Szemle archív

A nyelvi aformalizmus és a formális stílus

Bevezetés

Dolgozatomban a magyar nyelvművelés nyelvhelyességi döntéseit meghatározó egyik jellegzetes nyelvhelyességi ideológiát, a nyelvi aformalizmust vizsgálom a Nyelvművelő kézikönyvből (NyKk. I–II. 1980–1985) és a Nyelvművelő kéziszótár második, javított és bővített kiadásából (NymKsz.² 2005) vett idézetek alapján. E két kiadvány a magyar nyelvművelés két csúcsterméke (vö. Sebestyén 1983; Ágoston 2006), s mint ilyen bizonyára jól reprezentálja a létező magyar nyelvművelést, hiszen a kézikönyv összefoglalja a második világháború utáni nyelvművelés legfontosabb eredményeit, a kéziszótár pedig ezeket népszerűsíti tömörebb formában a nyelvművelő javakat fogyasztó magyar lakosság körében. A nyelvi aformalizmust és a két kiadványban található egyéb nyelvi ideológiákat – korábbi írásaimhoz hasonlóan – az idézett szövegek tartalmi elemzésével tártam fel.

A nyelvhelyességi ideológiákat dolgozatomban olyan nyelvi ideológiákként határozom meg, amelyek nyelvhelyességi ítéletek indoklásául szolgálnak. Akárcsak más írásaimban, a nyelvi ideológiákat itt is olyan gondolatokként, gondolatrendszerekként, meggyőződésekként értelmezem, amelyek célja magyarázni vagy igazolni a nyelvi rendszerrel, a nyelvhasználattal, a nyelvi közösségek helyzetével, a nyelvek egymáshoz való viszonyával stb. kapcsolatos tényeket és eljárásokat.

A nyelvi aformalizmus mint nyelvhelyességi ideológia az a meggyőződés, hogy a nyelv formális változatainak használata eredendően, a használat körülményeitől függetlenül negatív jelenség. Mikroszinten értelmezve a nyelvi aformalizmus hívei a formális stílusértékű nyelvi formákat eredendően rosszabbnak tartják, mint választékos, közömbös vagy más stílusértékű megfelelőiket. A nyelvi aformalizmusra utaló jellegzetes nyelvművelői „műszavak” közé tartozik a modoros, mesterkélt, keresett, fontoskodó, hivataloskodó, körülményeskedő, erőszakolt, de tudni kell, hogy ezek a jelzők olykor más stílusértékű nyelvi formákra is vonatkozhatnak, pl. választékos vagy közömbös stílusértékűekre.

A nyelvi aformalizmussal rokon ideológia a nyelvi naturizmus, az a meggyőződés, hogy a közlés természetessége abszolút érték: a természetesebbnek tartott nyelvhasználat, ill. nyelvváltozatok eredendően értékesebbek, mint a kevésbé természetesnek érzett nyelvhasználat, ill. nyelvváltozatok. Mikroszinten a nyelvi naturiz­mus hívei a beszélők által természetesebbnek érzett nyelvi formákat eredendően helyesebbnek tartják, mint azokat, amelyeket a beszélők nem éreznek annyira természetesnek. A nyelvi naturista ideológia jellegzetes jelzője a természetes és ennek ellentéte, a modoros, a mesterkélt, a keresett, az erőltetett, olykor a furcsa, amelyek – amint föntebb jeleztük – többnyire a formális stílusra, ill. az arra jellemző nyelvi formákra utalnak (ritkábban választékos – vagy inkább emelkedett – nyelvi formákra is utalnak hasonló jelzőkkel).

A formális stílus elutasítása rendszerint a formális stílus bizonyos jellemzőinek az elutasítását jelenti, ezért a nyelvi aformalizmus és a vele rokon naturizmus mellett általában más nyelvi ideológiák is megjelennek, olyanok, amelyek sajátosan ezekkel a formális stílusra jellemző jegyekkel kapcsolatban fogalmaznak meg értékítéletet.

Amint alább látni fogjuk, a formális stílus egyik jellegzetessége a hosszabb, bonyolultabb, széttagolóbb nyelvi formák kedvelése. A…

Nyelvideológiák és iskolai tájképek a határon túli magyar tannyelvű iskolákban

Bevezetés

Ebben a tanulmányban a nyelvpolitikát elemzem az iskolai nyelvi tájkép keretein belül. Kutatásom célja az iskolai tájképet mint a különböző nyelvek helyi közösségekben és iskolákban kialakult imázsának, szimbolikus értékének és relatív státuszának mutatóit feltérképezni. (Johnson 1980; Szabó 2015; Laihonen–Szabó 2017) A nyelvválasztást és a nyelvi gyakorlatokat jellemzően nyelvideológiák irányítják, vagyis a nyelvhasználat, a társadalmi rend és a beszélő közötti kapcsolatról alkotott feltevéseink. (Gal 2005, 26. p.) Ebben a tanulmányban a magyar tannyelvű kisebbségi iskolák nyelvi tájképét vizsgálom szlovákiai, romániai és ukrajnai példákon keresztül. Shohamy (2006) mind az oktatást, mind a nyelvi tájképet azon mechanizmusok közé sorolja, amelyek értelmezik az ideológiát és átvetítik azt a nyelvi gyakorlatba. Mind az uralkodó ideológiák, mind az ezekkel szembeni ellenállás a nyelvi tájképen keresztül közvetíthető. Vagyis a nyelvi tájkép az oktatáshoz hasonlóan konkrét eszköz, amelyen keresztül a hatóságok megkonstruálják a különböző nyelvek presztízsét és szabályozzák hierarchiájukat egy adott társadalomban. Továbbá a domináns ideológiákkal szembeni, a helyi szereplők által kifejtett ellenállás jellemzően a nyelvi tájképben is megjelenik. (Shohamy 2006, 123–125. p.)

