia?) helyezett szőlőfürt. Szőgyén, 1792 (Liszka József felv., 1994)

11. kép. A helyi szőlészeti tradíciókra utaló szőlőfürtök a település címerében, Kisújfalu.

Bartha Eleknek igaza lehet, amikor a környezeti adaptáció egyik példajaként azt érzékelteti, s itt térek át a tágabb tér, szélesebb környezet szerepének tárgyalására, hogy egy zalaegerszegi szőlőhegyi feszület posztamensén látható „szőlő ornamens” a szőlőheggyel, a szőlőterméssel hozható kapcsolatba, s maga a feszület annak mágikus védelmét jelezheti.[14] Ugyanez a szimbólum egy „semleges” helyen felállított feszületen nyilván más képzetet kelt a szemlélőben. Az ún. gyetvai feszületek szárának szinte kötelező motívuma a szőlőfürt, -inda. (Liszka 2021, 476. p.) Ezek a feszületek szinte soha nem szőlőhegyen állnak (alighanem temetői sírkeresztekből alakultak ki), a szóban forgó szimbólum jelentése is a bibliai előképekre vezethető vissza, noha a kérdésre, hogy e szimbólumok mennyire illeszkednek egy élő hagyományba, legfeljebb vállvonogatva tudnék valamit mondani…

A Magyar katolikus lexikon közöl egy lokalizálatlan Szent Orbán-szobor-lábazatot (a képen a szőlőpatrónus alakja nem látható), amelyen hasonló szőlőfürtmotívumok figyelhetőek meg (Diós 2008, 457. p.), mint a Bartha Elek által Zalaegerszegből publikált feszület posztamensén. (Bartha 2017, 43. p.) Nota bene: ez utóbbi, zalaegerszegi objektum esetében sem látható maga a feszület, csupán a lábazat, tehát a két objektumrészlet elvileg akár fel is lenne cserélhető. Nos, a szőlőfürt vajon csak abban az esetben Szent Orbán attribútuma, amennyiben a könyvre helyezve a kezében tartja? A posztamensen megjelenő szőlőfürtmotívum nyilvánvalóan szimbólum, de tekinthető-e Orbán attribútumának?

4.

A fenti kísérlet egy fogalombokor (szimbólum, attribútum, ornamentum, dekórum) definiálását, egymáshoz való viszonyának meghatározását célozta meg. Annyi nyilvánvaló, hogy a valamilyen szinten egy tőről fakadó fogalmak két csoportba oszthatók: az egyik (szimbólum és attribútum) valamilyen jelentéstartalommal bír, a másik (az ornamentum és dekórum) pedig alapvetően díszítményként funkcionál. Mindez nem jelenti azt, hogy ezek között ne lenne átjárás, s egy adott ábra bizonyos esetben ne lehetne valaminek a szimbóluma vagy attribútuma, más esetben meg ne jelentéstartalom nélküli ornamentum vagy dekórum formájában bukkanhatna föl. Konkrét példaként a szőlőtő, szőlőinda, szőlőfürt motívumának színeváltozásait mutattam be szakrális és profán környezetben, a szimbólum és a dekórum által kijelölt vonal különböző állomásain ingázva.

Irodalom

Brückner, Wolfgang 2013. Bilddenken. Mensch und Magie oder Missverständnisse der Moderne. Münster – New York – München – Berlin, Waxmann /Beiträge zur Volkskultur in Nordwestdeutschland, 122./

Buganová, Klaudia 2005. Ochranné a kresťanské symboly na objektoch ľudovej architektúry. Historica Carpatica 36, 71–96. p.

Danglová, Oľga 2001b. Dekor – symbol. Dekoratívna tradícia na Slovensku v európskych kontextoch. Bratislava, VEDA vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied.

Dávid Katalin 2002. A teremtett világ misztériuma. Bibliai jelképek kézikönyve. Budapest, Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója.

Der Kleine Pauly 1979. Lexikon der Antike 1–5. Auf der Grundlage von Pauly’s Realencyklopädie der classischen Altertumswissenschaft unter Mitwirkung zahlreicher Fachgelehrter bearbeitet und herausgegben von Konrad Ziegler, Walther Sontheimer und Hans Gärtner. München, Deutscher Taschbuch Verlag.

Diós István 2008. Szőlő; szőlőfürt; szőlőtő. In Magyar katolikus lexikon XIII. Diós István főszerk. Budapest, Szent István Társulat, 457-460.; 460; 464. p.

EAS 1995. Encyklopédia ľudovej kultúry Slovenska 1–2. Botík, Ján – Slavkovský, Peter szerk. Bratislava, VEDA.

Eisler János 2017. Ornamens, ornamentum: dísz, díszítés, díszítettség. Vázlat egy készülő tanulmányhoz. Magyar Művészet 5/2, 24–31. p.

Engemann, Josef 1997. Deutung und Bedeutung frühchristliche Bildwerke. Darmstadt, Primus Verlag.

Frutiger, Adrian 20112. Der Mensch und seine Zeichen. Wiesbaden, Marix Verlag.

Gazda Klára 2000. Keresztény jelképek a népi díszítőművészetben? Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 8. Czégényi Dóra – Keszeg Vilmos szerk. Kolozsvár, Kriza János Néprajzi Társaság, 100–142. p.

Henkel, Arthur – Schöne, Albrecht szerk. 1996. Emblemata. Handbuch zur Sinnbildkunst des XVI. und XVII. Jahrhunderts. Taschenausgabe. Stuttgart – Weimar, Verlag J. B. Metzler.

Heller Ágnes 2015. Az önéletrajzi emlékezés filozófiája. Budapest, Múlt és Jövő Kiadó.

Homérosz 1967. Iliász. Odüsszeia. Homéroszi költemények. Devecseri Gábor ford. Budapest, Magyar Helikon.

Kerényi, Karl 1967. Ankunft des Dionysos. In uő: Auf Spuren des Mythos. Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 271–276. p.

Langhammerová, Jiřina 2004. Lidové zvyky. Výroční obyčeje z Čech a Moravy. Praha, Nakladatelství Lidévé noviny.

Läpple, Alfred 1996. Kleines Lexikon des christlichen Brauchtums. Augsburg, Pattloch Verlag.

LCI 1974. Lexikon der christlichen Ikonographie 1–8. Rom – Freiburg – Basel – Wien, Herder.

LdK 1968–78. Lexikon der Kunst 1–5. Leipzig, VEB E. A. Seemann Verlag.

Liszka József 2016. Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából. Komárom – Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Liszka József 2021. Monumentumok. Szakrális (és „szakrális”) kisemlékek a Kárpát-medencében. Forma–Terminológia–Funkció. Komárom – Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet – Etnológiai Központ.

LThK 1957–652. Lexikon für Theologie und Kirche 1–10. Zweite, völlig neu bearbeitete Auflage. Hg. von Josef Höfer–Karl Rahner. Freiburg, Verlag Herder.

Marosi Ernő 2011. Ornamentika. In Bartók István – Csörsz Rumen István – Jankovics József – Szentmártoni Szabó Géza (szerk.): Magyar művelődéstörténeti lexikon LX. A főszerkesztő, Kőszeghy Péter hatvanadik születésnapjára. Minden kor: ángyod térde – „Zsúpra aggnő”. Budapest, rec. iti, 183–224. p.

Meyer, Franz Sales 192712. Systematisch geordnetes Handbuch der Ornamentik zum Gebrauch für Musterzeichner, Architekten, Schulen und Gewerbetreibende sowie zum Studium im Allgemeinen. Zwölfte Auflage. Leipzig, Verlag von E. A. Seemann. [reprint: Berlin, Signa 1997]

Németh György – Ritoók Zsigmond – Sarkady János – Szilágyi János György 2006. Görög művelődéstörténet. Budapest, Osiris Kiadó.

Parti Nagy Lajos 20002. Esti kréta. Versek. Pécs, Jelenkor Kiadó.

Ripa, Cesare 1997. Iconologia, azaz különféle képek leírása… Fordította, a jegyzeteket és az utószót írta Sajó Tamás. Budapest, Balassi Kiadó.

Rusina, Ivan – Zervan, Marian 2000. Príbehy Nového zákona – ikonografia. Bratislava, Slovenská národná galéria.

Sándor Iván 2018. A hetedik nap. Budapest, Magvető.

Santarcangeli, Paolo 1972. A szimbólum lényege, meghatározásának lehetősége és osztályozási módszerei. Filológiai Közlöny 18, 317–332. p.

Sauer, Christine szerk. 2019. Bilderpracht und Seelenheil Illuminierte Urkunden aus Nürnberger Archiven und Sammlungen. Begleitband zur gleichnamigen Ausstellung in der Stadtbibliothek im Bildungscampus Nürnberg vom 13. Februar – 4. Mai 2019. Neustadt an der Aisch, Verlag Ph. C. W. Schmidt.

Schlesinger, Max 1912. Geschichte des Symbols. Ein Versuch. Berlin, Verlag von Leonhard Simion.

Schmidt, Leopold 1966. Volksglaube und Volksbrauch. Gestalten–Gebilde–Gebärden. Berlin, Erich Schmidt Verlag.

Seibert, Jutta szerk. 1986. A keresztény művészet lexikona. Budapest, Corvina.

Sturm, Albrecht szerk. 2005. Die Stadtkirche St. Marien zu Pirna. Pirna, Evangelisch-Lutherische Kirchengemeinde.

Szacsvay Éva 2021. Tárgyak és folklór. Tanulmányok a 75 éves Szacsvay Évától. Budapest, Néprajzi Múzeum – ELTE BTK Néprajzi Intézet.

Szerdahelyi István 1992. Szimbólum. In Világirodalmi lexikon 14. Budapest, Akadémiai Kiadó, 361–363. p.

Tafner Vidor 1915. Az ornamentum. Magyar Iparművészet 18, 208–221. p.

Takács Béla 1996. Bibliai jelképek a magyar református egyházművészetben. Budapest, Magyar Református Egyház Sajtóosztálya.

Takács Béla é. n. „Ich liebe, Herr, das Haus, das Dir geweiht…” Reformierte Kirchenkunst in Ungarn. Fotos von József Hapák. Budapest, Officina Nova.

Trencsényi-Waldapfel Imre 19838. Mitológia. Budapest, Gondolat.

Ujváry Zoltán 1997. Népi színjátékok és maszkos szokások. Debrecen, Multiplex Media – Debrecen University Press.

Verebélyi Kincső 2019. Nép. Ipar. Művészet. Debrecen, Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék – Debreceni Egyetemi Kiadó /Studia Folkloristica et Ethnographica, 73./

Voigt Vilmos 2011. Jeltudomány. Szeged, Szegedi Egyetemi Kiadó – Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó /Alkalmazott Nyelvészeti Mesterfüzetek, 5./

Wimmer, Otto 2008. Szentek szimbólumai. Attribútumok és ábrázolásuk. Budapest, Jel Kiadó.

Wimmer, Otto 2015. Kennzeichen und Attribute der Heiligen. Bearbeitet und mit Bildern erganzt von Barbara Knoflach-Zingerle. Innsbruck – Wien, Tyrolia Verlag.

Zádor Anna – Genthon István szerk. 1965–1968. Művészeti lexikon I–IV. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Zajonc, Juraj 1996. Ornament v tradičnej kultúre. Pokus o komplexné vymedzenie. In Krekovič, Eduard (szerk.): Ornament a štýl. Bratislava, Slovenská archeologická spoločnosť – Slovenská národopisná spoločnosť, 13–26. p.

Az 1968-as szovjet megszállás első napjainak emlékezete Rozsnyón. Egy civil halála és lövöldözés a Kras Szállodára

Csehszlovákia Varsói Szerződés tagállamai általi 1968-as megszállásának mára már gazdag szakirodalma van, jelen tanulmánynak azonban nem célja, hogy ezeket most sorra vegye,[1] hanem a közelmúltban gyűjtött anyag[2] alapján két történet variánsainak bemutatását tűzte ki célul. A megszálló tagállamok emlékezete fokozatosan elhalványult a köztudatban, 1968-cal kapcsolatban elsősorban a szovjet invázió emlékét őrizték meg az adatközlők, s azt is az oroszokhoz kötik, legtöbben általában úgy említik a megszállást, hogy „amikor bejöttek az oroszok”, amikor pedig a rendszerváltást követően elhagyták az országot, úgy emlegették, hogy „amikor kimentek az oroszok”. Néhány adatközlő említette meg csupán, hogy nem csak oroszok voltak a megszállók, hanem más nemzetiségűek (más szovjet tagköztársaságok katonái) is voltak közöttük, azonban ők is szinte kizárólag csak oroszokat emlegettek.

Az említett, az 1968-as megszálláshoz kapcsolódó két rozsnyói történet különböző variánsait a rozsnyói és környékbeli adatközlők elmondása alapján mutatjuk be. Az egyik eset a megszállás napján, augusztus 21-én történt, egy tank által okozott halálos balesetet, amelynek áldozata Štefan Ciberaj gömörpolomai (veszverési – Gemerská Poloma) fiatalember volt. A másik eset a megszállást követően, augusztus 25-én a város Kras nevű szállodájánál történt lövöldözés volt. Mivel eddigi tudomásunk szerint egyik esetről sem készült részletes és tényszerű pontos leírás (az akkori helyzetre tekintettel, ezen különösebben nem is csodálkozhatunk), így mi is csupán különféle mozaikokból tudjuk hozzávetőlegesen rekonstruálni, mi és miért is történt valójában. Ez elősorban a Kras Szállodánál megesett lövöldözésre vonatkozik. Nagyon értékes és fontos számunkra is az augusztus 21-i bevonulás egyes mozzanatait megörökítő valamivel több mint 5 perces felvétel, amelyet Jozef Lazor (1928–1985) rozsnyói operatőr készített. Az ő hagyatékából került ez a pótolhatatlan dokumentum a Rozsnyói Bányászati Múzeum tulajdonába, ahol a közelmúltban újra digitalizálták az anyagot. A filmet ezt követően a Bányászati Múzeum rendezvényén mutatták be első alkalommal a nagyközönségnek, a múzeum által az 1968-as megszállás 50. évfordulója alkalmából szervezett rendezvényen. A közönség soraiban voltak akkori szemtanúk is, akik megosztották a jelenlevőkkel, milyen emlékeik vannak a megszállással kapcsolatban. A múzeum a rendezvényt követően az Inforoznava.sk rozsnyói internetes portál számára néhány napra engedélyezte, hogy a felvételt közzétegyék internetes oldalukon, ezáltal a nagyközönség számára is hozzáférhetővé vált. Ez a felvétel azonban az eredeti anyag kissé rövidített változata volt, ugyanis a múzeum azzal a feltétellel engedélyezte a közzétételét, hogy etikai okokból kimarad két rövid epizód a filmből. Ennek egyike a földön fekvő sebesült áldozatról, a Štefan Ciberajról készített képsor volt.[3]

Bár az engedélyezett pár nap elteltével az Inforoznava.sk hírportál az oldalán olvasható közlemény szerint a Bányászati Múzeummal kötött szerződés alapján a megjelölt napon levette oldaláról a felvételt, azonban e hír ellenére a felvétel még ma is megtekinthető az interneten.[4]

Több, a szovjet megszállók 1968. augusztus 20-i rozsnyói bevonulását megörökítő fényképfelvétel is készült, amelyek ugyancsak elérhetőek az interneten a különböző hírportálokon és más oldalakon is.[5] Ladislav Ujházy felvételeiből mi is közlünk néhányat e tanulmány illusztrációjaként.

Amint azt a fentiekben is megjegyeztük, kutatásunk elsődleges célja az volt, hogy megvizsgáljuk, hogyan őrizte meg a lokális emlékezet ezeket az eseményeket, s milyen variánsok alakultak ki. Arra törekedtünk, hogy a tizenévesektől kezdve a legidősebb korosztály minél több képviselőjét megszólítsuk, hogy minél átfogóbb képet kapjunk az egyes variánsokról, így sokszor alkalomszerűen úgymond több adatközlőt is leszólítottunk az utca emberei közül, nőket és férfiakat egyaránt. A szlovák és magyar anyanyelvű adatközlőktől gyűjtött anyag arányaiban eléggé különbözik a magyar nyelvűek javára. Tartalmi szempontból nagyon eltérő szövegeket jegyeztünk le, az egyes variánsok sokszor ellentmondanak egymásnak, még a szemtanúkéi is. Ez egyebek közt azt is bizonyítja, hogy az emberi emlékezet mennyire megbízhatatlan, s milyen ingatag alapon állnak azok a néprajzi munkák, amelyek csak néhány adatközlő elmondása alapján születtek. Számunkra éppen ez volt a kutatás legnagyobb hozadéka, hogy a történetek széles skáláját sikerült felgyűjtenünk.

E kell mondanunk, hogy az adatközlők egy része nem szerette volna, ha a nevét közöljük, sőt olyanok is akadtak, akik – mivel személyesen ismertük őket – megtiltották, hogy a nevük szerepeljen, így csupán lakhelyük, életkoruk és nemük, valamint a gyűjtés idejének éve szerepel a szövegek alatt. Voltak olyan rozsnyói személyek is, akik a nevüket sem árulták el, s az életkorukat is csak nagy nehezen voltak hajlandók közölni, de akadt olyan is, akik még azt sem, tehát ebben az esetben csak az illető neme és gyűjtés ideje szerepel az adott variánsnál. A felsoroltak miatt határoztunk úgy, hogy egységesítjük az adatközlőkre történő utalást, csak két helyen tüntetjük fel a recens szöveg alatt nevet is, valamint olyan esetben, ha az adott személy egy hírportálnak nyilatkozott, s ott a neve is szerepelt.

A két rozsnyói történet

Mivel a két, címben szereplő rozsnyói esemény közül időrendben a haláleset történt korábban, elsőként tehát ennek variánsait vesszük sorra.

1. A Štefan Ciberaj halálához kötődő történet variánsai

Az 1968-as megszállás napján Rozsnyón történt halálos kimenetelű baleset áldozata egy gömörpolomai háromgyerekes családapa, a 28 éves Štefan Ciberaj volt, aki az akkori Csehszlovák Autóbusz-közlekedési Vállalatnál[6] dolgozott diszpécserként. Az eset a Kassa irányból Rozsnyón áthaladó főút, a Kassai út mellett, a Rozsnyót átszelő Drázus-patak hídja közelében álló sarokház mellett történt. 1968-ban még nem létezett a várost napjainkban már elkerülő E-58-as számú főút, emiatt a forgalom a városon keresztül zajlott.

Amint már fentebb is említettük, a halálesettel kapcsolatos történetnek napjainkig számos, egymásnak ellentmondó variánsa maradt fenn. Részletes történeti források hiányában, a megszállás idején 23 éves friss diplomás szemtanú, a rozsnyói Kardos Ferenc[7] által elmondott történetet vesszük alapul, mivel a recens anyagban szereplő interjúk közül a Nemzeti Emlékezet Intézete oldalán szereplő kevéske információval, valamint más forrásokkal összevetve ezt tartjuk a tragédia leghitelesebb leírásnak, ezt tekintjük kiindulási alapnak. Emellett szól az is, hogy a Kassai úton egy a rozsnyói filmes által készített felvétel is a Kardos Ferenc által elmondottakat támasztja alá, miszerint a tragédia a Drázushoz közeli sarokháznál történt. Az alábbi szöveget ő mondta el nekünk 2022-ben:

Nem emlékszek pontosan, délután mennyi lehetett az idő, de délután volt, egész biztos, amikor az a baleset történt. Ahogy mentek a Kassai úton, ott az egyik orosz kocsinak valami baja lehetett, mert megállt, és megállt a kocsioszlop is, mert javítani kellett valamit azon a kocsin. Persze addig álltak az autók, úgyhogy akkor az emberek elébe mentek a kocsisornak, leültek az autók elé az útra és nem akartak elmenni, úgyhogy nem nagyon tudtak velük mit kezdeni. A kocsisor állt, legalább két órán keresztül. Mi mentünk ott végig és beszélgettünk az orosz katonákkal, annak idején mi elég jól beszéltünk oroszul. Beszélgettünk a katonákkal, de nem volt semmi ellenszenv, beszélgettünk velük és kérdeztük, hogy mit keresnek itt, de ők azt se tudták, hol vannak. Ez az igazság. Ahogy ott állt a kocsisor, mindenhol kialakultak ilyen beszélgető csoportok az orosz katonák és az itteniek között egész végig ott a Kassai úton. Még az is megtörtént, hogy azok, akik ott laktak azokban a házakban a Kassai út mellett, sajnálták szegény katonákat, hoztak nekik enni, meg teát hoztak nekik inni. És állt ott a kocsisor legalább két órát, s akkor megfordult a helikopter, ami ott körözött felettünk végig, akkor már világos volt, hogy valami történni fog.

Ott jóval följebb a kocsisor elejétől (cseh autók voltak végig), ott fent a Kassai úton, volt 3 tank. És akkor, ahogy ott beszélgettünk, egyszer csak a tankok begyújtották a motorokat és elindultak. El tudtak menni a kocsisor mellett, mert abban az időben meg lehetett oldani ott fent a Kassai úton, akkor az a rész ott másképp nézett ki. Az autók felakadtak volna, nem tudtak volna átmenni, de a tankok le tudtak menni, lecsúsztak ott a füvön a Jólészi útra, és ott aztán a három tank jött lefelé, párhuzamosan az autókkal, mert ez az utca párhuzamos a Kassai úttal. És az emberek, ahogy nézték, nem tudták, hogy megállnak-e majd vagy nem, azok a tankok haladtak egyre lefele ott azon az úton. Ahol Ciberajjal történt az eset, az a hely ott lent volt, egészen a Drázus partjánál, a hídnál. Közvetlen a patakparton volt egy sarokház, s ott kötődött össze a Jólészi utca meg a Kassai út. És ahogy az első tank jött, egyenesen lefele, ott a sarokháznál neki fordulni kellett, hogy rá tudjon menni a Kassai útra, rámehessen a hídra. Először Ciberaj is ott állt a többiekkel a tank előtt, hogy álljon meg, meg akarták állítani, többen is voltak ott akkor, de ahogy látták, hogy a tank nem áll meg, akkor elugrált mindenki. Ciberaj is elugrott a tank elől és hozzáállt a ház sarkához, de ahogy a tank fordult, a lánctalpával hozzányomta őt a ház sarkához, a falhoz. Odanyomta, de persze a tank, az ment tovább. Ez egy szerencsétlen, véletlen dolog volt, ezt senki nem akarta szándékosan, de Ciberaj pont rossz helyen állt, hát teljesen szétnyomta a tank a derekától lefelé, nem lehetett segíteni rajta, nagyon szét volt roncsolva… Én úgy 10-15 méterre lehettem attól a helytől, ahol megtörtént ez a baleset, csak úgy messzebbről láttam, mert ott akkor nagy tömeg volt.

És a tankok mentek tovább, és elértek az első kocsihoz, ami után állt az egész kocsisor, amit megállított a tömeg a kezdet kezdetén. És akkor a tankok beálltak a kocsisor elejére, elindították a sort. Mert persze mindenki elment, ahogy látták, hogy a tankok nem állnak meg, mindenki félreállt.

Amikor kijött a mentő, Ciberaj még nem volt halott, elvitték őt, de már nem tudtak segíteni, mert tisztára szétroncsolta őt deréktól lefelé az a tank.

Ahogy aztán megindult a kocsisor előre rendes tempóval, elöl a tankokkal, akkor aztán az emberek elkezdték dobálni őket mindenfélével, amit találtak: kövekkel, meg mindent, amit találtak, dobálták feléjük. Láttam azt is, hogy az orosz katonának szétverték az ablakot a kocsin, meg sebesülés is volt.

Aztán amikor dobálták őket kövekkel, meg egyebekkel, akkor az oroszok lőttek a levegőbe, hogy megfélemlítsék őket, megijesszék az embereket, hogy hagyják abba. Még egy fiú megsérült akkor, mert gellert kapott a golyó, amit kilőttek, emlékszek.[8]

1. kép. Štefan Ciberaj fényképe és síremléke Polomán (Gemerská Poloma) Forrás: https://www.21august1968.sk/data_august68/obete/obete-augusta-68.pdf

2008-ban, Štefan Ciberaj lánya édesapja halálának 40. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésen az egyik hírportál kérdésére a tragédiával kapcsolatban elmondta, hogy a tank nem szándékosan nyomta édesapját a falhoz, véletlen balesetről volt szó, s szerinte nem állta el a többiekkel a tank útját:

Apám nem állta el a tank útját. Munkából tartott hazafelé, s egyszerűen rossz időben volt rossz helyen. A páncélos fordulás közben nem láthatta őt. Ez egy szerencsétlen véletlen volt. Később aztán bizonyos „fontos” emberek politikai cselekedetet csináltak belőle, és megnehezítették az életünket. Én akkor csak 2 éves voltam, és csak most tudatosítom, hogy milyen vérfürdő lehetett.[9]

A recens anyagban a halálesethez kapcsolósó történetek variánsai elsősorban e két fő motívumban térnek el leginkább egymástól:

  1. A konvoj leállásának/leállításának okai és körülményei
  2. Štefan Ciberaj halálának körülményei

I. A konvoj leállásának/leállításának okai és körülményei – variánsok

I/1. A konvojnak az egyik meghibásodott autó miatt kellett megállnia

I/2. Egy elromlott tank miatt kellett megállnia

I/3. A konvojt a tankok elé álló tömeg állította meg

I/4. Az autók elé álló személyek tartóztatták fel

I/5. A tank elé fekvő fiatalok állították meg

I.6. A Kras pincére, amikor a konvoj elé feküdt egy csehszlovák zászlóra

I/7. A helyi pártszervezet elnöke akarta megállítani, de halálra gázolták (csupán egy újságíró cikkében előforduló variáns)

II. A Štefan Ciberaj halála körülményeiről szóló történetek variánsai

II/1. A tank szándékosan nyomta a ház falának

II/2. A tank véletlenül nyomta a ház falának

II/3. A tank a konvoj előtt, az országúton gázolta el szándékosan

II/4. Ciberaj részeg volt, emiatt került a tank alá az országúton

A halálos áldozatra utaló történet fent említett egyetlen változata a Csemadok képes hetilapjában, a Hétben jelent meg, szerzője a lap munkatársa volt, aki szeptember elején járt kollégájával Rozsnyón. E történet szerint az áldozat a helyi pártbizottság elnöke volt, aki üdvözölni akarta a bevonuló oroszokat, de azok nem álltak meg, hanem halálra gázolták őt.

2. kép. Štefan Ciberaj és 1968-as emlékműve Rozsnyón (A szerző felv.)

A tragédia helyszínéről

A megszállás idején a Kassai út mindkét oldalán különféle épületek, elsősorban lakóházak sorakoztak. Ezeket a régebbi épületeket azonban az 1970–80-as városrendezés során lebontották. Az egykori Kassai út, ahogyan az 1968-ban kinézett, mára szinte a felismerhetetlenségig megváltozott.

Értelemszerűen nem áll az a sarokház sem, amelynél akkor a tragédia történt, az utókor emiatt csak hozzávetőlegesen tudja meghatározni a helyet, csupán az idősebb korosztályhoz tartozó adatközlők emlékeznek, hol állt pontosan. A tragédia helyszínén hosszú ideig semmi sem utalt Štefan Ciberaj halálára. A kommunista rezsim alatt elképzelhetetlen is lett volna egy emlékjel állítása. Néhány adatközlő elmondása szerint előfordult, hogy a helyszínen gyertya égett az évforduló napján, vagy annak környékén. Egyik adatközlő elmondta, hogy néha virágot is lehetett látni azon a helyen, de ez még a sarokház lebontása előtti években fordult elő inkább, s azt is hallotta valakitől, miszerint „az estébákok igen figyelték azt a helyet”.[10]

Štefan Ciberaj emlékére csupán a megszállás 41. évfordulóján, 2009-ben állított közösen emlékművet Rozsnyó város és a rozsnyói Rotary Klub. A kis emlékmű az 1968-as bevonulás többi áldozatának is emléket állít egyben. Az emléktáblát tartalmazó nagyobb csiszolatlan kődarabot a Kassai út mellett helyezték el. Az alábbi felirat olvasható rajta:

NA TOMTO MIESTE

BOL DŇA 21.8.1968 USMRTENÝ TANKOM

SPOJENECKÝCH VOJSK VARŠAVSKEJ ZMLUVY

28-ROČNÝ ŠTEFAN CIBERAJ

Z GEMERSKEJ POLOMY

 

VENOVANÉ OBETIAM AUGUSTOVÝCH UDALOSTÍ R. 1968

 

MESTO ROŽŇAVA

ROTARY CLUB ROŽŇAVA[11]

Az emlékkő nem pontosan azon a helyen áll, ahogy a halálos baleset történt, hanem pár méterrel távolabb, mivel ez volt a legmegfelelőbb hely, ahol elhelyezhették. Az utókor számára az vált evidenssé, hogy a haláleset ott történt, ahol most az emlékkő áll. Az eseményről szóló sajtótudósításokban szereplő fényképek tanúsága szerint az emlékjel felavatásán a 41. évfordulón alkalmával kevesen vettek részt 2009-ben. Az adatközlők egy része ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy ha korábban, röviddel az 1989-es rendszerváltás után készült volna az emlékmű, sokkal többen elmentek volna annak felavatására.

4. kép. A csehszlovák zászló a konvoj előtt 1968. augusztus 21-én. Pillanatfelvétel az 1968-ban készült dokumentumfilmből (A Rozsnyói Bányászati Múzeum tulajdonából)

Mutatvány a történet különféle variánsaiból

Amikor bejöttek az oroszok, hívtak bennünket azonnal, hogy menjünk be a pártbizottságra, merthogy megszállták Szlovákiát, a repülők már szálltak a levegőben. Amikor reggel bementem Rozsnyóra, már vonultak az oroszok a Kassai úton, de a fiatalság meg akarta akadályozni, hogy tovább haladhassanak. A tank elé álltak, kordont csináltak zászlókkal, meg minden, nem engedték őket tovább. Mert közben elromlott a tank, és leállították, leállt az egész menet is mögötte, úgyhogy felsorakoztak végig, a Kassai út tele volt tankokkal, mert nem mehettek, éppen az út közepén romlott el. Ott állt, ott javították a szerelők, és amikor már megjavították, amikor próbálták ki, akkor tett egy fordulatot, és a tanknak a hátulja odanyomta őt a falhoz, mert ott állt ez a fiú, Ciberajnak hívták, a fal mellett, rögtön összeesett.

Lefeküdtek a tankok elé, hogy azok ne tudjanak fordulni, hatalmas kolóna[12] alakult ki. Én is ott voltam, láttam, hogy jönnek a pártbizottságról is tárgyalni, meg a tisztek is próbálták meggyőzni a fiatalokat, hogy álljanak fel, de azok nem voltak hajlandók, úgyhogy a katonák aztán a levegőbe lőttek, akkor mindenki szétszaladt, aki ott volt.

Amikor szétment a nép, akkor kaptak parancsot, hogy induljanak, és a meghibásodott tank, amit megjavítottak, csinált egy kört. És pont ott állt Ciberaj, és a tank széle odanyomta a falhoz.

(Szőllős Sándor, egykori Csemadok jb titkár, Szőllős Sándor, Csucsom, 89 éves, 2018)

[…] a ruszkik miat meghalt egy fiú is, halotam, hogy nekiment a tank. Csak ot ált a fal melet valahol, oszt mégis agyon nyomták. Enyit tudok, nem halotam töbet, de hogy a ruszkik vótak a hibásak, az biztos, mert direkt nekimentek otan, azér, hogy mindenki menyen már előlük, mer nem engeték őket továb, megálítoták a tankot, oszt ezér boszúból ölték meg azt az embert.

(35 éves nő, Rozsnyó, 2018)

 

Halotam bizony! Halotam, hogy az orosz tank elütöte azt az embert akor. És most, hogy már van az az emlékmű is, ott is olvastam, hogy mi történt. Másokal együt odaált a tank elé, megálítoták az oroszokat, azok hiába próbálták rábeszélni őket, hogy engedjék őket továb, ők nem mozdultak el onan. Oszt akor megindultak, oszt elütöték. Nekiment a tank, oszt rögtön meghalt az az ember. Polomáról vót, még fiatal vót… Azt is mondták, hogy már nem is keletet vóna bevini őtet a kórházba, mert rögtön meghalt. A tank az igen erős, ha az nekimegy valakinek, akor anak nincs esélye. Ot a Kasai úton van az emlékmű is, ot ahol, meghal… Most álítoták neki csak nemrégen, mert valami évfordulója vót, meg ünepség is.

(39 éves férfi, Rozsnyó, 2018)

Igen, valaki otan ot fent a Kasai útnál ot meghalt akor, mikor 68-ba begyötek! Egy polomai ember halt meg otan. De nem keletet vóna, hogy meghaljon, de hát akor ot a fiatalok nem vótak észnél, meg lehet, hogy mások se! Észnél keletet vóna leni, akor nem lett vóna baj! Ne haragugyon, de nem mondom be a nevemet, nem akarok magamnak haragosokat, mer én biztos nem azt fogom magának mondani, amit maga gondol eről, vagy mások… Ez politika, azal vigyázni kel még máma is, mer sose nem lehet tudni, mikor miből lesz baja az embernek. Én megmondom magának, én nagyon elítelem azt az egészet, az egész cirkuszt, amit csinaltak akor egyesek ot az oroszokal. No jó, megmondom mégis a nevemet, de, meg szívesen elmondok mindent, amit tudok, de ne írja oda a nevemet sehova se. Ezt igérje meg nekem, hogy a nevem nem lesz kiírva sehol!

No hát akor folytatom… Ot történt, ot a Kasai úton, de it lent, ahol a híd is van, mer akor otan házak vótak, de már mind le vannak bontva, most már egész más otan minden. Oda, az egyik háznak nyomta őtet, azt a szegény polomait oda a tank. Apámtól halotam, később is beszélte, én hatvannyócba még kicsi vótam. Beszélte nekem apám is, meg másoktól is halotam ezt-azt, hogy hogy is vót akor hatvannyócba, mikor begyötek. Akor nem is tuták, hogy mi akar ez leni minek gyötek be ide, mér száltak meg minket, mert hát megszálás, vót, tugyuk, semiféle segítég, nem keletet iten senkinek segíteni. Oszt it is maratak jó sokáig a mi nyakunkon. De most aról nem beszélek, hogy vót ez akor hatvannyócba, miért száltak meg minket, meg satöbi, ezeket nem mondom, mer maga azt biztos joban tugya, meg sok mindenhol, töb mindent lehet eről olvasni. Magyarul is meg szlovákul is. Akor nem gondolta senki, hogy enyi ideig lesznek iten. Amikor begyötek, akor vótak mindenhol tiltakozások, meg sokan vótak, akik feleslegesen ugráltak akor, hogy így meg úgy… It Rozsnyón is vótak ilyenek, hogy majd ők nem engedik begyöni Rozsnyóra az oroszokat! Hogy ők megakadályozák, hogy továb gyöjenek a tankok meg a mindenféle autók, oszt azért áltak oda, a tankok elébe áltak. De hát mit gondoltak akor, hogy majd ők megállitsák? Mer gondolták, hogy ők, a nagy hősök majd megálítsák őket ot a Kasai úton akor. No persze, mer csak úgy meg lehet vóna őket álítani. Már akor meg vót szálva az ország, semit se lehetet akor már csinálni. Már eldöntöték az orosz fejesek, hogy be kel Csehszlovákiába jöni. Én megmondom, ez biztos nem tecik magának, hogy én eztet elítélem! Minek keletet hősködni, cirkuszolni ot feleslegesen? Oszt aból let a baj, azér keletet anak az embernek is meghalni. Most is élhetne! Valakik ki akartak tűni szerintem, azér csinálták, mer hogy most ők majd megálítsák az oroszokat. Ha akartak vóna, átmentek vóna rajtok, mind a pinty, de nem akartak, de oszt hiába monták, hogy menyenek el onad, nem mentek az istenek se! No oszt akor lőtek a levegőbe. Nem az emberekbe! Ez olyan figyelmeztető lövés vót, hogy figyelmeztesék őket, hogy menyenek már el onan. Előveték a pisztolyt, mer hát továb keletet meni. No oszt a lövésektől jól megijetek, mingyár nem vótak olyan nagy legények, akor mingyár elszalatak a nagy hősök, huj, huj! Én azt mondom, ezek csak olyan provokálások vótak, nem gondolkoztak előre, mer akor nem csinaltak vóna ilyesmit. Miatok halt meg az a fú is, az a polomai. Álítólag munkából gyöt épen, oszt megált bámészkodni ot a Kasai úton a töbiekel, mert akor ot az út melet, de nem csak a Kasai úton, mindenhol, egészen végig a Krasig meg még lejeb is mind a két ódalon ot ált a sok ember, oszt bámult. Látam olyan fényképeket, amiket akor csinaltak, azokon is lehet látni, hogy ot ált a nép mindenhol, sok ember ált ot, oszt bámészkotak. Oszt az egészre ő fizetet rá [a polomai fiatalember], az életébe került, várhaták őt othon! Szegény családja! Mert már vót neki családja is, gyereke is vót. Nem gondolta, biztos, hogy baj lehet belőle ha ő is megál ot bámészkodni, hogy már soha töbet nem megy haza… Az a tank hogy fordult valamere kor, de nem az egész tank, ha csak az a felső rész, az körbe tudot mozogni, fordulni tudot, úgy, hogy a másik része, az a lánctalpas talán ált is. Az a felsőcsöves rész tudot fordulni. No oszt azt valamiér elfordítoták akor, mer már biztos meni akartak, de ot ódalra keletet neki meni egy csöpet, oszt akor kapta el a polomai embert. Családos ember vót, felesége meg gyereke is vót már akor, de nem vót még öreg, fiatal vót még akor. Oszt ez a tank a fenti részével, hogy odanyomta valahogy a falhoz, mert épen olyan helyen, a legroszab helyen ált. De nem tuták azok az oroszok, akik bene vótak a tankba, nem láták, hogy valaki van otan, vagy mi, nem akarták biztos megölni, de oszt hát mégis odanyomódot, már nem tudot elugrani onan szegény. Ha nem álítoták vóna meg előte azt a tankot a töbiek, nem halt vóna meg ez az ember! Hát keletet ezt csinalni? Miért keletet ezt csinalni, tankokat álítgatni?! Beviték őtet még a kórházba, mert oszt gyöt a szanitka,[13] de hogy már előre lehetet tudni, lehetet tudni, hogy meghal, mert hogy teljesen odanyomta falhoz, úgy odanyomta, hogy öszetörtek a csontok is, meg a lába is hogy leszakat. Amikor egy olyan marha nagy monstrum, ha odanyom valakit a falhoz, lehet tudni, hogy anak nem lehet jó vége sehogy se… Egészen csupa vér vót, meg nem is vót magánál oszt gyöt a szanitka, de már tuták, it már igen nagy a baj, nem tudnak már semit csinalni, nem tugyák őtet megmenteni, láták hogy igen nagy a baj, hogy meg fog halni. No oszt akor már elprestolt[14] a sok nép. Meg mondom, lőtek is a levegőbe, mer már biztos elegük vót már a cirkuszból, meg ugye augusztus vót, akkor nagy melegek vótak, elképzelheti, milyen vót azokba az autókba meg tankokba ülni! Igen buta a nép, én mondom magának! Keresik egyesek a bajt, oszt más isza meg a levét, másnak csinálnak bajt. A cirkuszkodók akor is megúszták, más halt meg miatok. A sok nyikhaj gondolhata vóna, nem gyöt rá, hogy hiába csinalnak akarmit, az oroszok, sokal erősebek! Ot vót a sok tank meg minden… Hát ere vót jó a hősködés, a cirkuszkodás, hogy más ártatlan haljon meg, én ezt igen elítélem! Én mást ere nem tudok mondani, elítélem őket, azokat a nyikhajokat! Mer hogy ők megmutasák az oroszoknak! Hát megmutaták! Én meg is montam utána is meg most is megmondom mindenkinek, nem keletet vóna ezt ot csinalni! Nem tecik egyeseknek, ha ezt mondom, de én ezt mondom, mer így gondolom, töben is vanak, nem csak én, akik így gondolják. Csak nem mongyák, mer nemigen lehet ezt mondani mostanába! De most sokak azt mongyák, ezek mind hősök, mer akor elenáltak. Mondhatom, szépen elenáltak… Meg is halt az a polomai, pedig vótak gyerekei is. Azér tudom ezeket, mer apám elmonta, meg mindig érdeklőtem, hogy s mint vót. A legtöbet apu mondot, ő már nem él, de mások is beszélték ezeket, hogy hogy s mint vót akor it Rozsnyón… Hát ezektől tudom, azér tudom ezeket most magának is elbeszélni.

Biztos láta maga is az emlékműt, olyan követ álítotak a polomai embernek, ara pontosan oda van írva, hogy ki halt meg ot, igaz, csak szlovákul írták fel, de hát a magyarok is értik, mert mindenki tud szlovákul, tanultak szlovákul iskolába a magyarok is. De azér magyarul is kiírhaták vóna, ha magyarok is laknak iten.

Ez egy szép dolog, hogy álítotak neki egy emléket… Én igen sajnálom azt az embert, meg a családját is! Biztos azok is it vótak a hozátartozók, mikor felálítoták ezt az emléket. Biztos meghívták őket azok, akik álítoták az emléket, mert hát így ilet vóna, lehet hogy még a felesége is él, de lehet, hogy már igen öreg, de már meg is halhatot. Olvastam a ciket amit írtak, hogy it vót a lánya is, de az anyjukat nem említeték, akor lehet is, hogy már nem él, vagy beteg is lehet már, oszt azér nem tudot eljöni. De én ezt nem tudom, csak így gondolom…

(67 éves férfi, Rozsnyó, 2018)

Nekem mesélte apu, elmonta, hogy pontosan hogy vót ez akor. Hogy otan a Kasai úton, otan valahol, ahol most a Bila[15] van, de atól idéb halt meg, ahol az a ház vót. Maga is megnézheti ot van egy emlékmű is, neki csinalták. Még fiatal vót, már dolgozot valahol it Rozsnyón, de polomai vót, nem rozsnyai. Osztan ő is ot vót másokal akor mikor begyötek, ot vót a Kasai úton, oszt töben is vótak, akik nem engeték továb az oroszokat, akik ot, a Kasai úton gyötek. Akor mindenki a városon keresztül ment, minden autó, ami Pozsonyba vagy Berzétére, vagy Rimaszombatba akart meni, más út nem vót akor csak ez. Azt a másik utat csak későb csinalták, most már ara menek az autók, nem kel begyöni a városba.

Oszt, hogy valami történt, hogy valami miat a tank odéb akart meni, vagy mi, oszt ez a fiatalember ot ált egy ház melet, vagy hol, oszt ő hogy nem is csinalt semit, csak ot ált akor, oszt az a tank nekiment oszt szétroncsolta őket. Apu azt monta nekem mikor beszélte, hogy igen szörnyű vót, de ő akor nem vót ot, neki is mások monták, akik láták, mert olyanok monták neki, akik ot vótak akor, oszt saját szemmel láták. Hogy igen borzalmas vót, úgy monták apámnak. Gyöt oszt a szanitka is, de hát meghalt rögtön atól a tanktól, már nem tudot elszaladni. Hogy nem akaratal vót, azt monták, a tankista nem ment vóna neki, ha lása. A tankból nem láták az inast, mer a tankból nem is látnak ki rendesen, oszt nem lehetet látni, az autóból, aból láták vóna. Meg nagy kraval[16] vót ot akor, dobálták is valamivel az oroszokat meg kiabáltak, hogy mindek gyönek ide, menyenek visza oda, ahonan gyötek. Damój,[17] hogy ezt kiabálták nekik. Oszt vótak utána olyanok, akik beszélték, hogy a tank direkt nekiment, mert hogy nem keletet vóna pont oda. De mongyák, hogy ez nem igaz, eztet csak kitanálták, mert az oroszok elen akarták hecelni a népet, vagy mi. Azt is monták, az oroszok el vótak bolondítva valami foradalomal. Hogy azt hazuták, hogy azért kel ide gyöni, mer foradalom van. Eztet az újságban olvatam. Amikor oszt it vótak, akor gyötek rá, hogy iten semmilyen foradalom nincsen, meg háború sincsen, nincsen semi olyan, amit montak nekik. Ez politika vót. Az orosz fejesek féltek, hogy nem lesz it szocializmus, mert nagy mozgások vótak akor a politikába, oszt Brezsnyev intézkedet: be kel gyöni Csehszlovákiába, ez vót a parancs. A katonának meg muszaj vót gyöni, teljesíteni a parancsot, mer ha nem, akor még agyon is lőhetik. Hát oszt gyötek.

It oszt dobálták őket, amere gyötek keresztül, a rozsnyaiak is dobálkoztak, mindent kiabáltak rájok, a tankok elé áltak, vót akor it mindenféle. Hát oszt az a szegény fiú, az ot marat, ő ita meg a levét, ő halt meg szegény. Én igen sajnálom őtet, meg hogy már családja is vót akor, már gyerekei is vótak. Árván maratak szegények az anyjukal. Nem szeretem vóna a helyébe leni akor. Én nem szeretem soha az oroszokat, marathatak vóna ot Oroszba, de nekik mindenbe bele kel dugni az orokat, oszt hát ez let belőle, hogy elütöték, oszt meghalt.

(55 éves nő, Rozsnyó, 2019)

4. kép. A Kassai úttal párhuzamosan lefelé haladó első tank, amely Ciberaj halálát okozta 1968. augusztus 21-én (Ladislav Ujházy felvétele)

Én csak most tutam meg, hogy Rozsnyón meghalt valaki 68-ba, akor tutam meg, amikor felálítoták azt a követ, azt az emlékműt. Hogy ot, ahol ez a kő van, ot a tank megölt egy embert, mikor begyötek. Azér halt meg, mer hogy a tank elé ált, oszt nem akart onad elmeni. De mér kelet eztet csinálni?! Minek keletet neki hősködni otan! Úgy is ők vótak az erősebek. Nem kelet vóna odameni akor… Meg oszt az oroszoknak úgyis ki kelet meni későb, nem maratak it örökre!

(29 éves nő, Rozsnyó, 2018)

A ruszkik miat meghalt valaki, azt halotam, egy fiú, mert átment rajta a tank az úton, oszt tisztára szétlapítota őt. Nem tudom, hogy vót pontosan, de azt is halotam, hogy nem csak a ruszkik vótak a hibásak bene, mer hogy az az ember is részeg vót. Én ezt csak úgy halotam, valaki ecer beszélte nekem, de már régeben vót, nem emlékszek mindenre. Én akor még nem éltem.

(35 éves férfi, Rozsnyó, 2018

[…] Jaj, hát én nem éltem még akor! Csak azokat tudom elmondani magának, amit halotam, csak úgy valakitől, akik beszélték. Akor az oroszok rámentek valakire a tankal, azt halotam, hogy azér van ot az a kő is otan a Billánál, amit mondot. Még nem is olvastam el, mer nemigen szoktam ara meni, hogy mi is vót pontosan, még nem vót időm ara meni, de majd megnézem oszt elolvasom, hogy mi van rajta. Az orosz tankok miat halt meg valaki, azt tudom, beszélték, ez akor vót talán, mikor begyötek. A tank nekiment otan anak az embernek, oszt az mingyár meg is halt. Biztos tanál valakiket, akik elmongyák magának az egészet, mer mondom, nem olvastam még el a követ, hogy mi van ráírva. Ha éltem vóna akor, akor most töbet tudnák mondani magának eről. Én nem éltem még, én nem halotam semit othon se, nem emlékszek, hogy beszélt vóna anyu meg apu valamit ezekről.

(41 éves férfi, Rozsnyó, 2018)

Nem Ciberaj akarta meglítani a konvojt, ezt mindenki roszul tudja. Az egyik pincér volt a Krasból. Nála vót a csehszlovák zászló is, azt monták, hogy a Krasból hozta magával. Ara feküdt le, oszt miata nem tudot továb halani az egész konvoj. Rajta van a filmen is, rendesen lehet látni azt a zászlót, de akor már nem feküdt rajta, csak tartota, meg oszt lengete a tankok elé, de oszt a egyik tank alá került, és minden jármű átment utána rajta.

(70 éves férfi, Rozsnyó, 2018)

Akor még igen kicsi vótam, ide jártam akor iskolába a faluba, nem Rozsnyóra, oda csak későb mentem, a Zlatára[18] jártam. Nem is, csak ovodás vótam még akor! Oszt lehet, hogy akor beszéltek róla akor othon, vagy későb is, de én már nem emlékszek, egy gyerek az nemigen törődöt ilyenekel, amikor nagyob vótam, akor se érdekelt. Csak oszt mostan látam ot Rozsnyón aztat pomnyíkot,[19] oszt onad tudom, hogy ráment a tank ara az embere. Régeben nem tutam eről semit.

(56 éves férfi, Rudna, 2018)

[…] megölt az orosz tank valakit, halotam, meg oszt inkáb onad tudom, hogy elolvastam. Mer van egy olyan emlék, olyan pomnyík otan a buszmegáló fele, oszt azon olvastuk a haveral mer ő közel lakik, tőle gyötünk akor, onad tudom, hogy mi vót akor, hogy akor otan meghalt az az ember, akinek álítoták. Egy polomai ember vót, fiatalab mind én, ot halt meg az oroszokér. Csak azóta tudom aztat is, hogy vótak it Rozsnyón oroszok, meg mit csinaltak akor iten. Fiatal vót még, de nincs kép rajta, csak hogy mért halt meg akor otan.

(31 éves férfi, Rudna, 2018)

Most már emlékmű is van, ahol a Bila van mostan. Én akor nem vótam ot, mikor begyötek, nem látam, de töb mindent is halotam. Mondtak olyat is, hogy a tank alá feküt az az ember, de oszt egy ember, egy ismerős, aki akor ot vót, monta, hogy nem igaz. Mert ő nem feküt a tank elé, csak ot ált ódalt valahol töbekel, mert sokan vótak akor ot, amikor oszt a tank nekiment. Oszt monta az az ismerős nekem, hogy nem is láták őtet, nem láták a tankból, meg nem akarták őtet elütni, de nem láták. Oszt elindulhatak, mert nem lehetet látni őtet, amikor fordult. Azért halt meg, de ő nem ált a tankok elé. Előte töben is odaáltak akor, mer nem akarták, hogy begyöjönek, hogy ne menyen be továb ide Rozsnyóra semmiféle tank. A Kasai úton, otan történt minden, ot álítgaták az emberek az oroszokat. Ot a Drázusnál vót ez, tele vót emberekkel ot minden. De nem rosznyai vót az az ember, aki meghalt. Ő csak haza akart meni épen, mert nem rozsnyai vót, polomai vót, de iten Rozsnyón dolgozot. Oszt már nem tudot hazameni, mer megölte az a tank. Akor oszt a nép még joban felázadt, hogy meghalt, hogy csupa vér vót, ot feküt, oszt gyöt a szanitka, vite máris a kórházba, de már meghalt közbe a szanitkába. Ha nem gyönek be akor az oroszok, akor még élhetet vóna, szépen megöregedet vóna mind én vagy mások. De hát neki se keletet vóna odameni, joban keletet vóna vigyázni, ment vóna inkáb rögtön haza, nem bámészkodni keletet vóna.

(72 éves nő, Rozsnyó, 2019)

A rudnai iskolába jártam még akor, nem jártam akor Rozsnyóra, én nem láthatam. Ha beszéltek is ilyenekről, hogy meghalt valaki a tanktól, gyerek vótam, biztos nem érdekelt, a gyereket nem érdekelte a politika. Ecer oszt, pár éve emlegete valaki, mikor a tévébe is vótak olyan emlékezések, meg filmeket is mutatak, akor beszélte nekem a haverom, hogy Rozsnyón is agyonnyomot a ruszki tank egy embert, nem csak Prágába meg más helyeken. Ez a rozsnyai ember is meghalt akor, ot fent a Kasai úton valahol, nem is tudom pontosan. Enyit tudok róla. De már elmentek régen, akor még nem is vótam nős, mikor ki keletet nekik meni inen. Nem is akartak meni, mert Amerika vót ez nekik iten. Most már biztos senkit se érdekel 68, senki se törődik ezel, mindenkinek elég baja van. Hogy meg tugyon élni a mai világba, azal törődnek, az a fontos, nem az oroszok. Ami vót, vót, de már régen vót. Meg most gyönek ezek a migránsfélék, ezek a migrantok, megmondom őszintén, azokal nagyob baj lesz, mind a ruszkik ruszkikal. Gyönek, mind a sáskák, meg nem is olyn fajták, mind amilyenek mink vagyunk! A tévébe is tátni, mindig mutasák, hogy csak gyönek folyton. A magyar tévébe töbet mutatnak, a szlovákba sokal kevesebet. Biztos látad te is a tévébe. Miatok lesznek majd iten a bajok! Ezekel kel most törődeni, nem az oroszokal! Azok bent vótak a kaszárnyába, de ezeket nem lehet bezárni, Az oroszok egy helyen vótak minden a kaszárnyákba.

(57 éves férfi, Rudna, 2018)

Én akor még nem éltem, de emlékszek, apu mindig szita a ruszkikat, szita őket mind a bokrot mindig, mer igen haragudot rájok, hogy minek gyötek ide akor a tankokal. Most tudom csak nemrég pontosan, egy havertól, ő mesélte nekem, mer ő halot már ezekről, hogy mi vót akor iten, meg oszt utána a pomnyíkot is látam, anak a srácnak a pomnyíkját, biztos te is látad. Hát onan tudom az egészet. Azért halt meg, mer a ruszkik elen vót ő is, az a polomai, hogy minek gyötek ide, ot vót sokakal az úton, oszt ráment a tank. Otan a Kasai útnál akor máskép nézet ki akor. Ot valahol a pomnyíknál, ot ütöte el az a tank, monta azt is a haver, akor otan még régi házak vótak mindenfele, de oszt azóta lebontoták mind. Oszt a pomnyíkot, akor látam, mikor ecer arafele gyötünk le Juhról[20] a haveral gyalog, oszt akor tutam meg azt is, hogy polomai vót az ilető, de már elfelejtetem, hogy hívták. Olyan fucsa neve van neki, azér nem jut most eszembe…

(44 éves férfi, Rudna, 2019)

Ot ment keresztül a tank azon a polomain, otan ahol most az a kő, az emlékmű van. Eről halotam. Hogy a tank elé ált, oszt nem akart onad elmeni, azért történt minden. De nem csak ő vót ot, mások is vótak ot töben, akik ot rámentek az útra, oszt nem engeték a tankokat. De mér csinalták eztet?! Minek keletet hősködni, még élhetet vóna. Feleslegesen halt meg, feleslegesen, mer oszt úgyis kimentek az oroszok a végén. Meg mikor még it vótak, nem bántotak senkit, nem tudok róla, ilyet senkitől se halotam. Én igen kicsi vótam, mikor elmentek. Csak halotam ezekről, onan tudom.

(29 éves nő, Rozsnyó, 2018)

Én az internetről tudom. Akor írtak az egészről, amikor azt a követ felálítoták (az emlékművet) ot a Kasai út melet. Egy polomai fiút halt meg otan, azér teték oda a követ, mert akor vót az évfordulója. Most aki akarja, már megtudhasa hogy is vót az egész. Én már tudtam róla régeben is. A fater beszélt nekem ezekről, amikor 68 szóba jöt. Leálítoták az oroszokat, azok nem jöhetek továb a városba, oszt amikor megint elindultak, megindult az egész sor sor, akor a tank ahogy fordult egyet, odanyomta azt a fiút a falhoz, így halt meg szegény. Úgy monta a fater nekem, nem direkt csinálták, mert olyat is mondanak, hogy direkt, de nem direkt vót, azért történt minden, mer nem láták őtet a tankból. Véletlenül történt, senki nem vót hibás! A tankból nem láták, hogy ot van, akaratlanul ölték meg, ők nem akarták. Azok a tankisták biztos nem felejteték el, míg éltek, ha későb megtudták, hogy mit csinaltak, mert monták, hogy akor nem áltak meg, mentek továb a töbi tankokal, lefele a Kras fele. Késsőb oszt biztos megtudhaták valahonan. Hiába viték már be a kórházba azt a polomait, mert jöt mingyár a szanitkas, nem tudtak segíteni, mert tisztára összeroncsolta a lábát meg mindenét, az egyik lába hogy le is szakat, leszakítota az a tank. Rosz rá is gondolni! Szörnyű lehetet!

Halotam olyat is valakitől, azt monta, hogy az a Ciberaj a tank alá feküdöt, meg azt is, hogy oda ált eléje, de még azt is monták, be vót rúgva, azér csinalta az egészet. Ez nem igaz, nem vót berúgva, meg ot senki se feküdöt a tank elé, csak elálták az utat töben is, vót náluk csehszlovák zászló is, oszt lengeték feléjek, amire oszt rámentek a tankok. Mert azér jó sokan lehetek ot, nem csoda, hogy meg tuták álítani a sort a Kasai úton. Oszt az oroszok, persze, hogy továb akartak meni, mer már igen sokáig, órák hoszat áltak ot, a sor vége meg már valahol Görgőn lehetet, adig áltak egészen. De nem sikerült megegyezni a tömegel, legyöt oda akor a parancsnok feljebről, ő egyezkedet, de nem halgatak rá, oszt töbször a levegőbe lőt, azt mondták, hogy meg is sebesültek valakik, de hogy csak meg akarta ijeszteni, csak figyelmeztetni akarta őket, de nem is biztos, hogy csak a levegőbe lőt, mert akor nem sebesült vóna meg senki. No, oszt akor már megijetek az emberek, szétszalatak, oszt mehetek az oroszok továb. Csak a polomai srác halt meg, más nem, szerencsére, de ő csak akor, mikor már megint elindultak az oroszok a tankokal. De hogy azok felülrő gyötek akor, onan ódalról. Én igen sajnálom őt! Monták, hogy már gyerekei is vótak. Sokan azt hiték, hogy valami rozsnyait nyomot oda a tank, vót oszt mindenféle beszéd, ki így monta, ki úgy monta.

(49 éves férfi, Rozsnyó, 2018)

Van ilyen rozsnyói oldal, ez egy szlovák oldal, onan tudtam meg töbet eről az egészről. Én tudtam előte is, hogy mi történt itt 68-ba, mert sokat halotam róla a családba, nálunk szeretek mindig politizálni, meg a rokonok is. Tudtam, hogy egy polomai ember volt, aki meghalt, már gyerekei is voltak. Álítotak neki emlékművet is ot a Kasai úton ahol meghalt, akor, amikor az évfordulója volt, hogy bejötek. Úgy történt, hogy ot volt ő is, amikor vonultak az oroszok akor augusztusba, ez 21-én volt. Közbe le kelet neki álni valamiért, elromlot az autójok oszt az kelet megjavítani, hogy továbmehesen a sor, mert az egész konvojnak meg keletet álni amiat az autó miat. Nem tudtak továbmeni. Amikor oszt megint elindultak, akor a tank nem vete észre, hogy ot van valaki anál a háznál, mert akor még voltak házak a Kasai út melet mindenhol. És ahogy fordult egyet úgy körbe a tank, ahogy fordult, odanyomta azt fiút a falhoz, de nem volt szándékos, hiába is mondják egyesek, csak véletlen volt, szerencsétlen véletlen, hogy azt az embert akor odanyomták. Úgy beszélik, leszakat az egyik lába, csak a felső teste maradt épségbe, meg hogy rögtön öszeeset. A tanknak az lánctalpas része nyomta őt oda, elképzelheti, mit képes az csinálni! Akik a tankba ültek, észre se veték, bevite a mentő a kórházba, de nem tudtak segíteni rajta, még ot a mentőbe meghalt. Beszéltek oszt utána egyesek, mert sokan okoskotak, későb, meg ki is találtak mindenfélét. Azt is monták, akik ot se voltak akor, hogy a tank alá feküdt, azér halt meg, mások meg azt monták, hogy eléje ált, de egyesek azt is álítják, hogy be volt rúgva, mindenfélét kitaláltak utána, de nem volt berúgva, az biztos, akik ot voltak, azt monták, hogy józan volt, ezt csak kitalálta valaki, hogy védje az oroszokat, ez nem igaz. A tankok elé lefeküdtek akor a fiatalok, meg eléje áltak, de aztán a végén felkeltek, mind felugrotak, amikor elkezdtek öszevisza lövöldözni az oroszok, valami tisztek, aki először egyezkedet velük, hogy engedjék őket, menjenek onan. Biztos jó idegesek lehettek, meg nagy meleg is volt akor augusztusban nagy hőségek voltak mindig. Az oroszok meg ot sültek a tankokba, meg az autókba, azér akartak már mozdulni valamere, meg hát nem álhatak ot a végtelenségig. Aztán mikor eldurantak a lövések, akor oszt elszaladt onan mindenki, mert megijedtek, no és akor indulhatak az oroszok továb. Még az is volt, hogy a lövések előt sokan beszélgetek az orosz katonákal, akor tudtak oroszul, mert tanulni kelet az iskolába, töben is beszélgetek ot velük végig a Kasai úton az autóknál meg a tankoknál. Barátságosan beszéltek egymásal, meg azt is kérdezték, miért száltak meg minket. Oszt hogy monták nekik azok a katonák, hogy ők nem is tudták, hova jötek, csak hogy foradalom van, ahova menek, azt monták nekik, és hogy segíteni jönek ide. Azt se tudták hol vanak, melyik országba! A tisztek, azok biztos tudtak mindent, nekik biztos megmondhaták a fejesek. Jöni kelet, mert az volt a parancs. Nem lehetet elenkezni. Nem volt értelme az itenieknek elenálni, úgyse tudtak volna semit csinalni az oroszok elen, anyian voltak, meg fel voltak jól fegyverezve, meg ot voltak a tankok is.

(49 éves nő, Rozsnyó, 2018)

5. kép. SZU-122-54 páncélvadász a Kassai úton 1968. augusztus 21-én (Pillanatfelvétel az 1968-ban készült dokumentumfilmből. A Rozsnyói Bányászati Múzeum tulajdonából)

Montak akor az idősebek biztos valamit, de ezekről nemigen vót szabad beszélni, úgy tudom, hogy az oroszok mit csinaltak akor 68-ba. Apám monta, csak ha mások nem haloták, meg akikbe megbízot. Azt monta, akor figyeltek mindenkit a komunisták, hogy vót jó sok estébák, oszt igen keletet vigyázni. Nem lehetet megbízni mindenkibe. Nem lehetet akor hangosan beszélni a politikáról meg a komunizmusról, nem lehetet szidni, meg azt se, mit csinaltak it a ruszkik. Hogy egy ember meghalt, mer nekiment a tank. Akit elütötek, még fiatal vót. Ráadásul családos apa vót már! Tankal mentek neki, merthogy az út közepére ált eléjük, de nem csak maga vót, de sokakal együtt. Igen sokan áltak ki az útra, oszt nem engetek semit továb, a tankokat se. Ez mind a Kasai úton vót, mert onan gyötek fentről, Váraljától, előte meg a Szoroskán, oszt a Kasai úton be Rozsnyóra. Akor még be keletet gyöni a városba mindenkinek, mert akor még nem vót az a másik út, ami elkerüli Rozsnyót. Akor a városon keresztül keletet minden autónak gyöni, mert csak úgy tutak meni Berzétére meg Tornaljára, ara lefele Rimaszombatba, meg mindenfele, Kasa fele is. Oszt az a fiú másokal együt álta el az egész utat, de csak őt tanálták e, csak ő halt meg akor. Merthogy a töbiek ügyeseben el tutak ugrálni, ők gyorsabak vótak. Úgy öszelapítoták, meghalt aba a minútumba, szétlapítoták, mind a palacsintát, monták, hogy minden tiszta vér vót otan. Eről nem vót szabad beszélni, de hát sokan tutak róla, nem lehetet titkolni, mer sokan elmonták egymásnak, akik nem vótak ot ako, azok is megtuták, mer ez borzasztó vót, sziták is a ruszkikat. De csak úgy egymásal beszéltek, mer nem nagyon lehetet akor csak akarhol. Mer töben is vótak, akik szimpatizáltak az oroszokal, meg vót olyan szervezet is, ami az oroszokal vót. Az a Szovjetbarát, vagy hogy is hívták. Sokan beléptek akor.

A szanitka hiába ment, a fiú már meghalt. Csoda let vóna, egy csoda, ha nem hal meg atól a nehéz tanktól, atól a hatalmas nagy ütéstől. Utána oszt nem lehetet eről beszélni, mer baja let vóna az iletőnek, ha eről beszélt vóna, mert a ruszkikról nem lehetet roszat mindani, hiába vót igaz. Oszt ezér töben is csak most tuták meg, hogy meghalt a tanktól, meg hogy mi is vót akor hatvannyócba it Rozsnyón! De sokan most se tugyák! Segíteni gyötek, azt kelet mondani.

Van ot már egy emlékmű is, amin minden rajta van. Hogy ki halt meg ot 68-ba, meg hogy megszáltak minket akor az oroszok. Nem magyarul írták rá, csak szlovákul. Olyat is halotam, hogy másféle sebesültek is vótak még töben, mer akor otan igen sokan tüntetek, ot a Kasai úton, oszt ezér nem tutak továbgyöni, hát oszt mindenféle eset vót. Hogy valakinek a lábára még ráment a tank, de az nem halt meg, csak sántítot utána egész életébe. Nem tudom, az ki vót, lehet, hogy él is még. Mongyák, lövődözés is vót akor, egy orosz tiszt lövődözött, hogy áljanak el az útból, mer nem tutak továbmeni, mert leálítoták az egész sort. Akor nem vót még Bila, akor otan házak vótak sorba kétódalt, nem vót ot a mostani buszmegáló, rendesen házak vótak ot mindenüt az út melet. Sokakat nem is érdekel, mi vót akor, de én oszt sokaktól érdeklőtem, de vótak, akik még nem is tutak eről, pedig sokal öregebek, mind én. Ere emlékezni kel, tudni kel, hogy vótak it a dolgok. Én így gondolom. A komunizmust is most sajnálják töben is, hogy vége let, oszt siránkoznak, hogy akor minden job vót. Vótak, akiknek akor job dolgok vót, nem csak a fejeseknek. Jó, hogy maga ezekel foglalkozik, mer legalább mások is megtugyák, mi vót it akor. Azér végén elmentek mégis inen a ruszkik, eleget szívták a vérünket!

(59 éves férfi, Rozsnyó, 2019)

Akor meghalt egy ember, mert nekiment a tanknak, elébe ált, oszt azért ütöte el. Múltkor monta épen nekem valaki. Töbet nem tudok, hogy vót pontosan, mer az ilető, aki nekem mesélte, ő is csak halota. De ara emlékszek, hogy direkt monta, hogy a ruszkik vótak a hibásak bene.

(32 éves nő, Rozsnyó, 2019)

A ruszkik miat halt meg valaki, egy ember. Ők tehetek róla, senki más, ők mentek neki a tankal. Ot anál a háznál történt a dolog, ahova odaált akor, de már nincs meg most az a ház, lebontoták. Ő csak ot ált a falnál, nem is csinalt semit, csak ot ált, ot nézte a ruszki tankokat meg a töbit. Oszt akor agyonnyomták. Úgy nyomták agyon, hogy rögtön meghalt. Leszakat a lába is, beszélték akor anyunak. De lehet, talán nagymamának monta valaki, már nem tudom. De beszéltünk oszt róla. Enyit tudok, az biztos, hogy a ruszkik vótak a hibásak, direkt odanyomták, nekimentek otan. Azér csinalták, hogy mindenki menyen már onan, mer nem engeték őket továb, megálítoták a tankot, oszt boszúból ölték meg. Biztos meg se bünteték őket, mer akor nem vót szabad bántani az orozokat.

(35 éves nő, Rozsnyó, 2018)

A Kasai úton történt az eset, ot valahol, ahol most a Bila van, de atól idéb, mert most már máskép néz ki az a hely, mint akor, sok házat lebontotak. Ot egy háznál történt, az egyik ház melet. Ez egy fiatal fiú vót, már dolgozot valahol. Osztan ő is ot vót másokal a Kasai úton, nem akarták továbengedni az oroszokat, mert azok a Kasai úton gyötek, meg gyötek lefele, hogy anyian vótak, mind nyü! Oszt hogy valami történt, valami miat a tank odéb akart meni, vagy mi, oszt ez a fiú ot ált a falnál, oszt ot nyomták neki. Hogy borzalmas vót az egész! Már nem segíthetet rajta semi, merhogy teljesen oda vót lapítva szegényt ahoz a falhoz. Oszt hogy akor beszéltek olyat, hogy az oroszok nem akaratal csinalták, de nem láták őtet, a tankból, de én eztet nem hiszem! Mongyák, igen nagy zűrzavar vót ot akor. Dobálták őket mindenel, oszt kiabálták nekik hogy Damój, damój!, hogy haza, haza!, ez azt jelentete, mert oroszul kiabálták, hogy értsék, amit kiabáltak nekik. Nekem apu elmesélte ezeket a dolgokat…

(55 éves nő, Rozsnyó, 2018)

Most tutam meg én is, hogy ot, ahol az a kő, az emlékmű van, ot keresztülment a tank egy fiún. A tank elé feküt, hogy megálítsa őket, oszt nem akart onad elmeni, hiába monták neki, nem kelt fel, oszt nem tutak továb meni az oroszok. Nem értem, miért keletet eztet neki csinálni?! Még élhetet vóna! Családos ember vót, igazán töb esze lehetet vóna, akor a k…a ruszkik miat nem keletet vóna meghalni neki. Mer azok oszt mégis elindultak, biztos gondolták, hogy majd akor felkel. De ő ot marat akor is. Jó keményfejű lehetet!

(29 éves nő, Rozsnyó,2019)

Van most egy emlékműve anak az embernek ot a Bila előt. Olyanokat beszéltek, hogy a tank alá feküt, de nem úgy vót, ő nem feküt a tank elé, csak ot ált a ház melet oszt a tank direkt nekiment, de véletlen is lehetet, nem tudom, mer sokfélét mondanak. Valakik azt beszélik, hogy direkt ment neki, de olyat is halotam töbtől, hogy véletlen vót. Hogy nem akarták ezt csinalni, de nem láták a tankból, mert meg el keletet neki fordulni ódalra anak a tanknak, oszt ezér nem láták őt. Rögtön meg is halt, mert teljesen odalapítota a ház falának, Nem feküt ő semmilyen tank alá, ez hülyeség, ahogy mongyák egyesek. Úgy öszenyomódot mindene, hogy rögtön belehalt. Akor igen sokan vótak ot, ahol most az az emlékmű is van. Nagy tömeg vót, otan, sokan bámészkotak, látam olyan képeket is, ahol látni. Vanak ilyen képek az intereneten is, ot látam, mutata az unokám, maga is megnézheti, de lehet, hogy már maga láta ezeket. Én nem vótam akor otan, csak ezeket tutam mondani.

(63 éves nő, Rozsnyó, 2018)

Hát én akor még nem is éltem, de érdekelt, hogy is vót ez hatvannyócba, oszt kérdezőskötem másoktól, anyutól meg aputól is, hogy ők mit tudnak eről, no meg oszt az interneten, meg a tévébe is látam filmeket eről. Egy időben sok ilyent atak a tévébe, amikor az évfordulója vót, a szlovák tévébe aták, nem a magyarba. Meg lehetet ezekből tudni, hogy mi történt akor az egész Csehszlovákiában. Van egy olyan film is, ami aról szól, hogy mi vót it Rozsnyón, amikor megszáltak az oroszok minket. Titokba csinálta valaki akor, de oszt most oda került a múzeumba, ot vetíteték először, de én a rozsnyai oldalon látam, az interneten ot van, meg lehetet mindenkinek nézni, aki akarja.

Akor majdnem mindenki azt hite, hogy háború lesz, igen megijet a nép, szalatak az üzletekbe, hogy ha kitör a háború, legyen mit eni, igen nagy vót az ijedség. Hoszú sorok vótak mindenüt a bótok előt. Mindent megvet a nép, amit csak kapni lehetet akor, hogy legyen minden, ha gyön a háború. De oszt utána lecsilapotak, de az elején igen féltek, hogy mi lesz iten.

Láta-e az emlékművet, ot a Kasai úton? Azt álítoták anak a fiatalembernek, aki meghalt ot akor, mert ráment az orosz tank. Azt halotam, hogy szét vót lapítva az az ember, a ruszki tank teljesen agyonnyomta. Hogy nem akaratal csinálták, úgy mondják, hogy nem látak ki a tankból rendesen, hogy ot van az a fiatalember, oszt a tank épen roszul fordult, hogy pont azt az ártatlan szegény embert tanálták el, nekimentek, oszt meg bele is halt. Hiába viték a kórházba, akor már halot vót. Én azér nemigen hiszem, hogy nem látak ki a tankból. Aból is ki lehet látni, mert akor hogy közleketek vóna, nem láták vóna azt se, hogy hol az út, nem igaz? Az az ember nem rozsnyói vót, hanem polomai. A táblára is kiírták, ami ot a kövön van. Néze meg, ha nem láta még! Beszélték, hogy az emberek oszt akor igen ki vótak rímedve, mer szörnyű vót látni, hogy csupa vér vót, meg hogy talán a belei is ki vótak teljesen. De eről oszt utána tilos vót, nem vót szabad beszélni, nem lehetet emlegetni, mert baja let vóna az iletőnek. Azt a követ is csak a foradalom után teheték ide, előte nem is engeték vóna, szó se lehetet vóna róla! Hát enyit halotam, azt is tudom, hogy hívták, de elfelejtetem, de ot a kövön meg lehet nézni. Nem olyan régen teték oda azt az emlékművet. Van rajta egy tábla, lehet tudni, kinek álítoták, meg hogy hatvannyócba elfoglaltak minket az oroszok.

(39 éves nő, Rozsnyó, 2019)

Akor hatvannyolcba ot kétódalt meg az úton is igen sokan vótak, kiabáltak meg dobálták az oroszokat mindenel, amivel csak tuták, azok meg hogy igen meg vótak ijedve, hogy mi lesz eből. Nekik parancsra keletet jöni, a katonák nem csinalhatak mást, csak azt, amit parancsolnak nekik. Teljesíteték a parancsot, oszt gyötek. Oszt ugye őket támaták, a katonákat támaták ot akor a Kasai úton is, oszt a végén megtörtént az a tragédia. Brezsnyev meg a ruszki fejesek nem vótak ot, csak üldögéltek nyugotan ot Moszvába maguknak.

Halotam, hogy akor igen nagy vót a felfordulás mindenhol, az egész országba tüntetek elenek, meg töben is meghaltak akor. Prágába egy fiú felgyújtota magát, mert azt akarta, hogy menjenek ki. Kasán is mindenféle történt, meg máshol is vótak öszetűzések. De nem csak a oroszok gyötek be akor, mert a magyarok is it vótak, mert ők, Magyarország is ahoz a Varsói Szerződéshez tartozott, amit aláírtak, ezért keletet nekik is jöni. De iten Rozsnyón nem vótak, csak máshol, csak it is tutak róla, hogy a magyarok is segítik az oroszokat.

Ot a Kasai úton akor 21-én rengeten öszegyötek az emberek. Pont ot romlot el az autójuk, javítani keletet, ezért nem tudot továb meni más jármű se. Így oszt nyugotan eléjek tutak álni. Vótak olyan orosz katonák is, amelyikeknek be vót kötve a feje fáslival, meg hogy mé a szemét is kiütöték az egyiknek, véres is vót, töb autónak az üvegét is betörték valmi kővel. Kasán igen nagy vót öszetűzés, rengeteg vót a halot. Akik dobálták őket, biztos töb katonát eltanáltak, mert vót sok betört üveg az autójukon. Oszt pont a katonák sebesültek meg, ők iták meg a levét, akik nem tehetek az egészről. Meg vót nekik parancsolva, hát gyöni keletet, ot nem lehetet mondani, hogy nem jövök! Sokan nem is tuták, hogy hova gyönek, hogy hol vanak. Ha nem teljesíteték vóna a parancsot, akor mehetek vóna a börtönbe, vagy még talán le is lőték vóna őket. Brezsnyev igen rosz ember vót, ot nem lehetet ugrálni, a katonai parancsot nem lehetet megtagadni. Aztat teljesíteni keletet, ha tecet, ha nem!

Mondják, hogy van egy film, de én még nem látam, de hogy a múzeumba vetíteték, oszt fent van az interneten is, meg lehet nézni. Azon lehet látni sok mindent aról, hogy mi vót ot a Kasai úton. Meg akarom majd nézni én is, kíváncsi vagyok, biztos érdekes. Maga is néze majd meg, azt mondta a haverom, hogy érdemes megnézni. Máma meg is nézem én is, a Rožňava oldalon kel keresni.

Ezeket, amiket elmontam, csak halotam, mer akor én még nem éltem, de hát eről sokan tutak, meg akik ot is vótak akor, azok beszélték, hogy szörnyű vót. Akor nem vót mindegy, igen veszélyes vót a helyzet. Minden lehetet vóna belőle! Most, hogy már van ez az kő az út melet, mindenki megtudhasa hogy s mint vót akor. A fiatalok is, meg az öregebek is, meg akik nem is éltek akor. Elolvashasák a kövön, hogy ki halt it meg. Anál szoktak mostanába ünepséget tartani. Amikor vót az évforduló, avaták fel, koszorút is meg virágot is szoktak oda teni, meg mécseseket is látam.

(52 éves férfi, Rozsnyó, 2018)

Az nem úgy vót, ahogy most mongyák! Mert azért vót ez az egész, hogy be vót rúgva az az ember! Nekem olyan monta, aki láta, és én hiszek neki. Csak eztet nem szabad mondani, mert csak baja lehet belőle az iletőnek! Én is azért nem mondom meg a nevemet magának! Ne szólj szám, nem fáj a fejem! Ez így van! Azt kel mondani, hogy milyen nagy hős vót az az ember! Meg monták nekem, hogy a ruszki tank nem is ütöte vóna el őt, ha nem feküt vóna eléje! Ilyet csak olyan ember csinál, aki nincs észnél, aki be van rúgva! Mások is vótak ot akor, de ők csak áltak otan, ők nem fekütek le, ezért el tutak ugorni gyorsan a tank elől, ezért ők megmenekültek! De most eztet nem szabad megírni, pedig ez az igazság! Csak hazudik mindenki, hogy ilyen meg olyan hős vót az az ember! Én is sajnálom, hogy meghalt, de ő vót a hibás, senki más! A tankisták nem tehetek róla, hogy nem láták őtet, azért mentek rá, azért halt meg. De aztat nem is lehetet vóna túlélni, ha egy tank rámegy egy embere! Nem tudom, hogy maga meg-e meri írni eztet, amit montam.

(Rozsnyó?, idősebb férfi, a korát nem árulta el, s azt se, melyik településen lakik)

Eről nem beszéltek igen a szocializmusba, mer csak baj let vóna belőle, megnézheték vóna magukat! A ruszki tank ment neki anak az embernek. Krasznahorka felől jötek egymás után, lefele a Kasai úton, csak úgy özönlötek onan egész nap, oszt végig a városon! Monták, hogy a tankok az utakat is tönkre teték a lánctalpakal, végig amere mentek. Az a fiatalember épen ot ált az út melet, mikor elütöte az egyik tank. A töbiek akor már elszalatak onan. Máris meghalt, amikor neki mentek a tankal. Eről nem vót szabad beszélni, úgyis mindenki tuta, elmonták, akik ot vótak. Ilyet nem lehetett eltitkolni. Az igaz, hogy sokan csak a foradalom után tuták meg, mi történt akor, hogy ez a fiú meghalt, meg hogy akor hatvannyócba mi vót nálunk, meg az emlékművet is csak most lehetet oda teni, a szocializmusba, nem lehetet. Most már mindenki elolvashatja ot a tábláról, ki volt az az ilető, hogy polomai volt. Gyereke is volt már akor, töb is. Aról is beszélnek, sebesültek is vótak töben akor, mert az oroszok lövődöztek. Ez akor volt, amikor eléjük ált a tömeg az úton, elálták az egész utat. Oszt akkor lőttek, olyan figyelmeztető lövéseket adtak le, de valakiket el is találtak, de azok közül nem halt meg senki.

(46 éves nő, Rozsnyó, 2018)

A Kassai úti incidens: állítólag éjszaka történt, amikor a megszálló hadsereg érkezett, valaki lefeküdt a földre, az útra, hogy megakadályozza útjukat. Anyám nem tudja pontosan, mi történt, mert nem volt ott, csak reggel beszélték a városban, hogy meghalt. Azt nem tudja, hogy átmentek rajta, vagy megölték.[21]

(A megszállásról fényképeket készítő Ujházy Ladislav közlése e-mailben arról, mire emlékszik az édesanyja)

6. kép. Veszteglő konvoj a Kassai úton 1968. augusztus 21-én (Ladislav Ujházy felvétele)

Az alábbi variánst egy rozsnyói szemtanú, az azóta elhunyt restaurátor Székely László mondta el egy rozsnyói szlovák hírportálnak:

Azt a napot sosem felejtem el. Az út mellett álltam és néztem, ahogy jönnek az orosz autók, a felső részéből. A rozsnyóiak beálltak az autók elé, hogy megállítsák őket. Hosszú ideig minden állt ott, aztán megérkezett egy gázikon[22] egy parancsnok, s elkezdett egyezkedni, hogy az emberek álljanak félre, de ők azt skandálták, hogy nem mennek el. Ezután a parancsnok az adó-vevőjén kiadta az utasítást, és s az utca felső részéből elkezdtek özönleni a tankok. Egy úr itta meg a levét. Szörnyű idők voltak ezek. Arra is emlékszem, amikor egy bányász az egyik katonai autóra követ dobott, ami eltalálta a katonát is.[23]

(Rozsnyó, Székely László, 1948–2011)

Az 1968-ban 17 éves szemtanú, a rozsnyói Králik György 2018-ban az alábbi variánst mondta el egy magyar nyelvű internetes portál rozsnyói tudósítójának az 50. évforduló alkalmával a Bányászati Múzeumban tartott megemlékezést követően, amely alkalomból az 1968-ban készült felvételt is levetítették:

Nem, nem volt véletlen, az a tank ráment, mert látuk, a másik oldalon áltunk, egyszerűen ráment, s egyszerűen leborítota a falat is és őt maga alá teperte. A film, ami most le volt vetítve, ez komolyan megmutata, hogy volt, hogy történt egész dolog, hogy voltak az emberek felháborodva és hogy demonstráltak és elenáltak enek az egésznek.[24]

Az akkor katonai szolgálatát töltő, de éppen Rozsnyón tartózkodó Stiglitz Péter is ugyanakkor nyilatkozott szintén annak az internetes portálnak, amelynek Králik Róbert is:

Ondro, ez a pincér, aki elvite a csehszlovák zászlót a Krasból, és mikor megindultak már ezek a tankok, és aba a pilanatba, amikor egy ilyen rés keletkezet a kolonába, akor ő ot a Foto előt leterítete a csehszlovák zászlót és ráfeküt. És ezel megálítota a kolonát.[25]

A történet egy invariánsa?

Egy, az adatközlők által nem ismert (in)variánst a komáromi Dunatáj c. lapban 2003-ban megjelent cikkben[26] találtam, amelyben a szerző – Nagy László Endre – az 1968-as rozsnyói eseményekkel kapcsolatos személyes élményeit elevenítette fel.[27] A Kassai úti halálos balesetről az alábbi történet olvasható:

Amint másnap délelőtt megtudtam, fogadni akarta a szovjeteket a városi pártbizottság elnöke, s egy keskeny, macskaköves utcán odaállt az első közelgő tank elé, kezében egy papírlappal, a buzgó vörösmócsing olvasni kezdte a fonetikusan átírt orosz szöveget:

A Csehszlovák Kommunista Párt városi bizottságának nevében szeretettel fog…

Nem csupán a foga tört a szövegbe, mert a tank nem állt meg, vagy hiába fékezett a csúszós macskaköves úttesten, palacsintává lapította a nemzetközi proletariátus egyik hű fiát! A másvilágon, bocsánat, a túlvilági lassan posványosodó vörösparadicsomban legalább meglehet az a nagy-nagy elégtétele, hogy nem egy fasiszta, hanem egy „testvéri tank” lapította össze… S lehet-e ennél szebb, dicsőbb halála egy kommunistának…?

Végezetül megjegyzi:

Amit itt leírtam, nem vicc! Igaz bizony az első szótól a legutolsóig. A róla írt riportom egy hét múlva, ha cenzúrázva is, megjelent a Csemadok Pozsonyban kiadott, Hét című képes heti folyóiratában, s ezen én csodálkoztam a leginkább… Talán elkerülte beszari főnököm éber figyelmét, s csak a lektorunk húzta meg…

Aki nem hiszi, kikeresheti azt a számot a Csemadok-központban, de a hitetlen Tamások érdeklődhetnek akár e helyszínen, Rozsnyón is![28]

Lényegében két, 35 évnyi különbséggel megjelent, egymástól több részletben is különböző és ellentmondásokat is tartalmazó írásról van szó. Sajnos, az említett 1968-as rozsnyói riport kéziratát már nem áll módunkban elolvasni, hogy megállapítsuk, hogy A Hét akkori főszerkesztője mit húzott ki belőle, s egyáltalán kihúzott-e valamit, ahogyan azt a szerző állítja. Az említett, 1968. szeptember 15-én megjelent, a túlzásoktól nem mentes tudósításban a szerző mindenesetre nem említi Štefan Ciberaj Kassai úton történt halálos balesetét. A Kras Szállodánál 1968. augusztus 25-én történt lövöldözésről azonban mindkét lapban részletesen ír, noha kissé ellentmondanak egymásnak ezek az írások. Ezzel résszel a lövöldözéssel foglalkozó alfejezetben foglalkozunk majd.