Kara Brown az iskolai nyelvi tájképekről szóló tanulmányaiban az iskolai tájkép fogalmát úgy javasolta értelmezni, hogy az vonatkozzon a teljes iskolai tárgyi környezetre, ahol a szövegek, hangok, képek és tárgyak „nyelvideológiákat alkotnak, reprodukálnak és alakítanak át”. (2012, 282. p.) A vizuális műveltség és a multimodális diskurzus (Kress–van Leeuwen 2006) keretében a képek, tárgyak, artefaktumok és hasonlók a létrehozásuk, imázsuk és percepciójuk szempontjából értelmezhetők. (vö. Rose 2016) Scollon és Wong Scollon (2003, 82. p.) viszont azt hangsúlyozzák, hogy a vizuális szemiotika fordulatot jelent „a beszélt, szemtől szembeni diskurzusoktól az említett interakciós rend képekben és jelekben való reprezentációi felé”. Az osztálytermi interakcióhoz hasonlóan tehát az iskolai tájkép is elemezhető a nyelvideológiák megjelenítéseként az oktatásban. (Johnson 1980; Shohamy 2006; Aronin–Ó Laoire 2012; Brown 2012; Menken–Pérez–Guzmán 2018) Sőt, az iskolai tájkép gyakran olyan burkolt vagy „rejtett” gyakorlatokat tár fel (Shohamy 2006), amelyek hozzájárulnak a nyelvi és kulturális identitások, a nyelvi értékek vagy az oktatási nyelvpolitika kialakításához. (lásd még Laihonen–Tódor 2017) Más szóval, az iskolai tájkép fontos üzeneteket közvetít a tanulók felé az iskola szándékairól a tekintetben, hogy a gyerekeknek mit kell tenniük vagy gondolniuk, és mit nem szabad tenniük vagy gondolniuk. (Titman 1994, 59. p.)

A kisebbségi nyelvű oktatási intézmények többnyelvű tanulási környezetet képeznek. Jelen tanulmányhoz a romániai, szlovákiai és ukrajnai magyar tannyelvű iskolák szolgáltatták az adatokat, ahol a magyar nyelv széles körben elterjedt, de nem hivatalos nyelv. A Magyarországgal határos országokban élő mintegy kétmillió magyar alkotja Európa legnagyobb nyelvi…

A modern líra irodalomtörténeti problémái. Határmunkálatok és periodizáció

Elöljáróban

A modernség belső korszakolása máig ható irodalomtörténeti problémákat generál, mert annak minden fázisát irányzati és szemléleti sokféleség jellemzi. Mivel az izmusok egymással nehezen összeegyeztethető előfeltevéseket fogalmaznak meg a művészetről, megszűnik a kultúra egységes szempontok szerinti leírhatósága. A széttartó korszaktudat a lírában is érzékelhető, a 19. század második felétől kezdődően ugyanis egyre több izmus jelenik meg egyre rövidebb időintervallumokon belül. A klasszikus modern, az avantgárd, a későmodern és a posztmodern líra esetében azt látjuk, hogy a különböző műfaji változatok érintkeznek egymással, nemcsak az életműveken belül, hanem a paradigmák között is. Másrészt számos előzmény nélküli változattal, illetve a költészeti alkotások individuális látásmódjával is számolnunk kell, ha a modernségről releváns képet próbálunk kialakítani. Ez a problémakör három évtizede meghatározza a kutatásaimat, sok könyvben és tanulmányban szembesültem az ezzel kapcsolatos kérdésekkel. A dilemma – hogy kialakítható-e egyáltalán átfogó kép a modern líráról – bátran nevezhető a líratörténet legnagyobb paradoxonának.

A továbbiakban ennek a problémakörnek a részletesebb felvázolására teszek kísérletet. A gondolatmenet a következő előfeltevésekre épül. A korszakolást értéksemleges tevékenységként foghatjuk fel, de attól függően, hogy ki végzi és milyen időhorizontban a periodizációt, különböző ideológiák jelenhetnek meg benne. Ez a modernség esetében azért is feltűnő, mert a korszakon belüli periódusok egymáshoz való viszonya korántsem mentes a rivalizáló, vagy egyszerűen csak a különféle koncepcionális különbségekből fakadó ellentétektől. Ugyanakkor a modernséget nem célszerű ezeknek az ideológiáknak a harcaként láttatni, vagy ezekre leegyszerűsíteni, mert a külső és belső periódushatárokon – a kérdésirányok módosulása vagy megváltozása következtében – éppen az adott időszakra jellemző ideológiák ürülnek ki, válnak neutrális tartalmakká. Másrészt persze a kritikai mozzanatok ugyanígy megkerülhetetlenek, viszont az említett dinamika reduktív megközelítése éppen azt a komplexitást hagyná figyelmen kívül, amely valószínűleg elválaszthatatlan a modernségtől. Az adott korszak kutatásában pontosan ez a korántsem ellentmondásmentes sokszínűség jelenti a kihívást, és az is következik belőle, hogy az értelmezői perspektívánkat sem tekinthetjük megkérdőjelezhetetlennek.

Az alábbi gondolatmenetben mindezt szem előtt tartva igyekszünk átlátható képet nyújtani a modern líráról – elsősorban a periodizáció alapján felmerülő problémákból kiindulva. A határmunkálatok először a korszak széleire (előttjére és utánjára) irányulnak, majd a modernség belső felosztását, irodalomtörténeti térképét veszik szemügyre. Jelzésértékűen bár, de a gondolatmenet végén szót ejtünk még arról is, hogy a modern költészeten belül az egyes művek – az innovációval összefonódva – milyen eljárásokkal szegülnek szembe a hierarchiákkal és a normatív megközelítésekkel. Hiszen a kontinuitás jelzéseinek megtörése, az izmusok és a konkrét alkotások párbeszéde, önreflexiója, akár ellentétes pozicionálása ugyanúgy nem iktatható ki a szóban forgó folyamatokból, ahogy valamilyen…

Irredentizmus, kisebbségi lét, revízió eltérő nézőpontokból

Az 1936 és 1944 között havi rendszerességgel megjelenő Magyar Élet nemzetpolitikai szemle érdeklődési köre a korszak közéletének majd minden relevánsnak tekinthető kérdésére kiterjedt. Számos cikk született a Trianon okozta gazdasági, társadalmi, politikai problémákról – sok esetben nem pusztán bemutatásuk, hanem egyenesen megoldásuk igényével –, s a hozzá kapcsolható egyéni sorstragédiák is megelevenedtek a folyóirat lapjain. A lapot fenntartó Honszeretet Egyesület 1920-ban még kifejezetten a hazafias-irredenta ideológia jegyében jött létre, mely a harmincas évek második felére – leginkább a tagság és a vezetőség változásai mentén – egyre inkább háttérbe szorult, illetve átadta helyét a társadalom általuk magyarnak vélt részének politikai-gazdasági-kulturális térnyerését propagáló, a hazai zsidósággal és németséggel szemben egyaránt kritikus fajvédő gondolatoknak. Ezzel egy időben a Magyar Életet 1938 után már a népi mozgalomhoz kötődő lapnak tekinthetjük, ha nem tulajdonosi vagy szerkesztői, hanem kizárólag szerzői köre – s így tartalma jelentős része – alapján ítéljük meg. Bár a Honszeretet 1938. decemberi beszámolójában legfontosabb időszerű feladatának nevezi a „felszabadult felvidéki magyarság megszervezését” a tagság segítségét kérve egyrészt a helyszíni kiszállások megszervezésében, lebonyolításában, valamint a visszacsatolt területrészen élőknek az egyesületbe vonásában,[1] a Honszeretet fennállása teljes időszakában elsősorban Budapestre koncentrálódott. Lapján keresztül azonban sikerült a Felvidékről olyan módon hitelesen tájékoztatnia, hogy az arról írt cikkeket szinte kivétel nélkül onnan származó vagy ott legalább időszakosan élő személyek jegyezték.