7. kép. A Kras Szálloda előtt elhaladó tankok (T-55A) 1968. augusztus 21-én (Ladislav Ujházy felvétele)

2. A rozsnyói Kras Szálloda „szétlövése”

A másik legismertebb a Kras Szálloda „szétlövéséről’ szóló, szájhagyomány által megőrzött történet, amelynek napjainkra már számos variánsa létezik. Az 1968. december 5-én Szlovákia Kommunista Pártja Rozsnyói Járási Bizottságának küldött rendőrségi jelentésben csupán az áll, hogy ismeretlen okokból lövöldözésre került sor a Kras Szállodánál, és hogy sebesültek is voltak.[29] Az akkori történéseket ma már csak mozaikokból tudjuk összerakni, az adatközlők által elmondott szövegekből, de akár megfordíthatjuk: az adatközlők elmondása alapján kapunk egy képet, akárcsak a Štefan Ciberaj halálának körülményeivel kapcsolatos történetek esetében.

Ennek az esetnek legelterjedtebb az a változata, miszerint a lövöldözésre amiatt került sor, mert a Kras Szálló melletti moziban éppen indiánfilmet, A nagy medve fiait vetítették, s a filmbeli lövöldözést kint is lehetett hallani. Az augusztus végi nagy meleg miatt a mozi szellőzőablakai ki voltak nyitva, hogy friss levegő juthasson a nézőkkel teli helyiségbe (akkor még nem létezett légkondicionálás). A Kras Szálloda közelében szolgálatot teljesítő szovjet katonák a lövöldözés hangjait hallva azt hitték, hogy őket támadták meg fegyverekkel, ezért bizonyára pánikba estek, s elkezdtek összevissza, vaktában lövöldözni. Egyrészt a Kras Szálloda irányába lőttek, de lövések érték a mozit és a református templomot is – ez utóbbin még napjainkban is láthatók a golyók nyomai. Közben a katonák segélykérő rakétát is kilőttek, amire a kaszárnyából rövid időn belül erősítés érkezett a helyszínre. A Krasban levőknél fegyvert kerestek, megmotozták az embereket, de semmit sem találtak, s rá kellett jönniük, hogy nem történt támadás, a lövöldözés hangjai valójában a moziból jöttek. A szálloda épülete megrongálódott, s több ablak is kitört a lövöldözés során. Ezeket rövid idő alatt beüvegezték, ám a lövések nyomait még jó ideig látni lehetett az épület külső falán. A vendégek közül néhányan megsebesültek, halálos áldozata azonban nem volt az incidensnek.

A történetnek 2 altípusa létezik:

  1. A szovjet katonák a moziból kihallatszó lövöldözést hallva azt hitték, megtámadták őket, s azért kezdtek ők is lövöldözni
  2. A Krasban részeg szovjet katonatiszt(ek) lőtt(ek) a pisztollyal a levegőbe, s ennek hallatán kezdték el a katonák kívülről lőni a Kras Szállót.

Megjegyezzük, hogy a Kras 2019-ben megkérdezett alkalmazottai közül két pincér hallott a lövöldözésről, a középkorú elmondása szerint a moziban vetített filmnek semmi köze nem volt a lövöldözéshez, mert nehéz elhinnie, hogy olyan hangos volt a filmbeli lövöldözés, hogy azt ki lehetett volna hallani. Ő úgy hallotta valakitől, hogy egy részeg szovjet tiszt lőtt a pisztolyával a levegőbe, s emiatt gondolhatták a kint posztoló szovjet katonák, őrájuk lőtt valaki, ezért kezdtek el lövöldözni a Kras felé.

A fiatalabb, 30 éves pincér: Én akor még nem éltem, de halotam anyutól, hogy mi is vót akor. Valamilyen háborús film vót a moziba épen akor, oszt épen lövődöztek, oszt az oroszok azt hiték, hogy a németek támadnak, oszt elkeztek lövődözni. A golyók ot is maratak a falba.

A recepción dolgozó 55 éves hölgy: „Ja viem len toľko, ze Rusi strielali na Kras, ale nič iné neviem, nepočula som o tom, čo sa presne vtedy odohralo…”[30]

Az alábbiakban az adatközlők által elmondott különböző variánsokból mutatunk be egy válogatást:

Volt még egy eset Rozsnyón, amikor a moziban egy filmet vetítettek. A mozi a Kras mellett volt. Ez augusztusban volt, azután, hogy bejöttek. Az ablak ki volt nyitva, és olyan filmet vetítettek, hogy lövöldöztek benne, és hát ki lehetett hallani. És abban az időben minden útkereszteződésben, vasúti kereszteződésekben is mindenütt szovjet katonák tartottak szolgálatot. Rozsnyón is ott álltak a kereszteződésben, hát hallották, hogy lövöldözés van valahol, nem tudták, hogy hol, és hát kilőttek egy vörös rakétát, vagyis egy figyelmeztető rakétát. Közben meg katonatisztek is voltak a Krasban, ők kiszaladtak rögtön, hogy megtámadták Rozsnyót. Én akkor éppen a párton szolgálatot tartottam, mert beosztottak szombatra, vasárnapra idegeneket, a Nemzeti Front tagjait, és akkor én tartottam szolgálatot. Amikor az oroszok bejöttek hozzám, mondták, hogy máris menjek el, a telefont rögtön leblokkolták, úgyhogy haza is kellett jönnöm rögtön onnét, hazaküldtek, és ők vették át a szolgálatot. Úgyhogy a lövöldözés után ez történt.

(Szőllős Sándor, Csucsom, 89 éves, 2018)

[…] Édesanyám megírta nekem, hogy szétlőték a Krast. De oszt hogy hogy történt, azt csak a haverjaimtól tudom, a haverjaim mesélték el nekem ithon. Pozor Laci, akit maga is ismer, Tyuki itt ült a Krasba 3 haverjával a lövöldözéskor.

Oszt Tyuki[31] mesélte. Azt mondja, hogy „Amikor engem odaállítottak a falhoz, oszt végitapogattak! Képzeld, volt pisztoly öngyújtóm.” Akor voltak ilyen pisztoly öngyújtók. Hát ahogy mentek Tyukin végig, és megtalálták, kivették, a gázpisztolyt, oszt monták neki a katonák, hogy „sto éto?!, sto éto?!”,[32] Oszt az orosz ahogy mutata a pisztolyt. Tyuki oszt nyúlt utána, hogy megmutasa, hogy az nem igazi pisztoly, hanem öngyújtó, no oszt ahogy az orosznak mutata volna, mi az, hogy öngyújtó, de akkor kapot egy nagyot. Mer utána, a lövöldözés után jötek a katonák fel a kaszárnyából fegyverel, oszt motozás, meg minden, akik ot vótak, megmotozták, megmotoztak akor mindenkit.

(Stiglitz Peter, 75 éves, Rozsnyó)

Anyu mesélte, hogy a lövődözés után a Krasba az oroszok, akik felgyötek, a recepción elkeztek kutatni, az iroda akor is ot volt hátul. Bementek oda, elkeztek ot kutatni, és egyszer csak nézik az asztalon, hogy mi van ott? Hát faragó, ceruza faragó, oszt elkeztek, ordítani, „sto zgyesz”, meg követeltek, kerestek valami, hogy „ggye to?, ggye to?” Oszt a két nő nem tudta, hogy mit akarnak, de oszt rágyötek utána, mert az oroszok keresték, a „snúrát”,[33] mert azt hiték, hogy a ceruzafaragó telefon. Hogy hol a snúra? Oszt a két lány meg volt ijedve, hogy mit akarnak. Hát a vezetéket keresték a telefonhoz. Mert akor voltak ilyen „polný”[34] telefonok. Hát azt hiték, hogy az a telefon, a ceruzafaragó. Ez nem vic, ez így történt akor, a lányok mesélték anyunak. Anyu monta, hogy ez nem vót normális, amit ot műveltek.

Én csak azt tudom megmondani, amit anyutól tudok, ő a Krasba dolgozot, de akor ő nem szolgált, mert váltakozott a pénztárnál Juci nénivel, ő volt akor szolgálatba. És eltelt 50 év, és és most tudtam megy egy dolgot! Voltam a múzeumba az előadáson, meg írták is, hogy Ciberaj meghalt, meg hogy kik sebesültek meg akor. És ott olvasom, hogy Simon Viktor. Most képzelje el, 50 éve szomszédok vagyunk, és én nem tutam róla! Valahogy sose beszéltek róla, pedig ot lakunk egymás melet. Viktor bácsi akor 25-én eljöt Juci néniért, a Krasba, mert félt egyedül este hazameni, hát ot volt akor épen, Juci nénire várt, oszt eltalálta a golyó, de véletlen volt. És megsebesült. Hát most kelet megtudnom!

[…] A lövöldözésről még azt tudom, hogy a moziba a gépház nyitva volt, ekor vetíteték azt az indiánfilmet, ez igaz. A vetítés a moziba esti időpontban volt, este 8-kor kezdődött. Ez 25-én történt. Száz százalék, hogy nem háborús film volt. Indiánfilm volt, amibe Gojko Mitic játszot, a Synovia Veľkej medvedice.[35] És jötek a lövések. Ez az, amit a Kras alkalmazotai is mondanak, úgyhogy ez így volt, mert ők eztet átélték. It volt valami raktár is a Kras melet, amit lebontotak már, a tiszteknek is volt valami irodája bene. Elkezdődtek a lövések, aztán az oroszok berontotak ide a Krasba. Ők azt hiték, hogy igazán valaki rájuk lőt, vagy valami, és én is így gondoltam volna, mert mintha védekeztek volna a támadás elen…

[…] Meg még egy ilyen verzió is van, hogy itt volt két tiszt elszálásolva a Krasba. Aztán bepijáltak és felvitek egy nőt a szobára, és ot történt valami, hogy ot lőt valamelyik. De hogy lőt-e, nem tudom, de az biztos, hogy 2 orosz tiszt volt it elszálásolva, és hogy be voltak rúgva akor, az is biztos, azt is mondják, hogy az egyik tiszt kezdet lövöldözni.

(Stiglitz Peter, 1947, Rozsnyó 2019)

 Hát én nem tudom, akor sok minden vót, Ara emlékszek, hogy a Krasba lövődöztek valamiér a ruszkik, meg hogy meg is haltak valakik, de nem tudok töbet.

(60 éves nő, Rudna, 2010)

Valami olyat halotam, hogy a Krasba lövődöztek valami tisztek, ruszki tisztek, hogy vót valami nagyob lövődözés a ruszkik miat, egy tiszt kezdte bent, valami nőcske is vót az ügybe, oszt a kinti orosz katonák emiat lőték a Krast, megijetek. Oszt mingyár gyötek a töbiek, a töbi oroszok, oszt mindenkit átkutatak, mindenkit, akik ot vótak akor a Krasba. Meg hogy talán le is lőtek valakit. Az az egy biztos, minden a ruszkik miat vót, az egész cirkusz. de hát őket nem lehetet bántani ezér, hiába csinálták a bajt ot is meg máslol is. Mindent elsimítotak, csak jókat lehetet rólok mondani.

(72 éves férfi Rudna, 2010)

[…] nem vagyok rozsnyai, pár éve gyötem ide lakni, meg akor még nem éltem. De ecer valaki, valami ismerősök nálunk, vendégségbe vótak, oszt ők beszéltek olyat, hogy lőtek a ruszkik hatvannyócba, a Krasra. Mer azt hiték, a németek támatak rájok. Ez úgy szóba került, mer vót valaki, aki tuta, hogy is vót akor az a lövődözés otan. Ez akoriba vót, amikor begyötek. Mingyár utána valamikor. Hogy kint vótak ot a Kras melet orosz katonák, oszt azok lőtek. őrégbe vótak otan. Hogy mi vót az ok, de hogy mér lőtek, aztat én már nem tudom megmondani magának, de, hogy akor nem vót mindegy, az ablak is ki vót törve a Krason […] No, eszembe gyöt! Úgy úgy, ahogy maga is mongya! A moziba vót valami film, amibe lövődöztek, valami háborús film vagy mi, oszt aztat haloták, azér lőtek, igen meg vótak ijedve. Meg talán visza is lőt valaki a Krasba, valami ruszki tisztek vótak otan akor…, be vót már rúgva, oszt egymást lőték. Ők bentről, a töbi ruszki meg kintről […] kitört az ablak is, meg a vendégekből is eltanáltak valakit, de azokból nem halt meg senki, mint ot a Kasai úton.. Jól meg lehetek ijedve bent a népek! A lövődözést meszire is lehetet halani […] Hát ezt csináltak ruszkik akor […] Oszt én csak május elsején látam az oroszokat, a tisztek ot vótak mindig ahol a komunisták, ők is beszéltek a néphez, it a torony melé gyöt mindenki, it keletet sorakozni oszt halgatni keletet a beszédeket.

(55 éves, nő, Rozsnyó 2015)

[…] Meg monta még apu azt is, akor a Krasba is lövődöztek a ruszkik ösze-visza, azt hiték a gyagyások, hogy megtámadták őket valakik. Akor ment valamilyen film, olyan indiános film ment akor épen a moziba, ot vót akor a Kras melet. Oszt aba lövődöztek, aztat haloták. Oszt vótak sebesültek is ot a Krasba, de halotak azok nem vótak. Sokan vótak a Krasba akor […] azér nem halt meg senki, észnél vótak, az vót a jó, mingyár hasaltak, meg elbújtak, ki hova tudot! Asztal alá, meg hova mindenhova […]

Én nem tanálkoztam velek [a szovjet katonákkal], már igen régen, ki keletet nekik meni, visza Oroszba, már nem roncsák it a levegőt.

(32 éves férfi, Rudna 2018)

 Azt beszélték, hogy a tisztek miat volt az egész, mert ők lövöldöztek bent, mert már be voltak rúgva. Elkeztek kötekedni valakivel, és akor vete elő az egyik a pisztolyt, lőt egyet, csak úgy a levegőbe, oszt ezel kezdődöt az egész, mert kintről meg a katonák lőtek a Krasra, mer megijetek a lövésektől, azt hitték, megtámadták őket a Krasból […] Gyorsan mindenki lehasalt, bebújtak gyorsan, ahova tutak, de pár embert eltalált a golyó, már nem volt idejük elbújni meg lehasalni se […] Hát így lőték a Krasnak ezt a oldalát, ami az út melet van, ezt az első oldalt. Én ezt halotam, akor másoktól, hogy így történt, ehez semi köze nem volt semmilyen filmnek. Hát már hogy lehetet volna kihalani a lövöldözést a moziból olyan hangosan!? Sehogy se […] Még szerencse, hogy seki se halt meg…

(68 éves nő, Rozsnyó, 2018)

[…] én akor nem vótam még rozsnyai, nem it laktam, de tudom, mer töbektől is halotam, hogy azok a bolond ruszkik lövődöztek! Még akor vót, amikor begyötek Rozsnyóra, akor 68-ba, a legelején. A Kras melet vót a mozi akor, onad gyötek a hangok, a lövődözés. Háborús film vót ot, azt vetíteték, oszt aba a filmbe lőtek. Hát oszt amikor meghaloták, lövődöztek öszevisza, hogy csak úgy repültek a golyók a szamopalból[36] […] monták, hogy sebesültek is vótak a Krasba, valakiket eltalált a golyó, de nem halt meg akor senki, pedig meghalhatak vóna töben is akor, mer nem lehetet tudni, honan meg mere repül a golyó. Gyorsan lehasaltak, hasaltak a fődön, lehasaltak, oszt az ablakokat kilőték, mindenhova repült az üveg meg a golyó is […] Nyugotan meghalhatot vóna akarki, de mindenki is meghalhatot vóna.

No hát így vót, de oszt halotam, hogy a katonák azt se tuták, hol vanak, hogy az let nekik mondva, hogy azér gyönek ide, mert it foradalom van.. Az anyjuk segét vót it foradalom! De hát nekik ez let mondva, ők meg oszt elhiték, meg a katonák nem is elenkezhetek vóna. Oszt hát gyötek leverni a foradalmat az egész országba. Milyen foradalmat? Miatok vót oszt foradalom Prágába meg hol, akor gyújtota fel magát az az inas is ot Prágába akor. Hát oszt it maratak a nyakunkon, de oszt a foradalom után ki keletet nekik meni inen. 50 évig, vagy medig vótak it.

A Krasba akor igen sok ablak ki vót lőve, öszevisza lőtek, mer védekeztek. Én nem halotam, máshol vót-e ilyen eset, máshol Csehszlovákiába akor, hogy így lövődöztek vóna […] Most nevetünk, de akor biztos senki se nevetet, jól meg lehetek ijedve minden, hogy a ruszkik meglövik őket, oszt ot maradnak halva. De a ruszkik is jól be lehetek rezelve […]

(Rozsnyó, 74 éves férfi, 2017)

 […] hogy azért lőtek az oroszok, mert azt hiték, hogy megtámadták őket. A film miat vót, a háborús film miat, aba lövődöztek a moziba. Oszt az oroszok amikor haloták, hát viszalőtek, mer azt hiték őket támagyák. Oszt öszevisza lőtek onan. Meg vótak ijedve, oszt ezér lövődöztek öszevisza. Oszt azután kitudódot, hogy senki se lőt rájok, ha a moziba lőtek épen a filmbe, oszt azt haloták. Meg mesélte nekem a nagynénim, mer tőle tudom ezt az egészet, én nem éltem akor, hogy a Krason kitörtek az ablakok, meg hogy meg is lőtek valakiket, akik a Krasba vótak, be keletet vini őket a kórházba. Hogy akor senki se halt meg, isteni szerencse vót, meg is halhatak vóna! […] Töbet nem tudok eről mondani, ezt halotam az apu testvérétől, ő mesélte ecer nekem. Hát nagy szerencse vót, hogy, akik bent vótak, senki se halt meg, csak sebesülések vótak, de hogy halot nem vót […]

(Rozsnyó, 41 éves nő, 2019)

 Én nem éltem akor, de halotam aról, hogy a ruszkik lőték akor a Krast. Hogy valami tévesdésből, mert azt hiték, onan lövik őket, hát megijetek, oszt lőtek a Kras fele. De hogy pontosan hogy vót, azt nem tudom, csak ezt halotam, talán meg is hat valaki, meg biztos sokan megsebesülhetek aba a lövődözésbe […] De töbet nem tudok mondani, csak eztet halotam… meg hogy valami film miat vót, valamilyen lövődözős film ment akor, oszt aból let a kalamajka, mer arra hiték az oroszok, hogy őket támagyák.

(26 éves nő, Rozsnyó, 2019)

[…] időseb kolegáktól halotam, már nem is dolgoznak, már régen nyugdíjasok mind. Amikor elkeztem ot dolgozni, beléptem munkába, oszt utána ecer valakik emlegeték, oszt hát halgatuk, mer mink fiatalok vóttunk, nem tutunk ezekről, csak igen keveset, hogy begyötek, tutuk, de hogy mi vót, mikor it vótak akor 68-ba, aztat mink nem tutuk […] No, hogy is vót […] hogy lőtek a Krasra, meg mindenhova máshova is […] Hogy enek az vót az oka, hogy lövéseket halotak, azt hiték, hogy megtámaták őket, hogy őket akarják lelőni. Ezek olyan katonák vótak otan, akik írányítoták a tankokat meg miket az úton, vagy mit csinaltak akor. Olyan katonák lehetek […] mutaták, mere kel meni a harckocsiknak meg minden. No oszt megijetek, amikor meghalotak valami lövéseket […] Támadnak, vagy mi van? Megijetek, oszt ők is lőtek máris. De nem is viszalövés vót ez, mer senki se támata őket, csak ők hiték azt. Akor a mozi a Kras melet vót, most már más van bene, úgy tudom. Olyan fiatal katonák vótak, meghaloták a lövéseket, de ez a moziból gyöt, ők nem tuták, mer a moziba lövődöztek valami indiános filmbe, valamilyen indiános filmet vetítetek épen, oszt aba lövődöztek. Ilyen filmekbe sokat lövődöznek, biztos maga is látot ilyen filmet. Hát oszt ezt haloták meg a moziból, oszt ezér lőtek a Krasra, meg máshova is, nem tuták, honan gyön a hang pontosan, hogy a moziból. A Krasba akor rendesen ot vótak az emberek bent, mert nyitva vót… Oszt hogy töb ablak is kitört, ahogy lőtek arafele. De oszt mingyár gyötek fel a kaszárnyából is az oroszok, mert valahogy megtuták, mi van a Krasnál, biztos onad üzenetek nekik. Hát oszt felgyötek a Bakról is a ruzkik, mer azt hiték, nagy a baj otan, támadás történt elenek, megtámaták őket, lövődözik őket […] Bementek oszt a Krasba, elenőrizték a népeket, mindenkit, akik akor ot vótak, elenőrizték, hogy pisztoly vagy valami más van-e náluk. Mer akik felgyötek a kaszárnyából, azok is azt hiték, lőtek valakik a katonákra, azért elenőrizték a népet, keresték, ki lőt az orosz katonákra…

[…] Aztat még elfelejtetem mondani, akik ot vótak a Krasba, vótak akik megsebesültek, de halni senki nem halt meg, de párat muszaj vót bevini a kórházba. Sokal roszab is lehetet vóna, mer hát a katonák öszevisza lövődöztek ot kint a kereszteződésbe, de lehet, hogy már nem is onad, lehet hogy gyorsan szétszalatak onad, mer hát megijetek, nehogy lelőjék őket valakik. Meg talán a Krasba is beszalatak páran. Nagy ijedelem lehetet akor ot bent, amikor sehol semi, oszt ecer csak belőtek onan kintről. Mingyár lehasalt is a nép, valakiket akor eltanált a golyó, azokat a kórházba viték oszt bekötözték. De hogy oszt nem vontak felelőségre sekit a ruzkik közül, szépen elsimítoták az egészet, mer hát az oroszok tehetek az egészről […] akor másképen kezelték az ilyeneket, a ruszkikat nem lehetet hibásnak mondani, az rizikós dolog vót akor, meg hát amikor szeték ösze az orosz katonákat, hogy úgy monták nekik, hogy meg kel álítani it Csehszlovákiába a foradalmat, hogy gyöni kel, mer hogy Csehszlovákiába baj van. Hát gyötek, oszt a kis katonák így el vótak bolondítva, hát azér hiték aztat, hogy foradalom van oszt megtámaták őket, oszt ők meg hát védekeztek. Hát ilyenek is vótak […]

Meg oszt én aztat se tutam, hogy más katonák is bejötek, nemcsak az oroszok, én azt se tutam, hogy a magyarok is, nemrég tutam meg a tévéből, oszt hát nekem az hihetetlen is vót, hogy a magyarok is gyötek megszálni minket. De hogy köteleség vót, hogy gyöjenek, mer hogy ők is abba a varsói vagy milyen egyezménybe tartoztak. Meg más komunista országokból is vótak it katonák töben is, azt se tutam […] Mink iten csak az oroszokról tutunk […]

[…] Meg oszt hogy akor a Krason sokáig lehetet látni későb a golyók helyét, meg az ablakokat gyorsan iparkotak hamar megcsinálni, rendbe teni, hogy ne legyen nyoma a lövődözésnek, mer hát az orozok vótak ebe a bűnösek. De hát eről akor még sokan tutak oszt hát elmonták másoknak is. Én se tutam vóna, ha az idős kolegák nem monták vóna nekünk, hogy s mint vót akor. Hát ezér tutam meg én is, mer máskülönbe nem tutam vóna eről semit mondani magának. De akor halotam, oszt hát emlékezek, mit beszéltek az öregebb kolegák, ők már lehet, nem élnek, akik akor még joban tuták, hogy mi vót.

(49 éves férfi, Rozsnyó, 2019)

8. kép. A Kras Szálloda megépülését követően (Képeslap, forrás: internet)

Beszélték, hogy vót lövődözés, én is halotam. Az oroszok lövődöztek a Krasba, de a kis Krasba. Ez ot van ódalt, de most már máskép van ot, mind akor […] vótak lyukak a falba, amit a golyók csinalták. Azt hiték, őket lövik valakik, oszt tele let a gatya, ijetükbe tüzeltek mindenfele. Valakit talán oszt meg is halt. De lehet az is, hogy csak megsebesültek. Rozsnyai fiúk vótak. winnetous filmet vetítetek a moziba épen, oszt aba a filmbe lőtek, őket nem lőte senki se […] De a ruszkik eztet nem tuták. A mozi fele meg mindenfele repültek a golyók, szanaszét […]

(72 éves férfi, Rudna, 2019)

Hát töbféleképen is beszélik, valakik azt mondják, hogy azért lőtek az oroszok a Krasra, mert háborús film ment akor épen a moziba. Hogy azt haloták meg az oroszok, azok a katonák, akik ot a Kras közelébe irányítoták a járműveket, a forgalmat, vagy mit csinaltak, vagy lehet, csak őrségben voltak, nem tudom pontosan. És hát hogy ahogy ot áltak, haloták a lövéseket. De azok nem kintről jötek, hanem a moziból, mert ki volt nyitva az ablak a szelőzés miat, és hát hirtelen azt hiték, hogy őrájuk lőnek valahonan aból az irányból, hát ők is elkezdtek lövöldözni. A Kras meg a mozi felé is lőtek, ot is voltak jó ideig a golyók nyomai, meg az ablakok egy része is kitört, de azokat hamar be lehetet üvegezni, az gyorsan ment. A Kras akor nyitva volt, voltak bent vendégek is meg hát a perszonál[37] is ot volt, úgyhogy sokan voltak ot bent. A lövésekre mindjárt lehasalt mindenki, aki ot volt, mindenki a földre feküt rögtön […] Páran azért megsebesültek, volt, akinek nagyob, komolyab sebe volt, hogy a kórházban keletet bevini akor máris. Nem lőtek le senkit, szerencsére! Nagy tragédia lehetet volna eből az egészből. Aztán jötek a Bakról az erőstés, gyötek rögtön a töbi oroszok, nagy lehetet a felfordulás, de aztán tisztázódot, hogy mi is történt […] Hogy senkik nem lőtek a katonákra, hogy a moziban lőtek a filmben. Valaki azt mondja, hogy háborús film ment akor, valaki meg azt mondja, hogy winnetous film volt. Szóval a film volt az oka az egésznek, ot lövöldöztek! Akor a moziba is megijedtek, akik ot voltak akor, biztos nem felejteték el hamar azt a napot […]

Aztán valakik meg úgy beszélik, hogy a Krasban lövöldözöt egy tiszt, merthogy ot iszogatak épen akor, és hogy nem tudom, hogy miért, de elsütöte a pisztolyát valamelyik. Valami nő volt a dologban, talán azért vesztek ösze a tisztek, ilyeneket is halotam. Hogy talán fent voltak egy szobában […] Legalábis így is beszélik. Nem tudni, mi az igazság pontosan, meg aztán régen volt, közben meg utána mindenki igazítot valamit a mondandón.

De hogy utána aztán hamar, gyorsan rendbe teték a Krast, eltünteték a nyomokat, a betört ablakokat egykettőre megcsinálták. Hogy ki fizete ki az árát, ki álta ezeket a költségeket, azt nem tudom, hogy az oroszok, vagy az állam, vagy lehet, hogy a város? Ezt nem tudom […] Hát én nem szeretem volna akor ot leni! Akik ot voltak akor, mesélték, igen megijedtek, mert hát olyan helyzet volt akor, mint a háborúba. Úgy beszélték.

Én enyit tudok a dologról, de más lövöldözés nem volt, amíg it voltak Rozsnyón az orosz katonák, a szovjet hadsereg, mert hát nem csak oroszok voltak köztük, más nemzetiségűek is, mert hát akor nagy volt Szovjetunió, nagyob mint most, mindenféle nemzetiség lakta. It Rozsnyón is voltak olyan ferde szeműek, kirgizek, meg mások is. Hát így volt a lövöldözés it Rozsnyón. Utána már nem volt gond velük, it voltak, el voltak maguknak, nem sok vizet zavartak, meg aztán az emberek megszokták, de senki se gondolta volna, hogy ilyen sokáig maradnak it az országba […] Voltak jelszavak, hogy „So Sovietskym zväzom na večné časy!”, „Örök időkre a Szovjetunióval!”, meg hasonlók. De azt is megszoktuk. Meg halotam, hogy a katonák jártak dolgozni is, amikor segítség kelet valahova.

(71 éves férfi, Rozsnyó 2018)

Halotam, hogy beszélték valakik ecer, hogy vót ilyen eset Rozsnyón, de hát én nemigen hiszem, mer hát a mozi meszeb vót a Krastól, aztat a lövődözést nem lehetet halani, én úgy gondolom, én nem hiszem el eztet. Valami más oka lehetet, berúgtak vagy valami, oszt azér lövődöztek. De engem ez nem is igen érdekel, mer nem hiszem, hogy a mozi miat vót az egész.

(36 éves férfi, Rozsnyó, 2020)

Ja, aztat halotam! Mikor a ruszkik lőték a Krast! Most mikor vót a výročie[38] akor beszélte nekem egy haver. Hogy ruszkik lövődöztek a Krasra, mer hogy megtámaták őket, azt hiték, hogy lőnek valahonad, oszt nem is lőtek, csak a filmet haloták, valami olyan filmet vetítetek, amibe lövődöztek. Biztos kihalatszot, oszt atól ijetek meg anyira, oszt ment tőlök a sorozat a Krasra. Talán meg is haltak valakik ot akor. Csak enyit tudok, mer csak halotam, én nem éltem akor még.

(30 éves férfi, Rozsnyó, 2020)

Vót valami lövődözés a Krasba, aztat halotam, hogy a ruszkik be vótak rúgva, oszt hogy azok lövődöztek ott öszevisza, vagy valami ilyesmi vót, de oszt elsimítoták a dolgot, mer hát őket nem lehetet akor megbüntetni. Olyan idők vótak akor, oszt hogy sebesültek vótak-e, vagy halotak, azt már nem tudom, mer ez már régen vót, de oszt későb halotam eről.

(33 éves férfi, Rozsnyó 2018)

A lővődözés! Az, az vót, bizony, tudom, a Krasnál, a Krasba is vót! Hogy a ruszkik kezték, mer hogy be vótak rúgva, vagy mi, oszt nem tuták, mit csinalnak. Enyit tudok eről, meg oszt hogy ot vót a golyók helye a falba, lehetet oszt későb látni, de aztat én nem látam, mer nem vótam ot akor.

(46 éves férfi, Rozsnyó, 2019)

Meg oszt a Krast is szétlőték az oroszok! Valami filmet vetítetek ot a Kras melet a moziba, oszt onan gyött ki a hang, hogy lövődöznek, oszt ezek meg azt hiték, hogy támagya őket valaki őket lövik, máris elkezdtek tüzelni. A mozi ot vót, ahol most, de most már nem mozi. Az a mozi máskép nézet ki, ot hogy ablakok is vótak. Hogy a Krasba mindenki hasalt, úgy megijetek, mer ott is oroszok mulatak. Azt hitték, hogy megtámaták a Krast. No oszt ezér vót a lövődözés, eből let a baj, ezér keletet töbeknek is meghalni!

(69 éves nő, Rozsnyó 2019)

A Krasba keztek el lövődözni az oroszok, az orosz tisztek, mer be vótak rúgva, oszt már nem tudták, mit csinalnak. Előveték a pisztolyt, oszt bumm, bumm! lövődöztek mindenfele, mer részegek vótak, nem tuták, mit csinalnak. Oszt kintről is, oszt az oroszok onad kintről is lőtek a Krasra, oszt vót ratatatata! Mert akik kint vótak őrségbe, meghaloták a lövődözést, megijetek, hogy a Krasból valakik feléjek lőnek, oszt ahogy megijedtek, ők is elkeztek lövődözni a Kras fele. Talán oszt a kaszárnyából is gyötek még katonák. Sokáig it vótak utána a komunizmus alat, nemigen akarózot nekik inen kimeni, csak oszt a foradalom után meni keletet, akar tecet, akar nem. Nem vót rosz nekik, ez nekik iten Amerika vót, it job vót sokal, mind otan Oroszországba. Oszt persze, hogy nem örültek, hogy el kel ined meni.

(50 éves férfi, Rozsnyó, 2018)

Meg apu azt is monta, akor a Krasba is lövődöztek a ruszkik, mert azt gondolták, megtámadták őket. Mert hogy akor ment valamilyen film épen, olyan indiános film ment a moziba. Oszt aba a lövődöztek, hogy rendesen kint is lehetet halani […] Azér lehetet mert nyitva vót az ablak, mer igen melegek vótak akor, amikor begyötek, nyár vót akor. Vótak sebesültek, de halotak nem vótak, pedig sokan vótak a Krasba akor. Én nem tanálkoztam velek [a szovjet katonákkal], de halotam azt is, hogy árultak mindenféle izét, vetek tőlök inen a faluból naftát[39] vagy benzint, mert ócsó vót. Töbet már nem tudok.

(30 éves férfi, Rudna, 2021)

Töben is beszélték it Rozsnyón, töbtől is halotam […] Ketö vagy talán töb mindenkit el is tanált a golyó, be keletet vini a kórházba őket, de nem haltak meg. Én még nem vótam, akor nem éltem még. De monták, filmet vetítetek a moziba, lövődöztek bene. Oszt ere az oroszok megijetek, ezért elkeztek lövődözni.

(53 éves nő, Rudna, 2016)

Már elég nagy vótam, amikor begyötek ide Rozsnyóra, amikor vót az a lövődözés ot a hotelnál, a Krasnál. Akor az egy új hotel vót, sokan jártak oda. Akor is bent ültek az emberek, oszt egyszer csak a semiből elkezték lőni a Krast az oroszok, onan kintről, ahol őrséget áltak. Oszt elkeztek lőni, mer azt hiték, őket támadták meg. De dehogy támadták, nem támadta meg őket senki! A moziba lövődöztek, a filmbe, atól ijetek meg, az úgy hangzot, mintha kint lőtek vóna, a lövődözést kint meghaloták, oszt megijetek, lövődöztek mindenfele. Akor vótak orosz tisztek is a Krasba, azok is megijetek, oszt ők meg lőni keztek, de ők kifele! A Krasba oszt mindenki hasalt, úgy megijetek, mer ott is oroszok mulatak előte, kint is meg bent is vótak oroszok. Azt hitték, hogy őket támagya valaki. No oszt ezér vót a lövődözés! Lőtek akor mindkét helyre, a Krasra meg a mozira is. No hát oszt jó nagy kárt csinaltak akor, kitörtek az ablakok is, sok ablak kitört a lövésektől. Igen megijetek akor, akik bent vótak a Krasba, meg hát akik it laktak a Krashoz közel, azok is kirímetek, hogy mi ez? Mi ez a lövődözés? Akor még ot rendes házak is vótak, meg a bank helyén is, meg ot is, ahol most a színház van. Ot mindenhol házak vótak, ahol laktak. It van a háború! Mert hát mit gondolhatak vóna?! Most nevetünk, pedig még sebesültek is vótak akor a Krasba, de senki se halt meg. Hát ilyenek is vótak 68-ba Rozsnyón. Én akor csak iskolás vótam, de ez úgy megmarat benem, akor mindenki eről beszélt. Kineveték az oroszokat, mer megijetek a semitől […]

(70 éves nő, Rozsnyó, 2018)

A Štefan Ciberaj halálával kapcsolatos fejezetben szóltunk N. László Endrének a Hét c. hetilapban 1968 szeptemberében, valamint a komáromi járási lapban, a Dunatájban megjelent cikkeiről. A Kras Szállodánál történt lövöldözéssel kapcsolatban is erős túlzásokba esett az élénk fantáziájú szerző:

ELVARÁZSOLT KASTÉLY VAGY SZÁLLODA?

Késő este értünk Rozsnyóra a szálloda elé, de a szétlőtt homlokzat, a betört ablakok – a sötétség ellenére is – árulkodni kezdtek arról, hogy itt valami történt. Bent a szálloda halljában azután megtudjuk, micsoda.

A szálloda mögötti moziban egy kalandfilmet játszottak, sűrűn ropogtak a fegyverek, és az idegen katonaság ezt félreértve, lövöldözni kezdett a zaj irányába. Amikor a tévedés kiderült, az idegen katonáknak levetítették a filmet, de az anyagi kár maradt. Az orosz városparancsnok bocsánatot kért a történtekért és megígérte, hogy az okozott kárt megtérítik.

Ennek köszönhető, hogy a szállodában tárt karokkal fogadtak bennünket. Üres szoba?! Amennyit csak akarunk! Minden szoba üres… Ezt nevezem szerencsének, mármint a mi szerencsénknek. Kaptunk is szobát. Az ágyam fölött ott a golyók nyoma a falon, az ablakok betörve, még jó, hogy ilyen meleg augusztusi éjszaka van, az utolsó augusztusi éjszaka… A folyosón égett matracok, füstszag…

Kedves ősz hajú nénivel beszélgetünk a portán. Közben készül a vacsoránk. Mert izgalom ide, izgalom oda, bizony alaposan megéheztünk és nem szerettük volna, ha gyomrunk korgását esetleg lövöldözésnek gondolta volna valaki…[40]

A Dunatáj 2003-ban megjelent egyik számában az alábbiakat írja a lövöldözésről:

1968 szeptemberének elején, nem sokkal azután, hogy az oroszok megszállták a „testvéri” Csehszlovákiát, riportra küldött derék főszerkesztőm, Major Ágoston, mégpedig a Rožňavára átkeresztelt egykori bányavárosunkba, Rozsnyóra. Fotósommal már az állomáson megszimatoltuk, hogy ott valami igencsak bűzlik…

Hát bizony nem tévedtünk!

A vadonatúj szállodának az egyik kiégett szobájában, amelyik legkevésbé égett ki, kaphattunk szállást, azaz a félig megégett parkettán, egy-egy megperzselt, irtózatosan bűzlő matracot.

– Mi a fene lehetett itt? – kérdezte tőlem a fotós, mintha én tudhattam volna.

– Remélem, hamarosan kielégítő válasszal szolgálhatok, Sanyikám! – feleltem.

Borovicskával, magyarán fenyővízzel aztán addig-addig bátorítgattam a hideglelősen reszkető portást, amíg két-három öntet után beszélni nem kezdett.

Tőle tudtam meg, hogy amikor hirtelen-váratlanul bejöttek az oroszok Rozsnyóra, a szálloda melletti ugyancsak vadonatúj moziban éppen valamelyik Winnetou filmet játszották. S amint már azokban szokás, töltés és megállás nélkül tüzeltek a sápadtarcú banditák, s erre felelgetett szaporán az apacsfőnök ezüstpuskája és vértestvére, Old Shatterhand – nem kevésbé híres – medveölője […]

Több sem kellett a lelkes davajoknak, akik akkor már bizonyára nem kevés szeszt szagoltak a vodka fejadagjukon felül!

– Ellenforradalmárok! Fasiszták! – ordítozták elszántan, és már lőni is kezdtek. Lőttek, míg töltény volt a tárban és a hevederekben, mégpedig gyújtólövedékkel. Lőttek a gyalogosok, lőttek a tankosok, s csakhamar nem csak az új mozi, hanem a szálloda is égett […]

Én azóta szentül hiszem, hogy csak akkor és ott halt meg Winnetou, az én gyermekkori eszményképem, de ott aztán a fehér testvérével együtt – véglegesen! Elégtek a filmszalaggal, vagy az oroszok lőtték őket szitává […]

Hát ezért kellett nekem és fotósomnak azon a borongós őszeleji esten kiégett szobát kapnunk a különben töküres szállodában![41]

***

A szerző két írása külön esettanulmányt érdemelne, ez azonban jelen dolgozatunknak nem célja. Annyit mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy a szállodában sohasem hagyták egyedül a vendégeket éjjelre, tehát ez N. László Endre és kollégája esetében sem volt így. A Kras, továbbá, nem égett ki, nem lobbant lángra a berendezés. A lövések a szálloda udvari oldalát nem is érték, tehát számtalan épségben megmaradt szoba volt, kizárt dolog, hogy egy kiégett szobában szállásolták volna el őket. Hogy a szobák kiégtek volna, minden adatközlő határozottan cáfolta, mint ahogy a szerző más állításait is. Megállapíthatjuk tehát, hogy a szerző célja egy sokkal sötétebb kép felvázolása volt, a valós állapotot és a történéseket valószínűleg nem találta túl tragikusnak, ezért módosította, kiegészítette a hallottakat. Ráadásul két cikkben leírtak néhány mozzanatát illetően ellentmondásba keveredik.

A két írás olvasói azonban nem ismerték a valós tényeket, így a szerző által leírtakat nem kérdőjelezték meg, elhitték mindazt, ami a cikkekben szerepelt. A szerző tehát mind Štefan Ciberaj halála, mind pedig a Krasnál történt lövöldözés esetében két új történetet kreált, amelyben az események nem feleltek meg a valóságnak. Mindez arra figyelmeztet bennünket, hogy amennyiben egy történés rekonstruálására vállalkozunk, a témával a sajtóban megjelent írások valóságtartalmát fenntartásokkal kell kezelnünk.

A népbíróságtól az állambiztonsági szolgálatokig. Adalékok Varga Imre református püspök életpályájának a megítéléséhez

A téma kijelölése

A szlovákiai magyar elitbe tartozó személyek életpályájának a feltárása fontos, de máig kevés eredményt felmutató feladata a történetírásnak. Magán- és közéleti tevékenységüket is dokumentáló életrajza csak keveseknek van (Szent-Ivány József,[1] Tost László[2] és Esterházy János mindenképpen ilyen, bár ez utóbbi magánéletétének bizonyos mozzanatait jótékony homályba vonja a szakirodalom[3]), de a részben feltárt életút sem számos. Az utóbbira példaként Törköly József, Major István, Palkovich Viktor, Kaiser Gyula, Peéry Rezső vagy Szalatnai Rezső említhető.

A felvidéki magyar egyházak amúgy is csak részlegesen kutatott történetének egyik hiányzó fejezetét a papi hierarchia fontosabb képviselőinek életpályája jelenti. Fischer-Colbrie Ágost kassai katolikus püspökről egyetemi szakdolgozat ugyan már készült, ám egy teljes igényű biográfia még várat magára.[4] Református püspökeink legtöbbje pedig maximum egy-egy rövidebb vagy hosszabb tanulmányt kapott, de teljes életrajzot senki. Még a legfontosabbak, például Balog Elemér vagy Pálóczi Czinke István sem. Érvényes ez az 1908-ban Györkén született és 1980-ban Kassán elhunyt Varga Imre református püspökre is, akiről máig nem született egyetlen tudományos igényű életrajzi írás sem.

Varga életpályája már csak azért is érdekes, mert a szlovákiai magyar értelmiség első generációjának képviselőjeként élete átíveli a felvidéki magyar történelem legfontosabb korszakait. Varga a sarlósok és prohászkások nemzedékének tagja volt, akik még a történelmi Magyarországon születettek, de már a masaryki Csehszlovákiában szocializálódtak, és akik fiatal felnőttként élték meg az első bécsi döntést. És bár életkoruk és felkészültségük révén a második világháborút követően nekik kellett volna a felvidéki magyar közösség élére állni, a szlovákiai magyarok háború utáni sorsa, a kollektív bűnösség bélyege, a lakosságcsere, a deportálások, a kommunista hatalomátvétel stb. következtében legtöbbjük elhagyni volt kénytelen szülőföldjét. Ha csak a Sarló vezetőinek névsorát nézzük, a Bajcsi Ildikó által táblázatba sorolt 14 személyből (Balogh Edgár, Brogyányi Kálmán, Csáder Mihály, Ludwig Aurél, Peéry Rezső, Terebessy János, Dobossy László, Horváth Ferenc, Dobossy Imre, Morvay Gyula, Szalatnai Rezső, Jócsik Lajos, Boross Zoltán, Vass László)[5] 1945/1948 után egyedül Csáder Mihály maradt a Felvidéken, a többiek (többnyire kényszerűen) Magyarországra települtek át, de volt, aki az USA-ban és akadt, aki Németországban fejezte be pályafutását. Varga tehát a kivételek közé tartozott, hiszen – bár 1945-ben közel került ahhoz, hogy elüldözzék – ő itt maradt, és Szlovákiában élte le életét és futott be teljes életpályát.

A teológiát Sárospatakon, Losoncon és Halléban tanuló Varga ugyan Munkácson kezdte meg lelkészi pályáját, ám életének meghatározó helyszíne az akkor még erősen magyar és (a katolikusok számbeli többsége ellenére) meghatározóan református lelkületű Rimaszombat volt. Ide 1931-ben, került, amikor is az ott szolgáló Péter Mihály püspök mellé hívták meg másodlelkésznek. Megválasztását a gyülekezeten belül heves, olykor az jó ízlést meghaladó viták és indulatok kísérték, ami persze nem annyira az ő személyének, mint inkább Péter Mihály püspöknek szólt.[6] A vele elégedetlen ellenpárt ugyanis Szakall János özörényi lelkészt szerette volna második lelkésznek, de végül a püspök támogatói kerültek többségbe.[7]

Varga lelkészi tevékenysége mellett (Péter Mihály korai halálát követően első lelkésszé lépett elő) 1938-ig a losonci teológián is tanított, 1936-tól pedig a Református Összefogás című belmissziós lapot szerkesztette.[8] Szerteágazó tevékenységének és kitűnő szónoki vénájának köszönhetően pedig gyorsan a rimaszombati és a gömöri közélet megbecsült és elismert tagjává vált.

Bár a jelen tanulmány tárgyát képező népbírósági per miatt 1945 után rövid időre megbicsaklott a karrierje, az ’50-es években meglepően gyorsan felért pályája csúcsára. Miután ugyanis az 1950-es évek elején az 1939-től a szlovákiai református egyházra rákényszerített szlovák vezetés, az ún. szervezőbizottság uralma megszűnt, az egyház új alkotmányt kapott, és sor került az újjászervezésére. Ennek során pedig 1953-ban talán sokak számára meglepő módon az akkor 48 éves Vargát választották meg a Szlovenszkói Református Keresztyén Egyház püspökévé. Varga 27 éven keresztül vezette egyházát, amely idő alatt – későbbi utódja, Fazekas László értékelése szerint – „felkészültsége, bölcsessége, egyházkormányzói talentuma, de a szolgálatban ellentmondást nem tűrő keménysége és pontossága is hozzájárult ahhoz, hogy nemcsak az egyházban és az országban, de külföldön is tekintélyre tegyen szert”.[9] Ez utóbbi szavak arra utalnak, hogy Varga a nemzetközi protestáns életben is fontos szerepet töltött be, részt vett a korszak szinte valamennyi nagy protestáns világrendezvényén, és 1959-től a Református Világszövetség alelnöki tisztségét is betöltötte.

Varga életpályája kutatásának lehetséges forrásai

Varga Imre életpályájának az értékelése, pontosabban az értékelés hiánya szorosan összefügg a szlovákiai református egyház történetének a feltárásával, illetve az egyházi levéltárának a kutatók előtt máig késlekedő megnyitásával. Mivel az egyház komáromi levéltára nem csupán rendezetlen, hanem a külső kutatók számára gyakorlatilag elérhetetlen, és jelenleg a belső szándék sem látszik mindennek a megváltoztatására, az egyház története, közte Varga életpályájának a feltárása bizonyára továbbra is késlekedni fog. Ám vannak olyan forráscsoportok is, amelyek elérhetők a kutatók számára, és amelyek feldolgozása már most is elvégezhető. Egyebek között ilyen az állami szervek, köztük az Állami Egyházügyi Hivatal anyaga, amely minden bizonnyal fontos adalékokat tartalmaz Varga tevékenységével kapcsolatban is. És ilyen a csehszlovák állambiztonsági szerveknek a Nemzeti Emlékezet Hivatalának (UPN) Levéltárában elhelyezett levéltára is, amely két szempontból is megkerülhetetlen.

Egyrészt azért, mivel Varga püspök a csehszlovák Állambiztonsági Szolgálat (közismert rövidítése az ŠtB) által megfigyelt személyek közé tartozott, akit 1975-ben azzal az indokkal kezdtek megfigyelni, hogy „soviniszta és nacionalista magyar papokat gyűjtött maga köré”, „széles körű kapcsolatot tartott fenn az Egyházak Világtanácsának képviselőivel” és „nyugati kapcsolatokkal” rendelkezik.[10] És bár a kutató legnagyobb sajnálatára a református püspök 15 éven át zajló megfigyeléséből származó 349 oldalnyi dosszié tartalmát a Varga halálát követő évben megsemmisítették, az UPN Levéltára így is sok, Vargával kapcsolatos információt rejthet még.

De megkerülhetetlen és szükséges az Állambiztonsági Szolgálat levéltári anyagának a feltárása azért is, mivel Varga nemcsak megfigyelt volt, hanem a szolgálat beszervezett ügynöke is, aki Rimavský fedőnévvel 1954-től 1962-ig információkkal látta el az ŠtB-t.[11] Varga ügynöki tevékenységének a feltárása és megítélése nem e tanulmány feladata. Márpedig mélyebb vizsgálat nélkül minden előzetes megállapítás és véleménynyilvánítás felelőtlen cselekedetnek tűnik. Így csupán a Vargával azonosítható Rimavský ügynök hivatalos jellemzéséből idézünk néhány sort.[12] Az 1991-es keltezésű anyag szerint ugyanis Varga elsősorban abból a célból került beszervezésre, hogy általa ellenőrzés alatt tudják tartani a „nem katolikus” egyházakat és semlegesíteni lehessen a református egyházon belüli ellenséges megnyilvánulásokat. A jellemzés szerint Varga értékes információkkal látta el az állambiztonságot és pozitívan viszonyult az ŠtB-vel való együttműködéshez. Mindazonáltal azt is megjegyzi a jelentés, hogy a református egyház belső életével és konkrét református lelkészekkel kapcsolatban Varga jelentései meglehetősen óvatosak, és semmi olyat nem tartalmaznak, ami alapján bárkit vád alá lehetne helyezni. Ami bizonyos mértékig rímel Fazekas püspök jellemzésére (aki bár nem beszélt róla, de bizonyára tisztában volt Varga ügynöki múltjával): „a hatalom rettentése és kényszerítő akarata mellett bethlengábori okossággal igyekezett megtalálni az egyház számára a szolgálat járható úját.”[13]

Talán az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy Varga életpályájának a feltárása fontos és egyre kevésbé halasztható feladat. De az is nyilvánvaló, hogy az egykori püspök életművének a gazdagsága mélyebb kutatásokat és a téma iránt elhivatottabb kutatót érdemel.

A jelen tanulmány csupán egyetlen forráscsoport, Varga népbírósági perének anyagára összpontosít, és elsősorban azt vizsgálja, mennyire voltak megalapozottak azok a vádak, amelyeket ebben a perben Vargával szemben megfogalmaztak. Amit persze csak úgy lehet elvégezni, hogy közben górcső alá vesszük Varga 1938 és 1945 közötti tevékenységét.

A népbírósági perek és a református egyház

A háborús bűnösök felelősségre vonásának a kérdése már viszonylag korán felmerült a második világháború évei alatt, végül azonban csak a háború befejezését követően, a győztes hatalmak képviselői által 1945. augusztus 8-án Londonban aláírt egyezmény határozta meg ennek kereteit. Egyebek között azt is, hogy a háborús bűnösök abban az országban lesznek felelősségre vonva, ahol a bűnöket elkövették, a felelősségre vonásuk pedig az adott ország törvényei szerint történik majd.[14] Ez az egyezmény azonban lényegében már csak utánament az egyes országok intézkedéseinek, és nemzetközi szinten is törvényesítette mindazt, ami az egyes országokban ebben a kérdésben már korábban megkezdődött. Edvard Beneš londoni emigráns csehszlovák kormánya 1942-től foglalkozott a háborús bűnösök felelősségre vonásának kérdésével, mely igyekezet eredményeként adta ki a köztársasági elnök 1945. június 19-én a 16/1945. sz. A náci bűnösök, az árulók és segítőik megbüntetéséről, valamint a rendkívüli népbíróságokról szóló köztársasági elnöki rendeletét.[15] A Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT) – különböző okok miatt – azonban megelőzte a köztársasági elnököt, és már 1945. május 15-én elfogadta 33. sz., A fasiszta bűnösök, megszállók, az árulók, a kollaboránsok megbüntetéséről és a népbíróságok létesítéséről szóló ún. retribúciós rendeletét.[16] Így egyfajta jogi dualizmus alakult ki, hiszen a cseh országrészekben a köztársasági elnöki rendelet, Szlovákiában viszont az SZNT rendelete szabályozta a háborús bűnösök megbüntetését.

Az SZNT rendelete és a népbíróságok szlovákiai tevékenysége a háborús bűnösök európai felelősségre vonásának és általában a második világháború utáni korszaknak számos sajátosságát magán viselte. Megkerülte ugyanis a nullum crimen elvét, vagyis olyan cselekedeteket is büntetett, amelyek a cselekmény elkövetésekor nem voltak büntetendőek. Másrészt, és ez Szlovákiában elsősorban a kommunista párt hatására történt, nagymértékben laicizálta a bíráskodást, hiszen a járási népbíróságok öttagú szenátusában csupán az elnök esetében követelték meg a jogi végzettséget. Igaz, a gyakorlat azt mutatja, hogy az ún. népi ülnökök hiányosságai gyorsan kiütköztek, és a szenátus elnökének szerepét betöltő hivatásos bírók bizonyos mértékig ellensúlyozni tudták a laikus tagok számbeli fölényét.

A szlovákiai és általában a kelet-európai népbíráskodásnak azonban további sajátosságai is voltak. Elsősorban az, hogy a kommunista belügyminiszterek által ellenőrzött retribúció a polgári pártok diszkreditálásának, sőt kriminalizálásának is az egyik eszköze volt. Csehszlovákiában és különösen Szlovákiában pedig a retribúció kimondva-kimondatlanul is a nemzetállam-építés fontos eszközének számított, és a népbíróságok tevékenységét kezdettől fogva a korabeli magyar- és németellenes politika szolgálatába állították. Ennek a politikának volt a megalapozása a németeket és magyarokat kollektíven háborús bűnösnek nyilvánító kassai kormányprogram, szimbolikus betetőzése pedig Esterházy János pere a Szlovák Nemzeti Bíróság előtt, amely során a pártvezér fölött kimondott halálos ítélet a szlovákiai magyarok elítélésének szimbolikus aktusává vált.

Esterházy pere persze csak a jéghegy csúcsa volt, hiszen 1945 nyarától a szlovákiai magyar társadalom szinte egészét elérték a perek, és falusi gazdák, városi polgárok, tanítók, papok, újságírók stb. ellen indultak népbírósági eljárások. Amelyek 1946 elejétől új lendületet kapnak, hiszen a csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény VIII. cikkelye lehetőséget teremtett arra, hogy Csehszlovákia a paritásos csere keretén belül áttelepítetteken kívül egyoldalúan áttelepítse mindazokat a magyarokat, akiket az SZNT 33. sz. retribúciós rendeletének 1–4. §-a alapján ún. nagy, valamint a rendelet 5 §-a alapján ún. kis háborús bűnösként ítéltek el.[17] Ezért 1946 elejétől valóságos tömeggyártása kezdődött a szlovákiai magyar „háborús bűnösöknek”, amely során a Nemzetbiztonsági Testület szervei csoportos feljelentések által olykor egy-egy falu férfilakosságának a felét is háborús bűnökkel vádolták meg,[18] csak hogy minél több magyart az áttelepítendők listájára írhassanak fel.

Ami azonban meglepőnek tűnhet, a népbíróságok ehhez nem mindig voltak partnerek. A feljelentések egy jelentős része –megalapozatlanságuk, a bizonyítékok és tanúk teljes hiánya okán – el sem jutott a hivatalos vádemelésig. A körzeti és helyi rendőrparancsnokok által megfogalmazott feljelentések ugyanis (különösen a csoportos feljelentések esetében) a legtöbbször csak általános vádpontokat tartalmaztak: fasizmussal, a Horthy Magyarországának politikai és gazdasági törekvéseinek támogatásával, a magyar politikai pártokban való tevékenységgel, az első bécsi döntés napjaiban az arbitrázsterületre bevonuló magyar csapatok köszöntésével stb. vádolták meg a feljelentetteket. Mint a népbíróságok gyakorlata jelezte, ez azonban a legtöbb esetben kevésnek bizonyult a per lefolytatásához, és a népbíróságok vádlói már eleve a vádak elejtését javasolták.

De az sem volt garancia a feljelentések sikerére, ha az ügy a népbíróság elé került, hiszen csupán a bíróság elé került egyének mintegy 40%-át mondta ki bűnösnek, a maradék 60%-ot felmentette.[19] Érvényes volt ez a magyar nemzetiségű személyekre is, akik az összes bíróság elé állított személy 68%-át tették ki. Közülük 34%-ukat mondta ki a bíróság bűnösnek, 66%-át viszont felmentette.

Bár a háborús bűnösként feljelentett református lelkészek száma az összes magyar feljelentetthez képest elenyésző volt, a feljelentett lelkészek a társadalom egészéhez képest így is felülreprezentáltak voltak. Gömörben akár az összes református lelkész egyharmadát is háborús bűnökkel vádolták meg. De más régiókban is 20% fölött lehetett az arányuk. Az átlagosnál magasabb volt köztük azok aránya is, akiket elítéltek. Az általam vizsgált 16 lelkész elleni feljelentésből csupán 4 esetben nem történt vádemelés, a bíróság elé állított 12 lelkészből pedig hetet, vagyis a megvádolt lelkészek közel 60%-át bűnösnek mondták ki.[20]

A református lelkészek bűnösségének magas aránya viszonylag jól magyarázható. Az ún. csoportos vádakkal ellentétben, amelyek jórészt felmentéssel végződtek, a lelkészek ellen általában egyéni vádemelés történt. Másrészt az értelmiségi kategóriába tartozó lelkészekkel szemben komoly támadási felületet nyújtott közéleti szerepvállalásuk, a magyar pártokban vállalt szerepük és nem utolsósorban az, hogy 1938 novemberében sok településen ők voltak a magyar csapatok bevonulásakor rendezett ünnepségek fő szónokai. És persze arról se feledkezzünk meg, hogy a csehszlovák állam szemében mindig is magyar egyháznak számító Szlovákiai Református Keresztyén Egyház lelkészei eleve a csehszlovák nemzetállami elképzelések ellenfelei között voltak elkönyvelve, így elítélésük (és ez által a Csehszlovákiából való eltávolításuk) prioritásnak számított a hatalom számára. Mindez pedig már elegendő magyarázat arra, hogy miért került annyi református pap, köztük Varga Imre, a népbíróságok célkeresztjébe.

Varga Imre népbírósági pere

A fent említett 16 peranyag ismerete alapján elmondható, hogy Varga pere kiemelkedik közülük. Mivel a per idején egyszerű városi lelkész volt, ezt a kiemelt figyelmet valószínűleg múltbeli közéleti tevékenységének és az egyházon és a gömöri régión belüli tekintélyének köszönhette.

Ebből a szempontból nem mellékesek Varga népbírósági perének közvetlen előzményei. Miután ugyanis 1944 karácsonyakor a Vörös Hadsereg bevonult Rimaszombatba, a szovjet városparancsnok a helyi kommunisták javaslatára – akik magyarok voltak – a mindenki által megbecsült Vargát Imrét nevezte ki városbírónak. Ami még akkor is figyelemre méltó esemény, ha tudjuk, hogy a Vörös Hadsereg más felvidéki településeken is a helyi magyar elitre ruházta át a polgári hatalmat, és a városbírói jogkör inkább csak jelképesnek volt mondható. A valódi hatalom ugyanis a város szovjet katonai parancsnokának, Nyikolaj Antonovics Tutukojnak a kezében összpontosult. Egészen a kassai kormányprogram meghirdetésének napjáig, 1945. április 5-ig, amikor is Tutukoj átadta azt a Szlovák Nemzeti Tanács már január végétől a városban tartózkodó képviselőjének, Ondrej Klokočnak.[21] Klokočcsal pedig egy a korábbitól teljesen elütő szellemiség, a magyarellenes sovinizmus költözött be a gömöri megyeszékhelyre, és megkezdődött a kassai kormányprogram megvalósítása. Ennek részeként 1945 júniusának első napjaiban a hatóságok mintegy 200 rimaszombati és környékbeli magyar nemzetiségű személyt tartóztattak le, és vitték őket egy Tiszolc mellett kialakított munkatáborba. Köztük volt Varga Imre is.

Varga letartóztatása és az ellene indított per nyilvánvalóan csak a csehszlovák nemzetállami tervek kontextusában értékelhető, és lokális szinten bizonyos mértékig ugyanazt a szerepet volt hivatott betölteni, mint Esterházy János ügye országosan. Varga esetében tehát szimbolikusan is a vádlottak padjára ültetni és bűnösnek kimondani a gömöri (református) magyarságot.

Varga június 8-án bekövetkezett letartóztatásának a körülményeiről,[22] mint ahogyan a tiszolci munkatáborban eltöltött heteiről és magáról a tiszolci munkatáborról keveset tudunk.[23] Rábely Miklós visszaemlékezései alapján azt azonban tudni lehet, hogy Varga és társai fogságuk idején követ törtek és utat javítottak.[24] Az is bizonyosnak látszik, hogy a rabok nem voltak teljesen elszigetelve a külvilágtól és tudták tartani a kapcsolatot családjukkal, ismerőseikkel. Ennek bizonyítéka az a két levél is, amelyet 1945 júliusában a hatóságok által szintén őrizetbe vett (és később szintén népbíróság elé állított) Urbán Károly bátkai lelkésznél találtak.[25] Ezek közül az egyiket ugyanis maga Varga juttatta ki egykori segédlelkészének, hogy beszámoljon benne helyzetéről és segítséget kérjen. A másikat pedig Urbán írta, és a Vargától kapott információkat szerette volna benne megosztani a református egyház vezetőivel. Varga a június 17-én keltezett levelében arra kérte Urbánt, hogy értesítse sorsáról a Tiszántúli Református Egyházkerület püspökét, Révész Imrét, abban az esetben pedig, ha családját a hatóságok Magyarországra toloncolnák át (ami azokban a hetekben egyáltalán nem volt esélytelen), akkor Révésznél, Ravasz Lászlónál és a magyar református egyház más vezetőinél járja ki, hogy az egyház gondoskodjon a családjáról.

Urbán mellett természetesen a családjával és más ismerőseivel is kapcsolatban lehetett Varga, akik azonnal lépéseket tettek a lelkész kiszabadítására, és Varga ártatlanságát igazoló vallomásokat kezdtek gyűjteni, amelyek a lelkész demokratikus, antifasiszta és a szlovákokkal szemben baráti magatartását voltak hivatottak igazolni. Hogy ennek mennyi köze volt a szabadon bocsátásában, nem tudni, de augusztus végén már otthon volt. Csakhogy szeptember 4-én kihallgatásra idézték be, amely során ismét letartóztatták és az ügyét átadták a járási népbíróságnak. Második letartóztatása azonban csak pár napig tartott, mivel a népbíróság szeptember 11-én arról döntött, hogy az ügy kivizsgálása alatt Varga szabadlábon védekezhet.[26] Ami azért sem volt mindegy, mivel Varga ügyében a vizsgálat a népbírósági gyakorlathoz képest szokatlanul hosszú ideig, közel egy éven át tartott. Így a Világ című lap információjával ellentétben, amely szerint a letartóztatott Vargát „megkínozták, majd családjával együtt áttették a határon”,[27] a lelkész rimaszombati otthonában várta a per lefolyását.

A vád és a védelem

A Varga elleni vádak, mint az az 1945. szeptember 4-i újbóli letartóztatásakor felvett jegyzőkönyvből és a népbíróság vádlója által 1946 májusában megfogalmazott vádiratból kiderül, lényegében három területet érintettek: a magyar pártokban betöltött szerepét, az első bécsi döntéssel kapcsolatos magatartását és a magyar idők alatt, vagyis 1938 és 1945 között Magyarország érdekében végzett tevékenységét olvasták a fejére.[28] A következőkben ezeket a vádpontokat próbáljuk összevetni a rendelkezésre álló forrásokkal.

A peranyagból az is kiderül, hogy a Varga elleni vádak megfogalmazásában kezdettől fogva szerepet kapott az 1940-ben kiadott Magyar politikai és közigazgatási compass Vargáról szóló szócikke, amely szerint Varga „a Magy. Nemz. Párt egyesülésétől az Egy. Magy. Párt elnöke. A felszabadulástól Rimaszombat és járása kormánybiztosa, a felvidéki Magy. Párt országos pártvezetőségi tagja. A húszéves cseh uralom alatt is kitartott magyarsága mellett s mindig a magyar ügyek szolgálatában állott. A felszabadulás előtt a csehek életére törtek, s a titokban megszervezett magyar nemzetőrök három hétig éjjel, nappal őrizték. A csehek kivonulása előtti éjjel családja a toronyban volt kénytelen az éjszakát tölteni”.[29]

A Compassnak a népbírósági perek során való felhasználása nem egyedi eset, más perekben is bizonyítékként használták. Fontos azonban látni, hogy az 1945-ben a csehszlovák hatóságok által a magyar falvakban nagy példányszámban lefoglalt és a népbírósági perekben fontos hivatkozási alapot jelentő kiadvány korántsem tekinthető hiteles forrásnak. A benne található írások és rövid életrajzok ugyanis, amelyeknek a szerzősége nem visszakövethető, a visszacsatolás utáni közhangulathoz igazodva általában eltúlozták a csehszlovák időkben elszenvedett sérelmeket, mint ahogy a Compassban szereplő személyiségeknek a csehszlovák hatalommal szembeni ellenállását, tevékenységét is. Nem csoda, hogy a vizsgálat során Varga is több ízben is jelezte, hogy a kiadványban róla található szócikk, amelynek megalkotásához semmi köze nem volt, nem mindenben felel meg a valóságnak. Így például állítólagos rejtőzködése sem fedi a valóságot, hiszen – fejtette ki Varga – a csehszlovák hatóságok őt nem tartották számon az állam biztonságára veszélyes egyénként, így nem volt oka elrejtőzni. Ezért a müncheni döntés napjaiban, amikor – Varga szerint – kb. 140 megbízhatatlan személyt tartóztattak le a hatóságok a városban, ő szabadlábon maradt.[30]

Varga védekezése részben helytálló volt, hiszen bizonyára sem neki, sem családjának nem kellett a templomtoronyban bujkálni, az viszont, hogy nem került az internáltak közé, még nem azt jelenti, hogy ne tartották volna állambiztonsági szempontból veszélyes egyénnek. A ’38 őszi internálások ugyanis túszszedő akciók voltak, amely során leginkább arra törekedtek a hatóságok, hogy minden településről elvigyenek egy-két ismertebb személyt. Másrészt Varga a letartóztatottak számát is némileg felülbecsülte, mivel az Rimaszombatban és környékén valójában csupán 49 fő volt. Köztük például az a két baloldali mozgalmi ember, Réthy István és Huszti Béla is, akit a népbírósági perben Varga ellen akart felvonultatni a vád.[31]

A vád pontjai közül a legkevésbé vitatott Varga párttagsága volt, hiszen a tényt, hogy a Magyar Nemzeti Párt (MNP) rimaszombati szervezetének alelnöke, később pedig az Egyesült Magyar Párt (EMP) egyik helyi vezetője volt, nem volt értelme tagadni. Azzal kapcsolatban azonban, hogy mikor lépett be a politikába, meddig volt párttag és menyire volt aktív, már ellentmondások fedezhetők fel Varga vallomásaiban. Az első letartóztatásakor tett nyilatkozata szerint ugyanis az MNP-be 1937-ben lépett be, majd amikor a pártot 1939-ben felszámolták és a tagsága átlépett a Magyar Élet Pártjába – mondja Varga –, ő ezt nem tette meg, vagyis már akkor befejeződött párttagsága. 1945. november 29-i kihallgatása során pedig azt nyilatkozta, hogy mikor kb. két hónappal az első bécsi döntés után „megszállták” ezt a területet (vagyis 1939 elején), kilépett a pártból.

Varga évszámai azonban nem ülnek. Az MNP-be 1937-ben nem léphetett be, mert az akkor már nem is létezett, hiszen 1936 nyarán a Magyar Nemzeti Párt és az Országos Keresztényszocialista Párt egyesüléséből létrejött az Egyesült Magyar Párt. 1937-ben ebbe léphetett volna be. Csakhogy a források szerint Vargát a két párt egyesülését követően, 1936 novemberében az EMP rimaszombati helyi szervezetének ügyvezető elnökévé választották.[32] Ez alapján viszont joggal feltételezhetjük, hogy a református lelkész már korábban is aktívan részt vett az MNP munkájában, hiszen anélkül nehezen elképzelhető a közös párt ügyvezető elnökévé való avanzsálása.

De nem teljesen pontosak a párttagsága befejezéséről általa vallottak sem, hiszen az semmiképpen sem lehetett 1939 eleje, mint hogy állította. Varga 1939 januárjában nem kilépett az ekkor inkább már Felvidékinek nevezett Egyesült Magyar Pártból, hanem ekkor választották meg a vármegyei tiszti főorvossá előlépett Eszenyi Gyula volt rimaszombati polgármester helyett a párt helyi szervezetének elnökévé.[33] És ezt a szerepet még 1940 elején is betöltötte, hiszen részt vett a párt országos pártvezetésének akkori ülésén, majd arról hazatérve az ő beszámolója alapján mondta ki a párt helyi szervezete, hogy „az országos pártelnökségnek a Magyar Élet Pártjával folytatott tárgyalásait helyesli, az országos elnökséget a tárgyalások további folytatására felkéri, és bizalmáról, szeretetéről és ragaszkodásáról biztosítja vitéz Jaross Andor tárcanélküli minisztert, országos elnököt és gróf Révay István országos ügyvezető elnököt”.[34] Vagyis ekkor még biztosan párttag volt.

És ő volt a helyi szervezet elnöke akkor is, amikor 1940. március 17-én az EMP rimaszombati szervezete kimondta saját maga feloszlatását, és tagjai a Magyar Élet Pártjába átlépve megalapították annak helyi szervezetét.[35] Bár a pártszervezet elnöke – Teleki Pál kérésére – Ragályi Antal lett, semmi nem utal arra, hogy Varga nem lépett át a MÉP-be. Az azonban megállapítható, hogy a korábbi évekhez képest 1940-től csökken a közéleti szerepvállalása. Amit akár a rendszerrel való azonosulás hiányaként is értékelhetünk.

A vádak másik csoportja az első bécsi döntéssel kapcsolatos, és tulajdonképpen visszatérő vád a népbíróság elé állított lelkészekkel szemben. A legtöbb településen ugyanis szerepet vállaltak a honvédek fogadásából: beszédet mondtak, ünnepélyes istentiszteletet tartottak, megáldották a honvédeket, azt tették, amit a közösség akkoriban egy paptól elvárt. Vargát azonban nem csupán azzal vádolták, hogy Rimaszombat visszacsatolásakor a helyi Magyar Nemzeti Tanács vezetőjeként beszédet mondott, hanem azzal is, hogy a komáromi tárgyalások idején – Eszenyi polgármesterrel együtt – Komáromba utazott és így tevékeny részt vállalt a visszacsatolás előkészítésében.

A komáromi út tényét azonban a vád által felvonultatott tanúk egyike sem igazolta, és Varga is a leghatározottabban tagadta. És mivel semmiféle ismert forrás nem támasztja alá, hogy Varga szerepet kapott volna az első bécsi döntés előkészítésében (persze nem is volt abban a pozícióban, hogy így legyen), úgy véljük, ezzel a vádponttal hosszabban nem is érdemes foglalkozni.

Érdekes viszont a bevonuló honvédeket fogadó beszéd története, hiszen az azzal kapcsolatos források meglehetősen ellentmondásosak, és maga a vádlott sem nyilatkozott egyértelműen arról, beszédet mondott-e 1938. november 10-én.

A visszacsatolás folyamatáról tudósító korabeli magyarországi sajtó Rimaszombat kapcsán egyöntetűen egy bizonyos „Vargha József” üdvözlő beszédéről tesz említést,[36] ami felveti annak a lehetőségét, hogy a vád a két név hasonlósága miatt tévesen gondolta, hogy a református lelkész mondott beszédet. Csakhogy a korabeli rimaszombati közéletben Vargha József nevű illető nem játszott szerepet, így inkább a sajtó tévedése látszik valószínűnek. Annál is inkább, mivel a bevonuláskor a magyarországi lapok a Magyar Távirati Irodától átvett hírekkel dolgoztak, az MTI korabeli hírei pedig – a helyismeret hiányában – hemzsegtek a hibáktól. Az MTI rimaszombati beszámolójában a következő olvasható: „az emelvényről dr. Eszenyi Gábor városbíró üdvözölte elsőnek a bevonuló csapatokat, utána pedig Vargha József, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke mondott nagy beszédet.”[37] Csakhogy Eszenyi városbírót valójában nem Gábornak, hanem Gyulának hívták, a helyi MNT elnöke pedig teljesen bizonyosan Varga Imre volt, nem pedig egy bizonyos Vargha József.

Nem az MTI-hírekből dolgozott viszont a rimaszombati Gömör c. hetilap, amelynek november 13-i száma egyértelműen Varga Imrét tünteti fel az ünnepség szónokaként.[38] És ezt a verziót erősíti a két helyi kommunista, Réthy István, Koziner Imre és Józsa Miklós ügyvédi irodai fogalmazónak a népbíróság előtt tett vallomása is. Míg azonban a Réthy és Koziner nem emlékezett (vagy nem akart emlékezni) Varga szavaira, Józsa egy mondattöredéket is idézett Vargától, amely így hangzott: „a gazember benesi politika húsz esztendeje alatt.”[39] Ez a félmondat végül a vádiratba is bekerült.

A vád harmadik elemét Vargának a visszacsatolás utáni tevékenysége jelentette, amellyel kapcsolatban a vádirat úgy fogalmazott, hogy a vádlott „református magyar papként tevékenységével támogatta a magyar megszálló rezsim kiépítését és fenntartását és így hozzájárult a szlovák nép szenvedéseinek meghosszabbításához”.[40]

Az így megfogalmazott vád azonban nagyon általános volt, miközben a letartóztatásakor és a vizsgálat idején csupán két konkrétumot olvastak a fejére. Egyrészt azt, hogy Varga a visszacsatolást követően a Magyar Párt országos vezetésének a tagja volt, valamint azt, amit ismét csak a Compass szócikkére alapoztak, miszerint Varga a magyar csapatok bevonulását követően Rimaszombat és a Rimaszombati járás kormánybiztosa volt.

A lelkész a kihallgatásakor mindkét állítást cáfolta, és ami a pártvezetésben betöltött szerepét illeti, nem is kétséges, hogy joggal, hiszen nem volt tagja az országos vezetésnek. A kormánybiztosi tisztség vádja azonban nehezebben értelmezhető, hiszen ilyen funkció – noha Esti Újság egy Kiskunhalason megrendezett ünnepség kapcsán is említi Vargával kapcsolatban[41] – nem létezett a visszacsatolás heteiben. Vagyis ismét a sajtó pontatlan fogalmazásával van dolgunk, amit még tetéz az, hogy a Felvidéki Magyar Hírlap egy 1939. januári számában járási miniszteri biztosként nevezi meg Vargát.[42] Ismételten egy nem létező tisztséggel felruházva őt.

Közelebb visz bennünket a valósághoz Vargának a júniusi letartóztatásakor tett vallomása, amely szerint nem kormánybiztos volt, hanem polgári referens, amely tisztséget három hétig töltötte be. És valóban, amikor a magyar honvédség bevonulását követően a visszacsatolt területeken katonai közigazgatást vezettek be, a helyismerettel nem rendelkező járási katonai parancsnokok mellé ún. polgári tanácsadókat neveztek ki, akik általában az EMP megbízható, a helyi viszonyokat jól ismerő tisztségviselői közül kerültek ki.[43] Joggal gondolhatjuk tehát, hogy Varga is ilyen polgári tanácsadó volt, igaz, nem három hétig, hanem valószínűleg két-három héttel tovább, a katonai közigazgatás december 22-i felszámolásig.

Bár önmagában egy ilyen tisztség betöltése még a népbíróságok előtt sem igazolta senkinek a bűnösségét, Varga családja és jóakarói már rögtön az első elhurcolását követően tanúvallomásokat kezdtek gyűjteni a lelkész védelmében. Ezekkel azt kívánták igazolni, hogy Varga nemhogy nem követett el olyan bűnöket, amelyek az SzNT 33/1946 sz. retribúciós rendeletének hatálya alá estek volna, hanem épp ellenkezőleg, nem értett egyet a Horthy-rendszerrel és aktívan segítette a rendszer által üldözötteket, így a kommunistákat, sőt a partizánokat is.

A védelem által felvonultatott tanúvallomások egyikét 12 gömöri lelkész írta alá, akik tanúsága szerint Varga sohasem titkolta, hogy nem kívánja Hitler Németországának győzelmét. Vallomásukban a gömöri papok az 1939-ben Tornalján megtartott lelkészértekezleten elhangzottakra hivatkoztak, ahol – állításuk szerint – Varga a hitlerizmus veszélyeiről és egyházellenességéről beszélt. De említettek egy olyan 1943-as lelkészértekezletet is, ahol Varga a Hitler elleni szövetségesek, köztük a szovjetek propagandájával ismertette meg a jelenlevőket, és beszélt a fasizmus várható bukásáról.[44]

Varga rendszerellenességét volt hivatott igazolni két rimaszombati lakos, Fejes János és Kiss Éva vallomása, akik tanúsították, hogy több ízben is bírálta a Mohácsról a város élére helyezett szélsőjobboldali érzelmű polgármestert, Éva Lászlót,[45] aki ezért internáltatni akarta a református lelkészt.

A Varga mellett felsorakoztatott tanúvallomások által érintett ügyek egyik legérdekesebbike Dajkó Ferenc esete, aki Fábry József Gömörben tevékenykedő partizáncsoportjának volt a tagja, és akit miután sebesülten fogságba esett, Rimaszombatba vittek. Dajkó ügye Varga antifasiszta tevékenységét volt hivatott igazolni, mivel a partizán mostohaanyja tanúsította, hogy Varga Imre volt az, ki miután tudomást szerzett a helyi katonakórházba bekerült sebesült fogolyról, eljárt annak érdekében, hogy az rendes és alapos orvosi ellátásban részesüljön.[46] Szavait Ragályi Nándor rimaszombati orvos vallomása is megerősítette, aki szerint Varga megkereste őt, és kérte, hogy Dajkó a lehető legjobb orvosi ellátásban részesüljön, sőt cigarettát is küldött a sebesültnek. A bíróság feltehetően figyelembe is vette ezt az esetet, ám fontos tudni, hogy az egykori partizán Dajkó Ferenc a vele az 1980-as években készített interjúban másképpen emlékezett vissza. Írása szerint ugyanis napokig feküdt Rimaszombatban anélkül, hogy orvost látott volna.[47] Dajkó sem Varga, sem más segítségét nem említette.

A Varga mellett tanúskodók között ketten a vészkorszak idején tanúsított magatartását emelték ki.[48] Ganzfried Ernő rimaszombati ügyvéd az irodája és az abban található dokumentáció Varga általi megmentéséről tanúskodott. A holokauszt során életét veszítő Singer Rezső rimaszombati főrabbi lánya pedig arról, hogy a gettósítás időszakában Varga megpróbálta elérni, hogy az akkor már idős és beteg rabbi otthonában maradhasson – ami egy ideig sikerült is.

A népbíróság Varga ügyében folytatott vizsgálatának talán legfontosabb tanúit a rimaszombati antifasiszta mozgalom meghatározó személyiségei jelentették, akiket 1945 novemberében idéztek be a kerületi bíróságra, és hallgattak ott ki.[49] És bár mindegyikük magyar nemzetiségű volt, ebben az akkor még nagyrészt magyar városban nem lehetett őket megkerülni, így a népbíróság is meghatározónak tartotta vallomásukat. Közülük a Csehszlovákia Kommunista Pártjának egyik alapító tagja, később, az 1950-es években háromszor is a SZLKP KB tagjává választott Réthy István volt a legszűkszavúbb, aki gyakorlatilag minden Vargával kapcsolatos kérdésre kitérő választ adott, olyanokat, hogy nem emlékszik, nem ismeri a részleteket stb., vagyis jól láthatóan semmi terhelőt nem kívánt Vargáról mondani. Igaz, arra sem tért ki, hogy a nagykanizsai internálótáborból való szabadulásában Vargának is fontos szerepe volt.

Erről egy másik rimaszombati mozgalmi ember, Demeter Bálint vallott a bíróságon, aki elmondta, hogy amikor Réthyt 1944-ben Nagykanizsára internálták, ő felkereste Vargát és a segítségét kérte. Varga pedig kb. két hét múlva jelezte, hogy sikerült elintéznie Réthy szabadon bocsátását, sőt azt is felajánlotta, hogy ha a családnak pénzre van szüksége ahhoz, hogy a rossz egészégi állapotban levő Réthyt autóval hazaszállítsák, ő szívesen segít. Demeter arról is beszámolt, hogy az ő információi szerint a térség kiürítésekor a Gestapo el akarta Vargát hurcolni, amiben csak a Vörös Hadsereg gyors előretörése akadályozta meg őket.

Rétynél és Demeternél is pozitívabban beszélt Vargáról egy másik neves gömöri kommunista, Huszty Béla szabómester, ki a református lelkészt demokratikus és haladó gondolkodású emberként jellemezte, aki a magyarok bevonulását követően csalódott az új hatalomban. Huszty szerint Varga nemegyszer segítette a politikai okokból üldözötteket, így őt magát is figyelmeztette 1944-ben arra, hogy a hatalom internálni készül őt.

A négy rimaszombati kommunista közül a legterjedelmesebb és Varga szempontjából talán legfontosabb vallomást a német koncentrációs táborból 1945 tavaszán szabadult Koziner Imre, a tanácsköztársaság rimaszombati direktóriumának egyik tagja tette. Ő az írásos vallomásában demokratikus gondolkodású embernek festette le Vargát, aki – szerinte – csupán a müncheni döntés utáni időkben tévedt egy időre rossz politikai utakra (Koziner az első bécsi döntés támogatására gondolt – SA). A tekintélyes kommunista mozgalmiár Varga javára írta Réthy kiszabadítását, valamint azt is, hogy 1942-ben, amikor Magyarországról zsidók ezreit toloncolták ki a németek által megszállt Ukrajnába, Varga bírálta ezt a politikát, miként többször szembefordult a Koziner által „nyilasnak” nevezett Éva László polgármesterrel is, ami miatt az internálás veszélye fenyegette. Sőt Koziner szerint Varga az antifasiszta ellenállással is együttműködött, bár csupán alkalmilag: információkat szállított a szlovák partizánmozgalom ellen tervezett német támadásról, és a neves baloldali publicista, Andreánszky István kérésére az ország német megszállásakor fontos iratokat és könyveket rejtett el a rimaszombati református gimnázium épületében.[50]

Az ítélet

A Rimaszombati Járási Népbíróság az 1946. július 13-án megtartott tárgyalásán hozta meg döntését. A Július Valach vezette szenátus a retribúciós rendelet 3. paragrafusa alapján, vagyis kollaboráció vádjában bűnösnek mondta ki Vargát és nyilvános megfeddésre ítélte.[51] Az ítélet indoklásában Varga bűnösségét elsősorban a vádlottnak az EMP-tagságával s azzal indokolták, hogy a visszacsatoláskor üdvözlő beszédben köszöntötte a bevonuló honvédeket. Az indoklás azonban Koziner Imre vallomásával állt összhangban, aki úgy vélte, hogy bár Varga tagja volt az EMP-nek, de a háború alatti tevékenységének köszönhetően kiérdemelte bűneinek megbocsátását, s arra is kiért, hogy a tanúk igazolták Varga antifasiszta magatartását és azt, hogy faji vagy politikai okokból üldözött személyeknek segített.

Az ítélet még akkor is Varga Imre erkölcsi győzelmét jelentette, ha bűnösnek nyilvánították. Szabadlábon maradhatott ugyanis, nem került fel a lakosságcserére kijelöltek listájára sem, és tovább folytathatta lelkészi tevékenységét is. Az pedig, hogy a fenti ítélet után hét évvel a szlovákiai református egyház püspökévé választották, nem csupán az egyházon belüli tekintélyét igazolja, hanem azt is, hogy a regnáló hatalom sem érezte tehernek Varga múltját. Sőt valószínűleg aktuális tevékenységét sem.

Sajtó, televízió, rádió, internet. Részletek a szlovákiai magyarok 2021-es médiafogyasztásáról

Mielőtt belekezdenék a címben említett részletek taglalásába, úgy gondolom, magyarázattal tartozom, miért gondoltam fontosnak felhívni arra a figyelmet, hogy itt a részletekről lesz szó. Nos, azért, mert egy másik tanulmányban (Lampl 2022), amely a szlovákiai magyarok médiafogyasztásának elmúlt ötven évéről szól, röviden ismertettem ugyan a témába vágó legújabb kutatás (Mrva 2021)[1] adatait is, viszont a kiszabott terjedelem épp a részletek bemutatását nem tette lehetővé. Ezt szeretnem most (részben) pótolni.

2021-ben a válaszadók 94 százaléka nézett tévét. 81,4 százalék naponta, ebből a legtöbben (29,1%) naponta három óránál tovább, minden negyedik 1-2 órát, s csaknem ugyanannyian (21,6%) 2-3 órát. Napi egy óránál kevesebbet 6,8 százalék nézte a televíziót. A többiek (13%) ennél ritkábban.