A Felvidék fogalma a 19. század közepétől került előtérbe a korábbi Felföld és Felső-Magyarország elnevezések mellett[2] – ez utóbbiak egymás szinonimáiként az ország északi, hegyvidéki tájait jelentették, míg a Felvidék előbb csak a szlovákok lakta vidéket, majd 1918 után a Csehszlovákiához csatolt egykori magyar területeket. (Kósa 1998, 246. p.) A Magyar Élet szerzői kizárólag a Felvidék kifejezést használták értve ez alatt a Csehszlovákiához került összes, korábban Magyarországhoz tartozó területet, így Kárpátalját is – mint teszi azt a beregszászi születésű Pálóczi Horváth Lajos néprajzkutató, publicista, amikor önmagára felvidékiként hivatkozik. (Pálóczi Horváth 1939, 25–27. p.) Miként a Magyar Élet Erdély-képében (bővebben lásd Natkó 2021, 73–92. p.), úgy a Felvidéket érintő diskurzusában is rendkívül érdekes a narratívák különbözősége, melyeket leginkább az eltérő generációs és élettapasztalatok motiváltak. A lap ezáltal lehetőséget ad irredentizmus, kisebbségi lét és revízió többféle nézőponton keresztüli vizsgálatára.

Trianon után, Bécs előtt

Egyes viselkedésminták generációk közötti, markánsan eltérő megítélését talán nem is lehetne szemléletesebben bemutatni, mint az irredentizmus kapcsán. A Magyar Élet első évfolyamaiba Karakán Balázs álnéven író dr. Némethy Béla[3] személyében a lap egy, az elcsatolt területekről Magyarországra menekülő, így irredenta érzelmeit személyes…

Megelőző közegészségügy – a zöldkeresztesek tevékenysége Kárpátalján

Az 1930-as évektől Magyarországon a gyógyintézmények kiépítése mellett egyre több figyelmet fordítottak a megelőző egészségügyre. Míg a gyógyító közegészségügy a megfelelő intézkedésekkel a betegek egészségének és munkaképességének helyreállítására koncentrált, addig a megelőző közegészségügy az állami rendelkezésekkel és intézmények létesítésével a polgárok egészségének megóvására helyezte a hangsúlyt – ide sorolható a zöldkeresztes egészségvédelmi munka megszervezése is. Ezt az állam közintézményeken keresztül valósította meg, melyeket összefoglalóan közegészségügyi rendszernek nevezünk. (Pfeiffer 1928, 1–15. p.)

A közegészségügy megszervezésével kapcsolatos kérdésekében a második világháborúig a Monarchia alatt kidolgozott jogszabályok voltak a meghatározóak. Az egészség a kollektív javak egyikévé vált, melynek irányvonalait részben a politikai folyamatok határozták meg. Még az 1876. évi XIV. törvénycikkben foglalt közegészségügyi rendelkezések alapján kimondták, hogy az egyéni egészség közvagyon, ezért az állam is felelősséggel tartozik érte. A külföldi tapasztalatok, egészségügyi modellek és a hazai igények felmérése alapján a kormány úgy döntött, hogy a legfontosabb gyakorlati egészségvédelmi munkát vidéken kell foganatosítani. A hasonló tevékenységet ellátó szervezetek egymás mellett működésének és hatáskörük tisztázásának feloldására 1941. január 1-jén került sor. A Zöldkeresztes Egészségvédelmi Szolgálat[1] és az Országos Stefánia Szövetség[2] kötelékébe tartozó védőnőket közös kategóriába sorolták, Budapest kivételével, a zöldkeresztes egészségvédelmi szolgálatot a Magyar Királyi Országos Közegészségügyi Intézet[3] (OKI) irányítása alá rendelték. A létrejövő új szervezet elnevezése Országos Egészségvédelmi Szövetség lett. Országszerte megalakultak a fiókintézetei, a kárpátaljai szervezet – amely Ungváron kapott székhelyet – alapszabályát 1941. február 24-én fogadták el. A szervezet hivatalos nyelve a magyar és a ruszin volt. Működése során szociális, nevelő és egészségügyi irányokat jelölt meg. Ezek között szerepelt az egészségvédelem intézményes támogatása és kiegészítése, valamint a családot veszélyeztető szociális ártalmak leküzdése. Továbbá az alapszabály szerint vagyoni, nemzeti és felekezeti hovatartozás figyelembevétele nélkül gyámolította a rászorulókat. (Gayer 1991, 11–38. p.; Birtalan 1989; Johan 1941; Hahn 1960)[4]

Csehszlovákia kötelékében Kárpátalján közegészségügyi és szociális tevékenységet három nagyobb szervezet fejtett ki: a Masaryk Tuberkulózis Elleni Liga,[5] a Csehszlovák Vörös Kereszt[6] és az Országos Fiatalsággondozó Intézet.[7] A Masaryk Liga szervezésében végeztek tbc- (tuberculosis) és trachomagondozást (szemcsés kötőhártya-gyulladás), valamint nemibeteg- (szifilisz, luesz vagy vérbaj) tanácsadást. A Vörös Kereszt szociális munkát végzett és ápolónőképzéseket szervezett. Kárpátalja 14 járásra oszlott, az egészségügyi intézmények a járási központokban létesültek. Helyenként a tanácsadás az orvos magánrendelőjében folyt, az orvos többször védőnő nélkül dolgozott. Jelentős részük cseh származású volt, akik a terület Magyarországhoz csatolása után távoztak. 1939-ben már a magyar adminisztráció alatt a zöldkeresztes ellátás érdekében az OKI vezetője utasításának…

A Magyar Államépítészeti Hivatal beruházásai az első bécsi döntés nyomán visszatérő zempléni részeken

Bevezetés

Kezdjük a fogalmak tisztázásával. Mi is volt az Államépítészeti Hivatal? Egy a vármegyékben működő mérnöki hivatal, feladata az állami, vármegyei és községi közutak építése és fenntartása, továbbá a középítések tervezése és ellenőrzése volt. Ilyen volt az iskolák, kórházak, templomok, fürdők, hivatalok, zárdák építése és felújítása, amit szintén a hivatal mérnökei irányítottak. A vármegyei hivatalok állami ügyekben a kereskedelmi minisztérium, megyei ügyekben pedig az alispán alá rendelve működtek. Már a kiegyezés után létrehozták, de végleges alakját az 1877. évi XXIV. t.c.-ben nyerte el a hivatal szervezete, majd az 1890. évi I. tc. szabályozta újra a működését. Az Államépítészeti Hivatal egészen 1950-ig működött.

1. kép. Hivatalfőnök-bélyegző

A két világháború között nagymértékű útjavítási és karbantartási munkálatok zajlottak, amelyeket a terület-visszacsatolások után kiterjesztettek a visszatérő részekre is.

A korszakban az útfenntartáshoz rendelkezésre álló összeg növekedésének arányában évenként javult az állami közutak állapota, és növekedett a makadám útpályák fenntartásához, hengerléséhez szállított zúzottkő-anyagok kilométerenkénti átlagos mennyisége is. Ez az 1939 és 1944 közötti években 48,5–61,7 m³/km között volt. (Tóth 1995, 108. p.) 1939 májusában a Kereskedelmi és Közlekedési minisztérium 27 500 pengőt utalt át törvényhatóság útalapjának a Zemplénhez visszatérő felvidéki utak éves fenntartási költségeire,[1] ami az alap fenntartási költségeinek elképzeléséhez nyújthat fogódzkodót.

A Felvidék 1938-as visszatérésével egy időben új útpolitikát is hirdetett az ipari és kereskedelmi minisztérium. Ahogy a Budapesti Hirlap fogalmazott: „A forgalmi kérdések mellett szociális, gazdasági és nemzetvédelmi tekintetben is beillesztik az egész útpolitikát a nemzet egyetemes érdekeinek az áramlásába.” Azaz minél több munkalehetőséget is kívántak teremteni az építkezésekkel, és egybeforrasztani a két országrészt. A sajtóhír szerint összesen milliárdos beruházást céloztak meg, melyből a bekötőutakra 60 millió pengőt szántak, és 5 év alatt képzelték el a munka befejezését. A tervek szerint ez a beruházás közel egymillió ember lakhelyét érintette volna.^[2]

A munkaalkalom-teremtés és az utak állapotjavításának párhuzamos célja többször előfordul a vizsgált fennmaradt iratokban is.[3]

Azon vármegyék államépítészeti hivatalai, melyek a bécsi döntés által érintettek voltak – azaz a vármegyék területe kiegészült –, mint a győri, esztergomi, balassagyarmati, miskolci, szikszói, sátoraljaújhelyi, nyíregyházi és mátészalkai hivatalok, egy leiratot kaptak a Magyar Királyi Kereskedelem- és Közlekedésügyi minisztertől. A leirat a következőkről rendelkezett.

„A megszállott Felvidék magyarlakta területeinek Magyarországhoz való előrelátható visszacsatolásával kapcsolatban szükségesnek tartom, hogy a visszakerülő közutak átvételére és fenntartására vonatkozó mindazok az intézkedések, amelyek a forgalom zavartalan fenntartása érdekében szükségesek, a legnagyobb gyorsasággal és a lehető legnagyobb gondossággal megtörténjenek. A főcél az, hogy a…

A turizmus kezdetei Gömörben – A Magyarországi Kárpátegyesület megalakulásának 150. évfordulója tiszteletére

Köztudott, hogy a gömöri nemesek és polgárok – pénztárcától függően – vonzódtak a nagyvilági utazásokhoz, előszeretettel barangoltak be egzotikus tájakat, fedeztek fel ismeretlen kultúrákat és szippantották magukba a mesés Kelet varázsát. De mi volt a helyzet Gömör vármegyében? Jelen tanulmányban egy rövid kitekintés erejéig arra a kérdésre próbálunk választ keresni, hogyan alakult ki szűkebb hazánkban a turizmus mint sport- és szabadidős tevékenység, hogyan formálódott e szokatlan kedvtelés országos, majd lokális szintű egyletté, melyek voltak kirándulás szempontjából a legvonzóbb desztinációk, és statisztikai alapon honnan, hány vendéget vonzott mindez régiónkba.

Kétségtelen, hogy a turizmus iránt fokozott érdeklődés mutatkozott meg vármegyénk polgársága körében, mindezt a rimaszombati Gömör-Kishonti Múzeumban megőrzött, a vizsgált tárgyidőszakot érintő magyar és német nyelvű turistaévkönyvek és szaklapok tucatjai bizonyítják. A Magyarországi Kárpátegyesület évkönyve 1880-tól 1917-ig fennmaradt példányai mellett megtalálhatjuk a Tátra-Vidék (1883), a Turisták Lapja. A turistaság és honismeret terjesztésére (1889), a Turistaság és Alpinismus. A Magyarországi Kárpát Egyesület hivatalos lapja (1917–1918), a Turistik und Alpinismus (1921), a Turistik, Alpinismus, Wintersport (1924–1933) és a Kárpátok. A Karpathenverein hivatalos lapja (1936) c. folyóiratokat,[1] melyek megerősítik a tényt, hogy a természeti és kulturális értékekben sokszínű Gömör-Kishont vármegye egy-egy települése révén országos, sőt nemzetközi érdeklődésre is számíthatott. Az egyik ilyen meghatározó vonzóereje a 19. század második felétől felélénkülő gyógyfürdői élete volt, a másik pedig a táj változatosságára, szépségére és történelmi emlékeire épülő turisztikája (természetjárása) és turizmusa (idegenforgalma), melyre jelen tanulmányban fókuszálni szeretnénk. Mindezt jelentősen segítette a vármegye egyre bővülő közúti és vasúti hálózata, mely a szabadidő eltöltése céljából tett kirándulások nélkülözhetetlen platformja lett.