Rádiót a megkérdezettek 84 százaléka hallgatott. 61,9 százalék naponta hallgatta, ebből a legtöbben napi 1-2 órát (21,7%), 2 óránál többet 25,7 százalék, ennél kevesebbet pedig 14,5 százalék. Heti vagy havi szinten csaknem minden ötödik válaszadó rádiózott.

Nyomtatott sajtót 76 százalék olvasott, mégpedig 14,6 százalék naponta, a legtöbben, vagyis 20 százalék hetente többször, 8,6 százalék hetente egyszer, 13,6 százalék havonta többször, 3,6 százalék havonta egyszer, 15,5 százalék pedig ritkábban, mint havonta.

Internetes hírportálokat 71 százalék olvasott, a legtöbben, minden harmadik (32,3%), naponta.

Ami tehát a médiatípusokat illeti (nyomtatott sajtó, televízió, rádió, internetes hírportál), az elmúlt ötven évhez hasonlóan most is a televízió élvez elsőséget, hiszen a megkérdezettek 94 százaléka nézi. 84 százalékos hallgatottsággal a rádió áll a második helyen, majd a nyomtatott sajtó következik (76% olvassa) és az internetes hírportálok (71% olvassa). Ha az egyes médiatípusok fogyasztásának napi gyakoriságát vesszük alapul, akkor is a tévé az első és a rádió a második (81,4% nézi, 61,9% hallgatja naponta), viszont e tekintetben az internetes hírportálok 32,3 százalékos napi olvasottsággal megelőzik a nyomtatott sajtót, amelyet a válaszadók 14,6 százaléka olvas naponta.

S egy érdekes adalék a sajtófogyasztáshoz: a korábbi évtizedekben elterjedt jelenség volt a különböző sajtótermékek előfizetése, hiszen így biztosított volt a kényelmes hozzáférés, főleg azokban az évtizedekben, amikor a kisebb településeken még nem voltak újságárusok. Az előfizetés ma is inkább a nyomtatott sajtóra jellemző, mégpedig tízszer jellemzőbb, mint az internetes hírportálokra. Az előfizetők azonban a megkérdezetteknek csak egy kis csoportját alkotják: 18,3 százalékuk fizet elő nyomtatott sajtóra, internetes előfizetéssel pedig 1,9 százalék rendelkezik.

Most pedig foglalkozzunk a beígért részletekkel, vagyis a konkrét sajtótermékek, tévécsatornák, rádiócsatornák és internetes hírportálok követésének mértékével, majd gyakoriságával. A kiindulópont mindig az, hogy az adott népességből hányan olvassák, nézik, hallgatják a konkrét médiát, mekkora a közönsége. Viszont az is fontos és érdekes információ, hogy ezt milyen gyakran teszik, hiszen létezhet média, amit sokan követnek, de ritkán, és lehet olyan, amit kevesebben, de gyakran. Minden média arra törekszik, hogy széles közönséggel rendelkezzen, s egyben olyannal, amely a lehető leggyakrabban követi. Egy média számára pedig az is fontos mutató, hogy a saját követői közül mekkora a törzsközönséget alkotók aránya, akiket ebben az elemzésben az adott médiát naponta követőkkel azonosítok (jelzem, ahol ez másképp van).

Kezdem a hozzám legközelebb álló médiával, a nyomtatott sajtóval.

1. A nyomtatott sajtó olvasása

A 2021-es kérdőívben összesen 13 szlovákiai magyar és szlovák nyomtatott sajtótermék volt felsorolva, ebből 9 napilap, 3 hetilap és egy havilap. A felsorolt napilapok közül a legtöbb válaszadó az Új Szót olvassa (57,9%). A többi napilap – vagyis a szlovák napilapok – olvasottsága ettől jócskán elmarad, hiszen még a legtöbb magyar olvasóval rendelkező szlovák napilapot, a Nový čast is csaknem 20 százalékkal kevesebben olvassák (39,6%), mint az Új Szót. A Nový čas után a legtöbben a Plus jeden deňt olvassák (28%), ezt követi a Pravda (22,5%), a Sme (20,5%), a Šport (18,2%), a Hospodárske noviny (16,7%), a Korzár (12,7%), a Denník N (9,9%). A hetilapok közül a legolvasottabb a Vasárnap (48,9%), a második legolvasottabb a Magyar 7 (21,7%), a harmadik a Csallóköz (18,8%). Az egyetlen feltüntetett havi magazint, az Új Nőt a válaszadók 29,4 százaléka olvassa.[2]

Összesítve a 13 sajtóterméket, olvasottságuk csökkenő sorrendjében tehát a következő eredményeket kapjuk: Új Szó (57,9%), Vasárnap (48,9%), Nový čas (39,6%), Új Nő (29,4%), Plus jeden deň (28%), Pravda (22,5%), Magyar 7 (21,7%), Sme (20,5%), Csallóköz (18,8%), Šport (18,2%), Hospodárske noviny (16,7%), Korzár (12,7%), Denník N (9,9%). Jól látható, hogy a napilapok közé beékelődnek a magyar nyelvű nem napilapok: a 13 sajtótermékből a Vasárnap a második legolvasottabb, az Új Nő a negyedik, a Magyar 7 a hetedik, a Csallóköz pedig a kilencedik legolvasottabb.

Ez egyben azt is jelenti, hogy a kérdőívben felsorolt nyomtatott sajtóból a szlovákiai magyarok már hagyományosan a magyar nyelvűt preferálják. De szlovák sajtót is olvasnak, nem is kevesen, s nem is ritkán, ám a nyomtatott szlovák sajtó nemcsak az olvasók számában, hanem az olvasás gyakoriságában is elmarad a nyomtatott magyar sajtótól. Jól szemlélteti ezt az 1. táblázat. Itt nemcsak az egyes sajtótermékeket látjuk fentebb ismertetett olvasottságuk csökkenő sorrendjében (2. oszlop), hanem további három mutatót is, amelyek az olvasás gyakoriságára, rendszerességére utalnak. Abból a kézenfekvő feltevésből kiindulva, hogy minél gyakrabban olvas valaki egy lapot, annál rendszeresebb olvasó, a napilapok esetében a napi olvasást, a hetilapoknál a heti legalább egyszeri és annál gyakoribb olvasást, a havi folyóirat esetében pedig a havi legalább egyszeri és annál gyakoribb olvasást tekintem rendszeresnek. Ennek megfelelően a 3. oszlopban azt tüntetem fel, hogy az összes megkérdezett közül hányan olvassák az egyes lapokat a fenti gyakorisággal, tehát rendszeresen. A 4. oszlopban viszont az látható, hogy nem az összes megkérdezett közül, hanem csak azok közül, akik az adott lapot olvassák, mekkora a legrendszeresebben olvasók, a mondhatni leghűségesebbek, más szóval törzsolvasók aránya. Az 5. oszlopban feltüntetett mutató, az olvasás gyakoriságának átlaga is az olvasás rendszerességéről árulkodik. Ennek értéke 1 (naponta olvassa) és 6 (ritkábban, mint havonta olvassa) között mozoghat. Tehát minél magasabb az átlag, annál ritkább, rendszertelenebb az olvasás.

1. táblázat. A sajtó olvasottsága

Mit mutatnak ezek az adatok?

Az Új Szó nemcsak hogy a legnagyobb olvasottságnak örvend (57,9%), hanem a legrendszeresebbnek is, hiszen a napilapok közül a legtöbben olvassák naponta: egyrészt az összes válaszadó 12,9 százaléka, másrészt pedig az Új Szó saját olvasóinak 22,3 százaléka. Olvasottságának átlaga is jelzi, hogy a leggyakrabban olvasott napilap, hiszen ez a legalacsonyabb átlag, ami egyébként a heti egyszeri és havonta többszöri olvasás közötti tartománynak felel meg (3,42). Újfent láthatjuk, hogy a szlovák napilapokat nemcsak kevesebben, hanem mindegyik mutató szerint ritkábban is olvassák. Olvasottságuk átlaga a havonta többszöri és a havonta egyszeri olvasás tartományában mozog, s e mutató szerint a Šport (4,17) és a Nový čas (4,23) a leggyakrabban olvasott szlovák napilapok. Ami pedig a napi olvasók arányát illeti, a szlovák napilapok közül a Nový čast (3,8%), Smet (2,2%), Plus jeden deňt (1,6%) és a Športot (1,5%) olvassák a legtöbben. A legnagyobb törzsolvasói tábora a Smenek (10,5%), a Nový časnak (9,6%) és a Športnak (8,5%) van.

A Vasárnap a rendszeres olvasottság tekintetében is kiemelkedik a hetilapok közül, hiszen több mint minden ötödik megkérdezett (22,3%), valamint a saját olvasóinak majdhogynem a fele (45,5%) legalább hetente egyszer vagy többször olvassa. Ilyen gyakorisággal a Magyar 7-et 5,3 százalék, a Csallóközt 2,3 százalék olvassa, ami pedig saját olvasóikat illeti, a Magyar 7-et minden negyedik (24,4%), a Csallóközt több mint minden tizedik (12,6%) olvasója veszi kézbe legalább hetente egyszer. Emellett a Vasárnap olvasottságának átlaga (3,97) a heti egyszeritől a havonta többszöri tartományba esik, a másik két hetilapra pedig a havonta többszöri és a havonta egyszeri tartományba eső olvasás jellemző (Magyar 7 – 4,56 és Csallóköz – 4,93).

Az Új Nő havi folyóiratot a megkérdezettek 16,8 százaléka olvassa havonta legalább egyszer vagy többször, valamint 57,5 százalékos törzsolvasói tábora van (ebből 17,8 százalék havonta egyszer, 18,1% havonta többször, 12,2% hetente egyszer, 6,3 százalék hetente többször, 3,1 százalék pedig naponta olvassa). Olvasottságának átlaga a havonta többszöri és a havonta egyszeri tartományba esik (4,69).

2. Televíziónézés

A 2021-es kérdőívben 31 tévécsatorna szerepelt, ebből 12 szlovák és 19 magyarországi. Nézzük meg először, hogy az összes megkérdezettből hányan nézik őket.

A hazai tévécsatornák nézettségi sorrendje a következő: Markíza (81,5%), Joj (73,1%), WAU (65,6%), Szlovák televízió magyar adása (57,8%), STV Jednotka (51,7%), Doma (50,9%), Dajto (49,6%), Jojko (47,4%), STV Trojka (45,1%), Plus (36,8%), TA3 (32,9%), STV Dvojka (30,1%). A legnagyobb nézettségnek tehát a Markíza örvend, legkevesebben az STV Dvojkát nézik.

Most pedig lássuk, milyen a magyarországi tévék nézettségi sorrendje: RTL Klub (77,1%), TV2 (76,1%), Cool TV (69%), Duna World (65,3%), Hír TV (61%), Duna TV (57%), RTL+ (55,1%), RTL II (52%), M1 (49,5%), ATV (49,1%), Super TV (48,9%), Viasat3 (42,7%), M4 Sport (41,5%), RTL Gold (41,4%), Film+ (37,3%), Viasat6 (33,9%), M2 (32,4%), PRIME (32,3%), M5 (25,8%). A legtöbben az RTL Klubot és a TV2-t, legkevesebben az M5-öt preferálják.

Most pedig összesítsük a hazai és a magyarországi tévék nézettségét, csökkenő sorrendben (az áttekinthetőség kedvéért a magyarországi adók dőlt betűvel):

Markíza (81,5%), RTL Klub (77,1%), TV2 (76,1%), Joj (73,1%), Cool TV (69%), WAU (65,6%), Duna World (65,3%), Hír TV (61%), Szlovák televízió magyar adása (57,8%), Duna TV (57%), RTL+ (55,1%),RTL II (52%), STV Jednotka (51,7%), Doma (50,9%), Dajto (49,6%), M1 (49,5%), ATV (49,1%), Super TV (48,9%), Jojko (47,4%), STV Trojka (45,1%), Viasat3 (42,7%), M4 Sport (41,5%), RTL Gold (41,4%), Film+ (37,3%), Plus (36,8%), Viasat6 (33,9%), TA3 (32,9%), M2 (32,4%), PRIME (32,3%), STV Dvojka (30,1%), M5 (25,8%).

Összesítve: a szlovák Markízát nézik a legtöbben (81,5%). A második és harmadik legnézettebb televíziók magyarországiak, mégpedig az RTL Klub (77,1%) és a TV2 (76,1%), amelyek fennállásuk óta eddig mindig megelőzték a Markízát, és a szlovákiai magyarok által legnézettebb televíziók voltak (főleg az RTL Klub). A sorban az előkelő kilencedik helyet foglalja el a Szlovák televízió magyar adása (57,8%), ami meglepetés, hiszen a korábbi években folyamatosan jóval alacsonyabb nézettséggel rendelkezett.

Ha összehasonlítjuk a szlovák és magyarországi tévék nézettségét, akkor látható, hogy a hazai televíziók nézőinek aránya 81,5% és 30,1% között mozog, a magyarországi televíziók nézettségének intervalluma pedig 77,1% és 25,8% között van, Viszont ez az intervallum a 19 magyarországi tévéadóra vonatkozik. Ha csak az első 12 legnézettebb magyar tévét hasonlítjuk össze a 12 szlovák adóval, akkor ezen magyarországi adók nézettségének intervalluma 77,1% és 42,7% között mozog. Ez arra utal, hogy a legnézettebb 12 magyarországi tévét egészbe véve többen nézik, mint a 12 szlovák csatornát.

A következőkben azt nézzük meg, hogy az összes válaszadó közül mekkora az adott tévécsatornát a leggyakrabban, vagyis naponta nézők aránya. A szlovák tévécsatornákra vonatkozólag ezt a 2. táblázat 3. oszlopa mutatja. Látható, hogy az első öt legnézettebb csatorna – Markíza, Joj, WAU, Szlovák televízió magyar adása, STV Jednotka – egyben a naponta legnézettebb csatorna is. Viszont a nézettségi sorrend és a napi nézettségi sorrend nem minden esetben fedi egymást, például a kilencedik legnézettebb STV Trojkának van a hatodik legmagasabb napi nézettsége. Naponta a legkevesebben az STV Dvojkát nézik (1,5%).

Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy nem az összes megkérdezett, hanem csak az adott tévécsatornát nézők közül hányan nézik naponta ezt a csatornát, vagyis mekkora a törzsnézők aránya (4. oszlop), s ezt hasonlítjuk össze az adott csatorna nézettségével, a négy legnézettebb csatorna akkor is megőrzi a vezető szerepét. Vagyis a megkérdezettek 81,5 százaléka nézi a Markízát, s azok közül, akik nézik, 35,1 százalék a törzsnéző. A Markíza nézésének rendszerességéről árulkodik a 2,57-es átlag is (5. oszlop), amely a heti többszöri és a heti egyszeri tévézés tartományába esik. A számunkra különösen érdekes, a szlovákiai magyarokról magyar nyelven sugárzó Szlovák TV magyar adását illetően jó látni, hogy a Markízát, Jojt és WAU-t, vagyis ezeket az ízig-vérig kereskedelmi csatornákat követően törzsnézettség tekintetében is a negyedik hazai csatorna, hiszen minden negyedik nézője naponta követi. A nézettség átlagát (3,03) tekintve pedig az ötödik helyen áll: követi a Markízát, Jojt, WAU-t és az átlag szerint a Markízával azonos tartományban elhelyezkedő STV Jednotkát, amúgy pedig a heti egyszeri átlagos nézettség jellemző rá. A többi csatorna átlagos nézettsége pedig a heti egyszeri és havi többszöri, vagy annál ritkább követés tartományába esik. A legkisebb törzsnézettséggel a Plus rendelkezik (5%).

2. táblázat. A szlovákiai tévék nézettsége

Hasonlóképpen vegyük szemügyre a magyarországi tévéket is (3. táblázat). Itt nagyobb az eltérés a nézettség és a napi nézettség között, mint amit a szlovák tévéknél tapasztaltunk. A két legnézettebb televízió, az RTL Klub és a TV2 egyben a naponta legnézettebb televíziók, de a harmadik legnézettebb csatorna, a Cool TV napi nézettségben csak a negyedik, mert napi nézettség tekintetében a harmadik helyen megelőzi az egyébként ötödik legnézettebb Hír TV. Az ötödik-hatodik legmagasabb napi nézettségnek pedig a hetedik legnézettebb RTL+ örvend és a Super TV2 (mindkettő 11,7%) amely a tizenegyedik legnézettebb televízió. A Duna World pedig, amely a negyedik legnézettebb televízió, napi nézettség tekintetében csak a hetedik helyen áll. A legalacsonyabb napi nézettségű magyarországi csatorna az M5 (1,9%).

Ha a törzsnézők arányát hasonlítjuk össze az adott csatorna nézettségével, akkor az RTL Klub az első és a TV2 a második, viszont a harmadik legnézettebb Cool TV-t újfent megelőzi a Hír TV és a Super TV2. A negyedik legnézettebb televízió, a Duna World pedig törzsnézettség tekintetében a tizenegyedik helyre csúszik. A legkisebb törzsnézettségű tévé az M2 (6,3%).

A nézettség átlaga is alátámasztja, hogy az RTL Klub és a TV2 a szlovákiai magyarok listavezető televíziói, hiszen a heti többszöri és a heti egyszeri nézettség közti tartomány jellemző rájuk (ebből is inkább a heti többszöri követés). Hetente egyszeri követés mutatkozik a Hír TV és a Viasat 6 esetében. A többi televízió nézettségének átlaga ennél ritkább, a hetente egyszeritől a havonta többszöri tartományba esik. Mindent egybevetve az RTL Klub és a TV2 a legpreferáltabb magyarországi televíziók, ám a többi csatorna nézettsége is magas.

3. táblázat. A magyarországi tévék nézettsége

Most pedig hasonlítsuk össze a magyarországi és a hazai tévék napi nézettségének és törzsnézettségének adatait.

Ami a napi nézettséget illeti, a szlovákiai tévéké 28,6 és 1,5 százalék között mozog, a magyarországiaké 32,1 és 1,9 százalék között. Vagyis a magyarországi csatornákat enyhén többen nézik naponta, mint a szlovákiai csatornákat. A legnézettebb szlovák adó, a Markíza napi nézettsége 28,6 százalék, a legnézettebb magyarországi csatorna, az RTL Klub napi nézettsége 32,1 százalék. A 12 szlovákiai tévécsatornával összehasonlítva az első 12 naponta legnézettebb magyar csatornát, az utóbbiak esetében 6,4 százalékos a legalacsonyabb napi nézettség (ATV), a szlovák sereghajtó, az STV Dvojka 1,5 százalékos napi nézettségéhez képest.

És a törzsnézettség? Elmondhatjuk, hogy a szlovák tévéké 35,1 és 5 százalék között mozog, a magyarországiaké 41,6 és 6,3 százalék között. Ez még inkább kitűnik, ha csak a legnézettebb tévéket hasonlítjuk össze. A Markíza törzsnézettsége 35,1 százalék, az RTL Klub törzsnézettsége 41,6 százalék. S ha összehasonlítjuk az első 12 legmagasabb törzsnézettségű magyarországi tévét a 12 szlovákiai tévécsatornával, akkor a magyarországi tévék törzsnézettségi intervalluma 41,6 és 16,5 százalék. Vagyis a szlovák tévéknek szűkebb a törzsnézői táboruk, mint a magyarországi tévékének.

Most pedig összesítsük a szlovák és a magyarországi tévék napi nézettségének és törzsnézettségének sorrendjét (a magyarországi adók újfent dőlt betűvel).

A napi nézettség szerinti csökkenő sorrend: RTL Klub (32,1%), Markíza (28,6%), TV2 (27,5%), Joj (20,5%), Hír TV (18,6%), WAU (17,9%), Cool TV (15,7%), Szlovák televízió magyar adása (14,2%), Super TV2 (11,7%), RTL+ (11,7%), Duna World (11,4%), Duna TV (10,7%), M1 (10,7%), RTL II (9,6%), M4 Sport (8,7%), STV Jednotka (6,7%), ATV (6,4%), STV Trojka (6,4%), RTL Gold (6,3%), Film+ (6,2%), Doma (5,3%), Viasat3 (5,2%), Dajto (4,4%), TA3 (2,9%), Viasat6 (2,6%), PRIME (2,7%), M2 (2,1%), M5 (1,9%), Plus (1,8%), STV Dvojka (1,5%).

A törzsnézettség szerinti csökkenő sorrend: RTL Klub (41,6%), TV2 (36,1%), Markíza (35,1%), Hír TV (30,4%), Joj (28,1%), WAU (27,3%), Szlovák televízió magyar adása (24,5%), Super TV2 (23,9%), Cool TV (22,7%), M1 (21,5%), RTL6 (21,2%), M4 sport (21%), Duna TV (18,7%), RTL II (18,5%), Duna World (17,4%), Film+ (16,5%), RTL Gold (15,1%), STV Trojka (14,1%), ATV és STV Jednotka (mindkettő 12,9%), Viasat3 (12,3%), Jojko (10,6%), Doma (10,5%), Dajto (8,9%), TA3 (8,7%), PRIME (8,3%), Viasat6 (7,6%), M5 (7,5%), M2 (6,3%), STV Dvojka (5,1%) és Plus (5%).

Akárhonnan nézzük, egészében véve elmondható, hogy a szlovákiai magyarok többet és gyakrabban nézik a magyarországi tévét, mint a hazait. A korábbi évtizedekhez hasonlóan továbbra is előnyt élveznek a kereskedelmi tévék, és a listavezető magyarországi és szlovákiai csatornák preferenciája is stabilnak látszik azzal a kivétellel, hogy jelen adatok szerint a Markízát többen nézik, mint az RTL Klubot, holott eddig mindig fordítva volt.

3. Rádióhallgatás

A 2021-es kérdőívben 20 rádiócsatorna szerepelt, ebből 13 szlovákiai és 7 magyarországi (a 4. táblázatban együtt tüntetem fel őket). A sajtóolvasáshoz és a tévénézéshez hasonló elemzési logikát alkalmazva előbb azt nézzük meg, hányan hallgatják az egyes rádiókat (a magyarországi rádiók dőlt betűvel).

A legtöbben a hazai Rádio Exprest hallgatják (58,6%), majd a Retro rádiót (47,8%) és a Fun Rádiót (47,1%). Ezután a Petőfi (42,9%) és Kossuth (39,4%) rádiók következnek, utánuk a Rádió Jemné (39%), Rádio Vlna (37,3%) és a Rádio Slovensko (35,3%), majd kilencedikként a Szlovák rádió nemzetiségi adása, a Pátria rádió (33,4%), amely ezáltal a középmezőnyben helyezkedik el, a hatodik leghallgatottabb hazai rádióként. A többi rádió hallgatottsága csökkenő sorrendben a következő: Rádio FM (32,4%), Rádio Európa 2 (29,7%), Rádió 1 (28,9%), Dankó rádió (26,2%, Rádio Regina (23,3%), Bartók rádió (21,5%), Rádio Anténa Rock (21,1%), Magyar Katolikus Rádió (17,2%), Rádio Devín (14,9%), Rádio Best FM (11,7%) és Rádio Lumen (11,7%). Összesítve a legkevesebben a hazai Rádió Best FM-et és a Rádio Lument hallgatják (mindkettő 11,7%). A legkevésbé hallgatott magyarországi rádió pedig a Magyar Katolikus Rádió (17,2%).

A hazai rádiók hallgatottsága 58,6 és 11,7 százalék között mozog, a magyarországi rádióké 47,8 és 17,2 százalék között. Hallgatottságukat összehasonlítva tehát hazai rádió áll az élen, majd váltakoznak a hazai és a magyarországi rádiók, és a sort szlovák rádiók zárják.

A napi hallgatottság szerinti sorrendben (4. táblázat, 3. oszlop) a Rádio Expres és a Retro rádió „holtversenyben” áll az első helyen (13,6%), majd a Kossuth rádió (10,6%), Petőfi rádió (9,1%), Rádio Vlna (7,3%), Fun rádio (7%), Rádio Jemné (5,7%) és a Rádio 1 (5,1%) következnek. A többi rádiócsatorna napi hallgatottsága 5 százalék alatt mozog, némelyeknél elhanyagolható eltérésekkel. Napi szinten legkevesebben a Rádio Lument, a Rádio Best FM-et és a Rádio Devínt hallgatják (mindegyiket fél százalék), a magyarországi rádiók közül pedig a Magyar Katolikus Rádiót (3%), melynek napi hallgatottságával egy szinten van a Pátria rádió (3,3%) és a Dankó rádió (3,3%) napi hallgatottsága.

Összehasonlítva azt, hogy hányan hallgatják az egyes rádiókat azzal, hogy hányan hallgatják őket naponta, elmondható, hogy a két leghallgatottabb rádió, a Rádio Expres és a Retro rádió egyben a naponta legtöbbek által hallgatott rádiók is. De a többi rádiónál előfordulnak sorrendbeli eltérések, hiszen például az ötödik leghallgatottabb Kossuth rádió, a negyedik leghallgatottabb Petőfi rádió, valamint a hetedik leghallgatottabb Rádio Vlna megelőzik a harmadik leghallgatottabb rádiót, a Funt, amely napi hallgatottság tekintetében ezáltal lecsúszik a hatodik helyre. A szlovák rádiók napi hallgatottság intervalluma 13,6% és 0,5%, a magyarországi rádióké 10,6% és 3%.

Ami a törzshallgatókat illeti, a hallgatottsággal és a napi hallgatottsággal összehasonlítva más képet kapunk. A legtöbb törzshallgatóval a Retro rádió (28,2%) és a Kossuth rádió (26,8%) rendelkezik, csak ezután következik a Rádio Expres (23,3%), majd a Petőfi rádió (21,3%), a Rádio Vlna (19,5%), a Rádió 1 (18,1%), a Magyar Katolikus Rádió (17,3%), a Fun Rádio (14,8%), a Rádio Jemné (14,7%), a Rádio Európa 2 (14,5%) és a többi csatorna, amint az a táblázatban látható. A kilencedik leghallgatottabb rádiót, a Pátriát, minden tizedik hallgatója követi naponta (9,8%), ezzel a tizenharmadik legnagyobb törzshallgatói tábort tudhatja a magáénak. Hasonló törzshallgatósága van a Bartók rádiónak (9%), amely a magyarországi rádiók közül a legkisebb törzshallgatósággal rendelkezik. A szlovák adók közül ez a Rádio Regináról mondható el (2,6%). Összehasonlítva a szlovák és a magyarországi rádiók törzshallgatottságának intervallumát, az előbbi 23,3 és 2,6 százalék, az utóbbi 28,2 és 9 százalék között van.

Ha az átlagot vesszük alapul, az első tíz leghallgatottabb a Retro rádió, Rádio Expres és Petőfi rádió, Kossuth rádió, Rádió 1, Fun Rádio, Rádio Vlna, Rádio Jemné, Dankó rádió, Rádio Európa 2, a tizenegyedik pedig a Pátria rádió.

4. táblázat. A szlovákiai és magyarországi rádiók hallgatottsága

4. Az internetes hírportálok olvasása

2021-ben a megkérdezettek négyötöde (80,3%) rendelkezett internet-hozzáféréssel, minden ötödik (19,7%) nem. Ez összhangban van a szabadidejükben internetezők arányával (79%), vagyis azok, akiknek van internetjük, csekély kivételtől eltekintve használják is. Nem is keveset, hiszen az internetezők 82,6 százaléka naponta felkapcsolódik a világhálóra, mégpedig a következő gyakorisággal: 22,7 százalék kevesebb mint 1 órát, 20,4 százalék 1-2 órát, 26,2 százalék 2-3 órát, 13,4 százalék pedig több mint 3 órát. Emellett minden tizedik (10,4%) hetente többször, a többiek (7,4%) pedig ennél ritkábban interneteznek.

Az internetezés persze tág fogalom. A médiafogyasztás témájánál maradva számunkra elsősorban az internetes hírportálok követése érdekes, de a viszonyítás kedvéért nem árt felsorolni, hogy mennyit foglalkoznak a megkérdezettek a többi potenciális internetes tevékenységgel. A 5. táblázatban látható, hogy a kérdőívben felsorolt tíz tevékenység közül a videónézés (69,3%) és a zenehallgatás (64%) után épp az internetes újságok olvasása a leggyakoribb (61%).

5. táblázat. Internetes tevékenységek megoszlása (%)

Amikor pedig külön rákérdeztünk az internetes hírportálok olvasására, akkor még többen jelezték (71%), hogy olvassák őket, méghozzá minden harmadik válaszadó naponta (32,3%), 18,4 százalék hetente többször, 3,2 százalék hetente egyszer, 8,9 százalék havonta többször, 1,2 százalék havonta egyszer és 6,8 százalék ritkábban, mint havonta.

Most pedig a sajtó, televízió és rádió követésénél alkalmazott elemzési logikát folytatva először azt nézzük meg, hogy az összes megkérdezett közül hányan olvassák a konkrét hírportálokat.

A kérdőívben felsorolt 21 szlovák, 7 szlovákiai magyar és 12 magyarországi, vagyis összesen 40 hírportál olvasottságát a 6–8. táblázatokban külön-külön tüntetem fel, ezúttal is az olvasottság csökkenő sorrendjében.

A szlovák hírportálok közül az aktuality.sk (48,9%) a legolvasottabb, a szlovákiai magyar hírportálok közül az ujszo.sk (43,9%), a magyarországiak közül pedig a blikk.hu (30,3%). A szlovákiai hírportálok olvasottsága 48,9% és 4% között mozog, a hazai magyar hírportáloké 43,9% és 22,3% között, a magyarországi hírportáloké pedig 30,3% és 5,5% között. Ha csak az első hét szlovák hírportált nézzük és ezek olvasottságát hasonlítjuk össze a 7 hazai magyaréval, akkor a hetedik legolvasottabb szlovák hírportált (ta3.sk, 27%) többen olvassák, mint az utolsó legolvasottabb szlovákiai magyart (körkép.sk, 22,3%) és a második legolvasottabb magyarországit (origo.hu, 24%). Vagyis egészben véve a szlovák hírportálok a legolvasottabbak.

6. táblázat. A szlovák hírportálok olvasottsága (%)

8. táblázat. A magyarországi hírportálok olvasottsága (%)

Ha összesítjük a 40 hírportált, akkor olvasottságuk csökkenő sorrendjében a következő kép tárul elénk (9. táblázat, 1. oszlop): a két legolvasottabb hírportál az aktualikty.sk és az ujszo.sk, az előbbit csaknem minden második megkérdezett (48,9%), az utóbbit is a megkérdezettek több mint 40 százaléka olvassa (43,9%). A sorban következő 3–10. hírportálokat minden harmadik vagy csaknem minden harmadik válaszadó olvassa (34,3% és 30,3% között). Ezek között jelenik meg a szlovákiai magyar parameter.sk (31,2%) és a felvidek.ma (31,1%), melyeknek azonos mértékű az olvasottsága, valamint a legolvasottabb magyarországi hírportál, a blikk.hu (30,3%). A 11–23. helyen vannak azok a hírportálok, amelyek olvasottsága nem éri el a 30 százalékot, de 20% fölött mozog. Közülük a szlovákiai magyar hirek.sk olvasottsága közelít leginkább a 30 százalékhoz (28,8%). A bumm.sk-t (25,5%) és a ma7.sk-t (24,7%) minden negyedik megkérdezett olvassa, ehhez közelít az origo.hu (24%), hirado.hu (23,4%) és a körkép.sk (22,3%). Az ennél alacsonyabb olvasottsággal rendelkező hírportálok között hazai magyar már nem szerepel, viszont a 12 magyarországi hírportál kétharmada az olvasottságnak ebbe a tartományába esik. Ezek közül a 24. hu-t (20%) és az index.hu-t (19,5%) minden ötödik válaszadó olvassa, majd a 10 százalék feletti olvasottsággal rendelkező hvg.hu (16,6%), telex.hu (14,2%), 444.hu (12,4%), ripost.hu (10,7%) következnek. 10 százalék alatti olvasottsága van a pestisracok.hu (8,4%), mandiner.hu (7,2%) és a 888.hu (5,5%) hírportáloknak. Az utóbbi egyben a legkevésbé olvasott magyarországi hírportál, összesítve pedig a szlovák zemavek.sk (5%) és postoj.sk (4%) zárják a sort.

9. táblázat. A hírportálok összesített olvasottsága (a szlovákiai magyar hírportálok félkövér betűvel, a magyarországiak dőlt betűvel)

A 10. táblázatban azon kívül, hogy hányan olvassák az adott hírportált (3. oszlop), feltüntetem a naponta olvasók (4. oszlop) és a törzsolvasók (5. oszlop) arányát is. Ezekből az adatokból kiderül, hogy a legolvasottabb aktuality.sk-nak van egyben a legnagyobb napi látogatottsága (12,7%) és a második legnagyobb törzsolvasottsága (26%). A második legolvasottabb ujszo.sk egyben a harmadik naponta legolvasottabb (8,8%) és a negyedik legnagyobb törzsolvasói gárdával (20,1%) rendelkező hírportál. Viszont a hetedik legolvasottabb parameter.sk-nak van a második legtöbb napi olvasója (9,3%) és a legtöbb törzsolvasója (29,9%).

Csak a többi szlovákiai magyar portált nézve: a nyolcadik legolvasottabb felvidek.ma a naponta tizenötödik legolvasottabb (3,2%), a tizenegyedik legolvasottabb hirek.sk a kilencedik naponta legolvasottabb (4,3%), a tizenötödik legolvasottabb bumm.sk és a tizenhatodik legolvasottabb ma7. Sk a naponta huszonnegyedik (1,6%) és huszonkettedik (1,9%) legolvasottabb, a huszonegyedik legolvasottabb körkep.sk pedig a naponta huszadik legolvasottabb (2,5%) a felsorolt 40 hírportál közül.

A törzsolvasottság szerint a parameter.sk-t (29,9%) a szlovákiai magyar hírportálok közül az ujszo.sk (20,1%) követi, majd a hirek.sk (14,9%), körkép.sk (11,1%), felvidek.ma (10,2%), ma7 (7,9%), bumm.sk (6,4%).

10. táblázat. A hírportálok összesített napi és törzsolvasottsága

Végezetül nézzük az utolsó mutatót, az olvasottság átlagát. A 40 hírportál közül eszerint az aktuality.sk-t (2,97), a parameter.sk-t (3,13) és az ujszo.sk-t olvassák a leggyakrabban (3,27). Az aktuality.sk olvasottsága a naponta és heti egyszeri intervallumban a heti egyszeri olvasás felé közelít, a két szlovákiai magyar portál olvasottsága a heti egyszeri és a havi többszöri olvasás intervallumában van, de ugyancsak inkább a heti egyszeri olvasás felé tendál. A többi szlovákiai magyar hírportál olvasásának gyakorisága 3,67 és 3,94 között van, ami a heti egyszeri és havi többszöri olvasás között mozog, inkább a havi többszöri felé mutatva.

Irodalom

Lampl Zsuzsanna 2022. Ötven év a média bűvkörében, avagy a szlovákiai magyarok médiafogyasztása 1971–2021 között. Nyomdai előkészületben.

Felhasznált kutatási adatbázisok

Lampl Zsuzsanna 2001: A szlovákiai magyarok értékrendje (800 fős kvótás minta, intézményi háttér: Fórum Kisebbségkutató Intézet)

Lampl Zsuzsanna 2014: Asszimilációkutatás (3000 fő, Szociológiai és Demográfiai Kutatások Részlege, Fórum Kisebbségkutató Intézet)

Lampl Zsuzsanna 2015: Aktuális közérdekű kérdések (1000 fő, Szociológiai és Demográfiai Kutatások Részlege, Fórum Kisebbségkutató Intézet)

Mrva Marianna 2021: A szlovákiai magyarok kulturális részvétele és kulturális identitása (1000 fő, Szociológiai és Demográfiai Kutatások Részlege, Fórum Kisebbségkutató Intézet)

Mi a nemzeti béke?

A magyar–szlovák megbékélés és együttműködés egyik akadálya az a feltételezés, hogy a felek az első adandó alkalommal elárulják egymást. Ma is kettős játékot játszanak.[1] Azaz a velük való bizalmon alapuló szövetségkötés kockázatos, sőt hosszabb távon biztosan bukásra van ítélve. Az aggodalmat az országok belső politikai viszonyai is erősítik. Pártjaik többsége instabil, újabbak és újabbak alakulnak, a régiek javarészének pedig leáldozik.[2] Politikusaik gyakran egymást is elárulják pusztán pillanatnyi és vélt érdekekért.

A kérdést azonban úgy is feltehetjük, hogy országaik egymással és másokkal kapcsolatos ilyetén múltbéli viselkedése mennyire ösztönzi az ő egyéni taktikáik és stratégiáik megválasztását? Aligha feltételezhető, hogy semennyire. Ahhoz ugyanis mindenekelőtt bírálniuk kellene az efféle múltat, méghozzá nyilvánosan. Ha nem teszik, márpedig ritka az ilyen,[3] akkor inkább az feltételezhető, hogy példaként szolgál. A két nemzeti kultúra összekapcsolásának programját, annak fontos részleteit kellene sajátjává tennie a közszereplőnek, például a szavazatokra pályázó és azoktól függő politikusnak, ami a jelen viszonyai közt nyilvánvalóan nagy kockázattal járna.

A felek politikai szereplőinek egyes csoportjai közt alkotmányos kérdésekben folyik a vita. Méghozzá az egyes országokon belül is. Ezek a politikai rendszer jellege. Továbbá az emberi jogok értelmezése a migráció vonatkozásában, az LMBTQ, a családok vonatkozásában. De a nemzeti kisebbségekében is. A bepolitika küzdelmeknek így országok közti dimenziója támad. A két ország együttműködésétől, sőt a két nemzet közeledésétől a felek egyes politikai irányzatai feltételezhetően a maguk értékrendjét féltik.[4]

Ám ez a szemlélet hibás. A magyar–szlovák megbékélés olyan változásokhoz vezetne a két ország értékrendjében, amelyek lakosai nagy részének javát szolgálnák. A vezetőréteget is beleértve. Ám változniuk kellene. Ez a változás persze nagyobb volna, mint amikor az egyik nagyhatalomtól a másikhoz állnak. Még annál is, hogy eközben a politikai rendszerét is átveszik, felszámolva a korábbit. A változásnak most korábbi identitásuk egyik alappillérét kellene megingatni, majd kicserélni: a térségbéli nemzeti ellenségüket.

A nemzeti agresszivitásuk kritikája egyben a demokrácia értékrendjének megerősödésével járna. A nemzeti relativizmus ugyanis az államszervezés legfőbb elvének, a nemzeti elvnek a torzulásaként nem válhatna általános magatartásmintává. Sőt. A kritika egyik célpontja éppen a nemzeti relativizmus[5] volna. A nyilvános vita pedig a társadalom legtöbb tagjához eljuttatná eredményeit. Továbbá az új értékrend részeként a közoktatásba is bekerülne. Az egyes politikai eszmeáramlatok előnyére válhatna a folyamat. A nemzeti nagyság visszanyerése volna a konzervatívok legfőbb jutalma. A demokrácia megerősödése pedig a liberálisoké.

Ez ideig a fenyegetettség képét mindenekelőtt a nemzeti szomszéd veszélyforrásként történő jellemzésével lehetett megrajzolni.[6] Veszélyesebbnek, mint a dominanciára törő, sőt hódító nagyhatalmak, így lehetett inkább azok uralmát megindokolni, mint a közösen létrehozható nagy és erős államot választani. Ez a preferenciasor egyben a kisállamiság garanciáját is jelenti, méghozzá mindmáig. Amennyiben a felek szeretnék maguk után tudni a kisállamiság korlátjait, a függések és az alávetettség, az igazodási kényszer és kihasználtság torzító hatását,[7] akkor a térséget kell megmozdítaniuk. Együtt a többi közép-európai állammal középhatalommá válhatnak. Külön-külön mások maradnak az erősebbek.

A nemzeti relativizmust felválthatná az összetartozás, és kultúráik összekapcsolása olyan esélyt adhat nekik, amilyet egyedül nem is remélhetnek. A nemzeti relativizmus felváltása pedig összekapcsolná a népfelség elvét a polgárok nemzeti szabadságának elvével. Egymás fenyegetését és fenyegetettségét nem lehetne politikai népszerűség szerzésére használni, de ami fontosabb, értelme sem volna. Hiszen a továbbfejlődéshez éppen a másikra volna szükség.

Az új közös identitásnak persze nevet kell adni! Annak az elképzelésnek, hogy az egyes nemzeti identitások az európaiság alkotórészei lennének,[8] tehát belőlük állna, éppen ez a módozat volna a tényleges megvalósulása. E módon nem pusztán az általánosban jelenne meg, hanem a legfontosabb elemeiben fonódna össze. Hasonlóképpen, sőt még az előbbinél is intenzívebb formában lehetne életet adni a közép-európai identitásnak. Ez az EU-n belül is új lendületet adna a térség egészének, és kis nemzeteinek is.

A közös identitás azért közös, mert a felek közösen alkotják. Együtt építik fel és újítják folyamatosan. Nem pusztán valamiféle központilag megfogalmazott általánoshoz igazodva, méghozzá a központ instrukciói, sőt utasításai alapján,[9] hanem a maguk nemzeti önazonosságának értékes elemeit kötik össze a másikéival, az övét a magukéval. De ami jó, és hiányzik, azt át is veszik minden kollektív szégyenkezés nélkül, nem titkolva a forrást. Sőt, a forrás, a szomszéd, a nemrég még ellenségként bemutatott nemzet egyik-másik tagjának teljesítménye éppen a közelség és szövetség, valamint az átadás és átvétel okán büszkévé teheti az embert. Tudva, hogy ez az út kétirányú. Az ilyen együttműködés kiterjeszthető az élet legtöbb területére.

A nemzeti elválasztás megszüntetésével láthatóvá válnának a valós teljesítmények. Elválaszthatóvá válnának azok, amik a nemzeti harc, a mások nemzeti alávetésére irányultak. Valamint azok is, amelyek ugyan részben vagy egészben másokéi, ám „asszimilálták” őket, és kisajátították, maguknak nyilvánítva a másokét. Ezt akkor lehet megtenni, ha a másik fél érdemben nem fér hozzá a hazai közvéleményhez. Legfeljebb tudományos konferenciákon elégedetlenkedhet, ám az a széles nyilvánossághoz már nem jut el. A tényleges emberi teljesítmények meglátása viszont nyilvánvalóan hasonlóra ösztönözne. Világossá téve, hogy mások nemzeti elnyomása nem segíti, hanem fékezi a teremtő emberi cselekvést.

Az önálló döntéshozatalról való önkéntes lemondás persze elméletileg azzal a veszéllyel jár, hogy valamelyik fél saját nemzeti érdeke alá rendeli, azaz felhasználja a másikat. Ám ez csak akkor lehetséges, ha a felek, egészen pontosan a két vagy a több nemzeti közvélemény döntő többsége és a vezetőréteg legnagyobb része ezt elfogadhatónak tartja. Ma bizonyára önmagukról is ezt gondolják a felek. Így a másik félről sem tudnak elképzelni mást. Amennyiben pedig nemzeti közvéleményük nagy részét is meggyőzik erről, akkor az álláspontjuk tartható. A nemzeti relativizmus értékrendjével együtt. Svájc példája szinte egyáltalán nem jelenhet meg a maguk közvéleménye előtt, hiszen világosan demonstrálná, hogy emberileg nem lehetetlen a többféle nyelvi és vallási kultúrára épülő összetartozás, sőt mi több, egy jól működő állam alapjait adhatja. Csak ők maguk, a mostani vezetőréteg tagjai nem képesek rá, illetve nem az érdekük. Ők azok, akik inkább választják a nagyoktól függő kisállamiságot, nemzeteik nagyhatalmaknak történő alávetését, mint a szomszédjaikkal való összefogást, egymás nemzeti szabadságára építve szövetségüket. Az hát a kérdés, miért választják ezt ma is?

Az egyik ok[10] abban a kulturális örökségben rejlik, amely átitatja a felek nemzetté válását. A másik pedig a felek gyengeségét nemzetté válásuk során. A nyugatiak és a keletiek közt ugyanis mások mellett még egy fontos különbség van. Nevezetesen: a közép-európaiak nem voltak képesek kivívni nemzeti szabadságukat. Mindegyikük megpróbálkozott vele, ám katonai vereséget szenvedett. Svájc, Hollandia, Anglia, Franciaország, majd Németország és Olaszország képes volt rá. Egyedül, illetve az olaszok francia segítséggel győzni tudtak. A lengyelek, a magyarok, a csehek vereséget szenvedtek. A szlovákok is, ám az ő mozgósítási képességük is csekély volt. A vereségeik nemzeti identitásuk alapvető részét képezik. Mivel pedig e harcot esetenként szomszédjaik, azaz egymás ellen is vívták, vereségeik velük szemben is megmaradtak nemzeti sérelemnek. A vereségek, s nyomukban a nemzeti kicsinység tudata pedig a nemzeti relativizmus legdurvább változatát gyökereztette meg értékrendjükben. Ennek értelmében kicsinyként a szomszédok ellen bármilyen hatalom támogatása indokolható. A támogatást elvi alapon elutasítókkal szemben pedig felhozható az érv: ők nem kínálnak semmiféle jövőt az egyébként önmagában gyenge, legyőzött nemzet számára. Az emberiesség, sőt akár az emberi jogok elveinek következetes érvényesítése a másik, az ellenséges, de legalábbis potenciálisan ellenséges szomszéd nemzetet segíti.

Viszont egy támogató nagyhatalom lehetőséget csillant meg a legalapvetőbb nemzeti cél, a kultúra, a nyelv legmagasabb szintre emeléséhez. Azaz a nemzeti identitás kifejlesztéséhez. Az ára – a nagyhatalom politikai rendszerének átvétele, és hatalmi igényeinek kiszolgálása[11] – még mindig kevesebbnek tűnik, mind a szomszéddal szembeni vereség. Az ugyanis éppen a nemzeti identitás legfontosabbnak tartott elemeit, a kultúrát és a nyelvet fenyegeti. A nemzeti identitás alapkérdéseiben megszülető megegyezés nyilvánvalóan átírná ezt a kalkulációt. Ám erre mindmáig nem voltak képesek a felek. Ha valamelyiküknek módjában állt, akkor inkább a kisebbségeiktől való félelmet választotta.[12] Így persze szuverenitásuk töredékeivel számolhattak csak. Ám ezt éppen ennek a magatartásnak köszönhetik. Csehszlovákiában, majd Szlovákiában a magyarok kisebbségbe került csoportjának alávetése és fokozatos felszámolása fontosabb célkitűzéssé vált, mint a magyarokkal és persze több hasonló közép-európai nemzettel történő összefogás, és általa a nagyhatalmi státus és a nemzeti szuverenitás megtartása.

A kockázat lényegét saját nyilvánosságuk felé abban láttatták, hogy a felek ismét területi igénnyel lépnek fel a másikkal szemben, majd annak sikere után nemzetileg elnyomják az oda került szlovákokat, illetve a magyarokat. Ezért be kell biztosítani magukat. A határokat stratégiai szempontok alapján kell kikényszeríteni, mit sem törődve az ott lakók akaratával. Stratégiai szempontok alapján, hogy a következő összecsapás során előnyösebb helyzetben legyenek. Ha pedig más nemzetiségűeket a saját hatalmuk alá sikerült vonniuk, akkor azok nemzeti identitásának gyengítése s felszámolása megkezdődik. A terület uralása az elsőrendű. Az embereket az terület uralásának eszközeivé kell tenni. Tehát olyanná, hogy megfeleljen ennek a szempontnak.[13]

Ezen a ponton válik a nemzeti identitás agresszív kulturális összetevője önmagát fenntartó erővé. Amennyiben ugyanis az ember nemzeti szabadsága válna normává, akkor a nemzeti elnyomás egész rendszere inogna meg, arra pedig az állam eszmei alapja, sok ember egzisztenciája, valamint a polgárok nagy részének nemzeti identitása épül.

A mi két nemzetünk értékrendjében nyilvánvalóan jelentős változásokat eredményezne, ha az ember szabadságát nemzeti szabadságaként is látnák. Persze abban az esetben a polgári összetartás jellegének is változnia kellene. Akkor pedig az államnak a polgári szabadság korábbi tartalmának elemeivel összeillesztve a polgárok nemzeti szabadságát is biztosítania és védelmeznie kell. Ahhoz pedig, hogy a különbözőek közös politikai közösséget alkossanak, a többi különféleségeikhez hasonlóan nemzeti identitásuk fejlődéséhez is a lehető legjobb feltételeket kínálja.

A különutasság látszólag természetes, az felel meg a nemzeti identitás természetének. A nacionalizmus eszméje valóban tartalmazza a nemzeti szuverenitás célját. Ám a mai szuverenitás már jócskán különbözik a Jean Bodin által megfogalmazottól. De nemcsak az évszázados fejlődés az egyetlen különbség. Hanem hogy a közép-európai kis államok szuverenitása Jean Bodin óta sem érte el az általa megfogalmazott kritériumokat, sőt. A térség folyamatosan külső befolyás alatt állt, leszámítva azt az időszakot, amikor egységes volt. Ekkor viszont egymás rovására terjesztették hatalmukat az itt élő kis nemzetek. Majd államuk felbomlasztása után is ezt folytatták, csak immár a térség felett dominanciára törekvő nagyhatalmakat kiszolgálva.

Az igazodás manőverei, a nagyhatalmi kiszolgálás taktikái a szuverenitás illúzióját keltik. Sőt, lehetővé teszik, hogy a nemzeti nyilvánosságban a szuverenitás illúzióját keltsék. A szuverenitás tartalma így azonban az állandó szolgálatkészség, majd árulás, átállás és újabb átállás lesz. Ezt magyarázza a fősodratú történelemértelmezés, ami persze viselkedésmintaként a hazai politikai életet is átitatja. A nemzeti nagyság így nem a függetlenség, hanem a függetlenség nevébe csomagolt nagyhatalmi függés és e függés váltogatása az egyes vezetői csoportok vélt érdekei szerint. A domináns nagyhatalom vezetésében történő változások, vagy az átállás az egyik nagyhatalomtól a másikhoz egyben a kis ország vezetői csoportjainak hatalmi harcát is alapjaiban befolyásolja. Ugyanis általában váltáskor számolnak le egymással. A köztük folyó vita is javarészt arról szól, melyik nagyhatalom, vagy az éppen domináns melyik vezetőcsoportjához kötődjön. Aki a hatalomhoz jutókra tesz, az általában maga is hatalomra jut, és hatalmon marad. Aki a vesztesekre, az veszít. A kis állam belső hatalmi viszonyairól ugyanis a nagyok döntenek. Emiatt fontos oly nagyon, hogy a szomszédjaikkal szembeni nemzeti győzelmeiket mutathassák fel a saját közvéleményüknek. Egyébként csak annyi volna látható, hogy a valóságban szuverenitás helyett az erősek érdekeit szolgálják. Azt pedig mással aligha tudják megindokolni, mint a szomszéd nemzet feletti győzelemmel. Ám egy feloldhatatlan ellentmondásba sodorják magukat ezzel a nemzeti startégiával: gyengék és kicsik önmagukban, de akivel együtt erősek lehetnének, éppen azok ellen küzdve teszik őket és magukat a nagyok kiszolgálóivá.

Közben elmerülnek a taktikai manőverek végtelen sorában, ahol bárkiből lehet barát és ellenség, méghozzá hol ez, hol az. Ebben a rendben nem lehet biztonság és állandóság. Akár mindegyik választás után. Az erősektől való függés világában ugyanis a függés egyben beavatkozást is jelent. Továbbá nem egy olyan állam létezik, amely többnyelvű, többkultúrájú, ám polgárai mégis egy politikai közösséget alkotnak. És az ilyen államok száma megnőtt az elmúlt száz évben.

A különutasság tehát nem meghatározó eleme a nemzeti identitásnak. Csak az egyik válfaja ilyen. De Közép-Európában kétségkívül ez dominál. Ám ez nem jelenti, hogy ne változhatna. Amennyiben a térség lakosai, különösképen magyarok és szlovákok, szeretnének megszabadulni nemzeti kicsinységüktől, együtt megtehetik. Külön-külön nem. A magyar–szlovák megbékélés e felfogás legfontosabb elemét venné el. Az eddigi fenntartása egyben a nemzet elitek általi uralását is fenntartaná. A kicsik jövője ugyanis nagyobb mértékben függ vezetőiktől, mint a nép erejétől.

Ám miként lehet megteremteni az összetartozás tudatát és állapotát, amikor a múltban a felek kölcsönösen megpróbálták a nemzeti megsemmisülés szélére sodorni egymást?[14] Sőt mi több, nemzeti harcaik mély gyökeret eresztettek hagyományvilágukban. E harcok és a hozzájuk kötődő nemzeti relativizmus ma is fontos pillérje nemzeti identitásuknak.

A plurális társadalom nemzetileg is plurálissá akkor válhat, ha a nemzeti többféleség a társadalom egésze számára jobb, mint annak elnyomása. Hasonlóképpen a pluralizmus egyéb formáihoz. Ám a nemzeti identitás komplex volta és politikai erejének figyelembevétele nélkül aligha válhat inspirálóvá. Komplexitása okán akkor működne a korábbi állapotnál jobban, ha az ember mentális adottságainak minden fontos területén, mind racionális, mind érzelmi világában gazdagítónak látná és érzné a másik nemzeti sajátosságait. Politikai közösséggé pedig akkor válhatnának, ha átlátnák, hogy az összetartozásuk sokkal értékesebb a nemzeti ellenségességüknél. Majd nemcsak átlátnák, hanem át is élnék összetartozásukat.

A szlovák nemzet akkor sem lesz nagy, ha sikerül felszámolnia a magyar identitás zömét Szlovákiában. És a magyar nemzet sem válik naggyá, ha sikerül megtartania. Egymás elleni küzdelmük nem naggyá teszi őket, hanem kicsivé. Nagyok együtt, méghozzá a többi közép-európai nemzettel együtt lehetnek ma is. Ám ha valóban naggyá akarnak válni, kell hozzá még valami. Olyan cél, amely túlmutat e kis nemzetek közös erejénél. Olyan, amely a szélesebb világnak is kínál valami értékeset. Legalább két dolog lehet ez. Az egyiket az eredményeik jelenthetik. A másikat pedig összetartozásuk mintája. Ha új tartalommal tudják megtölteni eddigi konfliktus itatta viszonyukat, ha a homogénné tett nemzetállamnál jobb, szebb, hatékonyabb közösséggé építenék magukat, akkor ez nyilvánvalóan példává válna. Méghozzá nemcsak az állapot, hanem a 21. században végigvitt folyamat.

Az alkotmányos identitás, a politika elválasztása a kulturális identitástól annyiban is problematikus, hogy a politika kulturális döntéseket is hoz. Ezek során pedig előnyben részesít egyes kultúrákat és hátrányos helyzetet teremt mások számára. Különféle kulturális meggyőződésű embereknek gyakran más politikai preferenciáik vannak. Ezért kulturális értékrendjük befolyásolása gyakorlatilag az összes politikai szervezet fontos céljai közé tartozik. Politika és kultúra elválasztása legfeljebb abban jelenhet meg, hogy a felek az állam erőszakszerveivel nem üldözik az ő kulturális értékrendjüktől és érzelemviláguktól eltérő irányultságokat.[15] Ám még ez alól is kivételt tesznek, méghozzá jó okkal. Ám mindez nem jelenti, hogy ne létezne kultúrpolitika célokkal és persze preferenciákkal. Ezek a célok pedig a társadalom plurális természetéből következően nem mindenki céljai, vagy legalábbis nem mindenki elsőrendű céljai. Azaz lesznek, akik ugyan maguk sem nem akarják az állam erőszakszervei révén büntetni a magukétól eltérő kulturális értékeket sajátjuknak vallókat, ám mégsem kapnak egyenlő kulturális esélyt az adott kormányzattól. A helyzet mögött rejlő módszertani probléma abban az ismert tételben áll, hogy az ember társadalmi életének egyetlen területe sem választható el maradéktalanul semelyik másiktól. Gondolatilag a szellemi absztrakció segítségével ez persze megcselekedhető. Ám a valóság összetettebb. Az emberi sokféleség nyilvánvalóan megjelenik az egész emberben, mind abban, ami alkotja. Az elemzés nyomán külön-külön is elgondolhatóak. Ám megfeledkezni összetartozásokról, arról, hogy mindezek együtt az ember, olyan társadalomképet teremtenek, amelyikből azt kell eltávolítani, mitől elvonatkoztattak. Nem az elvonatkoztatás hiányosságait.

A logikai hiba politikai hibává nőhet, s ez nemegyszer történt meg a modern történelemben. Nemzetek megbékélésénél éppen ezért nem szabadna ismét elkövetni. Magyarok és szlovákok nemzeti identitásának mindegyik fontos elemét számba kell venni hozzá, és jobb megoldást kell kínálnia reájuk, mint amilyet az eddigi ellenségesség nyújt. Méghozzá mind egyenként, mind egymással összefüggő rendszerként. Ha pedig ebből egy új kulturális tér nyílik, olyan, amely képességeivel és lehetőségeivel tágabb, szebb és jobb a mainál, akkor a térség nemcsak önmagáért emelkedhet, hanem másoknak is példát kínálhat.

Közép-Európában eddig magáért, a saját súlyáért, erejéért és általa a szabadságáért fogalmaztak meg elképzeléseket a térség összefogásáról. Ám ha ma a globális verseny idején kívánja elérni minezt, akkor többet kell maga elé tűznie.

Irodalom

Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. In Bibó István: Válogatott tanulmányok, Második kötet 1945–1949. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1986.

Coudenhove-Calergi, Richard: Páneurópa. In Szénási Éva (szerk.): Elméletek az európai egységről II. Budapest, L’Harmattan, Zsigmond Király Főiskola, 2004.

Csonka Ákos: Krajniak: mi, szlovákok nem szenvedtünk az ezeréves magyar elnyomás alatt, hanem államalkotó nemzetként alakítottuk Nagy-Magyarország történelmét. Felvidék.ma, 2021.09.02.

Fichte, Johann Gottlieb: Beszédek a német nemzethez. Tizenegyedik beszéd. In Bretter Zoltán (szerk.): Eszmék a politikában. A nacionalizmus. Pécs, Tanulmány Kiadó, 1995.

Kedourie, Elie: Nationalism. Oxford, Blacwell Publishers Ltd., 2000.

McMahan, Jeff: The Limits of National Partiality. In Mc.Kim, Robert – McMahan, Jeff (eds.): The Morality of Nationalism. New York – Oxford, Oxford University Press, 1997.

Rawls, John: Political Liberalism. Columbia University Press, 1993.

Rzeczpolita: Szef słowackiego MSZ: Nasz były premier jest głównym adwokatem Putina. Stracił rozum Szef słowackiego MSZ Rastislav Káčer o pomocy Ukrainie, węgierskiej traumie po Trianon, euro, polskich sukcesach. 16.10.2022.

Kinek hol a helye? Templomi székviták és más esetek mikrotörténeti tanulságai egy feledi református jegyzőkönyv alapján

A felvidéki, azon belül is a gömöri települések református gyülekezeteinek birtokában levő évszázados iratok máig kiaknázatlan forrást jelentenek a történészek és az etnográfusok számára. Ezen a vidéken a legtöbb egyházközség őriz ilyen dokumentumokat, például anyakönyveket, presbiteri és közgyűlési jegyzőkönyveket, pénztárosi könyveket, a gyülekezet történetéről szóló feljegyzéseket stb.

Ebben a tanulmányban hazai vizekre evezünk, ugyanis lakóhelyünk, Feled község[1] református gyülekezetének két iratát[2] vesszük górcső alá, amely egy viszonylag szűk időszakot, nem egész 27 évet foglal magába. Azonban mind a nagy történelemben, mind a helyi közösség életében ezek voltak a 20. század egyik legmozgalmasabb esztendei, hiszen az első könyv 1914. október 11-étől kezdődik és 1927. január 30-ával zárul, a második pedig ennek folytatása, amelybe 1941. június 15-én történt az utolsó bejegyzés.

A korábbi munkákból előzetesen már sejteni lehetett, hogy milyen témák kerülnek terítékre egy ilyen forrásból. A közgyűlés és a presbitérium a bíráskodó, fegyelmező, döntéshozó státuszából fakadóan a helyi közösség életét nagyban befolyásolta. Az egyháznak az adózásban, oktatásban, ingatlan- és földbérlésekben is igen komoly jelentősége volt még a vizsgált időszakban.

Az ülésrend – társadalmi rétegek, konfliktusok

Az első téma, amely szinte rögtön szembejött velünk a jegyzőkönyvek lapjairól, az az ülésrenddel, a templomi székkel (padokkal) kapcsolatos – nemegyszer perre menő – vitákból fakad.[3] Az ülés- és állásrendnek évszázados, íratlan hagyományai voltak/vannak a református templomban. Tulajdonképpen a falu társadalmának leképezése: mindenkinek megvolt a maga helye, mégpedig rangja, vagyona, neme és életkora szerint.[4] A tehetősebbek pénzzel meg is váltották ezeket a helyeket, de facto megvásárolták a padokat. Aki ezt a szokásjogot valamilyen oknál fogva megszegte, az számíthatott a közösség rosszallására, ítélkezésére. A hivatalos egyházi megnyilatkozásokból viszont kiderül, hogy „felülről” nem nézték jó szemmel ezt az általuk befolyásolni nem tudó szokást,[5] ami ellen tiltakoztak is a lelkészek a szószékről, másrészt számos kísérletet tettek megszüntetésére, de olyannyira berögzült, hogy még a legtöbb helyen ma is van íratlan szabálya az ülésrendnek. (Pl. a nemek szerinti elkülönülés még általános, de egyeseknek „megszokott” helyük, padjuk van a templomban.) Mindez a vizsgált gyülekezetről, a felediekről is elmondható, amit a szóban forgó jegyzőkönyv is megerősít. A falu egyik krónikása, G. Kovács Gyula 20. század elejéről, pontosabban 1906 őszéről említi az első székpert, amely abból fakadt, hogy egy ifjú feleség „rossz helyre” ült.[6] A szerző – aki a 19. századra teszi azt az időszakot, amikor a jobbmódú családok (mint például a Feledy, Együd, Kovács, Pólos és Czikora) megváltották a templomi helyeiket[7] – felhasznált forrásait nem nevezi meg, ami azért is sajnálatos, mert említett esettel mintegy 10 év elteltével újra (?) találkozunk a jegyzőkönyvben, egész pontosan 1916 decemberében Kiss Ferenc lelkészhez panasz érkezett, amit a presbitérium elé tárt, miszerint „Feledy Béla ifjú neje egy alkalommal a Feledy család székében foglalt helyet, amely eljárást a Feledy család magára sérelmesnek találja. Kérdi a presbitériumot, hogy elismeri e az ifjú nőnek azt a jogát, hogy továbbra is az első székben foglaljon helyet. Presbiterium amellett foglal állást, hogy megengedi továbbra is Feledi Bélánénak hogy az asszonyok első székébe járjon általános szavazattöbbséggel; ugyanis Feledi Béláné első székbe járása ellen csak Feledy András részéről kifogásoltatott s adatott le ellene szavazatot.” Azonban ez utóbbi családja nem hagyta annyiban a dolgot és az egyházmegyei közigazgatási bírósághoz fordult, amely nekik adott igazat. Erre a presbitérium Feledi Béláné megbízásából fellebbezést nyújtott be az egyházkerületi bírósághoz (1917. november), amelynek nem ismert az eredménye, bár a későbbi döntésekből kiindulva sejthetjük, hogy elutasító döntés születhetett.

Visszatérve a jegyzőkönyvek hasábjaira (azaz az első oldalra), 1914. október 11-ről rögvest találunk egy kérvényt, amelyben Huszti Erzsébet menyének „50 K ellenében az intelligens nők után következő 3. székbe jogot kíván.” A válasz egyértelmű volt: „Presbiterium megvitatván, körültekintően ezen székjog ügyet, egyhangúlag kimondta, hogy a nevezett székekbe sem a kérvényesnek, sem másnak egyáltalán jogot nem adhat, mivel azt teljesen az intelligens nők számára kívánja fenntartani. Ebből kifolyólag felkéri Torma János gondnokot, hogy úgy Huszti Erzsébetnek, mint a többi nőknek, akik a renoválás előtt illetéktelenül kezdtek oda járni, hogy ezen határozatot megfelelő módon tudomásukra adja.” Ezt követő gyűlésen ismét egy hasonló kérelmet kellett megvitatniuk a presbitereknek: „Kusnyér Andrásné személyesen azon kérelemmel járul a presbiteriumhoz, hogy az intelligens nők széksorában a 4-ik padban engedtessék meg neki a templomban 50 K ellenében.” Erre már pozitív válasz fogalmazódott meg: „Presbiterium jelenlevő tagjai oda nyilatkoznak, hogy a 4-ik padban helyet foglalhat, mivel abban a véleményben van, hogy abban az intelligens nők soha nem foglalnak helyet, mivel a három előbbi padsorban is el fognak férni.” Egy későbbi gyűlésen is megerősítik azt, hogy a negyedik padsorban már a „templomi székjoggal nem rendelkező iparos osztály és az ezzel egy társadalmi nívón álló rendes egyházi adót fizető nő tagok” számára fenntartott helyek voltak.[8]

Láthatjuk, hogy vizsgált korszakunkban a falusi intelligencia nő tagjainak kiemelt helyük volt templomban, és így a társadalomban, hiszen többen is szerettek volna közéjük ülni (tartozni), vagy legalább mögöttük „látszódni”, hiszen még ezért is hajlandóak voltak pénzt áldozni. Az úri nőknek – ahogy egy másik bejegyzésben olvashatjuk – számító réteg az ún. nadrágos emberek (pl. tanító, jegyző, orvos és iparos stb.) feleségeiből tevődött össze, akik közé legtöbbször feltörekvő családokból szerettek volna csatlakozni. Feled község alakulását is szóba kell itt hozni, hiszen a Feledet is érintő vasútvonal megépülése után lakóinak száma, összetétele, szemléletmódja, valamint a település szerepe jelentősen megváltozott. A néhány száz lelket számláló jobbára agrárfalu a vasúti gócpont létesítéséig nem volt kiemelkedő község a vidéken, utána azonban fokozatosan erősödött, és járási székhely is lett. A polgárosult életforma egyre nagyobb teret hódított, a városi minták sokkal hamarabb táptalajra találtak, mint a környező falvakban.[9] A beköltöző családok is generálták az alakulást. Mindez a református gyülekezetben is érezhető, hiszen többször is az újonnan jött családokat emlegetik a régi szokásjog megszüntetésének élharcosai között.

A presbitériumban s az egész közösségen belül egyre éleződött az ellentét. Már az esperesnek kellett oly módon közbeavatkozni, hogy két külső személyt, Molnár József egyházmegyei kiküldöttet és V. Oros János serki lakost megbízta, hogy a békülékenység szellemében szüntessék meg a „feledi református egyházban felmerült visszás állapotokat”. Ez a kísérlet nem járt sikerrel – a későbbiek során látni fogjuk, hogy más próbálkozások sem értek célba.

1922-ben nagyobb rést ütnek a szokásjogon a korábban berögzült állapotok ellen kardoskodók azzal, hogy az ő táborukból került ki az új gondnok személye. Egyelőre azonban továbbra is a régi rend szerint ültek-álltak a templomban. Erre vonatkozó adatok közül példaként említhetjük, hogy 1926 szeptemberében Huszti Ilonka kérelmet adott be a presbitériumnak, amelyben mint férjezett hivatalnokné a templomban a hivatalnoknék padjában foglalhasson helyet. A testület a kérelmet teljesíthetőnek tartotta, „olyan értelemben, hogy oda járhat, ahová Kusnyér Ilonka.”

Abban a vitában is jelentkezett az ülésrend problematikája, amely az új harangra és a templom felújítására fordítandó pénzek kapcsán 1930 augusztusában pattant ki. A kérdéses ügyben a közgyűlés úgy határoz, hogy „a templom renoválásra szükséges összeg […] a templomi székjog alapján vettessék ki”, azaz az előkelőbb helyeket birtoklók többet legyenek kötelesek befizetni.

Nem egész egy év múlva újra támadásba lendülnek a régi szokásjogot ellenzők: az esperesnek eljuttatnak egy beadványt 55 aláírással, amelynek tárgya a „templomban lévő családi székek megszüntetése”. Az 1931. április 12-én megtartott presbiteri gyűlésen szótöbbséggel a következő határozatot hozták a csekély számban megjelentek:

A feledi templomi székek ügye ezelőtt 8 évvel egyházmegyei közigazgatási bírói ítélettel el lett döntve akként, hogy a templomi családi székek maradnak úgy, mint ahogy ezelőtt voltak, az illető családok birtokában. Torma János és Szegedi Gyula ezen határozattal szemben, a kérvényezők álláspontjára helyezkednek és kérik a templomi családi székek megszüntetését és ez esetben indítványozzák, hogy az egyházi adók 30%-a a birtokra, 70%-a pedig a 20 éven felüli személyekre vettessenek ki.”

A jelen levő presbiterek nevéből kivehető, hogy a régi (itt a Feledy és Pólos) családok képviselői egyértelműen ragaszkodtak a hagyományos ülésrendhez (valamint a rang megtartásához), míg a többiek (mint itt a Torma, Szegedi) igyekeztek a társadalmi hierarchia e megnyilvánulását csökkenteni, illetve megszüntetni. Ez olvasható ki a presbiteri gyűlést követő, ugyanazon a napon tartott közgyűlés jegyzőkönyvéből is. A parázs vitát sejtető anyagban – a személyes ellentétek mellett – egyértelműen kirajzolódik a tekintélyes „őslakos” családok és a beköltözött hívők konfliktusa. A 6 presbiter mellett 38 egyháztag vett részt ezen a hosszúra nyúlt gyűlésen, a jegyzőkönyvezett felszólalások alapján fele-fele arányban lehettek a két tábor tagjai. A kérdéshez először Huszti József akkori községi bíró szólt hozzá. Ő azt indítványozta, hogy a családi székek tulajdonosai igazolják az azokhoz való jogukat. Ha ezt meg tudják tenni, akkor megmaradhat a régi állapot, ha pedig nem, akkor a „szék-rendszer megszüntetendő”. Érdekes javaslat volt, viszont arra vonatkozóan nincs adatunk, hogy igazolták-e ezek a családok, hogy „hova szól az örökös jegyük”, de a korábbi és későbbi utalásokból arra következtethetünk, hogy a magasabb adó fizetése erre (is) predesztinálta őket, s voltak olyanok, akik Isten dicsőségére lefizetett adomány ellenében formálhattak jogot egyes ülőhelyekre. Ez került szóba Kusnyér András esetében is, aki többedmagával (összesen négy személyről van szó) beülhetett az intelligenciának fenntarott székekbe. Ő azt állította, hogy valóban adakozott az egyháznak, de nem azért, hogy a helyét megvegye. A presbitérium is egyhangúan kijelentette, hogy nem adta el az intelligencia székeit – válaszolva ifj. Torma István jegyzőkönyvezett állítására. Az utóbbival egy véleményen levő Szegedi Gyula azt javasolta, hogy derítsék ki, milyen címen fizettek ezek a személyek. Tulajdonképpen ez a visszatérő konfliktus forrása, azaz a betelepülők közül többen is (pl. az intelligencia) a társadalmi rangjukat a templomi ülésrendben is demonstrálni akarták. A másik oldalhoz tartozó Feledy István viszont úgy reagált, hogy valójában tárgytalan a fenti beadvány, hiszen négy pad van fenntartva a pap és tanító feleségeknek, valamint az intelligens emberek női családtagjainak – a férfiak pedig a presbitérium részére fenntartott padokban szoktak ülni. A Kósik család egyik képviselője a béke megteremtése érdekében javasolja, hogy a székjogról mindenki mondjon le. Erre válaszolt Pólos Gyula úgy, hogy lemond a székéről, ha az egyházi adó minden személyre egyformán lesz kivetve. Az 55 aláíró viszont kijelentette, hogy amíg nem lesznek megszüntetve a régi jogok, addig semmilyen fizetési kötelezettséget nem teljesítenek, de azért sokatmondóan hozzátették, hogy az adók kivetésénél továbbra is vegyék figyelembe a birtoknagyságokat. Az elnöklő lelkész – megegyezés híján – bezárta a közgyűlést.

Ezt követően az esperes próbálta elrendezni a vitás kérdést, és meg is tiltotta, hogy a presbitérium és a közgyűlés bármilyen határozatot hozzon ez ügyben. Viszont így blokkolta a gyülekezet életét, hiszen az ellentét feloldásáig nem tudtak megegyezni semmilyen jelentősebb kérdésben a reformátusok, pedig az egyik legfontosabb feladat, a lelkészválasztás előtt álltak. Éppen ezért kérték az egyházi felsőbb hatóságot, hogy rendezzék a kérdést mihamarabb, máskülönben „az egyház felbomlása következik be”.

A széthúzás más ügyekben is megmutatkozott, így például a lelkészi illetmény beszedése kapcsán 1931-ben: ekkor éppen nem volt új lelkipásztora a gyülekezetnek, ezért az „ellenzéki” presbiterek és egyháztagok szerint nem kötelesek befizetni ezt az illetményt. Itt is – mint a székjog kapcsán – Szegedi Gyula és Kovács György voltak a hangadó egyének.[10]

Tovább húzódott az ellenségeskedés az ülésrend miatt, és a lelkészválasztást sem tudták megejteni. Pontosan egy év telik el, és újra napirendre került ez a két kérdés, miután Dr. Batta Pál ügyvéd, az egyház ügyeinek több esetben is az intézője, kérte az 1932. november 13-ára összehívott közgyűlést, hogy tegyék félre a székjoggal kapcsolatos ellentétet, hogy végre megválaszthassák az új lelkipásztort. Megint csak határozat nélkül távoznak a jelenlevők, ugyanis ifj. Pólos István presbiter már hajlandóságot mutat a székéről való lemondásra, de a két első szék többi tulajdonosa ez alkalommal nem hozott döntést. Még ugyanebben a hónapban ismét nekifutottak a felek, hogy lezárják a vitát, de az ülés utáni határozat csupán arról szólt, hogy a két „tábor” képviselői külön-külön dolgozzanak ki egy javaslatot az egyházi adókulcs módosítására, amelynek összevetése és elfogadása után a székjogról lemondanak a nevezett családok. A konszenzus azonban most sem született meg, sőt az ellentét olyannyira elmérgesedett, hogy a régi rendhez ragaszkodók presbiter tagjai a gyűléseken sem vettek részt, ellenben az „újítók” képviselőivel, így a jegyzőkönyvekben főként az utóbbiak által hozott döntések (illetve az ő nézőpontjuk) lettek rögzítve. A történet folytatásaként olvasható az a terjedelmes beszámoló, amelyet Varga Lajos új gondnok mondott tollba 1932 decemberében. Ebből kiderül, hogy „az újítók” elmentek az akkori püspökhöz is érdekük érvényesítésének céljából, és a feledi egyházon belüli minden baj forrásaként hangoztatták a régi székjog meglétét.[11] A püspök az esperes közbenjárását kérte az ügy lezárásához, akinek helyettese, Ablonczy Pál meg is jelent az 1933. január 12-ére összehívott közgyűlésen. Az ő elnöklete alatt megtartott szavazáson a székjogok eltörlésére adta le szavazatát a többség, így ilyen irányú határozatot hoztak a megjelentek. Ugyanennek az évnek az októberében pedig újabb szöget ütöttek a régi szokás koporsójába, ugyanis hivatalosan az egész egyházkerületben mindenütt eltörölték a családi székjogot, amit a későbbiekben a szószékről is ki kellett hirdetni. Azt, hogy ezek után kinek hol legyen a helye – konkrétan a női székek ügyét –, egy újabb presbiteri gyűlésen akarták rendezni, de erre nem került sor.

A helyzet viszont éleződött a közösségen belül, mivel három megüresedett presbiteri hely betöltése kapcsán újra fellángolt az ellentét a két csoport között. A Feledy és a Pólos családok a megegyezés egyik feltételeként szabták a templomi székek korábban fenntartott rendjének visszaállítását. Az 1934 márciusában megtartott közgyűlésen úgy határoztak, hogy a presbitérium állapítsa meg a székrendet.[12] A községben nagy tiszteletnek örvendő Boross Zoltán egyházmegyei tanácsbíró le is tett egy javaslatot, amely szerint a férfi és a női traktusok első három padsorába az iskolás fiúk s a leányok üljenek, a presbiterek maradjanak a megszokott helyükön, a honorácioroknak továbbra is az ajtóval szembeni rövid padsorok volnának fenntartva. Ez alapján a nemek szerinti elkülönülés így továbbra is megmaradt volna, de a kor és vagyon szerinti megkülönböztetés nem. A presbitérium ezt az indítványt egyhangúlag elfogadta – igaz, a gyűlésen nem vett részt senki a Feledy családból, a Pólosékból pedig csak egy személy volt jelen –, illetve a következő gyűlésen kiegészítette, módosította azzal, hogy az eddig a honorácioroknak fenntartott női székeket átengedik az iskolából kikerült leányoknak, és a férfiak padsora elé egy sor ülőhelyet csináltatnak a fiúk részére.

Láthatjuk, hogy lassan, de biztosan felülkerekedtek a régi szokás megszüntetését akarók, és ezzel olyannyira megváltozott a helyzet, hogy a kisebbségbe került „ősi családok” az egyházi vezetőknél levélben tiltakoztak az őket ért méltánytalanságok ellen és kérték az adókulcsok rendezését, ellenkező esetben nem maradnak tovább az egyházban. Azonban hiába érték el a „fejszerinti adózást”, újabb kikötésekkel éltek (20-30 évre szerették volna ezt a rendszert rögzíteni), amihez az egyház nem járulhatott hozzá. 1935 februárjában a lelkész a közgyűlést már úgy tájékoztatta, hogy mindenféle békéltető szándék ellenére „több egyháztagunk elhagyta őseink hitét”, de azért reményét fejezte ki, hogy „a Jó Isten a kitértek szívét minél előbb visszavezérli egyházunk kebelébe”. Tény, hogy innentől nem szerepelnek a gyűléseken jelen levők között a Feledy és a Pólos család tagjai – csekély kivételtől eltekintve. A lelkész javaslatára úgy határoz a presbitérium, hogy a közösséget „hűtlenül elhagyók semmiféle egyházi szertartásban nem részesíthetők”, akik pedig vissza akarnak térni, azok ügyét minden esetben külön fogják tárgyalni. Ennek a döntésnek komoly súlya volt, hiszen az emberi élet legfontosabb momentumait, azaz a keresztelést (születés), esketést (házasságkötés) és a temetést (halál) is érintette.[13]

A kilépésüknek azért is volt nagyobb jelentősége, mert az egyházi adót így nem fizették, pedig a korábbi adókulcsok szerint az átlagnál nagyobb összeggel (illetve terménnyel, fuvarral stb.) járultak hozzá a közös terhekhez[14] – valószínű, hogy ezzel éreztették leginkább a hiányukat.[15] A parókia építésére sem ajánlottak fel semmit, ami szintén negatívan érintette annak költségvetését.[16]

Bellágh Barna lelkészsége ideje alatt nem is tértek vissza. 1938. év elején, amikor az új lelkész kiválasztásáról esett szó, akkor – többek között – azzal érveltek Ablonczy Pál mellett, hogy „az apostoli palástjának szerető szárnyai alá bizonyára azok is vissza fognak térni, akik most távol tartják magukat…[17]

1938-tól találkozhatunk olyan kérvényekkel, amelyek arra vonatkoznak, hogy valakik újra a református közösség tagjai szeretnének lenni. Ekkor jelentkezett Pólos László és felesége, akiknek azt a feltételt szabta a presbitérium, hogy a „távol maradásuk” időszakára kiszámított adójuk 40%-át fizessék meg, illetve a tárgyévben kirótt teljes összeget. A vizsgált időszakban egyébiránt nem beszélhetünk nagymértékű visszatérésről, sőt a Feledy család már egyáltalán nem tűnik fel a jegyzőkönyvekben.[18]

A lelkész és a tanító – az egyházi tisztviselők

A közösség életében a lelkész szerepe vitathatatlanul meghatározó, személye kulcsfontosságú, éppen ezért egyáltalán nem elhanyagolható, hogy milyen viszonyt ápol a hívekkel – ugyanúgy a szűkebb csoportokkal (pl. a presbiterekkel), mint az összes egyház taggal, ideértve a szórványban élőket is. A vizsgálat alá vont években három lelkipásztora volt Felednek és társegyházának, Gortvakisfaludnak. Közülük kétségkívül Kiss Ferenc volt a legmegosztóbb személyiség.[19] Le kell szögezni, hogy a tanulmánynak egyáltalán nem célja, hogy személyét negatív színben tűntesse fel, sőt az sem, hogy a vitákban igazat adjon egyik vagy másik félnek, csupán néhány tényt veszünk górcső alá.

Az egyik ilyen a lelkész fizetése körüli nézeteltérés. Feltűnően sokszor hozta szóba (vetette jegyzőkönyvbe) Kiss Ferenc, hogy kevesellte a jövedelmét.[20] Mind a pénzbeli, mind a természetbeni juttatások kiegészítését kérte, még a Gortvakisfaludról történő fuvarozása kapcsán is vitába szállt a felediekkel. Minden bizonnyal ez és a társadalmi csoportok közötti feszültségek nem éppen szerencsés kezelése vezetett ahhoz, hogy elköszönt az itteni gyülekezetektől és máshol vállalt szolgálatot.[21] A viszonylag hosszúra nyúló lelkészsége alatt többször felmerült a távozása. Amikor végleg elment, egyezséget kötött a presbitériummal, és 2000 korona hátralékot kapott, amit 1923-tól számoltak neki össze. Az ez előtti időszakot még át kellett vizsgálnia a vezető testületnek, aminek megtörténte után le is akarták zárni ezt kérdést. A későbbiekben azonban többször is feltűntek Kiss Ferenc követelő levelei, de mindig megállapították, hogy nem állt fenn tartozás.

Egy ideig nincs saját lelkésze a gyülekezetnek, ebben az időszakban a serki Zajdó László helyettesített. Rá hárult a gyülekezeten belüli feszültségek megoldása, de fáradozásai nem jártak sikerrel. Közel három év telt el, hogy Bellágh Barnát 1934-ben megválasztották és beiktatták.[22] Bár a híveken belüli szakadás az ő időszakára esett, dicsérő szavakkal illették rövid működését, elsősorban a lelkészlak megépítésében és ezzel Gortvakisfaludról Feledre való áthelyezésében tett erőfeszítéseit emelték ki. Kapcsolata a hívek többségével jó volt, a falu magyar kulturális életében is tevékenyen részt vett.[23] Érdekes, hogy az 1938-as távozásának egyik megindoklásában a csekély fizetését említik.[24]

Ezután több lelkészjelöltjük is volt a gyülekezeti tagoknak, de más-más ok miatt végül egyikük sem került Feledre,[25] majd megválasztották Káposztás László hanvai segédlelkészt, akinek éppen a 2. világháborús évekből jutottak, amelyek főleg anyagi nehézségekkel teltek: folyamatos hiány és pénztelenség, kölcsönök felvétele stb. nehezítette az ő és az egyház életét. A jegyzőkönyvek utolsó bejegyzésénél (1941. június 15.) még Káposztás neve szerepel, de nemsokkal később, szeptemberben lemond, mert a helyzete a gyülekezetben tarthatatlanná válik.[26] Viszont róla is elmondható, hogy a helyi magyarság, a magyar kultúra élharcosa volt ittléte alatt, éppen ezért a faluban pozitívan ítélték meg a személyét.

A lelkészekről általában az a kép rajzolódik ki a jegyzőkönyvekből, hogy a korábbi századokra jellemző „mindig felsőbb státuszú” lelkipásztor korszaknak végleg vége szakadt, a világiakkal „egy szintre” került, ami főleg a konfliktusoknál érezhető. A vizsgált időszakban már szó sincs arról, hogy ő töltené be a közösség szellemi vezető szerepét vagy erkölcsi mintát, tanácsokat adna, s a hívek hétköznapi gondjaival foglalkozna. Tevékenységük „csupán” a vallásos életre, a szolgálatra koncentrálódott, a tágabb színtéren, azaz a településen azonban többük tevékeny részesei voltak a társadalmi életnek.

A tanító, azaz Urbán Dezső,[27] valamint az iskola szerepe is meghatározó volt a községben azért is, mert nem csak a református családok gyermekei tanultak ebben az intézményben. Utóbbiaknak – mivel egyházi adót nem fizettek – hozzá kellett járulni több kiadáshoz, pl. iskola fenntartásához,[28] vagy éppen tanítói fizetéshez, akinek a jövedelme – a lelkészéhez hasonlóan – többször téma volt a gyűléseken. Azt tudjuk, hogy lakást biztosítottak neki, pénzbeli és természetbeni juttatásokat kapott (gabona, széna, vagy ezek átszámított ára, tűzifa, de a vásártérért fizetett bérlet is őt illette, az iskolakertet is használhatta stb.). Rendszerint ő volt a jegyzőkönyv vezetője (a presbitériumnak, „döntéshozók” csoportjának nem volt hivatalos tagja). Felszólalásaiból nagyrészt rekonstruálhatjuk az iskola épületét, környezetét és a tanítói lakást, hiszen folyamatosan kérvényezi a javításokat, újításokat, szóba hozza a gondokat.[29]

A presbitérium

Érdemes külön megvizsgálni a presbitérium összetételét, s alakulását, a korszakban betöltött szerepét és a testület tevékenységét is.

E szempontokat vizsgálva az átolvasott jegyzőkönyvek igen változatosak. Az 1914-től kezdődő időszakban nagyon aktív a feledi presbitérium, a régi családok képviselőinek szava a mérvadó. (Ez fordult meg az 1930-as évekre, a gondnok személyét is más családok adták már.) Folytonos súrlódásban vannak a lelkésszel, valamint a már kisebb közösséget alkotó gortvakisfaludi anyaegyházzal. Előbbiről már volt szó, de a gortvaiakkal is az anyagiak miatt keletkeztek a konfliktusok, egyebek között azért, mert a közös terheken nem tudtak megegyezni. Az ottani parókia költségeihez nem kívántak már olyan mértékben hozzájárulni, amennyire a társközösség követelte, főként azért, mert túlzónak tartották, illetve saját parókiát akartak építeni és a lelkészt Feledbe költöztetni. Az anyásítási törekvésüket is véghez akarták vinni, amit nagyobb akadály leküzdése nélkül sikerült is (ekkor már jóval többen vannak a feledi reformátusok, mint a gortvaiak). A későbbiek során konszolidálódott a helyzet a két közösség között, nem jön elő semmilyen nézeteltérés, a lelkészválasztásoknál, valamint az egyházkerületi és más fórumok szavazásainál is meg tudtak egyezni, s a közös presbiteri gyűlések is rendben zajlottak.[30]

Főgondnoka is volt a két közösségnek, a század elején Osváth Dániel főszolgabíró töltötte be sokáig ezt a tisztet, később Boross Zoltánt választották meg – egyebek között az önzetlen szolgálataival indokolva. Presbiternek is így kérték fel, csakúgy, mint dr. Batta Pál ügyvédet is, aki egyházmegyében is vállalt tisztséget.[31]

Kétségkívül a két legaktívabb személyről beszélünk. Nem csupán tudásukkal, munkájukkal segítették az egyházat, hanem a kötelező adókon kívül anyagiakkal is hozzájárultak a felmerülő költségekhez. Batta Pált szinte minden jogi ügyben felkérték, Boross Zoltán járásbíró pedig aktivitásával is kitűnt, egyebek között a parókia megépülésében szerzett elévülhetetlen érdemeket. Ők ketten nem csupán a református egyháznál, hanem a falu életében is fontos helyet foglaltak el.

A presbitérium volt egyben az iskolaszék is korszakunkban, így felügyelte az oktatást, igaz, nem a teljes faluban, hiszen volt egy időben katolikus és szlovák tanoda is. (Majd a visszacsatolás után vetődött fel a magyar állami iskola terve.)

A 20. század első felében az egyházközség és azon belül a vezető testület törekvéseinek kétségkívül a legnagyobb, legjelentősebb eredménye a parókia felépítése (tulajdonképpen egy meglevő ház lebontása, átépítése), valamint a lelkész Gortvakisfaludról Feledre „költöztetése” – és ezzel összefüggésben az anyaegyházi szerep átvétele. Messze a leghosszabb – egész pontosan 23 oldalas – bejegyzéssel szerepel a „lelkészlak-avatási ünnepség”, amely hűen tükrözi az esemény fontosságát. Az 1935. október 20-án tartott templomi díszközgyűlés teljes anyaga lejegyzésre került (beszámolók, ünnepi beszédek), s ebben olvasható az építkezés története (tervezés, kivitelezés, mesterek,[32] adakozók, segítők neve stb.).[33]

A feledi egyház anyagi helyzete nem volt túl rózsás a 20. század első felében. Pedig akkor még egy nagyobb közösségről beszélhetünk, éppen ezért több volt az adófizető (még az 1930-as években is közel 300 volt a gyülekezet lélekszáma), valamint ingatlanokkal és földterülettel is rendelkezett a református közösség. Mindez persze nem azt jelentette, hogy a kiadásokra megvolt a megfelelő fedezet, hiszen sok volt a hátralék, amiket nem tudtak behajtani, valamint a tisztviselők fizetése (juttatásai) is sokat kivettek a pénztárból. Ezek mellett a folyamatos felújítások, építkezések szintén komoly terhet jelentettek.

Több bérleti ügy került megvitatásra a jegyzőkönyvekben. A falu egyik központi részén (a mostani polgármesteri hivatal környezetében) voltak ingatlanjai az egyháznak.

Legjelentősebb bevételi forrást a vendéglő vagy mozi[34] és a mészárszék jelentette. A bérlők között ott találjuk például Klein Károlyt, Klein Vilmost, Barta Bélát vagy Jaczkó Adolfot. Ezeknél kb. évi 5000 korona bevétellel lehetett számolni. Rajtuk kívül Róth Andor egy lakóházat, Bráz József, majd Lipták János (asztalos) üzlethelyiséget béreltek az egyháztól ebben az időszakban. (Ezekből 2000–3000 korona körüli összeg származott.)

A korszak egyik legerősebben terjeszkedő cége, a főként lábbelikről híres, de más egyebeket is gyártó cseh Baťa is egy időben az egyháztól bérelt épületet, amit üzlethelyiségnek alakított ki.[35] (Ebből az épületből lett később a ma is meglevő parókia.) A Feleden már az 1920-as évek közepétől jelen levő cég képviselőivel németül tárgyaltak, a bérlet ideje alatt több ezer korona bevétel származott tőlük.

A presbitériumnak anyagi felelősséget is kellett vállalni az egyház vagyonával kapcsolatban. Ez többször szóba kerül, például 1939-ben, amikor a mészárszéket fel kellett újítani, illetve átépíteni és az ezzel járó anyagi kiadásokat banki kölcsönnel próbálták fedezni. A váltón „a presbitérium elnöksége és az összes presbiterek mint váltói kötelezettek” lettek feltüntetve egyenlő mértékben. Az is előfordult, hogy egy-egy presbiter vállalta a kezességet, ahogy történt ez 1929–30-ban, amikor két részletben 7000 korona kölcsönt folyósított az egyház Hupka Lászlónak. Ő azonban többször is haladékot kért, s pártfogói, Pólos Gyula és ifj. Pólos István is a halasztásokért szólaltak fel. Egy ideig húzódott az ügy, végül 1934-ben úgy határozott a presbitérium, hogy a kezesek éves dohánytermését megfelelő törvényi úton lefoglaltatja.

További kintlévősége volt az egyháznak a helyi gazdaközösségnél, amit szintén nehéz volt behajtani. Itt is összefonódások voltak, hiszen ennek a társaságnak az elnöke az a Szegedi Gyula volt, akit az egyik legtöbbet felszólaló presbiterként tartunk számon ebben az időben.

A teniszpálya is szóba került, mint egyházi tulajdon, valamint a vásártérről is – amelynek bérlete a tanítói jövedelemhez tartozott – többször tárgyalnak, hiszen egy központi jelentőségű területről volt szó, amelyet a falu szeretett volna megszerezni az egyháztól, de ez akkor meghiúsult.[36] Áruba bocsátották viszont az iskolakertnek nevezett területet, amely szintén a tanítóhoz tartozott.[37] Folyamatosan felparcellázták, a legtöbb területet Bőd Imre vásárolta meg, ebből jelentős anyagi forráshoz jutottak, amit a parókia építésébe tudtak invesztálni. Egykoron a református templom mellett levő mezőgazdasági területtel is a gyülekezet rendelkezett. Ennek bérbeadásával is gyarapodott valamelyest a pénztár, csakúgy, mint a néhai Feledy Andrástól „örökölt” föld bevételével, amely a temető mellett volt.

Erkölcs, fegyelmezés

Ennél a kérdésnél rögtön meg kell említenünk, hogy az a fajta egyházfegyelmezés, amelyre más jegyzőkönyvek és a szakirodalom ismerete alapján számítani lehetett, nincs jelen ebben a több mint negyedszázadban. Nem kellett senkit meginteni, figyelmeztetni, megbüntetni pl. viselkedése okán vagy kizárni az egyház soraiból kicsapongó élete miatt. Az 1910–20-as években a presbiteri gyűlések elején gyakorta feltette a lelkész a „szokásos” kérdést, hogy vannak-e olyanok, akiket az úrasztalától el kellene tiltani? Végigolvasva ezeket, minden esetben nemleges volt a válasz, tehát vagy tényleg nem volt ilyen bűnös lélek, vagy az évszázados szigor enyhült.

Akadtak mégis olyan bejegyzések, amelyek ide vonatkoznak – a fentebb említett „távolmaradó” családok egyházi szertartásokból való kizárása mellett. Több ízben fegyelmezni kellett magukat a presbitereket is a gyűléseken a nem megfelelő viselkedésükért, például mikor már a tetőfokára hágott a viszály, akkor verbálisan is egymásnak estek. A lelkész elnök ilyenkor felkérte a jelenlevőket, hogy a „helyhez illő komolysággal és tisztelettel viseltessenek”.[38] Vagy éppen a hiányzásukért lettek megdorgálva, igaz, többször volt, hogy tüntetőleg nem jelentek meg a gyűléseken.[39] Az 1936. október 4-ei összejövetelen a távolmaradókat – akiket név szerint is felsoroltak – arra kötelezték, hogy igazoló jelentést adjanak. Kiemelték, hogy a gyűlésen fontos kérdéseket tárgyalnak meg. Ennek érezhető következménye, hogy legközelebb már többen megjelentek.

Történelmi események, háborúk – a nagy történelem

Az 1. világháború mint esemény érdekes módon nem kerül szóba a jegyzőkönyvekben, pedig érezhetően zajlik a „háttérben”.[40] Közvetve többször előjön természetesen, például: a renovált templomban hálaadó istentiszteletet szerveznek, de a „mostani válságos nehéz helyzetre való tekintettel” csupán a helyi lelkészt kérik fel szereplésre (1914); az aktuális közgyűlést határozatképesnek mondják ki, mert a „háborúban távol nem lévők 1/3 része” jelen volt (1916); a rekvirált harangért 1152 koronát kapott az egyházközség (1917); az orgonasípokat ugyanígy elvitték, azokat pótolni akarták (1918); Urbán Dezső tanító hadba vonult, és a helyettesítőről kell gondoskodni (1918); hadikölcsön említése többféle kontextusban stb. Szinte állandó téma, hogy egyre többen nem fizetnek egyházi adót, a nélkülözésről, nehéz körülményekről (pl. kenyérhiány) esik szó a háború és következményeinek kapcsán. Az impériumváltás, a Magyarországtól való elcsatolás sem annak megtörténtekor, hanem csak jóval később olvasható ki (pl. csehszlovák pénzben kezdtek el számolni). Ezek az információk inkább a 2. világháború előtt s konkrétan a bécsi döntés után erősödnek fel: az 1938. november 24-ei presbiteri gyűlésen az elnöklő lelkész, Káposztás László „…abból az alkalomból, hogy a felszabadulás után első alkalommal gyűlt egybe a presbitérium, szivélyes szeretettel üdvözli a megjelenteket és a gyűlést megnyitja”. Ha a gyűlések napirendi pontjain nem is, de a „háttérben” végig érezhető a megváltozott helyzet. (Pl. kiderül, hogy katonai igazgatás van, amely a szlovák iskolát a magyar tanügy céljaira átadta, az iskolaszék pedig foglalkozott is az üggyel, a tanító pedig kérte, hogy szerezzenek be az iskola részére egy magyar címert, valamint Magyarország-térképeket.) A háború kitörése után nagyon ritkulnak a gyűlések, az emberek aktivitása lecsökkent, és nagyon kevés ügyet tárgyaltak.[41] Egy érdekes momentumról is szót kell ejteni, ami ide kívánkozik. Az 1939. november 19-én tartott presbiteri gyűlésen a főgondnok bejelentette, hogy a lelkészek ellen az igazoló eljárás megindult, ami arra vonatkozott, hogy a két világháború közötti időszakban mennyire voltak a magyarság mellett és mennyire szolgálták ki az „idegen” hatalmat.[42]

Meglepő, hogy nincsenek például állami és egyéb ünnepekkel, jeles évfordulókkal kapcsolatos események. Nyilván a csehszlovák éra alatt ez egyébként is kevésbé jöhetett szóba, de a „magyar időkben” sem volt egyházi szervezésű rendezvény. Azonban más szervezetek lelkesen tartottak ilyen összejöveteleket a településen, amelyekben nagyon aktív részesei voltak a mindenkori lelkészek, s a gyülekezet világi tisztviselői közül többen is.[43]

Azt már Bellágh Barna önéletrajzából tudjuk, hogy – minden bizonnyal nem csak az ő működése alatt – valamennyi csehszlovák állami ünnepen bevonultak a templomba a tisztviselők, a csendőrök és a detektívek, és így kellett istentiszteletet, ünnepi beszédet tartani. „Ezek voltak lelkipásztori pályám legnehezebb és legverejtékesebb szolgálatai. Boldog vagyok, hogy e verejtékes papi funkciók kapcsán Isten vezérlő Lelke mégis mindig megadta a stílusbeli kifejezési módot úgy, hogy magyar szívem érzéseinek megtartása és sértetlensége mellett a mondanivalóim se államellenesek, de hízelgők se legyenek.”[44]

Összegző gondolatok

A közel ezer oldalt végigolvasva, az adatokat vizsgálva képet kapunk a társadalmi rétegekről, a közöttük léevő konfliktusokról, amelyek a székvitákon keresztül jöttek a felszínre. Nyilvánvaló, hogy nem az váltotta ki az ellentétet, hogy bizonyos ülőhelyeken nem tudtak megegyezni a régi feledi gyökerekkel is rendelkezők és az újonnan beköltöző vagy feltörekvő családok. Az ellentét az egyház berkein kívül is jelen volt, de mindez oda vezethető vissza, hogy Felednek a vasúti gócpont létesítése után, de főként a 19–20. század fordulójától társadalmi szempontból egyre heterogénebb lakossága kezdett kialakulni, ami a népesség számában is markánsan kimutatható. Egy komoly vonzáskörzettel bíró kisebb város szerepét töltötte már be, amelynek csupán egy – de igen hangsúlyos – szelete a református egyházközség.

Ugyanígy rávilágítanak a dokumentumok a gazdagabb-szegényebb rétegek elkülönülésre. Egyrészt már az egyházi adók különböző mértéke kapcsán kirajzolódnak a csoportok, de a természetbeni szolgáltatások megemlítésénél is egyértelműek a határvonalak, például az építkezés vagy egyházi (lelkészi, tanítói) földek megművelése kapcsán konkrétan meghatározzák a fuvarosok (vagyis igával rendelkezők) és a gyalogosok (kétkezi munkások) kötelezettségeit.

A jegyzőkönyvek elemzésével és bemutatásával az eddig fel nem dolgozott feledi egyházközség történetéhez is hasznos információkkal akartunk szolgálni, amelyek egy átfogóbb munka részei is lehetnek.

A viszályok ismertetése kapcsán nem volt szándékunkban sem az érintett családokat, sem magát a feledi vagy gortvai egyházat negatív színben feltüntetni. Csupán korrajzot adtunk közre a háborúk, határmódosítások és más nehézségek által sújtott évtizedekről, amikor Feled község és a helyi református gyülekezet próbálta feldolgozni a társadalmi és politikai változásokat. Ebből fakadóan valahol érthető a feszültség, amely konkrétan a templomi ülésrend vitájából indult ki, de sokkal messzebbre vezet. A régi szokásjoghoz ragaszkodók és az ellene fellépők ellentéte mellett érezhetően rossz helyzetbe sodródott az egyház, ami az anyagiak terén is megmutatkozott. Szinte állandó küzdelmet jelentett ez a közösség számára – még Kiss Ferenc lelkésszel is emiatt különböztek össze. A presbitérium igyekezett jól gazdálkodni a meglevő javakkal (bérlet, eladás), a nehéz évtizedek alatt számos eredménnyel büszkélkedhetett, hiszen templomot, iskolát és más ingatlanokat renováltatott, valamint új parókiát építettek, amelynek kapcsán a felediek erőn felül teljesítettek. A csehszlovák helyi hatalmi nyomás (illetve kontrollja) szintén rányomta a bélyegét az egyház életére, de a bécsi döntés után is érezhető némi bizonytalanság, azért is, mert a „felszabadulás” öröme után jött az újabb háború.

A református közösségen belüli feszültségek minden bizonnyal a 20. század második felében teljesen lecsengtek, hiszen a nagyobb változások következménye egy társadalmi átrétegződés/átrendeződés, és új kihívások elé nézett a gyülekezet is (vallási korlátozások, csökkenő magyarság és ezzel együtt csökken a hívek száma is stb.).

A jegyzőkönyvekben rögzített információkon keresztül egy nagymértékben átformálódó korszaknak lehetünk tanúi. A társadalmi, gazdasági és politikai változások mikroszinten is tetten érhetőek. A presbitérium mint döntéshozó testület elsősorban gazdasági ügyekben járt el, valamint a hitéletet próbálta erősíteni és az oktatás zavartalan működését igyekezett biztosítani. A korszakban a fegyelmező szerepe már háttérbe szorult, befolyása azonban nem csökkent. További sorsát is érdemes lenne nyomon követni – de ez már egy következő kutatás eredménye lehet.

Irodalom

Bartha Elek 2006. „Velem folytatódik az idő…” Templomszéki jogok két bodrogközi református gyülekezetben. In Selmeczi Kovács Attila (szerk.): Lélek és élet. Ünnepi kötet S. Lackovits Emőke tiszteletére. Veszprém, Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság.

Boross Zoltán 1985. A csempészés emlékei a Medvesalján a két világháború között. In Ujváry Zoltán (szerk.): Gömör néprajza. I. Debrecen, KLTE, 179–183. p.

Faggyas István 1990. Lakosság és templomi ülésrend I. Gömör néprajza XXVII. Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszék.

Faggyas István 1991. Lakosság és templomi ülésrend II. Gömör néprajza XXXI. Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszék.

Fél Edit – Hofer Tamás 2011. „Mi, korrekt parasztok…”. A hagyományos élet Átányon. Budapest, Korall.

Jávor Kata 1971. Egy 19. századi presbiteri jegyzőkönyv tanulságai. Népi Kultúra – Népi Társadalom V–VI. 71–103. p.

Jávor Kata 2000. Az egyház és a vallásosság helye és szerepe a paraszti társadalomban. In Paládi-Kovács Attila (főszerk.): Magyar néprajz. VIII. Társadalom. Budapest, Akadémiai Kiadó, 791–818. p.

  1. Kovács Gyula 1998. Feled története. Somorja, Méry Ratio.

Máté György 2020. Megélhetési kényszer, alkalmazkodási forma vagy tudatos vállalkozás? A gömöri és nógrádi csempészésről. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 21. évf. 2. sz. 3–29. p.

Máté György 2022. A feledi labdarúgás 100 éve / 100 rokov futbalu v Jesenskom. Feled, FK Feled – Feled Község Önkormányzata.

Népszámlálás… 1912. A magyar szent korona országainak 1910. évi népszámlálása. Budapest, Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal.

  1. Szalay Emőke (szerk.) 2013. Gömöri Református Egyházmegye I. A magyar református egyház javainak tára XXI. Komárom, Szlovákiai Református Keresztyén Egyház.

Tömösközi Ferenc 2022. Az Ige erejével. Lelkészi életrajzok és adattár Gömörtől a keleti határig. Komárom, Selye János Egyetem Református Teológiai Kar.

A nyíregyházi metodista gyülekezet története a kezdetektől a csehszlovák–magyar lakosságcseréig

A szabadegyházak történetének kutatása során Szigeti Jenő figyelt fel elsőként arra, hogy ezek a közösségek jelentős sikereket értek el a vegyes nemzetiségű területeken, és határozott szándékuk volt, hogy a nemzetiségi ellentéteken túllépve mindenkit megszólítsanak, közösségeiken belül a nemzetiségi feszültségeket feloldják. (Szigeti 1990) Figyelemre méltó megállapítása volt az is, hogy a keleti és nyugati kereszténység határa, egyben a protestáns egyházak elterjedésének legkeletibb „bástyája” a Kárpát-medencében húzódott, és e missziós határon egyedül a szabadegyházi közösségek tudtak átlépni. Ezt a határátlépést ő az adventista egyház kárpátaljai misszióján keresztül mutatta be.

A szabadegyházak megjelenésének vallástörténeti kontextusát és társadalomtörténeti vonatkozásait számos tanulmányban járták körül kutatók, és valamennyi jelentősebb felekezet történetét feldolgozták több-kevesebb részletességgel. (Szigeti–Rajki 2012) További tanulmányozásra vár viszont az a kérdés, hogy mi okozta e közösségek feltűnő sikereit a magyarországi nemzetiségek között.

A metodista egyház magyarországi történetében a nemzetiségi kérdésnek különösen nagy jelentősége van, hiszen a második világháborút megelőzően az egyház tagságának körülbelül kétharmada nem magyar anyanyelvű volt. A bácskai németek között indult misszió kezdettől nagy gondot fordított a magyarok megnyerésére, de körükben csak mérsékelt sikerekről számolhattak be. A Németországból érkezett prédikátorok szorgalmasan tanultak magyarul, az egyház lapját, a Békeharangot kezdettől magyar nyelven jelentették meg, de nagyobb létszámú magyar gyülekezetet nem sikerült szervezni. A történelmi Magyarország felbomlásával a virágzó bácskai gyülekezetek az ország határain kívülre kerültek, az egyetlen budapesti gyülekezetbe többségében németek jártak. Az első világháború utáni megújulás több dunántúli sváb és egy nyíregyházi szlovák gyülekezet csatlakozásával kezdődött, a nemzetiségi túlsúly így tartósan megmaradt.

Nyíregyházára a 18. század közepétől három hullámban érkeztek telepes szlovák parasztok, de a mezőgazdasági idénymunkások, mesterlegények, családtagok „leszivárgása” egészen 1920-ig tartott. Részben ennek is köszönhetően nyelvüket sokáig őrizték. A nemzetiségileg, felekezetileg rendkívül vegyes képet mutató térség kedvező táptalaja volt a szabadegyházi közösségek, korabeli szóhasználattal szekták megjelenésének. Már a 19. század végén megjelentek a baptisták és a nazarénusok, majd némi késéssel a szabadkeresztények, a Jehova tanúi, a tolsztojánus szekta követői. Legnépesebb, legjelentősebb közösséggé a metodista egyház vált. Tanulmányomban e közösség kialakulását mutatom be, és igyekszem választ találni arra a kérdésre, hogy miért éppen a metodista egyház tudta befogadni az itt kialakult szlovák nyelvű ébredési közösséget, és mennyiben segítette a szabadegyházi keret szlovák nyelvük megőrzését, nemzeti tudatuk megerősödését. A gyülekezet történetét az 1946–1948 között lezajlott csehszlovák–magyar lakosságcseréig követem, amelyben a gyülekezet lelkésze, Márkus József András kitüntetett szerepet vállalt, és a gyülekezet szinte teljes számban áttelepült Csehszlovákiába.

A szabad evangéliumi gyülekezetek kialakulása Nyíregyházán

A 19. században a protestáns egyházakban különösen felerősödő szekularizáció, a vallásvesztés és a templomok elnéptelenedése idején sajátos ellenpontként az alföldi paraszti közösségekben a vallásosság felerősödése volt tapasztalható. A racionális teológia terjedésével a prédikációk üres erkölcsi tanításokká laposodtak, az egyházpolitikai küzdelmek, az egyház társadalmi pozícióiért folyó harc kiüresítette a keresztény életformát. A vallásukhoz ragaszkodók életében keletkezett hiányt a házi istentiszteletek, a közös imádság, éneklés, áhítatos könyvek olvasása pótolták. A népi vallásosságnak e puritán gyökerű formáit Szigeti Jenő paraszt-ecclesioláknak, „egyházacskáknak” nevezte (Szigeti 1982, 15. p.), amelyek a 19. század végén megjelenő szabadegyházak bázisát képezték.

A nyíregyházi tirpákok körében a paraszt-ecclesiolák megjelenésére a néprajztudósok is felfigyeltek. Márkus Mihály a nyíregyházi tanyabokrok világáról írt disszertációjában a társas élet alkalmai sorában megemlékezett az esti beszélgetések, „viecserkák” egy sajátos változatáról. Egyes tanyákon azért jöttek össze, hogy közösen olvassanak a Bibliából, imádkozzanak és énekeljenek a Tranosciusból. Márkus Mihály ezek megjelenését a tanyai kint lakás általánossá válásával magyarázta. (Márkus Mihály 2009, 231. p.) A templomtól messzire kerülő hívek körében szokássá vált, hogy csak kéthetente mentek be a városba, Nyíregyháza egyetlen evangélikus templomába (egyik héten az öregek, másik héten a fiatalok), hétközben pedig házaknál jöttek össze.

A templomtól való elszakadás, fizikai távolság vezethetett volna a vallásosság gyengüléséhez, de a közismerten erős felekezeti öntudattal bíró evangélikus szlovákok körében a templomhoz való ragaszkodás nem csökkent. Minden róluk szóló munka megemlíti, hogy a tirpákok a távoli tanyákról is bejártak a városba, időnként 10–15 kilométert is gyalogoltak, hogy a vasárnap reggeli istentiszteleten részt vegyenek. (Márkus Mihály 2009; Márkus J. András 1935; Gyivicsán Anna 2000) E szokásukat később a metodista egyházhoz való csatlakozás után is megtartották. A népi vallásosság számos más jelensége (más felekezetek ünnepeinek megtartása, szokásainak, rítusainak átvétele) arra mutat, hogy a hagyományos templomi vallásgyakorlást kevesellték a tirpákok, ezért is lettek egyre gyakoribbak a hétközben tartott vallásos összejövetelek. A paraszt-ecclesiolák előzményének tarthatjuk az evangélikus szlovákok körében általánosan elterjedt házi áhítat gyakorlását is, amelyet a kutatók már részletesen leírtak. (Márkus Mihály 2009, 257–258. p.; Gyivicsán 2000, 31. p.)

A bokortanyákon megindult vallásos megújulás a mélyebb lelki élet utáni vágyból spontán módon fakadt, nem emelkedtek ki vezető egyéniségek, nem állandósultak közösségek, és nem járt a templomi vallásgyakorlás elhanyagolásával. Az evangélikus egyház lelkészei ezért kezdetben jóindulatúan figyelték a vallásos buzgóság megnyilvánulásait. A 19. század végén Szabolcs megyében is megjelenő szabadegyházak beavatkozását azonban már nem kísérte ilyen elnézés. Elsőként a baptisták és nazarénusok igyekeztek kapcsolatot találni és gyülekezetté formálni az imádkozó paraszti közösségeket. Az erős missziós elkötelezettséget mutató baptisták már 1901-ben imaházat vásároltak a városban, kis gyülekezetük alakult, de jelentős számú hívőt nem sikerült magukhoz vonzani. Az ország más vidékein nagy sikereket felmutató baptista misszió nyíregyházi kudarcát abban láthatjuk, hogy csak magyar nyelven prédikáltak.

A paraszt-ecclesiolák népi vallásgyakorlása és a pietista gyökerű szabadegyházak közötti „átmenet” a nyíregyházi ébredési mozgalom történetében jól nyomon követhető, egyúttal rávilágít arra is, hogy az anyanyelven hirdetett ige minden másnál szorosabb lelki közösséget teremt. Az ébredési mozgalom megindulása az 1900-as évek elején olyan Felső-Magyarországról érkező prédikátorok tevékenységével függött össze, akik evangélikus háttérből jöttek, így a felekezetükhöz ragaszkodó tirpákok számára ismerős kegyességet hoztak magukkal, és emellett szlovák nyelven hirdették az igét. Újdonság volt, hogy fáradhatatlanul járták a tanyákat, napközben látogattak, megtérésre, kegyes, istenfélő életre buzdítottak, esténként pedig nagyobb hallgatóság előtt prédikáltak valamelyik tirpák tanya udvarán. A Tranoscius-énekek mellett új, ébredési énekeket is tanítottak (mint például a református belmisszió kedvelt énekét a Föl, barátim, drága Jézus zászlaja alá kezdetűt). A régi és új kegyességi formák összetalálkozása, a keresztény életgyakorlat megújítására való felszólítás váratlanul nagy vonzerőt gyakorolt a tirpákokra, és 80–100 ember is összegyűlt egy-egy tanyai istentiszteleten.[1]

Az első, hosszabban itt időző misszionáriusok, Csincsurák Sámuel és Rohacsek János kapcsolatait áttekintve jól kivehető, hogy rajtuk keresztül egy kiterjedt vallási megújulási mozgalommal kerültek kapcsolatba a nyíregyházi hívek. Csincsurák Sámuelt (1883–1952) a Nógrád megyei Ozdinban lakó evangélikusok kérték meg, hogy látogassa meg a Nyíregyházán talált hívőket. A később íróként, költőként ismertté vált misszionárius a bácskai Pincéden született szlovák családban. Fiatalon „kolportőrként”, bibliaárusként működött, valószínű utazó prédikátorként járta a szlovákok lakta falvakat a Bácskában és Felső-Magyarországon is. (Bánszki 2021b) Rohacsek János a Trencsén megyei Óturán (Stará Turá) született szlovák családban, és szintén kapcsolatban állt az ozdini evangélikus gyülekezettel. Csincsurák 1910 tavaszán érkezett Nyíregyházra Ozdinból, és hosszabb időt töltött itt. Többször prédikált a városban Szuhánszky Andrásné házában, de a tanyákat is járta. Prédikációi nyomán sokan megtértek, és valóságos ébredésről beszélnek a visszaemlékezések. (Márkus J. András, 1935) Az addigi alkalmi összejövetelek rendszeressé váltak. A gyülekezetté válás felé tett fontos lépés volt, hogy a hívek egy házat vásároltak a Szarvas utca 43. szám alatt, amikor a régi Szuhánszky-ház már kicsinek bizonyult a növekvő számú érdeklődőnek.

A felvidéki evangélikus szlovákok körében a 20. század elején megindult vallásos ébredés a német és svájci protestáns vallási megújulási mozgalom (Gemeinschaftsbewegung) nyomán bontakozott ki. Ez a pietista gyökerű belmissziói mozgalom a meglevő egyházi kereteken belül igyekezett változást elérni a személyes hitre jutás, a megtérés hirdetésével. Nagy hangsúlyt helyeztek a támogató, lelki növekedést segítő kis közösségek létrehozására, a bibliatanulmányozásra, lelkigondozása, evangelizációra. Működésüket számos egyházi, felekezetközi egyesület megjelenése és élénk diakóniai tevékenység is követte. Ilyen jellegzetes belmissziói egyesület volt az alkoholellenes Kék Kereszt Egyesület, amely 1894-ben Magyarországon is megkezdte munkáját Bieberauer Tivadar (a Bethesda Kórház és a Protestáns Árvaegyesület egyik alapítója) kezdeményezésére, 1897-ben pedig Óturán is megalakult a helyi egyesület. A német egyházi megújulás lelkisége legfőképpen a Kék Kereszt Egyesület révén jutott el Magyarországra, és fontos szerepet játszott a metodista egyház megjelenésében is.[2]

Az óturai Kék Kereszt Egyesület (Modrý kríž) megszervezése az ottani evangélikus lelkész, August Roy lányai, Kristina Roy (1860–1936) és Maria Roy (1858–1924) nevéhez fűződik. A két testvér tevékenysége sok egyéb területre is kiterjedt, árvaházat, egy kisebb kórházat is létesítettek Óturán, és közreműködtek egy evangélikus diakonissza egyesület felállításában. A család anyai és apai ágon is szoros kapcsolatban állt a szlovák nemzeti mozgalommal, amely a két testvérnek köszönhetően az evangélikus egyház megújításának ügyével is összefonódott. Kristina Roy az egyesület megszervezésekor már közismert író, szlovák nyelven írt vallásos regényeit számtalan nyelvre lefordították. Maria Roy énekíróként lett ismert. Közösen összeállított énekeskönyvük, a Sion énekek (Piesne sionské) 1906-ban jelent meg először, és a szlovák nyelvű ébredési mozgalomban óriási népszerűségre tett szert.[3] A Roy testvérek valamennyi Nyíregyházán járt prédikátorral, könyvterjesztővel kapcsolatban álltak. Ha nem is kezdeményezői, de támogatói voltak az alföldi szlovákok körében folyó missziós munkának. Az óturai missziós központ kisugárzása a Felvidéktől a Bácskáig ért,[4] és kapcsolataik a Kék Kereszt Egyesületen keresztül a szlovák evangélikusok körén túl is kiterjedtek.

A Nyíregyháza környéki tanyákon megélénkülő vallásosság a vendég prédikátorok megjelenésével külső ösztönzést kapott, növekedett a résztvevők száma, és kisebb közösségek állandósultak is. A baptistákhoz csatlakozók közössége határozott szabadegyházi jelleget öltött, de a legnagyobb csoport a Szarvas utcai gyülekezet maradt, amely továbbra is megőrizte evangélikus kötődését. Ezt a közösséget a németországi közösségi mozgalom saját missziós területének tekintette, és Martin Urban kelet-európai missziós igazgató 1911 májusában új prédikátort küldött ide Rohacsek József (1877–1962) személyében. Rohacsek József óturai születésű evangélikus misszionárius volt, aki Kristina Roy hatására tért meg és hagyott fel a kereskedő mesterséggel. Nyíregyházára a dél-bácskai Kiszácsról érkezett, ahol könyvárusként (kolportőrként) dolgozott, és amerikai missziós útra készült. Lelkészi oklevele, felszentelése nem volt, de Neukirchenben egy missziós iskolában tanult, és Bécsben a metodistáknál is megfordult. A gyülekezetben kisebb szakadást idézett elő a külső beavatkozás, és a laikus vezetők, Veczán János és Pál a tagok egy részével kivált. Ez a csoport később a nyíregyházi Bethánia Egylet alapítója lett.

Rohacsek József kilencéves nyíregyházi tartózkodása jelentős változásokat hozott a gyülekezet életébe, amely az evangélikus egyházzal való szoros kapcsolat ellenére is kezdett egyre inkább sajátos arculatot ölteni, önálló szabadegyházi közösségként működni, részben a közösség belső fejlődése, részben az evangélikus egyház elutasító magatartása miatt.

Rohacsek József nagy hangsúlyt fektetett a Biblia rendszeres olvasására. Az egyéni bibliaolvasás fontosságának hangsúlyozása valamennyi protestáns felekezet közös öröksége, amely szükségszerűen megkívánta, hogy mindenki az anyanyelvén olvashassa a Szentírást. A nyíregyházi tirpákoknak az 1579-ben elkészült ócseh nyelven kiadott Králicei Biblia volt a kezükben. A „rezes Biblia” a tirpák családokban Márkus József szerint a polcon porosodott (Márkus J. András 1935, 17. p.), és közel sem tartották akkora becsben, mint a családi áhítatokon használt Tranoscius énekeskönyvet. A német közösségi mozgalom a Bibliának sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonított, mint általában a korabeli protestáns egyházi felfogás, amely a „lázas bibliaolvasásban” a „rajongás”, a vallásos túlbuzgóság egyik jelét látta. (Orosz Tamás, 1939) A pietista hagyományt tovább vivő közösségekben a hívő életének minden kérdésében útmutatónak számító Szentírást naponta olvasták, elmélkedtek fölötte, közösségi alkalmakon tanulmányozták, magyarázták. Rohacsek József a szlovák ébredési mozgalomban töltött évei alatt ismerte fel, hogy óriási szükség volna egy új, modern szlovák nyelvre lefordított Bibliára. Bár teológiai képzettségét, lelkészi jogosítványait az ellene folyó perekben rendre kétségbe vonták, az ókori nyelvek alapos ismerője volt, és jelentős tudással felvértezve állt neki a fordítói munkának. 1910-ben jelent meg a Márk evangéliuma szlovák fordítása, 1924-ben pedig a teljes Újszövetség, amelyet a Brit és Külföldi Bibliatársulat (British and Foreign Bible Society) adott ki Budapesten és Prágában. 1936-ra a Biblia valamennyi könyvének fordítása elkészült, amely az első, eredeti nyelvekből fordított szlovák nyelvű bibliakiadás lett. A szenvedélyes bibliaolvasó prédikátor hatására a gyülekezet is rendszeres bibliaolvasó lett.

Rohacsek idejére esett az énekkincs megújulása is. A Nyíregyházán járt prédikátorok a jól ismert Tranoscius-énekeket énekelték a tanyai összejöveteleken, és időnként felcsendült egy-egy ébredési ének is. Rohacsek József ismertette meg a nyíregyháziakat a Roy testvérek szlovák nyelvű énekeskönyvével, a Sion énekek című gyűjteménnyel. A szívesen és jól éneklő tirpákokból énekkart szervezett, zenei ismeretekre tanította őket, néhány tanyai házba harmóniumot, pianínót vásároltak. Ekkor jutottak el Nyíregyházára Kristina Roy szlovák nyelvű vallásos írásai is, amelyek rendszeres olvasókra leltek.

Nem meglepő, hogy a szlovák nyelvhasználat megerősödése a gyülekezetben, a hívek elmaradása a magyar nyelvű evangélikus istentiszteletekről a pánszláv szervezkedés vádját vetítette a közösségre, és Rohacsek Józsefre terelte a gyanút, amikor ismeretlenek röpiratot terjesztettek az 1913-ban bevezetett tisztán magyar nyelvű istentiszteletek megtartása ellen.[5] Az erősen magyarosodó városban az eset óriási visszhangot váltott ki, a Nyírvidék 1913. február 6-i száma három oldalon taglalta a prédikátor bűneit. A vádak között szerepelt az óturai misszióhoz fűződő szoros kapcsolat, a misszió nevére vásárolt ház, az óturai missziónak gyűjtött pénzadományok, és mint legfontosabb, hogy a tótul már alig tudó gyülekezetet arra „kényszerítette”, hogy szlovák nyelvű istentiszteletet hallgasson. A röpirat terjesztésében való részvételt nem sikerült bizonyítani, de az engedély nélküli egyesületalapítás és az engedély nélküli adománygyűjtés miatt Rohacsek Józsefet 60 korona megfizetésére kötelezték és a városból kiutasították.[6]

Márkus József András visszaemlékezéséből tudjuk, hogy az üldöztetés a gyülekezetet nem törte meg. Rohacsek József rövidesen bevonult, és tábori lelkészként szolgált előbb Miskolcon, majd Galíciában. Távollétében a gyülekezetet laikus vezetők (Harmann József, Greksza Mihály, Molnár András, Szabó Ede és Jakubcsák András) tartották egyben, és felesége is velük maradt. A háborús vereség és a Tanácsköztársaság után hazatérő prédikátort újabb, az 1913-asnál komolyabb támadás érte. A szlovák nemzeti érzület ápolása, a pánszláv szervezkedés vádja sokkal súlyosabban esett latba, így 1920 őszén Rohacsek József vizsgálati fogságba került, a gyülekezet imaházát pedig a hatóság lezárta.

Az egyik vád az volt ellene, hogy a Magyarországgal hadban álló oroszokért és csehekért mint testvéreiért imádkozott a gyülekezetben. Ennél is súlyosabb volt, hogy a román megszállás alatt elrendelt népszámlálás idején arra igyekezett rábeszélni a híveket, hogy vallják magukat szlováknak. A debreceni ítélőtábla 1920. november 23-án Rohacsek Józsefet bűnösnek találta „izgatás bűntette és közcsend elleni kihágás” bűntettében, és három év börtönre ítélte. A periratok tanúsága szerint a vádlott a tettét beismerte, külpolitikai célzatát viszont tagadta. 1921. augusztus 30-án a fellebbviteli tárgyaláson végül mégis felmentették az izgatás vádja alól, bár magatartását továbbra is hazafiatlannak tartották. A további börtönbüntetést elengedték, Nyíregyházáról kiutasították, és oda nem térhetett már vissza.[7]

Rohacsek József kétségkívül erős szlovák nemzeti érzelmű volt, amit nem is tagadott, és igyekezett a gyülekezetet is megerősíteni szlovák nemzeti érzéseiben (a tót elnevezés helyett a szlovák elnevezés használatát is ő szorgalmazta, arra buzdította a híveket, hogy egymás között és a hatóságok előtt is a szlovák nyelvet használják),[8] de nehezebb annak megítélése, hogy mennyire járt sikerrel. A román megszállás alatt 1920 januárjában lezajlott összeírás során, amely a 12 éven felüliekre terjedt ki, Nyíregyházán csak 72 fő vallotta magát szlováknak. (Bánszki 2021b) Márkus Mihály 1943-ban megjelent monográfiájában az 1930-as népszámlálás adatait figyelembe véve 27 ezerre becsülte a tirpákok, vagyis a Nyíregyháza környéki tanyabokrokban és részben a városban lakó, többnyire evangélikus és szlovákul beszélő, értő lakosok számát. (Márkus Mihály 2009, 22. p.) A jelentős nagyságrendbeli különbség nyilvánvalóan abból adódott, hogy a tirpákok szlovák nyelvük ellenére nem voltak szlovák érzelműek, és ebben Rohacsek József sem tudott változást elérni.

Érdemes felidézni, hogyan emlékezett a Rohacsek József elleni pánszláv vádakra Márkus József András. Ő úgy látta, a tirpákok se igazi tótok, se igazi magyarok nem voltak. Vallásos életükben ragaszkodtak a tót nyelvhez, és a gyülekezetben 80%-ban szlovákul imádkoztak, de a magyar nyelv térnyerését maga Márkus is elkerülhetetlen és természetes folyamatnak tartotta.[9] Rohacsek törekvéseiben az anyanyelvhez való ragaszkodást látta, amelynek jogosságában megerősítette korábbi tanára, a frankfurti metodista teológia professzora, Ernst Sommer azon kijelentése, hogy az „anyanyelv elhanyagolása a jellem csorbításával jár”. (Márkus J. András 1935, 55. p.)

Mindezek fényében talán túlzás szlovák nemzeti mozgalomnak nevezni Rohacsek József nyíregyházi tevékenységét, de azzal egyetérthetünk, hogy Nyíregyházán a vallásos ébredési mozgalom a nemzetiségi nyelvhasználat kiszélesedésével járt. (Bánszki 2021b) Sokkal fontosabbnak tarthatjuk a közösség ébredési jellegét, elmélyült vallásosságát, melynek köszönhetően a későbbiekben együtt maradtak a szlovákul nem beszélő lelkészek irányítása alatt is.

Csatlakozás a metodista egyházhoz

A nyíregyházi szabad evangélikus gyülekezet Rohacsek József perbe fogásával válaszút elé érkezett. A korábbi formában együtt maradni nem tudott, a paraszt-ecclesiolákba visszavonulni nem akart, nem lehetett. A nemzetiségi kérdés, rendőrségi ügyek elfedték, hogy itt egy valóban összetartó lelki közösség alakult ki Rohacsek Józsefnek köszönhetően, ahol a hitélet gyakorlására sokkal mélyebb, bensőségesebb keretek között nyílt lehetőség, mint amit a templomi istentiszteletek, az evangélikus egyház által támogatott belmissziói alkalmak (mert ilyenre is volt példa) nyújtani tudtak.

Ilyen körülmények között a gyülekezet arra az elhatározásra jutott, hogy a Kék Kereszt Egyesület védelme alá helyezik magukat. 1920. június 1-jén egy kisebb küldöttség utazott Budapestre (Jakubcsák András, Szabó Ede és Márkus József András), hogy felkeressék a Kék Kereszt Egyesület irodáját, és felvételüket kérjék. (Márkus J. András 1935) A Kék Kereszt Egyesület vezetője azonban éppen nem volt otthon, így a hírből ismert metodistákhoz indultak. Funk Márton metodista szuperintendens egy jelentésben fél mondatban utalt arra, amiről sajnos nincs több információnk, hogy a „felső-magyarországi szabad tót közösségek már 1910-ben foglalkoztak a hozzánk való csatlakozás gondolatával”.[10] Akkor a német közösségi mozgalom aktivizálódása miatt lekerült a napirendről a kérdés.

A metodista egyház a háború után szintén válságos időket élt át. Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásával az addig fennálló egyházi keretek megszűntek, az egyetlen megmaradt budapesti gyülekezet élén egy külföldi szuperintendens állt, így az egyház nagy missziós kezdeményezésekre nem vállalkozhatott, bár nem is zárkózott el a meghívások elől. A nyíregyházi gyülekezet befogadása Funk Márton szuperintendens részéről körültekintést igényelt. A szlovák nyelvű gyülekezetet pánszlávizmussal vádolták, lelkésze börtönben ült. A szuperintendens megszerezte a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium engedélyét, és felkereste Rohacsek Józsefet a börtönben. Az ő hozzájárulását ugyan nem kapta meg, de segített elérni a perújrafelvételt, és kihozni a prédikátort a börtönből. A reménytelen ügyet a budapesti metodista gyülekezet tagja, dr. Fleischer Gyula ügyvéd vállalta, aki az egyház új missziós kezdeményezése, az ingyenes jogsegélyszolgálatot nyújtó Népiroda vezetője volt.

A nyíregyházi gyülekezet azért csatlakozott a metodista egyházhoz, mert vezető nélkül maradt, és védtelen volt a hatóságok túlkapásaival szemben. A szlovák nyelvű gyülekezet vezetésére azonban a metodista egyháznak nem volt elég lelkésze, szlovákul tudó lelkipásztora pedig egyáltalán nem. Ezért John L. Nuelsen püspök a gyülekezet vezetését kezdetben az egyik legrégibb laikus vezetőre, Harmann Józsefre bízta. Ifjabb Márkus Józsefet, aki tudott valamennyire németül, Frankfurtba küldték a prédikátorképzőbe, Nagy Zsófia pedig útnak indult a svájci diakonisszaképzőbe. A következő évben újabb hat lány követte a példáját, Adami Mária, Haszics Julianna, Keczkó Erzsébet, Vitovszki Julianna, Babicz Ilona és Turcsán Erzsébet, ők Frankfurtba utaztak a Bethánia diakonisszaképzőbe. Mindez egy új kor beköszöntét jelezte, hiszen a közösségi mozgalomhoz kötődő gyülekezet korábban nem végzett szeretetszolgálatot, vendégprédikátorok jártak a városban, de a gyülekezeti tagok nem jutottak el az őket támogató missziós központokba.

A nyíregyházi evangéliumi közösség betagozódása a metodista egyházba meglepően könnyen, ha nem is teljesen zökkenőmentes zajlott, amit annak tudhatunk be, hogy a Kék Kereszt Egyesülettel, a német belmissziói mozgalommal kapcsolatban álló prédikátorok nagyon hasonló lelkiséget közvetítettek, mint ami a metodista egyházat is jellemezte. A rendszeres bibliaolvasás fontossága, a megtérés hirdetése, a hívő élet folyományaként követett szigorú, puritán életvitel (tartózkodás az alkoholfogyasztástól, a világi szórakozásoktól), a közösségi alkalmak rendszeres látogatása tulajdonképpen közös volt mindegyik irányzatban. A különbség csak abban volt, hogy a metodista egyházban nagy önállóságot élvező gyülekezetek a konferenciák rendszerén és a püspök személyén keresztül betagozódtak egy nemzetközi egyházi szervezetbe, annak minden előnyével és hátrányával egyetemben.

Wallrabenstein Jakab, egy bácskai sváb a nyíregyházi gyülekezet élén (1922–1929)

 1922. március 19-én érkezett meg a gyülekezetbe az első kinevezett metodista lelkész, miután az egyházhoz több új munkatárs csatlakozott. Wallrabenstein Jakab (1881–1965) Tiszaistvánfalván, korábbi nevén Járek községben (Bački Jarak, Szerbia) született, sváb evangélikus családban nőtt fel. Gyenge fizikuma miatt a paraszti munkára nem volt alkalmas, ezért tanulni küldték. Teológiai tanulmányait Eperjesen, majd Halléban végezte, ezt követően egy rövidebb időt a bielefeldi Bethel intézetben töltött (a német belmisszió fellegvárában, Friedrich Boedelschwing pszichiátriai intézetében), ami életre szóló hatást tett rá, és elkötelezte a diakónia és a belmisszió ügye mellett. Hazatérése után a Temes megyei Homokoson (Mramorak, Szerbia) volt evangélikus lelkész és az itt már működő Kék Kereszt Egyesület elszánt tagja (ennek révén Kristina Royjal is levelezésben állt). A trianoni békeszerződéssel a falu a határ jugoszláv oldalára került, a magyar nyelvű gyülekezet megfogyatkozott. 1921. december 26-án bejelentette elöljárójának, hogy kilép az evangélikus egyházból, és elfogadja a budapesti metodisták meghívását. A családjával áttelepülő lelkészt a metodista püspök rövidesen Nyíregyházára helyezte.

Az eset országos visszhangot váltott ki az evangélikus egyházban, és az Evangélikusok Lapjában 1922 folyamán többen visszatértek a „hitehagyott” Wallrabenstein Jakab ügyére.[11] Az eset azért is érintette fájdalmasan az evangélikus egyházat, mert ekkoriban lépett ki az egyház szolgálatából Reichert Gyula is, aki a dombóvári gyülekezetben lett metodista lelkész. Wallrabenstein Jakab esetében a belmisszió ügye volt az a sarkalatos pont, amin a döntése megfordult, bár az evangélikus egyházban sokféle egyéb vád elhangzott vele szemben.[12] Olyan egyházban kívánta folytatni lelkészi szolgálatát, amely fogékony a szeretetszolgálatra, a lelkigondozásra, a megtérésre, és a metodista egyházat ilyennek ismerte meg. A magyar misszió évi ülésén bemutatkozásakor egyenesen azt mondta, hogy „most tudja, mióta a mi munkánkban áll, hogy már előbb is methodista volt, tudtán kívül”.[13]

Wallrabenstein Jakab békeszerető jellemének, tevékeny szolgálatának eredménye lett, hogy a gyülekezetnek a hatóságokkal nem akadt több gondja (legalábbis a városban, és a pánszláv vádaknak sem volt többé alapja), amit másutt nem mondhattak el a metodisták. Sőt, komoly elismerést vívott ki áldozatos munkájával. Szolgálata egy virágzó időszakot hozott a gyülekezet életébe, amelyet a folyamatos gyarapodás jellemzett. 1921-ben száztízen csatlakoztak a metodistákhoz, a következő évben hatvannyolcan már hivatalosan is egyháztagok voltak, és minden évben további 15–20 új tagot vettek fel. A családtagokkal, gyermekekkel, érdeklődőkkel együtt egy-egy alkalmon több százan is részt vettek.[14] Megtartották az első keresztelőt és menyegzőt a gyülekezetben, ami a következő években egyre gyakoribb lett. Az ébredési közösség egyházias vonásokat kezdett ölteni.

A gyülekezetbe járó gyermekek száma az egyházi statisztikák szerint 180 és 200 között mozgott, és a kezdetektől vasárnapi iskolában foglalkoztak velük. Wallrabenstein Jakab gyermekeknek is tartott evangelizációkat a város környékén, a legszegényebbek között. A gyermekek között végzett szolgálat kapcsán fontos megjegyezni, hogy a vallásszabadságról szóló 1895. évi XLIII. törvény 18 éves kor fölött engedélyezte a vallásváltást. A gyermekek vallásos nevelését csak a „bevett” és törvényesen elismert egyházak végezhették, és minden vasárnap és ünnepnap abban az egyházban volt a helyük, amelybe születtek. A szabadegyházak közül egyedül a metodista egyház esetében tettek kivételt, és eltűrték, hogy alkalmain gyermekek is részt vegyenek, amit az egyház teljes mértékben ki is használt. (Fazekas Csaba, 1996) Budakeszin gyermeknyaraltatás folyt, Wallrabenstein Jakab cserkészcsapatot szervezett, és minden gyülekezetben működött vasárnapi iskola. A kivételes bánásmód egyik magyarázata az lehet, hogy az egyház kiterjedt szociális tevékenységét a kormányzat is méltányolta, másrészt a gyermekkeresztség gyakorlásával a legkevésbé „szektás” szabadegyház volt.

A szociális munka különösen szívügye volt a lelkésznek, és a háború utáni gazdasági válság idején erre sok lehetőség nyílt. Már az 1922-es év telén a gyülekezeti tagok adományaiból gyermekétkeztetési akciót indítottak, amiről a Nyírvidék című lap hosszú cikkben számolt be.[15] 1926-ban napközi otthont nyitottak a városban dolgozó napszámosoknak, kifutófiúknak, tanulóknak. Wallrabenstein Jakab a bielefeldi Bethel misszió mintájára egy értelmi fogyatékosokat gondozó otthont is szeretett volna felállítani Magyarországon, de Nyíregyházán erre nem nyílt mód. A terv később Budakeszin vált valóra, ahol a „Magyar Béthel” mindenfajta egyházi és állami segítség nélkül, adományokból, családtagjai áldozatos munkájával valósult meg.

Az 1920-as években a gyülekezet legnagyobb vállalkozása a Dessewffy tér 10. szám alatti kápolna felépítése volt.[16] A ma is álló épületben a földszinten egy tágas lelkészlakást és egy irodát, az emeleten egy 500 férőhelyes termet alakítottak ki. A kalkulált költségek 6 millió koronára rúgtak a berendezés nélkül (a háború utáni hiperinfláció miatt ez végül háromszor annyi lett), ami meghaladta a gyülekezet anyagi lehetőségeit, de habozás nélkül fogtak hozzá a munkához. Az építkezés költségét jelentős részben külföldi adományokból fedezték. John L. Nuelsen püspök a metodista misszió százéves évfordulójára gyűjtött centenáriumi alapból felajánlott 4000 dollárt, ami körülbelül a költségek felét fedezte. Funk Márton szuperintendens egy néhány hetes svájci körúton 5600 frank adományt gyűjtött az épülő kápolna javára. A tagok a korabeli szegénységhez képest óriási adományt gyűjtött össze, 250 000 koronát (sokan jegygyűrűiket, fülbevalóikat tették pénzzé, hogy segíthessenek). A fuvart a gyülekezet tagjai ingyen végezték, amelynek értékét körülbelül 500 000 koronára becsülték.

A metodista egyházban eltöltött tíz év alaposan átformálta a nyíregyházi gyülekezetet. A korábbi tirpák gyülekezethez Wallrabenstein Jakab szolgálata idején sok új tag csatlakozott, akik már a magyarok számát gyarapították, a parasztok mellé vasutasok, kisiparosok, tisztviselők csatlakoztak. Elmaradtak a szlovák nyelvű igehirdetések, bár a hívek egy része továbbra is szlovákul imádkozott a gyülekezetben. Az ébresztő, hitmélyítő alkalmak mellett lázas tevékenység vette kezdetét, építkezés, szeretetszolgálat, rövidebb-hosszabb missziós utak, konferenciák zajlottak. A szlovákul beszélő vendégprédikátorok helyett német és amerikai lelkészek, püspökök, diakonisszák fordultak meg a gyülekezetben. A szlovák nyelvű, az evangélikus egyház keretein belül maradó ébredési mozgalomból az 1920-as években egy elmagyarosodó szabadegyházi közösség formálódott.

Márkus József András szolgálata (1929–1947)

1929-ben a nyíregyházi gyülekezetbe két fiatal prédikátor került, Márkus József András (1901–1993) Györkönyből és Dékány Elemér Kaposvárról. A gyülekezetnek ekkor 108 próbatagja és 154 rendes tagja volt, tiszta vagyona 118 ezer pengőt tett ki (ennél többet csak a budakeszi árvaház és üdülőtelep ért, 150 ezer pengőt),[17] az egyik legnagyobb, legelevenebb gyülekezet volt az egyházban. Ezért Wallrabenstein Jakab utolsó innen küldött jelentésében 1929-ben azt a reményét fejezte ki, hogy Nyíregyházára egy kipróbált lelkészt helyez a püspök, akit nem csak a helyi érdekek vezetnek majd (értsd, nem helyezi előtérbe a nyelvi kérdést).[18] A fiatal Márkus Józsefet valószínűleg nem tartotta ideális jelöltnek.

Nem tudjuk, hogy a lelkésztársak közül másoknak is voltak-e aggályai Márkus József fiatal kora vagy akár a szlovák nyelvhez való ragaszkodása miatt. Az Isten műve napjainkban című írásban, kicsit talán a korabeli kritikákra válaszolva említette, hogy „életem és ezen gyülekezet története szorosan összefüggnek egymással. Voltak, akik ezt nem tudták megérteni, de Istennek végzéseit meg nem változtathatják”. (Márkus J. András 1935, 64. p.) A későbbi évek történéseit és különösen a szlovákok kitelepülését ez a szoros összefonódás alapvetően meghatározta, ezért érdemes felidézni, amit a lelkész életének eseményeiről és személyiségéről száz év távlatából megismerhetünk.

A Márkus család a kevés számú tirpák nemesi család egyike volt, amely nagy tekintélynek örvendett. A szülők az első megtérők között voltak, és Verbőci bokorban – a tirpák tanyákat bokornak hívták –, a házuk udvarán rendszeresen prédikáltak vendégek olykor több száz fős hallgatóság előtt. A szülők a gyermekeiket nagy gonddal és előrelátással nevelték. A két idősebb fiút még fiatalon egy távoli ismerőshöz küldték az ausztriai Kremsbe németet tanulni. (Prištiak 2001) József különösen jó tanuló volt, sokat olvasott. Öccse, a tizenegy évvel fiatalabb Mihály hasonlóan értelmes, szorgalmas fiú volt, aki később Budapestre került egyetemre. Márkus József tizennyolc évesen már maga is némi tekintélyre tehetett szert, mert tagja volt a Budapestre indított küldöttségnek, amely a metodista egyházhoz való csatlakozásról tárgyalt.

Fiatalon megfogalmazódott benne: küldetése az, hogy a nyíregyházi gyülekezet lelkipásztora legyen. Ennek a célnak az elérése érdekében indult 1921-ben Frankfurtba teológiát tanulni, és négyévi tanulás után egy fél évet Londonban is eltöltött. Hazatérése után azonban nem az otthoni gyülekezetbe kapott kinevezést, hanem a svábok lakta Györkönybe küldte a metodista püspök, amit némi csalódással vett tudomásul. Szlovák nyelvű életrajzírója, Ondrej Prištiak szerint itt is hűséggel végezte szolgálatát, és kihasználatlan energiáit a teológiai munkának szentelte. (Prištiak 2001) Ekkor nősült. A frankfurti út előtt eljegyzett István Ilonkát vette feleségül, aki maga is tirpák lány volt Cigány bokorból.

A szlovák nyelvű életrajza szerint Nyíregyházán az első idők a „rend helyreállításával” teltek, ami valószínűleg az általa kívánatosnak tartott gyülekezeti élet kialakítását jelentette. Rendbe tette a gyülekezet anyagi viszonyait, az adósságokat kifizették, a költséges diakóniai vállalkozásokkal felhagytak. A csatlakozás előtti évek elmélyült, lelki növekedésre figyelő, talán kicsit belterjes kegyessége tért vissza.

A másik érzékeny pontnak a gyülekezeti alkalmak nyelve bizonyult. Wallrabenstein Jakab idején a bibliaórák és istentiszteletek nyelve a magyar lett, a lelkész magyarul beszélt a gyerekekkel, fiatalokkal, idősekkel egyaránt. A szlovák nyelvű igehirdetésre azonban lehetett igény, mert 1927-ben a gyülekezet egy része szlovák nyelvű istentiszteletet kért, amit Wallrabenstein Jakab a laikusokra bízott.[19] Hogy mennyien lehettek, akik magyarul egyáltalán nem értettek, nem tudjuk, de Márkus József nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy mindenki anyanyelvén hallhassa az igét. A vasárnap reggeli imaórát szlovák nyelven tartották, amit ő maga vezetett, és a „fő” istentisztelet maradt magyar nyelven. Az előbbire szívesebben jöttek az idősebbek, a másikra a fiatalok. A frankfurti tanulmányok és a sváb gyülekezetben eltöltött évek után Márkus Józsefnek magának is bele kellett jönnie a szlovák nyelvű igehirdetésbe, amit azonban fontosnak tartott és nagy gonddal készült rá. (Prištiak 2001) Később megnyilvánuló szlovák érzelmeire azonban, ezt leszámítva, nehéz ebben az időszakban következtetni. Amikor 1937-ban felesége ötödik gyermekük születésekor váratlanul meghalt, nem tirpák lányt, hanem a Budakeszin szolgálatban álló német diakonisszát, Elizabeth Niedant kérte feleségül.[20]

1935-ben Nyíregyházán tartották az egyház évi konferenciáját, és azzal egy időben jubileumi ünnepségen emlékeztek meg a gyülekezet fennállásának 25. évfordulójáról. A gyülekezet nem a metodistákhoz való csatlakozást ünnepelte ekkor, amelyre 15 éve került sor, hanem a szabad evangélikus gyülekezet létrejöttét. Erre az alkalomra írta meg a lelkész emlékeit Isten műve napjainkban címmel. Márkus József identitásában az ébredési mozgalom volt a kiindulópont, a Rohacsek József által megteremtett biblikus, fegyelmezett, elmélyült imaéletet élő, szlovák nyelvű gyülekezeti élet volt a minta, a metodista egyház pedig egy szükséges működési keret, amellyel szemben viszont egyre kritikusabb lett.

A háború előestéjén az 1938. november 2-i első bécsi döntés következtében visszacsatolták a Magyar Királysághoz Szlovákia és Kárpátalja déli, döntően magyarlakta részét, majd 1939 márciusában egy rövid katonai akció keretében egész Kárpátalját. Ezen a vegyes nemzetiségű, vegyes vallású kárpátaljai területen a csehszlovák időkben cseh metodisták kezdtek missziót, és a szlovákok és ruszinok között gyülekezetek is szerveződtek az Ungvár környéki falvakban. Csehszlovákia német megszállása, Kárpátalja magyar visszacsatolása után a cseh misszionáriusoknak haza kellett térniük. 1939. május 19-én Josef Dobeš, a prágai cseh szuperintendens meglátogatta Tessényi János szuperintendenst Budapesten, és rábízta az Ungvár környéki gyülekezeteket, akiket együtt meg is látogattak.[21] A magyar egyház örömmel vette tudomásul a „magyar testvérek visszatérését”, a csehszlovák metodista egyház viszont 1100 tagját veszítette el néhány hónap leforgása alatt, és több lelkészét bebörtönözték. (Schneeberger 1991)

A háború kirobbanása megakadályozta, hogy a nyíregyházi és az Ungvár környéki gyülekezetek között szorosabb kapcsolat alakuljon ki, de egy emlékezetes látogatásra azért sor került. 1939. augusztus 12. és 15. között a gyülekezet ifjúsága Márkus József lelkésszel Ungvárra utazott, és meglátogatták az összes falut, ahol metodisták éltek, Nevickét, Ókemencét, Jenkét és Unghutát.[22] Márkus mindenütt szlovákul prédikált, a fiatalok szlovákul tettek bizonyságot és szlovák nyelvű karénekeket énekeltek. Szilveszterkor Vaszilij Vukszta laikus prédikátor és fia, Ivan látogatták meg a nyíregyházi gyülekezetet. Nyelvi nehézségek nem voltak, de a távolság és az időhiány megakadályozták a rendszeres látogatásokat. A háború alatt a püspök Haszics Jánost helyezte Ungvárra, aki haláláig ott is maradt, bár később a Szovjetunióhoz csatolt Kárpátalján a hatóságok betiltották a metodista gyülekezet működését.

Az 1930-as években a nyíregyházi gyülekezet létszáma folyamatosan gyarapodott. Az évtized végére a rendes és próbatagok száma meghaladta a 400-at, és minden évben 180–200 gyermek is szerepelt a statisztikákban. Ebben az évtizedben feltűnően megnőtt a keresztelések száma. A statisztikákban 10–15 gyermekkeresztelés szerepelt egy-egy évben, de 1939-ben már 20. Egyházi esküvőt is tartottak évente 3-4 alkalommal, a temetések száma 10–12, de akadtak évek, hogy 13-14 is volt. A nyíregyházi metodista gyülekezet a második világháború előestéjén egy népes, jól megkülönböztethető vonásokat viselő szabadegyházi közösség lett, amely bizonyos tiszteletet is kivívott magának a városban. Ennek jeleként értékelhetjük, hogy a két világháború között megjelenő Vármegyei szociográfiák sorozatban a Szabolcs vármegyéről írt kötetben a metodista egyház külön címszóként szerepelt (szerzője Márkus József volt), és már nem a szekták között került említésre. (Dienes 1939)

A csatlakozás utáni két évtizedben jelentősen átalakult a gyülekezet és a tagok élete. Az 1923-as kápolnaszentelésen készült képeken a férfiak és nők külön csoportban, még hagyományos tirpák viseletben láthatók.[23] Az 1935-ös jubileumi ünnepség alkalmából készült fotókon a fiatalok már szolid városi ruhát viseltek, a férfiak többségén nyakkendő is volt. Hasonlóan más szabadegyházakhoz, a metodistákhoz való csatlakozás is jelentősen kiszélesítette a gyülekezet látóhatárát, a demokratikus egyházszervezet gyülekezeti pozíciókat, esetenként tanulási lehetőséget is kínált a társadalmi mobilizációtól addig elzárt csoportoknak. Az egyház nemzetközi kapcsolatainak köszönhetően a térbeli mobilizáció is felerősödött (Harmann József Bulgáriába utazott külmissziói munkára, Victor Róbert és felesége, a volt diakonissza Nagy Zsófia Amerikába ment egy ottani magyar gyülekezet gondozására, egy fiatalember Ausztriában a türnitzi metodista árvaházban vállalt munkát). A felső-magyarországi, bácskai, később a németországi lelkészek, diakonisszák polgárosult életformát hoztak magukkal. A szabadegyházakban eleve polgárosult, jellegzetesen városi közösségi élet zajlott, a vasárnapi istentiszteletek mellett olyan változatos hitéleti alkalmakon, mint a vetített képes előadások, zenekari, énekkari próbák, szeretetvendégség, kirándulások. A metodista egyházban a negyedévi és éves konferenciák mindig gyülekezeti ünnepek is voltak, külföldi és más egyházakból érkező hazai vendégekkel. Fontos azonban megjegyezni, hogy a polgárosodó Nyíregyháza kínálta szórakozásokat (színház, mozi, gyógyfürdő) a gyülekezetbe járók elkerülték, és egy alternatív közösségi életet teremtettek, amely el is zárta őket a város társadalmától.

A paraszti életforma fellazulása, a polgári életforma megjelenése a metodista gyülekezet nélkül is lezajlott volna a tirpákok között, de talán nem ilyen gyorsan és látványosan, egy nemzedék alatt. Mindez azonban a nyelvcserét is felgyorsította, a szlovák nyelv őrzésére tett erőfeszítések ellenére egyre többen már magyarul beszéltek a hétköznapokban, a fiatalabbak között pedig akadtak, akik a szlovák nyelvet egyáltalán nem is értették.

A háború és a kitelepülés

Keveset tudunk arról, hogyan vészelték át a gyülekezetek a háborút, mekkora emberveszteséget és anyagi kárt szenvedtek el. Az egyház egésze sok nehézséggel küzdött. 1939. december 2-án a „honvédelem érdekeinek” veszélyeztetése címén a legtöbb szabadegyházi közösség összejöveteleit betiltották, a metodisták kivételével, akik több helyen menedéket adtak a betiltott közösségeknek. (Fazekas 1999) A háború alatt nem tudták minden évben megtartani az egyház évi konferenciáját, és az idős John L. Nuelsen püspök sem jött 1940 után Magyarországra. A lelkészek egyre inkább magukra maradtak a gyülekezetek gondjaival.

A háborús veszteségeket súlyosbította a csehszlovák–magyar lakosságcsere, amelynek során a nyíregyházi gyülekezet szinte teljes számban kitelepült Csehszlovákiába. A dunántúli gyülekezeteket (Györköny, Hidas, Nagyszékely, Kaposszekcső) a németek erőszakos kitelepítése roppantotta meg. Így érthető, hogy a lelkészekben felmerült az a gondolat is, hogy egy másik szabadegyházhoz csatlakozva folytatják a működésüket. (Hecker 2005)

A lakosságcsere nyíregyházi történetét Bánszki Hajnalka 2021-ben írt, remélhetően mihamar könyv alakban is megjelenő doktori disszertációja részletesen bemutatta, és kitért Márkus József szerepére is. Itt csak ahhoz a kérdéshez kívánok adalékokkal szolgálni, hogy mi vezethette a metodista lelkészt, hogy a Csehszlovák Áttelepítési Bizottság által szervezett kampányban részt vegyen, és a gyülekezettel áttelepüljön Csehszlovákiába.

A lévai gyülekezetben készült, Márkus József születésének 100. évfordulójára összeállított kötet átimádkozott, megfontolt döntésként mutatta be az áttelepülést. Ondrej Prištiak úgy emlékezett, hogy a lelkészt aggasztotta a szlovák nyelvű gyülekezeti tagok sorsa, akikre Magyarországon maradva az várt, hogy felolvadnak a magyar tengerben. Ezért úgy döntött, hogy mint Mózes, kihívja a választott népet az Ígérte Földjére. (Prištiak 2001) Az 1946. április 14-i nagygyűlésen elmondott beszédében is hitbeli döntésként állította be az áttelepülést. „A múlt hónapban sokat töprengtem afölött, hogy települjek-e át családommal. Megkérdeztem az élő Istent és eldöntöttem, hogy megyek és hívlak magammal titeket. Az Istentől kaptam ezt a feladatot, hogy én titeket átvezesselek.” (Idézi Bukovszky 1999)

A szlovákok sorsa iránti aggodalma valószínűleg őszinte volt, de nehéz nyomára akadni, mikor vált ez számára sorskérdéssé. 1935-ben írt gyülekezettörténetében néprajztudós testvére, Márkus Mihály az 1943-ben megjelent doktori disszertációjában egyaránt azt állította, hogy a tirpákoknak nem volt szlovák tudatuk. Ezzel összhangban, a Sloboda című hetilap propagandacikkeiben is megjelent a kiábrándító igazság: „Megszakadt a szívünk, mikor Újteleken jártunk. A nép szlovákul beszélt, tirpák származású, viszont azt állította magáról, hogy magyar nemzetiségű. Nagyon nagy erő kell ahhoz, hogy ezeket az embereket meggyőzzük arról, hogy ők igenis szlovák nemzetiségűek.” (Idézi Bukovszky 1999, 86. p.)

A lelkész elszántan prédikált az áttelepülés mellett, és a vonakodókat a tanyákon is felkereste. A több száz fős gyülekezet nagy része végül az áttelepülés mellett döntött. Volt, aki a szegénység elől menekült, és egy nagyobb földbirtok kellő érv volt az áttelepülés mellett, de a városban terjedő különféle híresztelések is megtették a hatásukat (hogy aki nem megy önként, később erőszakkal viszik, a szovjetek kolhozokat szerveznek, de a baráti Csehszlovákia ettől mentesül). Döntő azonban a lelkész rábeszélése volt, aki a visszaemlékezések szerint erős fegyelmet gyakorolt a gyülekezetben, a tagok magánéletét is igyekezett irányítás alatt tartani, ahogy Kósa András fogalmazott, lelki kiskorúságban tartotta a gyülekezetet. Ennek ellenére, ha kevesen is, voltak olyanok, akik lelkiismereti okokból, vallásos meggyőződésükből fakadóan ellenálltak a nyomásnak („Nem megyek a máséba!”).

Nehezebb annak megítélése, hogy mekkora szerepet játszott a döntésében személyes becsvágya, az érvényesülés lehetősége. Egyetérthetünk azzal, hogy Márkus József és Márkus Mihály egyértelműen nyert az áttelepüléssel. Márkus Mihály kiemelkedő tudományos karriert futott be Csehszlovákiában. (Bánszki 2021a) Valószínűleg Márkus József számára is elégtétel lehetett, hogy részt vehetett az egyik első delegációban, amely Csehszlovákiába utazott az ottani életkörülmények megtekintésére. Személyesen választhatott az áttelepülésre kijelölt vidékek között (a Nyíregyházához hasonló Léva és Alsószecse környékére esett a választása). A delegációt Beneš köztársasági elnök is fogadta. (Bukovszky 1999) Lelkialkata, a metodista kegyesség azonban kizárta, hogy a világi karrier, közéleti megbecsültség mozgassa cselekedeteit. A gyülekezet feletti irányítás, a lelki autoritás viszont annál fontosabb volt számára (Prištiak 2001, 24. p.), ha ő az áttelepülés mellett döntött, azt mindenképpen a gyülekezettel együtt akarta megtenni.

Márkus József az 1930-as évek végétől a lelkésztársaknak írt leveleiben egyre gyakrabban adott hangot az egyházvezetéssel szembeni elégedetlenségének (az anyagiak kezelése, hitéleti kérdések miatt), és az volt a véleménye, hogy változásra van szükség.[24] Nincs nyoma, hogy ő maga szeretett volna szuperintendens lenni, hiszen ezzel hátra kellett volna hagynia a saját látása szerint átformált több száz fős nyíregyházi gyülekezetet, de az idős Tessényi Jakob János helyett egy fiatalabb lelkészt, Hecker Henriket szerette volna az egyház élén látni. Ő sajnos a szovjet hadifogságból hazatérve rövidesen elhunyt.

Nem tudjuk, hogyan rendeződött volna a konfliktusa az egyházvezetéssel, ha nem kerül sor az áttelepülésre, de az mindenképpen egy lehetőség volt, hogy kikerüljön a magyar metodista egyház és a szuperintendens fennhatósága alól úgy, hogy a gyülekezet irányítását teljes mértékben megőrizze a saját kezében. Az egyházi indíttatás mellett szól, hogy magával vitte Liebstöckl Jenőt, az egyház egyik fiatal lelkészét is, aki nem szlovák származású volt. A kitelepültek egymáshoz közel, Léván és a környékbeli falvakban telepedtek meg, kint is egy gyülekezetet alkottak, és Márkus József haláláig, 1991-ig a lelkészük maradt. Nincs pontos válaszunk arra sem, hogy kint miért nem csatlakozott a metodista egyházhoz a gyülekezet. Valószínű, mind a két fél részéről volt némi óvatosság. A csehszlovák egyház nem akart egy túlságosan erős akaratú, önálló lelkészt a soraiban tudni, de Márkus József sem akart mindenáron az egyházhoz csatlakozni. (Schneeberger 1991) Az első hónapokban a gyülekezet önállóan működött, mint a kezdeti, ébredési időkben. A kommunista rendszer kiépülése, amit végül Csehszlovákia sem kerülhetett el, megnehezítette az egyházak életét. A szabadegyházi közösségeket nagyobb, ellenőrizhetőbb közösségekbe terelték minden kelet-európai országban. A lévai gyülekezet egy egyházi szövetség, a Cseh Testvérek Egyháza (Jednota českobratská, mai neve Cirkev bratská) kereteibe olvadt be, amelybe a korábbi nyíregyházi lelkész, Rohacsek József vezette kékkeresztes csoportok is becsatlakoztak. (Bánszki 2021a)

Még a kiköltözés előtt megérkezett Nyíregyházára Hecker Ádám, a Tessényi János szuperintendens által kijelölt utód, aki megrendülten nézte végig, mi zajlik a gyülekezetben. Márkus József azzal fogadta, hogy feleslegesen jött, nem marad senki a gyülekezetben, bár végül nem tudott mindenkit meggyőzni. A kitelepülés utáni első istentiszteleten tizennyolcan vettek részt.[25] A kitelepülés súlyos lelki teherként nehezedett a gyülekezetre, távozókra és maradókra egyaránt. Sokan nem tudtak beilleszkedni az új környezetbe, mert nem tudtak rendesen szlovákul, kínozta őket a honvágy, volt, aki hazaszökött. Nehéz volt feldolgozni, hogy idegenek házában élnek, mások földjén gazdálkodnak. Az eltérő nagyságú birtokok, házak miatt alkalmanként irigység és viszály keletkezett. A Léva környéki szilvaültetvényeket meg kellett művelni, a megélhetés kedvéért az addig absztinens hívek pálinkafőzésbe kezdtek, és felütötte a fejét az alkoholizmus.

Az itthon maradtak körében óriási fájdalmat okozott a családtagok elvesztése, életre szóló haragot szült a maradás, kitelepülés kérdése. A szlovák érzület, akiben volt is korábban, teljesen kihűlt, nem használták többé a szlovák nyelvet. A gyülekezet azonban nem szűnt meg, Hecker Ádám összegyűjtötte az otthon maradottakat, és 1949-ben az évi konferencián már száz nyíregyházi tagról számolhatott be.[26] A háború után újra ébredési idők köszöntöttek be, a régi elevenség azonban már nem tudott visszatérni az egyházba. De ebben már nem csak a tagok voltak hibásak. A kiépülő kommunista diktatúra idején a gyülekezet megmaradása is csodával határos volt, misszióra, a gyülekezet keretein túlmutató szolgálatra évtizedekig gondolni sem lehetett.

Összegzés

A nyíregyházi metodista gyülekezet története jól példázza, hogy sikeres szabadegyházi misszió csak ott folyik, ahol megfelelő közeget talál (az egyháztagokat elhanyagoló, elvilágiasodó egyház, a hitükhöz ragaszkodó, a puritán kegyességet a népi vallásosság keretei közt megőrző közösség formájában). Nyíregyházán a puritán vallásosság elemeit legkitartóbban a felekezetileg és nemzetiségileg is vegyes lakosságon belül az evangélikusok őrizték, akik a századfordulón még erősen ragaszkodtak szlovák nyelvükhöz, különösen hitéletük gyakorlása során. A tirpák tanyákon indult ébredés felvidéki és bácskai gyülekezetekből érkezett, szlovákul beszélő vándorprédikátorok és könyvárusok révén vezetett el szabad evangéliumi gyülekezetek alakulásához.

A világháború után a legnagyobb ébredési közösség lelkész nélkül maradva nem a paraszt-ecclesiolák világába való visszatérést, hanem egy szabadegyházhoz való csatlakozást választotta. A metodista egyház hasonló kegyessége, hitvallása felülírta a kezdeti nyelvi különbségeket. Márkus József lelkészsége idején a gyülekezet szlovák volta újra nagyobb hangsúlyt kapott, de kérdéses, hogy vissza tudta-e fordítani azokat a folyamatokat, amelyek már a századforduló óta egyre erősebben éreztették hatásukat (a természetes asszimiláció, majd az erőszakos magyarosító törekvések révén, később a trianoni Magyarországon a nyelvi közösségektől való elszakítottság miatt).

A gyülekezet áttelepülése Csehszlovákiába megrázta a metodista egyházat, és a veszteséget a később csatlakozók sem pótolták. A másik oldalon, a kitelepülést választók körében viszont az együtt maradt gyülekezet valamelyest feledtette az elhagyott hazát, Márkus József vezetése alatt tovább gyarapodott, és a csehszlovák szabadegyházi közösségek között elismert helyet vívott ki magának.

Irodalom

Bánszki Hajnalka 2021a. A csehszlovák–magyar lakosságcsere Nyíregyházán, 1946–1948. Doktori disszertáció. Pázmány Péter Katolikus Egyetem.

Bánszki Hajnalka 2021b. Ébredési mozgalmak a nyíregyházi evangélikus gyülekezetben a 20. század első felében. In Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 22. Nyíregyháza, 363–374. p.

Bukovszky László 1999. A nyíregyházi tirpákság áttelepülésére vonatkozó adatok a Sloboda című lapban. In Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 13. Nyíregyháza, 85–97. p.

Dienes István (szerk.) 1939. Szabolcs vármegye (Szabolcs és Ung k. k. e. vármegyék). Budapest, Merkantil.

Fazekas Csaba 1996. Kisegyházak és szektakérdés a Horthy-korszakban. Budapest, TEDISZ–SZPA.

Gyivicsán Anna 2000. A nyelv és a hit (…kapcsolatáról a magyarországi szlovákok példáján). In L. Imre Mária (szerk.): Népi vallásosság a Kárpát-medencében 3. Pécs, Baranya megyei Múzeumok Igazgatósága, 30–35. p.

Hecker Frigyes 2005. A Magyarországi Metodista Egyház története 1945-től napjainkig. In Lakatos Judit (szerk.): Keskeny utak. Tanulmányok a Magyarországi Metodista Egyház történetéről. Budapest, Magyarországi Metodista Egyház, 191–200. p.

Khaled A. László 2011. A magyarországi metodizmus története 1920 és 1948 között. Egy vallási alternatíva esélyei Trianontól a fordulat évéig. Doktori disszertáció, Pécsi Tudományegyetem.

Márkus J. András 1935. Isten műve napjainkban. A nyíregyházai methodista gyülekezet huszonöt éves jubileumának emlékére. Nyíregyháza.

Márkus Mihály 2009. A bokortanyák népe. Budapest, Kelet Press. A Kir. Magy. Pázmány Péter-Tudományegyetem Magyarságtudományi Intézetének 1943-as kiadásának reprint változata.

Mojzes, Paul 1965. A history of the Congregational and Methodist churches in Bulgaria and Yugoslavia. Doktori disszertáció, Boston University.

Orosz Tamás 1939. Szekták Szabolcsban. In Dienes István (szerk.): Szabolcs vármegye (Szabolcs és Ung k. k. e. vármegyék.) Budapest, Merkantil, 161–165. p.

Prištiak, Ondrej 2001. Životopis Jozefa Ondreja Markuša. In Henžel, Jan (szerk.): Tak a nie inak! Zborník k 100. výročiu narodenia Jozefa Ondreja Markuša. Levice, 6–26. p.

Schneeberger, Vilem D. 1991. Methodism in Czechoslovakia. Tennessee, Nashville.

Szigeti Jenő 1981. „És emlékezzél meg az útról…” Tanulmányok a Magyarországi Szabadegyházak történetéből. Budapest, Szabadegyházak Tanácsa.

Szigeti Jenő 1990. Az adventista misszió indulása a Kárpátalján. In Fejős Zoltán, Küllős Imola (szerk.): Vallásosság és népi kultúra a határainkon túl. Budapest, Magyarságkutató Intézet, 95–103. p.

Szigeti Jenő 2000. A 19. századi újprotestáns egyházak kialakulása a Kárpát-medence nemzetiségei között. In L. Imre Mária (szerk.): Népi vallásosság a Kárpát-medencében 3. Pécs, Baranya megyei Múzeumok Igazgatósága, 295–303. p.

Szigeti Jenő, Rajki Zoltán 2012. Szabadegyházak története Magyarországon 1989-ig. Budapest, Gondolat.

Békaperspektíva vagy madártávlat? Gondolattöredékek egy konferencia margójára

A komáromi Etnológiai Központ fennállása kerek (vagy kereknek mondott) évfordulóinak rendesen valamilyen nemzetközi konferencia megszervezésével is igyekezett, igyekszik szakmai nyomatékot adni. Nem volt ez másként az idén, a negyedszázados jubileum kapcsán sem. Önállóság és közvetítés (?) – A néprajzi tudományosság egy évszázada 1920-tól máig a magyar és más közép-európai kisebbségek körében címen rendezett nemzetközi konferencia 2022. szeptember 23–24-én valósult meg Komáromban. A program összeállítása során a szervezők a potenciális előadóknak a következő kérdésfelvetéseket ajánlották a figyelmükbe: 1. Milyen fejlődési ívet jártak be a „kisebbségi” néprajzi tudományosságok 1920 óta? 2. Mennyire kellett az ide tartozó kutatóknak „újra feltalálni” a kutatómunkát (adott esetben önmaguk szakmai énjét), s mennyire tudtak építeni a helyi előzményekre? 3. Mennyire váltak erőssé és legfőképp önállóvá a „kisebbségi” kutatások a tudományos munka egészét tekintve? 4. A sajátos földrajzi, társadalmi-kulturális helyzetből fakadóan tudtak-e közvetíteni a nem magyar és a magyarországi tudományos élet között? Illetve milyen jellegű viszonyrendszerek (vertikálisak vagy horizontálisak?) épültek ki ebben a két irányban? 5. A „kisebbségi” néprajzi/antropológiai kutatások mennyire (teljesen? részben? alig?) tudták kiaknázni a bennük rejlő szellemi potenciált? Mennyire jutottak ki a nemzetközi térbe, vagy az ellenkező oldalon mennyire maradtak provinciálisak? 6. Az egyes országok magyar (vagy más) nyelvű „kisebbségi” néprajzi/antropológiai tudományosságának van-e jövője, s ha igen, milyen? Elsősorban minek a függvénye ez?

A hét országból érkezett, több mint másfél tucatnyi előadó igazán gazdag és tanulságos szemléjét adta a lehetséges válaszoknak, illetve a továbbkérdezések perspektíváinak. A jelentős nemzetközi érdeklődést és az időkeretek szűkösségét látva, tervezett előadásomról már a program összeállítása előtt lemondtam. A korábban megfogalmazott gondolataimat a konferencián elhangzottak gazdagították és árnyalták. Az alábbiakban tehát olyan szöveggel szembesülhet az olvasó, amelyet a komáromi tanácskozás előtt némileg másként fogalmaztam (volna) meg.

Általánosságban is felvetődhet a kérdés: mivégre van (létezhet-e egyáltalán?) egy kisebbségi tudományosság? Hát, ha akarom van, de egyébként nincs. A hirtelen válaszom ez lenne rá, de lehet, hogy egyszer még, utoljára, érdemes részletesebben is kifejteni. Fiatalkorunkban persze azt hittük, hogy van, legfeljebb azért „csak” tudományosság és nem tudomány, mert nincs intézményrendszere. Nos, ma úgy látom, hogy a tudomány léte vagy nem léte kérdéshez az intézményrendszernek az égadta világon semmi köze nincs.