Ahogy egész Magyarország-szerte, úgy Gömörben is a vasút volt a fejlődés útja. Az 1870-es évek elején alakultak meg ugyanis a Gömöri Iparvasutak,[2] majd a rá következő évben kezdődtek el az első munkálatok a B.H. Strousberg nevű vállalat közreműködésével. A MÁV Bánrévét Miskolccal már 1871-ben összekötötte. 1873. szeptember 10-én a Fülek–Bánréve, 1874. május 1-jén a Bánréve–Rozsnyó, július 20-án Rozsnyó–Dobsina vonal nyílt meg állami pénzen. (Matlekovits–Szterényi 1898, 828. p.; Frisnyák 2001, 68., 69., 70. p.) Rimaszombat városa nagyban hozzájárult Gömör-Kishont vármegye vasúthálózata alapjainak lerakásához, annak ellenére, hogy a város nem feküdt a vasúti fővonal mentén. Az első vasútvonal, mely a székvárost is átszelte, a Feled–Rimaszombat–Tiszolc vonal, 1874. szeptember 5-én lett átadva a nagyérdemű közönségnek,[3] s maradt a rimaszombatiaknak egyedüli összekötő modern közlekedési kapocsként a nagyvilággal, egészen az első világháborúig. 1908-ban Rimaszombat vasútállomása 187 922 utast üdvözölt városunkban, és 163 726-nak intett…

Töprengés töprengésekről… – Néprajzi naplójegyzetek naplójegyzet-néprajzként

Éppen ez írás kezdeteinél kaptam vissza szíves örömmel teli jelzést Keszeg Vilmostól, aki review-essay-met (nevezzük nevén: átmeneti műfajú közelítés több könyv recenziója helyett, melyben az „összeolvasat” dominál) méltó eleganciával, elismerően nyugtázta, de jelezte is, hogy „egyedüli vagy, aki türelemmel egybeolvasod a könyveket”… Ebből ugyan nem nyilvánvaló, egyetértőleg szólt-e, vagy kritikusan éppen – de talán nem sértődne meg, ha rákérdeznék válaszképpen: olvasta-e Liszka József naplójegyzeteit, melyek három ízléses, sőt elegánsan vonzó kötetben lopakodnak az értelmezés magasságai felé, s melyekről a legelemibb közelítés lehet csupán, ha nem valami univerzális értéknormával méricskéljük őket, hanem összolvasat formájában, irodalom és élet, nép és kultúra együttértelmezésével. Így sem könnyen eldönthető a naplójegyzetek láttán: (Roland Barthes kifejezésével, könyvcímével harmonizálva) a „szöveg öröme” kínál inkább élményt, a napló közvetlensége és tépelődő megformálása, vagy az egymásra építkező korszakok időrendje, elkülönülő történések eseménynaptárba rögzítése? De még az sem tudható biztosan: vajon az Egy néprajzkutató töprengései. Napló-jegyzetek 1976–1995 alcím szolgál inkább a műfajréteg megnevezésére, vagy a Termékeny homályban főcím?[1] Ráadásképpen maga a műfaji korlát is inkább késztetés lehetett Liszka számára, aki nem „olvasónaplót” komponált, nem életviteli szösszeneteket rögzített, s nem is a múló idő pergő eseménysorának tudástörténeti tárházát formálta meg, hanem nyilvános és válogatott töprengéseit bocsátotta elébünk. Tétova jegyzeteket tehát, melyekben írók és irodalom, terepminták és régészeti érdeklődés, beszélgetések és megfigyelések, történeti reflexiók, alkalmi falukutatási élményvilág és saját rokonsági emlékgyűjtemény, közéleti eseménysor és szakmai olvasmányélmény, szaktudományos reflexiók és tisztelgő sorok egykori lejegyzései, megőrzött „napok hordalékai” (mint utal is Déry Tibor kedvelt kötetére), pályaválasztási dilemmák és versvilág- vagy életvilág-megidézések folyama úgy rakódik egymásra, hogy sem esti altatóként, sem nappali szaktudományként, sem pedig történeti híradóként nem kezelhetjük mindezt – de annál inkább mindezek összhatásaként és évenkénti „bejegyzés”-gyűjteményként értékelhetjük.

Meglehet, ennek a műfaj-definiálásnak ma már – a köznapi és kommunikációs folyamatba illeszkedő „blogok korában” – talán nincs is komoly jelentősége, hisz szövegre szöveg épül mindenütt, képekre kép, életkorszakra életkori válaszkísérletek, dilemmákra kritikák és töprengésekre válaszok e kötetekbe rendezett időhatárok közötti válogatásba illesztve. Voltaképp a papír és firkaceruza helyetti, olvasónaplót is meghaladó „írónapló” műfajának megalkotásakor szinte alig van jelentősége a tudományos narratívák terében – de talán a kihívás éppen azért kacér, mert a közléskorszak éri utol a szerzőt, s nem fordítva. Liszka bejegyzései napra pontosak, majdnem órára azok, ám olykor kimaradnak hetek is vagy összetöpörödik egy egész esztendő tíz oldalra, húszra, miközben más években több a feljegyzés, kevesebb a hivatkozás vagy olvasmányidézet, majd megint újabb tömbökben gyakoribb a szakmai tapasztalat kezdeteinek öröme, mint…

Bukor Ádám kórlegyőző útja a cali vb-aranyakig

Hallgatni is nehéz róla, nem pedig átélni azokat az órákat, heteket, hónapokat, melyekről Bukor Ádám a maga fiatalos lendületével, lelkesedésével beszél. Huszonhárom éves fejjel olyan pofont kapott az élettől, amilyentől roppant körülményes, ha egyáltalán lehetséges kijózanodni. A galántai uszonyos úszó, aki Győrben él és tanul, szembenézett az alattomos kórral, s felülkerekedett. Utána két bronzérmet szerezve a nem olimpiai sportágak legnagyobb seregszemléjén, a Világjátékokon, majd újabb kettővel nyolcra emelve világbajnoki címeinek a számát. Eredetileg a medencei szerepléséről kérdeztem volna, ám ez mondandójában teljesen eltörpült amellett, amit 2022-ben téltől nyárig átélt, megrázó fordulatokkal. Őszintén, minden kertelés nélkül elevenítette fel a történéseket, mai szemmel megítélve tetteinek sorát. A világversenyek miatt hetekig tartózkodott az amerikai kontinensen, innen indult beszélgetésünk is.

Együtt örültek. Bukor Ádám elvitte megmutatni amerikai érmeit Paulína Jančíkovának, annak a doktornőnek, aki rájött, hogy mi a galántai fiatalember baja, és meg is műtötte az azóta nyolcszoros uszonyosúszó-világbajnokot.

Töltött már ilyen hosszú időt távol az otthontól?

Csak egyszer fordult elő. Mikor kitört a Covid, és én Győrben maradtam. Ez még a legelső hullámnak a legelején volt, amikor nem tudtuk eldönteni, hogy mi legyen: maradjak-e, vagy jöjjek-e haza. Féltünk attól, ha hazajövők, nem fogok tudni visszamenni Magyarországra, mert akkor még elég komolyan vették a határellenőrzést. Nem mertünk kockáztatni, mert Győrben akkor még mindig tudtam úszni. És ez mérvadó volt, mert Szlovákiában nem sokan mondhatták el, hogy képesek készülni bármilyen versenyre is. Hála Istennek Győrben az egyik legjobb csapatban vagyok, ahol több olimpikon is edz és úszik, így aztán megvártuk azt, amíg eldöntötték, hogy a tokiói olimpiát megtartják-e, vagy sem. És miután kijött a hivatalos döntés, hogy elhalasztják egy évvel későbbre, akkor döntöttünk mi is, hogy ezzel vége az edzésnek, s aztán jöttem haza.