Az időnként fellángoló (no, ez így túlzás: talán inkább felpislákoló, esetleg fel-fellobbanó) vitában, hogy létezik-e szlovákiai magyar irodalom, az (alighanem) progresszívebben gondolkodó résztvevők azt szokták állítani, hogy nem. Szlovákiai magyar irodalom nincs. Magyar irodalom van. De csakugyan van-e magyar irodalom? Nem egyszerűen irodalom van? Hiszen a nyelv, bármennyire furának tűnik is első hallásra, az irodalomban nem játszik meghatározó szerepet (miközben persze meghatározó szerepet játszik). Ha nyelvek szerepe az irodalomban nem másodlagos lenne, akkor nem söpörtek volna végig a világon a különféle irodalmi irányzatok, a különféle izmusok és társaik. Tehát, nemzeti nyelveken testet öltött variánsokból összerakódó egyetlen irodalom van. Nem a világirodalom feltalálása volt nagy trouvaille, hanem a nemzeti irodalmaké. Miközben „csak” nyelvükben, olykor tárgyukban nemzetiek. Nota bene: érvényes ez a többi között a szöveges folklórra is…

És akkor most próbáljuk mindezt megvizsgálni a tudomány viszonylatában! Mitől tudomány a tudomány? Tárgyától? Objektumától? Nyelvétől? Szervezettségétől? Hatásától? Még attól sem. Ezek mind többedrangú dolgok. Új felismeréseitől, amelyek megváltoztatják a világról (vagy annak egy bizonyos szeletéről) kialakult képünket. Tudományszervezés, tudománypolitika, edukáció – ezek azok a fogalmak, amelyek egy tudományon túli szakaszban szerepet játszhatnak. A tudományos felismerés fontossága szempontjából végsősoron teljesen közömbös, hogy az eredményeket először milyen nyelven adták közre. Maga a felfedezés ténye a lényeg. Az aztán már tudományszervezési, tudománypolitikai kérdés, hogy különféle nyelvi csatornákon (ez egyre inkább és egyre kizárólagosabban mára az angol), szóval, hogy bizonyos nyelvi csatornákon szélesebb körben is kommunikálható legyen. Az alap viszont mégiscsak az a bizonyos, nevezzük így, primer felfedezés. Ha innen közelítünk, a kutatás tárgya sem játszik itt szerepet. Mi, kultúrakutatók itt, Kelet-Közép-Európában önsajnálóan szoktuk emlegetni (egészen konkrétan: hosszú ideig jómagam is!), hogy ugyan már, a mi eredményeink iránt ki az ördög érdeklődne a nagyvilágban? Bárki, jelentem alássan, ha azok valóban olyan eredmények. A sajt és a kukac tárgya, lássuk be, első ránézésre még szlovákiai magyar viszonylatban is provinciálisnak mondható: egy falusi molnár élettere, életkörülményei 1600 körül. Carlo Ginzburg munkája mégis szakmai világsikert aratott. Szemléletmódja, feldolgozási technikája okán. Senki nem akadályoz meg bennünket abban, hogy ilyeneket írjunk. Akár magyarul. Ha olyan jó lesz, fordító majd akad. A nyelvi átültetés csak (és itt az aranyat érő fordítóink bocsánatáért esedezem), szóval „csak” technikai kérdés.

Kérdésként vetődhet fel, jelen konferencián több aspektusból is a figyelem homlokterébe került, hogy voltaképpen a tudomány, a kisebbségi tudományosság kisugárzásáról, az adott közösség életére gyakorolt hatásairól is szó lenne. Nos, azt kell mondjam, hogy alapszinten ez megint csak nem a kutató, nem a tudomány feladata. Tudományszervezési, tudománypolitikai és edukációs kérdés ez, amivel a kutató konkrét kutatómunkája során nem kell, hogy foglalkozzon. Sőt, nem is jó, ha foglalkozik. Egy szélsőséges, bizarr példát mondok: a Szentkorona eredetével foglalkozó magyar művészet- és kultúrtörténészeket, régészeket, politikatörténészeket és ki tudja, még ki mindenkit, nem kell és nem szabad, hogy munka közben foglalkoztassa az a kérdés: mi van, ha történetesen cáfolhatatlanul kiderül, hogy a korona, mondjuk, Szvatopluk számára készült, és annak idején a fű és víz mellett azt is elcsakliztuk tőle? Ha ez igaz, Istenem, mi lesz az oktatással? Mit fogunk a magyar gyerekekkel tanítani? Mi lesz magyar identitásunk egyik alapelemével? Mindez nem az objektivitásra és egzaktságra törökvő tudomány számára felteendő kérdéscsokor. Amennyiben ilyen eset állna elő, akkor azt a problémát a tudomány- és oktatáspolitikusoknak, oktatási szakembereknek kell megoldaniuk. Merthogy az edukációs kérdés. Még gyorsan egy másik példa (a kép kedvéért nem hagyhatom ki): amiközben a legenda szerint Arkhimédész belecsobbant a színültig telt fürdőkádba, majd onnan kiugorva anyaszült meztelenül szaladgálva kiabálta, hogy heuréka!, nem hinném, hogy egy pillanatra is felvetődött volna benne, évezredeken át szajkózzák majd a gyerekek a minden vízbe mártott test rigmusát. Ilyen alapon, ha a szlovákiai magyar tudományról beszélünk, elsődlegesen elméletileg annak (közvetlen) hatásait nem is kellene feszegetni. Praktikusan viszont igen, hiszen vannak megrendelők (kissé patetikusan: a szlovákiai magyar nemzetközösség), bizonyos tudományos projektumok finanszírozói, akik (amik) időnként (és joggal) valamilyen kézzelfogható, ha úgy tetszik, aprópénzre váltható eredményeket is szeretnének látni. Ezt tudomásul kell venni, miközben azért azt is tudatosítanunk kell, hogy maga a tiszta tudomány az más, mint a tudományos ismeretterjesztés, de akár az oktatásban lecsapódó nyomhagyás is. Amiről persze ugyancsak el lehetne gondolkodni: a néprajz tudományos eredményei miként csapódnak le az oktatásban, a köztudatban?  Első ránézésre, ami ma a köztudatban az ún. népi kultúráról markánsan él (már amennyire bármi is él), az a néprajz kezdeti, 19. század végi, 20. század eleji ismereteinek az esszenciája. Minden további felismerés legfeljebb egy rendkívül szűk, művelt réteg körében ismeretes. De ez egy másik eszmefuttatás tárgyát kell, hogy képezze.

Egyre gyakrabban bizonyosodom meg arról, hogy nem az ember a könyveket, hanem a könyvek találják meg az embert. A könyvespolcot rendezgetve akad meg a szemem Polányi Mihály Személyes tudás című kétkötetes művén. Több mint két évtizede itt van, nyilván nem ok nélkül vásároltam meg annak idején, de aztán szépen el is feledkeztem róla. Most belelapozva viszont látom, hogy a szubjektív és az objektív ismeretszerzés, tudás közti küszöböt jelöli ki, a személyes tudást, amit voltaképpen minden tudománynak vállalnia kellene. Objektív tudás ugyanis nem létezik. Éppen ezért szoktam magam is az objektivitásra való törekvés fordulattal körülírni, s íme itt van, két kötetbe rendezetten, az egész indoklása. Az, hogy miért nem létezhet teljesen objektív ismeretszerzés. A Föld és az ember nem központja a világegyetemnek (noha Franz Werfel éppen azt jósolja, hogy százezer év múlva kiderül, mégis), de mégsem tudja nem a maga szemszögéből nézni a környezetét. Ezt nem lehet és nem is szabad tagadni. Nem szubjektív, hanem objektivitásra törekvő, vállaltan személyi tudás – talán ez Polányi mondandójának rettenetesen lebutított summája…

Vissza a címben jelzett alapkérdéshez: békeperspektíva vagy madártávlat? Nos, egyik sem, vagy mindkettő. A metaforikus címet tovább facsarva, talán a gólya csőrében a magasban ficánkoló béka pillanatnyi perspektívája lenne az igazi. Amikor még emlékszik a részletekre, de már észleli, ha rövid időre is, a távlatokat…

Ahol a Gonosz kihajt, avagy mementó Dél-Szlovákiában

Minap került kezembe egy régi adósság lenyomata, mely forrásgazdagító szerepével és (bizonnyal korszakos, de legalább ez idő szerint mindenképpen) hiánypótló minőségével akkor is figyelemre érdemes munka, ha a keresői oldalon talán kevesen állnak sorba részletesebb információért… Ha meg akarnám tudni, hogy „egy Budán kelt olasz nyelvű levél a tatárok uralkodójának átmenetileg Moldvában (netán előbb vagy utóbb Magyarországon is?) tartózkodó zsidó orvosát említi” egy 1504-es augusztusi forrásmű, vagy hogy a More Nevuhim (magyarul Tévelygők útmutatója) című munka, mely „Maimonidész korszakalkotó filozófiai műve, amely a Tóra parancsolatait racionalista szellemben értelmezi”, miként lett tiltott mű és helyenként el is égetett forráskiadvány, akkor bizony kevés adatforráshoz juthatnék el más úton. Így azonban – mintegy önmagát kínálva aprólékos lapozgatásra – szinte kezembe tolakszik Haraszti György adattára, mely Pannóniától Magyarországig címen (A magyarországi zsidóság annotált kronológiája az előidőktől napjainkig I. Hágár földjén: A kezdetektől az ország három részre szakadásáig alcímmel) szinte kényeztet is a Magyar Történelmi Emlékek Adattára köteteként (MTA BTK Történettudományi Intézet 2014, 378 p.). A mű az akadémiai tudástárak megújult forráskínálatában egy negyedszázados törekvés egyik gyümölcse, melyben az MTA történészei a magyarországi kisebbségek históriáját megalkotni serkentő vállalkozás keretében teret kínált a zsidóság históriájának magyarországi időszakát feltáró munka elvégzéséhez. A kutatási ösztönzés és szaktudományi késztetés a hat kötetre tervezett történeti sorozat első összefoglaló opusza, melyben az egy évtizeddel ezelőtt elindult összegző gyűjtés egy annotált kronológiaként mutatja fel a mintegy ezer esztendőnyi középkori história magyarországi forrásait, s ebben kiemelten a kisebbségi körülmények jelentőségét, kontrasztba állítva részint a zsidó időszámítás elemi eltéréseivel, részben meg a magyar nemzeti história időrendjétől eltérő kisebbségi világok kulturális életfolyamataival.

A kötet megidézése itt kétséget sem formálva „ürügy”. Ha titkon elárulom, hogy mondjuk a mai Szlovákia összesen tizenkilenc tételben szerepel, s abból is Besztercebánya, Pozsony vagy Turóc megyei adat rövid, néhány soros magyarázattal kerül be, akkor úgy tűnhet, kevéssé értékelem a források forrásául szolgáló művet, s éppen a kisebbségek szempontjából tetszik „beszűkültnek” a híranyag. Ám ha úgy tekintem, mi az, amit a szaktudomány a saját előtörténeteként is, de nem mellesleg a köztörténeti interpretációk sorába illesztettként mégiscsak elbeszél a szaktudományi érdeklődéssel közeledőknek, akkor máris mintegy történeti hátteret kapunk a szlovákiai történeti anyag „előtörténetéhez”. Erre most azért is van szükség, mert az itt ismertetendő forrásmunka talán már a történészek további negyedszázados kutatási és forrásanyagához kínál alapokat, lévén maga is a szlovákiai zsidóság egy földrajzi térségének legeslegújabbkori elbeszéléséhez járul hozzá. Lehet alapkérdés, mennyiben „pannon” ez a világ, s pannon-e még a mai szlovákiai vagy 20. századi felvidéki zsidóságtörténet, de a szakrális néprajz, a nemzetiségi vallások, az etnohistória vagy a felekezeti identitástörténetek egy vallomásos rétege mindenképpen mélyen ül ezekben a megközelítésekben.

Szaktudományi kérdések elkötelezett olvasójaként is előfordul velem olykor, kultúrakutató nyitottság révén pedig még gyakoribb, hogy nemcsak „tartalma”, rétegzettsége, tárgyköre alapján, hanem egy szinte felületi réteg hatására ébred érdeklődésem valamely témafeldolgozás iránt. E kötet, amely Heller Ágnest megidéző mottóval indul, talán önnön aspirációit is tükrözi valamelyest. „A legtöbben sem Gonoszak, sem Jók nem voltak, csak félrenéztek és hallgattak. S meg is magyarázták, miért néztek félre és miért hallgattak. Ők a talaj, amelyből a Gonosz kihajt” – szól L. Juhász Ilona Örök mementó. A Holokauszt emlékei Dél-Szlovákiában (Dunaszerdahely, Vámbéry Polgári Társulás, 2015, 200 p.) alaptónusában az etnikai-politikai és szimbolikus térfoglalás legutóbbi évszázadáról. A háborúságok jelei, a népirtásé és fenekedésé, gyűlöleté és elvetemültségé megülik ezt a könyvet, mely a szlovákiai kisebbségkutatásban egyre nagyobb teret nyerő szakráliskisemlék-kutatások között a kollektív emlékezet egy aspektusának jelképtárát kínálja. Igaz, a megnevezett tematikai és földrajzi szűkítésben, de a szubjektív indítástól sem ódzkodva, meg a szakirodalmi búvárlatban, képanyagban, illusztrált forrásfeldolgozó attitűdben sem másképpen, s a legkevésbé is szűkölködve. Ez szintén arra mutat, hogy esélye lesz a kötetnek forrásanyaggá válnia, egy soron következő történeti forráskutatás pótolhatatlan értékévé, hivatkozási bázisává, hiszen – mint már bevezetője is így hangzik: „Vajon mi, (cseh)szlovákiai magyarok okultunk-e a holokauszt, a soá történetéből? A második világháború befejezését követően rövidesen a szlovákiai magyarok is üldözöttekké váltak az új Csehszlovákiában, rájuk sütötték a kollektív bűnösség bélyegét, a magyar szóért büntetés járt, s nem volt magyar nyelvű oktatás sem. Az ún. csehszlovák–magyar lakosságcsere keretében megvalósult kényszertelepítés során száztízezer magyar volt kénytelen elhagyni szülőföldjét: Magyarországra vagy pedig munkára Csehországba deportálták őket (többek közt az édesanyámat és családját is). A vagonokban, amelyek néhány évvel korábban a zsidókkal robogtak a haláltáborba, a csehszlovákiai magyarok kényszerültek szülőföldjük elhagyására. Ezúttal a mi elődeinknek kellett összeszedni a holmijukat, őket terelték vagonokba, mint egykor a magyar nemzetből kitagadott zsidókat, az egykori szomszédokat, barátokat, ismerősöket… A két deportálás körülményei azonban lényegesen eltértek egymástól. Míg a zsidók összezsúfolva, sokkal embertelenebb körülmények között a megsemmisítő táborba utaztak, a csehszlovákiai magyarokra szerencsére nem a halál várt. A Csehországba munkára deportáltak egy-két év elteltével hazatérhettek, s a Magyarországra áttelepítettek sem koncentrációs táborba, vagy egyenesen gázkamrákba kerültek. A szlovákiai magyarok számára a hontalanság évei, s a lakhely kényszerű elhagyása máig elevenen élő trauma, a jogfosztást törvényre emelő Beneš-dekrétumok a mai napig érvényben vannak. Ezért is lenne logikus, hogy mi, szlovákiai magyarok sokkal jobban átérezzük a zsidók tragédiáját, s megértőbben, nagyobb empátiával viszonyuljunk a kisebbségekhez, hiszen a többségi társadalomhoz képest mi is kisebbségben vagyunk!” (11. p.)

A látszólag szimplifikált összehasonlító értelmezési gesztus itt nyilvánvalóan az elismerés tónusában és a (mintegy száz esztendeje folytonos) gyűlölködés, kirekesztés, szélsőséges fenekedés nem múló politikai közgondolkodási tónusában kap kötetnyi példát. A szerzői aprólékosság nemcsak a forrásfeldolgozás gazdag eszköztárára épül, hanem a rendszerváltás után is megerősödő és helyenként vandállá is váló közpolitikai, szinte vészkorszak-tagadó attitűdök reflexióját is magába foglalja. Történelmi hátteret rajzolva a kilenc fejezetre tagolt mű első blokkja foglalja egybe a szlovák és magyar állami zsidópolitikát, az 1989 előtti és utáni emlékmű-formálási szándékok és emlékjel-állítási törekvések sajátosságait, hogy azután további tematikus egységeket formáljon a deportálások emléktábláinak-szobrainak-emlékjeleinek, a köztéri és temetői, családi és közösségi megjelenítéseknek, majd külön a roma holokausztot, a jeruzsálemi Jad Vasem emlékjel-völgyének jelképtárát, a családi emlékezetet, a többségi társadalom emlékezetét és emléknapjait, valamint az áldozatok kollektív memóriában megmaradó sajátos univerzumát, ezen belül is a zsidómentők emlékhelyeit bemutassa. A szlovák összefoglalót és aprólékos helynévmutatót a mellékletbe tett válogatott tematikus sajtóanyag és képtár előzi meg, keretet adva ezáltal is a jelek és jelzések kézikönyvének. „A holokauszt áldozatainak száma Szlovákia területén 100 000-re (Büchler 2009), Magyarországon (a visszacsatolt területekkel együtt) pedig 569 507-re tehető (Braham 2003). A hivatalos adatok szerint ma Szlovákiában mintegy 3000 zsidó él (Büchler 2009), Magyarországon pedig a 2001-es népszámlálás szerint a magát zsidónak valló személyek száma 12 871 volt.” (17. p.) A számok nem beszélnek önmagukért: nemcsak a szlovák nemzeti felkelés, „a szlovákiai zsidók ún. második deportálása” és a Hlinka Gárda aktív részvétele, a tömegsírba kerültek talán sosem végleges adatai („211 szlovákiai tömegsírról van tudomásunk”), a végelgyengülésben, kórházban, menetoszlopban, ismeretlen módon elhunytak, besorozottak, gyermekek és számos nem definiálható kietlen körülmények okán áldozattá váló további sorsok még ebben a számadatban sem biztos teljességgel szerepelnek (13–17. p.). A kötet tehát mindezeknek valamiképpen emlékjelet állít akkor is, ha részletes példákkal, interjú-szövegekkel, sajtóanyagokkal, emléktábla-feliratokkal és települési emlékezet megidézésével sem lehet biztos a teljes feldolgozásban. Vagyis emlékjel maga a könyv is, a törvényen kívülinek nyilvánított, a Zsidó kódex kiadása (1941. szeptember 10.) utáni időben menekülni próbáló, Magyarországra áttelepülő, embercsempészek által szöktetett, visszatoloncolt, hatósági kíméletlenségnek kitett, gettóba hurcolt, kirabolt, lemeztelenített és emberségében mindentől megfosztott érintettek sorsára fókuszált leltár is egyben. Nem kevéssé mementó arról is, miként folyik az emlékjelek, szobrok, emléktáblák, temetők, zsinagógák, települési szintű kollektív memória megbecstelenítése, az emlékfosztás, a kegyeletgyalázás, a mindennemű társadalmi nehézség okainak zsidókra ráterhelése, áldozathibáztatás, átideologizálás és (párt)politikai aktivitásoknak alárendelt emlékezettörlés, akár a háború előtti, alatti és utáni zsinagógabontás, temetőfelszámolás és rombolás, kegyhelygyalázás vagy mártírumtagadás.

Az emlékezet és (szakrális) emlékjel viszonyában L. Juhász Ilona számos regisztert különböztet meg, ezeket konzekvensen végig is viszi kötetén. A szobor-alakzatban, feliratokban, emlékező alkalmak média-feldolgozásában, mártírnapok felsorolásában, emlékezeti események megidézésében, „Eleven Emlékművek” létrehozásában, deportálások emléktábláiban, és további számos metszetben sorolja föl az „Izrael fiai ezreinek” emlékezetéül megvalósuló gesztusokat, hogy „Legyen lelkünk bekötve az élet kötelékébe” (28., 39. p.). A megjelenítések sokfélesége (emléktábláktól a sírfeliratokig, emlékező szertartásoktól a sajtóanyagokig, emlékfáktól a restaurált műemlékekig) ugyancsak alapot kínál a jelképtárak gazdagításához és az értelmezések gesztusainak értékeléséhez is. Mélyen vallomásos, ahogyan az Iványi Gábor és Majsai Tamás kezdeményezte emléktúra kamenyec-podolszkiji tömegsírról hozott cserjéje a Wesley udvarán megjeleníti a történéseket, vagy ahogyan a komáromi zsinagóga jelképes kemencéje őrzi a kollektív memória egy-egy apróbb üzenetét és az emlékezés gesztusának fenntartási szándékát, vagy a roma holokauszt fontosságának hangot adva a politikai gesztusok és etnikai különbékék kommunikációs lenyomatait is megszólaltatja a szerzői szöveggyűjtemény.

Nem mondanám szándéktalannak e két kötet beemelését ebbe a látszólag „egytémás” recenzióba. Ha a bevezetőben említett „Pannóniától Magyarországig” tónus hivatkozási lehetőségeit értelmezem, akkor sem, de a realitásokban megbúvó emlékezeti ellentmondások fölidézését tekintve sem lehet idegen a kontrasztok megnevezése, melyekben a régi kérdések megújításával a kortárs gondolkodás felelősségére is figyelmeztethetnek a kisebbségi szakralitások kutatói. S talán még inkább arra, amit e kötet mottójaként L. Juhász Ilona megidézett Heller Ágnestől: a félrenézés felelősségét, a nem szólás vádját, s nem utolsósorban azt a kulcsmondatot, ami talán az egész kötetből messzire kihangzik: amikor az elhurcoltak menetoszlopában fölismert családanyától megkérdezi jószomszédja, hogy akkor ugye elvihetné a gyermekszoba bútorát…?! Ha másért nem, e szövegrészért már érdemes volt a Szerzőnek figyelmeztetnie lehetséges olvasóit arra, mi van olyankor, ha a látható történések efféle „olvasata” is részévé válik az emlékezésnek, alkalmasint a magyarországi zsidóság „múlt a jövőben” tónusú feldolgozásának szolgálatában…

Utánzás vagy újraalkotás? Miként kreatív a gyermek és a diák? Tamás Ildikó „Adj netet!” című könyve kapcsán

Egymástól függetlenül mondja a művelődéstörténész, a költő, az író, hogy van valami közös a gyermekben és a költőben. És ez a közös éppen a kreativitásban ragadható meg. A gyermeket és a költőt kötik legkevésbé a nyelvi szabályok. A gyermeket azért, mert egy belső, veleszületett programmal tanulja a nyelvet, és ezt jól-rosszul igazítja a környezet már megcsontosodott elvárásaihoz, a költőt pedig azért, mert „gyermek maradt”, pontosabban túl tud lépni az általa már elsajátított nyelvi konvenciókon.

A kreativitás és a nyelvi-képi kifejezésmód kapcsolata is legjobban a gyermeknél és a költőnél ragadható meg. Ennek kiugró jelenségeit talán leginkább a korunk új informatikai lehetőségei által kínált meglepetésekben, „szabálytalanságokban” figyelhetjük meg. Tamás Ildikó figyelme elsősorban a gyermek- és ifjúsági folklórvilágra terjedt ki, de példaként azért olykor verseket is hoz. A könyv címe pedig azért „Adj netet!”, mert a szerző tapasztalata szerint ez a mobilnetmegosztásra vonatkozó, leggyakrabban hallható kérés az iskolákban kicsengetés után. Korábban ugyanezen helyzetben valószínűleg azt mondták: „Adj egy harit!”, azaz harapást, kóstolót az ennivalódból. Amikor az internetfüggőségtől tartó szülők korlátozzák gyermekük hálóhasználatát, és „elfogy a net”, a gyerekek ugyancsak ezzel a felszólítással kérnek időtöbbletet.

Tamás Ildikó kutatása és könyve a következő kérdéseket járja körül: a gyermek- és diákfolklór nyelvi jelenségei (műfajai), az alkotáscsoportok (régi és új műfajok, szóbeliség–írásbeliség átmenetek, offline–online regiszterváltás, „mémkultúra”) jellemzői, valamint az alkotási folyamat két kiemelt területe: népetimológia, halandzsa. Módszere: antropológiai-folklorisztikai.

A gyermekfolklór és a diákfolklór között vannak hasonlóságok, de különbségek is, hiszen a gyermek még többnyire a saját maga alakította, vagy szülei alkotta nyelvi világban él, a diákságot viszont már más közösségi (iskolai, kollégiumi, csoportkohéziós), kulturális (tanulás) és technológiai hatások is befolyásolják. De azért a két korosztály egybe is folyik. A gyermekkor kultúrájának és nyelvének tanulmányozása régi és hálás feladat, mert korán felismerték, hogy a gyermek világa, kultúrája nagyon sajátos, nem föltétlenül a felnőtt világa egyszerűsítve és kicsinyítve, hanem sajátos szabályokkal és jelenségekkel bíró. A gyermek nyelvi világa nem pusztán leképezi a felnőttek által beszélt nyelvet, hanem van benne valami sajátos, belülről (az evolúcióból és a történelemből) építkező. Ez jellemzi a gyermekek folklórvilágát is. Az ifjúság nyelvi világával kapcsolatban eddig különösen a csoportnyelvi (szubkulturális), más megközelítésben szlengjelenségek kutatása volt érdekes. Viszont mindkét társadalmi korosztály esetében eddig kevés figyelem vetült a modern, főleg technikai jelenségek hatására kialakult új nyelvi folklórra. Egy ideje a gyerekek már beleszületnek az új technológiai eszközök világába, nem szívesen nevezném ezt most meg a divatos, de leegyszerűsítő „nemzedékkifejezéssel” (a könyv sem teszi). Manapság már írni-olvasni nem tudó gyerekek is használják az okostelefont, sőt kialakítanak egy olyan technológiai, kommunikációs módot, szokást, amelyet a szüleiktől nem is tanulhattak.

A modern vagy mai, sőt technológiai folklór kutatásának nagy ösztönzője Voigt Vilmos néprajzkutató, aki korán felismerte a hagyományos folklórjelenségek továbbélésének, átalakulásának problematikáját – témánk szempontjából például figyelemre méltó 1983-as tanulmánya az Ethnographiában a budapesti gyermekfolklór kutatásáról. A folklorista és a nyelvész számára például föltűnő, hogy létezik egy olyan jelentős szövegrepertoár, számos nyelvi jelenség, amely a hagyományos, rögzült, akaratlanul is megtanult műfaj-tipológiákba nem sorolható be. Szemléletes példákat hoz Tamás Ildikó könyvében. A kulturális hagyományozódás sajátos módja a parafrázis vagy utánérzés, esetleg átírás (imaszöveg-átírás), vagy a kevert médiumú, képes-szöveges humor (ábratext, karikatúra, montázs; mai – téves – összefoglaló fogalommal: internetes mém), esetleg a Chuck Norris (karatevilágbajnok és színész) köré szerveződő, a hazugmesékre emlékeztető (abszurd) „nagyotmondások”; abszurdok („A koronavírus a fiatalokra nem veszélyes, csak arra, aki elkapja”). Ismert folyamat az idegen szavak, tulajdonnevek játékos értelmesítése, a tréfás felsorolások (pl. képtelen foglalkozások, magyar nyelvi jellemzők), makaronizmusok (nyelvkeverések), halandzsa (pl. Big in Japan > bikicsunáj), az állatin (Ton a lud atus > tonaludatusz), az álangol (This no all ~ disznóól) szövegek, az idegennyelv-utánzók és értelmesítők (Hogy hívják a gazdag holland férfit? Stex van Boeven). Többeknek fölkeltették az érdeklődését antiproverbiumok (ferdített közmondások), terjednek az álszentenciák, valódi nyelvi bravúrok a kiazmusok (pl. egyöntetű, hogy ön egy tetű), mindenkit elvarázsolnak a gyerekszáj-szövegek (valójában a gyermeki anyanyelvtanulás sajátos narratív nyelvi példái, pl. „Nem tudom, hány éves vagyok, mert ez állandóan változik”), a (divinációs, azaz jóslási szokásokra emlékeztető) kihívások, szegmentálásos nyelvi játékok…

Tamás Ildikó felfigyel egy sajátos műfajcsoportra, amelynek jellemzője, hogy 5-7-9 stb. (vázlatos) állítást tartalmaz valamiről. Egyfajta gyűltelék (gyűjtemény), talán legközelebb áll hozzá a soroló, felsoroló megjelölés. Például: könyv- és filmcímes humor (pl. Szülői értekezlet: Végső visszaszámlálás), a sikertelen randik egysoros indoklásai (pl. Az ügyvéd: nem az esetem). Manapság elsősorban az interneten, az online-újságírásban terjed, de korábban a diákújságok kedvelt műfaja is volt. Motivációja talán a helykímélés, valamint az, hogy az emberek nem szeretnek tömör és hosszú szövegeket olvasni, ez a vázlatos összeállítás viszont könnyen áttekinthető. Tamás Ildikó igen jó előzményként hozza a cento műfaját. A cento: irodalmi műveket feldolgozó irodalmi forma (idézés, felsorolás, továbbgondolás). Annyira nincs új a nap alatt, hogy a ma interneten terjedő „halálokok és mesterségek” című soroló (cento) szó szerint megtalálható a Magyar Nyelvőr 1912-es évfolyamában (Nyelvi halálokok, a könyvben pedig a 69. oldalon):

A szabónak elszakad az élete fonala.

A kertész a paradicsomba jut.

A portásnak megnyílik a mennyország kapuja.

Az órásnak üt az utolsó órája.

A kalauz eléri az utolsó állomást.

A darwinista megtér őseihez.

Az író kezéből kihull a toll.

Mint látható, mindennek van előzménye, mert az ember alapvetően mindig ugyanaz. A Hoppál Mihály által leírt lánclevél megelőlegezi a továbbküldenő (sokszorosítandó, megosztandó) szövegeket; az emlékkönyv, kéziratos füzet a közösségi média idővonalát; a falvédő, a képregény az internetes mémet; az olvasói levél a kommentet…

Az antiproverbiumok kapcsán megjegyzi a szerző (s ez az álláspontja a témát kutató Litovkina Annának és munkatársainak is), hogy a közmondás-keveredésbe belejátszik a mögöttes jelentés (a hasonló közmondás), és ettől válik humorossá. Ez lehetséges egyes esetekben. De pl. a „lehúzza róla a vizes lepedőt” szerintem csak annak humoros, aki ismeri a forrást (ráhúzza a vizes lepedőt), és ez többnyire nincs így, mert a médiában naponta hallunk véletlenül sem humorosnak szánt hasonló keveréseket – amelyeket azután élvezettel figuráz ki a sajtó. (Pl. A kardinális kérdés Magyarország feje felett lóg.) Említődik a „fejezd abba” kiszólás is (a fejezd be és a hagyd abba) összevonásaként, amely egészen biztosan egyszeri tévesztésből vált humoros szólássá (én már az 1980-as évektől ismerem). Említek egy saját gyűjtést is egy nyelvtani összeférhetetlenségre: Pista, szétültetlek!

Föltűnő az új (hibrid) műfajok humoros jellege. Ha humor, akkor persze szinte biztos, hogy diákhumor, mert a humor a gyermekfolklórra nem jellemző. A testi, akciós humorból a 10. életév után fejlődik ki a kamaszhumor (saját humor, elvont humor) – már ha kifejlődik, mert ismerünk humortalan („besavanyodott”) embereket is. Lehet humor nélkül is élni, viszont korunk valamiért nagyon kedvez a humorformák terjedésének. De miért van ennyi humor? Teszi fel a kérdést Tamás Ildikó. Jó kérdés. Humor valószínűleg mindig létezett, gondoljunk a középkor nevetéskultúrájára (Bahtyin), vagy a magyar hagyományos folklór humorformáira a pajzán történetektől az anekdotán át a viccig (a témához jó adalék a Litovkina Anna által szervezett humorkonferencia és kiadványsorozat). Tudjuk, hogy a humor terápiás jellemző: gyógyítja a félelmet, amellett életmódsegítő, konfliktuskezelő mód. A nevetés életkori (korosztályi) jellemző; egyfajta ellenállás a felnőttek domináns és korlátozó kultúrájával szemben (a lázadás, ellenkultúra, vernacular authority egyik jelensége). De továbbra is fontos, és részben megválaszolatlan kérdés: miért „humorosodik el” a folklór?

A diákfolklór kedvenc kutatási területe a becenevek vizsgálata (diákoké, tanároké – Klotyó, Csirke, Gorilla, csak a saját emlékeimből), valamint a sajátos iskolai névadás (tantermek, tantárgyak), vagy éppen magának az iskolának a neve (Csőrösi Koma, mondják a Kőrösi Csoma iskolára). Említődik a pletyka, mely ugyancsak köztudottan folklórhordozó közeg. De pl. az osztályszülinap jelensége számomra teljesen új volt. A divat mint kultúrabefolyásoló tényező a kamaszkorban jelentkező „rajongás” csoportos rítusaiként jelenik meg: jelvények, öltözködési, különösen „kiegészítőviselési” szokások képében. Érdekes és nem kellően reflektált megfigyelés a Kelet világának beszüremkedése: anime, küzdősportok, koreai (K-) pop.

A folklorista és nyelvész közös érdeklődése a szövegrepertoár grammatikai és szemantikai vizsgálata. Ez segítette Tamás Ildikót annak meglátásában, hogy a gyermekfolklórban „a szöveg jelentésénél sokkal fontosabbnak bizonyul a ritmus és a hangzás”, ezt mutatják pl. a halandzsaszövegek. Milyen pontosan visszautal ez a jelenség bevezető gondolatomra, hiszen egyértelmű, hogy kik szeretnek „halandzsázni”: a gyerekek és költők. A másik fontos észrevétel a gyermeknyelvi szövegek eredetének, etimológiájának a kutatása, mely korábbi korszakok, kulturális-nyelvi, esetleg szakrális hatások világába enged betekintést. És a változásokra is. Tóth Piroska városi (budapesti) gyermekfolklórgyűjtésére hivatkozva feltűnik, hogy kiszorulnak a vidéki életre, állat- és növényvilágra utaló képek, ezzel is jelét adva a természettől való elidegenedésnek.

A gyermek- és diákfolklór kutatása eddig is sok nyelvi kincset hozott felszínre; az új technológiák pedig még újabb megfigyelési lehetőséget kínálnak. Mi ez az új közeg? Elmosódnak a valósághatárok. Egybefolyik offline és online, hibrid viselkedés, kommunikáció (nyelv?) van kialakulóban. A folklórjelenségek tekintélyes része átköltözött az online-térbe, képek, írott-hangzó tartalmak olvadnak össze, felbukkant a folklór (folklorizmus) új formája, az internet- vagy e-folklór, de létezik a newslore (különböző csatornákon terjedő, különféle műfajú folklóralkotások gyűjtőfogalma) kifejezés is. Közös jellemzőjük: a terjesztés (e-mail, sms, Facebook, Messenger, Viber). A szerző felfigyel bizonyos narratívumokra: Én, amikor…, Tudod, amikor…, de, hozzáteszem, igen gyakori például ez az elliptikus kezdés: Az érzés, amikor…, sőt névelő nélkül is: Érzés, amikor… (így lenne teljes értékű: Ugye te is ismered azt az érzést, amikor…).

A szerző által kiemelt területek: a halandzsa és a népetimológia alkotófolyamata. Megállapítja, hogy a világszerte (értsd, minden nyelvi kultúrában) elterjedt halandzsa mélyreható folklorisztikai-nyelvi vizsgálata hiányzik. A halandzsa konkrét jelentés nélküli, ha művészi indíttatású, akkor abszurd (nonszensz) szöveg. Lám, ebben is érintkezik gyermek és költő! De olybá tűnik, hogy a halandzsa sem egészen halandzsa. Fölfedezhetők benne bizonyos törvényszerűségek. Például hangutánzó fonémasorok, olyasmi, hogy a mély magánhangzók megterheltsége nagy, Benő Attilát idézve az onomatopoetikus szövegek esetében a veláris hangok gyakorisága csökkenő sorrendben így néz ki: a, u, o, á. Meglepő, és számomra is elgondolkodtató, hogy az álombeli kiáltozások esetében is számos alkalommal ez a magánhangzók gyakorisági rendje. Vagyis van valamilyen rendszere a halandzsának, a szavak hangalakilag motiváltabb, expresszív hangsorokból építkeznek.

A halandzsaszövegek fonetikai felépítése és esetleg onomatopoetikus keletkezése első látásra felülírja az iskolás módon kezelt saussure-i hagyományt – vagyis a nyelvi jel kötelezően önkényes voltáról vallottakat. Pedig vitathatatlan, hogy a nyelvi jel szinkrón szempontból önkényes. Csak nem hangsúlyozzuk eléggé, hogy pusztán szinkrón szempontból! Mert történeti szempontból vitathatatlanul nem az. A nyelvi jel történeti szempontból egészen biztosan motivált, akkor is, ha erre rájövünk, és akkor is, ha nem. De az emberben látensen, tudat alatt ott van a hit és a vágy, hogy a dolgok motiváltak, valami valamiért az, ami, tehát ha nem tudjuk az okot, akkor kitalálunk okot. Ezt leginkább a népi etimológia (népetimológia) eszközével tesszük meg, magasabb szinten persze segítségünkre lehet a nyelvtörténet, a folklorisztika, ehhez szolgáltat adalékot a szemiotika indexikalitás és ikonicitás fogalma, a pszichoanalitikus nyelvészet, valamint legújabban a kognitív nyelvészet (visszahozva a kutatásban már Fónagy Ivánék által az 1950-es években fölvetett, hangmetaforatesztekkel bizonyított hatásokat, vagy például a stiliszták által sokszor leírt hangszimbolika jelenségét).

A népetimológia ösztönös szóalkotási mód, pl. kiejtéskönnyítés céljából, de ennél több is lehet. Pszichoanalitikus magyarázatként az ember örök vágya az értelmesítésre, s ez valódi antropológiai nyelvészeti téma! Humorként jelenik meg, hogy „gladiátorral” fűt (radiátor helyett), adja magát (és nemcsak a gyermekfolklórban) a „molyirtó” (a mojito névre), de a jelenség mélyén jóval több van. Leírni sem merem, de én pár évtizede minden reggel Kofi Annant, az ENSZ (volt, azóta már meg is halt) főtitkárát emlegetem. (Ha esetleg nem világos, akkor a Kofi név a coffee szó hangtani egybeesése miatt.) Miért ez a szójáték? Én tudom, de nyitva hagyom a választ.

A halandzsa és a népetimológia közötti kapcsolatot Tamás Ildikó alaposan árnyalja (a 148. oldalon), én egy kicsit más megközelítést is megengedek:

Azt feltételezem, hogy van valamiféle kapcsolat a nyelvkeletkezés és a hangutánzó fonémasorok között, hogy a halandzsa két mozzanatot foglal magában (a tudatalatti szinten a nyelvalkotó játékos ösztönt és magasabb szinten a tudatosságot); a halandzsában pedig igenis megőrződhettek reliktumok (zárványok), ezért ezek nyomozása nem hiábavaló, de az is lehet, hogy nem vezet sehová, megfejtetlen marad, mert egy ősi, mai logikánkkal nem megközelíthető nyelvalkotási módot tartalmaznak. Hamvas Béla írja, hogy a ma embere elvesztette a szimbolikus látásmód és nyelv iránti érzékenységét, másként: nem érti a korábbi korok nyelvét. De megmaradt bennünk – minden emberben – egyfajta folytonos motiváció (törekvés, igény, sürgetés) az értelmesítésre (népetimológia), valamint minden emberben öntudatlanul működik, hat a sémák, zenei minták, szerkesztési elvek (gondolatalakzatok) szabályrendszere. Itt jelenik meg a (szervi) félrehallás is, de amellett van tudatos, humoros félrehallás is. A nonszensz, abszurd szövegek magasabb fokon, művészeti törekvésként, különösen az avantgárdban (futurizmus, dadaizmus, lettrizmus, Weöres Sándornál: „vakszöveg”) is felbukkannak, ennek nyilvánvaló oka valamiféle tudatos visszatérés a nyelvkeletkezéshez.

Sokszor föltett kérdés, hogy a gyermek a kultúrát és a nyelvet a felnőtteket utánozva, tőlük tanulva sajátítja-e el. Számomra – éppen a folklór- és nyelvi példák nyomán – egyértelmű a gyermek magával hozott kultúra- és nyelvelsajátító programja (vagyis a velünkszületettség), amely az adott, konkrét kulturális közeghez képest tágabb lehetőségeket, kontextust kínál, s éppen ezeket tükrözik egyes, az adott kultúrából nem megmagyarázható jelenségek. A gyermekfolklór és vele együtt a gyermeknyelv a jungi értelemben vett (rejtett) kollektív tudatalatti, a gyermeket körülvevő aktuális ingerek, kontextusok és a magával hozott végtelenül szabad kreativitás világa. A gyermekfolklór és gyermeknyelv összemberi mivoltunk bizonyítéka. Tamás Ildikó az ilyen szemléletmódú (a magyar kultúrában sem gyökértelen) kutatás folytatására is utal, és én ebben nagy lehetőséget látok, különösen akkor, ha tudományszakjaink nem vonulnak elefántcsonttoronyba, zárt szakmai kereteik közé.

(Tamás Ildikó: „Adj netet!” Nyelvi, képi kifejezésmód és kreativitás a gyermek- és diákfolklórban. Budapest, Balassi Kiadó, 2022, 192 p.)

Ismertetés gradeci Stansith Horváth Gergely családjáról 1766-ból

Érdekes, nem mindennapi családot ismerhetünk meg a címben szereplő Gergely végrendeletéből,[1] és a róluk fennmaradt, töredékes családtörténetekből. A testamentum leányági házasság és örökség útján került a Berzeviczy utódokhoz, akik levéltárukban megőrizték annak a másolatát, majd Egyed nevű leszármazottjuk 1904-ben közreadta azt az utókornak. A közlő maga írt a dokumentum elé egy körülbelül egyoldalas bevezetőt, amely sok információt tartalmaz a Szepes vármegyei „Stansith de Gradecz” protestáns vallású,[2] 1801-ben fiágon kihalt nemesi famíliáról és annak tagjairól.

Stansith Gergely elődei Horvátországból származtak, első ősüket, Gált 1264-ben írták le először.[3] Magyarországra a 16. század közepén szakadt a család, amikor Márk nevű ősük először Győr várában volt lovassági százados, majd mint szigetvári kapitány védte a várat a török ellen, egészen a haláláig, 1561-ig. (Megjegyezzük, hogy ezután lett Zrínyi Miklós Szigetvár várának parancsnoka.) Katonai érdemeiért kapta I. Ferdinánd királytól a magyar nemességet ő és a családja. Ezzel együtt jelentős birtokokra tett szert több helyütt, köztük Szepes megyében. Így kapta meg ott Keresztfalu,[4] Sztráska[5] helységeket is. Fia, akit a családi hagyomány szerint szintén (III.) Gergelynek neveztek, már Szepes vármegye alispánja lett.

Tehát maga a család Horvátországból származott Magyarországra, nemesi előnevüket Gradec[6] nevű birtokukról vették. Vezetéknevüket a mai horvát helyesírás alapján Štanšićnak kellene írnunk. Azonban a magyar nyelv nem ismeri a név végén található, a cs és ty közt ejtett hangot, ezért azt helyettesítette egy -th (egyes családoknál -ch) betűkapcsolattal, amely ebben a korban szokásban volt más horvát eredetű neveknél is, mint például: Marinith (Horváth Marinith Ferenc, a gyulai vár parancsnoka volt), Bakith, Olvarovich, Jambrich, Pajácsevich, Petrichovich stb. A három elemből álló névből kiderül, hogy az eredeti neve a Stansith volt, a Horváth csupán nyelvünkben ragadt rá mint a származás helyét jelölő népnévi elem.

A végrendeletből úgy tűnik, hogy a család életének a központja a keresztfalui udvarház volt. Innen irányíthatták birtokaik művelését, szervezését. Mint később még említjük, volt Késmárkon is házuk, azonban ez abban a korban az ilyen híres és gazdag családoknál inkább úgynevezett státusszimbólum lehetett (ott született két fiúgyermekük: Márk és Imre). Késmárk szabad királyi város abban a korban a Szepesség egyik központjának számított. Lakóinak többsége német (szász) volt, másik része magyar, főként nemesi család, s a kisebbség, a kiszolgáló népek pedig általában szlovákok. Fölvetődik a kérdés, hogy a család tagjai milyen nyelven beszélhettek. Vajon tudott-e még valamennyire horvát nyelven a végrendelet írója ennyi idő elteltével. A testamentumot magyar nyelven írta, igaz, hogy rengeteg latin szóval és kifejezéssel. Ezt a német származású felesége is aláírta, tehát megérthette a szövegét. Mindezekből következtetünk arra, hogy tudott magyarul, a németet használnia kellett, hisz a birtokai nagy részén szászok éltek. Tanulmányai során elsajátította a latint, de valamennyire kellett beszélnie, illetve beszélniük szlovákul is ahhoz, hogy az életüket meg tudják szervezni. A német mellett a magyar nagyon fontos lehetett számukra, hisz leányai egy kivételével mind neves magyar nemesek fiaival kötöttek házasságot. Ez az egy kivétel Júlia (Julianna) férje volt: karomi[7] és szulói Szulyovszky (másképp Sirmiensis[8]) László, akinek a családja a horvátországi Szerémségből eredt. Ősei azonban már a 16. század közepén Pozsonyban és Trencsén vármegyében éltek, ezért ők is a magyar nemesség köreihez tartoztak. E családdal már rokoni kapcsolatban voltak, ugyanis Gergely[9] egyik lánytestvérét, Zsófiát Sirmiensis Sándor, László unokabátyja vette el feleségül.

Gergely apja Stansith Boldizsár (†1718), anyja pedig Modory Zsuzsanna volt, akit néhol Modory Keller Zsuzsa néven jegyeztek le. Négy gyermekükről tudunk: a címben szereplő Gergely (néha Györgynek említik),[10] Anna Mária (⚭ Dessewffy András), Katalin (⚭ Potturnyay Mátyás) és a már említett Zsófia (⚭ Sirmiensis Sándor). Gergely 1700 körül született, nincs róla pontos adatunk. Egyetlen felesége volt, a szász származású Hellenbach[11] Anna Mária (1714–1775 Toporc).[12] A legelső ismert Hellenbach ős, Jeremiás, jó módú körmöci bányász volt (mások a kamarai bányai tiszti rangot említik). Három fia közül a Wittenbergben tanult orvos, János Gottfried szerezte a családnak 1686-ban a báróságot, 1694-ben pedig a Nyitra vármegyei birtokokat. A rövid családleírásukban és apró családfatöredékükön nem látható Anna Mária neve. Csupán a Radvánszky családfáról[13] leolvasva feltételezhetjük, hogy anyja neve Johanna volt, apja pedig Hellenbach Károly.

A házaspárnak nyolc gyermekéről ír a legtöbb genealógia. Azonban vannak, akik rajtuk kívül még két gyermeket említenek: János (*1735) és Anna (*1746). Valószínűleg fiatalon meghalhattak, ugyanis sem a közlő Berzeviczy, sem apjuk nem említi őket a végrendeletében. A továbbiakban a felnőtt életkort megért nyolc gyermekről szólunk röviden ahhoz, az alább bemutatott apai végrendeletet tudjuk követni, illetve megérteni azt, ha a nagyon igazságosan végrendelkező szülők valamelyik gyermekük javára kisebb-nagyobb engedményt tettek. A nevük után, ahol tudjuk, a születési évüket, helyüket s a házastársuk nevét közöljük a különböző helyekről összegyűjtött adatok alapján.

Johanna (másutt Janka)[14] *1732 Toporc ⚭ Szirmay István Jób.

Márk (Márkus) *1734, Késmárk †1790 kapitány volt, nőtlenül élt.

Borbála *1736 Toporc ⚭ Berzeviczy Sándor, kinek első feleségétől, Sontagh Erzsébettől született már két fia: Farkas és Zsigmond, valamint két lánya Klára és Terézia. A Berzeviczy nemzedékrendi tábla szerint[15] ez utóbbi lett az alábbi Boldizsár felesége.

Boldizsár *1740 Toporc ⚭ Berzeviczy Terézia. Két leányuk született (Klára és Borbála), akiknek férjeik Szirmay András és Máriássy Imre voltak.

Imre *1741 Késmárk †1801 szintén nőtlenül élt. Előbb Szepes megye alispánja, majd udvari tanácsos volt.

Anna Mária *1749 Toporc ⚭ Máriássy László.

Klára *1761 Márkusfalva ⚭ ugyanaz a Máriássy László, aki korábban Anna Mária férje volt.

Júlia (Julianna) * ? ⚭ Szulyovszky (Sirmiensis) László. (Néhol Borbála nővéreként írják le.)

A végrendelet írásakor, 1766-ban Gergelynek már voltak unokái, akiket sajnos nem nevez meg név szerint, s azt sem, hogy melyik lányának a gyermekeiről van szó. Két leánya, Anna Mária és Julianna pedig ekkor még kiskorúak voltak, nem mentek férjhez.

A testamentumban más családtagok, távolabbi rokonok nevét is olvashatjuk, akiket valamilyen oknál fogva (örökség, rájuk eső rész kifizetése) felemleget a végakaró. Őróluk a következő fejezetekben olvashatunk.

A végrendelet két nagy fejezetre oszlik: az első egy lista, egy elszámolás, amelyben a pénzügyeit, vásárlásait, építkezéseit sorolja föl tételesen, aranyforintban megjelölve mindezeket, sőt, még összegzi is az egyes részeket. Tulajdonképpen majd ezek után kezdődik a tényleges végakarata pontokba szedve. Ennek az első fejezete:

Stansith Gergely nagyon precíz ember lehetett, hisz a házasságkötése után következetesen vezette, szinte „fillérnyi” pontossággal a családja bevételeit és kiadásait. Bizonyára mindezek már készen álltak akkor, amikor véglegesítette Keresztfalván 1766. március 26-án a saját kezével írt végrendeletet. Maga a lajstrom három nagyobb részből áll. Az elsőben a bevételek szerepelnek, azok az összegek, amelyeket vagy ő, vagy a felesége örökölt, kapott az elhunyt ősöktől: az édesanyjától, az apjától, a felesége szüleitől, Zsófia testvérétől, valamint a felesége nagyapja révén. Ebből csupán kettőt érdemes kiemelnünk. Zsófia halála után kapott a család egy nagyobb összeget, mégpedig 10 680 aranyforintot.[16] Feltehetően utódok nélkül halálozhatott el, mivel a férj családfáján a leszármazás nem folytatódik. Szintén jelentős volt a feleség anyai nagyapjától rájuk maradt összeg (5400 Ft). Itt írja le a nevét: Radvánszky János.[17] Ő Zólyom vármegye tősgyökeres, egyik legrégebbi és leggazdagabb családjának volt a sarja († 1738), Rákóczi Ferenc hű embere, belső titkos tanácsosa. A végösszeget is érdemes idéznünk, hogy lássuk a már említett pontosságát, összesen: 38 079,39 aranyforint.

Mindezek után következik a második rész, amelyben leírja, hogy a fenti összegből és az általuk vezetett birtokon kigazdálkodott pénzből miket vásárolt, mire költötte azt. Ez a sor mutatja, hogy az adományként kapott és az örökölt falvak, porciók mellett mennyi ingatlannal gyarapították életükben családi vagyonukat. Ezt a hosszú sort más sorrendben, mégpedig az azonos jellegűeket csoportosítva tömörítjük most össze. Az egyik legértékesebb volt Késmárk városában a házuk, amelyhez még külön épület is tartozott (3800 arany értékű). Tállyán (Zemplén megye), a híres tokaji borvidék kis városában is volt házuk épületekkel (ezek feltehetően a présházat, a borospincét jelenthették). Lakóépületük volt még Csanálos[18] és Keresztfalva településeken, és Svabócon egy fából épült ház. Újbélán kiváltotta az „örökös fiu ágat illető jószágot” 2677,80 Ft-ért. Porciókat, azaz településrészeket vásároltak Hardetmark, Szentgyörgy, Krempach, Felsőlaps, Újleszna s Hopporty~Hoporty falvakban. A tállyai szőlőn kívül Csanáloson, Rohoson, és Hoportyon vett szőlőt, ez utóbbit majorsággal együtt (4800 arany). Ezeken kívül említ még szőlős területet, sajnos azt nem tudjuk meg, hogy melyik településhez tartoztak. Ritkaságszámba megy a korabeli feljegyzésekben az ilyen mikrotoponímiák feljegyzése: Nyerges szőlő, Kis Sas alja és Nagyobb Sas szőlő alja szőlő. Az utóbbi értékes és nagy terület lehetett, ha 4400 forintért tudta megszerezni.

Az ingatlanok után következnek még egyéb kiadásai. Kifizette a feleség rokonainak, Radvánszky Györgynek és Lászlónénak a móringját, azaz jegyajándékát (12 000 Ft!), báró Hellenbach György uram vendéglátása 340 forintba került neki. Három férjnél levő leányának két-kétezer forintot adott. Nagyon igazságosan bánt Márk nevű katona fiával, akiről azt írja, hogy ifjúságától fogva nagyon keveset volt otthon, nem költöttek sokat a neveltetésére, ezért négyezernyi összeget ad neki, majd még ezt is megtoldja további 1200 forinttal.

A harmadik rész egy lista, azt sorolja föl, hogy kik és mennyivel tartoznak neki. A 18 fő közül legnagyobb összeget kért tőle Palotsai Ferenc és Korponai Gábor, 12 520, illetve 12 000 forintot. Még Késmárk városa is adós neki 3800 forinttal. A névsor végén szerepel két zsidó származású egyén is csupán családnévvel: Engelender 2000, Pinkesz pedig 900 arany kölcsönnel tartozik. Összességében jelentős mennyiségű pénzről van szó, csak ez a tőke 55 312 magyar aranyforintot tett ki.

Mindezek után következik a második fejezet, amely tizenhárom pontba foglalja a tényleges testamentumot. A legfontosabb kikötése, hogy minden vagyonát – ahogy írja – a „drága feleségem, szerelmes gyermekeim és unokátskáim” öröklik. Külön kiemeli, hogy ebbe nem szólhat bele a még élő Imre nevű nagybátyja sem. A kor nemesi szokása szerint a lányokat kiházasították, ezért a meglevő vagyonból már csak ritkán jussoltak. Jelen esetben van két kivétel: a késmárki ház és a szőlők egy része, amelyeket közösnek ítélt. (Ne feledjük, hogy két leányát még nem adta férjhez. Ezért felszólítja fiait, hogy házasságuk idején őket majd fizessék ki.) Csak a fiait illeti az ősi gradeci, azaz horvátországi jószág, az összes többi épület és a Nyerges nevű szőlő. Mindezek csak akkor kerülhetnek a lányai birtokába, ha a fiúi ág kihalna. Fiai nősülésük esetén kapjanak 1200-1200 forintot, s ilyenkor a többi ingó jószág (szarvasmarha, bor, „mindennemű mobiliák” osztassanak föl újra. Az ezüst pénzéből a fiúknak juttat ötven aranyat érőt, a többi maradékot pedig osszák föl a lányai között.

A feleségét több pontban is említi, s mindig nagyon kedvezően. Javasolja, hogy annak „rezidenciája” Keresztfalván vagy Sztráskán legyen, de holtáig használhassa a késmárki házukat. Évente kapjon a birtokok és szőlők után: hat hordó jobb hegyaljai bort, tíz hordó csanálosi bort, egy átalag ürmöst[19] és egy átalag „aszszú szöllö borokat”. Továbbá négy hizlalt sertést, 24 szepesi köböl búzát, 6-6 köböl kását és szilvát – és mindezt oda is kell szállítaniuk neki.

Végrendelete végére egy számunkra is meglepő témát hagyott. Bizonyára nagyon fontos lehetett számára, ha két pontban is foglalkozott vele. Azt írja, hogy a könyvei, a numizmák (érmek, régi pénzek) és a „kintses ládátska… maradjon az familiának megékesítésére az férfiúi ágnál”. Ez utóbbiban tarthatták az ékszereiket és a pénzüket. Mint utóbb kiderül, mind a könyveiről, mind az éremgyűjteményéről[20] katalógust is vezetett. Sajnos nem tudjuk meg a könyvek címét, íróit, témájukat. Kéri, hogy ez a három dolog mindig valamelyik fiánál legyen úgy, hogy a többiek azt elfogadják és írásukkal megerősítik.

A lekeltezett testamentumot a feleségével mindketten aláírták, saját pecsétjükkel ellátták. Feltűnő, hogy nem írják le a végrehajtó és tutorok nevét. Utóbb a neje még egy rövid mondatot írt a dokumentumra a férj halála után: „Üdvözűlt uramnak gyermekeink közt való utolsó rendelése Martiusban 1766. Árva Hellenbach Anna Mária.” Végül ezt a három tanú, Pietske Máté, Görgey Jób és Görgey Márton hitelesítő záradéka követi.

A közlő, Berzeviczy Egyed a bevezetőjének a végén nagyon röviden és találóan foglalja össze ennek a nagy vagyonnak a későbbi sorsát. A család utolsó férfitagja, Imre 1801-ben utódok nélkül elhunyt, azaz a család fiágon kihalt. Ezáltal a jószágokat a lányok, az ő gyermekeik, illetve a férjeknek a családjai örökölték, de azok szinte elkallódtak. A Szepes és Zemplén vármegyében levőket eladták, azok már mind idegen kézre kerültek. Ami kevés a családi birtokból maradt (Sztráska~Nehrer), az végül a házasság révén rokon Mednyánszky[21] családra szállott.

Stansith Horváth Gergely végrendelete kapcsán, illetve az itt leírtak révén tanúi lehetünk egy gazdag nemesi család társadalmi, vagyoni felemelkedésének, majd végül mind a fiúági személyek, családtagok, mind pedig jelentős vagyonuk elmúlásának.

Az odafigyelő ember. A.Gergely András hetvenéves

A.Gergely András annyi éves, ahány a komáromi Jókai, leánykori nevén Magyar Területi Színház. Azok egy csacsi szóviccel ünnepelnek: hetvenkedünk. András viszont nem az a hetvenkedő típus. Minden, csak nem hetvenkedő. Meg hát nem is minden. De semmiképpen nem hetvenkedő. Szerény, szelíd, nagy tudású… Az ilyesmit persze nem szívesen hallja, de hát ki tehet róla, ha az, meg aztán épp az, mármint, hogy nem szívesen hallja, bizonyítja a szerénységét. Kapcsolatunk érdekesen alakult, nem mondhatom el, hogy kora gyermekkorunk óta jó viszonyban vagyunk, merthogy semmilyenben nem voltunk. Levelező tagozaton ismerkedtünk össze, s keveredtünk, talán nem túlzás ez, afféle szakmai barátságfélébe. Egyszer csak elkezdett könyvismertetéseket küldeni az Acta Ethnologica Danubiana számára, ami sűrű levelezgetéseket vont maga után. Vajda László óta az egyetlen emberem, akivel éjfél után két-három óra tájban még frissen lehet kommunikálni. De ez mellékes. Fiatalkoromban rájöttem, hogy az irodalomban az új irányzatok képviselőit mindig kísérte egy-egy kritikusi derékhad, amely az irodalmi termékeket megismerni, értelmezni segített. Nélkülük a költők szegett szárnyú madarak lettek volna. És akkor én úgy gondoltam, hogy nekünk, fiatal néprajzosoknak is szükségünk volna hasonló segédcsapatokra… Jobb híján olykor magam próbáltam erre vállalkozni, de hát ismertetettnek és ismertetőnek egy személyben bajos lenni. A.Gergely Andrásban viszont ezt fedeztem föl. Az odafigyelőt, az értelmezőt, a kontextusba helyezőt. A tördelés előtti utolsó pillanatig fogadtam és fogadok tőle ezért a jövőben is, amíg tehetem, mindennemű recenziót. Persze mást is.

Levelei, a stílusuk, megformáltságuk félreismerhetetlen. Kár, hogy ez a műfaj (egy-egy jelentős személyiség levelezésének kritikai közreadása) a technikai végzetberohanás okán, sok más mellett, kiveszőfélben levőnek látszik. Mert ki az, aki összegyűjtögeti az e-maileket? (Olykor próbálkozom vele, de módszeresen nem megy.) A.Gergely András ezen stílusjegyei a nyomtatásban megjelent szövegeiben is megmutatkoznak, szelídebben, „szalonképesebben” persze, de a szerzője kézjegyét félreérthetetlenül magukon hordozzák. Maga a tartalom olthatatlan érdeklődésről, türelmes odafigyelésről, nyitottságról tanúskodik. Úgy gondolom, számára a különféle megközelítési módok, tudományos diszciplínák és módszerek csak eszközök valami felfejtéséhez. Hogy mi ez a valami? Talán patetikusnak hangzik, de az emberi, annak az összes vetületével, aspektusával, ágával-bogával. Igen, a nihil humani a me alienum puto szellemisége. Publikációs listája (a Magyar Tudományos Művek Tárában összesen 2406 tételt tartalmaz, 241 oldalon) éppen ezért lenyűgöző és elriasztó. Mármint egy ilyen kis köszöntő méltatlan szerzője számára, aki (törpeségére rádöbbenve) azt sem tudja, hova kapjon, s honnan hajoljon el gyorsan. Legfeljebb diszciplináris sarokpontokat merészelhet itt említeni, noha azt sem biztos, hogy maradéktalanul meg sikerül oldania. A könyvtártudománytól és pedagógiától, szociológiától, szociográfiától a kulturális (szociális) zenei antropológián és zenefilozófián át a politikai antropológiáig (vagy fordítva), a regionalizmus, a kisebbségi lét, a városszociográfia, -antropológia, falu- és elitkutatás, romológia, vallásantropológia, a néprajzi filmezés, mind-mind hatalmas problémabokrok gyökérzetét jelentik A.Gergely András eddigi életművében. Tematikus kulcsszavakként az etnikumok és vallások, roma dzsessz-zenészek, irodalmi szövegértelmezések, analízisek, munkásmobilitás, lokális identitás, vérvád, klezmer, filoszemitizmus, újpogány szertartásvilágok… És akkor még említést sem tettem pályafutása egyéb aktivitásairól, hiszen nyomdai szedőként kezdte, majd lett könyvtáros, újságíró, rádiós, filmes, televíziós… Egyetemi oktató, intézetalapító, szerkesztő, kiadó… Jószerével még kipontozni is alig tudom, hogy mi minden még.

Külön fejezet tárgya lehetne az Ünnepelt (nem jó szó, nem olyan magát ünnepeltető típusnak nézem jelen írás szenvedő alanyát), szóval A.Gergely András recenziós, könyvismertető, kritikusi tevékenysége külön elemzést is megérdemelne. Milyen témákat, szerzőket mutat be? Mindeneket. Legalábbis a felületes szemlélő úgy érezheti, de alighanem az egzakt vizsgálatok sem mutatnának más képet. A szerkesztőként (is) olvasott könyvismertetései nyomán egy kíváncsi, türelmes, minden írásműben a jót, felhasználhatót és felhasználandót keresi. És csak ismételni tudom: valóban afféle odafigyelő ember. Rilke szavaival élve (Nichts ist mir zu klein und ich lieb es trotzdem[1]), semmi sem elég kicsi számára, nincs jelentéktelen téma, hogy ahhoz ne közelítene végtelen szeretettel, megértéssel, s abból ne tudna valami, az egészre mutató tanulságot kimutatni. Aztán meg is fordíthatjuk: semmi sem elég nagy neki, hogy abból ne tudna visszajutni a kicsihez, a mindenkori emberhez.

Miközben párhuzamosan éppen másfél tucatnyi könyvről ír tanulmányértékű ismertetést, szelíden felajánlja, ha valamit korrektúrázni kellene, számíthatunk rá. Aztán csak úgy mellékesen kiderül, hogy mások éltek is az ilyen lehetőségekkel…

Mit mondhatnék még akkor, amikor (noha kis gömböcként terebélyesedik a szöveg, aminek műfaja, ha van ilyen, mégiscsak valaminő terjedelmi határokat szab) semmit nem mondtam? Töretlen életkedvet, -erőt, egészséget, (saját érdekünkben is!) sok odafigyelő írást kívánva az odafigyelő embernek, saját fordulatával zárom: virágozzék minden madárcsicsergés!

Keresztes Veronika: A Pozsonyi Jogakadémia története (1777–1914)

Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2022, 198 p.

Két rövid megjegyzéssel indítanám ennek a könyvnek az ismertetését. Az első az általam kedvelt reformkori magyar tanáregyéniség, ismert statisztikus, Magda Pál distinkcióját illeti, amelyben megkülönbözteti egymástól saját „külső” és „belső élettörténetét”. Az ún. külső élettörténet a kronológiai sorokat foglalja magában: mikor mi történt vele, mikor mit cselekedett. Ezeknek az eseményeknek a belső összetevőit tartalmazza aztán a belső élettörténet, amely a valódi összefüggéseket, a tettek mozgatórugóit tárja elénk. Az első történet elegendő a beazonosításhoz, a másikra viszont a megértéshez van szükségünk. A másik megjegyzésem a történetírói módszertannal függ össze, konkrétan a filozófiatörténet, még pontosabban a magyar filozófiatörténet metodológiájával. A szellemtörténeti iskola egyik jelentős, két háború közötti képviselője, Joó Tibor szerint a filozófiatörténet szintetikus feldolgozása csakis úgy történhet meg, hogy tekintetbe veszi a szellemi összefüggések egész rendszerét, vagyis egy szinoptikus szemléleten alapul. Ezt azonban meg kell előznie egy pozitivista anyagfeltárásnak, mert anélkül a szintézis a semmit markolná meg.

Ezt a két megjegyzést azért bocsátottam előre, hogy előre megmagyarázzam a bizonyítványomat. Mégpedig azt, hogy Keresztes Veronika könyve egyrészt némi csalódást okozott nekem, másrészt azonban igazat kellett adnom a szerzőnek abban, hogy az általa kitűzött célt – mármint a Pozsonyi Királyi Akadémia – történetének bemutatását elvégezhesse. És ha már a kutatott intézmény elnevezésénél tartunk, hadd vegyem előre az egyik legnagyobb dilemmámat: a könyv címét. Az ugyanis a „Pozsonyi Jogakadémia” történetét ígéri. Mégpedig 1777-től 1914-ig. Csakhogy az az intézmény 1850-ig, amíg az Entwurf rendelkezései nyomán meg nem szüntették a királyi akadémiákon a bölcsészkarokat, tudomásom szerint az Academia Regia Posoniensi elnevezést viselte, vagyis nem kimondottan jogakadémiaként működött. Az első és a második Ratio Educationis rendelkezései nyomán a királyi akadémiákon mindenütt voltak bölcsészeti karok, amelyek megalapozták a jogi, orvosi, teológiai tanulmányokat. Így volt ez mind Pozsonyban, mind Kassán. Jogakadémiaként ez az intézmény – és azt a szerző alaposan dokumentálva be is mutatja – 1855-től 1874-ig állt fenn. Utána Pozsonyi Jog- és Államtudományi Karként volt feltüntetve. 1875-től 1886-ig pedig működött mellette egy Bölcsészettudományi Kar is egy filozófiai, három filológiai és két történettudományi tanszékkel. Valójában ez a Jog- és Államtudományi Kar olvadt bele aztán az 1914-ben beinduló Erzsébet Tudományegyetembe. Ez az elnevezésbeli egyenetlenség többször is megjelenik a könyv szövegében. Érdekes módon viszont a szlovák rezümé mintha rendbe tenné ezt.

Csalódásomat az is okozta, hogy – filozófiatörténészi előítéletekkel közeledve a szöveghez – az intézményben oktatott jogi diszciplínák leírását, azok összefüggésekbe állítását is vártam. Hiszen például a jogfilozófiai tanárai között voltak olyanok – Albély, Adámi, Brezanóczy, Virozsil stb. –, akik jelentősen belefolytak a korabeli természetfilozófiai vitákba is. Az olvasás folyamán azonban rájöttem, hogy ezek a fenntartásaim az én elvárásaimat tükrözik, és nem alkalmazhatók a kötet elbírálásánál. Hiszen a szerző nem jogtörténeti disszertációt, hanem egy intézmény történetének a dokumentálását kínálja. Vagyis az a könyv, amit a kezemben tartok, intézménytörténetet nyújt. És mint ilyen megfelel a diszciplína követelményeinek. Sőt, valami olyasmivel szolgál, amihez nagyon szívesen nyúltam volna akkor, amikor a felső-magyarországi iskolai filozófia történetét kutattam: melyik felsőoktatási intézmény mikor, milyen körülmények között, hogyan alakult, milyen változásokon ment át, milyen volt a belső struktúrája, milyen tárgyakat és kik oktattak stb., stb. Ha tehát visszatérek a kezdő megjegyzéseimhez, akkor azt kell konstatálnom, hogy a bemutatott könyvben a pozsonyi akadémia „külső” története egy alapos pozitivista leírásban jelenítődik meg. Vagyis alapozható rá egy későbbi, „szinoptikus” feldolgozás, amelyből majd megtudhatjuk, milyen helyet foglalt el a pozsonyi jogi képzés a magyarországi (és ne felejtsük: a kiegyezésig a monarchiabeli) jogi oktatás keretein belül. Persze, az már egy művelődéstörténeti produktum lesz.

Addig pedig állapítsuk meg: kezünkben van egy alapos intézménytörténeti monográfia, amelynek a formai hibái elenyésznek a feldolgozott irattári és szekundér irodalom pontos idézetei mögött.

Mészáros András

Dóbék Ágnes (szerk.): Könyvek magántulajdonban (1770–1820)

Budapest, Reciti, 2020, 242 p. /Reciti konferenciakötetek, 6./

A könyv évszázadok óta fontos része az emberiség kultúrájának, s szerepe időről időre változik. Az újkor kezdetére datálható egy olyan fordulat, amelynek hozadéka lett a könyvhöz való hozzáállás átalakulása. Ekkortól figyelhető meg ugyanis az, hogy a könyv kezdett mindennapi használati tárggyá válni, ezzel részben párhuzamosan egyre több emberhez juthatott el, és a piaca is fokozatosan – bár viszonylagos lassúsággal – átalakult. A 2020 márciusában a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ tanácstermében megrendezett konferencián az 1770 és 1820 közötti fél évszázad magyarországi könyvkultúráját elemezték tudományos igénnyel az ott megjelent előadók. Amint az e kötet előszavában is olvasható, ennek a kutatásnak vannak ugyan előzményei, de kevés mélyfúrásra került sor eddig, s a vonatkozó források is jórészt feltáratlanok maradtak. Ezt a hiányt igyekezett csökkenteni a fentebb említett tudományos tanácskozás és a szóban forgó kötet is, amely az ankéton elhangzott 13 előadásból 11-et ad közre nyomtatott formában. A kiadvány híven tükrözi azt a sokszínűséget, amelyet ez a hatalmas kutatási téma jelent: az egyes tanulmányok rávilágítanak a könyv szerepének változatosságára, a könyvgyűjtemények összetételének tarkaságára, az egyes személyek olvasottságára, az eltérő társadalmi státuszú és műveltségű olvasóknak a könyvekhez való viszonyulására.

A négy fejezetre oszló kötet általánosabb jellegű közleményekkel indít, majd a további három szekció egy-egy csoport könyvkultúráját elemzi. Az első egység három tanulmánya a könyvek magyarországi forgalm(azás)ának kérdését járja körül a könyv címében jelzett időszakra vonatkozóan. Monok István a könyvterjesztés és az olvasási szokások változásait festi le, s rámutat arra, hogy az 1830-as évekre a szellemi áramlatok és a könyvek befogadása tekintetében Magyarország mintegy fél évszázados késésben volt a Nyugathoz képest, mint ahogyan a szervezett könyvkereskedelem is csak lassan alakult ki, ezért nagy volt a kéziratos könyvterjesztés és a könyvtárak jelentősége. Granasztói Olga az irodalmi kulturális piacok működését elemzi, s kiemeli a könyvkereskedők szerepét, míg Vasné Tóth Kornélia írása már a speciálisabb témák felé közelíti a kötetet, ugyanis a Széchényi Ferenc-féle gyűjteményben található ponyvairodalmat vizsgálja.

A második szekció a korabeli magyar köznemesség és az alsópapság könyves műveltségét mutatja be három esettanulmány segítségével. Horváth József a győri egyházmegye néhány falusi és mezővárosi katolikus plébánosának könyvtárát térképezi fel, segítségül hívva a levéltári forrásanyagot is. A szerző a tanulmányában bizonyítékokat hoz arra, hogy az elhunyt egyháziak hagyatékát gyakran a paptársaik szerezték meg, így a könyvek által közvetített ismeretanyag is öröklődhetett. Hegyi Ádám az alsó-baranyai és a békési református egyházmegyék lelkészi könyvtárait vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy a gyakran perifériának tekintett vidékeken is léteztek a fejlettebb régiókra jellemző művelődési rendszerek (például a közösségi olvasás). Simon Beáta a zalai köznemesek néhány magángyűjteményét mutatja be. Noha korábban már foglalkoztak a történészek ezzel a témával, a szerző számos új adatot tud felsorakoztatni a hagyatéki leltárak elemzésével. Írásának legfőbb megállapítása, hogy habár a kortársak sokszor lesújtó véleményt formáltak meg a köznemesség műveltségéről, ezek az állítások gyakran felülvizsgálatra szorulnak.

A kötet harmadik egysége két főúr gyűjteményét ismerteti. Szabó Ádám a Teleki család pesti könyvgyűjteményéről szól, amely nemzedékek során át gyarapodó tudóskönyvtárként indult, majd végül az Akadémiai Könyvtár alapjává vált. Zvara Edina tanulmányából Görög Demeter könyvtárát ismerhetjük meg, amely tanúságot tesz arról, hogy Görög behatóan érdeklődött kora magyar irodalma iránt, s számos jelentős szerző (például Batsányi János, Verseghy Ferenc, Révai Miklós) műveit gyűjtötte.

A negyedik fejezet az előző kettőtől eltérően nem egy-egy társadalmi réteg, hanem foglalkozási csoportok néhány reprezentánsának könyvkultúráját tárgyalja. Doncsecz Etelka közleménye Verseghy Ferenc gyűjteményét ismerteti, az arról készült két jegyzék segítségével. Violáné Bakonyi Ibolya a csurgói református gimnázium muzeális könyvtárát mutatja be, amely több egykori Somogy megyei nemesi könyvtárat is magába olvasztott az évszázadok során. Dóbék Ágnes egy tragikusan fiatalon elhunyt, kalandor szellemű pesti polgárifjú, Sauttersheim Ignác könyvgyűjteményéről közöl adatokat, amely a felvilágosodás számos jelentős művét magában foglalta.

A kötet szerzői mélyfúrás jellegű tanulmányai azt engedik sejtetni, hogy habár az itt közölt esettanulmányokból nem feltétlenül lehet általánosító megjegyzéseket levonni, a magyarországi rendiség utolsó évtizedének könyves műveltsége sokszínűbb és kiterjedtebb lehetett, mint azt vélnénk. A kialakulóban lévő közgyűjtemények mellett számos magánszemély is rendelkezett kisebb-nagyobb könyvtárral, ám a vonatkozó források jelentős része még feltáratlan, s az is sejthető, hogy sok esetben (például köz- és kisnemeseknél) nem feltétlenül születtek olyan iratok, amelyekben összeírták volna az illető könyves vagyonát, vagy ha születtek is, a családi levéltárakkal együtt lappanganak valahol, netalán elpusztultak. A magyarországi könyvkultúra kutatása több évtizedes múltra tekint ugyan vissza, valójában még mindig keveset tudunk erről a témáról. Amint azt e kiadvány is bizonyítja, még bőségesen akad kutatnivaló a különböző társadalmi rétegek, foglalkozási csoportok, egyháziak, iskolák stb. könyvtárai, könyves műveltsége terén. Módszertanilag is fontos ennek a kötetnek a közreadása, hiszen az egyes tanulmányok támpontokat nyújthatnak a lehetséges források összegyűjtéséhez és feldolgozásához, s talán abban is segíthet ez a munka, hogy szélesebb körben is ismertté váljanak az újabb tudományos eredmények. Remélhetőleg nem csak a szakemberek, hanem a „céhen kívüli” olvasók számára is sok érdekességgel szolgálhat a fentebb bemutatott tanulmánykötet, és talán a téma kutatóit is további vizsgálódásokra ösztönözheti.

Bodnár Krisztián

Szabó Ádám (szerk.): „Anyai nyelvünk pallérozása” Teleki József, az ismeretlen nyelvújító.

Budapest, MTA Könyvtár és Információs Központ, 2020, 462 p. /A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Közleményei, 42. (117.)/

Jóllehet Teleki József gróf saját korának jelentős személyisége volt, és sokrétű tevékenységet fejtett ki (politikusként, íróként, egyházfiként, a Magyar Tudós Társaság alapító tagjaként és első elnökeként egyaránt maradandót alkotott), az utókor mégis szinte teljesen elfelejtette őt. Munkásságának az egyik legkevésbé ismert része a magyar nyelv megújításában játszott szerepe, noha fiatalon két fontos – egyébként az alább bemutatandó kötetben közreadott – pályaművét nyomtatásban is meg tudta jelentetni. A Magyar Tudományos Akadémia a Teleki-életműnek a nagyközönséggel való megismertetése végett tudományos kutatásokat indított a 2010-es évek végén, s több kötet publikálásával igyekezett pótolni az addig felhalmozódott hiányokat.

E kiadványsorozat egyik darabja a szóban forgó munka is, amely a történészek, nyelvészek, irodalmárok számára egyaránt érdekes lehet. A kötethez Péntek János írt bevezetést, aki kiemeli azt a rendszerint kevés figyelemre méltatott tényt, hogy a nyelvújítási, nyelvápolási mozgalom több évtizedes (sőt, évszázados) folyamat volt. A köztudat ugyan leginkább Kazinczy Ferenc nevéhez és az 1810-es, 1820-as évekhez köti a nyelvújítást, ám Péntek felhívja a figyelmet arra, hogy Erdélyben már a 17–18. században is foglalkoztak a magyar nyelv ápolásának intézményesítési lehetőségeivel (példaként Pápai Páriz Ferenc vagy Bod Péter említhető). A Teleki család több tagja is tevékenyen kivette a részét a tudományos életből, hozzájuk köthető egyebek között a Magyar Tudós Társaság előzményeinek megteremtése, alapjainak lerakása, programjának kidolgozása (Teleki József édesapja például maga is írt nyelvészeti pályamunkát, s a Társaság előkészítő bizottságának elnöke is volt).

Teleki József egy olyan korszakban született 1790-ben, amelyben egyre szorosabban összekapcsolódtak a politikai és a nyelvi törekvések, és amelyben lassan körvonalazódni kezdett egy új nemzetfelfogás. Ezzel együtt a magyar közéletben mind erősebbé vált a nyelv-, valamint a nemzethaláltól való félelem, ami egyebek között a nyelvápolás iránti igényt is erősítette. Teleki esetében tehát egyszerre volt jelen a korszellem hatása és a családi indíttatás, s Péntek János éppen azért tekinti jelentős személyiségnek a grófot, mert felismerte a kínálkozó lehetőségeket, és az elméleti tevékenység mellett nagyon fontos gyakorlati munkát is végzett. 1819–20 folyamán Teleki szinte a teljes ismeretlenségből tűnt fel a Marczibányi Intézet által kiírt kérdésekre válaszként megfogalmazott értekezéseivel, s ez az ismeretlenség azt is jelentette, hogy a fiatal gróf mindenkitől függetlenül, elfogulatlanul léphetett fel a nyelvújítás kérdésében.

Péntek János értékítélete szerint Teleki József a saját korának szellemiségével együtt élő, nyitott szemléletű fiatalember volt, olyan személy, aki ismerte a nyugati nyelvművelés fontosabb eredményeit, s azokat a saját munkáiba is beépítette. A bevezető tanulmány tehát a nyelvújítás lelkes, de kiegyensúlyozott, a szélsőségektől tartózkodó híveként mutatja be a grófot, az általa készített pályamunkákat pedig a nyelvújítási csatározások „legérettebb, legkiegyensúlyozottabb” (11. p.) műveiként értékeli. Teleki A magyar nyelvnek tökéletesítése új szavak és új szólásmódok által című írásában a nyelvújítás eredményeit és elméleti kereteit összegezte, míg az Egy tökélletes magyar szótár elrendeltetése, készítése módja című munkája lényegében véve az akadémiai szótári munkálatok előzménye lett. És bár Teleki József írott és gyakorlati életműve a kortársai számára még ismert volt, az utókor szinte teljesen elfeledte őt, s kiváltképpen igaz ez a nyelvműveléssel foglalkozó értekezéseire. Éppen ezért tarthatjuk fontosnak és hiánypótlónak e kötetet, hiszen két, nehezen hozzáférhető és „elfeledett” írásművet ad ismét közre. Így e kiadvány segítségével teljesebbé válhat a nyelvújításról eddig kialakult kép.

Bodnár Krisztián

Tóth László: Hagyomány és identitás. Tanulmányok és esszék a (cseh)szlovákiai magyar irodalomhoz 2006–2021

Budapest, Magyar Napló – Fokusz Egyesület, 2022, 584 p. /Rádiusz Könyvek, 16./

Eleve reménytelennek tűnik röviden ismertetni Tóth László idén megjelent, válogatott irodalmi-kulturális írásait tartalmazó kötetét (tizenöt év termését). Nemcsak terjedelme miatt (584 oldal), azt már esetében megszoktuk, hogy lexikonszerű vastag műveket ír, hanem és főként azért a sok-sok új észrevételért, adalékért és összefüggésért, melyeket beépített, melyekre ráépítette ezt az opusát. S persze, noha annak rendje s módja szerint hátul fel van tüntetve a szövegek eredeti megjelenési helye, szerzőnk azért ebben sem tagadja meg magát: többnyire frissített, igazított, pontosított, toldott a korábbi szövegeken. A Tóth László-féle értekező próza (s ennek minden rövidebb változata: a futam, a karcolat, a vázlat stb.) egyik ismérve, hogy bonyolult mondatláncokból áll, de ez az összetettség persze nem öncélú, hanem a kiegyensúlyozottságot szolgálja. A sok-sok közbevetés, beékelés, zárójel (és az írások precízen kiszabott címe) a mérlegelő, cizelláló író kézjegye: alig van olyan megállapítása, melyet ő maga ne súlyozna, árnyalna, gyakran nem is magát a megállapítást, hanem a hozzá való viszonyt relativizálja. Még a legapróbb helyeken is; azt írja: „értem”, s rögtön utána zárójelbe teszi: „érteni vélem”. Értjük ezt, mi, az olvasói, és elégedetten nyugtázzuk. Még a finomításokhoz: ebben a gyűjteményben tengernyi személynév (döntően írók, műfordítók, irodalomszervezők és irodalomtörténészek), intézmény neve, folyóiratcím és kötetcím sorakozik, de sok helyen bölcsen elhallgatja az illető – mondjuk így: a kevésbé korszerűen gondolkodó, kevésbé tehetséges – személy nevét (akik figyelemmel követik a szlovákiai magyar irodalmat és történéseit, azok úgyis tudják, kiről van szó, a többieknek meg nem a konkrét felelős az érdekes, hanem a jelenség). Egy kivételt találtam: Moyzes Ilona esetét (nem hiszem, hogy a rendszerváltás után születettek hallották volna a nevét), amikor is kategorikusan dilettánsnak nevezi, sőt mintha még haragudnék is rá, mondván, hogy ezt a nevet csak egyetlenegyszer hajlandó leírni – de indokoltnak tűnik az eljárása, mert Grendel Lajos egyik korai (MI novelláskötetéről szóló, lesújtó) kritikáját interpretálja. S ezzel is új ablakot nyit a Grendel-kutatás előtt: mert ugyan ki is emlékeznék jeles szerzőnk korai irodalomkritikáira?

Tóth László fáradhatatlan kutató és ebből kifolyólag felfedező, akárcsak nagy elődje, Turczel Lajos (bár az övénél is szerteágazóbb és kiterjedtebb az életműve, hiszen művelődéstörténész is – most a költői és műfordítói tevékenységét ne említsük, de e kötetben természetesen ezeket a területeit is mozgósítja) és gyakori szerző- meg pályatársa, Filep Tamás Gusztáv (a kötet neki, FTG-nak van ajánlva).

A mű első írása precíz címében hordozza témáját: Együtt és külön. Adatok és adalékok a szlovák költészet magyar fordításához. Történeti vázlat. Ebben szerzőnk a 16. sz. végétől tekinti át nemcsak a szlovák költészet magyar fordításait, hanem magyar rokon vonásait is, a kétnyelvűségtől a kettős irodalmiságig; a fő hangsúly az 1918–1919 utáni szlovák irodalom magyar fordítására esik, a fő korszakok mentén: a két háború közti időszakot vizsgálva, majd az 1948 és 1989 közé esőt, folytatva a rendszerváltás utáni időszak fordításaival, három többszerzős antológiával: A kétfejű macska, Gyalogösvények a magasba és Szlováknak lenni csodás… (az első kettő TL fordításait tartalmazza, a harmadikat Németh Zoltán és csapata: Beke Zsolt, Csehy Zoltán, Mizser Attila és Polgár Anikó jegyzi), s itt szerzőnk rögtön megemlíti a lírafordításban az eltelt időben szintén jeleskedő Pénzes Tímeát és Merva Attilát; megjegyzem, jelenleg Merva Attila műfordítói pályája ível egyre magasabbra. Külön hangsúlyozódik Tőzsér Árpád, Ozsvald Árpád, Monoszlóy Dezső és Gál Sándor szerepe a szlovák líra átültetésében. Amúgy gondban van Tóth László: folyton önmagát kell kerülgetnie, de mi egyebet tehetne, a legproduktívabb fordítója a szlovák költészetnek. A szlovák költészet jelenkori fordítói gyakorlatáról, mennyiségi és minőségi mutatóiról a dolgozat végén kevesebb szó esik, de ez már nyilván a történeti vázlatból való kitekintés volna.

A Kisebbség, többség, Közép-Európa (Adalékok és futamok az értékek egymásmellettiségéhez) c. írás a következő alapállásból indít: „az értékek és olvasatok rendre egymás mellett foglalnak helyet, és nem egymás fölött”. A rendszerváltásig egyeduralkodó Irodalmi Szemle szerepéről pedig kimondja: „azon túl, hogy vállaltan a csehszlovákiai magyar irodalom(rész) lapja volt, egyszerre adott rálátást a teljes magyar, illetve a cseh, a szlovák és lehetőségei szerint a közép-európai (az orosz, az osztrák, a lengyel, a német, a szerb és a román), valamint a kortárs világirodalom legfontosabb történéseire, szerzőire és műveire”, a mai szlovákiai magyar lapkultúrára vonatkozóan pedig tényként állítja, „hogy a Szlovákiában kiadott magyar irodalmi folyóiratok (Irodalmi Szemle, Kalligram, Opus, Szőrös Kő) még mindig a legnyitottabb szerkesztésűek közé tartoznak, akár a Magyarországon, akár a Romániában vagy Szerbiában készülőket veszem összehasonlításul”. (2013-as írás, akkor még megjelent a Szőrös Kő.) Tóth László itt a saját szerkesztői és olvasói tapasztalatain kívül főként Grendelre és Tőzsérre hivatkozik.

A kíváncsi gazda. Szent-Ivány József, az irodalom- és közösségszervező c. nagyszabású munka a kétszerzős Szent-Ivány-monográfia[1] fele: Simon Attila történész a politikus és közéleti személy életrajzát vázolta fel benne, Tóth László az irodalom- és közösségszervező Szent-Iványt. Azon túl, hogy a kötet úttörő jellegű munka, hiszen alig van a két háború közti időszakból olyan szlovákiai magyar politikai-közéleti személyiség, akinek feldolgozták volna a pályáját (Esterházy János a legismertebb kivétel), a fellelhető iratok és a szakirodalom alapján teljes szélességében és mélységében feltárja az egykori nemzetgyűlési képviselő, Szlovákia egyik legbefolyásosabb politikusa életét. Tóth László Szent-Iványit mint céltudatos irodalom- és művelődésszervezőt, lap- és könyvkiadót, irodalmifórum-teremtőt, sportszervezőt s írót mutatja be, szakmailag kiváló fokon. A legnagyobb s legjobb akkori magyar napilap, a Prágai Magyar Hírlap (PMH) alapítója, a Szentiváni Kúria nevű irodalmi összejövetelek létrehozója örvén-kapcsán Tóth László nemcsak a PMH történetéhez szolgáltat nagyon fontos tényeket, hanem a két háború közti irodalom, irodalmi élet, a lap- és könyvkiadás stb. jobb megértéséhez is.

A Pozsonyban magyarnak, polgári családból. Közelítés Peéry Rezső élet- és pályakezdéséhez – gyermek- és kamaszévek c. fejezet eredetileg folyóiratunkban, a Fórum Társadalomtudományi Szemlében jelent meg (akárcsak a szerző több színháztörténeti dolgozata), bő tizenkét évvel ezelőtt, s Peéry életútjának kezdetét vizsgálja, tizennyolc éves koráig. Tóth László (Filep Tamás Gusztávval együtt) nagyon sokat tett azért, hogy ma Peéry neve ismerősen cseng s személye ismerősnek hat a magyar kultúra közegében. E helyt is sok-sok forrásra támaszkodik: verseire, (Pillanatnyi elmezavar naplója c.) naplójára, leveleire, későbbi írásaira, kortársak visszaemlékezéseire, s családi hátterével együtt feltárja lelki-érzelmi hányattatásait: „Peéry érzékeny, tágra nyitott szemű, öntudatos kisgyerek, illetve (kis)kamasz, azaz Én(ke)”, aki „Kosztolányi Omelette à Woburn című kis opusát tartja a legjobb magyar novellának”. A korabeli Pozsonyról is kiváló képet nyújt.

A Hontalanul. Adalékok és szempontok a „hontalanság éveinek” csehszlovákiai magyar önvédelmi küzdelmeihez és írásbeliségéhez 1945–1948/1949 c. dolgozat igazi nagy terepe a szerzőnek: ennek a szomorú és tragikus, a jogfosztott csehszlovákiai magyarságot hontalansággal sújtó három-négy éve írásbeliségét ő kutatta s tárta fel (mások, így Molnár Imre és Zalabai Zsigmond mellett), melynek középpontjában – a szórványos és alkalmi, bizonyos keretek közt szépirodalminak tekinthető szövegeken kívül – a három fő memorandum, Fábryé, Peéryé és Szalatnaié áll. „A három nagyszabású, példaértékű vállalkozás közül – melyek egyúttal a (csehszlovákiai) magyar esszéírás legjobb lehetőségeit is jelzik – végül csak Peéryé látott napvilágot a maga idejében nyomtatásban; Fábryé, mint tudvalevő, kéziratban terjedt 1968-as megjelenéseiig, míg Szalatnaié befejezetlenül és egészen 1990-ig kéziratban maradt.” Szól az illegális érdekvédelmi szervezetekről, csoportokról is. (A CSMADNÉSZ történetét a Tóth László-tanulmány megjelenése után három évvel Bukovszky László dolgozta fel.[2])

Az őrhely megszólalt. Adalékok és felvetések Fábry Zoltánhoz 1945–1948 – ez a címe a következő fejezetnek, melyben a szerző a Fábry-értékelések és életmű-értelmezések máig tartó, igen szerteágazó vélekedések és megítélések hátterében vázolja Fábry szerepét a csehszlovákiai magyarok hontalansága (deportálások, lakosságcsere, reszlovakizáció) idején, de az egész (a második világháború utáni) életművet megmozgatva, a rendszerváltás utáni Fábry-revízióra is kitérve. Jellemző adalék: az 1948 decemberében indult Új Szó Fábry Üzenet című írásával indult, mely „megcenzúrázott formában látott csak napvilágot”. (A „Fábry-hagyaték megőrzésében, feltárásában és közreadásában a mai napig fellelhető hiányosságokról, mulasztásokról” szólva Tóth Lászlónak sajnos megint csak igaza van, jóllehet vannak pozitív fejlemények, például egy éve a Fórum Intézet teljes egészében feldolgozta és kutathatóvá tette Fábry Zoltán hagyatékát – 95 levéltári doboz. [Ő persze ezt is tudja, s ebben az írásában is használja forrásként a Fábry-hagyatékot.])[3] A tanulmány középpontjában az 1946 tavaszán íródott Fábry-memorandum, A vádlott megszólal áll, keletkezéstörténetével s utóéletével (az Üresjárat 1945–1948 c. naplóval együtt). Szerzőnk részletesen ismerteti a memorandum minden kiadását, szlovák fordítását, s Fábry 1945 és 1948 közötti időszakát „az életút és az életmű súlypontilag talán legfontosabb szakaszá”-nak tartja.

A Magyar magatartás és irodalom Csehszlovákiában. Szalatnai Rezső és a csehszlovákiai magyar irodalom 1948 után c. tanulmány egy kiforrott, rövid és nagyon jó 2018-as összefoglaló: minden, amit Szalatnairól tudni illik; „haláláig lényegében megmaradt (cseh)szlovákiai magyar írónak” – írja szerzőnk, aki szerint Szalatnai „életműve sem mentes bizonyos szembetűnő ellentmondásoktól”. (Kié nem?, kérdezhetnénk, de ezt könyve elején maga Tóth László is felteszi.)

Bábel tornyában liftboy. Újabb sorok a „problematikus” Forbáth Imréhez – így a következő fejezet címe, ez valójában Forbáth újrafelfedezése az olvasók számára, egy Tóth László által készült terjedelmes Forbáth-válogatás[4] előszava, maga a válogatás Forbáth verseit, aforizmáit, esszéit, tanulmányait, leveleit közli. Szerzőnk egyik megállapítása a költő habitusáról: „igazából soha nem tartozott – nem tudott tartozni – sehova.” Forbáth, aki avantgárd verseivel a Ma, az Akasztott Ember és az Ék hasábjain indult, majd Kassákéktól elfordulva a prágai avantgárddal (és baloldallal) veszi fel a kapcsolatot s 1931-ben a Fábry-féle Az Út munkatársául szegődik, élete végéig elkötelezi magát a kommunizmus mellett. A második világháború után Teplicén lett fürdőorvos, s néhány cseh nyelvű írásától és fordításától eltekintve nem publikált (verset legalábbis nem írt). Az 1950-es évek második felében vette fel ismét a kapcsolatot az akkori csehszlovákiai magyar írókkal, így Fábryval is; Fábry előszavával jelentek meg válogatott versei 1958-ban, ennek kiadták cseh, majd szlovák változatát is.

„…annyi forró láz gyümölcse.” Fábry Zoltán és Forbáth Imre levelezése 1956–1967 címmel az előzőre szépen kötődő dolgozatában Tóth László a két kor- és részint sorstárs kapcsolatát tárja fel fennmaradt levelezésük alapján (Fábry egy évvel volt idősebb Forbáthnál, s három évvel élte őt túl), rámutatva rokon szellemiségükre: mindkettejükre nagy hatással volt az avantgárd és a baloldal eszmeisége, de arra is, hogy míg Fábry eleven kapcsolatban maradt a magyar nyelvvel, a teplicei remete Forbáth kényszerűségből eltávolodott tőle. A tanulmány a kölcsönös levelezésből Forbáth 88 és Fábry 74 levelét veszi alapul, s feltárja Forbáthnak a csehszlovákiai magyar irodalomba való, az ötvenes évektől számított visszatérése körülményeit, eseményeit, közléseit; szerzőnk figyelme a feltehetően elmaradt vagy elveszett levelekre is kiterjed. A levelekben mindkét részről sok a panasz, a testi-lelki nyűg és bosszúság (mindenütt bürokrácia, cenzúra stb.; „Így járnak az utolsó mohikánok” – írja Forbáthnak Fábry) – s közben kapunk egy komplett társasalom- és korrajzot.

Gúzsba kötve. Fel- és megjegyzések az 1968 utáni posztsztálinista konszolidáció éveihez a csehszlovákiai magyar irodalomban 1969–1989 – ez a címe annak a fejezetnek, melyet történetileg az ország ’68-as megszállása, irodalmilag az Egyszemű éjszaka (1970) költői és a Fekete szél (1972) prózaantológia fémjelez Csehszlovákiában. Szenvedő alanyai elsőként a Tóth László által is felsorolt félreállított írók: Dobos László, Gyurcsó István, Tóth Elemér, Turczel Lajos, Tőzsér Árpád, Cselényi László. Másodikként pedig épp az említett antológiák prominens szerzői, köztük a Magyarországra kényszerített Varga Imre és Tóth László. De a sor folytatható – Koncsol Lászlóval az élen (Mács József, Zalabai Zsigmond… – elég hosszú a névsor). A husáki konszolidáció ideje ez, az ún „normalizációé”, mely a gyakorlatban éppenséggel a normális ellentéte volt. Tóth László felvázolja az éppen pezsgésnek indult és felszálló ágában levő irodalmi életet és irodalmat, hogy aztán rátérjen a kötöttségek, szabályozások és tiltások mibenlétére. Aki nem élte át, nem szenvedte meg, nehezen értené meg annak a kornak a szellemiségét. „1978-ban például a pozsonyi Irodalmi Szemle évi tíz száma közül hetet jelentettek föl már-már találomra kipécézett anyagai miatt, melynek főszerkesztője szinte ingajáratban közlekedett a szerkesztőség és a pártközpont között.” Tóth László kelet-közép-európai kontextusba helyezve taglalja e korszakot, s mintegy mellesleg felmutatja legjelentősebb opusait (nem csak a szépirodalmiakat).

Az ismeretlen Grendel Lajos. Szempontok és adalékok életéhez és pályájához – a címe a kötet legdinamikusabb, legelevenebb fejezetének, de ezt nem az mondatja velem, hogy ismertem-ismertük Grendel Lajost, hanem Tóth László írásának lendülete, elevensége, élményszerűsége. Noha természetesen ebben is mindent adatol. Kezdve Grendel első (1966-ban megjelent) vitacikkével, az utolsó regényéig bezárólag végigköveti a novellista és regényíró és irodalomtörténész pályafutását – ahogy az írás alcíme jegyzi: Naplóm s napjaim szerint. Szirák Pétert és Elek Tibort, Grendel két monográfusát gyakran idézi, de a magyar irodalom szinte teljes palettája felvonul e dolgozatban, Grendel révén, Szebek Miklós kritikája kapcsán még Ottlik is. (Nagy a valószínűsége ugyanis annak, hogy az Éleslövészetről kritikát író [Ottlik-novella-hős] Szebek Miklós maga Ottlik Géza.) Terjedelmesen elemzi Grendelnek a szlovák irodalomba való beágyazottságát. S közli fordításában az eddig csak szlovákul megjelent Grendel-írást, mely arra az alkalomra született, ha megkapná a Nobel-díjat – fergeteges szöveg, nem lehet megállni hangos nevetés nélkül. Az ismeretlen Grendel Lajos: valóban, ahogy eddig kevésbé ismertük.

Hagyományfolytonosság – hagyománytörés – identitás. Kérdések és töprengések a szlovákiai magyar irodalomhoz (akár van, akár nincs) – ez a tanulmány az időnként fő kérdéssé előlépők egyikét taglalja: a szlovákiai magyar irodalom fogalmát, bár ezt Németh Zoltán időközben (tizenöt évvel ezelőtt) nagyon precízen dokumentálta és összefoglalta A bevégezhetetlen feladat – Bevezetés a „szlovákiai magyar” irodalom olvasásába (tanulmányok, Dunaszerdahely, Nap Kiadó, 2005) c. kötetében, utóbb pedig Szalay Zoltán szépirodalmilag is teljesen szétírta és kiürítette a Faustus kisöccse c. (nem véletlenül „felőrlődési”-nek jegyzett) regényében (Pozsony/Dunaszerdahely, Kalligram, 2019). Mindemellett Tóth László történeti-eszmetörténeti-irodalmi érvelésű, száz évre visszatekintő dolgozata precízen felsorakoztatja a „szlovákiai magyar irodalom” címkéjű fogalmat meghatározó tényezőket. S eközben (miközben szépen rátér napjainkra), mintegy mellesleg nagyon lényeges problémákra hívja fel a figyelmet, pl.: „S még ha el is jut(na) az olvasóhoz egy-egy könyv megjelenésének a híre, megvásárolni már sem a lakóhelyén, sem másutt nem tudja, de – talán az egyedüli fővárosi Írók Boltja kivételével – Magyarországon sem, és többnyire hiába keresi azt az általa elérhető könyvtárakban is. De ugyanez a helyzet a még megmaradt szlovákiai magyar irodalmi lapok (Irodalmi Szemle, Opus, illetve a Kalligram) beszerezhetőségét illetően is. További gond, dolgozatom eredeti terepénél maradva, ha valamely szlovákiai magyar írónak Magyarországon jelenik meg könyve, szinte a legcsekélyebb esélye sincs, hogy az eljusson a szlovákiai (felvidéki) magyar olvasóhoz, aki értesülni is csak esetlegesen értesülhet róla, így a magyarországi könyvesboltokban is nehéz utánajárnia.” Kitér a támogatások és a média szerepére is, valamint arra, hogy sok szerzőnek eleve Magyarországon jelenik meg kötete, s arra a következtetésre jut, hogy mára „kizárólag földrajzi értelemben használódik a »szlovákiai« jelző”.

A kötetet utolsó dolgozata (Utószó helyett. Száz év a „világfelfordulás” után. Trianon a szlovákiai magyar irodalomban?) a Csehszlovákiába és kisebbségbe került magyar értelmiségiek-írók dilemmáit veszi sorra, megállapítva pl.: „a szlovákiai magyar irodalom egyik, azóta is meghatározó vonása: írói szélreszorítottság-érzéséből is fakadó szorongása, hogy az sokszínű, differenciált és tágabb összefüggésekben is mérhető irodalom legyen, mely ezáltal az egy magyar irodalomnak is részét képezi”. (Kiemelések az eredetiben.)

A kötetet Csapody Miklós értő és terjedelmes utószava zárja, mely részletes Tóth László-élet és -pályarajzként is olvasható, nemkülönben a kötetben szereplő témák pontos összefoglalása és értékelése. Két apró félregépelés a végén: Hungaricum könyvmagazin, 540. p. (helyesen Bibliotheca Hungarica), Fórum Társadalomtudományi Folyóirat, 556. p. (helyesen Fórum Társadalomtudományi Szemle).

Tóth László alapos munkát végzett, s ha korábban láttuk-olvastuk is valamely itt szereplő írását, vagy akár mindet, jó egy kötetben látni őket, mert mindegyik más viszonyítási alapként is szolgálhat a többihez. A szerző szerény ember (van mire szerénynek lennie), még a biztos(nak vélhető) tényekhez is hozzáfűzi: „tudtommal”, „ismereteim szerint”. Az elején megjegyeztem, hogy tizenöt év termése. Persze, csak válogatás, csak egyetlen vezérfonalra felhúzott témakörnyi válogatás a tizenöt év terméséből. Jó, hogy a mű Magyarországon jelent meg: bárki ottani érdeklődő olvasó dióhéjban megkapja azt, amit a (cseh)szlovákiai magyar irodalomról tudni kell és érdemes.

Csanda Gábor

Imprint 2022/5

FÓRUM TÁRSADALOMTUDOMÁNYI SZEMLE
FORUM SOCIAL SCIENCES REVIEW
ANNUAL SCIENTIFIC JOURNAL IN ENGLISH LANGUAGE

Volume XXIV(2022)

Head of the Editorial Board: LÁSZLÓ ÖLLÖS

Studies

NOVOTNÝ, LUKÁŠ: “Unless all indications to now are lying, Czechoslovak domestic policy  is on the path towards a gradual transformation of the nation state into a state of nations.” German Activism in the 1920s in the Reports of the Austrian Minister to Prague, Ferdinand Marek

CSERNICSKÓ, ISTVÁN – FEDINEC, CSILLA: The competition of languages in the Lingusitic landscape of Transcarpathia in Czechoslovak Republic (1919-1939): a partial analysis

GYURGYÍK, LÁSZLÓ: Quo vadis? The number of Hungarians in Slovakia based on nationality and mother tongue data of the 2021 census

MESTER, BÉLA: The Usage of the Common Sense in the Public Philosophy of European Modernity

Central European Forum

AKYÜZ, AHMET KAAN: Robert College During the Years of Conflict 1908-1918

BRHLÍKOVÁ, RADOSLAVA: Citizens or non-citizens – discrimination against the Russian minority in the Baltics

KOVÁCS, GÁBOR: New Wine in old bottle? Classical notions of political philosophy in a changed political reality

Book reviews

Kontra, Miklós – Borbély, Anna (eds.): Tanulmányok a budapesti beszédről  a Budapesti Szociolingvisztikai Interjú alapján [Papers on Budapest Speech based on “The Budapest Sociolinguistic Interview”] Reviewed by Veronika Jakab Dančo

Kollai, István: Szlovákia királyt választ [Slovakia Elects a Monarch] Reviewed by László Öllös

Simon, Attila: Az átmenet bizonytalansága. Az 1918/1919-es impériumváltás Pozsonytól Kassáig [The Uncertainty of Transition:  The “Change of Sovereignties” in 1918 and 1919, from Pozsony [Bratislava] to Kassa [Košice]] Reviewed by Gergely Bödők

Holec, Roman: Trianon – triumf a katastrofa [Trianon – Triumph and Tragedy] Reviewed by Attila Simon

Liszka, József (ed.): Monumentumok. Szakrális (és „szakrális”) kisemlékek a Kárpát-medencében [Monuments. Sacred (and “sacred”) small relics in the Carpathian Basin] Reviewed by Zoltán Magyar

“Unless all indications to now are lying, Czechoslovak domestic policy is on the path towards a gradual transformation of the nation state into a state of nations.” – German Activism in the 1920s in the Reports of the Austrian Minister to Prague Ferdinand Marek

Introduction

With the end of the First World War in the autumn of 1918, the old European order collapsed. The start of this new era in Europe’s history also radically transformed the political map in Central Europe. The Austro-Hungarian Empire collapsed, and the so-called successor states were established on its foundations. On 28 October 1918, the Cze choslovak National Committee’s Proclamation of the Independence of the Cze choslovak State was issued, formally declaring the establishment of a new state entity, and the choice of a republic as its form of government was declared later, specifically on 14 November 1918. The new state inherited a complex legacy from its predecessor, the Habsburg Monarchy, with its state-forming Czechoslovak nation comprising only around two-thirds of the population, with the rest comprised of ethnic minorities—Germans, Hungarians, Poles, etc. Naturally, these groups did not want to live in the Czechoslovak Republic, rejecting its existence and arousing a negative response from representatives of the new governing majority. Following a strong initial rejection of any kind of co-operation, seen in the absence of minorities in the Revolutionary National Assembly, the first regular parliamentary election took place in April 1920, confirming not just the cooperation of Czechoslovak parties in government, but also the negative position that representatives of the minorities took regarding Czechoslovakia (Tóth – Novotný – Stehlík 2012: 37-39; Rašková, E. 2016: 27-36).

Although Bohemian, Moravian, and Silesian Germans considered themselves to be a part of the German nation, they were unsure about whether to join Austria or Germany. Once attempts at creating four separatist provinces collapsed at the end of 1918 and following signature of the peace treaties of Versailles and Saint-Germain (in June and September 1919 respectively), representatives of the German minority in Czechoslovakia realized that the international political situation prevented them from joining either Austria or Germany, and so they had to come to terms with the fact that they were to remain part of the Czechoslovak state. Furthermore, German political representatives had decided to avoid complicating relations with Czechoslovakia as much as possible, and Berlin’s policy was limited to supporting non-political acts during the 1920s.[2]

The Austrian Republic found itself in a different situation. As soon as it was established, the country was dependent on imports of coal, sugar, and other commodities from Czechoslovakia, and like it or not, its representatives had to accept a position of junior partner. The signing of the Treaty of Lány in 1921 and the provision of an international loan designed to help overcome the Austrian financial crisis in return for a commitment to reject any future Anschluss with Germany a year later steered Austria into calmer waters in terms of domestic political developments, while also affirming Vienna’s weaker position compared to Prague. (See more on this Konrád 2012 and The objective of this study is to analyze Austrian Minister to Prague Ferdinand Marek’s perception of German activism in the period from the election of November 1925 until two German ministers joined the Czechoslovak Government in October 1926. From his position as a diplomat, the Austrian Minister was only a passive commentator on political events in Czechoslovakia; on the other hand, it should be noted that he had a very good knowledge of the Czechoslovak domestic political scene.

Czechoslovak–Austrian relations were not particularly warm after the end of the First World War, and they did not improve until some time had passed after the signing of the peace treaty in Saint-Germain-en-Laye. In 1918, Ferdinand Marek became Austria’s diplomatic representative to the Czechoslovak Republic, initially as head of the Austrian Mission, with the official submission of credentials and his change in diplomatic rank to minister occurring on 11 April 1922 at the Castle Lány.[3] Because of his presence in Prague for many years, Marek became a real expert on the Czechoslovak political situation, and he also established warm relations, for example, with President Tomáš Garrigue Masaryk (from now on abbreviated as TGM).

A turning point in terms of German political activism was the parliamentary election that took place on 15 November 1925, which transformed the balance of power in Czechoslovak politics. The strongest members of the German party spectrum comprised supporters of the activist concept of cooperation (see more on this in Kracik 1999) represented by the Farmers’ League (Bund der Landwirte; further abbreviated as BdL) and the German Christian Social People’s Party (Deutsche Christlichsoziale Volkspartei; further on abbreviated as DCV). The Farmers’ League achieved its best ever result, winning 571,198 votes, giving it 24 seats,[4] while the Christian Social People’s Party received 314,440 votes and 13 seats. Both of these parties owed their good results to the diminishing popularity of German negativism, which had become politically much weaker by the mid-1920s. The German Social Democrats had to settle for 411,040 votes and 17 seats. (Tóth – Novotný – Stehlík 2016: 662-663) Based on the election results, the so-called all-nation coalition of Prime Minister Antonín Švehla was set up, or rather continued to rule, on 9 December 1925. This was comprised of Czechoslovak political parties, but it was unable to last even to the following spring, and due to the premature departure of the Social Democrats and the National Socialists, it was replaced on 18 March 1926 by Jan Černý’s bureaucratic government. During the rule of this government of officials, a new coalition of civic parties was formed. For the first time since the end of the war, there was an opportunity to form a government without socialist parties in it based on the cooperation of parties not on the political left and including representatives of the German and Hungarian minorities. Cabinets up until this point had only ever been made up of Czechoslovak parties, whose programmes naturally differed and who were not natural coalition parties.[5]

The Austrian Legation and Ferdinand Marek naturally followed the Czechoslovak election of autumn 1925 closely. According to the minister, its outcome did not represent the anticipated resolution to the domestic political situation, rather marking a weakening of the governing coalition’s position. In the opening paragraph of his report to Foreign Minister Heinrich Mataja, Marek wrote that even four days after the election, not all ballots had been counted, and so he could not provide information on the exact number of seats for the different parties. However, he added that according to the unofficial results it was evident that “the rule of the ‘Five’[6] could not continue in its previous form because the five coalition parties were now in a minority in the Chamber of Deputies.”[7] He nevertheless rejected the idea of a bureaucratic government and expected that the current arrangement of parties would continue, not anticipating that German politicians would join the government benches. On the other hand, he acknow ledged that supporters of a moderate approach towards the Castle[8] and government would now have the most say. “The efforts of President Masaryk and Dr Beneš to bring about a situation in which it would finally be possible to invite the Germans into the government and form a cabinet with broader political support could now be successful, especially considering that the greatest opponents to the idea, Dr Kramář and the National Democrats, are weaker in the new parliament, having lost five seats. Dr Beneš is going to have to deal with increasing hostility from the National Democrats,” concluded Marek in his assessment of Czechoslovakia’s November election.9

The Austrian Minister had correctly surmised future developments when he sug[9]gested the possibility of government cooperation with German political parties, naturally activist parties, and more specifically civic parties. The election results indicated that there was an opportunity to create a new government formation (in terms of its ethnic composition) compared to that which had governed the country since the first parliamentary election in 1920.

At the end of November 1925, Marek informed Vienna of the final election results, confirming his previous estimates—a decrease in votes for the Social Democrats (both Czechoslovak and German), consolidation for the Communists, and decline for the National Democrats. He again noted the failure of the parties of the government coalition;[10] the election had resulted in the loss of their parliamentary majority, and Antonín Švehla would have to find a way to restore a majority. The Austrian Minister also wrote that it was mainly Edvard Beneš who was blamed for the collapse in votes for the government parties, having allegedly pursued the “policy of the streets,” and whose reckless approach towards the Vatican had led to an increase in votes for Catholic parties. Marek added that the foreign minister allegedly had to promise Antonín Švehla that he would stop interfering in the internal affairs of political parties and would focus on his own department. The minister noted that the government would have to rely on a small parliamentary majority and then focused on potential ministerial appointments.[11] In his assessment of the result for the German parties, Marek correctly noted the increase in votes for BdL, but in his assessment of German activism and possible government cooperation, he expressed some scepticism. He particularly criticised the inability of the German parties to agree on joint actions and approaches in parliament, something he considered extremely important for future developments.[12]

Ferdinand Marek’s first post-election comments did not suggest the possibility of German activist parties participating in government: the minister does not even mention the option in the above-described report. On the other hand, it was too early for any major steps from the German political parties. While theoretically the election results allowed for the formation of a center-right coalition, on the other hand there were several still unresolved problems (e.g., the Language Act implementing regulation)(see more on this Kučera 1999) that would make German participation in government more difficult. Marek instead focused in detail on conflicts within Czechoslovak domestic politics and claimed that it would be very difficult to set up a viable government based on the current coalition. He even indicated that a bureaucratic government could be set up, anticipating that the new political government would not last for long. The Austrian minister did not seriously suggest the possibility of German ministers joining the government until early January 1926, although even then he only wrote vaguely of talks without mentioning any specific names or political parties. He added, however, that the Czech–Slovak settlement would need to be resolved first.[13]

On 17 March 1926, TGM [i.e. President Tomáš Garrigue Masaryk] received Ferdinand Marek. According to the minister, TGM was not in an optimistic frame of mind, which is understandable considering domestic political problems. In his report to Vienna, the Austrian diplomat also stated that the fundamental problems that the current coalition was unable to deal with were agricultural tariffs and congrua. There were also several less important issues, but he said that these could be resolved by the current bureaucratic government. He then unequivocally confirmed the general opinion that the Social Democrats “do not want to vote for either agricultural tariffs or congrua. They can afford the luxury of not being in government and voting against government proposals […].”[14] An important part of the minister’s report dealt with TGM’s regret that he could not count on the participation of the German parties in government. “The President is unhappy that the Germans in Czechoslovakia are lacking a true leader and they do not have anybody who would dare to tell the truth to the voters […],” added Marek,15 further stating that some German deputies had confidentially expressed their support for participation in the government and for managing state affairs, but that none of them had dared to say this out loud.16

Two months after Marek first seriously outlined in January 1926 the possibility of German ministers joining the government, he informed Austrian Chancellor Rudolf Ramek of the mood amongst German politicians in Czechoslovakia. His report implied that some deputies were secretly willing to take part in government, although for the moment there had been no open declarations as such.

The next day (19 March), the Austrian minister was able to write that TGM had appointed a bureaucratic cabinet, adding that although he had anticipated that the previous government formation would collapse, it had happened rather suddenly. Marek stated the well-known fact that he thought that the previous coalition had been unable to govern the country effectively.[15] The Austrian minister informed the chancellor of meetings that Milan Hodža had held together with BdL and DCV representatives (Franz Spina and Robert Mayr-Harting, respectively, with experienced Agrarian politician Franz Křepek also playing an important role), which aimed to find potential figures within these parties, “who under certain circumstances could join the government.” Marek came to the clear conclusion that these represented the embryo of a potential future conservative government comprising Czech and German Agrarians, three clerical parties (the Czechoslovak People’s Party, the German Christian Socials, and Hlinka’s Slovak People’s Party), and possibly the National Democrats and Traders. “This system, however, would mean the declaration of open opposition to the President of the Republic, Dr Beneš, and basically to all those who identify themselves with the Castle.

It would also represent a struggle for power between the right and the left,” he added.[16]

The Austrian minister’s March report fairly evidently outlined the possibility of government participation for members of the German minority in Czechoslovakia. A month later, Marek stated that there was a near-permanent crisis within Czechoslovak domestic politics. He said that the main issues of the time—agricultural tariffs, civil servant pay, and tax reform—could not be resolved by the parliament, and he added that a presidential election was to take place in spring 1927 and that at that time it was unclear whether a government majority would be able to secure the head of state another seven-year mandate. According to the minister, the prevailing situation had three different solutions: a return to the all-nation coalition of Czech (Czechoslovak) parties, inviting the Germans to join the government, or a new election. “Government circles, however, have not yet formed a clear picture of whether co-operation with the German parties and Slovaks is possible,” he said of the authorities’ dithering.[17] Regarding German activism, he confirmed that both camps, Czech and German, were unsure and were clarifying their positions, in his opinion.

In June,[18] the Austrian minister wrote of the establishment of a Czech–German– Hungarian majority within the parliament, which passed the Tariffs Act: “Adoption of the Tariffs Act by the Czechoslovak National Assembly represents a historic moment. For the first time since the establishment of the Czechoslovak Parliament, a law has been adopted through the votes of Czech, German and Hungarian parties, and against the will of some ‘state-forming’ groups (the Czech Social Democrats and National Socialists).”21 According to Marek, this was clear proof of a decrease in the effectiveness of the current all-nation coalition. The Austrian minister then looked at the fairly important combination of the fate of the state, which in his opinion had two paths that it could take: either national political success at the cost of peaceful development (or else acknowledging the needs of all those in the state) and peaceful and straightforward development.

“Unless all indications to now are lying, Czechoslovak domestic policy is on the path towards a gradual transformation of the nation state into a state of nations […]. On both sides, the patented state-forming parties (and even the National Democrats) have come together with the ‘disloyal’ parties hostile to the state, thus confirming the elegant propaganda about the ‘disloyalty’ of Germans and Hungarians,” is how the envoy concluded his important observation.22 He also wondered about what he thought was TGM’s longstanding wish to turn Czechoslovakia into a nation state, however not based on agreement between civic parties, but rather under the rule of a red–green coalition headed by Antonín Švehla, as he described it. Marek then described TGM as a well-known Social Democrat who would certainly not be in favor of the parliament’s current legislative actions.23

In many regards, Marek’s June report was a very important one. In it, the Austrian minister did not just inform Vienna of the formation of a coalition of civic parties that cut across the previously strictly ethnic division in both chambers of the National Assembly, all under the parallel existence of a bureaucratic cabinet installed by the president. He also told Vienna of the prospects for the appointment of a new political government, which he openly assumed would be a right-wing cabinet also including German political parties. Even so, the situation appeared rather unclear, and Marek also had to note that the creation of a tariff–congrua coalition was in opposition to the president of the republic’s plans. Furthermore, he did not believe that it was clear at that time what the activist parties would trade their government involvement for. It did not appear there would be any fundamental domestic political transformation of the First Czechoslovak Republic at that point: according to the Austrian minister therenuing in opposition.” Klimek 2000: 549.would more likely be concessions made by a section of the German political spectrum that might become manifest later.

The Austrian minister corrected his words a few days later when he informed Chancellor Rudolf Ramek of confidential reports from Czech and German political camps confirming that at the current time they were not discussing a temporary Czech– German rapprochement due to an ad hoc problem, but rather they were endeavoring to develop a more fundamental debate over an ethnic settlement. “There is already— as these circles have informed me—a clear preliminary agreement between the German Farmers’ League and the Czech Agrarians, and between the German Christian

Socials and the Catholic People’s Party,” added Marek.[19] He then went on to list the German demands that the Czech side was to meet. These involved: expanding school autonomy; the Prague provincial schools council’s retention of the powers it had previously had prior to 1918; the reintroduction of Lex Perek (i.e., implementing an ethnic cadastre so that the parents of German children would have to send their children to German schools, although they were also to be taught in the Czech language); the appointment of Germans to high and lower official posts; and the giving of bail-outs, etc. to German banks and savings banks.[20]

According to Ferdinand Marek, by the end of June 1926 Milan Hodža was no longer hiding the fact that there would be government cooperation between Czechs, Slovaks, and Germans. The Austrian minister termed this type of statement, “one of the most important for domestic political development.” The former agriculture minister had spoken of “constructive politics which is no longer utopian, and which can transform a mere tactical alliance into a political union.” He rejected the previous orientation towards socialism, however, and spoke in favour of cooperation between civic parties.[21] The Slovak politician appealed for understanding with Slovaks, something that Marek thought was mainly because an agreement had already been essentially made with the Germans; the Austrian minister also mentioned Hodža’s opposition to Slovak autonomy.27

He then informed Vienna that negotiations between Czech and German partners were now in the stage of concluding several documents in which the German parties formulated their demands and the Czech parties provided promises of certain concessions or committed to meet the demands where possible. The former repeated what Marek said was their minimal program (see report of 24 June), with not even any discussion of what he called their maximal program, which comprised the issue of war loans, a change in the parliamentary rules of procedure, and a language decree.28

It was evident that the above, more extensive program of German demands was not feasible at that time. It was not just the Castle that disapproved of the proposed cooperation between some parts of the Czech and German political spectrum, but also the other political parties (both the left-wing and the National Democrats), and excessive ethnic concessions might have put any future co-operation in danger, or even put an end to it altogether. Furthermore, the course of negotiations up until then at least had shown that the path that both political camps had set out on was paved with points in their programs that matched (tariffs and congrua) rather than a more broadly conceived concept of ethnic settlement. A declaration by the German Social Democrats also implied this, accusing both activist parties of trafficking their political interests.29

By the end of July 1926, the Austrian minister in Prague was able to state that while he could not declare with 100% certainty any government involvement from the two German activist parties, there remained enough indirect evidence (an agreement on a number of important standards and the lack of any point upon which cooperation could flounder, which was more important at that moment) to believe that this would happen, and that no other form of government had the necessary support it needed at that time. He claimed that even the Czechoslovak president and foreign minister were resigned to the existence of such a government, despite being opponents. Thus, government involvement by the German parties can in some sense be perceived as one of the partial conflicts of opinion within Czechoslovak domestic politics and as one of the points of disharmony between the president and part of the political spectrum.

A month later, Minister Marek sent a more detailed report on the state of domestic politics in the Czechoslovak Republic in which he focused in particular on Antonín Švehla’s return from being treated for an illness, describing him as the only person who would lead the future parliamentary government. The minister wrote that the period of the bureaucratic government was approaching its end and that the Czech Social Democrats had chosen to remain in opposition. Marek stated that this put an end to the president’s last hopes of forming a government different to the one currently taking shape.[22]

In early October 1926, a problem appeared within Czechoslovak domestic politics that threatened to develop into a fundamental dispute between TGM and a section of the political spectrum regarding the position of Foreign Minister Edvard Beneš. It can be said that to some extent whether the foreign minister of many years should remain in his role and whether he would become the potential successor to the first Czechoslovak president received more attention during this period than whether or not ministers of German ethnicity should join the Czechoslovak Government. This demonstrated once again how domestic policy worked in Czechoslovakia. Disputes between the Castle and founders of the Czechoslovak Republic, TGM, and Beneš, and a section of the right-wing political spectrum based on personal antipathy determined the constraints in forming a new government majority, a majority which the president evidently did not want to see, but whose formation he was unable to prevent in terms of the Czechoslovak constitution.

By 8 October 1926, the Austrian minister was finally able to state that TGM had met Prime Minister-Designate Švehla in Topoľčianky and that the new government would be appointed within a few days (Švehla’s third cabinet in a row was appointed on 12 October 1926). According to Marek’s information, it was to be a mixed government comprising representatives of political parties and experts, and TGM had requested that the foreign, interior, finance, defence, and possibly railways posts be given to nonpartisan experts. In this regard, obvious names were Beneš, Karel Engliš (finance), and Jan Černý (interior). The minister added that while the National Democrats were supporting the government, they remained outside of it for the meantime.[23]

The minister informed Vienna that the leaders of both activist parties, Professors Spina and Mayr-Harting, had invited over Czechoslovak and foreign journalists on 6 October 1926 to explain their positions, or specifically the views of the parties regarding the current domestic political situation. After Franz Spina did not turn up for unclear reasons, even though he had been seen buying fruit and heading to his apartment, Robert Mayr-Harting took the stand. He told the journalists that the signing of the Locarno Treaties and the Czechoslovak–German arbitration treaty represented a fundamental milestone for Sudeten German policy in Czechoslovakia. Marek claimed that Mayr-Harting stated that, “until now, German policy in the state was a policy of negation and irredentism,” and continued, “It looked across the border and hoped that it would receive help and support from Berlin. This policy has shown to be erroneous, however, and has not brought about even the slightest benefit, but rather just disappointment: position after position has been abandoned.”[24] The DCV [i.e. Deutsche Christlichsoziale Volkspartei] head then referred to the fundamental fact that Berlin was not prepared to be engaged in any major way in Czech–German relations and that Sudeten Germans were going to have to help themselves. As such, a modus vivendi had to be found with Czechoslovak officials. He described the adoption of agricultural tariffs in spring that year as the first fruits.[25]

Prime Minister-Designate Antonín Švehla found himself in an unenviable situation—the nascent parliamentary majority was not in line with his concept (he instead advocated co-operation with the Social Democrats), yet he had to get on with it. On the other hand, he could not promise BdL [i.e. Bund der Landwirte] and DCV specific concessions, because he would be unable to get these through parliament. Robert MayrHarting and other German activist politicians realized, however, that the prevailing domestic political climate within Czechoslovakia was favorable to German participation in government and perhaps offered an improved position for the Sudeten Germans. The DCV head also believed that direct participation in the Czechoslovak cabinet would allow representatives of the largest ethnic minority in the Czechoslovak Republic to further their interests more easily.

On 26 October 1926, Ferdinand Marek was able to tell of the establishment of Švehla’s third government in a row, including two German ministers. He even wrote of the “dictatorship” of the Agrarian Party, which he said was in control of all the important departments and had influence over several other ministers, such as Jan Černý (interior), Josef V. Najman (railways), and Jozef Kállay (minister for Slovakia).[26] In his evaluation of the cabinet, the minister appreciated the shift to the political center, with the influence of the National Democrats, and to a lesser extent also the German Nationalists on the German part of the electoral spectrum, gone. He stated that Spina and Mayr-Harting had joined the government without any prior concessions from the Czech side. “All their demands […] remain wishful ideas whose immediate fulfilment the current Prime Minister has directly rejected,” added Marek. He perceived the possibility of future concessions from the Czech side similarly.[27] In his opinion, Franz Spina could achieve some successes as minister for public works (e.g., in constructing mino rity schools), which the minister of public works gave approval for. Marek added that BdL and DCV would naturally vote in favor of the national budget and would not threaten the government because of the act extending military service to 18 months; here, the envoy anticipated that a compromise would be reached.36

Agrarian Antonín Švehla’s third government, appointed on 12 October 1926, was a coalition of politically related subjects, and as such it was not in line with the previous practice of cabinets comprised purely of Czechoslovak parties. Instead, a government majority was sought across the ethnic spectrum. The appointment of Franz Spina as minister for public works and Robert Mayr-Harting as minister of justice in the first ethnically mixed cabinet in the history of the First Czechoslovak Republic only affirmed this fact.

Conclusions

Franz Spina (BdL) and Robert Mayr-Harting’s (DCV) joining the Czechoslovak Go v ernment in October 1926 completed one stage in the domestic political development of the First Czechoslovak Republic. The period of single-ethnicity cabinets had come to an end, and an era of ethnically mixed cabinets had begun. Negotiations over the German parties joining the government took place against the background of domestic political developments in which the main subject of dispute between the Czechoslovak parties was agricultural tariffs and congrua. At that time, the priorities of the German Agrarians and Christian Socialists were the same as those of the Czech Agrarians, People’s Party, and to some extent also the Hlinka’s Slovak People’s Party.

The Austrian Legation focused extra attention on monitoring these events. Fer dinand Marek, as an experienced diplomat, carefully analyzed domestic political events in Czechoslovakia, and from November 1925 to October 1926 he spent a lot of time looking into the change of position of both activist German parties, expressed in a shift away from rejecting government involvement towards direct cabinet participation. The diplomatic reports he sent to Vienna were sober, impartial, and highly informed, a result of his warm relations with both Czech and German politicians. While immediately after the election he noted the weakened position of the previous coalition of Czecho slovak parties, by January 1926 he was first able to seriously lay out the possibility of even request concessions in this regard.” KRACIK, Die Politik des deutschen Aktivismus, p. 170. See also Burian 1969: 142. an ethnically mixed government. While complicated domestic political developments did not favor a political cabinet being formed quickly (from March, a bureacratic government ruled the country), Marek informed Vienna in June 1926 of the establishment of a Czech–German–Hungarian majority in parliament as a harbinger for a regrouping of political forces, adding that this was not an ad hoc coalition, but rather an attempt at more serious political cooperation. On the other hand, he did express some skepticism—in September 1926, for example, he was still unsure over the establishment of an ethnically mixed cabinet, although this was probably more of a vague sense than a confirmed report. Ferdinand Marek subsequently welcomed the establishment of Agrarian Antonín Švehla’s third government as an important act bringing calm to the political waters in Czechoslovakia.

Literature

Burian. P. 1969. Chancen und Grenzen des Sudetendeutschen Aktivismus. In: Bosl. K. (ed.): Aktuelle Forschungsprobleme um die Erste Tschechoslowakische Republik. München, Wien 1969, 133–149.

Gajan, K. 2003. Československo-rakouské vztahy a politika ČSR ve světle diplomatických dokumentů Ferdinanda Marka (1918–1922). Slezský sborník, roč. 103, č. 3, 2003, 221–232.

Kárník, Z. 2000. České země v éře první republiky (1918–1938). Vznik, budování a zlatá léta republiky (1918–1929). Praha.

Klimek, A. 2000. Velké dějiny zemí Koruny české. Sv. XIII, 1918–1929. Praha.

Konrád, O. 2012. Nevyvážené vztahy. Československo a Rakousko 1918–1933. Praha.

Kracik. J. 1999. Die Politik des deutschen Aktivismus in der Tschechoslowakei 1920–1938. Frankfurt am Main, Berlin, Bern, New York, Paris, Wien.

Kučera. J. 1999. Minderheit im Nationalstaat. Die Sprachenfrage in den tschechisch-deutschen Beziehungen 1918–1938. München.

Novotný, L. 2015. Cesta ke vstupu německých ministrů do československé vlády v roce 1926. K problému vnímání německého aktivismu v Československu ze strany rakouského vyslanectví v Praze. Moderní dějiny: Časopis pro dějiny 19. a 20. století, 23, 2015, 1, 155–178.

Novotný, L. 2020. Die Tschechoslowakei und die Republik Deutschösterreich. In: Die Republic (Deutsch)Österreich im ersten Nachkriegszeiten. Innen- und Aussenperspektiven. Wien, 49–61.

Rašková, E. 2016. Německý politický aktivismus v Československu ve vnímání rakouského vyslanectví v Praze v letech 1920–1925. Historický obzor, 27, 2016, 1/2, 27–36.

Steiner, H. 1995. První rakouský vyslanec v Praze FERDINAND MAREK. Jeho osudy v letech 1938–1947. Praha.

Tóth, A. – Novotný, L. – Stehlík, M. 2016. Národnostní menšiny v Československu 1918–1938. Od státu národního ke státu národnostnímu? Praha.

The competition of languages in the linguistic landscape of Transcarpathia in the Czechoslovak Republic (1919–1939): a partial analysis

1. Introduction

While linguistic landscape (LL) has become the focus of a growing number of researches, its definitions and approaches vary immensely across studies; languages appearing on visiting cards and product labels (and more) are all part of it now (Backhaus 2006; Shohamy & Waksman 2009). If we use the analogy of a tree for LL, we can see that while the openness of the field of LL to new ways and approaches lets the branches of the tree grow freely and without limitations, it also prevents firm theoretical background to develop and in many instances fails to include important perspectives (e.g., diachronicity).

According to one of the broader definitions and interpretations of LL, in addition to public signs, it encompasses the analyses of additional elements, such as photos, do cuments, visiting cards, and product labels, as well as symbols appearing in clothing, eating, music, and architecture—all of these shape LLs through people (Shohamy 2015). The development of the field and the inclusion of a wide range of materialities inspired the emergence of new research areas, such as the study of the material culture of multilingualism, which focuses on language-defined objects that encompass “a meaningful wholeness of material and verbal components considered as a representation of its user or users, or sociolinguistic environment” (Aronin & Ó Laoire 2012: 311, 2013: 230). As for the approaches, LL studies (LLS) show a colorful picture similar to that of the definitions. Most research tends to adopt a “snapshot” approach; some focus on the dialogical relationship between powers in space captured in or by signs; and others try to track its dynamic nature. A large amount of research is interested in the commodification of languages as it appears in the LL, which is a good indicator of economic and demographic changes (see e.g., Blommaert & Maly 2014; Marten et al. 2012; Csernicskó & Laihonen 2016; Bátyi 2014). Quite recently LLS have undergone a quantitative qualitative shift that gave the contextual elements more weight, and the descriptive and distributional approaches became less important (Moriarty 2014).

While public space undergoes a continuous transformation and is in constant mobility—probably due to the image capturing a particular moment in time—the investigation of LL is of a synchronic nature; researchers characterize the written signs and languages in a symbolic space within the context of a certain moment or era. Capturing change, however, also has a great potential for LL research. Among others, research done by Aneta Pavlenko proves that LL is dynamically changing (Pavlenko 2009). “To date, the field has been dominated by synchronic investigations that focus on a single point in time, thus implicitly treating public signage as static. In what follows, I approach LL not as a here-and-now phenomenon but as a process to be examined diachronically and in the context of other language practices” (Pavlenko 2009: 253). She emphasizes the need to examine linguistic landscapes diachronically as a dynamic phenomena (Pavlenko 2015). Pavlenko and Mullen (2015) point out that our interpretation of signs is based on cognitive processing abilities (automatic pattern recognition, automatic  categorical perception, and interpretative ability; i.e., previous experiences with other signs), which are diachronic in nature. Accordingly, the analyses of LL elements is highly dependent on what was normative at a particular time and space, what made them salient, and what kind of values and/or meanings were attributed to these elements. Pavlenko and Mullen also note that while several studies make an attempt to read “back from signs to practices,” as Blommaert (Blommaert 2013: 51) suggested, they lack diachronicity, so the “results flatten the complexity of centuries” (Blommaert 2013: 119). They suggest to integrate the temporal dimension in LLS, which helps us to examine social, political, and economic changes through the signs.

In connection with the dynamics of LL, another approach has emerged, which takes LL as a site in which mobile linguistic resources are distributed and mapped; thus some researchers analyze the consequences of these mobilities on language ideologies, discourses, and practices (Stroud & Mpendukana 2009; Moriarty 2014; Pietikäinen 2014). To some extent our way of advancing LL is in this paper similar to this approach, since the linguistic resources that we analyze are also in a state of translocality, which means that they move across time and (to lesser extent) space (Johnstone 2010). It is however important to note that the influential direction is the opposite in the case of the present study: it is rather language policy and linguistic ideologies that have an impact on LL than vice versa. Linguistic resources in Trans car pathia were mobilized for mainly political purposes, so the indexical value of languages changed according to power changes (Csernicskó & Beregszászi 2019). Leeman and Modan (2009) also point out the importance of a qualitative approach that links the analyses of LL elements to socio-geographical and sociohistorical processes and contexts, thus making it possible to understand the larger socio-political meanings of LL.

Many researchers (e.g., Shohamy 2006, 2015; Spolsky 2004) claim that LL is a component of language policy. Dal Negro (2009) argues that LL makes a “language policy […] immediately apparent” (Dal Negro 2009: 206). Following this line, we define language policy as the intervention to language relations and communication traditions, usually based on some ideological background (Blommaert 2006), and LL is one of the many sites where explicit and implicit policies are realized, where the display or nondisplay of languages can tell a lot about power relations. However, it is important to note that interdisciplinary dialog is important to avoid false pictures that LL on its own can provide. There are plenty of examples when the languages of minorities are not proportionately (or not at all) displayed in the LL (Marten et al. 2012, Laihonen & Csernicskó 2017).

According to Pavlenko, “each instance of language choice and presentation in the public signage transmits symbolic messages regarding legitimacy, centrality, and relevance of particular languages and the people they represent” (Pavlenko 2009: 247). The LL reveals the linguistic ideologies that the policy-making body of language policy intends to project outwards (Kroskrity 2000). For Ben-Rafael et al. (2006: 8) and Vigers (2013), LL is interpreted as an emblem, a sign. If the elements of the LL are understood as signs with meanings, they are “markers of status and power” for minority languages (Huebner 2006: 32). Pavlenko points out that “The visibility of the public space and the fact that it is primarily shaped by public authorities makes it a central arena for enforcement of language policies, creation of particular national identities, and manipulation of public practices. An intended shift can be manifested in this symbolic arena in a number of ways, most dramatically through language erasure, that is deliberate removal of signage in a particular language” (Pavlenko 2009: 254-255).

With the examples from Transcarpathia (in Slovak and Czech: Podkarpatská Rus), we demonstrate how the political and linguistic changes can be tracked with the help of photos and historical documents. Instead of the frequently used quantitative research method, this study applies a qualitative approach (Blommaert & Maly 2014), analyzing the semiotic features of individual photos. The data were made accessible to us by the National County Record Office of Transcarpathia, the Record Office of the Reformed Diocese of Transcarpathia, and the news programs of the Archive of the Hungarian Television/National Audiovisual Archive. This paper looks at how the LL was manipulated in order to confirm hierarchies of languages in Czechoslovak Republic in the period of 1919–1939.

The photos used in the article were selected from material collected during the research project “Visual bilingualism: Language Policy in Photos” of the Antal Hodinka Linguistics Research Center.[1] In the course of the research project, nearly five thousand photographs were collected, of which approximately one thousand were taken during the examined period. From the database, we selected those photos which do not record a permanent situation, but which show the dynamic transformation of the language policy situation.

2. Historical background

The secession of nationalities, which led to the break-up of the Austro-Hungarian Monarchy, had no alternative reform until the political goal of dividing Austria-Hungary as a result of the First World War emerged in the circle of states hostile to the Habsburgs. Vienna tried to save the situation by proposing a federal structure for the monarchy, but this plan concerned only the Austrian part, and the Hungarian government immediately rejected the idea and attempted to accelerate the assimilation processes associated with modernization. However, it had the opposite effect: it broadened the social basis of the national movements (Michela 2016: 17).

The system of peace agreements that came at the end of the First World War made the war’s losers conclude treaties over which they had little or no influence. The redivision of Germany or Austria-Hungary took place partly on an ethnic basis. The Austro-Hungarian Monarchy was replaced by four independent states: Austria, Hungary, Czechoslovakia, and Yugoslavia (until 1929, the Kingdom of Serbs, Croats, and Slovenes). Poland, Romania, and Italy also received parts of the former empire’s territories.

The peace treaties, which created new state borders, declared the right of nations to self-determination as decisive. However, other factors of an economic or strategic nature or simply the desire for more territory, were so often added to this principle that the new configuration of states in the region failed to follow ethnic principles, even where demographic factors made this possible (Romsics 2000: 213).

The First Czechoslovak Republic was founded in October 1918 as one of the successors to the Austro-Hungarian Monarchy. Tomáš Garrigue Masaryk, Edvard Beneš, and Milan Rastislav Štefánik played major roles in this process, and due to their active emigration, they earned the titles of officials. The peculiarity of the Czechoslovak state existed in the fact that the so-called historical countries of Bohemia, Moravia, and Czech Silesia became part of the new state on the basis of historical law; Slovakia, which did not have its own statehood, was included on the basis of natural law; and Transcarpathia (Podkarpatská Rus) was included on the basis of the right of unification in the form of a kind of indirect self-determination. The different legal bases were also reflected in the structure of the regions and in the ethnic composition of the country. The constitution of Czechoslovakia in 1921 declared the republic to be a nation state, with no mention of national minorities. Czechoslovakia was a nation state along French and British lines (Zeman 2000: 51).

The Allied states included provisions in the peace treaty to protect the rights of national minorities. This principle was also enshrined in the Treaty of Saint-Germain (1919). With the treaty Czechoslovakia secured formal control of Transcarpathia. These borders were finalized with the Treaty of Trianon (1920). The region settled down for a 20-year-long existence within Czechoslovakia (Stroschein 2012: 80).

3. Constructing a linguistic dominance in LL

The Republic of Czechoslovakia—born from the ashes of the Austro-Hungarian Monarchy falling apart after the First World War—was awarded the area we call Transcarpathia today in the Treaty of Saint-German on 10 September 1919. The region became part of the republic under the name Podkarpatská Rus. This transitory period of power shift was captured by the Austro-Hungarian “kaiserlich und königlich” (in English: on behalf of the King and Emperor) postal stamp depicted in Picture 1. The words in black printed diagonally over the stamp as well as the date 1919 show that it was the postal authorities of the newly born Republic of Czechoslovakia that used the stamp of the dead realm, as it did not yet have its own state stamps. The stamp depicts the last ruler of the monarchy, known as Charles I in Austria and as Charles IV in Hungary. German, the most significant language of the declining empire, also appears on the stamp, as well as Czechoslovak, the official language of the newly born state.[2] Czechoslovak prevails over German, as the stamp demonstrates.

Picture 1.[3]

The next state affiliation shift in the history of the region occurred after the First Vienna Award. In November 1938, Hungary regained some of the southern territories of Podkarpatská Rus, mostly populated by Hungarians. Picture 2 presents an image of the building in Uzhhorod (Hungarian: Ungvár) from November 1938 originally dedicated to be the seat of Podkarpatská Rus. According to the recordings of the Hungarian news program of 10 November 1938, the facade of the building still showed the bilingual Czechoslovak–Rusyn/Ukrainian inscription,[4] while the Hungarian soldiers and state clerks taking over the region were already hanging the Hungarian flag.

Picture 2.[5]

This transitory period is also commemorated by the stamp and seal in Picture 3. The 2koruna stamp depicting Tomáš Garrigue Masaryk below the inscription “Českoslo ven s ko” was released on 14 September 1937 to pay tribute to one of the founders and the first president of the Republic of Czechoslovakia. The seal, however, depicts the crown of Hungary’s first king, St. Stephen, and shows the date 1938 as well as the Hungarianlanguage inscription “Ungvár visszatért” (Uzhhorod has returned [to Hungary]). It shows that the dominance of the Czechoslovak language had by this time given way to the new official language: Hungarian.

Picture 3.[6]

The state affiliation shift and the change in the official language of the region also had an impact on daily life. Picture 4 shows an excerpt of the registry of the Chornotyseve (Hungarian: Feketeardó) post office. The registry was originally bilingual: Czecho slovak and Hungarian. The former official language, Czechoslovak, was immediately replaced by the language of the new regime, Hungarian, by crossing it out with black ink.[7] Such a procedure is still common today in the context of changes in dominance between languages (e.g., Pavlenko 2009: 255; Marten, van Mensel & Gorter 2012: 7-8).

Picture 4.[8]

The shift in the legal status of languages also affected church registers. The Greek Catholic church register of the village Karatshin (Hungarian: Karácsfalva) was originally bilingual: Rusyn/Ukrainian and Czeh/Slovak. As Picture 5 implies, on 25 August 1938 (when Karácsfalva was still part of Czechoslovakia), the church register entry was written in Ukrainian/Rusyn with Cyrillic letters, while on 13 November and 4 December of the same year (after Hungary had already regained the village), the church register entries were written in Hungarian with the Latin alphabet.

Picture 5.[9]

On 2 November 1938, the First Vienna Award ceded to Hungary the southern plains of present-day Transcarpathia, where the majority of the population was Hungarian. The much larger northern and eastern parts of the region, which had a predominantly Slavic population, became part of Hungary again as a result of the military operation in mid-March 1939. The First Vienna Award, as well as the return of the southern lands to Hungary, took the ethnic principle into account: territories where Hungarians were ethnically the majority were returned to the state. However, as a result of the military operation in March 1939, territories where the vast majority were Ruthenians/Ukrainians were also included in Hungary.

Picture 6 shows a Czechoslovak–Hungarian bilingual postcard overprinted with a postage stamp “Berehovo has returned” on 9 November 1938, commemorating when the Hungarian army entered the city. The over-stamping was a typical procedure at the turn of the state. The postal item was stamped to indicate that the Hungarian army had marched into Berehovo, which had been part of Czechoslovakia for 20 years.

Picture 6.[10]

The absolute majority of the population residing in the region we now call Transcarpathia has been Ukrainian/Rusyn (Kocsis & Kocsis-Hodosi 1998: 84-85; Kocsis & Tátrai eds. 2013). When the region was granted to Czechoslovakia in 1919, the treaty stipulated that the region would be given autonomy, but lawfully, autonomy was officially recognized by the Czechoslovak Parliament only as late as 22 November 1938. Then, by exploiting the international political situation, however, the government of the autonomous region strove to establish an independent Ukrainian state. Under the leadership of Aygustyn Voloshyn, the autonomous government adopted Ukrainian as the official language of the region and besides the name Podkarpatská Rus, also permitted the use of Carpathian Ukraine (Карпатська Україна). The short-lived microstate was founded on 14 March 1939 by the name Carpathian Ukraine with its seat in Khust but was invaded by the Hungarian army just two days later on 16 March (Csernicskó & Fedinec 2014: 88-90). The stamp shown by Picture 7 reflects one of the stages towards independence. On the top, the larger inscription says “ČeskoSlovensko” in Czechoslovak, but below it, we can read the Ukrainian text “Карпатська Україна” (“Carpathian Ukraine”).

Picture 7.[11]

4. Conclusions

This article demonstrated how after a shift in language hierarchy, the language of a new regime replaces its predecessor’s formerly enjoyed supremacy, and how rapidly the transformation of language policies turn the previous language hierarchy and LL upside-down. It was also presented how a historical analysis of LL, by capturing the variety and change, could prove to be a research path that could help us interpret and understand social, political, economic, and linguistic processes.

In language policy research, a broadly understood LL could provide us with useful information not only about the hierarchical relations of individual languages but also about the dominance shifts between them. The qualitative description of LL and the documentation of its changes can complement investigations of language policy (Shohamy 2006; Laihonen 2015a). By analyzing the semiotics of LL, not only prestige shifts of individual languages (Blommaert 2013), but also the status shift of languages and their speakers, the insecurity caused by the language policy status quo of a transitory period, the clash of norms (Pavlenko 2009), the changing process itself, and the transformation of political ideologies can all be tracked (Laihonen 2015b: 171).

By analyzing the LL of Transcarpathia from a diakronian perspective, we have demonstrated that “linguistic landscape has emerged as a space where language conflicts have become particularly visible” (Pavlenko 2009: 254). In the analysis, we have shown that linguistic conflicts can also become visible when some groups paint over or write over the language that they do not want with the languages that they think are missing.

The data suggest that the LL can be viewed as a dynamic space that is significant in indexing and performing language ideologies that are continually being contested and renegotiated (Moriarty 2014: 464). By presenting the permanent competition of languages and their speakers as well as the intensity of the continuous attempts to win in the dominance battle over the symbolic space, we can also understand better why it is essential for both majority and minority communities to have their languages presented in public spaces.

Literature

Aronin, Larissa & Ó Laoire, Muiris 2012. The Material Culture of Multilingualism. In: Gorter, Durk – Marten, Heiko F. – Mensel, Luk van (eds.): Minority Languages in the Linguistic Landscape. Basingstoke, Palgrave Macmillan, 299-318.

Aronin, Larissa & Ó Laoire, Muiris 2013. The material culture of multilingualism: moving beyond the linguistic landscape. International Journal of Multilingualism, 10(3): 225-235.

Backhaus, Peter 2006. Multilingualism in Tokyo: A Look into the Linguistic Landscape. International Journal of Multilingualism 3(1): 52-66.

Bátyi, Szilvia 2014. Hévíz: nyelvi tájkép orosz ecsettel. Alkalmazott Nyelvtudomány 14 (1-2): 2134.

Ben-Rafael, Eliezer – Shohamy, Elana – Amara, Muhammad Hasan – Trumper-Hecht, Nira 2006. Linguistic landscape as symbolic construction of the public space: The case of Israel. In: Gorter, Durk (ed.): Linguistic landscape: A new approach to multilingualism. Clevedon, Multilingual Matters, 7-30.

Blommaert, Jan & Maly, Ico 2014. Ethnographic Linguistic Landscape analysis and social change: A case study. Tilburg Papers in Culture Studies, No. 100.

Blommaert, Jan 2006. Language Policy and National Identity. In: Ricento, Thomas (ed.): An Introduction to Language Policy: Theory and Method. Blackwell Publishing Ltd. 238254.

Blommaert, Jan 2013. Ethnography, superdiversity and Linguistic Landscapes: Chronicles of complexity. Bristol, Multilingual Matters.

Csernicskó, István & Beregszászi, Anikó 2019. Different states, same practices: visual construction of language policy on banknotes in the territory of present-day Transcarpathia. Language Policy 18 (2): 269-293.

Csernicskó, István & Fedinec, Csilla 2014. Наш місцевий Вавилон: Історія мовної політики на території сучасного Закарпаття у першій половині ХХ століття (до 1944 року). Ужгород: Поліграфцентр «Ліра».

Csernicskó, István & Laihonen, Petteri 2016. Hybrid practices meet nation-state language policies: Transcarpathia in the twentieth century and today. Multilingua 35(1): 1-30.

Dal Negro, Silvia 2009. Local policy modeling the linguistic landscape. In: Shohamy, Elana & Gorter, Durk (eds.): Linguistic landscape. Expanding the scenery. New York & London, Routledge, 206-218

Huebner, Thom. 2006. Bangkok’s linguistic landscapes. Environmental print, codemixing and language change. In: Gorter, Durk (ed.): Linguistic landscape. A new approach to multilingualism. Clevedon, Multilingual Matters, 31-51.

Johnstone, Barbara 2010. Indexing the local. In: Coupland, N. (ed.): The handbook of language and globalization. Oxford, Blackwell, 386-405.

Kocsis, Károly & Kocsis-Hodosi, Eszter 1998. Ethnic Georgarhy of the Hungarian Minorities in the Carpathian Basin. Budapest, Geographical research Institute and Minority Studies Programme.

Kocsis, Károly & Tátrai, Patrik (eds.) 2013. Changing Ethnic Patterns of the Carpatho-Pannonian Area. Budapest, HAS RCAES Geographical Institute.

Kroskrity, Paul V. 2000. Regimenting language. In: Kroskrity, Paul V. (ed.): Regimes of Language: Ideologies, Polities and Identities. Santa Fe, School of American Research Advanced Seminar Series, 1-34.

Laihonen, Petteri 2015a. Beware of the dog! Private Linguistic Landscapes in two ‘Hungarian’ villages in South-West Slovakia. Language Policy 14 (1): 373-391.

Laihonen, Petteri 2015b. Linguistic Landscapes of a minoritized regional majority: Language ideologies among Hungarians in South-West Slovakia. In: Laitinen, Mikko & Zabrodskaja, Anastassia (eds.): Dimensions of SocioLinguistic Landscapes in Europe Materials and Methodological Solutions. Peter Lang, Frankfurt am Main, Berlin, Bern, Bruxelles, New York, Oxford, Wien, 171-198.

Laihonen, Petteri & Csernicskó, István 2017. Kísérlet egy összehasonlító vizsgálatra: a nyelvi tájkép dél-szlovákiai, székelyföldi és kárpátaljai falvakban. Regio 25 (3): 50-81.

Leeman, Jennifer & Modan, Gabriella 2009. Commodified language in Chinatown: A contextualized approach to linguistic landscape. Journal of Sociolinguistics, 13: 332-362.

Marten, Heiko F. – Mensel, Luk van – Gorter, Durk 2012. Studying Minority Languages in the Linguistic Landscape. In: Gorter, Durk – Marten, Heiko F. – Mensel, Luk van (eds.): Minority Languages in the Linguistic Landscape. Basingstoke, Palgrave Macmillan, 115.

Marten, Heiko F. – Lazdiņa, Sanita – Pošeiko, Solvita – Murinska, Sandra 2012. Between Old and New Killer Languages? Linguistic Transformation, Lunguae Francae and Languages of Tourism in the Baltic States. In: Hélot, Christine – Barni, Monica – Janssens, Rudi – Bagna, Carla (eds.): Linguistic Landscapes, Multilingualism and Social Change. Frankfurt am Main, Berlin, Bern, Bruxelles, New York, Oxford, Wien, Peter Lang, 289– 308.

Michela, Miroslav 2016. Trianon labirintusaiban. Történelem, emlékezetpolitika, és párhuzamos történetek Szlovákiában és Magyarországon. Békéscsaba–Budapest: Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete – MTA BTK Történettudományi Intézet.

Moriarty, Máiréad 2014. Contesting language ideologies in the linguistic landscape of an Irish tourist town. International Journal of Bilingualism, 18 (5): 464-477.

Pavlenko, Aneta 2009. Language Conflict in Post-Soviet Linguistic Landscapes. Journal of Slavic Linguistics, 17(1-2): 247-274.

Pavlenko, Aneta 2015. Why diachronicity matters in the study of linguistic landscapes. Linguistic Landscape 1(1/2): 114-132.

Pavlenko, Aneta & Mullen, Alex 2015. Why diachronicity matters in the study of linguistic landscapes. Linguistic Landscape, 1(1-2): 114-132.

Pietikäinen Sari 2014. Spatial interaction in Sámiland: Regulative and transitory chronotopes in the dynamic multilingual landscape of an indigenous Sámi village. International Journal of Bilingualism, 18(5): 478-490.

Romsics Ignác 2000. A nagyhatalmak és az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása. Kisebbségkutatás, 2: 208-213.

Shevelov, George Y. 1987. The Language Question in the Ukraine in the Twentieth Century (1900–1941). Harvard Ukrainian Studies, XI: 118-224.

Shohamy, Elana 2015. LL research as expanding language and language policy. Linguistic Landscape 1(1/2): 152-171.

Shohamy, Elana & Waksman, Shoshi 2009. Linguistic Landscape as an ecological arena: Modalities, meanings, negotiations, education. In: Shohamy, Elana & Gorter, Durk

(eds.): Linguistic Landscape: Expanding the scenery. New York–London, Routledge, 313-331.

Shohamy, Elana 2006. Language policy: Hidden agendas and new approaches. London, Routledge.

Spolsky, Bernard 2004. Language Policy. Cambridge, Cambridge University Press.

Stroschein, Sherrill 2012. Ethnic Struggle, Coexistence, and Democratization in Eastern Europe. Cambridge University Press.

Stroud, Christopher & Mpendukana, Sibonile 2009. Multilingual signage: a multimodal. approach to discourses of consumption in a South African township. Social Semiotics, 20, 2010. 5, 469-493.

Vehes, Mikola – Molnár, D. István – Molnár, József – Osztapec, Jurij – Oficinszkij, Roman – Tokar, Marian – Fedinec, Csilla – Csernicskó, István 2011. Хроніка Закарпаття 1867– 2010 / Kárpátalja évszámokban 1867–2010. Ungvár, Hoverla.

Vigers, Dick 2013. Signs of absence: language and memory in the linguistic landscape of Brittany. International Journal of the Sociology of Language, 223: 171-187.

Zeman, Zbyněk 2000. Edvard Beneš – politický životopis. Praha, Mladá fronta.

Quo vadis? The number Hungarians in Slovakia based on the nationality and mother tongue data of the 2021 census

Introduction

In January 2021, the Slovak Statistical Office presented the first results of the previous year’s census, more precisely the census of persons, houses, and dwellings. According to the published data, the population of Slovakia is 5,449,270, which means an increase of 52,234 compared to the previous census in 2011. This was the second smallest population increase in the history of Slovak (and also Czechoslovak) censuses in the post-World War II period. The only smaller increase in population was in the decade before, with 17,581 people.
The 2021 census differed from the previous ones in several respects. It was conducted entirely electronically. The census of houses and dwellings—which started on 1

* The author gratefully acknowledges the contribution of the Slovak Research and Development Agency under the project APVV-20-0336 Transformations of the Community of Hungarians in Slovakia over the Last Hundred Years, with Special Emphasis on Their Everyday Culture.
June 2020 and was completed by 12 February 2021—was entirely the responsibility of the localities (i.e., towns and villages) without direct participation of the population.
The first phase of the census lasted from 15 February to 31 March, and the second assisted phase from 3 May to 13 June. During the census, part of the data on the population were provided from available official administrative databases. The rest of the data was derived directly from the population, who answered questions on a form on the website of the statistical office, with the help of assistants during the assisted phase. The novelty of the 2021 census is that for the first time participants’ so-called “second nationality” was also asked. Of the population, 5.6% (306,175 people) declared themselves as belonging to a second nationality.
In our dissertation, we examine the components affecting the number of the Hungarian population in the 2021 census, such as the correlations between nationality and mother tongue, which was further modulated by the question of the second nationality introduced in 2021.  We also attempt to clarify the issues arising from the high number and proportion of non-respondents and unknowns.

1. Nationality and mother tongue

The Slovak and Czechoslovak censuses always asked about the nationality of the population. In contrast, the mother tongue (besides the constant inquiry about nationality) was asked only five times (in 1970, 1991, 2001, 2011, and most recently in 2021).  The second nationality, as already mentioned, was asked for the first time in the 2021 census.
What we mean by nationality or mother tongue is first approached by using the de finitions from the Slovak census.
“By nationality we mean the belonging of a person to a particular nation, national or ethnic minority. Neither the mother tongue nor the language that the citizen uses or knows best is decisive for the determination of nationality, but his or her own convictions and decisions. The nationality of children under the age of 15 must be indicated according to the nationality of the parents. If the parents claim to be of different natio nalities, the nationality of one of them (chosen by mutual agreement) should be entered. In the other box, enter the actual nationality not shown here.”  Definition used in the 2021 census: “Nationality means the belonging of a person to a nation, a natio nal minority or an ethnic group.”
“Mother tongue means the language most commonly spoken by the parents of the respondent during childhood. If the language of the parents is different, the mother tongue of the child shall be the language in which the mother spoke to the child. The data on the mother tongue need not be the same as on the nationality. Enter in the other box the actual mother tongue of the child not indicated here.”  Definition used in the 2021 census: “The mother tongue is the language spoken by the resident’s parents when he/she was a child.”
As it turns out from the definitions, in assessing nationality, the individual’s belonging to a national community is determined by the respondent’s conviction and determination, and it is not relevant which language he or she considers to be his or her mother tongue, or which language he or she speaks better. The question of mother tongue is more straightforward than the nationality, in that it asks in fact what language is spoken to the child by his or her parents, or in the case of parents of different languages, by his or her mother during his or her childhood. This relatively clear definition of mother tongue is by no means automatic in the social sciences. Social researchers use the concept of mother tongue in several senses.
In principle, the definition of the Slovak Statistical Office also provides an opportunity to declare the mother tongue of people with a significant degree of dual citizenship who grow up in two language cultures in accordance with the actual situation.
The identification of ethnic affiliation at the level of nationality and mother tongue data in Slovak and Czechoslovak census practice differs in several respects. In Slovakia, but also in the wider region, the category of national belonging carries a much stronger political connotation than that of mother tongue.
The morphosis of the number of particular nationalities has been a constant issue in domestic politics. It has been the subject of particular attention at the time of each census. Census data were also used as a tool for ethnic cleansing in the years following World War II.  The category of nationality was included on various data sheets and forms, and in the socialist Czechoslovak era on identity cards.
As a result, the data on mother tongue provide a more faithful picture than the data on the declaration of nationality about the number of people belonging to the Hungarians as a cultural community in Slovakia and their distribution of the settlement and the social structure. (The same can be assumed for other national minorities.)
Examining ethnic affiliation on the basis of two variables also provides an opportunity for a more complex analysis of the processes of ethnic change in the period between the two most recent censuses. It also allows one to detect whether the processes of ethnic change in one direction or another have increased or decreased during the period under study.
The novelty of the 2021 census is to ask about the second, other nationality (hereafter referred to as second nationality). Certain aspects of the assumption of a second nationality affiliation are pointed out below, but it will be up to future studies to clarify the context for the interpretation of this indicator.

2. Changes in the composition of the Hungarian population in Slovakia in nationality and mother tongue from 1921 to 2021.

Between 1921 and 2021, the number of the Hungarian population in Slovakia decreased from 650,597 to 422,065 (i.e., by 228,532 people or 35.1%). During the same period, the number of the Slovak population increased from 3,000,870 to 5,449,270 (i.e., by 2,448,400 people or 81.6%). The change in the Hungarian population between 1921 and 2021 was not continuous. The number of people of Slovak nationality increased from 1,952,368 to 4,567,547, with 2,615,179 inhabitants, an increase of 134.0%. (See also Table F1.)

Diagram 1: The change in number and proportion of hungarian population between 1921 and 2021 

1.) Between 1921 and 1950, the number of Hungarians decreased. After the First World War, the decline can be explained by the relocation of some of the Hungarian middle classes to Hungary, often only by a statistical change of nationality of those with multiple nationalities, and by the “statistical separation” of a part of the Jewish population from the Hungarian population. During the Second World War and in the following years, contradictory processes took place: in the areas reannexed to Hungary, some of the mixed-heritage population reasserted their Hungarian identity, but the number of Hungarians was reduced by the Jews deported to extermination camps. The number of Hungarians decreased the most in the second half of the 1940s due to deportations, population changes, and reslovakization. It is not a coincidence that in the 1950 census, the number of Hungarians was 237,805 lower than it had been in 1930.
2.) Between 1950 and 1991, the number of Hungarians increased in each decade at a decreasing rate. The exceptionally high increase in the 1950s can be traced in part to high natural reproduction, and to a much greater extent to the Hungarian commitment of the previously reslovakized Hungarians. In the 1960s, the significant natural increase was supplemented by the “statistical return” of some of those who had assumed Hungarian identity. In the 1970s and 1980s the assimilation and change of nationality processes significantly reduced the natural reproduction rate, which had already declined but was still significant. At the same time, in the period between the change of regime and the 1991 census, a part of those who had previously identified themselves as Slovaks—with a diverse territorial and age composition—identified themselves as Hungarians. On the other hand, the 1991 census extended the list of nationalities, including the category of Roma. A not insignificant proportion of those who declared themselves as Roma had declared themselves as Hungarian in previous censuses.
3.) The third phase in the demographic history of the Hungarian population in Slovakia is the period from the 1990s to the present, which is characterized by a significant decline in the number of Hungarians.
Between 1991 and 2001, the number of Hungarians decreased by 47,000, between 2001 and 2011 by 62,000, and between 2011 and 2021 by 36,000.
However, during the last three censuses, we had to deal with a previously non-existent problem regarding the change of the number of nationalities. While at the time of the 1980 and earlier censuses, the proportion of unknowns (i.e., those who did not declare their ethnicity) was statistically negligible, in 1991 there were 8,782 people, in 2001 54,502 people (i.e., 1% of the population), and in 2011 382, 493 (i.e., 7% of the population) who did not declare their nationality. In 2021, the number of non-respondents to the question on nationality decreased to 295,558, and their share in the total population fell to 5.4%.
The (Czecho)Slovak censuses asked not only about nationality but also on five occasions (1970, 1991, 2001, 2011, and 2021) about mother tongue. According to the mother tongue, the number of the Hungarian population was 600,249 in 1970. The highest number was recorded in 1991 (608,221), and in the following years their number decreased almost in parallel with the nationality data. In 2021, 462,175 Hungarian native speakers were counted. The proportion of native Hungarian speakers in the total population is not significantly higher than that of Hungarians. In 1970, 13.2% of the population, in 1991 11.5%, in 2021 8.5% were native Hungarian speakers. (Figure 2, Table F2.)
The size of the difference between these two indicators of nationality can be explained by a variety of factors, including shifts in the proportion of mixed marriages and changes in the political situation of minorities.
There is a specific correlation between nationality and mother tongue data for each nationality: the number of members of the majority nation is higher according to nationality, and the number of national minorities, including Hungarians, is higher according to mother tongue. One could also say that nationality is a kind of “official data,” given the fact that different forms include a question on nationality, while the mother tongue category does not. The ratio of the two data points (and the difference between the two) indicates the consistency of the nationality. The smaller the difference between these two indicators, the more solid the national affiliation of members of each nationality is perceived to be. The number of Hungarians based on mother tongue data was 8.7% higher in 1970 and 9.5% higher in 2021 than the number based on ethnicity. The two data points differed the least in 1991 (i.e., by 7.2%). It is assumed that a kind of positive vision of the future, which strengthened in the short period after the regime change, may have contributed to the catching-up of the number of ethnic Hungarians with the number of native Hungarian speakers. In 2001, 1.2% of the population did not respond to the question on mother tongue affiliation, in 2011 7.5%, and in 2021 5.4%.

Diagram 2: The number of Hungarians according to nationality and mother tongue, 1970–2021

3. Types of affiliation based on nationality and mother tongue

The dilemma of mother tongue versus nationality can be approached in a more nuanced way by looking at the combinations of the two variables. In the first approach, we treat both variables as dichotomous ( Hungarian and non-Hungarian); thus we examine four combinations (or types) of the dichotomy of mother tongue and nationality variables.

Table 1. Types of the distribution by nationality and mother tongue

Of the four types, the least problematic is to consider those who declared themselves Hungarian according to their nationality and mother tongue (HN = Hungarian Nationality; HM = Hungarian Mother Tongue) as belonging to the Hungarian national community. Similarly, at least on an analytical level, we do not consider those who did not assume either Hungarian nationality or Hungarian mother tongue according to either of these two indicators as Hungarian (NHN = Non-Hungarian Nationality; NHM = Non-Hungarian Mother Tongue). However, the number of those who are Hungarian only according to one of the identification indicators is not negligible. For the Hungarians in Slovakia, the number of non-Hungarian nationality and of Hungarian tongue (NHN and HM) is a fraction of about one-third to one-fifth of the number of those who declared themselves as belonging to Hungarian nationality and non-Hungarian mother tongue speakers (HN and NHM). Our data on the combination of the two variables are only available for the last three censuses.

Diagram 3: Types of belonging to Hungarians according to nationality and mother tongue, 2001–2021

If we then try to draw a more nuanced picture of the ethnic composition of Hungarians in Slovakia, we would have to say that a kind of core group of Hungarians in Slovakia are those who declared themselves Hungarian in terms of both indicators (507,220 people in 2001, 443,632 people in 2011, and 403,140 people in 2021). However, the Hungarian population in Slovakia also includes, to a greater or lesser extent, a significant number of other persons (79, 017 in 2001, 79,917 in 2011, and 77,960 in 2021) who declared themselves Hungarian according to only one of the indicators in the last three censuses. Thus, the census-data-based number of persons with a smaller to larger Hungarian community affiliation—a kind of „ethnic potential”—was 586,237 [this number seems to be inaccurate] in 2001, 52,349 in 2011, and 48,111 in 2021 (see Table F3).
The separation and delimitation of these two additional smaller groups would require further elaboration. It seems a simpler task to delimit group 3 according to Table 1, those with non-Hungarian (Slovak) nationality and Hungarian mother tounge. Based on an ethnicity study carried out in 2000, it is known that about one-fifth of those from mixed Hungarian–Slovak marriages were Hungarian by ethnicity and fourfifths were Slovak, while the ratio was around 1:2 by mother tongue. Similarly, 73% of those of Hungarian origin who had received education in a non-Hungarian language declared themselves to be of Hungarian nationality, but 83% claimed to be Hungarian mother tongue speakers. By other indicators of dual affiliation (language skills, cultural consumption, etc.), more people belonged to the Hungarian community than to the
Hungarian nationality. (Data from a survey carried out in 2000; see Gyurgyík 2004.) The other type of the study on mother tongue/nationality dichotomy, the group of Hungarian nationality and Slovak mother tongue speakers, is perhaps a more difficult group to define. It is probable that in terms of belonging to the Hungarian national community, they are located between the “core group” (Hungarian nationality and Hungarian mother tongue) and the external sphere (Slovak nationality and Hungarian mother tongue). Some of them are of mixed origin, who are of Hungarian nationality but not native Hungarian speakers, in other words those of homogeneous Hungarian origin who were socialized in a more Slovak language environment but have retained their national affiliation according to their origin. Further, the number of those belonging to this group was increased by those of Roma origin who (in addition to their Hungarian nationality) indicated Roma as their mother tongue.
If we examine the development of the three types of belonging to the Hungarians in the three censuses, it is observable that the proportion of those belonging to the core group who were Hungarian according to at least one indicator decreased by a not insignificant amount, from 86.5% to 83.8%. On the other hand, the proportion of the two groups of Hungarians according to only one indicator increased. The group of those of Hungarian nationality and Slovak mother tongue shows a more intensive growth (from 2.3% to 3.9%) than the group of those of Slovak nationality and Hungarian mother tongue (from 11.2% to 12.3%).

4. Nationality and mother tongue according to the 2021 census

In the 2021 census, 422,065 persons declared themselves as Hungarian, 462,175 persons declared themselves as native speakers of Hungarian, and 34,089 persons indicated Hungarian nationality as their second nationality. The number of native Hungarian speakers was 9.5% higher than the number of ethnic Hungarians. The possibility of assuming second nationality provided, in principle, an opportunity to increase the number of people belonging to each national community. The difference between the share of nationality and mother tongue data in 2021 is similar to that of the previous decades. This confirms the assumption that in 2021 the possibility of assuming the second nationality did not significantly affect the number of Hungarian nationalities.

Diagram 4: The Hungarian population by Hungarian nationality, mother tongue, and Hungarian second nationality in 2021

In order to examine the interrelations and interactions of the three variables indicating ethnic attachment, we need to consider the interrelations of ethnicity and mother tongue in addition to the interrelations shown in Table 1. As can be seen from Table 2, from the point of view of Hungarians, two combinations have a meaningful Hungarian connotation in relation to the second nationality: the combination of the Hungarian second nationality and Hungarian mother tongue (5), and of the Hungarian second nationality and non-Hungarian mother tongue (7).  Those belonging to the combination of Hungarian nationality and Hungarian mother tongue (5) are already included in the combination of non-Hungarian nationality and Hungarian mother tongue (3) described in Table 1 (3). (Combinations 6 and 8 have no Hungarian relevance.)

Table 2. Types of the distribution by second nationality and mother tongue

The correlations of the three variables of ethnicity with respect to affiliation to Hungarian community are illustrated in Diagram 5.

Diagram 5: The distribution of Hungarians in Slovakia according to their types, 2021

Diagram 5 shows that a part of those belonging to nationality 2 are already part of the categories of non-Hungarians and native Hungarian speakers. In 2021, 81.2% (403,140 people) of the Hungarian population belonged to the core group; 3.8% (18,925 people) were of Hungarian nationality and non-Hungarian mother tongue; 11.9% (59,035 people) were of non-Hungarian nationality and Hungarian mother tongue; and 3.1% were of Hungarian second nationality and non-Hungarian mother tongue (15,190 people). (See Diagram 6/Table F4.) In 2021, a total of 496,290 persons declared themselves as Hungarian in at least one of the three questions on ethnic affiliation.