Menyi ideig volt Győrött?

Másfél hónapig. Ez volt az első hosszabb távollétem, amit elég nehezen viseltem. Igazán nehéz volt. Úgy jöttem haza, engem nem érdekel, hogy vissza tudok-e jönni, vagy mennyi idő után fogok tudni visszajönni. Ha törik, ha szakad, megyek haza, mert a saját ágyam, az édesanyám, a macskák meg minden otthonról hiányzott. Eléggé otthoncentrikus voltam, vagyok, 2022-ben ez volt a második alkalom, hogy ennyi időt töltöttem el otthonlét nélkül.

Mennyi ideig tartózkodott az amerikai földrészen?

Több mint három hétig. Július harmadikán indultunk, és július 28-án késő este jöttem haza. Ez annyiban különbözött az első alkalomtól, hogy úgy éreztem, sokkal jobban boldogulok egyedül, és annyira nem volt honvágyam, mint korábban. Nagyon jó három hét, nagyon…

Magyar Zoltán: Erdélyi magyar hiedelemmonda-katalógus 1–4.

Budapest, Kairosz Kiadó 2021, 629 493 394 380 p.

Az ember Magyar Zoltán monumentális opusairól a recenziókat nem győzi oly gyorsan produkálni, ahogy azokat a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, folklorista és mondakutató ontja. Alig több mint két év telt el azóta, hogy az a megtiszteltetés ért, Magyar Zoltán monstre vállalkozásáról a tizenkét kötetes Magyar történeti mondák katalógusáról[1] hírt adhattam,[2] máris itt a következő, az előző méreteihez képest szerényebb, „mindössze” négy vaskos kötetből álló opus, az Erdélyi magyar hiedelemmonda-katalógus.

Nézzük először a publikáció szerkezeti felépítését! Az első kötet egy általános bevezető, valamint használati útmutatót követően a természetfeletti jelenségekkel és lényekkel foglalkozó szövegeket mutatja be rövid leírások, szüzsék segítségével tematikai fejezetekbe s azokon belül típusokba, altípusokba csoportosítva. A fő fejezetek a következők: A) Sors, végzet, előjelek; B) Halál és halottak; C) Túlvilágjárás és D) Természetfeletti lények (ezen belül egyebek között: Halál; Ördög és más ördögfélék; Lidérc; Ártó démonok; Természeti démonok; Mitikus történeti lények: óriások, tündérek, szépasszonyok stb.). A második kötet a természetfeletti erővel, tudással rendelkező emberekkel kapcsolatos narratívákat tárgyalja (E) a következő felosztásban: Boszorkány; Tudós (néző/látó/jós/mondó); Halottlátó; Szellemidéző; Táltos/jövendölő; Garabonciás; Idővarázsló; Mágikus erejű papok; Tudós pásztor stb. A harmadik a (jobb híján) egyébnek nevezett mondákat tartalmazza: F) Átváltozó emberek (pl. farkasember); G) Állatok és szörnyek (pl. sárkány, kígyó stb.); Mitikus növények (pl. vasfű, ördögborda stb.); Mágikus tárgyak (pl. csontok); K) Kincs; L) Tabu (pl. jeles napokhoz fűződő vagy a születéssel kapcsolatos tilalmak); M) Mindennapi mágia (pl. rontás, igézés, szerelmi varázslás); N) Fiktív lények (pl. gyerekijesztők: kútasszony, rézfaszú bagoly stb.); P) Ál-hiedelemmondák (temetői történetek); Q) Modern mondák (UFO). Ugyanebben a kötetben kapott helyet a terjedelmes (40 oldalnyi) összesített irodalomjegyzék. A negyedik kötet tartalmazza egyrészt azt az apparátust (index, konkordancia), aminek segítségével az előző három kötet anyaga használható: kereshető, összehasonlítható stb. Továbbá egy Tanulmányok című fejezetet, ami voltaképpen a Magyar Zoltán által bemutatott anyagot nemzetközi kutatástörténeti és szakmai összefüggésrendszerbe helyezi, s a jelesebb hiedelemalakok, -lények (vadleány, bányaszellem, fehér ember, a rekegő, a lidérc, a betegségdémon, a tündér, a szépasszony, a boszorkány, a román pap, a prikulics stb.) mentén az erdélyi magyar hiedelemmondák területi tagolódását és tematikai sajátosságait vázolja.

Úgy tűnik, már az én ceterum censeóm lesz, legalábbis ami a prózai népköltészetet, népi elbeszéléseket tárgyaló írásaimat illeti, a műfaji besorolás problémáira való rámutatás. A mese és a monda közti áthallások, egybemosódások áthidalhatóak lennének egy közös megjelöléssel, ami lehetne például népi elbeszélés vagy népi próza (vö….

Roncz Melinda–Tegdes Egyházi Dóra: Közös úton

Komárom, Szakképző és Felnőttképzési Intézet, 2021, 132 p.

A Szlovákiai Magyar Könyvtárosok Egyesületének első 22 évéről szól az a mutatós és hiánypótló kiadvány, amely Közös úton címmel érhető el az egyesület honlapján (szmke.sk) online formában. A kiadvány szerkesztői Roncz Melinda és Tegdes Egyházi Dóra, mindketten a könyvtárosegyesület elnökségének tagjai, s fiatal koruk ellenére már több fontos szakmai rendezvény résztvevői, szervezői.

1999-ben döntöttek úgy a szlovákiai magyar könyvtárosok, hogy összekötik azokat a szakembereket, akiket céljuk és feladatuk közös útra terelt. Az azóta eltelt éveket mutatja be az online mű.

A kötet hét részből áll, amelyekben fontos helyet kapott az egyesület múltja, a visszaemlékezések, ahol az előző elnökök szavain keresztül elevenedik meg az elmúlt több mint két évtized. Halász Péter, Kontár Judit, Zsok Gizella, Nagy Zora „Hajni”, Bajnok Éva és Kecskés Ildikó ugyanarról az időszakról ír, mindenki a saját élményein keresztül meséli el, milyenek voltak a kezdetek, milyen nehézségekbe ütköztek eleinte, amikor még komoly harcot kellett vívni egy-egy magyarországi szakmai napon való részvételért, vagy meg kellett küzdeni a magyar könyvtáros szaknyelvért. Mindenki kiemeli a kapcsolatépítés erejét és fontosságát, a könyvtárosi munka szépségét, amelyhez a kisebbségi létben hozzátartozik a hagyományok, az identitás megőrzése is. A mindennapok forgatagában az SZMKE erő és Kecskés Ildikó szavával élve „oázis”, amely hitet ad a könyvtáros hivatásnak.