Diagram 6: The distribution of Hungarians in Slovakia according to the number of belonging to each type

The hierarchical structure of each type is illustrated in Diagram 7. In all probability, those belonging to the core group have the most intense indicators of belonging to the Hungarians, while in the case of the second nationality, this attachment is much looser, presumably more symbolic in most cases.

Diagram 7: Types of belonging to Hungarians in Slovakia according to ethnic attachment, 2021

5. Who are you, unknown?

So far, the number of people belonging to the Hungarian population has been examined on the basis of the data registered in the census. Since a not insignificant part of the population did not answer the question on nationality or mother tongue (5.4% and 5.7%, respectively), we will try to estimate the number of non-respondents who can be considered as belonging to the Hungarian minority on the basis of statistical methods. In other words, people registered in the census are basis for the official nationality data. At the same time, data on the ethnicity of a significant proportion of those who did not fill in the census questionnaire are not recorded. In the following, statistical procedures are used to estimate the proportion of those who were not recorded in this way in the census.
The question arises as to how much higher the number of Hungarians would be if all residents had filled in the questionnaire and answered the questions about ethnicity. It is known from the studies of previous census data that the proportion of unknowns in the settlements is correlated with the size of the settlements: the larger the population of the settlement is, the more non-respondents there are (Gyurgyík 2014). This is also confirmed by the data for 2011 and 2021 (Table F5).
As the degree of urbanization of the Hungarian population differs from that of the national, we can assume that the share of Hungarians in the unknowns may be lower than the national share. (See Table F6.) On the other hand, we hypothesize that the nationality composition of settlements may also influence the proportion of nonrespondents. Therefore, we created two subgroups: the Hungarian settlements (HS) and the non-Hungarian settlements (NHS).

Diagram 8: The proportion of unknowns on Hungarian and non-Hungarian settlements

The data show that in HS with a population of fewer than 5,000  the proportion of unknowns is higher than the national rates; in small towns of HS (5,000–19,999) the proportion of unknowns is the same as the national; and in the largest settlements, where the proportion of Hungarians is very low but the national population is significant, the proportion of unknowns is very high. Based on these, it is assumed that the share of unknowns in the population of HS may be around the national rate.
In a further calculation, the unknowns were distributed among the nationalities in proportion to the ethnic composition of the population of the localities. As a result, the share of Hungarians of unknowns in the identified settlements could be around 22,556 (i.e., the expected number of Hungarians is 5.3% higher than the registered number).
In a similar way, the same calculation was made for mother tongue affiliation. In other words, the share of Hungarian-speaking people in the unknowns is estimated to be around 26,039 people. The expected number of native Hungarian speakers is 5.6% higher than their registered number. In this way, the expected number of Hungarians can be around 444,621, and the number of Hungarian native speakers around 488,214. (Table F7)

In the following, we estimate the proportion of unknowns in relation to Hungarian second nationality. In the case of second nationality, the proportion of unknowns at the national level is 11.6%.
The proportion of unknowns for second nationality is 11.6% at the national level. In their case we have to take an additional step absent from the previous analyses. As already mentioned above (Figures 3 and 6), fewer than half (44.6%, 15,190 people) of those who identify themselves as Hungarian as a second nationality (34,089 people), increase the number of those with Hungarian affiliation, since the majority of them (18,899 persons) who declared themselves as native Hungarian speakers are already included in the NHN and HM categories. Of these, the “surplus of Hungarians” can be estimated at 4,200, based on the procedure described above. Of these, 1,872 people (44.6% of the 4,200 people) are considered to be in the second HN and NHN categories. The “yield” of the Hungarians from the unknown second HNs is based on probability data to a greater extent than the previous calculations, but given the relatively small value, it increases the inaccuracy of the estimate to an almost negligible extent. Thus, the estimated number of Hungarian second nationality and non-Hungarian mother tongue is 17,062 people (i.e., 15,190 + 1,872).
Finally, we determine the expected number of people assuming themselves as Hungarian according to at least one indicator, based on the available registered data, and taking into account the proportions and correlations between the registered data. Taking these into account, the number of Hungarian persons with at least one indicator of Hungarian affiliation can be estimated at 520,291, which includes the share of Hungarians in the unknowns. (Table F7.)

Summary and outlook

In our study, we examined the composition of the Hungarian population in Slovakia based on nationality and mother tongue data. Based on an overview of their interrelationship, we have identified the types of Hungarians who belong to the Hungarian minority and the number of Hungarians who identify themselves as Hungarians on the basis of at least one indicator. By including data from a significant number of those who did not answer the questions on nationality, we also attempted to determine their expected number.
In the coming period, one of the possible tasks of studies of the Hungarian population in Slovakia could be to examine the demographic and social characteristics of the ethnic affiliations of the different types in the population.

Literature and online sources

Gyurgyík, László 2004. Asszimilációs folyamatok a szlovákiai magyarság körében. Pozsony, Kalligram.
Gyurgyík, László 2006. Népszámlálás 2001 A szlovákiai magyarság demográfiai, valamint település- és társadalomszerkezetének változásai az 1990-es években. Pozsony, Kalligram.
Gyurgyík, László 2012. Egy csökkenés anatómiája – A szlovákiai magyarság demográfiai folyamatai az 1990-es évektől napjainkig. Kommentár 2012/3, 25-35.
Gyurgyík, László 2014. A magyar nemzetiségűek településszerkezeti változásai az ezredfordulót követő évtizedben az ismeretlen nemzetiségűek adatainak a hátterében. Fórum Kisebbségtudományi Szemle, 2014/4, 57-72.
Sčítanie obyvateľov, domov a bytov 2001. Bývajúce obyvateľstvo podľa národnosti, podľa materinského jazyka a pohlavia za SR, kraje a okresy. SÚ SR 2002, p. 8. Further: Útmutató a személyi kérdőív kitöltéséhez.
Sčítanie obyvateľov, domov a bytov 2001. Definitívne výsledky za SR, NUTS2, kraje, okresy a obce. Bratislava, Štatistický úrad Slovenskej republiky.
Skutnabb-Kangas, Tove 1997. Nyelv, oktatás és kisebbségek. Kisebbségi adattár VIII. Budapest, Teleki László Alapítvány.
Metodika sčítania obyvateľov z hľadiska ich príslušnosti k národnosti alebo etniku so zreteľom
na materinský jazyk. SÚ SR, p. 27. Bratislava 2018. [https://www.scitanie.sk/o-scitani/zakladne-informacie-o-scitani-2021#i6]
[https://www.scitanie.sk/obyvatelia/zakladne-vysledky/pocet-obyvatelov/SR/SK0/SR]
[https://www.scitanie.sk/storage/app/media/dokumenty/vzor-formularahu.pdf]
[http://portal.statistics.sk]

Table F1: The number and proportion of Hungarian and Slovak population in Slovakia, censuses 1921–2021

Table F2: The number and proportion of Hungarian and Slovak population according to mother tongue in Slovakia in 1970, 1991, 2001, 2011, and 2021

Table F3: Distribution according to nationality and mother tongue in 2001, 2011, and 2021

Table F4: The distribution of population with Hungarian attachment in Slovakia according to their types, 2021

Table F5: The proportion of unknowns according to the size groups of settlements in 2011 and 2021 (%)

Table F6: The proportion of Hungarians according to the size groups of settlements in Slovakia, 2021 (%)

Table F7: The distribution of expected number of population with Hungarian attachment in Slovakia according to their types, 2021

 

The Usage of the Common Sense in the Public Philosophy of European Modernity

Introduction

When the structure of the scholarly public sphere with the social embeddedness of philosophy and the philosophers experiences a transformation, the self-interpretation of the philosopher can be renewed with benefits for philosophical thinking in general. In these situations it is necessary to rethink both the relationship of philosophy and praxis, and philosophy as a kind of praxis. The re-interpretation of the essence of philosophical thinking and its relation to the praxis leads to re-thinking the relationship of thinking and acting in general, which is the core of the problem of human nature. The task of the re-interpretation of the role of philosophy is fulfilled by philosophers, based on the reflection of its own past. A special relationship between philosophy and history of philosophy appears here. It is what was emphasized by Hans-Georg Gadamer—who will be an important reference in the last part of my paper—in the following sentences:

It is part of the elementary experience of philosophy that when we try to understand the classics of philosophical thought, they of themselves make a claim to truth

* This article was written in the framework of the project entitled The tradition of “sensus communis” in Hungarian thought: Philosophy and the public realm; public philosophy, national philosophy, national characterology (NKFIH-number: K 135 638).

that the consciousness of later times can neither reject nor transcend. The naive selfesteem of the present moment may rebel against the idea that philosophical consciousness admits the possibility that one’s own philosophical insight may be inferior to that of Plato or Aristotle, Leibniz, Kant, or Hegel. One might think it a weakness that contemporary philosophy tries to interpret and assimilate its classical heritage with this acknowledgment of its own weakness. But it is undoubtedly a far greater weakness for philosophical thinking not to face such self-examination but to play at being Faust. It is clear that in understanding the texts of these great thinkers, a truth is known that could not be attained in any other way, even if this contradicts the yardstick of research and progress by which science measures itself. (Gadamer 2006: xxi, in the author’s Introduction)

In the following I analyze a historical case of the interpretation of the essence of the philosophical thinking, namely the modern tradition of the common sense, offering several new aspects. After its Aristotelian and Stoic roots, the concept of the common sense as a significant philosophical term emerged again in British thought, especially in the œuvre of Shaftesbury, and later in the Scottish school of the common sense in the period of the Scottish Enlightenment. This new common sense philosophy of early modernity was a special answer to the challenges of the modernity, as it has manifested itself in the transformation of the public sphere in general and especially the public sphere of philosophy, with serious consequences toward the ideas on human nature and the social role of philosophy. In the following, at first I overview the revival of the term sensus communis (the common sense) in the context of the turn of philosophical communication, then I show how this term was exterminated in the 19th century German and Hungarian philosophies. In the last part of my writing I outline how and why this term was reconstructed in the historical inquires in German philosophy by Hans-Georg Gadamer and in contemporary Hungarian research on the history of philosophy.[1]

Revival of sensus communis as an answer to the turn of the structure of philosophical communication

The structure of the scholarly public sphere of Central-European philosophical life fundamentally changed at the turn of the 18th and 19th centuries, following similar but earlier changes of British and French philosophies. This new structure of the scholarly public sphere was characterized by two features. The first one is the appearance of a new, relatively independent institutional network, based on the increased significance of the extended correspondence of scholars, independent publishing houses, scholarly periodicals, saloons, and academies. The second one is the increased significance of the usage of native vernaculars instead of Latin in philosophy. However, the change of languages had fundamental consequences in the self-understanding of the next generation, and in the history of philosophy, its importance was not acknowledged in the contemporary discourse at any time. However, the change of the dominant languages of the philosophical publications happened in different epochs in different national cultures, but always relatively quickly (e.g., within a generation in the Hungarian case). Participants of this change could interpret their positions within the framework of the functionally bilingual communication of early modernity, and they applied its term for the actual circumstances. The usage of native languages and Latin was linked with different audiences, divided between academic and laic, and home and foreign public spheres. This communicational turn inspired the philosophers to reformulate their opinions about the audience of philosophy and the social role of philosophy with ge neral epistemological and anthropological consequences. Several theories and concepts of the philosophy of modernity can be discussed as theoretical reflections or answers to this change of communication. The most well known are the different forms of the modern common sense philosophies: Kant’s distinction between philosophia in sensu scholastico and philosophia in sensu cosmopolitico, combined with private and public usage of the reason, and Herder’s concept of publicum. The following offers outlines of the first one: the common sense philosophies in the British, German, and Hungarian cultures.[2]

The analysis of the turn of scholarly communication emerged as a new interpretation of the role and value of the sensus communis, at first in British philosophy. The original meaning of this concept is an intrinsic faculty of every human individual that appears in their understanding, moral judgements, and sentiments, and in their taste in art. The community of this faculty appeared just as a uniform feature of individual minds in the initial form of this term. It is clear from the beginning that the classical term is used in Britain with an extended meaning, not purely in an epistemological context but also in moral and social contexts, as well. The British common sense includes the sociability of humans and the speciality that the individually inborn, equal common sense can only be developed in social interactions and common thinking. In Shaftesbury’s thought, human minds can realize the truth in the status of humor. It is an individual feature that only works in social interactions, which inevitably feature an emotional context, a clear opposite of the individual and emotionally neutral apateia of ancient Stoicism. The epistemological role of the two terms is similar: a status of minds in which they can realize the truth. However, the antique one is highly individualistic and purely rational, and the modern one is embedded in social interaction and connected with emotions. In his reflection on the history of philosophy, he refers to the neologism of Marcus Aurelius, koinonoēmosynē. However, although he is familiar with the details of the meanings of all of the Greek and Latin terms of Stoicism connected to the sensus communis, he chose this non-trivial expression, because of its moral content and its embeddedness into social connection. In his philological notes he emphasizes the connection of the emotional and epistemological elements of these terms in the history of philosophy, as well, in the following form:

It may be objected possibly by some particularly versed in the philosophy abovementioned, that the koinos nous, to which the koinonoēmosynē seems to have relation, is of a different meaning. But they will consider withal how small the distinction was in that philosophy, between the hypolēpsis, and the vulgar aisthēsis; how generally passion was by those philosophers brought under the head of opinion. (Shaftesbury 1737: 105; the orthography has been modernized and the Greek terms has been transliter ated into Latin letters.)

His additional references to classical poetry further emphasize these moral, emotional, and social contexts. Shaftesbury’s Scottish followers use more conventional classical references (e.g., Thomas Reid refers to Cicero’s De oratore III. 1),[3] but the emphasis on the common societal environment remains. Parallel to the moral philosophy of Adam Smith, our moral sentiments, which can be regarded as a special form of the common sense, are intrinsic, individual features on the one hand, but achieving a level of humanity in which we can realize and recognize the common roots of our moral judgements depends on the global commercial, economical, and, at the same time, moral and political interactions of humankind (see Smith 1976). Similar chains of ideas have followed the frequent usage of the terms of politeness, refinement, and taste, sometimes at the core of epistemology, but more often in the political, aesthetical, and moral discourses, amongst the authors of the Scottish Enlightenment. It is not by an accidental event of the history of philosophy that this theoretical reflection emerged strongly in Scotland; it can be interpreted as an answer to a change in the structure of the communication, under conditions of the rise of modernity and their consequences for the intellectual sphere, especially for philosophical life. The semi-peripheral position of Scotland has offered a good point of view for detecting structural changes; several processes were realized easier from an Edinburgh perspective than they were from a London perspective.

This Scottish semi-peripheral regard and the theories rooted in it offered elements of the interpretation of a similar communicational change of the philosophical public sphere on the European continent. At first the case of German philosophy in the middle of the 18th century must be mentioned. German Popularphilosophie focuses on the requirements of the audience of the new public philosophy, outside the walls of the universities and other academic institutions. Populus as an audience is not identical to plebs, but is a conscious community of responsible citizens, whose main characteristic is their urbanitas. The emphasis on the interaction of individuals in making—especially aesthetical—judgements and the development of this new collectiveness is the main achievement of this school (Ernesti 1762: 153).

The difference between the cultural functions of the common sense in public intellectual life and of sensus communis in professional philosophy appears more clearly in the Hungarian philosophical tradition. The first Hungarian common sense philosopher, József Rozgonyi, formulated his philosophy in the framework of his critique of Kant; the Hungarian Controversy on Kant (1792–1822) coincided with his active career. The structure of his Kant critique was determined by the accidental fact that he wrote his first work against the German Kantian philosophers before he could read Kant’s Critique of Judgement, and the aesthetical questions remained in the shadow of epistemology and moral philosophy during the whole of the Kantian Controversy.[4] The language of Rozgonyi’s works leads us to the core of the functional multilingualism of his epoch; in Hungarian he criticized the German works of Kant and his early followers based on his favorite Scottish authors, formulated in his main books in Latin, and in several short essays, during the last period of his career. The Kantian terminology in Latin, created by him from a critical position, represents a serious philological problem in the history of Hungarian philosophy. (It is earlier than and not identical to the Latin terminology of the Kantianism developed by German Kantian thinkers in the late 1790s.)

Rozgonyi clarifies the fundaments of his thought in his first philosophical work, using a definition from a writing of James Beattie as a motto, quoted in English in his Latin book:

All sound reasoning must ultimately rest on the principles of common sense, that is on principle intuitively certain or intuitively probable; and consequently that common sense is the ultimate judge of truth, to which reason must continually act in subordination. (Rozgonyi 2017: 25)[5]

Later, he contextualizes the modern common sense tradition in the Kantian controversies of his epoch in the following way:

The Kantians seemingly neglect the proposition of the Scottish philosophers, Oswald, Reid and Beattie on the common sense, and recognise the well concluding reason as an exclusive judge. < Kantiani enim omnem Scotiae philosophorum Oswaldi, Reidii, Beatties de sensu communi sententiam flocci facere tribunalque controversiae huius definiendae unicum rationis legitime concludentis agnoscere videntur. > (Rozgonyi 2017: 38)

Later, he shows the difference between the Scottish and continental European concepts of the common sense in the context of the classical references to this term, describing the embeddedness of the thinking in the actions of human:

If the Kantians meant common sense the same what the abovementioned

Scottish philosophers do, e.g. Aristotle’s koinai doxai, Cicero’s naturae iudicia, i.e. the immediately evident propositions, which are the fundaments of every demonstration, […] by other words, principles, what can be neglected by words, but must be followed by the whole of life and by the constant rationality of the acting, and involuntary recognised; in this case I do not know who could neglect the common sense. […] The Kantians mean common sense the perception of the crowd, which perhaps can be unreasonable. But the abovementioned excellent Scottish philosophers have never recognised the common sense in this meaning. In their discourse, the perception belongs both to the philosophers and to the crowd. See Beattie’s essay on truth, part I, chapter 1. < Si quod Kantiani per sensum communem id, quod Scoti illi philosophi intelligant, v. g. Aristotelis koinai doxai, Ciceronis naturae iudicia seu propositiones immediate evidentes, quae fundamentum praebent omni demonstrationi, […] principia, quae si quis ore neget, toto vitae tenore et agendi rationi constanti vel invitus affirmare cogitur, nescio, qui possint cum reiicere? […] Kantiani per sensum communem sensum vulgi quandoque absurdum intelligunt. Sed tali significatu eximii illi Scoti sensum communem nunquam acceperunt. Sensus ille, de quo hi disputant, acque philosophorum ac vulgi est. Vide Beattie’s essay on truth, p. I. ch. 1. > (Rozgonyi 2017: 39. The motto of Rozgonyi’s work is the concluding sentence of Beattie’s Essay on truth, referred here by him. Aristotle’s Greek term has been transliterated into Latin letters.)

In the 19th century theoretical reflections on the cultural nation-building programs of East-Central Europe, the abovementioned concepts of Scottish Enlightenment and German Popularphilosophie were useful tools and played an important role. For example, “the development of the politeness and refinement of the nation” became a political slogan, and to create a modern civic consciousness based on the common sense and supported theoretically by the public philosophy was a dominant idea, at least in Hungary. The next generation of the Hungarian common sense philosophers after Rozgonyi, representatives of the so-called Hungarian harmonistic philosophy, János Hetényi and Gusztáv Szontagh, had a different type of reflection on the historicity of their philosophy (for a more detailed analysis see Mester 2018c).[6] They paid less attention to the origin and historical narrative of the common sense philosophy and to their own position in this narrative; they preferred to use their common sense philosophy in their works on the history of philosophy and the philosophy of history. Gusztáv Szontagh offers an international context of Hungarian philosophy, embedded in the social context in the historical chapters of his first main work (Szontagh 1839), and he offers a narrative of the development of civilization based on the refinement of the common sense, in the historical appendix of his main work of political philosophy (Szontagh 1843). Hetényi’s narrative of Hungarian philosophy is a history of the social development of the common sense in Hungary; it is civic philosophy in his terminology (Hetényi 1839). His history of Hungarian urban culture is the counterpart of his history of philosophy; its role is to show the social background of philosophy in history (Hetényi 1841).

The defeat of the common sense in the German and Hungarian philosophies

The next generations of German philosophy definitely differentiated themselves from the common sense tradition. We find examples of an opposition to the common sense of the crowd (gesunde Bauerverschtand) and the individual genius in the pre-Kantian period, as well as in Hamann’s Clouds (Hamann 1761/1950). A similar distinction would later be definite and systematic in the philosophy of Georg Wilhelm Friedrich Hegel (for a more detailed analysis of the Hegelian attack against the common sense see Mester 2018d and Mester 2020). Hegel in his first serious philosophical writing identified the theoretical thinking with speculation, as a counterpart of the common sense, in the chapter titled “Relation of Speculation to Common Sense”:

For this reason, speculation understands sound intellect (gesunde Menschen verstand) well enough, but the sound intellect (gesunde Menschenverstand) cannot understand what speculation is doing. […] Common sense (gesunde Menschen verstand) cannot understand speculation; and what is more, it must come to hate speculation when it has experience of it; and, unless it is in the state of perfect indifference that security confers, it is bound to detest and persecute it. (Hegel 1802/1977: 99-100)

Not only the hierarchy of the speculation and the common sense, but also the motive of the conservatism of the common sense was contained in Hegel’s writing. Later, in the preface of his early masterpiece, he discusses the concept of insight as a result of theoretical thinking and the concept of edification connected with the emotional approach as opposites in the description of the actual state of the “self-conscious Spirit”:

[A]t the stage which self-conscious Spirit has presently reached […] now demands from philosophy, not so much knowledge of what it is, as the recovery through its agency of that lost sense of solid and substantial being. Philosophy is to meet this need, not by opening up the fast-locked nature of substance, and raising this to self-consciousness, not by bringing consciousness out of its chaos back to an order based on thought, nor to the simplicity of the Notion, but rather by running together what thought has put asunder, by suppressing the differentiations of the Notion and restoring the feeling of essential being: in short, by providing edification rather than insight. The ‘beautiful’, the ‘holy’, the ‘eternal’, ‘religion’, and ‘love’ are the bait required to arouse the desire to bite; not the Notion, but ecstasy, not the cold march of necessity in the thing itself, but the ferment of enthusiasm, these are supposed to be what sustains and continually extends the wealth of substance. (Hegel 1807/1977: 4-5)

The endeavor for the edification is incarnated by his opinion partly in the theory of Romanticism of his age, partly in the German Popularphilosophie, and partly in the enthusiasm of the religious pietistic movement. Hegel discussed the role and the character of the common sense in detail, especially in the subchapter titled “Reason as Lawgiver,” where he describes that the common sense leads us to a contradiction of terms during the formulation of moral law. The relationship of the common sense and theoretical thinking is the same in this special case as was described earlier in general. Hegel later, in the introduction of his lectures on the history of philosophy, in the subchapter titled “Philosophy Proper Distinguished from Popular Philosophy,” extended the concept of Popularphilosophie from a concrete German philosophical group to a universal phenomenon of history from Cicero through Pascal to the religious mystical thinkers. The only common element of these highly different authors is a kind of the common sense, connected with the moral sense, by Hegel’s opinion:

But the drawback that attaches to this Philosophy is that the ultimate appeal even in modern times is made to the fact that men are constituted such as they are by nature, and with this Cicero is very free. Here the moral instinct comes into question, only under the name of feeling […]. Feeling is first of all laid hold of, then comes reasoning from what is given, but in these we can appeal to what is immediate only. Independent thought is certainly here advanced; the content too, is taken from, the self; but we must just as necessarily exclude this mode of thinking from Philosophy.

(Hegel 1892: 93)

The first generation of Hegel’s Hungarian disciples in the 1810s and 1820s, and the Hegelian participants of the so-called Hegelian Trial (1838–1842), did not have such a big influence on Hungarian philosophical life that they could break the common sense tradition. It happened as late as the “resumption of the Hegelian Trial (1856– 1858).” Hegel’s most important Hungarian follower, János Erdélyi, applied Hegel’s argumentation in this controversy, which played a crucial role in the further history of Hungarian philosophy. There is a special significance of the supposed rurality of the common sense in the argumentation of Erdélyi. At first, he summarizes that all obstacles of professional philosophy based on the common sense: “all these superstitions are cultivated and taught by the name of the common sense” (Erdélyi 1981: 55). After the numerous pejorative references to the common sense, he had to formulate his own common sense concept. In this formulation at first he identifies the common sense with the conservatism of the everyday thinking, both in public life and philosophy:

The common sense wants always the perfected, cannot be renovated. The spirit, contrary, always follows its way, makes progress the world. […] Because the common sense wants always the perfected, consequently, it insists on the perfect truths, which were established a philosophical or political school long time ago for the eternity.

(Erdélyi 1981: 57)

It is interesting that Erdélyi’s examples of the innovation against the conservatism of the common sense come from the fields of the sciences and economy, and linguistic reform as well. (The lack of the social and political reforms is probably the consequence of the calculation with the possibilities of the publication, under conditions of the censorship in the age of neo-absolutism in the Hapsburg Empire.) The counter-concepts of the conservative common sense and the progressive spirit, formulated above, have been fulfilled by concrete content in here. Erdélyi formulated a non-communicative concept of the common sense:

The common sense can easily compatible with superstition, ignorance, stagnancy, all the moral and material wrong […] Contrary, on every great thing, which were for the progress of the humankind, there are deep, serious, secure and sublime marks of the thought. (Erdélyi 1981: 43)

There is no social communication, just standard biases against progressive initiatives. Their main types are ignorance and malignancy toward modern technology, such as the railway network, and toward the institutions of the established Enlightenment, mainly the system of public education. In his last example in his work referred to here, a rural housewife was against the literacy of her daughter because she could use it for writing a letter to her lover; this idea against women’s education is based on a common sense judgement, in Erdélyi’s interpretation. Erdélyi eliminated the urbanity of this program and disregarded his opponents’ ideas of the urbanity of the common sense for creating from it a non-communicative concept. The essence of his critique is the opposition of the conservative, rural common sense and the spirit of the progressive urbane civilization.

Erdélyi’s attack did not inspire a long discussion or debate because of biographical reasons. One of his main possible opponents, János Hetényi, died in 1853, before the publication of Erdélyi’s Present of the Inland Philosophy in 1856. Another serious opponent, Gusztáv Szontagh, formulated a characteristic counter-argument about the embeddedness of human thinking in the praxis, based on his common sense philosophy, with an emphasis on the close connection of philosophical thinking and human thinking in general:

[A] philosopher does not think purely for the sake of thinking; on the contrary: a human is thinking and investigates the truth for the right acting. (Szontagh 1857: 217)

It is a clear declaration of a theory of human thinking and acting, which is radically different from Erdélyi’s Hegelian ideas. It could have been the basis for a fruitful discussion between Hegelians and common sense philosophers, but Szontagh died in 1858, before the publication of Erdélyi’s reaction. Erdélyi withdrew the manuscript of his new discussion paper after reading Szontagh’s obituary, and the discussion ceased before it really started.

The target of the above-discussed common sense tradition was the re-positioning of philosophy within a new public sphere. In the Hungarian case, the program was to put philosophy cultivated in Hungarian into the new system of the so-called national sciences, and a theoretical interpretation and conscious design of this process. In other words, national philosophy, as a special version of the modern public philosophies in 19th century East-Central Europe, adapted to the system of the new modern national culture, and it wanted to simultaneously fulfil the role of both the philosophical interpreter of this new type of political community called nation and the designer of this community. By this system of ideas, from the cultural, political, economic, scientific, and artistic development of a country, a theoretical reflection appeared in the open sphere and based on the common sense, it could create a national community and a national culture, connected with the development of the actual level of the concrete appearances of the common sense as well. Erdélyi’s target was the concept of national philosophy, but he hit the philosophical concept of nation as a modern political community, and for ages made difficult the theoretical analysis of the political community, despite the fact that it was a long and well-established tradition. Hegel and his Hungarian follower were referred to as the representatives of a professional and scientific approach to philosophy in juxtaposition to the ideal inherent in the public philosophy. Within the fight for the professional and against the public philosophy, the concept of common sense was lost. It is not yet clear what the social function and anthropology of professional philosophy are, nor what defines itself against the common sense. We should consider that Erdélyi himself attacked the consequences of a public philosophy based on the social status of a public philosopher, more embedded in the communicational network of the modern press than in the academic system.

Revival of the common sense tradition in the German and Hungarian philosophies

After the extermination of the term sensus communis in the 19th century German and Hungarian philosophical traditions, a change in the self-understanding of philosophy was needed for its revival. A significant part of this process is Hans-Georg Gadamer’s œuvre. In the first chapter of his Truth and Method, second amongst his “guiding concepts of humanism,” after culture (Bildung), is sensus communis. Gadamer’s aim was not purely the methodological renewal of the human sciences, but a new beginning, a new self-understanding of German philosophy, with a reconstruction of its pre-Kantian status. By Gadamer’s description, the political aspect evaporated from the German version of the common European humanist tradition, but it remained in British and French thought. This imperfection of German thought appears in the beginning of his foreword to the second edition, in general form:

In Germany (which has always been pre-revolutionary) the tradition of aesthetic humanism remained vitally influential in the development of the modern conception of science. In other countries more political consciousness may have entered into what is called the »humanities«, »lettres«: in short, everything formerly known as the humaniora. (Gadamer 2006: xxvi)

Later he formulates the same opinion more concretely, focused on the German traditional interpretation of the common sense:

Whereas even today in England and the Romance countries the concept of the sensus communis is not just a critical slogan but a general civic quality, in Germany the followers of Shaftesbury and Hutcheson did not, even in the eighteenth century, take over the political and social element contained in sensus communis. The metaphysics of the schools and the popular philosophy of the eighteenth century – however much they studied and imitated the leading countries of the Enlightenment, England and France – could not assimilate an idea for which the social and political conditions were utterly lacking. The concept of sensus communis was taken over, but in being emptied of all political content it lost its genuine critical significance. (Gadamer 2006: 24)

Gadamer states that the common sense became at first an empty concept and then it evaporated in Germany and was restricted to the judgements of aesthetics and taste; in Kantian and post-Kantian thought it lost all its significance. (We have seen above in the case of the Kant-critique of Rozgonyi that the modification of the meaning of the common sense in Kantian philosophy, in comparison with the Scottish school, was realized by the common sense philosophers of Kant’s epoch, as well.) The sole exception is the pietistic tradition, where its critical potential has survived. Gadamer uses here the results of his own research on the history of philosophy; he wrote an introductory essay to the modern edition of a work of Friedrich Christoph Oetinger, who is his most often quoted pietistic author.[7] In the mirror of the recent research and the experiences of the role of the common sense tradition in the early period of East Central European national building, Gadamer seems to underestimate the political content of the common sense philosophy in Europe. It is surprising that he do not discuss Hegel’s crucial opinions about the common sense. It is more peculiar if we consider that in the previous chapter he analyzes Hegel’s concept of Bildung, with the end of the achievement of the Absolute. As it was shown earlier, Hegel’s attack against the common sense was based on the image of the common sense as a barrier to thinking in the achievement of the absolute, and one of the main opponents in this question was the pietistic movement. We must see that Gadamer’s masterpiece is not a handbook of the history of German philosophy, but a philosophical work of the self-reinterpretation of philosophy, based on the re-understanding of the history of philosophy. From our point of view, the most important element of his endeavor is that he tries to correct the historical de-politicization of German philosophy and redirect philosophy into the context of the social discourse, based on the re-thinking of the history of philosophy.

By the first glance, the revival of the Hungarian common sense tradition was merely the result of the internal interests of Hungarian philosophical historiography. In the recent research on the history of Hungarian philosophy, an intention was the simple correction of the conventional progressivist narrative of our handbooks of the history of philosophy. We were just curious about the figures that remained in the shadow of the progressivist vanguard groups; they were mainly the leaders of the anti-Kantian side of the Hungarian Controversy on Kant (1792–1822) and the anti-Hegelian key figures of the Hegelian Trial (1838–1842), and of its resumption after the revolution (1856– 1858). It was detected that they form different generations of the same common sense tradition, which was exterminated in Hungary in the middle of the 19th century. Their estimation, besides the texts and data discovered and interpreted by the historiographers of philosophy, depends on our opinions about the social role of philosophy and its place in public discourse. We met familiar topics at every corner, such as the problem of the functional bilingualism of philosophers who write their works in two languages for different (international and national) target audiences; different places and roles of the same philosopher in national culture and in the international discourse; and the opposition of professional philosophy and the role of philosophy in the development of the common sense in the form of public philosophy. At the end of the recent period of our investigations, we felt that de te fabula narratur. However we are professional historiographers of philosophy. We cannot offer such a sterile, antiquarian approach to the past of philosophy, which was free from the re-thinking of our selfunderstanding, as philosophers, citizens, and humans.

Literature

Beattie, James 1778. An Essay on the Nature and Immutability of the Truth; in Opposition to Sophistry and Scepticism. 6th corrected edition. London, Dilly.

Erdélyi, János 1981. A hazai bölcsészet jelene [Present of the Inland Philosophy]. In: Erdélyi, János: Filozófiai és esztétikai írások. Notes by Ilona T. Erdélyi & László Horkay. Budapest, Akadémiai Kiadó, 25–102, 912–924.

Ernesti, Johann August 1762. Opuscula oratoria, orationes, prolusiones et elogia. S. and J. Luchtmans, Lugduni Batavorum.

Gadamer, Hans-Georg 2006. Truth and Method, 2nd, rev. ed. Translated by Joel Weinsheimer and Donald G. Marshall. New York–London, Continuum.

Hamann, Johann Georg 1761/1950. Wolken. In: Nadler, Josef (ed.): Sämtliche Werke.

Vienna, Herder Verlag, Vol. 2, 83–109.

Hegel, Georg Wilhelm Friedrich 1802/1977. The Difference between Fichte’s and Schelling’s System of Philosophy. Translated by Henry Silton. Albany, Harris & Walter Cerf, State University of New York Press.

Hegel, Georg Wilhelm Friedrich 1807/1977. Phenomenology of Spirit. Translated by Arnold V. Miller. Oxford–New York–Toronto–Melbourne, Oxford University Press.

Hegel, Georg Wilhelm Friedrich 1892. Lectures on the History of Philosophy, Translated by Elisabeth S. Haldane. Vol. 1. London, Kegan Paul–Trench–Tübner & Co.

Hetényi, János 1837. A’ magyar philosophia történetírásának alaprajza [A Sketch of the Historiography of the Hungarian Philosophy]. Tudománytár 2/1, 76–165.

Hetényi, János 1841. Honi városaink befolyásáról nemzetünk’ kifejlődésére és csinosbulására [On the Influence of Our Inland Cities to the Development of Politeness of Our Nation]. Buda, Magyar Királyi Egyetem.

Mester, Béla 2018a. Cities as Centres of Creativity in the East-Central European Nation Building. Creativity Studies 11/1, 129–141. DOI: https://doi.org/10.3846/cs.2018.5513.

Mester, Béla 2018b. The Role of Aesthetics in the Works of a Professor at a Calvinist College. A Case Study on József Rozgonyi (1756–1823). In: Balogh, Piroska & Fórizs, Gergely (eds.): Anthropologische Ästhetik in Mitteleuropa (1750–1850) / Anthropological Aesthetics in Central Europe (1750–1850). Hannover, Wehrhahn Verlag, 197–210.

Mester, Béla 2018c. Emergence of Public Philosophy in the East-Central European Urban(e) Cultures. A Hungarian Case. Filosofija Sociologija 29/1, 52–60.

Mester, Béla 2018d. Ruralization of the (Urbane) Concept of Sensus Communis in a 19th-century Hungarian Philosophical Controversy. Acta Universitatis Sapientiae: European and Regional Studies, 14, 52–60. DOI: 10.2478/auseur-2018-0009.

Mester, Béla 2020. A Gap between Public and Professional Philosophy. The Case of Sensus Communis (Common Sense) and its Enemies. In: Bakó, Rozália Klára – Horváth, Gizella (eds.): Mind the Gap! Proceedings of the Sixth Argumentor Conference.

Debrecen, Debrecen University Press, Partium Press, Oradeapp, 11–38.

Oetinger, Friedrich Christoph 1753/1964. Inquisitio in sensum communem et rationem. Faksimile-Neudruck der Ausgabe Tübingen 1753 mit einer Einleitung von Hans-Georg Gadamer. Stuttgart-Bad Cannstatt, Frommann-Holzboog.

Reid, Thomas 1786. Essays on the intellectual powers of man. Dublin, L. White, Vol. 1–2.

Rosenfeld, Sophia 2011. Common Sense: A Political History. Cambridge/MA–London, Harvard University Press.

Rozgonyi, Josephi 2017. Dubia de initiis transcendentalis idealismi Kantiani / József Rozgonyi, Kétségek a kanti transzcendentális idealizmus alapvetéseivel kapcsolatban, Transl. Ágoston Guba. Notes written by Ágoston Guba & Béla Mester. Translation supervised by Szabolcs Kondákor. Contributor of the edition of the Latin text Gábor Gángó. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Filozófiai Intézet–Gondolat Kiadó.

Shaftesbury, Antony Ashley Cooper of 1737. Sensus Communis; An Essay on the Freedom of Wit and Humour. In: Antony Ashley Cooper of Shaftesbury, Characteristics of Men, Manners, Opinions, Times, Vol. 1, London, J. Purser, Vol. 1, 59–150.

Smith, Adam 1976. The theory of moral sentiments. Oxford, Clarendon Press.

Szontagh, Gusztáv 1839. Propylaeumok a magyar filozófiához [Propylaea for a Hungarian Philosophy]. Buda, Magyar Királyi Egyetem.

Szontagh, Gusztáv 1843. Propylaeumok a társasági philosophiához, tekintettel hazánk viszo nyaira [Propylaea for a Social Philosophy, with Regard to the Conditions of Our Country]. Buda, Emich.

Szontagh, Gusztáv 1857. Magyar Philosophia: Viszonzás Erdélyi János Munkájára: »A hazai böl csészet jelene« [Hungarian Philosophy: Answer to János Erdélyi’s Work Entitled »Present of the Inland Philosophy«]. Új Magyar Muzeum 7/1, 4–5, 215–240.

Robert College During the Years of Conflict 1908-1918

Introduction

“At the center of the world, all the lends around thee, orient and occident, with their best, have crowned thee.

The song begins with the lines, “at the center of the world,” which many Robert College students sing at their graduation ceremonies and the alumni of the college sing at their meetings. This chant was initially derived from the American College for Girls (Kaya 2022: 9). However, a much more complicated heritage should come to people’s minds regarding Robert College. This heritage includes the College for Girls and American Hospital, Nursing School, and Bosphorus University (in Turkish: Boğaziçi Üniversitesi).

However, in addition to the educational heritage and objectives of the college, during the first two decades of the 20th century, its role dramatically changed. Starting during the Balkan Wars, the role of the Robert College became more than an institution of education. Moreover, when the Great War came home, both the college itself and the people studying and working in the college started to play a critical role in shaping Turkish–American relations and the destiny of the war for both states.

Regarding Robert College, there are several different studies covering multiple issues.[1] One of the most important among those studies is the memoirs of the college’s former presidents, especially the first three presidents: Cyrus Hamlin, George Washburn, and Caleb Gates.[2] Apart from these primary sources, there are also many se condary sources in Turkish and English about the college and its history.[3] However, regarding the wartime years, despite some valuable sources, such as the memoir of President Gates and several chapters from a limited number of books, almost all focus on the daily lives of the college’s students, instructors, or the presidents.

Therefore, this paper mainly tries to provide a different perspective on the role of Robert College in wartime. The main argument is that from the First Balkan War to the end of the Great War, Robert College acted as a diplomatic tool between the US and the Ottoman officials to maintain Turkish–American bilateral relations. In other words, the college and its heritage were among the most significant reasons for both sides not to go to war.

A Short History of the College and Its Importance in Turkish–American Relations

Robert College was founded in İstanbul in 1863. In 1932 its administration merged with that of its sister college, the Home School for Girls at Constantinople (later called the American College for Girls and Constantinople Women’s College), which was founded in 1871 under the joint presidency of Paul Monroe (Sabev 2014:19). It was founded at a time when the empire was taking part in the Concert of Europe after the Crimean War (1854–1856) and the Conference of Paris in 1856 (Davison 2021: 294). The Robert College became the oldest American institution of education in a foreign country. It was founded as a Christian and American institution and since then has given many students a Christian education (Sabev 2014: 19-20). Moreover, one of the distinct features of the students is that they come from different identities, races, religions, and backgrounds.

The Ottoman relations with the United States date back to 1803, with the establishment of the first US consulate in Smyrna (in Turkish İzmir). However, the first officially mutual attempt to build a diplomatic tie between these states was with the appointment of David Porter to the empire in 1831. Starting in 1882, both expanded their relations until reaching the embassy level in 1906 (Kaya 2022: 15). Moreover, the establishment of Robert College should be counted as one of these attempts. In other words, it was a way of building relations with the Ottoman Empire.

The college’s founders, Christopher Rheinlander Robert, a wealthy New York merchant and philanthropist, and Cyrus Hamlin, a Protestant ex-missionary, considered themselves cultural ambassadors to the Ottoman Empire. They acted with this attitude (Gür 2011: 49). By referring to “cultural ambassadors,” they believed that their visibility and contact with the local population were more significant than the American consulate’s (Gür 2011: 49). Thus, for the United States and the founders of the college, it was not like any regular college; instead, it meant more. It indeed reflected the cultural representation of the United States in the Ottoman Empire. To put it another way, the college was critical of the United States’ missionary activities in the Ottoman capital. However, it should be noted that although Robert College was founded by a former missionary of the American Board of Commissioners for Foreign Missions (ABCFM), and based on the interactions built by the ABCFM in the whole empire, it was by no means attached to the Commission (Sezer 1999).

Nevertheless, this cultural embassy of the United States acted following its founding principles and aims during both the Balkan Wars, and more importantly, during the Great War. While it functioned as a bridge between the empire and Balkan states during the Balkan Wars, it contributed to preserving peace between Americans and the Ottomans during the Great War.

The Young Turks and the Balkan Wars

The period of Caleb Gates’ presidency was one of the most turbulent times in the history of Robert College. The college was not only a multi-religious institution but also a multi-national one. From Armenians to Bulgarians, the ethnicity of the college’s members was indeed diverse. Therefore, the period of 1908–1918 was challenging for the college to survive. However, before the Balkan Wars and the First World War, the influence of the Young Turks movement on the college and its existence were as significant as the wars.[4]

The year 1908 was decisive to see the Young Turks come into prominence from the Committee of Union and Progress (CUP; in Turkish: İttihat ve Terakki Cemiyeti). They were delegates of contemporary ideas and concepts, so they were generally referred to as reformers led by Talat Pasha, Enver Pasha, and Cemal Pasha (Gates 1940). In his memoir, Gates pointed out that when Enver Pasha was the minister of the interior and grand vizier, Gates had a chance to talk with him about some problems regarding the college (Gates 1940). Moreover, according to Gates, Enver always treated him with “exceptional kindness,” although he once said to the American ambassador, “Dr. Gates is always preaching!” (Gates 1940). From what the president mentioned, the relationship between Enver and Gates was not puzzling; instead, Enver repeatedly said to Gates that whenever the college had a need, he would be there for them (Gates 1940). Despite this relatively friendly relationship between the president and Enver Pasha, the Balkan Wars was the starting point of turbulent times for the Gates administration. The First Balkan War broke out in 1912. It coincided with the 50th anniversary of Robert College’s founding. There had been a plan to celebrate this jubilee by assembling alumni and friends from different countries on Founder’s Day, March 23. However, the war conditions caused the college presidency to mark the occasion more modestly by simply presenting exercises on the campus (Gates 1940).

It was almost inevitable that life in the college would be negatively influenced. In 1912, only 65 of 413 students were Turkish, while 179 were Greek and 55 were Bulgarian.[5] Therefore, because Turks were the minority, and more importantly, the Greeks, Armenians, and Bulgarians composed the majority, President Gates worried about possible conflicts between students from these nationalities (Sabev 2014). Gates stated: “Their respective nations were at war. Students and teachers were being called for mi litary service, and many were anxious to know the fate of their families. The boys read the papers eagerly and circulated all sorts of rumors” (Gates 1940). Despite all these possible negative situations in İstanbul regarding the Balkan Wars, the college did its best to sustain a peaceful atmosphere among students. However, the most crucial reason was that students were also primarily residents and compatible despite the multinationality of the college population. Even during the war, a student from one Balkan country said to his friend from an enemy country: “If I were to meet you in the mountains of Macedonia, it would be my duty to shoot you, but here we will live like brothers” (Sabev 2014). This is one of the examples to show how the students and the administration of the college did their best to preserve peace in the college.

The Great War and the College

Even the First World War was a more challenging experience for the college’s student body and administration units. After the Balkan Wars, the Ottoman Empire went to war as an ally of the German Empire. This time, the college faced a series of more complicated problems than it had during the Balkan Wars, when the main issues of the college were food supply, heating, charges of espionage, and the possibility of a seizure of the buildings by the Ottoman officials or military. President of the School of Engineering Lynn Scipio indicated in his memoirs that the school was searched from time to time by Turkish and German authorities to understand whether or not the college had radio equipment (Kaya 2022). In addition, according to Gates, Turkish officials requested several times the technological equipment of the college used in the war (Kaya 2022). However, these problems were not the only issues for Robert College.

As an American missionary institution, Robert College played a crucial role for the United States in sustaining its diplomatic and cultural missions. Before the US joined the war, the main question was whether Robert College would continue its education. With all of President Gates’ efforts and thanks to his friendly relations and discussions with the Young Turks, Robert College continued its education despite all negative influences of the war. However, with the increase in the possibility that the US might enter the war against the Ottoman Empire, education process became more complicated. The German ambassador in Washington announced that if the United States and the Ottoman Empire fought with each other, every American institution in the empire would be closed (Gates 1940). However, after Gates received a guarantee from the Young Turks and Henry Morgenthau, who served as US ambassador to the Ottoman Empire from 1913 to 1916, he told the students that the college would not close (Steiner 2015). He wrote that the “College is to open, as usual, on September 15. The conditions are about as dark as they could be… Our hearts have been wrung almost to insensible by the tales of sufferings that we are not permitted to relieve…” (Gates 1940).

At this point, Gates mentions in his memoirs the importance of his friendly relationships with Turkish officials and Henry Morgenthau. He indicates that they were most fortunate in their ambassador and his efforts to protect the nation’s interests and the college itself (Gates 1940). The president and the ambassador were close friends, and they met several times a week during Morgenthau’s appointment to the empire. This closeness was significant to protect the college because the ambassador was also a good friend of the US President Woodrow Wilson; the ambassador resigned from his duty to support Woodrow Wilson’s presidential campaign. At the same time, Morgenthau had close connections with three leading Young Turks of the CUP: Talat Pasha, Enver Pasha, and Cemal Pasha (Steiner 2015).

Therefore, his attitude and influence contributed to preserving the neutral mood between the United States and the Ottoman Empire during his mission. Thus, he played a significant role in protecting the interests of Robert College. After he told President Gates that he had to resign from his mission because of the political campaign of President Wilson in the US, Gates pointed out the potential danger for the college in his leaving his post at such a critical time (Gates 1940).

Wartime Diplomacy and the Importance of Robert College

After Morgenthau’s assignment, the tensions between the United States and the Ottoman Empire were expected to escalate by both authorities and the students at Robert College. He built a “working trust” with the large international community in İstanbul and important Turkish people (Steiner 2015). The next US ambassador to the empire was Abram Isaac Elkus. However, more important than his assignment is that another development appeared that would influence the relations between the US and the Ottoman Empire and the destiny of the college: the entrance of the United States into the Great War. These two countries did not have a war history (Gür 2011: 77). This image was at the core of the Ottoman approach to the United States and the existence of the college. They were so distant from each other, so both countries did not feel any threat. Moreover, for the empire, the United States followed neutral politics compared to other belligerent nations. Because no aggressive attitude was taken against the Ottoman Empire, diplomatic and cultural relations remained peaceful until the US declared war against Germany (Gür 2011).

In his speech, Woodrow Wilson did not mention the name of the Ottomans. Instead, he directly declared war on Germany. One of the most important reasons for this was the long-established diplomatic and educational interests of the United States in the empire. Most were missionary activities, and Robert College was one of them. Henry Morgenthau once noted that these institutions symbolized “the American spirit at its best” and gave it influence in the region (Laderman 2019). Wilson’s advisor, Cleveland Hoadley Dodge, visited the White House on the days before Wilson declared war on Germany, warning him not to declare war on the Ottoman Empire (Laderman 2019). He was not only the president’s advisor but also a close friend of Caleb Gates, and Gates and Dodge met several times during the sensitive times between the United States and the Ottoman Empire.

Furthermore, according to James L. Barton, one of the missionaries to the Ottoman Empire, Woodrow Wilson had sympathy and interest in the American institutions in the empire and their missionary activities. He considered them the most vital interests of America in the Near East (Laderman 2019). American decision-makers knew that a direct war against the empire would lead to the disappearance of these long-standing and organized institutions, or at least it could damage the scope of their activities. Therefore, the American image, popularity, and influence created by such missionary schooling could suffer (Kaya 2019).

President Gates mentioned those times in his memoir by writing: “I had often asked myself how it came to pass that in such extraordinary circumstances, when the US was at war with Turkey’s ally and when, under pressure from Germany, Turkey had broken off diplomatic relations with our country, the American colleges in Constantinople, Smyrna, and Beirut were anomalously allowed to continue” (Gates 1940).

From what the president wrote, despite the US’s neutrality towards the Ottoman Empire, the empire had broken its official diplomatic relations with America. The Ottoman government permitted American citizens who wanted to leave the country only until July 15, 1917, to do so. This was a difficult time for the college, its students, and its professors. However, despite the broken diplomatic ties, Robert College remained the only institution that permitted students to continue their education. While all French and British institutions were closed, President Gates had a conversation with Talat Pasha, and Talat told Gates that if they had any difficulty, they could come to Talat Pasha for help (Gates 1940). Therefore, despite all of the college’s challenges and the rising tensions between the United States and the Ottoman Empire during wartime, the college could survive with possibly minimum damage.

Conclusions

For the empire and Robert College, 1908–1918 was a difficult period. Despite the college being multi-national and having most of its students’ nationalities at war with each other during the Balkan Wars, it is easy to say that President Gates and his students managed this period as well as they could have. When the Balkan Wars ended, another catastrophic challenge appeared, the Great War. The United States had long-standing missionary activities and institutions in the empire, and they have valued these institutions more than official diplomatic representations. Moreover, the college should be counted as the most important educational institution throughout the empire. America declared war on Germany on April 6, 1917. Though America declared war on Germany, she did not declare war on the Ottomans because the US feared for her schools and missionary interests in the empire (Ahmad 2011).

Thus, this paper mainly examined the role of Robert College in shaping US– Ottoman relations, especially during the First World War. The essential argument was that because President of Robert College Caleb Gates could achieve friendly relations with Ottoman officials and the United States was aware of the importance of missionary activities, a direct war between these two countries could be prevented. In other words, during wartime, Robert College was one of the most crucial diplomatic tools to sustain American–Ottoman relations. Consequently, with the help of the connections among important figures, such as Morgenthau, Gates, Wilson, and Dodge, with Turkish officials, such as Enver Pasha and Talat Pasha, the United States and the Ottoman Empire did not go war to with each other directly.

Literature

Ahmad, Feroz 2011. Young Turk Relations with the United States, 1908–1918. In: Criss, Nur Bilge – Elsenbel, Selçuk – Greenwood, Tony – Mazzari, Louis (eds.): American– Turkish, Encounters Politics, and Culture, 1830–1989, 83-100.

Davison, Roderic 2021. Tanzimat Döneminde Osmanlı Diplomasisinin Modernleşmesi. In: İnalcık, Halil and Mehmet Seyitdanlığlu, Mehmet (eds.): Tanzimat: Değişim Sürecinde Osmanlı İmparatorluğu. İstanbul, Türkiye İş Bankası Kültür Yayınları.

Gates, Caleb Frank 1940. Not to Me Only. Princeton University Press.

Gür, Aslı 2011. Robert College: Laboratory for Religion, Shrine for Science Transculturation of Evangelical College Model in Constantinople. In: Criss, Nur Bilge – Elsenbel, Selçuk – Greenwood, Tony – Mazzari, Louis (eds.): American–Turkish, Encounters Politics, and Culture, 1830–1989, 48-61.

Hamlin, Cyrus 1877. Among the Turks. New York, Robert Carter and Brothers.

Hamlin, Cyrus 1893. My Life and Times. Boston-Chicago, The Pilgrim Press.

Kaya, Önder 2022. Dünyanın Tam Orta Yerinde Robert Kolej: İmparatorluktan Cumhuriyete Bir Okulun Tarihi. Kronik Kitap.

Kaya, Tuğçe 2019. ABD Birinci Dünya Savaşı Sırasında Neden Osmanlı Devleti’ne Doğrudan Savaş İlan Etmedi? Amerikan Gizli Belgeleri Üzerine Bir İnceleme. Journal of Modern Turkish History Studies, XIX/39 (Güz/Autumn), 533-562.

Makdisi, Ussama 2002. Ottoman Orientalism, in American Historical Review, Volume 107, Issue 3, June 2002, 768–796.

Laderman, Charlie 2019. The Wilsonian Solution. Oxford Scholarship Online.

Sabev, Orlin 2014. Spiritus Roberti: Shaping New Minds and Robert College in Late Ottoman Society (1863–1923). Boğaziçi Üniversitesi Yayınevi.

Sezer, Ayten 1999. Atatürk Döneminde Yabancı Okullar (1923–1938). Ankara, Türk Tarih Kurumu Yayınevi.

Steiner, Pamela 2015. Henry Morgenthau’s Voice in History. The Journal of Psychohistory, 42(3), 200.

Ulusoy, Şaban 2005. Robert Koleji ve Yabancı Okullara Yönelik Atatürk Döneminde Yapılan Düzenlemeler. Van, Yüzüncü Yıl Üniversitesi Yayınevi.

Washburn, George 1909. Fifty Years in Constantinople, and Recollections of Robert College. Sastri Press.

Citizens or non-citizens – discrimination against the Russian minority in the Baltics

Introduction

In his 5,000-word essay titled „On the Historical Unity of Russians and Ukrainians,” Vladimir Putin described the collapse of the Soviet Union (USSR) in 1991 as the geopolitical catastrophe of the 20th century (Stent 2022), as millions of people found themselves abroad overnight (Putin 2021). After its disintegration during this period, the USSR lost more than 25 million of its citizens, of which up to 12 million found themselves in the new Ukrainian state. Such a huge loss was suffered by Russia earlier in the 20th century after Nazi Germany invaded the Soviet Union in 1941 and unleashed a bloody war, fighting not only the regular army, but also murdering the civilian population with the help of domestic minions, resulting in the loss of at least 26 million Soviet citizens, a campaign that we can without a doubt call a crime of genocide.[1]

According to Putin, a similar disaster befell Russia in 1991, when it lost 40% of its territory, its citizens suddenly became foreigners in their original home countries, and its former neighbors suddenly became their enemies. Some of these citizens found themselves in the Baltic States and later in North American Atlantic Treaty Organization (NATO) and European Union (EU) countries, and some today make up the population of Ukraine, especially in its eastern parts adjacent to Russia. The protection of human and minority rights belongs to the basic values and requirements for joining the EU within the so-called Copenhagen political criteria. In the case of the Baltic States, which became EU members in 2004, it turns out that this fundamental condition and value is being neglected because it is the Russians. It is precisely in connection with them that the concept of non-citizen appears, which refers to residents of the Baltic states with former Soviet citizenship, claiming Russian nationality, who overnight became foreigners in their own country, only because their ancestors immigrated there after 1940 and were not ethnic Estonians or Latvians.[2]

Using analysis and comparison, we describe the status and observance of human, civil, and minority rights of this minority in the given states, based on the premise that the given states deliberately do not observe these rights and the Council of Europe, as well as the EU, do not strongly address this problem, to the point of overlooking it. In the long term, such a position is untenable; it causes and often brings insurmountable problems to the individual in their personal, professional, economic, and political lives. It can become a detonator in mutual neighborly relations, since one of the basic security interests of any state is also the protection and support of minorities reporting to it.

The position of the Russian minority in the Baltics

In Europe, but also elsewhere in the world, one cannot find a state that is ethnically homogeneous. The Baltic States, Ukraine, Russia, and Eastern Europe are no exception. From its beginnings, Russia, and subsequently the USSR, was a multinational agglomeration dominated by the Russian element. After its disintegration, the originally dominant nation suddenly became a minority (in the sense of loss of power and influence). At the time of the census (i.e. as of December 31, 2021[3]), 1,331,824 inhabitants lived permanently in Estonia, of which ethnic Estonians made up 69.4%, Russians 25.1%, Ukrainians 1.7%, Belarusians 0.9%, Finns 0.6%, and others 1.7%.[4] Spatially, the

Russian minority is distributed in the territories in the east, in the capital Tallinn, and in large cities where industry is concentrated. In Latvia, the last population census was held in 2011, according to which it has 2,067,887 inhabitants (2018 estimates indicate a decrease to 1,925,800). About 62.1% are ethnic Latvians, 26.9% Russians, 3.3% Belarusians, 2.2% Ukrainians and Poles, 1.2% Lithuanians, and 2.1% others.[5] About 70% of the population lives in cities and 30% in the countryside. Latvia is struggling with significant population decline, caused by low birth rates and high emigration. In some cities, such as the capital Riga, Daugavpils, and Rēzekne, Latvians are not even the majority.[6] Lithuania has approximately 2,795,680 inhabitants.[7] More than 83% are ethnic Lithuanian, while Poles make up 6.7% (approx. 200,000) and Russians 6.3% (approx. 175,000). Poles live mainly in the Vilnius area. Russians are most concentrated in the regions of Vilnius and Klaipėda. The Belarusian population lives in the border areas, constituting about 1.2% of the whole population.[8]

It is widely reported that Estonia and Latvia have the largest Russian minorities in Europe. Even Latvia boasts the largest number of members of national minorities in the EU. All three countries have the most complicated relationship with their Russian minorities, with the biggest issue being the citizenship status of ethnic Russians, as they have been stripped of citizenship as „descendants of the occupiers,”[9] and the use of Russian as an official and mother tongue. During the duration of the USSR, Russification took place in all three countries. Russian was the official language, it became the language of communication in all the union states of the USSR, and it was taught in schools. In Estonia, for example, the result was that only a negligible part of Estonians did not learn Russian, while every third Russian immigrant learned Estonian.

The restoration of Estonia’s independence led to an escalation of inter-ethnic conflict, as the new government was the first to adopt an anti-Russian course. First, the Citizenship Act was passed, which stipulated that only residents of Estonian nationality who were citizens or descendants of interwar Estonia could be citizens of Estonia. Subsequently, a new language law was passed in 1993, which stipulated that all positions in the public and private sectors must be filled only by people who can communicate in Estonian. State citizenship could only be obtained through naturalization, the prerequisite of which was passing the Estonian language exams, which were both difficult and—for the unemployed—very expensive.

It was only aspirations for EU membership and the need to meet all the Copenhagen criteria that led the Estonian government to soften its approach to national minorities. Publicly, the assimilationist-dominant approach of the majority ethnic group towards minorities was condemned and replaced by a narrative of equal integration, especially of the Russian minority, into Estonian statehood. Shortly after Estonia’s accession to the EU, the third report of the European Commission against Racism and Intolerance of the Council of Europe (ECRI)[10] dated February 21, 2006, stated that there was a certain shift in minority policy in Estonia and the number of people who obtained Estonian citizenship increased,[11] but that there was still a high proportion of Russians, or „persons with indeterminate citizenship,” who were unable to obtain citizenship due to the ongoing difficulty of the tests.[12] The report also criticized Estonia for not implementing a unified policy to help bring the Esto nian-speaking community closer to Russian-speaking community.[13][14] Similar findings and recommendations, strongly calling for the amendment of the Equal Treatment Act and other related laws in order to ensure the general availability and effectiveness of anti-discrimination rules, appear in the latest (i.e., the sixth) ECRI report on Estonia, published on June 9, 2022, which also states that the Russian-speaking population is still characterized by high social exclusion.[15]

Latvia, which has the highest proportion of Russians[16] among the Baltic countries, took a similar approach towards the Russian minority when it introduced a language test to obtain citizenship, which many local Russians could not pass. Of the approximately 700,000 Russians, more than half still do not have Latvian citizenship. They cannot vote, they suffer as foreigners with a residence permit, and the state puts pressure on them to naturalize or leave the country. They have the status of so-called noncitizens[17] and are descendants of Russians who immigrated to Latvia after the Second World War. Their children, born in Latvia after 1991, do not acquire citizenship automatically, but can acquire it according to the so-called simplified registration of citizenship upon the birth of a non-citizen child. According to it, the application for Latvian citizenship of such a child can be submitted by only one of their parents instead of both, which subsequently led to a decrease in newly born non-citizens to 52 cases in 2016 and 23 in 2017. A legislative initiative was launched by the president of Latvia in 2017 that would have automatically granted Latvian citizenship at the birth of children of non-ci tizens, but it failed due to lack of sufficient political support.

The question of automatically granting citizenship to non-citizens has a principled value for the Russian minority, but even so, Latvia managed to reduce the number of non-citizens from 326,735 persons in 2011, which represented 14.6% of the population, to 222,847 in 2017, which is 11.4% population of the country.[18][19] This is partly due to demographic factors and mortality, as approximately 40% of these persons are 60 and over, and partly due to the emigration of these people, which has led to a decrease in the number of naturalized, which has stabilized at approximately 1,000 persons per year. Latvian authorities report that 98% of non-citizen applicants pass the naturalization exams, but not always on the first try.[20] As for the Russian language, there was a proposal to give Russian the status of an official language. However, it was rejected in a referendum in 2012.[21] Subsequently, the Russian language began to be restricted in education, and from 2020, according to the plans of the Latvian government, all se condary schools are to be taught exclusively in Latvian.[22]

Shortly after Latvia’s accession to the EU, ECRI issued its third assessment report on the state of the fight against racism and intolerance in the country, where it states that although some progress has been made in the fight against racism through cosmetic changes in criminal or labor law, a number of recommendations related to the status minorities and racially motivated attacks on them was not implemented at all or only partially implemented. The commission noted the increasing number of attacks on minorities, stating that it could not consider the response from the authorities, including the criminal justice system, to be adequate. It also stated that the racist discourse (hate speech) of politicians and the media towards immigrants, refugees, religious minorities, such as Muslims, Jews, Roma, and especially the Russian-speaking minority, remains a problem. The commission also noted that the naturalization process had not progressed and is slow, and that a number of problems persist that prevent the full integration of the Russian-speaking population into Latvian society, including language-based discrimination in access to employment and barriers to participation in the public and political life of Latvia. In this context, the commission urged in the report that the Latvian authorities allow non-citizens to vote in local elections and take all necessary measures to ensure the participation of ethnic minorities in the political process, in politically elected bodies, and in the public service. The commission placed particular emphasis on the situation of the Russian-speaking population, with whose representatives the authorities were supposed to work on creating conditions for constructive cooperation.[23]

For now, the latest (i.e., the fifth) ECRI report from 2018 reiterates its recommendation that Latvia ratify Protocol no. 12 of the European Convention on Human Rights; recommends that Latvian authorities ensure automatic recognition of Latvian citizenship for children born to non-citizens and that Latvian authorities harmonize their civil and administrative law with General Political Recommendation no. 7 in terms of the adoption of comprehensive anti-discrimination legislation; and introduces an explicit obligation for public authorities to promote equality and prevent discrimination. For non-citizens, the report recommends securing a sufficient number of places in free Latvian language courses in preparation for their naturalization exams.[24]

The Russian minority in Lithuania has the least complicated relations. Unlike Estonia and Latvia, whose decision created a new kind of people–the so-called non-citizens– Lithuania decided on a different path and adopted the so-called zero solution (i.e., universal citizenship for all its inhabitants who lived on its territory at the time of gaining independence). However, Lithuanian became the official language and the Latin alphabet was introduced in the written text, but the Russian minority also demands Russian and the written text in Cyrillic. Lithuanians consider the Russian minority a burden and do not accept its existence. The situation is similar for the Polish minority in Lithuania, as the authorities administratively limit Polish education and the use of Polish. Poles cannot even use their Polish surnames, and all names and inscriptions are exclusively in Lithuanian. There are also problems with restitution of Poles’ property. This led Polish President Lech Wałęsa in 2011 to refuse to receive Lithuania’s highest state award, saying he was only willing to receive it after the status of the Polish minority in Lithuania improved.[25]

ECRI’s latest, fifth report on Lithuania, adopted on 18 March 2016 and published on 7 June 2016, recommends that the Lithuanian authorities take „urgent” measures to ensure that the reduction and concentration of Lithuanian language teaching in classes of national minorities, especially Polish and Russian, is taken into account in the unified language test.  The report further recommends to bring Lithuanian civil and administrative law into line with its General Policy Recommendation no. 7 so as to include references to equal treatment in relation to nationality, skin colour, gender identity, the observance of non-discrimination and that these laws content the duty to amend or abolish discriminatory provisions and the duty of public authorities to promote equality and prevent discrimination. It also recommends the Lithuanian authorities to ensure that suppliers or partners – with whom they work – observe the principles of non-discrimination as well as the obligation to amend or abolish discriminatory provisions in existing contracts or agreements.

In addition, ECRI recommends introducing legislation to suppress public funding of organizations, including political parties, that promote racism and to establish options for their dissolution, and it reiterates its recommendation to Lithuania to sign and ratify Protocol no. 12 to the European Convention on Human Rights. In the footnotes, the report states that there is currently no law on national minorities in Lithuania, as the previous law was only valid until 2010 and the Seimas has not yet adopted a new law.[26]

A huge problem, which is reflected in all ECRI reports of the Council of Europe from the last period, is the so-called hate speech against minorities, racist discourse of politicians and the media, and support for the glorification of the fascist past of these states,[27] which is perceived extremely sensitively by the Russian minority, as well as by Russia itself, as a provocation. A similar problem is the demolition of Soviet monuments dedicated to the heroes of the Red Army who fell in the fight against fascism during the Second World War.[28]

Since all three countries aspired to membership in the EU and the basic values of this grouping according to the founding treaties include the protection of human dignity, basic human and civil rights, minority rights, and the rule of law, the approach and treatment of these countries with their own minorities had to be evaluated by the European Commission, which monitored the fulfilment of the Copenhagen access criteria. From this period, for example, the decision of the European Council from March 1998 can be mentioned, in which among the political criteria conditioning the admission of Estonia to the EU, the requirement „to take measures to facilitate the natura lization process and better integration of non-citizens, including stateless children” can be read (Krejčí 2005). This requirement was included among the so-called short-term criteria with a deadline for fulfilment in the same year. In December 1999, among the political criteria in the resolution of the European Council, the demand for „the adoption of specific measures aimed at the integration of non-citizens, including language teaching and the provision of the necessary financial support” appears again with a deadline of 2000. To date, these requirements have not been met by Estonia and Latvia. Noncitizens of these countries are therefore not even citizens of the EU, since the so-called European citizenship is tied to the citizenship of a specific member state. The situation was not resolved even by the individual amendments to the founding treaties of the EU from 2009 (Lisbon Treaty), since they are based on the assumption that an EU citizen has a legal residence in a member state, which Estonia, but especially Latvia, tried to prevent.[29] This led to the fact that several hundreds of thousands of people—non-citizens without basic civil and political rights—still live on the territory of the EU.

The latest reports on the progress and protection of human rights in the EU member states in the case of Estonia state the gap between the Estonian and Russianspeaking communities that persists in education, the labor market, the environment, and media consumption.[30] In the case of Latvia, the biggest concern of the European Commission in 2010 was the group of people who arrived or were born in Latvia „during the Soviet occupation,” as well as the fact that naturalization tests did not actually faci litate the integration of these people into society.[31] In 2021, it only states that there are still non-citizens in Latvia.[32]

Similar conclusions were reached by OSCE High Commissioner for National Minorities Lamberto Zannier, who, in connection with Estonia, stated the persistent concerns of the Russian-speaking community about the future of education in the Russian language and called on the relevant authorities to take into account regional specificities with regard to the ethnic composition of society and create opportunities that the representatives of minorities can participate in decision-making process on future policies in the given area. In the case of Latvia, he pointed out again that 10.7% of persons in the country still have a non-citizen status and are thus without civil and political rights. He also criticized the reform of the school system, which deviated from the previously well-functioning model of bilingual education, recommended by the OSCE high commissioner, which of course raised concerns among national minorities— especially the Russian one. He recommended continuing the implementation of the reform so that it is inclusive and takes into account the concerns of national minorities who will be affected, and so that it does not raise concerns that it is disproportionately punishing them or disproportionately influencing them. Regarding language policy, he emphasized a pragmatic approach, following a balance between the promotion of the state language and the protection of minority languages through positive means and incentives, rather than repressive measures, as these can weaken any efforts to perceive the state language as an instrument of integration.[33]

In short, it can be said that several hundreds of thousands of stateless people live in the Baltics even after 2020, officially registered as non-citizens, pejoratively referred to as the descendants of the occupiers. On a daily basis, they encounter obstacles not only when using the mother tongue of the national minority, but also when trying to obtain citizenship by a person living in the given country since birth. Moreover, these obstructions are mainly reserved for members of the Russian minority. Latvia and Lithuania have not yet ratified Protocol No. 12 to the European Convention on Human Rights of the Council of Europe, claiming that it concerns them only minimally, despite the fact that they are regularly called for this ratification by European international human rights organizations. Lithuania does not even have a law on the protection of national minorities.[34]

Despite this, the EU has never activated Article 7 of the Treaty on European Union against the Baltic states for threatening the EU’s values, listed in Article 2 of the same Treaty, which the Union protects and on which it is based: „The Union is based on the values of respect for human dignity, freedom, democracy, equality, the rule of law and respect for human rights, including the rights of persons belonging to minorities. These values are common to member states in a society in which pluralism, non-discrimination, tolerance, justice, solidarity and equality between women and men prevail.”[35]

Cases of discrimination in the Baltics

The usual rhetoric of the EU is based on the traditional values mentioned above and is based on democracy, but according to Fábry or Yiftachel and Ghanem (Fábry 2015; Yiftachel and Ghanem 2004), the Baltic states have decided to follow a different path. After gaining independence in 1991, instead of the declared principles of democracy, they introduced the principles of the so-called ethnocracy,[36] which is most vividly illustrated by the creation of a group of non-citizens from its own residents of Russian nationality. Estonia and Latvia, in particular, began to practice a policy of revanchism and created a permanently disaffected population from the local Russians, which they fear today. They talk about this population as a threat and use it to justify their membership to NATO (Tetrault-Farber 2015).

Ubiquitous nationalist and anti-Russian rhetoric, so-called hate speech, resonates today more than ever. It is heard both by members of the majority nation and by politicians. Of the aggressive excesses of politicians, we can recall the statements of the Minister of Defence of Estonia U. Reinsal, who in January 2014 called the possibility that Estonia would be represented in the European Parliament by deputies of Russian nationality a threat and declared that the European Parliament must not turn into a forum where Estonian language policy will be attacked.35

Latvian politicians are not far behind either. As one of the initiators of the Latvian school law, I. Druviete said that Russian children should speak Latvian during games; or Member of the Parliamaent, K. Karniš called for the direct assimilation of Russian children in Latvia. The Latvian Minister of Education, K. Šadurskis even compared the Latvian school law to the situation in Alsace after the World War II, where German schools switched to the French language in 1945. Regarding the Ukrainian school law, Šadurskis said: „I have read the Ukrainian law and it seems very moderate to me…”36 The mentioned statements can be described as even milder. Aggressive hate speech contains a dehumanizing vocabulary, assigning many derogatory adjectives and names to Russians. These days, threatening signs appear on many houses of Russian-speaking residents of Latvia: „Krieviem jāmirst” (Russians must die).37 Russian-language media is also restricted, and media broadcasts directly from Russia are also banned.

The tension between the ethnic groups is exacerbated by the repeated marches of Waffen SS veterans in Latvia or the glorification of the 20th SS Grenadier Division in Estonia, about which the EU and the Western media, including the Slovak media, minorities or neighboring states. Other ethnic groups are systematically discriminated against and may face repression or violations of their human rights by state power. Ethnocracy can also be a political regime established on the basis of qualified civil rights, with ethnicity (defined in terms of race, origin, religion, or language) as a distinguishing principle. In general, the raison d’être of an ethnocratic government is to secure the most important instruments of state power in the hands of a particular ethnic group. For details see Howard 2012. remain tactfully silent. Until 2015, these „celebrations” were officially attended by the highest representatives of the state, members of standard political parties, who are also present in the European Parliament. Despite this, European politicians did not refuse to meet with these politicians, did not exclude them from their ranks, and did not activate the aforementioned Article 7 due to the threat to the fundamental rights of the EU. European Union Member States even hypocritically abstain every year from voting on the UN resolution condemning the glorification of Nazism, directed against the celebration of the Waffen SS in the Baltics, even though Latvia and Estonia are not directly mentioned in it.[37] On the other hand, the celebrations of the holidays of national minorities, especially the Day of the Victory of the Red Army over Fascism on May 9, are overlooked and obstructed by state officials.

However, the Baltic ethnocracy is the most noticeable in the area of the alreadymentioned state citizenship, from which the vast majority of persons of Russian natio nality were excluded by legislation in Estonia and Latvia after 1991. In all three Baltic States, citizenship law is based on the principle of jus sanguinis (i.e., the right of blood). It is the principle that citizenship is determined or acquired on the basis of the natio nality or ethnicity of one or both parents. Children can be citizens of a state at birth if one or both of their parents are citizens of that state by blood. It can also refer to national identities of ethnic, cultural, or other origins. From this point of view, this step can be evaluated as a clear attempt to exclude the Russian minority from political life, by preventing its access to elected positions or a referendum. This made it impossible for the Russian minority to co-decide on the future of the country. It was in Estonia and Latvia that there was a real possibility that local Russians would influence the vote on fundamental issues such as joining NATO or the EU or drastic economic reforms, precisely because of the size of this group (around 30% of the population). Therefore, it was necessary to create from this group the so-called Apolitas (i.e., people without state citizenship) and remove them from the political competition as possible opponents of the current representatives of state power (Fábry 2015).

In order to legitimize their actions against the Russian minority, the representatives of Estonia and Latvia created the fiction of the non-existence of the Soviet legal order[38] and granted citizenship only to those who were citizens in 1940 and their descendants.40 Discriminatory legislation affected the majority of Russians who came to the Baltics after[39]1940 and their descendants. Apolitas or non-citizens can obtain citizenship by naturalization after meeting complex criteria, the biggest problem of which has proven to be the language test at the level of complete primary education (Fábry 2015).

Social and economic discrimination go hand in hand with political discrimination. After 1991, many Russians lost their jobs in education, state administration, and local government. Russian non-citizens could not perform several professions from judges and notaries to firefighters. They could not participate in privatization and were also disadvantaged when employed in state enterprises. During the implementation of painful economic reforms, it was precisely the non-citizens who felt their harsh effects the most, but since they did not have the right to vote, they could not influence these reforms and decide on them in the parliamentary elections. Therefore, many non-citizens either „voluntarily” emigrated to Russia or other countries, several „assimilated,” and the older generation died out in the meantime. However, despite pressure for denationalization, the majority of Russians did not change their nationality, even after passing a language test and obtaining citizenship.

Another attack on the Russian minority in Latvia, which can serve as an example of discrimination and enforcement of ethnocracy, is the adoption of an amendment to the Law on Education in 2018, which was also approved by the Latvian Constitutional Court at the end of 2019.[40] The purpose of this amendment is to further restrict the use of the Russian language in Latvian schools, which in practice means the complete liquidation of secondary schools with the Russian language of instruction.[41] This situation concerns more than one-third of the country’s population, who consider Russian their mother tongue. Efforts to suppress the Russian language are not new in Latvia. The first restrictions appeared already in the 1990s, and in 2004, a 60:40 subject teaching ratio for the Latvian language was introduced in Russian secondary schools. However, this new legislation stipulated that at the first stage (grades 1–7) the share of teaching in the Latvian language should be at least 50%, at the second stage of basic education (grades 7–9) at least 80%, and at the third stage (10th grade and above; i.e., for se condary schools), it established the entire education in the Latvian language. There is only one school subject, i.e. subject Russian language and literature as a foreign language where the Lithuanian school law allows the so-called ethnic-cultural teaching, which means teaching entirely in Russian language. For the Russian-speaking minority, this means the complete liquidation of a number of bilingual secondary schools that taught 40% of subjects in the language of the national minority. It affects 145 bilingual schools with the Russian language, one school with Belarusian, and one with Ukrainian language. These schools have survived to this day, although they have been exposed to various forms of disadvantages, especially financial ones. In addition, this law also prohibits Russian in private schools. It is applied at lower levels from 2019 and at se condary schools from 2020 (Fábry 2020).

The reason why we can talk about this amendment as being openly discriminatory is that it is aimed solely at the discrimination of the Russian language. This law does not apply to official languages of the EU. Theoretically, this means that it is possible to open a secondary school in Latvia that will educate bilingually in Slovak, but not in Russian. That is, Latvian children have the right to bilingual education, but depending on whether or not the given language is declared by Brussels to be an official language of the EU. Therefore, neither German nor English bilingual secondary schools had to apply this law and its rules, and they continue teaching without changes.

A wave of resistance arose in Latvia against this law in the form of protest rallies, boycotts, and resistance actions. The government uses various intimidation methods against such protests, from accusations of Russian propaganda and discrediting, to limiting basic rights and freedoms in the form of restricting the right to assembly. In addition, it often arbitrarily changes the routes of pre-announced protests and the locations of rallies at the last minute. The most famous crackdown on human rights activists is the case of A. Gaponenko,[42] who was detained by law enforcement authorities just after the adoption of the new law in April 2018 and held in custody for 4 months. The formal reason for the detention was a text on the Internet. The criminal complaint against him was personally filed by the chairman of the Latvian Parliament Committee for Security and Defence A. Latkovskis. The president of the security police, N. Medzhviets, has repeatedly criticized Gaponenko as an „enemy” or an „agent of Russian influence.” He was taken into custody by the Vidzeme court in a suburb of Riga. After being detained, according to the claims of his supporters, he was beaten and kept in handcuffs for 11 hours.[43]

However, criticism also came from abroad. It was expressed not only by the OSCE High Commissioner for National Minorities Lamberto Zannier,[44] as already mentioned above, but also by the UN Committee for the Elimination of Racial Discrimination,[45] the UN Rapporteurs for National Minorities and Freedom of Expression, as well as the Council of Europe Commissioner for Human Rights.[46] The finding of the Latvian Constitutional Court, which supported the law on the grounds that national education constitutes „segregation,”[47] was also criticized, thereby violating the Convention against Discrimination in Education, the Convention on the Rights of the Child, and the International Covenant on Economic, Social and Cultural Rights.

Conclusions

The situations for Russians in the Baltics is not easy at all. After 1991, with the snap of a finger, as „descendants of the occupiers,” they were deprived of citizenship and thereby all rights arising from it, including the right to a home, despite the fact that they were born in the place of residence. They have no citizenship, not even Russian. They do not have the right to vote, work in the civil service, or serve in the army. They can neither privatize nor own land, or even travel. The attitude of the representatives of the Baltic countries towards such a population was that as a „product of the occupation” they must leave, or they must more or less merge and assimilate with the Estonians and Latvians. That is why the naturalization process was then set up to be difficult, humiliating, and bullying for many. Many of the residents affected in this way preferred emigration or decided to accept Russian citizenship and live in the Baltics as foreigners; some attempted naturalization.

With the accession of the Baltic countries to the EU, this problem was Europeanized, but without a significant shift. Non-citizens, or Apolitas, did not even become EU citizens, and thus they did not acquire the rights of an EU citizen. Therefore, they cannot submit petitions to the European Parliament, complain to the European Ombudsman, or elect members of the European Parliament. During the accession process, certain pressure was created on the side of the EU as part of the fulfilment of the Copenhagen political criteria, but also on the side of the OSCE, the Council of Europe, and Russia, which led to certain corrections in the naturalization process and even made Latvia guarantee the children of non-citizens who were born after its declaration of independence an automatic right to citizenship, but it did not lead to the elimination of the selective approach in granting citizenship, which only supported the deepening of the contradictions between the majority population and the Russian minority. Representatives of the Baltic countries justify this approach by claiming that the presence of Russians threatens the national existence of Latvians and Estonians and that Russians are Moscow’s fifth column. It raises the question of whether these nations were actually fighting for the vision of an ethnically and racially pure state. Moreover, are those ethnographers not right after all, those who claim that the Baltic nations, like Finland, are inherently isolationist, even xenophobic, and that they do not actually to lerate any foreign culture on their territory?

After the end of the accession process and the accession of the Baltic countries to the EU, the voices of critics weakened. Even if international human rights organizations write „stacks of paper” every year, describing some kind of established situation, stating the implementation or partial implementation of the last recommendations, and proposing new recommendations, the reality for the Russian-speaking minority remains the same. The EU is very lax in its commitment to the rights of Russians in the Baltics, as it itself selectively criticizes human rights violations in its rhetoric. The USA and the autocratic regimes of the Persian Gulf are spared, while Russia and China, on the other hand, are subjected to overwhelming criticism. By using such a double standard, the EU itself participates in the anti-Russian campaign and incites manifestations of Russophobia in its EU Member States, the peak of which we are witnessing these days. Moscow has been blaming Brussels for the Baltic problem with the discriminatory status of minorities for a long time, but there is no response. After all, this discrimination is also defended by Slovak soldiers, stationing in the Baltics as part of the NATO contingent as an allied commitment, and they regularly rehearse intervention scenarios to help the country in which Moscow was supposed to have provoked riots among the domestic population. Can anyone then be surprised if the continuation of such an approach would lead to intervention by the state that the national minorities consider to be their motherland?

Online references and Literature

CASE OF SISOJEVA AND OTHERS v. LATVIA (Application no. 60654/00) STRASBOURG 15 January 2007. [Online]. [cit. 2022-6-28] Retrieved from:

(https://hudoc.echr.coe.int/eng#{%22fulltext%22:[%22case%2060654/00%22],%22documentcollectionid2%22:[%22GRANDCHAMBER%22,%22CHAMBER%22],%22itemid% 22:[%22001-79022%22])

CASE OF SISOJEVA AND OTHERS v. LATVIA (Application no. 60654/00). JUDGMENT. STRASBOURG 16 June 2005. [Online]. [cit. 2022-6-28] Retrieved from: (https://www.refworld.org/pdfid/52ea6819a.pdf)

CENSUS 2011. Population by ethnicity and municipality. [Online]. [cit. 2022-6-28] Retrieved from: (http://www.osp.stat.gov.lt/documents/10180/217110/Population_by_ethnicity_municipality.xls)

CITIZENSHIP LAW. Riga, 11 August 1994. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://likumi.lv/ta/en/id/57512-citizenship-law)

CITIZENSHIP ACT. Passed 19.01.1995. Riigikogu. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://www.riigiteataja.ee/en/eli/512022015001/consolide)

CSB.GOV.LV. 2011. Statistikas Temas. [Online]. [cit. 2022-6-12].  Retrieved from: (https://web.

archive.org/web/20120129110714/http://www.csb.gov.lv/statistikas-temas/ 2011gada-tautas-skaitisana-galvenie-raditaji-33608.html)

ECRI. 2006. Third report on Estonia. Adopted on 24 June 2005. Strasbourg 21 February 2006 [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://rm.coe.int/third-report-on-estonia/16808b56eb)

ECRI. 2008. Third report on Latvia. Adopted on 29 June 2007. Strasbourg 12 February 2008. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://rm.coe.int/third-report-onlatvia/16808b58b3)

ECRI. 2016. ECRI report on Lithuania (fifth monitoring cycle). Adopted on 18 March 2016. Published on 7 June 2016. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://rm.coe. int/fifth-report-on-lithuania/16808b587b)

ECRI.  2017. ECRI report on Ukraine (fifth monitoring cycle). Adopted on 20 June 2017. Published on 19 September 2017. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://rm.coe.

int/fifth-report-on-ukraine/16808b5ca8)

ECRI. 2019. ECRI report on Latvia (fifth monitoring cycle). Adopted on 4 December 2018. Published on 5 March 2019 [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://rm.

coe.int/fifth-report-on-latvia/1680934a9f)

ECRI. 2022. ECRI report on Estonia (sixth monitoring cycle). Adopted on 29 March 2022. Published on 9 June 2022. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://rm. coe.int/6th-ecri-report-on-estonia/1680a6d5e6)

EUROPA.EU. 2022. Key facts and figures. [Online]. [cit. 2022-6-12]. Retrieved from: (https:// european-union.europa.eu/principles-countries-history/key-facts-and-figures/lifeeu_sk)

EUROPEAN COMMISION. 2019. Human rights in Estonia 2020 – national minorities and integration policy. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://ec.europa.eu/migrantintegration/library-document/human-rights-estonia-2020-national-minorities-andintegration-policy_en)

EUROPEAN COMMISSION. 2010. Country Report Latvia: Integration and Naturalisation tests, the new way to European citizenship. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://ec.europa.eu/migrant-integration/library-document/country-report-latviaintegration-and-naturalisation-tests-new-way-european_en)

EUROPEAN COMMISSION. 2021. Latvia – Country report non-discrimination 2021. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://www.equalitylaw.eu/downloads/5511-latviacountry-report-non-discrimination-2021-1-57-mb)

Fábry, B. 2015. Diskriminácia v Pobaltí a úloha NATO. In Nové Slovo. 18. máj 2015. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://www.noveslovo.sk/c/Diskriminacia_v_Pobalti_ a_uloha_NATO)

Fábry, B. 2020. Diskriminácia a zatváranie ruských škôl v Lotyšsku. In Nové Slovo. 5. september 2020. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://www.noveslovo.sk/c/ Diskriminacia_a_zatvaranie_ruskych_skol_v_Lotyssku)

Fiala-Butora, János 2020. The Controversy Over Ukraine’s New Law on Education: Conflict Prevention and Minority Rights Protection as Divergent Objectives? In European Yearbook of Minority Issues, vol. 17.

Howard, L.M. 2012. The Ethnocracy Trap. Journal of Democracy 23(4), p. 155-169. ISSN 10863214. doi:10.1353/jod.2012.0068. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://muse.jhu.edu/article/487792)

Judgement on Behalf of the Republic of Latvia in Riga on 23 April 2019-06-18 in Case No.201812-01. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://www.satv.tiesa. gov.lv/web/viewer.html?file=%2Fwp-content%2Fuploads%2F2018%2F07%2F2018-

12-01-12.-Saeimas-dep_latvie%C5%A1u-valoda-valsts-skol%C4%81s_ENG.pdf)

Krejčí, O. 2005. Pod evropským svícnem tma. Ekonom.cz. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://ekonom.cz/c1-16633250-pod-evropskym-svicnem-tma)

Language policies should accommodate diversity, protect minority rights and defuse tensions. Strasbourg, 29/10/2019 [Online]. [cit. 2022-6-12]. Retrieved from: (https://www. coe.int/ru/web/commissioner/blog/-/asset_publisher/xZ32OPEoxOkq/content/language-policies-should-accomodate-diversity-protect-minority-rights-and-defusetensions)

Latvia pushes majority language in schools, leaving parents miffed. Deutsche Welle. 8. 9. 2018. [Online] [cit. 2022-6-20]. Retrieved from: (https://www.dw.com/en/latvia-pushesmajority-language-in-schools-leaving-parents-miffed/a-45385830)

Law on Citizenship, 2 December 2010. No XI-1196 (As amended on 23 June 2016 No XII-2473). Vilnius.  [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://e-seimas.lrs.lt/portal/ legalAct/lt/TAD/7d4f43a1d63b11e69c5d8175b5879c31)

Lotyši odmítli ruštinu jako druhý oficiální jazyk. Aktuálně.cz, ČTK 18. 2. 2012 23:15. [Online] [cit. 2022-6-20]. Retrieved from: (https://zpravy.aktualne.cz/zahranici/lotysi-odmitlirustinu-jako-druhy-oficialni-jazyk/r~i:article:733757/)

Lotyšsko se obává ruskojazyčných obyvatel jako rizikového faktoru. Česká televize. 5. 4. 2015. [Online] [cit. 2022-6-20]. Retrieved from: (https://ct24.ceskatelevize.cz/svet/ 1517834-lotyssko-se-obava-ruskojazycnych-obyvatel-jako-rizikoveho-faktoru)

Moscow threatens sanctions against Latvia over removal of Russian from secondary schools. The Daily Telegraph. 3. 4. 2018. [Online] [cit.2022-6-20]. Retrieved from: (https://www. telegraph.co.uk/news/2018/04/03/moscow-threatens-sanctions-against-latviaremoval-russian-secondary/)

OSCE. 2019. Address by Lamberto Zannier OSCE High Commissioner on National Minorities to the 1229th Plenary meeting of the OSCE Permanent Council. Vienna, Austria. 23. May 2019 [Online]. [cit. 2022-6-12].  Retrieved from: (https://www.osce.org/ files/f/documents/9/b/420572.pdf)  

Overview of migration statistics 2016-2020. s. 22-23.  [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://issuu.com/settleinestonia/docs/randestatistika-eng-issue/24?ff)

Pavlenko, Aneta 2011. Language rights versus speakers’ rights: on the applicability of Western language rights approaches in Eastern European contexts. In Language Policy 10: 37–58.

Porušování lidských práv je třeba odsoudit kdekoli ve světě. Také v Litvě”. Vaše věc. 25. 5. 2012. [Online] Retrieved from: (http://vasevec.parlamentnilisty.cz/vip-blogy/porusovanilidskych-prav-je-treba-odsoudit-kdekoli-ve-svete-take-v-litve)

Putin, V. 2021. O historickej jednote Rusov a Ukrajincov. Slovensko-ruská spoločnosť. [Online]. 15.7.2021 22:08:54 [cit. 2022-6-28].  Retrieved from: (http://www.srspol.sk/clanekvladimir-putin-o-historickej-jednote-rusov-a-ukrajincov-22663.html)

RAHVALOENDUS.EE. 2022 [Online]. [cit. 2022-6-12].  Retrieved from: (https://rahvaloendus.ee/ et/uudised/rahvaloendus-eesti-rahvaarv-ja-eestlaste-arv-kasvanud)

Stent, A. 2022. The Putin Doctrine. A Move on Ukraine Has Always Been Part of the Plan. In Foreign Affairs [Online]. January 27, 2022. [cit. 2022-6-28]. Retrieved from: (https://www.foreignaffairs.com/articles/ukraine/2022-01-27/putin-doctrine)

Tetrault-Farber, G. 2015. Latvia’s Russia Fears Rooted in History. The Moscow Times. June 14, 2015 [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://www.themoscowtimes.com/ 2015/06/14/latvias-russia-fears-rooted-in-history-a47372)

UN CERD. Concluding observations on the combined sixth to twelfth periodic reports of Latvia. Adopted by the Committee at its ninety-sixth session (6-30 August 2018). 30 August 2018. [Online]. [cit. 2022-6-12]. Retrieved from:  (https://tbinternet.ohchr.org/

Treaties/CERD/Shared%20Documents/LVA/CERD_C_LVA_CO_6-12_32235_E.pdf)

Wright, Sue 2012. Language policy, the nation and nationalism. In Bernard Spolsky (ed.): The Cambridge Handbook of Language Policy. New York, Cambridge University Press, 59–78.

Yiftachel, O. – Ghanem, A. 2004. Understanding ‘ethnocratic’ regimes: the politics of seizing contested territories. In Political Geography. Volume 23, Issue 6, August 2004, pp. 647-676. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://doi.org/10.1016/j.polgeo.2004.04.003)

References in Cyrillic:

Александру Гапоненко грозит восемь лет лишения свободы. 23 апреля 2018, 9:09. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from:  https://izborsk-club.ru/15099

В Латвии утвердили поправки в закон об образовании без русского языка. Глава Латвии утвердил поправки в закон об образовании. 02.04.2018 21:15 [Online] [cit. 20227-4]. Retrieved from: https://rg.ru/2018/04/02/v-latvii-utverdili-popravki-v-zakon-obobrazovanii-bez-russkogo-iazyka.html

Военного министра Эстонии обвинили в разжигании ненависти к русским. Rosbalt.ru. 19 января 2014. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://www.rosbalt.ru/ world/2014/01/19/1222792.html)

Евродепутат Кариньш призвал ассимилировать русских детей в Латвии. 20 сентября 2018 [Online] [cit. 2022-6-29]. Подробнее: (https://eadaily.com/ru/news/2018/ 09/20/ evrodeputat-karinsh-prizval-assimilirovat-russkih-detey-v-latvii)

Министр образования Латвии: Школьная реформа не оставит почвы для „русского мира”.  2

октября 2018. [Online] [cit. 2022-6-29]. Retrieved from: (https://www.eurointegration.com.ua/rus/interview/2018/10/2/7087457/)

New Wine in old bottle? Classical notions of political philosophy in a changed political reality

Introduction

 Undeniably, we are witnesses and sufferers of a paradigm-shift; this process has been on-going for decades of course, but it has become explicit due to the climate crisis, Covid pandemic, and Russian invasion of Ukraine. These events are parts of a great historical transformation—a civilizational crisis, in other words a modernity crisis, that questions the inherited patterns in which modernity articulates itself for a given historical period. This is not a new phenomenon in modern history. A very similar crisis emerged after the First World War (1914–1918); the Great War proved to be a watershed. It dissolved the economic, social, political, and cultural patterns of 19th century capitalist civilization in a storm of blood and steel, borrowing the term of Ernst Jünger, and contemporaries lost their 19th century pseudo-religious faith in an unrestricted human progress that civilizes all spheres. An age of a modernity crisis is an epoch of calamities. It is not a calm, heart-warming historical period. We did not choose it, but rather we have been thrown into it by God or Fate, and we are condemned to live in it.

* This article was written in the framework of the project entitled The tradition of “sensus communis” in Hungarian thought: Philosophy and the public realm; public philosophy, national philosophy, national characterology – NKFIH-number: K 135 638.

The crisis of our great-grandfathers in the inter-war decades began at the completion of a world war and concluded with the end of another one. Our modernity crisis began sometime in the 1980s with globalization. The collapse of East-European bureaucratic socialism and its associated command-economy and one-party political system was a watershed between the ages of stability and instability. It was succeeded by a transitional period with a new geopolitical situation of one superpower, a world-wide emerging wave of political democracies, and faith in a bright future realized by the beneficent agency of global digitalized capitalism conquering every part of the world connected by the internet.

The problem facing us is far from being a new one. Practically, it has been accompanying us since the second half of the 19th century. Hannah Arendt, one of the most renowned political thinkers of the 20th century, put it into the center of her theory. Philosophy, according to her, finds itself in an uneasy situation from time to time. The problem is that our notions, by their very nature, are prone to becoming petrified. However, the experience is changing and the framework of the notion is static and endurable. So, at the moment a political theory’s inception, notion and experience converge. The notion is an authentic expression form of the actual, living experience that adequately interprets the reality we are living in. However, inevitably, there comes the moment when philosophical concepts lose their contact with reality; experience no longer feeds them and instead of explaining reality they enforce themselves upon it. This is the moment of the exhaustion of a philosophical tradition. What has to be done by philosophers in such uneasy intellectual situations? Their first reaction, because of the burden of tradition and the inertia of things, is to continue business as usual (i.e., insist on old inadequate notions in the interpretation of our new experiences). However, the breaking point of the philosophical tradition is reached when the discrepancy between notion and experience becomes conspicuous and unbearable. Arendt asserts that great philosophers, such as Marx, Nietzsche, and Kierkegaard, stood before the breaking point. They tried to theorize a new experience having come from a changed reality with the help of our inherited intellectual heritage.[1] However, we, living after the breaking point, are being forced to look for a new intellectual tool-box. This is a very urgent requirement in the field of political philosophy.2

The problem

The notions of our political thought have been inherited partly from antiquity and partly from early modernity.  The political thinkers of early modernity were living after the breaking point of the medieval tradition, so they had to invent a new political vocabulary and construct the tools for a new intellectual tool-box.  Certainly, as usual, it was a gra dual process. In the beginning they used the old notions but gradually filled them with new meaning. One of the best illustrations for this intellectual strategy was the way they used the idea of revolution. Originally, as Arendt points out, this simultaneously both designated the circular movement of the celestial bodies and, in political philosophy, referred to the circulation of political arrangements, which, in antiquity, inclined to corrupt from the good forms to the bad ones. Revolution, in premodern political thought, refers to the completion of the cyclical motion; it meant the restoration of the initial state, when the original good constitution prevailed again. The revolutions of modernity, contrary to the premodern situations, from the 18th century to end of the 20th century, assumed the meaning of a linear movement from a former bad state of things to a later and better arrangement. This notion involved the idea of amelioration instead of restoration.3

Like the idea of revolution, most concepts of modern political thought were invented in early modernity and associated with spatial metaphors, reflecting the fact that the territorial nation-state was the exemplary political unit of modernity to the end of the 20th century. The notion of sovereignty, albeit being rooted in medieval political thought and practice, played a central role in the political theory of Thomas Hobbes. In his conception, sovereignty transcends the community of individuals bound to each other by a hypothetic social contract and becomes an overarching Leviathan imposing itself on society. Rousseau modified Hobbes’ theory; his republicanism is based on direct democracy, but volonté generale homogenizing individual wills constitutes a transcendent sovereignty as well. One of the main axioms of modern political thought is that the only relevant frame of political community is the nation-state, the exclusive possessor of sovereignty. In other words, political space in classical modernity was guarded by the boundaries of the nation-state based on sovereignty. This was a lasting constellation that just altered in late or postmodernity, at the end of the 20th century. Jürgen Habermas writes about the coming of the constellation of post-nationalism, and Manuel Castells in his magnum opus titled The Information Age describes this new situation as the following: “(…) the growing challenge to states’ sovereignty around the world seems to originate from the inability of the modern nation-state to navigate uncharted, stormy waters between the power of global networks and the challenge of singular identities” (Castells 1997: 243–244). Castells writes on the emergence of a new kind of political arrangement that he calls “network society.”[2] The territorial state, Michael Hardt and Antonio Negri assert in their book titled Empire (2000), has already partly been replaced by a network-like postmodern empire, which with its flexible structures, can be an efficient political unit, a new response to the challenges of globalization.

We have to pose the question: what does the notion of the political mean in these circumstances, in the age of high, late, or postmodernity? Is the distinction between private realm and public realm yet tenable? Is the deconstruction or reconstruction of political space occurring?  However, the subsystems of modernity based on binary codes are not able to function properly any more. The new situation is un-interpretable with the classical notions of modernity: inner–outer and private–public. The differentiation of private space and public space has been the foundation of political philosophies since the beginning of modernity. According to this way of thought, the space of politics is a public space in which individuals strive for gaining the respect of others; opposite to this, private space is the field of particular human needs and human rights that must be separated from public space. The classical political ideas of modernity (i.e., republicanism, conservatism, liberalism, and socialism) are in common making differences between the spaces of civil and private existence.

Ulrich Beck, in his theory, asserts that there are two modernities—first and second modernity—each with different characteristics. First modernity was the age of industrial society dominated by some kind of naiveté about the possible outcomes of industrialization. The citizens of industrial democracy believed that technological decisions would not influence the foundations of social coexistence and would not change the rules of politics. It was a common belief that the harmful side-effects of technological progress could be eliminated by technological means (Beck 1997: 41). In the age of first modernity, instrumental rationalization and functional differentiation were the movers of social transformation. Instrumental rationality seemed to be a linear and one-dimensional process. The process of linear modernization had broken up the foundations of industrial society and introduced the age of reflexive modernization. While in the era of simple modernization the main social goal was to realize something with the assistance of technology, in the age of reflexive modernization the main goal is to avoid risks or side-effects that inevitably emerge during social activities based on industrial technology. So, progress is no longer a central notion.[3] It has been replaced by the effort of avoiding side-effects that cannot be localized or externalized and inevitably become globalized. Reflexive modernization is deeply sensitive to the problems of nature pollution, and one of its main consequences is the emergence of ecological rationality (Beck 1997: 16-17).

According to Beck, industrial democracy is being replaced by reflexive democracy. He also declares that the dividing line between private and public space is being elimi nated. The political institutions of classical modernity have become empty shells. The political machine of multi-party democracy is still functioning, but it has emptied. There is no real difference any more between right wing and left wing parties. The conflicts of great social groups have individualized; not social groups but individuals are struggling for natural resources with each other. That does not mean the end of politics at all, but only the demise of the old-fashioned politics of industrial modernity. Politics must be reinvented, according to Beck. Classical institutional politics must be replaced by subpolitics, which means the politicization of what Habermas refers to as “lifeworld.” Specifically in of our time, two modes of politics are running together, but this is a transitory phenomenon (Beck 1997: 138).

In our postmodern era, classical notions of political thought—legitimacy, sovereignty, and democracy—must be reinterpreted, which is the starting point of Hardt and Negri in their book, the above-mentioned Empire, which declares the dissolution of public political space. The social and political history of modernity are depicted with the notions of „disciplinary society” and “society of control” borrowed from Foucault. In the process of postmodernization, power becomes all-pervasive and total, but not in terms of the outmoded and antiquarian 20th century totalitarianism. For this power paradigm shift, Hardt and Negri introduce the notion of biopower (Hardt–Negri 2000: 23-24). In the era of globalization, nation-state is replaced by empire, which is a new subject of sovereignty and a new object of legitimation. It is not easy to define empire; in contrast to res publica, it is not a territorial entity based on the difference of inner and outer space, and it has no visible boundaries and a well-defined center. It is a complexity of different networks, and its operational logic is the opposite of that of the nation-state. The space of imperial sovereignty is not closed, but open (Hardt–Negri 2000: 183204). However, this network-like structure does not conclude in the disappearance of power and master narratives. They are existing realities, but they have modified to a large extend.

Whatever we say about the changing nature of politics, we must face the problem of the extension of political community, warns French political philosopher Pierre Manent (Manent 2001). Modern democracy is founded on two pillars: self-determination and sovereignty. Nowadays these two principles, which are connected to the notions of human rights and identity politics, are being interpreted from an individualist point of view. This development is a logical continuation of the Kantian tradition of Enlightenment, which declares that a human individual is the lawgiver of his/her own self. This conception is able to prevent the perversion of democracy into totalitarianism, but it has a grave fault. Namely, it is unable to give criteria for the desirable extension of political community. In other words it does not define the nature of the political body. Which can we reconcile with democracy: township, city-state, empire? The concept of nationality, according to Pierre Manent, has a great advantage; it solves the problem of extension and gives the criteria for the belonging to nation. However, there is a strong stipulation that nation must be defined on a republican basis, as a political community, to exclude the concept of ethnicity, which is inseparable from the homogenizing and totalitarian tendencies inherent in it.

Conclusions

The European Union, as a political entity, embodies a new challenge to the theoretical inventiveness of political philosophy. What is the nature of the EU as a political entity? Is it a federation or confederation of nation states? Is it a post-modern project, as it is suggested by some thinkers?[4] Is it a new version of political arrangement, a networkstate, thus far unknown to political history and political theory, in which sovereignty is dispersing among sub-national, national, and supra-national levels, as Manuel Castells asserts it? Or, as it was remarked by Jacques Delors, is it an un-definable project? To give a response to the challenges of this new situation is one of the main tasks of contemporary political philosophy.

Literature

Arendt, Hannah 1968. Between Past and Future. New York, The Viking Press.

Arendt, Hannah 2006. On Revolution. London, Penguin Books.

Beck, Ulrich 1997. The Reinvention of Politics. Rethinking Modernity in the Global Social Order. Cambridge-Oxford, Polity Press.

Benjamin, Walter 1969. Theses on the Philosophy of History. In: Arendt, Hannah (edited and with an Introduction by): Illuminations. New York, Shocken Books, 257–258.

Castells, Manuel 1996. The Information Age I. Oxford, Blackwell Publishers.

Castells, Manuel 1997. The Information Age II. Oxford, Blackwell Publishers.

Hardt, Michael – Negri, Antonio 2000. Empire. Cambridge, Massachusetts–London, England, Harvard University Press.

Manent, Pierre 2001. Cours familier de philosophie politique. Paris, Fayard.

Rifkin, Jeremy 2004. The European Dream. How Europe’s Vision of the Future Is Quietly Eclipsing the American Dream. Cambridge, The Polity Press.

Kontra, Miklós – Borbély, Anna (eds.): Tanulmányok a budapesti beszédről  a Budapesti Szociolingvisztikai Interjú alapján [Papers on Budapest Speech based on “The Budapest Sociolinguistic Interview”] Reviewed by Veronika Jakab Dančo

Kontra, Miklós – Borbély, Anna (eds.): Tanul mányok a budapesti beszédről a Budapesti Szociolingvisztikai Interjú alapján [Papers on Budapest Speech based on “The Budapest Sociolinguistic Interview”]. Budapest, Gon dolat Kiadó, 2021, 356 p.

This collection of papers, co-edited by Miklós Kontra and Anna Borbély, is concerned with The Budapest Sociolinguistic Interview (henceforth abbreviated as BSI; Hungarian: Budapesti Szociolingvisztikai Interjú, abbrev. BUSZI). It focusses, therefore, on the major sociolinguistic research project carried out between 1985 and 2010 by co-workers of the Hungarian Research Centre for Linguistics at the Hungarian Academy of Sciences, aiming at an exhaustive description of Budapest’s Hungarian linguistic usage, based on a broad database.

The volume contains recent (or quite recent) essays as well as earlier publications, introduced by two recent papers by Miklós Kontra. The first of his papers, entitled The History of The Budapest Sociolinguistic Interview (A Budapesti Szociolingvisztikai Interjú története), the author provides a fullscale overview of the story of BSI, starting 1985, when József Herman, the then Director of the Research Centre for Linguistics at the Academy, commissioned Kontra with starting and supervising the Hungarian sociolinguistic and dialectological research to be pursued by the Institute. Kontra, who reacted quickly, conducted preliminary research, with other fellow linguists who participated, during the autumn of the same year. Their work resulted in the completion of the first version of their research method/corpus (BSI-1, Hungarian BUSZI-1). Two years later, in 1987, based on the experience they had gained from BSI-1, they tape-recorded sociolinguistic interviews with 50 interviewees (the corpus known as BSI-2, Hungarian BUSZI-2); during the years 1988 and 1989, the corpus became even more expansive with two hundred new informants interviewed (called BSI-3-4, Hungarian BUSZI-3-4). Kontra provides a detailed description of the team’s research methodology: during the phase of preliminary work, as he informs us, the starting point was a traditional Labovian interview (Labov 1984), and each interview contained guided conversations and tests. He goes on to explain that they had used a quota sampling technique during BSI-2 (i.e. teachers, students, shop assistants, industrial employees, and skilled labour pupils, with 10 informants per each group), but BSI-3 and BSI4 were carried out in a different way: the 200 informants were now chosen in order to give a representative sample of the Budapest populace, considering age, sex, and erudition. Lastly, the author emphasizes the fact that, having recorded and coded the interviews, they had successfully created an excellent computer-based corpus of spoken language, based on BSI-2 and without a match in Hungary, by the end of the year 2009. At the same time, Kontra says, the directorship of the Research Centre expressed their wish for the interviews to be made available online. Kontra himself admits to have opposed such a move, mainly because it would have been against research ethics. He details his view in his second paper in the volume, entitled Issues of Research Ethics, saying he had contacted the Privacy Commissioner concerning the subject, who in turn informed him that the publication of the recordings, or the transcripts thereof, was illegal unless the informants had previously agreed to it; or, the recordings and the transcripts thereof might also be made public if sufficiently modified (distorted, as far as audio-visual recordings were concerned, or made anonymous, in relation to the transcripts). Based on that legal requirement, the linguists involved in the research programme did receive a written permission from ten of the informants; yet, the Institute distorted each of the fifty recordings, insisting on publicizing them in that form. In the end, the recordings failed to be publicized.

The two papers discussed above are followed by a thematic section of the volume, Introductory Essays (Bevezető tanulmányok), itself introduced by Miklós Kontra’s study Research on Living Budapest Speech (Budapesti élőnyelvi kutatások), where the author emphasizes, among other things, that research on living speech is quite different from earlier linguistic research both in its methodology and its subject. Connected to this, and indeed reflecting upon the Budapest sociolinguistic surveys, he discusses several issues, such as what characterizes any study that is to be sociologically interpretable; what the issues of data storage and data processing are; furthermore, he provides a detailed definition of what terms such as first language, observer’s paradox, elicitation, stigma(tization) and hypercorrection.

The second paper, by Andrea Ágnes Reményi, is entitled On the Coding System of The Budapest Sociolinguistic Interview. The author first describes which linguistic variables were in the focus of attention of the re searchers while designing the structure of the sociolinguistic interviews; thereafter, she goes on to produce a detailed presentation of how the computerized processing of the test results and the guided conversations had been carried out; finally, she shows what kind of phenomena one can examine, using various types of software to decode BSI-2 coded texts.

The third paper, by Tamás Váradi, The Budapest Sociolinguistic Interview, starts by the author’s overview of the preliminary work underlying BSI, devoting special attention to the problems, and some solutions, of how intonation – including pauses – could be marked and recorded. He then goes on to list an inventory of phonological, morphological, syntactic, and lexical issues (as well as the modules, or components, of the guided conversations) which have emerged during the interviews. Váradi also discusses the technical problems of digitalizing analogue magnetic tape recordings as well as converting recorded interviews to a html or multimedia format.

In his essay, entitled Average Sentence Length in BSI-2?, the fourth in the above-mentioned section, Miklós Kontra replies to a claim made in Váradi, Oravecz, and Peredy (2012), according to which “The syntactic segmentation, or the division of the BSI corpus (text) into sentences, was determined by the native intuitions of the people noting down the texts, as well as along the principles laid down in T. Németh (1991). Kontra points out, furthermore, that the linguists in charge of writing down the interviews and double-checking the transcripts did not follow any explicit regulation as far as the marking of syntactic boundaries was concerned, due to practical considerations.

The fifth, and last, essay is a recent joint paper by Anna Borbély and Csilla Bartha, BSI2: Interviewing, Recording, and Coding, in which the authors point out that the BSI-2 corpus can be used for multiple purposes.

Notably, not only is it a useful tool to analyze linguistic phenomena or variables, for which purpose it has been designed for by the linguists who had the goal of their research in mind. Instead, it has been a fruitful source of linguistic data for adherents of the social-constructivist theoretical model of sociolinguistics; as such, it makes possible to analyze the discourse-organizing and style-creating activities of field workers, too.

The second main thematic part of the volume, Analyses, contains seven sections, viz. Phonetics/Phonology, Morphology, Syntax, Lexis, Style, Discourse and Varia.

The first paper (entitled Hangtan in the Hungarian original, but corresponding to the English expression “Phonetics and Phonology” – Translator’s note), by Helga Hattyár, Miklós Kontra and Fruzsina Sára Vargha, addresses the question whether there exists a mid-high (half-close) front unrounded short vowel, viz. IPA [e], in the dialect of Budapest (Van-e

Budapesten zárt ë?)[1]. The authors approach the problem considering the perceptional and productional data collected during the relevant test questions and guided conversations of BSI-2, while also analyzing the effects of independent variables. Another paper within the same section, entitled The variability of /l/ across five professions: Research in the spoken language corpus of Budapest Socio linguistic Interview, by Anna Borbély and András Vargha, examines the variability of /l/ depending on profession (occupation), based on the guided conversations in BSI-2. The authors base their analysis on the percentage of formal L-Dropping, which results – among other things – in a falsification of a common stereotype, according to which L-Dropping is less frequent in the conversations with whitecollar professionals than in the speech of bluecollar ones.

The section called Morphology starts with a paper by Kinga Mátyus, Julianna Bokor, and Szabolcs Takács, bearing the title “I cannot possibly go to the theatre in those jeans”. A study of the variability of the [Inessive – Translator’s note] suffix (bVn) in the test tasks in BSI. The authors examine the effects of social background as well as the type of task on the usage of the standard form of the suffix (bVn) vs. its non-standard form (bV). Their statistical analyses lead them to conclude that the standard variant is used by BSI-2 informants with a degree in higher education to a significantly higher proportion than by less educated people; furthermore, BSI-2 informants have produced a significantly lower number of the standard form in the tasks focussing on slow and fast reading than in other task types. The other essay in the Morphology section, by Anna Borbély, A statistical and socio-cognitive analysis of two morphological variables in the spoken language corpus of Budapest Sociolinguistic Interview,

analyzing the occurrences of the dialectal variables –nék and jöttök in these standard forms as opposed to the non-standard variants –nák and jösztök in the spoken language, based on BSI-2. The essay shows that the use and acceptance of the relevant variables depends greatly – both across social groups and contextual styles – on how widespread they are geographically speaking as well as to what extent they are stigmatized by prescriptivists.

The following section of the volume, Syntax, opens with a study by Ilona Kassai, one of the field workers in the research project, entitled The interrogative clitic –e in Budapest usage: A pattern without value judgment.  On the basis of BSI-2 data, she concludes that the non-standard use of the interrogative clitic is mostly characteristic of urban working-class speakers, while it is least characteristic of teachers and college/university students. The only English-language paper of the volume, Loss of Agreement between Hungarian Relative Pronouns and their

Antecedents, by Dániel Szeredi, is found in this section, too. Szeredi studies the use of the re lative pronouns amely, amelyik, aki, ami in the BSI-2 corpus, contrasting the results of the research with the dogmas of prescriptive lite rature. His analysis shows that the use of amely is increasingly restricted, but it still occurs occasionally – as an archaism – in the speech of upper-(middle)-class speakers.

The section entitled The Lexicon contains but one essay, written by Miklós Kontra, viz. Word-making (The role of motivation in naming an unknown object), discussing the process of how the word kapocskiszedő ‘staple remover’ was created. First, Kontra lists the expressions used by BSI-2 informants to name the object in question; then he points out that the terminological variation was finally eliminated by the need of manufacturers and distributors, who required a a single standardized technical term.

“close e” has been a traditional symbol for Cardinal Vowel №2 in Hungarian dialectal studies, opposed to “open e” (= Cardinal Vowel №3).

(Translator’s note.)

The section called Style includes an essay by Csilla Bartha and Ágnes Hámori, entitled Style in sociolinguitics and style in interaction. Linguistic variability and social meanings in the social constructivist stylistic studies of sociolinguistics. The authors provide an interactional stylistic analysis of fourteen BSI-2 interviews, based primarily on the social constructivist sociolinguistic method. They conclude that style (as well as how and why it changes) is not determined solely by predetermined social factors or specific topics of discourse by themselves; instead, what plays a crucial role is the active strategy on the part of speakers, which keeps forming their self-presentation and discourse identity as well as their relation to their speech partner.

The next section, entitled Discourse, contains but one paper, also written by Csilla Bartha and Ágnes Hámori, called The dynamics of speech modes in interaction. The potentials of speech adaptation theory in studying social language use, in which the authors – based on social-constructivist sociolinguistics as well as speech adaptation theory – study the changes in the speech mode of a field worker, who co-worked in several interviews (partly in line with the BSI-2 guided conversation modules), with reference to the connection between the informant and the informant’s language use.

The last section of the second part, entitled Varia, contains two papers by Miklós Kontra. The first of them, bearing the title Notes on linguistic indeterminacy in BSI-2, examines the differences between the BSI-2 informants’ views on what is “linguistically correct” as opposed to their judgments concerning their own speech; this boils down to the Labovian notion of “manifest linguistic indeterminacy index” (cf. Labov 2006: 319). The se cond paper, entitled Samples gained from the two-dimensional data tests in BSI-2, in which Kontra examines to what extent the four independent variables (age, gender, job, as well as whether the informant is a native/immigrant inhabitant of Budapest) influences the BSI-2 informants concerning their responses to the oral sentence completion test data.

The brief overview above will go to show that the collection Papers on Budapest Speech based on “The Budapest Socio linguistic Interview” does indeed fill a gap in Hungarian linguistic studies: not only does it collect and systemize various pieces of information based on the first survey on living Hungarian, but the information publicized in it makes it perceivable for the reader to see the essential differences between the views and research methods of sociolinguists versus linguists working in “ivory towers”.

Literature:

Labov, William 1984. Field methods of the Project on Linguistic Change and Variation. In: Baugh, John–Sherzer, Joel (eds.): Language in Use: Readings in Sociolinguistics. Englewood Cliffs N.J., Prentice-Hall, 28–53.

Labov, William 2006. The Social Stratification of English in New York City. Second edition. New York, Cambridge University Press.

Németh, T. Enikő 1991. A megnyilatkozástípus elméleti kérdései és a szóbeli diskurzusok megnyilatkozás-példá nyokra tagolása [Theoretical issues of utterance types and the segmentation of oral discourse into utterances]. Academic Dissertation, Szeged.

Váradi, Tamás – Csaba Oravecz – Márta Peredy 2012. A Budapesti Szociolingvisztikai Interjú lexikai és szintaktikai jellemzői. [The lexicon and the syntax of the Bu dapest Sociolinguistic Interview]. In: Váradi, Tamás – Prószéky, Gábor (eds.) Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXIV. Nyelvtechnológiai kutatások. Bu dapest, Akadémiai Kiadó, 199–222.

 

Kollai, István: Szlovákia királyt választ [Slovakia Elects a Monarch] Reviewed by László Öllös

Kollai, István: Szlovákia királyt választ [Slovakia Elects a Monarch]. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2021, 260 p.

A central point of Kollai’s book is found in its concluding part, notably, “The foregoing chapters have discussed a number of events of the past millennium; yet, one might draw some general conclusions resulting from those events, one of these conclusions being that present (current) conflicts of interests do influence one’s view of past events. The current trends in the issue of the Hungarian minority in Slovakia results in a strategic conflict of interests between Hungary and Slovakia, which could also alter the views on the past.”

Well, that’s probably true, as shown, indeed, by this book. An important and wellknown theory of nationalism (see Karl W. Deutsch) considers it to be a tool of political elites, used by them to mobilize the masses; in order to have the capacity to mobilize, it is clearly necessary for them to construct an appropriate national ideology (cf. Elie Kedourie).

For the most part, Kollai discusses an aspect that plays a key role in achieving this aim, specifically, textbooks. Analyzing the history textbooks in Slovakia, he considers the historical events and figures that have been viewed in differing and contrasting ways in the two cultures.

The author provides an overview of most of the debated topics, using a similar methodology in each case: he examines the points of view on the given topic, paying special attention to the doubted and controversial ones. He then describes the one we find in Slovakian history textbooks from a range of historical periods, considering the similarities as well as the differences between them.

His first topic is the geographical space occupied by Great Moravia, one of the most sensitive issues. This is followed by a presentation of the Slovak interpretation of the period of the Hungarian Conquest (of the Carpathian Basin), going on to discuss the issues concerning the foundation of the Kingdom of Hungary and the co-existence of Hungarians and Slovaks in the Kingdom. Checking the details, we find some further questions of great interest. For instance, “Were the Moravians Old Slovaks?”, or “Blonde Scythians and Slavs following Avar fashions: stories of origins on unstable ground.” Also, “The Duchy of Nitra: A Slavic duchy within the Kingdom of Hungary?” – and so on and so forth. He discusses the issues concerning the patriarchal cross, the early medieval ethnic situation in the Northern Carpathian region, the debate around Máté Csák (Slovak Matúš Čák Trenčiansky), the interpretation of the Holy Crown as a Slovak symbol, the role of Slovak legions in the 1848 revolution, the Beneš Decrees, among other things.

The chapter on the problems of the Slo vakization of personal names includes a telling sentence of methodological importance: “We might as well quote Vladimir Mi náč, editor-in-chief of the Slovak Bio graphical Lexicon, who says, ‘This is our own sovereign territory that we populate with people such as

Balaša’ (Hungarian Balassa).”

Let us make it clear that the chief weakness of the book lies in its having been published in Hungarian only, although its Slovak translation would be more than welcome. The overall picture suggested by it to us, i.e. the readers, is more than interesting. These problems cannot be solved or clarified by debating historians who specialize in these particular fields, since such debates are hardly heard, if at all, outside conference venues. Yet, the primary target audience would (and should) be the two nations’ public, with the specialists of the other party playing a secondary role: specifically, national identity is mass identity.

The author’s choice of his topic is excellent: by studying textbooks, he provides an analysis of an especially relevant kind of machinery in the formation of such a mass identity. During the development process of the idea of nationalism, there have emerged several models of how national pride may pervade the folk spirit, and how estate identity and loyalty can be altered by it. One of its instruments is the all-pervasive historical glory that derives from joint past actions as examples of community identity. These must be interpreted as elements of the nation’s history, not caring about the fact that modern national identity did not exist at the time these events had taken place. Should there be gaps in the story, they must be filled, which can chiefly be achieved by assimilating the past: people or events that can – at least partially – be associated with the ethnic past of the present nation should be fully integrated into it.

Kollai gives a list of such attempts and the surrounding debates in his book, providing a detailed description of the parties’ claims and views. The reader is thus given a detailed picture of most issues concerning the nationbased “creation of history” in Slovak-Hun garian relations – more specifically, about the grandiosity of the fight for an exclusive interpretation of the past.

István Kollai is able to critically consider all of such matters because his system of values reaches far beyond them. As he writes, “Therefore, the attractiveness of the common internal inheritance of the Visegrád area greatly depends on how it is personified, which now, in 2020, appears weaker than the powerful images of common external enemies. Put differently, the collective identity of the member states of the Visegrád Group in recent years has not been inspired by their common heritage, but, instead, a common concept of external enemies, including “Brusselian” politicians and the migration problem. This may have a demoralizing effect on these societies, without any promise of stable future cooperation. It would be better to see any kind of common thinking within the Visegrád Group that is founded upon common heritage rather than a shared view of enemies, although it would certainly be a much greater and risky political challenge to accomplish.”

Furthermore, as the author says (in Footnote No. 502), “There have been ideas of co-operation between Central European nations due to external threat, none of which lasted, such as the attempt at co-operation of the nations oppressed by Russian and Austrian absolutism […], the opening attempt of Czechoslovakia fearing its end by Germany […], or the collaboration of opposition forces in Central Europe against the Soviet Union; none of them proved to be fruitful or lasting.”

Kollai thinks, therefore, that the common heritage of Slovak-Hungarian co-existence should be popularized instead. He formulates the concluding remark of his book as follows: “… it certainly is a more difficult way to im prove the relations between neighbours than creating images of a common enemy, but it might have more lasting and much betterresults.”

We must emphasize, repeatedly, that the main weakness of this otherwise excellent book is that it has not been published in Slovak, which needs to be done – and in a way that makes the book accessible to a wide range of readers (rather than published in the usual, limited, number of copies for the narrow circle of specialists). Let me repeat, national identity is mass identity. Using the Internet, in the 21st century, would make this possible at a low cost.

All we need is strong will.

László Öllös

Simon, Attila: Az átmenet bizonytalansága. Az 1918/1919-es impériumváltás Pozsonytól Kassáig [The Uncertainty of Transition:  The “Change of Sovereignties” in 1918 and 1919, from Pozsony [Bratislava] to Kassa [Košice]] Reviewed by Gergely Bödők

Simon Attila: Az átmenet bizonytalansága. Az 1918/1919-es impériumváltás Pozsonytól Kassáig [The Uncertainty of Transition: The “Change of Sovereignties” in 1918 and 1919, from Pozsony (Bratislava) to Kassa (Košice)]. Somorja–Budapest, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2021, 248 p.

Attila Simon has been, for quite a while, one of the best known and most productive members of the Hungarian community of historians in Slovakia.[1] The research topics of Simon, Head of Forum Minority Research Centre, concentrate on the overall history of the community, including the most important turning points during the 20th century as well as transitional periods such as the history of the “regime change” [the change from Communist dictatorship to democracy – Editor’s note] or ethnic Hungarians in Czechoslovakia3, the First Vienna Award and its consequences4, the seven years of the “Hungarian era”5, or, as now, a multi-faced presentation of the “change of sovereignties” in 1918 to 1919.

Anyone familiar with the Internet will often find that historically sensitive anniversaries frequently give rise to intense emotions, leading to tsunamis of posts which, in turn, result in increasing anger rather than contributing to clarification and mutual understanding. Yet, we might expect for the current (later) generations to be “conveniently protected” against outbursts of temper by the (fake) wisdom of posterity. On all accounts, Simon is – fortunately enough – “outdated”, not only by trying to avoid such traps of a one-sided attitude, but also by indulging in deconstructing

the expected clichés of interpretation. A fitting example of the former is that he refuses to present either Károlyi or Horthy on the basis of widespread ideological approaches. As he says, “[o]ur history is full of talented and untalented politicians; or, should I say, competent and incompetent leaders of the country. I consider both Károlyi and Horthy as incompetent, but I do believe that both of them were trying to act with having the interests of the country and the nation in mind. Well, they often did fail.” (p. 15.) Simon, moreover, thinks that “the interpretation of the past is doomed to be unsuccessful if one fails to consider the views and opinions of the people who lived back then” (p. 10.).  This view of contemporaries will often, and by necessity, contradict our presuppositions, as illustrated by the story of an elderly citizen of Rimaszombat (Rimavská Sobota), talking to a representative member of the Red Army, after it had recaptured the city, said, “if you advertize to all that it’s going to get better”, they had better recapture the area from which he usually obtained his cottage cheese in summer. It might appear as a surprise, in the shadow of national tragedy, how

Minority Research Institute often individual people are driven by understandable human considerations.

In his latest book, Simon assumes a “lower perspective” of this kind, in order to show the feelings and the perceptions of “a Hungarian of the Felvidék during the spring or summer of 1919”, when the “Trianon trauma” was starting to be perceivable, but all seemed changeable and temporary. The book discusses this “uncertainty of transition”, “from the perspective of the predominantly ethnic Hun garian population of the area between Pozsony (Bratislava) and Királyhelmec (Krá ľovský Chlmec), called Southern Slovakia today” (p. 11.). Writing his book, Simon consulted an impressive range of archival sources in Prague, Kassa (Košice), Pozsony (Brati sla va), Budapest, Besztercebánya (Banská Bystrica), Léva (Levice), Rozsnyó (Rožňava) and Komárom (Komárno); and, although the COVID pandemic caused him to cancel his planned repeated visit to Prague and the Bodrog-Tisza Interfluve, he says had at least the time to analyze the archival material he had collected earlier. Besides analyzing the most important items in the literature and various databases, he succeeded in browsing around forty issues of daily newspapers.

The population got completely exhausted by the end of the last year of the war, i.e. 1918; they suffered from a range of problems, including the lack of everyday commodities, rationing, the lack of firewood, an alarmingly increasing inflation rate, and – on top of it all – the influenza pandemic known as Spanish flu, often mentioned in the past few years. These topics, supplemented by the presentation of local events during the Aster Revolution and the riots demonstrating the deterioration of public safety, form the core of the second chapter of the book, entitled The last autumn in Hungary. Simon adopts a “local” approach: the issues of “greater politics”, which are in the focus of attention in this chapter, are presented from a local viewpoint, something we can rarely read about, including riots and lootings (in which the local national guard, intended to protect law and order, was often involved), or the interruptions in coal supply, – problems which diminished the energy and the powers of the recently formed local national councils.

The following chapter, called The Czechs are here, gives an account of the stages of occupation, and the actions, by the Czech army entering the Felvidék. What is of especial interest is the variety of ways that the locals reacted to the Czech occupiers: sometimes they greeted them enthusiastically (as in Turócszentmár ton/Martin), but sometimes with distance-keeping coldness (as in Ruttka/ Vrútky or Zsolna/ Žilina). As Simon states, this rejection did not quite derive from an unwillingness regarding change of sovereignty, but, instead, was based on the “experiences of meeting the invading troops” (p. 47.). The unruly behaviour of the Czechoslovak troops in Zsolna/Žilina, for example, totally failed to impress the population, to say the least: as expressed by a physician (who was otherwise pro-Czechoslovak), “They were but scum, completely undisciplined, giving such an unfavourable impression throughout the whole area that the entire population feels antiCzech”. In other places, though, the situation was quite to the contrary: an example is provided by Dunaszerdah ely/Dunajská Streda, where the unbridled lootings by the local mob on the 4th and 5th of January resulted in the citizens asking Czechoslovak troops for help, in order to restore security.

These local examples, in contrast with our expectations and prejudices, are definitely the most thought-provoking new bits of information in this volume. The author enumerates several nice examples to illustrate the ambiguous nature of the problem, notably, whether the transition from one “empire” to the other was peaceful. In many places, people were prepared (and devoted) to defend their homeland, including the use of armed force, which was enhanced and supported by the Hung arian government, generally stating that it was committed to defending the country’s territorial integrity, although these statements now appear to have been quite vague promises rather than specific plans of resistance. In some other places, the local citizens decided not to resist the “arrival” of invading troops using armed force. In Simons’s opinion, Károlyi’s government must have been responsible for the lack of armed home defence, including the small number of recruits, but the fact that Hungarian diplomacy “was in a vacuum”, i.e. Hungary had no internationally recognized legitimate government. Even so, he blames the “conditions of contemporary Hungarian society”, cf. p. 49. A good example is provided by the 1918 “sad Christmas at Pozsony”. At first, the press informed the public about the Pozsony Military Council’s decision on December 22nd to defend the city with armed force; next day, though, the claim was refuted. Furthermore, the backing out of the city’s citizens from actual fighting was indicated by the fact that the Pozsony (Pressburg) German Popular Council sent a letter to Hungary’s government on December 19th, emphasizing the pointlessness of resistance, as well as the material-economic damage to the city and the unnecessary bloodshed. Simon thus assumes a definitive stance against the fashionable view regarding a single person as responsible for the failure in proper military organization, substantiating his claims with appropriate examples which go to show that it was not Mihály Károlyi, prime minister and subsequently president of the republic, or Béla Linder, minister of defence, who could be exclusively blamed for the lack of organized military resistance.

The process of occupation was not taking place in the same manner and at the same time in different places, and the author summarizes the specific geographical, spatial and spi ritual aspects thereof. While the takeover of cities and towns by the Czechoslovaks was well visible and perceivable, the contact with the occupiers was but sporadic in rural areas; indeed, as Simon puts it, “for several weeks, it was but the occasional Czechoslovak patrol that reminded the population of the change of sovereignty” (p. 77.). After the long war, followed by a turmoil, the first weeks of occupation were considered by most people as a period of order and certainty – yet, the Czech presence seemed transitional and temporary.

It was February 1919 when the fragile peace came to an end: notably, that was when it was becoming clear that this territory might permanently be annexed by Czechoslovakia, followed by outbursts of violence everywhere. In Losonc/Lučenec, demonstrators wearing (Hun garian) cockades clashed with (occupying) troops, while – on February the 12th – seven citizens of Pozsony/Bratislava were shot dead by a fusillade of Czechoslovak troops. (The latter event has been a controversial subject: the tragic incident has been regarded by recent Slovak historiography as a reaction of Czechoslovak soldiers to a provocation by Hungarian civilians attacking them.) The waves of strikes kept going on, nonetheless, in Losonc/Lučenec on the following day, and subsequently, in early March, in Komárom/ Komárno and Kassa/Ko šice. According to Simon, the protests were primarily motivated by a strong demand to handle the ever-worsening social problems, rather than – as almost exclusively emphasized in the Slovak interpretation – trying to cause an outbreak of an armed uprising (although he does recognize the political goals of such protests). The resistance against the establishment of Czech oslovak rule was strengthened by drafting men into Czechoslovak military service (and immediately at that), well before the Parisian Peace Conference effectively defined the national boundary between Hungary and Czechoslovakia), resulting in intense protests as well as the fleeing to Hungary of the people involved. The recruitment, not based on realistic considerations, can also be blamed for the tragic events at Zselíz/Želiezovce on the evening of March the 20th, when youths protesting against recruitment were shot at by a strengthened patrolling division, resulting in five deaths. Besides these regrettable events, Simon provides an account of everyday manifestations of violence, including internment, primarily affecting ethnic Hungarian areas, the battles fought against the Hungarian Soviet Republic (the war between Czechoslovakia and Hungary)[2], including the breakthrough of Komárom/Komárno on May 1st, the details of which have not clarified to date; this meant a Czechoslovak attempt at occupying the part of Komárom/Komárno on the left bank of the Danube, whereby the Czechoslovak troops suffered a loss of about 20 men, but retaliated by killing an estimated three to four hundred people during the bloodshed committed against Hungarians trapped on Elizabeth Isle and the city’s fortress.

The author devotes a chapter of its own to the “anatomy” of the shift from one state to another, entitled The office and its language. In it, he discusses how the Czechoslovak state attempted to integrate the occupied territories into its own organization, including the administrative takeover via symbolic gestures (such as the replacement of Hungarian national banners by Czechoslovak ones), up to governing by decrees and the construction of a new admi nistration, a major challenge indeed for the new power or state. In Chapter 7 of the book, titled The tools of occupying a symbolic space, Simon provides an overview of symbolic measures to his audience that were evaluated higher during the period. For instance, a small crowd gathered on May 24th in Kassa/ Košice, having seen a red-white-green flag, which – after the dissolution of the crowds – turned out to be the Italian national flag. The events and trends during the transformation, i.e. the “de-Hungar i anization” and the simultaneous “Slovaki zation” of public spaces, the massive opposition from Hungarian clerks to Slovak-language public signs, the ban on celebrating the national holiday of March 15th, and the humiliation of Hungarian public statues and monuments by damaging or completely destroying them, clearly go to show how important symbolic gestures of celebration and remembrance indeed were upon the “turn of the tides”, and how massive and extensive the efforts of the new state were to enforce its own set of symbols, including the replacement of public signs and the forced introduction of their own public holidays, completely alien for the Hungarian (or German, for that matter) populace.

The book’s timeline is defined by the local events of the autumn of 1918, in a country exhausted by war and on the verge of falling apart, on the one hand; the end point is the early winter of 1919. Simon’s latest volume elaborates on a long year of radical changes, during which the ethnic Hungarian population of the Felvidék region found itself in a minority situation, as opposed to its former majority position, gradually giving up its emotional resistance to the new Czechoslovak state, assuming a stance of “pragmatic acceptance” (p. 214.). In Simon’s opinion, a major contributing factor in this respect must have been a longing for stability after a long period of uncertainty.

Boys, trust me, it is your story, too”: this dedication of the author’s, at the end of the preface, is aimed at his friends living in Bátka, his own native village – they had been trying to convince him to write a book about them, too. Well, the book is now available, and we do hope that it will be read by many of them as well as by others.

Gergely Bödők

Holec, Roman: Trianon – triumf a katastrofa [Trianon – Triumph and Tragedy] Reviewed by Attila Simon

Holec, Roman. 2020. Trianon – triumf a katastrofa [Trianon: Triumph and Tragedy]. Bra tislava, Marenčin PT, 256 p.

Roman Holec has been one of the influential Slovak historians during recent decades. His earlier research concentrated on issues of economic history, as well as assimilation, of the age of the dual monarchy of Austria-Hungary, but he was not uninterested in topics of post-1918 history. Furthermore, he has been one of the few historians who have realized that professionals must not allow “public history” to take over, – instead, they must meet the readers’ expectations by producing texts suitable to a broad audience without a compromise in professional requirements. It is in this spirit of opening towards the readership that Roman Holec has recently published some books on Andrej Hlinka or Pozsony/Bratislava Habsburgs, with a favourable reaction from both professionals and the wider audience.

Nevertheless, the Treaty of Trianon has not been a subject of special importance for Holec, but this is hardly surprising: after all, Slovak historiography in general has not been playing much attention to the Trianon issue, something that strikes the outsider as a surprise, unless we consider the range of publications emphasizing Slovak historical myths, such as a thousand years of oppression, sparkling the anti-Hungarian attitude of Slovak society, a favourite topic of which is justifying the Trianon Treaty, but which are in want of even the minimal professional standards.

The fact that Trianon has been a “nonissue” for Slovak historians derives, to some extent, from Slovakia’s winning position. Notably, from the conviction that the Treaty of Trianon, signed June 4th, 1920, was not merely justified, but so much unquestionable, too, that it cannot even be subject to professional debate. Based on this axiomatic stance, the huge Hungarian literature on Trianon has not been met with genuine professional counterarguments from Slovak side; instead, the only reaction has been to state that Trianon was a just (and justified) peace treaty, and anyone who questions this fact is a revisionist. Thanks to all of these factors, the Slovak historical literature on Trianon (I mean “officially sanctioned” historiography), after the fall of communism, has been essentially (maybe exclusively) based on Marián Hronský’s (1998) Boj o Slovensko a Trianon 1918-1920 (‘A fight for Slovakia and the Treaty of Trianon, 1918-1920’ – Trans lator’s note), which provides a range of data concerning the military and diplomatic aspects of the subject, but it is quite biased too. The main problem about Hronský’s book, however, is its afterlife, having been treated ever since as a canonical work of Slovak historiography; indeed, Hronský’s mistakes and biases have remained unrevealed even by colleagues, Holec included, who seem to be aware of how biased the book is.

The first (2020) edition of Trianon: Triumph and Tragedy contains 350 pages, which may look discouraging to the average reader; yet, the length is counter-balanced by its readability as well as the author’s use of endnotes rather than footnotes. Those who have been following Holec’s scholarly activity will find the content familiar, with the individual chapters often reflecting upon his earlier topics, such as the fate of aristocracy, the issue of the Danubian shipping lane, the image of Trianon in

Hungarian historiography, or people like Andrej Hlinka and Ľudovít Bazovský. This makes the structural composition of the book somewhat mosaic-like, characterized by a kind of duality, too. Specifically, some chapters are deeper and more analytic, providing new insights to professionals, while other chapters give a summary of individual topics aimed at the general public, without adding new results of research to the professional discourse.

Holec’s book is mostly important due to the author’s refreshingly new and co-operative/constructive approach to the Trianon issue, which is in many a way “unorthodox”. For instance, he explicitly claims – against the accepted Slovak interpretation – that Trianon was not an inevitable consequence of the socalled “oppression of Slovaks by Hungarians for a millennium” or the punishment of that oppression. Indeed, he keeps emphasizing that the extent to which Hungary was punished by the Trianon Treaty was unjust. At the same time, he also expresses his considering the historical Kingdom of Hungary’s treatment of its ethnic minorities, Slovaks included, as equally unjust. Therefore, it seems justified that Hungary was given the bill to pay by the post-war peace conference for all it had committed before 1914 or, for that matter, during World War I. Put differently, it is Hungarian nationalism that is to blame for Trianon.

The first two chapters are essentially intended to justifying this claim, providing, as it were, an inventory of the acts of Hungarian nationalism and imperial aspirations. These two chapters present the work and thought of authors such as Béla Grünwald, Jenő Rákosi, or – indeed – Alajos Paikert, but (of course) the assimilation of Slovaks in the Austro-Hungarian Monarchy is given especial attention, too. Concerning the latter case, the author partially accepts, but – on the whole – rejects the arguments put forward by Hun garian historians who have emphasized “voluntary” as opposed to “enforcedHungariani zation.

The next chapter, Defeat and the Birth of a New Europe, is devoted to the period when the First World War ended and the Czecho slovak Republic was born. Besides a tangible presentation of current affairs, a significant part of the chapter is devoted to the issue of how the boundary between Hungary and Czechoslovakia was drawn. Holec gives an overview of how the demarcation lines were being formed in a way that is rather unusual in the Slovak historiographic literature, stating that the demarcation line known as the Bartha–Hodža line was drawn along ethnic boundaries, but the state borders finalized in June, 1919, were not; instead, they were drawn south of the Bartha–Hodža line, based on poli tical considerations rather than ethnographic ones. Although this statement by Holec can hardly be considered as a merit by itself, it certainly shows the courageousness of the author, considering the fact that such views have long been regarded by Slovak historiography and public opinion as a downright questioning of Trianon itself.

As far as the events of the autumn of 1918 in Upper Hungary are concerned, there are but a small number of moments where we perceive the presentation of them somewhat biased. For example, we find it difficult to interpret what Holec means by the “terrorization” of the population of Slovakia by Hungarian troops. Sure enough, there must have occurred some instances of violent demonstrations of force, but the claim appears to be exaggerated still, raising questions such as why Hungary’s military might have terrorized the people of their own country, whom it actually terrorized – and what terror means. Yet, we get no answer. The author would have done a better job by providing specific examples – as quite a few times in his book – of what he was suggesting.

Holec gives a presentation of the Czecho slovak military occupation of the Felvidék7 and the relations between Czecho slovak authorities and the local populace during the first few weeks of occupation based on a variety of perspectives, shedding light on individual stories which, however, have universal validity, – and he does so with plasticity and empathy. He also discusses issues relating to (dis)continuity during the change of sovereignty. Moreover, although the traditional approach is that the creation of Czechoslovakia marked a sharp boundary between past and present, with the new state starting from scratch, Holec seems to see, quite appropriately, that such a view is untenable. The new Czechoslovak state was, in many ways, a continuation of the foregoing period, which was not only perceivable to those who worked in the state administration, but in many walks of everyday life, too; that is hardly surprising, given that the entire population of

Czechoslovakia had been socialized within the Austro-Hungarian Monarchy.

Holec devotes Chapter 4 to the events of 1919, specifically, the first half of that year, a period exceptionally rich in (often tragic) turns, which are often reflected upon quite diametrically by Hungarian versus Slovak historians. Yet, Holec gives an excellent solution to this difficult problem by not aiming at defending positions or giving judgments; instead, he aims – yet again – at a multi-lateral presentation of events, be it about the Pozsony/Bratislava fusillade resulting in several deaths, or the closing down of the Hungarian University of Elizabeth. He clearly understands that the strike wave across Slovakia in 1919 cannot be attributed solely to national or social motives, since these aspects supplemented and occasionally reinforced each other. He attempts at staying unbiased concerning the fusillade of February 12th, which he succeeds in, while he takes the responsibility of evaluating those events, too. While he does see (and accept) the responsibility of all participants of the demonstration, including local citizens as well as the legionaries coming to keep law and order but also knocking out the city’s Italian military commander, he still consi ders the tragic event, resulting in eight deaths, as a failure of the state administration.

Furthermore, Holec perceives, quite appropriately, that this kind of misuse of power against citizens was by no means a unique event, and that the responsibility of the contemporary Slovak political élite is beyond doubt. True, he criticizes Šrobár and his associates quite indirectly, quoting the Czechos lovak President T. G. Masaryk, who expressed his criticism regarding the growing feeling of antisemitism and the acts of violence against Hungarians in Slovakia. Our perception of lack might not be unfounded: Šrobár’s activity, his dictatorial manners and his measures against Hungarians were criticized by his own contemporaries, cf. the hundreds (if not thousands) of ethnic Hungarians deported to Illava/Ilava, and later on to Terezín.

Similarly, the author seems to fail to seize an opportunity to provide a detailed account of an armed conflict in Komárom/ Komárno on May 1st. Holec describes these events rather briefly, devoting but 3 to 4 lines to it, mentioning a letter by Lujza Esterházy, although the number of victims, amounting to between 300 and 400, might have deserved more attention. In a similar vein, the claim that the Italian officers’ disapproval was caused by the Czechoslovak authorities executing some civilians after driving back Hungarian attacks is somewhat misleading. Reading the report by Piccione, Italian commander-in-chief, there emerges a rather different picture. Piccione, while (of course) disapproving the execution of civilians, was mostly worried about how cruelly the Czechoslovak troops treated the unarmed Hungarian soldiers. As he said, “the satisfaction resulting from defeating the enemy often got bitter by the acts committed by certain soldiers during and after the battle, against the founding principles of civilization. Among the less respectable members of the army, the highly regarded feelings of patriotism and individual braveness appear to be mixed with low instincts of hatred, revenge, and destruction”.

The complexity of the issue of the change of sovereignty, including several weeks of the population’s attempts at adapting or confirming to, or rejecting, the new state, is shown via personal fates and stories. And that’s a “bull’s eye” indeed: via the stories of individuals, it becomes possible to give a shaded and detailed overview of sensitive issues such as “change of sovereignty”. It is only regrettable that Holec fails to utilize the same device, viz. the presentation of individual lives, regarding the processes of assimilation and nation change in the Austro-Hungarian Monarchy, although there are lots of fitting examples.

One of the most powerful chapters of the book is the one on Ľudovít Bazovský (Hun garian: Bazovszky Lajos), a Slovak politician of Losonc/Lučenec. The first ethnic Slovak count of the County of Nógrád/Novohrad, he was an extremely interesting and controversial person. The profile of him shown here, however, suggests a broader interpretation, exemplifying the characteristic behaviour of the contemporary Slovak political élite, including its occasional inner discrepancies and unreadiness.

The following chapter is devoted to the finalization of the Trianon borders, presenting the work carried out during the Paris peace conference, the diplomatic background of the Czechoslovak delegation, as well as the differing opinions among the members of that delegation, including the differences of emphasis between President Masaryk and Beneš,

Minister of the Interior, regarding the issue of state borders. In this respect, Holec shares the majority view in the literature, claiming that Masaryk (unlike Beneš) was not unwilling to make some concessions to Hungary; this might have been so, but one must also understand that the view contrasting a “benevolent Masaryk” with a “malevolent Beneš” is not quite evidence-based. What is closer to historical reality is the image of a pragmatic Beneš, paying attention to the general atmosphere at the Paris peace conference, with Masaryk being emotionally influenced by the predominant public feelings in Czechia. This is proved by the border conflict between Czechoslovakia and Poland, concerning Teschen (Czech Těšín, Polish Cieszyn – Translator’s note), during which Masaryk would opt for a military solution, that is, attacking Poland, while Beneš favoured diplomatic negotiations. The same claim is substantiated by the fact that Mas aryk, who would have been prepared to give up the Csallóköz region (an island between two branches of the Danube south of Po zsony/Bratislava – Translator’s note) in March, 1919, changed his mind upon the outbreak of war between Czechoslovakia and (the Soviet Republic of) Hungary, demanding the border to be fixed south of the Rivers Danube and Ipoly, and suggested a punitive occupation of Budapest itself.

While this chapter gives a relatively unbiased overview of the topic, some of the details are not uncontroversial, such as the issue of what is known as “the second demarcation line”, regarding which Holec seems unable to rise above the (Czecho-)Slovak historiographic myths. Specifically, following the tradition established by Milan Krajčovič, Marián Hronský and Jindřich Dejmek, he claims that, upon launching an attack on Hungary on April 27th, 1919, attempting to reach the so-called “second demarcation line” (i.e. Verőce – Mátr a – Mályi – Gesztely – Tállya – Sárospatak), Czechos lo vakia acted with the approval of the peace conference, writing, furthermore, that the “second demarcation line” had been laid down in the Vix (or, Vyx) Note (received on March 20th). But this view is mistaken, for several reasons. On the one hand, the Vix Note is not concerned with the demarcation line between Czechoslovakia and Hungary at all, a fact that Holec might have found out with ease. On the other hand, Slovak historiography has been unable to come up with a single authentic source to prove that the “se cond demarcation line” had indeed been approved by the peace conference. Moreover, it was Beneš himself who admitted, albeit indirectly, in a letter to Masaryk, that they had had no approval to push forward; as he wrote, “when we occupied Miskolc, we appeared to be violators of the peace agreement. I’m not entirely sure, but I guess we indeed were”. Well, it is hardly likely for Beneš to have written anything of the sort if he had been aware of the approval of the new demarcation line.

Holec pays considerable attention to the issue of the Danube as the new state border and – related to it – the status of Csallóköz, coming to the conclusion that the initial rejection of the Csallóköz populace of joining the Czechoslovak Republic (chiefly due to the creation of the Hungarian Soviet Republic) diminished, and they became more and more supportive of the idea that the region, inhabited almost exclusively by ethnic Hungarians, be part of Czechoslovakia. He seems to regard – as the most important piece of evidence – a memorandum by Samuel Zoch, Count of Pozsony and Vavro Šrobár, Minister Plenip otentiary, concerning the issue of the County of Pozsony, saying, quite literally, “the inhabitants of the island [i.e. Csallóköz – Translator’s note] keep on asking the signatory of the present text, as a representative of Pozsony County in the Government, to do all he can do within the Government to make the island part of the Czechoslovak state”. As for me, I have no doubt that there might have been Hungarians whose economic interests or political sympathies made them require precisely that. At the same time, we would be naïve to think, based solely on a Czechoslovak memorandum, that the majority of ethnic Hung arians in Csallóköz were in favour of such a decision, especially because that claim is falsified by other sources, including the attitudes of Hungarians living in Pozsony/ Bratislava, Dunaszerdahely/Dunajská Streda, or Komár om/Komárno (see, for example, the above-mentioned general strike, the fusillade of February 12th, or the events at Komárom/ Komárno on May 1st), but also by the plans of establishing a “Hungarian Republic of Csal lóköz”.

The author touches upon several further issues in the remaining chapters. These include the importance of the Danube as a navigable river and its role in determining the state border; the activity of the international commission to establish the new borders; the fate of aristocracy after Trianon (an excellent chapter indeed); the position of cities, such as Losonc/Lučenec, finding themselves on the periphery due to the new borders; or, even the speech made by Albert Apponyi before the peace conference’s audience. As in the whole book, he performs this in a sober and well-founded manner, relying on specific historical sources, just as he is concerned with Trianon’s aftermaths, including how the treaty affected Hungary’s subsequent history. In connection with this topic, and not for the first time in his book, he refers to István Bibó; specifically, Holec disagrees with Bibó, whom he otherwise appreciates, and who said that Hungary’s history between the two world wars could have taken a different course, had the peace treaty been more just and favourable for Hungary. Holec, however, considers this stance to be an example self-deception, claiming that Hungary’s political tradition had predestined the country to take an anti-democratic course, which, in Holec’s opinion, was characterized by a strong rightward trend, an authoritarian regime, the stigmatization of nonHungarians, as well as the “first anti-Semitic legal acts in Europe”. While agreeing with the image of Hungary as described by Holec on the whole (with the reservation that the infamous Numerus Clausus Act of 1920 was not followed by other anti-Semitic acts up to 1938, the use of the plural being, thus, misleading), I do not personally believe that some nations (such as Germans or Hungarians) have been a priori antidemocratic, versus others (such as Czechs), which have inherently been in possession of some democratic cultural attitude. Bibó’s argu mentation, moreover, appears plausible because the Versailles peace treaties, having divided European nations into mutually exclusive groups of “good” winners vs. “evil” losers, i.e. positively vs. negatively “discriminated” ones, had a significant impact on the history of these nations in the inter-war period.

What I consider to be a less successfully developed aspect in the book is the author’s quite negative evaluation of Hungarian historiography and the current treatment of the Trianon subject in Hungary. While it is obvious that there has indeed been a trend in Hungarian historiography, neglecting the basic scientific principles of the field, that has blamed Jews, freemasonry or the conspiracy by “background” powers, as scapegoats for Trianon – rather than making an attempt at self-reflection, a symbolic figure being Ernő Raffay. Yet, Raffay (or Gyula Popély) are not mainstream historians in Hungary: instead, they are on the periphery, even though they are read by many, and they are also promoted by the media and the government. Nonetheless, it is not them, but Ignác Romsics, Balázs Ablonczy, Miklós Zeidler (et altri), who represent the genuine academic tradition of historiography. In fact, just as one should not equate Slovak historiography with Martin Homza, department chair at Comenius University (Pozsony/Bratislava), and Holec’s supervisor, and with his views and the situation at his department.

In sum, Trianon: Triumph and Tragedy de serves to be considered positively, since Roman Holec creates his own image of Trianon on the basis of strictly professional criteria and a rich database. One may, of course, argue with him, and – indeed – one must: after all, that’s a historian’s job. One thing, however, is beyond doubt: the author approaches the topic with great empathy towards how we, Hungarians, perceive Trianon, stepping out of the traditional Slovak narrative space, providing the reader with a fresh perspective on the topic. We might as well say that Holec’s image of Trianon is one which, perhaps for the first time, brings it closer to all of us than ever before to find a consensus between Slovak and Hungarian scholars. In order to achieve this goal, it is necessary for Hungarian historians to read Holec’s book and interpret it in an appropriate way. I can but en courage them to do so, for it is worth the while.

Attila Simon

Liszka, József (ed.): Monumentumok. Szakrális (és „szakrális”) kisemlékek a Kárpát-medencében [Monuments. Sacred (and “sacred”) small relics in the Carpathian Basin] Reviewed by Zoltán Magyar

Liszka, József: Monumentumok. Szakrális (és „szakrális”) kisemlékek a Kárpát-medencében [Monuments. Sacred (and “sacred”) small relics in the Carpathian Basin]. Komárom– Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet– Etnológiai Központ, 2021, 702 p.

Five years after József Liszka published the impressive collection entitled Boundary Regions (Határvidékek), in a certain sense interpretable as a self-festschrift, containing his most important folkloristic essays, he has now published another volume, as impressive as the previous one, and also comparable in size, layout, and typography. Upon our first impression, but also having taken a closer look, we can see a paradigmatic work that can be considered as another summary of a professional career. Being placed next to each other on the shelf, these two volumes look much like the three voluminous festschrifts (similar in layout) to celebrate the 60th birthday of Ferenc Pozsony, Vilmos Keszeg, and Vilmos Tánczos, the Transylvanian trio of ethnographers; and, three being a mystic number, too, it is very likely and indeed expected that a similar volume by Liszkay will be published in the year 2026.

The Transylvanian contemporaries have achieved their paradigm-creating results during the past three or four decades by working together as a team of ethnographic re searchers and organizers, with a broad social and institutional background, giving space to a multitude of ambitious young researchers, too. As opposed to this, József Liszka has long remained a sort of a single-person institution of Hungarian ethnographic studies in Slovak ia. This, of course, is an exaggeration, since we could equally refer to the work of re searchers such as Károly Csáky, István B. Kovács, Ilona L. Juhász or Norbert Varga; yet, the Ethnological Centre at Komárno/Komár om, founded and run by Liszka to date, is a basis and a measure that has been able to define the directions of research, organize field work, as well as to summarize and publish the results in a representative way. Were it not for that, one could but mention some lonely authors; yet, as demonstrated by the example of a contemporary genius, viz. László Szeg edi from Rimavská Sobota/Rima szomb at, even comprehensive research of the highest quality will probably remain unechoed and lying in the shadow without an institutional background.

Right from the outset, one of the Eth nological Centre’s main profiles and directions for research has been the field of religious ethnology. As the founding director has also been charged with playing the role of “the nation’s (general) labourer”, this field is but one of the visible parts of his perplexingly rich work. It was Liszka who wrote a definitive manual on the ethnography of ethnic Hungarians in Slovakia; it was him, too, who wrote a gap-filling textbook on folklore and folkloristic studies when a course of ethnography had begun at János Selye University (although unduly neglected by folklore researchers in Hungary); he has been editing, for 23 years, the yearbook of the institute, a yearbook of exceptionally high quality even with Central European standards; indeed, the list might be continued, but let us mention two volumes to serve as forerunners of the subject of this review: the (1995) “The cult of holy images”. Essays on popular religious practice, and the (2000) Erected in Christian devoutness. Essays on the sacred small monuments of the Kisalföld region.8

The new book, of 702 pages, Monu ments. Sacred (and “sacred”) small relics in the Carpathian Basin, as indicated by the author in the preface, collects the relevant papers published during three decades in a “condensed” form in a single monograph volume. This is, after all, acceptable: most of the greater publications and academic dissertations are generally produced in the same fashion. Apart from matters of content, the obvious crucial question is how successful the author’s attempt at organically “condensing” the papers has been. In other words, to what extent do the original texts, spanning several decades, written from a variety of theoretical perspectives and based on ever-changing background information, as well as the newly added parts and conclusions which serve as a sort of “mortar” to bond the blocks together, form an organic and unified text? In this respect, József Liszka has undeniably excelled: it is only after noticing some of his brief remarks and browsing the bibliography that the reader realizes how many of the topics had been elaborated on earlier (e.g.  the stone crucifixes erected along highways, the cult of St. Wendelin in the Kisalföld region, the cult of St. John of Nepomuk in Hungary, the iconography of the Holy Trinity and Mary Help of Christians, the issues concerning the “sacred depot”, etc.). The book’s style, as usual, is admittedly subjective, even informal and belletristic, but nowhere does it any harm to the scientific content; it suits Liszka anyway, having become quite like a “copyrighted” feature of his (somewhat like in a number of provocative analyses by Vilmos Voigt, one of Liszka’s masters and a former teacher of his at Budapest).

In the preface, József Liszka clarifies that8 Kisalföld can be rendered as “Little Plain”, a geographical area divided between Hungary, Slovakia, and Austria, in contrast with the “Great Plain” on both sides of the River Tisza, occupying most of Eastern Hungary. Also, henceforth, Hungarian topographical names will be cited in Hungarian as well as Slovak/ German/Romanian/Serbian, etc., as appropriate. Since the paper is primarily concerned with ethnic Hungarians, topographical terms, once so cited, will be referred to by their Hungarian name only. (Translator’s notes.)

he aims at an overview of the entire Hungarianspeaking area regarding sacred small monuments, but he also emphasizes that his work is mainly based on, and illustrated by examples of, ethnic Hungarian popular culture in

Slovakia; this culture and the linguistic area, as he says, is a small universe by itself, being in contact with Western European patterns and also influenced by them in the West, but by Eastern (Greek) Christianity in the East (e.g. the upper region of the Bodrog-Tisza [Slovak Tisa] Interfluve as well as Ung [Slovak Uh]). Although this claim is generally tenable, the Eastern influ ence is not adequately demonstrated, and indeed, it may not be significant in relation to ethnic Hungarians in (Eastern) Slovakia (the pilgrimages to Máriapócs9 might be an exception). This may be the reason (apart from the apparently scarcer fieldwork carried out in Eastern Slovakia) why the overwhelming majority of data come from Western Slovakia. Or, rather, from other regions, too: the illustrative texts and images reach out far beyond the (SouthWestern) regions known as Csallóköz (Slovak Žitný ostrov), Mátyusföld (Slovak Matúšova zem), the Vág-Garam (Slovak Váh-Hron) Interfluve, and along the rivers Garam (Slovak Hron) and Ipoly (Slovak Ipeľ). Indeed, considering earlier studies and interethnic relations, it includes a number of data and parallels from Austria, Germany (Bavaria), Slovakia, Czechia and Slovenia. As for other parts of the Hung a rian linguistic space, the Transdanubian part of Kisalföld, the region called Palócföld10, as well as Vajdaság (Serbian Vojvodina)11 are represented by a wide range of illustrative samples, relying on the religious-ethnographic research of colleagues working in those regions, as well as the manuals by Sándor Bálint, a great classic figure in the field of Hungarian religious-ethnographic research, which are also concerned with Liszka’s topic. Still, the farther we go towards the East, including Slovakia’s Hun ga rian-speaking parts and also beyond the River Tisza, the scarcer and sporadic the examples given, and referred to, by the author tend to become. I will later discuss a specific formulation of this (feeling) of a gap; let us now see the unquestionable merits of the book.

When writing Monuments, József Liszka was making an attempt at producing a volume

that might also serve as a manual, i.e. highlighting the broadest possible range of aspects of the topic. That is why several distinct chapters contain information on “sacred small monuments”, a technical term attributable to him, but which has now become part and parcel of “received” wisdom in the field; also, on the sources of his topic, on the locations and methodology of the archiving process (including his own “Archive of Sacred Small Monuments”), on typology (still unclarified in several respects), and – last but not least –  on the systemic presentation of the small monuments discussed, both according to form and content. It is appropriate at this point to repeatedly refer to the exceptionally copious illustrative material presented in the volume, also including many curiosities, which is attributable to the author’s broad knowledge of the technical literature (the bibliography of the volume is almost 150 pages long) as well as the professional archive at Komárom/Komárno, itself based on extensive field work. To be sure, the publication of the volume without these features might have been almost pointless: this particular area of religious ethnography (and art history) includes visual representation to a crucial extent, much like no discussion of folk poetry is possible without presenting the given text. The volume does, occasionally, feature textual folklore sources related to sacred small monuments as illustrations, but featuring somewhat more of them might have been useful, since a variety of “founding” traditions and stories of miracles often form an integral part of the tradition around such “monuments”.

A crucial part of the book is the chapter on the typology and the terminology of sacred small monuments, partly an overview of the history of the research, but more than that: its primary goal is to clarify things. Specifically, as

  • Máriapócs is a major Greco-Catholic shrine, located in the North-East of Hungary. (Editor’s note.)
  • Palócland, a region in Northern Hungary and Southern (Central) Slovakia. (Editor’s note.)
  • Vajdaság is a region within the Republic of Ser bia, south of Hungary, with a significant percentage of ethnic Hungarians. (Editor’s note.)

long as the relevant literature is full of a range of different interpretations and readings, even professionals may go on misunderstanding each other. An example is provided by chapels erected in borderlands, which Liszka does not consider as sacred small monuments – not to mention the fact that this expression, and the concept denoted by it, varies regionally and even locally. Liszka provides the most complete and coherent classification of sacred small monuments we have seen to date, classifying them into nine major groups based on form and content. 1. Proto-monuments, i.e. natural formations considered sacred. 2. Sacred signs or constructs as elements added to existing natural formations. 3. Pictorial/figurative poles (columns/statues). 4. Calvarias (individual scenes or complete ones). 5. Crucifixes along country highways. 6. Wooden bell towers and belfries. 7. Open chapels. 8. Grave markers, headstones, death sites. 9. Miscellaneous forms, difficult to classify in any of the above groups. Although some will have a feeling of lack concerning this specific typology, or they may equally attribute too broad a sense to some categories (e.g. “chapels” vs. “grave markers”), I myself do welcome Liszka’s classificatory tables, considering them innovative and example-setting – with but a few critical remarks, especially regarding “figurative-pictorial poles”. Regrettably, the text following the tables is rather in want of more copious illustrative samples; for instance, the otherwise quite spectacular and regionally frequent belfries, as in Gömör/Ge mer, are given only half a page of discussion and but two graphic illustrations.

For the most part, nevertheless, the book is concerned with presenting the material relevant to the discussion, rather than issues of terminology. Over three hundred pages are devoted to the presentation (in thematic order) all the themes and scenes, as well as biblical and historical figures, represented by small monuments and having a public function or a multilayered sacred or pseudo-sacred meaning. Some of the sections in this grand chapter seem to almost anticipate a minor monograph (e.g. columns/statues devoted to the Holy Trinity, representations of the Holy Family, St. John of Nepomuk, St. Wendelin, or the Ice Saints); elsewhere, the analysis is not quite detailed: the author seems to have found it satisfactory to clarify the most basic facts, considering the scarcity of sites in Slovakia. A well-prepared religious-ethnographic researcher with an up-to-date knowledge of the field will notice new phenomena, too; an example is provided (connected to the “Holy Family” theme) by the iconographic representation of the “Hungarian Holy Family”, i.e. King St. Stephen, Queen Consort Gisela, and Prince St. Emeric, in a group of statues at Nagycétény/Veľký Cetín in Nyitra County (today in Nitriansky kraj/Nyitrai kerület, or Nitra Region, Slovakia). This is rather similar, we might note, to a number of medieval frescoes representing the biblical three magi (or three wise men/kings) in the form of Hungary’s royal saints, the latter representing three ages and three royal ideals on the mural paintings. Connected to representations of Jesus and the Holy Family, the author mentions Christ the Saviour, an adaptation of the Rio de Janeiro motif; indeed, the topic could possibly be given a full chapter of its own (in the book, it is part of the chapter on The most sacred heart of Jesus). The similarity between public statues depicting Jesus as the Good Shepherd on the one hand and the sacred small monuments featuring St. Wendelin on the other would be worth some discussion, as their formal similarity seems to be undeniable.

A significant number of public statues, besides the Holy Family or the Holy Trinity, represent some biblical or medieval saints. Reading Liszka’s book, one cannot fail to notice the long list, and the great variety, of these subjects. Their presentation is, quite appropriately, consistent and unitary: a brief description of their biography and legendarium is followed by an overview of their iconography and the history of their cult, and, lastly, a more or less lengthy discussion of their representational types, as well as in which geographical areas in the Carpathian Basin they are found. Besides the saints mentioned above, Saint Florian, the Plague Saints, and the Fourteen Holy Helpers are presented in a similar way, as well as “other” saints depicted in public spaces. The same is true for the “national saints” straddling the boundary between sacredness and profanity, discussed by the author as chiefly contemporary phenomena, but also recording Baroque and 19th-century forerunners. Indeed, such monuments do have an undeniable, and often almost explicit, nation-forming and identity-reinforcing role (cf. the Saints Cyril and Methodius); in fact, the primary motivation behind erecting these statues has been of this nature, apart from occasional instances of local historical rel evance.

The grandiosity of the chapter raises several additional questions for the reviewer. For example, why are the discussions of Saint Wendelin’s representations limited to the Western half of (the Hungarian-speaking parts) of Slovakia, with none of them mentioned east of Nógrád/Novohrad – one instance is recorded from the Bodrog-Tisza Interfluve, maybe as an exception that strengthens the rule? Yet, Wendelin has been the patron saint of shepherds and animal-keepers, and – socially as well as culturally – sheepherding has mainly characterized the upper regions, as far as Slovakia’s ethnic Hungarians are concerned, cf. the Palóc/Gömör/Torna traditions as well as the folk poetry and art of these regions; the Upper Bodrogköz area, while belonging to the Alföld (Great Plain) cultural region, may also be considered as part of this group. Liszka’s solution, as far as I am concerned, is not quite satisfactory: there is some Catholic population in the above-mentioned regions, albeit often mixed with other denominations. The author includes Saint Michael as one of the Plague Saints, who – being an Archangel – is defined as a mediator; perhaps more importantly, his biblical (sacred) role is not to protect people against disease, but to fight demonic forces (cf. the legend of Saint George, with whom he is rather comparable), let alone his sacred role in the cult of the dead, also accompanying the deceased persons’ soul in the otherworld.

Saint Christopher, one of the Fourteen Holy Helpers, has been devoted a thought-provoking chapter, too. Christopher (despite the small number of extant monuments) has been subject to a deep and widespread cult, including Hungarian-speaking lands, extending, indeed, beyond the Carpathian Range, as far East as Moldvabánya (Romanian Baia).12

Regarding Liszka’s book (and his overall typology), I have not found a single unambiguous statement about which category he thinks the exterior frescoes on church walls are supposed to belong; notably, if a statue in an exterior recess or an exterior Lourdes grotto adjoined to the outer walls of the church do qualify as such, then exterior frescoes of the above-mentioned type have a fair chance of belonging to the same category. These aspects are especially prominent regarding the monuments devoted to Saint Christopher, since their sheer size is directly proportional to their cultic relevance. For another example, cf. the 14th century exterior fresco on the southern wall of the church at Pelsőc (Slovak Plešivec), something that Liszka fails to mention in his discussion of national saints.

Admittedly, Liszka’s inclusion of Saint Martin as one of the national saints is more than welcome: he had been represented wearing traditional Hungarian costume, since as early as the Baroque Age, and hardly without a reason. Martin’s cult in the Pannonian region has persisted since early medieval times, and it is abundantly attested in the form of small sacred monuments in Western Transdanubia;

still, quite regrettably, Liszka’s book fails to discuss (or illustrate) these monuments in detail, although the broad-ranging and fruitful research during the past two decades, including a brief monograph by the author of this review (titled Pannonia’s Patron Saint. Saint Martin in Hungary’s cultural history), may include an amount of relevant data.  The public iconography of the holy kings and royal princesses (i.e. Elizabeth, Margaret, Kinga and Hedvig [Polish Jadwiga]) might also be expanded to a greater degree than what is referred to in this book – indeed, as for sacred and “sacred” issues, might even deserve a volume of its own. For instance, I happen to be familiar with dozens of (chiefly contemporary) public monuments asso-

12 In Suceava (Hungarian Szucsáva) County in the Romanian part of Moldova (Hungarian Moldva), not to be confused with the Republic of Moldova, sometimes referred to as Moldavia, a former “socialist republic” within the USSR, now an independent country. (Translator’s note.)

ciated with the cult of St. Ladislaus, one of my narrower fields of research; moreover, they are iconographically complex enough and historically multi-layered, too; an example is provided by the recently uncovered exterior fresco scene at Székelyszentlélek (Romanian Bisericani). In the same way, I also miss, though not as emphatically, a discussion of St. Helena, whose cult, originating in the Middle Ages and surviving in the form of sacred small monuments, also requires further research.

The volume concludes with three auto nomous and amply documented essays on “sacred depots”, the painting of sacred small monuments, and the fate of statues representing a sacred theme. One of the strongly emphasized examples mentioned in the last of these essays is the statue of St. John of Nepomuk (or, several statues of him) at village Torna (Slovak Turňa nad Bodvou). The story of the statue(s) may remind one of a piece of textual folklore, collected at the nearby village of Jablonca (Slovak Silická Jablonica) in the 1990s, presumably inspired by the reinternment of Imre Nagy[1], “ Saint Stephen was buried like that, with his face down. The statue of St. Stephen, that is. Hungarians buried him that way during the Communist era”. (cf. Magyar, Zoltán. Popular legends from Torna County, p.127.).

The reason I have quoted this small bit is that it might serve as an addition to a future monograph, a monograph that is half complete, but not entirely so. Liszka’s grand work, with its extensive preliminary methodological studies, as well as its richness of detail, provides a stable foundation upon which a much larger work on sacredness can be erected, including additional structures and decorations. Furthermore, while the author does emphasize in his preface as well as in his concluding remarks that his book is not a comprehensive monograph, it is certainly he, himself, whom we can expect to produce on the topic; specifically, a manual-like monograph to give an overall picture of the sacred small monuments to be found in the Carpathian Basin and the Hungarian-speaking lands, based on an extensive database. This is especially true because this book of Liszka’s contains but sporadic examples of the monuments of the eastern part of the Hungarian linguistic space, although the region of Székelyföld (Romanian Ţinutul Secuiesc or Secuimea, German Szeklerland, English Szé kely Land or Szeklerland), including Gyimes (Ro manian Ghimeş), also Moldva (Romanian Moldova) exhibit an exceptionally rich and unique ethnographic heritage; the same holds for other regions, somewhat neglected in the book, including Barkóság[2], Cserehát, Hegyalja, Jászság, Nyírség, Szatmár (Romanian Satu Mare), the South of Partium[3], Bánság (also known as Bánát)[4], the area around Szeged, as well as the south-western parts of Transda nubia, including the Mura-Drava Interfluve area; admittedly, the available material varies somewhat region by region. There is, thus, a task to be completed – and the very person we might expect to do the job is the author of the book himself, presenting a sort of “cathedral” of sacred small monuments, finally providing a truly comprehensive overview of this cultural heritage, surviving up to the present, in its entire typological, historical, and geographical diversity.

Zoltán Magyar