Az elmesélt történetek mellett kronológia is segíti az olvasót, amely 1993 márciusától kezdve követi végig az eseményeket a gondolattól a megvalósulásig, az 1999. április 6-i hivatalos bejegyzésig, majd pedig számba veszi a fontosabb találkozókat, szlovákiai és magyarországi szakmai programokat, s azokat az alkalmakat, amikor a SZMKE tagjai rangos kitüntetésben részesültek.

Magyarországi intézmények és az MKE elnöke is beszámolnak a Szlovákiai Magyar Könyvtárosok Egyesületével való együttműködésükről, ezek szintén fontos és megkerülhetetlen adatforrásai az elmúlt 22 év történetének. Bartos Éva, Fehér Miklós és Hangodi Ágnes a Könyvtári Intézet Szlovákiában megtartott szakmai továbbképzéseiről szólnak. Ramháb Mária, az Informatikai és Könyvtári Szövetség elnöke az elmúlt két évtized közös rendezvényeiről ír, mint 2005-ös A nagy könyv vagy a 2005 óta az IKSZ társszervezésében megrendezésre kerülő csongrádi Kárpát-medencei könyvtárosok találkozója, vagy a Magyar Könyvtárosok Világtalálkozója, ahol szintén mindig képviseltetik magukat az SZMKE tagjai is. Simon Hidvégi Krisztina, a Könyvtárostanárok Egyesületének elnöke és Péterfi Rita, az OPKM igazgatója a könyvtárosokkal való közös munkát emeli ki, Fodor Péter, a FSZEK főigazgatója az egymástól való tanulás fontosságát, Baráthné Hajdu Ágnes a folyamatos kapcsolattartást, Redl Károly, az OGYK igazgatója pedig azt a páratlan lehetőséget, amelyet évről évre megkapnak a határon túli fiatal könyvtárosok: az egy…

Csörsz Rumen István–Mészáros Gábor (szerk.): A kis világbeli nagy világ

Tanulmányok Pálóczi Horváth Ádámról. Budapest, Reciti, 2020, 655 p. /Reciti Konferenciakötetek, 10./

Pálóczi Horváth Ádám viszonylag kevéssé ismert alakja a magyar irodalomnak és közéletnek, s nem is került be az irodalomtörténeti panteonba. Habár sokszínű tevékenységet folytatott az élete során (amint azt a szóban forgó kötet tanulmányai is bizonyítják), annak ellenére sem nyerte el méltó helyét a köztudatban, hogy az utóbbi bő egy évtizedben a kutatók újra felfedezték az alakját és az életművét, s munkáinak kritikai kiadása is megindult. Az író-költő halálának 200. évfordulója tiszteletére 2020-ban a Lendület Nyugat-magyarországi irodalom 1770–1820 kutatócsoport konferenciát szervezett, amely ugyan elmaradt, de a tanulmányok e kötetben helyet kaphattak. A kiadvány előszavában a szerkesztők annak a véleményüknek adnak hangot, hogy Pálóczi a „18–19. század fordulójának egyik leggazdagabb, szinte feldolgozhatatlanul sokrétű írói életművével” (11.) büszkélkedhet, amelynek tanulmányozása számos járulékos haszonnal járhat. Ennek az életútnak a bemutatása ugyanis segíthet feltérképezni a nem kanonizált alkotók jelentőségét, megérteni a műköltészet és a közköltészet közötti kapcsolatot, s mivel Pálóczi Horváth Ádám oeuvre-je interdiszciplináris, több tudományterület képviselője számára jelenthet ideális kutatási terepet.

A kötet négy nagyobb egységbe csoportosítva tárja az olvasó elé a tanulmányokat. Az első rész a Közélet és nyilvánosság címet viseli; ebben öt írás kapott helyet, amelyek közös jellemzője az, hogy különböző versek kapcsán szólnak Pálóczi közéleti szerepvállalásairól. Szilágyi Márton a költő 1789-es, a Magyar Kurir és a Mindenes Gyűjtemény konfliktusát megverselő episztoláját ismerteti, s rámutat a magyar sajtó differenciálódását megelőlegező tendenciákra. Biró Annamária két anonim, de biztosan Pálóczi kezéből kikerült, s a nők országgyűlési részvételét taglaló röpiratot elemez, hangsúlyozva, hogy a korábbi interpretációkkal szemben a szerző nem a nemi egyenjogúsítás mellett érvelt e munkáiban.

Nagy Ágoston az 1790-es évek nemesi mozgalmának kontextusában helyezi el a Zala megyei koronaőrzőkhöz címzett Pálóczi-verset, míg két tanulmány (Matányi Marcell és Csörsz Rumen István egy-egy írása) a napóleoni háborúk időszakába kalauzolja el az olvasót. Az első az 1809. évi nemesi felkelés alkalmából született művekkel bizonyítja, hogy Pálóczi Horváth megőrzendő és fejlesztendő intézményt látott az inszurrekcióban, a második a dramatizált formájú szerepdalok funkcióját elemzi.

Az Érzékenység és pszichológia című fejezet négy darabja lélektani síkon folytatja a vizsgálódást. Hegedüs Béla az 1792-es Psychologia című műben elemzi Pálóczi költészetelméleti nézeteinek lecsapódását, a szerzőség definíciójának körülírását. Mészáros Gábor Pálóczi, Csokonai Vitéz Mihály, valamint Pajor Gáspár lélekfelfogását összehasonlítva fogalmazza meg azt a nézetét, miszerint a három alkotó ugyan különböző kiindulópontot választott a vizsgálódásához, mégis hasonló végkövetkeztetésekre jutottak. Laczházi Gyula a barátságról szóló költemények vizsgálata során mutatja ki az érzékenység jelenlétét Pálóczi Horváth…

Fabó Edit (szerk.): Hazafiak voltak. Az ember, a hit és a történelem méltósága az 1867. évi kiegyezés utáni nemzeti ünnepeken

Budapest, Magyarságkutató Intézet, 2020, 234 p. /A Magyarságkutató Intézet Kiadványai, 14./

Habár a dualizmus kora az egyik olyan időszak a magyar történetben, amelyről könyvtárnyi szakirodalom szól (s nem mellesleg amelyről az átlagembernek is viszonylag sok általános ismerete lehet), mégis vannak olyan témakörök, amelyekről újat mondhat az e fél évszázadot érintő kutatás. Ilyen „fehér foltnak” tekinthető a nemzeti ünnepeink megtartása is, e kérdéssel eddig ritkán foglalkoztak. A kutatók figyelme leginkább az „egyszeri”, illetve reprezentatív eseményekre (például a királykoronázásokra) összpontosult, de néhány jelentős közéleti személyiség (többek között Kossuth Lajos) temetéséről is születtek tanulmányok. Az állami ünnepek megtartása, illetve ezek társadalomformáló, kohéziós, nemzetmegtartó ereje viszont ritkán vált elemzés tárgyává. Részben pótolhatja e hiányt az alább bemutatandó tanulmánykötet, amely a 2019-ben a Magyarságkutató Intézetben megindult emlékezettörténeti kutatás eredményeként jelenhetett meg.

A kiadvány első írását a szerkesztő, Fabó Edit jegyzi, Nemzeti ünnepek a kiegyezés utáni sajtóban címmel. Ebben a szerző három korabeli magyar sajtótermék (egy kormánypárti, egy ellenzéki és egy mérsékelten ellenzéki lap) híradásai alapján azt vizsgálja meg, hogyan alakult a dualizmus első tíz évében március 15. és augusztus 20. ünneptörténete, s mit és hogyan kommunikáltak ezzel kapcsolatban a különböző orgánumok. Fabó Edit rámutat arra, hogy míg az 1848-as forradalom kirobbanásának (szimbolikus) dátuma meglehetősen hamar elnyerte a jelentőségét – már az elnyomatás időszakában is fontos emlékeztető és nemzetmegtartó funkciót töltött be, 1867 után nyíltan is alulról szerveződő megemlékezések formáját öltve –, addig Szent István és az államalapítás ünnepe körül – talán az időbeli távolság és az elvontabb tartalom okán is – csak lassabban alakultak ki a rítusok, és a magyar sajtó is viszonylag kevesebbet foglalkozott augusztus 20-ával.

Köő Artúr tanulmánya (Nemzeti évfordulók és tanítói álláspontok) a Néptanítók Lapja cikkeit elemezve keresi a választ olyan kérdésekre, mint például hogyan jelentek meg a március 15-ével és augusztus 20-ával kapcsolatos nézetek egy szakmai orgánumban, vagy hogy az oktatás/nevelés során milyen módon örökítették át az ismereteket az újabb nemzedékek számára. A Néptanítók Lapja az oktatásügyi tárca hivatalos fóruma volt, de bizonyos távolságot meg tudott tartani a kormányzattól. Március 15. megünneplése a dualizmus időszakában mindvégig kényes kérdés maradt, a hatalom csupán megtűrte a megemlékezéseket, a 19. század végén pedig éles közjogi vitákat is generált ez a probléma. Az 1868-tól megjelenő Néptanítók Lapja majdnem két évtizeden át csak érintőlegesen szólt néhány megemlékezésről, és csak az 1880-as évek közepétől váltak gyakoribbakká és részletesebbekké az ilyen jellegű híradások, cikkek. A lap igyekezett ugyan segíteni a kormányzatnak abban, hogy a nemzeti ünneppé tett április 11. (az…

Istók Béla–Simon Szabolcs (szerk.): Online oktatás – kontaktoktatás. Edukációs folyamatok és a Covid19

Komárom, Selye János Egyetem Tanárképző Kar, 2021, 260 p.

Az Online oktatás – kontaktoktatás. Edukációs folyamatok és a Covid19 című tanulmánykötet a Selye János Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke mellett működő Variológiai Kutatócsoport legújabb kutatási eredményeinek gyűjteménye. Olyan tanulmányokat tartalmaz, melyek jelentős része a kutatócsoport X. nemzetközi tudományos szimpóziumán előadás formájában is elhangzott, ezek csoportja azonban további, előzmény nélküli dolgozatokkal is gazdagodott.

Istók Béla és Simon Szabolcs főszerkesztők, valamint Lőrincz Gábor és Lőrincz Julianna szerkesztők munkája ezúttal is a naprakészségről és a tudományfelettiségről tanúskodik. Az ugyanis már most nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy a jövő történészei a koronavírus-járványra és krízisre mint a 2020-as évek kulcsmozzanatára fognak tekinteni, amely az élet megannyi területén éreztette a hatását. A járvány által generált egészségügyi, demográfiai, politikai, lélektani stb. válság számos területen kihívások elé állította az emberiséget, mely problémákra az egyes tudományterületek a maguk eszközeivel próbáltak meg reagálni.

A pandémia az egész világ és a közép-európai térség oktatási rendszereinek reakció- és alkalmazkodóképességét is próbára tette. Hányadán állunk a digitalizációval? Át tudunk-e térni, ha kell, gyakorlatilag egyik napról a másikra az online oktatásra? És ha igen, akkor a kontaktoktatás viszonylatában mindezt mégis milyen effektivitással? Esetleg olyan lehetőségeket (módszereket, megoldásokat) is magában rejt a kényszerszerű átállás, amelyeket a remélt normalizálódás után a kontaktoktatásban is ki tudunk majd használni? Nagy általánosságban pedig: milyen hatást váltott ki a járvány az oktatás egyes területein? Az Online oktatás – kontaktoktatás. Edukációs folyamatok és a Covid19 c. könyv sok egyéb mellett ezekre a kérdésekre is válaszokat kínál.

A kötet három nagy szakaszból épül fel. Az első, legimpozánsabb tanulmányblokk tizenkét szöveget tartalmaz és az online oktatásra fókuszál. A tanulmányok között több a járvány nyelvi vonzatait vizsgálja (pl. járványügyi tájékoztatók nyelvhasználata, változások a felsőoktatási e-mailezésben, távoktatásmémek stb.), mások az egyes kisebbségi magyar régiók online oktatásának sajátos kihívásaival és megoldásaival szembesítenek (Szlovákia, Ukrajna, Románia). Több dolgozat foglalkozik az online oktatás során használható megoldásokkal (pl. tükrözött osztályterem), valamint az online alkalmazások és a digitális tananyagok lehetőségeivel a nyelvtan- vagy épp a történelemtanításban. A második szakasz már eltávolodik a koronavírus kérdéskörétől, és a kontaktoktatásról értekező tanulmányokat tartalmaz. Egy-egy dolgozat vizsgálja a tanárképzés kihívásait, az anyanyelvoktatást, valamint a szlovákiai és a magyarországi középiskolás diákok nyelvi kompetenciáit. A Visszatekintések szakaszon a Variológiai Kutatócsoport és tagjainak korábbi tevékenysége, például a tízévnyi tankönyvkutató munka kapcsán olvashatunk beszámolókat, melyeket a Pillanatképek rész vizuális anyagokkal is gazdagít.

Az Online oktatás – kontaktoktatás. Edukációs folyamatok és a Covid19 című tanulmánykötet korunk égető problémáira koncentrál. Azt jelen pillanatban nem…